Pentagram 2006/1

Minden információ

 

Különös megállapítani, hogy a látszólag teljesen eltérő állásponton lévő elméletek kölcsönösen megerősíthetik egymást. Itt vannak például a különböző többé-kevésbé tudományos világképek. Néhány tudós kijelenti: „minden anyag”. Mások azt állítják: „minden rezgés” vagy „minden energia”.

 

Elképzelhető még több ilyen „minden…”-elmélet, de az itt említettekben közös a fizikai látásmód. Egy ideje azonban megjelent egy új elmélet, amely szerint: „minden információ”. Ennek tükrében válnak igazán érdekessé a fenti sorok. Nemcsak azért, mert az információk korában élünk, hanem, mert itt egy mélyen vallásos és ugyanakkor ősi keresztény képet fedezhetünk fel. Hiszen csak egy kis lépés szükséges ahhoz, hogy meglássuk a „minden rezgés” hasonlóságát a „Kezdet Igéjével”, tehát az Atyával. A „minden energia” ugyanakkor a Fiú erejére emlékeztet, a „minden információ” pedig nem más, mint a Szent Szellem ismerete. Az ősanyag pedig, melyből az összes formát kapjuk, a „minden anyag” elmélettel kapcsolható össze.

 

Az elmélet

A „minden információ” kijelentés már ezek miatt a párhuzamok miatt is további vizsgálódást érdemel. Ezen elmélet szerint minden létező alapja a tiszta absztrakt információ, amely megismerésre vár. Számtalan forma van ebben az állapotban, melyben az információ kifejezésre juthatna. Az információ átalakul, hogy megismerhetővé váljon. Sűrűsödik, és létrejön valami, amit „valószínűségnek” nevezünk. A kifejeződési formák végtelen száma most ugyan végessé válik, de még mindig igen nagy marad.

A sűrűsödés átalakító folyamata tovább halad, és a sok valószínűségből létrejön egy kisszámú „virtualitás”, amely végül azzá sűrűsödik, amit anyagi valóságnak nevezünk. Ezt az átalakulási folyamatot a tiszta információtól a realitásig aztán „életnek” nevezzük. E valóságban azonban végeredményben a tiszta információ semmilyen további átalakulása nem megy már végbe, valóságként nem él tovább, hanem meghal – tartja ez az elmélet.

 

Két mozgás

Ennek az elméletnek a hívei nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy lennie kell még valaminek, ami ezt az információt – amely meg akarja magát ismertetni – fel tudja venni és be tudja fogadni. Jelen kell lennie egy olyan tudatnak, amely tanulni és fejlődni képes. Ez az információ megismerésén alapuló tudatfejlődés egy második mozgás, amely az információ-sűrűsödés átalakulási folyamatait tekintve az ellenkező irányba tart. Az első mozgást tekinthetjük fentről lefelé haladónak, vagy a jövőből felénk tartónak. Úgy is mondhatjuk, hogy ez az első mozgás közeledik felénk a még betöltetlen térből – vagyis a térből, amely létezett mielőtt bármi is lett volna, mielőtt teremtés lett volna. A második mozgás azonban, amely a fejlődő tudaté, egészen más irányba tart. Ez egy lentről felfelé tartó mozgás, amely a múltból és a természet anyaggal kitöltött teréből indul, és – remélhetőleg – az egyre eredetibb információkhoz vezető úton halad.

Emberként hajlamosak vagyunk pont ezt a második mozgást „életnek” nevezni. Csupán általa nem éljük át a valóságot halálnak. Ehhez jön még, hogy az első mozgást nem vagy csak alig ismerjük, mint ahogy még látni fogjuk.

 

A tapasztalat információáradata

Az információról alkotott fogalmunk rendszerint pont az ellenkezője annak, mint amit az imént elmondott elmélet vázol. Számunkra az információ egy észlelt valóság vagy esemény lehetőleg pontos leírása. Egy ilyen információ tények gyűjteményéből áll, amelyek akár egy számítógépen is eltárolhatók. Ezek a tények különböző módokon jutnak el hozzánk, például könyvek, tudósítások, újságok által, vagy a médiumok, mint a rádió, a televízió és az internet segítségével. Ezek azonban az érzékelt valóságnak többnyire csak egy kis részét írják le. Ha a jövő vizsgálatáról van szó, a várakozások nagyobbrészt a múlt előrevetítései. Tájékozódási pontunk tehát a múltban fekszik, abban, amit valóra vált, betöltött térnek nevezhetünk. Olyan információkra irányulunk, amelyek a történések hogyanját és mikéntjét közlik velünk. Ez teljesen ellentétben áll a vázolt elmélettel, melynek tájékozódási pontja a beteljesületlenben található. Információkat közöl ugyanis arról, ami talán megtörténik, és valóságot teremt.

Tapasztalati tudattal rendelkezünk, amely azon alapul, hogy a múltban hogyan észleltük és tapasztaltuk a valóságot, és ahogyan most is (még mindig) tapasztaljuk. Ennél a tapasztalásnál az észlelő érzékszervek, az érzés és az értelmi gondolkodásunk szorosan össze van kötve egymással. Nagymértékben befolyásolják egymást, és teljesen egymásra vannak hangolva. Kiindulási pontként aztán ezekkel az „eszközökkel” veszi kezdetét az információfeldolgozási folyamat a valóságban, az anyagi térben, a beteljesületlen, a ki nem töltött tér helyett, ahol a szellem ki tudja fejezni magát. Ez az információ-áradat mozog aztán a múltból a jelenbe, lentről felfelé, és így az ellentéte az „eredeti” mozgásnak. Ezzel az információ mozgása a növekvő tapasztalati tudatunkéhoz hasonlóvá vált. És ahogy most könnyen elképzelhetjük, éppen ezért behatárolt és véges.

Az információ az ő tiszta, absztrakt alakjában, amelyet mi – a félreértés elkerülése végett – „szellemnek” nevezünk, ezzel a tapasztalati tudattal nem ismerhető meg, mert a hangszer, az ember a maga korlátolt személyiségformájában, erre alkalmatlan. Mert ez a hangszer a múltra van hangolva. Ezért vagyunk ilyen ellentmondásos lények. Élni akarunk, belsőleg fejleszteni magunkat, és növekedni. Ezek a legfontosabb ösztöneink. Meg akarjuk tartani, amink van, és amink volt, talán ki is akarjuk bontakoztatni, de lényegében nem akarjuk megváltoztatni. Azonban csak tudatunk irányulásának mélyreható változása nyitja meg az utat az élet felé.

Szerencsére az eredeti mozgás nem teljesen mellőz bennünket. Alkalomszerűen, nagyon alkalomszerűen eloldozzuk magunkat egy kicsit a tapasztalatok „információözönétől”, és „többé nem akarunk részt venni benne”. Ha egy ilyen pillanatban vonakodunk elfogadni azt a gondolatot, hogy ez minden, ezek az általunk „átélt” érzések, akkor megtörténhet, hogy egy rövid pillanatra kapcsolatba kerülünk a szellemmel, az eredeti információval! Ekkor az egyetemes tudás egy halvány fénysugara érint meg minket, melyet aztán a saját szavainkra és képeinkre fordítunk le.

Ez a képesség, az eredeti, élő ismeret vagy információ szavakba, képekbe és egyéni idiómákba történő lefordítása a tudatnak egy fontos tulajdonsága. Ezáltal – bármelyik oldalról is – értelmet és jelentést nyer az információ. Mindazonáltal ezek a képek és szavak is történelmileg meghatározottak, mégpedig a kultúra által, amelyben felnőttünk, valamint a megtapasztalt események személyes átélése miatt is. És mialatt felvesszük az új információkat – a szellem impulzusait (!) – szolgalelkűen a múltunkhoz kötődünk összes érzékszervünkkel, valamint érzelmünkkel és értelmünkkel, hiszen ezek ebből valók. Felismeri ezt a körforgást? A jelent egy már korábban lefektetett minta alapján értelmezi, és ilyen módon illeszti a „jelent” a múlthoz. Érzékszervei pedig megerősítik e módszer helyességét.

Így hát nem csoda, ha az igazság keresői újra meg újra azt hallják, hogy „élj a jelenben!” vagy „engedd el a múltat”, vagy „cselekedj, és ne nézz vissza”.

Ez lényegében teljesen igaz. Azonban csak akkor hatolnak el hozzánk, ha tudjuk, hogy két teljesen különböző információáramlat létezik, melyek azt akarják, hogy megismerjük őket. És akkor felmerül a kérdés: „hogyan tudunk valóban helyesen választani a két áramlat közül?”

A „minden információ” elméletében fontos tényező a besűrűsödés. Ez azt jelenti, hogy tisztán elvont nézetek valószínűségekké, a valószínűségek lehetőségekké, majd valósággá alakulnak át. Ám ez a végső átalakulás érdekes számunkra. Bár az elmélet nem szól semmit ennek az alakulásnak a keletkezéséről és az érzékszerveink szerepéről sem, mégis enged még valamit erről megnyilatkozni.

Ismeretes, hogy a tudatunk veszélyhelyzetekben másként működik. Ilyenkor sokkal figyelmesebbek vagyunk, és érezzük, ahogy a helyzet közeledik, még mielőtt érzékelnénk. Ilyenkor a jelenben élünk, úgyhogy lehetőleg gyorsan tudunk reagálni. Ekkor egy pillanatra szinte elszakadunk a múlttól.

A lehetőségtől a valóságig alakulás folyamata még eggyel tovább lép. Nemcsak a múlttól szakadunk el, hanem érzékszerveink a „jövőre” irányulnak, arra, ami eljövendő. Már nem azt érzékeljük, ami volt, hanem azt, ami megjelenik. Jelentést és értelmet adunk annak, ami már majdnem van, és a virtualitás így válik valósággá. Így teremtjük meg a saját valóságunkat. Mintegy megfordítottuk az érzékszerveink irányulását: a realitás (a múlt) érzékelése helyett felfogjuk a lehetőséget. Ahelyett hogy a jelent hozzáadnánk a múlthoz, a jövőhöz fűzzük.

Mindezt nehéz elképzelni olyan tudattal, amely teljesen a múltban van lehorgonyozva, és lehetetlen megfelelően kezelni. Aki azonban tudatát kezdi megnyitni a szellemnek, és a belső szabadságot magában foglaló élő információk áramlatára irányul, annak az élő jelen az eredeti életterület nyugalmába való hazatérés egyre nagyobb lehetőségeit nyújtja.

Az érzékek fogságában

 

Érzékeinket a bennünket körülvevő valóság megismerésére, megértésére és értelmezésére használjuk. A létállapotunknak megfelelő dolgok, amikre szükségünk van, amit látni és hallani szeretnénk, azok többek között szemeinken és füleinken keresztül jutnak el hozzánk. E benyomások figyelmünket szüntelenül kifelé irányítják.

