Pentagram 2008/4

A tökéletesen egy ember

 

Amíg csak létezik az emberiség, mindig is egy magasztos cél, az egység felé igyekszik. Ez a törekvés, amelyben minden ember, nemzet és faj osztozik, valószínűleg nagyban meghatározza majd e csoportok viselkedését is. Jogos-e egyáltalán azt állítani, hogy közeledünk ehhez a célhoz, mivel úgy tűnik, mintha inkább gyorsan távolodnánk tőle? Hiszen a századok során nem lettek-e a nézetkülönbségek egyre nagyobbak, s a belőlük fakadó konfliktusok egyre mérgesebbek?

 

Több nép is megállapodásokat kötött egymással: az Európai Unió, az Arab Unió, az ENSZ és még számos másik. Úgy tűnik azonban, mintha ezek a megállapodások az emberek közötti viszályt csak még tovább szítanák. A nagy vallások és kultúrák egyre engesztelhetetlenebbül állnak egymással szemben. Noha kétségkívül sokan szeretnének egységet teremteni, ezt gyakorta mások kárára tennék. Sokan akarják hitüket és életmódjukat másokra kényszeríteni, és az egységet szinte mindenki a hatalom révén kívánja megvalósítani.

A demokratikus országok azáltal kívánják megteremteni a világ egységét, hogy politikai és katonai, de legfőképpen gazdasági eszközök révén megpróbálják a hagyományosabb társadalmi berendezkedésű népek fölött megszerezni a hatalmat. A nagyvállalatok a világpiac monopolizálásával törekszenek az egységre. A közös értékrendszerek gyakran már nem is az egységre való törekvés igazolására szolgálnak, hanem pusztán hatalmi harcok, a társadalom minden szintjének bürokratikus megszervezései.

Az egység szemmel láthatóan igen fontos cél, amely az emberiséget – különösen most, amikor a technika, a kommunikáció és közlekedés révén a külsődleges egység egyre egyértelműbbé válik – egyre előre hajtja. Az emberiség azonban még nem ismeri a valódi egység igazi természetét, sem pedig az eszközöket, amelyekkel azt elérhetné. Mivel az egységre való törekvés szüntelenül az egocentrikus ember szintjén zajlik, elkerülhetetlen, hogy ezt a törekvést mindig már csirájában aláássa az önző érdekek szembenállása. Bármilyen hatalmas legyen is az erőfeszítés, hatalom vagy erőszak révén sohasem lehet tartós egységet teremteni.

Milyen is lenne hát, és hogyan érhetnénk el az emberiség tartós egységét? Az igaz egység csak akkor létezik, amikor a lélek új állapota kormányoz. Az egység tudata révén az ember megtapasztalja az alapvető elválasztottságot: a személyiség és a szellemi mag, vagyis mikrokozmoszának közepe közötti elválasztottságot. Ahogyan ez a tudatosság mélyül, úgy lazul a kapcsolat az elválasztottságban gyökerező világgal, és úgy változik a szellemmag sugárzása s általa a személyiség. Ahogyan az ember betekintést nyer önmagába, és tudatosan vágyik a szellemmel való kapcsolatra, úgy áll helyre a mikrokozmosz szívével való egység, és úgy válik valósággá a makrokozmosz napszívével való kapcsolat is. Akkor a tökéletes szellemi valóság egyre erősebben fog információként lüktetni úgy finomanyagi, mint durvaanyagi testének sejtjeiben.

Az isteni világból a szeretet és a bölcsesség kétszeres energiaáramlata buzog. Minden létező közepéből árad minden lény közepébe. Igen, rajtunk keresztül ez az áramlat kiáradhat a teremtés egészére, mert az isteni szeretet és bölcsesség misztériuma mögött szellemi, lelki és fizikai síkon feltartóztathatatlanul ott buzog az egyetlen, örök akarat, hogy a mindenségben megnyilatkozzon. És így a szeretet, a belátás világossága és az isteni akarat az, amely a szellem tervét a mindenségben beteljesíti. Mai szóhasználattal azt mondhatnánk: az eredeti információ, a szellem eredeti impulzusa és energiája megingathatatlanul megvalósítja a teremtés isteni tervét az egész univerzumban. Minden ember a szívében hordozza ezt az érinthetetlen hármas egységet mint vetőmagot, mint a szellemi középpontot.

Az isteni szeretet és tudat kettős energiafolyama szakadatlanul beragyogja a magasabb rezgésű területeken át a világegyetemet, és így a mi kicsiny földünket is. Ez azt jelenti, hogy a Logosz igéje, a kozmikus Krisztus üzenete, az örökkévaló szellem evangéliuma fentről lefelé nyilatkozik meg, a szellemi szinttől a lelkiig, azután pedig a fizikaiig. Ez az energiaáramlat számtalan gyújtóponton keresztül próbálja meg lehorgonyozni magát, melyek a világosság kapcsolódási pontjaiként szolgálnak. A kezdetektől fogva mikrokozmoszunkat is ilyen fókusznak szánták, mivel a szellemi ember révén az Örök Eggyel összekötő szellemi energiafolyam érintetlen marad.

Az egyes ember újra meg újra reagál erre az energiaáramlatra, és mindegyre magához vonzza őt az isteni világgal való egység, mert eltűnnek a személyiség kétnemű érdekei. Azután – és ez nem is lehet másként – ezek az energiafolyam által megérintett egyének felismerik egymást és egyesülnek, hogy az isteni világgal való egységet megtapasztalják, és életükkel bizonyítsák. Így jöttek létre mindenkor és mindenhol a beavatási iskolák. Ezek az iskolák megpróbálnak az egység és testvériség mintájául szolgálni, melyet egy napon az emberiség egésze megvalósít majd.

Semmi furcsaság sincs tehát abban, hogy az idők során a költők ezeket a testvériségeket tavaszi, virágzó fákhoz hasonlították. Minden virág ugyanannak a gyökérnek a nedvét issza. Minden virág kitárja kelyhét a nap felé, és kisugározza annak fényét. Mindegyik ugyanazt az életétert lélegzi be, és annak illatát árasztja. Minden virág a földdel, a vízzel, a levegővel és a fénnyel, a természet négy alapelemével való harmonikus kölcsönhatás által hozza meg gyümölcsét. Minden egyes virág és minden egyes gyümölcs sajátos illatot és zamatot ad, habár mindegyik ugyanabból az egységből él. És önátadásukban mindnyájan azt a mögöttes akaratot és tervet szolgálják, hogy a fa gyümölcsének magja újra véget nem érő teljességben nyilvánulhasson meg. A természet virágzó fája élő egységben mutatja meg az isteni szeretet és bölcsesség csodáját.

Az isteni világból áradó szeretet és bölcsesség energiaáramlatára nézve az emberek többsége tudati szinten még mindig az elválasztottság állapotában él. Még ha ugyanazt a kenyeret eszik, és ugyanazt a vizet isszák is, s egymásnak látszólag jót kívánnak, gondolkodásukat mégsem a mindenegységből jövő isteni áramlattal, hanem tudattalanul az evilági élet áramaival s ennek minden ellentmondásosságával, kettősségével és káprázatával táplálják. Élményeiket az irigység, a vágy, a félelem és a harag táplálja, s a gondolkodás és érzés kettőssége a fejben és a szívben helytelen tetteket eredményez. Így az ember a mások feletti hatalom gyakorlásával próbálja meg elérni az egységet.

Egyre világosabbá válik azonban, hogy ennek a hatalomra alapozott rendszernek nincsen jövője. A rombolás és a háborúk kérlelhetetlenül leleplezik ennek az „egységnek” a kudarcát. Ezáltal pedig talán elkezdődik egy tanulási folyamat. A kisebb nagyobb katasztrófák megmutatják az emberiségnek, hogy valami alapjaiban nincs rendben a jelenlegi helyzettel. A szeretet és a bölcsesség isteni áramlatának hívására adott minden egyéni vagy közös válasz azonban elősegíti, hogy egy végső katasztrófának ne kelljen bekövetkeznie, s az egyensúlyban megmutatkozó zavarok ne lépjenek át egy bizonyos határt.

Hosszú távon egyre több ember látja majd be – már csupán a külső körülményeknek köszönhetően is -, hogy amennyiben élni akar, az emberiség természeti alapjaihoz többé nem szabad hozzányúlnia. Már működik egy kiterjedt környezetvédő mozgalom. Ráadásul az ősemlékezés szellemi hajtóerejének sürgetése mind több emberben válik majd tevékennyé, elvezetvén őket a valódi egység megvalósításához. A természeti világ Krisztussal való tökéletes egyesülése azonban mindig is utópia marad.

