Pentagram 2006/6

A druidák

Egy teljes világ választja el egymástól a druidákról kialakított romantikus és fantáziadús elképzeléseinket a klasszikus ókor történészeinek és krónikásainak írásos bizonyítékaitól. Fantáziánk fejedelmi megjelenésű, szakállas és hosszú hajú óriásokat vetít elénk, akik – földöntúli fénytől övezve – tölgyerdőkben fagyöngyöt gyűjtenek, prófétai kijelentéseket tesznek, és kőoltáraikon, a dolmeneken mutatják be áldozataikat, akár még emberáldozatokat is.

A valóság azonban más volt, valószínűleg egyszerűbb, de semmi esetre sem kevésbé érdekes. Az első különbség már ott jelentkezik, hogy a „druida” elnevezésnek semmi köze sincsen a tölgyfákhoz. Évszázadokon át minden kritika nélkül elfogadták a dolgot, hiszen az idősebb Plinius arról ír Hist. Nat. című művének XVI, 24 részében, hogy a druidák tisztelték a fagyöngyöt, és arra is kitér, hogy ez hol nő: „nem volt rituáléjuk, melyben ne használták volna az említett növény egy ágát. Ebből arra következtethetünk, hogy a „druida” elnevezés a görög nyelvből származik” Ezért feltételezték, hogy nevük a görög „drys” (tölgyfa) szóból ered. Még manapság is előfordul, hogy valaki részben ebből az elképzelésből indul ki.

A dolog azonban nem így áll. Az északi mitológiában összefüggést találunk a „fa” és a „tudás” fogalma között. Plinius fákról tudósít, de nem csupán tölgyfákról. Így aztán feltételezhető, hogy a „druida” elnevezés jelentése valójában „a fák embere”, vagy akár „a Bölcs” („a Tudó”) lehet – alapul véve, hogy a „wid” indo-európai szó bölcsességet jelent. A druidák a napjainkban „keltáknak” nevezett népek körében végezték munkájukat. A kelták által lakott területek abban az időben Magyarországtól a Brit Szigetekig, és a Pó-fennsíktól a Rajna torkolatáig terjedtek, valamint Kelet-Európától és Kis-Ázsiától indulva, átnyúltak Kelet-Afrikába, Spanyolországba és Franciaországba is.

Caesar így ír róluk De bello gallico (VI, 13/14) című művében: „…a druidák tartják életben a vallást, áldozatokat mutatnak be, és megmagyarázzák a vallási tanításokat. Számtalan fiatal embert nevelnek így. A druidákat tisztelet övezi, mert ítéletük szinte minden konfliktusban döntő érvényű. Ők szolgáltatnak igazságot, ők hozzák a törvényeket, és döntenek az öröklési vagy határvitákban, büntetéseket rónak ki, és ők határozzák meg a jutalmakat. Ha egy ember, vagy egy törzs nem hallgat rájuk, akkor kizárják őket a vallás gyakorlásából, és ez a gallok számára nyilvánvalóan a legszigorúbb büntetés. […] Általában nem vesznek részt a háborúkban, és nem viselnek fegyvert…”

A „druida” fogalomba igen sok minden beletartozott – hiszen egy druida ugyancsak sokrétű készséggel és képességgel rendelkezett: sok egyéb mellett bírák, papok, költők és művészi szónokok is voltak. A régi görög és latin szerzők filozófusnak is tartották őket, sőt, mágusoknak, látóknak, dalnokoknak és költőknek is. Szicíliai Diodorusz kijelenti, hogy nem tartottak áldozati rituálét úgy, hogy ne lett volna jelen egy druida a „filozófus céhből”.

Az ókori szerzők csodálattal telve írtak a druidákról, és soha nem tévesztették össze őket a primitív varázslókkal. Diviacius így ír a De divinatione-ben (1,40): „A druida kijelenti, hogy ismeri a természeti törvényeket, amit a görögöknél fiziológiának neveznek. Ugyanakkor megvan az a képessége is, hogy a jelek érzékelése és magyarázata révén előre megmondja az eljövendő dolgokat.” Hyppolitos Philosophoumena című művében (1,25) arról tudósít, hogy a druidák alaposan tanulmányozták Püthagorasz tanításait. Ezzel szemben Alexandriai Clemens azt írja Stromata című munkájában (1, XV,71) hogy Püthagorasz nemcsak a brahmanoknál tanult, hanem a druidák tanításait is elsajátította.

A brahmanokat kétségtelenül összehasonlíthatjuk a druidákkal, hiszen „foglalkozásaik”, oktatásuk és képzésük, valamint költészetük és törvényalkotásuk teljesen megegyezik. A kelta jog kiindulási pontjai azonosak voltak a régi Indiáéval. Myles Dillon, a Dublini Egyetem Kelta Tanszékének professzora bemutatta, hogy az árja indiaiak kultúrája és az ír druidák kultúrája között számos bámulatos azonosság lelhető fel.

A régi Görögországban elcsodálkoztak azon, hogy a druidáknak milyen jelentős filozófiai rendszerük van, és hogy „barbár” létükre (a görög és a római népen kívül minden népet barbárnak neveztek) ilyen magas intellektuális és szellemi színvonalon ismerték a filozófiai és vallási hagyományokat.

Caesar továbbá a következőket írta a keltákról: „A druidák azt tanítják, hogy a lelkek nem tűnnek el, hanem az egyik testből egy másik testbe mennek át.”

A druida a király mellett állt és együtt kormányozták az országot. A kelta társadalomban az állam, tehát az ideiglenes, mindig a druida bölcsesség, vagyis az örökkévaló szolgálatában állt. A rómaiaknál – és később, a római katolikus egyházban is – az örökkévaló egyre inkább az ideiglenes szolgálatára kényszerült.

A római történetírók munkáin kívül a korai kereszténység első évszázadaiból származó hagyományokból és okmányokból sokat megtudhatunk a régi Britanniában, Írországban és Walesben élt druidákról.

A kereszténység kialakulása, és az első keresztény évszázadok történései Angliában egészen másképp zajlottak le, mint ahogy azt általában elképzelik. Britanniáról az első információkat római szerzőktől kapjuk, mint pl. Julius Caesar, Dio Cassius, Tacitus, Sueton, valamint későbbi társaik. E leírások bemutatják, hogy Britanniát abban az időben magasan fejlett civilizáció és kultúra jellemezte, amelyet semmiképpen sem lehetett barbárnak nevezni.

„Kultúráltak és udvariasak az idegenekkel” – így jellemezte a Kr. e. 14-ben elhunyt Diodor Siculus Britannia lakóit: „Becsületesek és egészségesek, távoltartják magukat bizonyos közülünk való emberek ostobaságaitól, megelégszenek a szokásos táplálékkal, és nem tartják sokra a luxust és a gazdag emberek gazdagságát.” A rómaiak és a kelták között az ismeretek és a kultúra élénk cseréje zajlott.

A druidáknál három beavatási fokot kellett teljesíteni, mielőtt a jelölt számára megnyílhatott a vallási misztériumokhoz vezető kapu. Azokat a jelölteket, akik a harmadik fokot sikeresen teljesítették, „újjászületetteknek” nevezték; az ő számukra megnyitották az utat a druida papok által ősidők óta őrzött tanításokhoz. E jelöltek „az Istenek különleges kegyét” élvezték. A beavatottak e csoportjából választották ki Britannia vallási és politikai vezetőit. Egyik ismert jelképük a karjában gyermeket tartó Madonna volt, amely a megtisztított lelket és az új életelvet jelképezte. Emellett a kereszt és a kígyó is a druidák szent jelképei közé tartozott. A Napisten születését december 25-én ünnepelték.

A druidák legtöbbje arisztokrata volt, így tehát a gyakorlatban is „királyi papságot” alkottak. A druida-rend tehát főleg királyokból, hercegekből és nemesekből állt. Igen nagy tekintélyük és befolyásuk volt – a legnagyobb büntetéseket is kiszabhatták, még a legszigorúbbat, a gyülekezetből való kiközösítést is. Ez azt jelentette, hogy a bűnöst mind a két világból kitaszították, ebből a világból és a következőből is. A druida templomok kerek formájúak voltak, nyitott oldalakkal és tető nélkül. Ez a forma az égboltozatot jelképezte. A templom belsejébe nem volt szabad fémet bevinni. Az úgynevezett „druida körben” elhelyezett kőoltárt „Cromlech”-nek (az imádat kövének) nevezték. Egy kimélyített kőben tartották az érintetlen, „szent” vizet, melyet közvetlenül az esőből fogtak fel. Napkelte előtt és napnyugta után a druidák nem tartottak istenszolgálatot. A templom kör alakja a természet örök körmozgását jelképezte. Emellett a templomhoz vezető utaknak is jelképes szerepük volt, melyek hossza olykor a 10 kilométert is elérte.

Britannia druida intézményei közé az első évszázadban több mint 60 egyetem tartozott, amelyeken kb. 60.000 hallgató tanult. Átlagosan bő húsz év kellett ahhoz, hogy valaki a druida bölcsességet – minden velejárójával együtt – elsajátítsa.

A régi Britanniának iskolái és egyetemei révén olyan státusza volt, amely messze felvehetné a versenyt a jelenlegivel. Sokan határozták el, hogy ezeken az egyetemeken végzik tanulmányaikat. Görög és római forrásokból megtudhatjuk, hogy a nemesek és a gazdagok Athénból és Rómából Britanniába küldték gyermekeiket, hogy ott tanulmányozzák a jogot, a tudományokat és a vallást.

A Róma uralkodóit jellemző elszántság, amely arra irányult, hogy véget vessen a kelták felsőbbrendűségének, és azt lehetőleg teljesen el is tüntesse, azt bizonyítja, hogy az említett uralkodók egyértelműen tudatában voltak ennek a helyzetnek. Céljukat azonban csak 325 után érték el, amikor az állam és a vallás Konstantin alatt a súlyos következményekkel járó egyezségre lépett. De már Augustus és Tiberius császár rendeleteinek idejétől kezdve világosan látható volt a törekvés, hogy a druidizmust el akarták pusztítani, többek között oly módon, hogy minden papi tevékenységet végző druidát hazaárulással vádoltak.

A kelták Angliában, Walesben és Hyberniaban (a mostani Írországban) mint kymriek jelentek meg, Skóciában mint gaelek, Franciaországban pedig mint gallok. A hagyományok szerint a kelta nép az ókorban „egy szűzies országot” gyarmatosított. A druidizmus szervezeti rendjét Kr.e. 1800 körül Hu Gadarn vezetése alatt (Stonehenge) alakították ki, aki Ábrahám kortársa volt, népének pedig pátriárkája. A kelták írásban semmit sem rögzítettek, még a vallási vonatkozásokat sem. Oltáraikat sohasem készítették fémből, és nem használtak szögeket sem. Ők alkották a Bibliából ismert „kőből épült királyságot”. Ha elképzelést kívánunk alkotni a kelták vándorlásairól, kövessük piramis formájú kőrakásaikat – a cairn-okat -, melyek a Távol-Kelettől egészen Britanniáig vezetnek, tehát, a kelták eredeti országából, az Eufráteszen túlról (Kr.e. 3000 körül) elvezetnek bennünket időszámításunk elején elfoglalt új lakóhelyeikre, a brit szigetekre és Galliába.

A hagyomány szerint Jákob emelte az első kőrakást, a közötte és Lábán között létrejött egyezség jeleként. „És vőn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákób az ő atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyűjtének köveket és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.

(Mózes I. könyve, 31, 45-48)

A héberek és a kelták között vallási szokás volt a „Tanúbizonyság kőrakásának” emelése. Így tettek tanúságot megingathatatlan hitükről, valamint a közöttük és az egyetlen, láthatatlan Isten közötti szövetségükről.