Érzékeink azonban nem csak befogadó szervek. Elsősorban a szemeinken keresztül az egész létállapotunk a világba, kifelé is sugárzik. Hangunk pedig emellett kifejezi legmélyebb lényünk minőségét akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában.

 

Az ember már igen fiatal korától az érzékszervein keresztül fejleszti a személyiségét. Az így szerzett benyomásokkal alkot magának képet környezetéről, hogy ezen az alapon kibontakozhasson egyénisége.

A hallószerv csíráját – mint első érzékszervet – a Szaturnusz-korszak első négy szakaszában alapozták meg¹. Hallószervünk ezért is a legkevésbé fogékony a rögeszmék és illúziók iránt. A hallás tehát a legtisztább érzékszervünk – vagy másképp kifejezve a legkevésbé bepiszkított. Ezenkívül pedig nem csak a legelőször megalkotott érzékszerv, hanem ez is marad a legtovább működőképes. Mindannyian ismerünk tudósításokat, amelyek kómában fekvő emberekről szólnak, akik beszédhangokra reagálnak, s egy esetleges felébredés után azokról be is számolnak. Vagy olyanokról, akik egy operáció alatt hallott szavakat képesek elismételni.

Körülbelül harminc éves korig – manapság azonban már valamivel korábban is – kialakulnak az ember különböző testei. Az ember felnőtté válik, ahogyan mondani szokás. Addigra többnyire elég tapasztalatot is gyűjtött, hogy különbséget tudjon tenni, és döntéseket tudjon hozni későbbi életének menetéről. Milyen nagyszerű lenne, ha az ifjú felnőtt érzékszervi benyomásainak és tapasztalatainak összességéből az a tudatos döntés következne, hogy többé nem éri be a külső benyomásokkal! Akkor felismerné, hogy amit valóban keres, amire mély, tudatalatti vágyakozása irányul, az nem található meg ebben a valóságban. Belsőleg tudná, hogy a világ zaja folyton belső érzékelése túlharsogásával fenyeget.

Sajnos a dolgok legtöbbször nem így alakulnak. A tömeges külső benyomások olyannyira lenyűgözők, az elterelések annyira nagyok, hogy évek, sőt akár életek is eltelhetnek, mire az ember belefárad e benyomásokba és tapasztalatokba, és végre ráébred, hogy az érzékszervi észlelés világa csak egy látszat-valóság.

Egy ilyen tudatossá válás után azonban nem alakul ki rögtön valami ideális helyzet, mivel az érzékszervi benyomások továbbra is áramlanak befelé, elsősorban a szemeken és füleken keresztül. Lényünket a benyomásoknak e folyamatos árama szinte lehengerli. Az érzékszerveink összekötnek bennünket e természet asztrális terével. És ez az asztrális tér egyre inkább ki van téve a szennyeződésnek, melyet az egyre mélyebben elfajuló emberiség számtalan vágya okoz. Ennek még komolyabb következményei vannak, mint a természet fizikai elszennyeződésének. Ezért is lényeges, hogy megóvjuk magunkat ettől. A személyiségnek azonban nincs lehetősége végleg elhatárolódni ettől.

 

A valódi hallás utáni vágy

A hallás nem csak valós hangokra és szavakra korlátozódik. Egész dialektikus világunk rezgésekből és hullámokból áll, melyek semmilyen hallható hangot nem keltenek. E világ rezgései azonban bizonyosan nincsenek összhangban a szférák eredeti, isteni harmóniájával. Éppen ellenkezőleg, a dialektika durva lármája, hamis hangjainak roppant tömegével zavarja az eredeti harmóniát.

A dialektikus ember e megzavart rend közepén áll, és megpróbálja megnyitni lényét az eredeti, isteni rend belső hangjának! Bensőleg tudva, hogy ez nem maradhat így, tehetetlensége közepette arra vágyik, hogy igazán halljon és értsen.

„Ez, Istenem, hozzá tartozik földi életem sötét arculatához, ami oly gyakran megakadályoz abban, hogy meglássalak. Ezért hívlak téged, s nem lellek, és hívsz Te, és nem hallak.”²

Nyilvánvaló, hogy az ember, mint e természet teremtménye, képtelen feltörni érzékeinek fogságát. Ehhez segítségre van szüksége, ami természetesen nem jöhet ebből a világból. Nem képes önmagát megszabadítani. Amint azonban a tapasztalatok által éretté válik, és így belsőleg elcsendesedik, abbamarad a zaj körülötte. Így szó szerint teret nyer a belső, kínzó kérdés: „mit tegyek?” Ez a kérdés olyan, mint egy szívből feltörő sóhaj. Ekkor egy egészen új rezgés indul ki a szívből. És erre a kérdésre, erre a rezgésre bizonyosan válasz érkezik! Tér keletkezik a Másik számára.

A fejlődő új lélek új hallásának azonban egészen más dimenziója van. Ez a hallgatás saját bensőnk mélyének „hangjára”. A hallás – és az annak megfelelő cselekedetek – által ezt a hangot egyre jobban értjük.

 

Vágy és irányulás

Különösen fontos, hogy az ember megtanuljon hallgatni erre a belső hangra. De szabad akarata miatt megvan a lehetősége, hogy akár figyelmen kívül is hagyja ezt a halk hangot. Akkor az ismét gyengül, majd visszahúzódik és elnémul. Ezt ugyan szemrehányás és türelmetlenség nélkül teszi, de milyen sajnálatos, ha ezek után az ember már nem érzékelheti saját szíve hangját!

Ha azonban a belsőre hallgat, úgy a vágy is növekedni fog, hogy egyre jobban figyeljen rá. Ez aztán valóban a szívvel történő hallás. Ugyanis mihelyt a fej érvekkel kétségeket teremt, minden félresikerül! Csakis a tiszta, eredeti asztrális térre való irányulás által, a szívből induló, a valódi, megújító élet iránti vágyakozáson keresztül alakulhat ki lassacskán védelem a benyomások áradata ellen.

Csak így menekülhetünk meg az érzékek fogságából. Ekkor az érzékszervek eszközökké válnak, melyekre az e világbeli élethez, tevékenységhez és létezéshez szükség van. A szem persze még ekkor is érzékel, ám minden ítélet és érzelem nélkül. A fül is hall még, de már nem kötődik többé a hallottakhoz. Az asztráltest mozgalmassága így lassanként elcsitul. Egyensúlyba jön, és a kedély megnyugszik! Ennek az ítélet nélküli érzékelésnek, ennek a megindultság nélküli hallgatásnak semmi köze sincs a belső ridegséghez vagy merevséghez, éppen ellenkezőleg! Ekkor ugyanis valódi igény fejlődik ki arra, hogy segítsünk az embereken.

Az új hallás és a helyes megértés egyetlen alapja a szívből felszálló vágyakozás. A vágy, hogy a szeretetszót valóban megértsük, és megtanuljunk aszerint cselekedni. Ezen életvitel gyümölcse aztán minden test egyensúlya lesz. Ebben az egyensúlyban, ebben a csendben, az ember valóban képes lesz hallani.

Ebben a csendben megtámadhatatlanul kitartva aztán hozzájárul a hangzavar lecsillapításához az embertársaiért és a világért is!

Lénye egészen más rezgést kapott, új hangot hív elő: az új névre hallgat, amit senki más sem ismer. Ezt a nevet feljegyezték az élet könyvében.

—

¹ Max Heindel, Kozmológia, 4. fejezet

² M. Naimy, Beszélgetés a Másikkal, 72. oldal

„Istent felismerni a dolgok mélyén”

„Lelki állapotunk a szemeinken keresztül fejeződik ki.”

 

Amikor a születés előtti fejlődés során az emberben néhány agynyúlvány „érdeklődni kezd a külvilág iránt”, két apró véredény kezd kidomborodni. Úgy nőnek rá a bőrre, mintha a külvilág fénye hívogatná őket. A bőr feltűrődik, és két lencsét képezve az „alakuló szem” segítségére siet. A szem tehát – a többi érzékszervvel ellentétben – belülről kifelé növekedik!

 

Az érzékszerveket illetően minden szabállyal ellenkezik, hogy a szem keletkezését az agy impulzusai okozzák. A szemek irányában az agy mintegy nyitva és csupaszon áll (recehártya) a felületen, minden védelem, és az oltalmazó koponyacsont nélkül!

A szem hátsó része egy különösen fényérzékeny idegrost réteggel van kibélelve. A recehártya fogja fel és alakítja át a fényt impulzusokká, melyek a látóidegen keresztül jutnak az agyba. A recehártyán található apró részecske, a sárga folt (macula lutea) pedig a benne összpontosult nagyszámú fényérzékeny, kúpalakú recehártya-sejttel lehetővé teszi, hogy a legapróbb részleteket is világosan érzékeljük. A szem színét a szivárványhártya (írisz) határozza meg, amely barna, kék, vagy zöld színű lehet.

Goethe Színtan című művében arra a jelenségre utal, hogy a színek egymással szöges ellentétben álló erők által jönnek létre. E jelenséggel olyan festők foglalkoztak intenzíven, mint J. M. W. Turner és az angol preraffaeliták az 1850-es években, valamint (az 1920-tól az 1940-es évekig működő) „de Ploeg” nevezetű holland művészcsoport tagjai. Goethe Színtanában, melyet 1810-ben külön a festők számára dolgozott ki, saját észleléseiből indult ki. Alapját a fekete és fehér, valamint a sötét és világos közötti ellentét képezi. Ha egy fátyolon pillantunk keresztül, például füst, tejüveg vagy prizma mögül, melyek a fényt megtörik – hogy felismerjük a fekete és fehér között lévő törésvonalat – akkor egy fekete színre pillantva kék, fehér esetében pedig sárga színt látunk. Amennyiben ezt a két alapszínt még jobban megerősítjük, azok piros színbe mennek át. A sárga narancsszínűvé válik, egészen a pirosig, a kék sötétkék lesz, míg eléri az ibolyaszín árnyalatát. Ha a sárga és a kék színt összekeverjük, akkor a világos oldalon zöld, míg az „erős” oldalon bíbor színt kapunk.

Az alapszínek kiegészítő, komplementer színek. Goethe kísérletei alapján megállapította, hogy egy narancsszínű felület esetében, ha szemeinket lehunyjuk, kék utókép keletkezik, zöldnél piros, sárgánál ibolya, és fordítva. Színkörrel különféle kombinációkat hozhatunk létre. Karakterisztikus kombinációkat (jellegzetes társulást) képeznek azok a színek, melyek nem komplementerek, és a színkörön belül sem érintkeznek egymással. Tiszta, keveretlen állapotban valamennyi szín harmonikus kombinációt alkot.

Erről a témáról még sokat lehetne beszélni, de akár magunk is kísérletezhetünk. Például, ha a Nap magasan áll az égbolton, egészen más színe van, mint amikor aláhanyatlik. Vagy: egy szivárvány felső szélénél az égbolt mindig sötétebb, mint az alsó széle mentén.

