Pentagram 2007/5

A rózsa ereje

„Isten birodalma tibennetek van.” (Luk. 17, 21) Ez a négy szó forradalmi igazságot hordoz, és az ember életét teljesen megváltoztathatja. Sőt, bolygónk életkörülményeit is átalakíthatja. Olyan igazságot tartalmaz, amely a világ számára nem elfogadható. Ezek olyan szavak, amelyek robbanóanyaggal vannak töltve. Ha ez meggyullad, az ember mélyreható változást tapasztal, mellyel közvetlen és közvetett életkörülményei is megváltoznak. Ha valaki e hatalommal bíró kinyilatkoztatást valóban felfogja és e szerint él, történik benne valami, aminek következtében átalakul az őt körülvevő világ is. De ha a következményeket csak mint külsőségeket veszi figyelembe, akkor minden a visszájára fordul, és csak hiábavaló fáradozás marad a kétpólusúság világában.

„…Isten birodalma tibennetek van”

Milyen sokszor hallottuk már e szavakat. Ezért nem kizárt, hogy megszokottá váltak. Minél többször hallunk valamit, annál kevésbé érint meg minket. Ennek nem kellene feltétlenül így lennie, mégis gyakran ez a helyzet. Mi az Isten birodalma? Valószínűleg senki nem vár erre kimerítő választ tőlünk. Minden, ami erről mondható, töredékes marad. A végtelent nem lehet szavakba foglalni, gondolatokkal kifejezni, vagy ábrázolni. A végtelenség is csak egy szó. Némelyik szó találóbb lehet valamire, mint egy másik. De ez is az egyéni élményektől függ.

Az Isten birodalma kifejezést egy meghatározott tudatállapotnak láthatjuk, a legmagasabb tudatnak, amit ember elérhet. „Elérni”, ez a szó úgy hangzik, mintha birtokbavételről lenne szó. Talán jobb azt mondani: a legmagasabb tudat, amit az embernek lehet ajándékozni. Ennek eléréséhez követelmény, hogy az ember kész legyen magát teljesen átadni, olyannyira, hogy minden, ami a természet-egohoz tartozik, végül teljesen eltűnjön.

Tudat

Az Isten birodalma kifejezést Jézus használta elsőként. Ez azonban egy kétezer évvel ezelőtti nyelv kifejezési formája. Akkoriban a tudat szó még nem létezett, és csak a XVIII. század folyamán keletkezett az akkori filozófiai szaknyelvben. Majd később a pszichológia fejlődése, és a pszichológiai ismeretek gyarapodása nyomán vált általánosan használttá.

Isten birodalma egy bennünk meglévő tudatállapot-képesség, lehetőség egy olyan életre, melyet mi csak nagyon korlátozottan tudunk elképzelni, habár mélyen elrejtve megvan bennünk róla a „tudás”, a hit. A hit szó is – legalábbis eredeti jelentésében – egy bizonyos tudat jelölése, amely túlmutat az értelmi gondolkozáson. Isten birodalma bennünk egy belső erő, a legmagasságosabbra, egy valódi egyetemes tudatra, a tökéletes életre, a halhatatlanságra, a Gnózisra, a tudásra és ismeretre, a teremtő cselekvésre, az Istenivel való egységre, az egységre mindennel és mindenkivel, és a szeretetre szolgáló lehetőség.

Ez egy bennünk rejlő titkos erő, rejtélyes lehetőség. Soha nem vagyunk elválasztva tőle. A szükség időszakaiban velünk van. Amikor az az érzésünk, hogy a gondjaink és problémáink teljesen fogságban tartanak minket, ő velünk van. Ha betegség és fájdalom kínoz minket, ő velünk van. Ha kétségek gyötörnek, velünk van. Ha külső örömöknek és a szórakozásnak dobjuk oda magunkat, ő velünk van. Az élvezetek óráiban ő velünk van. Ha körülöttünk a világban és bennünk is minden elsötétül, ő velünk van. Bármi is történik velünk, ő velünk van, bennünk van. Az isteni fény soha nincs elválasztva tőlünk, csendesen sugárzik mélyen a szívünkben. Ebből a csendből hív minket, követ bennünket minden utunkon, ahová csak lépéseink vezetnek.

Isten birodalma Önökben van.

Ez egy forradalmi igazság, ha a szavakat nem mint odavetett közlést fogjuk fel, hanem hagyjuk, hogy belénk hatoljanak, kitartunk mellettük, és mélyen elgondolkozunk róluk. Az ebbe az igazságba vetett hitünket – azaz belső tudásunkat vagy az ebből eredő tudatunkat – el is kell fogadnunk. Ez olyan igazság, amely az életünket teljesen megváltoztathatja. A nagy szeretet magvetése, az „isteni lét” bennünk van. Mi, földi emberek, kisebb és nagyobb kudarcainkkal, tévedéseinkkel, bizonytalanságainkkal és kétségeinkkel, hordozunk valamit magunkban az isteni fényből.

Egy régi közmondás azt mondja: „Isten a megtört szívű emberhez van a legközelebb”. Ezzel mi is egyetérthetünk. A gondok közepette és a személyes krízisek időszakában érzékenyebbek vagyunk arra, ami a szívünk legeslegmélyén jelen van. Még ha ezekben a pillanatokban erőt vesznek is rajtunk az érzelmek, akkor is mélyen bennünk ott van egy intenzív vágyakozás a Másik iránt, a megszabadító iránt, a szeretet iránt.

Ha ránk jár a rúd, és az élet szeszélyei kínoznak minket, akkor áhítozunk a fényre és bölcsességre, a belső vezetésre. Ebben a vágyakozásban nyílik meg a szív. A megtört szív – nyitott szív. Jan van Rijckenborgh és Z. W. Leene mondták: „Ha a tapasztalatok teljessé válnak, akkor a szív érzékeny lesz az isteni misztériumra, amely lényünk mélyén sugárzik. Ha elértük a tapasztalatok teljességét, és szívünk nyitott, csodálatos dolgok történhetnek.”

A valóban nyitott szív együttérzéssel teli. A tapasztalatok sora belsőleg érzékennyé tesz minket arra, amit mások tapasztalnak. Egy együttérző szív tudja, hogy másokban is az isteni misztérium sugárzik, és őket szintúgy a belső fényük vezeti.

A nyitott szív – megtört szív. Az ego páncélja, amely a szívet fogva tartotta megrepedt és összetört. A nyitott szív alázatos, és csendesen meghajtja magát a belső fény csodája előtt.

A melegség földje

Isten birodalma tibennetek van. A Korinthusbelieknek írt első levél 4. fejezetében a 20. szakasz így hangzik: „Mert nem beszédben áll az Istennek országa, hanem erőben.”

Ez egy nem földi erő bennünk, amely egyidejűleg mindenhol jelenvaló. Bármilyen sok szót is használunk, mégsem tudjuk kifejezni. Ez a bennünk lévő nem földi erő kerülhet aztán napvilágra és nyilvánulhat meg a megnyílt szív segítségével. Mint egy megtermékenyített tojás, mint egy mag vagy egy csíra, tartalmazza egy új fejlődés minden lehetőségét és potenciáját. A tojás vagy a csíra: egy csoda. Az információk elképzelhetetlen sokféleségét hordozza magában. Ezek a természet információi, a kozmosz, sőt a mikrokozmosz információi, élő adatok. De az élet kiteljesedéséhez a tojásnak többre van szüksége, mint információra és benne rejlő lehetőségre. Röviden szólva: ki kell kelnie. Ehhez azonban néhány dolog nélkülözhetetlen, mint például a meleg, a védettség és a burok, amely körülveszi. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy többé-kevésbé nem anyagi erők besugárzása.

Ugyanígy az „arany csíra” is, melyet magunkban hordunk, megkíván néhány feltételt, hogy az új élet kifejlődhessen: a „melegség” területét, mint a szeretet, sugárzás, rezgés, odaadás, gondoskodás, növekedési lehetőségek, fény, bölcsesség, erő és egység.

A meleg egy erőtér, melyben a csíra fejlődhet. A Szellemi Iskola erőtere egy „melegágy”, melyben a mag kicsírázhat. A Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének magyarázatában ezt írja Jan van Rijckenborgh: „Minden, ami az ember fejlődését, megnyilvánulását, szabadságát és békéjét szolgálhatja, az mint szellemi idea és asztrális erő megtalálható az egyetemes szerzetlánc hatalmas életterületén […] és ezáltal az ifjú Gnózis mágneses életterületén is.”

A tojás vagy a mag csak egy ilyen élet- vagy melegség-területtel való kölcsönhatás segítségével fejlődhet ki. Azt az elképzelést, hogy „én ezt egyedül is tudom, senkire nincs szükségem, mert Isten mindenhol jelen van” nagyon mélyen át kell gondolni. Tudott dolog, hogy Isten mindig és mindenütt jelen van. Isten a végtelen, határtalan ős-intelligencia, aki a mindenséget teremti, átsugározza, táplálja és tartja. Ő az interkozmikus, makrokozmikus bölcsesség és szeretet, amely minden életet lehetővé tesz. Az ember arra hivatott, hogy ezt a végtelen misztériumot szabadságban, tiszta tudattal önmagában megvalósítsa.

A Vízöntő-evangélium ezt írja: „Az ember Isten egy gondolata. Isten minden gondolata mint mag tökéletes, de a tökéletes megnyilvánulásig hosszú fejlődési utat kell bejárnia, mert önmegvalósításról van szó.” Az önmegvalósítás azonban nem azt jelenti, hogy „én majd mindent egyedül megcsinálok”. Az önmegvalósítás sokkal inkább egyfajta eleven interakció, olyan közös tevékenység, amely elengedhetetlen a teljes tudatossá váláshoz. Az önmegvalósítás az isteni önvaló megnyilvánítását jelenti.

Olyan ez, mint az úszni tanulás

Isten birodalma bennünk a valódi élet lehetőségét tartalmazza. Az erő vagy melengető tér az a feltétel, amelyben, és amellyel a bennünk meglévő lehetőség kibontakozhat. És van még egy harmadik tényező: mi magunk. Minden erőnkkel és fenntartás nélkül együtt kell működnünk.

Aki úszni akar, előbb levetkőzik. Ruhástul az úszás fáradságos, nem tudunk könnyedén és szabadon mozogni a vízben. Aki tényleg az igazság után áhítozik, és az isteni valóság óceánjában alá akar merülni, annak belsőleg kell levetkőznie, minden egyes belső réteget lehámoznia, mindazt, ami akadályozza: az ego meghatározta gondolatokat, elképzeléseket és véleményeket, amelyek gondolkodásmódunkból adódnak. Meg kell szabadulnunk az énre irányuló kívánságoktól, vágyaktól, az ítéletektől és előítéletektől. Ezek a „legnehezebb ruhadarabok”, de természetesen van még több is. Mindenesetre fontos, hogy az önérvényesítés, az énközpontúság és a káprázat ruháit levegyük. Csak „meztelenül” merülhetünk bele az élet vizébe. Csak mezítelenül léphetünk belső oltárunk elé, ahol az isteni tűz ég, és a szikra arra vár, hogy elképzelhetetlenül dicső tűzként fellobogjon.