Az Egyetlen erejében lehetséges az egyén másik egyénnel való bizonyos fokú egysége ebben a világban. Énünk elengedésének valódi megtapasztalása pedig egyáltalán nem passzív történés. Az egyetemes egységgel való kapcsolat tele van élettel, mozgással, cselekvéssel és örömmel, és felruház minket a képességgel, hogy – az Egyetlen nélkül elképzelhetetlen – életünk rejtélyének mélyére hatoljunk, s valódi értékét megbecsüljük. Az egységnek ez a megtapasztalása mégis viszonylag ritka, s ez marad az egyik legfontosabb cél, amelyre egy szellemi iskola törekszik. Minden egyén egysége a földön, széthasadt természetünk alapján azonban betölthetetlen remény marad.

„És láték új eget és új földet” – mondja a bibliai Apokalipszis szerzője. Ebben rejlik a titok. Itt merőben más a kiindulópont. Csakis ebben az új légkörben hasonlíthatjuk az emberiséget virágzó fához, amely az isteni szeretet és bölcsesség magjaival táplálkozik.

Csoportegység: mint fenn, úgy lenn

„Ami fent van, a lentihez hasonló,

s ami lent van, a fentihez hasonló.”

 

Amikor csoportegységen a világosságerőre törekvő emberek összhangját értjük, a következő kérdés merülhet fel: Van-e a „fentinek” egy hozzá tartozó „lentije”, azaz létezik-e „lent” olyan, amely közelebb visz a „fentihez”? A költő szavaival élve „A zene az elveszett paradicsom iránti vágyakozást fejezi ki”. Mi sem kézenfekvőbb tehát, hogy itt keressünk analógiát.

 

Vizsgáljuk meg egy zeneileg nagyon tehetséges ember útját. Ez a tehetség már gyermekkorban megmutatkozik. A gyermek például felfigyel, ha zenét hall, és vonzódást érez iránta. Talán maga elé dúdol, vagy énekel valamit. Ha megismer egy hangszert, azonnal szeretne magának is egyet, mellyel aztán a figyelmes szülők meg is ajándékozzák. A gyermek egy ideig improvizál a hangszeren. Ha aztán zenei oktatásban részesül, észreveszi, hogy sokkal több minden rejlik a hangszerben, mint amennyit ő eddig előcsalogatott belőle. Megkezdődik a tanulás és a gyakorlás időszaka, amely gyakran társul bátortalansággal és kétségbeeséssel. Más vágyak lépnek porondra és követelik a magukét. Ha azonban a zenei tehetség elég erős, s a tanárok és a szülők körültekintően vezetgetik a gyermeket, beköszöntenek az eredmények, amelyek szárnyakat adnak és motiválják a további gyakorlást. A fiatal muzsikus így válik fokozatosan hangszerének urává, és ismeri meg a zene törvényeit. Hamarosan felfedezi, hogy több örömet szerez a közös muzsikálás, mint ha egyedül játszana. Rokonlelkeket keres és talál, akikkel összefogva begyakorolnak egy zenedarabot. Ha a darabot azonosan értelmezik, valamint játékuk megfelel a zenemű technikai követelményeinek – szerencsés pillanatokban -, valami egészen szokatlan történik: egyfajta önfeledt állapotba kerülnek, és feloldódnak a zene áramlatában. Inspiráltak lesznek. Ha ezt ráadásul egy érdeklődő, nyitott közönség hallgatja, akkor a publikum zene iránti odaadása szintén csatlakozik ehhez a szférához. A zenészek és a közönség egységet alkotnak. Átélik, hogy az egész több mint a részek összessége.

Ez az élmény nem ér véget akkor sem, amikor elhalkul az utolsó hang és elapad a taps. A benyomás, különösen, ha a rohanó idő és a hétköznapok terhei nem oltják ki, továbbra is megmarad. A varázslatos atmoszféra visszhangja feléleszti a vágyat, hogy ismét részesei legyünk e különleges élménynek.

 

A spirituális tehetség

Amit a zenei tehetség jelent a jövőbeli zenésszé válás esetén, azt jelenti a spirituális tehetség az eljövendő szellemi ember fejlődésében. A spirituális képesség, amely a szellemmagból ered, potenciális szellemi életerőként rejlik az ember szívében. Ez az atom a természetfeletti követeként hat az életünkre. A maghoz hasonlóan, tartalmazza a megvalósulás belévetett lehetőségét. Minden attól függ, hogy a természeti élet nyomása engedi-e, s ha igen, milyen mértékben, hogy csírázzon és kifejlődjön.

Sok emberben ez a szellemszikra már nagyon korán hatni kezd. Habár ezt az eredeti rezdülést a természeti élet további folyamatai elnyomhatják, mégsem veszik el teljesen. A háttérben továbbra is kifejti hatását. Ez az impulzus, ahogy az ember belegondol, az emberiség ősi kérdéséhez vezeti: Honnan, hová és miért? A nagy keresés kezdetét veszi. A személyiség minden képességével eszközként áll rendelkezésre. Követi az irányt, melyet az intuitíven érzett iránytűje mutat. Akár a zenész, játszik a személyiség hangszerén. Filozófiai vagy vallási témákkal foglalkozik, így adva gondolkodásának mélységet és irányt. A művészet és az irodalom talán az élet csodája iránti befogadóképességét erősíti. Észreveszi, hogy sok minden, ami a legtöbb embert foglalkoztatja, őt egyáltalán nem érinti meg, ezért a saját útját keresi. Ebben nincs egyedül, hiszen sokan járnak hasonló utakon. Amint ezt felfedezi, rokonlelkeket keres. Ezáltal mélyíti és szélesíti spirituális világképét. Ha aztán végül egy szellemi iskolával találkozik, megkapja az esélyt arra, hogy a benne rejlő erőt megtapasztalja és megértse.

Ennek az iskolának a tagjaként rokonlelkekre talál, és megéli a csoportegységet. Ez azonban nem ott történik, ahol egyáltalán nem lehetséges, tehát nem a különböző személyiségek síkján. Ők különböznek, és különbözőek is maradnak, semhogy valódi egységet tudjanak képezni. Fokozatosan tapasztalja, hogy a valódi csoportegység azon az eredeti területen található, ahová a keresők törekednek.

Így, akár egy zenekarban, ahol a különböző hangszerek a legkülönbözőbb fajta hangzáskarakterükkel (például a hegedű és a trombita) csendülnek fel együtt, úgy illesztik a keresők is alaphangjukat a csoport rezgésébe. Habár minden ember Isten ősi, alkotó gondolata, és lénye rokon az összes többi emberével, az egyetemes tanból merítve hét különböző embertípust különböztetünk meg, melyek a hét sugárnak felelnek meg. S mivel a mikrokozmosz nem egy absztrakt „valami”, hanem vibráló erőkből álló eleven lény, minden mikrokozmosznak van saját alaphangja – van neve. Ezenkívül mikrokozmoszának megszámlálhatatlan inkarnációiban szerzett sokoldalú tapasztalatai révén minden embernek saját karaktere, saját színezete van. Ezt sugározza ki minden olyan esemény során, melynek részesévé válik.

Az alaphang a domináns tulajdonságok és jellemzők rezgéséből áll össze. Ezért olyan fontos, hogy az ember a csoport szellemi területére irányuljon, mert ez képezi a rezonancia alapját az egyetemes szellem összpontosított érintése számára.

Ismét párhuzamot vonhatunk a zenével. Például egy szimfónia esetén a láthatatlan (asztrális) területen már meg van határozva a zeneszerző által kívánt karakter és struktúra, és a partitúrában részletesen ki van bontva. A karmester és a zenekar művészete pedig abban áll, hogy a partitúrákban lefektetettel a lehető legjobban megközelítsék a zeneszerző szándékát és az asztrálisban meglévőt. Előfordul – még ha ritkán is – hogy az előadás annyira sikeres és inspirált, hogy felülmúlja az eredeti kompozíció kifejezőerejét. Ez az előadás mindenképpen lenyomatot hagy a láthatatlan területen, ahol az eredeti mintával összekapcsolódik, és saját minőségénél fogva megemeli azt. Ez a hatás-ellenhatás csodálatos törvénye, mellyel a teremtés elemei egymást kölcsönösen előbbre viszik: „Ahogy lent, úgy fent”.

Mi felel meg a partitúrának a csoporteseményekben? A dalok és szövegek, melyekben a magasabb asztrál területeken létezőből valami kifejezésre jut. Ha az ezekre való reakció tiszta és erős, felemelkedik és gazdagítja azt a területet, ahonnan a leereszkedő impulzusok származnak. Így jön létre itt is a csodálatos kölcsönhatás.

