Pentagram 2006/2

A soknépű Mexikó

Rövid áttekintés

A közkeletű elméletek szerint Mexikóban az első emberek vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak. A legutóbbi időkig az volt az általános nézet, hogy azoktól a népektől származnak, akik kb. 50.000 évvel ezelőtt Ázsiából, a Bering-szoroson át érkezve benépesítették az amerikai kontinenst. Más elméletek szerint ez vitatható, mivel Észak-Amerikát ebben az időben feltehetően vastag jégtakaró borította.

Mexikóban az emberi lakóhelyek legkorábbi nyomai kb. i.e. 20.000-re tehetők. Az i.e. 7000 és 2000 közötti időszakot olykor archaikus kornak is nevezik. Akkoriban kezdtek az emberek szétszórtan letelepedni. I.e. 2000 és 1500 között jöttek létre az első települések, amelyek feltételezhetően a vallási és szertartási kultúra bölcsői voltak.

Az ókori Mexikó civilizációját leggyakrabban három nagy korszakra osztják fel:

– a preklasszikus kor (i.e. 1500-200)

– a klasszikus kor (i.e. 200-tól i.sz. 950-ig)

– a posztklasszikus kor (i.sz. 950-1500)

Az olmék korszak

A preklasszikus kor volt az olmék kultúra aranykora. Ezt az időszakot a tudomány „anyakultúrának” is nevezi. Ekkor alakultak ki az első szertartási központok a Mexikói-öböl síkságain, és valószínűleg ebből a korszakból származnak a piramis szerkezetű kőépületek is. Fontos központjai San Lorenzo (i.e. 1200) és La Venta (i.e. 900) voltak. Senki sem tudja pontosan, valójában milyen régi az olmék civilizáció és honnan ered. Azonban számos jel arra mutat, hogy az olmékok kapcsolatban álltak az afrikai földrésszel. Eltekintve a megmagyarázhatatlan építmények romjaitól – mit gondoljunk például egy 1200 m hosszú és hétszáz méter széles, óriási építményhez, melynek több mint harminc méter magas mesterséges fennsíkja van – és a negroid vonásokat viselő híres szoborarcokról (hatalmas monolit-fejek, melyek súlya a húsz tonnát is meghaladhatja), soha egyetlen „olmék” csontvázat sem találtak. Mégis valószínű, hogy a kettes számrendszer és a nevezetes maja naptár az olmékoktól, vagy az ő elődeiktől származik. A legújabb régészeti feltárások arról tanúskodnak, hogy az olmék civilizáció egészben, és teljesen kifejlett formában bukkant fel. Hogyan lehetséges ez? Honnan vették az olmékok ezt a kifinomult és magasztos tudományt? Ilyen rejtélyes kérdésekkel kerül szembe a modern tudomány e jelenségekkel kapcsolatban.

Volt idő, amikor a tudósok szinte művészi szintet értek el abban, hogyan lehet a kellemetlen tényeket mellőzni és letagadni. Manapság azonban változóban van a légkör. A számos tudományágban alkalmazott számítógépek együttes erejével új tudományos kutatási formák alakulnak ki, melyek váratlan eredményekhez vezethetnek.

A Monte Albán korszak

A klasszikus korban hatalmas kultúrák jelentek meg Mexikó különböző helyein. Legjelentősebb központjuk Monte Albán templomvárosa volt, amely fejlődésének csúcspontját kb. i.e. 200 és i.sz. 250 között érte el. Oaxaca államban a zapoték kultúra virágzott i.e. 600 körül. A zapotékokat erősen befolyásolták az olmékok. Ebből az időszakból származik az első kőbevésett felirat az egyik közép-amerikai naptáron. Monte Albánban egy hatalmas, mesterséges – ebben az esetben éppen lesimított -, dombtetőn egy óriási területet találtak, melyet piramisok és más épületek zártak körül. Körben a piramisok és a többi épület egymáshoz képest egészen pontos és sajátságos mértani helyzetet foglalnak el. Az egyik épület valószínűleg csillagvizsgáló lehetett. A sokféle, megmunkált kőoszlopon negroid és fehér emberek ábrázolásait láthatjuk, igaz, nem olyan kifinomultan, mint az olmékoknál. Monte Albán civilizációja i.sz. 800 körül feltételezhetően már aláhanyatlott, a kultúrát a mixtékek vitték tovább, akik az Oaxacától északra lévő területekről származtak. Mitla templomvárosa volt a központjuk, kultúrájukról elsősorban csodálatos ikonjaik tanúskodnak.

A tudományos kutatások szerint Közép-Mexikóban (a Mexikóváros körüli területeken) két kultúra jelent meg a preklasszikus kor végére: a Cuicuilco és a Teotihuacán. Első templomhelyüket tűzhányó pusztította el i.sz. 100-ban. Feltételezhető, hogy a Teotihuacán kultúrája ezután kezdett felvirágozni. Ez a Mexikóváros északi részén elhelyezkedő templomváros minden bizonnyal jóval régebbi, s eredetét csupán találgatások övezik.

A klasszikus korszak kezdetén Teotihuacán több mint 200.000-es lélekszámú metropolisszá, az akkori világ egyik legnagyobb városává fejlődött. I.sz. 250 és 700 között élte virágkorát, majd 725-ben lerombolták, két évszázaddal később pedig teljesen elnéptelenedett.

Ugyancsak a klasszikus korszak idején virágzott a mai Veracruz állam területén az El Tajín-i kultúra. E kultúra elsősorban labdajátékáról ismert, amely a maják szertartásainak is fontos részét képezte. A maja nép hatalmas területen lakott: területük északon a Yucatán-félsziget partjaitól délen a Csendes-óceán partjáig kb. 900 kilométert, és északkeleten, az Usumacinta folyó torkolatától délnyugaton, a Hondurasi-öbölig kb. 500 kilométert fogott át. Legalább három nagyobb régiót különböztethetünk meg, melyek mindegyikét sajátos kulturális jegyek jellemzik, valamint egy sajátos történelmi fejlődés: Guatemala és El Salvador magasan fekvő régiói, a Csendes-óceán partján, a déli síkság Chiapastól északkeletre és Campeche délre, valamint az északi lapály, a jelenlegi Yucatán-félsziget.

A maja kultúra legismertebb összpontosulása Mexikó keleti részén, Chiapas államban és a Yucatánban volt. Az első maja civilizáció kb. i.e. 300 és 250 közé tehető. A legrégebbre datált vésett felirat i.e. 292-ből való, melyet Tikalban találtak. A klasszikus korban a kultúra elsősorban az alacsonyan fekvő régiókban virágzott, s csúcspontját kb. i.sz. 300 és 800 között érte el. E korszak végén különösen a Yucatán-félszigeten ment végbe nagy fejlődés. Ezt példázza a jól ismert Puuc stílus (i.sz. 800-1000) és Chichén Itzá híres templomvárosa. I. sz. 950 és 1200 között a régió legtöbb városa – gyakran egészen hirtelen – elnéptelenedett. Chichén Itzá ugyan újabb virágzást élt át i.sz. 1000 és 1250 között, ez azonban az északnyugatról beözönlő új népcsoportnak volt köszönhető. Sokak szerint ez a tolték nép volt, amely a posztklasszikus korszakot uralta. A „Tolték” név jelentése a navatl, vagy hagyományosan nahuatl nyelvben: „építőmesterek”.

A mélyreható társadalmi és szellemi befolyás hatására, amelyet a maják egész Közép-Amerikára gyakoroltak, a toltékok, a Náhuatlacas vagy Nahuas törzsek egyik fő ága, a maják vallási elvein alapuló teokráciát alapítottak.

Ezek után, a maják hanyatlásával, illetve a toltékok és később – általános elképzelés szerint – az aztékok katonai támadásainak erősödésével a szellemi lényeg elveszett, és a papok szertartásainak jelentésére a tudatlanság fátyla borult. A toltékok fővárosa Tula volt, ám erről nem sokat tudunk. Tula legkülönlegesebb épülete a Quetzalcóatl piramis, melyet a Hajnalcsillag Piramisának is neveznek. A piramis széles fennsíkjának tetején négy atlantiszi figura áll – négy hatalmas bazalt férfialak, amelyek négy oszlop segítségével feltehetően egy mára elpusztult templom tetejét tartották. Itt található még a híres Coatepantli, a Kígyófal, amely a piramis északi oldalán húzódik. E közel két méter magas és negyven méter hosszú falat emberevő kígyók egybefüggő domborműve díszíti.

Az eredeti náhuatl vallásban megfigyelhetjük az ókori tolték birodalom világról alkotott háromféle nézetének körvonalait. E három nézet teljesen megfelel a preklasszikus maja kozmogóniának, és ez alkotta a Kolumbusz előtti társadalom alapját. Kezdetben e társadalmat mágikus tevékenység alapján szervezték meg, melynek később vallási formát adtak. Mindez végül a társadalom szociális szerkezetének felépítésében teljesedett be.

Bár az ezoterikus tudományban e három szakasz gyakran alkotja a civilizációk alapját, még sincs olyan más kultúra, ahol e jelenséget világosabban megfigyelhetnénk, mint a mexikói kultúra.

Vannak azonban más nézetek is a tolték civilizáció természetét illetően. A toltékok mai leszármazottai azt állítják, hogy őket nem annyira népnek kell tekinteni, hanem sokkal inkább bölcs és tehetséges emberek csoportjának, melyet talán az ókori Mezopotámia kaldeusaihoz hasonlíthatnánk.

Az általánosan elfogadott nézet szerint a toltékok és később az aztékok a mai Közép- és Dél-Mexikót tartották fennhatóságuk alatt. A toltékok a tizedik században érték el fejlődésük csúcspontját, a tizenharmadik századra pedig már lehanyatlottak. Az aztékok terjeszkedése a tizennegyedik és tizenötödik századra tehető. Az azték birodalom az ország központi részén terült el, a Mexikói-öböl partjaitól a Csendes-óceánig, és Bajíotól (alföld) Oaxacaig (Huaxyacac).

Viharos idők

A posztklasszikus kor zűrzavaros volt. Az északi népcsoportok rendszeresen lerohanták az országot. Tenochtitlant, a Mexikóvárosban található elhagyott templomvárost az utókor által mexicas-nak nevezett nép foglalta el. Ez ismét egy olyan nép, melynek eredete a mítoszok homályába vész. Saját állításuk szerint északkeletről, egy fehér szigetről, Aztlanról származtak. Ez a nép az, melyet végül a spanyol hódítók lerohannak, s őket nevezték aztékoknak. A posztklasszikus korszakban, a spanyol hódítás előtt az aztékokat erős hódítási vágy uralta. Birodalmukat kiterjesztették az ókori maják területére, és számos kulturális vonást vettek át az előttük élt népektől. Európai példával élve – bizonyos tekintetben – az anyag-orientált rómaiakhoz hasonlíthatjuk őket. A maják és valószínűleg a toltékok és a spanyolok által taraskoknak nevezett purépechak is sokkal inkább a filozófiai beállítottságú görögökhöz hasonlítanak.

A spanyolok partraszállása 1519-ben a Mexikói-öbölben, közel Veracruzhoz a mexikói kultúra végét jelentette. Hernán Cortez, a fehérbőrű parancsnok, akinek érkezését eleinte Quetzalcóatl isten régen várt visszatérésének tartották, igazi halálangyalnak bizonyult. Az emberélet nem számított a számára, Cortezt csak az arany és az ezüst érdekelte. A spanyolok érkezése utáni években, és a katolikus egyház hatalmának megszilárdulása alatt indiánok millióiba égettek izzó bélyeget akár a marhákba, s rabszolgasorba taszították vagy épp rettenetes módon lemészárolták őket. A hódítók kegyetlensége – ahogy Peruban és Bolíviában is történt – leírhatatlan volt. A papok és az inkvizíció gondoskodtak róla, hogy e szemükben „pogány” kultúra összes tekercsét és más írott szövegét, amelyet csak megkaparinthattak, megsemmisítsék. Még a különböző nevek, amelyen a világ e népeket ismeri – a maja név kivételével – sem eredetiek. A spanyolok adták ezeket a neveket. Néhány év leforgása alatt az ősrégi közép- és – nem kevésbé – dél-amerikai civilizációk tudását és kulturkincsét mintha szélvihar söpörte volna el. Az úgynevezett sokistenhitet gyökerestül kiirtották. A Palesztinából importált római istent kellett tisztelni.

A keresztény hittérítés alapos volt: egész Mexikónak csatlakoznia kellett az egyházhoz. A mexikóiak azonban sohasem tagadták meg teljesen saját múltjukat.

Így született meg a számos indián hagyomány és szertartás színezte, népiesen vallásos katolicizmus sajátos keveréke.

A gyarmatosítás időszaka 1823-ig tartott. Ekkor függetlenségi háború tört ki, amely 1910-ig, hetvenhét évig tartott. Ezekben az években a mexikóiaknak francia, osztrák és észak-amerikai telepesekkel kellett felvennie a harcot. Az utolsó, az északi szomszédaikkal vívott háború Mexikónak Texas, Új-Mexikó, Arizona és Kalifornia, vagyis az ország fele területének elvesztésébe került. Valószínűleg a világ egyetlen másik országában sem gyilkoltak meg annyi elnököt, mint itt.

Figyelemreméltó, hogy ezzel csaknem egy időben frissítő szél söpört át az egész világon. A tizenkilencedik század harmadik negyedében és a huszadik század kezdetén a szabadság erőteljes impulzusai járták át a világot mind spirituális, mind társadalmi szempontból. Ezek az impulzusok egy új kor hírnökei voltak, s nem csupán olyan világméretű mozgalmakat hívtak életre, mint a teozófia, az antropozófia és a modern rózsakeresztesség, hanem a szocializmus és a kommunizmus is neki köszönheti felemelkedését.

A mexikói forradalom megközelítőleg egy időben zajlott az orosz forradalommal 1910 és 1920 között. A huszadik század hatvanas éveiben Párizsban és Amszterdamban viharos diáklázadások zajlottak. 1968-ban, az olimpiai játékok előestéjén a hadsereg diákok ezreit ölte meg Mexikóvárosban a tiltakozó tüntetések során. Az a szóbeszéd járta, hogy a náhuatlok, a zapotékok, a maják, és a toltékok négy egybegyűlt képviselője, és az utolsó mexikói császár, Cuauhtemoc jelenlévő követe is ekkor tűnt el rejtélyes körülmények között. Mexikó történelme folytonos változásban van.

Az égig érő torony

„Kezdetben, mielőtt a nap fénye teremtetett, e hely, Cholula, homályosság és sötétség volt. Minden sík volt, nem voltak dombok vagy magasságkülönbség, minden oldalról víz vette körül, nem voltak fák sem teremtett dolgok.

Rögtön azután, hogy a fény és a nap keleten felkelt, óriási, torz emberalakok jelentek meg, akik elfoglalták a földet. A nap fényével és szépségével eltelvén, elhatározták, hogy építenek egy olyan magas tornyot, hogy teteje az égig érjen.

Miután összegyűjtötték az építőanyagot, különösen jól tapadó agyagra és habarcsra leltek, mellyel sebesen munkához láttak.

Amikor felépítették az égig érő tornyot, az Egek Ura haragra gerjedt és így szólt a menny lakóihoz: ‘Láttátok, hogy a földlakók mily magas és büszke tornyot építettek ide a magasba, mert annyira elteltek a nappal és az ő szépségével? Jöjjetek és semmisítsük meg, mert nem jó, hogy a testben élő földlakók kapcsolatba lépjenek velünk.’

A menny lakói tüstént útnak indultak mennydörgés és villámlás képében. Lerombolták a magaslatot, és lakóit szétszórták a föld egész színén.”

Ahol a nap és hold egyesül

A régmúlt korokban élt emberek hagyományai és életfelfogásai mindig olyan tudatból eredtek, melyet nem ismerhetünk, és amelyet minden további nélkül talán meg sem érthetünk. A Legmagasságosabb azonban – akkoriban is, akárcsak ma – megnyilatkozott benne és hátrahagyta nyomait. Ezek az istenek kézjegyei.

Amit a történészek és régészek felfedeznek, amiről beszámolnak, az mindig csak a távoli, gyakran meg sem értett kultúrák és egy általunk ma már nem birtokolt tudatállapot korlátolt szemléletmódját tükrözi, látásmódjuk pedig a korunkra jellemző felszínes kultúrából ered. Ugyanakkor feltételezik, hogy a mai kutató eleve fölényben van, és „mindent jobban tud”.

Az igazság azonban időtlen. Mindig megnyilvánul, és az adott kor lehetőségeihez mérten fejeződik ki. Ennek beszédes példái a különböző gazdag kultúrájú civilizációk, mint India, Perzsia, Mezopotámia, Kína, Egyiptom vagy Görögország.

Mexikó is igen gazdag kultúrájú múltat hordoz. Olyan ország, amely csodálattal tölt el minket, és arra késztet, hogy ne csak földjébe, hanem önmagunkba is beletekintsünk. Sok mondanivalója van számunkra, ha képesek vagyunk megérezni és megérteni. A Mexikó név eredete a Quetzalcóatl papjának titkos mantramjából vezethető le: „Me-xihc-co. Me-xihc-co. Me-xihc-co”, és jelentése: „A hely, ahol nap és hold találkozik”. Vagy másképpen kifejezve: ahol szellem és lélek találkozhat és eggyé válhat.

