Az én legyőzése

Az én legyőzése

 

A kereső néha olyan dolgokkal szembesül, amelyek egészen különösen érintik; például egy ismeretlen költemény olyan húrt pendíthet meg benne, amelyről azt gondolja, hogy gyermekkorához tartozik, és ezért el kell hallgattatnia. Vagy egy régi gnosztikus tan hirtelen és ellenállhatatlanul ráébreszti arra a felismerésre, hogy a ‘most’-ról van szó, vagyis az élő jelenben történő saját reakciójáról és cselekedetéről.

 

A kereső, aki többé-kevésbé ismeri a Lectorium Rosicrucianum eszméit, az tudja, hogy abban a két életszféra központi szerepet játszik. Az egyikben az ember megpróbálja földi életét a természetben kiépíteni és megerősíteni, amely felemészti ereje legnagyobb részét. A másik szféra azonban, amelyet az irodalom sokféleképpen és mély értelműen elemez, az emberiség nagy részének ismeretlen, homályos és zavaros. Ezért sokan határozottan tagadják is, ahogyan Istent és a másik emberben lévő princípiumot is megtagadják. Mások sejtenek ugyan valamit e szférából, de képtelenek irányt adni keresésüknek. Sokan pedig a földöntúli szerencse után áhítoznak, amit minden lehetséges módon hajszolnak. Olykor azonban néhányukat megérinti az élő princípium képe, amikor váratlanul felismerik mindezt önmagukban és másokban is. Vagy a nagyban és kicsiben szüntelenül látható szenvedés érinti meg őket. Ekkor megfogalmazódik bennük a kérdés: „Miért nem segíthetek többet?” Tanítóknál vagy könyvekben kutatnak válasz után, olvasnak lélek- vagy szellemszikráról, vagy egy szellemi elvről. Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri könyveikben az ember középpontjában lévő szellemszikráról és fényelvről számolnak be, amely a bennünk rejlő Isten lényege, a belső, szellemi emberé, aki közvetlenül a második életszférával áll kapcsolatban. Mindez mintegy lehetőségként, tervként vagy lenyomatként rejlik bennünk.

Az mindig valami különös dolog, amikor a kereső felismer magában valamit ebből a szellemi emberből. Ez azonban nem maga az ember. Hosszú utat kell bejárni, amíg ez megtörténhet. Egykor a klasszikus rózsakeresztesek ezt így fejezték ki: „Néhány sastoll még az útjában áll”.

Először is még az első életszférában élünk. Figyelmünk és lehetőségeink nagy részét szükségszerűen még erre kell fordítanunk, hiszen itt kell élnünk.

Másrészt a tökéletes, új ember tulajdonságai abszolút nem egyeznek azzal, amit a mindennapi létünkben fontosnak vélünk. De nem is az én tulajdonságai, aki szüntelenül saját állítólagos fontosságát helyezi az előtérbe.

Ez az alapvető kiindulópont. Minden múltbeli gnosztikus mozgalom utalt arra, és ebből a szempontból minden új fáradozás is utalni fog rá, hogy az én-ember az első életszférához tartozik. Csak a teljesen másik, a lélekember részesülhet a második szférából. Ezt a szférát Jézus, aki a Krisztust hozta, Isten birodalmának, Buddha Nirvánának nevezte, míg a Lectorium Rosicrucianum új életterületről beszél.

Ezért nem meglepő, hogy a történelemben rengeteg mozgalomnak megtalálhatók a nyomai, amelyek arra törekedtek, hogy az „ént” egyre inkább feloszlassák. Számukra ez volt a szellemi, belső ember fejlődésének kiindulópontja. Az én tudatlan, állapították meg a régi gnosztikusok. Csak a Gnózis, „a szív belső ismerete” valódi tudás, és csak az köthet össze minket „Sophiával”, az egykori fényemberrel. A régi ember, Ádám, erre teljesen alkalmatlan, és emellett az ördög eszköze – vélték a középkorban. Ezért kellett az új „Krisztusnak” feltámadnia, hogy megmentse az ember lelkét, és ezzel bevezesse őt a birodalmába.

A bogumilok, a paulikánusok és a katárok mozgalmai a Földközi-tenger északi partvidékén az endúra tanát oktatták. E szerint szimbolikusan – de nem kevésbé valóságosan – földi természetének megfelelően három fázisban meghal a régi ember, hogy aztán szintén háromszorosan újjászülethessen. Ekkor legyőzte önmagában a földit, és megtette első, örömteli lépését „a csillagok útján”, mert mostantól egészen új lelkület lép a régi helyébe.

A Földközi-tenger keleti partvidékén fejlődött ki az arab bölcsesség. Amíg a római birodalom bukása után a nyugat elnéptelenedve és kultúra nélkül az első lépéseit próbálgatta a civilizáció építésének útján, addig az arab félszigeten és Perzsiában tudásban, természettudományos és kémiai találmányok terén gazdag kultúra virágzott, annak lenyűgöző, keleti szépségében. Az iszlám olyan vallás volt, amely nagy hangsúlyt fektetett a barátságra és a vendégszeretetre. Ám a régi egyiptomi-gnosztikus Gnózis utolsó képviselői nemsokára szükségét látták annak, hogy a dolgok mélyére nézzenek. Ez nem a sajátos iszlám vagy keresztény vallás számára volt fontos, hanem általánosságban a vallás szempontjából, és mint dogmát tekintve.

Mint ismeretes, a ránk kényszerített szabályok, és a belső, szabad találkozás az eredeti életszféra szellemével, kölcsönösen kizárják egymást. Ezért fejlődött ki nem sokkal az iszlám vallás létrejötte után a külső tan mellett „a belső ösvény”, az Istenhez vezető út keresése is.

 

A klasszikus szufizmus

Ahogyan emberi jellemző az, hogy a tudatlanság és ismerethiány elnyomja a szabad belső kibontakozást, úgy az is igaz, hogy ennek ellenére tartósan nem lehet elfojtani az Istenhez vezető út keresését. Ezért a Korán, és más szent iratok belső értelmezését éppúgy kifejlesztették, mint azt a gyakorlati életvitelt, amelynek meg kell szabadítania az embert a társadalom, a vallás és az idő béklyóitól. Azokat az embereket, akik ezen az úton jártak, „szufiknak” nevezték, amely jellegzetes gyapjúruháikra utalt. Mindenekelőtt a IX-XIII. században keletkezett számos irat, amelyek a legkülönbözőbb oldalról világították meg az ösvényt.

Ezt nevezhetjük a „klasszikus szufizmus” időszakának, mivel az akkor írásba foglalt útmutatások, tapasztalati beszámolók, életrajzok és hasonlatok, de még a filozófiai-teozófiai tanulmányok is máig alapvető jelentőségűek maradtak. Hatalmas belső mélységről tanúskodnak, melyre csak akkor találhatunk rá, ha ember és Gnózis ismét egységet képez, és feldereng az új hajnal pírja.

Ezért örvendetes, és egyúttal magától értetődő, hogy a szufik műveiben az Istenre hangolt életvitel kapja a legnagyobb hangsúlyt az ehhez a világhoz láncolt én legyőzésében. Az ilyen jellegű szufi iratok arról beszélnek, amit a katárok „endúrának” neveztek, amely a bennünk rejlő isteni elvnek történő önátadás útja.

A szufik műveiben a bizonyos állapotok és tulajdonságok részletes szemléltetése mellett rengeteg rövidebb, többértelmű kijelentést találunk, amelyek gondolkodásra késztetnek, és rávilágítanak arra, hogy a lélekmegszabadítás ösvényéről alkotott szokásos elképzeléseink használhatatlanok. Ezek csak vezérfonalként szolgáltak azoknak, akik keresőként még távol jártak a céltól. A szufi iratok rávilágítanak arra, hogy az ösvény a mai nap és a saját életünk ügye, és minden lépés csak a jelen pillanatban rendelkezésre álló „fény” segítségével tehető meg.

 

Az utazás és az oázis

Lehetetlen, és szinte az öngyilkossággal egyenlő a sivatagon úgy átkelni, hogy megfelelő távolságok után ne vennénk igénybe pihenőhelyeket, ahol élelmet és vizet veszünk magunkhoz, és ahol megpihenünk az árnyékban. A szufik is ugyanígy osztották fel az ösvényt állomásokra vagy pihenőhelyekre (maqufim) valamint állapotokra (hufil), amelyek abszolút nélkülözhetetlenek a jelöltek számára.

Az utazó állapota, vagyis a kereső létállapota megfelel annak, hogy az ösvényen, vagyis a sivatagi úton található. Saját, fáradhatatlan erőfeszítése nélkül egyetlen lépést sem jut előre az utazó vagy a jelölt, és oázis nélkül meg is halna. A pihenőhelyeken talál árnyékot, tant, felfrissülést és elmélyülést. Így látják el a megfelelő élelemmel, hogy útját folytathassa. Ez kívülről így látható, ezért az oázis egy templom. Ha a belső megvalósítást nézzük, akkor az oázis a növekvő lélekruha.

A pihenők állandóak, míg az utazás állapotai csak átmenetiek. Azt mondják, „hogy az állapotok adományok és képességek, míg a pihenőhelyek azok a szerzemények, amelyeket e képességekkel elértünk. Az utazás, az ösvény egy kegyelem. Az úton járással érjük el a pihenőket. A különböző tudati fázisok a tiszta önátadásból születnek, a pihenők pedig a külső erőfeszítésekből. Egy pihenőhely birtokosa biztos alapokon áll, amely továbbsegíti őt.” A jelöltnek azonban éppúgy szüksége van az egyes állapotok segítségére, ahogyan saját szüntelen fáradozására is.

Al-Ghazzali iszlám teológus, aki hosszú évek keresése után ismerte meg a szufizmust, megpróbálta az ortodoxiát és a szufizmust kibékíteni egymással, (amiről tudvalévő, hogy nem sikerülhet). Rendszerező törekvésével – ami sok könyvét jellemzi – egy-egy pihenőt három nézetre bont: tudás vagy ismeret, állapot és cselekvés. Azt mondja:

„Az ismeret nem más, mint a gyökerek. Ezek eszközlik ki a (tudat)állapotokat, és ezen állapotok hozzák létre a cselekvést. Így a felismerések a fákhoz hasonlítanak, az állapotok az ágakhoz, míg a cselekvések a gyümölcsök. Ezek az Isten útjára lépők minden állomásán általános érvényűek.”

Fontos azonban, hogy a különböző fokozatok rendszeres ismertetése közben nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a gyakorlati tapasztalatok nem olyan sematikusak, mint ahogy az látszik, mert a pihenőhelyek és az állapotok átfedik, és kölcsönösen befolyásolják egymást. Ezért nem meglepő, hogy a fokozatok sorrendje a különféle ismertetések esetén eltérhet egymástól.

 

Megbánás (tauba)

Az ösvény első pihenőhelye sok szufi szerint a megbánás vagy a megfordulás. Mennyire helyes, milyen elutasíthatatlan is ez! Biztosan így érezzük, ha a tauba fogalmát vizsgálva „az a felismerés hasít belénk, hogy az eredeti élettől elválasztottan élünk”. Ez az első erő, amellyel megfordulva elhagyhatjuk a tömeg tudatlan vallásosságának széles útját, a Sharuát, és tudatosan ráléphetünk az új cselekedeti élet ösvényére, a Taruqa-ra.

Egy legenda a szufi Ibrahim Ibn Adham-ról mesél:

„Egy éjjel furcsa zajt hallott palotájának tetejéről. A szolgák elkaptak egy férfit, aki Ibrahim jelenlétében azt állította, hogy a palota tetején elveszett tevéjét kereste. Amikor a herceg megrótta őt ezért az abszurd vállalkozásáért, a férfi azt válaszolta, hogy Ibrahim próbálkozása, hogy a fényűző luxus körülményei között mennyei békét találjon, és igazi vallásos életet éljen, éppoly abszurd, mint a teve keresgélése a tetőn. Ibrahim megbánást tanúsított, és minden vagyonáról lemondott.”

A külső élet helyzetei és adottságai hirtelen megállásra kényszerítenek, és egy egészen új tudatállapothoz vezetnek. A szufi szövegekben igen nagy jelentőségű ez a megrázó pillanat, amely az első tudatos Isten felé fordulást, és az eredeti élettérre irányulást eredményezi. Ezt gyakran sorscsapások és csalódások okozzák, vagy egy különös találkozás, egy rövid kitekintés a megszokott tudaton túlra!

A kereső egy pillanatra feleszmél, megszokott tudatából kiemelkedik, és látja maga előtt az eszményt. Fontos, hogy „a szív felébredjen a közömbösség álmából”, és az ember tudomást szerezzen – az előbb vázolt ideához képest – rossz állapotáról, amelyben él. Mindez a kegyelem által válik lehetővé, amellyel a saját legbensőbb lényében hangzó isteni utasításokat meghallhatja a szívével.

A gyakorlatban sok szufit vezetett már ki az anyagvilágból a megbánás, ami egyeseknél végletes formákat is öltött. Az aszkézist és a szegénységet sokan tartották fontosnak, és művelt magatartásnak ahelyett, hogy egyszerűen az adott körülményeknek megfelelően éltek volna.

 

Szegénység és lemondás (faqr)

„A szegénynek éppúgy ápolnia kell a szegénységét, mint a gazdagnak a gazdagságát”.

