Pentagram 2004/3

A szférák zenéje és az ember

 

A zene mélységes hatását mindenki tapasztalta már – örömet és nyugalmat ajándékozhat, de olykor bánat okozója is lehet. A diszharmonikus zene zavart okozhat a lélekben, amely egészen a depresszióig fajulhat. A zene hatása tehát nagyon különböző lehet, amely a rendkívül felemelőtől, akár a sátániig is terjedhet.

 

Állandó zajban élünk: különböző magasságú és erősségű hangok vesznek körül minket. Legtöbbjüket annyira megszoktuk, hogy szinte már észre sem vesszük őket. Mint például a víz csobogását, a madárdalt, a léptek zaját, a pohár csengését, a zsanérok nyikorgását, a motorzúgást, vagy az emberi hangot. E zajok alkotják mindennapi életünk hátterét. Azonban a csendet is éppúgy hangnak tekinthetjük, még ha teljesen más is a rezgése. A kozmosznak szintén megvan a saját hangja, melyet az egész világegyetem zeng, csak hallásunk nem képes felfogni ezt az örömkórust.

A kozmoszban a harmónia törvénye uralkodik. Minden teremtmény tapasztalja – tudatosan vagy öntudatlanul –, hogy élete kapcsolatban áll az istenek életével. A távoli múltban az ember azt hitte, hogy e harmonikus kölcsönhatás megtörése kárt okoz a mennyei világban, és haragra gerjeszti az isteneket. Ezért a teremtmény rezgésének hasonlítania kell az egész teremtés rezgéséhez.

A hangok, mint erők, kapcsolatban állnak egymással. A harmonikus összhangzásuk erős, pozitív hatású, a disszonanciák viszont zavaróak és rombolóak. H. P. Blavatsky Titkos tanítás című műve első részében azt írja, hogy Püthagorász a zene és kozmosz összefüggését a legapróbb részletekig felismerte: „Püthagorász az istenséget, a Logoszt az egység középpontjának, a harmónia forrásának tekintette. […] Ezért elvárták a jelöltektől – azoktól, akik részesülni akartak a misztériumokban – hogy már jártasak legyenek a számtan, csillagászat, mértan és zene tudományában, melyek a bölcsesség négy alappillérét képezik. […] A püthagoreusok azt állították, hogy a világot hang és harmónia által, vagyis a zene szabályai szerint teremtették a káoszból. Továbbá, hogy a hét bolygó mozgása harmonikusan összehangolt, és így Cenzorinosz, a térköz – vagyis a zenei hangköz – különböző, tökéletes összhangban zengő hangokat kelt. Ez a legszebb zene, amely azonban számunkra észlelhetetlen, mivel e hangok oly magasztosak, hogy a mi földi fülünk nem tudja felfogni azokat.”

Püthagorász számára a zene különböző magasságú és távolságú, megszakított és folyamatos hangok mozgása. A hangközök, a távolságok szerinte szorosan összefüggenek a kozmosz harmóniájával és az emberiség szellemi fejlődésével. Püthagorász szerint például a Hold a Földtől egy egész hangnyi (nagy szekund) távolságra van. A Hold és a Merkúr, valamint a Merkúr és a Vénusz között félhangnyi (kis szekund), míg a Vénusz és a Nap között másfél hangnyi a távolság. A Nap és a Mars között egy hang, míg a Mars és Jupiter, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között egy-egy félhang van. A Szaturnusz és az Állatöv között is másfél hangnyi a távolság. E hangok összesen egy oktávot tesznek ki, amely a világegyetem harmóniájának az alapja.

A görögöknél a zene istenségei szoros kapcsolatban álltak egymással. Apolló istent lanttal ábrázolták, amely a káosz feletti győzelem jelképe. Amikor Apolló zenél, minden teremtmény elcsendesül, és őt hallgatja. Az ellentétek megszűnnek, még Árész, a háború istene is abbahagyja a vérengzést. Apolló muzsikája szellemi felemelkedéssel, és lelki nyugalommal ajándékoz meg. Amikor a lélek megtapasztalja ezt a harmóniát, akkor a teljes kozmoszt is megismeri (a kozmosz jelentése: rend). Az orfeuszi misztériumok fő alakja, Dionüszosz isten, aki az embereket elragadtatott állapotba hozza. Jan van Rijckenborgh egyik írása szerint Dionüszosz volt „a szellem tüzes hajcsára. Aki ezt az alakot tanulmányozza, túlzás nélkül állíthatja, hogy Dionüszosz a Szent Szellem hatóerejét jeleníti meg, a szellemét, mely az egész világon átviharzik, és mindenütt felrázza a dialektikus emberiséget.” (A De Topsteen 1976. áprilisi számában).

A monda szerint egy napon a félig isten, félig állat Marsziasz szatír – az ember jelképe – talált egy fuvolát, melyet Athéné dobott el. Játszani kezdett rajta és úgy gondolta, bátran versenyre kelhet Apollóval. Vakmerőségét szigorúan megbüntették, hiszen senki nem lehetett nagyobb a zene istenénél. Másrészt azonban Orpheusz, az embert és állatot is megható énekes, annak az embernek a jelképe, aki megérti az isteni harmóniát. Szellemi képességei oly nagyok, hogy még a pokol szellemei is lenyugszanak, hogy hallhassák énekét. Orpheusz áthaladhat az alvilágon, a poklon is, mert útján isteni hangok kísérik, és a félelem így távol marad tőle.

 

Kezdetben vala az Ige

Isten, a mindenség megismerhetetlen ősoka, atomokat hozott mozgásba. Amikor az anyag mozgásba lendül, hang keletkezik. Pimander első könyvében, a 9. és 10. szakaszban (37. oldal) azt mondja Hermész Triszmegisztosz: „Röviddel azután ennek egy részében rettenetes, vészjós sötétség keletkezett, mely csavarvonalban forogva lefelé mozgott, és úgy tűnt, mintha kígyó lenne. Ez a sötétség aztán nedves, kimondhatatlanul zavaros természetté változott, melyből füst szállt felfelé, mint valami tűzből, és hangot is keltett, mely leírhatatlan vinnyogáshoz és nyögéshez hasonlított. Aztán a nedves természetből kiáltás hangzott fel, szótlan hívás, amit a tűz hangjának tartottam. A világosságból pedig a szent Ige terjedt el a természet fölött, és a nedves természetből tiszta tűz villant felfelé, éles, hatalmas fény.”

Az „őstípusok földkörzetében” (J. van Rijckenborgh: Az eljövendő új ember, 62. oldal) él minden teremtmény őstípusa. Minden őstípusnak saját hangja és rezgése van. Az atomok, melyeket egy őstípus magához vonz, e rezgés alapján rendeződnek a megfelelő formába. Minden őstípus egy élő, vibráló istenterv, és minden emberben működik ilyen terv! Sajátos őstípusa alapján mindenki megtapasztalhatja és megnyilváníthatja önmagában az isteni harmóniát.

 

Minden teremtménynek saját alaphangja van

Az embert gyakran hasonlították már olyan hangszerhez, melyen az isteni harmónia akar játszani, míg ő maga mit sem tud erről. Ez a hangszer továbbá meg is sérült, és az isteni harmónia nem tud tiszta hangot előcsalni belőle. Agyunk hét üregét éter tölti ki, melyeknek saját hangjuk van, és megfelelnek a hétfokú skála hangjainak. Így mindenkinek teljesen egyedi rezgése és alaphangja van.

Minden hangnak önálló, az istentervben rá vonatkozó feladatot kell betöltenie. Amíg az agyüregeket földi éter tölti el, addig azok nem reagálhatnak az eredeti életterület hívására. A kígyótűz, amely valójában az ember alaphangja, így nem tud az isteni harmóniára hangolódni, ezért hamis hangokat áraszt. Mivel az ember önmagának él, nem tud együttrezegni az istenivel, így aztán magasabb életről sem lehet szó. Ősemlékezésünk azonban arról suttog, hogy lényünk valaha a szférák zenéjében részesült. Ezek alapján a hangszereket és a zenei kompozíciókat az ősemlékezésre adott válasznak tekinthetjük.

Porphürosz, Püthagorász életrajzírója beszámol arról, hogy óráit Püthagorász lantjátékkal és régi dalok éneklésével kezdte. Egyrészt azért, hogy tanítványaival elfeledtesse gondjaikat, megnyugtassa kedélyüket és elcsitítsa szenvedélyeiket, másrészt pedig, hogy az isteneket zenével dicsőítse. A harmonikus hangok közvetlenül és pozitívan hatnak az éterekre, és segítenek saját rendszerünk hét húrját helyesen felhangolni és odavonzani a hozzájuk tartozó hangokat. E hatás halvány tükröződését láthatjuk minden kor és nép vallásos szertartásaiban is.

Mivel minden fajnak sajátos éteri tulajdonságai vannak, a különböző népek hangszerei és hangsorai is különböznek. Egyes országokban a ritmikus hangszerek uralkodnak, más területeken főleg a dallamra helyezik a hangsúlyt. Minden népnek megvan a saját zenéje. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az adott zene együtt rezeg az isteni harmóniával és pozitív hatást fejt ki.

 

Visszatérhetünk-e az ős-harmóniához?

Az isteni élet csírája, amely az eredeti életterülethez tartozik, még bennünk rejlik. Ezt a szikrát felébreszteni és felszítani csak akkor lehet, ha önmagunkat mintegy hangszerként az isteni harmónia rezgésére hangoljuk. Ekkor kapcsolódhatunk össze Krisztus erejével – az isteni szeretet alaphangjával. A megújult kígyótűz akkor ezen az alaphangon rezeg. Ezt az összhangzást a teljes lény transzmutációjának kell támogatnia, hogy egy új, gnosztikus tudat születhessen meg. Csak ekkor lesz képes az ember – mint hangszer – ismét együttrezegni a szférák eredeti harmóniájával.

