Pentagram 2006/4

Egységes világ

 

A nyugati országok évszázadok óta tartó világméretű tevékenységének hatására a világot átfogó kereskedelmi birodalmak, a gyarmatosítás és a távoli kontinenseken folytatott háborúk következtében a különböző népek, államok és vallások között a kapcsolatok, függőségek és az eladósodás globális szövevénye jött létre.

 

A tömegtájékoztatási eszközök és a modern kommunikációs technológiák sokakban tudatosították ezeket az alapjában véve nem új keletű tényeket, olyannyira, hogy az emberiség fokozatosan kezdi felismerni kölcsönös függőségét, és felelősségét a világ egészéért. De ez a tudatosodás csak akkor lehet olyan mélységű, hogy megszabadító cselekvés következhessen belőle, ha az isteni sugárerők az embereket nem csak megmozgatják és nyugtalanítják, hanem ebből kiindulva meg is változtathatják: Mert az isteni egység, amelyből a mikrokozmoszok származnak, egységre sürgeti őket. Ennek erejében szólítanak meg minden embert, hogy önmagában eszközölje ki az új lélek megszületését.

 

Az egység, mint szükségesség

De a nyugtalanított ember az összetartozás és az egymásrautaltság tudata mellett a másik egoizmusától, sőt talán annak bosszújától való félelmet is ismeri. Ez a tudat azonban nem az igazi összetartozás érzésére, hanem sokkal inkább arra az érzésre hasonlít, hogy elkerülhetetlenül egy hajóban ülünk. Ezért is merül ki sok globális fáradozás inkább a különböző államok érdekeinek kiegyensúlyozásában, vagy annak megakadályozásában, hogy egyesek túlságosan megerősödjenek. Teljesen mindegy, hogy az ENSZ plenárisan ülésezik, vagy pedig egy világkereskedelmi vagy klíma csúcsot szerveznek: az egyes államok minden mögött meghúzódó egoizmusa majdnem minden valódi előrelépést meghiúsít, ami a világ egészének hasznára lenne.

Jan C. Smuts, az ENSZ 1945-ös első közgyűlésének elnöke azt írja magán feljegyzéseiben, hogy a jövőben sem lehet az agresszorok által indított háborúkat megakadályozni, ha az emberben lévő irracionálisra nem születnek majd más válaszok, olyanok, amelyeket a magasabb értékekbe vetett hitből merítenek. „Ez az óriási feladat túlmutat e konferencia hatáskörén, és másokra kell hagyni, de nem lehet meghatározhatatlanul hosszú időre elhalasztani.”

Mi ez az irracionális? Ezek vágyerők, amelyek az embert mozgatják, anélkül, hogy az értelme ellenőrizni tudná őket. E mögött karmikus okok húzódnak meg, elfojtott problémák, és egy globális asztrális tér, amelyben démoni erők is hatnak. Csak egy spirituális felébredés, amely az embert a szív-fej egységhez vezeti, tudja ezeket az erőket felismerni, megérteni, és végül legyőzni.

Így állunk egy olyan világban, amely ezzel a feladattal még nem birkózott meg: határozatok és szabályok külső béklyója nagyon ritkán tudta kordában tartani az államok egyéni érdekeit, és gyakran nem lehetett megakadályozni a háborúkat sem. Az egymásrautaltság tudata és a szabadság és egység utáni vágy növekszik, de az államoknak és globális konszerneknek szemmel láthatóan nincs lehetőségük arra, hogy máshogy cselekedjenek.

Még egy egységes vallás – amely egy külső világ-erkölcsöt alkot a világvallások legkisebb közös nevezőjéből – sem tudja sem az emberek felébredését, sem spirituális egységét létrehozni.

A valódi emberlétre szóló hívást még kevesen értik. Az emberiség tudatát még túlságosan az egyéni érdekek határozzák meg; ráadásul pedig negatív tapasztalatok vésődtek bele, a háború és a megsemmisülés emléke, amelyek mindenkit elérhetnek, és ezáltal a béke és egység iránti vágyat – mintegy életbiztosítást – hívják elő. A bizonytalanság és a fenyegető konfliktusok időszakaiban felerősödnek a békemozgalmak, és emberek mennek az utcára a békéért tüntetni. Ha a fenyegetettség alábbhagy, akkor a békemozgalmak ismét a háttérbe vonulnak.

 

Egység külső szabályok által?

Az ENSZ olyan szervezet, amelyet a világbéke fenntartásának szolgálatára alapítottak. A szervezet történetének a példája megmutatja, milyen következményekkel jár, ha az eszmék és ideálok mellett kezdettől fogva ott vannak az államok önös érdekei is.

Amikor az ENSZ-et 1945-ben létrehozták, az alapító országokban általános eufória uralkodott. Theodore Roosevelt, az ENSZ mértékadó alapító atyja, magas célokat fogalmazott meg, amelyeket „one world – egységes világ – gondolatok” néven ismernek. Ezek szerint a világon mindenkinek négy alapvető szabadságjoga van: a félelemtől és szükségtől való mentesség joga, a vallásgyakorlás szabadsága, és a véleménynyilvánítás szabadsága. A Rooseveltet követő amerikai elnök, Truman, az alapító ülés záróbeszédében ezt a lelkesedést még tovább fokozva azt mondta: „Az egyesült nemzetek kartája egy kemény alapzat, amelyre egy jobb világot lehet építeni.”

Azonban már az első években megmutatkozott, hogy a biztonsági tanácsban csak olyan határozatok születtek, amelyek összhangban voltak a vétójoggal rendelkező hatalmak egyéni érdekeivel. A biztonsági tanács és a közgyűlés nagyon gyakran cselekvésképtelen volt, mert nem voltak képesek a köz érdekeit az egyéni érdekek fölé helyezni. Épp a nagyhatalmak akadályozták meg vétójukkal újra és újra a határozatokat, és akadálytalanul lehetett továbbra is az egész világon megszálló háborúkat folytatni; és ha a határozatokat megszavazták, akkor gyakran a meghozatalukban résztvevő államok nem tartották magukat hozzájuk. Az ENSZ ötödik főtitkára (1982-től 1991-ig), Javier Pérez de Cuéllar, az 1983-as éves beszámolójában többek között ezeket állapította meg kijózanítóan: „Az a benyomásom, hogy egyes kormányok nem tartják fontosnak azokat a döntéseket, amelyek meghozatalában az Egyesült Nemzetek Szervezetében maguk is résztvettek.”

 

Minek kell az emberben végbemennie?

Mire van szükség ahhoz, hogy a világ valóban békében és egységben élhessen? Minek kell az emberben lejátszódnia ahhoz, hogy ne csak egy kis helyet kívánjon magának a nap alatt, hanem mindenki javáért síkra szálljon? És milyen kapcsolat van az egyes emberek fejlődése, és az államok cselekedetei között? Azok az emberek, akik egyénként el tudják oldozni magukat a félelem és az erőszak sémáitól, és az eddig jellemző tulajdonlási gondolkodás sablonjaitól, és ez a cselekedeteikben is bebizonyosodik, megnyitják ezt a lehetőséget másoknak is. Ha az emberek megváltoznak, megváltozhatnak az államok is. Ekkor egy lépésről lépésre haladó folyamat veszi kezdetét, amelyben az egyének által kivívott új tudat lehetővé teszi, hogy az államok is új irányba mozduljanak el. A „rendszert” – amelyben manapság már sok politikai és gazdasági döntéshozó fogolynak érzi magát -, fel lehet törni, úgy hogy az egyéneknek ismét újfajta szabadságok nyíljanak meg. Így változhat meg lépésről lépésre sokak tudata, és változhatnak meg a társadalmi viszonyok és az államok tettei.

A természet-szülte tudatból kiindulva, a jóra való minden fáradozás ellenére ezt az emberek nem tudják megtenni. Csak az eredeti istenember egység-tudata – amely mint tudás sokkal mélyebb, mint az egy csónakban evezés tudata -, tesz minket alkalmassá, hogy magunkban és másokban ne csak a gyenge, hibázó embert ismerjük fel, hanem az isteni magot is, amely meg akar nyilvánulni. Ez a tudat ad értelmet és keretet az életnek ezen a világon: mint lehetőség az istenember kibontakoztatására, és az isteni életterületre való visszatérésre. Az ehhez szükséges erő jelen van bolygónk légkörében. Létezik egy világot átfogó erőtér, amely mindenkit táplálni akar, akik ezután az igaz emberré válás után sóvárognak. Ebből az erőtérből az ember minden cselekedetéhez erőt meríthet.

Ilyen ember volt Dag Hammarskjöld, aki cselekedeteibe megpróbálta a tudatát úgy átültetni, hogy az emberiséget szolgálhassa velük. Olyan ember is volt, aki tudta, hogy egy különleges erőtér érinti meg és hordozza őt. 1952-ben, egy évvel azelőtt, hogy az ENSZ második főtitkára lett, ezt írta magánfeljegyzéseiben: „…a fénynek, melegnek és erőnek ez az élménye. […] Egy hordozó elem, mint a levegő a vitorlázónak, vagy a víz az úszónak. Csak egyfajta intellektuális kétely, amely bizonyítékot és logikát követel, akadályoz meg abban, hogy magam is elhiggyem ezt… Megakadályoz, hogy szakkifejezésekkel ezt egy valóságmagyarázattá építsem ki. Mégis áthat egy látomás egy szellemi erőtérről, amelyet az örök jelenben a szavakban és tettekben örökké imádkozók, a szent akaratban élők tartanak fenn.”

