Pentagram 2006/5

Ex Oriente Lux – Keletről jön a fény

 

„Mikor hasad ama napok hajnala, amikor az ember az igazság fényéhez, a belső fényhez fordul? Hanem legyen meg ez bármikor… én úgy akarok fáradozni, mintha eljött volna már az idő.”¹

 

Ha Zarathusztra fenti kijelentését a történelemre vonatkoztatjuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a fény egy impulzusa behatol a földi teremtésbe, és ritmusának megfelelően fejlődéseket kelt az emberiségben. Ez a keletkezés, virágzás és elmúlás hullámmozgásaiban megy végbe.

 

A proto-bolgárok

India és Egyiptom nagy bölcsei fáradozásuk révén továbbsegítették a világosságot kereső emberiséget. Az idők folyamán hasonló impulzust vittek mind Kis-Ázsián, mind a perzsa-kaldeus térségen át Délkelet-Európába. Köd borul azonban az ázsiai sivatagi sztyeppék és szakadékokkal szabdalt megközelíthetetlen fennsíkok történelmére, ahol India, Kína, a mongol sztyeppék és Szibéria határai többé-kevésbé összetalálkoznak.

Ha visszafelé járjuk be az utat, melyen a korai bolgár törzsek, az úgynevezett proto-bolgárok Európába jöttek, szintén Közép-Ázsiába jutunk. Ott fekszik az Altaj-hegység, a Góbi sivatagba futó nyúlványaival. A Góbi sivatag a világ szellemi szívének számít, melyben sok titok rejlik. Úgy hírlik, hogy az emberiségre gyakorolt minden szellemi behatásnak ott van az eredete. Valóban úgy tűnik, hogy az ebből a szférából jövő embereknek különleges örökséget kell őrizniük. Régi tudósítások újra és újra keletről érkező, spirituálisan igen fejlett nomádokról szólnak, akik inspirálták és formálták azokat a népeket, melyekkel kapcsolatban álltak. Új lehetőségekhez segítették őket a megvilágosodáshoz és a testvériséghez vezető úton.

A nomádság és a félnomádság korában nem voltak rögzített határok. A proto-bolgárok félnomád életmódot folytató törzsek laza szövetségét alkották. Azt mondják, ügyes és bátor harcosok voltak, akiknek hazája a szibériai Altaj hegység, valamint a Pamír, és a Hindukus Indiával és Kínával határos magas hegyláncai alkotta nagy félkörben terült el. Az olyan, részben még ma is létező hely- és törzsnevek, mint Bulgar, Bougour, Bougou, Bulgan vagy Bulkor arra utalnak, hogy ezen a területen egykor proto-bolgárok telepedtek le. E nevek mindegyike valami olyasmit jelent, mint „keverék”, vegyes. Mi lett itt összevegyítve?

Régi krónikák arról tudósítanak, hogy a bolgár törzsek először Indiába vonultak.² Vajon a proto-bolgárok az árja félnomádok utódai közé tartoztak-e, akik egy még sokkal távolibb korszakban Afganisztánból, és a dél-orosz sztyeppékről a Hindukusban fekvő legendás Khyber hágón át vonultak Indiába³, és a hatodik század végén újra vissza akartak térni nyugatra? Abban az ősidőben más sztyeppei törzsek Kazahsztánon és Türkmenisztánon át a kisázsiai térségbe, Perzsiába, a két folyam vidékére és az alsó Volga-vidékre (a Volga nevet is a Bulgarból vezetik le), valamint a Kaukázusba és tovább, a mai Bulgária területére vonultak.

 

A Selyemút jelentősége

Minden esetben léteztek ősrégi kereskedelmi utak, melyek összekötötték a Közép-Keletet a Távol-Kelettel, és áthaladtak valamennyi szibériai sivatagi sztyeppén. A proto-bolgárok szabadságszerető emberek voltak, akik élénk kereskedelmi és kulturális cserekapcsolatokat ápoltak a szomszédaikkal. Nyitottak voltak új életmódokra és koruk áramlataira. Sokrétűen keveredtek a körülöttük élő népekkel. Így vették fel magukba a régi fajok örökségét, és nyugatra történő vándorlásuk során magukkal vitték azt Európába. Ez azoknak az utaknak az egyike, melyeken a hatodik és a hetedik században a késő antik, a manicheus és a gnosztikus impulzusok nyugatra jutottak. Ha nagy kerülőutakon is, de mégis nagymértékben alakították Európa gondolkodását.

A bolgárok a következő századokban megőrizték a más népekkel szembeni nyitottságukat. Városokat építettek és államokat alapítottak, mégpedig oly eredményesen, hogy az idők folyamán hatalmas birodalmak jöttek létre (a Kaukázusban, a Volga torkolatánál, Trákiában). Az Észak-Bulgáriából származó szláv törzseknek a 679 után a Duna torkolatvidékére vonuló proto-bolgárokkal történő összeolvadásából létrejött a bolgár nép. Lassanként feladták a nomád életmódot. Stabil államot alapítottak, és a görög-bizánci kultúra (a kereszténységgel együtt) egyre nagyobb befolyásra tett szert.

A sztyeppei kultúra a katonai arisztokráciában őrződött meg legtovább. A bolgároknak az államvezetés művészetében és a diplomáciában mutatkozó tehetsége nagyrészt az általuk gyakorolt szellemi toleranciára vezethető vissza. Minden történelmi feljegyzés hangsúlyozza, milyen ügyesen tudták integrálni és használni a különböző áramlatokat.⁴ Ezáltal újra és újra a saját többségük által vallásos okokból üldözött csoportokat vonzottak magukhoz, s így hűek maradtak nevük jelentéséhez. Ezért fogadtak be keresztény csoportokat is a birodalomba. A dualista, manicheus áramlatoknak a kereszténység első formáival történő elegyítése a Balkánon eszményi táptalajt nyújtott a szellem belső birodalmára törekvő bogumilok szabadságszeretetének.

—

Források:

¹ Rudolf Kutzli: Die Bogomilen, Stuttgart, Verlag Urachhaus, 1977, 130. old.

² Alexander Fol: The Bulgarians Atlas, Sofia, 2001, 46. old.

³ Heinrich Zimmer: Philosophie und Religion Indiens, Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1973, 130. old.

⁴ Jan van Rijckenborgh. Christianopolis, Rozekruis Pers, Haarlem, 1978.

Egy nyugtalan olvasztótégely

 

„Számomra ünnepnek számít az aranykor emléke, mely valamikor egy másik világban volt!”¹

 

Mit tudunk még manapság Trákiáról, arról a földről, ahol Orfeusz héthangú hárfájával szelídítette a vadállatokat? Görögország északi részén emelkedett az a mesés arany- és ezüstlelőhelyekben bővelkedő zord hegyvidék, ahol az eksztázis és inspiráció különös istene született. Az időszámításunk előtt élt emberek szent Hegyanya néven tisztelték ezt a földet.²

Mit tudunk még a dionüszoszi misztériumokról, amikor a dalnokok azt énekelték, hogy: „Légy kegyes hozzánk te, aki a nőiséget magasztossá teszed. Mi, dalnokok, fáradozásaink végén rólad énekelünk. Aki pedig elfeledkezik rólad, többé nem csatlakozhat szent dalodnak kórusához! Élj boldogul Dionüszosz, anyáddal, Semelével együtt, akit az emberek Thüonének neveznek…”

 

A trákok

Az ókori görögök Trákiát a bölcsesség földjének tartották, mivel északon terült el, ami e nép számára a „bölcsesség iránya” volt. Ez volt az a terület, ahol Dionüszosz, az anyaistennő fia, a természet, a kozmosz, az istenek és az emberek közötti összefüggés tudását őrizte. Apollóval együtt ő „a Fiú”, Apolló a naplény, Dionüszosz pedig az isteni föld, amely megegyezik a Nap szférájával.

A trákok Krisztus születése előtt kb. 4000 évvel azon a területen éltek, amely napjainkban Bulgáriát, Romániát, Görögország északi részét és Törökországot foglalja magában. Maga Orfeusz, Apollónnak, a napistennek a fia, a keresztény misztériumok egyik nagy előkészítője is Trákiából származott. Ez a „dalnok” vagy követ évezredekkel ezelőtt olyan vallást alapított, amely már tartalmazta a halál és újjászületés vigasztaló tanítását. Először a Krisztus előtti hatodik évszázadban történik róla említés. „Ragyogóan híresnek” nevezték, ami többszázados szájról szájra terjedő hagyományt feltételez. A misztériumok, és azok gyakorlatai az istentiszteletek közvetlen előzményei voltak, melyekben a kenyér és a bor a szellemi eksztázis – a megvilágosodás – szimbólumaiként jelentek meg. Ezen istentiszteletek eredeti szándéka az volt, hogy az embereket képessé tegyék arra, hogy az univerzális elemekből, a természetfeletti tiszta étereiből részesülhessenek.

Feltűnő egybeeséseket észlelhetünk a Dionüszosz-mítosz és az egyiptomi Ozirisz-mítosz között! Dionüszoszt éppen úgy feláldozták, mint Oziriszt. Oziriszhez hasonlóan, akinek a tetemét a Nílusban, az életáramlatban rejtették el, Dionüszosz napszellemét is, miután testét széttépték saját szolgáló asszonyai, „dombok, völgyek és hegycsúcsok fölött” a Nap ragyogásába szórták, úgy hogy minden újjászülethetett.³ Orfeusz halála után üzenete hosszú időre elnémult. Ez a hallgatás azonban a jövőbeli fejlődések táptalaja lett, és a mitikus gondolkodásra egész Görögországban, valamint Perzsiában is hatást gyakorolt.