Élünk, miközben gondolkodunk, érzünk, akarunk és cselekszünk. Ez a lélekképességünk, melyet érdemes annyira áteresztővé tenni, hogy a saját szellematom fényimpulzusa is és az egyetemes szellemterület szándéka is áthallatsszon rajta. Ahogy a zenész a hangszerét azért ápolja, hangolja és játszik rajta újra meg újra, hogy az megtartsa hangszínét és lelkületét, úgy ápolja a kereső ember a testét és lelkét, valamint környezetét, hogy a magasabb rendű, szellemi energiahatásoknak a lehető legkevésbé képezze gátját. Az ápolás kulcsa a szeretet – úgy itt, mint ott.

Egy elhanyagolt hangszer nem szól szépen, s ha rosszul játszanak rajta, még egy jó hangszer sem csalogatja elő a kívánt hangzást. A zenésznek, a személyiség központi tudatának, és a hangszernek, azaz a lélekképességnek meg kell felelniük egy minimális követelménynek, hogy jó eredményt érjenek el. Minden egyén lelki fejlődésének foka különbözik a többiétől. Ebből adódik a csoportban való együttműködés jellege és foka.

Egy zenedarab hatásskálája az extázistól az irritáción át egészen a szomorúságig terjedhet. A fogékony hallgató lelke szembesül a zene formanyelvén megjelenített érzésvilággal, mely a lélek rezgésszintjétől függően a legkülönbözőbb reakciókat válthatja ki. Ez a nem mindennapival való találkozás azután arra sarkall, hogy a zenei élményt újra és újra megismételjük.

Milyen a spirituális irányultságú csoportra gyakorolt hatás? Itt is egy találkozás megy végbe: a természetfelettivel való találkozás. Az nem tudna bennünket megérinteni, ha a szellematom nem rezegne együtt vele. Ha ez megtörténik, akkor a szellemszikra fellángol és a lélek fénybe borul. A lélek sokáig nem ismeri fel a fényt, szemét túlságosan elfedi a világ sötétsége. Így azt látja, amit a fény láthatóvá varázsol őbenne, és amit – mivel nem akarta látni – a sötétségben hagyott. Amit oda száműzött, az többnyire a kellemetlen. A fény erejében azonban vállalni lehet a vele való szembenézést. A lelki szem fokozatosan hozzáedződik a fényhez. A lélek megtanulja azt igaz hazája, a természetfeletti küldötteként felismerni és szeretni.

Ahogy a zenét kedvelő az újabb és újabb zenei élmények által meg szeretné tapasztalni lelkében azt, ami őt a legjobban megindítja, úgy törekszik a szellemre vágyó újra és újra a spirituális élményre, hogy lelkében tudatosan megtapasztalja, ami őt a legjobban inspirálja: igazi önvalójával való egységének az erejét.

Testvér lesz minden ember?

 

Az elmúlt két évszázadban az emberek és a népek megpróbálták a politikai és kulturális életkörülményeket közös feladatként kezelni. A Föld néhány részén ez hosszan tartó békéhez és jóléthez vezetett, más részeken azonban kiéleződtek a konfliktusok. Mit jelenthet a világ számára a Szellemi Iskola egy ilyen korszakban?

 

A közösségi szellem új impulzusa

A 18. században a nyugati világot egy erőteljes impulzus érintette meg, amely az emberiséget új korszakba, a felvilágosodás korába vezette. „Minden ember egyenlőnek teremtetett” – állt az 1776-os Amerikai Függetlenségi Nyilatkozatban. Valamivel később a Francia Forradalom is átvette a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit, melyek így mélyen gyökeret vertek az európai kultúr-gondolkodásban. Az emberről alkotott felfogás ezzel alapvetően megváltozott. Ettől a pillanattól kezdve az emberre úgy tekintettek, mint egy a Teremtő által belátással, ítélőképességgel és céltudatos cselekvőképességgel felruházott lényre. Mindezek révén az életkörülmények oly mélyrehatóan megváltoztak, mint még soha az emberiség történetében.

„Testvérré lesz minden ember!”- Friedrich Schiller e kijelentése jól érzékelteti a kor nagy várakozását: a reményt, hogy a tudatlanság, az elnyomás, az idegenkedés s legfőképpen a gyűlölet és az erőszak véget ér. Az ember – gondolták – végre emberré válik. A valóság azonban, ami ezt az utópiát követte, szörnyű kijózanodássá vált. A rasszizmus, a gyarmatosítás, a nyugati országok társadalmi igazságtalanságai, ahol a lakosság nagy része – különösen a nők – ki volt zárva saját sorsának alakításából, s végül az első és második világháború tragédiája nem sokat hagytak a magasztos eszmék kezdeti ragyogásából.

Ezután ismét új impulzus következett. A kommunista eszme elszánt ígéretet tett az egyenlőség megvalósítására. Az 1917-es forradalom után a Szovjetunióban felépítették az első kommunista államot. A második világháború után ez a mozgalom éppúgy elterjedt a nyugati világban, mint Ázsia és Dél-Amerika sok országában. A kommunista államokban a propaganda által egyenirányított emberek számára kirótták az egyenlőséget és a kollektivizmust. E szemléletmódnak az volt a hátránya, hogy az egyén teljesen alárendelődött a tömegnek, s így képtelen volt kibontakozni.

 

Az egység keresése

A kommunista államok néhány kivétellel mára eltűntek, ám a mozgalom elszomorító örökséget hagyott maga után. Sokakban megsemmisítette a közösségi szellem magasztos eszményét. Csoport, közösség és köz: olyan fogalmak, melyeket manapság könnyen az individualizmus ellen intézett támadással azonosítanak. Legfőképpen azonban egy olyan fogalom vált hiteltelenné, amely az emberiséghez elválaszthatatlanul kötődik: az egység. Az egységet gyakran úgy határozzák meg, mint sok ember együttes csoportját. Ily módon azonban csupán egy időleges kötelék jön létre, amelynek létjogosultsága csak addig tart, amíg a csoport a közös cél elérésére törekszik. Amit laza részekből raktak össze, az előbb vagy utóbb újra részekre fog hullani. Az egység azonban ennél sokkal többet jelent. Az igazi egységhez egy egészen új – egy számunkra egyelőre még ismeretlen – tudatállapotra van szükség, egy olyan egységtudatra, amely számára az ellentétek elválasztottsága ismeretlen. Az „individuum” szó oszthatatlant, illetve osztatlant jelent. Az osztatlan ember, a szellemember az isteniség teljes hatalmával rendelkezik. Istenből és Istenben él. „Az Atya és Én egyek vagyunk” – mondja Jézus.

Még ha az ember mint földi lény összekapcsolja is gondolkodásában az ellentéteket, hogy így egységtudatot hozzon létre, akkor is képtelen ezen az úton áthatolni a valódi egységhez. Ebből a szempontból nincs sok értelme pozitívot és negatívot vagy férfit és nőit valamiféle egységgé gyúrni. Sőt ez egyáltalán nem is szükséges. Az egységtudatot nem az embernek kell kifejlesztenie. Ez létezik, és mindig is létezett már mielőtt földünk megteremtetett. A tudat tehát nem az egyes emberben létezik, hanem egy kozmikus minőség, amely az embert teljesen fel tudja oldani magában. Ez az egység mindenütt és mindig szüntelenül jelen van, míg végül az ember kitárja előtte a kaput, és végre a mi rendszerünkben is kifejezheti magát. Ennek az erőnek, és az erő működésének tudatára ébredhetünk, amennyiben lélekállapotunk képes hozzáférkőzni e tudatállapot minőségéhez. Általában azonban ez nem történik meg.

Amint ugyanis a magasabb létállapot tudatsugárzásai leereszkednek az ember vágytestébe, azonnal „személyessé” válnak. Ez azt jelenti, hogy hozzáigazodnak az énjére irányuló ember szintjéhez, és az ő céljait szolgálják. Így foszlik szét újra és újra tiszta formájában ez a minden embert ösztönözni és egyesíteni képes erő.

Az erőtér egysége, az Egyetlen ereje

Mikhail Naimy Mirdad könyve című művében ezt olvassuk: „Isten Igéje olvasztótégely. Mindazt, amit alkot, egyetlen egységgé olvasztja össze, és senkit sem fogad méltóként, és senkit sem utasít el méltatlanként.” Ezen az alapon törekednek egy szellemi iskola tagjai csoportegységre. Az így létrejött erőtér képezi az átjárót egy ismeretlen szépségű új életterület felé. Az erőtér minősége nem az egyes ember személyes érdekeit szolgálja, hanem mindenki számára elérhető eredeti tisztaságában. Ez az inspiráció forrása, akár a levegő, melyet mindannyian belélegzünk. Ebben az átmeneti légkörben, amely a felettes természetbe való átlépést készíti elő, az ember számára elérhetővé válik a transzformáció. Ebben az értelemben ez az erőtér ténylegesen a megszabadulás, az önbeavatás isteni területe. Aki rábízza magát erre az erőtérre, azt megajándékozza a bejárandó ösvény ismeretével, és az ehhez szükséges erővel. Megszabadítja sok akadálytól, és szüntelenül ébresztgeti az eredeti, tökéletes lelket, aki ehhez az új életterülethez tartozik.