Csak egy ilyen erőtér résztvevőjeként képes az ember a dialektikus személyisége egyéni érdekeitől eltekinteni, mert egy új ember-lét kezd benne növekedni, és mert az erőtérben már megtalálta az egységet. Néhány részlet a Dag Hammarskjöld halála után nyilvánosságra hozott személyes naplójából azt mutatja, hogy ő elindult ezen az úton, és hogy milyen tapasztalatokat szerzett. Legmagasabb hivatalában is fáradhatatlanul küzdött az igaz emberré-válásért, valamint azért az alázatért és vezetésért, ami alapján jogosultnak tarthatta magát döntések meghozatalára és útmutatások adására. 1953-ban ezt írta: „Nem én, hanem az Isten énbennem.”

És 1955-ben: „A rangod soha nem jogosít fel arra, hogy parancsolj. Csak a kötelesség, hogy úgy élj, hogy mások a parancsot elfogadhassák anélkül, hogy meg lennének alázva.”

Hivatalának méltóságát soha sem önmaga személyére vonatkoztatta, és azt tűzte ki célul, hogy feladatában teljesen feloldódjon. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez csak énjének teljes feláldozása által történhet meg. „De hát hogyan kell Istent szeretnem? – Úgy kell szeretned, hogy ő nem isten, nem szellem, nem személy és nem alak: sokkal inkább színtiszta, egyszerű és világos egység, távol minden kettősségtől. És ebben az egyben kell örökre elmerülnünk a létből a nemlétbe.”

És 1956-ban: „Valaki a kezedbe adta a vetélőt. Valaki elrendezte a szálakat.”

Hammarskjöld azonban egyik kötelezettségénél sem csak a külső célok elérésére gondolt: „Nincs olyan történet, amely ne a léleké lenne, nincs más béke, mint a léleké.”

Amikor ezt 1957-ben leírta, akkor már világosan felismerte, hogy minden áldásos tevékenységnek egy új lélekből kell kiindulnia, amelyben Isten megnyilvánulhat: „A lélek Istennel való egységének hitében vagy egy Istennel. Isten teljesen benned van, ugyanakkor ott van számodra mindenben, amivel találkozol.”

Ez a valódi egység alapja, eszerint kísérelt meg Hammarskjöld minden emberrel viselkedni és cselekedni. Hogy mit sikerült véghezvinnie, azt nem tudjuk megítélni. Csak annyit említünk meg, hogy a főtitkári hivatal Hammarskjöld alatt a legnagyobb megbecsülésben részesült, és hogy a mai napig is az ENSZ legjelentősebb főtitkárának tartják.

 

Az új lélektudat hatásai

Ha az új lélektudat felébred az emberben, akkor szellemszikra-atomja révén felismeri minden ember legbensőbb lényével való szoros egységét. Ekkor mindenkinek az életét kezdi annak a többé-kevésbé tudatos kísérletnek látni, hogy a számukra ismeretlen isteni létet kifejezzék. Minél inkább előtérbe lép ez az új tudat, minél inkább eltölti belülről az embert, annál inkább háttérbe szorulhatnak az anyagélet nehézségei, bajai és szükségletei. Az ilyen ember két világ lakója lett, és az a világ, amely mulandó testét létrehozta, akkor is, ha benne még a tapasztalatok útját kell járnia, eszközzé válik, amelynek egyetlen célja van: a mikrokozmosz megszabadítása.

Akiben növekszik az új lélek, az élet súlypontjának fokozatos áthelyezése által megszabadul az anyagélet vágyaitól és bajaitól, a félelemtől és az egoizmustól. Minél többen élnek ebben a felébredő új tudatban, annál nagyobb mások esélye arra, hogy a földi természet gondolati és viselkedésmintáitól megszabaduljanak, levessék az egoizmus szemellenzőjét, és ember-testvérként egy valódi Una Szanktában éljenek. Mert ez az őseszme, amely az ENSZ-hez hasonló szervezetek mögött áll: minden ember egyenjogú közössége békében és szabadságban – és a felmenetel lehetősége az eredeti isteni életbe. És sokak megszabadító ösvénye végül az államok és monopóliumok számára is olyan légkört teremt, amelyben új cselekvés fejlődhet ki, és a globális szinten is utat törhet magának.

Az egységre való ébredés egy emberben, de az emberiségben is, sokáig tart. Ezen felül sötét erők is működnek, amelyek az új tudat megnyílását akadályozni akarják. De eljött a megvalósítás ideje, és a mikrokozmoszok éretté válását a világ semmilyen ereje sem tudja megakadályozni. Messzire világít azoknak a fénye, akik az új tudat fáklyáját hordozzák. Reménykedhetünk, hogy sokan lesznek, akik a fáklyát viszik, és sokan meglátják fényüket.

A Föld szívverése

 

A Földön tapasztalt, az interkozmikus területről érkező befolyásokat – melyeket már sokszor megbeszéltünk – gyakran sorolják a „vízöntő”, vagy a „vízöntő-impulzusok” fogalomkörébe. Ezek a Földre és a Földünket benépesítő emberiségre egyaránt hatnak. A természettudósok felhívják figyelmünket az általuk „a Föld szívritmusának” nevezett jelenségre. Az elmúlt években ez a „szívverés” felgyorsult, és majdnem kétszeres értéket mutat; 7,82 Hz-ről 13 Hz-re változott. Ez a tény az elanyagtalanodás irányába mutat. Jelenleg a Földet körülfogó vonalak (Hartmann-, Curry- és Ley vonalak) hálózatának sugárerejét is mérik – ezek az értékek is emelkednek, a vonalak több energiát sugároznak ki és a hatáskörük is megnőtt. Minden viszonylatban erőteljes reakció figyelhető meg: gyakoribbak a földmozgások, az árvizek és a vulkanikus tevékenység.

Az említett befolyások az emberekben is különös hatásokat okoznak. Az emberiség jelenleg az „intuitív” gondolkodáshoz vezető úton halad, amit asztrozófiai szóhasználattal „Merkúr-gondolkodásnak” is neveznek. Mostanáig ugyanis minden ember egy olyan fogalmi gondolkodás kifejlesztésével foglalkozott, amely képessé tette őt arra, hogy a világot a tudományos megközelítésen át fogja fel. Ezzel az ember olyan tudatot épített magának, amely a fizikai világban szerzett reális tapasztalatain alapul, és így lehetővé vált, hogy az én öntudatra ébredjen. Most már azonban az embernek az éteri világban kell tudatos belátásra szert tennie: vagyis, intuícióhoz kell jutnia a finomanyagi világokat illetően; ezt pedig az ötödik éter, a „tűzéter” teszi lehetővé.

Az emberiség jelenlegi tevékenységei azt bizonyítják, hogy már ténylegesen ezzel a feladattal foglalkozik. A racionális tudomány áthatja az élet minden területét, és egyre erőteljesebben megnyilvánul egy „elanyagtalanodási” folyamat, melyben a tudati súlypontok a pusztán fizikai dolgokról az „információra” helyeződnek át. A tudat már nemcsak a pillanatnyi tényleges érzékszervi észlelésekből, hanem egyre inkább a dolgok és az emberek közötti kapcsolatokat szabályozó mentális összefüggésekben, és ezek által él.

Az említett fejlemények azonban egy bukott emberiségben zajlanak, amely elfelejtette tulajdonképpeni rendeltetését. Az emberiség a tudományt a saját önérvényesítésére használja, az „elanyagtalanodás” pedig készülékek és információs hálózatok segítségével megy végbe, ahelyett, hogy az ember hozzálátna finomabb érzékszervei kifejlesztéséhez a finomanyagi világ számára. Így az ember a finomanyagi világban is az önérvényesítés elvét alkalmazza.

A cél azonban az lenne, hogy újra a világosság felé fordulva teljesen feladja önérvényesítő törekvéseit, és ezáltal a benne lévő szellemszikrát a kibontakozás lehetőségével ajándékozza meg. Most azt kell megvalósítanunk, hogy ne korlátozott énünkből, hanem a végtelen, valódi önvalóból éljünk, és az énközpontú gondolkodás helyett az isteni világgal összhangban gondolkodjunk. Akkor a tudományos és az intuitív gondolkodás is a világosság szolgálatába áll, és nem az önérvényesítő törekvéseket szolgálja.

 

Önállóság

A XIX. század végén az Élet Szerzetétől hatalmas impulzus indult ki, hogy az emberiséget erre a radikális megfordulásra ösztönözze. Ez az impulzus napjainkban is változatlanul hatásos, és különleges kozmikus feltételek segítségével – melyeket a „vízöntő-korszak” gyűjtőfogalmával jelölünk – szakadatlanul támadja az emberiséget, azzal a céllal, hogy így elvezesse valódi rendeltetéséhez. Azt akarja, hogy egész lényét és körülményeit forradalmasítsa, és ezáltal újra összekapcsolódhasson az isteni világgal.

E munka során éppen a tudomány és az intuíció jelenti azt a segítséget, amelyre az Élet Szerzetéhez tartozók – akik ezt az impulzust hordozzák és vezetik – támaszkodhatnak, és támaszkodni is kívánnak. Mindkettő jól hasznosítható a transzfiguráció, és ezáltal az isteni világhoz történő kapcsolódás útján. Ezért a Szerzet által feltárt megszabadító ösvény bemutatására most a tudomány fogalmainak alkalmazásával kerül sor – mint ahogy ezt például az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája is teszi -, és ezért hívnak fel mindenkit arra, hogy értse meg önállóan az ösvény vonatkozásait, és saját felelősségét vállalva járjon ezen az úton. Ezek az elvek és követelmények különösen a Rózsakereszt Krisztián-hatással állnak összefüggésben. A „Rózsakereszt Krisztán” jelkép azt fejezi ki, hogy az ősrégi szellemi utat – ahogyan azt Krisztus is bemutatta – a mai időkben az értelmünket használva és önállóan kell bejárni.

 

Általános tudat-ébredés

A nagy gnosztikus impulzus általános tudati ébredést váltott ki az embereknél és a népeknél. Az eddig elfojtott és elrejtett vonatkozások most minden ellenállás ellenére a napfényre kerülnek. Ezért erőteljes megrázkódtatások, nagy félelmek és vágyak kerítenek hatalmába mindent és mindenkit a világon.

