Pentagram 2005/5

A szív az egység szerve

 

Az életnek nincs más célja, mint hogy a megszabadulás útját megmutassa nekünk. Minden törvénynek és megnyilvánulásnak kettős funkciója van: egyrészt a formát tartja fenn, másrészt az új ember kibontakozásához szükséges körülményeket teremti meg. Földi életterületünk és a testünk pedig azok a csodálatos eszközök, amelyekkel az új ember megvalósítható.

 

A lélek életterületünkön a testhez van kötve, fogsága azonban nem ebben rejlik, hanem sokkal inkább abból következik, hogy mi emberek, életterületünket és a testünket tekintjük a végső célnak. Ha pedig erre a célra összepontosítunk, minden ellenünk fordul. Ezért fontos, hogy megismerjük a test és a természet valódi feladatát és szerkezetét.

Minden szellemi fejlődés a szívben kezdődik. A szív az egység szerve. Ezért nem kell azon csodálkoznunk, hogy az egység elve a szív szerkezetében is le van rögzítve. A szívizomzat sejtjeinek felépítése egy bizonyos ponton jelentősen különbözik minden más sejt felépítésétől. Tudjuk, hogy a test sejtjei ismételt sejtosztódás során egyetlen sejtből jönnek létre. A sejt így valósítja meg a megosztás és az elválasztás elvét. Szervezetünk sejtformái – attól függően, hogy melyik szervhez tartoznak – nagy eltéréseket mutatnak. Számtalan parányi testecskéről van szó, melyeket sejtfolyadékkal feltöltött közbülső terek választanak el egymástól. Csak az izom- és bőrsejteknek van olyan közös felszínük, amellyel közvetlenül érintkeznek egymással.

Csupán a szív sejtszerkezete fejezi ki a kapcsolódás és az egység utáni vágyat. A szív sejtjei nemcsak érintkeznek a többi izomsejthez hasonlóan, hanem rövidebb oldaluk mentén kis fogaskerekekhez hasonlóan össze is fonódnak egymással. Úgy kapaszkodnak össze, mint két kezünk összefont ujjai, ezért nagy közöttük az összetartó erő. A szív sejtjeiben az egymástól elválasztott részek megpróbálnak újra egységgé kapcsolódni. Az anyagi szívben tehát megtalálhatjuk az egységre való törekvés szerkezeti megfelelőjét. Ebből jön létre a két legfontosabb érzelmi kategória: az öröm és a bánat. A szív az örömöt és a boldogságot egységnek érzékeli, a bánatot, a gyászt és a gyűlöletet pedig elválasztottságnak és magányosságnak tapasztalja.

 

A fej és a szív szoros kapcsolatban van

A szív az egység, a fej pedig az elválasztás szerveként működik. Az agy egy jobb és egy bal féltekéből áll. Mindkét féltekének egymással ellentétes, ugyanakkor azonban egymást kiegészítő funkciója van. Az agy működése tehát polarizált, és két egymástól elválasztott középpontja van. Vannak további páros szerveink is, mint például a tüdő, a vese és a nemi szervek, ezeknek a pároknak azonban mindig azonos szerepük van. Egyedül a gondolkodás működik polarizáló, megkülönböztető módon. Ezért gondolkodásunkkal csak akkor tudunk „teljes egészében” megérteni valamit, ha a dolgot előzőleg már részeire bontottuk vagy behatároltuk. Gondolkodásunkkal és agytudatunkkal tehát mi magunk teremtjük az ellentétek világát. Egyszerűen nem tehetünk mást: nap mint nap ennünk kell a jó és rossz megismerése fájának gyümölcseiből. Gondolkodásunk elemző jellegű, tehát részekre osztó és elválasztó. Ha egy ember gondolkodási képessége magasan fejlett, akkor azt mondjuk, hogy éles eszű. És ezzel már majdnem elérkeztünk a „kritikus gondolkodás” kérdéséhez, amely gyakran igen sértő hatású. A holisztikus gondolkodás sem képes valaminek az egészét megérteni. A holisztikus gondolkodás, amit gyakran szintetizáló gondolkodásnak is neveznek, valóban képes arra, hogy az egy bizonyos egész darabjait összefűzze – de erre csak akkor kerülhet sor, ha előtte az elemző gondolkodás már szétválasztotta ugyanezeket a darabokat. Itt tehát csak látszólagos egységről lehet szó.

A fej szétválasztó és a szív egyesítő funkcióját mindig két szempontból tanulmányozhatjuk.

 

Kétféle egységtörekvés és kétféle elválasztás

A természetlélek törekvését meg kell különböztetnünk az új lélek törekvésétől. Az ember mindig a személyiség alapján törekszik az egység felé: az összeolvadást, a szeretetet és az egységet keresi más személyiségekkel, valamilyen birtokkal, vagy a természettel kapcsolatban. Ezért törekvése előbb-utóbb magányossághoz, fájdalomhoz vagy szenvedéshez vezet. Számtalan keserű tapasztalata révén azonban végül mindenki elérkezik egy határhoz, ahol a szív érzékennyé válhat egy másik élettérből érkező benyomásokra. A vérbe ekkor beáramlik a másik életterületről érkező új életerő, és felemelkedik a fejhez, melynek néhány agyfunkció megváltozása lesz az eredménye. Újfajta gondolkodás alakul ki, amely még mindig megkülönböztető ugyan, de már nemcsak a jó és a rossz megkülönböztetésének színvonalán nyilvánul meg, hanem – a szívhez hasonlóan – két különböző síkra vonatkozik: a szellem valamint a természet síkjára.

Ez a gondolkodás a szív rózsaerejéből jön létre, és különbséget tesz az átmeneti és az örök értékek között. Ha pedig ez az új gondolkodás a szívben rejlő örökkévalósági elvnek ajándékozza magát, akkor felébredhet második, egyesítő funkciója is. Ekkor az egységre való törekvés már nem az „én” más emberekkel való kapcsolatára irányul, hanem a lélek-egység, a csoportegység felé fordul. Foglaljuk össze még egyszer a fej és a szív fent említett kettős működését:

– A fejjel kapcsolatban egyrészt azt a képességet látjuk, amely a szüntelenül konfliktusokat teremtő ellentétek megkülönböztetésére irányul, másrészt pedig az örökkévaló és az időleges megkülönböztetésének képességével találkozunk.

– A szívben egyrészt megtalálható a személyiség alapján végzett egyesülési törekvés, amely mindig magányhoz és veszteséghez vezet; másrészt pedig a gyökeresen más, lélek-alapon létrejövő egyesülési törekvés, amely az ösvény járásához szükséges energiát ajándékozza.

Itt szeretnénk beiktatni egy megjegyzést a rákos betegségeknél lejátszódó sejtosztódásról, amelyet meg kell különböztetnünk az egészséges szervezetben végbemenő sejtosztódástól. Normál esetben a sejtek osztódását az „egész-ség”, az egység törvénye vezérli. A rákos megbetegedések során azonban ellenőrizetlen sejtosztódás lép fel: a rákos sejtek osztódási folyamata már nem a szervezet egészét szolgálja, hanem teljes mértékben kivonja magát az ellenőrzés alól. Meglátásunk szerint a szív az egységet szolgáló szerv – a természetlélek szintjén éppúgy, mint ahogy az új lélek szintjén is. Ezért nem csodálkozhatunk a tényen, hogy a rákbetegség szinte soha nem tudja megtámadni a szívet.

 

Új energia áramlik a vérbe

A szív, úgymond, az ősatom és a vér között helyezkedik el. A szív a kapu, amelyen keresztül az ősatom energiája beáramolhat a vérbe. Ennek az energiának magasabb a rezgésszáma, és ezáltal megtisztítja a vért. Más szavakkal: a természetlélek tisztátalan vérét a Krisztus-energia tisztítja meg a szívben. Ezért olvashatjuk János első levelének 1. fejezetében, a 7. szakaszban: „Jézus Krisztus vére […] megtisztít minket minden bűntől.”

A vér lényegében víz, amelyben sejtek, vértestecskék és oldott anyagok találhatók. Azonban olyan információkat és energiákat is hordoz, amelyek az anyagi természetben nem fordulnak elő. A víz az éteri nézet anyagi kifejeződése. A víz ezen kívül információhordozó is. A víz, és így a vér is, képes arra, hogy sugárzások és anyagok energiáit valamint információit felvegye és rögzítse. A vér tartalmazza a földi életterületen elért általános állapotunk lényegét – ezért igaz az a mondás, hogy vérünk teljes egészében megmutatja a lelkünk állapotát. Bizonyos előfeltételek szükségesek az információk vagy energiák vízre történő átviteléhez. Az átvitel akkor sikerül a legjobban, ha a víz mozgásban van. Például, a víz vezetékekben vagy csatornákban történő egyenes vonalú áramlása természetellenes, és ezért egyáltalán nem alkalmas arra, hogy a vizet élettel töltse fel. Ha a víz saját természetét követheti, mindig hullám vagy örvény formájában mozog.

Van egy speciális mozgásforma, amelyet lemniszkátának nevezünk. A lemniszkátát fekvő nyolcasnak ábrázolják, amely a vízben két – egy jobbra és egy balra forgó örvényű – spirálforma áramlat találkozása által keletkezik. A fekvő nyolcas vagy lemniszkáta a matematikában a végtelen jelképe, a filozófiában pedig az örökkévalóság szimbóluma. Ezen kívül még mást is jelképez, amit nem tudunk konkrétan elképzelni, mert egy másik dimenzióhoz tartozik. A jelképek megválasztása ugyanis sohasem önkényes. A fekvő nyolcas tehát teljesen konkrétan azt jelenti, hogy segítségével megvalósítható egy másik dimenzióba való átmenet, hiszen két világot köt össze egymással.

A szív anatómiájából kifolyólag, vagyis a négy szívüreg elhelyezkedése, az összehúzódások speciális módja, valamint a szívizmok spirálformájú elrendeződése alapján, a vér lemniszkáta-formában áramlik. Az embrió vérkeringése a szív kialakulásának kezdetén balra forgó spirálforma beáramlást, és jobbra forgó spirálforma kiáramlást képez. Mivel tehát a vér lemniszkáta-formában áramlik a szívben, ezért lehetővé válik, hogy egy nem e világból származó energia is behatolhasson. A vér az említett formában mozog, így képessé válik az ősatomból áramló tisztító erők felvételére.

Kísérleti úton igazolható, hogy itt nem csupán elvont elgondolásról vagy spekulációról van szó. Normális körülmények között, két azonos mennyiségű folyadékból keveréket készítettek. A keverék fele-fele arányban tartalmazott tiszta és szennyezett folyadékot. A szennyeződés nem szűnt meg, hanem csak felhígult. Egy másik keveréket is készítettek, amely 1 % tiszta és 99 % piszkos folyadékból állt. A folyadékok összekeverését lemniszkáta formájú mozgással végezték. Az eredmény a következő volt: a keverék nem tartalmazott semmiféle szennyeződést, kizárólag megtisztított folyadékot.

Ez a kísérlet azt mutatja, hogy a lemniszkáta-mozgással magas tisztítási arány érhető el. Így megállapíthatjuk, hogy az ősatom energiája a vérben elképzelhetetlenül nagy erőt képes kifejteni, ha lehetővé tesszük számára.

A szív anatómiájában van még egy részlet, amely ugyanebbe az irányba mutat. A négy szív-üreg egy keresztet képez. A négy üreg tulajdonképpen azt a négy négyzetet adja, melyek segítségével a kereszt kialakítható. A kereszt is – a lemniszkátához hasonlóan – a két világra utal, és a magasabb természet földi életterületünkbe való behatolását jelképezi. A szív anatómiájában tehát felismerhetjük a természetlélek és a Krisztus-energia metszéspontjának szervi feltételeit.

 

A szív és a tüdő összefüggenek

Mint szervek, a szív és a tüdő is bizonyos ritmust követ. A tüdő túlnyomó részben a tudatra, a szív pedig inkább a magasabb tudatra irányul. A tüdőműködés ritmusát a tudatunkkal szabályozhatjuk, míg a szívritmust szinte egyáltalán nem. Az egészséges ember esetében a tüdő és a szív ritmusa közötti arány 1:4, tehát egy lélegzetvételre négy szívdobbanás jut. Ha például erőteljes izommunka hatására megemelkedik a szív frekvenciája, akkor azonos arányban emelkedik a légzésszám is. Ha pedig a légzés frekvenciája változik meg egy érzelmi reakció következtében, akkor a pulzus azonnal igazodik e változáshoz. A ritmikus folyamatok hullámmozgás formájában haladnak, és állandó fázisemelkedést ill. csökkenést mutatnak. Viszont, sem a tüdők, sem pedig a szív nincs állandó mozgásban. A be- és kilégzés között – és fordítva is – mindig van egy kis szünet, a mozdulatlanság egy-egy pillanata. A szívnél az izomfal elernyedése és összehúzódása között – és fordítva is – nyugalmi helyzet áll elő, amely néhány tizedmásodpercig tarthat. Ez idő alatt épül fel a következő szívveréshez szükséges energia. Egy magasabb szinten azonban ez a szünet a szív érzékelésének az előfeltétele. Az érzékeléshez ugyanis csendre van szükség. A szív tehát a vérbe beáramló minden energia észlelő és érzékelő szerve. Hogy mit észlel a vér? A vér tartalmazza minden szerv lényegi kivonatát, mivel minden szerv állapot-információt küld a vérnek, mialatt a vér átáramlik az adott szerven.