Mi a jelentősége mindennek a világ számára? Életünk számtalan rezgéssel van tele, melyek körülvesznek és hatnak ránk. Sok rezgés azonban nem jut el a tudatunkig. A Gnózis megszabadító sugárzása mindig jelen van, az ember kezdetben mégsem észlel belőle semmit. A kultúra csak akkor képes magába fogadni ezt a sugárzást, amikor a törekvő emberek felvették és átalakították azt. Ekkor azután a sugárzás egy második szinten is elvégezheti felszabadító munkáját. Képzeljük csak el, mi történne, ha közvetlenül hallanánk és látnánk egy küldöttet beszélni és cselekedni. Hányan húzódnának vissza egy ilyen helyzetben, míg mások éppen hogy túlértékelnék magukat, úgy gondolván, hogy ők éppen olyanok, mint a küldött. Ha őszintén keresők lépnek kapcsolatba kezdők vagy haladók törekvő csoportjával, akkor gyakran sokkal könnyebben megértik egy valódi szellemi folyamat természetességét és követelményeit. Ezért kínál egy szellemileg törekvő embercsoport nagyobb lehetőséget sokak megérintésében. Mindenki kivetíti a saját törekvéseit és eredményeit a környezetében. Csoportként pedig szétáraszthatják a világban a megszabadító ösvény ismeretét és az erőtér sugárzását, hogy mindenki, akivel csak kapcsolatba kerülnek, be tudja lélegezni azt.

A megszabadulás iránti vágy ebben a csoportban nem a halandó lélek önmegvalósítási szükségletéből fakad. Ez a vágyakozás a halhatatlan ember eredeti emlékezetéből ered, aki mielőtt a háromdimenziós világba süllyedt, egységben élt a Szellemmel. Ezért tud nagyszerű ígéretként az egység ideája újra és újra felbukkanni az emberiség történelmében.

 

Ex pluribus unum

Világunk még mindig szoros összeköttetésben van a tökéletesség világával. A tökéletesség szakadatlanul besugározza értékeit a világunkba, s a tudatalatti mélyén ébresztgeti az ősemlékezést. A megzavarodott emberi tudat, amely e sugárzásokat befogadja, ezeket az ideákat mindig a saját céljaihoz igazítja. Mindig is a misztériumiskolák feladatához tartozott a gondolat- és érzésszféra megtisztítása. Fontos, hogy a világ tiszta, „ismeretlen feléből” áradó impulzusok a lehető legtisztábban érjék el a szívet és a fejet, hogy azután céltudatosan lehessen őket használni.

Ahogyan már említettük, egy ilyen iskola munkája az ember ősemlékezetéhez kapcsolódik. Az eredeti életállapotra vonatkozó tudás a csoporton keresztül aktivizálódik és dinamizálódik, s mindaz, ami hosszú ideig mint mese, legenda vagy utópia csupán a fantáziánkban létezett, most megalkotható valósággá válik. Ez a tapasztalat a szellemi keresők munkájának eredményeként a föld mentális szférájában is rezeg, ragyogó vezércsillagot képezve mindazok számára, akik ebben a világban magányos vándorlásuk végéhez értek. Akik fogékonyak erre a sugallatra, azok spontánul reagálnak a sugárzás hatására, s megkeresik annak forrását. Ezek az emberek szükségét érzik, hogy csatlakozzanak egy olyan csoporthoz, amely ezekkel az erőkkel dolgozik és megszabadulásra törekszik. A megszabadulás ebben az értelemben egy olyan tudatállapottól való megszabadulást jelent, amely a világtól és az embertársaktól való elválasztottságban él.

Az emberi fejlődésnek lényegében egyetlen célja van: az anyagi világ szenvedésén keresztül újra megragadni az eredeti, magasabb rendeltetéshez vezető fonalat, hogy az isteni erők szerveként elfogadva feladatát egységben, szabadságban és szeretetben együttműködjön a teremtési terven. Ennek az a feltétele, hogy az emberek életében újra a szellemlélek váljon az irányító tényezővé, és a szellemi javak legyenek az emberiség vezérfonala. Az út célja az, hogy az embert, mint „teljessé tett” mikrokozmoszt visszavezessék az eredeti életterületre. Ez a szellemi aratás iránya. A történelem során a szellemi iskolák emellett egy másfajta hatásról is tanúskodnak. Amíg egy kultúrában a szellemi iskolákból fakadó tevékenységek ellen nem léptek fel, addig olyan társadalmak virágoztak fel, amelyek magasztos erkölcsiségük révén tanbizonyságot tettek a tiszta isteni sugallatról. A 18. század nagy várakozásának egész jelentősége, ahogyan az az amerikai dollár egyik bankjegyén látható szabadkőműves mondásban jut kifejezésre, ilyen formán újra eredeti jelentésében értelmezhető: ex pluribus unum – vagyis a sokféleségtől az Egyig; szabadon fordítva: az elválasztott visszatér az egységhez az Egyetlenben.

 

1 Mikhail Naimy: Mirdad könyve. Rozekruis Pers, Haarlem, 2006.

Nem egy, nem kettő

Tapasztalatok az egységhez vezető úton

 

Aki csak a megszabadulás útjára lép, azt mind összekötik egy erővel, amely egész lényét megváltoztatja, és alkalmassá teszi őt a benne lévő isteni ember életre keltésére. Ez a benne lévő isteni szellemmag ereje. Ugyanebben a pillanatban lép rá az „egyetemes ösvényre”. Ekkor körülveszi egy az anyagba beavatkozó energiaáramlat, valamint egy másik, az anyagból felemelkedő erő.

 

Az előttünk járók fáradozásainak köszönhetően, akik az istenit önmagukban újra megszabadították, az „ösvény” mint új életlehetőség mindenki számára jelenlévővé vált a légkörben. Ez a mindent körülölelő erőtér az egész földön jelen van, és többek között a nyugati misztériumiskolában, a modern Szellemi Iskolában koncentrálódik.

Aki igennel válaszol erre az erőre, és elkezdi az utat, az „Istenből született”: fokozatosan körvonalazódni kezdenek a tudatában azok a fenséges hatalmak, bölcsesség, erő és szeretet, amelyek egykor majd önnön mikrokozmoszából fognak kibontakozni. Egy megsejtett, új világ végeláthatatlan kilátásai borítják el. Minden dolog új helyre kerül, és összekötődnek egymással, mert egy eddig ismeretlen rend válik felismerhetővé. Ennek a tapasztalatnak azonban az a legfontosabb tényezője, hogy az illető tudja: képes elérni a célt, a végső egyesülést az isteni eredettel. És ez a tudás örömmel tölti el.

Bizonyos idő elteltével a belátás elmélyül és megszilárdul. Az ember megtanulja megérteni az ösvény lényegét és horderejét. A következő, nem csekély feladata a megadás a benne kialakuló új dolog fejlődésének. A fejlődés ösvényén ez a legfontosabb feladata, és még hosszú ideig el lesz foglalva vele. A folyamatot, amelyet elfogadott, és növekvő felismerési képességével átlátott, most élettel kell megtöltenie. Mi fog történni?

 

Feszültség a belső lényben…

Az új, isteni ember lénye mellett a saját földi lény természete és a napi fáradozások gyümölcse is egyre világosabbá válik. Így az ember egy feszültségi térbe kerül, amely fokozatosan megváltoztatja életérzését. Ittlétének realitását egyre világosabban észleli: minden erőfeszítése ellenére jó és rossz, tudattalan és kaotikus marad. Mégis olyan időszak ez, melyben boldognak tekintheti magát, mert az út célja, amely egy teljesen más világ, mindig ott lebeg a tudat hátterében vagy előterében. Az én azon irányú próbálkozásai, hogy „önmagát a másikká alakítsa”, szüntelenül kudarcba fulladnak. Végül megérti, hogy ez lehetetlen és nem is sikerülhet. Az ember nem talál nyugalmat, és fokozódik az elégedetlensége. Bár a régi lény megpróbál azonosulni az újjal, rá kell jönnie, hogy nem egyek. De még a régi lény önérzékelése, az én magával való megelégedettsége is törékennyé válik. A fénnyel és az eljövendő új személyiség képével való találkozás után a régi személyiségnek már nincs kemény, sziklaszilárd egysége.