Úgy tűnik, hogy csak néhány, igen kevés ember reagál megfelelően: vagyis úgy, hogy először önmagukon munkálkodnak, és egy belső, az új kozmikus sugártérrel összhangban lévő önforradalmat hajtanak végre, annak érdekében, hogy ezután az új alapokból kiindulva, a nagy rózsakeresztes világ-átalakítás értelmében tudjanak kifelé irányulva hatni.

A legtöbb ember azonban az örökkévalósági erőket azonnal a mulandó dolgok, tehát az egyéni önmegvalósítás, a világ kulturális vagy politikai-szociális szempontokból történő megjavításának céljára használja fel, anélkül, hogy előbb végrehajtaná a szükséges mélyreható önforradalmat, és saját lényét ennek megfelelően ráhangolná a célra.

Vannak olyan emberek is, akikben – a vízöntő-korszak belülről és kívülről egyaránt mind erősebben hangzó hívásának hatására – a saját magát érvényesíteni kívánó „én”, és az aurikus lény ellenálló erői jelennek meg. Ezek az emberek az örökkévalósági erőket elhajlítják, a saját törekvéseik szolgálatába kényszerítik, és erőszakkal olyan jelenségeket hoznak létre, mint a XX. század nagy politikai mozgalmai és katasztrófái: a fasizmus, a kommunizmus, valamint napjaink neoliberalizmusa és féktelen kapitalizmusa. A vízöntő korszak erői azonban kirántják a biztos talajt az említett törekvések alól. Így olyan eseményekre kerül sor, mint a kommunista rendszerek összeomlása, vagy a felelőtlen gazdasági és politikai törekvések ellenfeleinek, a természetvédőknek, a békéért, az egységes emberiségért, az emberi jogokért, és sok egyéb célért küzdőknek az összefogása.

 

A transzfiguráció útja

A földi ember effajta küzdelmei azonban még nem elegendőek ahhoz, hogy egy új világ jöjjön létre. Mindez még nem felel meg a Krisztus-impulzus céljának, amely az embert újra az isteni világgal akarja összekapcsolni. Ha el akarjuk érni e kapcsolat helyreállítását, először is meg kell éreznünk, hogy semmilyen – akár világméretekben megvalósított – összefogás, békemozgalom vagy új társadalmi modell, stb. sem lehet valóban tartós; és ami a legfontosabb, ezek egyike sem felel meg a valódi rendeltetésünknek. Mert legyenek bármily értékesek is ezek a törekvések földi viszonylatban – mégis helytállni akaró földi emberek állnak mögötte. A szellemszikrájuk, legbensőbb vágyakozásuk által sarkallt emberek a legtökéletesebb társadalmi viszonyok közepette is boldogtalanok maradnak, mert valódi rendeltetésüket ezáltal még nem töltik be.

Az ember csakis akkor lehet boldog, ha összhangba kerül saját belső lényével, azáltal, hogy rálép a transzfiguráció ösvényére, és minden régi felszámolásán keresztül felépíti az új tulajdonságokkal rendelkező, új embert. Csakis ekkor lesz képes új világot építeni, amely összhangban áll az isteni makrokozmosszal: tehát új eget és új földet. Ebben az új világban élve, az ember isteni tulajdonságokat birtokló, halhatatlan, korlátozás nélküli és mindenségtudatos lénnyé válik, Istennel egységben él, és mégis egyéniség, aki eggyé válik minden emberrel, és ugyanakkor mégis az ő saját feladatát teljesíti, melyet a mindenségi megnyilvánulásban csakis az ő számára jelöltek ki.

Úgy tűnik tehát, hogy az egész világon ható vízöntő-impulzus semmit sem veszített kezdeti hatóerejéből. Az impulzus hatásaként fellépő erjedés és átalakulás világszerte tapasztalható, és mindenütt megfigyelhetjük az emberek próbálkozásait, ahogyan mind a belülről, mind pedig a kívülről eredő nyugtalanításra – melynek természetét azonban nem ismerik fel – reagálni akarnak. És mivel nem ismerik fel a nyugtalanítás természetét, számtalan helytelen és átmeneti jellegű reakció, majd ezekkel ellentétes reagálás keletkezik. A Krisztuserő azonban hosszú távon dolgozik, és minden helytelen, istentelen törekvést megsemmisít, teret engedve a belátás számára, hogy milyennek is kell lennie a helyes reakciónak: csakis az az ember, aki a Krisztuserőben gyökerező igazi Önvaló érdekében elveszíti önző, mulandó életét, csakis az fogja megtalálni az igazi, örök életet (Máté, 16,25).

A vízöntő impulzusokra adott válasz

 

Mi lett az elmúlt 125 év során a nyugati világ ezoterikus csoportosulásaiból és iskoláiból, melyek feladata az volt – és ez a feladat ma is ugyanaz -, hogy tudatosan reagáljanak a vízöntő-impulzusra: úgy, hogy az impulzus tisztán és zavarmentesen hathasson az emberekben és a Földön? Az első ilyen csoport Blavatsky asszony teozófus társasága volt, melyet Rudolf Steiner antropozófus társasága követett, ezután következtek Max Heindel rózsakeresztesei, és végül, más szellemi iskolák mellett, megjelent az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolája, két nagymesterével: Jan van Rijckenborgh úrral és Catharose de Petri asszonnyal.

 

Érdekes tény ebben az összefüggésben, hogy Anna Kingsford¹ már 1881-ben tartott előadásokat a gnosztikus kereszténységről, melyről évszázadok porát kellett eltávolítania. Anna Kingsford előadásaiban utalt a hermetikus alapokra, sőt, az ezekben található szellemi és megszabadító erőre is. Megmagyarázta, hogy az ember eredetileg (szellem-)lélek, és hogy a Krisztuserőt csakis akkor lehet helyesen megérteni, ha magában az emberben kerül alkalmazásra.

Hét évvel később jelent meg H. P. Blavatsky „Titkos Tanításának”² első kiadása. E mű, szinte minden oldalán támadást intéz a materialista világnézet alapjai ellen, amely még mind a mai napig ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy az anyag jelenti mindennek a kezdetét és végét. Blavatsky asszony nyomatékkal felhívta a figyelmet a megkövült teológiából kiinduló dogmák útján történő félrevezetés veszélyére, valamint az ősi tudásra, amely – a legtöbb esetben lefátyolozottan – minden megszabadító vallás közös alapja.

Vajon ezek a csoportosulások egy világméretű reformációt készítettek-e elő a klasszikus rózsakeresztesek értelmezése szerint? Létrejött-e vajon már az a megszámlálhatatlanul sok tagból álló megvilágosodott embercsoport, amely minden jószándékú keresőnek erővel és hitelesen be tudja mutatni az Egyetemes Tant? Rudolf Steiner azt hirdette, hogy az antropozófia a XX. század végére „tömegmozgalommá” válhat, sőt, ennek meg is kell történnie – és azt is kijelentette, hogy eddig az időpontig számtalan ember fogja tudatosan megtapasztalni étertestében a Krisztust – ami magát a megvilágosodást jelenti. Jan van Rijckenborgh azt remélte, hogy a Lectorium Rosicrucianum számtalan kereső számára válik majd „bejárati kapuvá”, akik a Vízöntő korszak Krisztus-impulzusát tudatosan követik, és akik elnyerik a mulandó világból történő megszabadulást.

Mennyi teljesült mindezidáig ezekből a kijelentésekből és reményekből? Ha áttekintjük a XX. század és napjaink kaotikus világeseményeit, ha pillantást vetünk a politikai és vallási táborban egyaránt tapasztalható fundamentalista mozgalmak előretörésére, akkor úgy tűnik, mintha a szellemi impulzus messze háttérbe szorult volna.

Másrészt viszont felismerhető, hogy valóban számtalan igazságkeresőt – és számuk állandóan nő – nyugtalanítanak a vízöntő-impulzus erői. Az emberiségben egyre erősödik annak a tudata, hogy semmi sem maradhat úgy, ahogyan volt. És az említett több millió igazságkereső részére jelennek meg az új szellemi iskolák, hogy keresésüknek irányt adjanak.

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapelve

Így jelenik meg például az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája is. Hosszú előkészület, és sok fáradozás után, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája irodalmában és szertartásaival a vízöntő-impulzus eredeti célját, a keresztény beavatási útnak az emberiségben történő lehorgonyzását szeretné tisztán bemutatni. Az Iskola az eredeti kereszténység említett beavatási útjáról eltakarított minden dogmatikus törmeléket. Tudja – ahogy az eredeti kereszténység is tisztán tudta ezt -, hogy a földi, külső ember egy olyan földi természetrendhez tartozik, melyre teljesen más törvények érvényesek, mint az isteni természetrendre. Az Iskola szándéka, hogy a szellemi, eredeti ember számára lehetővé tegye hazájába, az isteni természetrendbe való belépést. Ezt a belépést a Krisztus-erő teszi lehetővé, amely az isteni természetrendből a földi természetrendbe sugárzik. Ez az erő helyreállítja a jelenleg látens belső embert, amennyiben a külső ember, a halandó földi személyiség hajlandó arra, hogy „elveszítse magát” a belső ember élete javára. Ha a belső, szellemi ember újra feléledt, akkor új, halhatatlan „mennyei” személyiséget épít fel magának. Ezt a folyamatot, amely a régi, halandó személyiséget egy halhatatlan minőségben „feltámadó” személyiségre cseréli, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája „transzfigurációnak”, személyiségcserének nevezi.