A szívben aztán a teljes szervezetet felépítő részek lényege egy uralkodó kedélyállapottá egyesül. Ha valamelyik szervben zavar lép fel, akkor az az információ is bekerül a vérbe. Amikor aztán a vér átáramlik a szíven, a szív érzékeli a zavart, és az „információt” egy bizonyos kedélyállapottá alakítja.

 

A szív észlelése az intuíció alapja

Lao Ce azt mondja: „Minden kép a középen található”. A szívünkben felismerhetjük a dolgok lényegét. A megszabadító cselekedet megköveteli a rejtett dolgok ismeretét, de ez az ismeret nem szerezhető meg a spekuláló gondolkozás útján, hanem csak az intuíció eszközével. Az intuíció tulajdonképpen a megtisztított és elcsendesült szív látóképessége, mellyel szabaddá válik a belső tudás, és bepillanthatunk a képek jelentésébe. Itt azokról a szellemi szerkezetekről van szó, melyek alapján természetünk épült. Ezekben az említett ősképekhez tartozó szignatúra, ismertetőjegy is felismerhetővé válik, és belátást nyerhetünk a dolgok belső lényegébe, és a szenvedés okaiba.

A szív ritmusát és nyugalmának pillanatait az élet egyéb ritmusaiban is megtalálhatjuk. Az élet maga is ritmikus, minden életfolyamat egy bizonyos ritmust követ. A mindennapi életben megfigyelhető például az aktív és a nyugalmi időszakok váltakozása, de itt most másról van szó. Pontosan úgy, ahogyan a nyugalom pillanatai a szív észlelését szolgálják, életünk ritmusa is új minőséget nyer, ha engedjük, hogy a belső tevékenységek közötti nyugalom pillanataiban az észlelés és meggondolás mozzanatai érvényesüljenek. Egy példa: elalvás előtt végiggondoljuk az elmúlt nap tevékenységeit. Reggel pedig, elgondolkozva megpróbáljuk megérteni, amit az éjszaka folyamán kaptunk. Minden életritmus egy négyszeres alapritmust követ:

1. Tevékenység és szolgálatkészség – a nappal.
2. Érzékelés és józan megfontolás – az este.
3. Nyugalom és befogadás – az éjjel.
4. Feldolgozás és előkészület – a reggel.

Ez a négyszeres ritmus érvényes a nap folyamán végzett minden tevékenységre is. Ezt az alapmintát kell alkalmaznunk, hogy harmóniát teremtsünk a tevékenységek váltakozása közben. Ha e négyszeres ritmusra nem figyelünk, akkor stressz keletkezik, és kimerülünk, amely viszont – ha túl sokáig tart – szívbetegségekhez vezet.

 

A szív csendje

Nagyon nehéz dolgunk van, ha a szív csendjét, ezt az egyetlen lényeges kaput, ezt a mindent eldöntő kritériumot, össze akarjuk hasonlítani bármilyen más fogalommal. A szív csendjének előfeltétele a saját tapasztalat, annak a tudata, hogy egy határhoz értünk, ahol már semmit sem várunk el a természettől. A szokásos kulturfolyamatról a gnosztikus fejlődésre való „átkapcsolás” előfeltétele az, hogy az ember eljusson egy nullponthoz, de ez a pont nem található meg a mi természetünkben. Vannak érvényes párhuzamok az anyagi folyamatok és a legmagasabb szellemi folyamatok jellemzői között. Az átmenetet jelentő kapuval, a szív csendjével kapcsolatban azonban egyetlen kép sem található, egyetlen hasonlat sem létezik. Aki földi életterületünkön olyan életritmust követ, amely a vér megtisztításával és bizonyos egység és szeretet megvalósításával kapcsolatos, az előbb-utóbb egy határhoz ér, amely előtt üres kezekkel áll majd. Aki e pontot átélve már nem kezd újabb kísérletezésekbe, az belép a szív csendjébe. Ez a döntő fordulópont! Ugyanazok az anatómiai szerkezetek, amelyek lehetővé tették az ember kultúrákon át vezető útját, most egy teljesen új fejlődés alapjait képezik számára.

Ekkor megváltozik a vér tisztítási folyamata, amely lehetővé tette számára, hogy létezhessen ezen az életterületen: most megkezdődik a vér Krisztus-fény általi tisztítása. A természettel való egyesülés törekvése átalakul, és az isteni szellemmel való egységre törekvés váltja fel. A természetes életritmus harmóniája pedig isteni ritmussá válik, amely együttmozgást jelent és megegyezik a szellem lélegzetével.

Ekkor a szívben újra felhangzik a kezdet Igéje, a Logosz, és kezdetét veheti az a folyamat, amely az új ember megalkotásához vezet.

A felújított Noverosa templom

 

„Akik Őt szorgalmasan keresik, megtalálják.” (Példabeszédek könyve 8,17) E szavakat olvashatjuk a Noverosa templom alapkövén, és ez az ígéret minden gyermeknek szól. A felújítási munkálatok során talán Ön is látta ezt az alapkövet, amely a falba épített kereszt alatt található.

Miért választották éppen ezeket a szavakat? Mit jelent az „Ő”? A templom vagy netán egy ember az, akit keresnünk kell? Az „Ő” a Krisztusra, a Krisztus-világosságra utal. Bolygónk számára Krisztus a világ világossága. Az emberben, a kis világban pedig Krisztus a „rózsa”, a szívben rejlő rózsabimbó. Ez az a rózsabimbó, amelyet „Ő” ébreszt fel.

Az elképzelhető legszebb élet az, ha egy gyermek élete és az új rózsa együtt növekednek. Ha a rózsa virul, pompás illat járja át a mikrokozmoszt. És mivel az ifjú ember szintén a mikrokozmoszban van, egyre jobban megérti, hogy a belső Krisztus: erő, szeretet és bölcsesség.

 

A felújított Noverosa templom átadása alkalmával, 2005. március 12-én elhangzott megnyitó szavak

A Nemzetközi Szellemi Vezetőség beszéde

Ünnepnap ez számunkra, melyet azért tarthatunk, mert itt, a felújított Noverosa templomban gyűlhettünk össze. Abban a templomban, amely a világosságnak most is ugyanaz a gyújtópontja, mint ami mindig is volt. Noverosa az új, kinyílt rózsa temploma. Jelkép, amely figyelmünket a szívünkkel összekötött fényszikrára irányítja. A legtöbb ember nem is tud erről, de nektek már szóltak a fényszikráról. Már sok szép történetet hallottatok róla, különösen ebben a templomban. Ezt a fényszikrát a világmindenség Atyja gyújtotta meg réges-régen a mikrokozmoszunkban – vagyis a világban, amelyben lakunk és élünk – és összekötötte a szívünkkel.

Ezt a fényszikrát mi a „rózsának” hívjuk. Más népek szent virágról, lótuszról, örök magszemről vagy monádról beszélnek. A monád az Egyetlent, az alapelvet jelenti, az eredeti élet magját, amelyet a mindenség Atyja ajándékozott minden embernek, minden mikrokozmosznak. Ez a magelv a magatom. Valójában ez az igazi lelkünk, amelyből az örök, isteni ember újjászülethet. Ez az életünk nagy célja. És mivel ez az alapelv kinyílhat, mint egy virág, ezért rózsának, szívünk szent virágának hívjuk.

Nos, ifjú barátaink, ennek az Isteni szikrának a fénye ebben a templomban is sugárzik. Összekapcsolódik ezzel a templommal. Ezért lehetséges, hogy e két világosság, szívetek világossága és a templom világossága itt találkozzon és felismerje egymást.

Negyvenhét évvel ezelőtt, 1958-ban szintén összegyűltünk itt az ifjú tagokkal, az ifjúsági vezetőkkel és az akkori öregekkel. Akkor, 1958. június 29-én avatták fel, és állították szolgálatba a Noverosa templomot a világosságnak szentelve. Akkor szították fel a világosságot. Azóta pedig, az elmúlt negyvenhét évben fiatalok ezrei élték át ifjúsági konferenciáikat e templomban. Megérintette a szívüket ez a világosság. A Rózsakereszt e több ezer fiatalja soha nem felejti el Noverosát. Gondolatban bizonyosan sokszor hallják ők is Noverosa két harangjának hangját. Mindnyájan tudnak a szívükben lakozó fényszikráról, s emlékeznek a hívásra, amely – mintha távolról zengene – valaha a Noverosa templomban felcsendült a szívükben. Bárhol is legyenek együtt a Rózsakereszt ifjú tagjai, tudnak a Noverosa templomról. És ez nem csak Hollandiában, Németországban, Franciaországban vagy például Spanyolországban van így, hanem Afrikában, Brazíliában és más, nagyon távoli országokban is. Mivel sokan oly távol élnek, nem lehetnek jelen ebben a templomban, de ők is hallják a történeteket és az itt megtartott szolgálatokat. És náluk is ugyanúgy ott van Noverosa zászlaja a rózsával a közepén. Hisz nem a Noverosa templom-e a Rózsakereszt ifjainak gyújtópontja a világon mindenütt?

Amikor ötven évvel ezelőtt a Noverosa templom még nem létezett, mi, ifjú tagokként a Rózsakereszt De Haere-i ifjúsági táborába mentünk. Ott a templomsátorban hallottunk a mikrokozmosz közepén lévő fényszikráról. Noverosa környékének „De Haere” a neve. A haere szó többek között száraz követ, és olyan homokos vidéket jelent, amelyen átfúj a szél. A szó egy másik jelentése: szent erdő vagy szent liget. Ez talán igaz volt a valaha, réges-régen itt élő emberek számára.

Ma azonban ezt már nem mondhatjuk el. Ám azt bizton állíthatjuk, hogy egy különleges helyet, mégpedig a világosság egy gyújtópontját hoztuk létre De Haere-ban, középpontjában a Noverosa templommal. Ez a Rózsakereszt fiataljainak gyújtópontja, ahol a Gnózis lángját égve tartják. Így a mi fényszikránk is lángra lobbantható, és arany csodavirággá bontakozhat ki a rózsabimbó. 1958 óta már nem De Heare-be megyünk, hanem Noverosába. A noverosai rózsakert azonban mindig emlékeztet azokra az időkre, amikor még nem volt templom, hiszen e kert helyén állott valaha a templom-sátor.

Ma azonban új korszak kezdődött a munkánkban, különösen Noverosa és a felújított templom számára. Azt reméljük, és azért imádkozunk, hogy újra fiatalok ezrei ünnepeljék majd templomi ünnepüket, és az általa felszabadított világosságot besugározzák egész életükbe.

Szeretnénk köszönetet mondani minden barátunknak, aki hozzájárult a felújítási munkákhoz. Gratulálunk a fantasztikus eredményhez. Elsöprő erejű!

Álljunk mindannyian a megújulás alapvető ifjúságában, és az arany csodavirág ékesítse a megújulás keresztjét!

Részletek a Nemzetközi Ifjúsági Vezetőség megnyitó beszédéből

A Noverosa templom mindig is gyönyörű templom volt, ahol sok gyermek és fiatal jó néhány különleges pillanatot élhetett át. Több helyen azonban jelentős felújításokra volt szükség, hogy a templom az elkövetkezendő években újra sok-sok gyermeket fogadhasson. Ezen a reggelen végre ismét meghallottuk a csendes, fehér templomba hívó harangokat.

Számos dolgot újítottunk fel, sok dolognál azonban először a régit kellett leszerelni. Új berendezés szolgáltatja télen a fűtést és nyáron a hűs levegőt. Megújultak az ablakok, a kövezet, a lámpák és a zenepódium is. Kicserélték az elektromos- és a hangosítási rendszert. A falakat is mindkét oldalon teljesen felújítottuk, s ráadásul a két fal közötti szigetelést is kicseréltük. A belső falat újravakoltuk és lefestettük, a külső falat pedig homokfúvással megtisztítottuk, s így újra látszanak a szép sárga és vörös téglák. A pódiumot felcsiszoltuk, az oltárasztal és a felolvasóállvány pedig új faburkolatot kapott. Az előtérben új ruhaakasztókat szereltünk fel, és a holland, német és francia nyelvű énekes könyvek számára is új szekrények kerültek ide. Igen, még maguk a könyvek is le lettek cserélve. Ezen az ünnepi napon először éneklünk új könyvekből.

Az utolsó néhány napban a keresztet és a rózsát új aranyfüsttel vontuk be. Ismét sugároznak a Noverosa templom szívében, és visszatükrözik Noverosa csodáját. Éveken át számtalan gyermek hallgatta e kereszt előtt a templomszolgálatokat, amelyek mindig e nagy misztériummal, az új élet, az új rózsa csodájával foglalkoztak, amely minden gyermek szívében kivirulhat. Ez a templom mindig is minden Noverosát ismerő gyermekkel kapcsolatban állt.

Mi is valójában egy templom? A templomfelújítás idején az A, a B és a D csoport az ebédlőben tartotta konferenciaszolgálatait. A C csoport a németországi Birnbachba utazott, a Christianopolis konferenciahelyre, hogy ebben az időszakban ott tartsák meg a nemzetközi konferenciákat.