Az ókorban a dionüszoszi misztériumokat orfikus misztériumoknak is nevezték. Már a Krisztus előtti második évezredben is ismertek voltak Krétától Trákiáig, valamint Nyugat-Ázsiától Makedóniáig. Tartalmát a tömegek lelkes megnyilvánulásai, és a beavatottak eksztatikus élménye képezték. A tömeg abban reménykedett, hogy az isteni elragadtatás tisztítóan hat rájuk, és megszabadítja őket a gonosztól. A beavatottak tudták, hogy felvétetnek egy tökéletesen szellemi „felismerésbe”, és halhatatlanokká válnak. Eközben szigorúan önmegtartóztató életet éltek.⁴

Perzsiában Zarathusztra hirdette a sötétség felett győzelmet arató Fényről szóló tanait. Dionüszosz újra életre kelt a görög misztériumokban. Eleuziszban összekapcsolta a Mystae-t a szellem erejével.⁵ Trákiát nem véletlenül nevezték a görögök fényhonának. Talán ez a nagy kiterjedésű terület életszférájában megőrizte az ősidők misztérium-iskoláiban történtek emlékét, melyek mágneses hatásként szunnyadva új időkre várakoztak.

Kelet és nyugat közötti fekvése miatt Trákia évezredeken át a különböző kultúrák fontos olvasztótégelye volt.⁶ A kereskedelem, és nem utolsó sorban a kisebb-nagyobb háborúk elősegítették a különböző kultúrák találkozásának folyamatát, melyek során sok nép szellemi öröksége keveredett el egymással. A Perzsa és a kaldeus bölcsesség, valamint buddhista tanítások kapcsolódtak össze görög és kis-ázsiai tanokkal.⁷ Még a kelta druidák is elérték az országot, és hátrahagyták benne nyomaikat. Ezt követően Trákiát először a görögök, végül pedig a rómaiak kapcsolták birodalmukhoz.

 

Egy valódi olvasztótégely

A keresztény időszámítás kezdetén az ázsiai sztyeppék nomádjai szellemi indíttatástól vezérelve békésen elkeveredtek a trák néppel. A hatodik és hetedik század folyamán a Volga torkolatvidékéről és a Kaukázusból származó protobulgár és ugor népcsoportok olvadtak be a terület lakosságába. Ezáltal az országba hozták a manicheus kereszténység egy változatát, a népek keverékét pedig magas szintű államigazgatásukkal szervezték meg. Később északról szláv törzsek nyomultak előre, hogy szintén Trákiában telepedjenek le. Ebben a helyzetben, a hetedik évszázadban a bulgárok hatalmas birodalmat hoztak létre. Az olvasztótégelyből létrejött egy állam, amely hamarosan birodalommá fejlődött. Mindez azért mehetett így végbe, mert az uralkodók értelmes, tolerancián alapuló politikát folytattak. Száz évvel később örmény és török paulikiánusokból álló menekültek érkeztek, akik itt megfelelő táptalajra lelhettek ahhoz, hogy gnosztikus gondolatvilágukat számtalan formában kibontakoztathassák.⁸

Ez a rövid áttekintés rávilágít arra, hogy az orfikus Trákia Európa szellemi fejlődésének egy fontos elemét hordozta magában, melyet azonban a történetírásban kevéssé ismertetettek. Az ottani emberekben tovább éltek a korábbi időszakaszok szellemi impulzusai. A velük született autonómia és szabadságvágy lehetővé tette számukra a keresztény vallás mélységeinek sokkal tisztább felismerését, mint amit a Róma által értelmezett Krisztus-történet közvetített. A szabadság ilyen nagy mértékű lelki alapjára támaszkodva a legbensőségesebb módon tudták megközelíteni, és magukévá tenni a Krisztus-misztériumot. Ez a szabadszellemű gondolkodásmód azonban a politikai és vallási hatalmakkal való végtelen konfliktusokhoz is vezetett, akik ezen felfogás miatt veszélyeztetve látták saját uralkodói pozíciójukat – nem is alaptalanul.

Bulgária keresztény befolyás alá került, de ez a folyamat nem elsősorban Róma vagy Bizánc által ment végbe. Úgy is mondhatnánk, hogy a keresztény impulzusok „alulról”, a gnosztikus áramlatokkal való érintkezés következtében szilárdultak meg. A kilencedik században számos vallásos iratot – többek között a Bibliát is – lefordították az ország nyelvére, és ezáltal közelebb hozták a néphez. Ez annál is érdekesebb, ha belegondolunk, hogy a római egyházban a közönséges népet nem tartották elég érettnek a Biblia olvasására. Ez mindig a papok feladata volt…

 

A bogumilok

Amikor 864-ben a kereszténységet hivatalosan is bevezették, hatalmas lényegbeli különbség mutatkozott meg a lakosságot minden elképzelhető módon támogató emberek által példásan megélt eleven vallás, és az új államegyház szellemi gyámkodása között. Mindez serkentőleg hatott arra a mozgalomra, amely merészen és megalkuvás nélkül haladt a belső felismerés útján, ami miatt Róma egyháza azonnal rásütötte az eretnekség bélyegét. A mozgalom, ugyan nagyon lazán és szabadon, de szerzetté⁹ szerveződött, és a Balkán déli részén, sőt még azon is túl erősen terjedni kezdett. Mi adott ezeknek az embereknek bátorságot ahhoz, hogy az egyház fenyegetései és az állam korlátozásai ellenére megőrizzék függetlenségüket?

Bogumiloknak, Isten barátainak nevezték őket. Mit tartalmazott a vallásuk, ami miatt az egyház és az állam olyan veszedelmesnek tartotta őket? A bogumilok felismerték annak a világnak a bukott állapotát, amelyben éltek, és tudták, hogy valódi belátás csak tökéletes belső szabadságból fakadhat. Kizárólag a szabadság hozhat létre egy minden lényre és teremtményre kiterjedő feltétel nélküli szeretetet. A mindent átfogó szeretet pedig abszolút alapfeltétele egy olyan gnosztikus kereszténységnek, amely a „birodalomra”, az ember eredeti életterületére várakozik.¹⁰ Mindehhez még hozzájárult az is, hogy ezek az emberek nem fogadták el az egyház képviselőinek irányító szerepét, mert azok életmódja az általuk hirdetett tanokkal szöges ellentétben állt. Isten barátai függetlenek maradtak. Róma és Bizánc számára ez elegendő okot szolgáltatott arra, hogy magától értetődőnek értelmezett hatalmukat veszélyeztetve lássák, és az élő hitet, mint „bolgár eretnekséget” elítéljék. Nem tartott sokáig, és beindult az üldözés és pusztítás gépezete. Ezen események folyamán a bolgár nagyhatalom folyamatosan hanyatlásnak indult, míg végül a XIV. században a törökök lerohanták az országot, és az iszlám hitet széles körben elterjesztették.

Bulgáriában a mai napig él még a bogumil szellemi áramlat visszhangja, melyet nagyrészt külsődleges hagyományok formájában tradicionális szokásokként vidéken továbbra is életben tartanak. A bogumilok sok fájdalmas tapasztalaton mentek keresztül, és állandó bizonytalanságban éltek. Az általuk bejárt fejlődési út azonban sok mindent beindított Európa délkeleti részén, és nem csak a Balkán vallási és kulturális fejlődésére volt hatalmas befolyással, hanem különféle „útvonalakon” keresztül egész Európára kihatott.

Korunkban a föld szinte valamennyi régiója forrongásban van. Az egész világ olvasztótégellyé vált. Több száz éves tapasztalatokat és kulturális örökségeket hordozunk magunkban mi is, és a lélegzőterünkben ösztönzött pontoknak megfelelően áttörhetnek bennünk e belső ismeret emlékei.

Korunk világának összeomlásai is erről gondoskodnak, bárhol menjenek is végbe. A világ összezsugorodik. Világ és emberiség egyre inkább egységként éli meg magát. És számtalan emberben kezd megmutatkozni a kézség arra, hogy leckéikből tanuljanak, és az új tapasztalatok számára megnyissák magukat.

—

Irodalom:

¹ Nyikolaj Rajnov: Szellemek és démonok földjén, bolgár nyelvből fordította Lotte Markowa. Szófia, Sofia Press, 1980.

² A trákok – Orfeusz arany birodalma. Alexander Fol – 2004-es kiállítás katalógusa Philipp von Zabern Kiadó, 2004. Mainz, 177. old.

³ Uo., 323. old.

⁴ Schelling: A megnyilvánulás filozófiája. Cotta’scher Kiadó 1858, 21. előadás.

⁵ Alexander Fol. Valeria Fol, A trákok. Tangra TanNakRa. Valamennyi bolgár lelet alapítvány, 2005. ISBN 954-9717-18-6

⁶ H. Ament: Európa korai népei, Konrad Theiss Kiadó, Stuttgart 2003, 9. old.

⁷ Katja Papasov, Keresztények vagy eretnekek – a bogumilok, Ogham Kiadó Stuttgart 1983, 25. és 42. old

⁸ Uo., 19. old.

⁹ Uo., 112. old.

¹⁰ Jordan Ivanov: Bogumil könyvek és legendák, Párizs 1976, 53. old.

Egy keleti találós kérdés

 

„A kígyónak hét lánya van.

Az első úgy alszik, mintha megkövült volna –

nem lát semmit.

A második mélyen alszik –

színes ködfátyolt lát maga előtt.

A harmadik álmokat és távoli képeket lát.

A negyedik mindent lát maga körül.

Az ötödik látja a lelkeket.

A hatodik látja az isteneket.

A hetedik látja a napot.