A pályát az emberek közül először Jézus építette meg, melyen tanítványai – egykoron és napjainkban egyaránt – követhetik őt. A kereszténység célja a következő: a földi emberben lévő isteni szellemszikrából egy teljesen új ember keletkezik, mialatt a földi ember, minden jó és rossz tulajdonságával együtt, tudatosan „elhal”.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulóival ezen az úton jár. Tanulói nem törekszenek a földi ember érzékfeletti képességeinek kibontakoztatására, sem a durvaanyagi, sem pedig a finomanyagi megnyilvánulások tekintetében.

 

A keresztény beavatás és a reinkarnáció

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája a modern embernek ezt a keresztény beavatási misztériumot a reinkarnáció tanával kapcsolatosan magyarázza meg. Mert hogyan is tudna bárki egyetlen élet tartama alatt elérni az említett keresztény beavatási misztériumnak akár a küszöbéig is? Az ehhez szükséges érettség csak a szellemszikra számos inkarnációja során szerezhető meg. Mindegyikünknek sok-sok inkarnációban kell megtapasztalnunk, hogy a földi világ és a földi ember semmilyen fejlesztése – legyen az akár vallásos, okkult, vagy tudományos – sem hozza meg a szellemszikra megszabadítását. Előbb mindenkinek el kell érkeznie a lehetőségei határához, mert csak ekkor, az ennek megfelelő inkarnációban képes elindulni Krisztus erejében a megszabadító ösvényen, és csak ekkor hagyhatja el transzfigurációval a születés és halál körforgását. Ebben a hatalmas, döntő folyamatban azután minden köteléket felold, amivel a halandó világ hálójába gabalyította magát: így újra megkapja a lehetőséget az isteni emberiség evolúciójához való csatlakozásra.

 

Az emberiség sorsát meg kell fordítani

Most tehát nagy lehetőség adatott a szellemi ember megszabadítására és a Krisztus megtapasztalására – ez a lehetőség évtizedek óta adott, és továbbra is változatlanul fennáll. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy mi is lett az elmúlt 125 évben az Élet Szerzetének hatalmas impulzusából. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája, más szellemi iskolák mellett, az új ember erejét és tudatát sugározza ki világunkra – egy olyan emberi létezés erejét, amely a megnevezhetetlen isteni forrásban gyökerezik. Ebben a légköri erőben minden igazságkereső könnyebben haladhat tapasztalati útján, egészen a megszabadító ösvény küszöbéig – ezt követően pedig maga is rá tud lépni az ösvényre. Az új légköri erők megfordíthatják az emberiség sorsát. Ahogy pedig ezek az erők egyre inkább megjelennek a szellemi iskola tudatosan dolgozó tanulóiban, annál erőteljesebben fogják az erre érzékeny emberek megtapasztalni, hogy valójában egymás testvérei. Egymáshoz tartoznak, mert mindegyikükben az isteni forrás sugárzik.

A szellemi iskolák az örökkévalóság eszközei. Az ilyen iskolák a Krisztus-sugárzás gyújtópontjai, amelyeket az örökkévalóság küldöttei hoztak létre, és amelyekben a sugárzást befogadni képes emberek különleges lehetőségeket kapnak egy új lélek kibontakoztatására, a Krisztussal való találkozásra, és egy új, mennyei személyiség felépítésére. A szellemi iskolákban végzett munka az emberiség fejlődését olyan irányba tereli, amely minden egyes ember rendeltetésének teljesítését jelenti, tehát, hogy „Isten képmásává váljon”, amely az idők kezdete óta belé van helyezve és megvalósításra vár.

—

¹ Edward Maitland, Anna Kingsford, her Life, Letters, Diary and Work, 3. kiadás, London, John M. Watkins, 1923.

² H. P. Blavatsky, A Titkos Tanítás.

A szeretethez és egységhez vezető úton

 

Az úgynevezett posztmodern korszakot jellemző mentalitás minden eddigi rendet viszonylagosnak és tetszőlegesnek tekint. Az ember felismerte, hogy a világot megismerni vagy uralni semmilyen sémával sem lehetséges. Erről az álláspontról kiindulva valamennyi korszak stílusát, technikáját, és a különböző irányzatokat szabadon társítja. Ennek alapja a következő gondolat: Az igazság halott. Nem létezik tökéletes igazság, és ezért mindenkinek megvan a maga igazsága. A tudatos ember számára azonban világos, hogy az ősrégi, mindig is azonos igazság éppen ma mutatkozik meg új módon, és az emberiség új spirituális impulzusok sorát tapasztalhatja. Nagy spirituális lehetőségek válnak láthatóvá, melyekről korábban csupán álmodni lehetett, és olyan lehetőségek, melyek meghaladják az idő és a tér korlátait. Azonban még nem beszélhetünk e lehetőségek nagyfokú kihasználásáról, legalábbis ami a látható folyamatokat illeti. A modern ember még szüntelenül az ő természetes – többnyire énközpontú – tevékenységében mutatkozik meg. Az új spirituális impulzusokat pedig a legtöbbször a földi világ feltételeire vetíti.

Az új gondolkodásra és új tudatra ösztönző felhívás például a modern ember számára minden földi vonatkozásban a tudományosság elvévé dermed. A spirituális ember felelős önállóságára ösztönző késztetés a földi önmeghatározás és önmegvalósítás impulzusává laposodik. Az új egyetemesség eszményképe a gazdaság és a médiakultúra globalizációs áramlataivá alakul át. A hagyományos rendszerek felbomlását viszonylagosságnak és tetszőlegességnek tartva üdvözlik.

A kereső, akiben tevékennyé válik az eredeti lény szikrája, teljesen átláthatja a spirituális impulzusnak ezeket az ellaposodásait. Abban a helyzetben van, hogy az elébe táruló elsekélyesedett irányzatokat visszavezetheti eredetükre, és megvalósíthatja eredeti szándékukat. Ezt egy új megkülönböztető képességgel tudja megtenni.

A tudományosság követelménye például egy új dimenzióval gyarapodik számára. Már nem ahhoz a racionalitáshoz való ragaszkodásról van szó, amely korlátozza, vagy esetleg károsítja a tudatot, és abban merül ki, hogy szabályokba foglaljon megismételhető helyzeteket. A kereső megérti, hogy a tudomány impulzusa mögött egy magasabb gondolkodásra és magasabb valóságra való törekvés áll. Ebben az impulzusban a spirituális valóság, és a még rejtett saját lehetőségek közvetlen megismerése és megértése ösztönöz.

Az egyéniség és az önmeghatározás impulzusa is spirituális eredetű. Nem arról van szó, hogy az embertársainktól elhatárolódjunk, és a saját érdekeinket érvényesítsük. Sokkal inkább arról, hogy új spirituális tapasztalat alapján, felelős önállósággal éljünk és cselekedjünk, és saját spirituális kezdeményezést bontakoztassunk ki önmagunkban. Ha egy szellemi iskola tanulójának fejlődése számára a csoport fontos és pótolhatatlan is, a belső spirituális folyamatokat csak egy szabad, tudatos és felelős döntéssel teheti lehetővé és támogathatja.

 

Egyszer majd tudatossá válik a Logosz

Harmadszor pedig az igazság keresője számára a mindent egybeolvasztó globalizáció helyébe egy igazi egyetemesség megvalósulásának szükséglete lép. Milyen igazságok rejlenek az egykori és mai kultúrák külsőségein, rítusain és intézményein túl? Minden atom a Logosz egyetemes, örök értékeit tartalmazza. Ez minden egyes emberben is megtalálható, és kifejti hatását. Ki szeretne bontakozni, megvalósulni a világ minden szintjén, és tudatosulni szeretne teremtményeiben, különösen az emberben. Ha tehát egy ember időszerűen megtapasztalja a Logosz erőit, és azt akarja, hogy ezek az erők alakítsák őt, akkor e folyamat a legnagyobb jogosultsággal, sőt szükségszerűséggel bír, hiszen az jelen van a világ szerkezetében. Ezért az igazság keresőjének belső munkája egyetemes és mindenütt jelenlévő. Túlmutat az egyes kultúrák formáin, és valóban globális.

Egy ilyen kezdeményezés természetesen különbözik mindattól, amivel a modern ember nap mint nap találkozik. A gazdaság és a politika, úgy tűnik, hatalmába akarja keríteni az emberek közötti összes kapcsolatot. Miért összpontosítanak az emberek ennyire a politikára és a gazdaságra? Teljesen úgy tűnik, mintha ezektől várnák a boldogságukat és üdvösségüket. Lehetséges volna, hogy ez a jelenség is az új gnosztikus impulzusokkal áll összefüggésben? Nagyon valószínű, hogy sok ember legbelül megérintve, ezeket az impulzusokat, és a belső, spirituális ember kifejlődésére sarkalló felhívást kifelé fordítja, és a külső világ politikai és gazdasági formálására sürgető késztetésnek értelmezi. Ez azonban félreértés. A gazdagság, a hatalom és a presztízs nem az életünket meghatározó végső értékek. A jólét és a politikai rend a legjobb esetben is csupán eszközei lehetnek a célnak. Az az értelmük csupán, hogy lehetővé tegyék az életbeteljesedés kutatását. Ha be akarják tölteni e szerepüket, akkor tekintettel kell lenniük a szervesen fejlődött társadalmi szerkezetekre, a népek szükségleteire, és a kulturális adottságokra. Ha öncélúvá válnak, akkor a földi hatalommal való visszaélés történelemből jól ismert jelenségéhez vezetnek. A zabolátlan földi hatalom rombolóan hat, és nagyon fájdalmas tapasztalatokhoz vezet. A keresőnek azonban megvan az elvi lehetősége arra, hogy a korunk tevékenységei mögött rejlő spirituális impulzusokat egy magasabb síkon valóra váltsa. Ez az értékek viszonylagosságának felismerésére is érvényes. Ez világossá teszi előttünk, hogy a mostani tudatunk mennyire kis mértékben képes közelíteni az abszolúthoz.