A látható napsugarakon kívül léteznek még láthatatlan sugarak is: ibolyántúli fény, röntgen-, és gammasugarak. Minél kisebb a fény hullámhossza, annál veszélyesebb a sugárzása számunkra. Ezek, habár a szemnek láthatatlanok, mégis hatékonyak. Ugyanez vonatkozik a mágnesességre és az elektromosságra is.

Goethe azt írja, hogy a színek „a fény tettei és tűrései”. Ez egy híres idézet, amely a fény és a sötétség közötti harcra utal. Azt hihetnénk, hogy a fény próbál a sötétségtől szabadulni. A fény azonban csak egyetlen hatást képes kifejteni: ragyogni, adni és megvilágítani. Valójában a sötétség az, amely mindent elkövet, hogy ellenálljon a fénynek: hogy eltakarja, elnyomja és elsötétítse azt.

De térjünk vissza a szem biológiájához. A színnek semmi köze a jobb vagy rosszabb látási képességhez. Legfeljebb annak a küzdelemnek a kifejeződése, hogy a sötétségből eljusson a fényhez. Egy növény például a fény irányában növekedik, és ezáltal jut színeihez is. Még az arcunk is „színt” kap a szemek színe által. Ez a fogalom szép kiszélesítése. Az „arcon” most nem pusztán az arckifejezést vagy a szemek tekintetét értjük, hanem az ember egész ábrázatát. Soha nem mondjuk, hogy például valakinek érdekes hallása van, azt azonban igen, hogy az arca érdekes. Vajon nem azért, mert a szemek az arcon olyan abszolút központi helyet foglalnak el? Gyakran mondjuk, hogy a szemek „beszélni” tudnak, és hogy „a szem a lélek tükre”. Az ember lelki állapota az arcán, pontosabban a szemeiből tükröződik.

 

A hallástól a látásig

Még egy érdekesség: a De Groene Amsterdammer című holland újság 1996. január 10-i számában M. Cobussen a „szem terrorjáról” ír. A hallásnak manapság egyre inkább alárendelt szerepe van a látással szemben. A szem uralkodó szerepe a zene számos területén megmutatkozik: operák, operettek, musicalek, popzene, videoklipek stb. Alig száz évvel ezelőtt a zenét sokkal inkább hallgatták, tehát a hallószervekkel fogták fel. Korunkban ezzel szemben inkább „látjuk” a zenét, mint hallgatjuk.

Ez azonban nem pusztán az elmúlt évek megnyilvánulása, mint ahogyan ezt gondolhatnánk. A szem hatalmának előretörése már a XVII. században megkezdődött, mégpedig a racionális tudományokban. Hiszen az „észlelés”, mint tudományos segédeszköz, tudáshoz vezet, és a „tudás hatalom”! A dolgok leegyszerűsítése végett ettől az időtől fogva kizárták a hallást, az ízlelést és a szaglást, mert ezen érzékszervek bizonytalansága és változékonysága nem teszi lehetővé a mindenki számára érvényes és elfogadható elemzéseket.

Azonban hogyan is állunk látóképességünk ámításaival? Néhány roppant egyszerű példa alapján gyorsan felismerhetjük, hogyan is látunk tulajdonképpen. Ha pedig készek vagyunk venni magunknak a fáradságot, azt is felismerhetjük, hogy ezekben a példákban több rejlik, mint első pillantásra véltük.

Egyszóval a szem, mint érzékszerv és eszköz, azt hiteti el velünk, amit látni akarunk! A lélek, vagy az ember, látni akar valamit; az agy érzékelni akar valamit. Önök birtokukba veszik a csodálatos szemet, és meghatározzák, hogy mit észleljen. Például amit a televízióban, a filmekben és a reklámokban ajánlanak, vagy szuggerálnak nekünk. Nem a valóságot látjuk, hanem egy képzetet. Tehát nem látunk többet, mint amit képesek vagyunk látni, vagy amit engedélyezünk. Ebből a szempontból a szemünk, mint érzékszerv, tulajdonképpen meglehetősen szomorú képet mutat.

Szemeinkkel még valami egészen más is történik. Miként már említettük, „a szem a lélek tükre”, és felismerhetővé teszi lelki állapotunkat. Ki ne emlékezne bizonyos emberek „ragyogó tekintetére”? Szemeink ragyogni kezdenek, ha valami megérint, vagy felkavar bennünket: mint például egy találkozáskor a szeretet, a megértés, és tisztelet pillanataiban. Utólag világossá válik a számunkra, hogy eközben valami a hatalmába kerített bennünket, még ha az adott pillanatban ennek nem is voltunk a tudatában. Valami „hatalmasabb” érintett meg minket.

Lao Ce, a kínai bölcs, 2600 évvel ezelőtt írt Tao Te King című könyvének 12. fejezetében ezt olvashatjuk:

„Az öt szín elvakítja a szemet. Az öt hang megsüketíti a fület. Az öt íz elrontja az ízlelést.

A heves száguldás és hajsza megzavarja az ember szívét. A fáradsággal megszerezhető javak megrontják a cselekvést.

Ezért a bölcs belső életével foglalkozik, és nem a szemeivel. Mindent elvet, ami kívülről érkezik, és vágyait az tölti ki, ami belülről fakad.”

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri A kínai Gnózis című könyvben, a Tao Te King-hez fűzött magyarázataikban kifejtik, hogy az érzékszervi képességeket a fent ábrázolt körülmények komolyan akadályozhatják. Annak feltételezése, hogy valóban azt érzékeljük, amit látunk, nagyon kérdésesnek bizonyul. Mivel pedig manapság külvilágunkban a vizuális dolgokra helyezzük a hangsúlyt, nem tudjuk többé felismerni, hogy miről is van szó tulajdonképpen, nevezetesen a belső világról, arról, ami belülről jön.

Egy lélek az általa kisugárzott életfényről ismerhető fel. Azzal, hogy a szem kifelé vagy befelé irányul-e, egész lelki állapotunk és élet-színvonalunk érzékelhető. Mindez tükröződik a szemben. Minden hangulat-, vagy lélekállapotot, még az indulatokat is, le lehet olvasni a szemről.

Az általános vélemény szerint a fényt éterrezgések okozzák, melyeket a recehártya a szemidegtől, a Nervus opticustól, átvéve az agynak továbbít, ahol aztán a „fény” benyomása keletkezik. Ez azonban legfeljebb a látás biológiai nézetére vonatkozik.

 

A tobozmirigy, mint az észlelés eszköze

Ha a kereső ember irányulása elmélyül, és emiatt belső vezérfonala megerősödik, a külvilág eseményei egyre kevésbé befolyásolhatják életútját. Egy világosabb, semlegesebb állapot fejlődik ki, amely mégis nagyon élő és éber. A pineálisz, vagy tobozmirigy ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik. Bizonyos ezoterikus kijelentések szerint az ember a korábbi világperiódusokban „egyszemű” lény volt; érzékszervként csak a tobozmirigy működött. A szemek, ahogyan ma ismerjük őket, később alakultak ki. Az emberi involúció folyamán a tobozmirigy lassanként elvesztette jelentőségét és visszafejlődött.

Az alvás és ébrenlét ritmusában azonban a pineálisz még mindig fontos szerepet tölt be, mivel ez egy „fényérzékeny” szerv. A recehártyára vetülő fény, többek között ehhez a „belső órához” is utat talál. A beeső fény a tobozmirigyben gátolja a melatonin nevű hormon termelését, míg más hormonokra, melyek a nappali életben fontosak, serkentőleg hat. A fény kihunyásakor melatonin termelődik, és álmosak leszünk.

Az érzékszervek, a gondolkodási képességhez hasonlóan, utat biztosítanak azon energiák számára, melyek a különböző központok vagy csakrák által hatnak. A tobozmiriggyel kapcsolatban álló csakra a legfontosabb. Az ezoterikus irodalomban a pineáliszt harmadik szemnek is nevezik. Mivel külső szemeinkkel közvetlen kapcsolatban áll, a szemek sugárzásának segítségével mindig a kereső ember által járt út kihatásait mutatja.

Isten fény, Isten szeretet. Az ember keresőként megtanulja Istent felismerni saját magában és a dolgok mélyén. Az érzékszervekkel felfogható külső dolgok akkor már nem játszanak többé meghatározó szerepet. Jan van Rijckenborgh a Nincs üres tér című könyvének 8. fejezetében a következőket írja:

„(A szem) igazi feladatát illetően tehát vak, hatástalan. Ebben az állapotunkban a világot és az emberiséget kizárólag vágyaink és kívánságaink, és az ennek alárendelt agygondolkodásunk tükrében látjuk. Szemeink szerepe így teljesen önző és önfenntartó; az „én” a központ. Bárhová pillantunk, ezt azzal a kívánsággal tesszük, hogy ‘mi elégít ki engem?’, ‘mi táplálja az én-emet?’, ‘mi szolgálja az én üdvösségemet?’ […]

A szemével Ön – létállapotával tökéletesen megegyezve, valamint mágneses állapotának megfelelően – a külső, énmegvalósító dolgokat vonzza magához. Csak ha egyre inkább önmagára és belülre irányul, valamint képes lesz lélek-állapotában, tehát mágneses állapotában, a nagy változást megvalósítani, csakis akkor fog a szeretet fénye az Ön szemeiből sugározni.”

Milyen találó is a Tao Te King 12. fejezetének harmadik szakasza:

„Ezért a bölcs a belső életével foglalkozik, és nem a szemeivel.”

„Amilyen mértékkel mértek…!” (Máté 7,2)

 

Az agytudat kifejlődése hosszú korszakokon keresztül valósult meg. Ez nemcsak intelligenciával látta el az embert, hanem azzal a képességgel is, hogy képet alkosson magának a világról, és szubjektíven megítélje azt. Az emberben mindez a fölény érzését keltette, és azt az illúziót ébresztette benne, hogy a világ kizárólag körülötte forog. Ez a világ vajon nem tárgya, objektuma-e annak az észlelésnek, amely mindenekelőtt őreá magára vonatkozik? Így hát magától értetődő természetességgel elszigetelt én-nek kezdte érzékelni magát a világban és a világgal szemben, egy olyan személyiségnek, akiben saját léte egyre erősebben tudatosul.

 

Egykor még úgy érezte, hogy minden élőlénnyel kapcsolatban van, különösen törzsével vagy családjával. Később azonban egyre inkább kizárólag a fizikai testet tekintette „sajátjának” vagy „önmagának”. A személyiségi tudatállapot ennek következtében nem tud már többé elszakadni az önfenntartásra irányuló vágy- és félelem-reflexektől. Az érzékszervek együttműködése nélkülözhetetlen ebben a folyamatban. Az agyi tevékenység ezért szoros kapcsolatban áll az érzékszervekkel. Hermész a Corpus Hermeticum 11. könyvének 5. szakaszában a következőket mondja: „Az érzékelés, vagy érzékszervi észlelés, és az ész tevékenysége tehát szinte egymásba fonódva lép be az emberbe. Mert észtevékenység nélkül nincsen észlelés, észlelés nélkül nincsen észtevékenység.”