A kígyónak hét lánya van.”¹

 

A nap keleten kel, és e nagy jelképnek megfelelően a szellemi nap szintén keletről közeledik az emberiséghez. Azt mondják, hogy az emberiség minden igazi szellemi vezetője keletről érkezik. Kelet jelképezi az isteni valóság életterületét, mely világunktól teljesen eltérő felépítésű: örök és tökéletes. Az emberi rendszerünk közepéből, az ősatomból sugárzó vágyakozás ehhez a területhez száll fel.

Az ószövetségi teremtéstörténet alapján a nyugat-európai ember hajlamos mély ellenszenvet érezni a kígyóval szemben. Nem a kígyó volt-e az, aki rábeszélte Évát, hogy egyen a „a jó és gonosz tudásának fájáról”, és hogy annak gyümölcséből adjon Ádámnak is? Jan van Rijckenborgh így ír ezzel kapcsolatban: „Nézzük csak meg a kígyót. Ez a kígyó a lélek, a spinálisban (a gerincvezetékben) élő tudat. Világos, hogy miért beszélnek kígyóról, mert a spinális rendszer ténylegesen, szervileg kígyóhoz hasonlítható. Amikor Jézus azt mondta tanítványainak: ‘legyetek azért okosak, mint a kígyók…’, akkor ez az isteni bölcsességre vonatkozik.”² Hogy ezt valóban megértsük, ki kell emelkednünk a földi szemlélet porából. E Bibliából – mind az ószövetségből, mind az újszövetségből – vett szavak mögött „az ember bukásának” igazi ismerete van elrejtve. Azonban mindazok számára feltárul, akik az eredeti hazába vezető ösvényen találtatnak. Ezen az ösvényen megtapasztalják, hogy a kígyó jelképnek más jelentése is lehet.

Hogyan és mikor lettek e jelképekbe rejtett igazságok benső lényünkbe plántálva? Hogy e misztériumhoz közelebb kerülhessünk, tisztában kell lennünk vele, hogy minden látható dolog energiából és rezgésekből áll. A jóval az ismert misztériumok (lásd a T-szimbólum köré tekeredő kígyó képét) előtti idők ősi kígyója kezdetben a legtisztább energia jelképe volt. Mára azonban olyan lénnyé fajult, mely az embert az anyagvilághoz köti. Ha ezt magunk előtt látjuk, akkor a vízáradatból – a lélek meggyalázott életterületéről – felbukkanó hétfejű sárkány jelképét is felismerjük: olyan sokfejű szörny, amely látszólag legyőzhetetlen, és csak egy hős tud megbirkózni vele!

Egy szimbólum olyan jel, melyben erőimpulzusok rejlenek. Ezek egy magasabb rezgésszint igazságait jelképezik, melyeket alacsonyabb rezgésszintű tudatunkkal csak feltételezni tudunk. A szimbólumban összpontosított erő feltárja az ösvényt, amelyen a bukás feltámadássá válhat. Az eredeti életforrás bölcsességét gyakran ábrázolják kígyónak, az elérhető legtisztább energiának. Ez a végtelen Istenség egyik oldala. Ez az energia megérinti az emberi tudatot, mégpedig világosságként, belátásként, de akár nyugalomként is. Ezért ismerheti fel az ember, hogy van benne egy ősatom, az isteni elv, jóllehet még alvó állapotban.

Ha ezt valaki megérti, élete legnagyobb esélyét kapja meg. Akkor megvan a lehetősége arra, hogy az ősatom felébredése nyomán keletkező eredeti erőkből kialakítva egy új lelket fejlesszen. Akkor „hős” született! A szó klasszikus értelmében egy hős mindig „ember és Isten fia”. Ha az „ember” és „Isten” (a szellemszikra atom) egyesül, ez az ifjú hős növekedik, akkor az „új ember”, akit áthat a szellem, gnosztikus sugárzásban fejlődik. A fejlődés ösvénye a fent idézett bogumil költeményből is kiolvasható. A kígyó hét lánya a lélek hét különböző fejlődési szakaszát jelképezi. Felébredési folyamata hét szakaszban történik.

Az első szakaszban a halálhoz hasonló alvás, a vak megdermedés van ábrázolva. A második szakasz azt a lelket mutatja be, amely hallja az isteni életterületről jövő hívást, és amely homályos gondolatként közli magát. A harmadik szakaszban, mint egy álomban a léleknek megmutatják az ösvényt, amely igazi rendeltetéséhez vezetheti. A negyedik szakaszban a lélek eléri a tudat kezdeti formáját. Átéli, hogy nincs irigylésre méltó helyzetben: a vak anyaghoz van kötözve, és el van választva az ősforrástól. Az ötödik szakaszban a lélek lát. Egy a mindenséggel, és tudja, hogy minden lélek igazi célja az egység. A hatodik szakaszban újjászületett lélekként belép az Egyetemes Szerzet területére: az emberiség igazi életbirodalmába. Az álomvilág fokozatosan eltűnik, míg végül a lélek felébred a hetedik szinten, a szellem világosságában.

Így e leplezett költemény nemcsak a fejlődést írja le, és nem csupán az ösvényt tárja fel, hanem ugyanakkor egy ígéretet is tartalmaz, mert: A hetedik lány látja a napot.

Az ókori egyiptomiak az egyetemes energiát olyan kígyónak látták, melyben Isten lakozik. Ezt Kheprának nevezték. E kígyó, e kígyónak az ereje, mely az eredeti isteni energiát ábrázolja, a mi részünk.

—

Források:

¹ Nyikolaj Rajnov: Bogumil legendák

² J. van Rijckenborgh: Samballa szerzete. Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia.

Világossággyöngy az Egyetemes Szerzet láncában

 

Az olyan területek, melyek különböző érdek- és hatalmi körök különleges metszéspontjában találhatók, akaratlanul is színesítik a velük érintkezésbe kerülő kultúrákat. Így gyakran új kultúra alakul ki, valamiféle keverék saját nyelvvel és félreismerhetetlenül saját értékekkel és normákkal.

 

Ez igaz a Balkánra is. Ez egy olyan metszéspont, amely természetes összeköttetéssel rendelkezik Törökországhoz és Perzsiához, keleten Kínához és Indiához, nyugaton Szlovéniához, Ausztriához, Németországhoz és Franciaországhoz, távolabb északon Oroszországhoz és Skandináviához, csakúgy, mint délen Elő-Ázsiához és Afrikához. A kereskedelmi utak már a kezdetektől fogva itt futottak össze. Ezért különböző civilizációs impulzusok és vallási áramlatok befolyásolták ezt a térséget.

Történelmileg tekintve, a csillagászati Bika-korszak befolyásának csökkenésével a régi misztériumok is meghaltak. A papok és mesterek vezetése alatti transz- és személyes beavatások virágkora elmúlt, és egy új szakasz vette kezdetét. Ennek ellenére a különböző népek kollektív tudatát még nagyban befolyásolták a papi kasztok szokásai és rituáléi, akik megkísérelték hagyományos pozícióikat erővel megtartani. Ezen kívül az uralkodók is jórészt tőlük függtek. Az ezután következő Kos korszakban fejlődött ki a tűz vallása, melyet törvényszerű szerkezetek és szabályok jellemeztek (a törvény, a kőtáblák). A Kos egy tűzjegy.

A kibontakozó Halak érában azután új vallások alakultak ki, melyekben a hangsúlyt az ébredező gondolkodásra helyezték. Az ember mint egyén tudatára ébredt a világegyetemben elfoglalt helyének. Ezek a vallások arra irányították a figyelmet, hogy az Isten egy, és megváltották az embereket a sokistenhit energiaszerkezeteitől.

Kr.e. 600 körül Kínában kifejlődött a taoizmus, Indiában a buddhizmus, Egyiptomban pedig Hermész Triszmegisztosz Gnózisa. Később Elő-Ázsiában kialakult az (ezoterikus) kereszténység. Ha meg akarjuk érteni, milyen döntő fejleményeket hozott ez az idő, akkor azt a tudat fejlődésével összefüggésben kell megvizsgálnunk és látnunk. A kollektív törzsi- és családi kötelékeken belül, lassanként kezdett alakot ölteni az egyéniség fejlődése, az ego. Homérosz Odüsszeiájában leírja ezt a pontot, mikor a főhős tudatára ébred annak, hogy „én vagyok”. A csoport-én, amely képtelen magát a család vagy a csoport kötelékén kívül látni, lassanként eltűnt. Helyébe – hasonlóan fokozatosan – belépett korunk egója. De ez is csak egy átmeneti szakasz. A vérkötelékek minden szinten, egyre inkább felbomlottak. Az állam és vallás egyre inkább önállóan döntő egyének számára létrehozott intézménnyé vált. Így alakulhatott ki mindenki számára, akik egy vallási megszabadulási út után kutattak, egy új lehetőség. A gnosztikusok azt tanították, hogy az egyéniesedett ember magában hordozza az isteni tudat egy szikráját, és emiatt újra részesülhet az isteni életterületben. Ám ezt az utat mindenki csak önmagában teheti szabaddá.

A gnosztikusok teljesen új formájú iskolákat alapítottak, melyekben a keresőket hozzásegítették az eredeti élethez vezető út ismeretéhez. Ezt az utat az egyetemes bölcsességben – többek között az Újszövetségben – különféle módokon írták le.

Bulgária olyan kapu volt, melyen keresztül a gnosztikus tanítások elérték Európát, majd a következő néhány évszázadig virágkorukat élték. Az európai kontinens kollektív történetében mindez – több okból is – nem maradt túlságosan eleven. Később csak kevés ember mélyedt el ennek az anyagnak a kutatásában. De egyes csoportok, melyek a kilencediktől a tizennegyedik(!) századig működtek, és a „bogumilok” gyűjtőnéven váltak ismertté, minden néprétegben, sokaknak ajándékoztak egy új, más kereszténységet, mint az egyház: a Gnózis megszabadító erejével teli kereszténységet.