A belső levetkőzés a gondolkodással kezdődik, mert a gondolatok rendkívül nagy erők. Természetesen gondolatainkra továbbra is szükség van ahhoz, hogy a napi teendőinket elvégezzük. Nem ezekről a gondolatokról van szó, hanem azokról, melyek az ént táplálják, erősítik és szorosan ehhez a természetrendhez kötözik. Az emberi létnek ugródeszkának kell lennie, amellyel visszajuthatunk az isteni élet szféráiba. Létünk nem arra való, hogy itt elássuk magunkat, és megszilárdítsuk az egót. Ha kézzel-lábbal tiltakozunk is ellene, és vergődünk, mint a partra vetett hal, ez mit sem használ: Egyszer úgyis el kell hagynunk ezt a létet, hogy szellemlélek emberként belépjünk az isteni életbe.

A gondolatok ereje

A nagy átváltozás kezdődhet a gondolkodásban, sőt ott kell elkezdődnie. Ott kezdődik el az a forradalmi megfordulás, amelynek a bennünk lévő isten-birodalomra van szüksége. Egy gondolat érzésként vagy szóként jelenik meg bennünk. Az érzések és a szavak cselekedetekben mutatkoznak meg. Ezekből alakulnak ki a szokásaink, amelyek meghatározzák a jellemünket, a fajtánkat.

Ezért ügyeljenek a gondolataikra és arra, hogy azok mihez vezetnek. Hagyják, hogy gondolataik Isten birodalmának szeretetéből keletkezzenek, amely terület Önökben és Önök körül mindig jelen van. Ebből a szeretetből születik meg a minden lény iránti könyörület.

Gondolataink a test árnyékára hasonlítanak. Ahogy az árnyék követi a testet, úgy leszünk mi is azzá, amit gondolunk. Ez megcáfolhatatlan törvény. Hagyjuk hát, hogy a szívünk isteni mélységeiből felszálló hívás hassa át, irányítsa és lelkesítse gondolatainkat. Isten birodalma bennünk van. Ám pusztán ezzel a kijelentéssel nem érünk semmit. Ez forradalmi állítás, és rendkívül veszélyes azokra a hatalmasságokra és erőkre nézve, akik ezt a világot és az embereket a kezükben akarják tartani. Képzeljék el, hogy valaki ezt a kijelenést teljesen elfogadja. Akkor forradalmat robbant ki önmagában, egy teljes belső megfordulást hajt végre. A legbensőbbje felszínre kerül, kifelé megnyilvánul, a külső pedig alászáll a belsőbe, teljesen átadja magát neki.

A rózsa szépsége

Neki – a Másiknak, a belsőnek – növekednie kell, nekem – az énnek, a külsőnek – alább kell szállanom a legbelsőbben, a Másikban. Ha ezt követjük, megváltozik az embertársainkhoz való viszonyunk is. Gondoljunk egy rózsára, az egész rózsára a szirmaival, ágacskáival, leveleivel és töviseivel együtt. Valaki egy csokor rózsát ajándékoz nekünk. Boldogok vagyunk. Szépnek találjuk, és élvezzük az illatát. Hálásak vagyunk, és még sosem jutott eszünkbe, hogy azt mondjuk az ajándékozónak: „Szépek ugyan a rózsák, de nézze csak meg a tüskéket: veszélyesek, szúrnak és fájdalmat okoznak.” Nem, ilyenkor nem ügyelünk a tövisekre. Szépnek találjuk a rózsákat, és élvezzük őket.

Így tehetünk embertársainkkal is. Miért idegeskedjünk a tüskék, a mások hibái és gyengeségei miatt? Miért elsősorban ezekre reagáljunk? Lehet bármennyi tüske egy emberben, nem ránk tartozik. Nem kell ítéletet mondanunk felette akkor sem, ha tudomást veszünk a tüskékről. Ami viszont minket érint, az a rózsa, a belső birodalom, az isteni mag, amely a melengető térségben, a minket körülvevő erőtérben kifejlődhet. Neki van szüksége feltétlen odaadásunkra.

Szeressétek Istent mindenek felett. Isten bennünk van és mindenütt jelenlévő. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Felebarátod éppúgy Isten birodalmát hordozza magában. Ez a világegyetem legnagyobb ereje. Ez a leghatalmasabb erő, ami az ember rendelkezésére áll. Éljünk tehát a mély felismerésből, hogy ezt az erőt magunkban hordozzuk, és gondoskodjunk róla, hogy hasson bennünk és általunk.

A Vízöntő kovásza*

Minden küzdelemnek két nézete van. Ahogy az ember kibújik a sötét anyaméhből, és a világosságra tör, úgy emelkedik ki az emberiség a földi természetből a Világosság hívására. Létezik egy természeti ember és egy szellemi ember. Sötét rejtélyek fonnak körül s kötöznek meg minket, de nagyszerű felismerések világosítják meg tudatunkat, s szabadítanak meg.

Ezen a világon a negatív és a pozitív, a hímnemű és a nőnemű egymás ellentétei. A kovász pedig az a forradalmi erő, amely ehhez a kettősséghez vezet minket. A kovász a romlás révén olyan erjedést okoz, amely gyökeres változást idéz elő, s egyik kitörést a másik után okozza. Ez az erjedési folyamat romboló és összetörő, s végül elfajulásba torkollik. Ám van olyan kovász is, amely átjárja az egész tésztát, s így végül emészthetővé teszi a kenyeret. Ezért van a kovásznak kétféle hatása: egy rossz és egy jó. Egyfelől az elfajulás és mindenféle kóros és ártalmas életforma képe jelenik meg előttünk, másfelől egy kitartó, átható tevékenységet látunk. Így működik korunkban a Vízöntő kovásza is.

A Vízöntő a határok kitolásának, a szabadságnak és a megvilágosodásnak a kora. Mennyi lelkesedést sugározhat a „Vízöntő” szó azok számára, akik e hang igazi jelentését ismerik! Sok ember, különösen azok, akik érdeklődnek az élet szellemi oldala iránt, gondolataikat a Vízöntő céljára irányították: egy régóta várt, dédelgetett eszményre.

Senki sem képes kivonni magát a Vízöntő hatása alól. A Vízöntő sugárereje közvetlenül az emberiségen keresztül fejti ki hatását, éppen úgy, ahogy a kovász hatja át a kenyeret. E hatás mindenki számára áldásos lehet, aki megnyílik pozitív hatásai számára, mert így kitartanak majd az endúrában, és áttörnek a valóban szellemi tapasztaláshoz. Akik azonban negatívan viszonyulnak e hatáshoz, és öntudatlanul reagálnak a kozmikus befolyásra, azok a Vízöntő erejét ártalmasnak, rombolónak és degenerálónak élik majd meg. Ők úgy érzik, hogy egy erő kiver a kezükből minden dédelgetett értéket. És félelem keríti őket hatalmába.

Vannak, akik azt gondolják, hogy a Vízöntővel eljön majd a civilizáció várva-várt fénykora: az egész világ megismerkedik a kultúrájával és az áldásaival. S valóban látjuk, ahogy korunkban mindez testet ölt. Ám korántsem éli meg áldásként minden nép a modern kultúrával és az úgynevezett keresztény vallással való találkozást! Mégis a Vízöntő valódi sugárzása csakis örömet jelenthet, hiszen Krisztus szívéből buzog.

A Vízöntő és Krisztus

Mivel az ember nem képes vagy nem akarja megérteni, hogy a Vízöntő, vagyis a kozmosz hogyan egyesült Krisztussal, ezért számtalan súlyos butaságot beszéltek és cselekedtek, s beszélnek és cselekednek ma is világszerte. Krisztus mélységes misztériumát még mindig nem értette meg az emberiség. Ezt a misztériumot a rózsakeresztes képlet röviden így fejezi ki:

„Istenből születtünk: ex Deo nascimur; Jézusban meghalunk: in Jesu morimur; a Szent Szellem által újjászületünk: per Spiritum Sanctum reviviscimus.”

Amikor mi, a szellemet keresők az utolsó könnyek között aláhanyatlunk a természet szerint, s a visszahúzódó én magányosságában meghalunk, akkor a lélek kapcsolatba lép a szellemmel, és újjászületik Krisztusban. Ez a misztérium! Hogy megértsük a Vízöntő hatását, meg kell ismernünk a szent háromszoros egységet: a természet-Krisztus-Szellem egységet. Ha ezt a hatást nem értjük meg, s kizárólag ehhez a természethez igazodunk, akkor a Vízöntő kovásza romlásba dönt, és úgy hanyatlunk alá, hogy nem születünk újjá a Szent Szellem által.

A Vízöntő és a választás

A Vízöntő jelképe visszaköszön a vizeskorsós ember alakjában, akivel – Jézus Krisztus útmutatására – a tanítványok találkoztak a kapunál. „…egy ember jő előtökbe, a ki egy korsó vizet visz; kövessétek őt…” – mondta Jézus. Kövessük azt az ösvényt, melyet az élő víz mutat e hanyatló világban, és megtaláljátok az elkészített „Úrvacsorát”. Aki követi a vízhordót, azt a Via Dolorosa beteljesítéséhez hívják. Akik készek rá, hogy e vízhordót vezetőjüknek, kovásznak lássák, amely összetöri őket a jóra, azok tanítványok lesznek. Uránusz – az elektromosság és az étererők irányítója – hozzáadja ragyogó és melengető tüzét az élő víz sugaraihoz. Ha szellemiek vagyunk, egyesítjük a fejet és a szívet. Szívünkből az élet vize gondolkodásunk szent tüzére ömlik, s új emberek leszünk, akik valóban új és különös felfedezéseket tesznek s csodás misztériumokat tárnak fel. A tömegembert azonban e két sugár hanyatláshoz viszi: olyan felfedezésekhez, melyek negatív értelemben rombolóak és összetörőek. Ilyen negatív reagálás eredményeként születnek többek között a pusztító fegyverek is, amelyekkel mindent felemésztő tüzet zúdítanak az emberiségre.

