Pentagram 2004/2

„Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad”

 

A „Nagy Inkvizítor” történetét Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című regényének egyik főszereplője, Iván Karamazov meséli el. Iván mélységesen csalódott a világban, amelyben él, s elfordul az uralkodó vallástól is. A történet bemutatja életünk sokféle oldalát, a magaslatoktól a mélységekig. Az olvasó számára feltárul egy magasan fejlett intellektus minden küzdelme és szenvedélye, a mély vallásos elmélyüléstől a misztikus életnek való odaadásig.

 

Az egyházat elhagyva, az elbeszélő egy olyan új életet keres, amelyben még inkább kiteljesedhet. Mindent szabad! Ha Isten létezik – s ez Iván számára nem tűnik lehetetlennek – akkor ő ezt az Istent határozottan elutasítja, hiszen hogyan is engedhetne meg ennyi szenvedést. Az ártatlan gyermekek gyötrelme és a rengeteg rémtett Ivánt radikális elhatározásra készteti: még ha létezik is üdvözülés a halál után, az akkor sem igazolhatja mindazt a felfoghatatlan szenvedést, amelyet az orosz népnek el kell szenvednie.

Iván a Nagy Inkvizítor legendáját öccsének, a misztikusan hívő Aljosának meséli el. Úgy tűnik, mintha közvetítő volna, aki azért kapta a történetet, hogy továbbadva elgondolkoztassa, és tudatossághoz vezesse hallgatóját. Számtalan jelzés teszi nyilvánvalóvá, hogy a dogmatikus gondolkodást szét lehet, és szét kell törni. Az emberiségnek maga mögött kell hagynia a világ korlátait.

 

„Visszautasítottad az egyetlen utat, melyen az emberiséget boldoggá lehet tenni”

A Nagy Inkvizítor legendája a XVI. századi Spanyolországban játszódik. Jézus visszatér a földre, s csodákat tesz, míg végül a Nagy Inkvizítor elfogatja, és börtönbe veti őt. Egy éjszakán a Nagy Inkvizítor meglátogatja a foglyot, hogy beszéljen vele – Jézus azonban mindvégig hallgat. „Visszautasítottad az egyetlen utat, melyen az emberiséget boldoggá lehetne tenni – veti Jézus szemére. – A nagy szellem beszélt veled a pusztában. És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél…” A Nagy Inkvizítor itt a három megkísértésre utal, melyet Jézus a pusztában élt át. Az evangéliumok szerint, mikor Jézus már negyven napja böjtölt a pusztában, a Sátán így szólt hozzá: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké”. Jézus azonban visszautasította, s így felelt: „Meg van írva: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.” (Máté 4,3-4).

 

„Mindezeket néked adom”

Akkor az ördög a templom tetejére állította, s azt mondta neki: „Ha Isten fia vagy vesd alá magadat; mert meg van írva: az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.” Jézus erre azt feleli: „Viszont meg van írva: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Máté 4,5-7).

Ismét elvivé Jézust egy magas hegyre, s megmutatta neki a világ minden országát és dicsőségét, s így szólt: „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyá őt az ördög. És íme angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.” (Máté 4,8-11).

 

Az emberek gyengébbek, mint gondoltad

E három kérdés tartalmazza és megjövendöli az emberi faj egész fejlődését. „De látod ezeket a köveket e kietlen, forró pusztában?” – kérdezi a Nagy Inkvizítor. „Változtasd kenyérré, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként követ téged, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé kenyeret tőled. De te nem akartad megfosztani őket a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: e gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében felérhet-e az a földivel? […] Elvetetted az egyetlen tökéletes zászlót, melyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts – a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el.

Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadság adományát, mellyel e szerencsétlen lény születik. De szabadságukat csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. […] És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna lelkiismeretük megnyugtatásához egyszer s mindenkorra – elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan. Elvettél mindent, ami meghaladta erejüket, és ezért úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket. […] Esküszöm, hogy az ember gyöngébb és alávalóbb teremtmény, mint te gondoltad! Hát képes, képes ő teljesíteni azt, amit te?”

 

Bűnös az emberiség szenvedésében?

S végül e szavakat hányja Jézus szemére:

„Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellem harmadik tanácsát, teljesítettél volna mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, és kire bízza a lelkiismeretét.”

A Nagy Inkvizítor szempontjából, Jézus nem csak megbukott, hanem bűnössé is vált az emberiség szenvedésében. Túlbecsülte a képességeiket. Így aztán a Nagy Inkvizítor megjósolja, hogy az emberiség elfordul Jézus tanításaitól, mert a teher túl nehéz lesz majd nekik. „Hát tehet arról a többi gyenge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyenge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél?” – kérdezi a Nagy Inkvizítor. „Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk.”