A manicheus bölcsességtan régi áramlata, amely keleten valaha egészen Kínáig, nyugaton pedig Spanyolországig ért, erős alapokat épített a különböző gnosztikus áramlatok, többek között a bogumilok számára is. A középkori Bulgária területén születve, a bogumilizmus minden, korára jellemző jelet magán visel. Semmilyen irányzatot nem követ és nem is utánoz, ugyanakkor erős, az ős-kereszténységre irányuló szellemi inspirációt sugároz. A „Balkán középkori manicheizmusának” minden megnyilvánulásában közös, hogy törekszik a Krisztus-impulzus tisztaságának és dogmamentességének megőrzésére. A bogumilok erős szabadságszeretete összetűzésbe került a feudális rendszerrel, melyek kizsákmányolták a népet. Felismeréseik, és az egyházi és állami tekintélyek magatartásával éles ellentétben álló életvitelük óriási vonzerőt jelentett az egész balkáni területen élők számára. Még az üldöztetés idejében is, ameddig csak lehetett titokban folytatták a munkájukat. Vezetőik kapcsolatokat ápoltak és találkozókat tartottak az occitániai katárokkal, akik a maguk idejében szintén a mai Észak-Olaszország, Svájc és Észak-Spanyolország nagy területén tevékenykedtek. Ezek az irányzatok ugyanannak a gnosztikus fának az ágait képezték, melyek ugyan nem voltak azonosak, ám mégis ugyanabban a földben gyökereztek.

A Gnózis fáklyáját mindig továbbviszik, tüzét minden időkben őrzik. Néha magasra fellángol, máskor pedig titokban ég, ha az idők feltételei a nyílt tüzet nem engedik meg. Sokan járták ezt az utat; másoknak az a feladat jutott, hogy legalább az ösvény irányába mutassanak. Nevüket gyakran a történelem omladékai temették maguk alá. De kitörölhetetlenül beleíródtak a Világosság Szerzetének, a Szerzetláncnak a könyvébe, amely minden időkben folytatja a megszabadító munkát.

Korunkban az emberek mind a külső kommunikációban, mind belsőleg egyre inkább összenőnek. És sokan, mélyen a szívükben, egy forrásból – amit nem ismernek – érzik vagy sejtik, hogy a világ és az emberiség bukott állapotban van, és a megszabadulás útját újra járni kell. Megpróbálják ezt a megszabadulást a mai társadalmi és személyes körülmények között megvalósítani, és aktív kapcsolatba kerülni az istenivel.

Bogomil, a jogfosztottak és elnyomottak hangja

 

„Péter cár uralkodása alatt (X. sz.) élt egy Bogomil nevű pópa […], aki Bulgáriában elsőként eretnek tanításokat kezdett prédikálni. […]”

 

Ez áll egy bogumilok ellen irányuló értekezésben. Az a kevés, ami Bogomilról ismeretes, szinte kizárólag csak ellenségei tollából származik. Egy régi bolgár iratban egyedüliként szerepel, mint kétszer és háromszor megátkozott. Ez arra enged következtetni, hogy a hivatalos egyház nagyon félt tőle, és hogy tevékenységének nagy hatásúnak kellett lennie. Egy egész gnosztikus mozgalmat neveztek el róla. Mivel a tiltott írók listáján is szerepelt, valószínűleg tanításait írott formában is terjesztette. Megfélemlíthetetlen és rendkívül intelligens emberként ábrázolják, aki nagy befolyással volt embertársaira.

 

A vallás hanyatlása

Ortodox lelkészként kezdte, aki a nép oldalán állt. Mélyen csalódott azonban a hivatalos kereszténységben, amelyben az ál-fennkölt szertartások nagy szerepe által mindig csak a forma vált hangsúlyossá. Ezzel a kereszténység messze eltávolodott a forrásától: az élő hittől, mellyel az emberek a lelküket az élet minden nehézsége közepette is össze tudták kapcsolni az égi királyság szellemével.

Valószínűleg nem Bogomil volt az egyetlen, aki így gondolta. Nem ő volt az úgynevezett „dragovics egyház” alapítója sem. A dragovics egyház – amely egy trákiai vidékről kapta a nevét – még nyomatékosabban hangsúlyozta a két természetrend tanát. Azonban Bogomilt a dragovics tanítást kihordó emberek egyik fő képviselőjének tekinthetjük, ugyanis a paulikiánus tanokat átdolgozta, és manicheus gondolatokkal egészítette ki.

Tisztán ábrázolta ezeket a tanokat. Ebben az időben ezek képezték a bolgár és dragovics egyház alapját. Ezeket két főáramlatnak tekinthetjük azon szabad testvériségek nagy hálózatában, amelyeknek többé-kevésbé ugyanaz volt a kiindulási pontjuk, és ugyanazon elvek szerint próbáltak élni. Bogomil volt mintegy a fénylő központjuk.

 

Theotókos – az „istenszülő”

Mint sokan mások, Bogomil is elítélte az egyház és az állam feudális önkényét, és az egyszerű emberek elnyomását. Osztotta számos gnosztikus csoport gondolatait, amelyek a Balkán déli részén voltak tevékenyek. A két természetrend létezésének tana alkotta tanításának magját. Arra buzdította híveit, hogy váljanak „theotókossá, istenszülővé”.

Sikeresen lépett fel a jogfosztottak és elnyomottak szószólójaként, a szabadsághoz és az üdvösséghez vezető szabad akarat jogát követelve. Megfogalmazta azt a felismerést, hogy az emberben két elv van – egy földi és egy égi -, és az égi elv győzedelmeskedik. Egy bogumil szöveg szerint: „A test, amit viselünk, a sötétség teremtménye, a lelkünk azonban, amely bennünk lakozik, az első ember és a fény egy csírája. Az első ember, aki a földön a sötétséget legyőzte, halandó testében is győzni fog. Az élő szellem, ami az első embert átragyogta, az most is a Vigasztaló, a konszolamentum.”

Nem tudjuk, hogy Bogomil az üldözői kezébe került-e, vagy a háttérben tudott maradni, vagy pedig sikerült-e eltűnnie. Nyilvánvalóan megsemmisítettek minden rá vonatkozó írásos bizonyítékot. Azt azonban nem sikerült megakadályozni, hogy tanítása az akkori irodalomban kifejezésre jusson. Segítségével a bogumiloknak sikerült hitük lényegét mítoszok és legendák formájában beleszőni a bolgár irodalomba. Hitvallásuk részletei újra meg újra felbukkannak mesékben, dalokban és költeményekben. Nemcsak Bulgáriában, hanem Európa és Ázsia sok más részén is újból kibontakozott a gnosztikus bölcsesség, amely ily módon sokak számára hozzáférhetővé vált. A középkorban egy szellemi forradalmat robbantottak ki, és az akkori egyházat valódi arca felfedésére kényszerítették. Ez egy olyan intézmény arca, amely a vallást összekapcsolta a hatalommal, és amelynek az akkori gnosztikus áramlatokra adott reakciója, történetének egyik legsötétebb fejezetét képezi.

 

A fény mindig győzedelmeskedik

Bogomil tanait a hivatalos egyház képviselői dualistának nevezték. Ebben az úgynevezett „dualizmus” témában különös módon jutott kifejezésre az eretnekekkel szemben megfogalmazott bírálat. Az egyházi dogmatikusok azt akarták ráfogni a gnosztikusokra, hogy a sötétség birodalmát isten birodalmával örökké egyenrangúnak tekintik. Azonban minden dualistának nevezett gnosztikus rendszer valódi üzenete a fény végső győzelme a sötétség felett.

Az ilyesfajta gyanúsítgatások ellenére Bogomil és sok névtelen követője azt hirdette csupán, hogy öröktől fogva és örökké egyetlen isteni birodalom létezik, azonban egy mulandó, istentelen világ keletkezett, amikor Satanael, a legfőbb angyal elhatározta, hogy saját világot alapít. Ezáltal szembeszállt az eredeti, isteni elvvel. Megteremtette a saját földjét, a saját világát és az embereit – és ezáltal a gonosz elvévé, Sátánná vált. Tehát csak egy mulandó dualizmusról van szó, mert végül a Sátánt legyőzi a fény, és birodalmát eltörli.

Kőbe vésett tanúság

 

Bogomil tanítása szerint az embernek megvan a képessége arra, hogy „Theotókos” legyen: olyan ember, aki Istent kelti életre saját magából. Ez a tanítás egészen különleges módon fejeződik ki néhány régi kőemléken, amelyek Bosznia és Hercegovina egyes idilli fekvésű helyein találhatók, egyesével, vagy csoportosan elhelyezve. A szellemi kereszténységet követők, a bogumilok és más csoportok is, végül ezekre a területekre húzódtak vissza az ortodox és a római kereszténység kettős szorítása, valamint a muszlim csapatok gyakori támadásai elől.

 

E köveken részben dombormű-faragások, vagy egyszerű, archaikus hatású, karcolt rajzok találhatók. Mégis, ezek a kőbe vésett alkotások egyszerűségükben oly erős benyomást keltenek, hogy mélyen megérinthetik a megfigyelőt. Vajon ki munkálta meg ezeket a köveket, és mi lehet a jelentőségük?