Ha az ember az Isteni egység háromszoros segítő erőire hangolódik, akkor ezek az erők tudata belső határainak áttöréséhez és szellemi látóhatára kiszélesedéséhez vezetik. Korunk különösen kedvez az okkultizmus fejlődésének, amint ezt a mágikus, középkori misztériumok, és a primitív társadalmak misztériumai iránti érdeklődés fokozódása is mutatja. A Vízöntő ténylegesen valami újat hoz: legyen az jó vagy rossz. Világunk háromszoros kovászaként a Vízöntő az egész emberiségen kifejti hatását, s elvezeti ahhoz, amivé válnia kell. A végeredmény megmutatja majd, hogy az anyag kibírta-e ezt a kovászt, vagy sem.

A Vízöntő és a belső tapasztalat

Megtörténhet, hogy valaki kizárólag rendellenes és egyszerű kíváncsiságtól hajtva akar megismerkedni a túlvilággal, s előállván érdekesen beszél olyan dolgokról, amelyeket teljesen képtelen megérteni. Bizonyára ez az ember is érzi a Vízöntő befolyásának hatásait, s úgy gondolja, hogy máris szellemi ember lett. Micsoda illúzió! A Vízöntő kovásza elvégezte benne munkáját, és felforgató erejével feldúlta lényét. Ekkor tapasztalatok sorozataként bekövetkeznek benne a kitörések. De akár akarja, akár nem, akkor is tovább vezetik a belső tapasztalatok ösvényén.

Vajon képesek lennénk-e átélni az önzetlenséget, amellyel Uránusz szembesít minket, az „in Jesu morimur” megélése nélkül? Senki sem bújhat ki az Állatöv befolyásai alól. Csakis az képes erre, aki teljesen kész a Jézus Krisztusban való aláhanyatlásra, hogy a Szent Szellemben feltámadjon. Az ilyen ember számára új világ nyílik meg!

És ki az közülünk, aki a szabadságról, a határok eltörléséről és az önzetlenségről beszélve és gesztikulálva már véghezvitte ezt a folyamatot?

A Gnózis kereszténysége nem dogma, hanem Isten ereje. Ezért mondja a rózsakeresztes, mint Christian Rosenkreutz követője: „Jesus mihi omnia – Jézus mindenem!”. Mindazokat, akik úgy gondolják, hogy Jézus nélkül, mint erősségük és Megváltójuk nélkül élhetnek, és akik ezért nem hanyatlanak alá Benne, azokat összetöri a Vízöntő, s ők visszazuhannak e természet anyagelvűségébe.

Érthető, hogy a természeti ember félelemmel és reszketéssel próbál megmenekülni Krisztus gyökeresen átalakító és kényszerítő erejétől. Az igazi kereszténységet csak azok élhetnek át, akiknek elég bátorságuk és belátásuk van ahhoz, hogy képesek legyenek meghalni e természetet illetően.

A kereszténység korunkban megmutatja valódi arcát. Megszabadul külső lepleitől, s megmutatja, vajon a leplek alatt a gnózis, Isten ismerete rejtőzik-e – az ismeret, amely az emberiséget a háromszoros mágikus képlet igazságához vezeti:

„Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus.”

„Istenből születtünk – az akarat által. Jézusban meghalunk – a bölcsesség által. A Szent Szellem által újjászületünk – a cselekésben.”

Ez a gnosztikus keresztény háromszoros feladata. Mindazok, akik e háromszoros eseményt átélik, újjászületett bölcsekké lesznek, akik azt vallják: „Jesus mihi omnia.”

*Z. W. Leene előadása a haarlemi Rózsakeresztes Templomban, 1935-ben.

Az Igazság órája

„Kezeidben az idő végtelen, Uram.

Senki sincs, aki számlálná perceid.

Évszázadaid egymást követik

egy kis vadvirág tökéletességében.”

(Rabindranath Tagore)

A világon semmi sem céltalan. Minden, ami van vagy lesz, lehetőséget kínál. Kezdőpont lehet egy magasabb fejlődés számára, vagy – amennyiben a lehetőség kihasználatlan marad – felbomláshoz vezet, melynek elemei egy új kezdet építőanyagaivá válhatnak – valamikor és valahol.

A mi világunkban, a jelenségek világában semmi sem maradandó. Csak a „motor”, maga az élet változatlan. Ezt a motort „természetnek” nevezzük. A természet az, ami lett, keletkezett, született és teremtetett, ami elmúlik és visszatér. Az egyetemes időszámításban a természetnek vannak megnyilvánulási napjai, ciklusai, melyek mindegyike hét óriási időszakból áll. Az első három az anyagba-merülést valósítja meg, vagyis az involúciót. A negyediket, a mélypontot, a nadírt követően az elanyagtalanodás, az evolúció három szakasza jön. A „Nadír” szó az arab nyelvből származik és talppontot jelent, vagy a Zenit, a legmagasabb pont ellenkezőjét is. Jelen pillanatban, a negyedik időszakban élünk, az úgynevezett Földkorszakban, kb. a ciklus felénél, amit „napnak” neveznek, és amely nem több, mint egy pillanat az örökkévalóságban. De tudatunk számára ez oly roppant időtáv, ami messze túllépi a képzelőerőnket.

A régi bölcsesség szerint négy elem: a föld, a víz, a levegő és a tűz képezik az anyagi alapokat. Ezekből alakulnak ki az ásványok, növények, állatok és emberek, mint az élet kifejeződési formái.

A fejlődésnek, melyen mint emberiség áthaladunk, az a célja, hogy helyreállítása az eredeti emberi alakot, ami szintén négyszeres. A durva anyagi, az éterikus és asztrális testi szerkezetünk egymást követő felépítése mutatja, hogy mennyire természetlények vagyunk. A jelenlegi periódus, a Földkorszak, további fejlődési tér számunkra.

Megnyilvánulásunkhoz immáron egy negyedik nézetet is hozzáfűzhetünk: az értelemtestet, az egyéni tudatot, amely képessé tesz a világ uralására – jó és rossz értelemben egyaránt. Ez a „test” – ha legmélyebb lényének megfelelően használjuk – összekötő láncszemmé válhat a Szellem birodalma és eme természet között.

Annak ellenére, hogy az ember a négy testével együtt mulandó, mégis az örökkévalóságra nyíló kapu rejlik benne, egy lelki átmeneti terület az igaz élethez. Ez a terület már másik rendhez tartozik. Ugyanis az alantas természetben mindennek ciklikus jellege van, minden egy szinte végtelen folyamatnak van alávetve, melyet két egymás farkába harapó és egymást kölcsönösen fogva tartó kígyó jelképez.

Minden ciklikus mozgásban van

Az ellentétek játéka megrázó és ijesztő, de egyben groteszk és fura is. Nevethetünk vagy sírhatunk rajta. Az ellentétek legjobb esetben ahhoz a felismeréshez vezetnek minket, hogy azok a mi részeink, mi pedig az ő részeik vagyunk. Az egységet számtalan darabjára törtük, és már senki sem képes összeilleszteni ezeket a darabokat. A tökéletesség lehetetlen ezen a világon. Ez nem csak egy kijelentés, hanem törvény; ez Nemezis kérlelhetetlen törvénye, a mérleget tartó, bekötött szemű istennőé. Ő gondoskodik róla, hogy minden, amibe belekezdenek, mindig visszatérjen a talpponthoz. Emellett működik még a Világosság szeretettörvénye is, amely ügyel arra, hogy minden fejlődés, ha szükséges, elérje nyugvópontját, és ne stagnáljon.

Fejlődésük során népek terjeszkedtek el országokban és földrészeken. Államformák alakultak, mind diktatórikusak, mind demokratikusak. Míg kezdetben különváltak a népek, addig manapság arra tart a világ, hogy ismét összetömörül. Néha nagy faluról beszélhetünk. Minden egyre szűkösebb lesz. Közvetlen környezetünkben a közlekedés növekvő mobilitása az utak bedugulásához vezet, a gyógyszerek veszélyes betegségokozókká, a kórházak pedig fertőző gócpontokká válnak. A kommunikációs technikák folyamatos finomodása ellenére az emberek egyre magányosabbak és elszigeteltebbek lesznek.

Az „extrémizmus” korunk egyik jele. Minden ellentét kiéleződik. Ezáltal olyan feszültség keletkezik, amely közvetlenül egy újabb „big bang”-hez kell, hogy vezessen, ami lehet, hogy nem lesz ugyan oly látványos, ám ennek ellenére máris jól érezhető. Spirituális szinten az anyagba-merülés – tehát az egységtől való eltávolodás és elidegenedés – növekvő ateizmust eredményezett. Tények, csakis a tények – manapság ez a jelmondat. A tények kutatása folytán a materializmus új istenséggé nőtte ki magát. Ennek az lett a következménye, hogy a szellemek, boszorkányok, varázslók és minden, amit az uralkodó sémákkal, a centiméterrel, a másodperccel és a grammal lehetetlen definiálni, eltűntek a színpadról.

Ez sokakban felháborodást és bosszúságot okozott, megint mások viszont fellélegeztek. A korlátoltság, az agyrémek és a fantomok új felismeréseknek adták át a helyüket az értelemre és a józan érzékelésre alapozva.

De az „értelemnek és a józan érzékelésnek is” megvannak a maga negatívumai. A tendencia, hogy minden régit hajítsunk le a fedélzetről, oda vezetett, hogy „a fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket”. A materializmus jobb világot ígért, sok újdonsággal látta el azt, nem fukarkodva a kényelemmel, mégis egyfajta kellemetlen vákuumot keletkeztetett belül. Félelmetesen hideg lett a tények világában.

Ebből a vákuumból erős szívóhatás indul ki a beteljesülésre, a kint és bent közötti egyensúly megteremtésére. Minden emberben él a gyermek, aki hisz a csodákban, és szokatlan érzések után kutat. A korszellem ehhez gazdag táplálékot biztosít. Az életről, a halálról és reinkarnációról szóló publikációk, pikáns egyházi történetek és hasonlók irdatlan piacra találtak. Egyeseknek ezek a magokat, másoknak viszont a korpát jelentik. Ezek mindenesetre kultúránk vívmányaival szembesítenek bennünket, egy ébredező új kor jegyében. Felnyithatják szemünket, hogy felismerjük ennek a Földkorszaknak a feladatát és lehetőségét. Gyakran mondják: „Lebilincselő korban élünk.”

Ki a felelős?

Voltak-e valaha más idők? Mi olyan különleges és lebilincselő napjainkban? Egyre világosabban megmutatkozik, hogy az emberiség történetének újabb fordulópontjához közeledik. A különböző kultúrák mítoszai és legendái beszámolnak róla, hogyan hagyták el egykoron az emberek az eredeti Földet, és miként jutottak a szükségrendbe: a mi természetünkbe a maga négy életszintjével. Hierarchiák és viselkedésminták szabályozzák az emberek együttélését, csakúgy, mint egy hangyabolyét vagy bivalycsordáét, sőt még a trópusi erdőkét is. A mindennapi élet bizonyos vonalak mentén, stabilan megrajzolt keretek között zajlik.