A cél, az abszolút átváltozás csak akkor érhető el, ha a régi lény feltétel nélkül átadja magát az újnak. A feszültségi tér csak ezután mutatkozik annak, ami ő maga alapvetően: dinamikus erőkitöltésnek. A földi és az égi közötti feszültség ekkor már nem bosszúságként vagy csalódottságként nyilvánul meg, hanem tiszta, átalakító erőként, amelyből új egység jön létre.

Mielőtt ezt elérné, az illető azt tapasztalja, hogy a mindent körülölelő és védelmező erő, amely kezdetben beburkolta, látszólag visszahúzódik. Mintha teljesíthetetlen követelmények elé lenne állítva! Ám ekkor felfedezi, hogy a Másik mint belső tudaterő segít neki. Ez később új érzéssé fejlődik, hogy végül mint új akarat rögzüljön benne. Ily módon kötődik össze az isteni Másik az emberrel. Ez lehetővé teszi számára, hogy küzdelmét az önátadás folyamatában jó véghez vigye, mégpedig jobban, mint valaha is remélni merte volna; egyenesen saját hibáinak tapasztalatain keresztül. Az elszigetelt éntudat hátterében felébred benne az egység-tudat. Végül eltűnnek fenntartásai és ellenvetései, miközben növekszik az örökbe vetett bizodalma, és felébred benne maga az örök.

Annak a tapasztalata mellett, hogy őt egy mindent körülölelő erő hordozza, egy szempillantás alatt tudatára ébred a minden olyannal való egységnek, ami egyszer az isteni ősforrásból származott. Ez az egység-tudat kifelé tükröződik, és bebizonyosodik az életében. Az ösztönöknek, a másokkal való viszálykodásnak és ellenségeskedésnek háttérbe kell szorulniuk. De ez még csak az első lépés.

 

… és feszültség a külső lényben

Amivel az ember küzd, és ami neki még nem sikerült, azt fokozott mértékben felismeri a többiekben is: Tudatlanság az élet értelmét illetően, túlsúlyban lévő énközpontúság, a szokások uralkodása, a saját erőből megváltozás képtelensége.

Nemcsak saját gyengeségeink, hanem a megszabadulás útját velünk járó társainkéi is láthatóvá válnak az erőtér leleplező fényében: leragadás a megszokott gondolkodásban, a hit hiánya, az önátadás kerülése, látható megmaradás a természetes állapotban. Aki másokban észreveszi az ilyesmit, az velük együtt egy olyan feszültségi térben találtatik, amelyet benne is és a többiekben is az isteni ember ideáljának a kivetítése hozott létre. Na de mit is érzékel valójában? Mások hibáit? Saját tökéletlenségének visszatükröződését? A kettő keverékét? Bármit vél is látni, az elkülönítő, és végül a megszabadító erőtől is elválasztja őt. Ami látszólag akadályozó, zavaró és helytelen, az gyakran a tudat előterébe nyomakszik, és magához köti az embert. Amilyen fontos az önismeret, amellyel fel tudjuk ismerni saját belső akadályainkat, olyan ártalmas ezt a képességet mások látszólagos hibáira irányítani. Ezeket a hibákat ugyanis az egó figyeli meg, ami elutasítást, kritikát és viszályt szül. Ez az állapot gyakran lényegesen kártékonyabb, mint azok az állítólagos hibák, amelyek ehhez az állapothoz vezettek.

A kritikus szemszöget, az úton együtt haladó társaktól való elkülönülést, és minden ebből származó gondolati és érzelmi hatást meg lehet szüntetni, ha ezeket a folyamatokat is elsősorban mint saját magában lévő akadályokat ismeri fel, és a saját portája előtt söpör. Akkor tudatossá válnak benne azok a feszültségek és konfliktusok, amelyeket az erőtérben okozott. Ezenkívül megtapasztalja a benne lévő új lélek fájdalmát, azét a lélekét, amelynek el kell viselnie ezt a diszharmonikus állapotot. Ez a tapasztalat, bármennyire kellemetlen legyen is eleinte, az embernek a bukottságára vonatkozó tudását igazi tudattá mélyíti. Ekkor az én könnyebben hátra tud lépni, és átadni a vezetést a benne lévő új léleknek. Ez egy újabb lépés az önátadás útján. A mások kritizálása helyett pedig egy személytelen, tiszta és támogató tudat fejlődik ki, amely megerősíti az erőteret, és így a belső lény alapján – anélkül, hogy egy szót is szólna – segít másoknak a saját akadályaikkal foglalkozni.

Minden ilyen tapasztalat azt mutatja meg a törekvőnek, hogy legbelül még nem állt készen, vagy nem volt képes együttdolgozni a megszabadító erőkkel. A bukottság tudata és az eredettől való eltávolodás tudata erősödik, ugyanakkor azonban a megváltó nézet is közeledik. Mert ha az én-lény alázatban úgy tekint magára, mint a bukott természet részére, akkor megtanulja átadni magát a benne lévő Másiknak. Akkor hasznot húz a tapasztalataiból, és átalakítja őket belátássá és új életvitellé. Így folytatja az útját a kétségből az egységbe. Az én-lény konfliktusa után pedig az örök lélek egysége lép előtérbe; a viszályt a személytelen szeretet követi.

 

Egység a kettősségben

A megszabadító ösvény és minden valóban szellemi munka is mindig két erőn nyugszik: egy anyagba beavatkozó energiaáramlaton és egy második, anyagból kiemelő erőn. E magasztos hatások dinamikájában lehetővé válik a visszaút, a felfelé vezető út a bukásból, ahol az isteni a formához kötődik, és benne raboskodik. Ha a külső, földi elem képes átadni teljes lényét a benne lévő isteni elemnek, akkor az örök önvaló, a mikrokozmosz képes lesz újra teremteni, isteni erejét használva. Mindig a földi megváltozásáról van szó, de megmarad az áthidalhatatlan különbség az isteni és a földi között. A bukott világ látszat-énje teljesen elpárolgott. A forma üres, és az isteni ember feltámadott. Az ösvényen megtett minden lépés új, megszabadító erőt bocsát ki. Még ha az eredmény tökéletlen is: A forma már teret biztosít az isteni Másiknak, és ez a Másik hatni fog!

Az új életterület

 

A természetrendünkben létrejövő csoportosulások eredete – legyen az párt, egyesület vagy érdekközösség – érthető módon a személyiségben van, és a csoport bizonyos tekintetben a csoport egyes tagjainak tükörképét mutatja. Mindenkor voltak azonban olyan csoportok is, amelyek indíttatásai és célkitűzései nem a természetes síkról eredtek.

 

Ennek az az oka, hogy az ember nemcsak gondolkodó természetlény, hanem szellemi lényiség is. Ha az emberekben tudatossá válik e tény, és levonják a megfelelő következtetéseket, akkor a csoport is kifejezésre juttatja ezt a kettősséget.

Szeretnénk a megszabadító ösvényre irányuló, természetbenszületett személyiségek összefogását az „azonos gondolkodású emberek közösségének” nevezni. Egy ilyen közösség célja az eredeti, isteni szándék szerinti ember megnyilvánítása, és egy szellem-lélek közösség létrehozása. Az Újtestamentumban számos helyen találhatunk utalást erre a kettősségre, és a kettősség között ívelő hídra is. A szellemi közösség létrejöttének előfeltételei például a következőképpen hangzanak:

„Isten […] pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt a Krisztus Jézus szerint.”¹

„Teljesítsétek be az én örömömet, hogy egyenlő indulattal legyetek, ugyanazon szeretettel viseltetvén, egy érzésben, egyugyanazon indulattal lévén.”²

„[…] egy értelemben legyetek, békességben éljetek; és a szeretetnek és békességnek Istene lészen veletek.”³

A cél szempontjából azonban – amely a szellemben született lélek, a szellemlélek-közösség – a fentieket a következőképpen kell értelmezni:

„[…] hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te én bennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk.”⁴

„[…] hogy tökéletesen eggyé legyenek…”⁵

„Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben (azonos gondolkodással, irányulva), én (Jézus, a szellem-lélek nézet) ott vagyok közöttük.”⁶

Itt a két állapot közötti híd jelentése áll az előtérben.