A fagyöngy

Valóban mély benyomást kelt, hogy mennyire ismerték a druidák a növény- és állatvilágot, valamint a gyógyfüvek és növények gyógyításra való felhasználását. E tudás alapja az ember mélyreható ismerete volt. Eme „tudó emberek” nemcsak azért tisztelték a fagyöngyöt, mert „varázsitalt” készíthettek belőle, hanem mert nem csupán gyógynövény, hanem a magasabb élet egyik jelképe is volt számukra. A fagyöngy ugyanis sohasem érinti a földet, hanem életerejét ősrégi fákból meríti, gyakran a nagy kiterjedésű, a druidák által szentnek tartott erdőkben található tölgyekből.

A fagyöngy mégsem parazita növény a szó szokásos értelmében. Úgy veszi fel a vizet a tölgyfából, hogy ezzel nem veszélyezteti a fa életét. Táplálékát saját maga készíti levélzöldjének magszemeiben.

A bölcsek és a papok, akik ismerték a fagyöngy gyógyító erejét, a növényt egy másik világból, az élők világából kapott ajándéknak tekintették, a „Gwynfyd köréből” származó ajándéknak. A fagyöngy nem függ az évszakok változásaitól.

Bogyói a leghidegebb évszakban érnek be. A növény mindent elkerül, ami a földi vérkeringéssel függ össze. Nem ismeri a fentet és a lentet, formája kerek. A fagyöngy csírázó magjai minden irányban nőnek, kivéve lefelé – ellentétesen a többi növénnyel. A tökéletességre irányul, nem földi, és különleges kapcsolatot tart fenn a világossággal. Ezért a bölcs druidák a fagyöngyben annak az isteni segítségnyújtásnak a kézzelfogható bizonyítékát látták, melyet az embernek kínálnak fel „tapasztalati körében”.

A jelentéktelen növény hatalmas erdőkben nőtt, melyek több ezer hektárt borítottak be, olyan félreeső vidékeken, ahová a törzsi harcok lármája nem hatolhatott el. Ezekben az erdőkben mély csend uralkodott, melyet a szél susogása hordozott, és amelyet soha sem tudott megzavarni az emberek zajosan születő és elmúló kultúráinak sora.

A fagyöngy bogyóit rigók eszik meg, és gyors anyagcseréjük által, más fákon hagyják vissza a magokat. Vagy, a csőrüket, melyre a magok ráragadtak, faágakhoz dörzsölik, és így a fagyöngy elterjedhet, fáról fára.

Ugye, még a mai ember is tudja, hogy miként lehet a fagyöngyből egy különösen hatékony sebkenőcsöt előállítani? A növényt ezenkívül a „szent betegség”, az epilepszia elleni gyógyszerként is alkalmazták. A druidák nem tudhatták, hogy a fagyöngy polipeptidet, visotomint és biogén aminocholint tartalmaz – az viszont ismeretes volt számukra, hogy ez a növény csökkenti a vérnyomást, megakadályozza a tumorok növekedését, mivel a fényt és az (élet)hőt rendkívül jól meg tudja tartani.

Így tehát érthető számunkra, hogy ezek a beavatott férfiak és nők a tér és idő korlátain túllépő, hatalmas belátásukkal, és a kozmoszra vonatkozó mélyen átérzett kozmikus tudásukkal, miért tekintették ezt a növényt ajándéknak, egyetemes gyógyszernek, amely közvetlenül a „végtelen területekről” vagy – ahogyan szintén nevezik – „az élők országából” származik.

—

Források:

T. Bushby: The Fraud, (Az ámítás) The Pacific Blue Group Inc. Austr. 2001.

G. Herm: The Celts, (A kelták) Weidenfeld & Nicholson, London, 1976.

P.F.W. Huijs: Als een bovenaardse rivier, (Mint egy földöntúli folyó) Haarlem, Rozekruis pers, 2001.

G.F. Jowett: The Drama of the Lost Disciples, (Az elveszett tanítványok drámája) Covenat Publ. London, 1963.

J. Markale: Die Druiden, Gesellschaft und Götter der Kelten, (A druidák, a kelták társadalma és istenei) Bertelsmann Verlag, München.

Püthagorasz és az emberi gondolkodás

A görög-római kultúrkorszak kezdetét Püthagorasz, a nagy bölcs fémjelzi, aki az egyiptomi-hermetikus hagyománnyal és a zsidó-keresztény vallással együtt nagy hatást gyakorolt a nyugati gondolkodás fejlődésére. A görög-római kultúra hajnalán ő képviselte az individuális gondolkodás kezdetét is, amely oly jelentős szerepet játszott ebben a kultúrkorszakban.

Püthagorasz szerint az emberi gondolkodás két forrásból fakad, vagy – másként fogalmazva – két nézete van: egy alacsonyabb és egy magasabb. Az alacsonyabb nézet a racionális értelmi képesség, amelyet Püthagorasz „megfontolásnak” nevezett. Ez a mulandó világból keletkezett megismerési szerv, melynek középpontjában az én áll. Felépítéséből adódóan erre a szervre csupán e világ jelenségei hatnak. Oksági viszonyokat határoz meg, mérlegeli a kitűzött célok eléréséhez szükséges eszközöket, az érzékszervi észleleteket pedig fogalmakba és tudományos rendszerekbe rendezi.

A magasabb megismerési képesség, melyet Püthagorasz a „legjobb belátásnak” nevezett, a szellemi gondolkodás szerve. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez az intuitív gondolkodás egy formája. E képesség központja a valódi én, a bennünk rejlő szellemi mag. A rózsakeresztesek szerint e képesség akkor válhat aktívvá a fejben, ha a szívben levő szellemszikrát inger éri. Ez a gondolkodási szerv az isteni világ erőiből áll, s annak törvényein alapszik, ezért akik ezt a képességet felismerik önmagukban, azok a jelenségvilág belső mozgatórugóit is felismerik. Ezt a szellemi vagy intuitív gondolkodást a Rózsakereszt Szellemi Iskolája új tudatnak, új léleknek nevezi.

Püthagorasz és az általa alapított iskola számára e két gondolkodás összhangban volt egymással és egymást erősítette. A szellemi gondolkodás volt a vezérelv, amely célt és határokat szabott a racionális gondolkodás számára. A racionális gondolkodás a szellemi gondolkodás szolgája volt: megvalósította a szellemi gondolkodás impulzusait a jelenségek világban, illetve felismerte e világ törvényszerűségeit, amelyek az isteni világgal vont hasonlatokban és analógiákban fejeződnek ki. Így tehát a racionális gondolkodás az isteni világ közvetlen megtapasztalására való felkészülés volt.

Ha például a püthagoreusok ránéztek egy ötszögre, vagy eltűnődtek a hangskála hét hangjának jelentésén, akkor számukra az ötös vagy a hetes szám ugyanazon alapszámokra utalt, melyekre a jelenségek világának egész kozmosza épül, s amelyek egyben az isteni világ alapját is képezik. Ez a megközelítés alapjaiban más, mint a Püthagorasz tétel „rideg” értelmezése. Azé a tételé, amely még csak nem is tőle származik, hiszen már jóval korábban ismert volt. Püthagorasz számára a számok az isteni és a földi világ alapelvei voltak, s a számokban nem csupán mennyiséget, hanem minőséget és rendező elvet látott.

A racionális gondolkodás korlátlan fölénye

Az idők során a kétféle gondolkodás között megbomlott a kapcsolat. Számos filozófus kizárólag a racionális gondolkodást fogadta el. Kétszáz évvel ezelőtt Immanuel Kant (1724-1804) például megállapította, hogy az ember képtelen volna egy olyan szellemi gondolkodásra, amely felismeri és elfogadja Istent és az isteni törvényeket. Az ember kénytelen pusztán azon ismeretekre korlátozni magát, melyeket a racionális értelem az érzékszerveken keresztül képes észlelni. Kant csodálatra méltó éleslátással ismerte fel az értelmes gondolkodás korlátait, s egyben rámutatott, hogy e gondolkodás képtelen olyan jelenségeket felismerni, mint Isten, szabadság, vagy a halhatatlanság, stb. E gondolkodás számára lehetetlen Isten létezését bebizonyítani. Kantnak ebben bizonyosan igaza volt. De vajon igaza volt-e abban, hogy az embertől örökre megtagadta annak lehetőségét, hogy egy másfajta gondolkodás, a szellemi gondolkodás révén megismerje Istent és az Ő tulajdonságait?

Kant szerint a gondolkodás révén nem tudunk Istenhez közelebb jutni, legfeljebb csak a „belső erkölcsi törvény” által, ahogyan ezt ő kifejezte. Hitt abban, hogy az ember legbensőjében „érzi”, hogy Isten, a szabadság és az erkölcs létezik. Mindez alighanem szellemszikrája működésének még csupán egy gyenge tükröződése volt.

Azonban benső erkölcsi törvényünk érzékelése merőben más, mint a szellemi gondolkodás révén, Isten „látása” által kifejlődő bizonyosság. Püthagorasz szerint éppen ez az intuitív, szellemi gondolkodás az a képesség, amely az embert igazi emberré – manasz-szá – teszi. Az ember csak az intuitív gondolkodás révén ismerheti fel isteni eredetét, helyét a világmindenségben, jelenlegi bukott állapotát, életének valódi célját és az e célhoz vezető ösvényt. Az Arany versekben, amely nem más, mint a szellemi ösvény részletes leírása, Püthagorasz így fogalmaz: „S örvendj, hisz a halandók nemzetsége isteni, és a természet, amely a szentséget kinyilatkoztatja, megmutat nekik mindent.” (63-64. vers)

A racionális gondolkodás segítségével uralhatjuk a természetet. E gondolkodás révén könnyebbé és kényelmesebbé tehetjük az életet. Ám ha az ember a szellemi gondolkodást mellőzve, csupán ezen a világon próbál tájékozódni, akkor végül elveszettnek és magányosnak fogja érezni magát, akár egy véletlenül született, s értelmetlenül az életbe „taszított” porszem a világmindenségben.

Mégis ez a gondolkodásmód vált mindennek a kiindulópontjává. Ez pedig mind a természet, mind az ember számára fenyegetést jelent. Hiszen e gondolkodásnak – hűen önmagához – el kell utasítania a szellemi gondolkodást.

Ha Püthagorasz ma élne, ámulatba ejtenék a racionális gondolkodás alkotta biogenetika eredményei. Mindebben csak azon állításának igazolását látná, hogy a számok és struktúrák a jelenségvilágot is a legapróbb részletekig nagyszerű módon rendszerbe foglalják. Püthagorasz tudta, hogy a Teremtő, saját bölcsessége révén teremtményei őstípusait önmagán belül hozza létre – éppen úgy, ahogy a gondolkodás hoz létre egy gondolatot. Ezek az őstípusok bizonyos törvények szerint tovább működnek a teremtményekben mint egy csíra, s egészen addig tapasztalatokhoz vezetik őket, amíg egy nap fel nem ismerik önmagukat és a bennük lakozó Istent. Ahogy fent, úgy lent: ahogy harmónia és szépség, törvények és számok uralkodnak fent az isteni világban, úgy igaz ez idelent a jelenségek világában is, még akkor is, ha e világ teremtményei – ahogyan korunkban is – messzire tévelyednének a bennük levő isteni tervtől.