Az évszázadok során ezen elvben semmi sem változott. Kultúrák jöttek és mentek, de a rendező elv maradt. A fizikai és éterikus testalak fejlődésével párhuzamosan, az involúció megalkotta a harmadik testet: az asztráltestet. Ezt követte az agy, mint mentális elem kifejlődése. Hagyományok, szokások, tudományos elméletek, jogok és kötelezettségek fejlődtek ki. Kialakult az úgynevezett polgári illem. Ez relatív biztonságot teremt a tudomány és technika, a társadalmi szerkezet és a jövőbeli távlatok, valamint azon kísérletek alapján, amelyekkel majd az utolsó csodáról is fellebbentik a fátylat.

Napjainkban mindeközben fordulat körvonalazódik. Az „utolsó csodához” vezető út vágyálomnak bizonyul. Az ember egykor elhagyta az istenrendet, és most bizonyos értelemben elhagyja a természetrendet. A hagyományos értékeket egyre inkább firtatni kezdik, majd aláássák. Etikai, gazdasági és kulturális alapelvek inognak meg. A biztonságot felváltja a bizonytalanság. Kinek van még tekintélye? Kit tehetünk felelőssé?

Az új embertípus

Az ember elvethet minden rendet, a kozmikus törvények mégis érvényben maradnak. Végül minden káosz egy új genezisbe, keletkezésbe, egy új megnyilvánulásba torkollik. Talán nem látványosan, tűzzel és villámokkal, mégis gyökeresen, és egy új embertípust eredményezve, aki úttörőként ismét egy lépéssel közelebb viheti a teremtést eredeti céljához. Az istenrend és a természetrend után félreismerhetetlen jeleket látunk – az anyagi szemnek talán homályosan, de a szellemi szemeknek fényesen, mint a hajnalpír – egy új rendet, melyet „spirituális rendnek” nevezhetnénk. Ez nyitja majd meg az istenrend helyreállításának lehetőségét. És ezzel újra bezárulna a kör.

Fellép egy olyan embertípus, amely a földi biztosítékokat és lehorgonyzott struktúrákat maga mögött hagyja, és biztonságát a szellem rendjében leli meg, annak felismerésében és tudatában, ami valódi és élő. Ennek az új embertípusnak a jeleit már régen beharangozták. Minden kultúra szent nyelve beszél róla. És mit tartalmaznak a különböző evangéliumok – legyenek bármilyen csonkítottak is – ha nem ezt az örömhírt? „Az Istennek országa tibennetek van.” (Luk. 17,21)

Ezt nem a jövőbe kívánjuk vetíteni. A birodalom a mostban létezik, azonban mégsem tartozik a téridőrendi világhoz! A Hegyi-beszéd azoknak íródott, akik lábukat, ma vagy holnap a megszabadulás ösvényére helyezik. Ez az ismeret is az új tudatosulás jele. Az emberiség az involúció és az evolúció nullpontján egyensúlyozik. Az idő megérett erre a második útra. A múlt: történelem, a jövő: álom. Az élő jelen annak az ideje, hogy válasszunk, döntsünk és cselekedjünk. Az életszemlélet helyett, most elsősorban életvitelről van szó.

Az igazság órája

A Földkorban mikrokozmoszunk sok inkarnációt élt meg. Minden élet – kollektíven és egyénileg is – magasabbra vezethet bennünket. Nem kényszerítenek erre, de az örökkévalóság kísér minket. Minden életút e kérdés elé állít: „Ha nem most, akkor mikor?”

A belső iránytűvel, mint vezérfonallal – egy új irányuláson alapuló öntekintélyre alapozva – a „birodalom rendjét” elfogadhatjuk vezetőnknek és életforrásnak. Misztikusan kifejezve ez azt jelenti: „Nem én, hanem a Krisztus bennem.”

Ez a korszak sokak számára beköszönt. A földi fejlődés lendülete elmúlik. Egyfelől a csalódás, másfelől a gondolkodás, a vágyakozás és az akarás tapasztalatok által történő megtisztítása elcsendesedéshez, valamint a szellemszikraatom hangjának megnyilvánulásához vezet. Új világ mutatkozik a láthatáron. Az ösztön és az intellektus uralma új lelkesültségnek adhatja át a helyét.

Az emberiség előtt egyedülálló lehetőség mutatkozik, mind kollektívan, mind egyénileg. A félreismerhetetlen hanyatlás felemelkedéssé változtatható. Nem úgy, hogy felvesszük a harcot, és a körülöttünk vagy bennünk zajló ellentéteket újra életre keltjük. Így minden maradna a régiben. Az involúció aratásává kell válnunk, amelyet kollektíven, emberiségként, és egyénileg, emberként éltünk át. Az örökkévalóság-elv hangja mutatja a Másikhoz vezető kiutat, arra a területre, ahol az olyan szavak, mint „tér és idő”, „ég és föd”, „élet és halál” jelentésüket vesztik.

Az „emberről” beszélünk, mintha csak egy létezne. De valójában ez így is van. Kollektíven és egyénileg a lehető legszorosabban össze vagyunk kötve, és kölcsönösen egyensúlyban tartjuk egymást. Sem a kollektíva nem rabolja el az egyén egyéniségét, sem az egyén nem uralkodik akaratával a közösségen. Inkább cseréről és kölcsönös hordozásról beszélhetünk. Az „ember, mint kollektíva” esetleg elvontnak tűnhet. Sokakban azonban, akik az élet áramlatát, az ember hatalmát felismerték önmagukban, kialakul az igény ennek a fogalomnak a konkrét beteljesülésére, ahogyan az iránytű is magától keresi a helyes irányt. Ez az azonos gondolkodásúakkal ápolt kapcsolatok révén ölthet alakot, egy szellemi iskolában. Ha a mágnestű ereje elég erős, akkor ez a kapcsolatkeresés a közösségnek az egyénnel való rokonsága alapján kölcsönösen megtörténik.

Itt egy lélekközösségről van szó, amely a személyes kötöttségeket messze felülmúlja. A lelkesülés közösen történik, de az utat egyénileg kell járni. Az ösvény a vak erőszak, és az egoizmus romjain át elvezet a régen hiányzó dimenzióba, a valódi élethez, az ember természete mögött ható igazi hajtóerőhöz.

A mozgó ember – a mozgó világ

Talán amit ma szennyezésnek, romlásnak és elvesztésnek nevezünk, az csak egy egészen más életfeltételekkel bíró világ szülési fájdalma. A régi ember és világának hanyatlása pedig egyben magában foglalja egy új Föld pirkadatát, egy egészen új ember számára.

Aki életét az egyetlen, egyetemes és ellentét nélküli Másikra irányítja, az az ember igazi otthonát, az új Földet lelkesíti. Ez az az ember, aki Isten tervében szerepel: az Ige őrzője és Éden kertjének munkatársa.

A paradicsomi életterületen minden másképp van

Az eredeti ember, akit az Elohimok teremtettek – ezt a történetet a „Genezis” könyve részletezi -, egyszerre volt hímnemű és nőnemű, tehát nemek szerint nem volt elkülönítve. Világunkban a nemek megosztása azonban az élet alapvető kiindulási pontjaihoz tartozik. A „Paradicsomban” álló fáról, a kígyóról és az almáról szóló mítosz képszerűen, az ember akkori tudatállapotának megfelelően tárja elénk az úgynevezett bukást.

Illúzió és igazság

Hosszú idő óta próbáljuk világunkat „Paradicsommá” tenni, és ebben a folyamatban a hímnemű és a nőnemű jelleg közötti ellentét állandó szerepet játszott. Egyre tudatosabbá válik számunkra, hogy jelenlegi próbálkozásaink is illúziókon alapulnak. A nemek szétválasztásával összefüggő problémakör megdönthetetlen tény.

Az ellentétek szakadatlan inga- vagy körmozgásban váltakoznak. Ősidők óta minden filozófiai és vallási áramlat abban látja legmagasabb ideálját, hogy miként lehetne ezt az állapotot legyőzni, és kieszközölni az ettől való megváltást. A „Dao” vagy „Tao” szó, amely a törekvés célját képező állapotot jelképezi, egy kerékagy vagy egy malomkerék középpontjának fogalmára utal, amelyen áthalad a tengely. Aki a kerékagyban, a középpontban van, az nyugalomba kerül: érzékeli ugyan a világban a körben forgó mozgásokat, de többé már nem vesz részt bennük, mivel teljesen megszabadult az ellentétek játékától. Az ilyen ember, noha itt él és itt hat ebben a világban, már nem ebből a világból való, és már nem is kell szenvednie többé miatta. A papok és próféták feladata minden időkben az volt, hogy megmutassák az embereknek a középre vezető utat, és életükkel példát mutassanak ahhoz.

Vajon az Ó- vagy az Új-testamentumot alapul vevő teológia megfelel-e ennek a feladatnak? Vajon nem úgy van-e inkább, hogy minden világvallás könyveit materialista, a földi életre irányuló módon értelmezik? És vajon ezért el kell-e dobni ezeket a könyveket? Vagy esetleg inkább át kell őket dolgozni? Számtalan ember próbálta az utóbbi ezer évben a Bibliát átdolgozni, főleg a régi fordítások „korrigálásával”. Ennek során újra kézbe vették a még fellelhető, gyakran már megcsonkított, eredeti töredékeket.

Ennek eredménye pedig egy olyan Biblia lett, amely az eredeti üzenetet már csak részleteiben tartalmazza, mivel minden „korrekció” változtat a jelentésen. Ez az oka, hogy az idők során a Biblia több része szinte érthetetlenné vált, és csak a figyelmes olvasónak sikerül kulcsot lelnie a szöveghez, hogy azt az eredeti jelentés szerint érthesse meg. El kell oldoznunk magunkat a Biblia szó szerinti értelmezésétől. „A betű öl, a Szellem megelevenít” – mondták a régiek. Ez a bölcsesség újra és újra beigazolódik.

A nemrégiben Németországban megjelent, feminista szempontok szerint „helyesen” lefordított Biblia sem kivétel a fentiek alól. Ebben a változatban számos kijelentést abszolút az ellentétére „fordítottak le”. A betűk és a képek mögött újra csak a valóság hiányzó ismerete mutatkozik meg.