Jan van Rijckenborgh ezt a folyamatot így írja le Az Egyiptomi Ős-gnózis I. kötetének (1991.) 33. oldalán:

„Amikor a hermetikus tudat a szellemre irányul, és emiatt a találkozás pontjában meggyullad a szellem tüze, akkor világító erővonal-szerkezet jön létre, amely a tűzláng formájához hasonlítható. Ekkor találkozik a Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakult erővonal-rendszerből erő, rezgés áramlik feléje. E rezgések hangja és színe tökéletesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege. Isten csakis így beszél az emberrel. Ez a kimondhatatlan név megtalálása és meghallása.”

Bátorság, önteltség és alázat

 

A bátorság fogalmáról mindenkinek saját elképzelése van. Amikor pedig arról van szó, hogy bátrak legyünk, megint csak a saját értelmezésünket követjük. A fizikai, társadalmi és erkölcsi bátorság mellett ahhoz is bátorság kell, hogy valamit elviseljünk. Cikkünkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy vajon létezik-e szellemi bátorság is, és ha igen, vajon milyen viszonyban áll a bátorság számunkra ismert formáival.

 

A bátorság egyik egyszerű meghatározása a következő: merni, hogy valami nehezen kivitelezhetőt megtegyünk. A kisgyermeknek bátorságra van szüksége, hogy kezet nyújtson egy ismeretlennek, hogy megtanuljon kerékpározni, az úszótanfolyamon beugorjon a medencébe, vagy a játszótársaktól visszakérje a saját játékát, stb. Az idősebbek azután azon fáradoznak, hogy a gyermeket „bátorítsák”. Így fejlődik ki benne az akaraterő és az állhatatosság, melyek az életben való helytálláshoz szükségesek. Arra, aki „mindent meg mer tenni”, a többiek tisztelettel néznek fel, és hősnek tartják. A meséket hallgatva a gyerekek úgy érzik, hogy a főhős bátorsága megerősíti őket.

Az iskolai újságok visszatérő témája „A hét hőse”, vagy a „Nevezz meg egy hőst”, melyeknek példakép-formáló szerepük is van. Hollandia minden általános iskolájában foglalkoznak „Az időszerű hős” fogalmával. Ennek az a célja, hogy támogassa a bántalmazások, a rasszizmus és az erőszak elleni harcot. A labdarúgás és más területek „hősei” is példaképpé válnak a normák és értékek kialakításában, a történelem-leckék pedig bemutatják a múlt nagy hőseit, akik vitézi tetteikkel tűntek ki. Ezek a csatornák elősegítik az erkölcsi és a fizikai bátorság megértését.

Később már nagyobb a kihívás, és a fiatal ember olyan helyzetekbe kerül, amikor egy iskolai vitában fel kell lépnie a – saját felfogása szerint – „hibás véleményekkel” szemben. Olykor a saját életét veszélyeztető erőszak ellen kell megvédenie magát az iskolában és az utcán, esetleg a lábára erősített gumikötéllel kell százméternyi mélységbe ugrania, vagy egy hátizsákkal, egyedül kell útra kelnie Ausztráliába.

A fiatal meg akarja ismerni saját határait, a visszahúzó tendenciákat pedig le akarja győzni. Röviden: keresi a kihívást, hogy akaraterejével legyőzhesse a létezéssel együtt járó félelmet, vagy akár azért, hogy nyilvánosan kimutathassa állásfoglalását. Ez megerősíti az önbizalmát. Olyan életvitel fejlődik ki, amelyben minden helyzettel bátran szembenéz és elhagyja a kitaposott utakat. Sokszor erkölcsi felelősségérzet táplálja ezt a fajta bátorságot, és az ember késztetést érez arra, hogy bátran harcba szálljon minden igazságtalanság ellen, például valamilyen szervezkedés segítségével. E késztetés eredménye igen szélsőséges formájában akár gerillacsoportokhoz történő csatlakozás is lehet, melyek erőszak alkalmazásával akarnak segíteni e föld elnyomottain. Az ezzel összefüggő hatalom miatt azonban a bátorság könnyen gőggé, arroganciává, kegyetlenséggé és a hatalommal való visszaéléssé fajulhat.

 

Az egyetemes szereteterő alkalmazása

Ha van elég bátorságunk a leírt folyamat becsületes vizsgálatához, akkor a következő felismeréshez juthatunk: a bátorság fentiekben vázolt – külsőleges – fajtája nem szünteti meg világunkban az igazságtalanságot. „A legjobb fegyverek a vész eszközei. Ezért akik Taot birtokolják, nem tartják fel magukat ilyesmivel”. (Tao Te King, 13. fejezet). De a kudarcot vallott idealisták számára nyilvánvaló alternatívára – hogy lagymatagon, egyszerűen csak hagyják, hogy bármi megtörténjen – már régóta nincs lehetőség. Az embernek most már tennie kell valamit. Hiszen arra hívják fel, hogy őrizője legyen az ő atyjafiának! Jan van Rijckenborgh így ír Lao Ce szövegéhez fűzött magyarázatában, A kínai Gnózis című művében: „Az egyetlen mód, amivel az emberiségnek tökéletesen segíteni lehet, az az egyetemes szereteterő radikális alkalmazása. Ez pedig nem az én-ember által ismert szeretet. Istennek ez a szeretete, a mindenek felett álló szeretet, kizárólag azokon keresztül szabadulhat fel, akiknek a lelke már megszabadult.”

Mit akart a fenti sorok írója ezzel mondani? Először is, hogy az emberiség számára rendelkezésre áll a tökéletes segítség lehetősége. Másodszor, hogy ennek megvalósításához megszabadított lélekre van szükség. Ezt az állapotot úgy lehetne jellemezni, hogy „a világban, de nem a világtól valónak lenni”. Lehetséges ez? Ha valaki el akarja határozni magát erre, tehát úgy dönt, hogy eléri ezt az állapotot, akkor ehhez kétségtelenül bátorság kell, itt azonban egészen másra van szükség, mint amiről korábban beszéltünk. Mindenekelőtt arról van szó, hogy legyen bátorságunk felismerni a számtalan köteléket, és annak módját, ahogyan én-központú személyiségünkkel az önérvényesítéshez, „a világból való állapothoz” kapcsolódunk. Az ilyen, semmitől vissza nem riadó önismeret olyan állapothoz vezet, amelyben – minden én-központú törekvés feladásával – a fejszét radikálisan saját én-lényünk gyökerére vetjük. Ekkor azonban hatalmas méreteket ölthet a létezéssel együtt járó félelem, az „elengedéstől” való félelem!

Ezért szól úgy a mondás, hogy „Aki önmagát legyőzi, az erősebb annál, mint aki egy várost hódít meg”. A buddhizmus pedig a következőképpen fogalmaz: „A bölcs sohasem aggódik”.

Ez a folyamat nehéz belső harcot jelent és kitartó bátorságot követel, mivel a saját lényünkre vonatkozó, egyre növekvő mértékű belátás sok csalódást okoz. Ezek a csalódások annyira „elbátortalaníthatják” az embert, hogy felmerülhet benne a kétség: „Soha nem fogok célhoz érni, sohasem leszek képes olyan megszabadult lélekké válni, hogy az egyetemes szereteterőt alkalmazhassam.”

Mária Evangéliumában Jézus azt mondja erről a belső harcról: „És amikor az elbátortalanodás környékez titeket, szedjétek össze mégis a bátorságotokat ”. Amikor az én-semlegesítés során elérünk ahhoz az állapothoz, melyben az ‘én’ akaraterején alapuló bátorság már nem hathat többé, akkor a lélekből – a szív új kedélyállapotából – lehet bátorságot meríteni. Ekkor azonban már nem az én-ember bátorságáról van szó, hanem az alázatról, tehát az én önátadásáról az egyetemes szereteterőnek. Ekkor egy valóban tiszta életvitellel felszabadulhat a szeretet szakadatlan árama.

 

„Boldogok a szelídek”

A bemutatott fejlődési folyamat leírását megtaláljuk az első három boldognak-mondásban, a Máté evangélium 5. fejezetében is. Az első boldognak-mondás így hangzik: „Boldogok a szellemben szegények; mert övék a mennyeknek országa.” Ez azokra vonatkozik, akik az ebben a világban megvívott számtalan bátor harc után letörve tudatára ébrednek, hogy „szellemben szegények”. Jan van Rijckenborgh így ír a „Boldognak-mondások misztériuma” című műve 2. fejezetében: „Ők azok, akik már nem próbálkoznak a humanizmussal, akik felismerték, hogy ‘efézusbeliek’, vagyis határlakók. Belátták, hogy az a jóság, amellyel összeköttetésben állnak, bármely pillanatban az ellentétébe fordulhat.” Majd tovább folytatja ezt a gondolatmenetet a 4. fejezetben: „A humanizmus az a szervezett jóság, amely kergeti ugyan az ördögöt, de sohasem képes elkapni. A humanizmus korszakok óta törekszik a gonosz semlegesítésére, de az idők során mindig több körrel lemaradt ebben a dialektikus versenyfutásban.”

Ha az ember zátonyra fut ebben a világban, akkor mély lelki szükségbe kerül, és felismeri, hogy „szellemben szegény”. De éppen ez az alázat, a saját gyengeségünk és tehetetlenségünk beismerése hívhatja fel az egyetemes szereteterőt! Ez az állapot a Pistis Sophia nyolcadik vezeklő énekére emlékeztet bennünket, amelyről Jan van Rijckenborgh „A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai” című könyve 47. fejezetében így ír: „… Feladja minden önérvényesítési törekvését, feladja jóságának a legkisebb rezdülését is, és belép az alázat időszakába. Megvan a bátorsága, hogy a nem-cselekvést a következő kéréssel fogadja el: ‘Emlékezz meg rólam a Te irgalmad szerint és a Te jóságodért, óh Uram’. Így Pistis Sophia véghezvitte a legnagyobb cselekedetet, amit a Gnózis viszonylatában egy természetben született ember egyáltalán véghezvihet”.

