Pentagram 2004/4

Az ember fejlődése még nem fejeződött be

 

Gnosztikusok, filozófusok és gondolkodók kutatták minden időkben az ember boldogságra irányuló törekvését. A modern filozófusok úgy jellemezték ezt a fáradozást, mint valami meghatározhatatlan kutatást egy fájdalom és gond nélküli élet után. Ha azonban körülnézünk saját környezetünkben, kétségkívül meg kell állapítanunk, hogy az életnek erre a szintjére még nem jutottunk el.

 

Az evolúciós tan egyik irányzata szerint az ilyen jellegű keresés valószínűleg már akkor elkezdődött, amikor az ősvizek egysejtűi és amőbái olyan ideális életformára vágytak, amelyben sajátosságaik a legjobban bontakozhattak ki. A folyamatosan összetettebbé váló élőlények fejlődése, és az egyre értelmesebb együttélés során így végül kialakult az ember, aki még mindig az ideális életkörülményekre vágyva él.

Most, a XXI. századi embernek pedig még nagyobb elvárásai vannak az életével szemben. Már nem elégszik meg azzal, hogy élőhelye megfelelő klímájú, és fedél van a feje felett. Elsősorban arra vágyik, hogy az életben elfoglalt helye védett, társadalmi biztonsága pedig garantált legyen. Ezenkívül azt szeretné, hogy érzékszervei, érzései és gondolatai megfelelő serkentést kapjanak, hogy így – ha csak néhány percre is – mintegy feledni tudja a boldogság utáni fáradhatatlan keresését.

Az ember csodás teremtmény, aki önmagát gondolkodó lénynek és egységnek éli meg, csakhogy sajnos még egyik sem igazán. Típusa határozza meg a tevékenységeit, és túlélésének biztosítása érdekében minden bajt szeretne kiküszöbölni. Mivel, ha nem jut időben a szükséges táplálékhoz, semmire sem képes. Ha nem folytathat gondolatcserét másokkal, akkor elcsökevényesedik. Tapasztalások nélkül kialszik a tudata. Ha nem adja meg magának a mozgási minimumot, izomrendszere visszafejlődik. Ha néhány másodpercenként nem lélegezne, nem tudna élni. Mire szolgál mindez? Hiszen az életben maradásra irányuló szakadatlan igyekezetünk ellenére a vég mégis visszavonhatatlanul elérkezik, és az elemi részekből összeállított formánk szétesik.

 

Csak a legrátermettebbek maradnak életben?

Életünknek számtalan elgondolkoztató oldala van, hiszen az a tény, hogy a boldogságra egyidejűleg számtalan ember törekszik nagy problémákat okoz. Az emberek törekvésük során naponta találják szembe magukat kisebb-nagyobb nehézségekkel, valamint a mások problémája iránti érzéketlenséggel – ugyanis ők is ugyanazt a boldogságot keresik, és ezért talán másokat veszélyeztetnek. Ezen túlmenően az is megmutatkozik, hogy szinte mindenki egyformán reagál hasonló körülmények között.

Ez a megállapítás igazán elszomorító. Arról lenne tehát szó, hogy csupán a „legfittebb” egyed számíthat a túlélésre? Noha Darwin lét-harc magyarázatának evolúciós elképzelése mély benyomást keltő, nem alkalmas arra, hogy gyakorlati életfilozófia legyen. Ez a felfogás az élet szellemi hátterét keresők számára túlságosan is korlátozott. Ezért aztán nem kell csodálkoznunk azon, hogy a kreácionisták (akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a világot Isten teremtette) egyszerűen beépítik a Biblia teremtéstörténetébe a természettudományos biológiát, míg a realista nézetűek az evolúciós természettudományt tartják helyesnek. A biológus, Gould azt állítja, hogy a világ véletlenszerűen keletkezett, az ember létrejötte pedig egy „baleset” következménye. Véleménye szerint az evolúció folytonos lépcsősor, amelyen kizárólag a legerősebb egyedek juthatnak feljebb, nagyon kicsi lépésekkel. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy minden erkölcsi rendszer alapjait bizonyítottan emberek alkották meg, és elképzelhetetlen bármilyen magasabb eredetű impulzus. Ez a vélemény azt jelentené, hogy a testi vonatkozásokon kívül semmi sem létezik. E felfogással szemben áll a tudós Simon Conway Morris véleménye, aki szerint a teremtés teljes mértékben irányított folyamat: „Amennyiben a Földnek elölről kellene kezdenie a fejlődését, három és fél milliárd év múlva újra kialakulna egy emberi jellegű, intelligens élet. Ez elkerülhetetlen.” Morris így folytatja: „Véleményem szerint a Föld sokkal különösebb hely, mint ahogy azt mi egyáltalán el tudjuk képzelni. A magam részéről szükségesnek tartom, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban megőrizzem magamban a csodálkozás érzését.”

 

Ismernek valakit, aki már elérte?

Az embernek tehát egy hosszú fejlődés utolsó láncszemeként, pusztán biológiai élőlényként kellett megjelennie! De akkor honnan származik a boldogság utáni szakadatlan kutatás? Létezik-e azonban tökéletesen és feltétel nélkül boldog élet? Ismer Ön valakit, aki már elérte ezt az életet? Valószínűleg mindegyikünknek van olyan ismerőse, aki bizonyos egyensúlyra talált; például egy boldog kapcsolatban, vagy egy szép környezetben. A józan valóság azonban megtanít bennünket arra, hogy maradandó boldogság nem létezik. Továbbfűzve a gondolatot, kijelenthetjük, hogy nincsen olyan ember, aki ne törekedne a boldogságra. Néhányan úgy nyilatkoznak, hogy megelégszenek akár egy kis boldogsággal is, például ha az állásukról, a családjukról, barátaikról vagy gyermekeikről van szó. Ezekben a dolgokban maradjunk csak a realitások talaján! Másoknál viszont nagy hiányérzet mutatkozik. Gyötrő honvágyat éreznek, és egy elérhetetlennek, láthatatlannak és megfoghatatlannak tűnő élet után sóhajtoznak. Ha pedig az életüket napról napra ebben az érzésben élik, valószínű, hogy eljön az a különös pillanat, amikor már csupán egyetlen nyugtalanító kérdésük marad: „Tulajdonképpen miért is élek én?”

 

Ez a szemlélet egyetemes bölcsességen alapul

Van-e egyáltalán ennél fontosabb kérdés? Az egyiptomi beavató-templomokban a következő kérdéseket tették fel: „Ember, ki vagy te? Honnan jössz? Hová mész?” Vajon nem pontosan ezek azok a kérdések, amelyekkel a teremtő próbálja elérni teremtményeit? Vagy legalábbis, nem jelentenek-e ezek a kérdések felhívást saját életünk áttekintésére?

Általánosan elfogadott feltételezés szerint a Föld 4,7 milliárd éves, és kb. 3-4 milliárd éve van még hátra. Az evolúciós elmélet szerint az ember előtt tehát még hosszú fejlődési út áll, de más szemszögből nézve is megállapíthatjuk, hogy az ember még nincsen teljesen készen. Ez a szemlélet az egyetemes bölcsességre támaszkodik, amely megállapítja, hogy az ember folyamatos változás alatt áll. A teremtés folytonosan átalakul, és ezzel együtt változnak a korszakok, az életkörülmények, a teremtmények és az ember is. Amíg élet létezik, addig van előrehaladás és változás is: egyrészt degeneráló jelleggel, a hanyatlás irányában, másrészt azonban regenerálóan is, az alapvető életmegújítás útján. A valódi evolúció pedig a belső tudat kifejlődése! A teremtés méhéből lép elő a világ, a világból pedig az ember, tele kérdéseivel, korlátozottságaival, vérszomjával és kicsinyességével, de mindezekkel együtt birtokolja a belső megújulás óriási lehetőségeit is.

Ismeretes-e már, hogy milyen tulajdonságok szükségesek a belső megújuláshoz? A világ nagy színpadán nem találunk választ erre a kérdésre; tekintetünket befelé kell irányítanunk. Az emberi élet igen fáradságos utat követ a Föld bolygó külső körülményein át, és ez sok bánattal, viszállyal és igazságtalansággal jár együtt. Az igazi ember viszont önmagában keresi a követendő utat – és ez nemcsak egyetlen, különleges emberre érvényes, mint amilyen Buddha vagy Krisztus volt, hanem alapvetően mindenkire.

 

A lélek erősítésére szolgáló zene

A mindennapi életünk abban a környezetben zajlik, ahová a sors helyezett minket. De a bennünk lévő egyetemes tudat, a szellemi kibontakozás mindig is a bensőből fakad. A régi bölcsek azt tanították, hogy a valódi fejlődési tér bennünk található. Arjuna itt keresi Krisna bölcsességét. A gnosztikusok ezen a területen találják meg Sophiát, a bölcsességet, itt találja meg Buddha a megvilágosodást, és itt van a mennyek országa is, amelyről Krisztus beszél.

Ezért először napjainkban nyílik igazi lehetőség arra, hogy az ember Bach Máté Passiójának mélységeit valóban átélhesse. Bach zenéjének matematikai pontossága, szabályszerűsége és dallamvilágának tiszta szépsége messze túlmutat bármely pusztán zenei célkitűzésen. Bach zenéje megerősíti lelkünk több fontos elemét: például a szabadságot, a korlátozásoktól és a bűntől való megváltást, de egyben a harmóniát és az isteni teremtés széleskörű megértését is, melyben mindennek megvan a saját helye és hangzása. Ezek a hangok egységet alkotva szólalnak meg.

Aki legmélyebb bensője után kutat, találkozni fog ezekkel az elemekkel. A bölcsesség azonban nem esik „csak úgy”, minden további nélkül az ölünkbe. Csak akkor érthetjük meg az ősi bölcsességet, ha megvan az erre hangolt eszközünk. Aki bármit is meg akar tudni a belső életről, annak – még ha csak kezdeti szinten is – rendelkeznie kell ezzel a belső élettel, mert ennek növekedésével együtt gyarapodik a bölcsesség is.

Az a belső élet, amire itt gondolunk, a fejlődés legelső elveihez csatlakozik. Az a törvény, mely szerint egy magasabb fejlődési szintre csakis az alacsonyabb elhagyásával lehet eljutni, az emberre is érvényes. Aki meg akarja kapni a belső életet, annak el kell búcsúznia a külső élettől, és a külső, kísérletezgető tudástól.

 

A feladat megoldása szinte lehetetlen

A klasszikus rózsakeresztesek egyik követője, Johannes Arndt, így írt 1736-ban: „Aki láthatott egy ilyen lelket, az a legszebb teremtményt láthatta, amelyben az isteni világosság sugárzik, hiszen az ilyen lélek egyesült Istennel, és ő maga is isteni, többé már nem a természetből, hanem a kegyelemből való.”

Minden ember, aki elkülönült egyedként akar ilyen lelket kifejleszteni, ennek minden, jelenleg még szunnyadó tulajdonságával együtt, az szinte megoldhatatlan feladat előtt találja magát. A jelen időszakban már alig van lehetőség elszigetelődni a tömegtől, a mindennapi élet ingereitől és befolyásaitól. Ezért jelenik meg egy szellemi iskola a történelem bizonyos pillanataiban. Korunkban, 1924-ben rakták le egy ilyen szellemi iskola alapjait Hollandiában, hogy a Rózsakereszt Testvériségének világot átfogó munkáját kivitelezhessék. Ez az iskola a jelenleg Lectorium Rosicrucianum néven ismert szervezetté, az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolájává fejlődött. Az iskolában összekapcsolódik mindazok törekvése, akik képesek az egyetemes folyamban ár ellen, a jelenben megnyilvánuló forrás felé haladni. A közösségen belül a tudatosan élő lélekember körvonalai mutatkoznak meg. Megállapítható, hogy egy hiteles szellemi iskola megjelenése éppúgy feltétlenül az evolúció egyik szükségszerű következménye, mint a teremtés egyéb megnyilvánulásai. Szabad fordításban idézzük Conway Morris mondását: „Ha a Földnek még egyszer elölről kellene kezdenie, nyilván újra létrejönne egy szellemi iskola, mégpedig a boldogság hosszadalmas keresésére adott válaszként.”

És még mindig változatlan érvénnyel szól hozzánk a keresztény időszámítás kezdetéről származó, erőteljes felhívás:

„Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely minékünk megjelentetik. Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

(Pál levele a rómaiakhoz 8, 18-19.)

Az ember kettős története

 

Minden embernek választásokat és döntéseket kell hoznia, majd cselekvés közben meg kell felelnie az etika követelményeinek. Milyen irányelveket fog követni, és mely mérce alapján? Ezek a kérdések nemcsak a vezetőket és a tudósokat érintik. A nyugati kultúrában az értelem és az erkölcs között fokozatosan nagy feszültségek alakultak ki. Mindenki ismeri az ebből eredő bizonytalanságokat, és a gyakran egymásnak ellentmondó eszméket, amelyek befolyásolnak minket. Ezzel mindenki szembe kerül, mindenki, aki keres.