Püthagorasz – ámultan és meghökkenve – utasítaná el a természettörvények bármilyen meggondolatlan manipulációját – még ennek gondolata sem merülne fel benne. Hiszen nagyon is jól tudta, hogy a természet minden apró részecskéje, így pl. egy növény génje is szoros összefüggésben áll az összes többi résszel. Aki vakon beleavatkozik a természet folyamataiba, anélkül, hogy felfogná összefüggéseit, az megzavarja a dolgok természetes menetét, s ezzel akadályozza a teremtő által elhatározott nagy cél felé vezető fejlődésüket.

Hasonlóan tekintene Püthagorasz a jelenlegi evolúcióelméletre is. Csodálná a növényi és állati élet határtalan sokféleségét, amely a kimeríthetetlen isteni „képzeletről” tanúskodik, és beleélné magát az evolúció törvényszerűségeibe, a mutációba és a szelekcióba. Püthagorasz azonban soha nem gondolt volna arra, hogy e folyamatok hátterében a merő véletlen állhatna. Azt mondaná, hogy a természetben működő isteni tevékenység a mutációt és a természetes szelekciót használja fel arra, hogy teremtményei fejlődését elősegítse.

És mily örömmel ismerné fel Püthagorasz, hogy a részecskefizikában a legparányibb atom is a mértékek és számok törvényei szerint épül fel, s ezek alapján működik, így tükrözvén a teremtő bölcsességét, amely mindent mérték és szám szerint rendez el. Nem akarna azonban atomot hasítani, főleg azért nem, mert még ismeretlen, hogy mindez milyen hatással van a természet háztartására.

A racionális gondolkodást meg kell zabolázni, ám önnönmaga erre természetéből fakadóan képtelen. Csak a szelíd, jóakaratú és nyitott szív képezheti egy mindent magában foglaló szellemi gondolkodás alapját. Az ilyen szív összeköttetésben van a szellemi világgal, és csillapítólag hat a racionális gondolkodásra. Csakis a szellemi gondolkodás adhat értelmet az életnek, és csakis ez mutathatja meg az utat, amelyen az ember ezt megvalósíthatja.

Az ész, mint semleges eszköz

Püthagorasz azt mondja, hogy az embernek meg kell tanulnia a saját fejével gondolkodnia. Válj függetlenné, szerezd meg saját tapasztalataidat, és így mihamarabb lépj a szellemi ösvényre. Az egyik első dolog, amit meg kell tanulnod, és át kell élned az, hogy az értelem mikor hasznos, és mikor ártalmas számodra: „ha rosszat tettél, úgy ijedj meg, ám ha jót cselekedtél, örülj. Ezen fáradozz, ezen szorgoskodj, ezt kell szeretned: ez vezet majd az isteni erény nyomaira.” (44-46. vers) Gondolkodásod iránytűje az igazság iránti legbensőbb vágyakozásod lesz. Így képes leszel megkülönböztetni, hogy amit világosságnak gondolsz, az valójában nem sötétség-e, s amit mások vagy a könyvek mondanak, nem puszta spekuláció-e. Higgy tehát belső iránytűdnek, és légy józan.

„Ha így járod ösvényedet – folytatja Püthagorasz -, akkor hiteles betekintést nyersz mind a földi, mind az isteni világ törvényeibe. Elhagyod kényszerű indulataidat és félelmeidet, azokat a belső erőket, melyek összezavarják tiszta tekintetedet, és vágyálmokat és téveszméket szülnek. Akkor racionális értelmed tiszta tekintetével világosan szemléled majd a jelenségek világát a maga valóságában, és értelmesen fogsz benne mozogni. Az értelmesen azt jelenti: úgy, hogy szellemi fejlődésedet ne akadályozza. „Mértékletesnek azt nevezem, ami később nem hoz fájdalmat.” (34. vers)

Az értelem, mint az új gondolkodás szolgája

Ekkor az én, ezáltal pedig az értelem is az új lélek, az új gondolkodás szolgájává válik. Ezen új, intuitív gondolkodás révén az ember egy nap megszabadul minden földi korláttól. „Emeld a legjobb belátást mindenek fölé, s engedd, hogy ő tartsa a gyeplőt. Ha tested elhagyod, és a szabad éterbe jutsz, halhatatlan leszel.” (69-71. vers)

Ebből a nézőpontból élte át Püthagorasz a halandó emberek állapotát: „Mint gördülő kövek gurulnak ide-oda, s végtelen fájdalmat szenvednek el.” (57-58. vers) Tisztában volt vele, hogy egyedül az segít, ha ő segít nekik megtalálni a szabadsághoz vezető útjukat.

Mindezeket szem előtt tartva Püthagorasz alapított egy misztériumiskolát. Sokféle csoporttal beszélt: szenátorokkal, ifjakkal, fiatalemberekkel és asszonyokkal. Négy híres beszédet mondott, megszólítva mind a négy csoportot, így toborzott tanítványokat és érdeklődőket.

Ezután közösséget szervezett, tanított, szellemi mintákra épülő közös előadásokat tartott. Mindehhez szükség volt az intuitív gondolkodásra, mivel minden külső szervezetnek meg kell felelnie a belső törvénynek. Az ösvény felosztása és szakaszai, a mester és tanítványa közötti viszony, az előadások és az órák mind a kozmoszban uralkodó szellemi törvények harmóniáját, rendjét és szépségét tükrözték. A szellemi törvénynek való feltétlen engedelmesség határozta meg Püthagorasz és tanítványai tetteit. Ez a kiindulópontja minden misztériumiskolának, s ez bele van vésve minden szívbe. „Ha e tanokat magadévá teszed, felismered a halhatatlan istenek s a halandó ember lényegét: láthatod, hogyan hat át és vezérel mindent.” (49-51. vers)

—

Forrás:

B.L. van der Waerden. Die Pythagoreer, religiöse Bruderschaft und Schule der Wissenschaft (The Pythagoreans, religious Brotherhood and School of Science), Artemis, Zurich, 1979.

A bölcs férfi

Püthagorasz apja, Mneszarkosz tíruszi kereskedő volt, aki a legenda szerint gabonát szállított az éhínségtől sújtott Számosz városába, ezért állampolgárságot adományoztak neki. Püthagorasz anyja pedig a számoszi Püthaisz volt. Püthagorasznak két vagy három testvére lehetett. Ifjúkorában jó nevelésben részesült, többek között filozófiára és lantjátékra oktatták, valamint a költészetbe is bevezették. Emellett édesapjával különféle utazásokon is részt vett.

Egyes források szerint Püthagorasz bizonyos ideig Egyiptomban élt, majd hadifogolyként Babilonba került (a mai Bagdad környékére), mielőtt visszatért volna Számoszba. Az biztos, hogy Számoszból a dél-itáliai Krotonba költözött, hogy ott kolóniát alapítson. Ez Krisztus előtt 530 és 518 között történhetett. Püthagorasz Krotonban egy filozófiai-vallási közösséget hívott életre. Ennek magját a „matematikusok” alkották. Püthagorasz tanította őket, és szigorú életszabályokat követtek.

A közösség hitének alaptételeit Püthagorasz néhány „hit-axiómában” foglalta össze:

– A legalacsonyabb szinten a valóság matematikai.

– A filozófiát (a bölcsesség tanulmányozását) szellemi tisztulásra használhatják.

– A lélek felemelkedhet az istenivel való egységre.

– Bizonyos jelképeknek (pl.: a számoknak) spirituális jelentőségük van.

– A közösség minden tagja fogadalmat tesz a teljes hűségre és titoktartásra.

A Püthagoreusok közösségén belül leginkább filozófiával és matematikával foglalkoztak. Püthagorasz világképének egyik legfontosabb pontja például az volt, hogy mindent vissza lehet vezetni a számokra.

A Püthagoreusok a számtant többé-kevésbé metafizikailag közelítették meg, és mindenre alkalmazták. A 2-es szám például a férfit, a 3-as pedig a nőt jelképezte. Logikus, hogy a 2 + 3 = 5 volt a házasság száma, de tanaik szerint a zene, a harmónia és a számok is elválaszthatatlanul összetartoztak. A világot csodás műalkotásnak élték meg. Püthagorasz volt az első, aki a világra a „kozmosz” szót használta, ami szó szerint „díszt” vagy „műalkotást” jelent. Az asztronómiában azt tanította, hogy a Föld egy gömb a mindenség középpontjában, s hogy a hold pályája bizonyos szöget zár be az egyenlítővel, és hogy a Vénusz hajnalcsillag egyezik az Esthajnalcsillaggal.

Püthagorasz filozófiájának egy másik sarkalatos pontja a lélek halhatatlanságába vetett meggyőződés volt, és hogy a lélek a halál után másik testbe költözik, amely nem feltétlenül emberi test. Ezért Püthagorasz a húsevés komoly ellenzője volt. Filozófiája szerint előfordulhatott volna, hogy bizonyos állatok formájában a saját nagyszüleinket esszük meg!

Ami a teljes hűséget és titoktartást illeti, nem ismert, hogy a krotoni csoport hány irata és gondolata származik valóban magától Püthagorasztól. Egyfelől mindent a nagy mesternek tulajdonítottak, másfelől viszont egyetlen egy kézirat sem maradt ránk közvetlenül tőle. A tanok javarészt titkosak voltak, és senkinek sem volt szabad írásba foglalni azokat. A jelölteknek sokáig hallgatniuk kellett, és a beavatottak tudásából nem mindent ismerhettek meg. A nagy mester tekintélye a csoportban akkora volt, hogy az „autos épha” vagy az „ipse dixit” kijelentés – ami azt jelenti: „ő maga mondta” -, a renden belül minden további vitát kizárt.

A titoktartás ellenére a kor sok görög és római szerzője írt Püthagoraszról. Püthagorasz nemcsak olyan nagy filozófusokat és tudósokat nyűgözött le, mint Arisztotelész és Jamblikusz, hanem például a római költőt, Ovidiuszt is. Utóbbi, remekművében, a Metamorphosokban, Püthagoraszt a következő szavakkal idézi: „Omnia mutantur, nihil interit” (Minden változik, semmi sem múlik el). Ez a szólás még ma is ismert.

Iskárióti Júdás – evangélium vagy árulás?

Az evangélium jelentése: örömhír. Az evangéliumok közül négyet a zsidó-keresztény Biblia Újszövetségébe is felvettek. Ezek a mitikus elbeszélések az ember feltámadásáról, és az elveszett fiú hazatéréséről szólnak. E mítoszok történelmi szemszögből vizsgálva teljesen értéktelenek, mivel kizárólag az emberben lezajló folyamatokra, és a lélek fejlődésének nézeteire vonatkoznak.

Hermész Táthoz intézett szavainak igazsága nyilvánvaló: „Saját lényedet, nézeteit és alakjait illetően, ó lélek, igaz ismeretekre kell szert tenned. Ne hidd, hogy van egyetlen megismerhető dolog is, ami rajtad kívül lenne. Amit meg kell tudnod, az mind benned van.”

Időszámításunk első évszázadaiban számos evangélium, értekezés, kinyilatkoztatás és egyéb irat volt forgalomban. Némelyek sokkal régebbi, egyiptomi szövegeken alapultak, mások csak abban a korban keletkeztek. Ezen iratok tartalma teljesen különböző volt. Az ismert apokrif szövegeken, mint „Az igazság evangéliumán” és a „Mária evangéliumán” kívül olyan írásokat foglaltak magukba, mint pl. „A mágikus művészetek evangéliuma”, „Jézus, a Fiú evangéliuma”, „Heléna Evangéliuma” (Konstantin császár anyja), „Péter tanításai”, „Senecának Pálhoz intézett levelei”, valamint azt a harminchat könyvtekercset, melyeknek „Cselekedetek” a címe, és egy Fabricius nevezetű emberről íródtak.