Egy valódi szellemi iskolát is ugyanezekkel a kérdésekkel és szemrehányásokkal illetnek. Egyetlen ilyen iskola sem akarja „kenyérré változtatni a köveket”, hanem a szellemi kenyér keresésére szólít fel. A lélek szabadságáról beszél, s ez sokak számára – akik önmagukat kizárólagosan az anyagi világnak szentelik – szinte felfoghatatlan. Mit jelent a „köveket kenyérré változtatni”? Legvégső értelmezésben: megbékélés ezzel a földi élettel. Nem szabad, hogy belső és külső szükségleteink ide-oda rángassanak bennünket, otthon kell éreznünk magunkat a világban. Testvériségben kell élnünk egymással, a természetből és vele egységben. Lelkiismeretünknek is hallgatnia kell. A szellemi világ erőit is a földre kell irányítanunk, hisz ezeknek ebben a világban kell berendezniük a királyságot. Hát nem csodálatos cél ez? A Nagy Inkvizítor a végsőkig feszíti magát e cél eléréséért.

 

Vajon szükséges volt-e a sok háború?

A Nagy Inkvizítor szerint Jézus visszautasította a megbékélést. Miért nem akart Jézus béketeremtő lenni? Hiszen akkor elejét vehette volna a háborúknak, s így milliók szenvedését akadályozhatta volna meg. Jézus azonban azt tette, amit tennie kellett. A világosság nem alkudozik. Önmagát nem a világ fejlesztéséért adja oda, hanem azért, hogy az emberiséget magasabb szellemi síkra emelje, hogy az isteni terv szerint továbbvezesse. Sajnos túl sok vallási vezető van, akik „királyságukat” a Földön akarják megalapítani. Ezen törekvésektől azonban visszahúzódik a világosság, mert a világ, amit magunk körül látunk nem az emberiség eredeti életterülete. Két életterület létezik: az isteni és az emberi. Az emberi lényeknek – s ezen az eredeti emberi lényeket kell értenünk – vissza kell térniük az isteni életterületre. Aki felfedezi az ösvényt, tapasztalni fogja, hogy a legtöbb embert a dolgoknak csupán a külső megjelenése foglalkoztatja, s hogy ő maga is régóta csak külső nézetüket látta és ítélte meg!

Az „én-ember” nem ismeri önmagát, s mások lényegéhez sem képes áthatolni. Az élet és a társadalom gyorsan változó erőkből épül fel, melyek gyakran félelmet és bizonytalanságot szülnek. Az anyag, és a belőle fakadó gondolatok és érzelmek szinte áthatolhatatlan fátylat alkotnak, amely elválaszt minket az isteni valóságtól. Az isteni terv nem teszi lehetővé a megbékélést a létezésnek ezzel a formájával. Mivel a lélekfejlődés csíráját az ellentétek könyörtelen világának folytonos küzdelmeiben kell kibontakoztatnunk, a világosságnak nem áll érdekében a köveket kenyérré változtatni. Még ha mindez érzéketlenségnek látszik is a Nagy Inkvizítor szemében.

A világosság folytonosan szólít és ébreszt, hogy mélyebb önismerethez vezessen minket, megismerjük a világot, és legfőképpen pedig, hogy hazatérjünk. Ám viszonylag kevesen állnak készen, hogy rálépjenek erre az ösvényre. A Nagy Inkvizítor is ezért veti Jézus szemére a tömegek iránti részvétlenségét. „Veled ellentétben, mi mindenki boldogságát akarjuk. És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a boldogság és a nyugalom országa. […] Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek.”

 

A Nagy Inkvizítor, mint kollektív tudat

Nagyon sokan állnak a Nagy Inkvizítor befolyása alatt: boldogságért, hatalomért, tekintélyért és örömökért küzdenek. A Nagy Inkvizítor tehát egyfajta kollektív tudat is. Győzni szeretne, de nem győz, nem győzhet. Mert amikor az emberek szenvednek, neki is velük kell szenvednie. Óriási erőfeszítései ellenére nem teremthet békét a földön. Az öröm, a boldogság és a beteljesedés álmai örökké csak illúziók maradnak.

A Nagy Inkvizítor képtelen behatolni az Isten Terv rejtelmébe. Nem érti, hogyan maradhat e terv mindig érvényes, és hogyan lehetnek olyanok, akik erre reagálnak is. A titok a mikrokozmoszban rejlik: az idők során számtalan megtestesülés tapasztalata vésődött bele a mikrokozmoszba. Ha pedig eljön az idő, e tapasztalatok árán elérjük az isteni természetbe vezető ösvény felismeréséhez és követéséhez szükséges érettség szintjét. Ebből kitűnik tehát, hogy az emberi lények valóban magasabb szabadságra hivatottak, egy olyan fejlődésre alapozott szabadságra, mely a földi élet magaslatain és mélységein át vezet. E világ szelleme – melynek lényegében a Nagy Inkvizítor az egyik nézete – nem ismeri a mikrokozmosz isteni magját, sem az isteni szeretetet, amely hívja azt, időtlen idők óta várva ránk.

Mikor a Nagy Inkvizítor befejezte mondandóját, Jézus csendesen odament hozzá, megcsókolta vértelen ajkát, majd eltűnt a sötét városban. Vértelen ajkak! Egy sötétben tapogatózó világ tekintélyeinek erélytelen szavai. S bár oly régiek, oly kápráztatóak a szemnek, s oly falrengetőek a politikában és a gazdaságban, mégis vértelenek, mert hiányzik belőlük a megújulás hatalma. A zarándok lelke legyőz minden külső és belső akadályt. Jézus, az új lélek elhagyja a régi személyiség börtönét, s kimegy „a város sötét tereire”, hogy véghezvigye megváltó művét.