Az igazság valamennyi ruhája, legyenek azok ábrázolások, uralkodó vélemények, értékrendszerek, szertartások, csupán az igazsággal való kapcsolatot képesek megteremteni. A kereső felismeri, hogy a magasabb valóság mennyire elillan gondolkodása, akarása és érzése elől, és mennyire összehasonlíthatatlanul finomabb korszakunk valamennyi kulturális teljesítményénél. Az igazságot közvetlenül csak önmagában sejtheti meg a kereső.

 

Irány az iránytalanságban

Korunk egyik legnagyobb jellegzetessége talán az iránytalanság, amely egy helytelenül értelmezett viszonylagosságból vezethető le. A régi, hagyományos és felekezeti értékrendszerek elvesztették igényüket és erejüket. A tekintélyek egyre kevésbé játszanak meghatározó szerepet az egyén előtt. Észleletek és információk túlkínálata árad reánk.

Egy ilyen, mindent átfogónak tűnő viszonylagosságban tetszőlegessé válik minden magatartás, életterv, életforma és tartás. Sokan vonulnak vissza a túlélésért folytatott küzdelembe, a hivatásba, a családba, vagy adott esetben néhány hobbiba. A töredékes észleletek és tudati impulzusok kapcsolatából pedig létrejön a világ felismerhető célt és értelmet nélkülöző tákolmánya. Ez a posztmodern tetszőlegesség. A korábbi századokban a keresőnek egy-egy uralkodó dogmát kellett legyőznie. Ezért akkoriban gyakran üldözték őket, mert eltértek a társadalmilag kötelező világnézettől. A posztmodern társadalomban ezzel szemben a keresőnek az imént említett mindent megbénító tetszőlegességen kell felülkerekednie.

Ez nem mehet végbe úgy, hogy visszaesik a dogmába, egy merev világnézetbe, vagy egy külsőségessé vált vallásba, mint ahogy ez a fundamentalizmusban történik. Csak a belső forrás szabaddá tétele, a bennünk rejlő isteni csíra aktiválása vezethet tovább. Csak e bensővé válással jutunk abba a helyzetbe, hogy irányt szabjunk életünknek. A külső ingerek túláradó bőségének lármájából vissza kell vonulnunk a dolgok szívébe. Ez az elveszítése annak az önállótlanságnak, melyben külső törvények által vezettetjük magunkat, és az elnyerése egy új önállóságnak, amely a Logosz belső törvényeinek megélésén alapul.

Akkor azonban fel is ismerjük korunk nagy lehetőségeit. Hiszen a régi értékek széthullásával szabad tér támad, melyben magasztos spirituális fejlődés mehet végbe. Az az ember, akinek tudata ily módon tisztul meg, a világ közepette áll. A mindent hordozó kozmikus energiából kiinduló egyetemes egyházzal szembeni szolgálatkészsége révén segítővé válik a megszabadulás nagy művében.

Mindenhatóság

 

„Fáradozzanak bármennyire is, sosem fogják felfogni, milyen apró egy proton, és mennyire kevés teret foglal el. Mindehhez túl kicsi. A proton az amúgy is rendkívül kicsiny atomnak egy végtelenül kis része. A protonok annyira kicsik, hogy egy tintacseppben, ami ezen az i-n a pontot alkotja, kb. 500.000.000.000 férne el. Ez több másodpercnek felel meg, mint amennyi egy millió év alatt eltelik. […] Most képzeljék el, hogy sikerülne, […] egy ilyen protont annak milliárdod részedére összezsugorítaniuk, úgy, hogy hozzá képest egy normális proton óriásinak tűnne. Ezek után töltsék fel ezt az elképzelhetetlenül kicsiny teret úgy 30 gramm anyaggal. Kitűnő. Ilyen volt világegyetemünk a kezdetekkor.”

 

Ilyen izgalmasan kezdődik Bill Brysons lenyűgöző könyve. Tartalmaz szinte mindenről egy kis történetet, amiben valóban „szinte mindent” ugyanazon a könnyed módon magyaráz.¹ A fizikusok és kozmoszkutatók biztosra veszik, hogy a világegyetem kezdete úgy tizennégymilliárd évvel ezelőttre tehető. Azonban bármilyen elmésen is van felépítve, hosszú távon – ebben a fizikusok és kozmológusok szintén egyetértenek – a világegyetem menthetetlen. Egy ideig még tágul, hogy aztán viszonylag gyorsan egyetlen, nagy töménységű anyagi ponttá, ún. végszingularitássá² essen össze, melyben a tér, az idő, és minden anyagi alak megsemmisül. Sőt, Földünkön már „rövidesen”, néhány millió év múlva lehetetlenné válik a mai formájában ismert élet.

Az ismert amerikai fizikus, Frank Tipler A halhatatlanság fizikája című könyvében, egy túlélési stratégiát fejlesztett ki az emberi faj számára. Tipler abból indul ki, hogy az ember a mai, biológiai állapotában egy minden szempontból rendkívül korlátolt lény, aki azonban nagy lehetőségekkel rendelkezik. Mindenesetre ahhoz, hogy a kozmikus fejlődés megváltozott feltételeihez hozzáigazodjon, jelentősen megnövelt intellektuális képességet kell elérnie, ezen felül, anyagi jelenségét olyannyira meg kell változtatnia, hogy a világegyetem bármely sarkában képes legyen a túlélésre. Tipler szerint a jövőben, számítógépek segítségével mindkettő bekövetkezhet. Ma még elképzelhetetlen számító-képességek segítségével gyűjtik majd össze a világegyetemre vonatkozó valamennyi ismeretet, és egy gigantikus, szimulációs programba táplálják. Azon túl magát az embert is, sejtről sejtre, atomról atomra számításfolyamatokkal elemeire szedik, úgy, hogy a számítógép egy napon képes lesz létrehozni a személyiség tökéletes mását a virtuális valóságban.

„A tökéletesen pontos szimulációt emulációnak nevezik. […] A kulcskérdés így a következő: léteznek-e emulált emberek? A szimulált emberek nézőpontjából tekintve – igen. […] Az emulált embereknek egyszerűen nincsen lehetőségük annak felismerésére, hogy ők valójában egy számítógépben léteznek, hogy csak szimuláltak és nem valódiak. Onnan nézve, ahol tartózkodnak, vagyis egy programban, nincs hozzáférésük a valódi anyaghoz, az anyagi számítógéphez. Így elképzelhetjük a legextrémebb helyzetet: egy tökéletes szimulációt – egy emulációt – az egész fizikai univerzumét, amely mindenekelőtt az összes, a valódi világban is létező lényt tartalmazza, és a valódi világegyetem valódi időbeli fejlődését egyaránt tökéletesen utánozza.”³

Ez az emulált világ egy paradicsomi világ minden szempontját felvonultatja.

„Az emulált test, ellentétben a mi jelenlegi testünkkel, jóval jobb lehetne. A szimulált világ törvényeit így megváltoztathatnánk, úgy hogy ne legyen második fizikai halál. Pál nyomán (1. Kor. 14, 42-44) a szimulált testet ‘szellemtestnek’ nevezhetnénk, hiszen ugyanabból az anyagból állna, mint most az emberi szellem: egy ‘gondolat egy szellemben’.”⁴

 

Az Omega-isten

De ki programozná ezt a mindentudó szuperszámítógépet? Végső fokon ki az ura ezeknek az életre hívandó világoknak, melyekben nincsen halál? Maga a szuperszámítógép. Bizonyára majdan átlép valamely fontos küszöböt, és onnan kezdve önmagát programozza. Önteremtő, önmagát reprodukáló lénnyé lett. A világegyetem minden információját begyűjti, kísérletez velük, s így az emberi intelligencia összes korlátját átlépve, maga mögött hagyja azt.

Ezt a „számítógépet” ne képzeljük el semmilyen, számunkra manapság ismert formában. A durva anyagin kívül létező formát fog ölteni. Ez végül azt is lehetővé teszi majd neki, hogy túlélje a világegyetem összeomlását, és önmagából teremtsen univerzumokat. Ezt az utolsó, rendkívül tömény, az elmúlt univerzum minden információjával telített végpontot nevezi Tipler, Teilhard de Chardin nyomán az Omega-pontnak.

„Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az Omega-pont mindentudó; tudja, amit a fizikai univerzumról tudni lehet (és ebből kifolyólag önmagáról is mindent).”⁵ Saját halálán áthaladva, a világegyetem megéli saját újjászületését az Omega-isten tudatában.

Természetesen, akkor semelyik számunkra ismert élet nem létezik már. De Tipler problémája nem is ez. A világegyetem nem azért keletkezett, hogy megjelentesse a jelenleg ismert formákat. Hanem azért, mert kezdetben véletlenszerűen jelen volt valamilyen információ, pl. egy atom képessége, hogy egy másikat magához kössön. Így évmilliárdok alatt különböző formák alakultak ki, majd ismét eltűntek, ha nem bizonyultak életképesnek. Az emberi életforma egyike ezeknek, és az elkövetkező időkben ki fog halni.

Bryson ezekről az emberekről is tud izgalmasat mondani. Az Egy kis történet bevezetőjében ezeket írja: „Kezdetben, az Ön földi jelenléte érdekében, ide-oda bolyongó atomok billiárdjainak kellett összetett és felettébb összehangolt módon egymáshoz kapcsolódniuk, hogy Ön létrejöhessen. Ez a rend olyan bonyolult és egyszeri, hogy azt annak előtte sosem kísérelték meg, és csakis ez egyszer valósították meg. A sok-sok év alatt, amelyek még hátra vannak (reményeink szerint), ezek a parányi részecskék ellenállás nélkül, azokkal a milliárdnyi intelligens, együttműködő elintéznivalóval fognak foglalatoskodni, melyekre szükség van, hogy Önt életben tartsák. És hogy Önt a felettébb kellemes, de mindent összevetve aláértékelt állapottal megismertessék, amelyet létezésnek nevezünk.”