A mai Mexikó területe közel 2 millió négyzetkilométer. Négyszer nagyobb tehát Franciaországnál vagy Spanyolországnál. Több ezer évet átfogó történetében sok civilizáció fejlődött ki, amelyek számos nyomott hagytak hátra. Ezek fejlődését szellemi impulzusok támogatták és irányították, melyekről még ma is piramisok, templomok, mitológiák és napkalendáriumok tanúskodnak.

Ezen a különleges vidéken sok kultúra bontakozhatott ki. A legjelentősebb a maják és a nahuá-k kultúrája. Ez utóbbihoz tartoztak az oly ismert toltékok és aztékok, vagy a későbbi mixtékek is. Az olmékokról azonban ma már semmit sem tudunk, csak a nevük maradt fenn.

Noha Közép- és Dél-Amerika történelmében – a mai Peru és Bolívia területén élő inkákon kívül – sokak számára valószínűleg a Maják népe a legismertebb, már korábban is jelentős kultúrák léteztek Mexikóban, melyek megalapozták a maja kultúra számos elemének kifejlődését.

Mexikó a maga háromezer vulkánjával ősidők óta a nagyfokú bizonytalanság, a legkülönfélébb és gyakran váratlan kitörések és földrengések területe. Ebben az országban a vész nagy hirtelen szokott lecsapni. Nemrég – 1985-ben – Mexikóvárost súlyos földrengés sújtotta, amelyben több ezer embernek kellett meghalnia, és számtalan épület pusztult el. Mexikó az ellentétek földje is. A mexikóiak hitvallása mégis az „Éljen Mexikó” marad. Mert az ország lakossága arra készül, hogy lerázza az évszázados elnyomás, korrupció, kizsákmányolás és megaláztatás bukásokkal és talpraállásokkal tarkított igáját. Remélhetőleg egyszer ismét azokba a nagy kulturális és szellemi magasságokba emelkedik, amelyek lehetővé teszik, hogy „a Nap és a Hold újra egyesüljön”.

Eltorzított igazság

Amit a történelemből a mexikói kultúrákról és az indiánokról tudunk, az többnyire nem igaz; ami mégis igaz, arról a történetírás vagy egyáltalán nem, vagy csak eltorzítva tudósít. Szerencsére azonban fennmaradtak a lenyűgöző épületek, melyek magukért beszélnek. Az építészeti stílusok és a kőbe faragott domborművek sokoldalú, sokszínű kultúrákról tanúskodnak. Ezek az alkotások egyetemes értékek tanújelei, az emberiséget szüntelenül kísérő egyetemes tudás megnyilatkozásai.

Az uni-, omni-, multi- vagy megaverzumok – vagy bárhogy nevezi is őket manapság az ember – jönnek és mennek a mérhetetlen térben és ennélfogva az időben. Hatalmas fejlődési folyamatok zajlanak le bennük: a csillagrendszerek és csillagködök sokszínű miriádja, anyagi jellegű és más sűrűségű tömegek, ezerféle naprendszer és bolygó, melyek mind-mind atomokból állnak össze – atomokból, melyek összetevői maguk is éppen úgy épülnek fel, akárcsak a világegyetem csillagrendszerei. Felmerül a kérdés: miért áll fenn mindez, mi a célja és az értelme mindennek? Sem a Föld, sem vele az ember, sem a Nap vagy a Hold nem elkülönülten létezik. Minden mindennel összefügg, és a végtelenségig egymásra van utalva. Úgy nagyban, mint kicsiben. Ezért mondja a látszólag primitív dél-afrikai ubuntu filozófia: „A te fájdalmad az én fájdalmam, a te bővelkedésed az én bővelkedésem, a te megmentésed az én megmentésem”.

Ha belegondolunk a teremtés nagyszerűségébe és a mérhetetlen időbe, amelyet felölel, akkor szinte képtelenség azt feltételezni, hogy az „embernek” nevezett jelenség csupán az elmúlt kb. 6500 évben tudott volna kultúrát és kultúrközösségeket létrehozni – bár a konzervatív tudományok és vallások ezt akarják velünk elhitetni.

Új leletek

Az elmúlt évszázad húszas éveiben egy komplex lépcsős piramisra bukkantak Mexikóváros egyetemétől délre. E piramist az tette különlegessé, hogy kör alakú volt.

Az építményt egy ismeretlen vulkánkitörésből származó lávaréteg fedte. Geológusokat hívtak a helyszínre, hogy kiderítsék a lávaréteg korát. Az eredmény mindenkit meglepett: a vulkánkitörés ugyanis nem kevesebb, mint 7000 évvel ezelőtt történt. A történészek és a régészek azonban kategorikusan visszautasították ezt a független kormeghatározást, mivel nem volt összhangban az elfogadott elméletekkel. Egyszerűen megengedhetetlen volt, hogy mindez lehetséges legyen. Nem akarták elhinni, hogy Mexikóban már ilyen korán létezett olyan civilizáció, amely piramist tudott építeni. Byron Cunnings, amerikai régész, aki a piramist feltárta, ezzel szemben teljes bizonyossággal állította, hogy a templom már 8500 évvel ezelőtt, vagyis 1500 évvel a vulkánkitörés előtt romba dőlt.

Általánosságban véve meglepő, hogy a tudomány és a vallás konzervatív oldala egyrészt csak bámulni tudja a magasan fejlett ősi kultúrák és szellemi társadalmak megnyilvánulásait, másrészt viszont elintézi annyival, hogy ezek „a pogány sokistenhitűség formái”, anélkül hogy felismerné, hogy mind csupán az egyetlen teremtő kifejezésmódjai.

Korunk tudósai bebizonyították, hogy a Föld és hozzá hasonlóan minden formai megnyilvánulás egy hatalmas energiamezőbe van ágyazva, amely minden információt, minden megtörtént dolog teljes emlékét tartalmazza. Megállapíthatjuk, hogy az emberiség ebből az emlékezetből merít, anélkül hogy tudatában volna. Az egymást követő civilizációk erre építenek, és ebből adják tovább a már korábban megkapott tudást és képességeket. Az emberiséget újra és újra a helyes vágányra kell terelni.

Küldöttek hozzák el nekünk a másik valóságból a szeretetteljes tudás cseppjeit, és ezzel adnak irányt a további fejlődésnek.

Igaz, mindez véget nem érő kikelet, virulás és hanyatlás. Ennek tapasztalatai azonban nem merülnek a feledésbe: egy csepp sem vésze el belőle. E tapasztalatokat rögzítik – úgy a kicsiben, mint a nagyban. Minden mikrokozmosz lipikájába (mágneses égboltjába) feljegyzik a hozzá kapcsolódó ember életét, s ez határozza meg az ebbe a mikrokozmoszba felvett következő ember életének kiindulási pontját. Éppen így van ez nagyban, a Földdel, sőt a világmindenséggel is.

Valószínűség-hullámok

Az ember – bár gyakran eltéved benne – rendelkezik emlékezettel. A Földnek is van saját emlékezete, s ez elvileg mindenki számára hozzáférhető. A tudósok újabban nullpont-energiamezőnek hívják. Az ezoterikusok azonban már jóval régebb óta az ún. Akasha-krónikáról beszélnek. Olyasmi ez, mint egy könyv, melyben az anyag – legyen az bárminemű – energia formájában fejeződik ki. Néhányan képesek ebben a krónikában olvasni. Ők például látják, hogy milyen fejlődések zajlottak le, és mi lett ezeknek az eredménye.

Az emberiség legnagyobb része számára azonban a nullpont-energiamező csukott könyv, és az is marad, mivel tudata még nem eléggé fejlett. Az ember még fejlődésben van, az alakulás állapotában. Pillanatnyilag még erőtlen ahhoz, hogy e tudás minden vonatkozását és következményét befogadhassa. Az ember ugyanis – amilyen gyanakvó – mindent ellenőrizni és bizonyítani akar.

A kvantumfizika felismerései azonban egyre több mindenre adnak magyarázatot. Az anyag legkisebb egységét „valószínűséghullámként” írják le. Ezek a legkisebb egységek azonban csak akkor léteznek, ha érzékelik őket. Mindez pedig azt jelenti, hogy amíg e részecskéket (kvantumokat) nem érzékeljük, addig csupán úgy léteznek, mint valószínűség és lehetőség, ám még semmiképpen sem mint valóság.

Bizonyos, hogy az ember saját kezében tartja a kulcsot, mellyel a valószínűséget valósággá teheti. Azáltal, hogy képes tudatosan arra az energiapotenciálra irányulni, amely lélekminőségként jelen van benne, az ember képes bevonni tudatába az ezzel egyező képességeket. Így valósággá válhat a valószínűség. De vajon ezzel eléri-e finomanyagi képességeinek határait? Vagy netán kijjebb tolódnak e határok? Avagy az ember maga akar átlépni a határon?

Az ember része az egésznek

Az indiánok vallásos élményeikből tudták, hogy a halálkor a csontoknak hátra kell maradniuk, s csak a lélek utazhat tovább, hogy újraegyesüljön a központi szellemi nappal. A maják hite szerint az ember a következő összetevőkből áll: egy fizikai testből (widil-il), egy asztrális alkatból, amely a testnek formát ad (pixam) és a szellemből (inhan), amely az életet adja. Widil-il azt jelenti: folyamatosan rezegni; pixan a lelket-lehelő, az anyagi rezgések hordozója, inhan pedig a szellemi, amely örök keletkezés és alakulás. Az indiánok abban is hittek, hogy az ember sokszor, különböző időkben és különböző helyeken inkarnálódik. Az élet célja pedig nem más, mint hogy számtalan tapasztalat átélése révén megismerjük a sokféleségét.

A maják legfontosabb alapeszméje az volt, hogy mindent saját részünknek kell tekintenünk, egynek kell éreznünk magunkat a teremtéssel. Csakis ennek belátása révén lehet az önző emberi viselkedést megváltoztatni. Csakis ez vezet el a harmóniához.

A különféle mexikói indián-társadalmak az évszázadok során mindig is tudták és vallották, hogy ez a világ csupán árnyék- és álomvilág. Magukat nem is a Föld lakóinak, hanem a Nap gyermekeinek nevezték. Az ilyen allegorikus napvallások létéről tanúskodik az emberiség minden ősi legendája és ezoterikus beszámolója.

Olyan szertartásokról szóló történetekkel, amelyben kivágott szívek szerepelnek, mindössze két-három spanyol történetírónál és/vagy hódítónál találkozunk. Mintegy ötven évvel megírásuk után ezek a történetek nyomtatásban is megjelentek. A mexikói aztékok történetét megörökítő egyetlen – meglehetősen kétes – történetíró Bernal Diaz del Castillo volt, a majákat illetően pedig a ferences Diego de Landa. Egyedül Bernadino de Sahagúnról, egy másik ferences szerzetesről mondható el, hogy valóban az öreg bennszülöttekkel való kommunikáció, és az ősi azték képírás segítségével próbálta meg feljegyezni az aztékok igaz történetét, vallását és legendáit. A spanyol hatóságok később betiltották könyveit.

A Linda Schele és David Freidel The untold story of the Ancient Maya (Az ősi maják elmondatlan története) című könyvének elején ezt olvashatjuk: „Az az elképzelés, miszerint éppen annyi ‘valóság’ létezik, ahány társadalom, sokunk számára újdonság. Mégis – akár tudatában vagyunk, akár nem – világunkat egy szűrőn keresztül látjuk. Hozzáadjuk saját értelmezésünket a valósághoz, és ez az értelmezés határozza meg civilizációnk valóságát éppen úgy, ahogy a jelenben és a múltban is a számtalan, egészen különböző értelmezés határozta meg a többi társadalmat is világszerte…”

Az első nyugati hódítók – ahogyan erről a történelem is félreérthetetlenül tanúskodik – csakis az arany után sóvárogtak, és hogy ezt megszerezzék, istenük nevében indiánok százezreit hányták kardélre. A mexikói kultúrákban az aranynak nem volt értéke – csakúgy, ahogyan az ősi Egyiptomban sem. Díszítésre használták csupán: ornamentika volt.

Minden idők mitikus történetei megmutatják, hogy az isteninek egyetlen célja van: kimenteni az embert ebből az anyagi világból. Ezért ajánlja fel magát szakadatlanul a világosság az embernek és az emberben. A maják és az aztékok történeteiben is e világosságot az alvilágba, Xibalba földjére alászálló istenek jelképezik. Ott pedig – úgymond – leigázzák és meggyilkolják őket a sötétség fejedelmei. Az istenek azonban halhatatlanok, s így jelképesen – légyen az bármilyen alakban is – mindig újjászületnek. Ezt jegyezték fel a Popol Vuh-ban. A fény tehát feláldozza önmagát a szív sötétségében, hogy az ember legyőzhesse önfejűségét, s így ne kelljen tovább az árnyékvilágban rejtőzködnie. Ekkor – képletesen – felajánlhatja szívét teremtőjének.

A hódítók azonban elhallgatták az igazat, s csak a hazugságot mesélték el.

Emberáldozatok

Az alábbi részlet a katona-író Bernal Diaz 1568-ban (csaknem 50 év késéssel) megjelent könyvéből, az Új-Spanyolország meghódításából származik. Ebben a meghökkentő részletben Diaz odáig merészkedik, hogy az indiánokból emberevőt csinál, akik borsos-paradicsomos mártással fogyasztják az emberhúst.

„… Láttuk társainkat, akik Cortez eleste után fogságba kerültek. Felvonszolták őket a lépcsőkön, hogy feláldozzák őket. […] Táncolniuk kellet Huitzilopochtl előtt. Miután táncoltak, a papok felfektették őket a hátukra néhány keskeny áldozati oltárra. Felvágták mellkasukat, kitépték dobogó szívüket, és az isteneknek ajánlották. Azután lerugdosták a holttesteket a lépcsőkön. A lépcső aljánál indián hentesek vártak, hogy levágják a holtak karjait és lábait, és lenyúzzák az arcukat. A lenyúzott bőrből bőrkesztyűt készítettek, melyet nagy ünnepekre tartogattak. Azután nekiültek lakmározni a borsos, paradicsomos mártással tálalt emberhúsból.”

A vallás az ember vérében van

Úgy mondják, az emberiség fejlődését nagy szellemi erők irányítják. A modern ezoterikus irodalomban szellemi erővel rendelkező hatalmas lényekről beszélnek, melyek a népeket minden útjukon vezetik, s ezáltal maguk is fejlődnek. Minderről már az ősi múltban is tudomással bírtak. E tudás kifejeződése egy pozitív hit volt: minden népnek megvolt a maga istene, és teljes mértékben alárendelték magukat istenük (vélt) elvárásainak és parancsainak. Mexikóban is ez volt a helyzet. A „Popol Vuh” szent könyve, melyről e Pentagram szám 3. oldalán részletesebben olvashatnak, szintén erről tudósít.

Sajnálatos módon, modern emberekként olyannyira a külsőségekre irányulunk, hogy e szellemi erők közvetlen inspirációit nélkülöznünk kell. Amit belső élménynek tapasztalunk – ha egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről – az legtöbbször pusztán a közvetlen környezetünkre való reagálás. Saját bensőnkből kevés tapasztalat fakad, mert minden érzékszervünk a környezetünkből jövő benyomások feldolgozására irányul. Ezen kívül az a képességünk, hogy „adjunk” vagy kisugározzunk, még nagyon is lappangó állapotban van. Ezért a jóság, valamint a valódi segítségnyújtás forrása egyelőre még nem tud bennünk áramlani.

Létezik azonban egy igen különös impulzus, mely a modern ember bensőjében keletkezik, környezetétől teljesen függetlenül. Ezt „hangnak” is nevezhetnénk, amely időnként a valódi béke tiszta légköréből eljut az emberhez, s a harmónia és szabadság ismeretlen benyomásaival érinti meg annak tudatállapotát.

A fejlődés nem mindig jelent haladást

A korunkban divatos felfogás értelmében primitívnek tartjuk azokat a népeket, melyek gyermeki módon tisztelnek egy istent, s vallásukon keresztül szoros kapcsolatban érzik magukat egymással. A keresztény vallás tanításai nagymértékben hozzájárultak e nézet elterjedéséhez. Van ugyan vallása a nyugati embernek is, egyházához és hitéhez azonban egészen másként viszonyul. Számára a hit nem mindig életszükséglet, hanem inkább másodlagos dolog. Gyakran kizárólag abból a vágyból ered, hogy megtarthasson egy bizonyos társadalmi formát, egy magas kultúrát, vagy egy kedvelt életformát. Nyugaton a személyiség és annak egyéni fejlődése áll az első helyen. Azonban mit hoz magával ez a fejlődés? Legjobb esetben jólneveltséget, és ezáltal ésszerű, józan gondolkodást, intelligenciát és társadalmi képességeket. A legfontosabbak a barátságok és a jó ízlés. Ezt mutatják kifelé, és ez az, amit másoknál látni akarnak. A másik oldalt, a gondokat és nehézségeket, nem fogadják szívesen, és előszeretettel elhallgatják. Ez mégis jelen van, és tudat alatt nagy szerepet játszik.