 

„Ha ártatlan lennél, világíthatnál a gonosztevőknek”

Dosztojevszkij sohasem fedte fel a legenda titkát. Megmutatta létezésünk mélyülő sebeit, s azt a magot kereste, mely az egész emberiséget összekapcsolja. Ezt fejezi ki regényének egyik alakjával, a szerzetessel: „Munkálkodj fáradhatatlanul. Vállald és viseld is el ezt a kínszenvedést, és akkor megnyugszik a szíved, és rádöbbensz, hogy te magad is hibás vagy, mert világíthattál volna azoknak a gonosztevőknek, akár mint az egyetlen ártatlan is, de nem tetted. Ha világítasz, akkor fényed másoknak is mutatja az utat, úgy, hogy a gaztett elkövetője a te fényednél talán nem követi el. És ha világítasz, de azt látod, hogy az emberek még a te fényednél sem igyekeznek megmenteni a lelküket, akkor is maradj szilárd, és ne kételkedj az égi fény erejében; hidd, hogyha most nem mentették meg a lelküket, meg fogják menteni máskor. És, ha később se mentik meg, majd megmentik a fiaik; mert ha te már meghaltál is, a fényed nem hal meg veled. Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad.”

A látható valóság nem a valódi természet

 

Vlagyimir Szolovjev (1853-1900) Oroszország „Ezüst korszakának” egyik legfontosabb filozófusa és költője volt. E mélyreható változások időszakában a hagyományos szellemi értékek is csaknem elhomályosultak. Szolovjev sajátos világnézetével különösen nagy hatással volt a szimbolistákra.

 

Szolovjev, a Moszkvai Egyetem történelem-filológia szakos hallgatója és egyúttal a Moszkvai Egyházi Akadémia tagja, még alig volt húsz éves, amikor világosan felismerte életfeladatát. Unokanővérének, Jekatyerina Vlagyimirovna Romanovának így ír erről egyik levelében:

„A szellemi világ kettéhasadt. A kereszténység abszolút igazság, melyet azonban egy oktalan forma foglal magába, ezért idegen a mai ember számára; kelet és nyugat – vagyis a forma nélküli tartalom és a tartalom nélküli forma – megosztottságának korszaka véget ér, és arra törekszik, hogy egy új, hatalmas szintézisben egyesüljön.”

1874-ben, a Moszkvai Egyetem docensi székfoglaló előadásában azt mondja: „A látható valóság nem vehető komolyan, mert nem a valódi természet, hanem annak csak egy álarca, csupán ‘Ízisz fátyla’.”

Ez a tudat hatja át egész világképét és minden előadását. Hogy ebben a gondolatvilágban jobban elmélyülhessen, egy évet Londonban tölt. Ott, a British Múzeumban újra megismétlődik az a látomás, melyet kilenc éves gyermekként már átélt: megpillantja Szophiát, az isteni Bölcsességet, bensőjébe pedig mélyen belevésődik a megbízás, hogy Egyiptomba kell mennie. Szophia ott harmadszor is megjelenik neki.

1881-ben meggyilkolták II. Sándor cárt, akinek uralkodását olyan liberális reformok jellemezték, mint például az 1861-es jobbágyfelszabadítás. Vlagyimir Szolovjev a cárgyilkos számára kegyelemért folyamodott és síkraszállt a társadalomba való újra beilleszkedése érdekében. Eközben következetesen kiáll krisztusi, keresztény felfogása mellett. A halálbüntetés alkalmazása szerinte az Isten útjáról való letérést jelenti. Kérelmét az új cár nem csak hogy nem teljesítette, hanem megparancsolta neki, hogy „bizonyos ideig tartózkodjék nyilvános előadások tartásától.”

Ez arra késztette Szolovjevet, hogy búcsút vegyen. Nézetének helyességéről meggyőződve vállalta annak kockázatát, hogy a jövőben nagyon rendszertelen jövedelemből éljen. Bár továbbra is megjelenhettek írásai, mégis elszigetelődött: mind az egyetemi, mind az irodalmi körökből száműzték. Ő azonban tántoríthatatlanul haladt felismert célja felé. Feladatának tartotta, hogy „az egyháznak és az államnak az isteni emberiség tökéletes eszméjét együttműködésük legfőbb céljaként mutassa meg”, és nyíltan megmondja, hol tértek le arról az útról, amely Isten birodalmába vezet.

 

„Kell lennie egy másik, igazi életnek”

Egy másik levelében Szolovjev ezt írta, Jekatyerinának: „Ha az, amit valódi életnek tartunk, hazugságnak bizonyul, akkor lennie kell egy másik, egy igazi életnek. Ennek az igazi életnek a magja pedig bennünk rejlik; mert ha ez nem lenne nekünk ajándékozva, akkor a körülöttünk lévő hazugsággal megelégednénk, és nem vágyódnánk valami jobb után. […] Az igazi élet bennünk van, amelyet azonban korlátolt személyiségünk, én-központúságunk fojtogat. Fel kell ismernünk, hogy milyen a valódi élet a maga tisztaságában, és hogyan lehet hozzá eljutni. A valódi kereszténység mindezeket már régen kinyilatkoztatta az emberiségnek.”