A második boldognak-mondás így hangzik: „Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak ”. Itt a kedély bánatáról van szó, mely hasadt állapotban van a világ és az emberiség mérhetetlen szenvedése miatt. Ez a zátonyra futott idealista ember bánata, akit eláraszt a legbensőségesebb részvét. Őnekik válaszol a világosság, megérkezik a belátás vigasza. A legnagyobb vigasz ugyanis az, ha megtudhatjuk, hogyan készíthetjük fel lényünket a valódi segítség fogadására. A vigaszt az a felismerés hozza, hogy a lélek megszabadításának útja bejárható, és a megszabadított lélek képes az egyetemes gyógyszer alkalmazására.

A harmadik boldognak-mondás szerint „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet”. Ha az ember kapcsolatba lépett az egyetemes szereteterővel, akkor a szükséges erőt is megkapja, hogy ezzel a szeretetfénnyel dolgozhasson, és azt a természetben alkalmazhassa. Ezt a zárat egyetlen kulcs nyitja: a szelídség. Ismételten átadjuk a szót Jan van Rijckenborghnak, aki a „Boldognak-mondások misztériuma” 6. fejezetében így beszél erről: „A szelídség az az abszolút bátorság, amely nem erőszakos és nem is tud az lenni, mégpedig a tanuló belső állapota miatt. A Birodalommal való kapcsolat az első oszlop, a mű véghezviteléhez szükséges erő pedig a második. Ezt a kettős isteni kegyelmet kell most megalapoznunk a természetben a szelídséggel. A győzelmet szelídséggel kell elnyernünk.

A bátorság, ahogy ebben a természetben értik, mindig erőltető, mert többnyire ösztönökön és indulatokon alapul. Aki bátorságát így gyakorolja az hasonlatos egy betörőhöz. Ennek a természetnek a bátorsága mindig sebeket ejt, rombol és pusztít. A Jézus Krisztus szellemrendjéből eredő bátorság azonban egy új akarati egyensúly eredménye. Aki szelíd, az nem epekedik káprázatos és hirtelen siker után, mert tudja, hogy az ilyen siker csillogása hamar megfakul. A szelíd ember nem csügged el, ha munkája eredménye késlekedik, vagy ha munkaterületét sátáni erők ostromolják, mert mindezek mögött céljának végső megvalósítását látja ragyogni, mint soha le nem nyugvó napot. […] Az örökkévalóság nevében, csendesen világító lángként áll az időben, és Krisztus vigasza az olaj, amely lankadatlan szabályossággal kiárad rá.”

Elidegenülve az „intellektus igája” alatt

 

„Ha a valódi bölcsességet keresed, hagyj el minden tudást!” Ez a kijelentés korunk embere számára érthetetlen paradoxonnak, sőt talán merő badarságnak tűnhet, de valójában mélységes igazság rejlik benne. Értelmi képességünk kategóriái és meghatározásai segítenek ugyan mindennapi életünk megfelelő elrendezésében, ha azonban egész gondolati életünkön eluralkodnak, akkor elfedik létünk sokkal távolabb mutató lehetőségeit és mélyen elidegenítenek Istentől és embertársainktól.

 

Leo Sesztov (1866-1938) orosz filozófus felismerte ezt a folyamatot, és többször is foglalkozott vele. Kutatásai során igen lényeges felismerésekre jutott, melyeket folyamatosan újra megfogalmazott. Gyakran érezte az elidegenülést valódi rendeltetésünktől, melyet a személyes gondolkodásmódunk hív életre, míg végül sikerült e folyamat kiváltó okait felkutatnia. Polgári neve Leo Isaak Schwarzmann volt, és jómódú ukrajnai családból származott, a Sesztov nevet, amely botot vagy evezőt jelent, csak később vette fel.

Milyen főbb ismertetőjelei voltak életének? Elmondta, hogy külső és belső késztetései újra és újra a „talányosan mérhetetlen mélységhez” vezették. Ezeken a tapasztalatokon keresztül különösen az ember intellektuális hajlamának mozgatóerőit figyelte meg. Sesztov egész életében az értelem egyeduralmi törekvése ellen küzdött. Ez az oka, hogy mint zsidó-orosz filozófus, kétségtelenül a XX. század jelentős gondolkodói közé tartozik. Gyakran beszélt a „tárgyilagos értelem szertelenségéről”, mert emiatt annak a veszélye fenyeget, hogy az eltúlzott értelmi igények eltemetik magasabb képességeinket. Ezt a tendenciát, amely a valódi, belső életet elnyomja az egyoldalú intellektualitás kedvéért, a modern filozófia több áramlatában is felfedezte.

 

A „mélység filozófusa”

Sesztov el akart különülni az említett áramlatoktól, ezért a „mélység filozófusának” nevezte magát. A határt nem ismerő értelmi törekvés igényével szembeállította saját felfogását, „a mélység magasztalását”. Ezzel arra kívánt utalni, hogy vannak talányosan elrejtett, mélyebb összefüggések, amelyek a puszta értelem előtt rejtve maradnak. Mégis, ez a mélység az, amelyben meg tud nyilvánulni a szellemi. Sesztov számára minden talányos mélységként megélt élmény a létezés mélyebb megértésének kulcsát tárta fel. Megérezte és megsejtette az „értelmet meghaladó szabadság” hatalmas, alkotó mivoltát. Lényegesnek tartotta, hogy megszabadítsa magát minden „megrekedt intellektuális előfeltételtől”. Erőteljesen átérezte, hogy a józan ész téves alkalmazása miként fenyegeti és kényszeríti rabszolgaságba még a vallásos életet is. „Kulcsfontosságú hatalom” című írásában azt mutatja be, hogy milyen elbizakodottan és önkényesen lép fel a saját magát félreértelmező intellektus, amikor még „Istent is igazolni akarja”. Mi mindent megengedett magának a történelem folyamán ez a fajta értelem! Az elidegenedett józan ész saját bizonyítási kritériumokat hozott létre az isteni léttel kapcsolatban, és elvárja, hogy ezek előtt még Isten is fejet hajtson. Így Isten létének igazolása egy önkényesen működő értelem kegyelmétől függ! A „bebizonyított Isten”, a nagyképű értelem előtt.

 

„A kiút arra van, ahol már semmilyen kiutat nem látunk”

Hová vezet a Leo Sesztov által mutatott út? Megállapítja: „Az egyetlen valódi kiút ott kezdődik, ahol az emberi mértékek szerint nem létezik már egyetlen kiút sem. Ha a lehetetlenhez akarunk közelíteni, akkor a mélység felé kell fordulnunk.” És a továbbiakban: „Isten itt található meg, pontosan azért, mert a feneketlen mélység nem illeszkedik bele egyetlen értelemmel létrehozott kategóriába sem.” Egy másik helyen pedig így ír: „Az embernek bele kell ugrania Istenbe, és ezzel az ugrással meg kell szabadulnia minden racionalitástól”. Ezért áll Sesztov a korai keresztény író, Tertullianusz mellé, aki azt mondta: „Credo quia absurdum!” Elhiszem ezt a dolgot, pontosan azért, mert átlépi az értelem korlátait.

Világnézetét „Athén és Jeruzsálem” című késői művében ismerteti Sesztov. „Mindenki azt mondja, Jeruzsálemnek Athénbe kell mennie, hogy ott megkaphassa az áldást.” „Jób mérlegén” című írásában is ugyanezt a képet mutatja be. „Azt mondják mindent, ami Jeruzsálemből jön, Athén mérlegén kell megmérni.” Mit jelenthet ez? Sesztovnál Athén a tiszta értelem, Jeruzsálem pedig a vallásos érzés fővárosa. Sesztov abszolút nem látja a kompromisszum egyetlen lehetőséget sem Athén intellektualitása és Jeruzsálem várakozással teli vágyakozása között – mindkettő kölcsönösen kizárja egymást. „A tudás sohasem lehet az ember végső célja!” Különösen elítéli „a tudás hajszolását a filozófiában”, mert ezzel hűtlenül kezelik Isten valódi ajándékát, amely a hittel teli érzésből fakadó abszolút, alkotó szabadságban rejlik. „Az intellektus igája alól” kizárólag a hitnek e nem mindennapi formája szabadíthat fel. Ebben a hitben megtapasztalhatjuk az élő ősbizalom érzését: „Isten csak ott található meg, ahol nem a törvény uralkodik, hanem a szabadság létezhet és lélegezhet”. Mélyen meg volt győződve arról, hogy az önkényes értelem elleni első komoly kritika már a bűnbeesés mítoszában is felfedezhető. Számára egyetlen bűnbeesés létezik csupán, mégpedig „az intellektuális bűnbeesés, amelynek a titokzatos mélységből való kiűzetéssel kellett végződnie”. A bukás „a tudás utáni vágyakozással és a mérgezett gyümölcsök elfogyasztásával” kezdődött.

 

„… az igazsághoz vezető út szándékos lezárása”

Az emberiség jelenét vizsgálva a tudomány rákos daganatáról ír, amely „óráról órára egyre erősebben burjánzik, és az ősi titkot övező ködöt egyre sűrűbbé teszi.” Mint valódi határlakó, rendkívül intenzív módon érezte a mélység szférájától elválasztó természetellenes választófalat. Erről a bezárt állapotról a következőket mondta: „olyan ez, mintha egy erő, még a világ megalkotása előtt elzárta volna az igazsághoz vezető utat az ember elől”. Azóta az értelem sötét utakon vándorol. Sesztov átérzi ennek „természetellenes és rettenetes” jellegét, amikor így szól: „Vagy nem stimmel világunk egész építménye, vagy mindannyian téves úton akarunk eljutni az igazsághoz!”