A tudomány e kérdésre többféle feltételezést állít fel: az egyik elképzelés szerint temetkezési helyekről, ún. „nekropoliszokról” van szó. Az említett helyek közelében azonban csak ritkán találtak emberi maradványokat. Általában azt feltételezik, hogy a köveket a bogumilok munkálták meg, ezért „bogumil-köveknek” nevezik őket. Ez azt jelenti, hogy a köveket az üldöztetésük időszakában (valamikor Kr.u. 1200 és 1500 között) faragták. Néhány tudós jelenleg azt is állítja, hogy a kövek sokkal idősebbek, mert hasonlóságot mutatnak a neolitikus kultúra megnyilvánulásaival¹. Mindenesetre e kövek által benyomást szerezhetünk a gnosztikus csoportok hitéről. Üzenetük szárnyakat adhat nekünk a saját utunkon.

 

A fényért küzdő ember

A Stolac melletti Radimlja temetőjében nagy, monumentális kő áll. A bevésett ábrák körvonalai csak fokozatosan mutatkoznak meg a szemlélőnek. A Nap állásától függően, a kő bal oldalán felismerhetővé válik egy nagy alak, aki páncélinget és csizmát visel. Felemelt karjai felett, a fej jobb és bal oldalán egy kör látható, közepén mélyedéssel, valamint egy nyíl és egy íj. Ezek alatt két kisebb alak áll, a jobb oldalon pedig egy nagyalakú pajzs és egy kard látható.

A vésetekből egy harcos ábrázolása vehető ki, aki a fénybirodalomért küzd. Legyőzi az önnön magában lévő gonoszt, és ezáltal megtisztul a sötétség erőitől. A fényerő, az isteni szeretet segítségével oltalmazza tanulóit, melyet a két kisebb alak jelképez. Az eredeti élethez vezető útjukon segítőként kíséri őket. Karjait áldóan kiterjeszti, és ugyanakkor megóvja a szentélyt mindazoktól, akik a szükséges tisztulás nélkül akarnak közeledni. Ő egy „Perfectus”, egy beavatott.

Ugyanígy, a pajzsot és a kardot is jelképeknek kell értelmeznünk, melyek a „fény fegyverei”, tehát, mint a „bizalom-erő pajzsa” és a „Szellem kardja”. Az íj is a szellemi harcos ismertetőjegyei közé tartozik, aki beavatási útja során feláldozta magát, és bebizonyította, hogy képes volt az ellenerőket pontosan eltalálni, és ezáltal semlegesíteni.

A „Perfectus” összeköttetésben áll a fényerőkkel, és azokból él. A feje fölött, jobb oldalon található kör jelképesen e létállapot örökkévalóságát hivatott megerősíteni. Az alak fölötti hullámvonal a lét és keletkezés örök váltakozására utal. A hármas levelű lóhere az örökkön hatásos háromságot érzékelteti: az Atya, a Fiú és a Szent Szellem² háromságát.

 

A szarvas

A régi kőemlékeken sokszor találkozunk a szarvas-ábrázolás erőteljes jelképével. A bogumilok szobrászai e nemes állat képét, „amely friss vízre szomjazik”, abban az értelemben használták fel, ahogy az a zsoltárban is található. Így hat ránk a Konjicban álló kövön látható kép is. Akaratlanul is azon lélek szomjúságára emlékeztet minket, amely egy számára idegen területen ébred fel, és válik tudatossá. Egy stilizált fa mellett ember térdel, aki karjait és fejét könyörgő tartásban nyújtja egy szarvas felé. A térdelő ember és a szarvas között nagy távolság van – ezzel a szobrász a földi ember létállapota és az isteni területen tudatossá vált új ember közötti szakadékot érzékelteti.³

A szarvast egy olyan ember jelképének is tekinthetjük, akiben felébredt az új gondolkodási képesség! A szarvasagancsból felfelé kiáradó hullám- és körvonalak bizonyára megengednek egy ilyen értelmezést: az új tudat kisugárzik az újonnan feltárult térbe, és egyesül a mindenségi megnyilvánulással.

Egy másik, Split város múzeumában kiállított pompás kő teljesen eltérő mondanivalót hordoz. A kövön látható két szarvas félreismerhetetlenül annak a léleknek a nyugalmát és harmóniáját mutatja be, amely elérte a „csillagok szféráját”. Megállapítható, hogy ezek az ábrázolások milyen erős rokonságot mutatnak a színjátékokkal, és a régi orfikus gondolatkinccsel, amelyben a szarvas a nagy Anya-Istennő fiát testesítette meg!⁴

Az ilyen jelképek rezgésükkel életben tudják tartani az isteni életterület üzeneteit. Így az ember képet alkothat magának arról, hogy valószínűleg milyen célt szolgálhattak ezek a kövek, és azok a helyek, ahol állanak. Olyan nyugalmi pontokat jelentenek a tájban, melyek a gondolatokat az eredeti világra irányítják. Mint korábban is említettük, a tudomány nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy a bogumilok vajon ténylegesen ezeken a helyeken temették volna el a halottaikat. Hiszen ezeken a helyeken csak ritkán találtak emberi maradványokat. Inkább feltételezhető, hogy e helyek az erőkiárasztás helyei voltak, ahová a középkor keresői azért húzódtak vissza, hogy szellemi munkájukat háborítatlanul végezhessék. Az egyes kövekben, és a kövek lelőhelyein még ma is megérezhetjük a bennük rezgő fényerők összpontosulását. Ezek a rezgések még ma is betöltik a teret! Nem emlékhelyek, hanem szellemi erőterek, amelyek arra hívnak fel minket, hogy mindegyikünk váljék „Theotókos”-szá, olyan emberré, „aki Istent életre hívja”, vagyis, a Fény hordozójává.

—

Források:

¹ Hasonló ábrákat találtak többek között Göbekli Tepe-ben, Törökország legtávolabb eső dél-keleti részén. Lásd: Klaus Schmidt: Megépítették az első templomot. A kőkori vadászok titokzatos szentélye. Göbekli Tepe régészeti szenzációja. München, C.H. Beck Kiadó, 2006.

² Rudolf Kutzli: A bogumilok. Történelem, művészet, kultúra. Stuttgart, Urachhaus Kiadó, 1977, 19. és további oldalak.

³ Ugyanaz, 88. oldal, 108. sz. ábra.

⁴ Eugen Roll: Eretnekek Kelet és Occitánia között: pataránusok, paulikiánusok, bogumilok. Stuttgart, Mellinger, 1978.

A Gonosz eredete

A bogumilok „Titkos Könyve”

 

A bogumilok Titkos Könyve párbeszéd Jézus és legkedvesebb tanítványa, János között. A Titkos Könyv elnevezés az inkvizíció képviselőitől ered, akik nem tudták megérteni a szöveget – a mű megértéséhez szükséges kulcsot ugyanis csak a tökéletesek birtokolták.* A mű tudományos körökben Szent János Könyveként és Pszeudo-evangéliumként is ismeretes. Két latin nyelvű példánya létezik. A legrégebbi lelet a XII. századból származik – nagyon valószínű, hogy a XI. században írták Bulgáriában.

 

A művel kapcsolatban jogos a Titkos Könyv elnevezés, ugyanis tartalma tökéletesen megegyezik a bogumilok teremtésről alkotott elképzeléseivel és gondolataival. A szöveg végére pedig „az eretnekek” egyik ellensége a következő megjegyzést írta: „Ez itt Concorezzo eretnekeinek titka, amit Nazarei püspökük Bulgáriából vitt magával, és ami tele van félrevezetésekkel.” Ennek az embernek a szöveg hét pecséttel lezárt könyv maradt.

A rövid szöveg az eredeti világgal, a bűnbeeséssel, a Megváltó tevékenységével, és megnyilvánulási napunk végével foglalkozik. A könyv a következő szavakkal kezdődik:

„Én János, aki testvéretek vagyok… azt kérdeztem, amikor Urunk, Jézus Krisztus keblére hajtottam a fejem… ‘Uram, milyen dicsőségben létezett bukása előtt a Sátán, a te Atyádnál?’ Ő pedig így válaszolt: ‘Olyan dicsőségben állt, hogy uralkodott a Mennyek erői felett, és látta annak hatalmát, aki a Mennyeket mozgatja, és arra vágyott, hogy trónját a Mennyek felhői fölé helyezze, és önmaga a Legmagasságosabbhoz váljon hasonlatossá.’”

Napjaink világának megértéséhez a bogumilok Titkos Könyve közvetlenül az eredeti világra irányítja a figyelmünket. A szellemlények alkotó-képességgel dolgoznak, és az isteni gondolatot valósítják meg. A „Sátán” fogalom meghatározatlan számú, magasan fejlett szellemi lényt jelent, akik bizonyos tudati szinthez tartoznak. A Titkos Könyv hét Mennyről beszél, amelyeken keresztül a Sátán leereszkedett, mielőtt belépett a Föld szférájába. A Levegő Angyala és a Víz Angyala – mondja a szöveg – megnyitották számára elemük „kapuit”.

„Ahogy pedig tovább ment, az egész Föld felszínét vízzel borítva találta. Ahogy a Föld alá jutott, két halat talált, amelyek a vízen feküdtek; két, szántáshoz egymás mellé befogott ökörhöz hasonlítottak, és a Láthatatlan Atya parancsára az egész Földet megóvták a pusztulástól a Nap felkeltéig.”

A még nem bukott Sátán élethulláma felvette magába az isteni gondolatokat, és ezekkel megteremtette az eredeti Univerzumot. E lények arra voltak hivatva, hogy Istenből kiindulva minden szférát kialakítsanak, és ezekben dolgozzanak, azzal a céllal, hogy végezetül – saját fejlődésüket beteljesítve és tökéletes tudat birtokában – eggyé váljanak az Egyetemes Szellemmel. Amikor a Titkos Könyv a Föld elemeit említi, akkor nem az anyag bizonyos állapotaira kell gondolnunk, úgy, ahogy manapság ismerjük ezeket, hanem itt az eredeti Föld tiszta, finomanyagi szféráiról van szó.