Egy másik levelében ez áll: „Minden átalakulásnak belülről kell kiindulnia – a szellemből és a szívünkből. […] A legtöbb ember számára – kiválasztott szellemek kivételével – a kereszténység csupán egyszerű, félig tudatos hit, csak valami meghatározhatatlan érzés volt, amely azonban nem szólította meg az értelmet, és nem válhatott tudatossá. […] A feladat tehát ez: a kereszténység örökéletű tartalmát egy új, a számára megfelelő, vagyis mindenképpen az értelmes belátáson alapuló formába önteni.”

„Ha a kereszténység valódi meggyőződéssé válik, olyan elvvé, melyet megvalósítunk és átélünk, akkor minden szemmel láthatóan megváltozik majd. Képzeld csak el…” – írja unokanővérének – „hogy az emberiség egy része, ha nem is túl sokan, teljesen komolyan, tudatos és erős meggyőződéssel megvalósítja a feltétel nélküli szeretet és önfeláldozás tanát – akkor vajon a valótlanság és a gonoszság ezen a világon sokáig ellenállhat-e még?”

De hozzáteszi, hogy egyelőre még nagyon távoli dolog a kereszténységnek ez a gyakorlati megvalósítása.

Mivel életcélja a mindenséggel való kibékülés volt, feladatának tekintette, hogy lehetőségei szerint erre törekedjen. Ezért megkísérelte filozófiailag egyetlen szintézisben egyesíteni az olyan témákat, mint az igazi emberré válás és a szükségben lévő ember megszabadítása, az értelmileg szabad és az érzéki-anyagi személyiség. Valamint a kozmoszt és a történelmet, az Istenemberiséget, mint a világtörténelem csúcspontját, a kereszténységet és a kereszténység filozófiáját.

 

„Az örök” vagy „mennyei barátnő”

E sokoldalúság láttán felmerül a kérdés: milyen forrásból merített ez a filozófus. A választ a költeményeiben találhatjuk meg. Kaput nyitnak Szolovjev megértéséhez, mert ezekben megmutatta, mi hajtotta őt legmélyebb bensőjében.

A Három találkozás című költeményében írja, hogy Szophiával való találkozása volt élete legjelentősebb élménye. Őt, az „örök” vagy „mennyei barátnőt” – ahogyan nevezi, s akit földöntúli szépségű nő képében jelenít meg – illeti egész szeretete. A földi szerelem Szolovjev számára ehhez képest jelentéktelen dolognak tűnik:

„Őseink számára a szent Szophia az alantas világ jelenségei által elfedett mennyei lény volt, az újjászülető emberiség fénylő szelleme, a Föld védangyala, az Istenség jövendő és végleges megjelenési formája. […] Ennek az elődeink vallásos érzületének megnyilvánított, igazán nemzeti és mégis abszolút egyetemes eszménynek kell most ésszerű kifejezést adnunk. Arról van szó, hogy megfogalmazzuk az élő igét, melyet a régi Oroszország megkapott, és amelyet az új Oroszország a világgal közölni akar.”

„A világ üldözött, de nem sikerült foglyul ejtenie”

 

Grigorij Szavics Skovoroda (1722-1794) ukrán bölcselő és misztikus volt. Egy este, amikor egyik tanítványánál vendégeskedett, a 72 éves, idős filozófus hirtelen ásót vett a kezébe, és egy szűk árkot kezdett ásni. „Itt az ideje bevégezni zarándoklásom” – mondta. „Szeretném, ha ide temetnétek. Írjátok fel a síromra, hogy a világ üldözött, de nem sikerült foglyul ejtenie.” Másnap Skovorodát holtan találták szobájában. Keze keresztben feküdt mellén, feje pedig művei kéziratain nyugodott. Halála után száz évvel végül megjelentek művei. Életét legendák övezték, művét Lev Tolsztoj, és korának más gondolkodói is nagyra becsülték. Néhány évvel ezelőtt róla nevezték el Ukrajna egyik országrészének fővárosában, Harkovban az egyetemet.

 

Grigorij Skovoroda mélyen hívő ember volt, s ugyanakkor nyitott szellemű gondolkodó is. Félelmet nem ismerve leplezte le korának visszásságait. Ő, aki eredetileg papnak készült, bátor, sőt sokszor merész kijelentésekkel szállt szembe az egyház hagyományos tanításaival. Az igazságért folytatott szenvedélyes küzdelmében nem ismert félelmet.

1765-ben Skovoroda felhagyott a tanítással, majd vándorolni kezdett, és élete végéig már nem is volt állandó lakhelye. „Mi az élet?”– írta. „Egy ópiumtól elkábult török álma, egy rettenetes álom, mely megfájdítja a fejet, és érzéketlenné teszi a szívet. Mi hát az élet? Zarándoklat: útnak eredünk anélkül, hogy tudnánk hová megyünk és miért.” Skovoroda szinte csavargóként indult zarándokútjára. Batyujában egy hébernyelvű Biblián kívül csupán egy fuvolát és egy sétapálcát vitt. Sok barátja volt, és gyakran hosszan elidőzött némelyiknél, majd váratlanul ismét búcsút vett tőlük. A piacokon és a szegények házainál énekelt, mesét mondott és előadásokat tartott barátainak. Sok időt szentelt imádkozásra. Úgy járta útját, mintha egy láthatatlan kéz vezérelte volna.