Az általunk ismert négy evangéliumot később állították össze, azok megbízásából, akik abban az időben az egyház helyzetét meg akarták alapozni, ezért ismeretlen szerzők az igényeknek megfelelően módosították őket. Ezek, és a többi evangélium nem Júdás, Márk, Lukács, Tamás, Mária és Fülöp vagy más történelmi személyek által íródtak, mivel ennek tényét egyetlen bizonyíték sem támasztja alá. A kanonikus iratoknak adott neveket Jézus apostolainak neveiből vezették le, majd az egyházak által eredetinek nyilvánítva „dobták piacra” őket.

475 táján egy Theodoret nevű presbiter felügyelte a templomok használatbavételét. Az olyannyira különböző keresztény szövegekről a következőket írta: „Én magam több mint kétszáz ilyen jellegű könyvre bukkantam rá a különböző templomokban. Összegyűjtettem és félrerakattam őket. Helyükre, püspöki használatra, a négy evangéliumot adattam ki.”

Számos szaktekintély tudta, hogy ezek az iratok hamisítványok, mégis „isteni” szövegeknek nyilvánították azokat. Ezt nyilvánosan is hangoztatták. Victor, az észak-afrikai Tunnunum püspöke, aki 569 körül halt meg, ezeket írta: „Anasztaziusz császár (494) megbízásából Messalában oly mértékben átjavították és megváltoztatták a szent evangéliumokat, hogy azok azt a látszatot keltik, mintha maguk az evangélisták írták volna azokat.”

A lélek vezérfonala

Az eredeti gnosztikus iratok a tudat állapotainak, az élettapasztalatok növekedésének, valamint megértésének és megvalósításának leírásai. Ezek a folyamatok, melyeket meghatározott jelentéssel bíró személyek, országok, területek vagy városok nevei jelképeznek, egy adott pillanatban valóban végbemennek az emberben. Az eredeti, istenihez visszavezető út sohasem rajtunk kívül található.

Röviden összefoglalva: az evangéliumok (ha részben is) a tévelygő ember hazájába való visszatérésének útját ábrázolják. Az ember keresése és fejlődése három szakaszból áll: János – Jézus – Krisztus. Más szóval: Az út a megtisztult testi embertől a lélekalakon át a szellem-lélek-emberig vezet. Vagy másképpen kifejezve: Olyan fejlődésről van szó, amely a keresés állapotából kiindulva, a megvalósításig, majd a feltámadásig jut el. Ez az út természeti, bensőnkből fakadó, és szellemi ellenállások sokaságán át vezet. Aki őszintén felteszi magának a kérdést, hogy ki is ő, és mi a feladata e földön, az egy adott pillanatban megtapasztalja lelkiismerete hangját. Az anyagi létünk börtönében raboskodó isteni szikra ekkor kissé fellélegezhet. Az egyetemes fényerő – amit mi Krisztusnak nevezünk – ekkor megvilágítja a szívünket.

Ebben a pillanatban minden fogságban sínylődő ember megtapasztalja Heródes dühét is, akit szintén magában hordoz, ugyanakkor azonban Keresztelő János és Jézus erejét is.

Minden emberi lélek az anyag elnyomásától szenved, e szenvedés okát azonban saját lényében kell keresnie. Ekkor ismeri csak fel a farizeusokat és a többi törvénytudót, éppúgy, mint a számtalan vakot, bénát, koldust és szenvedőt. Felfedezi, hogy a vámszedők és utcanők benne élnek, de benne rejlik Pilátus, Saul, Péter, János, Mária és Júdás is, akinek Jézust ki kell szolgáltatnia a világnak. Akik ezt meg tudják érteni, azok lelkében tisztán kirajzolódik az evangéliumok jelentése. Azonban ki képes erre? Ki ismeri önmagát, saját valódi természetét, saját lelkét? Kinek van ekkora belső gazdagsága? Talán egy olyan alázatos, tisztulási és tapasztalati út, melynek során tudatossá válik, hogy az eredeti tudás elveszett, megnyithatja a mai embert egy ilyen belátás és érettség irányába.

A keresztény világ jelenleg a négy kanonikus evangéliumon kívül – attól függően, hogy honnan kezdjük számítani – kb. 30-60 különböző apokrif evangéliumot tart számon. „Júdás evangéliuma” a teológus köröket újra a feje tetejére állította. Az újságok és hetilapok különböző állásfoglalásaiból kitűnik, hogy ezt a leletet – amely ellentmond minden korábban képviselt álláspontnak – mindenki a saját hasznára próbálja értelmezni. Kemény dió ez a teológusok számára.

Hivatalosan azt állítják, hogy ezekre a kopt szövegekre, melyeket szakemberek véleménye szerint görög nyelvből fordítottak le, kb. 1975-ben találtak rá Egyiptomban. Ezt követően, a legtöbbet ígérő számára izgalmas áruként nyilvántartva, az egész világon kézről-kézre járt, míg végül 2005-ben egy amerikai alapítvány vásárolta meg. Mint az újra megtalált „Júdás evangéliumát”, pontosan a 2006 húsvétját megelőző napokban adták ki. Valóban újra találták meg, mert a lyoni eretneküldöző Irenaeusnak ismernie kellett az iratot. Ezt bizonyítja az i. sz. 180-ban született „Adversus Haereses” című írása, melyben hamisítványként elutasítja ezt az iratot, mert nem illett bele az egyház felépítésének politikájába. A „Júdás evangéliuma” valószínűleg már i. sz. 120-ban ismert volt. Egyike volt az eredeti, korai kereszténység azon gnosztikus műveinek, melyeket egyéb hasonló művekkel együtt, az egyház száműzött iratai közül.

A mitikus kereszténység megszemélyesített elbeszéléssé vált, Jézus mártírrá, Isten pedig a menny egy mindenható embere lett. Mint a történelem folyamán mindenütt, így állították be a győztesek, mert időszámításunk kezdetén minden gnosztikus csoportot és másképpen gondolkodót üldöztek, félreállítottak, meggyilkoltak, írásaikat pedig elkobozták vagy megsemmisítették. Az események valósága tökéletesen más volt.

Ennek igazsága az elmúlt évszázad közepétől kezdve, szó szerint és átvitt értelemben is egyre gyorsabban, egyre gyakrabban és egyre világosabban mutatkozik meg. Ezt bizonyítja a valószínűleg már 1947-ben a közép-egyiptomi Al-Minya-ban megtalált „Júdás evangéliuma”.

Ismét egy örömhír. Egy örömhír, amely rámutat arra, hogy Júdás nyilvánvalóan nem volt áruló. Ebből is világossá válik, hogy az úgynevezett szent egyházatyák belekontárkodtak a többi evangéliumba is, hogy a dolgot mégis ebben a fényben tüntethessék fel. Az Iskariót szó jelentését néhányan úgy értelmezik, hogy „Keriot-ból való” (egy Hebron környéki település). Mások úgy vélik, hogy Júdás Iskariót egy távoli országban született, melyet az iachariotiták népesítettek be, akik a kainitákhoz hasonlóan elkülönülve éltek, és egy szabad, elkülönült, zsidó-gnosztikus közösséget alkottak.

A szárnyas kígyó menekülése

Mexikóban, 1953-ban jelent meg az „El vuelo de la serpiente emplumada” (A szárnyas kígyó menekülése) című könyv. Ez a részben elbeszélés formájában íródott mű egészen más fényt vet iskarióti Júdásnak az oly különös Krisztus-drámában játszott, és napjainkig meg nem értett jelentőségére. Az egész valószínűleg nem sokkal marad el a közelmúltban oly nagy felhajtással publikált iskarióti Júdásról szóló szövegektől. Felmerülhet a kérdés, hogy a könyv szerzője tudott-e egyáltalán a szövegek létezéséről. Az alábbiakban néhány részletet közlünk figyelemreméltó művéből.

„Jézus, a többi tanítványról szólván, ezeket mondta Júdásnak: Nyugodt szívvel alszanak, mert egy részét megtalálták annak, amit kerestek. Te azonban, Júdás, nem lelted meg a magadét, és keserűséggel fogod kiüríteni kelyhedet. Jutalmad azonban nagy lesz a mennyben. Hatalmas vihar támad majd valamennyiünkre, és a békés szívekbe nyugtalanság költözik. A te szíved azonban magányában ide-oda sodródik majd, és békére csak az Úr örömében talál, ha a törvény beteljesült.”

„Egy elképzelhetetlenül hatalmas fény ölelt át bennünket háromszor. És én, Júdás, hallottam az igazság szavait felcsendülni a mennyek birodalmában. Mesterem lábai elé borulva kiáltottam: Most már tudom, ki vagy! Mesterem azonban kezével elfedve ajkaimat szeretettel tekintett rám, és így szólt: Júdás, ki oly kedves vagy szívemnek, hallgass még arról, amit láttál, mert még nem jött el az én órám. Szükségszerű, hogy a végzet beteljesedjék, és te fogsz nekem segíteni ebben.”

„Jézus így szólt Júdáshoz: Az én országom nem ebből a világból való. Ha így volna, fejemet már régóta oly korona ékesítené, amely még Salamonét is túlragyogná. Te azonban látni fogsz megkoronázva, úgy ahogyan a világ koronázza meg az ember minden fiát. Sírni fogsz azon a napon, könnyeid özöne azonban a folyók vizének mélységeiben rohanó rejtett áramlat lesz, és – ahelyett, hogy a tengerbe zúdulna – a hegyek csúcsainál is magasabban fekvő forráshoz vezet majd. Ebben az áramlatban élsz, és ezen áramlat által fogsz szolgálni, hogy a végzet beteljesülésének folyóján mások is feljuthassanak. Az igazság szépséges szavainak bőségét osztotta meg velem, anélkül hogy szájával kimondta volna azokat, és mégis úgy, hogy később szívembe vésődjenek.”

„Jézus mondá: Júdás, mostantól barátomnak nevezlek téged. A világ azonban csak nagy nehézségek árán értheti meg, hogy valójában és a Szellem értelmében ki is vagy te. Ütött azonban az óra, hogy megmossam a lábaidat. Mert azoknál a dolgoknál, melyeknek hamarosan be kell következniük, mindenki két út közül választhat majd: vagy tudatosan magára veszi szolgálatának igáját, vagy szembeszegül vele. Az ember inkább megtagadja az igazságot, hogy így Istennek csak egy nézetét ismerje meg. Tévedésében pedig azt gondolja, hogy teljes mértékben ismeri őt. Te és én azonban most maradéktalanul betöltjük a törvényt, ahogyan az Atya valamennyi törvényének be kell teljesednie. Boldog az, aki meg tudja érteni, mi rejtezik most a szívedben, Júdás.”

„Áldott vagy te, rabbi, Isten fia. Mert az emberek számára te vagy az ‘Igen’, míg én a ‘Nem’ vagyok. Fényként látlak most, mely elűzi a sötétséget. E homályban visszatükröződésed leszek az emberek lelkében, hogy tudják, melyik utat kövessék, és melyiket kell elkerülniük. […]”

„Rabbi, szívemnek mestere. Már látom közeledni az éjszakát, látom, hogy miként veszek bele a homályba, hogy az ember megmenekülhessen. Nyújtsd felém e kelyhet, ha ez a te akaratod és mennyei Atyánk akarata. Segíts, hogy a rám váró halálos kínokat elviselhessem. […]”

„Amikor pedig hívogatóan felém nyújtott kezében tartotta a megmártott kenyeret, elfogadtam azt. Szemei mélységes szánalommal tekintettek rám, míg az enyémeket könnyek fürösztötték, mert lelkem a félelemtől remegett. Szánalommal eltelve e szavakat intézte hozzám: ‘Amit meg kell tenned, tedd meg hamar.”