Minden fejlődésben van. Ez bátorít bennünket arra, hogy a jövőbe tekintsünk. Mi azonban nem álmodozunk. Fejlődésről beszélhetünk, de vajon haladásról is? Meddig jutott az ember belső fejlődése? Megváltoztak-e érzelmei és indulatai az évszázadok, vagy akár az évezredek folyamán? Nemesebbé, önzetlenebbé, emberszeretőbbé vált-e? Füle kiérzi-e felebarátja ki nem mondott sóhaját egy beszélgetés felhangjaiból? Szeme meglátja-e a szenvedést, nem csak a bajok fájdalmait, hanem a valódi ember megtagadásának kínját?

A számtalan érzelem és indulat közül, melyek az embert szüntelenül váltakozva megérintik, emberemlékezet óta semmi sem tűnt el. Minden rezdülés újra és újra aktívan, kényszerítően és követelőzve sorakozik a tudat előtt, az ember pedig átéli azokat. Talán túlságosan passzívan fejeztük ki magunkat? Egy erős érzés a legtöbb esetben a pillanat tört része alatt a felszínre törhet. A vér forrong, a vágy pedig addig fokozódik, míg végül kielégítik. Akkor aztán újra eltűnik a tudat hátterében, és egy másik fog az előtérbe lépni. Némelyik kis felhőként érkezik, és kellemes érzéseket kelt. Mások viharhoz, vagy orkánhoz hasonlítanak. Az emberi lélek tartománya pedig mezőkhöz és szántóföldekhez hasonlatosan várakozik, hogy újra elcsituljon minden. A lélek azonban kénytelen elviselni e viharok következményeit. Az idegrendszernek ismét meg kell nyugodnia, a vérnek pedig újra energiát kell felvennie. És ez így megy tovább, míg végül a lélek regenerálódó képessége teljesen kimerül. Az élet ekkor újra visszatér a nagy élethez, ahonnan származik. Előbbre viszi ez az embert?

A vér mágikus

Ezeket az egyéni indulatokat mindenki ismeri és átéli, mert a vérben gyökereznek. Ezért is mondják: a vér lélek, vagy hogy a lélek a vérben van. Két és fél liter vérveszteség elég ahhoz, hogy a számunkra ismeretes életet elveszítsük. Az egészséges embernek 5-6 liter vére van. Az élet és a vér egymástól csaknem elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ezen az „egészen furcsa nedven” keresztül térnek vissza újra a szülők és ősök tulajdonságai az életbe. Azonban az ember jelleme és előtörténete, tehetségek és korlátok formájában, szintén a vérbe vésődik be. Aki életét pozitívan akarja befolyásolni, és szellemi területen kíván fejlődést elérni, annak egészen a véréig meg kell változnia. Ezt talán könnyű mondani, megtenni azonban már egyáltalán nem olyan egyszerű. A vér ugyanis egy tükör. A világot az emberi tudatban tükrözi vissza. Ez nem csak a külvilágra, hanem a belső világra is vonatkozik. A külvilág ugyanis tökéletesen megegyezik azzal, ami az emberből jön elő. Ha a személytelen energia hangja beszél benne, akkor a vér ennek az energiának a megerősödését okozza.

Minden attól függ tehát, hogy mire irányul az ember. Amennyiben az eredeti energiához fordul, a vérben minden isteni tulajdonság újra kifejeződhet! A vérnek ugyanis – minden testi funkciója mellett – egy mágikus nézete is van. Mind pozitív, szellemi, mind negatív energiákat is felvesz, és számunkra jótékony vagy káros impulzusokká alakítja azokat.

Hogyan győzhető le a világ?

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája egy titokzatos erőről beszél. Az első keresztények terminológiájában „Krisztus bennünket megtisztító véréről” szólnak, mert az ember, aki erősen összekapcsolódott ezzel, bölcs és segítőkész életet élt, és a „mennyei birodalomra” irányult. Jelképesen tekintve, ez az ember, az őt inspiráló és ösztönző erőnek minden következményét magára vállalja. Életét is felajánlja, hogy ezt az erőt követhesse. Krisztus óta mindenki részt vehet ebben a belső életben. Olyan mértékben győzheti le az akadályokat, amennyire az új erő hatékonnyá válik a vérében, mégpedig úgy, hogy véréből még ezen akadályok negatív következménye is eltűnik.

Az újtestamentum tanításából látható, hogy abban „az evangélium szabadságát” hirdetik. Nézzük csak meg azonban, hogy már a kereszténység első évszázadaiban mi lett ebből. Annak ellenére, hogy abban az időben Jézus Krisztus véráldozata által a megszabadítás ereje összekapcsolódott a Földdel, azt sugallták, hogy egy külső Jézusra vagyunk utalva, és istentelenség egy belső Jézusba vetni a bizalmunkat. De hát mi „kis világként” Isten hasonlatosságára teremtettünk!

Amikor ez a szellemi esszencia – „Krisztus vére” – a Közel-keleten beáramlott a Földbe és a légkörbe, Közép-Amerikában is egy ugyanolyan impulzus ment végbe, és ugyanúgy az emberek szívére és vérére irányult.

Dél-Amerika eredeti népeinek emlékezetében sok ezer évvel ezelőtt még élt az atlantiszi időszak nagy küldötteinek emléke, akik egy szívre épülő vallást ajándékoztak az embereknek. Azt hirdették: „Emeljétek fel szíveiteket az isteni világhoz, és folyamatosan azon fáradozzatok, hogy a nagyok példái szerint éljetek. Ne csak a földi életre irányuljatok, hanem tanuljátok meg, hogyan bontakoztathatjátok ki és fejleszthetitek szíveteket az által, hogy az isteni energiákat véretekbe zárjátok.”

Ezen együttműködés által táplálékot készítettek még az istenek számára is. Ugyanis a vér kisugárzó képessége alkotja az istenek legfontosabb táplálékforrását – tanították a régi korok papjai. Ők az emberi életmegnyilvánulásokból, tehát az érzésekből és érzelmekből élnek. Az eredeti isteni energiák azonban elvesztek a papok romlottsága és manipulációi által, akiknek élete pusztán önérvényesítéssé fajult, és kizárólag hatalmi pozíciójuk megtartására törekedtek.

Valószínűleg ebből a helyzetből fakadt annak a gyakorlata, hogy anyagi emberi szíveket, gyermekek, rabszolgák és foglyok vérét áldozták fel, amiről a spanyol történetírók tájékoztatnak bennünket. Amennyiben ezek a visszataszító praktikák valóban végbementek, akkor pontosan a szentségtelen ellentétét képezik mindannak, ami Jézus életében és a Golgotán történt: Jézus másokért áldozta fel életenergiáit.

Sokan úgy vélik, hogy a későbbi korok papsága is – még ma is, jóllehet más módszereket alkalmazva – Golgota misztériumának lényegét, szándékosan és megfontoltan kifordítaná, és azt mondaná: „Mi, az istenek képviselői, elvesszük szíveiteket – ha kell, a szó szoros értelmében – és feláldozzuk azt.”

A vér megváltozása

Az ember tudatos önfeláldozása által – amely nem a halálban, hanem az életben megy végbe – mindezek a földhöz kötő mágiák tökéletesen feleslegessé válnak. Az ember életlégköre megtisztul, s így a tiszta Krisztus-erő egyre aktívabbá és hatékonyabbá válik.

Akkor pedig a föld is megváltozik. A légkörben levő új, Krisztussal kapcsolatban álló spirituális impulzus egyre erősebbé válik.

Még jöhetnek olyan idők, amikor Krisztus neve feledésbe merül, és senki nem emlékezik többé arra, ami egykor végbement. A légkörben lezajló változások mégis újra kezdődnek. Az ember el tudja érni a belső szabadságot, és ezért el is fogja nyerni azt.

Addig nem beszélhetünk valódi változásról, amíg a vér, vagyis a tudat alapja meg nem változik. Azonban a vér, a jellem és az ember életlelkének minősége és tulajdonságai nem alakulnak át olyan könnyen. Ehhez egy első impulzusra van szükség, amely – mint az élesztő a kenyértésztában – változást indíthat el. Ez az impulzus nem ebből a természetből ered. Ha ebből a természetből eredne, akkor az ember már régen megvalósította volna lelki fejlődését. Erre a belátásra jutott az eredeti gnosztikus kereszténység, és a Krisztus-misztériumok rejtélyeként őrizte meg azt. Krisztus vére a Föld szívét, és ezáltal az emberiséget is, örökre pozitívan megváltoztatta. Ez a világ minden területén megmutatkozik. Aki egész életével erre irányul, az tökéletesen részesül az egyetemes életben, melyet mindig Vele, a Krisztussal hoznak kapcsolatba.

Ő az eredeti élet területeinek tiszta impulzusa, aki a vért szellemi élettel ragyogja be. A természet önfenntartásával ez az impulzus homlokegyenest szemben áll, mivel kizárólag fényt és szeretetet terjeszt. Ezért mondják gyakran, hogy az ember megrázkódtatáson esik át, amikor először találkozik ezzel az erővel! Amennyiben azonban pozitívan reagál, egy meghatározó folyamat kezdődik, melyet „alapvető átalakulásnak” vagy „a nagy változásnak” neveznek. Egyértelmű, hogy egy ilyen változásnak semmi köze sem lehet külsőségekhez, vagy társadalmi körülményekhez. Egy belső változásról, a szívünk vérében végbemenő átalakulásról van szó.

Korszakok

A világegyetem történetével kapcsolatos legtöbb teremtéstörténetben, legendában, mítoszban, tudósításban és ezoterikus kutatásban különböző fejlődéshullámokról és rendkívül hosszú korszakokról és civilizációkról olvashatunk.

A jelenlegi tudományos elméletek szerint a világegyetemet kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt valamilyen ősrobbanás hozta létre. Más modern tudományágak feltételezik, hogy a látható világegyetem mögött még továbbiak és másfajta összetételűek is léteznek.

Ezoterikus tanulmányok és magyarázatok pedig rámutatnak, hogy hét egymásban forgó világegyetem létezik, melyek a Logosz hét eredendő teremtőerejének kifejeződései. A nyugati tudomány által évszázadokig kísért Biblia a teremtés hét jelképes napjáról, a vizek fölött lebegő Szellemről, a káoszról (a még rendezetlenről és meg nem nyilvánultról) és a kezdetben lévő Igéről beszél.

A mítoszok és legendák igazsága

A teremtéstörténetek és mítoszok a teremtési eseményről jelképesen beszélnek. E mítoszokban és legendákban a teremtés különböző fokú anyagi nézeteit tekinthetjük többé-kevésbé végeredménynek – és ezek képezik minden esetben a tudomány kiindulópontjait. Ezeket azonban megelőzik a fejlődés egyéb szakaszai, melyeknél a gázoknál is sokkal finomabb állapotokról beszélhetünk, amelyek sugárzásukkal, illetve mágneses hatásukkal minden anyagatomba behatolnak. A Popol Vuh-ban ezt olvashatjuk: „Minden izgatottan várakozott, az ég üres volt; semmi sem volt még együtt, semmi állandó nem volt; csak a nyugodt víz létezett. A teremtők összegyűltek a sötét éjszakában és beszélgettek.”

Ezt egy polinéziai teremtés-ének a következőképpen fejezi ki: „Kezdetben csak az Üresség volt. Sem sötétség, sem fény, sem tenger, sem nap, sem ég nem létezett. Minden egy nagy, csendes és mozdulatlan üresség volt. Aztán az üresség megmozdult. […]”

A mezopotámiai teremtéseposz a következő történetet beszéli el: „Amikor a teremtésről még szó sem volt ott fönt, és a szilárdan megalapozott földnek ott lent nem volt még neve, csak ark-Apsu, a teremtőjük és a mindeneknek életet adó anya, Tiamat keverték össze vizeiket. Amikor még mocsár sem teremtetett, sem sziget nem volt, egyetlen isten sem jelent még meg vagy még néven sem neveztetett, sem sorsa nem került meghatározásra, akkor ezekben a vizekben teremtették meg az isteneket.”

A Corpus Hermeticum egyik teremtéstörténetében (Az első könyv: Pimander, 1-5, 8-10 és 19-23-as szakaszaiban) ezt olvashatjuk: „Egyszer, amikor a lényeges dolgokat fontolgattam és lelkületem felemelkedett […] úgy tűnt, hogy hatalmas lényt látok, határozatlan körvonalakkal, mely néven szólított, és azt mondta nekem: Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz lelkületedben megtanulni és felismerni? Azt kérdeztem: Te ki vagy? Azt felelte: ‘Pimander vagyok, a Lelkület, a magától létező lény […].’ E beszéd közben megváltozott a külseje, és egyetlen szempillantás alatt feltárult előttem minden. Hatalmas látomást láttam. Derűs, szívet vidámító világosság lett, s kimondhatatlan öröm fogott el ennek láttán.

Röviddel ezután ennek egy részében rettenetes, vészjósló sötétség keletkezett, mely csavarvonalban forogva lefelé mozgott, úgy tűnt, mintha kígyó lenne. Ez a sötétség aztán nedves, kimondhatatlanul zavaros természetté változott […] és hangot is keltett, mely leírhatatlan vinnyogáshoz és nyögéshez hasonlított. […] A világosságból pedig szent Ige terjedt el a természet fölött. […] ‘Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt’ – mondta Pimander. E szavaknál egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától megremegtem. Amikor ezután újra felemelte a fejét, lelkületemben láttam, hogyan vált a megszámlálhatatlan erőből álló világosság valóban határtalan világgá. […] Amikor egészen magamon kívül voltam, újra megszólított: ‘Lelkületedben most a szép, eredeti emberi alakot láttad, az őstípust, a vég nélküli, kezdet előtti ős-elvet.’”

A külső világ belső sugártörvényeknek engedelmeskedik

A fizikusok felismerik, hogy a világegyetemet sokféle sugártörvény irányítja. Úgy vélik, hogy az egész teremtést egy hatalmas energiamező veszi körül. Az emberek még hajlanak is arra, hogy az ilyesmit ne vak természeti jelenségnek tartsák, hanem inkább egy mindent körülvevő intelligenciának tekintsék. Ezoterikus körökben mindig is számoltak azzal a jelenséggel, hogy az egész teremtés kezdet és vég nélkül e mágneses mezők által éri el célját, amely az örökös teremtés. Van egy közmondás, amely megállapítja, hogy Isten malmai lassan, mégis rendkívül finoman őrölnek. Ez azt jelenti, hogy a világot és az emberiséget a nagyobb naptest részeként továbbsürgetik mindenekelőtt lesüllyedt, természeti állapotából való újjászületésére, majd isteni szellemének megnyilvánítására. Max Heindel és Helena Petrovna Blavatsky kozmogóniája (a világegyetem teremtéséről szóló tanítások) és kozmológiája (a világegyetem szerkezetéről és fejlődéséről szóló tanítások) a különböző teremtések és teremtéshullámok kifejlődésének egészen napjainkig tartó összes szakaszát megmagyarázza.

A Rózsakeresztes kozmológia a világ teremtését korszakokra osztja (Genezis 1. része), melyeknek az alábbi neveket adták: Szaturnusz (a föld forma nélküli és üres volt), Nap (legyen világosság) és Hold-korszak (legyen égbolt a vizek között és válassza szét a vizeket). Itt elértünk a Föld-korszakba (gyűljenek össze a vizek egy helyre, és jelenjen meg a szárazföld – a föld), amelyben a jelenlegi fizikai ember egy bukásnak nevezett esemény miatt testet öltött és tudatossá vált.

Az ezoterikus tudomány magyarázata szerint a jelenlegi Föld-korszakban fontos időszakok voltak, melyeket poláris, hiperbóreai, lemúr és atlantiszi kornak nevezünk. Ma az emberiség az úgynevezett árja korszakban él. Az egyik időszakból a másikba történő átmenetet sok természeti katasztrófa kísérte, ahogy azt minden nép hagyományai elbeszélik. Ezt mindig jelképesen, a hosszantartó helytelen emberi viselkedés eredményének értelmezték. Ekkor az istenek javító szándékkal és büntetőleg léptek közbe. Az azték és maja hagyományokból tudjuk, hogy ők is tisztában voltak ezekkel a szakaszosan ismétlődő katasztrófákkal, amelyek időről-időre eltörölték az emberi életet a föld színéről.

Az öt Nap

Az aztékok úgy hitték, hogy a világegyetem hatalmas ciklusokban működik. Úgy tartották, hogy az emberiség teremtése óta már négy Nap volt – így nevezték e ciklusokat. Az ötödik Nap a jelenlegi korszak neve. Az azték eredetű írások ritka értékes gyűjteményében, valamint egy súlyos bazalt „napkő” alapján, amely Axayacatl császár korából származik (i.sz. 1479) ezek a korszakok a következőképpen vannak leírva:

„Akik az első Nap idején éltek, kukoricát ettek. Ez az óriások kora volt, akiket végül a jaguárok faltak fel. […] Az első Nap víz által pusztult el. Az emberek halakká változtak. […] Némelyekről azt mondják, hogy őket egy öreg fa védelmezte, […] mások azt mesélik, hogy hét pár rejtőzött el egy barlangban, amíg a vizek elvonultak. […]

Akik a második Nap idején éltek, vad gyümölcsöket ettek. […] Ezt a Napot a szélkígyó pusztította el (viharok és forgószelek) és az emberek emberszabású majmokká váltak. […] Egy férfi és egy nő, akik egy sziklán álltak, megmenekültek. […] A második Nap leszármazottai tzincoacoc nevű gyümölcsöt ettek. […]

A harmadik Napot az égből jövő tűz és a láva keletkezése pusztította el. Az emberek, hogy túléljék a katasztrófát, madarakká változtak. […]

A negyedik Nap végén az emberek egy vér- és tűzözön után éhen haltak. […] A pusztulás felhőszakadás és özönvíz formájában jött el. […] A hegyek eltűntek és az emberek halakká váltak. […]

Az ötödik Nap „a mozgás Napja” néven ismert, mint a vérre és szívre való szomjúság korszaka. […] Minden földmozgás által fog elpusztulni.”