 

Amikor a hermészi filozófiában a teremtésről beszélnek, akkor ezen a Logosz hétszeres megnyilvánulását értik. A teremtés – állapítja meg Hermész Triszmegisztosz – hét teremtési vagy megnyilvánulási területen fejeződik ki, azon a hét kozmikus területen, amelyek az egész, mindent átfogó teret alkotják. Ezt a kozmikus hétséget a rejtett Istenség, vagyis az ismerhetetlen Isten karolja át és fogja össze.

Hermész egy beszélgetés során fiát, Tátot, a teremtésről oktatja. Tát az istenkereső ember, aki a lélek csodáját kutatja. Hermész az ősbölcsesség, aki a teremtést, és a Logosz hétszeres megnyilvánulását magyarázza. Ez nagyon lényeges az ember számára, mert meg kell ismernie helyét és feladatát a teremtésben. A Corpus Hermeticum nyolcadik könyvében aztán Hermész meg is mondja: „Mert Isten nem létezne valóban, ha nem lenne láthatatlan. Mert minden, ami látható, az egyszer lett, valamikor megjelent. Az észlelhetetlen azonban mindörökké létezik, mert nem kell megjelennie: örök és minden mást megjelentet. Mindent megnyilvánít, anélkül hogy ő maga megjelenne, mindent megszül, anélkül hogy ő maga született volna. Semmilyen észlelhető alakban nem mutatkozik, hanem mindent észlelhető formával ajándékoz meg.”

A Tabula Smaragdina ezt az oly gyakran félreértett szavakkal foglalja össze: „Mint fent úgy lent.” Ez a gondolat a megismerés keresésének igazi mozgatórugója. Az érzéki vagy objektív világot a legapróbb részletekig és a legeldugottabb részekig elemzik, vizsgálják, átkutatják és – ahogy mondani szokás – boncolgatják. Francis Bacon (1561-1626) a tapasztalaton alapuló tudományok megalapítóinak egyike, ezt így fejezte ki: „A tudománynak ki kell csikarnia a természettől a titkokat, hogy az ember szolgálatára válhasson.” A most ismert természeti törvényeket és a segítségükkel felhasznált erőket az ember, a természet és a teremtő lényének fáradhatatlan keresése során fedezték fel.

Mindenkinek gyakorlatilag minden pillanatban választania kell, és vállalnia is annak következményeit. Az ismeretszerzés módja, eredménye, valamint e tudomány felhasználása, és annak következményei azzal a kérdéssel szembesítenek minket, hogy meddig lehet és szabad elmenni az ismeretek megszerzésében és alkalmazásában. Hol vannak a határok? Léteznek-e egyáltalán? Például, hol van a határ az abortusz, vagy a szervátültetés és a szervátadás esetében? Hol vannak a biológiai-ipar határai? Milyen következményekkel járnak ezek az emberre, az állatvilágra, valamint a földi környezetre és életre?

Ismét megmutatkozik, hogy a teremtés legelső okának és önazonosságának véget nem érő keresése az embert nem sokkal vitte előbbre. De valójában mit is keres? Belátását milyen ismerettel akarja gazdagítani? A megszerzett ismereteivel, felfedezéseivel, szerzeményeivel vajon boldogabb és tökéletesebb lett-e?

Sokan naponta kérdik maguktól, miért olyan ez az élet, amilyen? Keresik boldogtalanságuk, elégedetlenségük és békétlenségük gyökereit, és tekintélyekhez fordulnak. A múltban keresnek, ásatásokat folytatnak származásuk kiderítésére, elemzik vérségi kötelékeiket és tulajdonságaikat. Így küszködnek, birkóznak, mialatt ál-ismeretek, dogmatizmus, agyafúrtság és rituálék szövevényében raboskodnak. Mindezek pedig a kettősség, a dualitás részei, amibe az egész emberiség be van zárva. Öntudatos lényekké válnak, akiknek életét a meg nem értett és feldolgozatlan múlt impulzusai határozzák meg. Ez az individualitás (szó szerint: oszthatatlanság) csak egy bizonyosságot ismer: a halált. A francia egzisztencialista Albert Camus (1913-1960) ezt a bizonyosságot „a legnagyobb igazságtalanságnak” bélyegezte.

Egyes gondolkodók az embert értelmes és gyakorlatias, de érzelmileg fejletlen lénynek tekintik, aki az istenkeresés útján halad. Mert Isten megint visszatért. Egy újságcikkben ez állt: „Isten piaci hiánycikk lett, méretre szabott fogyasztási cikk, aminek el kell űznie a szellemi és érzelmi ürességet és alultápláltságot.” Óvatosan kifejezve meg lehet állapítani, hogy a szeretet-gyűlölet viszonylatában, az értelem és a vallás közül az értelem van nyerőben. Ennek következményei mély nyomokat hagynak hátra.

Emellett fejlődik ki azoknak a története, akiknek a lényében a szabadság, az egyetemes rend és szépség, az igazság és jóság titka, mint valami lángoló tűz sugárzik. Ettől a belső képtől vezérelve világító ösvényt húztak és húznak az ellentétek és megmerevedett gondolatképek sivatagán át. Nem hagyatkoznak hitcikkelyekre, álláspontokra vagy okozati összefüggésekre. Az összhangot, az engedelmességet, a békességet, a testvériséget és a szeretetet hirdetik. De amíg az ember nem ismeri önmagát, addig belülről nem tudja ezeket az értékeket megérteni, nem tud elviselhető lenni, és testvérére vigyázni. Mert még az önérvényesítés törvényeinek engedelmeskedik, és Krisztus szeretete még idegen a számára. Az ilyen szellemek története a lázadás, vita, veszekedés, viszály és felkelés. Nem annyira egy társadalmi rend vagy hatalom képviselői ellen küzdenek, hanem az elnyomás és az ebből létrejövő rabszolgai engedelmesség ellen. Ezek a forradalmárok mindenek előtt az ember magas származására, és elpusztíthatatlan belső birtokára: a lélek titkára utaltak és utalnak.

A farkas mint misztériumállat

 

A farkast rendszerint gonosz állatnak tartják. Mivel megtámadja az állatokat és – egyesek szerint – az embereket is, ezért általában nem kedvelik. A „juhoknak ruhájába bújt ragadozó farkasok” bibliai kifejezés szó szerinti értelmezésével pedig olykor szentesítették vadászatát és pusztítását is.

 

A farkas jelképe azonban segíthet kulturális előítéleteink leleplezésében is. Nem lehet, hogy a farkas a legbenső lényünket vezérlő félelem tükröződése, melyet nem akarunk elismerni és ezért elfojtunk? Jól ismert lelki jelenség, hogy saját tehetetlenségünket másokra vetítjük ki. Ha például egy ország politikai és gazdasági helyzete kedvezőtlen, az emberek bűnbakot keresnek, akit felelőssé tehetnek a megoldatlan problémák miatt. Ebben a vonatkozásban a „gonosz farkas” képzetét a saját lényünkben lévő gonoszság, és rossz tulajdonságaink elrejtésére használhatjuk.

A viselkedéskutatás kimutatta, hogy a farkas alapvető hajlama inkább a megfutamodás, mint a támadás. A farkas kerüli az emberrel való találkozást, óvatos és félénk. Ezenkívül az élelemkeresés kényszerítő szükségéből eredő kóborlás és vadászat erős ösztöne jellemzi. Pont, mint az ember? Ragadozó és dögevő lévén a farkast a halállal társítják. Ezért az élet és halál közötti határral szembesíti az embert.

A germán nyelvekben a farkas (wolf) jelentése „(fény)elnyelő”. Az Eddában, az ősi izlandi isten-eposzban az istenek alkonyáról beszélnek, amikor a farkasok kerülnek hatalomra. Odint, a germán panteon főistenét lenyeli Fenris, a farkas (szó szerint „a megkötöző”). Fenris viszont Loki gyermeke. Loki a hamisság istene, a germán Lucifer. A többi germán isten kénytelen egyezséget kötni Lokival, hogy saját életüket mentsék, különben őket is sorra lenyelné. A Loki név lobogó lángot vagy izzást is jelent. Ez az alacsonyrendű – bukott – világ tűzelvét jelképezi.

Odinnak is volt két farkasa. Geri (a Mohó) és Freki (a Falánk) többek között a főisten szolgái és hírvivői. A görög mitológiában, Apollón istennek szintén volt egy üzenetvivő farkasa Lükaiosz, amely a görög „fény” szóra utal. Ilyenformán Lükaiosz fényhordozó. A kora bizánci ikonokon pedig Krisztofóruszt néha kutya- vagy farkasfejjel ábrázolták.

A fentiekből úgy tűnik, hogy a farkas olyan belső dologgal szembesít minket, amely arra késztet, hogy meghátráljunk és megfutamodjunk az emberi lét misztériuma elől. Ezzel a nézettel kerülünk szembe például az etrúriai ásatások leletein látható farkas-misztériumoknál. Az etruszk vázák jelenetei alapján elképzelést alkothatunk e misztériumokról és azok beavatási szertartásairól. Egy kútból farkas fejű embert húznak ki, aki megjelenésével megijeszti a bámészkodókat. Egy pap áldozati kehelyből szentelt vizet hint rá. Eme „keresztelés” által a farkas fejű ember az istenivel kapcsolódik össze, miközben a nézők köveket dobálnak a beavatandó jelöltre. A farkasfejet itt egy még élettelen forma vagy alak jelképének láthatjuk, amely a teremtővel való kapcsolat során megelevenedhet. Ezután többé már nem megtestesítője, hanem csak egyszerű képe a gonosznak, mint ahogy a luciferi ember is a benne élő gonosznak a képe.

A római városalapítók, Romulus és Rémus legendájában az emberiség lefelé vezető útja tárulhat elénk. A történet egy testvérharccal kezdődik. A hatalomra éhes fivér megfosztja trónjától bátyját, a királyt, majd megöleti a trónörököst. A király lányát, Rhea Silviát pedig arra kényszeríti, hogy papnő legyen, nehogy új trónörökösnek adhasson életet. Ekkor közbelépnek az istenek. Mars egyesül Rhea Silviával, aki ikreket szül, Romulust és Rémust. Ellenségük vesszőkosárban a Tiberis folyóba veti a csecsemőket. A kosár, mielőtt kiérne a tengerre, fönnakad egy hatalmas fügefa, a Ficus Ruminalis gyökerei között.

A fa közelében, a Palatinusz lábánál egy nőstényfarkas tanyázik, aki megtalálja az ikreket, és táplálni kezdi őket. Egy napon Fausztulusz, a juhász felfedezi a gyerekeket, és befogadja őket a családjába. Felesége, akit Lupának, nőstényfarkasnak hívnak, a fiúk mostohaanyja lesz. Amikor a gyerekek felnőnek, elűzik a trónbitorlót, és ismét nagyapjukat helyezik a királyi székbe. Ezután két várost alapítanak: Romulus városa a Palatinuson épül, míg Rémusé Aventine területén.

Ezt követően újabb testvérharcra kerül sor. Romulus, a fiatalabb, dühében megöli bátyját, Rémust, mivel ez utóbbi nevetve átugorja városának áthághatatlannak hitt falát. Rémus, akinek neve – Szaturnusz istenre utalva – „kormányt” jelent, az ember szent nézetét jelképezi, ami meghalt bennünk, és csak a misztériumokban él tovább. Romulus a földi személyiség jelképe, míg Rémus az isteni lélekpárja.

 

A nőstényfarkas mint a Mars jelképe

A Romulust és Rémust gondozó nőstényfarkast a Mars jelképének tekinthetjük, és Mars általában a háború isteneként ismert. A mar szó azt jelenti, hogy fénylik és vakít, de azt is, hogy nemz, létrehoz, illetve meghal. Mint főnév a latin mors szóval rokon, amely halált jelent. A germán népek számára Mar egy gonosz szellem, aki lidércnyomásokat okoz. A buddhista legendákban Mara megpróbálja elcsábítani Sziddhárta herceget, a leendő Buddhát. A zsidó „marah” szó keserűt, sósat jelent. A pusztai vándorlás során Mózes ihatóvá változtatja Marah kútjának keserű vizét.

Mar (Mars, Marah) átalakíthatóságának és megválthatóságának ténye megtalálható a Bibliában. Ruth Könyvében Noémiről, a kedvesről olvasunk, aki úgy érzi, hogy Isten elhagyta, mert a halál az egész családját elpusztította. Ezért Marah-nak, keserűnek nevezte magát. Marah menye, Ruth (Istennel való barátság) Dávid házának ősanyja lett. Marah-ból – ahogy latinra fordították – Mária lett. Mária a kristálytiszta tenger jelképe, melyet az alkimisták prima matériának neveztek, melyből az új életnek kell fakadnia. Más szóval, a keserűt tisztává kell változtatni. Tehát két állapotot különböztethetünk meg: az eredeti Isteni anyagot, és az ebből kibukott teremtményeket, akiket Romulus és Rémus jelképez.