 

A jelenségek világa

Időközben köztudottá vált, hogy az érzékszervi észlelést még a tapasztalati tudomány sem nélkülözheti. „Facts first, theories later” (először tényeket, később az elméleteket) hangzik a mottója. A kutatás alapja a megfigyelés és a kísérletezés. Elemzéseknél és megállapításoknál a tudomány szigorúan az általa megállapított tényekre hagyatkozik. Még feltevéseit is e tények alapján állítja fel. Ezek a tények azonban mindig a külső jelenségek világának adottságaira vonatkoznak. A filozófia ezt „fenomenális valóságnak” nevezi. A tudós ugyanis kizárólag az adott jelenségeken keresztül, valamint az arról alkotott érzékszervi benyomások által képes az igazságot megközelíteni – állítják. A tudományok tehát pontos méréseik ellenére sem olyan objektívek, mint amilyennek látszanak. Ha a tudós megkísérel objektív lenni, és a dolgokat úgy látni, hallani, vizsgálni, tapintani és mérni, mint amilyenek valójában, végül be kell ismernie, hogy ezen a világon semmi sem független érzékszervi észleléseitől. Így ahhoz a megdöbbentő végkövetkeztetéshez jut, hogy az érzékelt valóságot már maga az érzékelés is megzavarja! Tiszta érzékszervi észlelés nem létezik, mert azt az értelem és az érzelem mindig eltorzítja. A tudományos objektív megfigyelés így egy szép álomkép marad.

A legújabb tudományos felismerések is ezt bizonyítják. Ezért dolgozik a tudomány időközben a „határozatlansági relációval”. Megállapítja, hogy elért egy pontot, ahol szellem és anyag érintkezik, és kölcsönösen befolyásolja egymást. A mikrofizikában teljes lehetetlenség előre megmondani, hogy bizonyos körülmények között mikor lép fel egy hullám vagy egy részecske. A tudomány tehát a jelenségek világára korlátozódik, s az „igazi” valóságot illetően másokra hagyja az utolsó szó jogát. Ezzel gyakorlatilag szerényen beismeri, hogy a valóság felismerhetetlen, mert nem létezik olyan érzékszerv, mely azt objektíven észlelhetné. Sőt, ezt a valóságot időközben az illúziók területére sorolja. A tudomány ezáltal minden érve ellenére az általa teremtett mesebirodalomhoz tartozik, mert maga is egy illúzió áldozata. A jelenségeket tudományos tényeket alátámasztó valóságként kezeli. És amilyen mértékkel mér, olyan mértékkel mérnek neki is.

Mindez azonban nem újdonság. Miután a tapasztalatokon alapuló tudomány korlátai egyre nyilvánvalóbbakká váltak, kerülő utakat kellet keresni az „igazság” megállapítása érdekében. Ezért kifejlesztettek egy olyan elméletet, melynek a tényektől el kellene vonatkoztatnia, és azokat fogalmakkal kellene helyettesítenie. Számtalan konkrét észleléshez kerestek általánosító átírásokat: új, kitalált fogalmakat, melyekkel a valóság felismerésének lehetőségeit kutatták. Megint csak teljesen hiábavalóan. A tudománynak végül mégis be kellett ismernie, hogy a jelenségek összességét absztrakt módon sem képes megragadni. Hiszen a „spekulatív” észlelés is részekből és töredékekből áll. Ezen az úton sem lehet soha eljutni az annyira remélt abszolút igazsághoz. Az tapasztalati felismerés még a legfinomabb formájában is csak a végesre, az érzékszervekkel észlelhetőre utal.

Így sohasem lehet a végtelent megközelíteni, mert a megfigyelő tudós mindig maga állja el az utat. Ő maga az utolsó akadály, a tudományos kutatás zavaró tényezője. Mert leginkább saját kitalációját észleli, mint a valóság lenyomatát, ami saját képzeletvilágának terméke csupán, melyet „az álomképek megjelenése kelt”, miként Hermész a Corpus Hermeticum 11. könyvének 7. szakaszában mondja.

 

A segédeszközök vagy a médiumok nem tágítják ki az ember látókörét

És mi a helyzet a technikával? A segédeszközök kifejlesztése – a mikroszkópoktól a műholdakig – csupán a megfigyelés finomítását szolgálják. Számtalan új dolog mutatkozott meg. A tudomány tehát mégis adott valami hasznosat, és eleget tett alapszükségleteink kielégítésének. Hamar rá is állt a dologra, és folyamatosan valami újat fedez fel. Először úgy tűnt, hogy ez a fejlődés határtalanul megkönnyítette az életet, azonban hamarosan ellenünk fordult. A segédeszközök ugyanis még inkább alávetik az embert kutatási területei végességének, és minden korábbinál erősebben szembesítik kiindulópontjának korlátaival. Még a legrafináltabb vizuális kommunikációs eszközök sem nyitnak az embereknek igazi ablakot a világra, hanem csupán új módon tévesztik meg, és homályosítják el pillantását! Az úgynevezett médiák inkább elhatárolják az embert a valóságtól, aki ezáltal a különféle manipulációk számára egyre kiszolgáltatottabbá válik. Gondoljunk csak a digitális fényképezőgépekre, melyek képesek elretusálni egy „szépséghibát”, az élő információt azonban úgyszintén.

Az ember és a valóság között tátongó szakadék így egyre szélesebbé válik. Ezenkívül a valóságot annyira részekre bontják, hogy az töredékeire esik szét. Az embert minden eddiginél jobban visszavetetették önmagához. Azonban bölcsebbé vált-e az idők folyamán? Hatalmas talánnyá vált önmaga számára, és éppen úgy szétesett, mint az őt körülvevő világ. Felismerik a dolog iróniáját? Értelmi képességünk nem emelt bennünket a világ korlátai fölé, hanem ellenkezőleg, még erősebben azokhoz kötözött minket. Így „szorult be” az ember ebbe az egyre komplexebbé váló világba, amely fogságában tartja őt. „Azonban nem minden ember rendelkezik értelemmel”, olvashatjuk a Corpus Hermeticum 11. könyvének 13. szakaszában.

Akkor tehát nem marad más hátra, mint „vissza a természethez”? Ez legalább annyira értelmetlen, mint lehetetlen. Semmi értelme a testet felmagasztalni pusztán azért, mert az értelem összezavarodott. Ugyanis tény és észlelés, valamint elmélet és valóság elválása, amit gyakran az értelem hatásának tulajdonítanak, már magukban az érzékszervi tapasztalatokban fellép. A világ is, mellyel általuk találkozunk, a visszavonhatatlan elkülönülés világa. Érzékelésünk sohasem teljes, hanem mindig szakaszokban megy végbe. Idő és tér szolgáltatják azokat a feltételeket, melyek az érzékszervi észlelést lehetővé teszik. Képtelenek vagyunk mindent egyszerre érzékelni. Térhez és időhöz kötött korlátozott helyzetünkkel mi egybevágunk, és megállapítjuk, hogy a valóságból csak egy szikrányi részt vagyunk képesek felfogni. Ugyanazok a korlátok ezek, melyekbe már a tudomány is elkerülhetetlenül beleütközött. Az érzékszervi valóságunkon belül végbement evolúció, a tudomány fejlődése, állandóan visszavet bennünket ahhoz a ponthoz, ahol elérjük a határokat.

Megoldást nyújtana-e a határok eltolása? Esetleg a látnoki képesség, a tisztánlátás vagy a tisztánhallás? A tudomány, a liberális gondolkodás szerint, a paranormális számára is helyet biztosít, és tudományosan alátámasztja a médiumi, valamint spiritiszta észlelések jelenségeit. A paratudományok mindenesetre már népszerűségükben túlszárnyalják a klasszikus tapasztalati tudományokat. Az új tudós azonban bármennyire is megpróbálja kutatásainak segítségével tagadni és elkerülni mind a külső, mind a belső határokat, legyőzni mégsem képes azokat. A kutatási terület valóban széles teret nyújt, azonban ugyanakkor elsiklunk a probléma magja felett. Az észlelési szintek eltolása révén a megtévesztés leleplezése még nehezebbé válik. Végül is mindaz, amit az érzékszervi észlelés fogyatékosságairól elmondhatunk, az érzékek felettire még erősebben vonatkozik. A finomanyagi érzékelő képességek talán túlvezetnek bennünket a durvaanyagi világ határain, azonban annál erősebben kötöznek minket az azon túl fekvő illúziókhoz. A látható világ illúzióját akkor egy új illúzió követi, egy olyan világ, melytől az ember még kevésbé tud, vagy akar megszabadulni, mert fogságát még csak észre sem veszi. Lévén ezek a falak láthatatlanok, úgy képzeljük, hogy már meg is szabadultunk. Bármit is mondhatunk a megszokott érzékszervi valóságról: annak korlátai által mindenesetre gyorsabban felismerhetjük az igazságot magunkról és saját tévedéseinkről. Még mindig jobb világos, nappali tudattal kiutat keresni saját valóságunk zsákutcájából, mint egy köztes világba beleálmodni magunkat.

Ami az érzékszervi tapasztalásra érvényes, az az empirikus tudományra is vonatkozik. A kiút keresése éppen ott válik lehetővé, ahol a határba ütközünk. Mert a határoknak végül is megvan az az előnyük, hogy felkeltik a vágyakozást a téridőrendből való megszabadulás után. Sóvárgást ébresztenek bennünk az iránt, hogy felnőjünk egy nem érzékszervi ismeret elnyeréséhez. „De nem az értelem vezet el az igazsághoz, hanem ez a szellemmel kapcsolatban lévő léleknek áll hatalmában, hogy – miután az értelem erre az útra vezette – előre siessen az igazsághoz.” (Corpus Hermeticum, 11. könyv, 25. szakasz)

 

A létezők világa

Érzéki benyomásainkat és ismereteinket végtelenül hosszú lánccá fűztük össze, míg értelmünk végül botladozni kezdett. Megállás nélkül forgatva kezeinkben, letapogattuk a gömb felületét, annak magjához azonban képtelenek voltunk eljutni. „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” – hangzik a segélykiáltásunk. Akkor azonban saját magunkból is ki kell szállnunk, minden összegyűjtött, felsorakoztatott benyomással, reakcióval, tapasztalattal, belátással, gondolattal és törekvéssel együtt. Hogyan szabadulhatunk meg mindezektől?