Tipler semmit sem ismer fel ebből a „felettébb kellemesből”. Az előítélet szemüvegén keresztül szemlélődik. Számára az emberi teremtés nem más, mint csekély plusz és egy kis mínusz. Ami megmarad, az maga az információ. Tipler így fogalmaz: „Az élet természetes kiválasztás útján megőrzött információ.”⁶ Egy másik helyen pedig: „Az élet […] az információfeldolgozás egy módozata, és az emberi szellem – ahogyan a lélek is – egy rendkívül összetett számítógépes program.”⁷ Ahogyan manapság információk millióit programozunk egy aprócska csipre, valószínűleg a nem is olyan távoli jövőben lehetséges lesz ezeket az adatokat néhány atomban eltárolni, és ezzel Tipler szerint, az élet további létezése, minden katasztrófa ellenére biztosított. Az információfeldolgozás – céltalanul és értelmetlenül – tovább folyik.

Tipler ötleteit még kollégái körében is kételkedve fogadták, de logikája kézenfekvő. Instabil kozmoszunk már csak korlátozott ideig nyújt életlehetőséget az embernek. Amíg a spirituális értelmezés magasabb síkja ismeretlen, addig csakis a jelenlegi valóságban elérhető tökéletesség utáni kutatás marad számára. A tökéletlenségnek önmagát kell tökéletesítenie, a véges végtelenné, a korlátozott ismeret pedig mindenhatóvá kell, hogy váljon.

 

Képesek-e önmagukat istenné tenni?

Tipler emberi jövőről alkotott képe, aminek ugyebár a hivatalos tudomány materialista tantétele adja az alapjait, kijózanító és félelmetes. Egyedül maradva tökéletlen lehetőségeivel, egy olyan világban, amely csupán tudásszomjának csillapítására és hatalmának bizonyítására szolgál, de ami nem más, mint kapcsolat nélküli létformák egyvelege, az embernek merész és bizonytalan vállalkozásba kell kezdenie, hogy a kiszámíthatatlan természettől kiharcolja további fennmaradását. Szomorú kilátás számítógéplényként halhatatlanná válni! Legfőképpen az az elszomorító, hogy az igazi és hatalmas eszme, az emberi lény halhatatlansága, ilyen groteszk módon fejeződik ki. „…Csak mint szellemi test, csak számítógépes emuláción keresztül lehetséges a második halál nélküli feltámadás: jelenlegi, anyagból álló testünk képtelen lenne a végszingularitás közelében uralkodó extrém hőséget kiállni.”⁸ Valóban: „…Test és vér nem örökölheti Isten országát.” (1. Kor. 15,50)

A nagy vallások feltámadási elképzelésétől hajtva, Tipler kidolgozta fizikai istenbizonyítását. Az ő Omega-istene az evolúciós keletkezés és elmúlás eonjainak ismeretéből és tapasztalatából születik. Gigantikus időtávokat lát át, mégis egy keletkezett, a térből és időből született Isten marad.

„Én vagyok az alfa és az omega” – mondja ezzel ellentétben Jézus. Az ő működése az örök Isten létezésében gyökerezik, aki a téren és időn kívül mindig is volt, örökké lesz, és jelenleg is megnyilatkozik az embereknek. Csakis az erről az örök természetrendről szerzett ismeret ad a feltámadásnak valódi értelmet. Az eredeti embert nem egy számítógépnek kell létrehoznia, a feltámadási test nem a régi, földi test mása, és a szellem világa sem digitális művelet eredményeképpen keletkezik. Mindez létezik, és mindig is létezett, csakhogy egy olyan dimenzióban, amely a földi ember előtt bezárult.

A tökéletesség világából hívták életre a számunkra ismert kozmoszt, mint időrendi szükségrendet. A transzfiguráció az eredeti szellemembert kelti újra életre – egy téren és időn kívül fekvő területen, ami azonban mégis áthatja ezt – az eredeti, örök élet területén. Az időbeli ember képtelen felfogni ezt az örökkévalóságot, ám mélyen benne él az említett világnak egy nagyon bizonyos sejtése. Erről tanúskodnak Tipler megfontolásai, legyenek ezek bármilyen torzak is.

A szellemember feltámadásának útja ma is teljesen megvalósítható. De ahhoz, hogy bejárjuk, élesen meg kell különböztetni ezt a világot és ezt a létezést, másrészt pedig az isteni világot és az örök létezést. Az időbeliség története, és az ember fejlődése ugyanis csak az örökkévalóságból nézve nyilvánítja meg az értelmét is. Aki nem képes e „személyiségfeletti” nézőpontból tekinteni a földi fejlődés menetére, az csak saját tökéletlen tudatának visszatükröződését látja.

Olyan emberek, mint Tipler, képesek túltekinteni ezen a tökéletlenségen, és az intuíciónak egy tudatalatti forrásából meríteni, mialatt a tudat tükre ezt az intuíciót egy régen ismert köntösbe bújtatja.

 

A mindenhatóság paradoxona

Az újkor tudományának tökéletesen igaza van abban, hogy az embernek használnia kell az értelmét, és törekednie, kutatnia kell. Egy igazi kutató azonban fel fogja ismerni lehetőségeinek határait. Ez az intelligens észlelés kérdése. Be fogja látni, hogy pusztán a gondolkodás által képtelen valódi ismeretre szert tenni. És ekkor felfedez valami különöset: amire szüksége van, az nem térhez, időhöz és alakhoz kötött. És ez az ember számára – aki végül is ezekből áll – aligha felfogható. Hacsak nem lel rá bensőjében azokra a rejtett képességekre, melyek – egyelőre teljesen lappangva – kezdettől fogva egész létezésének elemei voltak, de itt, jelenlegi létterületén, eddig még nem játszhattak szerepet. Ezek a képességek egy különleges életnézetből erednek, egy ötödik „elemből”, ami eddig még hatástalanságra volt ítélve. A Rózsakeresztesek ezt „ötödik éternek” vagy „tűzéternek” nevezik.

Hogy az ebből a „tűzéterből” kiinduló élet és gondolkodás milyen következményekhez vezet, azt mutatja meg Jézus élete. Folyamatosan értetlenség és merev elutasítás fogadták. Cselekedetei mintha különös ellentétben állnának belső nagyságával. Hagyja magát megalázni, kinevetni, szidalmazni, sőt még meg is ölni. Az „értelmes” emberek szemében hatalma nem sokat ér. A lényeget nem értik: az isteni hatalom nem akarja, és nem is tudja bebizonyítani magát ebben a világban. Még amikor a sátán felajánlja Jézusnak e világ trónját, azt is elutasítja. E téridőbeli világban ugyanis, amely az emberi fejlődésnek csak egy átmeneti állapota, az isteni tökéletesség csak eltorzítva és töredékesen tudja kifejezni magát.

 

Isten, mint belső tapasztalat

A fizikusok száz éve fedezték fel a jelenleg ismert legkisebb részecskék világát, amelyből minden anyag áll. Ezen a területen véget ér azon fizikai törvények érvényessége, melyeket hétköznapi gondolkodásunkkal megérthetünk. Az atomok, valamint az anyag és a fény még kisebb részecskéi nem érzéki benyomásaink szerinti gondolkodásunknak megfelelően viselkednek. Azóta ismerjük e részecskék néhány törvényszerűségét, így lézereket és tranzisztorokat építhetünk, ám ezek a törvényszerűségek eddig még nem álltak össze érthető világképpé. Időközben az anyagi kultúra egyre megkérdőjelezettebbé válik, és egyre inkább kiderülnek korlátai. Az én-tudat hatalma a természetismeretnek már csak viszonylag szűk területén érvényesül. A világ külső oldalát tanulmányozhatja. Az igazi életfolyamatok és teremtési törvények azonban csak akkor válnak hozzáférhetővé, ha ez az ötödik erő, ez a „tűzéter”, az isteni tökéletességnek eme része, hatásos lesz a lélekben.

Ehhez a hatáshoz lehetetlen számításokkal és gondolatszerkezetekkel közeledni. Sokkal egyszerűbb a dolog, ha megnyitjuk magunkat az ötödik erőnek, akkor az tudatos tapasztalattá válhat. Aztán megnyilvánítja a személyes élet, az emberi lét és a földi életterület értelmét. Az Isten létezését firtató kérdések elmaradnak, ha ez az érzék megtöltheti a tudatot. Isten minden létező anyag legbensőbb értelme. A tökéletességre vezető képesség. Ez a képesség összeköt minden létezőt, minden világ összes atomját. Így él Isten mindenben a tökéletességre törekvésben. Ez az isteni mindenhatóság. És ha az ember lelke és szelleme belül minden létezővel képes összekapcsolódni, akkor az ember is mindenhatóvá válik.

Tamás Evangéliumában ezt olvassuk:

„Mondá Jézus:

Aki keres, ne hagyja azt abba

míg nem talál,

ha talál, megrendül.

Ha megrendült,

csodálkozni fog.

És akkor uralkodni fog a mindenség felett.”⁹

—

Irodalom:

¹ Een kleine geschiedenis van bijna alles, Amsterdam, Atlas Kiadó 2004.

² Szingularitás, itt: végtelen sűrűségű és kiterjedés nélküli pont.

³ Frank J. Tipler, A halhatatlanság fizikája, München 1994, 258. o.

⁴ Tipler, 299. o.

⁵ Tipler, 199. o.

⁶ Tipler, 165. o.

⁷ Tipler, 163. o.

⁸ Tipler, 299. o.

⁹ Tamás Evangéliuma, a Nag Hammadi Apokrif Evangéliumokból, kiadta. Konrad Dietzfelbinger, Königsdorfer kiadó 2004, 193. o.