 

Vesta és a farkas

Romulus és Rémus anyja vesta-szűz, azaz Vesta istennő papnője, aki a szent tüzet őrzi. Ő volt Róma szent istennője, aki csak egy eszmét képviselt, mivel neki nem állítottak szobrokat és róla nem keletkeztek mítoszok. Vesta a Venusta szó rövidülése, ami Vénusz jelzői formája, a vestis, öltözet szóval rokon. Az öltözet az edényt jelenti, amelyben a szent láng ég.

A római ház előterének neve vestibulum volt, ahol az utcai öltözetet levették, mielőtt a házba beléptek volna. A leghíresebb pompeji vestibulum mozaikpadlója egy fekete kutyát ábrázol „Cave canem” (óvakodj a kutyától) felirattal. A középkori művészek a pokol tátongó torkát farkastorokként ábrázolták. Néhány templom bejáratát farkasokra hasonlító emberevő démonok ábrázolásával díszítették.

Miután Jézus meghalt a kereszten, alászállt a pokolba, hogy az embereket megszabadítsa földi öltözéküktől. A misztériumok beteljesítését néha úgy is tekintik, mint öltözet- illetve alakváltozást. A katárok ezt a folyamatot endúrának nevezték: a földi erők rendszerének gyengülése, melyek helyét fokozatosan az isteni erővonalrendszer veszi át. Vagy, ahogyan a modern Rózsakereszt mondja: a régi személyiséget felváltja egy új, a halhatatlan lélekruha. A földi személyiség földi tűzfolyamatok segítségével épül fel, az isteni személyiség pedig az isteni tűzből származik. Ezért kapcsolódik a farkas, a földi személyiség jelképeként a halál folyamataihoz. A farkas szürke bundája a szürke földi öltözet jelképe, melyet végül le kell vetni, hogy megkaphassuk az új élet ragyogó ruháját.

A fogyasztótól az örök emberig

 

A dolgokkal és helyzetekkel szembeni belső elégedetlenségünk vajon nem azt sugallja nekünk, hogy az életnek teljesen más alapon kellene nyugodnia? Nem sejtjük-e titkon, hogy ennek a kulcsát még nem találtuk meg? Nem vagyunk-e afféle „fogyasztói emberek” egy „jóléti, fogyasztói társadalomban”? És nem éppen manapság tapasztalhatjuk, amikor annyiszor hivatkozunk az emberi jogokra, hogy az emberélet alig, vagy egyáltalán nem számít?

 

Mindenütt üléseznek, változásokról és jobbításokról vitáznak, arról, hogyan „lehetne” vagy „kellene”. A világbéke azonban továbbra is a messzi távolban rejtőzik, és emberek sokasága esik el nap mint nap olyan harcokban, melyeknek se eleje, se vége nem látható. Ez újra és újra megtörténik körülöttünk. Amíg azonban ez nem érint közvetlenül minket, megpróbáljuk saját házacskánk kényelmét megőrizni. Amikor ez sikerül, és minden a megszokott mederben zajlik, addig az az érzésünk, hogy ez örökre így is maradhatna. A halál ilyenkor még nagyon távolinak tűnik. Az ember számtalan módon díszítgetheti az életét, és gondtalanul csak a mának élhet. Egészen addig, amíg valami alapjában nem forgatja fel ezt az egész „dolce vitá”-t, ezt az édes életet. Ha ilyenkor elgondolkodunk, akkor felvetődhet a kérdés: „miért történik velem mindez?”

Az ember gyakran bátor és energikus. Erős életösztönnel alkalmazkodik az elkerülhetetlen helyzetekhez. Az is lehetséges azonban, hogy a megrázó tapasztalatok után az élet értelmét kezdi keresni. Mi is az tulajdonképpen? Miből áll? Mi az élet célja? Talán van hozzá valami titkos szóképlet. A kérdés azonban az: valóban a megszabadulást keresi-e, vagy ez is csak egy újabb időtöltés? Ez azt jelentené, hogy a „kereső” megelégszik a „nem tudom” állapotával.

 

Ügyesen lavírozni az életben

A földi életet a tapasztalatok iskolájának szánták. Már kisgyermek korunktól bizonyos készségeket kell elsajátítanunk ahhoz, hogy felnőhessünk, és felelősséget tudjunk vállalni. Társadalmi szempontból sokan nagyon talpraesettek, és ügyesen, különösebb problémák nélkül lavíroznak át az életen. Ám előbb-utóbb mindenkinél eljön az a pillanat, amikor saját lényük törékenységével és végességével kell szembesülniük. Ez fordulópontot is jelenthet, amely az embert egy határhoz vezeti, és arra ösztönzi, hogy valóban áttörjön minden korlátozáson, és megoldja élete nagy kérdéseit.

Mindannyian rendelkezünk a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés képességével. Néha nagy teljesítményeket visznek végbe e képességekkel, ám a háttérben meghúzódó indítékok nagy nyomorúságot is okozhatnak. A tudomány, vallás és művészet elegendő példával szolgál erre. A varázslóinas története – aki olyan varázsigékkel kísérletezett, melyeket képtelen volt uralni – valóban mindenkire érvényes, függetlenül attól, hogy alacsony vagy magas társadalmi helyzetben él e. Az ilyen kísérletezgetések ellenőrizhetetlenné válhatnak, és aki ezekért felelős, az mindig megpróbálja majd menteni a bőrét. Szerencsére a történetbeli mester a döntő pillanatban visszatér, és minden jóra fordul. A varázslóinas pedig megússza egy alapos leszidással. Nem akart ő semmi rosszat, csupán kíváncsi volt, mi fog történni, és meddig mehet el. Hiszen ez csak egy kísérlet volt! Csakhogy nem számolt cselekedetei következményével.

 

Megtanulni uralkodni az elemeken

A mesékben és a régi példázatokban a föld, a levegő, a víz és a tűz uralásáról beszélnek. Azonban ez nem az a négy elem, amellyel a fizika foglalkozik, hanem négy energiaállapot: a gondolkodás, az érzés, az akarás és a cselekvés jelképei. A levegő a gondolkodás, a víz az érzés, a tűz az akarat, a föld pedig a cselekvés szimbóluma.

Ha feltesszük a kérdést, hogy ezidáig mire jutottunk e képességekkel, akkor meg kell állapítanunk, hogy a gondolkodás – mellyel az állatok fölé emelkedtünk – még mindig nem lebbentette fel a fátylat az élet titkairól. Az is kiderül, hogy a szükségben lévő embertársunk iránti őszinte együttérzés és szánalom a tehetetlenség érzését hagyja maga után, mert nem bizonyul elégségesnek. Noha az akarat is megvan, hogy elérjünk valamit, jó szerződéseket kössünk vagy rendet teremtsünk, gyakran mégis csődöt mond, mivel a megállapodásokat nem tartják be. Emiatt aztán többnyire a cselekvés is eredménytelen marad. Ezzel a négy elemmel tehát azért nem tudunk jól bánni, mert – emberként – nem vagyunk tökéletesek.

Egyre erősebb azonban az a törekvés, hogy megszabaduljunk a fogyasztói ember eszméjétől, és kikutassuk, majd előtérbe állítsuk lényünk valódi és örök értékeit. A bennünk rejlő mag élő és múlhatatlan. Ez a mag egyszer olyan helyzetbe hoz minket, hogy hallanunk kell! És hogyan fogunk akkor a helyes módon válaszolni?

 

Minden válasz önmagunkban rejlik

Aki őszintén és belső indíttatásból kérdezi meg önmagát, hogy hol is lehet a múlhatatlant megtalálni, abba villámként hasíthat az a sugallat, hogy keressen tovább, mégpedig önmagában! A válasz igen közel van hozzánk: a szívünkben. A szív az élet forrása, a lélegző élet dobogó kezdete. E forrásban rejlik a „lélek ismerete”, az a tudás, amelyet az ember valaha birtokolt, mégis elfeledett. A rózsakeresztesek ezt a magelvet nevezik a „szív rózsájának”. Aki ezt a rózsát kibontakoztatja, az elnyeri a belátást. A magasabb tudás utáni komoly vágyakozással kapcsolat jön létre a magelvvel. Ez az ösvény kezdete, amelyen az igaz élet kibontakozik. Az őszinte vágyakozás, és a tudás utáni olthatatlan szomjúság által ez az élet teljesen megnyilvánulhat. A szív rózsája az intenzív odafigyelés által megnyílik, és kisugározza fényét.

 

A transzmutációtól a transzfigurációig

Nyilvánvaló, hogy mindez nem megy végbe egyszerűen magától, hanem egy hosszú tapasztalati út eredménye. Azonban sok olyan ember van, akinek meg kell állapítania, hogy a fény eltemetődött benne. Ha minden jól megy, akkor a négy fent említett képesség mégis folyamatosan megváltozik, és új lehetőségeket teremt. Az elemek transzmutálódnak, előkészülve a transzfiguráció céljára. Ekkor már többé nem földi célokra irányulnak, hanem a magasabb, megszabadító ismeretre, a tisztán gnosztikus életre! A tűz bátorságát és merészségét, a föld kitartását és érvényesülési képességét, a levegő simulékonyságát és intelligenciáját az embernek először meg kell szereznie, hogy a lelket, e szubtilis belső területet felfedezhesse. Ez a felfedezés megvalósítja az érzékeny víz-aspektust. A víz-elem transzmutációja változást okoz az érzelmi életben, eloldozza azt a személyes vonzalmaktól, és helyet teremt a minden teremtmény iránti feltétlen szeretet számára.

Amikor felhangzik a döntő kérelem, hogy „táruljanak fel számomra titkaid”, abban a pillanatban mintha követ dobnának a vízbe, és a szétterjedő hullámok átrezegnek az egész lényen. Ez az őseredeti hang eleinte csak halkan suttog, de aztán hatalmas hívássá növekszik, míg végül összeolvad minden élet egyetemes forrásával.

Ez egy egészen más élet, mint amilyet a kicsiny, korlátozott egyén él. Ekkor az ember a transzfiguráció folyamatában halad, amely eloldozza az anyagtól, és a fölé emeli. Ez az élet azt jelenti, hogy lépésről lépésre nő a megértés bennünk, és az élet célja egyre világosabban kirajzolódik. Ezért végül mély értelmet nyer az életünk.

A hollótól a főnixig

 

Ha a szívet kétség megszállja,

kezdődik a lélek aszálya.

Becsületvallást gyalázat kerget,

hol egy szívben kettő ül nyerget:

vállalkozó kedv és csüggedtség,

hit mellett sivár hitetlenség.

Ily kétszínű szív tarka-barka,

fehér-fekete, mint szarka-farka.

Az ilyen ember maga se tudja,

égbe, pokolba visz-e útja.

Az ingatag társ talpig feketébe öltözik,

és hamarosan a sötétséghez lesz hasonlatos;

míg a másik hűséges, szilárd elmével

a fehérhez húz.

Ez a szárnyaló példázat túlságosan is fénylő a szemnek,

az eltompult ember nem foghatja fel értelmét.

(Wolfram von Eschenbach: Parszifál, 1. 1-17.)

 

A lenyűgöző Parszifál eposz első versszakával Wolfram von Eschenbach már a kezdet kezdetén utal művének misztérium jellegére. Egy olyan állat, mint a fekete-fehér csíkos tollú szarka, kiválóan alkalmas volt a középkorban a lélek állapotának jelképes ábrázolására. E korszak költészetében és festészetében számtalan példát találhatunk erre. A misztériumállatok azonban később is a szellemi fejlődéshez kapcsolódó lelki történések jelképei voltak. A különféle állatok alakját különösen az alkímiában használták, az „izzítólombikban” lezajló folyamatok szemléltetésére, melyekkel belső lelki történéseket ábrázoltak. Például a formátlan Prima Materia fekete anyagát egy fehér sashoz láncolt fekete varanggyal jelképezték, ami azt jelenti, hogy a fény összekapcsolódik a sötétséggel, hogy megszabadítsa azt. Így utal a zöld és a vörös oroszlán, vagy a páva sokszínű farktolla az elemek és fémek kölcsönhatására, melyek a megszabadulás útján végbemenő lelki folyamatok szimbólumai.

Mivel az állatok az emberiség fejlődése során felszabaduló asztrális erők hatására keletkeztek, párhuzam vonható magatartásunk, valamint az állatok formája és viselkedése között – a természet így szinte lelki életünk tükrét tartja elénk. Az állatok az archetipikus erők jelképeként nagy hatással lehetnek tudatunkra, ezért már ősidők óta alkalmazták őket a misztériumokban.

A misztériumállatok között a madarak különösen fontos helyet foglalnak el. Ez az ismert madarakon kívül a különböző állatokból összetevődő mesebeli lényekre is vonatkozik, mint például a griffmadárra, amely a sas és az oroszlán részeiből áll. Mivel a madarak a levegőbe felemelkedve ismét visszatérhetnek a földre, szimbolikusan összekötik a mennyet és a Földet. Nem ilyen madár-e az emberi lélek is, amely a szellemi irányulás pillanataiban a durva anyagból a finomabb szférákba emelkedik?