Csaknem mindannyian átéltük, hogy az egyik pillanatban ott reggelizünk az ebédlőben, s egy órával később úgy lépünk be ugyanabba a tökéletesen kitakarított helyiségbe, mintha a templomba lépnénk. A falon egy fénykép függött, amely az arany rózsával ékesített keresztről, a gyertyatartóról és a nagy üres vázáról készült. Természetesen ott volt egy rózsákkal teli váza is. Egy kis asztalon Biblia feküdt pontosan ugyanott kinyitva, ahol a Rózsakereszt összes többi templomában. Úgy éreztük, hogy teljesen oda tudunk figyelni mindarra, amit a világosságbirodalomról közöltek velünk. Észrevettük, hogy abban a pillanatban egyszerűen ott volt a templomi erő. Így láthatjátok, hogy irányultságunknak köszönhetően még egy ebédlőben is képesek vagyunk felhívni a templom erejét, és összekapcsolódni vele.

Ennek természetesen az az oka, hogy oly sokáig dolgoztunk a világosságerővel Noverosában. Oly sok gyermek volt már, akik hallgatták a beszédeket itt a templomban. Sokan közülük ma már talán nagypapák és nagymamák. Több mint hetven éve beszélünk erről az új életről Noverosában. E gyermekek közül sokan már egészen fiatal korukban elhatározták, hogy mindent megtesznek ennek az ösvénynek a bejárásáért. Megfogadták, hogy kitartóan keresik az új életet: azt az életet, amelyet ezen a világon nem láthatunk, de amelyet, mint kicsiny bimbót mélyen magunkban hordozunk. Ez a bimbó köt össze minket a nagyszerű, mindent felölelő, hatalmas világosságbirodalommal.

Ez a más és új után való vágyódás az évek során egyre erősebb lett ezekben az emberekben, fiatalokban és öregekben egyaránt. Fokozatosan kifejlődött bennük a megértés, a belátás, s ezek révén új rezgési tér alakult ki. Olyan emberek találkozási területe volt ez, akik egyre jobban közelednek a Gnózishoz. Ez a tér nagyon erős lett, olyan erős, hogy végül képes volt templomi térré válni.

Ebben a térben jelen van a Gnózis temploma, a szív belső tudásának és annak a bizonyosságnak a temploma, hogy ez a világosságbirodalom mindig itt van. Noverosában e templomi tér mindenütt megtalálható. A valódi templom tehát nem a látható kőépület, hanem a világosságépület, amely nem csak idebent, de az épületen kívül is jelen van, például a Rózsakertben. Most már megértitek, hogy miért volt olyan könnyű az étkezőtermet igazi templom-műhellyé változtatni, s a szolgálatokat ott átélni. Mindez azért volt lehetséges, mert csoportként erre a templomi térre összpontosítottunk, amikor az ebédlő templommá változott. Ezért bármikor kapcsolatba léphettek a világossággal, bárhol is vagytok!

Most azt gondolhatjátok: ha ez ilyen könnyű, akkor miért van egyáltalán szükség templomépületre? A templom műhely egy olyan hely a földön, amelyet annyira tisztán tartanak, amennyire ezen az anyagi világon csak lehetséges. Összegyűlünk itt, hogy gondolatainkkal, érzéseinkkel és vágyakozásunkkal nagyon erősen a lélekvilágosság-birodalomra összpontosítsunk. E fehér, csendes templomban minden dolog a világosságra emlékeztetető tárgy vagy jelkép. Egy templomépület olyan helyiség, ahol intenzív összhang uralkodik. Egy helyiség a világon, ahol a világosságerő kapcsolatot épít ki velünk. Ez a sajátos erő pedig pontosan egy ilyen helyen, a templomban a leghatékonyabb. Így minden alkalommal, amikor belépünk a templomba, újra és újra egy fényünnep kezdődhet.

Ismerünk tehát egy templomi teret és egy templom-épületet. A templomépület a templomi tér jelképe. A templomépület azért olyan különleges, mert a templomi tér mindig jelen van benne. Ott van a templomépületbe való belépésünk előtt, és az onnan való kilépésünk után is. Ebben pedig alapvetően különbözik az átalakított ebédlőtől. Ezért a munka, amelyet a magunk módján elvégzünk a templomműhelyben, megőrződik, és tovább hat még azután is, hogy elhagytuk a templomot. Most már bizonyára jól megértitek, hogy milyen fontos az a munka, amit együtt valósítunk meg ifjúsági csoportjainkban.

Nézzétek ezt a felújított templomot és az arany keresztet. A kereszt függőleges ága jelképezi az isteni világ arany fényét, és ez pontosan középen érintkezik a másik, vízszintes ággal. A vízszintes ág az ember. A kereszt közepén pedig ott a rózsa, a szívben rejlő ősatom jelképe.

A világosságnak ez az érintése rózsává bontakoztatja ki a bimbót, amely szétárasztja illatát az emberi rendszerben. Az ilyen gyermek érzi, hogy támogatják, és teljes örömmel indul a jövőnek. A templom-térben kapott világosságot mindig magunkkal hordozzuk.

Testünket szintén templomnak, a világosságnak szentelt műhelynek tekinthetitek. El tudjátok képzelni a testeteket épületnek? Templomépület az is, ám egy s mást még el kell rajta végezni. Az épületet, a templomműhelyt fel kell újítani. Ezt a belső világossággal lehet megtenni, de nem megy automatikusan. A világosság természetesen ott van, de meg is kell nyitnotok magatokat a számára, és dolgoznotok kell vele.

Mindez a gondolkodásotok megújítását jelenti: mert azon fáradoztok, hogy beengedjétek a gondolkodásotokba. Jelenti az érzéseitek megújítását is: mert jobban vágyakoztok a világosságra, mint bármi másra. Jelenti a cselekedeteitek megújítását is: mert mindent a világosságra való tekintettel próbáltok megtenni. Egyedül is megpróbálhatjátok mindezt, ám a munka – mint bármely munka, a Noverosa templom felújításához hasonlóan – sokkalta könnyebb, ha együtt végezzük. Ezért gyűlünk össze mindig olyan csoporttá, amely azonos célra irányul. Felnőttekkel és gyermekekkel egyaránt. Olyanokkal, akik mind tudnak a bennük rejlő világosságbirodalomról, vágyakoznak utána és keresik azt.

Minden templomszolgálaton összejövünk – fiatalok, ifjúsági vezetők, és a stáb -, hogy megnyissuk magunkat az igazságnak. Együtt hallgatjuk és énekeljük az ifjúsági énekeket. Ily módon ritmus, egyfajta mozgás és azonos rezgés keletkezik a csoportban. Egyazon egyetlen célra való irányulással kapcsolatot hozhatunk létre a világosságbirodalom találkozási területével.

Nemcsak saját testünkben dolgozunk a világosságerővel, hanem egyszersmind a csoporttestben is, amelyet az Arany Rózsakereszt ifjú tagjai és tanulói együtt alkotnak. Együtt dolgozunk rózsakeresztes iskolánk Élő Testében.

Noverosa templomát a kereső, hívó sugárzás templomának is nevezik. Ez a templom tevékenysége. Létezik egy olyan feladat is, amely a Noverosa templomhoz kötődik. Ez az 1957. november 3-án elhelyezett alapkőre van rávésve. „Akik Őt szorgalmasan keresik, megtalálják.”

Áldásban gazdag ifjúsági konferenciát kívánunk nektek, amely egy igazán különleges templomépítkezés kezdetét jelenti.

A „szupermarket-érzés”

 

Egy 16 éves fiú a következőket mesélte: „Élményemet ‘szupermarket-érzésnek’ neveztem el. Nem mintha csak szupermarketekben jönne rám. Olykor iskolai ünnepélyeken vagy egy pályaudvar kellős közepén is megérint. Nem hiszem, hogy megérzem, ha jön, vagy azért öntene el, mert valamit teszek, hanem egyszerűen megjelenik. Ekkor ott álok ebben a szupermarketben, és hagyom, hogy minden elvonuljon előttem – a sok bevásárlókosaras ember, ez az egész élet. Miközben így állok, sírni tudnék. Ilyenkor már csak egyetlen kérdés van bennem, amely minden mást túlharsog, és ez a ‘miért?’”

 

Mi a teendő, ha egy 16 éves, kreatív és jó humorérzékű fiú egy ifjúsági konferencián, kerek-asztal beszélgetés közben a fenti tapasztalatokkal áll elő? Körülötte még vagy 60 hasonló korú fiatal ül, és sokak szemében hasonló felismerés csillan fel. A modern Rózsakereszt Szellemi Iskolája Ifjúsági Művének munkatársai egy ilyen helyzetben nem tudnak azon nyomban megfelelő választ adni. Létezik-e egyáltalán jó válasz? A két természetrend elve – a Lectorium Rosicrucianum filozófiájának egyik kiindulópontja – ugyan jó alap lehet, amely elősegítheti a megértést, de sokáig mindez csak elmélet marad. Csak ha a fiatalember felismeri önmagában az igazságot, akkor lesz képes az élet nagy kérdéseire, a vég nélküli „miértekre” választ találni.

 

Mindez nekem szól?

Egy másikuk ezt mondta: „Leírom nektek legmélyebb érzésemet, amely már gyerekkorom óta foglalkoztat, s amely időről időre felötlik bennem, pontosan úgy, mint a szupermarket-érzés.” Ő ezt „Télapó-érzésnek” nevezte el és hozzátette: „Emlékeztek még rá, amikor elmondták nekünk, hogy a télapó nem is igazi, hanem csak egy nagy játék, amelyben mindenki részt vesz: a szülők, a tanárok, a nagyobb testvérek és abszolút mindenki? Csak miután elárulták a titkot, akkor lehetett véget vetni a nagy játéknak, és viselkedhetett mindenki ismét normálisan, színészkedés és folyosói sugdolózás nélkül.

Ugyanígy láttam a világot is. Minden nagyon titokzatos volt, egy nagy játék, csak így lehetett és sehogy máshogy. Mindenki együttműködött, természetesen mindenki nagyon jól játszotta a szerepét. Minden ember, a Föld, a tengerek és a csillagok, minden a nagy játék része volt. Csak én nem voltam képben, még nem. Tudat alatt kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés, hogy erre a belátásra még várnom kellene. Erősen reménykedni kezdtem, hogy végül átláthatok majd a színjátékon, és akkor végre elkezdődik az igazi élet. De a télapóhoz képest az a nagy különbség, hogy soha senki sem hív magához azzal, hogy elárulja a titkot. Magamnak kell felfedeznem, ebbe már akkoriban biztos voltam. Csak ekkor szűnik meg a látszattal és valósággal kapcsolatos zűrzavar. Nincsen más út.”

Amikor beszámolt erről, néhány fiatal megjegyezte, hogy ők is találkoztak már ezzel az érzéssel, ugyanúgy ismerték, és hogy vágyakozásuk az igazi élet után – bármi is legyen az – ezzel függött össze. Tény, hogy számtalan fiatal tapasztalta már ezt az érzést. Látják, hogy az átlagember miként éli az életét, hagyja, hogy elmúljon, és az az érzésük, hogy valami nincs rendjén ezzel, és hogy ez az üresség nem lehet az élet igazi és egyetlen célja. Ugyanakkor azt is felismerik, hogy az ifjúság szintén rendkívül felszínes és lapos életet folytat. Olyan laposat, mint egy képernyő, mint a minden mélységet nélkülöző televízió, mint egy látszat életekkel teli számítógépjáték. Ekkor talán azt reméljük, hogy van esélyük a „felébredésre”, de a legtöbbször csak azt halljuk, hogy „hagyj békén, ne foglalkozz velem.” Ahelyett, hogy a valóságot keresnék, a fiatalok egy még nagyobb látszatvilágba menekülnek, „csak hagyják már békén őket.”

Különös? Talán nem, ha meggondoljuk, hogy a felnőttek milyen példát mutatnak a fiataloknak. De mindettől eltekintve: ha van egy ilyen érzésünk, akkor talán a védekező álláspont a helyes? A fiatalok ugyan elkábíthatják magukat, néha akár szó szerint is, mindez mégsem elégíti ki őket. Ezzel magyarázható a tartós „elégedetlenségük”, legyenek bár gazdagok és minden földi jóval ellátottak.

 

Heródes modern köntösben

A gyerekek – magától értetődően – rendelkeznek egyfajta nyitottsággal. Szükségük van erre, hogy életükben új irány felé haladhassanak. De ez a nyitottság egyúttal sebezhetőséget is jelent, mert a gyermeket szüntelenül és erőszakosan, minden oldalról számtalan benyomás rohanja meg. Így áll a nyitott gyermek mind e nyugtalanság kellős közepén, mellyel a világ minden érzékszervét elárasztja. Ha egyszer tényleg tudatára ébredünk, mi is történik, akkor tudjuk, hogy ez gyilkos dolog. Ez a gyerek pszichéjén elkövetett gyilkosság, a Heródes féle gyermekgyilkosság modern formája, aki kiküldte csatlósait, hogy végezzenek az újonnan született lélekemberrel.