A külső szemlélő számára a világ elutasítása a szufizmus legfeltűnőbb fejlődési szakasza. A klasszikus szufi traktátusok és értekezések igen gazdagok a szegénységről vagy a világról való lemondásról szóló példázatokban. A belsőnek szánt tanoknak ezek a tipikus külső értelmezései különösen a szufik számára töltenek be gyakran igen nagy szerepet az ösvény kezdeti fázisában. Így a jelölt például azt reméli, hogy kevesebb táplálékkal és hosszú böjtöléssel eléri a világtól eltávolodást és elnyeri Isten tetszését. A gazdagságot és a „vagyon féltését”, más vallásokhoz hasonlóan, lehetséges akadálynak tekintik, amelynél azonban fennáll a lehetőség, hogy az aszkézis és az anyagvilág teljes megtagadása a szenvedő büszkeségévé válik. Másrészt ara is utalnak, hogy a túlzott aszkézis és lemondás a félelem és a menekülés kifejeződése is lehet.

A félelem a természetrendtől, amelyben élünk, nem annyira köt az anyagvilághoz, mint a gazdagság és a túlzott jólét. Arról van szó, hogy megismerjük lehetőségeinket és határainkat.

„A lemondás lényege az, hogy e világot a mulandóság szemeivel nézd, hogy így jelentéktelenné váljon a szemedben, és akkor könnyű lesz tőle az elválás.”

Sok szufi szerint a szegénység és az aszkézis által csak akkor kapjuk meg az erőt, ha a külső cselekedetben a belső életállapot tükröződik vissza. Aki belső életre törekszik, annak nem e világ dolgai jelentik a legfőbb akadályt az ösvényen, hanem a saját énje.

„Kezeld úgy az énedet, mint akinek nincsen rá szüksége, bár megszabadulni nem tud tőle. Aki uralja énjét, az hatalmas, akin viszont az énje uralkodik, az csekély.”

A vágyakat és hajlamokat, amik az embert hajtják, a szufik az ösztön-lélek fogalmával, a nafs-szal foglalják össze. A nafs nem más, mint egy csábító, akinek nem szabad engedni.

„A (földi) lélek olyan, akár egy ördögi ló. Ha lazítasz a gyeplőn, nem lehetsz biztos benne, hogy nem dob le.”

Néhány szufi élettörténetéből kiderül, hogy az igazi akadályok felismerésével megváltozott az életük, és ezért már nem a nélkülözés szélsőséges útja jellemezte őket. Itt jelenik meg az ismeret erejéből származó belső lemondás. Míg a külső szegénységet látszólagos állapotnak írják le, addig a belső szegénység egy magasabb fokon a nemléttel áll szoros kapcsolatban.

„Ne adj vissza magamnak, miután elszakítottál önmagamtól, és ne hagyd, hogy énemet lássam, miután te azt leárnyékoltad számomra.”

 

Istenhit és önátadás (tawakkul)

„Az istenhit a belső és külső gondtalanság állapota, amit az isteni gondoskodás oltalmaz.”

Tawakkul a szufik útjának egyik legfontosabb állapota. Hogy milyen gazdag és kölcsönösen inspiráló ez az állapot, arról a következő két kijelentés tanúskodik:

„Az találhat nyugalmat, aki szívéből eltávolítja az e világ iránti szeretetet. Ha a szív az evilági szeretet tekintetében kiürült, akkor betér a lemondás, és ha a lemondás eljön hozzá, az meghozza számára az istenhitet.”

Ennek a fordítottja is érvényes:

„Ha az ember lemondása egészséges mértékű, akkor ugyanúgy egészséges az Istenbe vetett bizalma is. Mert az ő becsületes istenhite teszi őt képessé a meglévőről való lemondásra.”

Ez a fázis, a „lemondani és elengedni” különösen fontos, de nagyon nehéz érzékeltetni az árnyalatait. Mert itt a személyiségnek parancsoló én-erők hatalmának megtöréséről van szó, ami természetesen nem könnyű. Egy növekvő, új és felelősségteljes tudatnak kell az alapot képeznie. A jelölttől éberséget és nagyfokú megértést várnak el. Mindenekelőtt belső egyensúllyal kell rendelkeznie. Csak ekkor bízható rá saját rendeltetésünk a belső Istenre.

„Amikor a bizonyosság beteljesül, az a tawakkul.”

 

Türelem (sabr)

„A türelem úgy viszonyul a hithez, mint a fej a testhez.”

„Azt mondják: A türelem arról szól, hogy valaki a csapást is éppolyan szép egyetértéssel viseli, mint a jólétet.”

A tökéletes türelem, a legkeményebb sorscsapások vagy belső bajok közepette is, a szufi ösvény egyik tartópillére. Itt három fokozatot különböztethetünk meg:

  1. aki megpróbál türelmes lenni;
  2. aki a csapások közepette türelmes;
  3. aki minden körülmények között türelmes.

Ez a finom megkülönböztetés a példa arra, hogy az ösvény fázisait és belső állapotait milyen gondos aprólékossággal nézték és írták le. Számtalan történet tanúskodik a türelem és a kitartás fontosságáról. Az én legyőzésének klasszikus képe, a vándorlás a sivatagon át, itt is fontos szerephez jut. Ez a türelem csak egy különös erővel valósítható meg. Ezzel sikerül a jelöltnek eljutnia hosszú fejlődési útján a belső nyugalomig. Eközben világossá válik, hogy a türelemnek két igen fontos szempontja van: az egyik a megingathatatlan Istenre irányulás – a türelem Istennel – a másik pedig az, hogy a bajban nyitottak maradjunk az isteni erőre – ez nem más, mint a türelem Isten segítsége nélkül. Mert az út telis-tele van kővel, és sok az akadály, amit a célig le kell győzni. Ezt illusztrálja a következő rövid elbeszélés:

„Egy ember ash-Shiblihez lépett és megkérdezte: melyik türelem a legnehezebb a türelmesek számára? Ő így válaszolt: a türelem Istenben. Mire az ember: Nem! Shibli: a türelem Istenért. A férfi: Nem! Shibli: a türelem Istennel. A férfi: Nem! Shibli: melyik hát? A férfi így felelt: a türelem, hogy Isten nélkül is kitartsunk. Erre ash-Shibli akkorát kiáltott, hogy majdnem kilehelte a lelkét.”

 

Szeretet (mahabba) és nemlét (fana)

„A szeretet az ismeret gyümölcse.”

Míg a természetes szeretet egy tárgyra vagy képességre szorítkozik, addig az isteni szeretet valami egészen másról szól. Az isteni szeretet, egy fejlődési folyamat végének létállapota, amely megmutatja, hogy e szeretet hatásos erőként volt jelen az út minden szakaszán és állomásán! Ezért a haladó szufikat gyakran illetik az arif, gnosztikus, vagy a felismerő fogalmakkal.

Al-Ghazzali hozzáteszi, hogy „a szeretet felismerés nélkül lehetetlen – csak azt szerethetjük, amit ismerünk.”

A szufi művekben nagy szerepet játszik a ‘szeretett’ vagy ‘istennek kedves’ fogalma, amely az isteniséghez fűződő kapcsolatot személyesíti meg.

„Ez azt jelenti, hogy a szeretet egyfajta tűz a szívben, amely mindent eléget, amit a szeretett (az istennek kedves ember) nem akar”

A szeretet a belőle kisarjadó belső tudás és ismeret által válik az ösvény utolsó állomásává. Míg kezdetben a mester (shaikh) tekintélyével szembeni teljes engedelmesség állt fenn, most a marifa, a belső tudás vagy istenismeret következik. Csak a haladó szufi ismerte az igazi szeretet erejét és lehetőségeit; hogy ez a leggyorsabb út, és az Istennel való eggyé válás feltétele. Az egyszerű, vallásos iszlám ember számára az iszlámban kétségtelenül elháríthatatlannak tűnik az engedelmesség állapota. (Az iszlám jelentése: meghódolás, alávetni magát valaminek). Emiatt a szeretet és a nemlét (fana) azonos fokot képeznek. Ezt az Istenre irányuló szeretetet, de az anyagra irányulót is az isteni megnyilatkozás utáni vágyakozás, és a magasabbrendű előtti fátyol szétszaggatásának vágya táplálja.

Időbeli világunk elfeledte ugyan, de „Asnai”, az őskezdet eleven ismerete ismét élővé válik. Csak az éntelenség állapotában tekinthetünk vissza az eredetre és az örökkévalóság pompájára. A szufi ösvénynek ez az utolsó foka a valóságban nem jelent véget. Azt is mondhatnánk, hogy itt eltűnnek azok a nyomok, amit természetszülte tudatunk még észlelhet.

Így tehát a szufi járhat az emberi lét valódi céljának útján, a szellememberhez, az isteni terv végső teljesedéséhez vezető úton. Erről az útról azonban szinte lehetetlen bármit is mondani. Ennek megfelelően nehéz megfejteni egyes szufik írásait, amelyeket kifejezetten a tanulóik számára írtak erről.

—

Irodalom:

Arab fordítások Richard Gramlich-tól:

Muhammad al-Ghazzali tanai az isteni szeretethez vezető lépcsőkről. Steiner kiadó 1984.

Iszlám misztika. 10 évszázad szufi szövegei. Kohlhammer kiadó 1992.

Al-Qushairis körlevele, írott üzenete a szufizmusról. Steiner kiadó 1989.

Lemondás a világról. Harrassowitz kiadó 1997.

Benedikt Reinert: Tawakkul (az önátadás) tana a szufi klasszikusainál. De Gruyter kiadó 1968.

Hans Wehr: Al-Ghazzali könyve az Istenbe vetett bizalomról. Niemeyer kiadó 1940.

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ”

„A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ”

 

Bertold Brecht: Legenda arról, miként keletkezett a Tao Te King, amikor Lao Ce emigrációba ment

 

Hetvenéves volt már és törődött,

Vágyott megnyugodni szerfölött.

Mert a jóság a világról újra cihelődött,

És nyomában a gonoszság megerősödött.

Hát a bölcs sarut kötött.

 

Ami kellett, zsákba dugta rendre:

Keveset bár, mégis eleget.

A pipát mondjuk, mit szívott estelente

És a könyvet, mit böngészgetett.

Némi fehér kenyeret.

 

Örvendett a völgynek, s máris elfeledte,

Amikor az út a hegyre tért.

Ökre a friss zöldet vígan hersegette,

Lassan ringatván hátán a vént.

Néki megfelelt azért.

 

Ám negyednap fönt a sziklaháton

Odaállt elé egy vámszedő:

„Vámolandó holmi?” – „Nincs, barátom.”

„Mester volt, tanított” – szólt az ifjú ökörvezető.

Érthetett belőle ő.

 

Huncutul a férfi odavágja:

„Ki is sütött valamit e vén?”

A fiú meg: „Azt, hogy a víz, gyenge bár, kivájja

A követ is – érted? – jószerén.

Győz a lágy, és enged a kemény.”

 

Hogy az idő kárba alkonyig se vesszen,

Megnógatták most az állatot.

S egy fenyőnél tovatűntek már-már mind a ketten,

S fölkurjant a vámos ekkor: „Hé, megálljatok!”

Valami fejében járhatott.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Szólt a mester: „Látom, érdekel.”

Az felelt: „Csak vámszedés a tisztem,

De hogy kit ki győz le, tudni szintén érdekem.

Mondd meg hát nekem!

 

Diktáld! És majd a fiú leírja!

Ilyesmit az ember nem visz el.

Akadsz nálam tintára, papírra

S vacsorára szintén: Itt lakom közel.

Beleegyezel?”

 

Az megfordult, ott állott a vámos:

Gönce egy-folt, lába meztelen,

Homloka már összevissza ráncos.

Győztest lát? Az agg jól tudta: nem.

„Te is?” – morgott csendesen.

 

Udvarias kérést megtagadni

Az öreg már kissé túl öreg.

„Méltó választ illik annak adni,

Aki kérdez” – mondta. A fiú meg: „Az idő is hűvösebb.”

„Jó, maradjunk keveset!”

 

És a bölcs az ökréről leszállott.

Tolluk hét álló nap sercegett.

És a vámos hordta étkük (s közben csak halkan gyalázott

Egy-egy csempészt, kit nyakon csípett).

S aztán vége lett.

 

S nyolcvanegy mondást kapott az ember

A fiútól egyik hajnalon.

S a kis útravalót megköszönve, menten

Kanyarodtak a sudár fenyőnél föl a sziklaoldalon.

Illendőbben ki tehet vajon?

 

Mégse csak a mesteré az érdem,

Kinek könyvünk fedelén neve!

Mert a bölcstől bölcsességét el kell venni szépen.

Ez meg épp a vámos érdeme:

Ő iratta véle le.

 

(Csorba Győző fordítása)

 

Lao Ce-nek nem állt szándékában könyvet írni, hiszen ez ellentmondott volna e Tao Te King versnek: „Az út, mely szóba-fogható, nem az öröktől-való; a szó, mely rája-mondható, nem az örök szó” (Weöres Sándor fordítása).

Ha valamit egyszer szóba vagy írásba foglalnak, az többé már nem „abszolút igazság”. Lao Ce különbözik azoktól, akikben a jóság csökken, és a gonoszság növekszik. Ezért kel át a határon. Egy másik rezgésre van hangolva. A kínai bölcsekre, a Lohanokra* emlékeztet, akik már azelőtt látták a közeledő viszályokat, mielőtt azok megszülettek volna, és így természetes módon el tudták kerülni őket.

Lao Ce, a fiú és az ökör elhagyják a mulandó világot. Az ökör türelemmel és szívesen végzi feladatát. Mentes természetes hajlamaitól, az önuralom révén ezért az erő példája, a győzedelmes, megtisztult szellem-lélek jelképe. A fiú egy másik életterületen lévő új kezdetre, és az agg Lao Ce örök ifjúságára utal. A Lao Ce név nem tulajdonnév, és gyakran fordítják „az Öreg”-nek.