A különféle madarak világos vagy sötét színe a fény vagy a sötétség birodalmához fűződő kapcsolatukra is utal. A természet sokszínűsége olykor zavaróan hat, ezért használta Wolfram von Eschenbach a szarka fekete-fehér tollait hasadt lélekállapotunk jelképeként.

 

Az öt misztériummadár

Az alkímiai művekben újra és újra a misztériummadarak bizonyos sorrendjével találkozhatunk. A régi rózsakeresztes-alkímiai tankönyv, a Musaeum Hermeticum Reformatum et Amplificatum (Hermann van Sande, Frankfurt 1677.) egyik képén egy kör felső felében a mennyei hierarchiát és az apostoli állatövet ábrázolták. Az alsó félkörben balról jobbra haladva egymás mellett öt misztériummadár látható, melyek a szellemi fejlődés fázisait jelentik: a holló, a hattyú, a baziliszkusz, a pelikán és a főnix. Ugyanezekkel a misztériummadarakkal találkozunk a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című műben is, melyet Jan van Rijckenborgh látott el magyarázatokkal. (I. kötet, magyarul megjelent 1991-ben.) A második oldalon találjuk a festő Johfra A Rózsakereszt misztériumai című rajzát, melyen pontosan ugyanezeket a misztériummadarakat ábrázolja egy pentagram csúcsai mellett. A pentagram öt oldalán keresztül a madarak a fenti sorrendben követik egymást, így szimbolizálva az alkímiai változás ötszörös ösvényét az ólomtól az aranyig, az utat a hollótól a főnixig – a lélek megszabadulásának útját az anyagból.

Figyelembe kell vennünk ugyanakkor, hogy a lélek fejlődési szakaszai kereszteződnek és megegyeznek egymással. Például meg kell említenünk, hogy a holló még akkor is jelen van, amikor a főnix már feltámadt, mert a durva anyag mindaddig képes elsötétíteni a tudatot, amíg még szorosan függünk az anyagi ruhától.

Ezen ősi szimbólumok kifejező formája és igazsága az évszázadok folyamán semmit sem veszített erejéből, és a megszabadulás útját ma is a misztériummadarak útjaként ábrázolhatjuk. Alexander Nitzberg, a Düsseldorfban élő orosz költő ihletett merített az ősi szimbólumokból. A régi Musaeum Hermeticum képeinek hatására költeményciklust alkotott, amely a megfelelő bibliai idézetekkel együtt H.-A. Stamm Krisztus a mennyei főnix című zeneművének szövegkönyve lett. Cikkünk vezérfonalául ezeket a verseket választottuk.

 

A holló

A legeslegmélyebb éjszakán,

mikor nem gyúlt számomra fény,

a sötétségtől erőm fogytán

mintegy sírban feküdtem én.

 

Mint fekete holló szárnya

az üresség úgy ölelt át,

és kínzón érződött a fájdalom árnya

minden földi dolgon át.

 

És szőlőt hoztak nekem,

és hozták a kenyeret,

és új élet csírázott bennem

mely a halálból eredt.

 

Új élet, mely rejtőzködve

ragyog a sötétség fölött.

S az új hajnal felé törekedve

a távolból megláttam ŐT.

 

A hollón fekete színe a legfeltűnőbb. A fekete valami egészen különleges dolog. Vitatott, hogy egyáltalán színnek minősül-e, és a kutatások még nem mutatták ki, hogy a fekete színt optikailag hogyan ismerjük fel. A fekete valami rejtettre utal, gondoljunk csak a „Fekete Ozirisz”, a rejtett belső szellem képére. A fekete elnyeli a fényt. Ez belülről kifelé, és megfordítva is érvényes. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a szellem fénye még fogságban van bennünk, másrészt pedig azt, hogy a kereső ember a természet megszokott fénybefolyásaitól távol tartja magát.

A fekete holló a szellemi ösvény kezdetét jelöli. Az alkímiában a nigredo-fázis az elfeketedés szakaszának jelképe, melyben az alkimista az izzító-lombikban szimbolikusan meghal: a személyiség ekkor alámerül az endúrában. Nem véletlen, hogy útja előkészítő szakasza után Rózsakereszt Krisztián is maga mögött hagyja a hollót. A hollóhoz tartozó bolygó a Szaturnusz, eleme az ólom. Az alkímiában a bolygókat és a nekik megfelelő fémeket azonos jellel ábrázolták, mivel a földi fémek bizonyos bolygói erők megnyilvánulásai, másrészt minden bolygó a naprendszer őstípusának alaperejét jeleníti meg. A napkozmosz szerveiként a bolygóknak meghatározott feladatuk van a naptestben. Itt azonban ne az égitest anyagi nézetére gondoljunk, hanem inkább arra a finomabb hatásra, melyet a régi asztrozófiában „asztrálnak” (astra = csillag) neveztek. E bölcsesség szerint a Nap (szellem, arany) és a Hold (lélek, ezüst) a hét bolygóhoz tartozik. A három külső misztériumbolygó, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó pedig különleges helyet foglalnak el: irányítják és dinamizálják a szellemi átváltozási folyamatokat. A Földet, melynek fémje az antimon, nem sorolták a misztériumbolygók közé.

A Naprendszer bolygói nagy hatással vannak a Föld minden természeti birodalmára, és különösen az emberiségre. E befolyások hatása az azt megtapasztalók irányulásától függ, ezért gyakran földhöz kötő is lehet, aki azonban a szellemi fejlődés útján jár, az megszabadító erőnek tapasztalhatja őket.

A földi ólmot Szaturnusz bolygói befolyása és vezetése alakítja, ami azt jelenti, hogy a Szaturnusz „polarizálja” az ólom atomjait. A Szaturnusznak két nézete van. Egyrészt ő a magvető, amely megkristályosító hatásával felépíti a megjelenési formákat. Így alakul ki Szaturnusz hatására testünk, és különösen annak durvaanyagi része, a csontozat. Szaturnuszban másrészt a „kaszás” csontvázát is láthatjuk, amely – ha a kristályosodás túlságosan előrehaladt – újra lebontja azt, ami felépült. Tehát a haldoklás és a halál is az uralma alatt állnak. Ezért nem meglepő, hogy a görög mitológiában Kronosz – a Szaturnusz görög neve – „felfalja gyermekeit”.

Ezért a holló, mint a Szaturnusz madara, először is az elsötétült, elszigetelt éntudat, a mély anyagba süllyedtség és az Istentől való elhagyatottság jelképe. Ha azonban tudatosul bennünk ez az elszigetelt magány, és bűntudat – a fénytől való elkülönültség tudata – fejlődik ki bennünk, akkor máris a nagy változás kezdetén állunk. Ez a felismerés a fény érintéséből keletkezik, mert a sötétség nem tudja önmagát, mint sötétséget megtapasztalni. Ezért is mondjuk, hogy a „belátás egy feltárult kapu” – ez Szaturnusz kapuja. A kereső ember csak akkor tudja levonni a következtetéseket, és feláldozni földi én-tudatát az endúra ösvényén, ha el tudja fogadni azt a fájdalmas felismerést, hogy szó szerint „elsötétült elmével él”. Ezért hangsúlyozza a mitológia sok helyen a holló pozitív oldalát, különleges intelligenciáját, és emiatt ábrázolják az alkímiai jelképrendszerben a hollót gyakran fehér fejjel.

Ebből a pozitív nézőpontból a holló már egy magasabb fejlődési fokon álló ember kifejeződése. Ezenkívül jelképezheti az önkéntes magányt, a külső érzéki világtól való elfordulást és a kezdetben még homályos befelé irányulást. Nem tapasztalja-e meg minden kereső, hogy Szaturnusz befolyása olykor pesszimizmust okoz, és érezteti a Föld lehúzó erejét, melynek bénulással fenyegető vonzását újra és újra tudatos irányulással kell leküzdenie? A megkristályosító Szaturnusz-hatást tehát mindig újra fel kell törni. Nem véletlen, hogy a Szaturnusz jelében a testet és a Földet jelképező kereszt, a félkör – a lélek jele – felett helyezkedik el. A Szaturnusz befolyása alatt álló lélek „magára veszi keresztjét”.

Így fejlődik ki lassanként az ösvény elején a János-ember, Pátmosz szigetének magányos embere, aki kész egyengetni urának útját és viselni a remeték fekete ruháját. A fekete lepel itt a növekvő lélek lassankénti elszigetelődésére utal a dialektikus világ fényével szemben, amire azonban a jelöltnek semmiképpen sem kell rákényszerítenie magát. A világosság utáni erőteljes vágyakozása miatt a Krisztus-erő vezeti el oda. Ez a hatalmas különbség az okkult tevékenységek és a valódi szellemi folyamat között.

 

A hattyú

Tollam ragyogó fehér.

Alattam tiszta áramlat úszik

ragyogó színem tükrözi felém,

mutatva, hogy minden bennem nyugszik.

 

Lelkemből emelkedik énekem,

torkomból a mennyekbe száll.

Szárnyaimat leteszem,

mert csak dalolni tudok már.

 

A hangokban feloldódom,

és testemet rezgés rázza.

Erőteljes hattyúdalom

a mindenség figyelve koronázza.

 

Az ébredező önismerettől megvilágosodik a jellem és megtisztul a lélegzőtér. Az alkímia nyelvén szólva: a folyamat második lépéseként felragyog a kristálytiszta fehér. A megtisztított lélegzőteret fehér rózsának, vagy János-rózsának is nevezik, amely tiszta vizű tóként egyre jobban tükrözheti vissza a Nap fényét, és ezen a tavon pihenhet a hattyú. A hattyú az új lélek jelképe, amely az isteni fénynek való odaadásból születik. Öltözete fehér vászon, melyet Jupiter-köntösnek neveznek. A bolygói hatás ettől a pillanattól kezdve a Jupiterből, az éjszakai égbolt legfényesebb csillagából árad. A hozzá tartozó fém az ón, amely lecsiszolva visszatükrözi a fényt. A Jupiter jele egy kereszt bal oldalán lévő félhold, befolyása pedig optimista látásmóddal jár, ezért az ilyen ember „joviális” (Jovi = Jupiter).

A hattyú nyaka hosszú, feje pedig magasan kiemelkedik a törzsből: a tudatállapot uralkodik az anyag felett. Ez az új, nagyon örömteli állapot azonban azzal a veszéllyel jár, hogy a törekvő ember önelégülten megreked annál a gondolatnál, hogy szellemileg előbbre jutott. A hattyú ezt is világosan szemlélteti: ritkán láthatjuk repülni, inkább elegánsan siklik a vízen. Az új állapot másik veszélye a büszkeség és a szép látszathoz való ragaszkodás, melyre énünk rendkívül hajlamos. Ha azonban a jelölt el akarja érni a következő fokot, el kell kezdenie hattyúdalának énekét: az endúra dalát.

Meg kell jegyeznünk, hogy az alkímiai folyamat e második szakaszát más állatok is szimbolizálják, mint például a fehér galamb vagy a sárkánnyal küzdő fehér sas.

 

A baziliszkusz

Ahol nagy a sötétség mélye

kígyófajzat előkúszik,

éles harapásainak mérge

már a véremben úszik,

 

hogy fogainak égető marása

belsőmet átjárja s eltölti.

És az undorító kígyók látványa

bennem a lelket dermeszti.

 

„Miért hoztatok fel minket Egyiptomból,

hogy meghaljunk e pusztában?

És monda az Úr: Csinálj magadnak érckígyót,

és tűzd fel azt póznára:

és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra,

életben maradjon.”

 

És elérve a vadak keresztútjára,

reám tekintett az ÉLET.

És a vérem – pillantva arcára –

ereimben száguldva éled.

 

És a hang fentről beszél:

„Ez az én szeretett fiam,

kit megmentéstekre küldtem én!”

 

És menekül az irtóztató kígyó.

 

A baziliszkusz mesebeli lényében azokat a negatív erőket foglalták össze, melyek az embert kitartóan a földhöz és a természethez kötözik. Ő a sárkánykígyó, amely egyetlen pillantásával halált okoz. A baziliszkusznak kakasfeje van, melyet gyakran koronával ábrázolnak. Úgy mondják, hogy kígyók és varangyok félresikerült tojásából, sőt a ganéjból kel életre. Ez a szemléletes jelképbeszéd a lényünkben lévő minden ésszerűtlen, ostoba és visszataszító dologra utal, melyeknek el kell tűnniük. A kakas itt nem egy új reggel hírnöke, hanem a civakodó állat, melynek tűzpiros taraja az alacsonyrendű állati ösztön uralmára utal a földi értelem felett.

A „baziliszkusz” görög szó, jelentése „kis király”, amely szemléletesen mutatja be az alacsonyrendű ént, amely hosszú ideig, kitartóan „uralkodik” a felfelé törekvő lélekerőkön, hátráltatva azokat.