Ez az oka annak, hogy az élet értelmét firtató kérdés, és ugyanakkor e kérdést elkábító nyomás is oly erősen megnyilvánul napjainkban. Az ember az élet iskolájában az ok-okozat törvénye alapján, tapasztalatai által tanul. Ez a törvény teszi lehetővé, hogy saját cselekedeteiből tanulhasson. A mikrokozmosz újra és újra új személyiséget hordoz és ölel körül, aki felnövekszik, éli az életét, tapasztalatokat gyűjt, majd meghal. A személyiség eltűnik, de a feljegyzett tapasztalat rámarad a következő mulandó személyiségre. A régi bölcsességben az ismétléseknek és feladatoknak ezt a végtelen sorozatát karmának nevezik. A karma rengeteg pozitívumot és ugyanakkor sok negatívumot is tartalmaz. E törvény lendíti előre a mikrokozmosz fejlődését, de szembesíti annak lakóját az elődei által elkövetett tettek következményeivel is. Ha meggondoljuk, mennyi tapasztalat gyűlik össze egy mikrokozmoszban, akkor nem nehéz felismerni, honnan ered a „szupermarket-érzés”.

Éppen az ok és okozat törvénye alapján ismerheti meg önmagát az ember, és érheti el gyorsan a belátást, valamint a tudatosodást. De szüntelenül valami újjal konfrontálódik, és egy emberélet hamar elsuhan. Ha egy ilyen élet a valódi élet szempontjából haszontalannak is tűnik, az ember mégis mélyen beláthatja általa minden én-központú törekvés reménytelenségét. És ez aztán csendes „lelkiismeretté” fejlődhet benne, akár fiatalról, akár öregről van szó. Az ilyen belső ismerettel születő gyermeknek már nem kell mindent újra felfedeznie e világ zsibvásárában. Így elkezd egy egészen más, valódi élet után kutatni.

 

Az embernek felnőtté kellene válnia

Utazása során az emberiség egy része elérte a felnőtté válás bizonyos fokát. Az emberiség eme fejlődése hasonlatos egy gyermek fejlődéséhez. A „szemet szemért, fogat fogért” törvénye alapján, az ember megismerheti saját fellépésének következményeit. Tapasztalatokat gyűjt. Természetesen a gyermeket segíteni kell fejlődése közben. Ezért az emberiséget is felelőtlenség lett volna éppen ebben a fázisában magára hagyni.

A felnőtté válás pillanatában azonban a segítő kíséret javarészt elmarad. Ennek így is kell lennie. Az egyház és az állam, a törvények, a felvett normák és értékek nyújtotta védőháló többé már nem illik az emberiség fejlődéséhez. A mikrokozmosz tapasztalati burkából született, egyéniesedett embernek már magának kell döntenie. Meg kell tanulnia a benne rejlő szeretet-törvényre hallgatnia. Ekkor születik meg benne a magasabb ember, a lélek-ember!

Így vezetik be az emberiséget egy új korszakba. A kérdés azonban az, hogy helyesen használjuk-e fel a felnőttség szabadságát? Az emberiség még gyakran felelőtlenül viselkedik. Gondoljunk csak a környezetre és az általános viselkedésére. Ennek ellenére át kell menni ezen a fejlődési szakaszon is, mert ez a továbblépés egyetlen lehetősége. A bevésődött tapasztalatok alapján már sok emberben jelen van egy egészen más választás, egy valóban új lelkesültség alapja.

 

A tapasztalatnak két oldala van

Ebben a korszakban minden eddiginél nagyobbak a lehetőségek. Hiszen a karma törvényének van egy másik, pozitív oldala is. Minden leckét a saját cselekedeteink következményeivel szembesülve tanulunk meg. Ez az ok és okozat törvénye. Amit vetünk, azt kell learatnunk. Az élet számtalan szállal kötődik a régi, földi élethez, más életekhez. Ebből a szemszögből nézve marionett bábok vagyunk. Azt gondoljuk, hogy élünk, pedig drótokon mozgatnak. És ami igaz minden egyes emberre, az igaz az emberiségre is, mint egészre. Mindezek a kollektív vágyak és közös tettek minden egyes család, minden ország, nép, és az egész föld felett hatalmas teret képeznek, amely újra és újra hasonló jellegű tettek, gondolatok és érzések által akar táplálékhoz jutni.

Így a tapasztalat egyfelől magában hordozza a megszabadító választás lehetőségét, másfelől azonban rengeteg szennyeződést is okoz. Minden, amit elvetettek, az felhalmozódott a légkörben: félelmek és gyűlölet, de öröm, lelkesedés és győzelmi mámor is. Ez újra és újra aratási lehetőséghez, de egyben hatalmas terheléshez is vezet. Az anyagi környezetszennyezés ennek csak egy nézete. A kerék pedig forog… mint egy teherautóé, amely elmerült a sárban, és a kerekek túlpörögnek.

A mai ifjúság néhány év alatt, egy gyorsított felvételhez hasonlóan, még egyszer átéli az emberiség eddigi fejlődését. Ezért van ezeknek a fiataloknak annyi mikrokozmikus tapasztalatuk, és ezért áll olyan közel hozzájuk a nem-én választása, a lélek másik, eleven világának a felfedezése és a lélek-újjászületés ösvénye. Ugyanakkor a még nyitott és befogadó gyerek kevésbé védett környezete befolyásai ellen. Ezért a lélekéletre való törekvés sokkal hamarabb „feledésbe” merülhet.

 

A legjobb nevelési módszer a barátság

A rózsakereszt Ifjúsági Művének csak egy célja van: megőrizni a gyermek nyitottságát a lélekéletre, hogy sose nőjön ki a csodálkozásból, és egyre tisztábban ismerje fel, hogy mi szolgál hasznára és mi nem.

A felnőttek számára az a fontos, hogy tudatosan megvédjék a gyermeket minden befolyástól, amelyek szakadatlanul zúdulnak rá, és melyek ellen még nincs saját szűrője. Némely szempontból nagyon is közel áll a felnőttekhez, hiszen az ő kérdései ugyanazok, mint a felnőtté. Mert aki valóban felnőtt, az bizonyos kérdésekre választ talált, miközben vágyakozása ébren maradt. Így a gyermek felismerheti, hogy ezzel a vágyakozással valóban el lehet érni valamit.

Az első hat év alatt a felnőttek a kis gyermek számára követendő példaképek lehetnek. A következő hat évben a gyermekben kialakuló ideálokat, értékeket és tehetségeket serkenthetik. A harmadik szakaszban pedig, kb. a 12. és 18. életév között mutassanak őszinte érdeklődést aziránt, amire a fiatal-ember vállalkozik. Szabadon kell fejlődnie. Nem szabad betörni a lényébe büntetésekkel, pszichológiával, szellemtudományokkal, nevelési rendszerekkel vagy módszerekkel.

A legjobb nevelési módszer a barátság, de nem a tekintélyelvűséget elutasítva, vagy egy megjátszott egyenlőség alapján, hiszen ez nincs is jelen, hanem az egyenértékűség alapján. A jó nevelők minden konfliktusból megpróbálják kiszedni az én tüskéjét, és olyan megoldások után néznek, amelyek nem a saját igazukon, hanem a gyerek igazán alapulnak.

Ez a cselekvési mód biztosítja a gyermeknek a legjobban, hogy a lélekélet iránti nyitottságát megőrizze. Ekkor megmutatkozik, hogy ami jelen van bennük, az ki is bontakozik. És így sokak számára válhatnak az inspiráció forrásává.

Marcel Proust az eltűnt idő nyomában

 

A regény kiindulópontja az a tény, hogy a világot érzékszerveinken keresztül tapasztaljuk. Érzékeink kapcsolnak össze bennünket a külvilággal, s meghatározzák életünket. Ennek az életnek pedig a legfontosabb jellemzője a folytonos változás. Ez az oka annak, hogy az ember a jelen pillanatot, a konkrét mát, sohasem képes megragadni vagy megtartani. Ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha az előttünk elvonuló életfolyamatokat még fel is gyorsítanánk. Ki ne vágyott volna még arra, hogy egy bizonyos pillanat bárcsak „megállt” volna? Az idő szele azonban mindent elsodor, semmit sem lehet fogva tartani. Csak a múltra való visszaemlékezés marad meg. De maradandóak-e az emlékeink?

 

A francia regényíró, Marcel Proust (1871-1922) „Az eltűnt idő nyomában” (lásd a keretben) című hétrészes regényében behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel. Proust főművében nem életrajzot vagy egy felszínes regényt írt meg, ahogy az első pillanatban gondolhatnánk. Inkább azt állíthatnánk, hogy itt a modern irodalom egyik kulcsregényéről van szó, melyben a mű számos rétegét maga a szerző tárja fel nekünk.

Műveltsége és intelligenciája révén Proust helyet vívott ki magának a francia társadalom legfelső köreiben, amikor váratlanul visszavonult, és szinte aszkétikus magányában már csak művének szentelte magát, mellyel valami egészen újat ajándékozott a világirodalomnak.

Már gimnáziumi tanulmányai folyamán foglalkoztatták őt a test, lélek és szellem közötti összefüggések. Elnyerte a „Prix d`honneur de philosophie”-t (az első díjat filozófiából), a Sorbonne filozófiai fakultásához benyújtott vizsgamunkája pedig a La spiritualité de l`ame (A lélek szellemisége) címet viselte.

 

Az érzéki tapasztalás mögött egy ismeretlen világ rejtezik

Az eltűnt idő nyomában egy öregedő íróról, Marcel-ről szól, aki fel akarja idézni magában gyermekkori emlékeit. Azonban minden igyekezete és akaratának teljes bevetése ellenére, állandóan megakad egy sűrű sötétséggel körülvett bizonyos résznél.

Egy hirtelen élmény hatására azonban, melyet villanásszerűen és egészen önkéntelenül, egy csésze hársfateába mártott „Madeleine” – egy könnyű kelt tészta – íze váltott ki belőle, élete nagy részének emlékei újra felidéződnek. Évtizedekkel korábbi események széles panorámája bontakozik ki előtte.

A regény folyamán ilyen asszociációk újra és újra akaratlanul ifjúkorával szembesítik őt. Ezeket a képzettársításokat meghatározott érzéki tapasztalatok hívják elő. Ezzel egy időben újra életre kelnek lényének régóta elveszettnek hitt részei. Mindez azután többnyire eksztatikus, futó boldogságérzéssel párosul. Ezzel szemben korlátozottak és töredékesek maradnak mindazok a kísérletek, amikor szándékosan akarja felidézni az emlékeket tudatában.

Mivel már nem akarja elveszíteni váratlanul felbukkant emlékeit, elhatározza, hogy gondosan megvizsgálja és lejegyzi a velük kapcsolatos élményeit. Az új ebben a próbálkozásban az, hogy Proust témává teszi e tapasztalatok keletkezési folyamatát, és a mesélőt, aki egy állandó változási folyamatnak van alávetve, fejlődő szerzőként ábrázolja. Az egyszerű, mindennapi élmények útján az ábrázolt íróban ezzel egy teljesen más szint válik felismerhetővé.

Proust ily módon az elbeszélőt lépésről lépésre a valódi lét belső forrásához vezeti: „az eltűnt időhöz”, melyre az „időnkívüliségben” lelt rá újra. Az emberiség itt egységet képez, minden ember kapcsolatban áll egymással, és a szerző már nem „én”-ről, hanem „mi”-ről beszél. Mégis minden egyes egyéniség valami sajátságosat ad hozzá az egészhez.

 

Az idő, a tér és a nyelv határai

Proust művében elsősorban az ember határaira mutat rá, aki a polaritásban, a világ kettősségében raboskodik. E világ ismertetőjegyei a valótlanság és a zavarodottság. Marcel Proust az alapjáig leleplezi e téridőhöz kötött életterületet, semmi sem marad szent. Eközben saját magát gondolatainak, érzéseinek és cselekedeteinek legkülső határain tartja, beleértve írói tevékenységét is. Nem gyárt elméleteket, hanem hagyja a dolgokat önmagukért beszélni csodálatosan kidolgozott művében. Ezzel egészen napjainkig nemcsak az irodalmat és a filozófiát, hanem a történetírást is befolyásolta. Az a fajta történetírás, mely a folyamatosságokból és az események „logikus” egymásutánjából indul ki, ebben az úttörő műben erősen megkérdőjeleződik. Mert a művész minden igyekezete ellenére – és Proust a legvégsőkig elmegy abban, ami szavakkal kifejezhető – az eredmény tökéletlen marad. Az emlékek nem hagyják magukat az igazsághoz hűen felidézni. Ezt megakadályozza az az időkülönbség, ami az emlékezés és az emlék, valamint az emlék leírása között áll. A szakadatlanul folyó életáramlat kizárja az ismétléseket.

Habár Marcel Proust a nyelvet, mint „az illúzió egyik eszközét” is bizalmatlanul kezeli, mégis mesteri módon világít rá az élőnek az esszenciájára. Itt „egy a maga teljességében meghatározható univerzum átírásáról” van szó. A regény körszerkezetén belül minden folyamatos mozgásban van. Semmi sincs nyugalomban. Mint egy levegőben köröző sas, úgy írja körül a nyelv az ábrázolt dolgot. Úgy tűnik, mintha a nyelv az eseményeket egy ponthoz közelítené, hogy azután azonnal visszahúzódjon, és egy egészen más vonatkozásból szemléltessen.