 

A lélekközösség spirituális célja

Az Újszövetségben leírt gyülekezet tehát az ugyanarra a célra irányuló emberek közössége, amely az emberek természet-adta lehetőségeit a szellemi síkra irányítja. A Szellem ezáltal úgy működhet a csoportban, mint egy templomban, és lépésről lépésre megvalósulhat a szellemlélek-egység. Ezáltal a csoport tagjain keresztül a gyülekezetben új aktivitás fejlődhet ki. Ezért fogalmaz így Pál: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Szelleme lakozik bennetek?”⁷

A kettős közösségnek e képe kérdéseket vet fel. Vajon az egyén szempontjából, aki be akarja járni az ösvényt, szükség van-e ezekre a csoportokra? Vajon nem éppen a csoport létrehozása során keletkeznek veszélyek? Vagy mégiscsak van előnyük a csoportoknak? Kívülről nézve, a lélekközösség személyiségekből áll, akik egyáltalán nem különböznek a világ többi emberétől. Bensőjüket tekintve azonban a csoport tagjai lelki-szellemi céljukra irányulnak, az új lélekember megszületésére, és Isten templomának megvalósítására legbenső lényükben.

 

A közösség kihívás-jellege

Mivel minden ember erősen hozzá van kötve az ellentétek természetéhez, a lélekközösségben minden olyan tulajdonság fellép, mellyel a világban bárhol máshol is találkozhatunk. Itt is megtalálhatjuk a szimpatizánsokat, a szóvivőket, jelen van a hatalmi törekvés és a szolgalelkűség is, tehát az emberi karakterek teljes palettája. A felszínes megfigyelés alapján hajlamosak lehetünk arra, hogy Hermann Hesse-vel értsünk egyet, amikor azt állítja: „Az emberek legádázabb ellensége és megrontója a szellemi renyheségen és a nyugalom szükségességén alapuló közösségi törekvés.”

A sokféle fajta személyiségprobléma odáig vezethet, hogy megfeledkezünk tulajdonképpeni, valamikor oly tisztán felismert célunkról, amely elé belső Istenünk állított minket.

Ez az oka annak, hogy előfordulhat: a csoportban mindössze annyi változás történik, hogy az egyedi egót egy úgynevezett „kollektív egóra” cserélik. Az egyén egója ekkor a kollektív egó mögé rejtőzik, és úgy véli, hogy biztonságban van. A gondolkodás, érzés és cselekedet kikényszerített egységessége azonban hatalmas és gyakran végzetes tévedés. Ebben az esetben ugyanis olyan idealizált, közösségi egó keletkezik, amely képes egy magasabb megnyilvánulás benyomását kelteni. Az ilyen kollektív lényiség az azonos irányulást hibásan értelmező közösség át nem gondolt törekvéséből áll elő, és semmi köze sincsen a valódi lélekközösséghez. Ezt a törekvést a tudatalattiból felszálló életerő tölti meg, és erőszakossá és veszélyessé is válhat, mert szembefordul a lélek tudatos és szabad fejlődésével, amely pedig a csoport legfontosabb feladata. Ilyen légkörben azután táptalajra lel a csoport-nárcizmus, melynek során egyes tagok előnyöket követelnek maguknak, és a többi emberrel szembeni fensőbbség érzése megalapozottnak tűnik. Így gyakran fellobban a vallási fanatizmus tüze is.

 

Kölcsönhatások az erőtérrel

Ahogy jelen Pentagram-kiadványunk többi cikkéből is kiderül, minden közösségben mágneses erőtér jön létre, amely vonzza azokat, akik az erőtér fajtájának és törekvéseinek megfelelnek. Az ilyen erőtér először felerősíti személyiségünk és karakterünk nézeteit, és ez egyformán igaz a pozitív és a negatív nézetekre is. Ily módon a csoport minden tagja lehetőséget kap arra, hogy önismeretét gyorsan bővítse és elmélyítse. Ezzel egyidejűleg a megnövekedett rezgési szint, amely az eszményt felerősítve tükrözi vissza, lehetővé teszi a csoporttagok számára, hogy lépésenként haladva megszabadíthassák magukat a hamis elképzelésektől. Ezért egy tiszta erőtérben igen erős változások következnek be mindenkinél, aki ebben az erőtérben szívével és fejével is részt vesz.

Mielőtt azonban a közösség tagjai az erőtér tulajdonképpeni feladatát érzékelhetik, keresniük kell az erőtérhez való mélyebb közeledést, szeretettel kell közeledniük az erőtérhez, és egy adott pillanatban teljes bizalmukkal rá kell bízniuk magukat.

A csoport tagjain múlik, hogy felismerjék: milyen tényleges veszélyekkel jár a csoporthoz való tartozás, és hogyan lehet ezeket a veszélyeket semlegesíteni. Ehhez olyan belső lépések szükségesek, amelyeket az egyén – aki a csoporton kívül áll – nem tud végrehajtani.

Az elsődleges előfeltétel a lélek vágyakozása arra, hogy részesülhessen Isten bölcsességében és szeretetében. Ennek útjában ott áll az ember kizárólagosan és teljesen saját magára irányuló élete. Ezért az a cél, hogy a nárcizmust legyőzzük, felismerjük az egyetemes élettel való nagy összefüggést, és ezt mélyen meg is tapasztaljuk. Ezt a tanítást minden nagy vallásban megtalálhatjuk.

Az említett lépések igen nagy jelentőségűek az egész csoportra nézve. A csoport tagjai egyre jobban megértik, hogy nem mi, személyiségek vagyunk a legfontosabbak. Amíg a magunk boldogságát keressük, és érzelmileg, pszichikailag vagy bármely módon valamiféle haladásra vágyunk, addig ebben a vágyban állunk megkristályosodva, és a természetes „én”-ben maradunk leragadva. Ezért nem lehetséges, hogy pusztán a személyiségre alapozva valódi spirituális csoport jöjjön létre. A megszabadító Világosságot csakis a valódi vágy ereje és belső tüze – melyek a lélek nézetei – képes közelebb hozni.

A felébredt csoport-tudat célja a következő: a legjobb lehetőségeket teremteni az emberek számára ahhoz, hogy megszabadíthassák magukat az elképzelésektől, amelyek addig meghatározták életüket, és hogy ezek helyére beáramolhasson a tiszta isteni akarat, és ennek szeretete. Az erő és a belátás, amely az azonosan irányuló emberek közösségében felszabadul, lehetővé teszi a csoport tagjai számára, hogy az egó-tudat korlátaitól eloldozzák magukat, és hozzáláthassanak saját valódi életfeladatuk betöltéséhez.

 

Az önátadás kulcsfontosságú feltétel

Minden csoportban felmerülnek személyiségproblémák, de az egységes cél és megértés is kialakul, ami még a legnehezebb körülmények között is képes összetartani a csoportot. Az erőtér rezgési szintje és minősége egy adott pillanatban azonos fajtájú energiáknak felel meg, az eredeti életből származó fényenergiának! Ekkor az erőtér önálló hatósugarat kap, ahogy ezt Jan van Rijckenborgh úr leírja „A Gnózis jelenlegi megnyilvánulása” című könyvében. A fénytér minden egyes csoporttagnak nagymértékben segít. Ez a tér fenntarthatóbb és összehasonlíthatatlanul erősebb, mint egyetlen ember esetében lenne. A csoport tagjai mint barátok a Világosság alapján, együtt képesek fenntartani a kapcsolatot. Hiszen minden tag tisztában van azzal, hogy a fényerő ereje és folyamatos áramlása attól függ, hogy a csoport készségesen megnyissa magát a Világosság által megkövetelt változásoknak. A csoport tagjai lépésről lépésre feladják kívánságaikat, fájdalmaikat, feszültéségeiket és elképzeléseiket. Ezért, „jutalomként” megszabadulnak illúzióiktól, fájdalmaiktól, régi nézeteiktől és megvalósíthatatlan elvárásaiktól. Így szabadul fel a tér ahhoz, hogy felismerjék tulajdonképpeni életcéljukat – ekkor jön el annak az ideje, hogy rábízhatják magukat a világosságtérre. A lélekközösség így új lélekotthont képez mindazok számára, akik a földi természetben idegenekké váltak.

 

Kicserélődés

Szeretnénk tovább gondolni a természetember és a szellemlélek-ember közötti, vagy az azonos gondolkodású emberek közössége és a szellemlélek-közösség közötti analógiát:

A magasabb tudathoz vezető út az alsóbb önvaló legyőzésén keresztül elvezérel a szellemlélek újra megszületéséhez. Ha egy ember felismeri az egyelőre még nyugvó örökkévalósági mag semmihez sem hasonlítható dicsőségét, akkor feladhatja a mulandó személyiséget. A csoport ugyanehhez a célhoz ér el a következő parancs teljesítésével:

„Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét…”⁸

Ebben a közös törekvésben felbecsülhetetlen a csoport értéke a két természetrendre vonatkozó nézetével – és a mai időkben ezen felül még elmondhatatlanul nagy segítség is. Mind a két erőtér élő kölcsönhatásban van egymással. A Gnózis magasztos és tiszta tere ekkor az embereken keresztül újra az egész természetben hatásossá válik. Ez nem csak a közösség számára jelentős, hanem az egész emberiség számára is. Ezért olyan fontos, hogy erősen dinamikus kölcsönhatás jöjjön létre a csoport tagjai és a többi ember élete között, hogy minden lehetséges szinten meg lehessen könnyíteni számukra az erőtérhez való hozzájutást.