Sesztovnak abszolút semmi kifogása nem volt a gondolkodás ellen; ő a gondolkodás szolgasorba kényszerítése ellen emel szót, amelyet a magát korlátlannak kikiáltó értelem elfajulása hoz létre. Az emberek között hiába keresi a szív és fej közötti harmonikus együttműködést. Véleménye szerint jelenlegi tudatunkat számtalan fátyol takarja. „Életünket számtalan titok veszi körül. A legnagyobb talány azonban az őseredettől és az élet forrásától való elválasztottság.” Bármilyen idegennek is érezte magát saját korában, emberképe egy magasabb dimenzióról tanúskodik. Meggyőződése volt, hogy lelkünkben hatalmas erők szunnyadnak, melyek elvezethetnek a „mélység megtapasztalásához”.

1898-ban keletkezett, „A jóság fogalma” című írásában főleg szellemi útmutatásokat ad. A következő kulcsfontosságú felismerésre jut: „A testvéri szeretet még nem Isten. Azt kell keresnünk, ami magasabban áll a szokásos együttérzésnél és részvétnél, valamint túlhalad a jóságon is. Az embernek Istent kell keresnie!” Keresése ott kezdődik, ahol „az út túlhalad az értelmen és az erkölcsön”. Ezzel az írásával Sesztov belépett az „orosz vallási reneszánsz” legjelentősebb képviselőinek sorába.

 

Miben áll Sesztov szellemi teljesítménye?

1. Saját korában felfedezte a számára legyőzhetetlen ellentétet az emberiség gondolkodása és tudása között.
2. Sajátos jellegű vallásos hitével bejáratot talált a belső megnyilvánulás szférájába. A megnyilvánulás az ő számára teljesen mást jelent, mint a tudás.

Sesztov azt mondja, hogy valódi megnyilvánulás „csak a hegyen” jöhet létre. Teljesen konkrétan beszél a „hegy megmászásának szükségességéről”. Látja Mózest a Sinai hegyen és Jézust az Olajfák hegyén. Rámutat: ezek olyan kérdések, amelyeken el kell gondolkodnunk. Szerinte minden megfeszített intellektuális törekvés csak kúszás az élet lapályain. Ezért az ő számára „bármely megtestesült igazság mindig csupán a tévedések megtestesülése”. Saját filozofálási módszerét „a platóni értelemben vett legmagasabb szintű zenének” érzékeli.

 

„Belső mérlegen állni”

Sesztov egyáltalán nem élt visszahúzódó életet, hanem igen élénk gondolatcserét folytatott korának jelentős embereivel. Barátai közé tartozott Martin Buber, Albert Einstein, Marina Zvetajeva, Martin Heidegger és Edmund Husserl is. Világnézete Borisz Paszternakra is döntő hatást gyakorolt. Így ír Sesztovról fiatalkori barátja, Szergej Bulgakov, a nagy orosz vallásfilozófus: „Egyszerűen lehetetlen volt Sesztovot nem szeretni, függetlenül attól, hogy az ember osztotta-e világnézetét, vagy sem. Ezt a szeretetet csodálatra méltó lelki finomsága, mély benyomást keltő jósága és jóakarata váltotta ki. Ez képezte emberi kapcsolatainak alaphangját, emellett pedig mentes volt bármiféle személyes versengéstől. Ez mind azzal a kemény harccal függött össze, amelyet szellemi vívmányainak eléréséért folytatott.”

„Jób mérlegén” című munkáját Sesztov azzal a céllal írta, hogy az embert belsőleg mérlegre állítsa. A lélek erejének meg kell nyilvánulnia. Teljesen tudatosan választotta példaképül Jób sorsát az Ószövetségből. Vajon mi ragadhatta meg őt ennyire Jób történetében?

Jób belsőleg hű marad önmagához. Tántoríthatatlanul bízik Istenben, pedig életében naponta növekszik a szenvedés és fájdalom. Amikor ezek már végül „súlyosabbak, mint a tenger fövenye”, Jób kétségei és tanácstalansága közepette így szól: „Isten állítson engem a helyes mérlegre, így felismeri vétlenségem”. Sesztovra mély hatást gyakorol, ahogy Jób belsőleg szilárd marad az őt érő sorscsapások és megpróbáltatások ellenére is, ahogyan zúgolódás nélkül elfogadja és hordozza talányosan borzalmas sorsát. Hiszen Jóbnak minden oka meglenne arra, hogy perbe szálljon Istenével, ha puszta értelmét hagyná megszólalni. Rendkívül nagy hatással volt Sesztovra, ahogyan Jób töretlenül elfogadta sorsát. És számára ez válik az emberi jóság mércéjévé. Nehéz helyzetében a meggyötört Jóbot minden oldalról körülveszik a racionalista kísértők, akiknek élén Jób felesége és legközelebbi barátai állnak. „Alapos okból” – így gondolják – azt a tanácsot adják neki, hogy tagadja meg Istenét. Hát hol marad az isteni igazságosság? Azonban Jób még csak hallani sem akar ezekről az „értelmes” tanácsokról, fülei süketek maradnak az ilyen útmutatásokra.

 

„A mélység felmagasztalása”

Sesztov arra kívánt rámutatni, hogy mélyebb értelemben nem a hagyományos intellektusról van itt szó, „mivel Isten a szívet vizsgálja”. „Isten nagyon is jól hallja a mélységből feltörő kétségbeesett kiáltásokat, de eközben elutasítja Jób barátainak racionális javaslatait.” A legmagasabb szintű törvény csakis így engedi felismerni magát. Ez a „mélység felmagasztalása”, olyan racionalitás, amely a megszokott értelem számára rejtve marad.

Isten tehát olyan erő, amely meghalad minden szokásos értelmezést. Az ember eddig kialakult értelme csak valami ideiglenes dolog, és a hozzá való ragaszkodás a tudatot sötétségben tartja. Sesztov megmutatja, hogyan kell először mindenkinek – igencsak fáradságosan – „megszabadulnia ettől az intellektuális gyámságtól”. Csak akkor találja meg újra a szellemi hazába vezető nyomokat, ha már „valóban maga mögött hagyta a racionális világ forgatagát.” Ekkor, Jóbhoz hasonlóan, nem vár el semmit a világtól. Idegenségének tudatában él e világ közepette, de ezt az idegenséget kegyelemnek is tapasztalja, hiszen „megszabadította magát az intellektualitás igájától”. A „Csend hangja” című munkájában Blavatsky asszony is úgy ír az értelemről, mint a „nagy mészárosról”, melyet ki kell oltani. Tehát új értelemre kell szert tenni, és Sesztov erről is beszél. Úgy nevezi önmagát, mint „a gondolkodás második dimenziójának beavatottja”. A modern Rózsakereszt is beszél erről az „új dimenzióról”, egy új lélek kifejlődéséről, amely azonos ezzel a gondolkodási képességgel.

—

Irodalom:

1. Leo Sesztov, Athén és Jeruzsálem, Vallásos filozófiai kísérlet, Matthes & Seitz, München, 1994.

2. Leo Sesztov, Potestas Clavium – a kulcsfontosságú hatalom, Verlag Lambert Schneider kiadó, Heidelberg 1956.

3. Leo Sesztov, A jóság fogalma Tolsztoj és Nietzsche munkáiban, Matthes & Seitz, München 1994.

4. Leo Sesztov, Jób mérlegén, vándorlások a lélek birodalmán át, Herder kiadó, Bécs 1950.

5. Szergej Bulgakov, Gustav A. Conradi után idézve a következő munkából: Leo Sesztov vagy a paradicsomi lét; a jóság fogalma… (lásd fent)

6. Ótestamentum, Jób könyve 6,2-3.

Keletről nyugatra

 

A Földről nézve a Nap végtelen ismétlődéssel vonul pályáján keletről nyugat felé, hogy ott leáldozzon. A látható Nap az élet lehetőségét ajándékozza a Földnek, létezik azonban egy szemmel nem látható Nap is, amely láthatatlan folyamatok okozója és fenntartója.

 

A látható Nap a láthatatlan, szellemi Nap egyik megnyilvánulása, melyet az egyiptomiak Atonnak, a görögök Héphaisztosznak, a rómaiak pedig Vulkánusznak neveztek. A látható Nap azonban több mint pusztán a szellemi Nap anyagi vetülete. Keletről felhangzó hívásként a láthatatlan Nap szellemi erőit továbbítja az egész naprendszer számára.

Kelet és nyugat földrajzilag a bolygónk forgásával összefüggő meghatározások. Ha azonban a pólusok helyet cserélnének, akkor keletnek és nyugatnak is igazodnia kellene ehhez, mint ahogy ezt az ősi egyiptomi templom-archívumok műveiben feljegyezték. Az ó-indiai, a görög és a latin nyelvekben „kelet” fogalmát az usas, eos, és aurora szavakkal jelölték, melyek a hajnalt, és a hajnali arany ragyogás istennőjét egyaránt jelentették. A „nyugat” szót az ó-indiai avas, a görög hespera és a latin vesper kifejezésekből vezetik le. Ezek a szavak a lesüllyedést – az anyagba való alászállást is -, a lemenetelt, az esthajnalcsillagot és a nyugatot jelölik, ahol a Nap lehanyatlik, és a sötétség kezdődik.

 

Látható nyomok vezetnek keletről nyugatra

Az egyetemes tan magyarázata szerint az emberiség fejlődése már hosszú ideje belépett az árja-időszakba, amely az ó-indiai arya (=nemes) kifejezésről kapta a nevét. Az árja faj Közép-Ázsiában alakult ki, majd a hét világvallás szellemi impulzusai is innen áradtak ki a világra. Ezek a világvallások és a belőlük fakadó kultúrák keletről nyugat felé tartó asztrális, éteri és anyagi nyomokat hagytak hátra – így világították meg lassanként a sötétséget.