Több oldalról megvilágítja az ember ismeretlen mély-rétegeit, még azok kölcsönös kapcsolatait is, melyek egy egymással mindent összekötő hálóhoz hasonlíthatók. Az emberről olyan képet alkot, mintha egy hatalmas keverőedény lenne, melyben a legellentmondásosabb energiák harcolnának az elsőbbségért. A tükörképek újabb és újabb tükröződései mégsem hoznak haladást, mivel a természet ellentétes pólusai csak visszatükrözik, de nem képesek megváltoztatni egymást. Az érzékszervek ugyanis az önös akarat tehetetlenségéhez kötődnek, mialatt a szellem vonakodás nélkül visszahúzódik ettől az akarattól, ahol nem talál lehetőséget a visszatükrözésre. Bármilyen hatalmas lenne is a háromdimenziós tér, mégis mindig korlátozott maradna. Így halad tovább a tudat odüsszeája.

 

Az érzékszervek megváltozása

A regény egy hasonlattal ábrázolja, ahogy az elbeszélő először valóban egy másik, magasabb szintet ér el, azonban közvetlenül ez után a legsötétebb mélypontig süllyed. Az asszociációk ott már csak ritkán lépnek fel, és rettenetesen fájdalmasak. Később azonban ismét számos örömteli, spontán emlék bukkan fel, melyekben elmerülhet.

A döntő élmény, a „Madeleine-epizód”, mely őt egy vacsorára emlékezteti. A visszaemlékező írót a tél kellős közepén anyja egy csésze hársfateával kínálja meg, mely a szeretet szimbóluma, s ahhoz egy darabka kagylóformájú kelt tésztát ad.

Hirtelen, mintha ajtó nyílt volna ki előtte egy olyan világra, mely után forrón vágyakozott, amelyet azonban már régóta örökre elzártnak hitt. Mindez „mélységes örömmel tölti el őt”, mely „egy csapásra az élet valamennyi eshetőségét teljesen jelentéktelennek, a lehetséges katasztrófákat pedig veszélyteleneknek tűnteti fel”. A további elbeszélés folyamán felismerhetővé válnak az írón állandóan eluralkodó lélekállapotok is: a belső ziláltság, a halállal való küzdelem, az illúziók elmaradása – fájdalmas, mégis elmaradhatatlan folyamatok, melyek nélkül a fejlődés lehetetlenné válna.

Arra a boldogságra, melyet az író hiába keresett az arisztokraták köreiben, a szerelemben és a művészetben, végül saját belsejében bukkan rá. Ez az „időtlen esszencia teszi őt egyedül képessé arra, hogy újra megtalálja az elveszett időt”. A „való élet” felé vezető út a gondolkodásmód és az érzékszervek gyökeres megváltozásának útja, mely „ellentétben áll az önimádattal, szenvedéllyel, értelemmel és szokással”. Ami felületesen szemlélve talán kudarcnak tűnik, végül mégis sikernek bizonyul, mert kizárólag a „tév”-eszmék megsemmisítése nyitja meg az új képességek kapuit, és győzi le a „felejtés megsemmisítő erejét”. A „másik én az, mely a tervet megalkotta”, amely azután ”emlékezik” és „egy még előhívatlan fotónegatívként fejlődik”.

 

Külső és belső könyv

Proust különbséget tesz a valódi művészet, a művész és a szakember között. Miként a valódi művészetben már azelőtt létezik a tiszta valóság, mielőtt a mű megszületett volna, így fekszik előtte már készen a teljes regény. Azonban csak a mű vége felé, tehát kb. 3500 oldal után, nyilvánul meg az a terv, melyben a könyv szerkezete megmutatkozik. Az elbeszélő a szakember, aki minden pillanatba ismét valaki más, és folyamatosan változik. Belsejében számtalan személyiségvonatkozást birtokol anélkül, hogy az olvasó, vagy akár ő maga, képes lenne felfedezni középpontjaikat. A regény folyamán egyre jobban közeledni kezd a szerzőben, a művészben nyugvó saját tulajdonképpeni középpontjához, mellyel a mű elején még nem azonosul.

Egy ilyen kezdeményezés tökéletesen újat jelent az irodalomban. Általa válik felismerhetővé az élet két különböző szintje. Az egyiket Proust, „a valódi én” testesíti meg, aki önző akarat nélkül a háttérben marad, a másikat, személyiségén keresztül Marcel, aki megpróbál áttörni a valódi énhez, azonban folyamatosan szembesülnie kell saját akaratának elégtelenségével.

A külső és belső könyv közötti metszéspont jellemző módon egy könyvtárban jön létre. A regényben ez pontosan a hetedik rész közepén történik. A szerző azonban nem teremtőként látja magát, hanem pusztán belső, időn kívüli könyvének olvasójaként és fordítójaként. Önmagát, munkahelyét és idejét átadja a másiknak, az „időn kívülinek”, akinek azonban személyiségként mégis alakot kell kölcsönöznie. A szerző tehát pusztán (időhöz kötött) lakásként szolgál, mint forma a szellemi számára. Tartalom és forma megegyezik benne.

A kiadott mű az olvasó számára egyúttal átveheti „egy nagyítóüveg szerepét. Láthatja, amit különben talán nem látott volna be. Az olvasó ezért tulajdonképpen saját magát olvassa.”

Könyvének hatalmas terjedelme ellenére Proust tökéletesen szabadon hagyja olvasóját. Mindenkinek magának kell látnia, hogyan tölti ki az Újat. Világosan érzékelhető, hogy a „belső szerző” micsoda hatalmas lehetőségeket tartogat a „szakember” számára, ha az mindent, ami a belső könyvet akadályozná, maga mögött akar hagyni.

Újra és újra határokba ütközünk, szabadulást keresünk, és csak ekkor éljük át, hogy nem mi, hanem egyedül a bennünk lévő szellemi képes előmozdítani a folyamatot.

 

Idő és tudat

Imponáló világegyetem az, melyet Marcel Proust körülbelül 4000 oldalon keresztül bontakoztat ki előttünk. Az a távolságtartó mód, amellyel az embernek az időben töltött „végtelenül hosszúra nyúlt létét” írja le, egy áttekinthető, önmagába zárt világot mutat, melynek korláti világosan felismerhetőek. Az is érthetővé válik számunkra, hogy egymástól messze fekvő pólusok a valóságban milyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Minden pro-t egy kontra követ valamikor, minden illúziót egy csalódás, és megmutatkozik, hogy „minden csalódás végső soron csak egy folyamatosan változásban álló szempontot képez.”

A fejlett tudatban azonban összefolyik minden tapasztalat. Így az idő és az örökkévalóság között egy érintési pont keletkezik, mely ismét egy új feladatot sejttet. Akkor megtalálták az idő lényegét, gyökerét, ami a vándort az időnkívüliség kapuja elé állítja. Ha pedig akkor megírják a titkos könyvet, az idő értelme beteljesedik. Maga az élet írja azt a könyvet, amivel életre keltik a minden mögött álló ötletet.

A folyamat számtalan köztes fokozatból áll, melyekben ezen ötlet részei összekapcsolódnak egymással. A megtisztított tudat, az új lélek, egy meghatározott lélekszínvonalon felébreszti a felfoghatatlanul egyszerű ötletet.

 

Az idő új dimenziója

Proust új idődimenziót fedezett fel, az „időnkívüliséget” (vagy „le Temps”, nagybetűvel!), azt az időt tehát, mely már mindig benne nyugodott. A múlt, jelen és jövő között fennálló összefüggés itt megszűnt, mert a látszólag elveszett idő megvan és él az örök jelenben, mindig is ott élt, és pusztán egy erőtlen „élni mintha” lét elfojtotta azt.

Aki továbbra is ezt az élni- mintha- létet keresi, elveszíti, elvesztegeti az idejét. Az egészen addig még rettegett halál jelentéktelenné válik a „tiszta időben”, és az „elhalni, mint egy magszem, hogy a növény élhessen” vágya áll szemben vele. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt az értelmet kell elhallgattatni, azt az értelmet, amely a belső könyvet -annak eredeti kiadását – eltorzította, és hogy az irányítást a megtisztított, nyitott szívnek kell átvennie.

Csak akkor lépünk be az élő lélekállapotba, a negyedik dimenzióba, ha tökéletesen és tartósan feladtuk a régi akaratot, és akkor felébred az egyetemes akaratra irányuló hatodik érzék, az intuíció, mely egy a Mindenség-természet nagy gondolatával, az egyetemes tudattal.

Az akaratlan emlékek akkor megegyeznek a szándékos emlékekkel. Egy új módon tájékozódó tudat pedig aktiválja a valódi gondolatot, a hetedik érzékszervet.

Ekkor lesz képes a szakember, az ő soha be nem fejezett épületében, közvetlenül és időveszteség nélkül, „egy új valóság” kifejezésére, amely a „az élet nagy tükrét közvetlenül ábrázolja”.

Amit a sivatag taníthat nekünk

 

Manapság, ha valakinek van elég pénze, és körülményei megengedik, részt vehet akár szervezett sivatagi utazáson is. Sokan, akik megtették, lenyűgözve érkeztek haza. A sivatagok ugyanis olyan területei a Földnek, ahol különös légkör uralkodik. Egy ottani utazás során lényegesen megváltozhatunk. Távlatokban kezdjük látni a dolgokat, és jobban felismerjük, hogy melyek az élet igazi kérdései.

 

Vannak viszont olyan emberek is, akik egyáltalán nem vágynak a sivatag élményére, mégis kénytelenek átélni. Életük utazásán szinte automatikusan egy sivatagban kötnek ki. Nincs vizük, és fogalmuk sincs, hogyan éljék túl ilyen viszontagságos körülmények között. Nincsenek vendégszerető beduinok sem, akik segítenének. Életük során már gyakran átéltek magasságokat és mélységeket; belső hegyeket másztak meg, és mély völgyeken vágtak át.

De amit egyáltalán nem kerestek, az a sivatag volt. És most ott állnak a közepén: gazdag életük, mely kezdetben oly elbűvölő tájképet mutatott, most sivár és terméketlen. Könyörtelenül vakító fény vetül a végtelen síkra. Egyszer elviselhetetlen a forróság, utána meg fagyos a levegő. Amire forrón vágytak, csábító képként tűnik fel előttük, de csupán délibábnak bizonyul.

Egy ilyen sivatagi élmény nagyon fontos korszak olyasvalaki életében, akinek mikrokozmosza elképzelhetetlenül hosszú idő alatt, sok inkarnáció nyomait magán viselve gazdag tapasztalatkincset gyűjtött össze. Mikrokozmoszunk korábbi lakói — inkarnációs elődeink – újra és újra valami szép vagy kevésbé szép délibábot kergettek. Ennek azonban hirtelen vége szakad. Ha valaki felismeri a levegő tükröződésének csalóka mivoltát, nem követi többé. Természetesen emberekkel van körülvéve, de ők még az illúziók világában élnek, és nem a sivatagban. Nem látják őt. Termékeny völgyeket és fenséges hegyeket látnak, a sivatag vándora pedig csak homokot, amely kipereg ujjai közül.

Mit tegyen most az illető? Ha lefekszik, megég és kiszárad. Tehát vizet, élelmet és menedéket kell keresnie. De hogyan? Nem ismeri az utakat, és minden úti szabály értelmét veszti. Minden fogódzó híján körülnéz. Olyan ember pillantása ez, aki segítséget keres. És a csoda megtörténik – segítenek neki! Felfedezi, hogy a hideg éjszakában tájékozódni tud a csillagok alapján, amelyek a sivatag égboltján ragyogóbbak, mint bárhol a világon. Talál oázisokat, és most már találkozik beduinokkal is, akik segítenek neki. Megtalál mindent – önmagában és önmagán kívül egyaránt. Régi barátai nem értik már. A sivatagon keresztül vezető útján nem tudják követni. De a „hasonló hasonlót vonz” törvényének megfelelően olyan emberekkel találkozik, akik ugyanolyan élettapasztalattal rendelkeznek, mint ő.

 

„Ami lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Ezrek, sőt milliók ismerik Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című könyvének ezt a mondatát. A szem vak. „Jól csak a szívével lát az ember.” Mit értünk ez alatt? Hogyan „láthat” valaki „a szívével”? Érzékszerveink – például a szemünk -segítségével egy benyomás rögzül bennünk a környező világról, a „külső” „belsővé” válik. Érzékszerveink tulajdonképpen csak a kapuk, a szív és a fej pedig a rezonancia-test. Ez azt jelenti, hogy érzékszerveink nagyon szoros kapcsolatban vannak értelmünkkel és érzéseinkkel. Megállapíthatjuk, hogy a szív és a fej környezetünk benyomásait fogadja be. Ezért érzékszerveinket antennákhoz hasonlíthatjuk. Tehát a szív és a fej az a hely, ahová kivetítődik az érzékszerveink segítségével felvett kép. Ezért mondhatjuk, hogy a szívünkkel látunk.

Általánosan elfogadott nézet, hogy a szív érzéseink székhelye. Itt érezzük az örömet, boldogságot, vágyat; de a fájdalmat, magányt és szomorúságot is. Kívánságaink, sóvárgásaink, vágyaink gyújtópontja e hely. Láthat-e jól a boldogságtól túláradó szív? Láthat-e jól, ha elborítja a szomorúság és a fájdalom? Láthat-e jól a kielégítetlen vágyakkal teli szív? „Jól csak a szívével lát az ember!”

Saint-Exupéry gyakran változtatja elbeszéléseiben a nézőpontokat. Mikor egy hétköznapi helyzetet vagy eseményt ír le, a következő pillanatban egy másik dimenzióba visz át minket, és a leírtakat teljesen új szemmel láttatja velünk.