 

„Az egész világ alszik”

Vándorlásainak éveiben Skovoroda filozófiai alkotóereje virágkorát élte. Útközben írta meg Párbeszédek című művét. Belső tapasztalatai alapján próbált felismerésre jutni a világot és az emberiséget illetően. Gyakran érezte úgy, hogy szellemileg saját korlátai fölé emelkedik. Egyik levelében ezt írta egy ilyen misztikus tapasztalatáról: „Sétálni mentem a kertbe. Az első érzés, melyet szívemben észleltem, belső elkülönültség, szabadság és új erő volt. Egy rendkívüli érintést tapasztaltam, mely ismeretlen erővel töltött el. Egyszerre egy váratlan, kimondhatatlanul édes kiáradás töltötte meg a lelkem, s minden tűzként kezdett lángolni bennem. A világ eltűnt, és csak a szeretet érzése, békesség és örökkévalóság járt át. Folytak a könnyeim, és szívmelengető harmóniával árasztották el egész testemet.”

Belső és külső élete vezette Skovorodát arra a felismerésre, hogy „az egész világ alszik”, és hogy ez az álom gyötri a világot. Dalaiban sok utalást találunk arra a rejtett életre, amelyet csak megtapasztalni lehet. Érezte az ismeretlen bánatot, és az ismeretlen könnyeket maga körül a világban. „Ez a világ vonzónak tűnik, de nyughatatlan férget rejt szívében. Ó világ, nevetést mutatsz, de belül titokban zokogsz.”

 

Felismerni isteni kéznyomát

Skovorodának az evilági élet két szinten nyilvánult meg. Van egy élet a felszínen, és egy a mélyben. Ezek megegyeznek azzal a felismeréssel, hogy az előbbi elmúlik, az utóbbi pedig „Istenben” van. „Ha valamit valóban tudni akarsz, először lásd a húst, azaz, nézd meg a külsejét, akkor felfedezed rajta Isten kéznyomát, mely egy ismeretlen és titkos bölcsességet tár fel.” E magasabb szintű felismerés, „Isten kezenyomának” érzékelése, a szellem megvilágosodásából fakad. Mindenki közeledhet hozzá, aki függetleníteni tudja magát az érzékszerveitől. „Amikor Isten szelleme [belép a szívünkbe], és az igazság szelleme megvilágosítja a szemünket, akkor látni fogjuk minden dolog kettősségét, és minden teremtmény kettősnek tűnik majd. […] Amikor meglátjuk Istent ezzel az új szemmel, mindent úgy látunk, mintha Benne tükröződne, mindent, ami mindig is Benne volt, de soha sem láttuk.”

Egy ilyen érzékelés először is önmagunkat mutatja meg. Az önismeret a létezés két „szintjét” nyitja meg bennünk, felfedvén a fizikai és a gondolati élet mögött rejlő szellemi életet is. Ezért az önismeret a bölcsesség kezdete. „Ha mindenekelőtt nem mértük fel önmagunkat, mi hasznunk származhatna abból, hogy e mértéket a többi teremtményre alkalmazzuk? Minden tudomány magva bennünk van elrejtve. Ott van titkának forrása.” Ezt írja: „Tudom, hogy testem az örök terven alapszik. Csak a fizikai testet látjuk, a szellemi testet nem. Ismerni önmagunkat és megérteni Istent, egy és ugyanaz. Aki valóban ismeri önmagát, ugyanezzel a tekintettel megismeri Krisztust is.”

Skovoroda felismerte, hogy a jó és a rossz fogalma kiegészíti egymást. „E két fél egy egészet alkot; az Úr teremtette az életet és a halált, a jót és a rosszat, a szegénységet és a gazdagságot, s egységbe olvasztotta őket.” Ahhoz, hogy a „megváltás ereje” megnyilvánulhasson a gonosz világában, el kell engednünk, és a szellem által le kell győznünk a dialektika hatalmát. Ez az átalakulás ösvénye. „Engedd, hogy az Isteni Igazság felvillanhasson az igaztalanból, és örök nézete kibontakozhasson mélyéből. Aki kitart ebben, az megszabadul a tapasztalati élettől és így rálép az átalakulás ösvényére.”

 

„Minden testi árnyék és lepel csupán”

„Nem szeretem az olyan életet, amely halállal végződik” – kiáltott fel egyszer Skovoroda és hozzátette: „Mindennapi ‘életünk’ maga a halál”. Lelke kereste az átalakulást, és az átalakulás megtapasztalása új erőt adott neki. „Hagyd el a fizikai rothadást, és lépj át a földről a mennybe, e mulandó világból az eredeti világba. […] Nincs szükségem a látható napra, egy jobb naphoz térek. […] Ő tesz teljessé, és Ő táplál engem, a legbensőmet, szívem végtelen mélységét! Te, legkedvesebb részem! Te vagy a titkom, míg minden testi árnyék és lepel csupán.”