 

„Ossop”, vagy a „lobogó tűz”

A szellemlények a „Föld alatt” két elvre bukkantak: a két „vízen fekvő halra, melyek két, szántáshoz egymás mellé befogott ökörhöz hasonlóan, a Láthatatlan Atya parancsára az egész Földet óvják a pusztulástól a Nap felkeltéig.” Ebben a leírásban a két őselvre ismerünk, a pozitív és a negatív elvre, melyek az ősanyag nyugvó elvei. E két elv az ősanyagban egységben működik, „együttesen vannak befogva”, és az isteni teremtési impulzusoknak adnak alakot.

„Amikor pedig lejjebb ment, egy ‘Ossop’-ot talált, amely különleges tűz. Ekkor pedig nem tudott tovább lefelé menni, az égő tűz lángjai miatt. És a Sátán visszafordult, és megtelt gonoszsággal.” Itt valóban olyan különleges tűz ég, amely minden további lefelé haladást megakadályoz, egy különleges kozmikus terület tüze. Az „efölött” fekvő szférákat, az eredeti alkotási területet betölti az élő lelkek egysége. Az élő lelkek ebben az egységben rezegnek, és ebben bontakoznak ki.

„A Sátán odament a Levegő Angyalához és ahhoz, aki a vízen uralkodott, és így szólt hozzájuk: ‘Ez mind az enyém. Ha hallgattok rám, felállítom trónomat a felhőkben, és olyan leszek, mint a Legmagasságosabb.’” Az eredeti lények anyaga és választási szabadsága lehetőséget nyújt a látszólag a Szellemtől elválasztott tudatosodási folyamatra. Ezek a lények látták az isteni teremtés hatalmasságát, felismerték saját kibontakozásuk óriási lehetőségeit – és belevesztek mindebbe. Így megszakították a Szellemmel fennálló tudatos kapcsolatukat.

Világunk létrejöttének oka a Szellem és a Lélek közötti egység felbomlása. Létezési szféránkban a két teremtő erő, tehát a férfias és a nőies erő egymástól elválasztva nyilvánul meg. E szféra lényei elválasztották egymástól a két erőt – az együttesen befogott „ökröket”. Így a Sátán impulzusa az összes mennyei szféra angyalait a hatalmába kerítette. E szférák szubsztanciái, az éterek, amelyekben szintén isteni élethullámok dolgoztak, az önfejű akaratnak ehhez az impulzusához csatlakoztak. A Sátán lényei az ily módon megváltozott éterekbe burkolóztak. Elkerülhetetlen tény lett, hogy a nem bukott, eredeti lények már nem tudták megosztani életerőiket a bukott teremtményekkel. A Titkos Könyv ezt a következő szavakkal írja le:

„Ekkor az Atya a következő parancsot adta angyalainak: ‘Vegyétek el tőlük a ruháikat!’ És ők minden angyaltól, aki hallgatott a Sátánra, elvették a ruháját és a koronáját. Én pedig kérdeztem az Úrtól: ‘Hol tartózkodott a Sátán a bukása után?’ És Ő így válaszolt nekem: ‘Vakmerősége miatt az én Atyám átalakította az alakját: elvette tőle a csillogását, és az ábrázata az izzó vas színét kapta.’”

Az „izzó vas színe” a vörös szín, amely – az ősi bölcsesség szerint – akkor keletkezik, amikor a lélek fényereje a „feketével” köti össze magát. Ezt az esti alkonnyal és a hajnalpírral jelképezik.

A Titkos Könyv szerint a Sátán arra kérte Istent, hogy engedélyezzen számára hét napot – hét időszakaszt -, hogy saját világát megalkothassa. Ebben a világban minden szellemi lény a saját maga által választott tapasztalati útra térhet. Így a Sátán, angyalai segítségével, megalkotta a jelenlegi világot. Ebben a tevékenységében is rászorult az isteni gondolatokra, de a Sátán eme gondolatokat saját belátásának és saját szándékának megfelelően alkalmazta.

„Az Atya… megengedte neki, hogy a hetedik napig teljesen a saját akarata szerint cselekedjék… Azután pedig a Legmagasabb tervének megfelelő rend szerint járt el…”

A bukott lények e világ urává váltak, és e világ anyagának szellemévé. E világ anyagának alkalmazásával azután a korábban egymással harmonikusan elegyedett elemeket szétválasztották. Létrejött az egyre sűrűbbé váló megszilárdult föld, létrejött a légtér és a tengerek. A Sátán a Víz Angyalának koronájában lévő drágakövekből megformálta a csillagokat. Megalkotta a légkör megnyilvánulásait, mint amilyenek a villámlás, az eső, a jégeső és a hó, és állatokat meg növényeket keletkeztetett. A szellemlények Mennyekből való lebukása – amely a Titkos Könyv szerint az egyetlen jelentős bukás – a Paradicsomi Rend létrehozásához vezetett. A szellemlények gondolkodása akkor még mindig oly mértékben össze volt kötve az isteni gondolattal, hogy létrejöhetett az állati és a növényi élet.

„Ezután elgondolkodott, és megteremtette az embert, hogy az majd őt, vagy saját magát szolgálja, és megparancsolta a Harmadik Menny Angyalának, hogy menjen be az agyagból készült testbe. Majd vette ennek a testnek egy részét, és egy másik alakot formált belőle, egy asszony alakját, és megparancsolta a Második Menny Angyalának, hogy menjen be az asszonyi alakba. Az angyalok pedig sírva fakadtak, amikor látták, hogy testük halandó, és hogy formájuk különbözővé vált…”

Így a Sátán által teremtett emberek halandó formát kaptak, amely nem a bentlakó, isteni teremtő gondolatból bontakozott ki. Ezért már nem voltak képesek arra, hogy magukat belülről, korlátlanul megújíthassák. A következmény az lett, hogy egy kristályosodási folyamat vette kezdetét, amely a test folytonosan erősödő megszilárdulásához vezetett.

A Paradicsomban létrehozott ember tehát kezdettől fogva kettős természetű: teste szerint földi és halandó, a belső magja szerint pedig a „Mennyekhez” tartozó és halhatatlan.

A Titkos Könyv elmagyarázza, hogy a „gonoszság” egy magas szellemi rend lényeiben keletkezett, és hogy e „gonoszság” bizonyos értelemben a földi ember „felett” áll, és rátelepszik az ember halhatatlan magjára:

„És az Ördög nádat ültetett a Paradicsom közepére: nyálából megalkotta a kígyót, és megparancsolta neki, hogy lakjék a nád között. Így rejtette el alattomos cselvetését, hogy az emberek ne ismerhessék fel a csalást, amit elkövetett. Ekkor azután bement és beszélt az emberekhez, és így szólt: ‘Minden gyümölcsből egyetek, amelyek a Paradicsomban vannak, de ne egyetek a Jó és Rossz Megismerésének Fájáról.’ Eközben az Ördög bement a gonosz kígyóba, és elcsábította azt az angyalt, aki az asszonyi formában volt. És ennek bátyja kiöntötte a bűnre való vágyat, és vágyakozását a kígyó farkával elégítette ki… Ezután az Ördög az Ádámban lévő angyalba is beleöntötte a saját mérgét és vágyakozását…”

„Minden gyümölcsből egyetek.” Mi mások is lennének e gyümölcsök, mint azok a lehetőségek, melyeket az ember kapott, hogy az életre és kibontakozásra használja fel őket? A bogumilok felfogása szerint a Jó és a Rossz felismerésének gyümölcse az, amely végül felnyitja az ember szemét. Akkor felismeri, hogy a Földön végbemenő minden történés lényegében illúzió, mivel a Szellem és a Lélek közötti elválasztódás következtében minden újra és újra megsemmisül. Az emberben akkor feléled a valódi élet utáni vágyakozás, a Szellem utáni honvágy – mivel a valóság kizárólag a szellemmaggal, Isten szellemével állhat kapcsolatban.

 

Az áldozat „módja”

A bogumil leírás a következő kijelentést is tartalmazza: A Sátán kisajátította magának a Fény egy részét. Saját, külön teremtést akart, és Istennel akart azonos lenni. Megteremtett egy világot, majd agyagból és földből egy emberi alakot is. Ezután arra kényszerítette a „Mennyei Alakokat”, hogy bemenjenek ebbe a testbe, és éltessék „a Földet”. És noha „a Második és a Harmadik Menny bukott Angyalai” most maguk is fogságban élnek, az anyaggal való kapcsolatuk miatt már nem közvetlenül a félrevezetőnek vannak alávetve, hanem a testnek. Ez az állítás ellentmondásnak tűnik, de itt mély, isteni bölcsességről van szó: ugyanis, ha a léleknek sikerül elérnie – mivel az ember már nem közvetlenül a Sátánnak van alárendelve -, hogy a földi személyiség az ő szavára hallgasson, akkor fel lehet oldani az anyaghoz kötöttség állapotát!

Ez az áldozat „módszere”. Az eredeti odaadja magát, hogy az anyag foglyul ejtse, hogy ezáltal az anyagot, a földet, fel lehessen oldozni. Ez Krisztus misztériuma: ez a fényszellem is odaadta magát a világnak, egészen a halálig. És a világ, amely ezt az áldozatot mohón elfogadta, azt gondolja, hogy jó vásárt csinált. A világosság győzelme azonban teljességgel biztos: hiszen most már nem lehet a kozmoszból kiűzni, és a „gonoszt” teljes mértékben át fogja változtatni. Ez a folyamat valószínűleg hosszú ideig tart majd, de hát mit jelent az idő egy ilyen összefüggésben? A világosság győzelme teljesen biztos.