A maják, akik az inkákhoz és az aztékokhoz hasonlóan Nap-nemzet volt, számos teremtésről vagy napkirályságról beszélnek, melyek a sötétség időszakaival váltották egymást. A Popol Vuh mellett van egy legenda, amely négy napkirályságról beszél, amelyek már elmúltak és talán a poláris, hiperbóreai, lemúr és atlantiszi korokhoz hasonlíthatók. Ezek a napkirályságok jelképrendszerüket illetően gyakorlatilag megegyeznek a fent említett azték napkirályságokkal.

A maják első napkirálysága a föld, a másodiké a levegő, a harmadiké a tűz, a negyediké pedig a víz jegyében jelent meg. A maják szerint az ötödik napkirályság Tlaloc istennek van alávetve, aki azonkívül, hogy a víz istene és a nap ellenpólusa, a szent tűz istene is. Tlaloc feleségül vette a termékenység istennőjét, és így, a maják szerint, ő a még eljövendő új ember teremtő ereje. Ő rakja le az ötödik királyság alapjait, amelyhez a jelenlegi emberiség is tartozhat. Hangsúlyozzuk, tartozhat, mivel ez az ötödik birodalom a teljesülés idejét jelenti, a jelenlegi emberiség belátásától és tudatállapotától függően. Ez a vér királysága.

A maják ezt a teljesülést fejezték ki, többek között a Chichén Itzában lévő templomuk szentek szentjében található Chac-Mool alakjával. Ezt fejezi ki a Nap, amely a harcosok temploma fölött kel fel és a jaguár temploma fölött nyugszik le, vörösre festve a Chac-Mool-t. A emberi szív jelképes vérontása bizonyítja saját maga feláldozását, hogy felvehessék a szellemi életbe.

Pacal Votan síremléke

A templomok, piramisok és dombok formájában világszerte fellelhető síremlékek mind jelképes jelentőséget hordoznak. Az idők jelei ezek, melyeket vagy már kezdettől fogva azzal a céllal építettek, hogy egy bizonyos jelképrendszert fejezzenek ki, vagy pedig az emberiség történelme folyamán kaptak ilyen jelentést, a megfigyelőkre gyakorolt erős hatásuknak köszönhetően. Ezek az emlékek – mint amilyen például a gizehi piramis is – a következőt juttatják kifejezésre: ha az ember a földi élet iskolájában megértette és elsajátította a számára szükséges tananyagot, akkor ez a tanulságokban igen gazdag földi élet „nyugodt szívvel” letehető.

Ebben az esetben az ember természetszülte tudata az életút során „egyre csökken”, míg végül szinte „feloldódik”, „alábbszáll”, eltűnik, ami által újra megszülethet a belső ember lélektudata. Ez a folyamat nem azonos a testi halállal, hanem finomanyagi energiák megszűnésére, a finomanyagi test halálára utal, amely már a földi élet folyamán bekövetkezhet. A kora-egyiptomi időkben ezt az egyetemes elvet a nagy Kheopsz-piramis királykamrájában található üres szarkofággal fejezték ki. Többen úgy vélik, hogy ebben a szarkofágban senkit sem helyeztek nyugalomra, hanem a szarkofágnak tisztán jelképes jelentősége volt.

A régi egyiptomiak a nagy piramis fennsíkját „Rostau”-nak nevezték, ez a szó pedig konkrétan „a másik világra nyíló kaput” jelenti. A kereszténységben ugyanezt a jelentést Jézus üres sírja jelképezi, amelyben csak néhány lepel maradt vissza. A rózsakeresztesek pedig – Hermész példáját követve – „Rózsakereszt Krisztián sértetlen testéről” beszélnek, amelyet egy véletlenül felfedezett, fényesen kivilágított sírboltozatban találtak meg.

A Nap oltalmazója

Közép-Mexikóban, ahol a Nap- és a Hold-piramisok, valamint Quetzalcóatl templompiramisai állnak, a fenti elvet a „Teotihuacan” név hordozza. A szó jelentése: „ahol az ember Istenné válik”. A Kr.u. 600-800 körül virágzó kiterjedt templomvárost, Palenque-t 1773-ban fedezték fel Yucatánban. A kutatók azonban csak közel két évszázaddal később találták meg Pacal Votan maja papkirály testét az egyik piramis-formájú sírtemplomban. A papkirály hetedik századból származó sírjában a jelképek és a valóság összefonódását figyelhetjük meg. 1949-ben Alberto Ruz régész, miközben a maja uralkodó szarkofágja után kutatott, a Feliratok Templomában egy különösen nagy kőre bukkant. A kőbe egykor két sorban lyukakat fúrtak, majd ezeket kőből készített ékekkel tömték be. A kő egy törmelékkel teli lépcsővágatot zárt le. A kő nagysága és súlya miatt (5 tonna!) nem feltételezhették, hogy esetleg később vitték a templomba. Tehát ezt a díszes templomot, sokféle jelképrendszerével, már eleve sírtemplomnak szánták, és így is építették meg. Négy munkafázisra volt szükség, mire a törmeléket elhordták, és a lépcsővágat alatt egy kamrát fedeztek fel, melyet egyik oldalon egy háromszögletű kő zárt le. A kő mögötti járat egy 9 x 7 méteres terembe vezetett, amelyben ott állott Pacal Votan síremléke, teljesen sértetlenül. Maga a papkirály zöld jáde (nefrit) kőből készített arcmaszkot viselt. A maszk szájnyílásán egy T-alakú amulett feküdt, utalva isteni állapotára. Kezeiben szintén zöld jáde köveket tartott: a jobb kezében egy kockát, a bal kezében pedig egy golyót. A „Pacal Votan” név valószínűleg annyit jelent, mint „a Nap oltalmazója”, vagy „a kígyók fajából való”. A szájában talált kerek jáde kő a halhatatlan életet jelképezi, amit a király elért. Igazán szembetűnő a jelkép egyetemes jellege. A halottaknál talált kerek kő nem csupán Mexikóban jelenti a halhatatlanságot és az anyagból való kiemeltetést: a katárok idejében, Európában is egy lapos, kerek kővel a mellcsontjukon temették el a „tökéleteseket”.

A kereszt – az életfa

A sírt egy nagy, szögletes, különleges domborművekkel díszített lap fedte. Egész köteteket írtak már a középen fekvő alakról, amely valószínűleg a maják földönkívüli kapcsolataira vonatkozó utalásokat hordoz. Egy másik, sokatmondó, ezoterikus magyarázat szerint a szarkofágon található központi alak a termékenység istennője lehet. Az istennőt víz veszi körül, kezében pedig liliomlevelet tart. A Nap gyermekét szüli meg, akit férjétől, a víz istenétől – aki ugyanakkor a szent tűz istene is – fogant.

Az embernek – a Nap gyermekének -, birtokában van a kereszt, mint az élet fája. A keresztet formázó, felállított életfa az ettől a világtól való megszabadulás útjára utal. Ha az ember az életében a vízszintes utat választja, akkor mindkét oldalról a dualitás kígyójával találkozik. Ha a felfelé vezető, függőleges utat választja, akkor le kell győznie önmagában a földhöz kötő hét erőt. A maják tapasztalati világában az újraszületés állapotát akkor éri el az ember, amikor az idő kilenc urát, vagy a sötétséget magában az emberben sikerült legyőzni. A halál legyőzése után az ember Quetzalcóatl, a szárnyas kígyó birodalmába száll fel. A Nap gyermeke ekkor minden korlátozást maga mögött hagyott.

A halált a denevér szimbolizálja. A feltámadást pedig a quetzal-madár jelenti, amely a legmagasabb Isteniség, Quetzalcóatl, az Ég és Föld Urának szimbóluma. Ezért nem is csodálkozunk annak hallatán, hogy 1976-ban a Karib-tenger partján lévő maja városban, Comalco-ban új-föníciai és egy régi afrikai nyelven írt feliratokkal díszített köveket találtak. Az egyik kövön a „Yasma Hamin” felirat látható, melynek jelentése: „Jézus megőriz”. Ezek a kövek időszámításunk kezdete és a Kr. u harmadik évszázad közötti időkből származnak. Comalco városában valószínűleg tökéletesen megértették a feliratokat!

Más kutatók az említett lapon a majáknak a makrokozmosszal és az emberiség tudatfejlődésének öt nagy időszakával kapcsolatos ismereteire vonatkozó utalásokat találtak. Ezeket az öt napkorong jelképezi, amelyekről a Popol Vuh, a maják teremtéstörténete is beszámol. Ezekből a domborművekből azonban mindenekelőtt a maják mitológiai ismeretei, a halál és az újraszületés misztériumainak ismerete szól hozzánk. Ezt a mély ismeretet azonban a méltatlan szemek elől sokrétű szimbolikus kifejezések takarják el.

A Feliratok Temploma mellett található épület-csoportot „Palotának”, vagy „Széltoronynak” is nevezik. A tornyot valószínűleg csillagászati megfigyelésekre használták. A torony négy emeletből áll – ezért jelentését a Kheopsz-piramis királykamrájával hasonlítják össze, amely szintén a negyedik szinten található.

Kissé távolabb áll a Kereszt Temploma. Ebben a templomban Pacal Votan és fia ábrázolását találták egy domborművön, melynek mindkét oldalán egy-egy nagy kereszt található. A maják a keresztet – pontosan úgy, mint a korai keresztények – a földi élet (a vízszintes gerenda) és a szellemi feltámadás (a függőleges gerenda) jelképének ismerték.

Végezetül megemlítjük, hogy Palenque-ben a Sírtemplomban is három síremléket találtak. A közelmúltban, 1994-ben pedig a Feliratok Temploma melletti kicsiny templomban szintén egy látványos síremléket fedeztek fel, benne az úgynevezett Reina Roja, a Lélekkirálynő jáde kövekkel díszített testével.

Kétségtelen, hogy Mexikóban az ősi kultúrák számos felderítetlen és nem is feltételezett maradványa fekszik eltemetve az őserdők alatt, amelyek különös módon mind az istenek és az emberek közötti örök kapcsolatról tanúskodnak. Azért alkották őket, hogy az ember soha ne feledkezzen meg arról, hogy igazi hazája nem itt a Földön van, hiszen csupán vándor ebben a földi átjáróházban. A mexikói indiánok a következőképpen fejezik ki ezt az igazságot: „Ez a világ egy álomvilág, amiből fel kell ébrednünk. Ehhez azonban az embernek először saját magát kell legyőznie.”

Az indián azért lesz harcossá, hogy ezt a feladatot végrehajtsa.

A maják labdajátéka

A maja kultúra egyik legtitokzatosabb eleme a labdajáték. Két csapat játszik egymással, miközben meg kell próbálniuk néhány gyűrűn keresztülvinni egy nagyobb gumilabdát. Ezt a játékot később átvették más népek, mint például az aztékok is. A nagyszámú játéktér, melyet még ma is megtalálunk az ásatási helyeken, arra enged következtetni, hogy ez a játék nagyon népszerű volt. Számos maja rajzon is megtalálható a játék néhány jelenete. Magáról a játékról sok találgatás látott napvilágot. Az irodalomban gyakran azzal a véres gyakorlattal hozzák összefüggésbe, hogy a játékosok szívét kitépték, és az isteneknek áldozták volna fel.

Egyes jelek arra utalnak, hogy ez a játék több volt, mint sport, vagy valamiféle szórakozás. Ugyanúgy, mint például az alkímia esetében, itt is létezik a dolgok exoterikus oldalán kívül még egy ezoterikus is. Ha megfigyeljük a helyszíneket, ahol a játékot űzték, megállapíthatjuk, hogy szinte mindig templomok és más szent helyek közelében lelünk rájuk. Néhány templomot, mint például a mexikói Chiapas városa melletti Toninát, csak a játékmezőn keresztül lehetett megközelíteni. Ezen kívül a labdajáték döntő helyet foglal el a maják szent könyvében, a Popol Vuh-ban szereplő iker-hősök történetében is. Ha a játék részleteit közelebbről megvizsgáljuk, számos jelképre bukkanhatunk. Hogyan zajlott a játék? Valóban volt ezoterikus értelme is?

Az egyik legnagyobb pálya a chichén itzá-i templomvárosban található, a mexikói Yucatán félszigeten. Nyugaton és keleten két nagy fal határolja. Mindkét falon, három-három helyen, apró kő kapuk találhatók, mégpedig pontosan azokon a helyeken, ahol a Nap a napfordulók idején (december 21., március 21., június 21. és szeptember 21.) felkel ill. lemegy. Ezen kicsi kapuk alatt, a felső falszéleken, kőből kivésett, függőlegesen álló gyűrűk maradványai láthatóak. Ezeket pompásan díszíti két egymásba fonódó és a farkába harapó kígyó. Ezeken a kb. 10 méter magasan lévő gyűrűkön kellett a néhány kilós súlyú labdát átjuttatni, amelyet sem lábbal, sem kézzel, hanem csakis a testtel volt szabad megérinteni. Már szinte magában ez is lehetetlen volt. Ehhez jön még az is, hogy a játék nyerteseit olykor feláldozták az isteneknek.

Érdekes, hogy az aztékok és a spanyolok ezt később másképpen értelmezték. Náluk a veszteseket áldozták fel. Azonban ők igazából nem fogták fel, mit jelent ez az áldozat. Egy maja harcos számára ugyanis ez volt a legnagyobb dicsőség!

Az istenfiak játéka

Mindig két csapat játszott egymással, hét-hét játékossal. A chichén itzá-i pálya falain még láthatók e csapatok régi, domborműves ábrázolásai, melyeken minden játékos a legszebb öltözetében, olykor teljes harci díszben látható. Az egyik csapat vezetője a labdánál térdel. Le van fejezve, és gerincéből hét kígyó egyenesedik fel. Magára a labdára hatalmas halálfejet rajzoltak. A labdajáték tehát a halállal volt összefüggésben. De milyen halál volt ez? Vegyük szemügyre a Popol Vuh egyik mitológiai történetét, melyben a játéknak fontos szerepe van.

A szent könyvben olvasható mágusok története az istenfiak labdajátékáról beszél, akikből erőteljes lelkesedés sugárzik. Ez izgatja az éjszaka új urait, az alvilág lakóit. Nem tudják elviselni, hogy létezik valami, ami náluk is hatalmasabb és nagyobb. Hallják az istenfiak játékát, és meghívják őket egy viadalra az alvilágba. Az istenfiak lemennek az alvilágba, de látszólag teljesen előkészületlenül, ugyanis az alvilág urainak zsákmányaivá lesznek. Megölik őket, levágják a fejeiket és kiakasztják a fákra.

Ekkor csoda történik: a fejek tökké változnak. Levük teherbe ejti az éj urainak egyik lányát, aki most arra ítéltetett, hogy meneküljön az alvilágból, és a Földön megszülje a hős ikreket, akik az utolsó isteni örökösök lesznek.

A hős ikrek egy napon rátalálnak a labdajáték kellékeire, melyeket elődeik használtak, vagyis a labdára és a ruhákra. Megtanulják a játékot, és végül ismét felveszik a küzdelmet az éj uraival. Ebben a játékban megy végbe spirituális fejlődésük: felébred bennük igazi, isteni hivatásuk emléke, és a játékban sikerül legyőzniük az éj urait. De győzelmük végül is elkerülhetetlenül a halálhoz vezet.

A Popol Vuh-ban azonban megmutatkozik, hogy ez a halál nem végleges, hanem az új élet feltámadását jelenti. Hiszen e történetek szimbolikus jelentése mindig az, hogy a világosság feláldozza magát a sötétségnek, és éppen ezáltal győzi le azt. Vagy megfordítva: a „halj meg és éledj” nélkül lehetetlen újraéleszteni az isteninek a hangját.

A labdajáték – ami a maják számára olyan fontos és szent volt – maga az élet nagy metaforájának is tekinthető. A játékosok mozgatják a labdát, melyet azonban nem érinthetnek – ahogyan minden embert is egy erő irányít az életében, melyet a dialektikus tudattal nem lehet felfogni. Egy belső sürgetés ez, ami tapasztalatról tapasztalatra hajt bennünket. A játék egy lecke. A labda gurulását és ezzel a játék minőségét a tudat tükröződésének is értelmezhetjük a konkrét életben. Ezért az ősi maja időkben a legmagasabb papi kaszt gyakran nézője volt a játéknak. Ismeretes, hogy a papok a labdajátékot népük jövőjének jóslására használták. Első pillantásra mindez talán különösnek hangzik. De ez a gyakorlat egy mindenütt visszatérő törvényszerűségen alapszik. Ha a „tudatállapot: létállapot” tantételét vesszük kiinduló pontnak, akkor felismerjük, hogy a labdajáték és a játék menete valójában a játékosok pillanatnyi tudatállapotának megnyilatkozása volt. Éppen úgy, ahogyan minden egyén élete és cselekedetei is tudatállapotát tükrözik, a nép sorsa is mindig tudatállapotától függ.