Az elvámolandó értékek

A különböző területeket, befolyási övezeteket, országokat és életterületeket határok választják el. E határok korlátozzák az adott létforma hatókörét. Soha senki sem lépheti át a határvonalat akadálytalanul anélkül, hogy a működő régi és új törvényeket figyelembe venné. Ebben pedig a szellem-lélek rezgéskulcsa mindig is meghatározó tényező.

 

„S egy fenyőnél tovatűntek már-már mind a ketten”

Az országról, ahová Lao Ce utazik, nincs leírás. A „semmi” az. A bölcs egyetlen másik országban sem tud otthonra lelni: a határtalanság a hazája. Csak látogató, segítő volt egy olyan síkon, ahol segítségre volt szükség, és természeténél fogva visszatér a határtalan teljességbe. A bölcs feladatát teljesítvén önként ingázik a korlátozottság és a határtalanság között oda-vissza. Fentről tekintve Lao Ce keresztezi az élet vízszintes vonalát, mert a függőleges ösvényt választja. Ily módon – ahogyan minden igaz ember – egy világ-keresztet képez.

 

„Ki is sütött valamit e vén?”

A vámszedő ellenőrzi, hogy ki léphet át a határon, ő maga azonban nem kelhet át rajta. Mindenki, aki átkel, korábban – jelképes értelemben – határlakó volt. A vámszedőnek rendszerint szemére hányják, hogy határátkeléskor pénzt szed be. Ez azonban a vám. A vámot számolás, és a számba vett dolgok alapján szabják ki. Az anyagi világban mindent számba vesznek, megmérnek súlyra, méretre, felbecsülnek és kiértékelnek. Mindez annak a jele, hogy e birodalom lakói nem az egységben élnek. Egy vámszedő természetesen nem becsülheti fel rögtön a bölcsesség értékét. Csakis akkor foghatja fel az értékét, és akkor akar majd annak részesévé válni, ha már elgondolkodott rajta.

 

„Hogy is állunk, öreg, ama vízzel?”

Lao Ce morgás, de egyszersmind lelkesedés nélkül osztja meg bölcsességét és energiáját: semleges marad. A vámot a „Tao Te King”-gel fizeti meg a világnak. Mindenkinek vámot kell fizetnie, aki átkel a határon, különben nem léphet át rajta. A szabadságot meg kell „váltani”. A Biblia is szól azokról, akik a földtől „megváltattak”. A csempészek, akikről a vámszedő panaszkodik, megpróbálják ezt a törvényszerűséget kijátszani. Azért próbálják ugyanis észrevétlenül átlépni a határt, hogy utána saját, személyes haszonra tegyenek szert. Ám éppen ezek kerülnek szembe a karmikus következményekkel: elkerülhetetlenül, ám jogosan. Lao Ce örök kincseinek nem csak a tizedét fizeti meg, hanem mindent odaad. Az egyetemes bölcsesség oszthatatlan: egy másik rend teljessége. A keresett értékek e szavakkal nyilatkoznak meg a határőrnek: „A lágy víz az idővel együtt legyőzi a hatalmas követ.”

 

Enged a kemény…

Ha a víz nem tudja meglágyítani a követ, nem száll harcba vele. Finoman elfolyik mellette. Idővel azonban állandó szereteterőként hat a kőre. Lao Ce bölcsessége úgy viszonyul az emberiséghez, mint a víz a kőhöz. És ez a víz, a bölcsesség lelke, folytatja munkáját a kövön. Ezt bizonyítja a Tao Te Kingről szóló számtalan új kiadvány és tanulmány, és az iránta tanúsított nagy érdeklődés. A víz finomság, kicsinység, csepp és tisztaság, megszabadító értelemben az élet vize, amely tiszta, új erőket vezet a lényünkbe. A kemény kő a szilárd, durva-anyagi, megkristályosodott anyagot jelképezi, és ezzel egyben a bukott emberiség szimbóluma is. E bukott embert, a megkötött anyagot pedig éppen az új élet erői hatják át, és ezek az erők képesek mindazt megszabadítani, ami benne szellemi.

 

Mégse csak a mesteré az érdem…

A bölcsességre vágyakozni kell. Lao Ce azt mondja: „Méltó választ illik annak adni, aki kérdez”. Ez szintén törvény. Kérdés nélkül nincs válasz. Aki valóban kérdez, és nem csupán spekulál, az kap választ. „… a zörgetőnek megnyittatik” – a kérdés milyenségétől függően. Az egyetemes tant nem vakon árasztják ki a világra.

A határlakónak sóvárognia kell a bölcsesség után, és akkor nem csupán az igazság egy részét, hanem a teljességet kapja meg. E valódi kérdés nélkül azonban nem kap semmit. A vámszedő foglalkozásánál, hivatásánál fogva kérlelhetetlen az értékek felbecsülésében és követelésében. A határlakónak a határtalan segítségére van szüksége. Ezért hívja vissza a megszabadult embert a határon túlról. A határlakónak szüksége van a bölcs segítségére, ám az igazságot mégis ő maga hódítja majd meg.

„Ez meg épp a vámos érdeme: Ő iratta véle le.”

 

*A Lohanok eredetileg Buddha első tanítványai voltak, akik végül Bodhiszattvákká, az emberiség segítőivé váltak. Először tizenketten, tizenhatan vagy tizennyolcan voltak, majd 500 fős csoporttá növekedtek, amely nagy világosságerőt szabadított fel, főleg Kínában. Néha ökrön vagy bivalyon lovagolva, gyakran a hűséges őrzőkként ábrázolják őket.

A szeretet dicsősége

A szeretet dicsősége

A. H. van den Brul, a Nemzetközi Szellemi Vezetőség tagjának beszéde

 

Az „élő test”, amely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában mindent és mindenkit körülvesz, arra irányul, hogy a tanulót kísérje és támogassa az útján, hogy a nagy mű, melyre ez az „élő test” tanulóival vállalkozik, egyszer a szellem-lélek-emberben elérhesse csúcspontját. Mert ennek a Szellemi Iskolának mindenekelőtt egy célja van: az ember és a mikrokozmosz transzformációja és transzfigurációja. Ezért élő testével elsősorban egy szellemi házat képez, melyben a tanuló él, és a halhatatlan emberen, a mennyei másikon munkálkodik.

 

A Szellemi Iskolát és a tanulók seregét nem lehet egymástól különválasztani. Az anyagi formát tökéletesen a nem e világból való szellemi építménynek szentelték. Az építmény alapjai tehát a szent Földben nyugszanak, melyből a természetfeletti származik. Ezért a Szellemi Iskola fontos, időben létező összekötőkapocs a két természetrend, a természetfeletti és a dialektikus természet között. Ezt a kettősséget mutatja maga az ember is, aki személyiségként a földi természetből származik, a mikrokozmoszra és a Monádra nézve azonban elvileg a szent Földhöz tartozik. A szellemi munkások – és erre tanulókként mi magunk is hivatottak vagyunk – ezt a kettősséget szüntelenül megvalósítják, mégpedig nem csak saját magukban és a két természetrendre vonatkozóan, hanem az egész mindenség tekintetében is. A Szellemi Iskolában ezért beszélünk időről időre, az ősi rózsakeresztes tanok alapján két Napról: az anyagi világ Napjáról, amely az egész földi életet lehetővé teszi, és Vulkánuszról, amely minden szellemi fejlődést éltető erővel ajándékoz meg. A fenti elv ebben is tükröződik: egyrészt az anyagi világ, melyben a szellemi mintegy fogságban vergődik, másrészt a szellemi világ élete, amely mentes az anyag minden kötöttségétől. Az utóbbiban így megszűnik, sőt lehetetlenné válik az anyagi fogság minden formája.

 

Életkérdések

Létezik tehát egyrészt egy földi Nap, amely világít, melegít, és szolgál minden időhöz kötött életet. Másrészt van egy örök Nap is, amely valamennyi bölcsesség, és az igaz élet forrása és őselve. Akik szellemileg valóban felébrednek, és áthatolnak a szellemi Nap fényéhez, azok megtapasztalhatják áldásos sugarait, és energiáját az új kundalíni-erőként, a Pleromából származó új életerőként ismerik meg. Ha a szellemi Nap még nem ragyogott fel az életünkben, akkor gyakorlatilag még a sötétségben élünk. Ebből az axiómából, alaptételből kiindulva, felmerül néhány kérdés: Mi a világ, mi az emberiség, és hová tart? Hogyan ismerhetjük meg a mindenség és az élet mély rejtélyeit? Hogyan találhatunk rá a szellemi megvilágosodásra, amely kiemel a sötétségből, és véget vet az anyagi léten keresztül vezető útnak? Egyelőre még meglehetősen kevesen találták meg a valódi megvilágosodáshoz vezető utat, annak ellenére, hogy számtalan irányban és rendkívül sokan keresik azt. Sokszor nehéz elfogadni, hogy a fájdalom és a szenvedés mély barázdákat hagy a földi ember életének szántóföldjén. A tudatállapot és az értelem hosszú időszakok fejlődésén ment keresztül, ennek ellenére még a mai napig is az anyagi élethez kötődik, ahogyan a szent Föld is a hétszeres kozmoszhoz tartozik. Olyan nehéz megtanulnunk megérteni ezt?

 

A szellemi mű ciklusai

A világ- és emberiségfejlődés időszakainak mozgásához hasonlóan, a szellemi munkában is ciklusok és periódusok ismerhetők fel. A nagy megszabadító munka pillanatnyi szakasza ugyanis összefügg a szellemi Nap kisugárzásaival. Az Élet Szerzete erre támaszkodik, és a fiatal Gnózis Szellemi Iskoláját is, valamennyi munkatársával együtt, belevonták ebbe a ciklusba vagy fejlődésbe. Tehát az Iskola és annak munkája is egy folyamatosan kibontakozó terv része, amely olyan mértékben teljesedik be, amennyire a munkatársakban tudatosul e hatalmas terv jelentősége.

Egy hétszeresen megnyilvánult Szellemi Iskola ezért nem egyszerűen az égből hull alá, hanem megjelenését mindig egy többszintű, gondos előkészítés előzi meg. És ez az anyagi és szellemi épület most fejlődése fontos pontjához érkezett. Ezt Jan van Rijckenborgh néhány gondolatával szeretnénk szemléltetni, melyet annak idején egy meghatározott feladatra hivatott kis tanulócsoporttal ismertetett.

Az emberiség fejlődésének hatalmas hangsúlyai, – mondta többek között – körülbelül száz éves időszakokban teljesednek be. Ugyanez vonatkozik a szellemi mű ciklusaira is. Történelmileg nézve, az 1924-es esztendőt tekinthetjük a modern Szellemi Iskola kezdetének, mert abban az évben adtak megbízatást a szellemi mű elvégzésére.

Ebben az évben, 2004-ben, tehát az Iskola 80 éves fennállására is emlékezünk. A 8-as szám jelentésére még visszatérünk. A megbízatás elnyerését követően – folytatja Jan van Rijckenborgh – 1925-ben indult meg ténylegesen a modern Rózsakereszt új munkája. Egészen addig a pillanatig a Rózsakereszt Szerzete beérte annyival, hogy különösen szellemi mozgalmaknál és kezdeményezéseknél hatott ösztönzően, valamint, hogy egyes személyiségeknél, de csoportoknál is a háttérből fejtette ki hatását. Gondoljunk csak a XIX. század és a XX. század elejének számtalan filozófusára, akiknek eszméiről nagyon sokan szereztek tudomást. Gondoljunk még a fenti időszak világirodalmára oly jellemző gondolatokra is, amelyek töredékesen ugyan, de előkészítették a transzfigurisztikus tanokat. Az utolsók, akik az ezoterikus-keresztény területen dolgoztak, 1925-ben már elhagyták az anyagi életet: Max Heindel 1919. január 6-án, Rudolf Steiner pedig 1925. március 30-án.

Barátaim, mindezen előkészületek után a modern Rózsakereszt számára elérkezett annak az ideje, hogy megnyilvánuljon, és megalapozzon egy Szellemi Iskolát, az ehhez kapcsolódó belső misztériumiskolával együtt. Ez kezdődött meg 1925-ben. Akkoriban indult el az előkészítés, a kibontakozás és a kialakítás munkája. A modern Rózsakeresztnek ez által kellett az ifjú Gnosztikus Szerzet Szellemi Iskolájaként az egész világon ismertté válna. A kiépítés és beteljesedés időszakának százévnyi időt kell igénybe vennie, tehát kb. 2025-ig kell tartania – mondta beszédében Jan van Rijckenborgh. Ezt a száz éves időszakot „a Szent Szellem új korszakának” nevezi. „Ezalatt erősen megnyilvánulnak majd a Hétszellem, vagyis a szellemi Nap kisugárzásai a földsztrátumban, melyben élünk.”

 

A Szent Szellem korszaka

E folyamatokat hatalmas légköri változásoknak kell kísérniük. Egyidejűleg az egész világon erős társadalmi változások mennek végbe, úgy hogy valószínűleg egy rövid időre a munkát is félbe kell szakítani, ami szerencsére a mai napig még nem következett be. A szellemi világtörténelem ilyen hangsúlyos időszakai, a Szent Szellem korszakai, gyakran előfordultak már a történelem során, például a Távol-Keleten, Indiában, Egyiptomban, Közép-Keleten, Kelet-Európában, és hasonló periódus kezdődik jelenleg Nyugat-Európában is. Egy ilyen száz éves időszakban nemcsak a Szellemi Iskola felépítése és kiépítése valósul meg, hanem mindenekelőtt a misztériumiskola belső elmélyítése.