Mit is jelent hát a „hímnemű” és a „nőnemű” kifejezés azon ezoterikus iratok értelmében, amelyekhez eredetét tekintve a Biblia is tartozik? E kifejezésekkel a látható és a láthatatlan Világegyetem legfontosabb ellentétpárjára történik utalás. Először is azt kell megértenünk, hogy az olyan, megszokott kijelentések, mint, hogy „A férfiakra az jellemző…”, „A nőkre az jellemző…”, ezen a szinten már egyáltalán nem érvényesek, és búcsút kell vennünk minden olyan minősítéstől, amely az ilyen kijelentésekkel függ össze. Itt inkább a tulajdonságok és az indíttatások hímneműként vagy nőneműként történő jellemzéséről van szó. Ha hozzáállásunk ezoterikusan tudományos, és eltávolodunk a szokásos előítéletektől, akkor megérlelődik bennünk a belátás, hogy ezek az ellentétes fogalmak mély jelentést hordoznak.

A Biblia „politikailag helyes” fordítását kezdeményező emberek véleményünk szerint nem vették figyelembe ezt a szempontot. Arra törekedtek, hogy az emberi mértékrendszer szerint „helyes” Bibliát alkossanak meg. Azonban, – már csak az ilyen „igazságra” való törekvés jellege miatt is – a szándék kivitelezése eleve sikertelenségre volt ítélve. Az eredmény igazolja, hogy az effajta igazság mindig szubjektív és korlátozott.

Pásztorok és pásztor-asszonyok

A fordítók szinte egyáltalán nem vették figyelembe a komoly szövegfordítói munka alapvető kiindulópontjait. Nem voltak kellőképp tekintettel sem a történelemre, sem a szellemi és kulturális téren akkoriban aktuális körülményekre, sem a nyelvi és irodalmi tényekre, és az univerzális, filozófiai szempontokat is teljesen figyelmen kívül hagyták.

Csakis így történhetett, hogy minden további nélkül olyan pásztor-asszonyokról tudósítanak, akik időszámításunk kezdetén Palesztinában, a mezőn éltek. Csakis így történhetett meg, hogy erőszakot követtek el az Adonai néven. (Ehhez a névhez, mint fogalomhoz csakis az „Uram” szó többes számával lehet közelíteni, mint ahogy az „Elohim” névhez is – tehát itt nem nőnemű jelentésről van szó.)

Csakis így történhetett meg, hogy a Szellemet (a kisugárzó isteni erőt) a Sophia-val helyettesítették. Sophia a szellemi értelemben vett bölcsesség, ami egy tudatos teremtményben a saját maga által megtapasztalt szellemi hatás pozitív átalakítását jelenti. Nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy Krisztusból Krisztát csináljanak.

Mindazonáltal, a nevezett fordítás kezdeményezőit is meg lehet – és meg is kell – értenünk: mint ahogy a zsidóság idejében a farizeusok és néhány rabbi a nőket és a nők által betöltött szerepet kényszerrel félreállította (a nőket az általuk betöltött szerepben mintegy partvonalon kívülre szorította), az úgynevezett keresztény vallás megalapítói is pontosan így jártak el, amikor kizárták a nőket az istentiszteletben való aktív részvételből.

A következő hírhedt kijelentést Péternek tulajdonítják: „A nők arra sem érdemesek, hogy éljenek”. Pálnak pedig egy másik, szintén hírhedt mondást: „a ti asszonyaitok hallgassanak a gyülekezetekben” (Pál I. levele a Korinthusbeliekhez, 14,34). Biztos, hogy ilyet egyetlen valódi tanítvány sem mondhatott. Az idézett kijelentések a férfiak hatalmi törekvéséből erednek, és semmi közük sincsen az eredeti valláshoz. Az eredeti kereszténységet valló emberek minden felebarátjukat úgy szerették, mint saját magukat. A gnosztikus közösségekben, tehát Mária fiának, Jézusnak a közösségében is, a nőknek fontos és kiegészítő szerepük volt. A nők egyenjogúsága természetes volt, tisztelték és magasra értékelték őket, és az istentisztelet során olyan rituális funkciókat láttak el, mint a férfiak. Mindez különösen érvényes a legmagasabb misztériumokba beavatott Mária Magdaléna esetében.

Pétert és Pált a római egyház szegletköveinek nyilvánították. A fentiekhez hasonló, nekik tulajdonított kijelentések alapján, amelyek a tanítások szerves részét képezték – és amelyeket a reformáció is csak részben helyesbített – egyértelmű, hogy az egyháznak jelenleg még ki kell érdemelnie a keresztény jelzőt.

Teljesen ellentétben állnak ezzel Jézus azon szavai, amelyeket a nemrégiben megtalált szövegek tartalmaznak, valamint „A Pistis Sophia Evangéliuma”, amely Mária Magdalénának Jézushoz intézett kérdéseit és Jézus válaszait tartalmazza.

Az intézményes vallások nőellenessége azonban csak kevéssé jogosít fel arra, hogy a Bibliát egy újabb fordítással fejtetőre állítsák, és azt a szív útmutatásának követése helyett kizárólag a földi értelemmel magyarázzák meg. Az a tény, hogy a fordítás eredménye, a „feminista” Biblia bestsellerré vált, még nem tekinthető a szellemi érték bizonyítékának.

Miben áll a nemek egymást kölcsönösen kiegészítő működése, és az ebből keletkező dinamizmus? Ennek megértéséhez vissza kell térnünk az ősrégi, de még mindig érvényes jelképrendszerhez. Ugyanakkor nemcsak akarnunk kell megérteni, hanem legmélyebb bensőkben tudnunk is kell, hogy a Mindenségben élő összes teremtmény, noha különbözik egymástól, mégis, a maga módján, mindegyikük lényeges és egyformán fontos – tehát egyenértékű. Minden teremtménynek megvan a saját jelentősége és funkciója a Mindenség egyensúlyában. Tipikusan emberi elképzelésre vall, ha valaki azt hiszi, hogy ez az egyensúly saját beavatkozás útján „megjavítható”. És az is pusztán emberi magatartás, ha tagadjuk, hogy felelősek vagyunk az egyensúly bármilyen megzavarása következtében fellépő következményekért. Az egyensúlyra vonatkozó bölcsességet az ismert Yin-Yang jelkép mutatja be. Az összes aktív, spontán kisugárzó vagy impulzusadó erőt hímnemű energiának és dinamikának jelölik, minden befogadót és megnyilvánítót pedig nőneműnek.

Az ember négy teste – anyag-, éter-, asztrál- és mentáltest – váltakozva negatívan vagy pozitívan polarizált, tehát aktív vagy passzív jellegű, kisugárzó vagy befogadó, és az egyes testek polarizációja a férfinál és a nőnél mindig egymással ellentétes. Az egymásban teljesen felolvadt emberpár ezért minden „testben” birtokába jutna mindkét tulajdonságnak és dinamizmusnak; ekkor egy null-dinamikus helyzet állna elő, amely a teljes egyensúly és nyugalom állapota. Tehát nem arról van szó, hogy a férfiaknak a nőkhöz kellene hasonlatossá válniuk, és a nőknek a férfiakhoz. Ílymódon nem lehetne az erők egyensúlyát elérni, hanem viszály, konfliktus, vagy elerőtlenedés állna elő. Csakis az intelligens megértés és az adott dinamikus jellegek egyesítése vezet a teljessé váláshoz, a harmóniához, és mindenekelőtt, a megkétszerezett erőhöz és hatáshoz. A régi időkben az ilyen együttes hatás a „szent menyegzőben”, a legmagasabb misztériumban érte el csúcspontját.

Néhány numerológiai szempont

Érdekes dolog rávilágítani ezekre a jelenségekre numerológiai oldalról is. Kb. a X. század végéig nem az egyéniség volt elsősorban meghatározó, hanem a sors által adott közösség, a család vagy a törzs. Az 1000. esztendőtől kezdve, amikor a hímnemű egyes szám meghatározó számjegyként lépett fel, a férfi, a hímnemű energia – figyelemreméltó egybeesésként – egyre inkább előtérbe helyezte magát. Megkezdődött az egyéniség kibontakozása, szellemiségével és intellektusával együtt. Egyidejűleg kifejlődött az egoizmus, és az ezen alapuló hatalmaskodás. Ezek a folyamatok a tizenkilences számmal – a XX. században – érkeztek el csúcspontjukhoz (két világháború és számtalan kisebb háború során).

Az „egyes szám” az „Én”-t jelenti, a Napot – amely tüzes, a fejlődést elősegítő fény -, a Szellemet, stb. Ez a fejlődés az erők egyenlőtlen megoszlását okozta, és az egyensúlytalanság állapotához vezetett.

A napjainkban megfigyelhető, az új évezred kezdetén megjelenő változás szintén tükröződik a számokban. A „nőnemű” kettes szám a Hold, a lélek száma – és ezzel egy szelíd, növekvő és a növekedést elősegítő fényre utalunk – valamint a „Te-forma” száma. A XX. század nőmozgalmai már ennek az elkövetkezendő állapotnak voltak az előhírnökei, még akkor is, ha – sajnos – a hímnemű energiát alkalmazták.

Mivel egyidejűleg beköszöntött a lélek számára oly fontos Vízöntő-korszak, az új évszázad nagy várakozásokat ébreszt, és nagy lehetőségek rejlenek benne. Ezek közé tartozik az az elvárás, hogy a nőknek sikerülni fog intelligens módon tudatába jutniuk valódi jelentőségüknek, és elfoglalniuk az őket megillető helyet – ami vezető szerepet jelent fejlődésünkben; itt azonban nem az évezredekkel korábban már fellelhető matriarchátusról van szó. (Az előző évezredet akár úgy is felfoghatjuk, mint az erre a nőuralomra következő tudattalan bosszúállást.)

Napjainkban a nemek közötti egyensúly állapotában kifejlődő, univerzális lélekfejlődés ösztönzésére van szükségünk. „A vezetés szolgálatot jelent!” Az általunk bemutatott összefüggésben ez a kijelentés az egyoldalú energia- és megnyilvánulási formák kiegyenlítésének értelmében vett szolgálatra utal, amely mindaddig tart, míg az ember a távoli jövőben egybeolvadt hímneművé és nőneművé válik, és teljességgel birtokolja majd minden erejét, és a papkirályi bölcsességet is. Akkor majd mosolyogva fog visszatekinteni a tévedések és az elválasztottság évszázadaira, a „korábbi” ember illúziójára, melynek következtében ennek az embertípusnak férfiként vagy nőként kellett magát meghatároznia és megkülönböztetnie, ahelyett, hogy békében és tökéletes harmóniában egyesült volna, úgy, mint a „Paradicsomban”, a teremtés hatodik napján.

A világegyetem ciklusa

Ehhez a fejlődéshez hozzátartozik a Biblia intelligens megértése is, vagyis hogy ne a társadalom tükrének értelmezzük, hanem az Istenbirodalom életterületünkre történő hatásaként, valamint az isteni Teremtő tevékenységének tükröződéseként, aki minden teremtményt egyformán szeret, hiszen „Isten szeretet”!