Szárnyak nélkül a baziliszkuszt a kígyók közé sorolják, szárnyakkal pedig misztériummadár. Bolygója a Mars, amely a vasat polarizálja. Az emberben a vas biztosítja a vér melegét, és képessé teszi arra, hogy akaratát tetteivel fejezze ki. Mivel a tett és az agresszió szoros kapcsolatban áll egymással, nem véletlen, hogy a Mars az erőszakban és vérontásban örömét lelő háború istenévé vált.

A szellemileg törekvő ember számára az ősi, földre irányuló has-tudat szüntelenül zavart okoz, nemcsak a benne lévő szexuális erő értelmében, hanem mindenekelőtt azért, mert a napfonat, mint a medenceszentély „agya” az alacsonyrendű akarat székhelye. Innen fejti ki ellenállását – képtelen sugallataival, kétellyel és hitetlenséggel – a szellemi irányulással szemben. Amikor a zsidók Mózessel a pusztában vándoroltak, zúgolódni kezdtek „Miért vezettél ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában?” (Mózes 4. könyve, 21,5)

Aki a lélekmegújulás ösvényére lép, mindenkinek át kell élnie az összetörés e szakaszát. Ezt a tisztító égést szinte egy testileg megélt kígyómarásnak érezhetjük, amikor a régi szokások ismét felütik fejüket. Ezért válaszul Mózes könyörgésére az Úr megparancsolja, hogy jelképként egy érckígyót állítsanak fel. Akit a kígyók megmarnak, és erre a jelre feltekint, az életben marad – mondja a történet. Ezt a folyamatot ábrázolja az alkimisták keresztre tekeredő kígyója a „serpens mercurialis”. A felegyenesedett kígyó, ellentétben a csúszómászóval, a megtisztult tudatállapot, a megvilágosult lény szimbóluma. Az alantas akaratot önátadással kell legyőzni, azzal, hogy az alantas énből eredő ingerekre nem reagálunk.

Az alkimisták azt ajánlják, hogy a baziliszkusz elé tükröt kell tartani, hogy halált hozó, mérgező pillantása visszavetüljön rá. Ez a tükör az önismeret, a saját vagy mások énjéből fakadó erők semleges megfigyelésének jelképe. Ha az ember zaklatott állapotba kerül és felforr a vére, a lehető leggyorsabban le kell higgadnia, mielőtt cselekedne.

Néhány tanulmányban a baziliszkusz mellett a kígyóölő páva is megjelenik. Híres, minden színben pompázó farktollával, a „cauda pavonis” -al a kígyóméreg – a negatív karmikus erő – napszerű szubsztanciává alakítható. A pávafarok „szeme” emellett a valódi, önismeretből fakadó bölcsesség kifejeződése is, amely a negatív karmával, a baziliszkusszal való összeütközésből keletkezik. E madár jelentésének azonban más nézőpontja is lehet. A páva ugyanakkor hiúságunkat is bemutatja: a saját pompánkkal és nagyszerűségünkkel való kérkedést. A pávaszimbólum ilyen kétirányú magyarázatán alapul egyes alkímiai tanulmányok kijelentése, hogy az alkímiai folyamat kudarcba fullad, ha a pávafarok megmutatkozik. Ha a jelölt még nem tudja elutasítani ellenfelének sugallatait, és vélt előrehaladásának fényében sütkérezik, akkor összekeveri a transzfiguráció ösvényét az én-kultúra okkult útjával. Ezért a szándék mindig döntő fontosságú a folyamat szempontjából: a felfuvalkodott én pávaszemei mutatkoznak-e meg, vagy az „ígéret ívének” szétterülő színpompája, a gnosztikus élő test ragyogása?

 

A pelikán

Tollazatom ragyogó fehér.

Fölöttem az egek fénye

ragyogó színem tükrözi felém,

és szívem szétmarja sugarainak fénye.

 

És szívem sok vörös kis darabját

patakként vérezve

hét fiókámnak adom,

szárnyaimmal dómot képezve:

 

Kupolájuk alatt

lesz ÉLETTÉ és SZELLEMMÉ

minden hús, mint lenyelt falat

és minden elnyelt vér.

 

Ha a jelölt átélte és átszenvedte a baziliszkusz támadásait, beléphet egy valóban papi létállapotba. Az új lélek erői most már felszabadulnak, és az embertársakra irányuló tudatos, önfeláldozó szolgálatban hétszeresen megnyilvánulnak. Ezt jelképezi a hét fiókáját saját szíve vérével tápláló pelikán. Ez a papi munka az igazi rózsakeresztes feladata. Ezért létezik a magas szintű szabadkőművesség skót rendszerében egy rózsakeresztes fokozat. Az ehhez tartozó „Rózsakereszt lovagjait” a régi rendszerekben a „Pelikán lovagjainak” is nevezték.

E felebaráti szeretetből fakadó papi munka bolygója a Vénusz. A Vénusz jele egy kereszt és a felette lévő kör. Ezzel azt fejezik ki, hogy az isteni szeretet az anyag felett áll. E felebaráti szeretettel a jelölt életkeresztjének rózsáját vörösre színezi, mint ahogy a Vénusz-fém, a réz is vörösen ragyog. Egy középkorból származó „Bestiárium”-ban, mely valódi állatok és fantáziateremtmények tulajdonságait írja le, egy szövegre bukkanhatunk, mely így hangzik: „Pie Pelicane, Jesu domine” (Óh, pelikán tökéletes jóság, Úr Jézus). Ebben a pelikán tulajdonságára utalva azt javasolják, hogy csak annyi élelmet vegyünk magunkhoz, amennyi az élet fenntartásához valóban szükséges. Ez utalás az önuralomra és a harmonikus erőháztartásra, mely az ösvénynek ebben a szakaszában lehetséges és szükséges.

Átfogóbb értelemben a pelikán egy szellemi iskola élő testét szimbolizálja, amely egy beborító erőteret képez. A pelikán kiterjesztett szárnyai az alattuk összesereglő hét fiókával ezt nagyon szépen mutatják be. Némely mítosz arról beszél, hogy a pelikán megöli dacos fiait, majd három nap múlva saját szíve vérével újra feléleszti őket. Ez azt jelentheti: az erőtér megöli a múlandót, hogy az új, az örök felébredhessen. Valaminek alá kell hanyatlania, hogy az új fejlődése lehetővé váljon.

 

A főnix

Szárnyam csillogása most arany vigalom,

a sírból végre kiszállok én.

Minden bűnöm eltörölte az irgalom,

és bocsánatot nyertem én.

 

Jézus Krisztus, mennyei főnix,

felvisz birodalmába, haza.

Mit az örök égi király őriz,

mely a feltámadás maga!

 

Ha a papi feladatot hűségesen és folyamatosan kivitelezték, feltétlenül bekövetkezik az alacsonyrendű élet feletti győzelem. Ezért a pelikánt gyakran hozzák kapcsolatba a feltámadás mitikus madarával, a főnixszel. Pontosabban mondva, a főnix a transzfiguráció, az úgynevezett „második feltámadás” jelképe. A Merkúr bolygó és a higany jellemzi a folyamatnak ezt a szakaszát.

Az első feltámadást a jelölt a lélek újjászületésekor ünnepelheti, tehát a hattyú fázisában. Ezzel lefektették a transzfiguráció alapjait. A második feltámadás folyamán a megújult idegéterben az „isteni higany” olyan intenzitást ér el, hogy a jelölt feje felett egy lángjáték, egy pünkösdi tűz ragyog fel. Ebben a szakaszban a halál legyőzése befejezett ténnyé vált. Ezért mondhatta Pál apostol első korinthusbeliekhez írott levelében (15, 54-55): „Akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.” Az Ige, az isteni erő már régóta összekapcsolódott a jelölttel. A szívébe írták. Most azonban a Merkúr erő hatására átléphet egy kritikus ponton, és ez az Ige eltölti a jelölt testét és lelkét. Isten szelleme összekapcsolódott a felfelé törekvő emberrel, és a pünkösdi tűz lángkoronaként övezi a fejet. A főnix fejét hercegi tollkorona ékesíti. Olykor két fejjel is ábrázolják, annak jeleként, hogy az új ember kétnemű, tehát a női és a férfi elem újra egyesült benne.

A szellemlélek sugara üstökös-csóvaként fokozatosan megtölti, és aranyra színezi a jelölt egész lélegzőterét. Így enyészik el minden szentségtelen. Az arany a Nap eleme, a másik hét fém szintézise, melyekhez a Hold féme, az ezüst, a lélek fényének szimbóluma is hozzátartozik. Ez a hét fém a higany által áll össze egésszé. Ebben az összefüggésben a glutén, a szentségtelen fém – amely eddig vérünket a karmikus erők vezető közegévé tette – tökéletesen eltűnik.

Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében leírják, hogy Rózsakereszt Krisztiánt mennyire lenyűgözte a főnix szépsége. A főnix nyaka aranysárga színben ragyog (pajzsmirigy-csakra), miközben teste és szárnyai vörösen izzanak. Ez a rózsakeresztesek jelképében a jelölt bensőjében lévő Grálra, és az ibolyakék papkirályi köntösre utal, amely a zarándokot útjának végén beborítja.

Egy régi rajzon az égő máglya ágai, melyről a főnix felemelkedik, ötszöget képeznek, az újjászületés hatalmas szimbólumát. Golgota keresztjének felirata: I. N. R. I., „Igne Natura Renovatur Integra”, szintén a főnixre utal. Jelentése: a tűz által tökéletesen megújul a természet.

Így fejezik ki az alkímiában a misztériumállatok jelképeivel az ösvényt, amelyen megszabadulhatunk a haláltermészet kötöttségeitől. Ez az út a hollótól a főnixig vezet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának szavaival ez azt jelenti, hogy a belső tapasztalás és megvilágosodás ösvénye a földi élet sivatagán át olyan állapothoz vezet, melyben a szolgálat áll az élet középpontjában.

A jó és a rossz mélyebb okai

 

Aki a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában megnyilvánuló magasabb életre törekszik, az gyakran csak nagy fáradsággal ismeri fel a jó és a rossz mélyebb okait. Ha azonban haladni akarunk a szentesülés ösvényén, akkor e kérdés tiszta megértésére van szükségünk. Ezért a tanulónak szüntelenül figyelembe kell vennie e problémát, nehogy a saját fejlődését hátráltassa.

 

A rózsakereszt filozófiájának részletes magyarázatai segíthetnek a helyes tájékozódásban, és az ámítás pókhálóitól való megszabadulásban. Úgy véljük, hogy elérkezett az a pszichológiai pillanat, melyben a tanulók figyelmét különösen a jó és a rossz misztériumára irányíthatjuk.

Legtöbbünknek többé-kevésbé világos képe van bolygói kozmoszunk különböző sztrátumairól, rétegeiről. Azt is tudják, hogy életünk nem a legmagasabb sztrátumban – a legmagasabb hőségszférában – zajlik, hanem egy mélyebben fekvő, dialektikus rétegben. Jóllehet valaha az istenrendben, a legmagasabb hőségszférában tartózkodtunk, azonban a fejlődésünkben bekövetkezett események miatt lesüllyedtünk a dialektikus szférába.

 

Mindkét természeterő nagyon hatalmas

E dialektikus élettér lényegét két nagy természeterő vagy természettörvény határozza meg, melyek tükörképként állnak egymással szemben. Mivel pedig fordítottan arányulnak egymáshoz, ezért nem alkotnak egységet. Ez a két természeterő vonzást és taszítást, fényt és sötétséget, hőséget és hideget, telítettséget és kimerülést, fejlődést és szétesést, röviden: életet és halált okoz. E jelenségek mindegyike fellép az ásványi-, a növényi-, az állati- és az emberi birodalmakban is. Ha dialektikus szféránkból háromdimenziós érzékeinkkel meg tudnánk figyelni a körülöttünk lévő világokat, akkor megállapíthatnánk, hogy e két természeterő azokban is nagyon hatalmas.

Figyelembe kell vennünk azonban, és emlékeznünk kell arra, hogy e természettörvények és természeterők fajtája és hatása most teljesen más, mint amikor sorstársainkkal elértük ezt a réteget. Ezt egy egyszerű példával is megérthetjük. Ha belülről fakadóan harmonikusan reagálunk bizonyos törvényekre, és életünk megfelel azok követelményeinek, akkor a legkisebb mértékben sem akadályoznak minket. Épp ellenkezőleg, akkor erkölcsi támaszt és lelki tartást nyújtanak nekünk, sőt egy adott pillanatban már nem is észleljük a törvények jelenlétét. Ekkor felülemelkedtünk rajtuk, és az így megvalósult összhang alapján erőről erőre haladhatunk tovább.

 

Soha többé háborút!

Ha azonban ellenszegülünk eme törvényeknek, akkor súrlódás és ellenállás keletkezik, amely hőséget kelt. E hőség haragba csap át, a harag pedig tűzvésszé, robbanássá és büntetéssé válik, a büntetés megtapasztalása pedig ismét reakcióhoz vezet. Reagálásunk azonban ekkor nem valódi, nem tökéletesen igaz és teljesen őszinte, hanem – óvatosan kifejezve – valamelyest képmutató.