Mindennapi vegetatív létezésünk során nem birtokoljuk „teljes” lényünket. Csak „álmunk” van az igazi emberről. Mélyen belül ott van „Isten birodalma” és a „gonosz birodalma”. „E két birodalom – ahogy Skovoroda írta -, örök harcot okoz mindenkiben”. Megadhatjuk magunkat akár az isteni szeretetnek, akár az isteni haragnak. Ami valóban „igaz”, az „kizárólag Krisztusban” nyilvánul meg az emberi szellem számára, abban a misztikus létben, amely a Krisztusban való élet révén születik meg.

A szívről ezt írta: „Legmagasabb nézetünk a szív – ez az igazi ember… A szívből is kettő van… A szellemi szív az űr, amely mindent tartalmaz, és mindent átfog. Őt azonban semmi sem foglalhatja magába.” Skovoroda számára különösen fontos, hogy ne önmagukon kívül keressük Istent, hanem belső lényegünkként a saját szívünkben tapasztaljuk meg Isten ránk vonatkozó gondolatait. Amint a külső lény belső lénnyé változik, megismerjük Isten és a lét lényegét. Skovoroda hangsúlyozza, hogy a belső ember nem elvont eszme, hanem az új ember, amellyé a régi átváltozott. Ezt az új embert mindannyiunknak meg kell szabadítani, mert mindannyiunkban létezik.

Hitt a jóban, de csak önmagát szerette

 

Szolovjev orosz író „Antikrisztusról szóló rövid elbeszélése” felnyithatja mindazok szemét, akik lényük legmélyére pillantva át akarnak hatolni Isten birodalmától elválasztott létük gyökereihez. Művében a legeszményibb magasságokba emelkedett én apokaliptikus önleleplezéséről van szó.

 

A rövid elbeszélés egy nagyobb mű részét képezi, melynek címe: Három beszélgetés háborúról, haladásról és a világtörténelem végéről, amelyekhez az Antikrisztusról szóló rövid elbeszélés csatlakozik. Az Antikrisztus cselekménye egy olyan képzeletbeli korban játszódik, amikor ázsiai katonák özönlik el Európát, ami külső és belső háborúkat, valamint politikai átalakulásokat idéz elő. Ezek elmúltával Európát többé-kevésbé demokratikusan irányított népek szövetsége alkotja, amelyek az Európai Egyesült Államokat képezik. A kultúra ismét felvirágozhat, de az élet és halál, a világ és emberiség végső sorsának kérdéseire továbbra sincs válasz.

Ebben az új távlatokra áhítozó légkörben lép színre egy figyelemreméltó ember, aki filozófiai, irodalmi és szociális tevékenysége révén már messze földön híressé vált. Szolovjev meggyőződéses spiritualistának jellemzi, akinek tiszta szelleme az ő figyelmét szüntelenül azokra az igazságokra hívja fel, amelyekben hinnünk kell: a Jó, Isten, a Messiás. „Ebben hitt, de csak önmagát szerette. Hitt Istenben, de anélkül, hogy akarta volna Őt, és anélkül, hogy tudatában lett volna: lelke mélyén elébe helyezte önmagát. Hitt a jóban, de az örökkévalóság mindent látó szeme tudta, hogy meg fog hajolni a gonosz hatalma előtt, mihelyt az meg akarja majd környékezni. Látszott, hogy nem az érzékek ámításának vagy az alantas szenvedélyeknek fog áldozatul esni, és még csak nem is a hatalom oly csábító csalétkének, hanem kizárólag mérhetetlen önszeretetének.”

 

„Önmagát Krisztusnak látta”

Hatalmas önszeretetét ez az ember mértékletes élettel, önzetlenül és tevékeny jótékonykodásban élte ki. Meg volt róla győződve, hogy Isten kedvét leli benne, és Isten után a másodiknak tartotta magát, Isten egyetlen fiának – a maga nemében. Ez a figyelemre méltó ember – tehát az Antikrisztus – annak hitte magát, aki a valóságban Krisztus volt. Krisztus erkölcsi tette és abszolút egyedisége érthetetlen volt ennek az önszeretettől elsötétült szellemnek. Krisztus – így folytatta önszeretetének igazolását az Antikrisztus – csupán az emberiség megjobbítója volt, én azonban arra hivattam, hogy e megjavított, bár részben javíthatatlan emberiség jótevője legyek. Mindent megadok nekik, amire csak szükségük van. Krisztus, mint moralista, az embereket jókra és gonoszakra osztotta. Én egyesíteni fogom őket azon értékek alapján, amelyek jó és rossz oldalára egyaránt szükség van. Isten valódi képviselője leszek, aki felkelti napját mind a jókra, mind a gonoszokra, és esőt bocsát az igazakra és méltatlanokra is.