A megoldás akkor mutatkozik meg, amikor villámként vág utat bennünk egy tökéletesen új belátás: annak belátása, hogy ez a sötét, zavaros világ, a dolgok megmerevedett világa, feltörhető bennünk. Annak a belátása, hogy az érzékszervek csupán a fény árnyékát láttatják meg velünk, a fényét, melyet nem akarunk magunkban felfedezni, sem igazságnak elfogadni. Annak belátása, hogy ebben a megragadható világban kizárólag saját, elszigetelt létünket keressük, és hogy ez a világ pusztán létünk kölcsönhatása és tükröződése. A valódi világ nem kívülről, nem külső érzékszerveinkkel érzékelhető. Ezt a másik világot, a fényvilágot, az igazi valóságot, a létezők világát, mely maga az egység, csak egy szellemi „szemmel” érzékelhetjük. Kizárólag egy tökéletesen megváltozott tudatú embernek mutatja meg magát. „Tágra nyitja előtted titkos kamráinak ajtaját, és szemeid elé tárja tiszta, szűzi keble mélyén rejlő kincseit. Az anyag kezétől érintetlenül, csak a szellem szemének fedi fel kincseit, annak a szemnek, amely soha nem zárja le tekintetét, a szemnek, amely minden birodalomban fátyol nélkül ragyog.” Így olvashatjuk a Csend hangja című műben.

Az így nyert felismerés már nem tapasztalati, hanem egy belső megnyilatkozás. Nem külső benyomások eredménye, hanem közvetlen Gnózisként emelkedik ki az eredeti forrásból. A szívben született, ott, ahol a végtelen megérinthet bennünket. A valódi belső tudomány az isteni megnyilvánulásból ered. Az eredeti gondolatból levezetve, és az eredeti ősanyagban tükröződve, nincs szüksége bizonyítékokra, mert ő maga az igazság. Nem speciális ismeretekből állították össze, hanem ő az egyetlen, az egyetemes. Talán adott esetben rajzokról vagy képekről felismerhető, esetleg fogalmakká és elméletekké alakítható. Mégis minden formális gondolkodást, érzékszervet és értelmet meghalad. Ezért mondja Hermész a Corpus Hermeticum 2. könyvének 78-80. szakaszaiban:

„Ha nem teszed magadat Istennel egyenlővé, akkor nem értheted meg Őt; mert csak az egyformák értik meg egymást.

Növekedj mérhetetlen nagyra, szállj ki minden testből, emelkedj minden idő fölé, válj örökkévalósággá! Akkor megérted Istent.

Itasd át magadat a gondolattal, hogy semmi sem lehetetlen neked, tartsd magadat halhatatlannak és képesnek arra, hogy mindeneket megértsél, minden bölcsességet, tudományt, és minden élőnek a természetét.”

Közvetlen intuíció

 

Érthető, hogy aki önző természete sugallataiban bízik – legyenek azok mégoly leplezettek is -, csakis ehhez a természethez kerülhet közelebb. Egoizmusa csupán egyre kifinomultabb lesz. A csend hangja című könyvben a következőket olvashatjuk: „Ne hidd, hogy a vágyat kielégítve vagy jóllakatva megölheted. Az ebben való hit megakadályozza a magasabb fejlődést!”*

 

Ha valaki azon küzdelmében, hogy mindenáron intuícióhoz jusson, megnyitja magát az oly sokszor magasztalt „belső vezetők” számára, bizony tévútra is kerülhet. A naiv ember, aki jó akar lenni, ám erre saját erejéből nem képes, „felül” keres segítséget. „Odafent” azonban meglehetősen nagy a sürgés-forgás, és számtalan „lélekkel felruházott” életre lelhetünk, amely látszólag magasabb rendű a vezetést keresőnél. Ám keresőként vajon hogyan állapíthatjuk meg e vezetők minőségét? Hiszen – egy egyszerű példánál maradva – csak az tudja megállapítani másról, hogy jól számolt-e, aki maga jobban tud számolni. Aki viszont fel tudja mérni egy ilyen vezető bölcsességét, annak voltaképpen nincs is szüksége erre a vezetőre. Hiszen ez az ember saját belső tudására hagyatkozik.

Aki valóban meg akarja ismerni az igazságot, az előbb-utóbb ráébred arra, még akkor is, ha az nem neki való. Hiszen ezt az igazságot mindenki magában hordozza a magasabb rendű emberről szóló, és érte kivitelezendő tervként. Aki ennek a követelményeihez igazodik, azt valóban belülről vezetik majd. Aki meg akarja ismerni vezetője igazi arcát, az erre képes is lesz, s ehhez megkapja az „intuíciót”, mert őszinte kívánsága összhangban van a tervvel, amelyben Isten vele való szándéka fel van jegyezve.

Ha azonban erre az igazságra még nem készült fel, s még nem képes elviselni, akkor gyakran hagyja elsodorni és félrevezetni magát, és hallgat a hízelgő hangra. A hang pedig azt sugallja neki, hogy ő maga a magasabb rendű ember, vagy egyszerűen csak azt súgja a fülébe, amit hallani akar. Az is lehet, hogy az illető a számos intézmény vagy tanító valamelyikéhez fordul, aki intuíciófejlesztő tanfolyamot hirdet. „Az intuíció a tudás egyik magasabb rendű formája, egy mindent felölelő tudás. Az intuíció mindig megmutatja a helyes utat” – mondják. Ez nagyon csábítóan hangzik, és számtalan lehetőséget kínál: intuitív festészetet, intuitív cégvezetést, intuitív gyermeknevelést, sőt az intuíció – a tanfolyamok oktatói szerint – még az elveszett tárgyak megtalálásában is segíthet. Az intuíció nyilvánvalóan divatos.

Ugyanakkor teljes a zavar, hiszen az intuíció belülről fakadó vezetés, és a magasabb tudattal együtt a magasabb rendű ember képességeihez tartozik. Tehát nem a földi emberhez, aki magasabb oktávra emeli magát, hanem egy merőben más emberhez tartozik: az új emberhez. A legfontosabb azonban mindig az igazság. Aki igazán tudni akar, az hallgasson csak a legelső dologra, ami felmerül benne – ahogy ezt az intuíció-fejlesztő tanfolyamokon is javasolják. Csakhogy ekkor más kérdést tesz majd fel: az igazságra kérdez rá.

 

„Ne az én akaratom…”

Isten terve nem ismeri az én kívánságait, hanem csakis Isten akaratát viszi véghez. Ezt gyakran „tanácsnak” vagy „Isten erejének” is nevezik. Ez azonban semmiképpen sem azt jelenti, hogy szerintünk, hogyan kellene Istennek akarnia – hiszen ez csupán egy újabb kelepce volna. Hanem azt, ahogyan a világmindenség bennünk működő magereje valóban akar. Aki erre a hangra hallgat, az csakugyan „intuíciót fejleszt ki”, vagyis félreáll, hogy a magasabb rendű ember szabadon lélegezhessen, és általa képes legyen látni és hallani, tudni és cselekedni. Ez az ember a magasabb tudatból, az intuíció, a belső vezetés alapján cselekedhet. A szolgálatkészség révén minden, ami nincs összhangban ezzel az intuícióval, végül eltűnik, ami pedig összhangban van vele, az felvétetik az új emberbe.

Örömmel követi ezután az ösvényt, amelyen járnia kell: az igaz élethez vezető utat. Minden, amit ezen az úton tapasztal a megvalósulás jegyében áll, és körülötte mindenkire – tudatosan vagy öntudatlanul – az új ember nézőpontjából fog tekinteni.

Az életnek ez az ösvénye olyan helyekre vezeti, amelyeket nem közvetlenül ő választott, és olyan emberekkel hozza kapcsolatba, akiket talán sohasem választott volna. Ezek a helyek és emberek mégis nagyon értékesek lesznek számára.

Aki a legbenső tudása hangjára hallgat, az csodálattal, kíváncsian és tudásra szomjasan, boldog emberként hajtja meg a fejét, hisz beismeri, hogy a magerő sokkalta jobb vezető, mint ő maga. Egyszersmind azonban ő maga fejleszt, kezdeményez, és irányít mindent, mert amit akar, összecseng azzal az összpontosult erővel, amelyet Isten akaratának is szoktak nevezni. Mindaz, amit netán erőfeszítéssel és fájdalommal adott fel, az ezáltal másképpen tér majd vissza hozzá. Csakúgy, ahogy az egész emberi megszabadulás e mélységes paradoxonban oldódik fel:

„Aki pedig elveszti az ő életét énérettem, megtalálja azt.” (Máté 16,25)

* H. P. Blavatsky: A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat, Budapest, 1993.

A szellem tiszta szeretet

 

A spirituálisan érdeklődő emberek az érzékszerveket illetően két síkot képzelnek el. A megszokott öt érzéken kívül létezik a lelki szem, amellyel a magasabb lélekélet észlelhető, a belső fül, amely a szív hangját fogja fel, és a magasabb szaglás-, ízlelés- és tapintásérzék. A világirodalomban sok utalás található mindkét síkra. Mi konkrétnak és absztraktnak nevezzük őket.

 

A megszokott öt érzékből a hallás és a látás bizonyos mértékben objektív, vagyis némi erőfeszítéssel rövid időre megakadályozhatjuk a szem és a fül észleleteire adott szubjektív reakciókat. Ezt fejezik ki az olyan szófordulatok, mint például: „szemet hunyni valami felett – valami süket fülekre talál – nincs szeme rá – vagy nem hallgat valakire”. Az érzéssel más a helyzet. A fájdalommal szemben, amit például fejfájáskor, vagy lábficam esetén érzünk, tehát a fizikai érzéssel szemben nem védekezhetünk. A lelki érzések esetében még képesek vagyunk bizonyos mértékben elhatárolódni, amikor egy légkört, egy hangulatot, vagy annak szükségességét érezzük, amit éppen akkor tennünk kell. A szomorúság, a félelem és a nyugtalanság azonban nagyon szubjektívek, és nem, vagy csak alig hagyhatók figyelmen kívül. Az ízlelés végül olyan közvetlen észleleteket ad, hogy könnyen elfeledjük azt, hogy ez is egy érzékszerv. Sőt, még belső fejlődésünk ismérvének, mércéjének is tekinthetjük. A „jó ízlés” általánosan megbecsült tulajdonság, de gyakran erősen alakítja környezetünk is.

 

Az ízlelés magasabb síkja

Különös műszer a testünk, ugyanis megtalálható benne az a lehetőség, hogy „két úrnak szolgálhat”. A szervek ugyanis természetes funkciójukon kívül a felettes természetből jövő impulzusok érintkezési pontjai is, vagyis bejáratot képeznek azon erők számára, melyekből földi természetünk magyarázható. Nagymértékben érvényes ez az érzésre, a szaglásra, de leginkább az ízlelésre. Az ízlelés, ahogy mondtuk, létállapotunk indikátora. Itt nem az ínyencekre gondolunk, de arra sem, amit a „gyengédség” vagy „tapintat” fogalmával írnak körül. Hiszen ez még a test és a lélek területére tartozik. Az íz(le)lésnél spirituális létállapotunkra gondolunk.