De térjünk vissza a Paradicsomban lejátszódott drámához. A csábító dühöng e csapda láttán! Hogy elkerülje – olvassuk tovább a bogumilok Titkos Könyvében – az emberből egy asszonyt teremtett, és megpróbálta a Világosság minden tulajdonságát beletenni ebbe az alakba. A Második Menny Angyalát arra kényszerítette, hogy bemenjen ebbe a testbe, és művét olyan csaló módon vitte véghez, hogy Ádám többé már nem a lélekre vágyott, hanem csak a szép külső megjelenésre. Elkerülhetetlen következményként megjelent a halál és a testi fejlődés és szaporodás szükségessége.

A paradicsomi állapot, ahol az anyagi besűrűsödés még csekély volt, felbomlott. Már a kezdetektől hatásossá vált a besűrűsítő impulzus. A Föld arra az állapotra jutott, ahogy azt ma is ismerjük. A Titkos Könyvben egyetlen egyszer sem történik említés a Paradicsomból való kiűzetésről; a bogumilok felfogása szerint ugyanis a tényleges bűnbeesés nem a Paradicsomban történt, hanem sokkal korábban. A Paradicsom csupán közbülső állomást jelent a lefelé vezető úton.

Mégis, reményt keltő a tény, hogy minden emberben jelen van egy tetszhalott állapotban lévő halhatatlan lélek, amely arra vár, hogy felébredhessen.

—

* A bolgár nyelvű ősi szöveg nem maradt fenn. Két, szláv nyelvből készült latin fordítás áll rendelkezésre, ezek Carcassone-ban és Bécsben találhatóak. Mindkettő megjelent Jordan Ivanov „Livres et Légendes Bogumiles” című, (Párizs 1976.) könyvében.

Egy német nyelvű fordítás megtalálható Donka Petkanova (Kiadó) „Quellen reinen Wassers, Eine Anthologie bulgarischer mittelalterlicher Literatur” („Tiszta vizű források. Bolgár középkori irodalmi antológia”) című könyvében (Berlin, Neue Wege 1979, 184-189. oldal).

A katárok ezt a könyvet Interrogatio Johannes – A János által feltett kérdések címen ismerték. Henoch – Énókh – apokrif evangéliuma, amelynek két – egy etióp és egy ó-bolgár – változata ismeretes, jelentős azonosságokat mutat a világ teremtésének leírását illetően. A Titkos Könyv szerzője valószínűleg Henoch Könyvének ó-bolgár változatát ismerte – v.ö. Jordan Ivanov fenti műve, 91. oldal.

Az arany madár nyomában

Bogumil mese

 

Mivel a középkorban a bogumilok ki voltak téve az ortodox egyház üldözésének, tanításaikat gyakran rejtetten, például népmesék formájában adták tovább. Sok mesének az volt a központi üzenete, hogy aki szeretetből elfogadja a lélek megszabadítására szóló megbízatását, és az én legyőzésének útján haladva elnyeri az új lélek kincseit, az az Atya igazi fia.

 

Megbocsátja irigy, még a régi természetben raboskodó fivéreinek támadásait, és atyjánál még kegyelemért is esedezik számukra, hiszen nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ha pedig belátják vétküket, lehetőséget nyújt nekik arra, hogy vele együtt részesüljenek az új élet áldásaiban.

Ennél a pontnál felismerhetjük a bogumilok egyik vezérmotívumát: „Szeresd a gonoszt jóvá!”, ami azt jelenti: tanuld meg az alacsonyrendűt magasabb szintre emelni!

Mit értettek ezen? Így magyarázták és tanították: „A kezdetek kezdetén kizárólag a jó Isten uralkodott. Nem volt sem formája, sem teste. Ez az Isten teremtette a hét mennyet, melyek határtalanok voltak, kezdet és vég nélkül valók. Ebből az Istenből jött elő Satanael, és az általunk ismertebb Krisztus, akik ugyanabban a szférában éltek. Satanael azonban önfejű volt. Hatalmas szabad akarattal rendelkezett, ezért képes volt arra, hogy külön világot teremtsen magának, a Fény világát pedig saját hatalma alá akarta vetni.”

Az egyetlen valódi bogumil könyv, a Titkok könyve, vagy A bogumilok titkos könyve, amely Szent János könyve címen is ismeretes. Ebben János és a feltámadott Jézus beszélgetéséről olvashatunk. A Mester minden kérdést megválaszol: a világ létrejöttét és végét, valamint az általunk Föld néven ismert „második világ” keletkezését és bukását. „Atyám – mondja Krisztus ebben a könyvben -, arcátlan viselkedése miatt egészen újra teremtette (a Sátánt), és elvette tőle a fényét.”

Ebben az ősi drámában így ábrázolják az ember szerepét: A sötétség szellemei be akartak nyomulni a Fény birodalmába. Egészen a határáig vonultak, de nem tudtak ártani neki. Tettük azonban ellenhatást váltott ki a Fény birodalmából. Mi ezt „büntetésnek” neveznénk, ez a Fénybirodalom azonban kizárólag a jóból áll, melyben a büntetés ismeretlen fogalom. A sötétség démonait csak olyan dolog tudta átváltoztatni, amit azok nem birtokoltak. Ezért a Fény szellemei nekik ajándékozták birodalmuk, szférájuk egy részét. A Fénynek ezt a részét a sötétség mintegy elnyelte. Ezáltal azonban felindulás keletkezett a sötétség birodalmában, mert egy lényétől idegen elemet vezettek bele. Ezért a sötétség nem tudta többé örökké fenntartani magát, és megjelent a halál.

Ebbe a világba lépett be az emberi nem, a Fény birodalmának eredeti embere. Ezért benne mind a két szféra hatékony. Újra és újra feláldozzák benne a Fényt, amíg a sötétség hatalma teljesen megtörik.

A sötétség mohón kapott saját pusztulásának csírája után, ami ugyanakkor a szabadulás magja is volt, melyet a sötétbe zárt ember örömmel fogadott magába.

„A cárevics és az arany madár” című kelet-európai mesében ugyanezt az üzenetet kissé megváltoztatva adták tovább:

Volt egyszer egy cár, aki álmában azt a parancsot kapta, hogy építsen egy templomot, és szerezze meg a perzsa sah arany madarát. Ezt a madarat a templomban kellett elhelyeznie, hogy többé ne legyen szükség papokra az istentiszteletek megtartásához. A cár legfiatalabbik fia, a cárevics, szeretetből magára vállalta atyja megbízatását, és két idősebb fivérével elindult világgá, hogy megkeresse az arany madarat.

Alig értek azonban az első fogadóhoz, a két idősebb fivér máris elmaradt tőle, és eljátszották az atyjuk által útravalónak adott aranyakat. A legfiatalabb legény így egyedül vándorolt tovább, majd egy ősz öregember segítségével, akinek irgalmasságból nagy szolgálatot tett, megtalálta a palotakertet, melyben az arany madár kalitkája állt. Azonban az aggastyán minden figyelmeztetése ellenére a herceg nem tudott ellenállni a kísértésnek, és magával vitt egy értékes szablyát, amellyel azonnal magára vonta az őrök figyelmét, akik megragadták, és fogságba ejtették a fiút. Megszabadulása fejében bele kellett egyeznie abba, hogy elrabolja Waran cárjának arany ménjét. Terve sikerült ugyan, de a kísértésnek ismét csak nem tudott ellenállni, és a lóval együtt magával vitt egy értékes nyerget is. Az őrök abban a pillanatban megragadták, és szabadsága fejében ezúttal a görög cár három leányát kellett megszöktetnie.

Ezúttal kiállta a próbát, és a rengeteg értékes kincstől nem hagyta elcsábítani magát. A cár három leánya vele ment, az őrök pedig nem tudták feltartóztatni őket.

Útban hazafelé újra elnyeri az arany mént és az arany madarat. Így érkezik meg végül pompás öltözetben ahhoz a fogadóhoz, ahol fivérei nyomorúságban és lepusztult állapotban élnek, majd elhatározzák, hogy valamennyien visszatérnek atyjuk palotájába. Az éj leple alatt azonban az idősebb fivérek irigységből megölik öccsüket.

A három szűzzel és a kincsekkel megrakodva továbbmentek atyjuk palotája felé, és megérkezvén hírül adták, hogy mindent ők szereztek meg egyedül, miután öccsük útközben elmaradt tőlük. Atyjuk a templomba vitette az arany madarat, de az nem akart énekelni, a mén nem akart enni, a három szűz pedig csak sírt-rítt éjjel-nappal.

Eközben a legifjabb herceget az élet vizével feléleszti az aggastyán, akinek a fiú egykor segített, a cárevics pedig álruhában atyja szolgálatába szegődik. Mihelyt az ifjú belépett a templomba, az arany madár azonnal énekelni kezdett, és olyan istentiszteletet tartott, amilyenre azelőtt még senki emberfia nem volt képes. Amikor azonban elhagyta a templomot, az arany madár nyomban elnémult. Amint a fiú az istállóba ment, az aranymén nyerítve kapálta a földet, és boldog pillantásokkal üdvözölte őt. Azonban az istállóból kilépve az állat újra elhallgatott, és hozzá se nyúlt ételéhez.