„Mondják, hogy más vérből való volt, mint Jézus. Agyagból volt, a föld agyagából, ahogyan a Teremtés könyvének 2. fejezete írja le. Szívében arra vágyott, hogy agyagát felforrósítva egy tiszta vázát képezhessen a mérhetetlen titok számára. Szívében az örökkévalóság csókját ízlelte meg.”

Milyen feltűnően közel állnak ezek az 1953-ból származó szavak – mindenekelőtt jelentésükben is – a mostanában újra megtalált Júdás-evangéliuma szavaihoz, ahol Jézus egy helyen így szól Júdáshoz: „Te vagy az a tanítványom, aki valóban megértett engem. Te azonban valamennyiüket felülmúlod majd. Mert te áldozod fel az engem burkoló embert.”

Az árulás szükségszerűsége

A De Topsteen (A szegletkő) című havonta megjelenő folyóiratban, amely a húszas években a mai Pentagram elődje volt, Jan van Rijckenborgh egy Arthur királyról és tizenkét lovagjáról szóló cikkében kifejtette, hogy a lovagok közül egynek mindig fel kellett vennie az áruló szerepét. Az Arthur-legendában ezt a funkciót Mordred vállalta magára. Mint az evangéliumban, a kereszténység előtti vallási történetekben is mindig egy Júdás alak tölti be ezt az elkerülhetetlen szerepet. „Mert nagyon is szükségszerű – írja magyarázatában Jan van Rijckenborgh -, hogy megismerjük a magasztos, új élet e működését. Az Arthur-legendát, a Krisztus-drámához hasonlóan, a saját életünkbe kell állítani. Aki egy Arthur,- vagy Jézus-ember szeretne lenni, annak meg kell lennie a bátorságának, hogy hivatása teljes tudatában, egy lelki pillanatban, miközben tizenkét lovagjával vagy tanítványával az asztal körül ül – amely a saját életterületében működő tizenkét erőt jelképezi -, kimondja a Mordredhez vagy Júdáshoz intézett szavakat: ‘Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!’ […]

Tehát Júdás az, aki urát a Golgota hegyére vezeti, hogy az elvégzett mű után felakassza magát, vagyis a magasabb szintű jóság felé forduljon. Az ezoterikus filozófiában így képez átmenetet a tizenkettedik ház fájdalma az első házban való újjászületéssel. […] A földi természet legjellegzetesebb tulajdonsága az önérvényesítés. Aki a magasabb életet megkísérli szokványos üdvrevágyó ambíciói szolgálatába állítani, az a tizenkét lovag vagy tanítvány egyike, aki az összekötő szerepét fogja betölteni. A magasabb lét hagyja magát fogságba ejteni, emiatt azonban Mordrednek vagy Júdásnak meg kell halnia. A földi természet elveszíti a magasabb létet, és belepusztul önérvényesítő törekvéseibe. […] Az Arthur-legendában a sebesült királynak Avalonba kell visszavonulnia. Avalon jelentése: ‘visszatérek’.

Az ortodox kereszténység Krisztus eljövetelét a távoli jövőbe helyezi. Az Isten mélységeibe pillantó ember azonban jól tudja, hogy ez a visszatérés a mennyek felhőiben végbemenő naponta lezajló esemény: kozmikus és egyéni abban a lélegző-térben, melyben egy ember – bármilyen módon is – ezt az erőt felhívja. […]

A ‘kerek asztal’ fogalma egy ezoterikus-tudományos folyamatra utal, melyben a jelölt tudatosan dolgozni kezd az egész anyagi testet irányító tizenkét pár agyideggel, a tizenkét lélekerővel. Tehát tudatosan eszik a tizenkét bemutatott kenyérből, és kész felhívni a szent szellemerőt dialektikus lénye összetöréséhez. Így válik a kerekasztal mítosza a fejlődés egy adott szakaszában a jelölt tizenkét tanítványával való összejövetellé, ahol nyomatékosan és erővel csendülnek fel a következő szavak: ‘Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!’”

Catharose de Petri „Az élő ige” című könyvének 39. fejezetében, így magyarázza a Júdás-misztériumot: „Gyarapodásuk során Önök is egyre jobban felismerik a megtévesztés szörnyűséges erőit. Ahogyan Júdás, az egyik tanítvány elárulta Jézust, úgy az ámítás, életösvényük tizenkét erejének egyike is szakadatlanul elárulja Önöket, ameddig lényük végül teljes mélységében át nem lát mindent. Akkor aztán ez az erő Júdáshoz hasonlóan menekülni fog, Önök pedig rontó befolyásolásától megszabadulva mégis itt maradnak majd, hogy közreműködjenek annak az emberiségnek a megváltásán, amelyhez elválaszthatatlanul tartoznak.

Ha Júdást nem képesek elbocsátani, ha az árulástól nem hajlandók megválni, akkor továbbra is tizenkét életlehetőségük csavarmeneteiben keringenek. Ha viszont sikerül a Júdás-erőtől megszabadulniuk, akkor ez a kieső láncszem lehetővé teszi az átlépést az élet egy magasabb spirálisára. […] Ebben meg kell látniuk a nagyszerű diadalt a legkeservesebb csalódás mellett, a harcot, amelyet mindenkinek át kell élnie, ha lénye mélyén igazán meg akarja valósítani Jézust, a Krisztust.”

Talán nem véletlen, hogy Júdás-evangéliumának szövegére a közelmúltban találtak rá újra. A beköszöntő Vízöntő korszakban ugyanis az embernek meg kell mutatnia, hogy nem csak felfedezte a lelkében rejlő tudást, hanem meg is értette azt. Úgy tűnik, 2000 év elteltével az ember újra eljutott idáig. Talán szabad úgy kifejeznünk, hogy most itt az ideje, hogy megtanulja ezt belátni. E titokról azonban csak az tudja önmagában fellebbenteni a fátylat és átélni, aki mindennapi belső életében valóban Jézusnak, Krisztusnak a követője. Ebben az összefüggésben még egy nagyon fontos dolgot kell megemlítenünk: Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy e Krisztus nevét viselő korszak isteni világosság-impulzusát kizárólag a saját szívünkben, a saját lelkünkben tudjuk megvalósítani. Amíg az emberiség a kereszténységet kizárólag külsőleg éli meg, iskarióti Júdás jelentősége továbbra is hatalmas misztérium marad.

—

Források:

Hermész Triszmegisztosz, A lélek okulására, Rozekruis Pers, Haarlem, 1997, 12. fejezet

Tony Busgby, The Cruzifix of Truth (Az igazság keresztre feszítése), Joshua Books, Maroochydore, Ausztrália, 2004.

Armano Cosani, El vuelo de la serpiente emplumada, Editorial Yug. Mexiko, 1953, 3. rész.

Herbert Krosney, Az elveszett evangélium, National Geographic, 2006. 280. old.

Jan van Rijckenborgh beszédéből. Részben leközölve a Pentagram 1. évfolyamának 8. számában 1979. augusztus, 27. oldal.

A filozófusok igazságkeresése

Amióta gondolkodási képességről beszélhetünk, az ember az igazsághoz, jósághoz és szépséghez vonzódik. Platón szerint életünk alapja a jó legmagasztosabb eszméjének e hármas egysége, amely az alábbi kérdésekké alakítható: Mi a világ? (ontológia) Milyennek kell lennie? (etika) és Hogyan tapasztaljuk meg? (ismeretelmélet).

Amikor felismerjük, hogy egy világban tartózkodunk, akkor elérkezik az a pillanat, amikor feltesszük a kérdést: milyen szerepünk van benne, és mit várnak el tőlünk ebben a világban? Ekkor keresni kezdjük a saját létünk igazságát ebben a világban. Előbb-utóbb aztán elkerülhetetlenül feltesszük a három életkérdést: Ki vagyok én? Honnan jövök? Hová tartok?

A különböző vallások sokféleképpen próbáltak választ adni ezekre a kérdésekre. Világtanítók fáradoztak azon, hogy elmagyarázzák, mit tapasztaltak meg egy magasabb valóság megnyilvánulásaiból. A gnosztikusok ezen kívül megmutatták az utat, hogy hogyan válhatunk már ebben az életben az isteni valóság részeseivé.

A dialektikus módszer

A nyugati filozófia e kérdéseket mindig ésszerű érveléssel közelítette meg, amelyet Arisztotelész „dialektikus módszernek” nevezett. A dialektika fogalma a görög időktől a tizennyolcadik századig csupán egyfajta érvelési technikának számított, melyben ellentéteket használtak fel arra, hogy áthatoljanak az igazsághoz. Ez a módszer a nyugati filozófiára jellemző, melynek alapján be nem bizonyított, de biztosnak tartott alapokból indulnak ki, tehát tagadhatatlan axiómákból, és megpróbálnak ezekből logikus következtetésekkel éppoly tagadhatatlan bizonyosságot nyerni arról, ami „van”, és arról, aminek „lennie kellene”. Azonban a bökkenő éppen ezekben az axiómákban van; mert miből is indulunk ki?

Az idők folyamán egészen különböző kiindulási pontok voltak. De hol találhatók tagadhatatlan bizonyosságok? A mindennapi gyakorlatban ezek közvetlen észlelések, melyeket a saját szemünkkel láthatunk, és kezünkkel tapinthatunk. Jogrendszerünkben a tanuktól is azt várják el, hogy igazat mondjanak, és semmi mást, mint az érintett esetnél egyértelműen tapasztalható igazságot.

Platón és a Gnózis

Platón volt az, aki dialógusai alapján a „dialektikus módszer mesterének” tekinthető, aki már odatette a nagy kérdőjeleket az érzékszervi észlelések valóságtartalma után. A Politeia (Az állam) című dialógusának híres részletében leírja, hogyan vehető rá az ember arra, hogy valódi világnak tartson egy árnyékvilágot. Platón jut arra a következtetésre is, hogy az érzékszerveink által észlelt külső világ, nem valóság, hanem csupán egy magasabb valóság vetülete. Az egyetlen valódi létező az ideák világa: az ideáknak egy olyan hierarchiája, melynek csúcsán a „legfőbb jó” helyezkedik el, ami egyúttal a jó, a szép és az igaz is.

Van némi azonosság Platón nézetei és a későbbi gnosztikusok véleménye között. Platón is felismerte, hogy az ember célja az, hogy egy fejlődési folyamat által eljusson egy magasabb valósághoz. Az ilyen embert nevezte ő „filozófusnak”, azonban számára e fogalomnak sokkal átfogóbb jelentése volt, mint amit ma tulajdonítanak neki.

Tanítványa, Arisztotelész, inkább tudós volt, egy szellemi világhódító, aki minden ismeretet, amit csak össze tudott szedni, egy szigorúan logikus elv alá rendezett. Ezzel minden tudomány későbbi művelője számára irányt adott, és évszázadokig meghatározta a filozófiát.

Megdöbbentő a különbség Platónhoz képest: ahol Platón többé-kevésbé költőien és szeretettel az „egyedül igazhoz” vezető belső fejlődésre irányul, ott Arisztotelész elvész a logikus rendszerek és kategóriák sokféleségében.

A történelem folyamán gyakran találkozunk a kiindulási pontok ilyen különbözőségével. Így például vannak gnosztikusok, nevezzék őket bár neoplatonistáknak vagy sem, akik gondolataikat és törekvéseiket egy természetfeletti valóságnak szentelték, és vannak filozófusok, akik elvesztek a logikus rendszerekben, és az egyre jobban kiagyalt racionalitásukkal nem képesek észlelni a végtelen sok területet magában foglaló teljes valóságot. Különösen azok a filozófusok tudtak Arisztotelész eljárásmódjában igazolást találni, akik a katolikus egyházhoz alkalmazkodtak.