A mesélő és a kis herceg a sivatagban találkoznak egymással, az élet sivatagában: Repülőgépe hibája miatt a pilótának a sivatagban kényszerleszállást kell végrehajtania. Nem tudjuk meg, hogy pontosan mi történt, de a zuhanás mély nyomot hagy benne. A magányosság eme sivatagában a belső élet felerősödik, és a mesélő meghall egy új, szokatlan hangot. Egy gyermek törékeny hangját, a kis hercegét, aki tiszta szívvel és teljes ártatlansággal mesél kis bolygójáról és a rózsájáról, amelyeket ott fenn hagyott.

A történet ugyanannak az egyetemes költészetnek a kifejeződése, ugyanannak a nyelvnek, amely az élet magányba taszító hajótöréséről, kényszerleszállásról tudósít. A magány csendjében az ember nyugalomra találhat, és észleli az örökkévalóság halk hangját, ezt a majdhogynem hallhatatlan rezgést, amely minden, mindent ismer, és mindent körülvesz. Ez az isteni magszem csíráztató ereje, mely a kis herceg közvetítésével kap hangot és nevet. Antoine de Saint-Exupéry szinte költői szavakkal írja le ennek a kis herceg bolygóján lévő különleges virágnak a fejlődését: „a virág még nem végzett azzal, hogy zöld szobácskájában szépségét előkészítse. Gondosan válogatta meg színeit, lassan öltözködött, elrendezte szirmait, egyiket a másik után. Nem akart olyan gyűrötten megjelenni, mint a pipacs. Csak szépségének teljes pompájában akart mutatkozni.”

De ebben a kis hercegnek segítenie kell a virágot. Krízisben, a sivatag csendes magányában egy ilyen kép hirtelen felszínre kerülhet emlékezetünk mélyéről. A kis herceg – szívünk tiszta hangja – eredeti isteni mivoltunk rezgési képe. Az ember – egy csillag az élet isteni égboltján!

 

A jótékony csend

Mindezeket a dolgokat a szemünk kívül nem veszi észre, de tükröződhet szívünk belső vásznán, és a szellem-lélek érzékelheti, ha az ehhez szükséges nyugalom megvalósult. Ezért hangzik el a felhívás: „Csendesedjetek el!”

J. van Rijckenborgh így ír erről: „Ez az elcsendesedés a szív egy bizonyos állapotát jelenti. Amikor a szív olyan nyugodt lesz, mint egy tó felszíne, akkor fel tudja fogni az isteni benyomásokat, és mint egy tükrön át, fejünk is megkapja az igaz képet. Így működik együtt a fej és a szív. […]Ha szívük tele van félelemmel és meghasonlással, akkor érzékszerveik pontatlanul és szabálytalanul működnek. Akkor Önök valószínűleg sem embereket, sem helyzeteket nem tudnak helyesen látni és megítélni…”

Ha a szívet – találóan – egy tóhoz hasonlítjuk, akkor az, ami a szívünket mozgatja, a tavat újra meg újra felkavaró hullámoknak felel meg. Ahogy gondolataink soha nem nyughatnak, úgy a tó sem nyugodt teljesen soha. Az isteni kép izzó ragyogása – melynek hasonlatosságára teremtettek minket, s mely napként ragyog a tó fölött – ezerszínű szikrákkal táncol a tó felszínén, de az alját nem érheti el. A nap képe sosem lesz tiszta, sosem megy le a mélybe, mindaddig, amíg a tó felszíne nem válik nyugodttá. Ez is a „Csendesedj el!” felhívás szimbolikus ábrázolása.

Ebben a csendességben a szív valóban szemmé válik, amely képes igazán látni. De nem ugyanazokat a dolgokat látja, amiket mi. Egyáltalán nem arra van szeme. Az isteni sugárzások újra láthatóvá teszik a bennünk lévő isteni képét! Ez egy transzmutált fényrezgés, mely megnyilatkozik nekünk. Ez az önmagát feláldozó Krisztus, aki hívja a lényt, és segíteni akar neki minden lépésnél.

Hogyan nyugszik meg a tó teljesen? Hogyan költözhet csendesség a szívbe? Csak önátadással, az isteni fényhez, isteni naphoz való odafordulással, és a földi életterület mozgalmasságától való elfordulással. A lélek vonzó és taszító képességén kívül van még egy adottság az emberben: semlegesnek, tehát nyitottnak lenni. Nem teremteni újabb okokat. A megoldás nem a személyiségben lévő két képesség egyensúlyában áll, hanem ehhez a más nézethez való fordulásban. Ez a megfordulás!

Ekkor új erővonal-szerkezet keletkezik – az isteni eszme élő valósággá válik. A szívünkben lévő magszemből virágzó rózsa lesz. Egy magban ugyanis már benne rejlik a teljes virág. A csírázó mag ebben a szerkezetben fejlődik ki, az eszme megvalósul, feltéve, hogy szabad teret nyer bennünk.

Ez az igazság, amellyel a kis herceg össze kíván kötni minket. Ezért mondja nekünk, hogy: ”Az emberek… neveljenek bár ötezer rózsát is egyazon kertben… mégsem lelik meg, amit keresnek… Pedig egyetlen rózsában megtalálhatnák, ami után kutatnak … De a szem vak, a szívükkel kell keresniük.”

—

FORRÁSOK:

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg; magyarra fordította: (kiadó stb.)

J. van Rijckenborgh: Az Egyiptomi ős-Gnózis, 1. kötet, 209-210. oldal, Rosekruis Pers Haarlem, Hollandia 1996.

J.van Rijckenborgh és Catharose de Petri: Samballa szerzete, Rosekruis Pers Haarlem Hollandia 1997.

Hermész és Spinoza: a lelkület és az értelem

 

„Miután a tapasztalat megtanított rá, hogy a megszokott élet minden rezdülése hiábavaló és értéktelen, beláttam, hogy mindaz, amitől féltem, sem jót, sem rosszat nem tartalmaz, hacsak a kedélyemet mozgásba nem hozza. Végül elhatároztam, hogy megvizsgálom, vajon létezik-e egyáltalán valami, ami igazán jó, amiben részesülni lehet, és ami minden egyéb elvetése mellett a lelket egyedül töltheti el; egyszóval, hogy létezik-e valami, ami által, ha rátalálnék és elérném, örökké egy állandó és fenséges örömöt élvezhetnék…”

 

Így kezdődik Spinoza „Az értelem megjavításáról” című műve. Majd a továbbiakban azt mérlegeli „lelkületében”, „hogy lehetséges-e az életet új módon berendezni.” Bevezető elmélkedésében Spinoza „a valamiféle örök és végtelen iránti szeretet” mellett emel szót, mert ez a szeretet a lelket örömmé változtatja, és a szomorúság idegenné válik a számára.

Spinoza számára az örök és a végtelen egyben Isten definíciója is. Ezt a meghatározást később, „Etika” című művében az „abszolút végtelen és tökéletes lény” formulájává csiszolja. Megállapítja, hogy ha Istennek kezet, lábat, szemet, fület és járást tulajdonítanak, akkor hamisan beszélnek róla, még a Biblia bölcsességkönyveiben is!

Az abszolút végtelen, vagy tökéletes, örök lényhez fűződő szeretetnek Spinoza szerint tisztán „értelmesnek” és mentálisan tisztának kell lennie. Akkor csak az öröm és vágyakozás érzései töltik el a lelket. Ez az értelem, mint tiszta mentalitás és a szeretet figyelemreméltó összekapcsolása. Spinoza szerint ténylegesen csak az értelem legmagasabb képességével, a megismerés harmadik nézetével szemlélhetjük az Istenhez fűződő szeretetet.

 

A lelkület szerepe

Itt játszik fontos szerepet a kedély. A kedélyben, a lelkületben az ember nem csupán önmagában szemlélődhet, és fontolgathatja a dolgokat, hanem egyúttal azon a központi helyen tartózkodik, ahol megtanulhatja, hogyan engedelmeskedjék Istennek. Ráadásul Spinoza még a lelkület behangolásáról is szól, amellyel az ember az igazságosságot és a szeretetet illetően engedelmeskedhet Istennek. E tekintetben a véleményszabadság és a nézetek különbözősége teljesen a szeretetnek rendelődik alá. Spinoza szerint a kedély (a szív) arra hivatott, hogy a dogmákat és tantételeket megvizsgálhassuk általa, amelynek pedig a szabad értelem és cselekvés az előfeltétele.

„Mindenkinek az a dolga, hogy a hitnek e tantételeit felfogóképességéhez igazítsa, és önmagának úgy értelmezze, hogy a saját érzése szerint a legegyszerűbb módon és tétovázás nélkül, tehát a szív teljes beleegyezésével elfogadhassa, és így szíve teljes beleegyezésével engedelmeskedjék Istennek.” A lelkület akkor Isten megértésének, és a Vele szemben tanúsított engedelmesség műszerévé, az értelem pedig az Istenhez fűző szeretet eszközévé válik. Világosan megmutatkozik, hogy az egyik nem létezhet a másik nélkül, hanem egyetlen „monád” két sarkát alkotják.

 

A hermészi lelkület

Hermésznél a lelkületet Pimander, az „önmagától létező lény” foglalja magába. E kedélynek nagyon fontos szerepe van a tanulási folyamatban, amikor a tanuló „átgondolja a lényeges dolgokat”. Hermész leírja ezt a folyamatot. Miközben a testi érzékek teljesen a háttérbe lépnek, a lelkület, Pimander, teljes dicsőségében nyilatkozik meg, mint aki a fénybirodalom megismerését hozza el.

A 19. sorban így szól Pimander Hermészhez: „Irányítsd szívedet a fényre, és ismerd fel!” Pimander beavatkozása elképzelhetetlen következményekkel jár, melyről Hermész így tanúskodik: „Megláttam kedélyemben, hogyan vált a számtalan erőből álló fény valóban határtalan világgá, mialatt a tüzet egy hatalmas erő zárta körül, és megzabolázva egyensúlyba hozta.” (21. sor)

Míg Hermésznél azt tapasztaljuk, hogy az új kezdethez minden testi érzéknek el kell csendesednie, addig Spinozánál a belátás az az előfeltétel, melyben az ember a létezés hiábavalóságát mérlegeli. Ezáltal megválik a gazdagságtól, a becsvágytól és az érzéki élvezetektől, hiszen ezek következménye gyakran a legmélyebb levertség.

Ezek nem örök örömök. Az „állhatatos örömhöz” arra van szükség, hogy a szeretetet már ne a mulandó dolgokra irányítsuk. Hiszen ez mindig viszályhoz, gyűlölethez, irigységhez, félelemhez, csalódáshoz, bánathoz és hasonló érzésekhez vezet.

Ezért fejleszti ki Spinoza az örökhöz és a végtelenhez fűződő szeretetet, azonban hamarosan megállapítja, hogy „nem tudta levetkőzni minden bírvágyát, élvetegségét, és becsvágyát”. Bár „kezdetben a pillanatok (a vigasszal teljes elmélkedés pillanatai) ritkák voltak, és csak nagyon rövid ideig tartottak, mégis, ahogyan az igazat egyre jobban megismertem, szaporodtak és egyre hosszabbá váltak”.

 

Spinoza modern istenfogalma

Spinoza számára Isten nem mindenható teremtő, aki a világot a semmiből hozta létre, nem terveket szövő és szándékokkal bíró lény, aki határozatokat hoz, és gondviselésként uralkodik a természeten, vagy gondoskodik az emberről. Az ő számára a világ nem egy isteni teremtési aktus terméke. Spinoza Istent végtelen valóságnak tekinti, amelyből belső törvényeken alapulva minden létforma keletkezik. Az isteni lényeg két nézetben nyilvánul meg: a „kiterjedésben”, vagyis mindenben, ami teret tölt ki, és a „tudatban”.

Spinoza nagyon jól tudta, hogy ezzel minden szokásos istenképtől eltért, kivéve azokat, melyek Hermész filozófiáján alapultak. A londoni Királyi Tudományos Társulat titkárával folytatott tanulságos levelezésében ezt írta: „Kinyilvánítom, hogy Istenről és a természetről olyan véleményt alakítottam ki, amely teljesen különbözik attól, amit a modern keresztények védelmezni szoktak.”

Isten nem fáradozik a személyiségemberért. Spinoza szerint erre nem is képes, hiszen Isten nem személy. Helytelen azt képzelni, hogy Istennek kezei lennének. A saját haszonért vagy társadalmi pozícióért mondott bármilyen formájú kérelmek és könyörgések értelmetlenek, mert nincs olyan isten, aki erre válaszol. Spinoza azt vallja, hogy az egoizmus boldogtalanná tesz. „Soha nem lehetsz boldog, ha teljesen önző vagy.” Az egoizmus nem tesz boldoggá, mert az egoista ellentmondásban áll az „igazi boldogsággal”. Ezzel szemben nagyon is lehetséges Istent szeretni, és egy hozzá fűződő belső viszonyt felépíteni. Ennek a beállítódásnak azonban magából az emberből kell fakadnia. Ez megegyezik Hermésznek azzal a mondásával, hogy az ember csakis Istenért létezik.