Ha a játékosok folyamatos gyakorlás eredményeképpen végül megismerték a játék fortélyait és meg tudták valósítani a labda isteni pályáját a gyűrűkön át, akkor elérték a legmagasabbat, amit ebben az életben csak el lehet érni. Ugyanis a gyűrűk ott voltak, ahol a Nap állt az év különös pillanataiban. A maják számára a Nap az isteninek a páratlan jelképe volt. Ha a labdát át tudták vinni a gyűrűn, a játék, az élet, teljes harmóniában volt az isteni törvényekkel. Az istenség akarata az embereken vagy a népen keresztül kifejeződhetett! Ezért a játékos, az ember, aki elérte ezt az állapotot, szinte magától értetődően szemben állt a halállal: az alantasnak a halálával. Az én elveszítése ezek után már egyáltalán nem természetellenes, hanem egy örömteli, új tudatállapot, amely minden alacsony emberitől mentes. A szív áldozata – éppúgy, mint a Popol Vuh-ban – az új életben való feltámadást jelentette.

A harcosok temploma

Azt, hogy a majáknál a halál nem jelentett végleges pusztulást, úgy is felismerhetjük, ha megvizsgáljuk a régészeti lelőhelyeket. Ahogy említettük, a játékot szent helyeken játszották, egészen pontosan a templomközpont templomai közötti téren. Ha Chichén Itzá-ban szemügyre vesszük a pálya melletti templomot, akkor sasok és jaguárok képeit fedezzük fel, melyek a játékosok szíveit tartják a karmaik között. A maják e szent állatai megtisztították a játékosok szívét, miközben beléjük lehelték életlélegzetüket. A régi természet lassanként eltűnik, és egy új tudat kerül a helyébe. A szív megtisztítása után a maja harcosokat a szent forrásba, a cenote-ba merítették, ahol az egész rendszert megújították. Az így újjászületett harcosok végül elnyerték helyüket a „harcosok templomában”. A templom oszlopain ott vannak képmásaik. A templom bejárata a pályára néz, a harcosok így továbbra is szinte részt vesznek a játékban, amely sosem ér véget. Az élet egy tudatállapotról tudatállapotra vezető út. Az életjáték alatt átélt tapasztalatok belátásokhoz vezetnek, a belátások pedig tudathoz, és ezzel az új tudattal a játékos ismét játékba áll. Így megy az ember egy spirálmenetben felfelé, melyen folyamatosan tapasztalat, belátás és tudat fejlődik ki.

A maják időszámítása

A régi majákat elkápráztatta az idő. Híresek voltak időmérési módszereikről, és arról, hogy a felfedezett összefüggések alapján jóslatokba bocsátkoztak. Az idővel kapcsolatos alapismereteiket egyébként nem maguk szerezték meg, hanem más népek – például az olmékok – által felhalmozott tudásra építettek. Legalább 17 (!) naptáruk volt, amelyek főként a csillagok és bolygók járásán alapultak. Ez a 17 ciklikus naptár olyannyira összhangban volt egymással, hogy a különböző naptárkörök úgy kapcsolódtak egymáshoz, mint egy óramű kerekei. Több ilyen ciklus is meglepően pontos, és a kozmikus ritmusok természetes rendszerességéhez igazodik.

A naptárban néhány számnak különleges szerepe volt, elsősorban a 20-as számnak. Ez a majáknál olyan alapszám volt, mint nálunk a tízes számrendszerben 10-es. Megkülönböztettek „földi” és „szent” naptárakat. A földi naptár kulcsszáma a 9-es volt. Ez arra a szerepre emlékeztet, amelyet a 9-es szám szimbólumként mindig is jelentett az emberiség számára. Amikor például a Biblia 144 000 megmentettről beszél, akkor ez a 9-es számra (1+4+4) az emberiség számára utal. A maják tudatában voltak annak, hogy az emberiség most egy istentelen állapotban van, amelyet a kettősség, tehát a kettéosztottság jellemez. Ezért a legfontosabb földi naptáruk a kétszer kilencből indult ki, amely a 20-as alapszámmal megszorozva 360 napot eredményez. Ehhez még 5 napot hozzászámoltak, az úgynevezett „időn kívüli napokat”, hogy egy teljes 365 napos nap-évet kapjanak.

Másképp volt ez a szent naptáraknál. Ott is a 20-as volt az alapszám, ezt azonban a szent 13-as számmal szorozták, amely a maják számára isteni szám volt. Gondoljunk csak arra, hogy a keresztény misztériumokban is milyen fontos a 13-as szám! Például Jézus is a tizenharmadik a tizenkét tanítvány mellett. A „tzolkin”-nak nevezett szent naptár húsz ún. nap-pecsét és tizenhárom szent hang kombinációjából állt. Ez 260 variációt (napot) eredményezett. Ezáltal minden egyes nap a kombinációtól függő saját jelentést kapott.

A földi és a szent élet összekapcsolásával az időszámításban egy hosszabb periódus keletkezett. A szent naptár a földi naptár 365 napjával összevonva egy 52 éves hosszabb ciklust foglal magába (ami a 260 és a 365 nap legkisebb közös többszöröse). Ez az 52 év ugyancsak négyszer 13 évből állt. Az alapot képező négy elem, négy szélirány a szent tizenhármas számmal szorozva így egy tökéletes ciklust alkot. Aki megélte az 52 éves kort, az a maja kultúrában bölcsnek számított.

A maják ezenkívül még egy holdnaptárt is használtak, tizenhárom 28 napos hónappal egy évben. A tizenhármas szám mélyebb jelentésétől eltekintve megállapíthatjuk, hogy ez a naptár sokkal logikusabb, mint a mi tizenkét, változó hosszúságú hónapot tartalmazó naptárunk. Ugyanis tényleg tizenhárom holdperiódus van egy évben!

Az év mérésére szolgáló naptárak mellett a maják sokkal nagyobb időszakokkal is foglalkoztak. A leghíresebb talán a tizenhárom nagy korszakot (baktunt) tartalmazó naptáruk, amelyik 2012. december 21-ével ér véget. Többek között a régészeti kutatások is arra az eredményre vezettek, hogy ez a naptár Krisztus előtt 3114-ben kezdődött.

Úgy tűnik, mintha a maják visszafelé számoltak volna ezen naptárak elkészítésekor. Valószínűleg ezeknek a naptáraknak nem is a kezdete, hanem inkább a vége volt fontos számukra. De mi fog történni 2012. december 21-én?

December 21 a maják számára fontos időpont volt. Ez az év legrövidebb napja, majd ezután fokozatosan ismét egyre világosabb lesz. Szerintük ezen a mélyponton hal meg a régi Nap, és születetik egy új Nap. A téli napforduló idején, december 21-én szemlélve a Nap helyzete a csillagokhoz képest nem állandó, hanem az évszázadok során folyamatosan eltolódik. Ezt a jelenséget a tavaszpont-vándorlásának is nevezik, és a földtengely ferdeségéből adódó precesszió, kilengés okozza. Ennek során a Nap a csillagokhoz képest csak 26 000 évenként kerül újra ugyanabba a helyzetbe. A maják ismerték ezt a folyamatot. A 2012-es év különlegessége abban áll, hogy abban az időpontban a Nap a téli napfordulókor bekövetkező mélypontján éppen a Nyilas csillagkép előtt lesz. Ha egy kis fényszennyezésű, tiszta levegőjű helyen, derült ég mellett szemléljük az eget, látható, hogy a Nyilas helyzete a Tejútrendszer szívével esik egybe. A Föld, a Nap és a Tejút középpontja 2012. december 21-én közel egy egyenesbe fog esni. A maják számára a Tejút szíve jelentette a nagy, kozmikus szülőanyát, az isteni magot, amelyből minden keletkezik, és amelyben végül minden eltűnik.

2012. december 21-én a Nap közvetlenül ebből az isteni szívből kapja majd az erejét, és küldi a Földre. Ez egy egészen különleges pillanat lesz, amely sokak szerint mélyreható változásokhoz fog vezetni. Mindenekelőtt a nyugati spirituális körök írnak sokat erről. Néhány szerző még azt is állítja, hogy ez a dátum a világ végét jelenti. Ezzel szembe kell állítanunk azonban azt, hogy a maják soha nem hittek a világ végében. Ők ciklusokban gondolkodtak. Minden vég egy új kezdet, jelen esetben egy új tizenhárom korszakos ciklus. Mint minden átmeneti periódus, a mi időszakunk is rendkívüli lehetőséget és esélyt ad az emberiségnek arra, hogy egy újabb lépésre szánja el magát a magasabb tudatosság felé.

Így hagyományozták ránk a maják a naptáraik révén az egyetemes üzenetet: éljetek tudatos harmóniában az isteni szív kozmikus ritmusával!

Modern maják

Aki ma Meridába, a Mexikó keleti részén fekvő Yucatán félsziget fővárosába látogat, az egy olyan területre lép, ahol a modern – gyakran amerikai – életstílusok és a hagyományos maja kultúra különös keveréke uralkodik. A buszon találkozhatunk mind a legutolsó divat szerint öltözött lányokkal, mind a hagyományos „huipill” ruhát viselő asszonyokkal. A sok régi templomromban talált rajzok és feliratok, és az ősi maják képzőművészete ma számtalan új formában köszön ránk. Sok művész ezzel keresi a kenyerét, és persze nem utolsó sorban a turistáknak eladott ajándéktárgyakkal.

Ez nyilván csak a külsődleges gyakorlat, de a maja kultúra mélyebben átszövi a mexikói emberek életét. Még most is, minden év március 21-én, amikor a Nap átlépi az égi egyenlítő tavaszpontját, több ezer ember gyűlik össze Chichén Itzá templomvárosában, hogy a nagy Kukulcan-piramison megnézzék a fény és árnyék színjátékát.

A kígyó bölcsessége

Kukulcan a maja kultúra egyik legfontosabb alakja volt, annak az embernek a jelképe, aki megvalósította önmagában az istenit. Az Aztékok Quetzalcóatlnak nevezték, amely „szárnyas kígyót” jelent.

A Kukulcan-lépcsőpiramis kilenc szintből áll, a négy oldala közepén pedig egy-egy lépcsősor vezet felfelé, kilencvenegy fokkal. A csúcson található emelvénnyel együtt így 365 lépcsője van, vagyis éppen annyi, mint az év napjainak a száma. Március 21-én, néhány délutáni óra erejéig látható, ahogyan a piramis egyik oldalának árnyéka rávetül az északi oldal lépcsőinek szélére. Ez olyan látvány, mintha egy fény-árnyék kígyó kúszna lefelé a fokokon. E lépcső alján, kőből formált kígyófejre bukkanunk, melyre egész évben csak ezen a márciusi napon vetül rá a fény. Ez szinte hihetetlen, ha belegondolunk, hogy milyen csillagászati és mérnöki ismeretekre volt szükség e hatás eléréséhez.

Néhány idegenvezető a kígyó mint termékenység-szimbólum felületes történeteivel traktálja a turistákat. Ez alapjában véve ugyan igaz, de sok látogató, aki ezen a különleges napon idelátogat a környékről, tudja, hogy itt egy mélyebb jelentésről is szó van, mivel a szárnyas kígyó a régi maják legfontosabb jelképe volt. Az idő kígyója, mint e természetrend jellegzetessége, mint a keletkezés, virágzás és hanyatlás sajátos hullámformája, a sastól kapja meg az örökkévalóság szárnyait. Ez a kígyó az, amely leereszkedik a Földre, hogy elhozza az embereknek a nagy hírt. És ez az évnek abban a pillanatában történik, amikor a nappalok és az éjszakák egyenlő hosszúak. Ez az a lelki pillanat, mikor a világosság képes legyőzni a sötétséget.

„Milyen az utad?”

Amikor a tizenhatodik század elején a spanyolok meghódították Mexikót, a maja kultúra már régen túl volt a tetőpontján. Ekkorra már évszázadok óta keveredett más népek, mint a toltékok és az aztékok kultúráival, és azok részben át is vették azt. Azonkívül a gyarmatosítás során rengeteg maját megöltek a spanyolok, és szinte minden iratukat elégették. A régi kultúra így csaknem teljesen eltűnt. Ennek ellenére lényege részben tovább él még a mai Mexikó keleti felében, közel egymillió ember szívében, akik magukat még mindig majáknak nevezik. A maják régi szokásai különös módon keveredtek a nyugati kultúrával. Ezért a Yucatán félsziget sok lakója még beszéli a nagyon bonyolult és mindenféle szimbolikus jelentésekben gazdag számos maja nyelv valamelyikét. Egy maja a társát a következő szavakkal üdvözli: „Biix a Bel”. Ami szó szerint azt jelenti: „Milyen az utad?”

Vidéken pedig még a legtöbb ember számos maja Istent imád, akik valójában csak az egy és megnevezhetetlen, „Hunab-Ku” megtestesítői. Bár Hunab-Ku meghatározhatatlan (a kínai ‘Tao’ szóhoz hasonlóan) a modern maják úgy írják le, mint „ami ebben a világban, az univerzumban és azon kívül minden dolog szívét összeköti”. Mivel minden maja isten az egyetlen megtestesülése, és nem maga az isteni, lényegtelen, hogy egy ima mire vagy kire irányul. Ezért olyan könnyű a maják számára különböző maja isteneik mellett a katolikus szenteket is tisztelni. Ez számukra sosem volt probléma. A gyarmatosítás alatt állítólag áttértek a kereszténységre – régi rítusaikat mégis tovább folytatták.

A modern maja kultúrát egy holisztikus világkép jellemzi, melyben minden mindennel összefügg, és ahol nincsenek véletlenek. Ahogyan az emberek a világ sok más kultúrájában, úgy a vidéki maják is erősen tudatában vannak a természetben megnyilvánuló ritmusoknak, és életükben figyelembe veszik a Nap, a Hold és néhány fontos csillag, mint az Orion és a Plejádok állását. Sőt néhányan mind a mai napig még az ősi maja időszámítás szerint élnek, melyben minden napnak megvan a maga színe és különleges jellege.

Modern méhszimbolika

Egy méhrajt tekinthetünk úgy, mint az emberek világának tükröződését. A maják egyik ősrégi hagyománya a fullánk nélküli méhek tenyésztése. Ez a hagyomány a régi majáknál is igen fontos szerepet játszott. A maják sok régi iratán ábrázolnak ilyen méheket, és a régi Méhistent gyakran Vénusszal hozták kapcsolatba. Mikor azonban a spanyolok elfoglalták a területet, magukkal hozták az európai mézméhet, amely szúróképes, és sokkal agresszívebb, mint a bennszülött fajta. Brazíliában, néhány évtizeddel ezelőtt mézméhekkel végzett génkísérletek során keletkeztek az ún. „gyilkos méhek”. Igaz, ezek a méhek jóval termelékenyebbek, mint a normálisak, azonban olyan agresszívek, hogy rajokban emberekre támadnak, és csípéseikkel akár halált is okozhatnak. Ezek a gyilkos méhek rettentő gyorsan elkeveredtek a behozott mézméhekkel, de a bennszülött méhfajjal nem, és nagy veszélyt jelentenek a bennszülött méhek kolóniáira. Megtámadják őket és kifosztják a fészkeiket, és a bennszülött méhek élete egyre nehezebb lesz.

Egy maja ennek a háttérnek sok nézőpontját nem ismeri. Az összefüggések mégis világosak számára. Számára igaz az a törvény, hogy a külső dolgok a belső világ tükröződései. Ahogyan a nyugati világ is egyre agresszívebb lesz, úgy méheik is azzá válnak. A bennszülött méh veszít az európaival szemben, ahogyan a maja kultúra is veszít a modern társadalommal szemben, amely egy maja számára gyakran keménynek és anyagiasnak tűnik. Hogy védik-e a sebezhetőt és elegendő teret biztosítanak-e számára a túléléshez, az most már mindazokon múlik, akikben ezen összefüggések tudatosulnak. A maják ezekben a folyamatokban egyetemes üzenetet látnak: ha a halk, belső hangot nem hallják meg, és nem oltalmazzák, akkor az elsüllyed a minket körülvevő erőszak és lárma világában.

Mexikó talán éppen a hagyományos és a modern, a spirituális múlt és az egyre anyagiasabbá váló jövő adta ellentéteivel nyújthat sokat a keresők számára. A régi bölcsességnek ez az országa alapos önvizsgálatra késztet. Bár a vidéki ismert templomvárosokat naponta turisták árasztják el, a kevésbé ismert templomokban napkeltétől napnyugtáig sok mexikói végzi régi szertartásait, vagy keres elmélyülési lehetőséget. Lakói számára ez az ország még mindig nagy inspiráció forrása.

A vidéken élő maja leszármazottakon kívül, egyedül vagy csoportban, természetesen még számos városban élő ember is szívében hordozza a régi maja kultúrát. A nagyobb városokban vannak társaságok és csoportok, akik e kultúra eredeti üzenetére irányulnak. Némelyik kifejezetten gnosztikusnak vallja magát. Filozófiájukban jól észrevehető a kapcsolat a régi maja kultúra, és pl. a keleti bölcsességiskolák, vagy az eredeti kereszténység és Hermész Triszmegisztosz bölcsessége között. Azonban általában visszahúzódóak, és nem nyitnak kifelé, mivel Mexikót erősen a katolikus egyház befolyásolja.