Aquinói Tamás azáltal tudta – többek között – teológiai rendszerét kifejleszteni, hogy a hit világát elválasztotta a tudomány világától, és gondosan ügyelt rá, hogy végkövetkeztetései sohase kerüljenek ellentmondásba az egyházi igazságokkal, miközben Dél-Franciaországban és Itáliában kegyetlenül kiirtották a gnoszticizmus utolsó maradványait is.

A biztos csak az, hogy kételkedünk

Csak a középkor után jelentkezett egy újbóli erőfeszítés – amikor beköszöntött a „modern filozófia” korának is nevezett korszak -, hogy választ találjanak a Platón által felvetett témákra. Ismét felvetődött a „tagadhatatlan alapelvekre”, mint az igazság filozófiájának alapjaira vonatkozó kérdés.

Descartes azután fogalmazta meg híres mondását: „cogito ergo sum” (Gondolkodom, tehát vagyok), miután mindent kétségbe vont, amit igaznak lehetett tekinteni. Minden kétség után csak egy dolog maradt biztos: „a tény, hogy kételkedem”. Filozófiájának további kidolgozásánál azonban Descartes is elmerült az anyag és a szellem szétválasztásában. Ez azt jelenti, hogy minden kételkedés ellenére ismét egy külső világból és egy attól elválasztott gondolati világból indult ki. Ezzel valójában Platón barlanghasonlata lett megújítva, azaz feltálalva. Több mint egy évszázadon át törték a kérdésen a fejüket a gondolkodók: „Mi a valóság?”

E vita zseniális, de ugyanakkor kijózanító lezárását nyújtotta Immanuel Kant, aki bebizonyította, hogy a szellemet és az anyagot teljesen más módon kell elválasztani egymástól. Habár ő még mindig egy külső világból indult ki, de rámutatott arra, hogy azt kizárólag egy olyan tudaton keresztül érzékeljük, amely minden benyomást úgy szűr meg és rendez, hogy az illeszkedjen az észlelő gondolati rendszerébe. E gondolati rendszer legfontosabb ismertetőjegyei a háromdimenziós térbeli gondolkodás és az idő fogalma.

Tér és idő ebben a szemléletmódban nem maguknak a dolgoknak a tulajdonságai, hanem a tudaté. Az a kemény, konkrét valóság, amiben magunkat találni véljük, egy tudati valóságnak, egy „elképzelésnek” bizonyul. Az értelem számára nem megragadható a „magában való dolog”, vagy a „magánvaló” (Ding an sich).

A „magánvaló”

Kantnak e végkövetkeztetése a filozófiai gondolkodás új korszakát nyitotta meg. Munkássága választóvonal az ún. korai-modern és késő-modern között. A mai napig nem tudunk szabadulni a kérdéstől: „Mi az igazság, ha a valóság nyilvánvalóan csak a tudatunknak egyfajta realitása?”

Kant után még történtek erőfeszítések egy egyetemes filozófia létrehozására, melyben a téridőrendi tudat határai áthághatók lennének. Ez az emberi tudatvalóság mögötti valóság, a „magánvaló” világának kérdése.

Mivel itt definíció szerint elhagyták az ésszerű logika területét, a vallásos és spekulatív felfogások kerültek előtérbe. És itt elkerülhetetlenül be kellett kopogtatni a nagy vallási-filozófiai rendszerekhez. Ezek már régóta készenlétben tartották a választ, és már csak a megfelelő kérdésre vártak.

Hegel erősen közeledett a gnosztikus gondolkodáshoz, amikor megállapította, hogy minden jelenség mögött egy abszolút szellem serkent, ami az emberiség által jut önmaga tudatára. Hegel egy másik síkra helyezte a dialektikát, mint az új felismerések elérésének módszerét. Számára ez ugyanis természeti törvény, mellyel a dolgok egy magasabb szintre fejlődnek.

Habár ez az úgynevezett spekulatív filozófia rendkívül szép lehet, más gondolkodók elutasították, mint a gyakorlatot nélkülözőt, és túlságosan német-sovinisztát. Ennek ellenére Hegel gondolkodása nagy hatást gyakorolt, és nem csupán Marxra, aki dialektikus materializmusával az emberiség egész fejlődési útját ismét az anyagi világ fűzőjébe kényszerítette.

Egy kettős dialektika

Jan van Rijckenborgh átvette Hegel filozófiájának dialektika-fogalmát – az eszmékben gazdag Arnold Hendrik de Hartog professzor és lelkész hatására -, azonban megkülönböztetett egy alsóbb és egy felsőbb dialektikát.

Az alsóbb dialektika a külső világ alaptörvénye, melyben minden az ellentétek feszültségi terén belül fejlődik. Ahol azonban Hegel egy egyre magasabbra emelkedő fejlődési menetből indult ki, ott Jan van Rijckenborgh szerint a dialektikát a szinte örök ismétlődés, vagy körforgás jellemzi, ahol a magasabb felé haladó minden fejlődés szemmel láthatóan újra meg újra az alantasba fordul, és végül felőrli az idő.

Ezen kívül Jan van Rijckenborgh beszél egy magasabb dialektikáról is, és ebben már közelebb áll Hegel felfogásához, mert ennél fejlődési térről beszél, melyben az eredeti ember, mint „isten gondolata” egy öntudatos és teremtő erejű, isteni lénnyé fejlődik.

A Hegel utáni időkben ténylegesen egyfajta kimerültség mutatkozott a filozófusokban. Alábbhagytak azok a törekvések is, melyek olyan egyetemes filozófia megteremtésére irányultak, amely a Kant által felvetett témákra válaszolhatott volna. Ha ugyanis mindenki a valóság egy saját töredékében, a saját igazságával, valamint a jó és a rossz saját rendszerével él, alig van értelme egy mindent átfogó, „nagy elbeszélést” alkotni arról, ami van, és aminek lennie kellene. Ez fejeződik ki abban, amit posztmodern filozófiának nevezünk, melyben így hangzik az egyik alaptétel: az igazság nem létezik.

A jó, a szép és az igaz csupán az egyéni valóságon belül létezik. Ezért ellentétes, egymásnak ellentmondó igazságok is igazak lehetnek egyazon pillanatban és térben.

A valóság ezen kívül létre is hozható. A reklámszakemberek, politikusok és írók felfedezték, hogyan lehet illúziókkal, szelektív tájékoztatással és féligazságokkal az emberek fejében látszólagos valóságokat kialakítani.

Az igazság többet foglal magában az értelemnél

Úgy tűnik, ismét ahhoz a ponthoz érkeztünk, amivel Platón kezdte. A görög szofista Protagorasz kijelentése, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”, most ismét aktuális.

Mindazonáltal az igazság évszázadokon át tartó keresésének meglett az eredménye. A legfontosabb eredmény az, hogy még a racionális gondolkodás számára is egyértelművé vált, hogy sokkal több létezik, mint amit értelmünkkel megragadható. Egyetlen filozófiai rendszer és a valóság egyetlen elképzelhető modellje sem abszolút. Látszik, hogy minden modellt túlhaladnak az új felismerések. Ha ezt vesszük kiindulási pontnak, akkor teljesen új lehetőségek nyílnak meg, akkor a gondolkodás új szabadságában állunk.

Mert hiszen ezt hozta meg számunkra a posztmodernizmus: Nem várunk többé egyetlen filozófus új filozófiájára sem. Itt az idő, hogy felismerjük, hogy mindenkinek a kezében ott a kulcs, mindenkinek az a feladata, hogy a saját belső igazságát megkeresse – ami azután egyidejűleg egyetemes igazságnak is bizonyul. Mert ami belülről fakad, sokkal erősebb, mint amit felülről megszabnak. Ezek olyan értékek, amik most talán még nem teljesen észrevehetők. De mindenhol vannak csoportok és egyének, akik minden irányban keresnek. És ha ez a keresés nyitott, és egyénileg mindenki kitart, akkor egyszer biztosan eredményre fog vezetni. Úgy, ahogy tavasszal a természetben még semmi sem látható ugyan, noha láthatatlanul valami sorsdöntő dolog történik, míg aztán hirtelen egyetlen virágtengerré válik minden, amihez minden egyes virág odaadja a maga szépségét.

Platón: A barlanghasonlat

„Természetes állapotodat tehát, fejlődésed szempontjából, a következő helyzettel hasonlíthatod össze. Képzelj el néhány embert, valami földalatti, barlangszerű lakásban, melynek bejárata a napvilágra nyílik, s olyan széles, mint maga a barlang. Gyerekkoruktól kezdve be vannak ide zárva, kezük, lábuk és nyakuk megkötözve, vagyis arra vannak kényszerítve, hogy ott maradjanak. Csak a bejáratnak hátat fordítva, a falat bámulva ülhetnek, ugyanis bilincseik nem engedik, hogy megforduljanak. Aztán ott van még egy tűznek a fénye; ez a tűz a barlang előtt, messze a hátuk mögött, a magasban lángol. A tűz és a rabok között, a magaslaton utat alakítottak ki, amely mentén alacsony falat képzelj el. Ez olyan, mint a bábszínházakban a közönség előtt magasodó paraván, amely felett a bábok mozognak. E fal előtt emberek mindenféle köveket, fadarabokat és más anyagból készült dolgokat visznek el, miközben egyesek közülük természetesen beszélnek, mások pedig hallgatnak.

– Fura hasonlat és furcsa foglyok.

– Hozzánk hasonlítanak. Mit gondolsz, az effélék láttak magukról vagy egymásról valaha is mást, mint a tűz által előttük a falra vetett árnyékokat?

– Soha, ha tényleg kényszerítik őket, hogy fejüket egész életükben meg se mozdítsák.

– De ugyanez igaz az itt végighordozott dolgokra is?

– Természetesen.

– Nem gondolod, hogy ha beszélhetnének egymással, bizonyára az ezen a falon látottakról társalognának?

– Minden bizonnyal.

– S, ha ebben a börtönben a velük szemben álló falról még visszhang is verődne vissza, akkor szerinted nem feltételeznék-e azt, a fel-alá járkálók beszédének hallatán, hogy az az előttük elhaladó árnyékoktól származik?

– Ez logikusnak tetszik.

– Az ilyen emberek kétségtelenül abból indulnak ki, hogy a valóság nem más, mint ezeknek a tárgyaknak az árnyéka.

– Ez nem lehet másképp.

– Most képzeld csak el ezeknek az embereknek a gyógyulását, és megszabadulásukat a tudatlanság börtönéből. Mi lenne, ha az igazi életben a következő történne velük? Ha az egyik, bilincseitől megszabadulva, kénytelen volna felállni, fejét elfordítani, járni és belenézni a fénybe, akkor mindezek a tevékenységek bizonyára fájdalmat okoznának neki. Aztán a nagy világosságtól képtelen volna megkülönböztetni a tárgyakat, melyeknek eddig csak az árnyékát látta. Mit gondolsz, hogyan reagálna, ha azt mondanák neki, hogy minden, amit eddig a pillanatig látott, értelmetlen volt, hogy most közelebb került a valósághoz, és tekintete az igazi tárgyakra irányul? Mi történne, ha aztán minden egyes tárgyat, amit elvittek itt, megmutatnának neki, és muszáj volna kérdésekre felelni, azok mibenlétét illetően? Vajon nem állna-e ott megnémulva, és hinné azt, hogy minden, amit eddig a barlangban látott, valódibb, mint, amit most mutatnak neki?

– Bizonyára.