Az Antikrisztus most az emberiség új megváltásának művére hívó világos felszólításra vár, egyértelmű és csattanós tanúságtételére, hogy valójában ő az idősebb fiú, ő Isten szeretett elsőszülöttje. Ilyesmi azonban nem történik. Amikor túlzott önértékelése inogni kezd, mégis csak lehetségesnek tartja, hogy nem jómaga, hanem a galileai az igazi, az első és az utolsó. Képzeletében kiszínezi, mit kellene tennie és mondania, ha Ő hirtelen itt állna előtte, és persze térdre is kellene borulnia a galileai előtt – neki, a fényes géniusznak, a felsőbbrendűnek. Nem – fogadkozik magában – ezt sohasem tenné, és metsző gyűlölet kezd gyökeret verni szívében. Feldühödve kirohan a házból a sötét éjszakába. Egy függőleges sziklafal előtt megtorpan, és felteszi magának a kérdést: Hívjam Őt, kérdezzem meg, mit tegyek? Amint azonban ekkor a sötétségből egy szelíd, szomorú alak néz vele szembe, a következő szavakkal utasítja el: Sajnál engem, nem, nem támadt fel! Majd leveti magát a szakadékba. De felfogja őt egy foszforeszkáló, ködszerű fénybe burkolt lény, amely szemének elviselhetetlenül éles pillantásával átfúrja lelkét. Bensőjében – vagy talán kívülről jön? – hangot hall, amely ércesen, teljesen lélektelenül e szavakat intézi hozzá: Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Az Antikrisztus úgy érzi, hogy jéghideg erő tölti el.

A Biblia szavait: Ez az én szeretett fiam… Szolovjev némileg megváltoztatja, és így ellentétes értelmet nyernek. Mert nem a természetes személyiség énje az Isten fia. Ha az én – belátásból – átadja magát az isteni erőnek, új lélek kel életre bennünk. Ha pedig ez egyesül a szellemmel, akkor mondják neki: Ez az én szeretett fiam.

A szakadéknál lezajlott közjáték után az Antikrisztus leírja tapasztalatait egy könyvben, amely zsenialitásáról tanúskodik – egyesíti a legmagasztosabb eszmei elveket a gyakorlati megoldásokkal. De nem e szintézis kísérlete a tulajdonképpeni csábító, a rossz, hanem az, ahogyan az Antikrisztus ezt a szintézist meg akarja teremteni: és mindezt oly zseniális művészettel valósítja meg, hogy a gondolkodásában és cselekedeteiben egyoldalú ember igen könnyen elfogadja, csupán saját, reá jellemző nézőpontja miatt. Mindezt pedig anélkül, hogy magáért az igazságért valamilyen áldozatot kellene hoznia, vagy énjén valóban felül kellene emelkednie. Anélkül, hogy egyoldalúságát valóban fel kellene számolnia, anélkül hogy szemléletének és törekvéseinek hibáit ki kellene irtania, vagy pótolnia kellene hiányosságait.

 

Az utánzás még semmiképpen sem követés

Az Antikrisztus a Földön akarja megvalósítani Isten birodalmát. Jan van Rijckenborgh ezt írja a Leleplezés című könyve18. oldalán: Korszakunk egész természetes-vallásos élete semmi más, mint ilyen utánzás. Érthető ugyan, mégis nagyon naiv utánzás. Krisztus követésének a megjátszása! Bármennyire érthető és megbocsátható is, mégis a legnagyobb árulás, mert az utánzás semmiképpen sem követés. Csakis Krisztus követése vezet a megszabadító, egyesítő élethez! Az utánzás […] azonban csak látszat. Nem olyan látszat, amely az igazságot láttatva követésre ösztönöz, hanem – és ez az árulás – a látszatot akarja valóságnak feltüntetni.

Szolovjev leírja, hogyan válik az Antikrisztus egyre népszerűbbé, és eszméi alapján hogyan választják elnökké, majd végül császárrá, míg jótetteivel igyekszik meggyőzni és megnyerni magának az embereket. Majd a politikai és szociális kérdések megoldása után, kezébe veszi a vallás kérdéseit is. Észreveszi ugyanis, hogy a szolgálatába állított álpróféta megjelenése óta a keresztényekben komolyabb félelmek és ellenérzések ébrednek, és az e világ fejedelméről szóló újtestamentumi írásokat figyelmesebben olvassák, és élénkebben elemzik.

Ezért egyetemes zsinatot hív össze Jeruzsálemben, ahol a kereszténység valamennyi irányzatának képviselői előtt azt az óhaját fejezi ki, hogy ismerjék el igazi vezetőjüknek, nem kötelességérzetből, hanem szívből jövő szeretet alapján. Hittestvéreit arra kéri, mondják el neki, mi a legdrágább számukra a kereszténységben, hogy fáradozásaimat ebbe az irányba tereljem. Felszólítja a katolikus keresztények csoportját, hogy ismerjék el őt, mint egyetlen szószólót és oltalmazót. A protestánsokat arra kéri, hogy erősítsék meg őt, mint korlátlan vezetőt, az ortodox keresztényektől pedig azt követeli, hogy nevezzék őt valódi vezetőjüknek és uruknak. Amennyiben hajlandók erre, jöjjenek hozzá mind, és foglaljanak helyet mellette. A hívők több mint fele követi a felhívást.