A tudattól függően a Biblia értelmezésének is különböző szintjei vannak: először is értelmezhető tisztán intelligens, elemző módon: „betű szerint”. Ebben az esetben a Biblia halott könyv, mint ahogy sok más is.

Másodszor, a Biblia az egyik-másik hit-irányzat vallási dogmái szerint is érthető. Ekkor megerősíti minden olyan ember önállótlanságát, aki még nem érett meg az élő vallás-gyakorlásra.

Harmadszor, a Biblia mítoszok és mesék gyűjteményének is tekinthető. Ebben az esetben az ember a régi kép-tudatában marad leragadva, mintha az utóbbi 2000 év nem is lett volna.

Negyedszer, a Bibliát úgy is lehet érteni, mint allegóriát, hasonlatot és jelképet. Ez a felfogás a régi misztérium-hagyományt követi, amelyre azonban most már nincsen szükség.

Ötödször, a Biblia olvasható a középkori kolostor-misztikum értelmében is, amely jámbor összejövetelekre és imákra koncentrált, hatodszor pedig történelemkönyvként is, a valódi események rögzítéseként, ami a felvilágosítás racionális tendenciájának, és az újabb régészeti felfogás követelményeinek felel meg.

Hetedszer pedig az ember felismerheti a Biblia belső, ezoterikus tartalmát, amely minden manipuláció ellenére, még mindig átcsillog az Újtestamentum mélyértelmű szövegein. Ez az olvasási mód az, amellyel a Bibliát a gnosztikusok olvassák, akiket évszázadokon át eretnekekként üldöztek és tűzzel-vassal irtottak.

Nincs szükségünk olyan Bibliára, amely akár a férfiak, akár pedig a nők uralmát hirdeti. Amire szükségünk van, az a lehetőleg nem meghamisított, „tiszta” és nem megkövesedett Biblia, amely túlnyomó részben a szeretet központi üzenetének van szentelve: az ember Isten iránti, a felebarát iránti és a saját maga iránti szeretete üzenetének. Ez a szeretet minden vallási közösség felett áll. Az összes többi bölcshöz hasonlóan, a klasszikus rózsakeresztesek és a gnosztikus „eretnekek” is mindig azt állították, hogy „Isten szeretet”.

Shamballa illata

Az emberi tudatban sok bálvány található. Legszembeötlőbb ismertetőjegyük a hatalom. És mindenki a saját belátása és szükségletei szerint formálja ezt a hatalmat. Olykor erőszakos uralkodóvá, akivel nem szívesen találkozna, hanem inkább az ellenségeire szabadítaná, máskor a télapó prototípusává, aki elé minden kívánságával odajárulhat, megint máskor egy homályba burkolózó, kiszámíthatatlan rendezővé, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Azt a környezetet, amelyben mi, mint nyugati emberek élünk, „keresztény tradíciónak” nevezik. Mindebből azonban jórészt már csupán a tradíció maradt meg. Amilyen mértékben az idők folyamán a materialista gondolkodás egyre inkább kiszorította a vallásos elemet, úgy vált az „Istenről” alkotott felfogás egyre elvontabbá, hogy végül a háttérbe vesszen, mégpedig oly tökéletesen, hogy felcsendült a győzelmi dal: „Isten halott!”

A felszín alatti áramlat

Napjainkban a „keresztény” megjelölést már nem vonatkoztatják közvetlenül a „Krisztus” fogalomra, hanem főképp egyfajta rendre, egy társadalmi rendszerre, és gyakran csupán egy bizonyos néphagyományra. Az, hogy valaki hisz-e Istenben, az az ő magánügye, és nem beszédtéma. Ennek ellenére a beszélő meggyőződésétől teljesen függetlenül számos változatban használatosak az olyan kifejezések, mint a „hála Istennek”, az „Isten ments”, az „adja Isten”, vagy az „Isten tudja, miért”. Ennek aztán megint a tradícióhoz van köze, legalábbis felületesen szemlélve. Hiszen nyilvánvalóan létezik még egy felszín alatti áramlat, amely elkeveredik ezzel a hagyománnyal, és minden embert megérint.

Mindig létezett egy ilyen felszín alatti áramlat, és vélhetően mindig is létezni fog. Ma azonban egyre világosabban megnyilatkozik, mégpedig nem mint tradíció, szokás vagy tudományos elmélet, hanem spontán módon, mint a mindennapi gondolkodás váratlanul megjelenő új arca, melyből a vallásos gyakorlat minden fogalma gyakorlatilag eltűnt vagy új nevet kapott. Beszélünk például a „New Age”-ről, spiritualitásról, meditációról, workshopokról és új orientációról, új irányvonalra való áttérésről.

Korunkra mindenekelőtt az új orientáció jellemző. Az emberiség elveszítette az „északot”. Dogmákká és előírásokká laposodott mindaz, ami egykor belső tájékozódási pontot jelentett. Mesterséges, külső világ jött létre, amely a „másodkézből” kapott tudásra, és a létbizonytalanságra épül. Az új tájékozódás ezzel szemben elsősorban nem abból indul ki, amit mondtak vagy leírtak, hanem egy ébredező belső tudásra összpontosít, és ezt kérdezi: hogyan tapasztalom, értékelem és élem meg mindazt, ami bennem felmerül?

A sziget a lelkületben

Ez egy teljesen más, új eljárásmód. Hogyan lehetne új? Hiszen az újra megtalált „észak” konkretizálásának és alakításának keresése ősi keleti és nyugati áramlatokkal szembesít minket! Ezek azonban meglepően üdék, és a lángocska, amely hajdanán a nagy vallások világot lángra lobbantó tüzét gyújtotta meg, szikrázó elevenséggel mutatkozik bennük!

Olyan tűz ez, melyet évszázadokon át őriztek egy lerombolhatatlan templomban. Ez a templom Shamballa, a Föld spirituális középpontja, a szent sziget, ahol a lemúr kor szentjei leltek menedékre, ahogyan ezt H.P. Blavatsky írja a „Titkos tanítás” című könyvében. Ezt a helyet azonban nem fedezhetjük fel egy térképen megtalálható sivatagban, hanem egy olyan területen, amely a földi tűz számára elérhetetlen és megtámadhatatlan: a legbensőben, az ember lelkületében.

Ha ez a szikra a történelem folyamán elegendő számú szívben lobban lángra újra, bármily szerényen is, akkor e kis lángok tűzzé egyesülnek, és e tűz fényében újra megjelenik a templom, mégpedig bennünk, mint felismerés és intuitív tudás.

Igen visszafogottan szándékozunk használni az „Isten” szót. Kevésbé terheltek az olyan utalások, mint a „Forrás”, a „Világosság”, vagy a „Gnózis”. Ha most mégis Istenről írunk, akkor amennyire csak tudjuk, mellőznünk kell összekapcsolását olyan képekkel, melyek az Ótestamentum képzetvilágából, vagy más mítoszokból és mondákból származnak.

Átmenetileg félretesszük az „Isten” szót, és a tartalmáról elmélkedünk.

Ebben segítségünkre lesz az önismeret.

A belső templom munkahelyén nem helyénvalóak az olyan fogalmak, mint az „önhittség”, vagy az „önmagára vonatkoztatás” (én-központúság). Az emberrel szemben támasztható legmagasabb követelmény azonban mégis az „én vagyok”.

Szembesülünk a kérdéssel: „Én vagyok-e” a tartós fennállás, az eredeti, örök létezés értelmében? Itt annak a veszélye leselkedik, hogy e fogalmak régi tartalma elfedi az igazi „létet”. Csábító engedni ennek a kísértésnek.

Ekkor feltehetjük a kérdést: Hogyhogy csábító; mi a rossz ebben; hiszen minden hibás lépés közelebb visz a meghatározhatatlanhoz, amely a részem? Vajon nem eszköz, út és megbízatás is egyben az, hogy mindent, amit folyamatszerűen tapasztalok, „önmagamra” vezessek vissza? A külső a saját történetemmé alakul, a belső pedig valóságom összképébe illeszkedik, akár egy kirakós játék része. Ennek minden kicsiny részéről leránthatom a leplet, és újra az „én-magamhoz” tartozónak ismerhetem fel azokat. Ezt nevezik önmegismerésnek.

Én vagyok a színpad, a színész és a néző. A színpad abból épül fel, amit a történelem folyamán a színfalak mögött és között mondtak, írtak és tapasztaltak. Évszázadokon át a történelem határozta meg a díszletet. Szóról szóra, és álomról álomra. És ahogy a színpad évszázadokon át dolgozott a színészen, úgy munkálkodott a színész évszázadokon át a színpadon.

Ma azonban elérkezett a napja: jóllehet az egész még ingatag és törékeny, de minden szükséges megvan a nagy találkozáshoz: a díszlet felépült és a színész a jelre vár. Kigyúl a reflektorfény és a színész életre kel. A zsarnok elárulja tehetetlenségét – és együttérzést hagy maga után; a télapó megmutatja szegénységét – és rokonszenvet hagy maga után; a rendező bebizonyítja tudatlanságát – és belátást hagy maga után. Mindez egyszerre történik meg, akár egy felvillanás, majd a kép elillan, és jótékony rezgés veszi át a helyét bennem és körülöttem. Gyengéd jelenlét ez, melyben a színpadfény már csupán árnyék. A háttérben a nagy tudás sugárzik: az ember a templom, Isten háza.

Amit „mondtak és írtak”, az talán a mi számunkra, mint a huszonegyedik század embereinek új tájékozódása számára is nélkülözhetetlen, hiszen vérünkben a Föld tüze hat. Hálásan kellene ezt használnunk, ám annak a tudatában, hogy a rajtunk kívül eső források gyakran torz képet nyújtanak arról, ami a „másik oldalon” van. A torz kép fajtája és minősége mindenki számára más. Csak a szellem szikrájával vagyunk képesek átlátni rajta, még ha ez a földi tűz árnyékában tartózkodik is.

Tétova közeledés

Az emberi tudat többek között azt jelenti, hogy az ember valamit tud, valamin átlát, valamit áttekint. Ilyen tudat nélkül a lelkesülés csupán a természeterők műve lenne, melyek „látszat-önvalót” tartanak fenn, és „kis világunkat” olyan kis és nagy ciklusok segítségével tartják karban, mint a nappal és az éjszaka, az évszakok, a „keletkezés és az elmúlás”.

A szellemszikra azonban felvétetett a felébredés folyamatába. A szunnyadó nagy tudás felébred bennünk, és leráz minden befolyást, melyek el szeretnék fojtani. Utat tör magának az a belátás, hogy Isten nem lehet semmi más, csak a legmélyebb Önvalónk. Egyidejűleg felismerjük a fojtogató csomókat, melyek az idők folyamán e mag köré tekeredtek.