Ezt a száz évig tartó periódust Jan van Rijckenborgh két részre osztotta: egy 40 évig tartó előkészítő szakaszra, amely 1925-1965-ig tartott, és egy 60 évig tartó második, kiegészítő és kiteljesítő fázisra, amely 1966-2025-ig megy végbe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a munka további fejlődése 2025 után már nem folytatódik, hiszen a Vízöntő-korszak megszabadító műve „különböző aratási- és kiválasztási folyamatokból áll”, ahogyan azt a Dei Gloria Intacta című könyvében kifejtette. Ezek eltarthatnak egészen a távoli jövő 2658. esztendejéig. Azt, hogy a Szellemi Iskola abban a korban milyen szerepet fog játszani, természetesen még nem lehet megmondani. Ezért mondják, hogy „Dolgozzatok, ameddig még napvilág van!”

E hétszeres Szellemi Iskola előkészítésének és kibontakozásának mérhetetlen erőfeszítéseit az elmúlt években közülünk sokan a legnagyobb mértékben átélhették. Először elő kellett készíteni a talajt a Szerzet által kiválasztott területeken. Majd úgy kellett elvetni a vetőmagot, hogy az nehogy sziklás talajra hulljon. Ezt a friss hajtások folyamatos óvása, és az új gabona növekedése követte, melynek az érettség arany színét kellett mutatnia. Majd az első gabona aratása következett. Így képeztek ki egy csoport aratómunkást, egy csoport munkatársat, akik viharok és árulások ellen fel voltak vértezve. Mindez a két nagymester felelősségén nyugodott abban az időben, amikor ők haladtak a gnosztikus közösség élén. Majd a közösségből egy csoport munkatárs lépett elő, akik szintén felelősek lettek a szellemi vezetésért, hogy a nagy mű folytatásában ne legyen fennakadás.

 

Az ifjúsági mű

Meg kell még jegyeznünk, hogy Jan van Rijckenborgh a már említett beszédében nagy nyomatékkal utalt egy ifjúsági mű kialakításának mérhetetlen fontosságára, melynek nemzetközi színvonalon, és a Szellemi Iskola távlataként kell kifejlődnie. E mű munkatársai nem lehetnek teljes mértékben az anyag foglyai, de ugyanakkor az eltúlzott intellektualitástól is meg kell szabadítaniuk magukat. Nagy veszélyt látott egy erősen kifejlődő materialista irányulásban. Ha az ifjúsági vezetők ettől szabaddá tudnák tenni magukat, az nagy előnyt jelentene a fiatalok zsenge lelkének előkészítése, és az értük való gondoskodás szempontjából. Akkor az új, fiatal személyiség szellemi fejlődésének lehetősége minden esetben garantáltan megmaradna.

Ezen kívül beszédében utalt arra is, hogy a modern Rózsakereszt irodalma teljes terjedelmében megjelenik majd, és Európa minden országában, de Európán kívül is új épületek és templomok létesülnek. A műnek Európából kell az egész világra kiterjednie.

 

A fénytér kiterjesztése

Ennek a fejlődésnek az első szakasza 1965. december 31-én lezárult, és így 1966. január 1-én elkezdődött a második szakasz, amely Jan van Rijckenborgh szerint 2025-ig fog tartani. Az elmúlt évek folyamán lefektették az élő alapokat, és így az épület most hétszeres teljességében áll a világban. Nyilvánvaló, hogy megvalósulása anyagi értelemben történt, és ebben az értelemben terjeszkedik folyamatosan tovább. Ennél azonban sokkal lényegesebb szellemi jelentősége, amely egy hatalmas fénytér, a Szellemtűz kiterjesztése. Az elkövetkező 21 esztendőt is teljes mértékben e hatalmas mű beteljesítésére fogjuk fordítani. Barátaink új generációja buzgólkodik azon, hogy erre felkészüljön, és ezt kibontakoztassa. 2004-ben ez a nagy mű már nem csupán terv, séma vagy tartalom nélküli épület. Egy Élő Testté fejlődött, amely elektromágneses asztrális terével minden gyújtópontját és valamennyi tanulóját átöleli, és átragyogja a Hétszellem, a szellemi Nap fényével. Mindez egyetlen cél érdekében történik, hogy minden tanulónak belső megvilágosodást ajándékozzon, és az újjászületett lélekből, a gnosztikus fény forrásából Isten békéjét és szeretetét ezen a világon kisugározhassa az emberiséghez. Ez egy sürgősen elvégzendő munka világunk hatalmas feszültségektől terhes időszakában, ahol ezek a feszültségek, bárhogyan is, de magukban az emberekben is megmutatkoznak. Felesleges Önöknek ecsetelnünk, hogy a gyűlölet, az agresszió és a félelem lángvörös felhői miként vonulnak át a világ felett, hogy szívünkbe befészkelődve kétségbeesést és mélységes szenvedést okozzanak. Ez semmiképp nem kerüli el Európát sem.

 

Olimposz tornya

Ebben az esztendőben, 2004-ben, a Szellemi Iskola bizonyosan megemlékezik 80 éves fennállásáról. Az egész világra kiterjedő munkájának beteljesítése azonban még mindig folyamatban van. Ez pedig minden tanulót abszolút érint. Mindenekelőtt előre akarunk pillantani, hogy lássuk, a gnosztikus életáramlat merre siet előttünk. Ebben az áramlatban akarjuk szellemi ösvényünket és belső növekedésünket tovább mélyíteni. Valamennyien azért vagyunk úton, hogy a Szellemi Iskola épületében, melyben lakunk és dolgozunk, megvalósítsuk az alkímiai menyegzőt. Minden tanuló képes rá, hogy a hétszeres szellemi épületben – a maga helyén és pillanatnyi belső munkájának megfelelően – haladjon az ösvényén. Ezt az ösvényt saját magában kell megvalósítania, mert a megmentés és megszabadulás nagy terve elsősorban saját mikrokozmoszunkban rejlik. A Monádból sugárzás árad ki, amely a tanulóba vetül, ha az megnyitja neki a szívét, és főszentélyét előkészíti erre. A hétszeres tervnek ekkor végbe kell mennie. A tanuló ugyanis akkor a Szellemi Iskola hétszeres lépcsőboltozatával összefüggésben megépíti Olimposz tornyát, és emeletről emeletre feltárja azt saját magában.

Ezért ne kívül keresse, hanem saját mikrokozmikus házában találja meg azt, ami összefügg Sancti Spiritus házával, melyben a szent Hétszellem az embert megérinti.

Johann Valentin Andreae négyszáz évvel ezelőtt, 1604-ben vetette papírra a Rózsakereszt Szerzetének ösztönzésére, Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című művének első oldalait. Most, négyszáz évvel később, e misztériumirat tartalmát a modern Szellemi Iskolában teljesen megnyilvánították, de nem az út részletes leleplezésének érdekében, melyet Rózsakereszt Krisztián egykoron járt és végbevitt, hanem elsősorban azért, hogy azt ma minden tanuló teljes mértékben követhesse. Mert így beléphet Sancti Spiritus házába, amely a hétszeres Szellemi Iskola csúcsán ragyog, és amit Olimposz tornya nyolcadik emeletének neveznek. Ez a hétszeresség teljes mértékben követi a nagy példaképet, Rózsakereszt Krisztiánt, hiszen ő is hét testvért gyűjtött maga köré, ahogyan azt a Fámában olvashatjuk. Hét testvér, hét nézet építette Sancti Spiritus házát, míg maga Rózsakereszt Krisztián a nyolcadik volt!

Így emelkedik elénk a nyolcas szám misztériuma, a szellemi épület tetőboltozata, amely az új lélekélet távoli horizontjára tekint ki. Ez az örökkévalóság szélesre tárt kapuja. Egy tanuló maga építheti fel belső Olimposz tornyát, maga mászhatja meg azt, és beléphet a most még talán ismeretlen nyolcadik emeletre, melyben meggyújtják a monádikus tüzet.

 

A szeretet éneke

És mialatt belső lényében azon munkálkodik, hogy megvalósítsa a nagy alkímiai művet, ugyanakkor csoportegységben és szeretetben összekapcsolódik másokkal, hogy sok helyen, egységben és harmóniában a Szellemi Iskolát és a Művet szolgálja. Ezért 2004-ben a Mű jelszava a szeretet és a belső béke éneke. Ez a dal zendül fel Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének ötödik napján. Ezt a hétszeres kulcsformát Jan van Rijckenborgh kötötte össze a keresőkkel: szeretet minden ember iránt, akivel találkozunk és kapcsolatba kerülünk; szeretet egy mélységesen szenvedő emberiség iránt, amely az egyre hidegebbnek és embertelenebbnek tűnő világban él; szeretet egymás iránt a Szellemi Iskolában, a csoportban és tanulótársainkkal szemben, akik valamennyien a maguk módján mindent megtesznek, hogy tanulóságukat jó véghez vigyék; valamint az Iskolában végzett munkájuk iránt érzett szeretet és béke. Ez a belső béke és harmónia kiterjesztése, amely az elnyert lélekerő forrásából fakad, és a tanulóság megvilágítására kibontakoztatja magát.

2004-ben ez az inspiráció ragyogja be a művet, amely a tanulócsoportból kiáradhat. Hiszen valódi inspiráció akkor születhet meg, ha a gondolkodás felemelkedik a fényhez, ami tökéletesen átragyogja azt. Akkor a gondolkodás érzékeléssé, és az érzékelés felismeréssé, Gnózissá válik. Akkor a gondolkodás felismeri a mikrokozmosz szívének magsugárzásából kibontakozó tervet. A Gnózissá vált gondolkodás az új felismeréssel mindent megérthet, és minden következményt áttekinthet. Akkor a misztérium nem titok már, hanem a belső tudáshoz vezető nyitott kapu.

Ebben az összefüggésben idézzük a Bhagavad Gita, az Úr dala néhány ősrégi igéjét:

„A mindenható nem számítja fel az embernek sem a jó, sem a rossz tetteit. Az ismeret elhomályosulása a nem-tudás által okozza a teremtmények összezavarodottságát. Ha azonban a lélek felismerése elűzi a nem-tudást, akkor az ember számára a legmagasságosabb bölcsesség napként ragyog fel.”

Ezen a szellemi Napot értik, amely bölcsesség és szeretet. Ez a Nap és annak sugarai nem ismerik sem az időt, sem a teret, és közelebb vannak hozzánk, mint kezeink és lábaink. Abban a pillanatban megnyilvánítják magukat számunkra, amint megnyitjuk a lélek szellemi képességeit. A szellemi Nap fénye a Szellem terméke, melyet gyümölcsként ajándékoznak a léleknek.

„A világosság a sötétségben fénylik.” (János, 1,5)

„… és fényljék a világosság mindazoknak, a kik a házban vannak.” (Máté, 5,15)

Ez valóban a világ világossága, és igazság, bölcsesség és szeretet egyben. Nem ismeri a sötétséget, és nem bukik alá az idő láthatárán. Ezt a fényt azok gyújtják meg, akik összegyűlnek az Élet Fája alatt, amiről azt mondják, hogy nedveit a szellemi Naptól nyeri. Az Életfa arany lombkoronája alatt gyülekezőknek mondják, hogy „Ti vagytok a világ világossága”. (Máté 5,14)

A szeretet éneke

A szeretet éneke

Az Alkímiai Menyegző ötödik napjából1:

 

A nimfák éneke

 

1. A világon sincs nemesebb,

mint a szép-jó szeretet.

Istennel is eggyé lészen,

ki jóbarát, tettre készen.

Hogy a királynak is tetsszen,

csendüljön fel éneketek.

Kérdezünk – s ti feleljetek!

 

2. Miből lett a kezdetetek?

Szeretetből!

Mit adtak vissza a kegyelmek?

Szeretetet!

Miből születtetek?

Szeretetből!

S mi nélkül lennénk elveszettek?

Szeretet nélkül!

 

3. Mi nemzett hát mindőnket?

A szeretet!

Mi szoptatott bennünket?

A szeretet!

Mivel tartozunk szülőnknek?

Szeretettel!

Miért ilyen türelmesek?

Szeretetből!

 

4. Mivel leszünk győzelmesek?

Szeretettel!

Mivel lelünk szeretetet?

Szeretettel!

Mi tűnik ki jó tettekkel?

A szeretet!

Mi egyesíti a kettőt?

A szeretet!

 

5. Énekeljünk mindannyian

szeretetet dicsőítve.

Így lesz ez is királyunknál –

királynőnknél megkettőzve.

Testük itt van. Lelkük merre?

 

6. Ha megéljük – Isten adja –

ahogy a szeretet ereje

őket elválasztotta,

úgy fogja a kettőt újra

a szeretet erős lángja

szerencsésen összehozni.

 

7. Akkor ez a szenvedés már

nagy örömre fog változni,

sok-sok ezer fiatalnak

örök valóságot hozni.

 

Az Alkímiai Menyegző ötödik napján Rózsakereszt Krisztián, társaival együtt a hét hajó egyikének a fedélzetén utazik. Mindannyian úton vannak arra a szigetre, ahol Olimposz tornya áll. E hajók fedélzetén helyezték el nagy titokban a régi természeterőket jelképező hét király és királynő lefejezett testét rejtő ládákat is. Azt remélik, hogy a szigeten, a „hű társak seregének” odaadása és áldozata a királyokat és királynőket újra életre keltheti. Az utazás során a tengeri nimfák egy gyöngyöt ajánlanak fel Rózsakereszt Krisztiánnak, és dalra fakadnak a fenti szeretetódát énekelve.