Testi síkunkra és lelki színvonalunkra általában egyaránt érvényes az, hogy aminek megnyitjuk magunkat, vagyis, ami a rendszerünkbe bejön, okozza azt, amik vagyunk. Amit ezzel teszünk, ahogyan ezt feldolgozzuk, megmutatja azt, amik vagyunk. Még ez a megmutatkozás is részben az ellenőrzésünk alatt áll. Bizonyos fokig képesek vagyunk másnak feltüntetni magunkat, mint amilyenek vagyunk. A külvilág előtt mindenesetre ez gyakran sikerül is. De önmagunk előtt is? Létállapotunk záróvizsgája az emberlét mélyebb rétegeiben, a szellem területén rejlik, és ez a szeretet. A szeretet úgyszólván egy ízlelő szerv, amely lényünk legutolsó zugaiba is „belekóstol”.

„Isten szeretet”, ez volt a katárok szerzetének hitvallása. A spirituális élet eme központi gondolatának az elsajátítása még ma is ahhoz a legmagasabb állapothoz tartozik, melyet a régi tudat még elérhet, mielőtt egy magasabb tudatban olvadna fel. Isten szeretet. A mindent beborító egység tiszta életterébe vezető út melyik pontján állunk? A magasabb sík ízlelőszerve ad majd erre választ: „Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön a szájból, az fertőzteti meg az embert.” (Máté 15,11)

Nem figyelemreméltó-e, hogy a beszédet lehetővé tévő nyelven helyezkednek el ugyanakkor az ízlelőbimbók is? Minden kimondott szóról számot kell adnunk: „édes”-e az íze, amikor szeretetteljesen elfogadunk egy másik embert -, „keserű”-e, amikor a saját egónkon, vagy másén ejt sebet -, vagy „savanyú” utóíze van-e, amikor tapintatlanul, vagy illetlenül zavar meg egy kapcsolatot?

Mennél inkább Isten szeretetének egységéhez fordulunk és rábízzuk magunkat, annál érzékenyebbé, finomabbá és konkrétabbá válik az ízlelésünk. Az ízlelőszerv már nem korlátozódik többé a szájra és a nyelvre. A transzmutált benső is megvizsgál és irányít minden egyes szót, gondolatot és tettet.

Így lesz minden, ami bejön a rendszerbe – jó és rossz egyaránt – a szellem által bennünk tiszta szeretetté változtatva és kisugározva. Hiszen a szellem tiszta szeretet, az a szeretet, melyben nincsenek már ellentétek, ahol minden ítélet megszűnik, és csak az Egyedül-Jó marad fenn valóságként.

Ebben az értelemben tanúskodik a szellem mindenen keresztül, ami a „szájból kijön”. És a 34. zsoltár költője így szól a 9. szakaszban: „Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki Őbenne bízik.”

Előbb hinnünk kell, csak azután láthatunk

 

„Isten az embernek azt a megbízást adta, hogy halandó életében az örök életre irányuljon, és mulandó formájában fedezze fel az örök életet.”¹

 

Ha véletlenül vagy szándékosan idegen helyre kerülünk, mindig arra törekszünk, hogy világos képet alkossunk magunknak az új környezetről és az ottani körülményekről. Tudnunk kell, hogy milyen is az a terület, milyen nyelven beszélnek, és ott-tartózkodásunk milyen érzéseket kelt bennünk. Az új környezet benyomásait kíváncsian, de elővigyázattal vesszük fel magunkba. Óvatosan keresgéljük azt a szilárd pontot, amely biztonságot és védelmet nyújthat számunkra.

Érzékszervi észlelésünk során eléggé szilárdan körvonalazott képeket kapunk környezetünkről, körülményeinkről és tartózkodási helyünkről, és e képek segítségével hosszabb-rövidebb időre irányt adhatunk életünknek. Általánosságban ez motiválja magatartásunkat, tehát az „életkedvünket”. Az érzékszerveink működése teremti meg számunkra – legalábbis kezdetben – az értelmes élethez szükséges alapfeltételeket, tehát a dolgok jelentőségét, irányát és ez ösztönzi törekvésünket is.

Emberekként az univerzum részei vagyunk, kölcsönhatásban állunk, és egységet alkotunk vele. A világegyetemtől való elválasztottságunkat még elképzelni sem tudjuk. Semmi sem hagy minket érintetlenül mindabból, ami a világmindenségben létezik vagy megtörténik. Ezt néha tudatosan, többnyire azonban öntudatlanul éljük meg. Az univerzumból érkező hatás emberi viszonylatban csak lassan hat ránk, és hosszabb időszak alatt eredményez változásokat. Ebből a szempontból természetalakunkat úgy is tekinthetjük, mint egy rendkívül érzékeny érzékszervet. Ugyanez érvényes azonban fordított irányban is: gondolataink és cselekedeteink – egyénileg vagy közösen – visszhangot keltenek az univerzumban.

A környezetünk benyomásai rezgések formájában érnek el hozzánk. Amit érzékelünk, az mind rezgés: fényhullámok vagy hanghullámok. Ha egy rezgést térben vizsgálunk, akkor látható, ahogy váltakozva mozog egy nulla-vonal felett és alatt, a pozitív tartományból a negatív tartományba, majd visszafelé, fel és le, belül és kívül, az igentől a nemig… gyorsan vagy lassan váltakozó ellentétpárok között. Ez a váltakozó mozgás megtalálható a másodpercenként több trillió rezgést mutató tartományban éppúgy, mint a több évezredet felölelő ciklusokban. A nulla-ponttól pozitív irányban, majd visszafelé, a negatív póluson át, a nulla-ponthoz haladó teljes ciklust periódusnak nevezzük, az egy másodpercen belül egymást követő periódusok számát pedig frekvenciának. A frekvencia határozza meg többek között a hangmagasságot, a színt, de a környezetre adott reakciónkat is. Előfordul, hogy egy bizonyos helyen vagy környezetben másképp érezzük magunkat, mint egy másik, hasonló helyen.

Az említett hangok és színek frekvenciáiból áll a Föld éneke. Ez a dal egyszer harmonikusan és dallamosan cseng, mint a napfelkelte, vagy egy feketerigó esti dala, máskor meg fenyegetően, az ítéletidőhöz, vagy a háborút megelőző gyűlölethez és félelemhez hasonlóan. A nem tudatos ember pedig lehajtott fejjel felsóhajt: „hát ez már csak így van az életben”. Megpróbálja a legjobbat kihozni a dolgokból, egészen addig, amíg a Föld dalát, amely benső világában – örömteli vagy panaszos énekként – oly régóta zeng, hirtelen egy másik rend akkordjai keresztezik. Egy ilyen érintés annyira átalakítja és megzavarja korábbi, megszokott világképünket, hogy a továbbiakban már nem a feketerigó és a háború adja meg a hangot; ez az új tapasztalat aláássa biztonságunkat.

Ez a tapasztalat azonban nem kelt félelmet; inkább egy meglepő dallamról van itt szó, amely új énekként jelentkezik a hallható tartomány határán.

 

Egyszerű igazságok?

„Kezdetben volt az Ige” – és az Ige még mindig, megszakítás nélkül hangzik. Volt azonban egy olyan pillanat, amikor az ember ettől az „Igétől” balra vagy jobbra eltért, és önfejűen fejlődött tovább, figyelmen kívül hagyva az eredeti, kezdeti ősrezgést. A Genezis szavaival kifejezve: amikor az ember a jó és rossz fáját választotta, és elhagyta az élet fáját, az „Ige” elhasadt, tehát az Igére és az ellen-igére vált szét. Létrejött a különbözőség állapota, és azóta minden „igen” egy „nem”-et hordoz magában és minden „valamiért” tartalmaz egy „valami ellen” vonatkozást is. Ahol pedig a „jó” és a „rossz” létezik, ott az ember választásra kényszerül. Így szükségszerűen felbomlott az ember és az eredeti életterület közötti egység.

Ezek egyszerű igazságok, következményeik hatását azonban aligha vagyunk képesek átlátni. Itt az ember az univerzum őselvébe ütközik: az ellentétekbe, amelyeknek formájában ez az őselv ma megmutatkozik az embernek. Egy rezgés olyan állapot, amelyet kétféle mozgással lehet meghatározni: szakadatlanul létrehozza, majd kioltja önmagát. Ez azt jelenti, hogy a valóságban energiákat érzékelünk. Ezek az energiák pusztán a rezgéseik folytán sűrűsödnek össze mindazzá, amit anyagnak tapasztalunk. A fenséges hegyvidék, a sugárzó napfelkelte, voltaképpen minden az energiák, sugárzások és hullámok elragadó tánca, amely egy anyagi valóság illúziójával csap be minket.

A felsorolt elképzelések, mint tudjuk, napjainkban már közkinccsé váltak. Ennek az állapotnak azonban az a következménye, hogy világunkban egy „igen” sohasem lehet igazi „igen”. Az „itt” pedig, noha valóban itt van, egyidejűleg jelenti az „ott”-hoz vezető út egy fázisát is. Van-e egyáltalán olyan gondolat, kijelentés vagy akár cselekedet, amelyről azt állíthatnánk, hogy vitathatatlan? Még az olyan fogalmak is indulatos viták témájává váltak, mint az egészség, a gazdagság vagy a boldogság. Naponta tapasztaljuk, hogy világunk tele van ellentétekkel: ezen a tényen csodálkozunk és bosszankodunk is. Ez pedig elég furcsa, hiszen például a német népi bölcsesség is „ellentmondásokkal teli edénynek” nevezi az embert.

Mi emberek pedig csupán egyetlen dologban különbözünk ettől a világtól: az „Ige” által, amely bensőnk ősalapjában ígéretként vibrál. Ez az „Ige” ugyanis maga az élet, az örök folyam, amely szakadatlanul árad a forrásból és ugyanakkor egy marad vele.

A jelentést az eredetben lehet megtalálni

Ennek az „Igének” a hangját azonban nem is olyan könnyű megérteni. Az Egyetlen nem ismer semmilyen ellentétet – de ugyanakkor, bármilyen teremtés, vagy megnyilvánulás csak az ellentétek formáiban lehetséges. Magát a világosságot is úgy határozzák meg, mint „olyan jel, amelynek ellene mondanak”, ahogy ez a Lukács-evangéliumban² áll. Ezért kezdődik a megnyilvánulás a fény és sötétség, tenger és szárazföld, férfi és nő párokkal. Az emberi felfogóképességhez vezető egyetlen bejárathoz az ellentéteken át visz az út, mivel az ellentét jelenti a földi létezés alapszerkezetét. Ami nem az ellentéteken keresztül jön az emberhez, az összezavarja őt. Látja ugyan az „Igét”, hallja és érzi is, hiszen az „Ige” őbenne van, de nem tudja sem elhelyezni, sem kifejezni, így hát kételkedni kezd: lehet, hogy csak beképzelt magának valamit? Honnan jöhet ez a különös kép?

Az embert csak a „többrétű” dolgok képesek elérni, mivel nem rendelkezik olyan szervvel, vagy érzékkel, amellyel reagálni tudna az „egyszerű” fogalmakra, mint amilyenek például – valódi jelentésüket tekintve – az egység, a szeretet, vagy az igazságosság. Legfeljebb a művészet, a költészet, a festészet vagy a jelképek segítségével érzékelhet valamit az abszolútból.