Ha a zsidó törvény azt mondja, hogy „[…] én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen…” (Mózes II. 20,5) akkor az teljesen igazságos és logikus. Ezzel az ábrázolással és komoly intéssel lehet visszatartani az embert a gonosztól, aki néha túlságosan is szívesen akarja elkövetni azt, annak érdekében, hogy a jóra váltson át. A hitfélelem vezeti el a jóhoz. A jó azonban ekkor meg van szépítve, és nem egyezik az ember valódi minőségével. Kemény tapasztalatoktól űzve könnyen jelentjük ki, hogy „soha többé háborút!” Ez a döntés azonban – amennyiben egyáltalán kivitelezhető – büntetésben, vérben, gyilkosságban és éhségben született. Az ilyen döntés a jóság és emberiesség mellett teljesen kényszeredett, és ezért nagymértékben képmutató.

 

Az igaz, új élethez vivő kapuk

A fenti példa rávilágít arra, hogy mit akar közölni velünk a rózsakereszt. A dialektikus szféra e két erejét kezdetben még nem lehetett jónak és rossznak nevezni. A jelenleg ismert hatásaik az akkori emberiség számára teljesen ismeretlenek voltak. A jó és a rossz a dialektikus rétegben nem is volt tervbe véve. Az egyik természeterő a fejlődés biztosítására, a másik pedig ezen fejlődés megsemmisítésére szolgált, mégpedig nem önkényes gonoszságból, hanem a lebontás egyben átalakítást is jelentett. Az egyik erő növekedésének eredményét felbontotta és átalakította a másik erő, hogy az első nagyobb mértékben és szebben nyilvánulhasson meg. Halál és éjszaka, ebből a szempontból az igaz és új életre nyíló kaput jelentették. Így mindkét törvény bizonyos fejlődési folyamatot vitt véghez. Az istenrendből való kiesés, amely az emberiség bukásával szükségszerűen bekövetkezett, tehát egy paradicsomba vezetett, melyből az ember spirális utakon ismét felemelkedhetett az elvesztett atyai házhoz. A felbontás és átalakítás törvénye éppen olyan jó és harmonikus volt, mint az asszimiláció és a növekedés törvénye.

 

A fényhez vezető tökéletes átjáró

Azokban, akikben még élt az elvesztett haza emléke, intenzív honvágyat keltett, hogy nem tudtak a statikus rendben maradni. Mégis ez a dialektikus rend még a tökéletes átjárót jelentette a fény felé. A mai dialektika azonban egy szörnyű dráma és rendkívüli zavarodottság. A dialektikus sztrátum ikertörvényei többé már nem fejlődést valósítanak meg, hanem a bukás folyamatát. Rendetlenséget hoznak létre. Ez a világrend, amelyben most élünk, mint minden szentírás megállapítja „teljes mértékben a gonoszság rabjává vált”. Nem jelent többé átmenetet a fényhez, bármelyik törvényt is alkalmazza az ember. Az ellentermészet gonoszsága olyannyira teljessé vált, hogy csak az isteni beavatkozás biztosítja a fény elérését. Ezért tanúskodott Jézus Krisztus tudományosan és tökéletesen helyesen arról, hogy: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14,6).

Szféránk ikertörvényei fel vannak bolygatva, és az emberiség létállapotával tökéletesen megegyezően tombolnak és büntetnek. Az építés és növekedés törvénye csak a gonoszra, és annak rossz burjánzásaira adott reakció. Ebben a reakcióban az ember az elől menekül, amit saját maga szabadított el. Jó akar lenni a gonosztól való félelmében és megbotránkozásában. Megpróbál jó lenni, és jótékonykodással kísérletezik hibás lépéseinek végzetes következményei miatt. Naponta bebizonyosodik, hogy Mózes első könyvének szavai (2,17) nagyon is igazak: „… mert a mely napon eszel arról, bizony meghalsz”. Sztrátumunk mindkét természetereje, törvényszerű együttműködésük megzavarása miatt haragra gerjed, és büntetni kezd. Polgári értelemben az egyik erő jóként, a másik rosszként hat. De a tény, hogy a jó és a rossz egymás tükörképei, azt bizonyítja számunkra, hogy a természet jó-ja soha nem válthat meg minket szükségünkből.

 

Jótett nem válthatja meg az embert a rossztól

Néhány ember számára ez zavarba ejtő problémát jelent. Létezik hát számunkra más út is? Mi mégis csak jók vagy rosszak lehetünk, vagy – reálisabban és őszintébben nézve – elsődlegesen jók vagy elsődlegesen rosszak! Jótettekkel nem leszünk a rossztól megváltva, és ennek a fordítottja is igaz.

Vajon van-e más természeterő, másik út, amelyen elindulhatunk? Létezik-e valami magasabb, mint a jó?

Igen, ez a másik út, ez a másik természettörvény, e magasabb jó létezik. A rózsakeresztesek filozófiája megmutatja ezt az utat, bizonyítja e törvény jelenlétét, pontosan úgy, mint minden szent irat, és mindenki, aki eszerint él és erről tanúskodik. A magasabb jó nem a dialektikus szféra ikertörvényeiből keletkezik. Ezt nagyon pontosan kifejezi az angol „completeness” szó, a tökéletesség.

Ezt a tökéletességet, a teljesség ösvényét hozza számunkra a Krisztushierarchia. Ha követjük ezt az utat, és megragadjuk ezt az erőt, akkor felülemelkedünk a természet jóságán, összetörjük a gonoszt, és így semlegesítjük a tiltott gyümölcs régi következményeit, amely annyi bajt hozott nekünk. A Krisztusban rejlő tökéletesség erejében visszatérünk a bűntelen dialektikus szféra régi állapotához, és ez az életterület ismét az Atyában rejlő új, magasabb élet kapujává válik.

 

A tökéletesség – akár a víz

Ha meg tudnak barátkozni ezzel az ötlettel, akkor azt is megértik, mit ért Lao Ce a következő szavakon: „Ha valaki uralkodni akar, és cselekvéssel kíván elérni valamit, látom, hogy ez nem sikerülhet. A birodalom szellemi dolog, és cselekvéssel nem lehet meghódítani. Aki így akarja elnyerni, az megsemmisíti. Aki a markában akarja tartani, az elveszíti. Egy szellemi birodalmat úgy lehet valóban meghódítani, ha az ember céloktól és cselekvéstől mentes. A bölcs nem emberbarát vagy jó. A teljesség olyan, mint a víz. A víz minden lénynek jót tesz, és nem viszálykodik. Olyan helyeken lakozik, melyeket minden ember megvet. Ebben jut közel a bölcs Tao-hoz. Szívesen él alacsony helyen. Szíve szereti a mélységet. A jótékonyságban a szeretetet szereti, a beszédben az igazságot, az irányításban a rendet, munkában az ügyességet, cselekvésben pedig a megfelelő időt. Nem veszekszik, ezért nem éri feddés.”

Ha Ön ezekből a gondolatokból valamit megérthet, akkor megérti a Hegyi beszéd következő szavait is: „Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed” (Máté 6,3).

A fenti mondatok a Krisztusban rejlő tökéletesség erejére utalnak, amely az ösvényre, Tao-hoz vezet minket. Ha a rosszra reagálván jóra törekszünk, akkor olyan aktivitást fejlesztünk ki, amely újra ellentétes reakciót okoz. Ezért ki kell szabadítani magunkat az ilyen cselekvés hálójából. A cselekvés szellemi értelemben vett megtagadásával eloldozzuk magunkat az akciótól és reakciótól, és így eljutunk az igaz cselekedethez. Értse meg ezt a szellemben!

 

Ebben jut közel Tao-hoz

Ahogyan a víz minden lénynek jót tesz, és nem viszálykodik, úgy az olyan ember is a legmagasabb jót sugározza ki, aki a tökéletességben él. Ez nem azért történik, mert jó, és nem is a rossz elutasításából, vagy a rosszra történő reagálásból, hanem mert nem képes másképp cselekedni. Nem küzd valamiért, hanem a legmagasabb jóból és a legmagasabb jóban létezik és él. Nem kérdezi, hogy jó-e, vagy jóként ismerik-e majd el. Gátat emel-e a rossz útjában? Ő nem harcol, ő VAN. Ebben jut közel Tao-hoz. Nem azért szerény, mert a törvény ezt írja elő, hanem ez az állapota, a természete. Bal keze – lényénél fogva – nem tudja, mit tesz a jobb. A szellemi birodalom akkor hódítható meg valóban, ha az ember mentes minden célkitűzéstől, cselekvéstől, és megszabadult minden tekintélytől!

Mégis a tökéletességben („completeness”) feloldódva szívesen lakik alacsonyan fekvő helyeken. Alacsonnyá vált. Szíve a mélységet szereti, alámerül a mindenség-bölcsességben. Jótékonyságában a szeretetet szereti. Támogatja a megtörtet és felegyenesíti az elnyomottat. Igazat szól, tanúskodik az ösvényről, Tao-ról. Az irányításban rendet teremt. A hierarchia szolgálatában az egyetemes, statikus testvériség egy magjának megalapítására törekszik. Munkájában ügyes. Hatékony cselekvésre törekszik. Cselekvésében a megfelelő időpontot választja ki; a pszichológiai pillanatban válik aktívvá. Nem harcol a rosszal szemben. Ám éppoly kevéssé küzd a dialektikus jóért. Félrehúzódik, de mégis a középpontban áll. Két lábbal áll a valóság talaján. Így nem éri feddés, jóllehet teljesen a világban van, de mégsem a világból való. Ez azt jelenti, hogy felülemelkedett a természet kerekén, és a dialektikus szféra az örökkévalóság széles kapujává vált számára.

Aki ezt meg tudja érteni, az értse meg!

 

Jan van Rijckenborgh

(Az Új vallási tájékozódás című újságból, 1947.)

A kultúra egy szép betegség

10 Miniatűr

 

Kulturális vívmányainkat agyonmagasztalják. A művészettörténet és a klasszikus nyelvek oktatói alázattal hajolnak meg a kultúra dolgai és istenei előtt. Egy kultúra nélküli élet éppoly lehetetlennek tűnik számunkra, mint a mosógép vagy a központi fűtés nélkülözése. Elgondolkodott-e már valaha azon, hogy milyen lenne az élet mindezek nélkül? A technika, a TV-oltárok, videók és DVD-k, gyógyszeripar, autók, repülők, rakéták és atombombák, mozik, szupermarketek és barkács-áruházak vagy elsüllyedő tankhajók nélkül…? Mi maradna akkor az életünkből? Valójában mi az életünk lényege? Nem azzal foglalatoskodunk-e napról-napra, hogy rendezgessük dolgainkat és a felhalmozott kulturális díszeinket? Megkérdezzük-e valaha is magunktól, hogy mire való mindez? Az élet olyan dolgok miatt válik drágává és bonyolulttá, melyek szükségtelenek – mondja egy régi keleti bölcsesség. Mire van szükségünk valójában?

A vallás is kultúra. Egy ország kultúráját és műveltségét nem olyan intézmények határozzák-e meg – többek között -, melyek összefüggenek az uralkodó vallásokkal? Alig akad olyan régi település, melyben ne fedezhetnénk fel bizonyos vallásos jeleket. A latin Religio (vallás) annyit tesz, mint visszacsatolás, újraegyesülés Istennel – vagy nevezzük akárhogyan. Isten? De ki vagy mi lehet Isten? A legmagasabb, árnyék nélküli fény, gyűlölet nélküli szeretet, tökéletesség, boldogság, öröm, örök fiatalság és egészség? Vagy olyan, amit egyáltalán nem lehet körülírni? És mik az emberek? Emlékeztetők Istenre?

A világirodalomban egy halványan izzó lélekszikráról beszélnek, amit szellemszikrának is neveznek. E szikrát fényesen égő lánggá kellene szítanunk. Ez lenne az ember egyetlen valódi kötelessége – állítják bizonyos szerzők. Vajon betöltöttük-e már ezt a feladatot? Mondhatjuk-e, hogy az ember Isten képmása? Vajon a milliónyi pap és teológus fáradozásától és a sok ezer kulturális vívmány hatására tényleg istenivé vált már az ember? Még évszázadunk embere is fügefalevélbe és szőrmébe burkolódzik, hogy eltakarja meztelenségét! Nem nagyon habozik mások fejének beverésénél – bár ez manapság a legkorszerűbb fegyverekkel történik. Az ősember bunkóját most egy pompás kultúra és vallás fátylába burkolják.