A gyöngy az új tudatra utal. Jan van Rijckenborgh rámutat, hogy Rózsakereszt Krisztián, jelöltként, az első napon sebet kap a homlokára. „Küzdelmes élete révén elveszik tőle a régi életkristályt, amely a megszabadító tanulóság legalapvetőbb feltételének nevezhető.” A seb emlékezteti őt arra, hogy „a régi tudatkristályt elvették tőle”.

Az ötödik nap során egy „új gyöngyöt” kap. Ez a gyöngy az életbőség tengeréből, vagyis Mare (Mária) a „Világanya” hét erejéből származik. Az új tudatot teljességgel a szeretet hét ereje kelti életre. Így a nimfákat az új életállapot tiszta, új természeterőiként kell értelmeznünk. Az éneknek hét szakasza van2:

az isteni szeretetnél nincsen szebb és magasztosabb!

az isteni szeretetből keletkezik a mindenség megnyilvánulása!

Mivel tartozunk Istennek és felebarátainknak? Ennek a szeretetnek a valóságos kisugárzásával!

Hogyan lehet legyőzni a világot és a gonoszt? Csakis az isteni szeretettel!

Ki énekli a szeretet magasztos dalát? Aki a szellem királyságára ébredt, feltámadott!

Ezért csak egyetlen kérelem árad e szeretetet tapasztalók szívéből: hogy az Istentől elválasztottak mind lépjenek be ebbe az egyesítő szeretetáramlatba, és

Így örökre megismerjék az igazi istenemberi életet és állapotot.

—

1 J. van Rijckenborgh: Rózsakereszt Krisztián Alkímiai Menyegzője. J. Valentin Andreae 1616-ban megjelentetett Rózsakereszt Krisztián Alkímiai Menyegzője, Anno 1459 című művének ezoterikus elemzése. Magyarul megjelent 1991-ben.

Az idézett óda a II. kötet 236-237. oldalán található.

2uo. 242. old.

A világegyetem: zengő mindenség

A világegyetem: zengő mindenség

 

A hang vagy hangzás az idők kezdete óta a világmindenség hatalmas közvetítő és összekapcsoló ereje. A Bibliában azt olvashatjuk, hogy a kezdetben felcsendülő Ige világokat teremtett. A hinduk szent irataiban Visnut a „nagy énekesnek” nevezik, aki a világokat létrehívja az énekével. H. P. Blavatsky asszony „Titkos Tanítás” című könyvében pedig ez áll (a harmadik szakasz második versében): „A rezgés tovasiet, gyors szárnyaival megérinti az egész világegyetemet és a magot, amely a sötétségben lakik, és az élet nyugodt vizei felett lélegzik.”

 

Már e szent iratoknak az idők kezdetéről szóló lefátyolozott részleteiből is kiderül, hogy a hang a megismerhetetlen kiáradásaként létünk hatalmas, felhívó és összekötő eleme.

Max Heindel A Rózsakeresztesek világnézete című könyvében szemléletes képet tár elénk a hanghullámok vagy rezgések képességeiről: „Ha két tökéletesen egyformára hangolt hangvilla egyikére ráütünk, akkor felfedezzük, hogy e hang pontosan olyan rezgést kelt a másikban is; eleinte csak gyengét, de ha tovább folytatja, akkor a másik hangvilla egyre erősebben szól, míg ugyanazon hangerővel nem rezeg, mint az első. Ugyanez történik, ha a két hangvillát egy méteres távolságra tesszük egymástól, de akkor is, ha az egyikre üvegbúrát helyezünk. A másik hangvilla rezgése áthatol az üvegen, és a lefedett eszközt válaszra készteti.” A hangvillák összezengése csak akkor jön létre, ha mindkettő azonos hangmagasságú. A láthatatlan hangrezgéseknek óriási hatalmuk van a konkrét anyag felett: építhetnek, de rombolhatnak is. Mindenki számára ismeretes az a természettudományos kísérlet, amikor réz- vagy üvegtálra nagyon finom hintőport szórnak, majd egy vonót végighúznak a tál peremén. Az így létrejövő hangrezgések hatására a púder szép geometrikus formákba rendeződik. Az emberi hangnak is megvan az a képessége, hogy hasonló formákat hozzon létre, sőt az azonos magasságú hangok hatására azonos ábrák keletkeznek!

Fordítottan hasonul a fent leírtakhoz, amikor egy tárgyat vagy lényt csak az a hang rezegtet meg, amellyel azonos az alaphangja, az alaprezgése. Továbbá az is ismeretes, hogy a színek és hangok között szoros összefüggés van, mivel mindkettő a rezgés egy-egy megjelenési formája. Minden hang egy adott színnek felel meg, ezért hang-színeknek is nevezhetjük ezeket. Rezgés, hang vagy hangzás az az alaptényező, amely – a hangok magassága szerint – világos illetve sötét színeket hív elő. A forma a színek által válik láthatóvá. Így már elképzelhetjük, hogy a hang formákat teremt.

 

Hangok uralják az életet

A hangok életre gyakorolt hatását nem szabad lebecsülnünk. A segítő vagy romboló hatású szavak mellett, az érzelmek, mint a düh vagy az aggodalom is hangokat hívnak elő, és befolyásolják az erre nyitott embereket. A zene hathat felemelően, sőt gyógyítóan, de tapasztalhatjuk a mai, dübörgő hanghullámok romboló és lefokozó hatását is. A hangoknak e kavargó káoszában kell megpróbálnunk létezni, és a tőlünk telhető legjobban cselekedni. Gyakran próbálkozunk életünk egyensúlyának megtalálásával: ami egy kis boldogságot, vagy legalább valami alapot, és értelmet adhat az életünknek.

Ezt a vágyunkat bizonyos mértékben kielégítheti, ha élettársat találunk. Ha két ember egymásra talál, és személyiségük természetes alaphangja összecseng, akkor a partnerek ezt valóban saját lényük harmonikus kiegészülésének érzik. Ám hamar felfedezik, hogy a tökéletlenség érzése, melyet az eredetétől elválasztott belső „ős hang” okoz, továbbra is mardossa lényüket. Habár élettársunkban saját rezgésünk számára „táptalajt” találunk, az alapvető elválasztottság, az eredetünktől való elkülönültség problémája mégsem oldódik meg.

Amikor az ember elveszíti társát, akkor nagyon hiányzik neki a közös alaphang harmonikus összecsengése. A létezés alapvető tökéletlenségét ilyenkor még erősebben éljük át, talán azért, mert a másikkal való együttrezgés egyfajta védettség-érzetet keltett bennünk. Amikor ez az érzés megszűnik, magunkra maradunk. Anélkül, hogy lekicsinyelnénk egy szeretett ember elveszítéséből fakadó bánatot és hiányérzetet: nos, életünkben éppen egy ilyen megrázó élmény jelentheti a fordulópontot, amikor kutatni kezdünk a ‘miért’ és a ‘mi célból’ után.

A tudatosan élő ember az élet értelmét firtató kérdéseit nem fojtja el magában, és ha a megismerés utáni vágya őszinte szívből fakad, akkor az abból kisugárzó rezgés felhívja az eredeti hangot. Ez pedig villámként cikázik át rajta, és arra készteti, hogy tovább keressen. Aki hagyja, hogy ez az ébresztő rezgés vezesse, az végül a kezdet eredeti hangját tapasztalja lényében – immáron sajátjaként. Ez a hang: Szellem, megismerés és élet.

 

A kezdet igéje

Az Ige, amely kezdetben felcsendült, teremtő hang. Ezt a hangot, ezt a rezgést, amely a sötétség felett lebegett, és mindent megérintett és áthatott, nem szabad összekevernünk azokkal a hangokkal, melyeket fülünk most érzékel. Mi csak külső hangokat hallunk. Az Ige azonban egy belső szellem-rezgés, fény, erő, öröm és az eredeti energiával áthatott élet. Rendületlenül árad, teremtően és dicsőn. Nem függ tértől és időtől. Azon a lefelé tartó úton, amely az eredeti embert az anyagi világba vezette, a benne zengő alaphang egyre jobban elhalkult, mígnem egyre elidegenedettebbé vált, olyanná, aki már szinte alig képes megérteni az Igét.

Most a személyiség hangja uralkodik. A kezdet hangját túlharsogja a buzgólkodás és a külső lárma hangzavara kívülről, de belülről is. Ma az emberek alig tudnak odahallgatni egymásra, és önmagukban már egyáltalán nem tudják meghallani a belső „csend hangját”. A lélekember pedig – akit eredetileg a lélekhang magas rezgését megszólaltató „hangszernek” teremtettek – eltűnt. Az anyag szívóerejének hatására az ember mindinkább elidegenedett, ezért most ember és világ: egy. A keletkezés, virágzás és elmúlás törvénye, amely a földi lét ismertetőjegye, az ember törvényévé is vált, az egymást kölcsönösen egyensúlyban tartó ellentétek törvényévé. Aki eredetileg szellemembernek teremtetett, és akinek az istenterven együtt kellett volna munkálkodnia, az földből való, földi ember lett.

A kezdet hangja mégis jelen van az emberben. Általában már alig „halljuk”, de esetleges „nyitottságunk” minden pillanatát kihasználja ez az eredeti rezgés. Ez emlékezteti az embert arra az irányra, melyet választhat, hogy elérje a harmóniát, hogy a Logosz, az Ige tervében ismét elfoglalja a helyét. Az életlégkör, amely az embert körülveszi, és élet-, érzelem- és gondolattestét képezi, már nem alkot harmonikusan zengő egészet. Erejét a környező világtérből meríti, egy olyan légkörből, amely a kezdet hangjától igen távol esik. Mert a világot minden területen benépesítő lények viselkedésének hatására légkörünk élet-rezgései túlságosan lelassultak, hogysem a kezdet hangjára reagálni tudnának. Miképpen az eredeti hangot, vagyis a csend hangját már alig észlelhetjük önmagunkban, úgy van ez a világban is.

Ahogyan egy bolygó kilökődhet pályájáról, és egy másik rendszerbe érkezhet, ami által elveszti eredeti természetét, úgy taszíttatott ki az emberi élethullám is eredeti fejlődési pályájáról az idők kezdetén. Ennek az élethullámnak ezért van az eredetitől annyira eltérő „hangszíne”, mivel már nem képes az eredeti útját járni. Az eredeti hangot fátyol takarja el tőlünk.

A kezdet hangja azonban rendületlenül zengve árad keresztül a világegyetemen. Lényénél fogva megpróbálja az elveszettet újra az eredeti útjára állítani, mind kozmikus, mind mikrokozmikus szinten. A nagy hang megérinti a kis hangot – azt, mely vele tulajdonképpen rokon -, hogy ismét létrejöhessen az együtt-zengés. Ezért beszél bennünk gyakran két hang: a haláltermészet hangja, és a kezdet hangja.

Ez két teljesen különböző rezgést jelent. Amikor megtanuljuk megkülönböztetni ezeket, akkor azt is megértjük, hogy választás előtt állunk. Az eredet útja az elveszettet teljes bizonyossággal ismét felveszi magába, ha a kezdetektől rezgő eredeti hang sugárzó és ébresztő rezgésére pozitívan tudunk reagálni.

 

A hang és szín megtisztítása

Hogyan találhatunk vissza a tiszta hanghoz vezető útra? Azáltal, hogy lényünk hangját, rezgését fokozzuk. Ehhez gondolataink, érzéseink és cselekedeteink minőségét össze kell hangolnunk az eredeti céllal. De legalábbis azon kell fáradoznunk, hogy a bennünk rejlő lélekelv hangjával együttrezegjünk. Ennek következtében az egész személyiség „átlátszóbbá” válik: hang és szín tisztább lesz. „Színt vall”, és a magasabb rezgésre hangolódik. Így keletkezik egy egészen más kisugárzás, amely az eredeti pályára történő fokozatos visszatéréssel magyarázható. Lao Ce Tao Te King-jében ez áll:

„Az Út az ős-ok, amely önmagában zárt.

Volt, van és lesz örökkön örökké.

Hatalmát korlátozza idő és tér.

Igéjéből a világlélek ered.

A helyes út: ritmusában rezegni,

minden lélegzettel az örökkévalót felismerni,

és így szellemi fényében feloldódni,

hogy ne legyen már más, csak maga

a mindennek lelket adó akarat.”

Képesek vagyunk tehát arra, hogy az eredeti hang útját válasszuk, és ezzel belső lényünket új életre keltsük. A megszabadító hang ritmusa mindenkor körülölel minket. Néha olyan, mint egy dal, egy gyengéden felzengő, gyöngyöző melódia. Máskor, mint a nagy, isteni vihar zúgása. A bennünk rejlő kicsiny, tiszta hang ebben ismeri fel eredeti rezgésszámát, „táptalaját”. Amint ezt a tényt felismerjük a lelkületünkben, a földi hangok mind gyengébbé válnak, míg az így keletkező csendben más, magasabb rezgésű hangokat leszünk képesek felvenni.

És így a belőlünk kiinduló hang fokozatosan rejtett hangokat zendít meg, és világosabb színeket hív életre másokban is. Ehhez alig szükségesek szavak. Mindez a tiszta életvitelből ered, mely a felébresztett lélek hangjain nyugszik, amely ismét megtalálta „eredetének alaphangját”. És a két azonos hangmagasságú hangvilla együttrezgéséhez hasonlóan, az is felébreszti másokban e rezgést, akiben az már felszabadult. Akkor hallani lehet majd a csend hangját, meglelték a belső rezonanciát, amely a tökéletesség.