Ez az abszolút azonban – függetlenül attól, hogy nem tudjuk megérteni – minden korban és kultúrában valóságnak tapasztalható. Az ember ezt különböző nevekkel illeti, mint például Atya, Tao, Világosság, Brahma, Allah, vagy „az isteni valóság hatalmas óceánja”. A mi kis világunk apró szigetként sodródik ezen az óceánon, amit mi végtelen, határtalan univerzumnak érzékelünk. Ennek oka, hogy minden egyes gondolat és minden egyes elképzelés – mint valami törvényszerűség – a jó és rossz ikererői közötti alapvető választásból ered, és ezeket újra és újra visszavezetik magára az emberre. Ezt a modern tudomány is igazolja, amikor kijelenti: „világegyetemünk önmagába van bezárva”.³

Olyan világ ez, ahol minden jelentést, irányulást és indíttatást csakis a saját eredetében lehet fellelni, amelyhez végtelen ismétlés után egykor minden visszatér. Az „Ige” egyszerűsége a képek, a hangzások és az érzékelés sokféleségébe torzult, és ez a folyamat egyre nagyobb méreteket ölt. Az embertől ez a tény teljes figyelmet követel, és arra kényszeríti, hogy mind több és több kép- és hang-szerkezetet hozzon létre, hogy a világ értelmét megragadhassa, ami azonban ennek ellenére újra meg újra eltűnik előle. Emellett, igényeink szintje egyre emelkedik, akár akarjuk, akár nem, olyannyira, hogy néha valóban „kihagy a hallásunk és a látásunk”. Lao Ce már a Krisztus előtti ötödik évszázadban azt írta a Tao Te King 20. fejezetében: „Olyan tétova, olyan jeltelen vagyok, mint a csecsemő, aki még nem tud nevetni, nyugtalan, össze-vissza lökdösött lény, mint akinek nincsen hazája.”⁴

A benső világunkból jövő minden értelmezést, minden irányulást és minden törekvést az önérvényesítésünk miatti aggodalom tart fogva ebben a világban. Kétségbeesetten keressük a környezet és a körülmények értelmes képét: kutatjuk, hogy miként néznek ki ott a dolgok, hogyan beszélnek ott az emberek, és milyen érzést kelt bennünk az ottlét; olyan szilárd pontot keresünk, amelyen állva biztonságot és védelmet találunk – mint ahogy ezt már e cikk bevezetőjében is megfogalmaztuk. Ebből az igényből keletkezett az „oktatás”, a mindig egy bizonyos csoport részére összeválogatott és a célzott csoporthoz igazított tananyagokból és tantervekből összegyúrt szabványcsomag, a következő címekkel ellátva: „amit feltétlenül tudniuk kell”, „amit nem szabad szem elől téveszteniük”, „amit meg kell hallgatniuk – vagy sem”, stb.

Ez a tananyag természetesen nagy segítséget jelent, mert főleg kezdetben, minden szalmaszálba belekapaszkodunk, hiszen ez tartást ad és lehorgonyoz minket a társadalomban. Az egyén hangja megtalálja a helyét a nagy kórusban. Ennek az éremnek is két oldala van azonban: a nagy kórus csak a Föld énekét ismeri. Bármilyen nagy segítséget jelentsen is ez a tananyag-csomag, legnagyobbrészt csak érzékszerveink célkitűzéseit tartalmazza, és alig-alig hívja fel figyelmünket a „zavaró adó” jelzésére, a csend hangjára. Számtalan rekeszt kínál a „tudományos dolgok” számára, de az „egyedül fontos” részére nincsen benne hely.

 

Út az anyagtalanhoz

Annak ellenére, hogy az ember fejlődése során vakká, süketté és érzéketlenné vált arra a világra, amelyet egykor elhagyott, ennek a másik világnak az „Igéje” mégis hordozza és táplálja őt; egész életútja során körülöleli, áthatja, és a visszatérés lehetőségeként folytonosan kíséri – ennek azonban nem vagyunk tudatában. Hogyan lehetne egyébként lehetséges, hogy az ember elérjen az absztrakthoz, az anyagtalanhoz, melyet az „új gondolkodásnak” nevezünk, tehát az emberi alkotóképességhez?

Mindez azonban nem zárja ki, hogy az új gondolkodás csak egy bizonyos fajta imagináció segítségével működjék. Az ember rákényszerül, hogy minden elvont tényről anyagi képet alkosson, legyen az bármilyen kifinomult is, mert csak így képes azt a tényt felfogni, és esetleg másoknak átadni. Olyan akadály ez, amely azzal fenyeget, hogy az ember legemelkedettebb gondolatai is „faragott képekké” válnak. Ha azonban a tapasztalatok útján eléggé megnő a feszültség saját világa és az őt szakadatlanul hívó másik valóságból érkező érintés között, egy adott pillanatban mégis átpattanhat a szikra. Ez az esemény nem az értelem, a megértés vagy a gondolkodás útját követi, hanem inkább egy közelebbről megmagyarázhatatlan rövidzárlatot okoz, és pontosan ez az, amely híd lehet az áthidalhatatlan felé!

E rövidzárlatot – vagy jobban mondva, e rövidzárlat hatását nevezzük hitnek! Mennyire megterhelt és félreértelmezett ez a szó, és mennyire visszaéltek vele! A hit az eredeti életből száműzött embernek abból az igényéből keletkezett, hogy valamelyik égi hajóval visszatérjen oda. Az ember ősi félelmét, hogy ezt a visszatérést nehogy mégis elmulassza, különböző vallási intézmények és csoportok most is sikeresen kihasználják, és ez a múltban is sok vérontás és szenvedés okozója volt.

A valódi hit az ember pillantását befelé fordítja, és utat nyit érzékszervi képességei eddig ismeretlen, új dimenziói felé. Tudatunk láthatárán ekkor derengeni kezd létezésünk józan valósága. A jó és rossz fája nem alkalmas a lélek honvágyának enyhítésére! Ez ugyanis egy olyan élet csalóka jelképe, amelyben a rigó dala és a napfelkelte csillogása vágyakozást ébreszt ugyan, de amely mindig is ebből a természetből való marad. A lélek ekkor egy olyan területről érkező üzenetet fog fel, ahol ismeretlen az élet és halál közötti ellentét, és amely áthatol a rögeszme fátylain. Ez az üzenet egy dalhoz hasonlít, amely az örök világosságban kezdődő új nap sugárzó pirkadatáról szól – és amely nem valamiféle homályos túlvilágon, hanem itt és most található.

Ha létezésünket egyre inkább valamiféle iskolának, és mind önmagunkban, mind környezetünkben a legszélsőségesebb ellentétek között vezető tapasztalati útnak ismerjük fel, akkor az „Ige” egyre érthetőbben beszél hozzánk. Ekkor a személyiség minden érzékszervi antennája egy új tudatosság képességeivel működik együtt és mindez egy hatalmas „füllé” fejlődik, amely maga a tapasztaló lélek.

Az érzékszerveknek ezt az összeolvadását és egybeesését is elnevezték már: ez a megvilágosodás! Az értelem, irányulás és életkedv ekkor egy új, egyszerű dimenzióban fejezi ki magát, és ez a dimenzió nem magyarázható már a térből és időből. Az ilyen jellegű dolgok azonban csak kisebb mértékben válnak természetemberi életünk részévé – amely végül is a Földhöz tartozik – hanem az „Ige” a bennünk lévő magot, az eredeti embert kapcsolja újra össze az eredeti életárammal, a világosság birodalmával.

 

A hiten keresztül egy másik látás fejlődik ki

A hit állapotában először is újra kíváncsian körülnézünk, és tele vagyunk csodálkozással és várakozással. Az értelem számára nem világos, hogy „kik” is vagyunk tulajdonképpen. A hit egy dinamikus erő, amely túllép lényünk formai oldalán. Ez az erő semmiképpen sem nyomja el azt a nézetet, amelyet „én”-nek, vagy személyiségnek szoktunk nevezni, hanem biztosítja számára az őt megillető helyet, nem többet, de nem is kevesebbet.

Hogy azután milyen módon tapasztaljuk meg saját magunkat – akárki és akármi legyen is ez – már nem is lesz annyira fontos. Néha fogolynak érezzük magunkat, néha megszabadultnak. Ez pedig teljesen attól függ, hogy a régi vagy az új személyiségből, tehát a régi, vagy az új gondolkodásból élünk-e. Kezdetben a megszabadító világosság csak egész rövid időre, szinte villámként mutatkozik meg a tudatnak, hiszen a hit egy magasabb rend rezgése, nem földi impulzus, amely hídfőállást képezne az értelmes észbeli gondolkodás területén. A hit nem támaszkodik tényekre, eseményekre vagy indokokra. Nem lehet bebizonyítani, hanem csak megtapasztalni, mint egy szótlan, képek nélküli „létezést”, amely érzékszerveinket teljesen figyelmen kívül hagyja. De ez az egyetlen, oly rövid pillanat – legyen akármilyen homályos is – új impulzust jelent belső fejlődésünk számára.

Vajon nem azt olvashatjuk-e a Zsidókhoz írott levélben, hogy „a hit mindazon dolgok szilárd alapja, amit az ember még nem lát”?⁵ A hit révén egy másfajta látás fejlődik ki, egy egészen más rendre irányuló érzékszerv. Ezért a „hívő” olyan ember, akinek tudomása van egy másik valóságról, mivel látta azt, és keresi az oda vezető utat, ezért minden képessége erre irányul.

Ezt a „látást” itt az új-érzékszervi észlelés összességének kell érteni. Az „észlelés” ugyanis valami más, mint a szokásos látás, hallás vagy felismerés. Az igazság észlelése, „az igazság felvevése”, éberséget jelent, valamint a rendszerünkbe beáramló benyomások állandó figyelését. Ez kritikus ellenőrzés alatt végzett tudatos megfigyelést jelent, az említett „bemenet” szakadatlan vizsgálatát, és ráhangolódást az „Ige” rezgésére, a világító útjelzőre, amely ugyanakkor mintegy testileg is összeköt minket a „másik parttal”. E ráhangolódás neve a vágyakozás.

 

Ne illúziókat teremtsünk, hanem valóságot

Az említett vágyakozás olyan fogékonyságot hoz létre, amelyre a jól ismert népi bölcsesség azt mondja, hogy „hallani, látni és hallgatni” – de most a sorrend megfordul. Ha az egymást kergető benyomások nyugalmi állapotba kerülnek, a formák és ötletek oly végtelen örvényén át újra megtaláljuk „az utat, az igazságot és az életet”.

Elemző értelmünk számára ez mindennek az összege, amely információnak használható. A lélek számára ez azt jelenti, hogy újra helyreállíttatott az eredeti birodalommal való kapcsolat. Ezáltal mindkét világ egymásba olvadhat, és így egyre kevésbé beszélünk észlelésről – bármely formában történjék is ez -, hanem egyre inkább az „eredeti létezésről”. Ez az út nem valamiféle vészkijárat, nem menekülést vagy megszabadulást jelent, mert ez a Föld útja volna, amely áttekinthetetlen ívet követve újra és újra hozzánk vezetne vissza, és börtönünket még erősebben lezárná. A menny útja a nagy megbékélés útja, a mennyei és a földi rezgés egyesülése.