A görög cár három leányához lépve, azok rögtön felismerték megmentőjüket, és kitörő örömmel köszöntötték őt. A legkisebb fiú ezek után atyja előtt is felfedte kilétét. A felháborodott cár azonnal halálra akarta ítélni két idősebbik fiát, a legfiatalabb azonban arra kérte őt, hogy ajándékozza neki a bátyjait rabszolgáknak. A cárevics azonban nem rabszolgaként bánt velük. Megbocsátotta vétkeiket, és oly nagy szeretettel fogadta vissza fivéreit, hogy ezt látván atyjuk szíve is megenyhült irányukban. A három fivér ekkor egybekelt a görög cár három leányával, az emberi alak három nézetével, mialatt atyjuk a következő útmutatást adta nékik: „Maradjatok együtt atyátok palotájában, mert mostantól kezdve köztetek lakozhat a szeretet.”

Ebben a mesében felragyog a Fény által eltalált kereső ember teljes fejlődési útja. Tudja, hogy meg kell keresnie bensőjében az arany madarat: az isteni elvet. Ez az isteni mag vezeti mikrokozmosza templomában a valódi istentiszteletet, az igaz élethez való visszatérést. Ehhez pedig nincs szükség közvetítőre vagy papra.

 

Segítség az úton

Aki ezt a célt nem az Atya iránti szeretetből akarja elérni, az már az út első szakaszán azonnal visszamarad az anyaghoz ragadva, és elfecsérli az Atyától kapott javakat. Kizárólag az Isten és az emberiség iránti tévedhetetlen szeretet ajándékozza meg a keresőt azzal a belátással és erővel, amellyel az ént a második helyre szoríthatja vissza. Így törik meg a haláltermészet ellenállása, és az ember útja során segítséget kap. A mesében ezt a segítséget az ősz öregember alakja szimbolizálja, amely gyakran magát a Szerzetet jeleníti meg.

Ha az út folyamán az előkészületek megfelelőnek bizonyulnak, akkor megtalálják az arany madarat, a magasabb rendű életelvet. Az ember azonban még nem érett meg arra, hogy önzetlenül szolgálja azt. Újra és újra elcsábítják e világ dolgai, melyeket a szablya és a nyereg jelképez. A világ határán álló őrök megakadályozzák az ember következő lépését. Újabb kötöttségek jönnek létre, új karma keletkezik. Azokat pedig fel kell dolgozni, vagy semlegesíteni kell.

 

A legifjabb fiú

A botladozások és tévutak tapasztalatokhoz segítenek. A tapasztalatok pedig az üdvrevágyás és a megkülönböztető képesség növekedéséhez vezethetnek. A segítő erők is szüntelenül támogatják őt egészen addig, míg végül elnyeri az új lélekképességet.

A bogumilok az atya legifjabb fiával azonosították magukat, aki a két életterület ismeretében megszabadítja magát a földi világ bilincseitől, és elnyeri a valódi, isteni életet. Az irigy idősebb fivérek a személyiség azon nézeteit jelenítik meg, amelyek meg akarják ugyan szerezni a mennyei kincseket, de az azokhoz vezető utat csak utánozzák. Ez az árulás nem maradhat rejtve. A Fényt nem lehet elpusztítani. Az embert újra és újra „felébresztik”, míg végül a győzelem útjára tér, miközben természeti nézeteit (fivéreit) is belevonja a folyamatba.

Túl annak jelentőségén, amit ez a mese az egyes keresők számára jelent, még egy szint válik felismerhetővé benne: az a megbízatás, melyet a bogumil egyház az Egyetemes Szerzettől kapott. E megbízás értelmében meg kell szerezni a perzsa sah arany madarát, és a templomba vinni azt, hogy papokra ne legyen többé szükség. Perzsiából érkezett a manicheusok fénye, a tiszta szeretet ragyogása. Abban az egyházban, melynek középpontjában ez a világosság ragyog, minden ember közvetlen kapcsolatban áll a Fénnyel, s így közvetítőre már nincs szükség.

Az isteni fény egység és szeretet. Ezért nem tehet mást, mint hogy egyszer minden tévelygő testvért, minden mikrokozmoszt felvegyen ebbe az egységbe. A bogumilok Krisztus követésében felismerték megbízatásukat: „Szeresd a gonoszt jóvá!”

—

Források:

Marlies Hörger Az elleplezett. Eretnekek és törvényen kívüliek meséi, Frankfurt am Main, Fischer Verlag, 1991.

Peter Deunov munkássága

 

Mindig a szeretet jövőbeli döntő fontosságát hangsúlyozta:

„Szeretetre van szükség ahhoz, hogy megmentsük a világot. Ez az egyetlen erő, amely békét hozhat a népek és a nemzetek közé, amelyben mindenkinek egy küldetést kell teljesítenie a földön. A szeretet kezd megmutatkozni; a jóság, az igazság és a világosság diadalmaskodni fog; ez csak idő kérdése. A vallásokat meg kell tisztítani; mindegyikükben van valami isteni, de az emberi elgondolások ezt a legtöbbször elhomályosították. Minden hívőnek egybe kell gyűlnie, és meg kell egyeznie egyetlen alapelvet illetően: minden vallás alapja a szeretet gyakorlása. A közös kiindulópont a szeretet és a testvériesség.”

 

Úgy tartják, hogy a Bogumilok keltek új életre Peter Deunov, vagy más néven Beinsa Douno munkásságában. Peter Deunov 1864-ben született, egy ortodox pap fiaként, egy kis Fekete tenger melletti faluban. Fiatalemberként 1888 és 1895 között az Egyesült Államokban, a bostoni és a new yorki egyetemen teológiát és orvostudományt tanult. Hazatérése után több teozófus tanári és lelkészi állásajánlatot is visszautasított. Pályáját 1897-ben lelki tanítóként kezdte, majd ezt követően kiadta a Felhívás a népemhez című művét. 1900-ban megalapította az „Egyetemes Fehér Testvériséget”, amely szereteten, bölcsességen és igazságon alapult. Ettől kezdve járta az országot, hogy tanítsa és gyógyítsa az embereket, és nagygyűlésein minden évben egyre többen vettek részt. Az egyház azonban növekvő nyugtalansággal figyelte tevékenységét, és végül kiátkozással sújtotta. Ezután Szófiában telepedett le, ahol fokozatosan egy társaság alakult ki körülötte, és itt is rendszeresen tartott előadásokat. Éves augusztusi gyűlései a hét szent közelében, a Rila Hegységben kerültek megrendezésre.

Az 1914-es év folyamán, Várnában házi őrizetbe helyezték. Ugyanebben az évben Deunovnak látomása volt Krisztusról, és ettől kezdve Neki szentelte az életét. Később azt mondta: „Amit Krisztus mondott, és amit én mondok most, az egy forrásból származik.”

Peter Deunov élete során számos előadást tartott. Miként sok más szellemi vezető, a huszadik század elejétől kezdve ő is felismerte az eljövendő Vízöntő kor nagy lehetőségeit. Látomása szerint ez 1914-ben kezdődött, és feladatának tekintette, hogy útmutatást adjon az új szellemi időszak kezdetén. 1922-ben iskolát alapított, és folytatta nyilvános előadásait is. Minden évben megtartotta nyári nagygyűléseit is, kivéve 1927-ben, amikor a hatóságok megtiltották, hogy a testvériség bármiféle nagyobb összejövetelt rendezzen.

Szuggesztív erejű, tehetséges ember volt – misztikus, aki tanításait az eredeti kereszténység újjáéledésének élte meg. Ő is kijelentette, hogy ezeket a tanításokat korszakokon át eltitkolták, hogy az átlagemberek számára hozzáférhetetlen legyen. De mindenben a szeretet volt a legfontosabb tényező. Erről így beszélt: „Az igazi szeretet alapján Istent látjuk mindenben, még a legjelentéktelenebb dologban is. Az embernek kiapadhatatlan forrássá kell válnia, nappá, nagy kiterjedéssé, amelyben mindennek megvan a helye. Az isteni szeretet az alkimisták köve, az életelixír.”

Peter Deunov zenész is volt, és sok szép, mély értelmű dalt szerzett. Kidolgozott egy „össz-mozgásművészetet” is, egy olyan szakrális táncsorozatot, amellyel megpróbálta az ember szellemi fejlődését serkenteni.

A második világháború vihara Bulgárián is keresztülvonult. Bulgária része volt a Németországot támogató tengelyhatalmaknak, ezért 1944 elején, körülbelül négy hónappal a normandiai partraszállás előtt Szófiát bombázták. Deunov a Vitosa hegység közelében keresett menedéket. Később, az év során azt mondta egy tanítványának, hogy befejezte földi feladatát, és nemsokára meg fog halni. Ugyanebben az évben, december 27-én reggel 6 órakor halt meg a csodálatos szanszkrit „aum”-mal az ajkán.

Két nappal később megjelentek a kommunista hatóságok, hogy letartóztassák, és valószínűleg ki is végezték volna. A sírkövére, amely közvetlenül a bolgár főváros mellett található, csupán egy pentagramot véstek, az alábbi szavakkal: „szeretet, bölcsesség, igazság, igazságosság, erény” – egy nagy lélek öröksége.

A tanuló a fényben él.

Ez az egyetlen igazi világ.

Az árnyék nem valóságos.

Keresd a fényt, amely nem vet árnyékot.

Kerülj minden olyan gondolatot és érzelmet,

amely elsötétíti a tudatodat.

A tiszta szeretet szenvedéshez vezet,

A szenvedés tapasztalatot teremt,

A tapasztalat belátáshoz juttat,

A belátás bölcsességet szül,

És a bölcsesség az igazsághoz vezet.

Az emberi szeretet ingatag és változik,

A szellemi szeretet változás nélkül változik,

Az isteni szeretet megváltoztathatatlan és nem változik;

csak fejlődik.

Először a teljességet kell szeretned;

Azáltal, hogy mindent szeretsz, a részeit is szeretni fogod.

Ha elnyered a kozmikus szeretetet,

Minden teremtményt szeretni fogsz,

Mert az élet egysége a valóságod.