„Az aratás az új életterület számára”, amelyről a Szellemi Iskolában oly sok szó esik, nem azt jelenti, hogy egy elit csoport belép erre az életterületre, hanem ennek az új életterületnek a közös létrehozását! Előfordul, hogy éppen azok az emberek segítenek meghatározó módon az új életterület megformálásában, akik minden nehézség ellenére, feltűnés nélkül képesek voltak a szeretetüket életben tartani. Minden ember, aki ezen az úton jár, a világban mindenütt felismeri fivéreit és nővéreit. A szellemlélek – lényének alapja szerint – minden más lélekkel abszolút egységet képez. A nagy lélekközösségnek, az egyetemes gnosztikus láncnak ez a nagy csodája.

—

¹ A rómaiakhoz 15:5

² A filippiekhez 2:2

³ A korinthusiakhoz 2. 13:11

⁴ János 17:21

⁵ János 17:23

⁶ Máté 18:20

⁷ A korinthusiakhoz 1. 3:16

⁸ A galatákhoz 6:2

Ami volt, az ugyanaz, mint ami ezután is lesz

A templomépítés és a szabadkőművesség szimbolikájáról

 

Történelmi szempontból vizsgálva, van bizonyos kapcsolat a szabadkőműves mozgalom és a Rózsakereszt között. A szabadkőművességen belül például létezik egy rózsakeresztes fokozat. A középkorban a kőművesek és építőmunkások kisebb csoportjai céhekbe tömörültek, ahol megőrizték és továbbadták a szellemi hagyományokat, valamint a templomépítés titkos szimbólumait. A szimbólumokban fellelhető azonosságokat alapul véve feltételezhetjük, hogy a 17. század Angliájában újraéledő szabadkőműves mozgalmat többek között rózsakeresztes impulzusok is inspirálták.

 

Mind a páholyaikba tömörülő szabadkőművesek, mind pedig a rózsakeresztesek, felszentelt műhelyeikben és templomaikban, nagy tiszteletben tartották az egyetemes szimbólumokat, mert jól ismerték azok magas szellemi értékeit. Ha e jelképek és hagyományok valóságos jelentésének mélyére akarunk hatolni, akkor legjobb, ha a beavatás útjára utaló képeknek tekintjük őket. Történelmi kapcsolataiknak és összefüggéseiknek emellett csekély jelentőségük van.

Az ember egész történelme folyamán mindig templomokat épített, mégpedig gyakran az emberi „kis világ”, a mikrokozmosz ábrázolására. Ezek számtalan utalást is tartalmaztak Isten „nagy világával”, a makrokozmosszal való megegyezésre és kapcsolatra is. Az igazi szabadkőművesség valódi célja egy új (belső) templom megépítése volt. Mind a Salamon templomáról a Királyok könyvében olvasható elbeszélésnek, mind a vele kapcsolatos szájhagyománynak, mint beavatási útnak jelentős újjáéledése tapasztalható a szabadkőművességen belül. Ennek értelmében a zsidó nép frigyládája az új templomban található.

Ez hatalmas jelentőséggel bír, éppen úgy, mint az a tény, hogy azt oltalmazni kell. A szimbólumok nyelvén a frigyláda az Istennel való kapcsolat középpontját jeleníti meg.

A láda tartalmazza a kőből készült törvénytáblákat és a tizenkét áldozati kenyeret. Ezek a szívbe írt szellemi törvény, és a szívben lévő isteni erő jelképei, melyeket az Isten és ember közötti kapcsolat látható bizonyítékainak tekintettek.

Az ezoterikus hagyomány így arra utal, hogy Salamon az emberben lévő isteniséggel való kapcsolat megtartása és megerősítése érdekében építette a templomot.

Mondhatnánk úgy is, hogy Salamon azért emeltette a templomát, hogy kapcsolatot létesítsen Egyiptom ősi hermészi misztériumaival. Hiram Abiff ugyanis, az építőmester és építész, akivel Salamon együtt dolgozott, egyiptomi volt, és e misztériumok „mestere”. Ő pedig a zsidók templomát az „amint fent, úgy lent” hermészi elve alapján építtette meg. A templom tehát egy élő kozmosz, egy élő lényiség, amely egy vetőmagból és a két elv egyesüléséből keletkezett, akárcsak az egyiptomi beavató-templomok. Úgy mondják, hogy „Egyiptomban” a misztériumok eredeti forrása még mindig fellelhető. A szimbólumok nyelvén ez azt jelenti, hogy az Isten és ember között fennálló rokoni kapcsolat rejtélyének ismerete kultúránkban és világunkban tökéletesen ismeretlen. Ez a misztérium nem az emberi elme találmánya, hanem az isteni szférákból származik.

Az Ábeltől származó Salamon királyról, és a Káintól eredeztethető Hiram Abiff egyiptomi építészről szóló történetek a szabadkőműves mozgalmon belül a legjelentősebb mítoszok közé tartoznak. (Ábel Ádám és Éva fia, Káin azonban Seth és Éva fia, de Seth nem emberi lény, hanem egy „isten”, egy angyal.)

A történet szerint Hiram Abiff rézből egy hatalmas medencét önt ki, melyben az Egyetlenből származó élő vizet kellett felfogni. A kerek medence tizenkét állatszobor vállán nyugodott. Szépsége és kisugárzása mindent felülmúlt, amit kézművesek valaha is létrehozhattak. A réz medence, vagy üvegtenger, a Lectorium Rosicrucianum tanaiban a Szerzet erőterének szimbóluma, és oly határtalan magasztosságú, hogy e világon semmivel sem hasonlítható össze. Az üvegtenger előtt két oszlop áll, melyeknek Jachin és Boas volt a neve. Az egyiptomi templomok előtt is két oszlop állt, melyeket Horusznak és Seth-nek szenteltek, s díszítményeik az emberiség teljes fejlődési útját szimbolizálták. Ez az út csak egyetlen helyhez vezethet: a templom bejáratához.

Az ember két fejlődési út közül választhat. Ezért is beszélünk két erőtérről. Az egyik ezt a világot jelöli, ahol minden a születés, növekedés és halál körforgásának van alávetve. A másik a természetfölötti erőtere, melyben minden örök fejlődésben áll, anélkül, hogy a halál közbeléphetne. Egyrészt tehát ott az emberiség fejlődése (a zsidó nép, Dávid és Salamon király által megjelenítve) morális előírásaival és egy erős hit által lelkesítve. A másik oldalon áll Hiram Abiff, az építész, Seth-Horusz fia, aki kapcsolatban van Sába királynőjével.

Amikor egy egyén vagy egy csoport belsőleg egy „új templomot” akar építeni, és ehhez a természet erőit és építőanyagait akarja felhasználni, akkor ugyanabban a helyzetben találja magát, mint Salamon, aki egy építészinasnak egy templom építését javasolja, miközben az csak istállókat tud létrehozni. Hiram Abiff azt az embert jelképezi, aki egy másik természet erejével építkezik. A legendából megtudhatjuk, hogy a templom építéséhez szükséges aranyat Sába királynője adományozta a Hiram által végrehajtott szolgálatok viszonzásaként. A valódi építész az isteni erőt hívja fel, a szellemi aranyat, amely lehetővé teszi az építkezést.

Salamon templomának építésénél először az alapokat fektetik le, mégpedig egy mágikus kehelyben. Ez Sába királynőjének ajándéka, és az „első reggel harmatát” tartalmazza, ahogyan azt a Salamon-legendában olvashatjuk. A királynő tehát itt egy szűz erőt nyújt át, egy Isten birodalmából származó emanációt. Az „első reggel harmatával”, amelyet egy kehelyben fognak fel, meg lehet építeni a templomot.

Ezzel a harmattal, a rózsa alkímiai erőivel (a rózsa „harmat”-ot is jelent) dolgozunk mi mint modern rózsakeresztesek. Mondhatnánk azt is, hogy a templomokban és a felszentelt műhelyekben az alkímiai erőket ugyanabból a kehelyből merítjük. A modern Rózsakereszt, a Lectorium Rosicrucianum ugyanis munkája elvégzéséhez egy olyan mágneses térrel rendelkezik, amely egy belső szabad munkahely, s amire autonóm módon építeni lehet. Világunkban minden egy kettős törvénynek, a polaritás törvényének van alávetve. Ezért egy szabad belső munkaterületnek hatalmas jelentősége van. Mindig létezik ugyanis két egymással szembenálló nézőpont, és még tudatunkat is folyamatosan az ellentétek határozzák meg.