Ugyanakkor a mexikóiak egyre inkább kapcsolatot keresnek Dél-Amerika más kultúráinak örökségével, mint pl. a perui inkákéval, akikkel sok a közös vonásuk. Bár a régi majákat legyilkolták, és örökségüket felégették, eszmekincsük nagy része azonban még mindig eleven. A maják üzenete egyetemes, és a modern embert nagyon is időszerűen szólítja meg. Az ősi maja kultúra mágiája a kereső ember gazdag inspirációs forrása marad.

A Föld egy álomvilág

Az indián hagyomány szerint a Föld nem az a hely, ahol örökké lakni és élni kell, hanem csupán egy álomvilág. Csak rövidtávra szóló tartózkodási hely. Arról is meg voltak győződve, hogy egy húsból és vérből való anyagi ruhában az örökkévalósági élet lehetetlen.

A csontvázat, az ember anyagi testének hordozóját a csontok alkotják. Eredetileg ezek tiszta, éteri erővonalak voltak, melyek a teremtés és az élet szerkezetét juttatták kifejezésre. Ezért tekintették szentnek a csontokat a régi szokásokban és iratokban. Az idők folyamán az ezzel kapcsolatos fontos hagyományok feledésbe merültek, vagy már csak anyagi értelemben fogták fel őket. Egy idő után már nem értették e hagyományok eredeti jelentőségét. Legjobb esetben is csak gyenge visszhangként derengett át valami belőlük. Manapság ebből még felfedezhetünk valamit Közép-Amerika ősi indián törzseinél.

Mexikóban minden évben november elsején és másodikán megemlékeznek a halottakról; az első nap a gyerekekről, a másodikon a felnőttekről, és ebből az alkalomból ünnepeket tartanak. Ősidők óta a világ sok népénél ünnep november elseje és másodika, melyek a nyár végét, és a hideg, sötét időszak kezdetét jelzik. Az egyház csak vonakodva vette át ezeket az ünnepeket. November elsején a szentjeiről, november másodikán pedig a halottairól emlékezik meg, de csak azért, mert a mögöttük meghúzódó több évszázados népi igazságokat nem tudta kiirtani!

A mexikói „halottak napja” azt mutatja, hogy a mélyebb lelki rezdülések a népben még mindig nagyon elevenek. Élet és halál azonban az indiánok számára teljesen más értékkel bír: az élet a maga tető- és mélypontjaival tovatűnik, de a halál egy teljesen új életet harangozhat be.

2004. november 2-án a Pentagram egyik szerkesztője Mexikóváros központjának nagy terén – a Zócalon – találkozott egy csoport táncoló indiánnal. Mikor a tánc véget ért, a csoport vezetője jól hallhatóan a következő megindító szavakkal fordult a nézőkhöz:

„Mexikóiak! Emlékezzetek az eredetetekre! Hagyjátok a szíveteket beszélni! Ne hagyjátok magatokat továbbra is leigázni. Legyetek újra szabad nép! Hallgassatok belső hangotokra!

Ha kelet felé néztek, akkor pillantásotokat Spanyolország irányába fordítjátok, ahonnan fénylő kultúránk lerombolói jöttek.

Ha dél felé néztek (és rámutatott a nagy katedrálisra), akkor azt a házat láthatjátok, ahol az ördög lakik.

Ha nyugat felé tekintetek (ekkor a kormány épületére mutatott), akkor azokat az embereket láthatjátok, akik ma kizsákmányolnak és megkötözve rabságban tartanak minket.

Északra nézve a materializmusra pillantotok, oda, ahonnan a Coca-Cola jön.

Ne hagyjátok, hogy továbbra is ezektől szenvedjetek! Forduljatok ismét belső kincseitekhez! Nézzetek a szívetekbe, és hagyjátok, hogy megszólaljon!”

Quetzalcóatl

A régiek azt mondták:

mi nem innen valók vagyunk,

és nem azért vagyunk itt, hogy maradjunk.

Utunkon odaátra,

a másik életet keresve

hátrahagyom a dicsőséges virágokat.

És érzem, legalább egy pillanatra,

szívem szomorúságát,

mert nem birtokoljuk a gyönyörű dalokat,

csupán kölcsönbe kaptuk azokat.

Martin Auer

Számos közép-amerikai legendában Quetzalcóatl-t, a tollas kígyót, úgy ábrázolják, mint az isteni legmagasabbrendű megnyilvánulását a külső formák világában. A maják ezt a tollas kígyót Gucumatz-nak vagy Kukulcánnak, „az örökkévalóságig imádott istennek” hívták. A hagyomány egyik elbeszélése szerint bölcs tanítóként érkezett kelet felől a tengeren át, egy magától úszó, evezők nélküli hajón. Kelet a hajnal, ahol a Nap felkel, és a keresők minden időkben kelet felé fordultak, hogy meglássák a szellem hajnalát.

Quetzalcóatl állítólag szintén kelet felé, a tengeren át távozott újra, azzal az ünnepélyes esküvel, hogy egy nap majd visszatér. Azt mondják, kígyó-tutajon indult el. A később élt toltékok és aztékok történeteiben Quetzalcóatl sokkal szemléletesebben van ábrázolva: ott egy fehér ember, akinek világos színű, rózsás külseje és szakálla van. Olykor „titokzatos személyiség… erőstestű fehér ember, széles homlokkal, nagy szemekkel és hullámos szakállal, aki bokáig érő, hosszú, fehér öltözéket viselt. A gyümölcsök és a virágok kivételével helytelenítette az áldozatokat, és a béke istenének ismerték… Amikor háborús dolgokat emlegettek, állítólag befogta a fülét.”

A Nap az embertől származik!

Quetzalcóatl eredeti jelentésének kétségtelenül sokkal mélyebb háttere van. A róla áradó szépségről, és látványáról szóló beszámolók felérnek azokkal, melyek a világosság többi hírnökéről tudósítanak. A spanyol hódítás előtti indiánoknak – akiknek nyelve és vallása Náhuatl néven ismeretes – valójában nem volt szavuk a vallásra, mert számukra maga az élet volt a vallás. Az indiánok élete egy téren és időn át tartó „ösvény” volt, a határ, a halál túlsó oldalára, a nagyszerű nap-élethez. Nem volt-e az azték ember is a naprendszer része? Nem volt meg benne minden, amit a naprendszer is birtokol? Ahogyan része volt az egésznek és a „mindenségnek”, úgy izzott és sugárzott benne a magasztos naptűz szikrája és lángja is. Ezért hordozta szívét büszkén, akár egy kis Napot, időn és téren át, míg azt újra képes volt felajánlani az élet urának, hogy az újra összeolvadhasson a nagy tűzzel, a Nappal!

Az indiánok nem éltek az intellektusból, az elméből olyan erősen, mint mi. A régmúlt idők Náhuatl-jai felfedezték, hogy az ember egy belső központból szemléli és tapasztalja a világegyetemet. Lényege és élete a szívben, az egyéni lélek központjában található, amely szoros kapcsolatban áll a kozmikus lélekkel, és rövidre szabott „ösvénye” ennek az emberi léleknek a megdicsőülése.

Ezért állíthatták az ősi mexikói tanítások, hogy a világegyetemnek életet adó Nap az emberiség áldozatából született! A nagy kozmikus tűz az égen csak úgy maradhatott fenn, ha az emberek, a harcosok továbbra is feláldozták teli és nyitott szívüket, mialatt „ösvényüket” járták. „Szívük szabadon tartásával” tökéletesítették a világegyetemet. Ez egy sajátos, kölcsönös viszony, amit ezek a mexikóiak az embernek és a Napnak tulajdonítottak. Így minden egyén el volt szánva az egész megmentésére, tekintet nélkül a sajátjára. Nem voltak-e ők is az egész részei? Ha nem szabadították meg az egészet, nem volt indok, sőt még lehetőség sem az egyén létezésére.

Quetzalcóatl az életet példázza

A Náhuatl Quetzalcóatl-t az isteni ember, vagy az ember-isten megtestesülésének tartották. Egy szellemi hős volt, aki a misztikus szenvedés, a halál és az újjászületés egyetemes körforgásán keresztül visszanyerte az eredeti életet, és aki újból részesült a nap-élet tudatállapotában.

Az egyik Quetzalcóatl-ról szóló mítosz az abszolút tisztaság királyának írja le őt, addig a napig, amíg rossz tanácsadók kényszerítő hatására rá nem löttyen az agavébor, és olyan tettet követ el, ami a földhöz láncolja. Kétségbeesésében ezt a legszörnyűbb és legbűnösebb véteknek tekinti, és elhatározza, hogy le kell töltenie a büntetését, és ugyanakkor példát is kell mutatnia. Otthagyja szeretett királyságát, és önként feláldozza magát a tűzben. Miután a teste elégett, szíve felemelkedik a mennybe, ahol a Vénusz bolygóvá válik. A vétsége miatti gyász, és az, hogy Quetzalcóatl mélyen tudatában volt a megtisztulás szükségességének, egyetemes érintést kölcsönöz a mítosznak, éppen úgy, mint a tűznek, amely fénnyé alakul át. Ez a mítosz szorosan kapcsolódik ahhoz a humanitáshoz, amely szerte a világon minden történelmi korszakban ismert volt. Az egyéni lélek olyan tapasztalatokon keresztül érheti el a megszabadító tudatosságot, melyekben az élet sötét és gyakran fájdalmas, fizikai nézetei éppoly szükségesek, mint a megvilágosító és szellemi nézetek. Ez az ember állapota, melyben az egyetlen valódi bűn a tudatlanság, amivel a világ kimeríti és megterheli őt. Quetzalcóatl megmutatja az egész emberiség előtt lévő ösvényt, és úgy mutat példát, hogy hagyja e világ dolgait a maga útján menni, és elkészíti a tisztító tüzet, melyben ő maga fog elhamvadni. Nem szabad azonban azt gondolnunk, hogy a legenda magyarázata az élet elvesztegetéséről szól. Sokkal inkább az önátadásról, a múlandótól való elkülönülésről – és az ebből eredő tudatosságról -, mellyel Quetzalcóatl elérte az örök egységet.

Vénusz, a lélek szépsége

A legtöbb teremtéstörténet azt mondja, hogy a régmúlt időszakok alatt csak állatok népesítették be a földet. Az emberiséget csupán Quetzalcóatl időszakának kezdete után teremtették. Csak a bennük lévő szellemi elv felfedezése után beszélhetünk emberi lényekről! Az indiánok emiatt Quetzalcóatl-t minden kétséget kizáróan az ember és összes műve teremtőjének tekintették: ő az az isten, aki életben tartja az emberiséget (ő az, aki az embereket földművelésre tanítja), valamint aki megváltja őket, mert legyőzte a halál urait. Ő a misztériumok őre, és ezért volt a papok istene is.

Elképzelhetjük, miért volt Vénusz látható megnyilvánulási fokaival a feltámadt Quetzalcóatl szimbóluma. Szeretetre és szépségre való törekvésével a lelket ábrázolja, és a kozmikus dráma közepébe veti magát, pontosan oda, ahol az emberiség is van, ahol meg kell vívnia a csatát a szabadulásért.

A nyugati égbolton való megjelenése után a Vénusz eltűnik a „föld alatt”, és sok napon át láthatatlan marad. Aztán újra megjelenik a keleti égbolton, még dicsőségesebben, mint valaha, ahol a Nappal együtt kel fel. A lélek ugyanezt az ösvényt követi. Lesüllyedt mennyei lakóhelyéről, és bement az anyag sötétségébe, majd a test feloszlásakor felemelkedik a dicsőségbe.

Quetzalcóatl mítosza a halálnak és a feltámadásnak ezt a körforgását szimbolizálja: amikor a lelket feltámasztották, újból elfoglalja azt a helyet a királyságban, melyet hajdan elhagyott. A király abszolút tisztasága bolygói létállapotára vonatkozik, amikor még tiszta fény, továbbá tiszta, isteni állapotú mikrokozmoszára. Quetzal (Náhuatl nyelven „madár”) mennyei király, és egyben a föld királya is, Cóatl (vizikígyó) ha az ember a teremtés nagyszerű tervével összhangban és a mennyei és természeti erőkkel tökéletes harmóniában él. Náhuatl bölcsességét nem azzal tanuljuk meg megérteni, hogy a madár perspektíváját választjuk, vagy (mint a kígyó) elnyeljük a földi természetet, hanem csak azzal, ha egész lényünket megtisztítjuk a béke ismeretével, és az igazi oszthatatlan lét alapján cselekszünk.

Quetzalcóatl és Hermész

Quetzalcóatl, a tüzes tollazatú kígyó az embert a megtisztított és dicsőséges kígyótűz jelképével szembesíti. A merkúrbot, amely az egyiptomi bölcsességtanban ugyanezt jelenti, a tollas kígyó képe. Ez az újjászületés, a feltámadott ember, és a szellem-lélek ember állapotába való felemelkedés erőteljes szimbóluma. Önfeláldozásával az ember Quetzalcóatl-lal válik egyenlővé, igen, Quetzalcóatl-lá válik, a teremtő fiává, Itzamná, az Atya-Anya fiává. Amint a bölcs felülkerekedik a szenvedésen, és az igaz királyság felülmúlja a földi igazságszolgáltatást, a zarándok lelkét a korszakok folyamán megszabadítják a vágyak láncaitól, és újra halhatatlanná lesz, mint Quetzalcóatl, a menny és a föld királya.

„Láthatók legyenek az égből”

Egy Mexikóról szóló szép utazási prospektusban az állt, hogy a Nap és a Hold piramisait a monumentális Teotihuacanon – „ahol az emberből Isten lesz” – azért tervezték, hogy láthatók legyenek az égből! Ha Önök ezt olvassák, bizonyára csodálkozva nyitják tágra a szemüket. Kinek kellene ezeket a piramisokat az égboltról látnia, miért és milyen célból?

Ugyanez mondható el más, hasonló, Mexikóban, Egyiptomban, Kambodzsában, Bolíviában vagy Peruban található jelentőségteljes épületekről és ábrákról is. De különösen érvényes ez a Nazca-síkságon található rajzolatokra, amelyek kétségtelenül az égbolttal és a csillagképekkel fennálló kapcsolatra utalnak. A Húsvét szigeteket pedig kifejezetten úgy nevezték, hogy „Az égre néző szemek” vagy „A világ köldöke”.

Tények…

A mexikói kormány 2004 közepén, a világon elsőként ismerte el az UFO-k (unidentified flying objects – azonosítatlan repülő tárgyak, vagy repülő csészealjak) létezését. Ezzel tudatosan véget vetett a más országok kormányai által követett gyakorlatnak, miszerint tagadták az ilyen tárgyak létezését.

Képzeljék el! Egyfelől el kell ismernünk, hogy a Teotihuacanon lévő nagy piramisok korát még csak megközelítőleg sem tudjuk meghatározni, nem is szólva az egyiptomi piramisokról, amelyekkel ezek – csillagászati szempontból, a helyzetüket illetően – teljesen összhangban vannak. Másfelől régészeti feltételezések és állítások szerint legfeljebb néhány ezer évesek lehetnek. Ebben az ellentmondásban üdítően hat az egyszerű rövid kis mondat: „láthatók legyenek az égből”, valamint az a tény is, hogy az egyiptomi nagy piramis és a szfinx közelében nemrég olyan kagylók és tengeri állatok maradványait találták, amelyek legalább 11 500 évesek. Ez arra utal, hogy a szfinxet nem a homok, hanem a víz erodálta és koptatta le. Tehát a piramisok már akkor léteztek!

A múlt század kezdetén, Teotihuacanban, a Nap-piramis két legfelső rétege között egy vastag csillámréteget találtak. A csillám nagyon értékes, a csillámréteget pedig akkoriban titokban eladták. Nyilvánvalóan senki nem tette fel a kérdést, hogy honnan is ered. A múlt század végén Teotihuacanban újra csillámot találtak, mégpedig az úgynevezett csillám-templomban. Ez a templom egy olyan épületegyütteshez tartozik, amely a Nap piramisa mellett egy kb. 300 méteres teret vesz körül. Itt, közvetlenül a kőpadló alatt, tehát kívülről nem láthatóan, 27 négyzetméternyi, két egymáson fekvő, tömör csillámlemezekből álló réteget találtak. A lelet érdekessége az is, hogy ez a csillámfajta csak a 3000 km-re lévő Brazíliában fordul elő.

Úgy tűnik, hogy a rétegeket meghatározott célból fektették le. Hogy miért végezték el ezt a fáradságos munkát, az máig sem világos. A csillám ilyenfajta felhasználásával eddig még sehol másutt a világon nem találkoztak.

A csillám kiválóan alkalmas technikai felhasználásra. Hő és elektromos szigetelőképessége miatt jelenleg az elektronikai ipar a kondenzátorgyártásban használja. A felgyorsított neutronok számára is áthatolhatatlan, ezért nukleáris reakciók sebesség-szabályozásában is alkalmazható.