 

A fuldokló lélek

Egy hermetikus szöveg így szól: „Az oktalan lényekben a természet kedélye lakozik.” Ez alatt a testi és lelki „passzióval”, szenvedéllyel kapcsolatos természet értendő. Ezzel jelölték a XVII. században azokat az érzéseket és indulatokat, melyek a lelket azon nyomban hatalmukba kerítik, amint belép a testbe. „Ha a lélek belép a testbe, nyomban fájdalom és kéj kezdi gyötörni. Mert a fájdalom és a kéj szinte lángolva hömpölyögnek át a besűrűsödött testen. A lélek alámerül ebben, és belefúl.” A Corpus Hermeticum egy XVII. századi fordítása a következőképpen adja vissza ezt a sort: „… e folyadékokba a lélek teljesen belefúl.”

A „kéj” szónak is objektívebb jelentése volt Spinoza napjaiban, és nem vonatkozott közvetlenül a polgári erkölcsre. Sokkal inkább egy lélekállapotot jelölt, melyben az érzékszervek kizárólag a „passzióval” teli természetre irányulnak.

Spinoza azért nem beszél különböző természetekről, mert számára Isten a természet. „Etikájában” mégis nagyító alá tart minden passziót, „szenvedélyt”, különösen a kéjt és az érzékszervileg észlelhető világra való irányulást. Sebészi pontossággal taglalja a szenvedélyeket. Az emberi természetet az értelem és a szenvedély közötti összetett feszültségi térként, és erők bonyolult játékaként fogja fel. Ebben az erőtérben a szenvedélyek, tehát minden érzelem és indulat központja a legerősebb tényező. Az értelem e központ energiáját csak fáradságosan zabolázhatja meg.

Ez egy természetes állapot. Spinoza a szenvedélyeket, de az emberi érdekeket is olyan természetes erőknek tekinti, melyek mindig érvényesültek a történelem folyamán, és amelyek az emberi természet mélyebb rétegeire is kihatnak. Spinoza számára mindez beletartozott a „kéj” fogalmába.

 

A szenvedélyek mint a fenyítés eszközei

Hermész 14. könyvének címe: Titkos beszéd a hegyen. Tát ebben azt kérdezi: „Talán fenyítő mesterek vannak bennem, Atyám?” Mire Hermész így felel: „Nem is kevés, fiam, hanem sok és rettenetes.” Tát: „Nem ismerem őket, Atyám.” Hermész: „Ez a tudatlanság az első fenyítés, fiam. A második a bánat és a fájdalom, a harmadik a mértéktelenség, a negyedik a sóvárgás, az ötödik az igazságtalanság, a hatodik a bírvágy, a hetedik a csalás, a nyolcadik az irigység, a kilencedik a ravaszság, a tizedik a harag, a tizenegyedik a megfontolatlanság, a tizenkettedik a gonoszság. E fenyítések szám szerint tizenketten vannak, ám létezik még sok más fenyítés is, melyek a test fogságából adódóan természetszerűen arra kényszerítik az embert, hogy szenvedjen az érzékszervek hatásaitól.”

A szenvedés, az érzékszervi észleletek kényszere és a negatív érzések szorosan összefüggenek Hermész filozófiájában. Spinoza is pontosan felismeri, hogyan határolja be önmagát az ember, ha szabad folyást enged negatív érzéseinek. Az érzékszervi észleléshez való kötöttség megakadályozza a legmagasabb felismerést, ami pedig a szabadság kapuja. Ez a legmagasabb felismerés, az értelem teszi lehetővé a fenséges öröm és a magasztos vágyakozás megtapasztalását. Hiszen „a vidámság jelzi az ember átvonulását a csekély tökéletességből a nagy tökéletességbe”, így állapítja meg ezt a filozófus az „érzésekről” szóló második meghatározásában.

Örömmel tölti el, hogy az igazi megvilágosodás mint értelmes istentisztelet ma sokkal inkább lehetséges mint valaha, és bebizonyítja, hogy akinek a tudata megfelelő értelmi és erkölcsi színvonalon van, az megtapasztalhatja ezt a fenséges örömöt és magasztos vágyakozást.

 

Jó dolog-e haragra gerjedni, vagy dühbe gurulni?

Spinoza nyilvánvalóan más helyet jelöl ki az ember számára, mint Hermész, aki azt mondja: „A lelkület Istenben van, az értelem pedig az emberben. Az értelem a lelkület, a lelkületet pedig a szenvedés el nem érheti.” A németalföldi zsidó filozófus számára az ember nem létezik önállóan, hanem léte valami máson alapul, Istenen vagy a természeten, és létezése ebben a Másikban gyökerezik. Ez az értelem révén válik felismerhetővé, melyben Isten az embert megérinti.

Spinoza nem volt nagy véleménnyel arról az emberről, aki nem az értelemből él, és arról a lélekről, amely csak az érzékszervi észlelés alapján ítél, és hagyja, hogy a szenvedélyek és az indulatok vezessék. (Spinoza itt nem az érzésekre gondol, az emóciók nem ugyanazok, mint az érzések. A New-York-i neurológus Antonio Damasio röviddel ezelőtt megjegyezte: „Az emóciók gyilkolásra késztethetik Önt, míg az érzések visszatarthatják attól.”) Spinoza szeme előtt más emberi távlat lebeg, s ezt „a meredek útnak” hívja. Itt „az értelemből való élésről” van szó. Ezen azt a tudást érti, mellyel igazán szerethetjük Istent.

Ekkor azonban a korszakok óta kialakult, emóciók által meghatározott szokásokat is magunk mögött kell hagynunk. Nem szabad már megengednünk, hogy a szorongás, az aggodalom, a félelem, a gonoszság, a harag, a becsvágy, a bosszúvágy és a féltékenység vezessen bennünket. Nem szabad már mindezekkel megterhelnünk a lelkületet, mert akkor igazi feladatára használhatatlanná válik. Sokkal inkább meg kellene tisztítanunk a lelkületet, oly módon, hogy – Hermészhez hasonlóan – „a központi helyen tartózkodunk, hogy Istenre hallgassunk”. Ezért kellene elutasítanunk az olyan kijelentéseket, mint például: „jó dolog dühbe gurulni, és néha szabad utat engedni a haragunknak, mert káros dolog elfojtani az indulatokat.”

Az emóciók elfojtása természetesen negatív következményekkel járhat. Ám az utóbbi időben még pszichológusok is egyre gyakrabban tanácsolják az önuralmat. Megállapították, hogy súlyos tapasztalatok elfojtása pozitív lélektani hatásokkal is járhat, melyek az egészséget szolgálják. Nemcsak a pókok és a skorpiók választanak ki mérget. A harag is mérgezően hathat. Találó kifejezés, hogy „elönti a méreg”. A mérgező harag megsemmisíti a lelkület finom szerkezetét, azon a központi helyen, ahol Isten szava meghallható. A világra nagyon sok vészt hoznak azok az emberek, akik úgy vélik, hogy „szent haragból” kell vagy szabad cselekedniük. Ha van valami, ami nem szent, tehát nem gyógyító, akkor az a harag. Arra a kérdésre, hogy az ember hogyan részesülhet a halhatatlanságban, maga Hermész is ezt nevezi a legfontosabb kulcsnak: „haragra soha többé nem gerjedni”. A haragot Spinoza is rendkívül negatív érzelemnek tartja, mellyel a gyűlölettől hajszolva valakivel rosszat teszünk.

 

A fordulópont az értelemmel létrehozott kapcsolat

Azt kérdezhetjük magunktól: hol van a fordulópont? Hova helyezi Spinoza a megfordulásnak e pontját? Hogyan lesz az ember bensőleg tiszta? Spinoza azt mondja a 37. tantételben: „A jót, melyre minden erényt követő ember vágyakozik, más embereknek is kívánnia kell, és annál inkább, minél jobban felismerte Istent.” A megfordulás pontja mindennapi életünkben rejlik. Mindennapi életünk középpontja meghatározza lelki tartásunkat, a szelemmel való lehetséges kapcsolatunkat és az akadályok elhárítását is, hogy valóban járhassuk a „meredek utat”, ahogy Spinoza nevezi.

 

Az értelem és a negatív érzelmek kizárják egymást

A kezdet a gondolkodásban rejlik. Spinoza ezt szigorú logikával indokolja meg. A bölcs csaknem sohasem hagyja, hogy kedélye nyugalmát befolyásolják. A tökéletes lelki nyugalom állapotában van. Az ember minél inkább az értelemnek megfelelően él, annál inkább egyensúlyba jutnak az érzelmei, és gondolkodását annál kevésbé támadhatja meg a tisztátalanság. A teljesen az érzelmei által uralt ember kizárja az értelem működését.

Ebben nagyon határozott a filozófus. Spinoza tanítása bizonyított és bizonyítható. A felelős cselekvéshez általa javasolt indítékok világosan különböznek a szenvedésnek és a szenvedélyeknek való kiszolgáltatottságtól. De hogyan halad az ember tovább a meredek úton, hogyan éli meg az Istenhez és a felebarátjához fűző szeretetet? Spinoza itt egy nagyon vallásos és keresztény utat követ, e tekintetben nem támadhat félreértés.

 

Az emberi hatalom nagyon behatárolt

Spinoza „Etikája” egy nagyon fontos fejezetet tartalmaz ezzel a címmel: Az értelem hatalmáról, avagy az emberi szabadság. Ebben kimutatja, hogy az értelemnek hatalma van az indulatok fölött. Megmarad azonban a kérdés: hogyan szabadulhat meg valaki az emóciók szolgaságából, aki nem az értelemből él. Mert amíg az ember szakadatlanul alá van vetve az érzelmeknek, addig nem rendelkezik a szenvedélyektől való megszabadulás erejével. Spinoza is megjegyzi Az emberi szolgaságról című fejezetben, hogy az ember ereje rendkívül behatárolt, és a külső dolgok befolyása végtelenül erősebb nála.

Vajon elegendő-e korunkban (ismét) felismerni, hogy az indulatok megakadályozzák előrehaladásunkat az igaz emberré válás folyamatában – tehát egy olyan életmód elérésében, melyet Spinoza eszményinek ír le? Egy olyan korban, melyben a technika fejlődésével még több lehetőség nyílik az ember „leigázására”, és jobban uralnak minket a külsőségek, mint valaha?

 

A belátás az igazi gyógyír

„Nem képzelhető el kiválóbb, hatalmunkban álló gyógyír az indulatok ellen, mint a helyes felismerés, mert a szellemnek nincs más képessége a gondolkodáshoz, és a megfelelő képzetek megalkotásához.” (Harmadik tantétel, Az értelem hatalmáról).

Az igazi belátás hat tehát a leginkább gyógyítóan. Ez egy hermetikus kiindulópont. Sőt, Hermésznél a belátás még a hittel is összekapcsolódik, mint például a 11. könyvnek Az értelemről és az érzékszervekről szóló 25. mondásában: „Igazán megérteni annyit tesz, mint birtokolni az élő hitet, míg a hiányos hit hiányos belátást is jelent”.

A XXI. század embereként szívesen vennénk e kiváló gyógyszeren kívül néhány gyakorlati utalást. Hogyan tudunk mi, akik szenvedélyes indulatoktól szenvedünk, mégiscsak újra az igaz bölcs értelméből élni? Hiszen az önuralom és az elfojtás aligha elegendő módszerek ahhoz, hogy tartósan megszüntessük az értelem és a szenvedély közötti feszültséget. Ha engedünk a szenvedélyeknek és a sóvárgásoknak, az egyre kevésbé kielégítő, ahogyan Spinoza és Hermész is magyarázza. Jóllehet a múlt század második felében viszonylagossá tették azt az évszázadokon át fenntartott elképzelést, hogy a testi kéjjel és az érzéki élvezetekkel az ember bűnt követ el. Arra a véleményre jutottak, hogy az érzéki élvezetek hajszolásának és az alantas indulatok kiélésének fontos szerepe van a lélek evolúciójában, és ezért teljesen el kell fogadni. („Engedd csak ki!”) Ezért attól való félve, hogy erénycsősznek tartják, senki nem merte újra felvenni a Spinoza és Püthagorasz által lefektetett fonalat. De így vajon nem játszották-e el a lehetőséget, hogy a lelken munkálkodjanak?

Az emberek szellemi fejlődését valójában rendkívüli módon akadályozza az „ismerethiányuk” (Hermész). Spinoza szerint „nem az értelemből élnek”. Az „értelemből élést” a „pozitív indulatokkal” köti össze. Ezek a pozitívan értékelendő érzések – vágyakozás és öröm – az értelemmel együtt megnyitják az örökkévalóság távlatát. Sub specie aeternitatis. (Az örökkévalóság szempontjából.)

Nem babona, őrület, kívánság, vagy romantikus kivetülés-e mindez? Az örökkévalóság fogalma ténylegesen felülmúlja „normális” elképzeléseinket, és olyasvalamire vonatkozik, ami túlhalad az időn. A Most – a megfoghatatlan, közvetlen pillanat – a kapu azokhoz az erőkhöz, melyek nem ebből a világból valók.