Hogyan kezdődik a tanulóság?

Hogyan kezdődik a tanulóság?

 

A világirodalom számos visszaemlékezést őriz az eredeti élettérre és az ember isteni lényegére vonatkozóan. Szinte megszámlálhatatlan tanító és küldött mutatta be életével az isteni birodalomhoz vezető utat mint ösvényt. Tanításaik tiszták, egyszerűek, következetesek voltak, és mindig az embereknek ahhoz a különös csoportjához szóltak, amely képes volt a „szilárd eledel” befogadására.

 

Hogy különböző típusú hallgatóikat megszólíthassák, ezek a tanítók történetek, megragadó költemények, levelek, evangéliumok és szájhagyomány alakjában öntötték formába az isteni igazságot. E kifejezési formák mindegyike alkalmas arra, hogy csodálatos tapasztalatokat keltsen. Néha csupán egyetlen ilyen „érintésre” van szükség ahhoz, hogy egy kívülálló ember tanítvánnyá váljék. Az ilyen jellegű érintést ekkor az út kezdetének lehet tekinteni, amit gyakran születéshez is hasonlítanak. Ritka dolog ugyanis, hogy valaki már készen álljon, amikor a világosság első érintését tapasztalja, tehát amikor a világosság „hívja őt”. Az ember ilyenkor még csak esetlen reakciókra képes. De mihelyt valaki pozitívan válaszol, egy igen jelentős folyamat veszi kezdetét, pontosan úgy, ahogyan egy születés is sok fontos fejlődés kezdetét jelenti.

Először egyfajta „változás” mutatkozik meg. Jan van Rijckenborgh ezt „az alapvető változásnak”, vagy „a nagy megfordulásnak” nevezi. Ez a változás nem is annyira a külső körülményekre vonatkozik, hanem egy belső folyamatot jelent. „Valami megváltozik” az ember szívében és fejében. A szív megváltozása a vágyakozás jellegére vonatkozik: a kereső megtapasztalja, hogy a számtalan dolog, amit a világ kínál számára, tulajdonképpen terméketlen – és egy adott pillanatban felfedezi, hogy létezik a fény, a béke és a tiszta emberi méltóság légköre. Kapcsolatba kerül az eredeti emberiség életterületének első elveivel. Ugyanakkor azonban azt is belátja, hogy e területek a megszokott módon, hajszolva, nem érhetők el. E „másik” világba való belépéshez egészen más tulajdonságok szükségesek: a szív tisztasága, az igazság átélése, az együttérzés és a békesség állapota. Ezeket a tulajdonságokat elsősorban az emberben megjelenő Krisztus hozza létre. Ezért olvashatjuk: „Krisztus a tiszta vonzalom forrása, […] Ő az, aki a tiszta és fogékony szívet megáldja.”1 A Vízöntő-evangélium igen szép történetben tárja elénk ezt a pillanatot.

„Amikor partot értek, Krisztus, a Mester magához hívta Pétert és Andrást, majd Jakabot és Jánost is, és így szólt hozzájuk: Halljátok, galileai halászok! A Mesterek nagy feladat elé állítanak minket. Én menni akarok. Követtek engem? És mindenüket odahagyva, mind követték Őt. Jézus pedig, ahogy tovább haladt a parton, meglátta Fülöpöt és Natánaelt. Megszólította őket: Bethsaida tanítói, elég sokáig tanítottátok már a görög filozófiát. Most a Mesterek egy nagyobb mű elé állítanak minket. Én megyek. Követtek engem? És mindketten követték őt.

Valamivel távolabb állott a rómaiak vámszedő-háza. Jézus meglátta a vámszedőt, egy Jerikóból való férfit, akit Máténak hívtak. Ő volt az, aki még fiatal korában egyszer az Úr előtt futott Jeruzsálembe és így kiáltott: Nézzétek, jönnek a keresztények! Máté nagyon gazdag volt, a héberek, szírek és görögök teljes bölcsességének letéteményese. Jézus így szólt hozzá: Üdvözlégy Máté, te a császár kipróbált szolgája, üdvözlégy! A Mesterek a lelkek vámszedő-házához hívnak minket. Én menni akarok. Követsz engem? Máté követte Őt. Máté vámszedő-házában pénztárosként szolgált még Iskariot és annak fia, Júdás is. Jézus pedig így szólt Júdáshoz: Add fel ezt a munkát itt. A Mesterek munkára hívnak minket a lelkek értékeinek őrzésére. Én menni akarok. Követsz engem? És Júdás követte Őt.

A következő ember, akivel Jézus találkozott, egy törvénytudó volt. Hallotta némi hírét a Krisztus Mesternek és ezért Antiokhia városából elutazott Jézus Krisztus iskolájába, hogy ott tanulhasson. Ezt a férfit Tamásnak hívták, filozófus volt, származására nézve görög, kételkedő természetű, de magas képzettséggel és erős intellektussal rendelkezett. Jézus pedig látta, hogy képes a hitre is. Ezért megszólította: A Mestereknek olyan férfiakra van szükségük, akik meg tudják magyarázni a törvényt. Én menni akarok. Követsz engem? És Tamás követte őt. Estefelé pedig, amikor Jézus otthon tartózkodott, eljött hozzá két unokatestvére, Júdás és Jakab, Alfeus és Miriam fiai. Mindketten erős hitű emberek voltak, Názáretből származó ácsok. És Jézus így szólt hozzájuk: velem és apámmal, Józseffel, mindketten építettetek már a test számára való házakat. Most azonban a Mesterek arra hívnak fel minket, hogy lélekházakat építsünk, kalapács, fűrész és fejsze nélkül. Én megyek. Követtek engem? És Júdás és Jakab így válaszolt: Uram, mi követünk téged.

A következő reggelen Jézus üzenetet küldött Simonnak, a zelóták vezetőjének. Simon olyan ember volt, aki a zsidó törvények igen szigorú betartását követelte meg. Üzenetében Jézus kérdést intézett Simonhoz: A Mesterek hívják mindazokat, akik Ábrahám hitét az egész világ előtt megvallják. Én menni akarok. Követsz engem? És Simon követte Őt.”2

A Vízöntő Evangéliuma bemutatja, hogyan hívja el Jézus tizenkét tanítványát, és hogyan követik ők Jézust, a tanítót Júdeába vezető útján. A sokrétegű és több szinten is értelmezhető történet különös szépségét az érintetlen tisztaság légköre adja, amely mindenkit megszólít. Ezek az egyszerű, közvetlen szavak mélyen behatolnak a szívbe, ezért nem csoda, hogy számtalan embert megérintenek. Ezáltal valami csendes, elgondolkodtató dolog fejlődik ki bennük. Az erőteljes képi nyelvezet különösen a szív szellemi nézetét mozdítja meg. Az indiai mitológia ezzel kapcsolatban a „szív lótuszáról” beszél.

A lótusz, amit sokszor a ‘csiszolt kőnek’ is neveznek, az örökkévalóság szférájából származó elv, nagy nyugalmat és csendet sugároz ki, ennek ellenére mégis dinamikus erővel csillog. Az idők folyamán kialakuló karmikus történések azonban teljesen körülfogják a lótuszt, és noha minden karmikus hatástól érintetlen marad, ez a szorongató burok nem engedi, hogy kibontakozzék. A későbbiek folyamán pedig, ahogy cselekedeteink és próbálkozásaink ezt a karmát egyre súlyosabbá teszik, úgy nő a távolság a lótusz tudata és saját tudatunk között. Felejtünk! A buddhizmus ezt a fajta feledést tartja a szenvedés okának. A téridőrendi tapasztalatok mindig fájdalmat és szenvedést okoznak, mind a lótusz, mind a személyiség szemszögéből. Azonban mindig jönnek küldöttek, akik hírt adnak a lótuszról.

Indiában ilyen tanításokat tartalmaznak a buddhista „születési történetek”, a játakák. A játakák gyakran választják témául Buddha valamelyik előző létezési állapotát. A Theravada-Kánonban több mint 550 ilyen történet található.

Ezeket a történeteket az ún. „történetmondók” még most is gyakran előadják. Az indiai félszigeten élő emberek a mai napig is szinte megigézve hallgatják a játakákban bemutatott időtlen igazságokat és tapasztalatokat. Ezek a történetek lenyűgözik a hallgatót, bármelyik néprétegből származzék is; a buddhista szerzetesek azonban mindenekelőtt arra használják e történeteket, hogy Buddha tanításait közelebb vigyék az egyszerű néphez. A történetek magja néhány vers, melyek hosszú idő óta változatlanok, a körülöttük kanyargó külső történetet pedig prózában mesélik el az aktuális helyzethez és időszakhoz igazítva. Ezért a versek úgy jelennek meg, mint élesre csiszolt kövek, melyek fényesen ragyognak foglalatukban, a prózában előadott történetben.

Megrendítő, ahogyan az emberek rádöbbenek saját helyzetükre – és ez újra és újra megtörténik, immár évezredek óta. Hiszen mindenki hordoz egy fényesre csiszolt követ a lénye közepén, amely csak arra vár, hogy csilloghasson és sugározhasson. E kő körül bontakozik ki az élettörténetünk „prózája”. A kő mutat ugyan némi gyenge csillogást, de helytelen irányulásunk miatt a születéstől a halálhoz vezető út során ez a fény egyre jobban elhalványul. A felismerések és a tisztulási folyamat során azonban az életünk olyan foglalattá válhat, amely lehetővé teszi, hogy a kő messze sugárzóan felragyogjon.

 

A játakák az ember tapasztalatait tükrözik

A játakák gyakran kezdődnek a következő mondattal: „Valamikor régen, amikor Brahmadatta volt Benáresz királya…”, és ily módon nem teljesen meghatározható, inkább misztikus időkre utalnak. A játakák történetei és cselekményei az ember téridőrendben szerzett tapasztalatait tükrözik, de gyakran tartalmaznak az eredetre vonatkozó emlékeztetést is. Mivel az ilyen jellegű emlékeztetés a bennünk lévő ősképhez fordul, a játakák hallgatója könnyen azonosulhat vele.

A játaka-elbeszélések főszereplője maga a leendő Buddha (Bodhiszattva3) okos és erényes személye, aki vagy közvetlenül – cselekvőként -, vagy megfigyelőként lép fel. A Bodhiszattva – mint a bennünk lévő lótuszvirág – az emberi megnyilvánulás idő feletti tükröződéseként van jelen. Ha a lótuszvirágot felébresztik álmából, és tevékenységre késztetik, akkor olyan önmegismerési folyamat kezdődik, amely az embert visszavezeti eredetéhez.

 

A történetmondó

Indiai falvakon átutazva gyakori látvány, amint az emberek egy történetmondó köré sereglenek. Egy jó történetmondó csak akkor kezd beszélni, amikor már sok hallgató gyűlt köréje.

A történetmondó kiemeli az időből hallgatóit. A történet hallgatása közben az érdeklődőkben mély jelképek és emlékképek ébredhetnek fel saját eredetüket illetően. A játaka-történetek akkor nyilvánítják meg teljes hatásukat, ha megérintenek valamit a hallgató tudatában. A történettel, vagy annak szereplőivel azonosuló hallgató a saját életét is a Bodhiszattva szemével látja.

Az elbeszélő tudatállapotától és a hallgató érzékenységétől függ, hogy ilyenkor milyen lélek-szintek nyílnak meg. Ha a történetmondó valóban művésze az elbeszélésnek, akkor az örökkévalóság rezgései egy rövid pillanatig elidőzhetnek a hallgató szívében, és felébreszthetik az eredet utáni vágyakozását.

 

Történet a halottsiratásról

Valamikor régen, amikor Brahmadatta volt Benáresz királya, a Bodhiszattva igen jómódú kereskedőcsaládban született újra. Amikor felnőtt lett, a szülei meghaltak. A szülők halála után a Bodhiszattva idősebb fiútestvére gondoskodott a családról. Egy súlyos betegség azonban nemsokára ezt a fivért is elragadta. A rokonok, barátok és ismerősök ekkor összegyűltek, és jajongva, panaszos zokogással emelték égnek a karjaikat. Mindegyiküket mélyen áthatotta a szenvedés és a bánat.

Egyedül a Bodhiszattva nem sírt és nem panaszkodott. A gyászoló rokonok szemrehányóan sugdolóztak egymás között: „Nézzétek ezt az embert! Meghalt a bátyja, és még csak a száját sem biggyeszti! Milyen kőszívű ember ez! Biztosan csak azon jár az esze, hogy most majd ő örökli az egész vagyont! Egészen bizonyos, hogy ő volt, aki ezért a halálba kívánta a testvérét!”

Odafordultak hozzá és megkérdezték: „Hát nem is siratod a bátyádat?” A Bodhiszattva meghallgatta őket, majd így szólt: „Sírtok és felpanaszoljátok, hogy a bátyám meghalt, mert elvakultságotokban és ostobaságotokban nem ismeritek fel a nyolc földi tulajdonságot. Talán én nem fogok egyszer meghalni, és ti talán nem haltok meg szintén valamikor? Hát akkor miért nem siratjátok önmagatokat is, hiszen egyszer nektek is meg kell halnotok? Minden, ami keletkezik, elmúlik. Semmi nem maradhat meg, amit egyszer létrehoztak. Én pedig csak azért sírjak most, mert ti, vak ostobák, értetlenségetekben nem ismeritek fel a nyolc földi tulajdonságot, és emiatt siránkoztok?”

E szavak után a következő verset mondta:

 

Azt siratjátok, aki már valóban halott,

de nem siratjátok azt, aki meg fog halni.