– És, ha aztán tovább kényszerítenék, hogy nézzen a fénybe, nem fájnának-e a szemei? Nem fordulna-e el, és nem menekülne-e vissza azokhoz a dolgokhoz, amelyeket valóban meg tud különböztetni, abban a meggyőződésben, hogy azok érthetőbbek, mint azok, amiket az imént mutattak neki?

– Minden bizonnyal.

Ha aztán erőszakkal kivonszolnák a barlangból, a durva, meredek úton felfelé, és addig nem eresztenék, míg fel nem értek vele a napvilágra, nem érezné-e magát szörnyen, és nem izgatná-e magát rettenetesen fel azon, hogy így felcipelték oda?

– Természetesen.

– Vajon nem vakítaná-e szemeit a ragyogó napfény, úgyhogy semmit sem tudna megkülönböztetni mindabból, amit így, mint valóságot elé tárnak?

– Legalább is nem rögvest.

– Szükség lenne egy hozzászokási folyamatra, mielőtt felismerné a fenti dolgokat. Először leginkább árnyékokat tudna megkülönböztetni, aztán az emberek és a dolgok tükörképeit a vízben, és csak később magukat a dolgokat. Aztán, ha eljött az ideje, az égitesteket is felismerhetné, és magára az égre is felnézhetne, leginkább éjszaka, mikor a csillagok és a hold világát kémlelhetné, és aztán nappal pedig a napot és annak a fényét is látná.

– Tiszta sor.

– S végül a napot már nemcsak a vízben vagy más felületen visszatükröződve észlelhetné, hanem magát az égitestet is láthatná, eredeti helyén, és tanulmányozhatná milyenségét.

– Természetesen.

– Ebből végül arra következtetne, hogy a nap gondoskodik az évszakokról, mindent elrendez a látható világban, és így bizonyos értelemben a nap mindannak a dolognak az oka, amit ő maga lát.

– Tényleg ez lenne a következő lépés.

– És, ha ekkor az első lakására, az ottani ismereteire és fogolytársaira visszagondol, akkor nem örülne-e a helyzetében beállt változásnak, és nem sajnálná-e a többieket?

– Kétség kívül.

– Tételezzük fel, hogy létezne egy bizonyos hierarchia, melyben a legmagasabb funkciókat azok töltik be, akik a végighordott dolgokat a legélesebben meg tudják különböztetni, és jó emlékezetük van a megjelenési sorrendet illetően, és így a legnagyobb eséllyel megjósolhatják, hogy mi következik. Gondolod, hogy akkor még volna valami igénye, vagy irigykedne azoknak a helyzetére, akik a börtönben valamilyen rangot töltenek be? Nem inkább az lenne az érzése, mint amit Homérosz a túlvilágon élő emberekről ír: ‘Sokkal szívesebben lennék a Földön egy szegény ember szolgája?’ Nem csinálna-e inkább mindent végig, mint hogy ilyen rögeszmék vezérelte életet éljen?

– Ez biztos. Mindent jobban szeretne, mint egy ilyen életet.

– Képzeld továbbá el, mi történne, ha egy ilyen valaki visszamenne arra a helyre, elfoglalni ugyanazt a pozíciót. A napvilágról hirtelen a sötétbe jutva nem kellene a kezével eltakarni a szemét. És, ha aztán az árnyékok megítélésénél ismét összehasonlítaná magát ezekkel az emberekkel, akik még mindig foglyok, míg szemei még nem álltak rá a sötétre – és ez jó ideig eltartana, amíg megint hozzászokna -, nem tűnne-e nevetségesnek? Nem azt mondanák-e rá, hogy a felvonatása elrontotta szemeit, és hogy nem is éri meg, hogy maguk is megkíséreljék a feljutást? Ha aztán valaki megkísérelné kiszabadítani az ottani embereket és felvezetni őket, akkor azok megölnék, ha ilyen-olyan módon fölébe kerekedhetnének?

– Ez bizonyára igaz.

– Így alkalmazható ez a hasonlat, egészét tekintve az előzőekre. Az érzékszervileg észlelhető világ megegyezik a börtönlakással, a tűz világa a nap erejével. Ha ezen a felfelé vezető úton, és az ott látott dolgok láttán felismered az utat, amin a lélek felszáll a gondolkodás világába, akkor felismerted azt, ami mindenesetre az én meggyőződésem, amit most bizonyára szívesen hallasz. Csak Isten tudja, hogy összevág-e a valósággal. Bárhogyan is legyen, úgy képzelem el, hogy a megismerhető világban csak nagy fáradozás révén válik láthatóvá a „jó”.

Platón, Az ideális állam (Politeia) 7. Könyv, 1-3.

Ragyogó belső fejlődés

„Minden tökéletesség, amit észlelek, a sajátommá lesz.” – Friedrich Schiller, Juliusz teozófiája

A reformáció vezéralakjai és a későbbi protestáns gondolkodók közismerten nagyon következetesen gondolkodtak. Felfogásuk szerint az egyház által képviselt, korlátlan objektív szabályozás, amely nem szólította meg a belátást, soha sem tudta sakkban tartani az emberi természetet, még a legrettenetesebb fenyegetéssel vagy elnyomással sem. A XVIII. század elején lassanként meggyengült a társadalom nagy részét addig uraló egyházi befolyás.

A közeledő új korszak impulzusai az egyházat és az embert már nem tárgyként kezelték, hanem az ember saját maga akarta megismerni Istent, a teremtést és saját célját. Isten igéjét már nem bosszúálló igazságosságnak tekintették, hanem gyengéd belső figyelmeztetésnek. A XVIII. század keresői „bibliai” realizmust kívántak, belső vezérfonalat kerestek életvitelük számára, és bensőleg (és néha külsőleg is) várták az eljövendő birodalmat. Az olyan embereknek, mint Spener és Oetinger – akiket később „pietistáknak” hívtak – volt bátorságuk távolságot tartani a merev ortodoxiától, és újra az embert vették figyelembe.

A pietizmus azt az álláspontot képviseli, hogy szavainknak egyeznie kell a tetteinkkel. Véleményük szerint egy képzett lelkész sokat tanulhat egy becsületes, jámbor mosónőtől, és egy kovács, vagy ács többet tudhat Istenről, mint a teológia professzora. Egyszerű parasztok olykor szent életvitelt folytattak, és igen tanult teológusok kerültek abba a veszélybe, hogy paragrafuslovagnak tartsák őket.

E szemléletmód erősen hatott néhány német szerzőre. Zinzendorf gróf (1700-1760) apja Spener híve volt. Maga Zinzendorf „a szív vallása” mellett tett hitet, vonzódott Jacob Böhme nézeteihez, és később megalapította a Herrnhut-i mozgalmat. Novalis (Friedrich Freiherr von Hardenberg, 1772-1801) a pietistákhoz tartozott. Friedrich Schillernek (1759. november 10. – 1805. május 9.) a költőnek és történésznek az édesanyja is pietista volt. Schiller korában a dolgok újra megfontolására ösztönző erős impulzus fejtette ki hatását. A pietizmus a XVIII. században mindenekelőtt német, protestáns mozgalomként lépett fel. Tagjai ama romlatlan kereszténység újjáélesztésére törekedtek, amely a bűnt a „természettel” – a régi léttel – a kegyelmet pedig az „újjászületéssel” – az új léttel – azonosította.

Társadalomkritika

Schiller egy alacsony rangú tiszt fia volt. A tartomány fejedelmének ösztönzésére egy katonai iskolában tanult jogot és orvostudományt, majd ezredorvos lett belőle. A felvilágosodás kora írásainak ihletésére alkotta meg első társadalomkritikai drámáját, a „Rablókat”. Az 1782 januárjában rendezett ősbemutató, melyen Schiller csak titokban vehetett részt, fogdát és publikációs tilalmat vont maga után. Ezután már csak orvosi cikkeket tehetett közzé. Úgy érezte, hogy nem élhet tovább e zsarnoki uralom alatt, és egy hű barátjával szülőföldjét elhagyva, Mannheimbe (az akkori külföldre) menekült. Ekkor életében vándorlás vette kezdetét, mely alatt barátok és támogatók segítették csillapítani anyagi szükségét.

A társadalmi viszonyok láttán támadt belső konfliktus jellemezte Schillert, és emésztette tulajdonképpen egész életén át. E zseniális költő és történész azonban ennek ellenére megőrizte az emberiség fejlődésére fogékony, derűlátó alapállását. A feszültségnek ez az íve pendül meg jelmondatában: „Élj századoddal, ám ne légy teremtménye; szolgáld kortársaidat, hanem azt add nekik, amire szükségük van, ne azt, mit dicsérnek.”

Az ifjú Schiller 1785-től 1787-ig a vándorlása során megismert Christian Gottfried Körnernél lakott Lipcsében és Drezdában. Az 1756-ban született Körner az ifjú Schiller lelki barátjává és szellemi tanárává vált. Nem csupán finom műveltséggel rendelkezett, hanem jártas volt az úgynevezett titkos tudományokban is. Körner Lipcsében nagy valószínűséggel kapcsolatban állt a legendák övezte Saint Germain gróffal, aki egy ideig ott tartózkodott. Schiller Körner révén ismerte meg a teozófiát (theos – Isten, sophia – bölcsesség) és ebből fakadó boldogságának az Örömódában adott hangot. E magasztaló költeményt később Beethoven zenésítette meg, és ez ma az egyesült Európa himnusza.

A magasztos eszmékre való törekvés, amit Schiller drámáiban kifejezésre juttatott, a „korszellem” világos megnyilatkozása volt. Schiller volt az egyik legelső, aki megértette az egyéni szabadság ezen új impulzusát, és feladatának tekintette, hogy ezt az eszményt lehorgonyozza az emberek lelkében.

Schiller különböző területeken folytatott tanulmányai révén fejlesztette magát, de mindenekelőtt a történelemben mélyedt el. Egmont és Hoorn grófok történelmi tragédiájának szentelte magát, akiket szabadságszeretetük miatt 1568-ban, Brüsszelben lefejeztek. Schiller megírta Az egyesült Németalföld elszakadásának történetét, valamint A harmincéves háború történetét. Filozófiával is foglalkozott. Tanulmányozta Kanttól A tiszta ész kritikáját (1781) és A gyakorlati ész kritikáját (1788). Schiller fiatalon azt gondolta, hogy a külső körülmények lehetetlenné teszik, hogy az ember bensőleg szabaddá váljon, és a következő kérdést tette fel magában: Ki neveli majd az emberiséget?

Harmónia és szépség

„A művész azért van, hogy elvezesse az emberiséget a belső harmóniához.” A szépség Schiller számára a legfontosabb eszmények egyike. Meg volt győződve róla, hogy a klasszikus görögök ennek nagymesterei voltak, és birtokolták ezt a harmóniát.

Belső érettségről tanúskodnak kései balladái is, mint A lefátyolozott szaiszi szobor és A búvár, melyekben a tudás behatároltságát juttatja kifejezésre. Sok színdarabot írt. A színház az ő szemében a nevelés hatalmas eszköze volt.

A színpadtól várta a nemzet újjászületését elindító kezdeményezést. A Juliusz teozófiája című művében, amely 1786-ban a Schiller által kiadott Thália című folyóiratban jelent meg először, leírja ezt a bensőleg lejátszódó fejlődést. Schiller egy képzeletbeli levelezés formáját választja, amely Juliusz (ő képviseli a 26 éves Schillert) és szellemi tanítója Rafael (a három évvel idősebb Körner) között zajlik.