Szemléltetésképpen, példának okáért, az Egyesült Államok politikájában egymással szemben álló két álláspontra szeretnénk felhívni a figyelmet. Az egyik oldalon a konzervatívok állnak. Véleményük szerint: a világot a „gonosz tengelye” veszélyezteti!

És „Isten akarata, hogy mi mutassuk meg más nemzeteknek és országoknak az utat. Ezért határellenőrzésekkel és biometrikus technológiával őrködünk az ország – és a világ – felett. Műholdakon keresztül telefonbeszélgetéseket hallgatunk le. Mi vagyunk a világ rendjének őrzői, gondoskodunk a gazdagságról, a világpiac fejlődéséről és az olajiparról. Ha szükséges, a rendet erővel kell megvédelmeznünk. Ez Isten akarata!”

A máik oldalon a progresszívek állnak azzal a nézetükkel, mely a közelmúltban bemutatott An Inconvenient Truth (Egy kellemetlen igazság) című dokumentumfilmből világossá válik: „Ha nem teszünk valamit, az egész bolygó a végzetébe rohan. Tegyünk valamit a Föld felmelegedése ellen! Megtehetjük, mert mindenre képesek vagyunk. Egy valódi fejlődés útjára léptünk. Tehát gazdasági egyensúlyra, igazságos kereskedelemre, és tartalékaink átgondolt kihasználására kell törekednünk. Valamint arra, hogy kifejlesszünk egy tartós energiaforrások kiaknázására alkalmas technológiát. A kulturálisan kreatívak csoportjában támogatásra lelünk. Hozzunk létre egy új kultúrát, és ökológiai tudatunkat itassuk át szellemiséggel. Ha fáradozásaink eredménytelenek maradnak, nos, akkor imádkoznunk kell. Isten meghallgat majd minket, mert az evolúció útját járjuk.”

Már több mint négy évszázaddal ezelőtt, amikor a reformáció fellépett, és lassan aláásta a régi egyház világi hatalmát, ez a két életfelfogás világosan felismerhető volt. Abban az időben a Luther és Kálvin által hirdetett új egyház állt az egyik oldalon, míg a másik oldalt a humanista és utópisztikus emberbarát gondolatképek alkották, melyek egyik képviselője például a híres Rotterdami Erasmus volt. Ez az európai gondolkodó Baselban és Párizsban élt, ahol a Sorbonne-on előadásokat tartott. Egész Európában több mint hatszáz intellektuális szellemmel állt levelezésben. A szabadkőművesek egyenlőségről és testvériségről vallott elméletei az ő humanizmusára támaszkodnak. Luther és Kálvin új egyháza forradalmi volt. Fejszéjét az akkori társadalmi rend gyökereire vetette, miközben az új humanizmus eleinte teljesen beleveszett az ideálokba és önmaga tükrözésébe.

Egy meghatározott pillanatban azonban a pólusok felcserélődtek. Az egyházak megdermedtek a dogmatikus teológiában, a szabadkőművesek humanizmusa pedig a politika szintjén tevékenykedett. A 16. században lépett fel az ellenreformáció, amely ahhoz vezetett, hogy a katolikus egyház, Loyolai Ignác módszereit alkalmazva, a régi dogmákat erőszakkal érvényesítette. A humanista szabadkőművesek ugyanakkor az „emberi jogokat” hirdették, és elterjesztették a nemek egyenjogúságának gondolatát. Ezután a pólusok ismét felcserélődtek. A két párt mintegy keresztezte egymást, hogy aztán egy üstökös sebességével újra eltávolodjanak.

 

A KÉT PÓLUS TALÁLKOZIK

A második világháború folyamán a két párt a koncentrációs táborokban találkozott egymással, ahogyan arról Christian Jacq A szerzetes és a nagymester című könyvében olvashatunk. A francia szerző művében leírja, hogy hogyan talált egymásra a két csoport, felismerő pillantásokat váltva, egymásnak kezet nyújtva, mialatt a nyugati kultúra darabokra hullott körülöttük.

2001. szeptember 11-e felrázta az amerikaiakat. Sokkos állapotban és hitetlenkedve döbbentek rá, hogy a kés éle most az ő torkuknak feszül. A kormány, mélyen meggyőződve arról, hogy a világ a „gonosz hatalmába” került, teljesen tanácstalan volt. Semmi sem volt többé rendben! Ezúttal egy másik válasznak kellett bekövetkeznie…

Nagy nyomás alatt találkoztak azok, akik mindig a másikat ítélték a „világ gonoszainak”, önmagukat pedig a „világ jóinak” tekintették. Rövid időre erősen megnövekedtek a testvériség és egyetértés érzései. Mindkét oldal engedett, és megállapodások jöttek létre. A konzervatívak a humanizmusra, a humanisták pedig a vallásra irányultak. Ami pedig a „gonosz tengelyét” illeti, nos, azt elég lesz kikapcsolni, és gazdasági nyomás alá helyezni – gondolták. Akkor az egész világ békében és nyugalomban élhetne tovább.

Azonban a bennünket körülvevő szürke ködön át egy szózat hangzik fel, egy hang az emberiség távoli múltjából:

„Felette nagy hiábavalóság […], minden hiábavalóság! Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt? Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad. […] Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem tellik. […] Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik. És íme minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme. Az egyenetlen meg nem egyenesíthető.” (Prédikátor 1)

Aki e tánc értelmetlenségét felismeri, talán megérti a mondást is, amely egy megoldás magját tartalmazza: „Arról van szó, hogy új teremtmények legyünk.” Ez egy pesszimista hangja lenne? Nem, ez a hang egy harmadik álláspontot képvisel, melyet a modern Rózsakereszt is magáévá tesz.

„Ami volt, az ugyanaz, mint ami ezután is lesz.” E szavakat egy sugárzó optimizmus, egy határtalan öröm kifejezésének is olvashatjuk, amelyből egyszer majd minden nép részesülni fog! Kezdetben az ember ismeretekkel rendelkezett egy olyan rendet illetően, amely jelenlegi életterületünkön nem található meg. Az eredeti teremtés területe ez, ahol a szellem-lélek emberiség él. Ez a világ egyszer majd újra az emberiség életterülete lesz.

Miként Sába királynője az irgalom és szépség szimbolikus aranyát Salamon templomához vitte, úgy részesülnek majd újra az emberek „az eredeti birodalom tiszta és ismeretlen feléből származó” nem is sejtett gazdagságból. Ezt a világrendet nem az embereknek kell megalapozniuk, mert már létezik! A világnak ez az ismeretlen fele, amelyről a Rózsakeresztes Szerzet kiáltványa, a Fama Fraternitatis is tudósít, az olyan ember számára nyílik meg, aki „új teremtménnyé” vált. Ott az egyetemes testvériség és a szeretet ereje uralkodik. A világ ismeretlen része mindenütt jelenvaló. Életterületünket úgy hatja át, ahogyan a negyedik dimenzió az ismert három dimenzión helyezkedik el.

A régmúlt „aranykorában” erről az ismeretlen világról az egész emberiségnek tudomása volt. Ezt az eredeti életterületen töltött korábbi létet, számtalan ember egy isteni eredetre való kiolthatatlan ős-emlékezetnek éli meg. Ezért érkeztek újra meg újra küldöttek, akik azt hirdették: Ébredjetek fel Fény gyermekei, mert ami egykor volt, az újra lesz majd!

A valódi élethez vezető út feltárult. A teológus és a humanista ember, ha ezt az utat felismeri, megszégyenülten meg kell állapítania, hogy eszméi elhalványodnak az eredeti birodalom valóságával szemben. A teológust a hála érzése tölti el, mert istenét kereste, és lénye legmélyén rá is talált. A megtért humanista pedig szenvedélyes örömre lobban. Fáradozásaiban nem lankadt el. A nagy szeretetet kereste, és meg is találta azt.

 

KÉT DUALITÁS

Egyrészt létezik tehát dualitás az általunk oly jól ismert lezárt világon belül (a jó és a rossz), másrészt pedig létezik az alapvető dualitás, a „világ ismert része” és a „világ ismeretlen fele”, az eredeti birodalom között, ahonnan a szellem-ember származik, akit lényünk legmélyén magunkban hordozunk. A világ ezen ismeretlen felébe belépést nyerhetünk, mégpedig a mágikus művészet, az építés királyi művészetének segítségével. Ez az ember valamennyi nézetének alapvető megfordulási folyamata, az ön-szabadkőművesség útja, az újjászületés által bekövetkező új emberré válás.