A nyomok közül sok láthatatlan. Az észlelhető nyomok templomokban, valamint az ember magas származásáról és az eredethez való visszatéréséről tanúskodó szavakban, szimbólumokban és képekben fedezhetők fel. A János-evangélium (1, 13) így ír erről: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.”

Ez a mágikus bibliai idézet azonban látszólag elveszítette az erejét. Mindenesetre már nem tudja megszólítani az anyagra irányuló embert, akinek e szavak csupán egy teljesen megszokott szöveggé váltak, melyet többé-kevésbé megfelelő alkalmakkor idézgetni lehet saját véleményének alátámasztására.

 

Az eredeti élet élő felismerése

Az ismeretlen ázsiai forrásból származó Arany szabályok könyvében – amelyből H. P. Blavatsky A csend hangja című fejezetet átvette – Dzsnyáná-ról beszélnek, amely igaz tudást vagy bölcsességet jelent. Ott ez olvasható: „Jaj a szarvasnak, ha csaholó ellenségei elfogják, mielőtt a menedék völgyét, dzsnyáná-márgát elérné.” Dzsnyáná-márga itt szó szerint a „tiszta felismerés ösvényét” jelenti. Az élő ismeretről – dzsnánesvariról – szóló egyik szanszkrit tankönyvben leírják azt a pillanatot, melyben Krisna átadja isteni tanítását Arjunának.

A görögök az élő ismeretet Gnózisnak nevezték. Miután a keresztény „Isten” fogalom az elmúlt évszázadok folyamán kezdte elveszíteni tartalmát, a görög „Gnózis” szót újra felfedezték, és ismét jelentőssé vált. A reneszánsz korszaka után érett meg az idő arra, hogy a gnosztikus tanokat előhozzák a történelem homályából, s újra átültessék a gyakorlatba. Később az elnyomás hosszú ideje és az előkészítés viszonylag rövid szakasza után, olyan úttörők vonták félre a fátylakat a Gnózisról, mint H. P. Blavatsky, Max Heindel, Rudolf Steiner és még sokan mások. Ezt a lépést az emberi fejlődési terv egyik fázisának szánták.

Elfelejtett barlangokból és sivatagokból került elő a hamisítatlan gnosztikus tanítás. Olyan leletek hozták napvilágra a Gnózist, mint amelyeket például az egyiptomi Nag Hammadiban találtak. A konzervatív nézetek kezdeti ellenállása ellenére Nag Hammadi kéziratait lefordították, nyilvánosságra hozták, és a széles körű közönség számára hozzáférhetővé tették. A régi gnosztikusok mély bölcsességét a modern emberek számára világos fogalmakkal közvetítették, és lassanként elismertették.

 

Az emberiséget határtalan szeretettel kísérni

A Gnózist időközben sokan ismerték fel új törekvésük forrásaként, egy másik világ hangjaként, és mindenekelőtt ezoterikus körökben kezdték komolyan tanulmányozni.

Azonban „Heródes”, az újjászülető szellemi impulzusok mai napig hatékony, hatalmas ellenfele éber. Szívesen állítja rossz fénybe a Gnózist. Kénytelen elismerni történelmi nyomait, azonban ezeket kevésbé érdekes jelenségnek állítja be. Azonban mindez nem akadályozza a Gnózist abban, hogy leírhatatlan szeretettel és türelemmel kísérje az emberiség fejlődését, és felmenetelét megfelelő pályára terelje. Ennek a gyermeknek növekednie kell, naggyá kell válnia, és meg kell szabadítania magát az idő és az őrület pólyájából.

A modern ember számára rendkívül fontos, hogy az élő, tisztító és regeneráló isteni erőt – a Gnózist – fejével és szívével folyamatosan „belélegezze”, hogy az eltölthesse, és tévútjáról hazavezesse őt, mert ez a felmenetel alapja. Az ember csakis megvilágosult szívvel és fejjel lehet a Gnózis szolgája. A gnosztikus fejlődésről sokan tanúskodtak. A maguk idején egész kultúrák követték ezt az utat, a nem túl távoli múltban pedig a bogumilok, katárok, szabadkőművesek és rózsakeresztesek vették fel újra ezt a fonalat.

 

Az élet minden szintjén keresni

Nyugtalan korunkban egyre többen ébrednek tudatára az eddig ismeretlen, magasabb szellemi minőségre törekvő belső ösztönzésnek. Így különböző szinteken kereső csoportok alakulnak. Némelyek – ahogyan a múltban is történt – magas ideálokat követő szerzetekké alakulnak. Új lélek-képességük lehetősége szerint olyan közösségekké válhatnak, melyekben a forma és tartalom határait elhagyva új módon szolgálhatják embertársaikat. A megkapott, és általuk felszabadított fényerő hozzájárulhat minden teremtmény szükségének enyhítéséhez. Ha sikerül nekik egy Grált – vagy ahogyan a Biblia nevezi: egy üvegtengert – képezniük, ezzel bizonyságot tesznek arról, hogy győzedelmeskedtek az alantas élet felett. Akkor az új lélekből élők csoportja újra eléri azt a szintet, ahol a Gnózis a megszabadulásra vágyó keresők szolgálatára megnyilváníthatja magát.

 

A Gnózis mindenütt jelenvaló és mindenkit áthat

Úgy mondják, az idő megérett erre. A mindennapi életben az érettség az aratás pillanatát jelenti, és ez szellemi értelemben is érvényes – a Gnózis tanúskodik erről. Ez az erő mindenütt jelenvaló, mindenkit körülvesz és áthat, és aki keresi, fel tudja ismerni azokban, akik hordozzák. Azonban csakis akkor ismerhető fel, ha tudatosan fogadják, és ugyanolyan tudatosan felszabadítják és továbbadják az egész élet szolgálatára. Ennek meg kell történnie, hogy ez az erő az egész emberiség üdvét szolgálja.

Az emberért és az emberrel végzett munka időszaka után most megérett az idő arra, hogy a Gnózis az ember által dolgozhasson – ha hajlandók vagyunk rá! A gnoszticizmust mindenekelőtt a konzervatív és tekintélyelvű emberek tekinthetik még eretnek áramlatnak. Mások számára azonban lehetővé teszi, hogy felemelő pillantást vessenek a teremtésre és saját, sok lehetőséget, és mindenekelőtt új, megszabadító célt rejtő életükre!

A Gnózis nincs az időhöz kötve, hanem tér és idő felett áll. Ez a teremtés kezdetétől élő igazság, a kezdetek igéje, „nála nélkül semmi sem lett, ami lett”.

 

Az ősigazságok forrása

Az emberiség elérkezett egy hosszú fejlődési szakasz végéhez. Ez egyben azt is jelenti, hogy új időszak küszöbén állunk, amely már meg is kezdődött. Ennek az új fejlődésnek a hajnalpírja már megmutatkozik, s most a modern emberen a sor, hogy tettekkel és igazsággal az Igéről, a Gnózisról tanúskodjon. A Biblia azt mondja, hogy Jézus Krisztus megjelent a testben. Ez azt jelenti, hogy az élő ismeret és tudás leereszkedik az emberbe, hogy benne és általa megnyilvánuljon.

A gnosztikus transzfigurista, Jan van Rijckenborgh Az egyetemes Gnózis című könyvében azt írja, hogy a Gnózis fogalma ismeretet jelent. Ezen általában rejtett tanokat és titkos tudást értenek. Eredeti értelmében azonban a Gnózis minden ősbölcsesség teljességét, minden ismeret összefoglalását jelenti, és közvetlenül egy valóban isten-emberi élethullám eredeti, isteni életére utal.

Ez a Gnózis nem foglalható könyvekbe, és csak azt adják tovább belőle, és nyilvánítják meg szóban, ami bizonyos pillanatban hasznos és szükséges. Kizárt dolog, hogy a teljes Gnózis, mint rendszer birtokolható és továbbadható lenne.

 

A Grál – jel az éjszakában

Sem a régi idők egyetemes bölcsességkönyvei, sem a Bibliában összefoglalt művek nem a közvetlenül megnyilvánított Gnózis. Ezek hírt adnak Isten és az ember eredeti egységéről, valamint az isteni és nem isteni elválásának eseményéről tájékoztatnak. Ez gyakran egy tanító és az eredeti egységet kereső tanuló párbeszédének leírása. Számtalan mesében és legendában ábrázolják az eredetet és a hozzá vezető utat. Egyes történetekben a Grált választották e folyamat jelképéül. A Grált keletről nyugatra viszik, a fényből a sötétségbe, ezért jelként világít az idők éjszakájában.

A katárok kora egy aratási időszak volt, azok tanúságtétele, akik a Grál útját megtalálták, és követelményeit a gyakorlatban megvalósították. Ennek az útnak a leírása többek között a Bibliában, az újszövetség négy evangéliumában is megtalálható. De nem ők voltak az egyetlenek, akik erről az útról tanúskodtak. Egyes gnosztikus tartalmú apokrif könyvek új megvilágításba helyezték a négy evangélium bizonyos részeit. A Gnózist így újra felfedezték, és fellebbentették róla a fátylakat.

Ismert tény, hogy a Gnózis legtöbb követe nem írta le tanításait. Szavaikat mások adták tovább, s ezekből a hagyományokból gyakran állítottak össze írásos műveket.

 

Minden szívdobbanás hívja az embereket

Az utat néha olyan kristálytisztán ábrázolják, hogy feltehetnénk a kérdést, vajon miért ismerik fel és találják meg olyan kevesen a gnosztikus megszabadító utat. Ennyire kevés lenne a megértés? Ennyire fásultak az emberek? Nincs rá igényük? Mindennapi gondjaik és örömeik fontosabbak? Nem ismerik fel saját helyzetüket?

Némelyeket – még ha ez tudat alatt is történik – szívükben újra és újra megérinti a Gnózis szívdobbanása. Az ember elzárkózhat ettől, de meg is nyithatja a szívét, míg egyre inkább tudatában lesz valódi életcéljának. Így megérez valamit a keleten ragyogó hajnal fényéből, s érzi, hogy kezdi elhagyni a sötétséget. Ennek eljött az ideje, és az emberek érzik egy új fejlődés sürgetését.