Juliuszt, a tanítványt eleinte büszkeséggel és örömmel töltik el a szellemi téren szerzett új felismerései: „Ezt a sziklát az oldaladon másztam meg, az oldaladon jártam be a mérhetetlen távlatot.” Azonban alig hagyja el Rafael Juliuszt, hogy önállóvá váljon és felnőjön, Juliusz elbátortalanodik, kétségek gyötrik, és perlekedni kezd: „Mit csináltál belőlem, Raphael? […] Azt mondtad: ‘Senki másnak ne higgy, csak a saját értelmednek! Nincs más szent dolog, csak az igazság. Amit az értelem felismer, az az igazság.’ Hallgattam Rád, feláldoztam minden véleményt, […] büszkeségemnek hízelgett a tanod. Fogoly voltam […] a világegyetem polgárává változtattál, […] hanem – a természet szerencsétlen ellentmondása – ez a szabad és felfelé törekvő szellem egy halandó test merev, változhatatlan óraművébe van belefonva, elkeverve annak kicsiny szükségleteivel és kisszerű sorsának igájába hajtva – ez az isten férgek világába van utasítva. […] Nem vagyok boldog. Oda a kedvem. A saját erőm kétségbeejtő. Írj hamar. […]”

Rafael reagálásával felszólítja Juliuszt, hogy lábaljon ki a gyengeségéből és kétségbeeséséből eredő lelki betegségből. Véleménye szerint Juliusznak a gyermekből, akinek még egy tanító tejére van szüksége, a szellemi világ felnőtt polgárává kell érnie. „Olyan betegséget kell kiállnod, melyből csak saját magad révén épülhetsz fel tökéletesen, hogy biztosan védett legyél minden visszaeséssel szemben. Minél elhagyatottabbnak érzed magad, annál inkább be fogsz vetni magadban minden gyógyító erőt. […]”

Rafaelhez intézett válaszában Juliusz kifejti az ő Juliusz teozófiáját. A mű öt fejezetre, a lélekfejlődés öt fokozatára tagolódik. A világ és a gondolkodó lény címet viselő első fejezetben Juliusz (vagyis Schiller) a teremtés és az isteni őserő viszonyával foglalkozik.

A világ és a gondolkodó lény

„A világegyetem Isten egy gondolata. […] Minden gondolkodó lény hivatása, hogy ebben a meglévő egészben fellelje az első rajzolatot, […] felkutassa az összetétel egységét, a jelenségben rejlő törvényt […]. Számomra tehát a természetben csupán egyetlen jelenség létezik, a gondolkodó lény. […] Minden bennem és körülöttem lévő dolog csakis egyetlen erő hieroglifája. […] A természet törvényei alkotják […] azt az ábécét, melynek révén érintkezik minden szellem […] a legtökéletesebb szellemmel. A harmónia, az igazság, a rend, a szépség, a kiválóság örömmel töltenek el, mert […] egy értelmesen érző lény jelenlétét árulják el nekem, és sejteni engedik a vele fennálló rokonságom.”

A természet gondos megfigyeléséből továbbá az egyre folytatódó élet sajátosságára lehet következtetni: „Minden egyes beköszöntő tavasz […] fényt derít nekem a halál szorongató rejtélyére, és megcáfolja az örök alvást feltételező aggódó félelmemet. A fecske, melyet télen megmerevedve találunk, és a kikelettel újra éled, vagy a halott hernyó, amely pillangóként ifjodik meg újra, és emelkedik a levegőbe, egyaránt találó jelképei halhatatlanságunknak. […] Ahol felfedezek egy testet, ott egy szellemet sejtek – ahol mozgást észlelek, ott gondolatra következtetek. Ahol nincsen halott eltemetve, ahol nem lesz feltámadás, még ott is beszél hozzám a Mindenható az alkotása által, és így értem meg az Isten mindenütt jelenvalóságáról szóló tant.”

A második fejezet az Idea címet viseli. Idea alatt a hétköznapi nyelvben egy hirtelen jött gondolatot, ötletet értünk, tehát belső világunk eseményét. Az idea szó a görög „idéa”-ból vezethető le, ami körülbelül annyit tesz, mint „jelenség, forma”. E fogalmak a külvilághoz tartoznak. A két nézet összekapcsolódik egymással. Egy lélek minőségétől függ, hogy mit vesz fel a külsőből. És megfordítva: Mindazt a szépet és nemeset, amit észlel, magáévá teszi és növekedik tőle.

Idea

„Minden szellemet vonz a tökéletesség. […] A szép, az igaz és kiváló szemlélése mindezen tulajdonságok azonnali birtokbavételét jelenti. Amilyen állapotot észlelünk, olyanba lépünk be önmagunk is. Abban a pillanatban, amikor elgondoljuk azokat, tulajdonosává leszünk egy erénynek, kezdeményezőjévé egy cselekedetnek, felfedezőjévé egy igazságnak, és birtokosává egy boldog állapotnak. Önmagunk válunk az érzett tárggyá. […] A mi saját állapotunk az, amikor egy idegen állapotot érzékelünk, úgy hogy a tökéletesség abban a pillanatban a miénk lesz, amikor képzetet keltünk róla önmagunkban […].

Vannak fogalmaink a legmagasztosabb lény bölcsességéről, jóságáról és igazságosságáról – de nincs fogalmunk mindenhatóságáról. Mindenhatóságának megjelölésében három szukcesszió (lépés) töredékes képzetével segítjük ki magunkat: semmi, az Ő akarata és valami. Sivárság és sötétség – Isten szól: világosság – és lőn világosság. Ha valós elképzelésünk volna működő mindenhatóságáról, akkor teremtők lennénk, akárcsak Ő. […]

Minden tökéletesség, melyet észlelek, a sajátommá válik, és örömmel tölt el. […] Amely szépséget, kiválóságot és élvezetet teremtek magamon kívül, azt magamban teremtem meg, amelyet elhanyagolok és szétrombolok, azt magamnak hanyagolom el, magamnak rombolom szét. Azért óhajtok idegen boldogságot, mert a sajátomat kívánom. Az idegen boldogság iránti vágyakozást hívjuk jóakaratnak, szeretetnek.”

A harmadik fejezet a szeretet jelenségével és az abszolúttal foglalkozik. Bár a szeretet a legnemesebb dolog a földön, az abszolútnak mégis csupán egy lehelete.

Szeretet

„A szeretet tehát – a lelkesült teremtés legszebb jelensége, a szellemvilágban létező legmindenhatóbb vonzerő, az áhítat és a legmagasztosabb erény forrása – a szeretet csupán visszfénye ennek az egyetlen őserőnek, a kiválóság egy vonzása. […] Ha gyűlölök, akkor megfosztom magam valamitől, ha szeretek, akkor gazdagabbá válok azzal, amit szeretek. A megbocsátás egy elidegenített tulajdon újra megtalálása – a gyűlölet elnyújtott öngyilkosság; az egoizmus a teremtett lény legnagyobb szegénysége. […] A szeretet nem az egy hangon csendülő lelkek között jön létre, hanem az egymással harmonizálók között. Jólesően ismerem fel érzéseimet a te érzéseid tükrében, ám tüzes vágyakozással nyelem el a magasabb érzéseket, melyek hiányoznak nekem. […] Az ember, aki odáig jutott, hogy a természetben, kicsiben és nagyban egyaránt összegyűjtött minden szépséget, nagyságot és kiválóságot, és a nagy egységet is megtalálta ehhez a sokszínűséghez, már sokkal közelebb került az istenséghez. Személyiségébe ömlik szét az egész teremtés. Ha mindenki szeretne mindenkit, úgy minden ember birtokolná a világot. […] Bátran megvallom, hogy hiszek az önzetlen szeretet valóságában.”

A belső fejlődés negyedik fokának megfelelő negyedik fejezetben a szerző az önzetlen szeretet jellegét vizsgálja. Ez a szerető lény áldozatában csúcsosodik ki.

Feláldozás

„Elgondolható, hogy boldogságomat egy idegen boldogságnak hozott áldozattal gyarapíthatom, de vajon akkor is így áll-e a dolog, ha ez az áldozat a saját életem? A történelem szolgál példákkal ilyen áldozatokról – és élénken érzem, hogy semmibe se kerülne nekem meghalnom Rafael megmentéséért. […] Hogyan egyeztethető össze létem megszűnése lényem gazdagodásával? […] Bár már az is a lélek nemesedését jelenti, ha a jelenlegi előnyt örök előnyért áldozza fel – ez az egoizmus legnemesebb foka – az egoizmus és a szeretet azonban az emberiséget két, a hasonlóságot igencsak nélkülöző nemre választja szét. […] Az egoizmus önmagában hoz létre középpontot; a szeretet ezt a középpontot önmagán kívülre, az örök egész tengelyébe helyezi. A szeretet az egységre törekszik, az egoizmus magány. […] Az egoizmus azért vet, hogy hálát arasson, a szeretet a hálátlanságnak vet. A szeretet odaajándékoz, az egoizmus kölcsön ad […] egyre megy, hogy a kamatok ebben az életben, vagy egy másikban válnak esedékessé!

Gondolj el egy igazságot Rafaelom, amely hosszú évszázadokra jót tesz az emberi nemmel – tedd hozzá, […] hogy ebben az igazságban csak akkor lehet hinni, ha az ember meghal. Gondolj aztán az emberre a géniusz világos, átfogó naptekintetével, a lelkesedés tűzkerekével, a nagy szeretetre hajló egész fennkölt alkatával. Hagyd felemelkedni lelkében ama nagy tevékenység teljes eszményét […]. Ő maga az az emberi nem, melyet most elgondol. Ez egyetlen test, melyben az ő élete, feledve és nélkülözhetően vércseppként úszik – mily hamar hullatja majd el az egészségéért!”

Az ötödik fejezetben Juliusz megmutatja az egységben, Istenben történő felolvadáshoz vezető utat, és azt is, hogyan valósíthatja meg az ember ezt az életfeladatát.

Isten

Az isteni szubsztanciában együtt létező harmonikus tevékenység egész summája ennek a szubsztanciának az ábrájában, a természetben, számtalan fokozatra, mértékre és lépcsőfokra tagolódik szét. A […] természet egy végtelenül osztott isten. Ahogyan a prizmában a fehér fény hét sötétebb sugárra hasad szét, az isteni én úgy törte magát számtalan érző szubsztanciára. Ahogyan a hét sötétebb sugár újra fehér fénnyé olvad össze, úgy az összes szubsztancia egyesüléséből isteni lény támadna. […]

Az elemek vonzása hozta létre a természet testi formáját. A szellemek vonzásának, a végtelenségig sokszorosítva és tovább folytatva, végül az elválasztás megszűnéséhez kellene vezetnie, vagyis (szabad ezt kimondanom Rafael?) Istent kellene létrehoznia. Az ilyen vonzás a szeretet. A szeretet tehát az a létra, Rafaelom, melyen felkapaszkodunk az Istenhez való hasonlatossághoz. […] A szeretet, Rafaelom, az a burjánzó arkánum […] mellyel az örök megmenthető a mulandóból […].

Mi az összegzése az eddigieknek? […] Ültessünk szépséget és örömöt, és akkor szépséget és örömöt aratunk majd. Gondolkodjunk derűs világossággal, és tüzesen fogunk szeretni. Legyetek tökéletesek, ahogyan a ti Mennyei Atyátok tökéletes – mondja hitünk alapítója. A gyenge emberiség elsápadt e parancs hallatán, ezért Ő világosabban fejezte ki magát: szeressétek egymást! […] Olyan igazság ez, mely szilárd tengelyként húzódik végig minden valláson és rendszeren, közösségüket megteremtve – Közeledjetek ahhoz az Istenhez, akit ezen a fogalmon értetek.”

—

Forrás:

Friedrich Schiller, dtv-összkiadás, 17. kötet, Filozófiai levelek / Juliusz teozófiája