…és feltételezések

Az ember minden valószínűség szerint nincs egyedül az univerzumban. A Föld sem az egyetlen lakott bolygó. Még a legmaradibb becslésekkel, és az általunk ismert élet számára legkedvezőtlenebb feltételekkel számolva is – ami a légkört, a naptól való távolságot és a kémiai összetételeket illeti – legkevesebb többszáz millió más bolygó lehet a kozmoszban, amely hasonló életet hordoz, mint a Föld. Az élet az univerzumban című könyvben, amelyet a Massachussetsi Technológiai Intézet adott ki, John Billingham megállapítja: „elegendő arra utaló jel van, amely a tudósokat rábírhatná, hogy a szerves élet keletkezését, és valószínűleg az intelligens életét is, a kozmikus fejlődés lényeges alkotórészének tekintsék, és ne a Föld-bolygón létrejött véletlen eseménynek.”

Ezek alapján szinte biztonsággal kijelenthetjük, hogy az ember a világmindenségben nincs egyedül. Más, kevésbé óvatos becslések arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy a világegyetemben található összes naprendszer öt százaléka alkalmas arra, hogy életet hordozzon. Ez így megközelítőleg 100 milliárd bolygót jelentene. Ezen az alapon, más haladó gondolkodású tudósok 1979-ben az ún. Drake összehasonlítás alapján arra az eredményre jutottak, hogy legfeljebb egy millió intelligens civilizáció létezhet a mi tejútrendszerünkben. Drake már 1960-ban, számításai alapján azt állította, hogy csupán a mi tejútrendszerünkben nem kevesebb, mint 10000 technológiailag fejlett civilizáció fejlődhetett ki. Becslések szerint legalább 100 milliárd naprendszer van a tejútrendszerünkben, és amellett még sok tucat milliárd további galaxis a világegyetemben, amelyek közül egyre több kerül a mi látómezőnkbe is. Ezért nemcsak valószínűtlen, hogy egyedül a Föld volna lakott, hanem ez a feltételezés nagyon korlátolt gondolkodásra is utal.

Eközben mindeddig csak a miénkhez hasonló durvaanyagi testekkel rendelkező lényekről esett szó. Mi ugyan lélekkel rendelkező, de meghatározott anyagi formában létező, szénből, nitrogénből, oxigénből és vízből álló, meghatározott rezgésszámmal bíró teremtmények vagyunk. Mi történik azonban akkor, ha egy magasabb frekvenciájú rezgés számunkra már nem érzékelhető? A Bibliában földi és mennyei testekről beszélnek. Ez csak földi teremtményekre vonatkozik, és nem a Nap, a Mars, a Merkúr, a Jupiter, a Szaturnusz, a Vénusz vagy a mérhetetlenül nagy univerzum más bolygóinak és égitesteinek lakóira.

Az a megállapítás, hogy a monumentális Teotihuacanban – azon a helyen, ahol az ember Istenné válik – található Nap- és Hold-piramist „azért tervezték, hogy látható legyen az égből”, ebben a távlatban talán mégis teljesen más jelentőséget kap, olyat, amely messze túlmutat a repülő csészealjak valóságán.

A piramisok az embert földi létének viszonyai segítségével definiálják, határozzák meg. Ezért jó, jobban mondva teljesen helyénvaló, hogy az ember az önmagáról, a mennyboltról, a teljes teremtésről és mindenekelőtt Istenről alkotott elképzeléseit alaposan újragondolja. „A hely, ahol az ember Istenné válik” kifejezést nem szabad csak ésszel értelmeznünk, hanem egy másik síkon kell közelítenünk hozzá. Ennek a névnek igazán mély allegorikus értelme van. Az ember Isten vagy isteni lesz, ha eloldozza magát az időtől és annak törvényszerűségeitől. A piramisok pedig tanújelei a teljes földi lét legyőzésének – a természet halála által – és a valódi életben történő újjászületésnek.

Beszélő kövek

A piramisok síremlékek, rendkívüli természetű és jelentőségű sírtemplomok. E különös építmények titokzatos ereje napjainkban is emberek ezreit ejti bámulatba, és jelentőségük korszakokon ível át.

A legtöbben ismerik a nagy egyiptomi piramisokról készült képeket. Az emberiség távoli múltjának e monumentális tanúságai már nagy távolságról is észrevehetők. Négy háromszögletű oldaluk eredetileg csiszolt mészkőlapokkal volt burkolva. A régi legendák szerint csúcsaik aranyozottak voltak. Felséges látvány lehetett, ahogy visszatükrözték a napsugarakat. Vajon milyen üzenetet voltak hivatottak közvetíteni? Kik számára és miért? Bár a tolvajok időközben kirabolták és kifosztották őket, a kövek még mindig beszélnek.

Talán kevésbé ismertek, mint az egyiptomiak, de bizonyosan éppoly nagyhatásúak és jelentősek Mexikó piramisai. A legismertebbek a Nap és a Hold piramisai Közép-Mexikóban, melyek külseje éppannyira megváltozott, mint a maják híres szentélyének lépcsőpiramisai Yucatánban. Ezeknek is csillagászati jelentőségük van, és a geometriai pontosság csodái. A pi szám, és a phi reláció is egyetemes mértéknek bizonyulnak.

Mit mondanak ezek a piramisok az emberiségnek? Minden további nélkül az égből pottyantak ide, vagy egyszerűen kedvtelésből hozták létre őket? Ez lehetetlen! Csillagászati szempontból már elhelyezkedésük is feltűnő és jól megtervezett, szintúgy járataik, kamráik és földalatti összekötőútjaik. Nem egyszerű megérteni és megtanulni ezeknek az építményeknek a nyelvét. Csak a nyitott szívű és szellemű, kereső ember képes megérteni. Ez az ősi nyelv a lét alapjairól és értelméről szól. Egyfelől arról beszél, hogy nincs semmi új a nap alatt, és minden már volt azelőtt is – a létezés végén a halállal, végtelen ismétlődésben. Másfelől fénylő jelekkel mutatja az ösvényt, amely kivezet a halál házából, ennek a létnek az útvesztőjéből.

Elveszett tudás – elveszett bölcsesség

A nyugati ember mennyországról beszél, ahová vissza kell térnie. Az indiánok számára az örök nyugalom helye a világegyetem középpontja volt. A maják ismerték az emberiségfejlődés nagy periódusait, és ciklusoknak vagy „Napoknak” nevezték őket. Közel négy ciklus telt el mostanáig. Jelenleg kicsivel az ötödik „Nap” kezdeti szakasza előtt élünk, mint ahogy erről a Popul Vuh, a maják szent könyve tanúskodik.

Ugyanakkor a Föld majdnem minden más népének összes szent elbeszélései, legendái, hieroglifái, könyvtekercsei és piramisai is a maguk módján bőségesen tanúskodnak erről a fejlődési folyamatról. Ők is hírt adnak az emberiség nagy fejlődési szakaszairól, a sokféle katasztrófáról és hatalmas földrengésekről. Földrészek tűnnek el hol tűz, hol víz által, vagyis földrengés és vulkánkitörés vagy nagy áradások által. A föld felszíne állandó mozgásban van. A földrészek elsüllyedése és felemelkedése szakadatlanul folytatódik. Így emelkedett meg például a tizenkilencedik század egy bizonyos pillanatában Dél-Amerika egész partvidéke egy órán belül 3-5 méternyire, majd süllyedt vissza. Huxley professzor pedig bebizonyította, hogy a brit szigetek a földtörténet folyamán néhányszor már eltűntek az óceán hullámai alatt. És ki ne ismerné a lassanként a hullámokba süllyedt legendás Atlantisz történetét? Az egyiptomi papok beszámoltak erről Szolónnak, és Platón is említést tesz Poszeidoniszról, e nagy kontinens utolsó maradványáról.

Ha a fejlődő kereszténység nem irtotta volna ki egyre fanatikusabban a „pogány” irodalmat – nem égette volna el Diokleciánusz Krisztus után 296-ban az egyiptomiak ezoterikus műveit az alkímiáról szóló könyvekkel együtt – és Alexandriai Teofilusz, a fanatikus érsek, 100 évvel később nem lázítja fel a tömeget annyira, hogy felgyújtsák a mouseiont az összes könyvével együtt, akkor bizonyára épségben megmaradt volna az egyiptomi és atlantiszi fejlődésről és az azt megelőző időszakokról és kontinensekről szóló tudás. Ugyanez érvényes a spanyol hódítókra, és az őket követő római katolikus egyházra, amely megsemmisítette a maják írásos emlékeit. Minden nyomot eltüntettek, ami a származásukról, a világmindenségről és a teremtésről szóló csodálatos tudásukra utalt. Csak néhány egyedülálló kézirat maradt fenn, amelyek jelenleg Drezdában, Párizsban és Madridban találhatók.

Más kultúrák nyomai

H. P. Blavatsky a Titkos tanítás című könyvében említi, hogy különböző atlantiszi népek jóval kontinensük hanyatlása előtt Közép-Amerikába és Észak-Afrikába költöztek. Atlantisziak lehettek tehát, akik jóval Egyiptom virágzása előtt a gizehi piramisokat építették. Továbbá arról is ír, hogy az atlantiszi asura-maják állatövi ismereteiket is az egyiptomiakra ruházhatták át.

A kérdést, hogy az egyiptomiak a csaknem átmenet nélkül keletkezett magasan fejlett kultúrájukat és tudományukat kitől vehették át, jelenleg nyíltabban kezelik, mint korábban. A tudósok régi kultúrák nyomaira bukkannak, és bizonyítékokat találtak rá, hogy a Szfinx kb. 10 000 éve víz alatt feküdt! Ennek fényében a mexikói maják nagy tudása a világegyetemről egyáltalán nem meglepő. Voltak és ma is vannak különféle piramisaik, templomaik valamint kő- és más ábrázolásaik, melyek az európaiak minden pusztítása ellenére még mindig kifejezik életszemléletüket. Ezek a kövek a saját nyelvüket beszélik.

Atlantisz

„A fáraó expedíciót küldött Nyugatra, azzal a céllal, hogy kutassanak Atlantisznak, annak az országnak a nyomai után, ahonnan 3150 évvel azelőtt az egyiptomiak elődei jöttek, magukkal hozva hazájuk teljes tudományát.”

A fenti idézet egy 2. dinasztia korából (Kr.e. 2853-2734) származó egyiptomi szöveg figyelemreméltó része. Trója legendás hírű felfedezője, Heinrich Schliemann (1822-1890), kevéssel a halála előtt egy párizsi bank széfjében letétbe helyezte a fenti szöveget is tartalmazó papiruszt. A feltételezhetően ötezer éves szövegre vonatkozó saját értelmezését Schliemann lepecsételt levélben rögzítette.

Igaz, vagy nem igaz?

Sok ember számára egyáltalán nem kérdéses, hogy valóban létezett-e Atlantisz – biztosak benne, hogy igen, és feltétel nélkül hisznek ebben a tényben. Vannak olyanok is, akik Atlantisz létezését ostobaságnak tartják, és figyelmen kívül hagyva minden reá vonatkozó állítást, feltételezést, sőt, az esetleges bizonyítékokat is, Atlantiszt egyszerűen nemlétezőnek tekintik. Sem Darwin műveiben, sem pedig az emberiség keletkezéséről és koráról szóló keresztény történetekben nem esik szó róla.

Platón kb. 2500 évvel ezelőtt írta Timaiosz és Kritiasz című műveit¹. Ezekben a görög államférfival, Szólonnal mondatja el az Atlantiszról szóló ismertetést, úgy, ahogy azt ő hallotta Egyiptomban Sais papjaitól. Ezek a papok olyan titkos tudással rendelkeztek, amely sok ezer évvel korábbról származott, mint a görögök ismeretei. Ha valaki arra vágyott, hogy ezt a tudást tanulmányozza, akkor – Püthagorászhoz hasonlóan – Egyiptomba kellett utaznia. Szólonnak Egyiptomban – többek között – a Neith istennő templomának oszlopain talált feliratokat is megmutatták. Ezek a feliratok több évezredes múltra tekinthettek vissza, és Atlantiszról szóló konkrét információ-kincseket tartalmaztak. Tehát, az egyiptomi bölcseknek ez a tudás már jónéhány évezreddel korábban is a birtokukban volt.

Finom iróniával mondták hát Szólonnak: „Ó, Szólon, Szólon, ti görögök mindig csak gyermekek maradtok hát és egyetlen idősebb sincsen közöttetek.” Amikor Szólon megkérdezte, hogy ez mit jelent, így válaszoltak: „Mivel a lelkeitek még oly fiatalok, még nem tanítottak meg Nektek egyetlen ősi hagyományból eredő régi szemléletmódot sem, nincs nálatok hát semmi sem az ősrégi tudásból – és én megmondom neked, hogy miért nincs. Az emberiség életében – többféle okból – nagy megsemmisítő eseményekre került sor, és ezekre újra sor fog kerülni. A legnagyobb pusztítás víz és tűz által történt, és a számos többi, kisebb pedig megnevezhetetlenül sokféle egyéb okból”.

Ezután Szólon egy mítosz formájában részletes ismertetést kapott Atlantiszról: „A régi főváros gazdag volt természetes forrásokban és táplálékkal bőségesen el volt látva. Az északi széltől magas hegyek védték, rétjein elefántok és lovak jártak, szomjukat tavakból és folyókból oltották. Tíz király uralkodott ezen a paradicsomi szigeten, és lakói tökéletes harmóniában éltek.”

Kritiasz című művében Platón úgy ír, mint aki pontosan tájékozott; ismeri az Atlantiszra vonatkozó adatokat, valamint elhelyezkedését az óceánban, Héraklész oszlopai előtt. Az egyiptomiak a következő magyarázatot adják számára: „Írásaink arról tudósítanak, hogy a ti városotok annak idején ellenállt egy óriási hatalomnak: ez az Atlanti óceánban lévő, ismeretlen földrészről származott, és elbizakodottan támadt Európára és Ázsiára. Akkoriban ez a tenger még hajózható volt. A tengerszoros előtt, amelyet ti görögök, saját közlésetek szerint „Héraklész oszlopainak” neveztek, a víz egy szigetet fogott körül. Az akkori utazó erről a szigetről – amely nagyobb volt, mint Afrika és Ázsia együtt – át tudott menni a többi szigetre. Ezekről a szigetekről azután a túloldalon fekvő egész szárazföldet el lehetett érni, amelyet gyönyörű tenger övezett. Hiszen minden, ami az úgynevezett tengerszorosnak ezen a felénk eső részén volt, inkább egy belső kikötőhöz hasonlított, keskeny hajózó úttal. Ami azonban a túloldalon volt, az valódi, igazi tenger volt – és csak az a föld szolgált rá teljes joggal a „szárazföld” névre, amelyet ez az igazi tenger fogott közre.”

A fentieket összefoglalva kiderül, hogy Atlantisz egy hatalmas sziget volt, amely fokozatosan elsüllyedt: Poszeidonia nevű utolsó szigete, kb. 11 500 évvel ezelőttig létezett, a Herkules oszlopaitól, a mai Gibraltártól nyugatra.

Feltételezhetően egy kisbolygó csapódhatott be az Atlanti óceánba, ami erőteljes árvízhullámot váltott ki. Kr.e. 17 000 és 7 000 között a Föld klímájában több nagy változás ment végbe. Viszonylag rövid idő alatt gigantikus, kilométernyi vastagságú jégtömbök olvadtak el, és a tengerek és óceánok vízszintje kb. 120 méterrel emelkedett meg. Kr.e. 11 600 körül valószínűleg egy világméretű árvízhullám pusztított, amelyet óriási földmozgások és fokozott vulkáni tevékenység kísért. A gizehi nagy piramisnál talált tengeri kagylók és tengeri állatmaradványok – melyek korát a C14-módszerrel kb. 11 600 évesre becsülik – valószínűleg ennek a nyomait őrzik.

Mélytengeri búvárok nagy kőtömbökből épült, hatszáz méter hosszú utat, vagy erődítményfalat találtak a Bahamákhoz tartozó Bimini-szigeteknél. A radiokarbon vizsgálat eredménye alapján a kövekre ránőtt mangrove-gyökérzet megkövesedett maradványainak kora kb. 12 000 évre becsülhető. Hasonló kőtömb-alakzatokat találtak Marokkó, Spanyolország és a Kanári-szigetek partjainál is. És vajon mit jelentenek azok a láva-tömbök, amelyeket az Azori-szigetektől északra, a háromezer méter mély tengerből emeltek ki? Kiderült, hogy a felhozott láva a földi atmoszférában, tehát a víz felett dermedt meg! További tény, hogy az Azori-fennsík korall-alakzatai semmiképp sem alakulhattak volna ki ilyen mélységekben.

Számos olyan kisebb-nagyobb tudományos eredmény létezik, amely azt bizonyítja – vagy legalábbis komoly feltételezési alapot kínál erre -, hogy ott, ahol most az Atlanti-óceán található, valaha szárazföld volt. Ez a feltételezés egészen más színben tünteti fel az Amerika, Afrika, Ázsia és Európa számos területének kultúrái között fellelhető erőteljes egybeeséseket. A világ „teremtési történetei” között több mint 500 található, amely ugyanarról a katasztrófáról tudósít.

Atlantisz, mint bölcső

Schliemann papirusza és Szólon elbeszélése is feltűnő egybeeséseket mutat. A papiruszból vett idézet azt adja tudtunkra, hogy a régi egyiptomiak elődei Egyiptomba emigrált atlantiszi emberek voltak, akik magukkal vitték hazájuk teljes tudományát. Nagyon valószínű, hogy már jóval a földrész végleges elsüllyedése előtt telepedtek le atlantisziak Egyiptomban, és elkeveredtek az ottani lakossággal.