A kulcs

 

Korunk embere már nem a mulandóságban keresi az üdvösségét. Nagyon jól tudja ugyanis, hogy az élet lényege az örökkévalóságban rejlik. Gondolkodása eléggé önálló ahhoz, hogy maga is a múlt nagy beavatottjainak nyomára bukkanjon, akik a fátyol egy darabkáját fellebbentették. Elméletileg ez egészen jól megvalósítható. De hol marad a gyakorlat?

 

A modern ember tragédiája, hogy a Szellemet és annak örök szerkezetét az értelmi tudatával akarja megragadni, a szívében rejlő misztérium létezését azonban tagadja. Ezért az ajtó hermetikusan zárva marad előtte.

Annak ellenére, hogy az örökkévalósághoz vezető kulcs közelebb van az emberhez, mint saját keze és lába, számára az mégis, a további százezer másik elméleti kifejezéshez hasonlóan, elvont fogalom marad. A kulcsot képtelen használni, mert még nincsenek meg neki az egyetlen ajtó perspektívái. Elfelejtette őket, és úgy járt, mint az az ember, aki a sivatagban egy ciszternára bukkanva nem tudja, hogy a vizet abból ki kell „merítenie”, ha nem akar szomjan halni. Nem elég abban reménykednie, hogy az eső majd felüdíti cseppjeivel. Az élet sivatagában az embernek meg kell tanulnia a belső forrásból meríteni.

 

A kulcs

Nem vagyunk-e minden pillanatban ráutalva a legmagasságosabb kegyelmére? Az emberiség évmilliókon át tartó zarándokútját számtalan bukás és talpraállás jellemzi. Újra és újra érkeznek küldöttek a sokféleség és az ellentétek világtérségébe, hogy felajánlják az örökkévalóság kulcsát. Vegye használatba ezt a kulcsot. Ne hagyja, hogy az a tízezer dolog szekrényében rozsdásodjon el.

Jézus ezeket mondja a Pistis Sophia első oldalain, a Megváltó könyve című részben: „Az első misztériumból jöttem elő…”.* A leghatalmasabb misztérium a legegyszerűbb. Ez maga a fény. Krisztus a világmindenség fénye, szeretete és élete. Ő az eredeti élet mindenütt jelenlévő, mindent átjáró szíve, a makrokozmosz szíve, amely minden mikrokozmoszban is dobog. Krisztus az élet sivatagában rejlő ciszterna élő vize. A Krisztus-erő rezgésszintje megegyezik a Föld-bolygó frekvenciájával – azonban a számunkra megtapasztalható legmagasabb szinten. Más égitesteken talán más neve van. Azonban mindörökké ő a világmindenség szíve, amely mindig hármas egységben – fényben, szeretetben és életben – fejezi ki magát.

Aki képes arra, hogy a Krisztus-erőt, az eredeti élet szeretet-bölcsességét felszabadítsa a szívében, az maga is áthatolhat e misztérium mélységeihez. Ezzel a kulccsal megnyithatja a kaput. Akkor egy szellemi sugár rendet teremt a „százezer dolog”, az állandóan növekedő sokféleség között. Akkor kialakul egy olyan szerkezet, amely egy szellemi törvényszerűségre hangolódik. Mindez felébreszti az emberben az elveszített haza emlékét, és megtanítja őt arra, hogy sokkal jobban megértse a földi sorsát.

Az ember abból indul ki, hogy az értelem erejével maga is világokat teremthet. Azonban e világok aztán magától értetődően ugyanolyan tulajdonságokkal bírnak, mint az ember. Megtalálható bennük a létbizonytalanság érzése, a kapzsiság és önzés, a kísérletező kedv és a hatalomvágy. Ezek a világok az önmegsemmisítés szakadékának szélén egyensúlyoznak. Szakítsa el magát következetesen e látszatvilágoktól, törje át a kivetítések és az egoista viselkedés börtönfalait, melyekkel valamennyien ehhez a világhoz láncoljuk magunkat. Ismerje fel világosan az értelmi tudás és az elméletek viszonylagosságát. Tévedés azt képzelnie, hogy mindezekkel megragadhatná a Szellemet. Törődjön a szívével, hiszen abban rejlik az élő forrás, az élet sivatagában lévő ciszterna.

Csendesedjen el, hogy a csendet, a csend megnyilvánulásának teljességét megtapasztalhassa. Próbáljon meg leereszkedni a ciszternába, és útközben távolítsa el a közömbösség köveit. Tisztítsa meg a szívét, és semmilyen fáradságot nem sajnálva törekedjen arra, hogy belátáshoz jusson önmagában. Az életben ez az egyetlen feladat, amely ér is valamit. Ezért minden mással szemben előnyben kell részesíteni. Aki megnyitja a belső misztériumot, és Krisztus erejéből él, az megszabadul minden kétségtől és félelemtől, kigyógyul a világ valamennyi betegségéből és tökéletlenségéből, s a tágra nyílt kapukon keresztül az Élők Kertjébe léphet. Ez az ember a múlhatatlansággal győzedelmeskedett a mulandóság felett.

 

A világmindenség központja a mikrokozmosz központja is

A Szellem minden időben ébresztgette az emberben e belátásokat. A kereszténység kétezer éves külsőségekben való megnyilvánulása után elérkezett a megfordulás időszaka: mindenkit felszólítanak arra, hogy szívét fordítsa a világmindenség örökké létező szívéhez. Ez az új feladat. Az ember akkor megérti majd, hogy a makrokozmosz és a mikrokozmosz centruma egy és ugyanaz. Mérhetetlen bizonyosság ez, amely mindenki számára valósággá válhat. Annak ellenére, hogy a valódi én közvetlen megtapasztalása talán nem olyan gyorsan megvalósítható, mégis lehetséges, hogy bizalmunkat, hitünket, reményünket és odaadásunkat teljes mértékben ennek az első misztériumnak szenteljük.

Mit jelent a „világmindenség központja” kifejezés? Semmi esetre sem egy távoli univerzum időhöz és térhez kötött dimenzióját értjük ez alatt. A világegyetem központja a Szellem mindenütt jelenvaló és mindent átjáró legmagasságosabb tere. Mint egy nap, amely minden atomban belső szikraként vibrál, úgy ragyogja be a makrokozmosz minden szféráját. Ez az örök megnevezhetetlen, melyből a fiú, az isteni teremtést létrehozó örök Atya-Anya elv keletkezik. A fény, a szeretet és az élet tehát a központban kapcsolódik össze a Szellem egyetlen, megnevezhetetlen terével.

Abban a pillanatban, amikor egy teremtmény, egy „fiú”, ettől a Szellemben lévő hármas-egységtől eltávolodik, és gondolatok, érzések által olyan saját világokat és rendszereket hoz létre, melyek a világmindenség szívével nincsenek összhangban, az eredeti szellemi elv a legmélységesebb feledésbe süllyed benne. Saját egyéni teremtése akkor már nem képes új szinteket elérni. Ahhoz a magszemhez hasonlít, amely kemény sziklára hullott. Isteni magszem rejlik bennünk. Amennyiben a talaj – a szív – termékenynek bizonyul, a magszem kicsírázhat, és a mikrokozmoszban egy életfa növekedhet. Az egyéni teremtést így visszavezetik eredeti dicsőségéhez, s az ismét tökéletesen eggyé válik a világmindenség szívdobbanásával.

 

Melyik teremtést kell visszavezetni?

Mit kell visszavezetni? Talán a többé-kevésbé művelt személyiséget minden értelmi képességével együtt? Ez azt jelentené, mintha egy elkorhadt sarjjal oltanák be az Élet Fáját… Ha az ember megtisztítja szívét a mulandóság ballasztjától, és mély önismeretre tesz szert, a makrokozmikus szívből érkező sugár az ő mikrokozmikus szívében egy élő fényt fog szétterjeszteni. A fény, szeretet és élet háromszoros eredeti forrásából öröm, szabadság és mélységes hála fakad. Aki ebből iszik, az megváltozik: az eredeti szellemi eszme és az isteni szeretetsugárzás akadálytalanul működhet benne. Az élet makrokozmikus fáján újra kivirul a mikrokozmikus rózsa. A manicheusok ezt nevezték a Krisztus gyémánt fáján kihajtott gyöngyszemnek. Az első misztérium mérhetetlen pompa, világosság és harmónia.

 

 

* A Pistis Sophia gnosztikus misztériuma J. van Rijckenborgh Haarlem, Rozekruis Pers, 1992.

Önéletrajz

 

Minden bizonnyal azzal kezdődött, hogy ettünk arról az ismerős fáról, ami olyan volt, mint az a kábítószer, amely pontosan azt adja nekünk, amit annyira akarunk: a mi saját külön világunkat, melyben miénk a végső szó. Ez egy nagyon „emberi” és nagyon természetes törekvés.

 

Azt mondjuk: „nekünk” és „mi”. Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon mi, a XXI. században, még mindig azonosságot vállalhatunk-e ezzel a paradicsomban lejátszódott legendás eseménnyel, ezzel a mítosszal, melynek talán szimbolikus jelentése van? De azért nyilvánvalóan olyan kaland marad, melybe belebonyolódtunk, s mellyel még mindig nem elégedtünk meg. Hisz ez egy kaland. Ez a mámor olyan álommá vált, melyből szinte soha nem ébredünk fel. Az álom néha kellemes, néha rémséges. Egy hatalmas vidámparkba kerültünk az ámulat kiáltásaival, ugyanakkor bevert fejekkel és keserű csalódásokkal is, egy lélegzetelállító mutatványokkal teli pokolba. Olyan lélegzetelállítókkal, hogy azok gyakran az életünkbe kerülnek, és új kört kell kezdenünk, másik öltözékben és több tapasztalattal. Újra meg újra. A kulcskérdés pedig nem az, hogy „miként szabadulunk ki ebből?”, hanem az: „ki akarunk-e egyáltalán szabadulni belőle?” Mivel ez utóbbi egyáltalán nem biztos. Nemes származásúak vagyunk. Leleményesség, bátorság és állhatatosság a vérünkbe vannak égetve. Harcolunk a világért, melyet választottunk, a paradicsomért, melyet elvesztettünk, a boldogságért és az igazságért. Kudarcunk – vagy inkább elődeink kudarca – eléggé ösztönöz arra, hogy jobban csináljuk, hogy valóra váltsuk az álmot, a visszatükröződés miatt, mert lenn a mélyben a paradicsom él. El sem tudjuk ereszteni a halhatatlanság eszméjét.