Hiszen mindenki, aki testburokban rejlő,

egymás után elhagyja ezt az életet.

 

Az istenek, emberek, a négylábú állatok,

a madárrajok és a hatalmas kígyók is

örülnek a testnek, amely csak múlandó.

Mindnek meg kell válnia ettől az élettől.

 

Ha meggondoljátok, milyen állhatatlan

az emberi öröm és a bánat, mennyire múlandó,

akkor haszontalannak tűnik a panasz, a sírás is.

Miért hagyjátok, hogy a bánat lesújtson?

 

A bűnösök, az önfejűek és a tudatlanok,

akik önmagukat nagy és hatalmas hősnek tartják,

a bölcset mindig is bolondnak nézik majd,

mert nem képesek felismerni az igazságot.

 

Ezekkel a szavakkal a Bodhiszattva kihirdette az igazságot, és a gyászolókat megszabadította a bánattól.4

 

A magasabb lélekélet

Az egyetemes születési történetekben a nagy világosság folyamatosan kutat a kis világosság után, a szellemi Nap szakadatlanul küldi sugarait, hogy azok a szívünkben rejlő lótuszvirágot átmelegíthessék. Ennél semmilyen szerepe sincs a foglalkozásnak, a vagyoni helyzetnek vagy a származásnak. Mindenkire vár egy magasabb cél, amely a magasabb lélekélet. A lélekhajó két horgonya a szívben és a fejben nyugszik. Ha a lótuszvirág bimbóvá formálódik, majd kinyílik, akkor az alapvető megváltozás eléri a főszentélyt, tehát a gondolkodást és tudatot is. Aki pedig az alapvető megváltozás miatt fejét és szívét képes szilárdan lehorgonyozni a világosságban, az tudja, hogy erre – egy hétszeres folyamat által – elengedhetetlenül az egész lény megváltozásának kell következnie.

—

1 Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri: Ébresztő!, Rozekruis Pers, Haarlem, 3. kiadás (1983.), 61. oldal

2 Levi: Jézus Krisztus Vízöntő-Evangéliuma – Hugendubel Kiadó, München 1997,

88. fejezet

3 Bodhiszattva – akinek lényege (sattva) maga a világosság (bodhi). Gyakran nevezik a hetedik beavatásnak. Az ezt követő fokozat a Buddha-tudat.

4 Hermann Oldenberg, Buddha beszédei – Herder Kiadó, Freiburg, 2000.

Másokban van a hiba!

Másokban van a hiba!

 

A munkahelyeken megszokott dolog, hogy a kollégák, főnökök vagy beosztottak legkisebb hibáira és gyengéire is felfigyelnek, csak hogy kritizálhassák őket. A családban a gyerekek gyakran állnak szemben szüleik szilárdan megalapozott véleményeivel, míg a szülők általában a „fiatalságot” kritizálják hevesen. A bírálatokkal naponta egymásnak okozott sértés ellenére a kritika általában találó. A hegyi beszédben (Lukács 6, 37) viszont ez áll: „Ne ítéljetek, és nem ítéltettek!” Hogyan egyeztethető ez össze?

 

Az emberek és csoportok gondolatokban, szavakban és vitákban megnyilvánuló viszálya áthatja az emberiség mentális és asztrális életterét. Az ebből a viszályból keletkező mozgalmasság és elszennyeződés miatt a megszabadító erő csak fáradságosan tudja ellátni feladatát az életterületünkön. Első helyen a nagy világnézeti mozgalmakat, a vallási és politikai-társadalmi rendszereket kell itt megemlíteni. Maró érvek sokaságával esnek egymásnak, és ha a kritika fegyvere már nem elég, akkor valódi fegyverekhez nyúlnak, hogy kölcsönösen eltöröljék egymást a föld színéről.

De ugyanez érvényes a személyes kapcsolatainkra is. Milyen elviselhetetlen gyakran az egyik embernek a másik bizonyos tulajdonsága vagy viselkedése! És ez nem csak az ellenfeleire vonatkozik, hanem azokra is, akikkel együtt él, és akiket állítólag szeret. Olykor még barátai és hozzátartozói is a legdühösebb reakciókat váltják ki belőle. Mert nem tudja elviselni, ha valaki nem az ő elképzelései szerint viselkedik. Ilyenkor rögtön rosszindulatú, kárörvendő, vagy akár gyűlölettel teli gondolatokat bocsát ki – ameddig még féken tudja tartani a nyelvét.

 

Mindig másokban van a hiba

A kritikát gyakran tartják olyan eszköznek, amivel a rosszat meg lehet szüntetni, és a jót fel lehet ismerni. Sokan elutasítják a rosszindulatú, negatív kritikát, és az úgynevezett pozitív, építő jellegű kritikát helyeslik. Eközben azon az állásponton vannak, hogy a kritika biztosítja a fejlődést, és nem lehet lemondani róla. E törekvés célja bizonyára mindig a teljes igazságosság, az viszont kérdéses, hogy a kritika általánosan alkalmazott módszere vajon megfelelő eszköz-e egy ember alapvető gyengéinek az eltörlésére. Ez a módszer ugyanis mindig a másikban keresi a hibát. Rendkívül ritkán vesszük fontolóra, hogy vajon létállapotunk alapján képesek vagyunk-e egyáltalán tárgyilagos kritikára, hogy tudunk-e pártatlanul megfigyelni és ítélkezni. Ha ezen komolyan elgondolkozunk, akkor megállapíthatjuk, hogy mindannyian a saját, nem éppen rózsaszínű szemüvegünkön keresztül szemléljük felebarátaink értékeit és körülményeit. Ez a szemüveg senkinél sem tiszta, mert mindig a saját aurikus terünk színezi be, amelyben a jellem, a vér és az általános létállapot fejeződik ki. „Én” mindig abból indulok ki, hogy „nekem” igazam van, ha a saját állapotom és saját értékeim szerint cselekszem. Ha „te” máshogy látod, akkor azt „én” támadásnak érzem, mert „én” helyesen észlelek és cselekszem, amire csak elismeréssel, sőt csodálattal lenne szabad reagálni. Királynak érzem magam a saját birodalmamban, és ezért támadnak meg. Ilyen támadásoknak be kell következniük, mert ki is tűrné el, hogy valaki más is király? Mindezen elképzelések következménye egyértelműen az önfenntartás és a helytállás.

 

A nyugalom az első feltétel

Minden egyénnek és csoportnak van egy saját rendszere, amely minden más rendszertől különbözik. Mindent a saját normájukhoz mérnek, és csak kevés dolog állja ki a próbát. Mások normáit veszélynek érzik, és a támadásra védekezéssel reagálnak. A kritika fegyverével vívott konfliktus világméretű. Egyszer az egyik, máskor a másik kerekedik felül. Vajon ez elősegíti-e a fejlődést? Amíg a támadás és védekezés, az uralkodás, az önfenntartás és a birtoklási ösztön életrendszere a valóságunk, addig egy új rend, az isteni törvényekkel való harmónia csak illúzió marad.

Az eredeti élettörvényekkel való egységhez visszavezető úton az ítélet ismeretlen fogalom. Az „Istennel, a világgal és minden benne élővel való harmónia” egy élő kapcsolatból, egy másik síkon történő összeolvadásból jön létre, ahol a kritika kizárt. Ilyen értelemben az egység nem fejlődhet ki az ítéletből és a kritikából, mert az ítélet a „te” és „én”, az „ez jó” és az „az rossz” között húz választóvonalat. Soha nem jöhet létre tiszta belátás a mindennapok valóságába, sem pedig az örök rendbe, ha előítéletünk, és az abból származó beszűkült látásmód szüntelenül akadályokat teremt.

A nyitottság és a belátás egyik feltétele a nyugalom. Az értelmet a szakadatlan önfenntartás állapotába kényszerítő folytonos támadás és védekezés megzavarja a nyugalmat, és nem engedi, hogy a belátás elhatoljon a lényegeshez. Amikor a kritika lángja befolyásolja a testet és a lelket, nem fejlődhet ki jóindulat, megértés és türelem. És ez mindig nyomokat hagy bennünk. Aki ítél, az megváltoztatja a környezetét – és ritkán a jó irányba. Azok, akiket kritizálnak, a jó oldalukat még inkább elrejtik, és tüskés oldalukat fordítják kifelé. És ezt még fokozzák is, ha tovább kritizálják őket. A kritizáló ezt bizonyítéknak tekinti. Nem tudta-e mindig is, hogy a másik nem alkalmas semmire? De milyen szegény és boldogtalan lesz az ember az ilyen viselkedés miatt! Lekicsinyli és elfedi a valóságot csak azért, hogy ne lássa tükröződni benne saját korlátozott és értéktelen lényegét. Rejtve marad előtte a lét végtelen sokfélesége, a világ mérhetetlen gazdagsága és mindenekelőtt az eredeti terület fénye, amelyből minden keletkezik. Ha véget tudna vetni a konfliktusnak, szabad lehetne. Nem érezne kényszert a kritizálásra. Megszabadulna a betokosító előítéletektől. A kritika nem csak az új belátás kifejlődését akadályozza meg bennünk, hanem a többiekben is elfojtja az új belátás csíráját. Ki olyan független, hogy kritikamentes életet folytathatna, mikor minden oldalról kritikával ostromolják? Kritikája által a kritizáló éppen a benne visszatetszést keltő állapotot fogja fenntartani, mert mindenki megmerevedik és védekezik. Ha valaki megszívlel egy pozitív kritikát, és megpróbál megváltozni, az sokszor olyan változást eredményez, ami a kritizáló felfogásával egyezik meg. A kritika csak nagyon ritkán irányul arra, hogy a másikban megvalósításra váró új életlehetőségeket teremtsen. Ezért sokan a mások mércéi szerint élnek, és ezzel zavarják saját fejlődésüket.

 

Kritikamentesség mint kötelesség?

Aki a lélekmegszabadítás ösvényén jár, az felelősséggel tartozik saját magáért és a világért is. Felelős azért, hogy az eredeti őbenne és másokban is megszülethessen. Ez a felelősség csak akkor tud érvényre jutni, ha valóban megszabadultunk az ítélkezéstől. Hogyan valósítható meg a mindennapi életünkben a kritikamentesség, és minden szokásos mérce elengedése? Nem az lesz-e a következménye, hogy mindenki azt tesz, amit akar, és nem látják el a kötelességeiket, vagy csak a saját hasznukat keresik? Hogyan befolyásolja a kritikamentesség a Szellemi Iskolában végzett munkát? Nincsenek-e egyoldalú következményei? Ezek a kérdések merülnek fel, ha a kritikamentességet kötelességnek vagy előírásnak tekintjük. Az erőltetett kritikamentesség tényleg nem hozhat semmi újat. A valódi kritikamentesség üdvös és jótékony következményeit így nem lehet elérni.

Nyugodt állapotban fel lehet ismerni a kritika negatív következményeit magunkon és másokon is. Ha az ember kiegyensúlyozott, és rendelkezik egy biztos belső semlegességgel és valóságérzékkel (a másik ember is törekszik, és az én személyiségem is sok hibával és károsodással terhelt), akkor egyszerű és szerény lesz. Az ebből fakadó szeretet és szánalom révén lehet végül elérni az igazi kritikamentességet.

Ha az új létállapot után vágyakozunk, és ez lassanként kifejlődik bennünk, akkor egyre inkább a szabadságból, egységből és igazságból fogunk élni, anélkül, hogy az önfenntartás ösztönét táplálnák. Ekkor nem is tehetünk másként. A szeretet mindig szelíd és kegyes. Az ember ezt úgy éli meg, hogy saját magával és másokkal is jót tesz. Nem akar többé szeretet nélkül élni. Ezért eltűri, ha – jogosan vagy jogtalanul – kritizálják. Ha nem így tenne, hanem újból kritizálna, a szeretet nyomban visszahúzódna.

Itt, ebben az életben nem találkozhatunk tökéletes igazságossággal, mert ebben a szükségrendben mindenki, a bíró és a vádlott is csak a bűnösség mértékében különböznek. Az új létállapotban viszont az ember biztos lehet abban, hogy az új életterületen nem fordulhat elő hiba és kritika, mert a szeretet ott ugyanolyan alapvető tulajdonság, mint itt a nappalok és az éjszakák váltakozása. Ezért nem meghatározóak számára azok a mércék, amelyekkel mások őt itt mérik, de nem beképzeltségből, hanem mert ő a szeretet alapvető tulajdonságából indul ki. Ez az eredeti, isteni terület mércéje, amelyben az önfenntartó személyiség feloldódik.

 

Az új életterületen nincs ítélkezés

Még a társadalmi szabályokat betartva is állandóan azon fog tűnődni, hogy az esetleg kinyilvánított saját kritikája vajon igazságos-e. Tudja, hogy aki megnyitja magát az eredeti élet számára, azt ebből a magasabb területből nem fogják elítélni. Mert „ki állhat meg?” (Jel. 6, 17) Szabad, mert mindent elfogad, amivel találkozik, és felismeri azok igazi lényegét. Ha látja, hogy valami kezd rosszra fordulni, mellőzi a kritikát, mindazonáltal rögtön megpróbál pozitívan szolgálatkész lenni, és segítséget nyújtani, amennyiben módjában áll. Ugyanakkor arra fog törekedni, hogy megőrizze a kapcsolatot az eredeti területtel.