 

Hermész keverőedénye

A Most egy isteni energiával és erővel töltött keverőedény (görögül kráter). A hírnök Hermész, ahogyan már az egyiptomi síremlékeken is ábrázolják, azt a feladatot kapta, hogy kihirdesse az embereknek: „merüljetek bele ebbe a keverőedénybe, Ti lelkek, akik erre képesek vagytok. […] Ti, akik tudjátok, milyen célra lettetek teremtve.” (Hetedik könyv, 8. sor)

„Ő, (Isten) azt akarta, hogy minden lélek elérhesse a szellemmel való kapcsolatot, de csak a verseny díjaként.” (Hetedik könyv, 6. sor)

A dolgokat az örökkévalóság fényében látni, azt jelenti, hogy a lélek össze van kötve a szellemmel. A mindenkiben működő értelem elérheti ezt. Akkor azonban a léleknek vennie kell a bátorságot is, hogy alámerüljön a keverőedénybe. Vágyakozás és öröm alkotják annak a léleknek az alaphangját, aki rendelkezik ezzel a bátorsággal. Fennáll tehát annak a lehetősége, hogy a mostban megpillantsuk az örökkévalóság derengését, ha tiszta vágyakozás hajt minket.

Mindenkinek önmagának kell bátorságot merítenie, és mernie megélni az örökkévalóságot. Nem romantikus kivetítésként, hanem a benne lévő isteni Másik létalapjának még szunnyadó és tisztulásra szoruló megsejtéseként. Hermész: „Ha most az egyetemes teret mérlegeljük gondolkodásunkban, akkor ezt nem térnek gondoljuk, hanem Istennek. És amennyiben a gondolkodásunk előtt a tér mint Isten jelenik meg, akkor nem tér az már a szó megszokott értelmében, hanem Isten tevékeny ereje, amely mindent átölel.”

Így lángol fel újra a monád energiája, és a mikrokozmosz végre kibontakozhat.

—

Irodalom:

Spinoza, Baruch, Értekezés az értelem megjavításáról

Spinoza, Baruch, Etika

Jan van Rijckenborgh, Az egyiptomi Ős-gnózis és hívása az örök jelenben, Haarlem, Rosekruis Pers, I-IV. kötet, 1985-1997.

Hegymászás

 

Egyszer megkérdeztek egy híres angol alpinistát, hogy miért mássza meg újra és újra a hegyeket. „Mert ott vannak.” – válaszolta. A „hegy” fogalma minden idők szent könyveiben is megtalálható. Ha az Újtestamentum szójegyzékét felütjük a „hegy” fogalmánál, hosszú sor utalást találunk.

 

A modern rózsakeresztes filozófiában is azokat a magaslatokat jelképezik a hegyek, ahonnan megpillanthatjuk az új életterületet, és amelyek segítséget nyújtanak nekünk ezen új terület felé való törekvésünkben. A rózsakeresztesek is beszélnek a felkapaszkodó, meredek hegyi-ösvényről, és az Isten hegyein égő tűzről, amit kémlelnek. Hiszen nem vághatnának neki a csúcsnak a lángoló energiát kisugárzó hegyormok segítsége, támogatása és hívogatása nélkül.

Hogyan keletkezett ez a hegy-jelkép? A hegy az erő és a fenség megtestesítője. Mint jelkép az emberiség tudatalattijába a nehézség, és a nem könnyű elérhetőség fogalmaként vésődött bele. Évszázadok óta tisztelet övezi a magashegységek, mint például az Andok, a Himalája és az Alpok hófödte csúcsainak fenségét és tisztaságát. Ellenállhatatlanul vonzzák magukhoz az embert, mert maga is birtokolni akarja ezeket a hatalmas, szépséget, tisztaságot és nyugalmat tükröző tulajdonságokat. Az ember mindig is belső erő és szépség után vágyódott.

Aki nekivág egy hegy megmászásának, az fokozatosan maga mögött hagyja megszokott mindennapjait. Eközben figyelembe kell vennie az alábbi tanácsot, amely a hegymászók világából származik: „Aki útra akar kelni, az keljen korán, hagyja maga mögött a gondjait, ne vegyen túl sok terhet magára, járjon egyenletesen és figyeljen oda.”

 

Ami szükséges

Egy kereső tudja, hogy egy hegy megmászása önmaga legyőzését, vagy mindenesetre az azon való fáradozást jelenti. Ez egy előkészítő szakasszal kezdődik, mialatt még nem tudja, mi vár rá. Csak azt tudja, hogy előkészületre szükség van, és azt kérdi magától: Mit vigyek magammal, és mit hagyjak hátra? Mire van szükség az ismeretlen magaslatokon? Ilyen előkészületet követel meg a legmélyebb, vagy legmagasabb önvalónkra való gondos ráhangolódás is. Vinnünk kell a messzelátót és egy jól működő iránytűt. Milyen szerencse, hogy találtunk egy térképet, és át is tanulmányozhatjuk! A társak egybegyűlnek, és az iránytű segítségével meghatározzák az irányt.

Néhányan a biztonságra helyezik a hangsúlyt, és minden lehetséges térképről gondoskodnak. Aztán hirtelen mégis eltévednek egy olyan vidéken, amelyet még nem térképeztek fel soha. Ezért inkább csak egyetlen térképet választunk kiindulási pontnak, lehetőleg olyat, amely feltünteti a domborzati viszonyokat. A szokásos térképek a felszínhez igazodnak, így csak a hegységek alacsonyabb részein pontosak. A magaslatokon lévő hóvidéket csak fehérrel jelzik – domborzat nélkül – pedig éppen ott vannak az óriási magasságkülönbségek. Bármennyire természethűek hát a térképek, többnyire mégiscsak kétdimenziósak.

Azonban még jóval több mindent kell magunkkal vinnünk, például hószemüveget, vízálló bakancsot, hágóvasat, vándorbotot. Az előkészület megköveteli az önismeretet: mégpedig saját gyengeségeink és hiányosságaink ismeretét, amik máris akadályokként merülhetnek fel, még mielőtt az útra egyáltalán rálépnénk.

 

A tennivalók

Ha minden együtt van, kezdetét veszi a próba szakasza.

Ha a felszerelés rendben van és használatra kész, a legfontosabb következik: Mindenkinek mernie kell tanulni, egymástól, a csoporttól és mindenekelőtt a hegytől! A hegy ereje mérhetetlen, ezt minden hegymászó tanúsítja. Tiszta pillanatokban világosan kirajzolódik az orom – egy még ismeretlen terület. Egy bizonyos ponton túl azonban tudni kell egyedül is járni az utat. Ez hát a próba: a tartózkodás ezen élet és egy másik élet közötti határvidéken…

Elérkezett a valló szakasz. Döntöttünk, a helyes utat választottuk. Ehhez a „Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője” című könyv ad néhány utalást: „Isten oltalmazzon, vándor! Hallottál az ösvényről, a király meghívott. Fordítsd hát figyelmedet a négy útra. Az első út rövid, de veszélyes. A második hosszú, sima és kényelmes, ha az iránytűt figyeled, és sem jobbra, sem balra nem hagyod elcsábítani magadat. De ez kerülőket tesz. A harmadik a valóban királyi út, de máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárnia. A negyedik út járhatatlan, s csak elnyűhetetlen testek birkózhatnak meg vele.” (Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője, A második nap, A négy út, magyar kiadás, 1991.)

A hegymászók a királyi, legrövidebb utat direttissimának nevezik. Közvetlenül a célhoz vezet, de ezen kell a legnagyobb akadályokat leküzdeni. Ezért övezi a legnagyobb tisztelet a hegymászók körében. Csak a legtapasztaltabb vagy a legbátrabb alpinisták vállalkoznak rá. Jan van Rijckenborgh így ír erről az alkímiai menyegző ugyanezen fejezetében: „Vegyék figyelembe a tényt, hogy csakis a sorsuk által meghatározott útra térhetnek, amelyre érettek lettek, amely a helyzetükre van hangolva.”

 

A szabályok, amelyeket figyelembe kell vennünk

A hegy, a cél erősen vonz bennünket. Azonnal elhagyjuk megszokott életkörülményeinket, ha a csúcsnak csak egyetlen csillanását megpillantjuk. Készek vagyunk az indulásra, beszereztük a felszerelést, de mégsem vagyunk eléggé felkészülve! Először is meg kell tanulnunk akklimatizálódni, vagyis energiánkat ehhez az egészen más légtérhez igazítani. A második lecke, felismerni, hogy a hegy lábánál nem valami sokat érünk. Az ember nem több egy porszemnél – és ez egy mélyreható tapasztalat.

Egy francia menedékház falán a Francia Alpinista Klub alábbi plakátját olvashatjuk:

„Alpinisták, legyetek mindig tudatában e tíz alapvető szabálynak:

1. A hegy ereje hatalmas az ember gyengeségéhez képest. Fizikai és szellemi erővel kell rendelkezned, hogy szembeszállhass vele.
2. Rossz erőnlétben és gyakorlás nélkül ne merészkedj a hegyekbe. Gondoskodj teljes értékű táplálékról, de ne egyél túl sokat.
3. Különösen fontos a megfelelő felszerelés. Sok baleset írható a hiányos felszerelés számlájára.
4. Nélkülözhetetlen egy kötél.
5. Sohase menj egyedül, és sose hagyd magára a társad.
6. A hegyvidék alapos ismerete előfeltétele, hogy jó hegymászók lehessünk. Ezt vezetők és tapasztalt társak intenzív tanítása által szerezheted meg. Nem érezheted magad otthonosan azon a vidéken, amelyre lépsz, hanem mindig résen kell lenned.
7. Ne bízz az időjárásban, mert az a hegyekben csalóka és nagyon változékony.
8. A hegyen a körülmények sohasem ugyanolyanok, és minden évszakban változnak.
9. Csak egyetlen dologtól tarts: a figyelem lankadásától, főként egy hosszú mászószakasz végénél, amikor úgy tűnik, hogy minden nehézséget leküzdöttél.
10. Az intelligencia, a nyugalom, a bátorság és az elővigyázat emelik a hegymászót hivatása mesterévé, aki egy pillanatra se feledi, hogy a hegy erősebb nála.”

Egy hegyibeszédet nem a tömegnek, hanem a hegy megmászásában résztvevőknek szánnak. A hegyibeszéd szavait csak azok érthetik meg igazán, akik a vágyakozás egy bizonyos állapotában vannak. Minél jobban közeledünk a hegyhez, annál több részlete bontakozik ki számunkra. Az is gyakran megesik, hogy a hegymászó a hó és jég birodalmába kerülve a megszokottól egészen eltérő dolgokat él át. Semmi, egyetlen forma vagy szín sem emlékeztet a lenti világra, még a levegő is egészen más, finomabb összetételű. Ez szó szerint egy másik lélegzőterület. Gondolataink ekkor mégis a lent maradottakhoz szállnak, és szükségét érezzük, hogy megosszuk másokkal az itt tapasztaltakat.

 

A hegy története

Az a hír járja, hogy a fehér hegy oldalán, a határvidéken, ahol összeérnek az éles sziklák az örök hó birodalmával, élt egyszer egy bölcs. Amikor úgy érezte, hogy élete a végéhez közeledik, összehívta tanítványait. Utódot kellett választaniuk, aki a csúcshoz vezető úton a lámpást égve tartja, hogy mindig legyen jelzőfény. A bölcs azt mondta: „Sok tapasztalatunkat megosztottuk egymással, és a táplálékunk is ugyanaz volt. Most hát mindenki megmutathatja, hogy mihez kezdett vele. Számomra elérkezett az idő, hogy elhagyjam ezt a vidéket. A lámpás még ég. Fényének világítania kell minden hegymászónak, ameddig az szükséges. Ugyanakkor a tüzet is életben kell tartani. A láng őrzőjének feladata arról gondoskodni, hogy a belső tüze szakadatlanul égve maradjon. Ezért az alábbi megbízatást adom nektek: Érjétek el a hegy csúcsát és tartsátok égve a tüzet. Válasszatok! Mit akartok: élni vagy túlélni? E beszéd után a tanítványok útra keltek. Az első tanítvány szó szerint vette a mester szavait. Leereszkedett a hegyen az éles sziklákig, ahol az első fák állottak, és tűzifát gyűjtött a tüze számára. Minél magasabbra csapott azonban a tűz, annál jobban fázott. Épített hát egy kunyhót, de sem élni, sem túlélni nem tudott.

A második szintén leereszkedett, és gallyakat meg száraz fát gyűjtött, egy kihunyt élet hamvait. Nehéz terhével megrakodva ismét felkapaszkodott, de a teher túl nehéznek bizonyult, és ez sem volt élet vagy túlélés.

A harmadik tanítvány elgondolkodott a mester szavain. Töprengett, és önmagát elhanyagolva beásta magát a sziklák és a hó határvidékén, és életét vesztette mozdulatlansága miatt. A negyedik tanítvány rendíthetetlenül kapaszkodott felfelé, egyetlen céllal a szeme előtt, keveset törődve magával. De vissza kellett térnie, mert nem alkalmazkodott a vidékhez. Az ötödik tanítvány elérte a csúcsot, de lámpa és tűz nélkül. Felismerte, hogy minden lenti tüzelőanyag idefent alkalmatlan. Minden energiája kimerült abban az igyekezetében, hogy elérje a csúcsot, és meghalt. A hatodik tanítvány, megrendülve testvérei sorsán, leereszkedett ismét a világba. Ott újra a szokásos táplálékot vette magához, de sem élni, sem túlélni nem tudott.

A hetedik tanítvány megfontolta a mester szavait. Bár méltatlannak érezte magát, a lámpást égve tartotta, és azt gondolta: „Szükségtelen fel- vagy lemászni, ha felismerjük, hogy a csúcshoz vezető híd talpköve a saját szívünkben rejlik.” Ez a tudatállapot a tüzet olyan magasra lobbantja, hogy még a jég is megolvad, és élő vízként ömlik alá.