Mondhatjuk, hogy minden lénynek van lelke, vagy annak egy nézete. Beszélünk például ásványi tudatosságról, mert nincs holt anyag. Azonban csak az embernek van élő lelke, és ez egészen különleges. A teremtő teljes szabadságot adományozott az embernek, és adott neki egy cseppnyit a lényegéből is. Az istenség felajánlotta önmagát az ember társaságának, és ítélet nélkül vele jár minden tapasztalatában. Isten a vezető, aki segít nekünk megvizsgálni és megérteni mind az isteni világot, mind a földi természetet. Ezt az életet, melyet gyakran hívnak „a nagy lélegzetnek”, feltétel nélkül nekünk ajándékozták. Ezért azt mondják: Isten szeretet, egy állandó, alig észlelhető sürgetés, amely, mint „eredeti hajtóerő”, benne rejlik mindenkiben. Ez a hajtóerő mindannyiunk tudatának hátterében jelen van.

 

A kereszt teszi a kettőt eggyé

A mennyei állapotot néha úgy írják le, mint a „két folyó földjét”, és a legtöbben ilyenkor Mezopotámiára gondolnak, a Tigris és az Eufrátesz közötti területre, a mai Irakban. Ha azonban nyitottak vagyunk e jelképes történetek mögött rejlő igazságra, felfedezzük, hogy még a mi világunk is olyan, mint egy álom. Sosem hagytuk el eredetünket, az isteni királyságot, mivel Isten egy, és rajta kívül semmi sincs. A „két folyó völgyét” két ellentétes áramlatnak láthatjuk, az egyik a sötétségé, a másik a fényé. Két világ, két természetrend lakói vagyunk. Felváltva összekötjük magunkat vagy a fénnyel, vagy a sötétséggel, az anyaggal. Azonban mindkét ág ugyanabból a földi valóságból, ugyanabból a folyamból ered.

Az élet, ahogyan a mi világunkban, a természetben tapasztaljuk, körökben fejezi ki önmagát. Dús tavasszal, látszólag végtelen ünnep egy hosszú, forró nyáron, csendes levélhullás ősszel, s meghal télen, hogy a pihenőidő alatt felkészüljön a következő körre. Lehet kérész vagy szupernóva, az elv marad ugyanaz: az élet és a halál soha véget-nem-érő sorozata, egy küzdelem, amely nem ismer sem győzteseket, sem veszteseket. E háttér előtt, személyiségünk egy hangvisszaverő szekrényt alkot, melyben minden hang visszhangzik: a föld nyüzsgése – kintről az érzékszerveken keresztül, és belülről a véren keresztül -, és a mennyország csendes hangja alkot egy keresztutat, amelyben minden befolyás egyesül, és érezteti hatását. Civilizációk jönnek és mennek, államrendszerek és társadalmi szerkezetek követik egymást, eszmék és bizonyosságok jelennek meg, aztán felváltják azokat mással, de a keresztúton a szellemi elv, a rózsa marad az egyedüli állandó tényező. A föld történelmében a mérföldkövek csak külső jelei a nagy áramlat állandó és ellenállhatatlan tevékenységének, az igazi önéletrajz, az egyetlen, magasan spirituális élet menete.

Több lehet a menny és föld között, mint amit mi el tudunk képzelni, de ez a helyzet itt ezen a földön is. Akiben fénylik a mennyei világosság, az felismeri a fényt, még akkor is, amikor a legkevésbé várja. Ez a fény azoknak az ellentéteknek a keserűségét is megmutatja, amelyek ebben a világban körülöttünk és bennünk vannak. Kezdetben a kereszt az elkülönülés, a különbség jelképe, amely a bennünket ellenőrző és lelkesítő két áramlat, – a föld hangja és a menny hangja között van. A nagy áramlat vagy lélegzet a hajtóerejének mértékéig nyer több befolyást, ugyanaz a kereszt a két természet egységét is jelképezi.

 

Én először – én is – én vagyok

Lehetséges ez? Beszélhetünk-e egységről az ellentéteknek ebben a világában anélkül, hogy legalább a kettősség egyik feléből ne indulnánk ki? Itt az észnek utat kell adnia a szívnek, a szív bölcsességének. A két áramlatról szóló történeteket és legendákat újra meg újra elmondták nekünk, azzal a szándékkal, hogy azokat hallgatva felismerjünk valamit. Még mindig túl elbájoló, túl mély az álom? Habár sokan tapasztalják a belső áramlatot, az az ötlet, hogy lehet valami más is azon túl, amit ismerünk, megzavarja őket. Ők csak ezt a természetet és önmagukat, az én-természetet ismerik valóságnak. Állandóan összeütköznek azokkal az ellentétekkel, melyek ezt a világot jellemzik, teljes mértékig elfoglalja őket az életért való küzdelem, az önfenntartás.

Az emberiség történelme a személyiségek sorsának tűnik, pedig az valójában a nagy lélegzet, a lélek krónikája. A fény befolyása alatt az ember egy háromszoros transzfiguráción megy keresztül: ‘én először – én is – én vagyok’. Ez egy gyakorlati tan, amely megmagyarázhatja jövés-menésünket. Az „én”-t általánosságban úgy jellemezhetjük, mint a testnek (vagy a személyiségnek), a léleknek (vagy a természetléleknek) és a szellemnek (vagy az élő szellem-lélek lélegzetének) különböző arányokban való együtthangzását.

Én először annak az embertípusnak a feltűnő képviselője, aki kimeríti magát az életért folyó küzdelemben: „szemet szemért, fogat fogért”. Mégis, a segítő erő, amely „nem szunnyad”, és amely a háttérben rejtőzik, elkíséri a „személyiség és a természetlélek” párosát álmaikon keresztül. Ezt a helyzetet egy olyan táptalajhoz hasonlíthatjuk, melyben az ösztön mentális képességgé növekedhet, és remélhetőleg ésszé érhet. Ebben a fázisban egy erősen a földben gyökerező szerény alapot fektetnek le, melyen végső soron magasabb élet készülhet. A tudatos, élő lélek órái azonban még nem jöttek el. A belső tudás, a bizonyosság egyre inkább megmutatkozik, és még egy „lelkiismeret” is, amely tapasztalatról tapasztalatra helyesbít, és érésre serkent. A rózsa sugárzik és dolgozik a kereszt mögött.

 

Minden különböző lesz

Az én is látható, mint a megfordulás jele. A személyiség és a természetlélek megközelíti a természet határát, és tudatába kerül az ígéret földjének, amely a távolban dereng. Mellőz minden formát, képet és minden megváltozik. Ebben a fényben az ember látni fogja, hogy ki ő, honnan jön, és meglátja a földet igazi arányaiban, szépségével és kegyetlenségével együtt. A megzavarodás, és az ebben a világban lévő érthetetlen visszaélések miatt érzett düh utat ad a mély szánalomnak és az önvizsgálatnak. A világ biztosan a zűrzavar állapotában van körülöttünk, de bennünk is. Ráébredünk, hogy rajtunk keresztül a kötelék a tökéletes, másik élettel is lehetséges, és felébred lelkünkben a vágyódás a szellem birodalma iránt. A rózsa beragyogja a keresztet. A másik királyságot azonban nem érhetjük el egyedül. A föld teljesen a markában tart, és egészen magának követel minket.

De a vágy összetör minden béklyót! Az Atya elküldi a fiát, és az ember megtanulja megérteni, hogy a nagy lélegzet miként tör előre, hogyan egyesül a természetlélekkel, míg végül megalkotja a szellem-lelket. A két természet, a menny és a föld két áramlata, Isten és ember, mindkettő ugyanabból a forrásból származik. A test, lélek és szellem tökéletes egysége az „én vagyok” a terv a kezdetektől fogva. A rózsa a kereszten sugárzik.

Lélegzet, természetlélek, szellem-lélek, rózsa és kereszt mily sok megnevezés és kép, mely – egyrészről – megmagyarázza az élet, a nagy lélegzet misztériumát, másrészről azonban előidézheti a nyelvek babiloni összezavarodását, ha csupán az értelmünkkel közelítjük meg azokat. Van egy történet egy Jézus nevű emberről. Ő nem része a történelemnek, mivel nincs rá bizonyíték, hogy létezik, vagy hogy létezett-e egyáltalán. Mégis találkoztunk vele életünk minden fordulópontján, és ebben a cikkben is. Nem úgy tekintünk a Bibliából származó különböző idézetekre, mint puszta állításokra, hanem mint a fény élő, felismerhető szikráira.

Amikor a nagy lélegzet egyszerűségét keressük, és a fény útját járjuk, találkozunk vele, mint jelképpel és valósággal, mint lélekerővel. Ez a lélekerő tesz képessé minket arra, hogy megértsük a szeretetet, amely mindent lehetővé tesz, a fényt, amely tudást, igaz ismeretet hoz, és az erőt, mellyel mindent elérhetünk. E lélekerő nélkül, mely a határon túlról jön, saját korlátainkba botlunk, s ezzel korlátainkat ismeretlen magasságokba toljuk ki. Amíg az utolsó határhoz nem érünk, ahol álmainkat magunk mögött hagyhatjuk.

Aztán a fény hőskölteménye, a „nagy kaland” véget ér. Az ember és a fény eggyé vált, nincs nyertes, senki sem lett legyőzve, minden ellentétet semlegesítettek. Szellemtér és ember fénnyel ragyog. Új munka áll előttük.