Ha olyan emberekkel állunk kapcsolatban, akik nem járják a szellemi iskola által mutatott utat, félrevezető lehet azt gondolni, hogy teljesen az önfenntartásból élnek, és hogy ezért a kritika kinyilvánítása részükről normális dolog. Ha viszont valaki belép a szellemi iskolába, elvárja, hogy legalább a tanulók „kritikamentesek” legyenek. Hamar rájön azonban, hogy bizony nekik is vannak bíráló megnyilatkozásaik. Ekkor azt hiszi, hogy ez a magatartás veszélybe sodorja a szellemi iskola munkáját, és ezt nehezen viseli el, hiszen az a legmagasabb ideálját testesíti meg! Sokan mondják: „Jó a bizalom, de jobb az ellenőrzés és a kritika. A Szellemi Iskola munkája fontosabb annál, mintsem hogy olyasvalakire bízzuk, aki nem teljesen megfelelő. Ha szükséges, be kell avatkozni.” Az igazi tanuló azonban saját tapasztalatból tudja, hogy a hiányosságokat nem a harc fogja megszüntetni. Ehhez valami újnak kell történnie.

A tökéletlen emberekben természetesen nem mindig célszerű megbízni, és látszólag hatékonyabb az ellenőrzés és a kritika elve. Aki azonban bízik az új lehetőségekben, melyet a Gnózis ajándékoz neki, az meg fog lepődni azon a félreismerhetetlenül új hatáson, amely kiindul belőle. Felfedezi a szeretet építő erejét. Itt nem a ‘saját’ szeretetéről van szó, hanem a szeretet erőként hat általa. Ez az az erő, amely minden törekvőben egyidejűleg hat, és mindenkit a feladatára és felelősségére szólít fel. Ez egy új energia, amely türelemmé, szeretetté és megértéssé fejlődik, és egy tisztító, serkentő és kijavító hatást fejt ki, amely mindenkinek a viselkedésére hat. Mert működik a növekvő szellemszikra-atom, és elmélyíti a többiekben a belátást, és a körülöttük lévő dolgok megtapasztalását.

Egy olyan Szellemi Iskolában, mint a Lectorium Rosicrucianum, nem a tökéletlen személyiségbe, hanem a Gnózisnak ebbe a tökéletes energiájába vetett bizalomról van szó.

Példázat egy serleg keletkezéséről

Példázat egy serleg keletkezéséről

 

Történet az emberi tudat fejlődéséről, a kezdetektől, számos fokozaton és változáson át, egészen magasztos rendeltetéséig.

 

Öntudatlanul, sötétségbe merülve nyugszik a föld mélyén az agyag vagy vályog. Ugyanakkor a nappal világosságában egy mester, egy korong, egy hűvös hely, egy kemence, a téridő és a tudat tere várja. A földnek nem minden fajtája alkalmas arra, hogy kelyhet vagy serleget formáljanak belőle. Agyag kell hozzá. Mi az agyag? Elképzelhetjük, hogy a Föld számtalan fordulatának hosszú folyamata során kövek és ásványok morzsolódtak szét, majd végtelenül hosszú őrlődés után elporladtak, és a tengerbe jutva lesüllyedtek a mélybe. A vízcseppek súlyának nyomása alatt napokon és éjjeleken át ott pihent a por. Meddig tart egy kozmikus nap, egy kozmikus éjszaka? Klímaváltozások, jégkorszakok és gleccsermozgások aztán a felszínre hozták azt, ami oly sokáig odalenn volt. Talán így keletkezhetett az agyag.

 

Aztán fű nőtt felette. Ki tudja, hol lelhetünk használható agyagot? A mester. Eltávolítja a legfelső réteget és kiássa az agyagot, majd műhelyébe hordja és megtisztítja a drága anyagot. Az agyag érzi, hogy megérintik és változtatják: világosság van körülötte, de nem tud róla, még semmit sem ért.

Amit észlel, azok a mester kezei, amelyek átfogják, mozgatják, megragadják és megváltoztatják őt. Rázkódás járja át a termékeny, de még élettelen masszát, és az agyag még mindig nem ért semmit. De a folyamat elkezdődött.

A mester egy csodálatos kerék feltalálója, amelyet irányít is. A kerék, egyelőre még nem tud mozogni. Miért is mozogna? Mindennek vissza kell térnie az eredetéhez. A keréknek álló tengelye van, mint a csillagoknak. Minden fazekaskorong tengelye a Föld középpontja felé mutat. A kocsi tengelye is hasonló elv alapján készül, azonban az vízszintesen teszi meg köreit.

A mesterfazekas csodálatos korongja egyszerre csak mozgásba lendül. A korongon egy kupac formátlan agyag fekszik – kiemelve a káoszból, és a tengely törvényszerűségein keresztül összekötve a középponttal.

A mester kezei biztosan és erőteljesen ragadják meg a formátlant. Vonakodás nélkül ad alakot annak, ami a formátlanból kialakul, ami később a tartalmat fogja hordozni. Ugyanis nincsen tartalom forma nélkül, sem forma tartalom nélkül.

A rög széttörik. A mester vizet ad hozzá, belenyúl és formálja. Mintha csoda történt volna, az nőni kezd és alakot ölt. Nedvesen csillogva forog az agyag. Nevetve mondja: „Nézd, ez vagyok én.”

A mester tudja mit tesz, érzi amit tud, és aszerint cselekszik, amit mestersége előír neki. Az ő akarata szerint történik minden. Így az agyag serleggé válik, amely belső tengelye körül forog. Ezért nem repül ki a pályájáról. Mesterének nyugodt kezei között van. Alakja kitágul az üres térben, mely körülötte keletkezik.

Lao Ce azt mondja: „Az agyagot serleggé gyúrjuk, és éppen ahol semmi sincs, ott rejlik a serleg haszna.” A kehely egy használati tárgy. Üres tere mindent be tud fogadni. Megfoghatják, átfoghatják, megtölthetik, kiüríthetik és hordozhatják. Semmit sem akar, csak hasznossá válni és szolgálni.

De mindez később történik. Most még a forgásoknak örül, melyek egyre lassulnak, míg végül teljesen megáll. Mint egy gyermek, úgy szeretné a kehely azt kiabálni: „Még egyszer!” De a fazekas levágja a korongról, melyen áll. A kehely kimondhatatlan fájdalmat érez, mikor a mester eltávolítja a földnek attól a részétől, melyből származik, és leveszi a korongról, amely második természetévé vált. Immáron ismét tudja, hogy a veremből jött, a mélyből, ahol a nagy fordulatból még semmit sem lehetett érezni.

A kehely még egyszer nagy ívű mozgást érez, majd csendben és nyugodtan megáll, puhán és nyirkosan, mások mellett, akik már ott vannak. Körülnéz és felismeri a többieket: a legkülönbözőbb méretű és formájú testvéreit. Rokonságot érez irántuk. Körülötte még több sugárzó jelenség áll, igen, egészen otthonosan érzi magát. Távolabb, a polc végén is állnak hozzá hasonló, különböző méretű formák, de ők nem csillognak. Mintha már nem élnének. De puhának sem látszanak, hanem inkább keménynek és száraznak. No igen, gondolja, mi, akik a fényben állunk itt elől, mi csillogunk!

Minden nap új kelyhek készülnek a mester kezei alatt. Frissen és puhán állítják oda őket. Helyet készítenek, és közelebb tolják őket egymáshoz, egyre hátrébb, egyre távolabb a földi nappal világosságától, egyre hátrébb a hidegbe, egyre távolabb a nedves környezettől. Immáron az újak állnak elől és tekintgetnek körbe-körbe. Már ismerős ez a tekintet, és tudja miről van szó. Szemléli a mozgalmasságot, egyre szárazabb lesz, elcsendesül és kivár.

Időről időre megjelenik a mester, és néhány lehűlt, száraz kelyhet egy másik terembe visz, melyben a kemence áll. Óvatosan, hogy ebben a törékeny szakaszban nehogy kettéhasadjanak vagy megrepedjenek, szorosan egymás mellé állítja őket. Amikor a tér már teljesen tele lett, olyannyira, hogy több nem fér bele, becsukja a kemencét. Az ajtó zárva.

Általános az öröm. Tudják, mi volt. Senki sem akar többé kimenni, vissza az agyaggödörbe, egy forgó-tengelyre, a puhák és nedvesek közé. Csendesek és várakoznak. Hallották: valami hatalmas és felfoghatatlan dolog fog történni. Világos lesz majd. Hallották – de nem tudják, hogy mi jön. Hallgatnak és várakoznak.

A mester, aki mindent felépített, tudja mit tesz. Ez a mestersége. Ismeri teremtményeit. A teremtmény tudja, hogy egy a mesterével. Öröm uralkodik a térben, a tűz és az új alakulás feletti öröm. A kemencében álló száraz kelyhek most a bennük lévő utolsó csepp nedvességüket is elvesztik. Kémiailag megkötődik. A tisztulás tüze által éretlenségük utolsó nyomait is elveszik tőlük.

Órákon át együtt állnak a kemencében. Az öntudatlanság sötétségében pirkadni kezd. Körvonalak rajzolódnak ki. A belső szem látni kezd. Honnan jön a fény? Nem lehet felismerni. Nincsen láng, nincsen nap, ami világítana. Mégis mindenki mindent egyre élesebben lát. Mint a hajnal, mint a napfelkelte, olyan minden. Minden kehely önmagától csillog szelíden, nyugodtan állva, belsőleg a tengelynek tudatában. Egyre világosabb lesz. A fény a kelyhek belső visszatükröződéséből keletkezik. Mindannyian együtt, leírhatatlan hőségben és a fényben állnak. Mindannyian világítanak, sugároznak és a megvilágosodás fényében állnak. Most már tudják, emlékeznek a forróságra, amelyből származnak: Nem magunk emelkedtünk ki a gödörből. A bennünk levő tengelyt nem mi magunk állítottuk fel, nem mi tisztítottuk meg magunkat a tűzben.

Létezünk – de nem önmagunkból.

Tengelyünket Tao-ra irányítva állunk.

Ebben a tudatban minden elmúlt. Teljesen átkeményedtünk. Eljött a lehűlés ideje. Csend van, idő van. Megtanulták a várakozást, az új kivárását. A tűzben állás ízelítőt ad abból a tevékenységből, abból a lehetőségből, hogy mit jelent egy feladatot ellátni az örök világosságban. Itt a múlandóság körülményei közt olyan kelyhekre van szükség, amelyek kialakulásuk közben megtanultak várni, kapni, adni és szolgálni.

Aztán kinyitják az ajtót, egy új állapotra, új szakaszra nyíló ajtót. Ez a kilépés abból a térből, amely az előbb még a kemence volt, és belépés egy olyan világba, amely másképpen, földi módon ég. Egyelőre még mindannyian együtt állunk. De aztán jönnek az új mesterek, az új házi–urak, és választanak, kikeresnek bennünket. Minden kehely elnyeri a maga helyét és betölti a feladatát. Sokan megöregedtek közben, nagyon megöregedtek. Sem a tartalom, sem az üresség felől nem kérdeznek. Az idő után sem érdeklődnek. Éjjel nappal készen állnak. Másokat igen méltányolnak, nagy értéket jelentenek az emberek szemében. Többen erősen károsodtak. Mit tehetnek azért, hogy léteznek? Hát nem mentek át tűzön és vízen? Talán nem ugyanazon a tengelyen alkották őket?

És a mester? Fentről nézi a tengelyt és nevet. A tengely? Fentről nézve csak egy pont, éppen olyan pontocska, mint egy agyagrög, mint a levegő egy vízcseppben. Mint egy vetőmag, amely szívemben ég.

Útmutató az ösvényhez

Útmutató az ösvényhez

 

Nem könnyű az igaz úton járni.

Aki azonban ismeri a célt, mégis szívesen halad rajta.

 

Ha az út nehéznek tűnik,

azt annak a súlya is okozhatja, aki rajta jár.

 

A legnagyobb súllyal saját énünk nyom a latban.

Aki azonban megszabadult az én kötelékeitől, az gondtalanul járja az utat.

 

A törekvő ember nem halad meggondolatlanul.

A higgadtságot gyakorolja.

 

Saját mércénket önmagunkban hordjuk,

mellyel betekintést nyerhetünk a dolgok lényegébe.

 

Ahol a belátás kormányoz, ott eltűnik minden módszer és az akarat erőltetése.

 

A ma bölcsessége nem a holnap bölcsessége.

És mégis csak egyetlen igazság létezik.

 

Aki figyelmes, és naponta újból az igazság keresésébe fog,

annak az igazság egyszer majd odaajándékozza magát.

 

Aki új tudatra törekszik,

az ezt kizárólag az igazság világosságában és erejében érheti el.

 

Bármit is tapasztalunk az úton, a dolgok azért történnek,

hogy rajtuk kipróbálhassuk és megvizsgálhassuk magunkat. Ez adja a dolgok értelmét!

 

Aki másokban a hibákat vadássza, és ezeket veszi szemügyre,

az hamar belezuhan abba a tóba, amelyben csak a halakat akarta nézegetni.

 

Az emberi gyengeségek a külső ember tartozékai, a belső ember mentes tőlük.

 

A belső emberben nyugszik az élő lélek ereje.

Gyógyulás és üdv csak belőle fakad.

 

Bárhol is tornyosulnak gátak vagy akadályok, aki le akarja őket győzni, az irányítsa figyelmét a célra: a világosságra.

 

Nyisd meg lelkedet a világosság számára!

Ahol világosság van, ott semmilyen sötétség sem tud megmaradni.

 

A gyengeségek és hiányosságok a mulandó világ részei.

Felszámolásuk az örökkévaló erejében történik.

 

A halandó ember kicsiny kerék egy tökéletlen világ szerkezetében.

A nagy változás ereje azonban megváltja őt ettől a ténytől.

 

Belső lénye megváltozik, és

vele változik az egész világ.