Ahhoz, hogy a Gnózist megérthessük, új lélekre van szükség. A régi korok Gnózisának pusztán filozófiai vizsgálata, és történelmi nyomainak követése nem elegendő. A legfontosabb a tett, a Gnózis hívására való pozitív reagálás – így növekednek fokozatosan a gnosztikus ismeretek. A Gnózis ugyanis az eredeti tűzből táplálkozó élő tudás. Aki ezt a folyamatot tudatosan megtapasztalja, új gnosztikus valóságból kezd élni, és éberen őrködni fog azon is, hogy az olyan fogalmak, mint „Gnózis” és „gnosztikus” ne süllyedjenek a mindennapok szintjére. Ezek ugyanis túlságosan nemes és magasztos dolgok a számára. Ahol ugyanis hiányzik a valódi megértés, nagy az ellaposodás veszélye, s ekkor könnyen agyonbeszélik és szétdarabolják a dolgokat. Ennek eredménye aztán még nagyobb értetlenség és zavar.

 

Az alap az én semlegessége

A gnosztikus filozofálgatást Jan van Rijckenborgh illúziónak nevezi. Számára a Gnózis nem filozófia, nem vallás és nem módszer. Nem folyamodik az értelmi vagy érzelmi képességeinkhez, bár kezdetben egy bizonyos formában jelenik meg a kereső ember előtt. Valójában azonban ez az igazi birodalom ereje, amely egyszerűen kapcsolatba akar lépni a mikrokozmosszal. A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című művében azt írja Jan van Rijckenborgh: „Ha pillantásukat a hajnalra szegezik, és ezt teljes cselekvő életükkel hangsúlyozzák, akkor kezd el keleten világosodni. A mikrokozmosz rezgése emelkedik, és mind a keleti, mind a nyugati mágneses áramlatnak erre kell hangolódnia. A kifelé folyó áramlat kiűzi a szentségtelenséget, míg a befelé irányuló áramlat Isten gyermekeinek ősmúltját hívja fel.”

Gustav Meyrink A nyugati ablak angyala című könyvében mesterien ábrázolja, hogy a kiűzött erők hogyan próbálják meg az embert ismét hatalmukba keríteni, újra és újra bekopogtatva nála, hogy bebocsáttatást nyerjenek. Ezért a semlegesség az egyetlen alap és kiindulópont a gnosztikus úton. A belső művet maga a Gnózis valósítja meg, ha az ember a Gnózis erejében a külső műnek alakot ad. Erre a legnemesebb feladatra hivatott korunk minden embere. A külső mű a tudatosan vállalt aratási munka, valamint azoknak az előkészítése, akik az utat még nem találták meg. A belső mű a beereszkedő Gnózis fogadása az erre előkészített, vágyakozó szívben.

A Nap szüntelenül vándorol keletről nyugatra minden egyes ember mindennapi és szellemi életében egyaránt. Ezért mondják: „használjátok ki az időt és dolgozzatok, amíg napvilág van.” Így tanúskodhatunk az isteni dicsőség érinthetetlenségéről.

„Még nem jött el az én időm…”

 

Alexander Nyikolajevics Szkrjabin (1872-1915) különleges egyéniség volt az orosz kultúrában. Az átlagembert messze túlszárnyaló gondolatai és érzései az egész világ átfogó jövőképét közvetítették. Átélt és lelkesítő szerepe egyértelműen látnoki volt.

 

Szkrjabin saját, egyéni eszméket alakított ki. Átvette ugyan a kozmikus korszakok teozófiai fogalmát, de hitt abban, hogy az embereknek nem kell olyan hosszú ideig várakozniuk a magasabb szellemi színvonal eléréséhez. Művészetével egyetemes áttörést akart megvalósítani – az idő dimenziójának áttörését és semlegesítését. Zeneműveivel ezt a filozófiát fejezte ki, amellyel az emberiség meggyógyulását szerette volna elősegíteni. Úgy gondolta, hogy az összes művészet erőit egyetlen hatalmas szintézisben kell egyesíteni, amellyel az emberiség megtapasztalhatná a világ misztériumát. Ha mindez megvalósulhatna, az egész emberiség megváltozna.

Üzenete terjesztésében nem volt visszafogott, azonban akkoriban több nagy egyéniségről is azt tartották, hogy – a modern, józan ember szemében – különös módon viselkedik. Olyan nagy költők időszaka volt ez, akik ragyogó képek bőségével színt és formát adtak az életnek. Így az orosz zeneszerző, zongoraművész, költő és filozófus Alexander Nyikolajevics Szkrjabin is szeretett reflektorfényben állni. S bár életében hírnév övezte, halála után mégis hamar feledésbe merült. Azt tartotta feladatának, hogy zenéjével magasztos üzenetet közvetítsen az emberiség számára.

Neveltetésében három asszony játszott meghatározó szerepet, és néhány kritikusa szerint ez volt szertelen viselkedésének az oka. Szkrjabin azonban az orosz „ezüstkorszak” idején élt (a XIX. és XX. század fordulóján), amikor a kelet-európai kultúra sebesen szárnyalt a magasba. Ebben az időszakban számos nagy személyiség játszott fontos és különösen ösztönző szerepet mind a zene, mind az irodalom, mind pedig a költészet terén. Inspiráló és lenyűgöző időszak volt ez, és e színes alakulás főszereplői természetszerűleg a szellem nagyjai voltak. Új képek születtek az emberiség jövőjéről: egy más útnak kellet megnyílnia. Új dimenziókat kellett felkutatni és – lehetőség szerint – feltárni. Blavatsky asszony, a Teozófia megalapítója is ebben az időszakban kezdte munkásságát. Ezt az időszakot a kali yuga végének, egy korszak lezárulásának, ugyanakkor az emberiség és a teremtés új fejlődésmenetének nevezte. Teljesen új eszmék és megújító erők törtek utat, míg megkövült hagyományok, régi élet- és gondolatminták hullottak darabjaikra.

Szkrjabint megihlették azok a teozófia eszmék, amelyeket Blavatsky Titkos tanítás és Kulcs a teozófiához című műveiben ismert meg. Bár Blavatsky eszméi hatással voltak rá, mégsem érzett vonzalmat a mozgalom iránt. Nem csatlakozott sem a teozófiához, sem más ezoterikus társasághoz. Kapcsolatot tartott fenn azonban okkultistákkal és ezoterikusokkal, ahogyan az a kor prominens köreiben szokásos volt.

 

Az acél csillogása

Nyughatatlanul kereste az új formákat és módszereket. Tizenkettes színskálát kombinált új hangokkal a szokásos hetes vagy nyolcas színsor helyett. Tisztánlátó képességével érzékelte a színek és hangok viszonyát, melyek kifejezésére például a kék három árnyalatát is használta. Az „acél csillogásával” a kibontakozó műszaki tudományokat és az iparosodást jelképezte, azonban nem minden színről tudjuk, hogy pontosan mire vonatkoztatta őket. A teozófiában a színek az ember különböző lelki állapotaival állnak összefüggésben: a világoskék a „tiszta vallásos érzések”, míg a sötétvörös a kapzsiság, az önimádat és a harag árnyalata.

Ilyen utalásokat szőtt bele Prometheus (1908-1910) című szenvedélyes költeményének átiratába is. A versben két hang jelenik meg, melyeket fény és szín köt össze. Megadta, mely szín melyik hangnemhez tartozik, és milyen hangulatot hivatott ábrázolni: misztikus, lelkesült, elmélkedő hangulatot, vagy akár az emberi tudat kiemelkedését, életörömet, szomorúságot vagy eksztatikus örömöt. Így akarta érzékeltetni az ego transzcendens természetét. Az alapot a gnoszticizmusból átvett „pleroma” fogalmával nevezte el, melynek jelentése „a teljesség, az isteni világ, mely a földi valóság fölé emeltetik”.

Alexander Szkrjabin megpróbálta eszméit olyan konkrét filozófiai formába önteni, mely kizárólag sajátja. Ebben élesen szembefordul a kereszténységgel, mint ahogy azt az 1894-ből származó jegyzetei is bizonyítják. Rendszeresen látogatta a moszkvai Vallásfilozófiai Társaság összejöveteleit, ahol kapcsolatba került Szolovjev eszméivel is. Eleinte Szolovjev visszafogott misztikussága nem volt rá hatással. Sokkal inkább arra összpontosított, hogy „feladja a kis ént, hogy elnyerhesse a nagy ént (az egyetemes tudatot, amely tértől és időtől független)”. „Amennyire csak tudatában vagyok a világnak, mint saját teremtményemnek, mindennek a saját szabad akaratom eredményének kell lennie. Semmi sem létezhet rajtam kívül. Abszolút lény vagyok. Minden más dolog csupán a tudatom kivetüléséből született jelenség.”

 

Az éteri anyagból épült templom

Belső fejlődésének folyamata zeneműveiben fejeződött ki leginkább. Sokféle hangszer-összeállítással kísérletezett, ahogyan azt az akkoriban népszerű Wagner is tette. Ám ő tovább ment, mint Wagner, és szemrehányást is tett neki túl szűkös kifejezési formájáért.

Szembetűnő, hogy műveiben egy bizonyos „Misztérium” megszállottja volt. Így is nevezte, nagy M betűvel. Ennek a Misztériumnak Indiában kell lejátszódnia. Finom éteri anyagból fel kell építeni ott egy templomot, mely zenéből, színekből és fényből áll.

„Régóta gondolkodom azon, hogyan lehetne a templom szerkezetét áramlóvá és teremtővé tenni. Egyszer csak arra gondoltam, hogy tömjénből lehetnének az oszlopok. A fény-zenekar világossága megvilágítja majd őket, s ezek szétterjednek, és megint összeállnak. Hatalmas tüzes oszlopok lesznek. Az egész templom ebből áll majd. Az épület áramlik és szüntelenül változik, akárcsak a zene. Formái a zene és a szavak légkörét tükrözik majd.”