A személyiség számára, amelyet azért hoztak létre, hogy a teremtett világ vonatkozásában érzékszervként szolgáljon, minden bizonnyal nem könnyű feladat, hogy ezt a világot ne tekintse többé elsődleges életcélnak. Azonban, oly mértékben, ahogy a „hit”, az új lelkesítés hangja, visszhangot kelt a személyiségben, és ennek vágyakozása növekszik, a választás egyre könnyebb lesz, míg végül egyáltalán nem kell már választania.

Ne ringassuk magunkat illúziókba: a helyes választás nem hullik senkinek az ölébe. Mindaddig, amíg ezen a földön tévelygünk, a föld megköveteli a jogait, mert nagyon is sokat tud nyújtani. Valójában az a helyzet, hogy két hang beszél bennünk: egyszer a föld erős hangjára, máskor újra a mennyek halk suttogására figyelünk. És ez jól is van így. Pontosan emiatt fognak a csalódások és csalatkozások utat nyitni bennünk egy új érzékelő rendszer számára. Ez pedig azzal a képességgel kezdődik, amellyel különbséget tudunk tenni az álom és a valóság között. Hiszen életünk egy álom, amelyet át kell élnünk, és át kell tekintenünk. Átmenetileg még ide-oda sodródunk a remény és a félelem, a jó és a gonosz között, az ellentétek rabjaiként.

Ha azonban mégis sikerül bizonyos mértékű higgadtságra szert tennünk, akkor lelkünk rezgése a hiten és önátadáson keresztül közeledni kezd a világossághoz, a „nulla-vonalhoz”. A szellemi látás számára kibontakozik az eredeti áramlat, az a hely, ahol valóban élhetünk: az eredeti életterületünk. Az eredeti életbe való felmenetel következményeit nem lehet áttekinteni, de nagyon is világosan megfogalmazhatóak: olyanok, mint egy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre vezető út.

—

¹ Edith Mikeleitis: A rejtett képmás. (Regény Jakob Böhméről)

² Lukács evangéliuma, 2,34.

³ James A. Coleman, Relativitáselmélet mindenki számára, Stuttgart 1959.

⁴ Tao Te King, 20. versszak

⁵ A zsidókhoz írt levél, 11,1.

A lélek látása

 

Sokan állítják, hogy lehetséges „Isten beszédét hallani”. Isten beszél tehát? És miért szól csupán néhány emberhez, míg mások nem hallhatják őt? Egyáltalán: Isten volt-e, aki szólt? A csend hangja című könyvben ez áll: „Mielőtt a lélek hallana, az embernek süketté kell válnia mind a kiabálásra, mind a suttogásra, a trombitáló elefánt bömbölésére éppen úgy, akárcsak az arany legyecske ezüstcsengésű zümmögésére.”¹ Ez a részlet nem Isten hangjának meghallásáról szól, hanem óvatosan a következő szavakkal kezdődik: „Mielőtt a lélek hallana”. A lélek hallása tehát nem magától értetődő.

 

A lélek látásáról A csend hangja olyan kifejezésekkel szól, amelyek számunkra is érthetőek: „Mielőtt a lélek látna, el kell érnie a belső harmóniát, és a test szemének vakká kell válnia az árnyékvilág minden ámításával szemben.”

Az Ótestamentumban, Mózes 2. könyve 33. részének 20. versében, amikor Mózes látni akarja Istent, ez áll: „Arcomat nem láthatod, mert egyetlen ember sem marad életben, aki engem látott.” A János Evangélium 1,18 részében is ezt olvassuk: „Az Istent soha senki nem látta.” Buddháról tudjuk, hogy tudatosan megkerülte ezt a problémát. Amikor arról kérdezték, létezik-e Isten, akkor hallgatásba merült. Végül pedig Lao ce-t idézzük: „Ha a Tao-t ki lehetne mondani, már nem lenne az örök Tao. Ha a nevet meg lehetne nevezni, már nem lenne az örök név.”² Mindezek azt mutatják számunkra, hogy Isten hangjának meghallását egy belső fejlődésnek kell megelőznie.

 

„Mielőtt a lélek hallana…”

Kezdetben a lélek csak a bensőjében uralkodó zűrzavart „hallja”. Mert csak azt „hallja és érti meg”, amit vágyaival magához vonzott. Ezt engedik felismerni a fejben keletkező gondolatok. Aki az embert éteri szinten figyeli meg, az láthatja, hogy a gondolatfelhők, melyek középtájról indulnak, a test jobb oldalán (a megfigyelt szemszögéből nézve) egészen a fejig emelkednek, majd a test bal oldalán ismét leereszkednek annak közepéig, majd feloszlanak. Ha egy másik emberre tekintünk, akkor e körforgás iránya az óramutató járásával megegyező. Önmagunktól kifelé tekintve ez a körforgás az óramutató mozgásával ellentétes irányú. Ezek az általunk teremtett gondolatok bizonyos értelemben élnek, és táplálékra vágynak, az agynak arra a fényanyagára, amelyből keletkeztek.

Gondolataink, mint természetlények, magától értetődően tökéletesen egyek életterünkkel, tehát nem isteniek, hanem gyakran nagyon is kétesek. Ez ellentétes a természetfelettivel, amelyben tisztaság, isteniség és szeretet a meghatározó tényezők.

Kézenfekvő volna feltételezni, hogy az ember úgy férhet hozzá az istenihez, ha gondolatait a felettes természettel kapcsolja össze. De bármilyen ragyogóak is legyenek gondolataink, ebből a természetből származnak, s így ezekkel a felettes természetet nem lehet elérni. Ehhez másik útra kell rátérni.

 

Emlékezés a felettes természetre

Csak az érdeklődhet a felettes természet iránt, akiben megvan az erre való emlékezés. Ez többnyire valahol a tudat peremén található. Különös, hogy ez az emlékezés az emberi szív nem-anyagi elvéből ered, és így az agy megszokott gondolkodásmenete nem is képes észlelni. Ezért ezt a szív emlékezésének nevezik. Többnyire csak bizonyos nyugtalanságnak észleljük, amely egy határozatlan vágyat kelt valami más, vagy a Más elérése után.

Nem kell azonban az emlék ködösségénél leragadnunk, hanem tovább is léphetünk. Ez a nem-anyagi elv ugyanis összekapcsolódhat a természetfelettiben lévő istenivel, méghozzá egyre mélyebben és átfogóbban. Ez persze nem úgy történik, mintha csak egy kapcsolót kellene elfordítanunk. Az egyetemes tan nem ok nélkül beszél „út”-ról, vagy az „ösvény bejárásáról”. Itt fejlődésről, alakulásról van szó.

 

A régi és az új gondolkodás

Ahhoz, hogy a felettes természetet észlelhessük, szükség van gondolkodásunk szerkezetének megváltoztatására. Amikor a felettes természet szívünkben rejlő elve feléled, fokozatosan új lélek, új lelkesültség keletkezik. Ezen keresztül aztán a gondolkodás, elképzelhetetlenül hosszú idők után, ismét egészen más lehetőségek előtt áll. A benne felmerülő gondolatokból lehet felismerni, hogy az ember melyik életterülettel van kapcsolatban: a megszokott természettel vagy a természetfelettivel. A megszokott természetben nem beszélhetünk a gondolatok szabadságáról. A gondolatok automatikusan, egymást követve, mintegy felhőként vonulnak át a tudaton. A gondolkodást nem lehet lecsendesíteni.

Lao ce azt tanácsolja nekünk, hogy kevesebb egoizmusunk és vágyunk legyen (44. fejezet). A nemcselekvésről beszél (43. fejezet). Ez azt is jelenti: ne tápláljuk gondolatainkat. Mert a vágy gondolatokat kelt, melyek aztán felébresztik az akaratot, amelyre végül cselekvés következik. Amikor aztán az érzékszervek által keltett vágyakból keletkező gondolatokat már nem tápláljuk többé, akkor teret nyer egy megváltozott, életteli és a Szellemből származó gondolkodás. Ilyen gondolatokat a régi gondolkodás nem tud létrehozni. Erre már leplezett módon az Újtestamentum is rámutat, mégpedig Lukács Evangéliumának 5,37-38 részében: „Senki sem tölti az új bort régi tömlőkbe; mert különben az új bor megszakasztja a tömlőket, és a bor kiömlik, és a tömlők is elvesznek. Hanem az új bort új tömlőkbe kell tölteni, és mind a kettő megmarad.”

Az ősemlékezés az eredeti, anyagtalan állapotra való emlékezés, amely oly fontos szerepet tölt be a szív működésében, és az új gondolkodás hajtóereje. A természetfelettiből ekkor új, tiszta erők áradnak be. Így válik képessé az ember arra, hogy a megrögzült gondolkodás-mintákat megtagadhassa, és nem várt, új módon gondolkodhasson! Kezdetben ez nem is tudatos számára. Csak egy gondolatvillám, amely az akaratot arra ösztönzi, hogy a megszabadulás útjára lépjen. Azért tapasztalunk kezdetben az új gondolkodásból oly keveset, mert tudatunk még nem eléggé éber, hogy azt észlelhesse.

 

Isten hangja

„És akkor megnyílnak Síva szemei,… a mennyei gondolkodási képességgel való kapcsolat…” (Lásd a keret szövegét a 37. oldalon). Az új gondolkodást tehát új érzékszervnek is nevezhetjük. Ez a válasz arra a kérdésre, hogy mikor (hogyan) szól Isten az emberhez. A láthatatlan valóságból kiáltás csendül fel, amely áthatol a mulandó természeten. A szív anyagtalan elve tapasztalja ezt a hívást. Felhívás ez arra, hogy a megszabadulás ösvényére térjen.

Hogy „Isten az emberhez szól, hogy tanítsa őt”, ez csak a személyiségnek, a régi gondolkodásnak a kifejezésmódja. Amikor az Alkímiai menyegző kezdetén Rózsakereszt Krisztiánt „megszólítja” a felettes természet, annak legkevésbé a beszédhez van köze. „Hirtelen rettenetes szél támadt […] valaki megérintette a hátamat […] Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás nőalak állt előttem […] Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment.”³

Útja kezdetén Rózsakereszt Krisztiánhoz azért nem „szólnak”, mert még egyáltalán nem is értette volna meg. A felettes természet jelképei mégis világosan beszélnek hozzá. A kezdő keresőt, akiben még az új gondolkodás nem ébredt fel, s akit gyakran „jelöltnek” neveznek, először is „kézen kell fogni”.

—

¹ H. P. Blavatsky: A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat, Budapest, 1993.

² Tao Te King, 1. fejezet

³ Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője I. rész, Első nap.