Abban a mértékben, ahogyan a kívülről jövő befolyásokkal szemben meg tudjuk védeni magunkat, és szólni hagyjuk a belső tudást, világossá válik, hogy elmondhatjuk: „Két világban élek, és két világ él bennem”.

Elérkezik a pillanat, amikor bennem mindkét területet egyetlen tudat lát el lélekkel, úgyhogy mindkettőben élhetek. Találkoztam önmagamban a zsarnokkal, a télapóval és a rendezővel, megtapasztaltam tehetetlenségüket, szegénységüket és tudatlanságukat. Bennem élnek. Tennem is kell valamit e szerepekben, de vajon ezeknek is kell lennem?

Újra és újra e választás előtt állunk. Az isteni áramlat újra és újra szemünk elé vezeti a részvét, a rokonszenv és a belátás világát is.

Miután ismételten meghátráltunk eme áramlat előtt, egy nap tétován „hazatérünk”. Barátságtalan hallgatásra számítunk, ehelyett azonban virág vár az asztalon, s körbelengő illata azt súgja: „Isten hozott itthon”. És érezzük a fel nem ismert szeretetre figyelmeztető gyengéd intést, érezzük a nagyvilág hatalmának sarkallását, mely mindent „jó véghez” hajt.

A név

A régi „kis világ” adományait jól ismerjük: aggodalom, gond, kétségbeesés, viszály és elmagányosodás, még ha félreismerhetetlenül szép, kellemes és érdekes nézetei is vannak. Ám a vele fenntartott intenzív kapcsolat hamar elvezet a meggondoláshoz: ez minden? Mennyire más lesz minden, ha a történetben játszott szerepünket a szükségesre korlátozzuk, és keressük a felszín alatti áramlat valóságát! Mintha e valóság tudatos megismerése a „jóllét” áramlatát aktiválná, még ha az embert érő viszontagságok ezután folytatódnak is, még ha ezután ugyanúgy megázunk is, ha esik az eső. Mégis más lett minden. Mintha egy másik térbe vettek volna fel bennünket: a fény védelmező terébe. És a mélységes hála érzetével pillantunk vissza mindarra, ami volt, ami van, és ami eljövendő. Éppoly sebezhetőek vagyunk, mint mások – sőt talán még inkább, hiszen a lélek nyitott – hanem valahogyan mégiscsak megtámadhatatlanok, hiszen tagadhatatlanul védelmez és vezet minket egy erő, melyet az ember nem mer megnevezni, nehogy álmodozónak, vagy fantasztának tartsák. Ennek az erőnek a neve azonban ezerszeresen rezeg a belső templomban! Szükség van-e tulajdonképpen arra, hogy Istent mentálisan megragadjuk és megértsük? Hiszen együtt élünk a nappal, a fénnyel és a meleggel is, és jól érezzük magunkat anélkül, hogy ezt meg kellene magyaráznunk. Talán egy régi katár himnusz kifejezésre juttathatja a titkot:

Micsoda az Isten?

Mi, akik idejöttünk,

Hallgassunk csendben.

Ne mondjuk ki az Ő nevét.

Maradjunk csendben.

Imádkozzunk csendben…

Aki meg akarja mondani,

Hogy kicsoda Ő,

Annak kell neki lennie,

Aki Ő!

A zene pszichológiája

A zene bizonyos hangulatokat hív fel. Ezt a tulajdonságát emberemlékezet óta tudatosan alkalmazzák. Örömteli események alkalmával, például esküvőkön és győzelmi ünnepeken a zene felvidítja, és táncra ösztökéli az ünneplőket. A zene azonban ennél még sokkal többre képes.

Különböző tanulmányok kimutatták, hogy a középkor embere kevésbé hajlott a depresszióra, mint mi, mert az ünnepek és országos vásárok újra és újra a „helyes útra” terelték, és ismételten belevonták a közösség életébe. Temetések alkalmával a gyászolók gyakran ünnepélyes és komor dallamokkal vesznek búcsút szeretteiktől. E zene olyan hatást teremt, melynek következtében a résztvevők akaratlanul is magukba szállnak, és mélyen elmerengenek.

Háború idején, mind a primitív törzseknél, mind pedig a civilizált népeknél, dobpergéssel nyomják el a katonák félelemérzéseit, és teszik érzéketlenné őket. Az indulók ritmusa a harcosokban a sebezhetetlenség érzését kelti, hogy büszkén és magabiztosan szálljanak szembe az ellenséggel. Ismert tény, hogy a skót ezredek a Második Világháborúban megdöbbentő hadisikereket értek el, mert a csatatér iszonyatainak közepette a skót dudások megszakítás nélkül hallatták sivító és vesékig ható melódiájukat, amely megragadta és előre sarkallta a skót katonákat.

A filmipar a maga módján használja fel a zenét. Különböző hangeffektusok egész sora gyakorol hatást a nézők érzelmi életére. Egy olyan jelenetnél például, ahol egy kéz árnyéka közelíti meg annak az ajtónak a kilincsét, mely mögött egy gyanútlan személy tartózkodik, elsősorban a zene borzolja fel a nézők idegeit. Elakad a lélegzetük, amint a behatoló egy gyors mozdulattal kinyitja az ajtót. Bizonyított tény, hogy a közönség szíve sebesebben dobog, ha a zene üteme, például egy üldözési jelenetnél felgyorsul. Lágy dallamok csendülnek föl, ha a film jól végződik, és a szerelmesek egymás karjaiba omlanak.

A szirakuzai bölcs

A nyugati hagyományokban mindenekelőtt Püthagorasz volt az, aki először vetette szisztematikus vizsgálat alá a zenének az emberi lélekre gyakorolt hatását. A legenda szerint Püthagorasz egyszer egy kovácsműhely mellett haladt el, ahol a segédek éppen egy kardot kovácsolva felváltva ütögették kalapácsaikkal a vasat. A bölcs elcsodálkozott azon, hogy minden kalapácsnak saját hangmagassága és csengése volt. Egy olyan szerkezettel végzett kísérlete folyamán, amelyben különböző tömegű súlyokkal feszítették meg a húrokat, Püthagorasz felfedezte: Kapcsolat áll fenn a hang magassága és a súly között. Ezenkívül bizonyos hangok harmonikusan összecsengenek, mások pedig nem.

A püthagoraszi harmóniatanban az egyidejűleg megszólaló, időbelileg ritmikus és melodikus sorokba rendezett hangok és hangsorok intervallum-viszonyairól szerzett ismereteket rendszerbe foglalták, és a püthagoreusok a makrokozmosz, kozmosz és mikrokozmosz felépítésében is ráleltek erre a rendszerre.

Misztérium-bölcseletükben a Nap-kozmosz például nem egy élettelen szerkezet volt, hanem véleményük szerint ebben a kozmoszban maga a Logosz nyilvánult meg. Tudták, hogy a látható formák mögött egy élő, lüktető, isteni őserő hat. A hindu bölcsekhez hasonlóan, akik a teremtés szívében az „AUM” mindent átható őshangját hallották, Püthagorasz követői is egy hanglétrákra bomló kozmikus őshangból indultak ki, ahol e skála egyes hangjai újra oktávokat hoznak létre.

Valamennyi égitest, csillagrendszer, nap, bolygó és hold saját, egyéni hanggal, saját rezgéssel rendelkezik, és együtt éneklik a teremtés csodálatos dalát. Püthagoraszról az a hír járja, hogy az ősi egyiptomi és indiai misztériumok beavatottjaként a szféráknak ezt a harmóniáját, a „szférák zenéjét”, lénye legmélyével érzékelni tudta.

Püthagorasz Egyiptomban tanított

Püthagorasz mértékekre és számokra vonatkozó tanainak magját a „mint fent, úgy lent” hermétikus elve képezi. Ez azt jelenti, hogy a kozmoszban és a makrokozmoszban uralkodó rendszerek és törvényszerűségek, valamint azok egymáshoz való viszonyai, a mikrokozmikus életben is kötelező érvénnyel bírnak, tehát minden egyes ember életében is.

Ha a szellem – folytonosan megújulva – az emberi életterületet minden oldalról körülvevő és átható kozmikus rezgésekkel és mozgásokkal együtt vibrál, akkor harmonikus kapcsolat jön létre szellem, lélek és test között.

Amennyiben a természetfeletti szellemi benyomások elhatolhatnak a lélekhez, abban meghatottság keletkezik, melyet költészetben, dalban és táncban akar kifejezésre juttatni.

Püthagorasz követői az emberi testet előszeretettel hasonlították hangszerhez, különösen a héthúrú lanthoz, melyen Püthagorasz maga is mesteri módon játszott.

Ha az emberi lélek tökéletesen a Szellemre irányul, az inspiráció csodálatos ereje által önkéntelenül lélekdalát kezdi énekelni, és hangszerét, a testet, ráhangolja erre. A zene lénye mérték és szám, ritmus és harmónia. Egyensúlyt teremt a testben, a szív és a légzés ütemében, az ébrenlét és alvás ritmusában, a táplálék felvételében és feldolgozásában, az idegek és izmok megfeszülésében és elernyedésében. A lélek belső zenéje a test mozgását is befolyásolja. Ez a járás módján, az arcjátékon, a szemek ragyogásán – melyek mind a hibákat, mind pedig a lélek mélységeit visszatükrözik – valamint a hang melódiájában is megmutatkozik.

Püthagorasz követői a betegségek, valamint a mentális, a lelki és testi működések zavarainak okait az ember bonyolult életrendszerének diszharmonikus viszonyaiban látták. Az ilyen diszharmóniák elsődleges okának az énre, az egyéni érdekekre történő irányulást, és a „szférák zenéjének” érzékelésére való képtelenséget tekintették. Az én-ember kizárja magát az isteni világ rezgéseiből. Aki azonban összhangban áll velük, annak fényt, erőt, harmóniát és egészséget ajándékoznak. Ezért a zárkózottság a lélekben hibás, azaz nem egymásra hangolt hangokat fejleszt. Ezek aztán végül a szó szoros értelmében kakofóniához, hangzavarhoz, zaj és lárma keltette káoszhoz vezethetnek, melyek betegségeket okoznak.

A zene, mint terápia

A zene rendszerelve roppant fontos szerepet játszott Püthagorasz követőinek gyógyító művészetében. Először a betegséget és az alapjául szolgáló diszharmonikus feszültséget elemezték. Ha a lelki tényezők között megbomlott egyensúlyt állapítottak meg, akkor a túlságosan erős lelki tényezőket, mint például az ösztönt, a félelmet, a gyűlöletet, a féltékenységet, az önsajnálatot vagy önhittséget a zene segítségével letompították, a túlságosan gyenge lelkierőket pedig, mint az áldozatkészség, a részvét, a nagyobb egésszel való egyesülés, az igazság, szépség és harmónia utáni vágyakozás, megerősítették.