Aki belép a templomba, az jelöltként kezdené, majd át kellene haladnia a beavatás különböző fokain. A Misztérium megnyilvánulása után az idő dimenziója már nem létezne. E látomásával Szkrjabin messze megelőzte korát. Szerinte az egész világ olyan fejlődési pályára kerülne, amely magasabb síkra vezetné.

Szkrjabin saját szimfonikus zenéjét valójában teljesen e nagy Misztérium előkészületének szánta. Mindezt így gondolta,- érezte- és fejezte ki. De nem ő volt az egyetlen, aki zenével, fénnyel és színnel kapcsolatos gondolatokkal foglalkozott. A francia jezsuita Castel már a XVII. században olyan csembalót épített, amely a zenét színekkel kombinálta. 1863-ban von Helmholz, német fizikus a hangok és színek összetársításával foglalkozott.

Így hát Szkrjabin eszméje valójában már réges-régi volt, mégis ő az egyetlen, aki mindezt ténylegesen és nagy méretekben át akarta ültetni a gyakorlatba. Wagnertől egészen eltérően, aki misztériumait operáiban fejezte ki, Szkrjabin egy magasabb fejlődési fokot keresett. Érezte az új korszak impulzusait, és tudatában volt annak is, hogy a pozitív eredmények eléréséhez nincs sok idő, ezért valaminek történnie kell. Szkrjabin tehát gátlások nélkül felhívta a felsőbb osztályok figyelmét saját jövőképére és kísérleteire. Meggyőződése volt, hogy létezik egy mindent átfogó elv, a teremtés egysége, amelyből minden származik. Minden benne lezajló esemény csupán látszat. A nagyszerűnek, amely ezen kívül áll, az egységnek kell lennie.

Nem adatott meg neki, hogy eszméit teljes egészében megvalósítsa. Egészen fiatalon halt meg egy kezdetben ártalmatlannak tűnő fertőzés következtében. Nem csupán kora, hanem a későbbi korok számtalan íróját, költőjét, zeneszerzőjét és festőjét ihlette meg.

Nyikolaj Bergyajev – a szabadság filozófusa

 

Nyikolaj Bergyajev, a legkifinomultabb és legradikálisabb orosz gondolkodók egyike, 1874. március 6-án született Kijevben. Életműve alapján a szabadság filozófusának tartják, mert ez volt gondolkodásának, nyugtalanságának és fáradhatatlanságának legfőbb forrása. Minden megalkuvástól mentes szabadságszeretete miatt a nagy többséghez képest igen eltérően gondolkodott. A cári Oroszországból száműzték, a kommunista Oroszország pedig kiutasította.

 

Bár életében mindvégig mélyen kötődött az orosz ortodox valláshoz, az egyház nem tudta eldönteni, hogy „hívő fiaként” vagy „eretnekként” bánjon vele. Hazáját elhagyva Berlinben alapított vallásfilozófiai akadémiát, majd később Franciaországban élt 1948-ban bekövetkezett haláláig. Több nyelvre lefordított könyvei révén világhírűvé vált, és művei újabb kiadásai Oroszország szerte is reneszánszukat élik. A szabadságról alkotott nézete mély önismeretéből, valamint az emberi lét értelmének kereséséből származott. „A szabadság feltételezi egy szellemi elv létezését, melyet nem határoz meg sem a természet, sem a társadalom. A szabadság a bennünk lévő szellemi elv. Ha lényünket teljesen meghatározza a természet és a társadalom, akkor nem beszélhetünk szabadságról.”

Önmegismerés című könyvében a következőket írja Bergyajev: „’Szeretlek, ó örökkévalóság’ – mondja Zarathusztra. Ugyanezt ismételgettem egész életemben. Semmi mást nem lehet szeretni, csak az örökkévalóságot, és csak az örök szeretettel, semmi mással. Ha nincs örökkévalóság, akkor egyáltalán semmi sincs. A szellem örökkévalóságra vágyik. Az anyag azonban csak az időlegest ismeri.”

Bergyajev számára nem a lét, hanem a szabadság minden filozófia alapja. A szabadság azonban gyakran szenvedést okoz. A szabadság olyan belső szükségszerűség, amely hatalommal nyilvánul meg ha korlátozzák. A szabadság nem valami magától értetődő, egyszerű dolog, mint azt sokan gondolják. Éppen ellenkezőleg: a szabadság gyakran válik nehéz teherré, és sokan túlságosan is szívesen mondanak le róla, mert azt hiszik, hogy ezzel megkönnyítik sorsukat. Bergyajev számára azonban a szabadság egy egészen más dimenzióból származó erő, valami transzcendens dolog. Azt írja: „Az emberek szabadsága abban áll, hogy a császár birodalmán (a világi hatalmon) kívül létezik még a szellem birodalma is. Isten valósága a bennünk lévő szellem létében nyilvánul meg. Isten ezért nem hasonlít sem a természeti erőkhöz, sem a társadalom vagy az állam hatalmához.”

Bergyajevet egész életén át végigkísérte a világfájdalom egy különös fajtája. Ez azonban nem a hiány vagy veszteség fölött érzett szomorúság volt, mivel őt nem gyötörte a földi javak hiánya. Ez nem volt világfájdalom, sem melankólia, sem pedig alkati adottság. Ő maga úgy jellemezte érzését, mint a transzcendens utáni vágyakozás fájdalmát. A világfájdalom állandó kísérője volt, mely ösztönözte szellemi fejlődését. Néha szétáradt benne, erősebbé és erősebbé vált, hogy aztán újra elapadjon, míg gyakran akkor volt a legáthatóbb, amikor a legnagyobb boldogság pillanatait élte át. Éppen ekkor érezte át leginkább az élet gyötrelmét. A történelem értelmében (1950) így fejezi ki e fájdalom okát: „Nos, ez az idő és az örökkévalóság viszonyának kérdése, amelyek szinte kibékíthetetlen ellentétben állnak, és nem lehet közöttük kapcsolatot létesíteni. Az idő úgyszólván az örökkévalóság tagadása, olyan állapot, amely egyáltalán nem az örök életben gyökerezik.”

Bergyajev műveiben gyakran nevezi az embert mikrokozmosznak, amely isteni, földi, emberi és személyes részekből áll. Érdekelte az ember, az emberiség, valamint saját korának fejlődése és célja. „Soha nem akartam kikutatni a világot, hogy milyen is, hanem annak sorsa, és a saját sorsom érdekelt; engem ‘a dolgok vége’ foglalkoztat. Filozófiám nem tudományos, hanem prófétikus és eszkatológikus beállítottságú. […] Harminc évvel ezelőtt többre tartottam a tudásomat, mint amennyit ma gondolok róla. […] Kezdek rájönni, hogy nem tudok semmit.” (Önmegismerés, 1950.) Saját magával és kortársaival kapcsolatos élményeit mindig az Isten-ember felé vezető fejlődés hátterében látta: „Egy bennünk lévő alantasabb, és egy fennköltebb ‘én’ gyakran tévesztett meg engem; sok becstelenséget, álságot, álnokságot, szívtelenséget, árulást és számos csalódást éltem meg emberi kapcsolataim során, és saját magam voltam e csalódások vétkes okozója. […] Mindezek ellenére továbbra is hittem, hogy Istennek terve van az emberrel.” (Önmegismerés, 1950).

Az önismeret Bergyajev számára a „változatlanhoz” vezető eszköz. Az „ember ismerd meg önmagad” minden filozófiai gondolkodás kezdete, amely az „én” megismerésével kezdődik, majd a világ és az ember megismerésével folytatódik. Önmegismerésének lényegét a következőképpen írja le: „Egzisztenciális problémám jelentőségét pont abban a sejtésben fedeztem fel, hogy az ember előtt két út tárul fel: az egyik az objektiválás (a tárgyiasítás), a kivetítés útja, amely önmagunk kiürítését, és a világba való beleveszést jelenti. Ez a kísérteties teljhatalom és durvaság börtönének útja. Ezzel ellentétben áll a transzcendálás útja, amely a magasztos, megszabadult világba, az isteni világba vezet. […] Nem csupán a teremtő gondolatnak, hanem a teremtő szenvedélynek és a szenvedélyes érzésnek kell szétvetnie a megkövesedett tudatot és felolvasztania az ebben megnyilvánuló objektív világot. Fenn tudtam tartani magam az életben anélkül, hogy az isteni igazság keresésén kívül bármi másra támaszkodtam volna.” (Önmegismerés, 1950).

„A természethez hasonlóan a történelemben is van ritmus: a korszakok és a kultúrák ritmikus váltakozása. Ár és apály, fellendülés és hanyatlás, ritmus és szakaszosság – ez minden élet sajátja.”