Más szavakkal: Atlantisz valóban lehetett az egyiptomi kultúra bölcsője. Ez a tény arra a kérdésre is választ adna, hogy miért fejlődhetett ki a kultúra olyan gyorsan Egyiptomban. Ugyanakkor feltételezhető, hogy Atlantisz volt a mexikói kultúrák bölcsője is!

Egy maja kultúrából származó féldombormű különböző utalásokat tartalmaz Atlantisz elsüllyedésére vonatkozóan. A domborművön – többek között – egy beomló templompiramis látható, amelyet ellep az ár, mellette egy vulkánkitörés. Felismerhető még egy vízbefúló ember is; ebből az a következtetés vonható le, hogy a katasztrófa következtében sok ember fulladt vízbe. Néhányuknak azonban sikerült kenuval biztonságba jutniuk.

Régi történetek arról adnak hírt, hogy az aztékok a vízen át érkeztek legendás hazájukból, Aztlanból, a varázslatos helyről, vagy – a hagyományok szerint, az aztékok saját szóhasználatával, „a fehér helyről”, és megérkezésük után hét barlangban telepedtek le. Egy régi rajz Aztlant víztől övezett szigetnek mutatja, és látunk egy embert is, aki éppen evezve elhagyja a szigetet („atl” jelentése: víz). Az Atzlanból érkező és Amerika partjain kikötő törzseket ezért – sokkal később – a spanyolok aztékoknak nevezték el. Az említett törzsek egyikét Mexicas-nak hívták.

Kozmológiák

A különböző kozmológiákban, az emberiség fejlődését ismertető leírások szerint jelenlegi korszakunk – amelyet az árja korszaknak nevezünk – előtt létezett egy hatalmas atlantiszi kultúra, hét fajjal, amely az e kultúrát jórészt megelőző, lemúr kultúra továbbfejlődése volt.

H.P. Blavatsky, Rudolf Steiner és Max Heindel részletes magyarázatokat adott róla. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri is foglalkoztak könyveikben és beszédeikben az atlantiszi kultúrával.

William Scott-Elliot² szerint Atlantisz az építőművészetéről híres harmadik faj, a toltékok idejében érte el kultúrájának csúcspontját. Az önérvényesítésre törő turániak fellépése után azonban megkezdődött Atlantisz lassú pusztulása. Ezoterikus értelmezések szerint ez a pusztulás végülis a lakosság szellemi elfajulásának következménye volt. Blavatsky azt írja Titkos tanításában, hogy az Asura-maják maradékai a Yucatan félszigetre kerültek, és onnan továbbvándoroltak nyugat felé. Ebből feltételezhető, hogy annak idején az emberek tudatában voltak az anyaföldüket fenyegető pusztulásnak.

Valóban igaz tehát, amire az egyiptomi bölcsek tanították Szólont: „Mindig is voltak, és újra eljönnek majd az emberiséget megsemmisítő nagy események, melyeknek számos okuk van.” Növekvő geológiai feszültségek szerencsétlenségeket és katasztrófákat váltanak ki. Az ilyen események mindig az idők fordulópontját jelzik, és a világegyetemből érkező sugárbefolyások megváltozásával járnak együtt: úgy tűnik tehát, hogy emberiségünk most megint egy ilyen fordulópont előtt áll. A tényt, hogy mindez Földünk asztrális szférájában is kifejezésre jut, onnan ismerhetjük fel, hogy világszerte különböző embercsoportok várnak már hosszú ideje egy „világvégére”. Ilyesmiről azonban szó sem lehet. Az új környezeti feltételek kialakulásának inkább az a célja, hogy a Földet és az emberiséget egy magasabb tudati színvonalra emelje fel. Valószínűleg ezért mondták a maják, hogy az ötödik Napnak még meg kell jelennie.

Az egész emberiség a Föld központi energia-teréből alkot és él. A Föld, a maga részéről a naptest energiamezejéből él, a naptest a tejútrendszeréből, és így tovább. Ebből arra következtethetünk, hogy az atom is, mint tudathordozó, az anyagi mindenség-megnyilvánulás összességéhez hasonló. Az emberi tudatra vonatkozó legújabb kutatások eredményei pedig azt bizonyítják, hogy egyéni, elválasztott emberi tudat ténylegesen nem létezik, még akkor sem, ha mi, emberek, tudatunkat szubjektív módon, erősen egyéninek tapasztaljuk!

Az ezoterikus tanítások mindig is, és most is „Akasha krónikának” nevezik azt a mindent átfogó energiamezőt, amelybe a Föld bele van ágyazva. Benne „fel van jegyezve” a Föld és az emberiség minden tapasztalata és fejlődési folyamata. Egy téridőrendszeri területen pedig bizonyos határokon belül mindig is csak a korábban kifejlődött értékeken lehet tovább építeni. A teremtés végül is egyetlen egészet alkot, és mint ilyen, elmondhatatlanul fontosabb, mint a Földön végbemenő bármilyen fejlődés. A mi háromdimenziós területünk a tér és idő világában, rezgését tekintve a teremtés legalacsonyabb része, tehát a leginkább elanyagiasodott és besűrűsödött. Többdimenziós univerzumok és energiamezők emelkednek messze-messze a mi területünk fölé, és teljesen más a rendjük is. Ezek a terek sugározzák át és vezérlik a mi univerzumunkat. A hermetikus iratokban a következő axióma fejezi ki ezt a szabályt: „Amint fent, úgy lent, ahogy a nagyban, úgy a kicsiben is”.

Ez a mondás beigazolódik a világegyetem egészében végbemenő nagy, sőt, a legnagyobb fejlődési szakaszaiban is; ez érvényesül a világegyetemnek abban a részében is, ahol mi élünk, tehát Földünkön is – mindenekelőtt pedig, magában az emberben is.

Az atlantiszi civilizáció pusztulásakor abban a fejlődési szakaszban tartott, amelyben az emberiség a haladásért, a belső kiteljesedésért vívta harcát, az újrateremtő világosság és az ezt akadályozó sötétség állandó küzdelme közepette.

Felmerül a kérdés: a mi korunkban, amikor a szabaddá tett, de legnagyobbrészt felhasználatlan atomenergia felhalmozódik a légtérben, és felelőtlen módon megzavarjuk a kozmikus energia áramlását, amely a Földet az Északi-sarkról kiindulva táplálja, vajon a világosság lesz-e megint a vesztes fél? Erre a kérdésre nem tudjuk a választ. Bizonyos azonban, hogy minden ember, aki képes szabaddá tenni ezt a világosságot, fordulatot hozhat ebben a küzdelemben.

—

¹ Platon: Összegyűjtött művek 5. rész

² William Scott-Elliot: The Story of Atlantis (Atlantisz története.) Eredeti kiadás, 1896.

Ahol egyszer ragyogott a fény…

A mexikói indián lélek legjobb része mindig is erősen a láthatatlan világra irányult – az ősök világára, de mindenekelőtt az igazán élők területére is. Az indián legmagasztosabb eszményét az „alvilág” (a látható világ és csalóka tükörszférája) legyőzése, és a felettes természetbe történő belépés jelentette. Egy ilyen ember igaz harcos, aki önmagát győzi le. Ezért engedik meg neki, hogy a sas tollaival, vagyis a szellem erejével díszítse a fejét. E jelkép jelentősége később háttérbe szorult, majd teljesen eltűnt az emberek látómezejéből.

Közép-Amerika régi népeinek legendái, mítoszai és fennmaradt emlékei magasztos spiritualitást mutatnak. Aki ezt látni képes, az ugyanazt a spirituális erőt, és ugyanazt az inspirációt ismeri fel, amely az Indiától Görögországig, Egyiptomtól Galliáig terjedő földrészen élt ókori népek szent rítusainak az alapja volt. Mexikóban Quetzalcóatl és Kukulcan vagy Gucumatz, a szárnyas kígyó istene voltak az örökkévalóság követei, a fényhozók. Jelképük a Nap volt.

Az ókorban a Nap gyakran a legmagasságosabb, a legtisztább, az istenség jelképe volt. Egyfelől a fizikai természetes energiát jelképezte, másfelől a látható Nap mögött rejtező spirituális erőt is: az emberben rejlő istenit. Az ember szívében e világ sötétsége harcol a fény ellen, és látszólag győzelmet arat. Az Istenből áradó világosság azonban szakadatlanul a sötétségnek áldozza magát. Feloldja azt – és ezért mindig győzni fog. Ez az ember egyetemes drámája – a bennünk lejátszódó egyetemes dráma. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy az ember minden időkben, újra és újra rátalál erre az üzenetre, mint minden valódi vallás esszenciájára. Az igaz vallás mindig ugyanarról a történésről tanúskodik, akármilyen misztikus-szimbolikus módon jusson is az kifejezésre.

Isten az emberben rejlik

A nyugati hitrendszer minden istenit újra és újra erőszakkal történelmi síkra szorított. Már az időszámításunk szerinti második és negyedik század között létrejött a kereszténységnek az eredetitől eltérő változata. Az emberiség nagy részében olyan elképzelést alakítottak ki, amely egyetlen embert tett istenné, és ezzel tagadta a minden emberben ott lévő istenit… Amit a nyugati emberre ráerőltetettek, mint Isten igaz és történelmi megnyilvánulását, abból sok minden lényegében tévesen értelmezett mítoszokból ered. E mítoszok önmagukban véve magasztos belső igazságra utalnak, és annak isteni megnyilatkozását hirdetik. Mindazonáltal jelentésük nem kizárólagosan történelmi. Ezt kezdettől fogva nem szándékozták sugallni általuk.

A Peruban élő inkák között szörnyű pusztítást végző spanyol Francisco Pizarro elcsodálkozott azon, hogy a maják és aztékok hitének elemei és rítusai milyen feltűnő megegyezést mutatnak a kereszténységgel. Miután a spanyolok csaknem 500 évvel ezelőtt meghódították Közép-Amerika indián népességét, többé-kevésbé rájuk kényszerítették a katolicizmust. Ez egészen napjainkig mély hegeket hagyott hátra. Hermán Corteznek, a spanyol konkvisztádornak feltett szándéka volt „kiirtani az indiánok lelkét”, mert a mexikóiakat, véleménye szerint „a sátán oktatta ugyanazokra a dolgokra, melyekre Isten tanította a keresztényeket.” Ebben, rettenetes tettei ellenére, kudarcot vallott. A mai Mexikóban különböző felekezetek sok vallásos csoportja él. Létezik még ezen kívül néhány tucat indián csoport, amely az ősi hagyományokat elevenen tartja. A népességnek körülbelül 80%-a csatlakozott formálisan a különböző keresztény egyházakhoz. Számuk azonban csökken, mint a világon mindenütt. Mellettük szerteágazó, többé-kevésbé ezoterikus színezetű mozgalmak működnek. Ezek olyan emberekből állnak, akiket valamilyen módon áthat, vagy akikben dereng annak a tudata, hogy Isten az emberben rejlik, és a lét jövőjének távlatát az a lehetőség foglalja magában, hogy Isten újra megelevenedhet az emberben!

Egy különös levél

Mexikó egyik legnagyobb városában, Guadalajarában élt és működött egy ilyen csoport. Keresésük a 2001-es évben döntő fordulathoz érkezett. Megtalálták a kapcsolatot a Lectorium Rosicrucianum modern rózsakeresztjével a hollandiai Haarlemben és a spanyolországi Zaragózában. Első centrumuk megnyitása és szentelése alkalmával, 2004. november 26-án Guadalajarában egy levelet olvastak fel, melyet az egyik kereső írt külön erre az ünnepi pillanatra, és ebben elbeszélte a csoport keresésének történetét:

„Mi a csoportunkban számos különböző utat jártunk be, s ez idő alatt sokan el is maradtak. A 2001-es év, melyben a keresés még mindig hiábavalónak bizonyult, döntő év volt számunkra. Megtaláltuk a Lectorium Rosicrucianum nagymesterének néhány könyvét, melyek szívünk legmélyebb vágyát juttatták kifejezésre: a megszabadulás üzenetét! A könyvek hét évig kallódtak egyikünk könyvszekrényében. Amikor azonban felfedeztük őket, üzenetük mély változást indított el a csoportunkban. Ezek a könyvek Az eljövendő új ember, a Dei Gloria intacta és a Samballa szerzete voltak. Mindannyian olvastuk őket – és minden megváltozott. Teljes volt a csoport zavarodottsága, amikor eme irodalom révén felismertük, hogy eddigi erőfeszítéseink áhított célunkkal éppen ellenkező irányba vezettek. Éveken át tévutakra csábítottak bennünket! Ugyanazon év húsvétján megváltunk az okkultizmuson alapuló régi formáktól, és új szakasz vette kezdetét.

Amikor felismertük e könyvek nagy értékét, minden lehetséges erőfeszítést megtettünk, hogy további információkhoz jussunk. Hiszen szerettük volna még jobban megérteni a könyvek által feltárt távlatokat. További könyvek után kutattunk városunk minden könyvesboltjában, de csupán ötöt találtunk. Csoportunk szóvivője egyidejűleg kapcsolatot létesített Spanyolországgal, és ezt a kapcsolatot csoportunk egy tagja közvetítésének köszönhetően fenn lehetett tartani. Ezalatt az addig végzett gyakorlatokat beszüntettük, és a rendelkezésre álló könyvek alapján már kialakult csoport szinte falta a bennük lévő információkat. Parkokban és barátok házaiban jöttünk össze, hogy együtt olvassuk és magyarázzuk a szövegeket. Ez nagy és mélyreható belső aktivitás volt.

2001 decemberében választ vártunk Spanyolországból. Az általunk megkeresett kiadó felelős képviselői, a tanulók reagálása alapján tervbe vették, hogy 2002 januárjában látogatást tesznek városunkban. Néhány nappal karácsony előtt azonban közölték velünk, hogy e látogatás más irányú kötelezettségek miatt sajnos elmarad. Nagyon csalódottak voltunk, és elhatároztuk, hogyha a kiadó képviselői nem tudtak eljönni hozzánk, akkor mi magunk keressük fel őket. Csoportunk első képviselői így keltek át 2002 februárjában az óceánon – és a szívükben lobogó kérdés volt egyetlen biztonságuk. Mi, a hátramaradók, éreztük ennek az eseménynek a jelentőségét, és e-mailen keresztül kapcsolatban maradtunk az utazókkal. Már ez elég volt ahhoz, hogy jobban felszítsuk a tüzet, mint eladdig. És még mielőtt az első csoport visszatért, már terveztük a második küldetést: ez alkalommal hét ember állt útra készen. Az új hír, hogy létezik egy vallásos szervezet, egy nemzetközi közösség, amely gyakorolta mindazt, ami e könyvekben áll, hatalmas meglepetés volt számunkra. Képviselőink odamentek, hogy még több információt kapjanak, és egyetlen céllal tértek vissza: át akarták hozni, és meg akarták osztani egymással a tant! És mit tudtak kiosztani? A kicsiny lángot, melyet Európában kaptak, és szívükben tápláltak! A Spanyolországban kapott könyvek gyújtotta lángoló lelkesedéssel szenteltük magunkat az év hátralévő részében a különböző témák alaposabb megismerésének.

2002 júniusában kerestek meg minket először barátaink Európából. Ezen a héten tartották meg országunkban az első nyilvános előadásokat, mégpedig Juanacatlán falucskában, Jaliscoban. Ettől kezdve minden más lett. Már semmi sem volt úgy, ahogyan régen. Talán ez volt az első lépés azon az úton, amely országainkban a Gnózis első centrumának megnyitásához vezetett? Talán választ adhatunk erre a kérdésre, ha az országunkban megnyilvánult régi kultúrákra gondolunk:

– a majákra, Kukulcán nevű legendás királyukkal, bölcsességükre és önismeretükre;

– az aztékokra Quetzalcóatllal, a tollas kígyó fiával, azon kígyóéval, melynek sastollai a második keresztelőből, a „tűzkeresztségből” keletkező új gondolkodást jelképezik. Ezt a tényt ábrázolja nemzeti címerünkben a kígyót elnyelő sas is;

– Huachimontones-re, a városunktól (Guadalajara) csupán 60 km-re fekvő régészeti lelőhelyre. E hely most mint Teuchitlán (az első és egyetlen Isten helye) ismeretes. Számos 13 szintes citadella és kerek piramis áll ott, a 2000 évvel ezelőtti, a Krisztus-impulzus korabeli maja templomok híres 7:4 arányú hajlásszögével.

A máig vezető út nem volt egyszerű: az ellenszegülő személyiséggel szemben, más személyiségek mellett, a nagy mű megvalósításához vezető keskeny ösvényen dolgozni. Ez csak akkor lehetséges, ha a Gnózis dolgozhat az emberekben, megpróbálván kifejezésre jutni általuk, és megtisztítani őket. Ma, sok nehézség és akadályoztatás után megéljük azt a rég óhajtott napot, amikor felszentelik a Lectorium Rosicrucianum első mexikói templomát. Ha az előbbieket tekintetbe vesszük, akkor az új centrummal kapcsolatban bizonyosan helyénvaló, ha a régi kijelentést idézzük: „a Gnózis fényének szentelt templom újra megnyílik ott, ahol egykor nagy erővel sugárzott a fény!”