E gyógymód lényege a következő történetben válik világossá: Püthagorasz egy gyűlölettől őrjöngő férfit, aki már közel állt ahhoz, hogy gyilkosságot kövessen el, újra magához térített azzal, hogy a férfi lelkében, őrjöngése közben, meghatározott hangokkal belátást, nyugalmat és önfegyelmet hív elő. Mindez arra a bibliai elbeszélésre emlékeztet bennünket, melyben Dávid, hárfája zenéjével megnyugtatja a búskomor, féltékeny és gyilkosságra kész Sault. Hogy Püthagorasz követői milyen zenét használtak, és hogyan alkalmazták azokat, arról nincs tudomásunk.

Azonban elveikről, amelyek értelmében cselekedtek, tudunk egy keveset. Érdekes módon megállapíthatjuk, hogy ezeket az elveket korunk zeneterápiás gyakorlataiban újra alkalmazzák. Megnyugtató, harmonizáló zenével például az egyre gyakrabban előforduló érzelmi instabilitást – rohanó és lármás életünk egyik következményét – gyakran sikeresen újra jó mederbe lehet terelni. Bizonyos komponisták zenéje esetében, tudományos alapokra támaszkodva, még sajátos terápiás hatásokat is megállapítottak. Így például Mozart művei csillapíthatják a reumás fájdalmakat, Schubert álmatlanság ellen, míg Händel érzelmi problémákra nyújthat segítséget. Bach zenéje pedig kedvező hatást gyakorol az emésztésre.

A párizsi fül-, orr- és gégeszakorvos, Alfred A. Tomatis (1920-2001) az autizmus és hallásproblémák kezelésénél nagy sikereket ért el korai Mozart-szimfóniák alkalmazásával.¹ Így gyógyította ki például a híres szobrászt, Meuniere-t is egyensúlyzavarából, melynek forrása belső hallószerveiben volt.

A legújabb agykutatások kimutatták, hogy az agy alapvetően igényli a ritmusokat. Amennyiben ezek a ritmusok, melyek minden ember számára különbözőek, hiányoznak, az agy működésében zavarok keletkeznek, amely mindenekelőtt stresszben nyilvánul meg. Extrém stressz-szituációkkal küzdő páciensekre a dobterápia különösen jótékony hatással van. Egy olyan páciens, aki maga is tud dobolni, spontán módon mintegy maga választja ki a számára megfelelő ritmust, amely ezért gyógyítóan hat idegfeszültségeire és testének görcseire. Ilyenfajta dobkezelések még az autizmus, az elbutulás és az Alzheimer-kór kezelésénél is hatékonynak bizonyultak. Képesek voltak feltartóztatni és megállítani a betegség folyamatát, sőt adott esetben még vissza is tudták fordítani annak menetét.

A „New-Age mozgalomban”, ahol érzés és érzékenység fontos szerepet játszik, másképpen állnak a zenéhez. Az erre alapul szolgáló elmélet értelmében a modern ember lelke repeszbombaként robbant szét. Az ember azáltal, hogy elszakadt a természetes rendtől, önmaga ítélte magányra magát. Nemcsak saját múltjával és csoportmúltjával való kapcsolatát veszítette el, hanem az anyafölddel, a Nappal, a Holddal és a csillagokkal való összeköttetését is.

Finom, gyakran szintetikus hangsorozatokkal – melyekbe régi egyházi liturgikus zenei elemek keverednek – vagy majdnem feledésbe merült kultúrák (pl: kelta, indián vagy az ausztrál őslakosok kultúrája) zenéjével próbálják meg áthidalni a sérült, szétforgácsolódott élet és a mélyebb lény között tátongó szakadékot. Tibeti csengőhéjakkal és felhangon való énekléssel még arra is kísérlet tesznek, hogy az embert mágikus módon, egy fajok, vallások és idő felett álló világközösséggel kapcsolják össze.

A kozmikus hang: 442 Hertz

A már említett – a Püthagorasz misztérium-iskolájában, a zeneterápiában és a New Age mozgalomban folytatott – fáradozásoktól eltekintve, a zenét korunkban már csak szűkebb körökben alkalmazzák tudatosan, hogy bizonyos eredményeket érjenek el, mint a gyógyulás vagy a magasabb szintű tudat kibontakozása. Az ókori Kínában ezzel szemben az egész társadalmi rendszer a zene elvein alapult, és ennek megfelelően szervezték is meg. Ezek az elvek nagymértékben megegyeznek – és ez nem is lehet másképp – Püthagorasz ritmusról, viszonyokról és harmóniáról szóló tanaival.

A kínai kultúra virágkorában a társadalmat nem emberi fogyatékosságok, mint például hatalomvágy, kizsákmányolás, elnyomás vagy érdekeltségi csoportok tekintetbevételével szervezték meg. Az együttélést sokkal inkább a kozmikus elvek alapján irányították. A földi életnek az isteni rendet és a kozmosz tökéletes harmóniáját kellett visszatükröznie. Ily módon mennyei energiáknak kellett azt átjárnia.

A hindukhoz hasonlóan, a régi kínaiak is úgy vélték, hogy minden megnyilvánulásnak – szellemnek és anyagnak, matériának és energiának – egy meghallhatatlan zengés, egy őshang szolgáltat alapot. Ezt az őshangot Huang Csung-nak nevezték, ami „sárga zengést” vagy „sárga harangot” jelent. A fogalmat ezen kívül még a „legnagyobb úr” vagy „isteni akarat” jelentéseként is értelmezték. A sárga volt a mennyei bölcsesség és az uralkodó császár színe. A mennyei, meghallhatatlan Huang Csung egy hallható hangzással, a 442 Hertz erősségű földi Huang Csung-gal állt összhangban. Összekapcsolta az eget és a földet, és gondoskodott arról, hogy az isteni akaratot, a mennyei és földi uralkodókon keresztül átruházzák a halandó emberekre.

Ismeretes, hogy a kínai kultúra erősen szertartásos, ünnepélyes irányulású volt, és sok rituálét ismert. Számtalan előírás, szabály és törvény gondoskodott a mérhetetlenül nagy császári birodalom társadalmi életének rendjéről. A zene roppant fontos szerepet töltött be a ceremóniák és rituálék során, és mindig a Huang Csung-on, az Arany Hangon alapult, és abból vezették le.

A régi kínaiak számára a zene lényegesen többet jelentett a szórakoztatásnál vagy egy áhítatosan derűs hangulatra való felhívásnál. Sokkal inkább egy energiaképlet volt, mellyel fel lehetett hívni, és el lehetett terjeszteni a hang isteni erejét. A zene által közvetítették az emberek tudatának az örök igazságokat, s emelték a császári birodalom lakóit magasabb erkölcsi szintre. Egy régi kínai iratban például a következőket olvashatjuk: „A zene hatására az emberek önkéntelenül teljesítik öt társadalmi kötelezettségüket, a szemek és a fülek megtisztulnak, a vér és az életenergiák egyensúlyba kerülnek, a vágyak megfékeződnek, a szokások megjavulnak, a császári birodalom pedig eléri a tökéletes béke állapotát.”

A dolgok mértéke a hang

A mennyei és földi Huang Csung közötti kapcsolatot mindenekelőtt egy olyan zenei rendszerrel fejezték ki, melyben egy oktáv – a mi nyugati hangrendszerünkkel megegyezően – tizenkét hangból állt. E tizenkét hang mindegyikét egy-egy állatövi jeggyel kapcsolták össze.

A nap és a hónap bizonyos időpontjától függően a zenében mindig egy meghatározott hang játszott elsődleges szerepet. A zene karaktere így követte az égitestek mozgásait, s mintegy csatornát képezett a kozmikus energiák áramlásához.

A tökéletes állam ötlete is a Huang Csung-on alapult. Ez egészen odáig ment, hogy még az állami intézményeknek, mint a minisztériumoknak és kormányhivataloknak, sőt maguknak a kormányhivatalnokoknak is, saját ceremoniális zenéjük volt.

A mértékeket és súlyegységeket szintén a Huang Csung-ból vezették le. A hosszúság egysége annak a húrnak a mérete volt, amely az Arany Hangot szólaltatta meg. A súly egységét egy olyan méretű fémbot adta, amely ugyancsak képes volt megszólaltatni az Arany Hangot.

E méretek és súlyok prototípusait a Zenei Minisztériumban őrizték. Azt a zenét, amely nem a Huang Csung-on alapult, hamarosan közönségesnek és érzékinek minősítették. Erkölcstelen befolyása miatt ezt a fajta zenét – ha a figyelmeztetések nem segítettek – a hatóságok betiltották. A régi kínai kultúra, amely virágkorát a zenével és a zene által érte el, végül ugyancsak a zene által indult hanyatlásnak. A hagyományos zenét túlságosan szabályok és előírások gyűrűjébe szorították, s az ennek következtében leromlott. Az idegen, mindenekelőtt a nyugati befolyások pedig egyre erősebben elburjánzottak benne.

Ezen a példán világosan felismerhetővé válik, hogy a zene lehet ugyan örök igazságok hordozó hulláma, formáját tekintve azonban alá van vetve a változásnak. A zene lénye folyamatosan olyan új megnyilvánulási-lehetőségeket keres, melyek az emberek fejlődésben lévő lelkéhez alkalmazkodnak. Ha némely zenei forma hosszú ideig virágkorát élheti is, előbb vagy utóbb más kulturális formákhoz hasonlóan, mégis elavul.

A titkos tanokban szó esik a zene rejtett erejéről. Ez a téma Orfeusz és Euridiké mítoszában is felcsendül. (lásd: Pentagram 2007-4) E „képtelen szerelem” drámája – a mítoszt ezzel a jelzővel illették – olyan zeneszerzőket ihletett meg, mint Monteverdi, Gluck és Offenbach. És nem véletlenül: Mert nincs még egy olyan művészeti forma, amely olyan közel kerülhetne az isteni szeretet szelleméhez, mint a hang művészete. A Szellemhez hasonlatosan a zene is illékony és megragadhatatlan. Ahogyan a Szellemnek, úgy a zenének sincs múltja vagy jövője, hanem mindig a közvetlen jelenben, a „most”-ban élő és hatékony. És ugyanúgy, mint egy szellemi érintésnél, a zenében is szikrák pattanhatnak át: az isteni tűz szikrái.

—

Források:

¹ Alfred Tomatis, A fül és az élet.

A lelki hangzásvilág kutatása, Patmos Kiadó Düsseldorf, 2003.