Valóban ilyen mezítelenül kell átkelnünk az életen, és feladnunk minden olyan magasabb értéket, amely ki akar szabadítani nyomasztó létünkből? Ezt a kérdést nem szívesen tesszük fel magunknak. Elhallgatjuk a valóságot, és inkább a kultúra dőreségeihez ragaszkodunk. Végül is magától az élettől menekülünk, a mai nap, óra és másodperc elől, a jelen pillanat eleven élete elől! Igaz, ha a valódi mestert követjük, úgy tűnik, tényleg csak egyetlen vallás létezik. A többi csak konvenció, megszokás, elterelés, sőt kultúra. Istentisztelet! A keresztény kultúrákban is tanítják a szent képek, a halottak képmásainak és relikviáinak tiszteletét. De hisz ez csak babona nem, amelyhez könnyen hozzáfűzhetjük a hétköznapi élet alantasabb isteneit? Mint például a film- és tv-sztárokat, sport és zenei példaképeket?

És most felhangzanak a szavak: Itt van az én titkom. Nagyon egyszerű. Csak a szívünkkel látunk jól. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Amit a szem lát, az kultúra. Mi a lényeg, ami szemmel nem látható?

Mivel az emberek ezt a titkot már nem ismerik, csak érzékszerveikkel észlelnek. Találhatnak-e bármit is, ami maradandó és múlhatatlan? Van-e valami más, mint halál, feloszlás és megtévesztés, amely az igazságkeresőt tévútra vezeti? Ez minden, az egész élet? Csak erre születik az ember? Szívét olyan vágy emészti, melyet nem tud megmagyarázni. Ez tengereken hajszolja át, felhők magasságába kergeti, vagy a szépségre, a szerencsére és az örök élet keresésére sarkallja. Ahol pedig nem jut tovább, ott kultúrát hoz létre, a kutatás, a kieszelés, a meggondolás és indoklás, valamint a teologizálás kultúráját. Ezek mind menekülő utak, hogy a valóságtól megszabaduljon.

Még nem tudjuk, mit keresünk, és még csak nem is sejtjük. Így az egyetlen lényegest sem lelhetjük sehol! Hacsak fel nem hagyunk a tévképzetek üldözésével. Hányszor süllyedtek már el egyének és egész népek örökös, beteljesületlen keresésükben? Sziszifusz, Tantalusz! Hányszor kell még ennek megtörténnie? Miért nem találjuk meg azt a pillanatot, melyről elmondhatjuk: „Maradj még, olyan szép vagy!”?

Az ember a tapasztalatok útján bölccsé válhat. Aki már elégszer megégette magát a látszólag széppel, a fájdalmas szenvedéssel, az egy pillanatra elcsendesülhet és elfeledheti a régi kultúr-isteneket. De vajon kibírja-e meztelenségét aranycsillogás és máz nélkül? Pontosan érzi, hogy valaminek meg kell változnia. Talán annak, amiről azt mondják, hogy a szívbe van rejtve? Talán mindenkinek magának kell megtanulnia a szívébe zárt titok felfedezését? Hol van az útvesztő kijárata? Ariadné fonalát csak akkor találhatjuk meg, ha megállunk, büszke fejünket lehajtjuk, és először hallgatunk a bennünk rejlő örökkévalóság csodálatos énekére. „Talán nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok?”

Az igazi művészetnek nincs köze a kultúrához. Az élő jelen pillanatából keletkezik, és egy kulturkorszakot csak arra használ fel – mint ahogyan az ács is azért választ ki egy nyers fát -, hogy előállítson belőle valamit.

Egy kétlábú állatról álmodtam. Csak egy csontváz volt, rajta a halálfej. Az egészet gondosan beburkolták több réteg anyagba. A jól kikészített álarc olyan volt, mint egy utcai fényreklám. A sötét szemgödrökből fény áradt, és egy hang így szólt: „Gyere, kövess! Szépség, gazdagság, az örök élet, és az emberek feletti hatalom lesz a jutalmad.” Majd a tömegre tekintettem, amely ujjongva kiabált az örömtől, és mindannyian az álarc után vonultunk. Ami azután történt, arra már nem emlékezem tisztán. Nem tudtam követni őket. A lábam nem bírt tovább cipelni. Mindenki csak futott és futott, míg én tehetetlenül feküdtem a földön. Undorodva láttam, amint az állat letépi álarcát, és felfalja mindazokat, akik már nem szabadulhattak hatalmából. Erőtlen, nyomorult, kiszáradt maradványok és égett romok maradtak csak hátra a valaha oly virágzó kultúrából. Csak kevesen tudták megtalálni az útvesztő kapuját, és követni a világossághoz vezető utat. Ők a világosság részeseivé váltak, és fénylő nyomokat hagytak hátra a romok között.

Az ember biztonságra vágyik. Ezért létezik az Internet, a gyógyszerek, a benzin és a gázolaj, a hitelkártyák, a technológiák és a hihetetlenül sok evés. Téves felfogásoktól vezérelve az ember a kultúrába zárja magát. Az eredeti élet virágzó kertjén kívül reked, és a félelem és ijedtség uralta halálos, mérgezett pusztába lép. Ezt a fekélyt nevezzük mi büszkén kultúrának.

Ha leleplezték a bálványokat, és elég a kultúrába vetett babonás hit, akkor fedezik fel a titkot. Nagyon egyszerű: csak tiszta szívvel lehet tisztán látni. Az élet lényege a szem számára rejtve marad. Minden kultúra őriz még valamit ebből a titokból, például egy legendában, mítoszban, művészeti alkotásban, vagy éppen abszurd elképzelések formájában, melyek az embereket gondolkozásra késztetik. Elrejtett kincsek emlékeztetnek Istenre az emberben. Ezek mind olyan emlékek, melyek belső életre sarkallnak.

A mindenség koncentrikus

Párbeszéd

 

Zűrzavarokkal és eltévelyedésekkel teli világ körüli útja során két ember pihenőt tart egy folyó partján. Illúzióikat és tévképzeteiket csakúgy, mint régi gondolatmintáik ketreceit, maguk mögött hagyták már. Hazugságokkal táplált álszenteskedésüket bátran elégették a leleplezés tüzében. Mint a mesebeli Jancsi és Juliska, elhagyták a „mézeskalácsházat”, a megtévesztés ál-paradicsomát, és csak a tapasztalatok értékes gyöngyét vitték magukkal.

 

Éjszaka van, és friss északi szél fúj. A csillagok tükröződnek a vízben. Az utazók tudják, hogy át kell kelniük ezen a folyón, hogy visszatérhessenek az atyai házba. De hogyan? Bizakodva tekintenek a csillagos égre, és hallgatják a csendet. „A szél, a szél, az égi gyermek…”, úgy tűnik, mintha, alig halhatóan, ezek a szavak csendülnének fel az éjszakában. A lány lassan lélegzik. Számára a szél a nagy lélegzet titka, mely a mindenséget mozgatja. Érzi a szív mélységét, melyben a megnevezhetetlen lüktet. Lenyűgöző. Majd így szól: „A mindenség koncentrikus; ezt mindig is éreztem. Ez igaz.”

„Miből gondolod?” – kérdi a másik. „Nappal a napot látom az égen, éjjel pedig a tejutat. Semmilyen koncentrikus mindenséget sem tudok felfedezni.” Mire a lány: „Másképpen kell látnod: A világ minden látható jelensége a belső láthatatlanból keletkezik. És a belső a legbensőbből jön létre. A külső világegyetemnek van egy belső magja, érted? Ezért koncentrikus.” A fiatalember bólint. „Habár a tudomány is valami ilyesmit állít a maga ‘ősrobbanás elméletével’, mégsem tudom ezt igazán felfogni az értelmemmel.”

„Igen, de a tudomány másra gondol, vagy te nem így látod? A mindenség közepe benned és bennem van. Minden lény ugyanazt a magot birtokolja. Mivel minden ebből a magból keletkezik, és ehhez az eredethez tér vissza, ezért koncentrikusan minden ezzel a maggal van összekötve. Érted mire gondolok?”

Noha a fiatalember felismeri, hogy barátnője a dolgokat intuitívan fogja fel, mégsem tudja megállni, hogy ne mondjon ellent neki. „Nem, ez így szerintem helytelen, mert középpont alatt általában valami földrajzit értenek, aminek a térhez és időhöz van köze. A világmindenségben pedig ilyen centrum nincsen. Ezért a ‘mindenség szívét’ – ahogy te érted – csak, mint szellemi elvet láthatod, mint egy örök szellemi energiát, de nem, mint egy földrajzilag kimutatható középpontot.”

A lány észreveszi, hogy elbeszélnek egymás mellett. „Rendben” – mondja – „igazad van, tudom, mire gondolsz… Tisztázzuk előbb a ‘szellemi elv’, mint a mindenség középpontjának fogalmát. Ha a szellemi elv, a szellem, mindenütt jelenlévő, akkor minden teremtményében is benne kell lakoznia – vagy nem?” A fiatalember mosolyog. Tudja, hogy a másiknak igaza van. Mégis tovább szeretné fokozni a feszültséget: „A szellemet azonban tudományosan nem lehet bebizonyítani! Csak feltételezzük, hogy létezik. Ez csak egy hipotézis…” Mire a lány: „Na, most már hagyd abba! Ezt csak úgy mondod! Hiszen már minden illúziót és megtévesztést magunk mögött hagytunk! Hiszen megszabadultunk a kényszerképzeteinktől, és elégettük a valótlan-igazságot! Elbúcsúztunk az utánzástól és a majmolás szabadságától. És miként tehettük mindezt? Úgy, hogy a szellem, a szél, a szél, az isteni gyermek, idevezetett bennünket. Hogyan mondhatod akkor, hogy a szellem csupán tudományos feltételezés, egy hipotézis?” A fiú lágyan megveregeti barátnője kezét. Pontos definíciót akar hallani, nem pedig olyan fogalmakat, melyeket az emberek tévesen értelmezhetnek. Hiszen nagyon is jól tudja, hogy az örök szellem az örök ok és a mindenség alapja. De annyira szeretné, ha ezt mások is felfedeznék, ha a mindenség szellemi eredetét, mint az ‘abszolútot’ ismernék fel önmagukban.

Azt mondja: „Mindketten tudjuk, hogy a bennünk és a mindenségben lakozó szellem az alfa és az omega. Láthatatlan erőként tapasztaljuk, mint a szeretet és a bölcsesség energiáját, amely hív, kísér és vezet. De megérzésedet, mely szerint a mindenség koncentrikus, tiszta fogalmakkal meg is kell tudnod magyarázni, ha azt az emberekkel meg akarod értetni. Talán egyezzünk meg inkább az ‘eredeti információ’ fogalmában a szellem vagy a Logosz helyett. A tudomány felfedezte, hogy az érzékelhető világmindenség mögött kell léteznie egy térnek, mely tartalmazza az egész teremtés eredeti információját. És e mögött pedig kell lennie egy statikus térnek, egy tökéletes vákuumnak, melyből spirális formában erők áramlanak az érzékelhető világmindenségbe, majd utána ismét visszatérnek az eredetükhöz. Ezek az energiák hordozzák az információt, amely alapján a mindenség megnyilvánul. És…”

„Ez úgy hangzik, mint valami fantasztikus felfedezés. De miért kell ezt állandóan ilyen bonyolultan kifejezni? Már a János evangélium is azt mondja, hogy: ‘Kezdetben vala az Ige.’ A tudomány pedig ebből a következőt faragta: ‘Kezdetben volt az eredeti információ’…”

„Ez olyan, mint egy kvantumugrás az igazság felé” – erősíti meg a fiatalember. – „De, hogy aztán ezt a felfedezést felcímkézve a fiókba toljuk-e, vagy eszerint az eredeti információ szerint élünk, az még kérdéses. Igen, ez valamiféle kvantumugrás az igazság felé.”

A lány egy gyöngyöt vesz elő, és nézegeti, milyen csodálatosan van kialakítva ez a kis világ. És úgy érzi, mintha felismerne valamit ebből az ‘eredeti információból’, abból, amit az örök szellem tudatni akar teremtményeivel. „Ha az emberek, ezt az ‘eredeti információt’, ezt a szellemet, mint szeretetet, bölcsességet és szabadságot a szívükben tapasztalhatnák, és fejükkel felfoghatnák, akkor ennek az üzenetnek befolyásolnia kellene tetteiket és cselekedeteiket – vagy nem?” Ránéz barátjára. „Ez csak akkor lehetséges, ha a téves információikat és a hazugságokat megtanulják megkülönböztetni az igazságtól, az eredeti információtól. Hiszen mi is így juthattunk el ide.” – válaszolja. A lány bólint: „Igen, először még minden illúziót, a félrevezetést a világban, és még sok mást is le kell leplezni, és fel kell oldani magadban.” A fiú a gyöngy után nyúl. „Ehhez rengeteg bátorságra és megkülönböztetési képességre van szükség” – mondja. – „Vágyakoznod kell az igazságra. Tudod miként tartják fogva az embereket ‘ál-paradicsomukban’, hogyan vezetik félre, hogyan hizlalják, fojtják meg és nyelik el őket. Úgy gondolom, hogy csak azok a bátrak látják át és tudják legyőzni az őrület világát, akik vágyakoznak az igazságra.”