Nyikolaj Bergyajev A történelem értelme című könyvében leírja, hogy a Római birodalom bukásával véget ért az ókori kultúra időszaka. Az erre következő középkorban, melyet „éjidőnek” nevez, beomlott egy egész korszak szilárd szerkezete. Érvénytelenné vált minden érték, melyek alapján az emberiség az előző kultúrákban élt. Később hasonló éjidőbe lépett a világ az újkor végével a XIX. század kezdetén:

„Minden jel szerint beléptünk már az éjidőbe. […] A hamis fátylak lehullanak, és nyilvánvalóvá válik, hogy mi a jó és mi a gonosz.” Ezt az időszakot azonban már áthatják a következő korszak eszméi. Régi és új eszmék harcolnak egymással, és elbizonytalanítják az embert. Korunk egyben az eredetünkre vonatkozó pozitív megfontolásra kényszerít minket. A szellemi élénkség aktívabb, mint eddig bármikor, ritkán volt ennél nagyobb lehetősége arra, hogy megragadjuk az emberi lét ősalapját. A kultúra korszakai, melyeket „nappali időnek” nevez, felületesebbek, és gyakran nem engednek bepillantást az emberiség fejlődésének nagyobb mélységeibe. Az úgynevezett újkor is egy ilyen nappali korszak volt, amely létrehozta az atomisztikus világképet. A tudomány megkezdte a kapcsolatok felbontását, a részek visszavezetését mind kisebb és kisebb elemekre azért, hogy leírhatóvá és osztályozhatóvá váljanak. Ebben az időben olyan mértékű egyéniesedést és elmagányosodást tapasztalunk, mint azelőtt soha. Jelenleg az éjszaka időszakát éljük. Egy ilyen korban feltépik a feneketlen mélység fedelét. Az embert szembesítik evilági létezésének egész rettenetével, amelyre az emberiség kétféleképpen reagálhat: páni félelemmel vagy Istenhez való odafordulással. Az első csoport számára ezt írja Bergyajev A szellem birodalma és a császár birodalma (1952) című művében: „Teljesen téves a pragmatisták ama felfogása, hogy az igazság hasznos az élet számára. A hétköznapi élet megszervezésére az igazság káros lehet. Sőt a keresztény igazság még nagyon veszélyes is lehetett… Ezért igazították a hétköznapi élethez a kereszténység tiszta igazságát, és olyannyira eltorzították, hogy Krisztus művét is megváltoztatták – ahogy a főinkvizítor mondja Dosztojevszkijnél.”

A második csoportot azok alkotják, akik nem hátrálnak meg a feneketlen mélység megpillantásakor. Figyelnek az idő jelére, és kimondhatatlanul fájdalmas vágyakozás fogja el őket. E vágyakozás révén kezd lassanként újra behatolni a szellem az emberekbe. Ehhez azt fűzi hozzá Bergyajev: „Ha hiszünk az igazság általi megmentésben, akkor ezt teljesen más értelemben tesszük. Az igazság választja el az ‘Istenit’ attól, ami a ‘császáré’. Ez a szellem és a világ elválasztása.” Az igazság azonban csak a szellemi közösség magas fokán tárul fel. Az ember csak másokkal együtt tud olyan magas szellemi minőséget létrehozni, amely túlnőhet mind a szubjektív, mind az objektív világon: „Nincs magasztosabb az igazság keresésénél és a hozzá fűződő szeretetnél. Az egyetlen átfogó, teljes igazság Isten, ezért az igazság megismerése az isteni életbe való bevonulás.” (Az új középkor, 1927.)

„Semmit sem adnak ingyen”

 

Wislawa Szymborska lengyel költőnő sokrétűen foglalkozik az élet nagy kérdéseivel. Bár mindössze egy verset ír évente, mégis nagy népszerűségnek örvend Lengyelországon kívül is. Munkásságáért 1996. október 3-án irodalmi Nobel-díjat kapott. Amikor meghallotta, hogy neki ítélték ezt a díjat, csak annyit mondott, hogy nyugalmas életének ezzel most bizonyára vége szakad.

 

Wislawa Szymborska szívesen marad a háttérben. Ír ugyan 2001. szeptember 11-éről, az irodalmi eseményekben azonban alig vesz részt, a politikai szervezetektől pedig határozottan idegenkedik. Költeményei azonban a világ eseményeinek mély átéléséről tanúskodnak. Így ír az ideális életről:

„Vég nélkül tovább maradhatna fenn,

eloldva a sötétségtől,

a fényből megszületve,

ábrándos kertjeiben

a világ felett.

Miért is indult

kalandokra

az anyag rossz társaságában?”

 

Wislawa Szymborska 1923. július 2-án született Nyugat-Lengyelországban, a Posen melletti Kornik városban. Első életéveit egy kis falucskában, Bnin-ben töltötte. 1931-ben az egykori királyi székhelyre, Krakkóba költözött. Közvetlenül a második világháború után – 22 évesen – ott folytatta egyetemi tanulmányait; lengyel irodalmat és szociológiát hallgatott. Huszonnyolc éven keresztül, 1953-tól 1981-ig a Zycie Literackie című újság szerkesztőjeként dolgozott. Első sikereit 1957-ben a Wolanie do Yeti (szabad fordításban: A Jeti hívó szava) és az 1962-ben megjelenő Sól (Só) című versesköteteivel aratta. Azóta tizenkét verseskötete jelent meg. Többet közülük német, angol és holland nyelvre is lefordítottak. Németországban, 1991-ben munkásságáért Frankfurt város Goethe-díjával, 1995-ben pedig Herder-díjjal tüntették ki.

Népszerűségét a „komoly” irodalomban megjelenő egyszerű nyelvezetének köszönheti, mellyel kiválóan mutatja be az élet gyakran oly bonyolult kérdéseit. „Összetett gondolatait egyszerű szavakba önti” – jellemezte őt műveinek egy német fordítója, a Nobel-díj átadásakor. Népszerűségének másik oka, a kritikusok véleménye szerint, hogy művei a lengyel olvasók számára „nyugvópontot” jelentenek. Az egyén életében rejlő egyetemes témákat ragadja meg, melyek túlmutatnak a mindennapokon, a politikán vagy az egyházon. „Szymborska a mindennapok, a lét felfoghatatlanságának és kifejezhetetlenségének költőnője, valamint az erre a létre rácsodálkozó emberé, aki saját létében egy évmilliárdos evolúció eredményét látja, és azt a történelem és kultúra termékének tekinti. Mindezt anélkül, hogy emellett a hangsúlyt a lengyel nemzeti háttérre helyezné”- írta róla műveinek egy másik méltatója.

A dolgokat jóindulatú rácsodálkozással érzékeli. Simulékony és játékos tollal alakítja költészetét. Már egyéves kislányként felfedezi a nehézségi erőt. Lehúzva az asztalterítőt azon tűnődik, hogy mi fog történni az asztal szélén billegő csészékkel és kanalakkal. „Felrepülnek a mennyezetre? Vagy a lámpa körül keringenek? Ráugranak az ablakpárkányra és onnan a fára?” Emlékezik attól való gyermeki félelmére is, hogy belelépjen egy pocsolyába, és ezt írja:

„Egyetlen lépést tennék

és hirtelen teljesen elmerülnék,

a mélységbe repülnék

még mélyebbre, mindig mélyebbre,

a visszatükröződő fellegekhez,

talán még annál is tovább.”

 

Mindez hozzájárulhatott a lélek csodálkozásra ébredéséhez. Azonban a pocsolya felszáradhat, s akkor nem lehet már visszajönni. Amint ő maga is szótlanul áll a temetőben három kisgyermek sírja mellett, nincs annyira megindulva, hogy be ne ismerné:

„De mit mondhatsz egyetlen napnyi életről,

egy percről, egy másodpercről: Sötétség,

azután villámfény majd újra homály?

Kozmosz – Makrokozmosz,

Kronosz – Paradoxosz.

Csak a görög köveknek van erre szavuk.”

 

Van értelmetlenség és értetlenség. Az első valószínűleg a vállát vonogatná, látva a körös-körül tornyosuló valóságot. A második, a Szymborska szerinti értetlenség, nem tépelődik, hogy azután a vállát vonogassa. Ahol csak esélyt lát erre, megérti a valóságot, és mélyen fejet hajt előtte. Az élet talán felfoghatatlan, de az általa felvetett kérdések nem azok. A lélek például egy felfoghatatlan dolog, de a Néhány szó a lélekről című versében így ír róla a költőnő:

„Ritkán támogat bennünket

oly kimerítő cselekedeteinkben

mint a bútortologatás

és bőröndcipelés,

vagy, amikor szorító cipőben

járunk egy utat.”

 

A lélek kimondhatatlan megértése éppen a költőnő kifinomult megközelítésében rejlik. Így ír az Elődeink rövid életé-ben:

„Jó és rossz –

nem sokat tudtak erről, hanem mindent –

Ha a gonosz győzedelmeskedik,

akkor elolvad a jó;

ha a jó nyilvánul meg,

a rossz elrejtőzve vár.

Sem az egyik, sem a másik nem

győzhető le,

nem lehet visszavonhatatlanul eltávolodni tőlük.

Ezért bénítja az örömöt mindig

egy leheletnyi félelem,

a nyugodt reménykedéstől nem marad el

a kétségbeesés.

És ha hosszú is az élet,

mindig rövid lesz,

túl rövid ahhoz, hogy valamit hozzátegyünk.”

 

Melyik igazságkereső ne élné át a felismerés pillanatait, ha a következő sorokat olvassa? A költemény címe: Semmit sem adnak ingyen.

„Semmit sem kapunk ingyen,

minden kölcsönözve van.

 

Nyakig ülök az adósságokban.

Magammal,

magamért kell megfizetnem,

életemet adva életemért.

 

Ez már csak így van,

hogy a szívnek vissza kell maradnia

és a májnak vissza kell maradnia

kiváltképp valamennyi ujjnak.

 

Túl késő van ahhoz, hogy elégessük a szerződést.

Lóvá tesznek,

és behajtják az adósságokat.

 

A világ felett futok

a többi eladósodottal.

Néhányukat szárnyaik

megfizetésére kötelezték.

másoknak –

akarják-e vagy sem –

lapjaikkal kell elszámolniuk.

 

A ‘tartozik’ rovatba kerül

minden egyes szövetünk.

Egyetlen hajszálat, egyetlen száracskát

sem szabad örökre megtartanunk.

 

Kimerítő a lista.

És nagyon úgy néz ki,

hogy üres kezekkel maradunk

vissza.

 

Képtelen vagyok visszaemlékezni arra,

hogy hol, mikor és miért

nyittattam meg

egy ilyen számlát.

 

A tiltakozást mindezek ellen

léleknek nevezzük.

És ő az egyetlen,

amely nem szerepel a listán.”