„Én is így gondolom” – mondja a fiatalember, miközben visszaadja a gyöngyöt. „Az embereket meg kell, hogy érintse a szívükben lakozó szél, a szél, az égi gyermek. Akkor már nem is lényeges, hogy miként látjuk a dolgokat, hogy a mindenséget koncentrikusnak tartjuk-e vagy sem. Akkor te magad váltál egy olyan középponttá, mely összeköttetésben áll a mindenséggel.”

A lány megforgatja kezében a gyöngyöt és lehunyja szemét. Visszavonul bensőjébe, és látja, amint a határtalan mindenség, mint egy óriási fényrózsa, kibontakozik. Minden szférában, naprendszerben, csillagban és elemben, igen minden sejtben és atomban mozgás uralkodik. A teremtő szellem tudatosodásra serkenti őket. Látja magát, mint mikrokozmoszt, mely összeköttetésben áll a makrokozmosszal és érintkezik vele. Mindketten koncentrikusan egybeolvadnak.

„A szellem minden teremtményben megnyilvánul. Benned, bennem, minden lényben… Mindenhol az élet középpontja van. De az embert úgy alkották, hogy a szellem közvetlenül beáradhat a szívébe, és tudatossá válhat a fejében.”

„Gondolod, hogy csak az embernek van lelke, amely fogadhatja a szellemet?”

„Igen, de a lélek is csak akkor fogadhatja a szellemet, ha teljesen megtisztult. Meg kell újulnia.” A lány visszagondol látomására. „És, ha a lélek kész arra, hogy átadja magát a nagy csodának…”

Némán néznek a vízre, melyben tükröződnek a csillagok. Filozófiai gondolataikat eredeti hazájuk utáni mély vágyakozásuk váltja fel. A szél, a szél, az égi gyermek…

És így vonul át a két barát a tér és idő széles folyamán. Visszatérnek az örök szellem eredeti birodalmába, lelkeik országába. És tapasztalataik értékes gyöngyei azok a fénykincsek, melyeket hazahoznak.

Kérdések és válaszok

 

2003 karácsonyán a Renova Konferenciahelyen a Belgiumból, Bulgáriából, Németországból, Angliából, Finnországból, Franciaországból, Hollandiából, Horvátországból, Lengyelországból és Oroszországból érkezett ifjú tanulók beszélgettek a Nemzetközi Szellemi Vezetőség jelenlevő tagjaival. E Pentagram oldalain bemutatunk néhányat az ott feltett kérdésekből.

 

_____________________________________

Pontosan mekkora a mikrokozmosz?

 

Ez teljesen eltérő lehet. Azt mondhatjuk, hogy egy mikrokozmosz átmérője átlagosan 18 méter. Így ülünk itt mindannyian, kölcsönösen a másik mikrokozmoszában és befolyásoljuk egymást. Amilyen mértékben előrehalad a lélek fejlődése, olyan mértékben tisztul és áll helyre a mikrokozmosz, és így szélesedhet ki a sugártere. Az egyetemes bölcsesség azt mondja, hogy a Föld Krisztus élettestébe ágyazódik. Ebből következően el tudják képzelni, milyen hatalmasnak kell lennie a Krisztus „mikrokozmoszának”. És valóban, ez egy egész kozmosz, vagy még helyesebben a kozmosznak egy nézete.

_____________________________________

Azt tanácsolják nekünk, hogy „passzívan” viselkedjünk, vagyis, hogy ne reagáljunk. Ez néha teljesen érthetetlen számomra. Gyakran érzelmileg vagy nosztalgikusan reagálok arra, amit egy templomszolgálaton magyaráznak.

 

A személyisége szerint Ön tevékeny életet folytat. Kapcsolatban van fiatalokkal, konferenciákra és munkahetekre utazik külföldre, sportol, van hobbija, tanul és dolgozik. Mindezeknél a foglalatoskodásoknál a lélek passzív szerepet tölt be. De ezt meg is fordíthatja: a lélek játszhat aktív szerepet is, a személyiség pedig közben megtanulhatja ezt passzívan kísérni. De nem szabad elfelejtenünk, hogy eközben rendkívül intelligens hozzáállást várnak el tőlünk. A tömegember személyisége ugyanis többnyire passzív életet folytat. Politikai, vallási és gazdasági erők irányítják és manipulálják. Először legyen bátorsága ahhoz, hogy mindezektől megszabaduljon. Akkor az én visszalép, passzívvá válik, és a lélek aktívan előtérbe kerülhet. Ezért ebben az összefüggésben valójában nem a „passzív” a helyes szó, hiszen Ön célszerűen cselekszik, és reagálnia kell arra, ami Önben történik. Nem az a lényeg, hogy az énjével mindent kibogozzon és megmagyarázzon, amit a gnosztikus irodalomban hall és olvas. Hagyja magát áthatni ettől, hagyja, hogy az elvégezhesse a művét, és azután cselekedjen. A „passzív” itt azt jelenti, hogy valamit megélünk. Ha passzívan vesz részt az új lélek kialakulásában, akkor megéli azt, anélkül, hogy mint ‘én’ aktívan részt venne benne.

Kérdésének második része természetesen nagyon egyéni. Azt mondta, hogy érzéseinek valamiféle nosztalgiához van köze. Pedig Ön még olyan fiatal! Ezt a nosztalgiát talán az „eredet utáni vágyakozással” fordíthatná le. A könnyek, melyek néha a szemébe szöknek, a felismerés örömkönnyei is lehetnek, mert lelkét nagyon erősen meghatja az eredet hívó szava, a Gnózis ereje, mely az Ön fogságában lelkéhez kiárad.

_____________________________________

Ha a templomban ülök, minden világos számomra. Eltölt a lelkesedés, és mindent meg akarok tenni, ami szükséges. De a templomon kívül elhal ez az állapot, és két nap múlva minden eltűnik. Hogyan kaphatom vissza?

 

A templomban megnyitja a szívét annak, amit Önnek ajándékoznak. A templomon kívül azonban ismét a megszokott élet várja, és mielőtt még feleszmélne, újra mindennapi elfoglaltságaiba gabalyodik. Ezért olyan fontos szívünk nyitottságát olyan hosszú ideig megőrizni, ameddig csak lehetséges. Ezt úgy valósíthatja meg, hogy megvizsgálja kívánságai és gondolatai értékét, és ezzel szívét spirituális értelemben folyamatosan tisztítja. Így tarthatja fenn könnyebben a kapcsolatot a Gnózissal, amely mindenütt jelen van, hogy segítsen és hordozza Önt. Ezt nevezzük „irányulásnak”. Ekkor élete valódi feladatára és a megújulásra irányul, amely e cél eléréséhez szükséges. Ön ebben a folyamatban áll. Irányuljon erre, és észre fogja venni, hogy akkor mindent megtalál, meghall, elolvas és megkap, amire a továbblépéshez szüksége van.

_____________________________________

Hogyan beszélhetek barátaimnak az engem foglalkoztató dolgokról? Néhányan, hozzám hasonlóan keresnek, de nem tudom nekik elmondani, hogy mi vonz a Rózsakereszthez.

 

Természetesen csak azt mondhatja el, ami Önben él. A betanult bölcsességből sem Önnek, sem barátainak nincsen haszna. Azt azonban hamar észreveheti, hogy valaki valóban szeretne-e az iskoláról és a tanról többet tudni, vagy csak kíváncsi-e. Én másolatkészítőként kezdtem pályafutásomat egy reklámügynökségnél. A főnökömmel sok időnk volt beszélgetni, és tele voltam kérdésekkel az élet hogyanjai és miértjei felől. Rengeteg mindent, amire ráakadtam meg tudtam vele beszélni. Aztán egyszer így szólt hozzám: „ha így gondolkodik, akkor egyszer el kell látogatnia a Rózsakereszthez.” Nem etetett halálra idézetekkel és dogmatikus beszédekkel, mégis adott olyan válaszokat, melyek keresésemet ösztönözték és pontosították. Egy bizonyos pillanatban követtem a tanácsát. Kikerestem a centrum címét, elmentem és becsengettem. Az ajtót a főnököm nyitotta ki!

_____________________________________

Tanulok és dolgozom, hogy fedezhessem a tanulmányaim költségeit. Azonban mind a tanulmányaimban, mind a munkámban vannak olyan dolgok, melyek egyáltalán nem érdekelnek. Hogyan viszonyuljak ezekhez? Ez nekem nagyon nehéz, mert nem tudom tettetni magam. Tud tanácsot adni?

 

Azért jött a világra, hogy az élet ellentéteiből születő tapasztalatokat szerezzen. Így alakul ki a tudat, így formálódik az én. Ezek a tapasztalatok vezetik végül az énjét lehetőségei határához, és ahhoz a belátáshoz, hogy van egy másik, magasabb élet, a megújított lélek élete. Tehát a mindennapi életben tapasztalatokat gyűjteni annyit jelent, hogy egyaránt találkozunk kellemes és kellemetlen dolgokkal. A kellemesek nem okoznak problémát, és mindenkinek szívből kívánhatók. De a kellemetlenek ugyanilyen fontosak! Mindkettőre szüksége van, hogy belső érettséghez jusson. Ezért életét és törekvéseit lehetőség szerint ellenérzések nélkül szemlélje. Tegye, amit tennie kell – gyakran azért is, hogy másokon segítsen -, de ne álljon ellen az életnek. Válasszon tudatosan. Végül megtalálja majd a helyét a társadalomban, és önmagához méltóan biztosíthatja megélhetését – lehetőleg úgy, hogy elegendő tere maradjon spirituális törekvésére. Használja ki az ajándékba kapott lehetőségeket. Ne utasítsa el a mindennapi életet, hanem lássa mindezt a Tan egy részének, melyet át kell élnie, hogy a fejlődés következő lépését – a lélek megszabadítását – sikerrel tehesse meg.

_____________________________________

Hogyan lehet az, hogy sokszor nincs kedvünk konferenciát látogatni, és számtalan okot találunk, hogy miért nem mehetünk, majd végül mégis elmegyünk?

 

Kettős lénynek kell látnia önmagát. Egyfelől, mint mindannyian, Ön egy hús vér ember, másrészt azonban magában hordozza eredeti életterületünk magját is. Ezt a magot mindennapi tevékenységünk szinte teljesen elzárja: a tanulás, a megélhetésért és a társunkért végzett munka, a gondoskodás a családról, a hobbi és a kikapcsolódás, stb. Ennek ellenére ez a mag hatásos bennünk, vagyis válaszol a Gnózis és a Szerzet világot átfogó hívására, amely arra ösztönzi, hogy keresse e hívás forrását. Ha most például egy konferencia közeleg, amelyre Ön jelentkezett, akkor megeshet, hogy megannyi kisebb-nagyobb dolog jelentkezik, melyek ugyan teljesen szükségesek, de arra is jók, hogy távol tartsák Önt ettől a konferenciától. Ekkor énje a legkülönfélébb trükköket eszeli ki, hogy ne menjen. Hiszen már régen megértette, hogy egy ilyen konferenciát nem azért tartanak, hogy énjét táplálják, hízelegjenek neki vagy felcicomázzák, hanem, hogy a mikrokozmoszában növekvő lelket táplálják, és továbbfejlesszék. Ez a kettő ellentétben áll egymással, ami annyit jelent, hogy az én beavatkozása esetén a lélek visszahúzódik, míg az én visszavonulásával fejlődhet a lélek. Ez a lélekfejlődés jelenlegi emberiségkorszakunk feladata. A Gnózis hívása ezért erősödik egyre jobban, de az én is egyre hangosabban zúgolódik ellene. Az Ön felelős elhatározása abban áll, hogy eldöntse, saját életében melyik hangra akar hallgatni. Ezért mérlegeljen minden lehetséges akadályt alaposan, és akkor látni fogja, hogy nagyon kevés igazán gátló tényező marad. Tartsa szem előtt a konferenciák célját. Megújító konferenciáknak nevezzük őket, mert az Ön egész lényének a megújításáról van szó. Akkor tapasztalni fogja, hogy a látszólag halaszthatatlan problémák nagyon könnyen és gyakran kiválóan megoldhatók.

_____________________________________

Létezik valamilyen minta, amely szerint élhetnénk?

 

Önt az „új életvitellel” szembesítik, hogy segítsenek az úton. Ezzel az új életvitellel kell megértenie, hogy miként viselkedik az új lélek. És ebből az új életvitelből fejlődhet ki végül egy új, élő mérték Önben, amely vezérfonallá válhat. Ez az életnorma semmiképpen sem merev, és olyan mértékben változik, amilyen mértékben a lélek felszabadul. Ha aztán a lélek már annyira szabaddá vált, hogy összekötheti magát az isteni szellemmel, akkor maga Isten szelleme lesz az Ön közvetlen vezetője. Akkor már nem lesz szüksége semmilyen felvett normára és értékre, hanem akkor már közvetlenül a szellemből meríthet. Lehetséges, hogy e folyamat végcélja még nagyon távoli, de együtt haladunk az úton, hogy elérhessük ezt a pontot. Talán el tudja képzelni, hogy akkor szellemi, lelki és testi értelemben szó szerint teljesen megújult emberek leszünk, és ezzel a világban is sok minden megváltozik.