A híveknek csupán kicsiny csoportja tart ki, szellemi vezetőivel együtt. Az Antikrisztus megismétli kérdéseit, ők pedig így válaszolnak: A kereszténységben számunkra a legdrágább maga Krisztus – Ő maga, és minden, ami Tőle ered; mert tudjuk, hogy benne az Istenség egész teljessége elevenen él. Majd leleplezik őt, mint az Antikrisztust. A hamis próféta erre ártalmatlanná teszi két vezetőjüket az égből aláhozott tűzzel – ahogyan a Jelenések könyve mondja el az ál-prófétáról a 13. rész 13. versében. A császár kihirdeti, hogy valamennyi ellensége így, Atyám kezétől fog elpusztulni.

A keresztények kicsiny közössége elhatározza, hogy minden kapcsolatot megszakít Isten ellenségével. Jerikó kopár magaslataira vonulnak, hogy ott böjtöljenek és imádkozzanak. Felismerik, hogy eljött az idő – ahogyan a János evangélium 17,21 része kijelenti – hogy beteljesedjék Krisztus tanítványaiért mondott utolsó imája: „hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem Atyám”.

Szolovjev mindig reménykedett benne, hogy megvalósul valamennyi egyház egysége, hogy megtörjön az Antikrisztus hatalma. Ez a magyarázata azon kijelentésnek is, hogy az egyesülés egy magasan fekvő, magányos helyen következik be, mialatt az Antikrisztust és követőit egy vulkán tűzfolyama pusztítja el.

Kelet-Európa szellemi jövője

 

„Meredek, tövises út vezet a világmindenség szívéhez. Elmondhatom Önöknek, hogyan találhatják meg azokat, akik megmutatják a befelé vivő egyetlen titkos folyosót. Leírhatatlan azoknak a jutalma, akik továbbmennek: erőt kapnak, hogy az emberiség áldása és megmentői legyenek. Akik utat tévesztenek, azokra ismét életek várnak, melyekben talán jelentkezik majd a siker.” Helena Petrovna Blavatsky (1831. augusztus 12. – 1891. május 8.)

 

Mi mindent írtak már a Kelet-Európában lezajló új fejleményekről! Egyesek a szláv fajt egy új kor úttörőjének látják, akikben a szív és az értelem összhangba kerül, az inspirációt pedig abból a forrásból kapják, amely akkor nyílik meg, ha a szív átadja magát Krisztus szeretetáldozatának. Ezen új fejlődés lényege egyre világosabban rajzolódik ki Kelet-Európában is. Súlyos szenvedés, és a szabadság utáni mély vágyakozás által virágzik ki ez a valóság mindazok szívében, akik az idő és örökkévalóság emésztő ellentétét fel tudják oldani. Éppen ebben találhat egymásra Kelet és Nyugat. Hiszen Kelet-Európa sok – emberi értelemmel, intuícióval és új szellemi lehetőségekkel átitatott – nagy eszmét teremtett. Egyszer feltették a kérdést: „Nyugaton a dolgokat az érzékszervekkel és az értelemmel ismerik fel. Ám hogyan ismerhetünk meg egy személyt?” A szív-ember így válaszol: a szívünkkel. Mert amik vagyunk, azt a szívünknek köszönhetjük. Egy Párizsban élő orosz ehhez még hozzáfűzte: „Ugyanazt a szöveget olvassátok, mint mi, de míg Ti a fejetekkel, addig mi a szívünkkel tesszük ezt.”

Kelet-Európa később került a keresztény egyház befolyása alá, mint a Nyugat. Csak a X. század táján mutatkoztak a szellemi fejlődés jelei, mégpedig leginkább görög szövegek hatására. A XI. században történetek és legendák jelentek meg az V. században élt bizánci császárról, II. Theodosiusról. A XIV. századból már olyan önfeláldozó világi testvérekről tudunk, akik szigorú és elkülönült keresztény életet folytattak. Bár életükre a helyi kultúra is hatással volt, önmegtartóztató életmódjuk alig különbözött az Európában szokásostól.

 

A szív imája

A szív – ahogyan a Biblia ábrázolja – különösen illik a kelet-európai ember érzésvilágához és öntudatához. Különösen az orosz él po szerdcu, vagyis a szívéből. A szív imája pedig sajátos helyet tölt be nála. A szívben található az ember. Itt fut össze minden szál. Egyéniségünk itt a legtevékenyebb, ami a Nyugat felfogásához képest eléggé különös, hiszen ott az egyéniség székhelyének a fejet tartják. „A szív – mondja Theophanes, a remete – alkalmazza a lélek minden erejének energiáját, az állati és testi erőket. Teljes szívünkből Istent szeretni azt jelenti, hogy egész lelkünkkel és értelmünkkel keressük Őt.”

Különösen a szláv lelket szólítja meg nagy erővel Krisztus következő kijelentése: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” Mivel a földi ember nem tud maradandó tetteket végrehajtani, ezért veszélyes életet él. Mit is kellene tennie, hogy megszabadítsa lelkét az anyag fogságából? Az orosz szellemiség atyjai a megszabadulást a „szív bizonyos állapotának” látták. Egy olyan kultúrában, amelyben az imádkozás gyakran fontosabb volt, mint az evés, az „imádság állapotáról” (katasztázis) beszéltek. Ezzel arra utaltak, hogy az etikus életvitel mellett a szellemi világgal való maradandó kapcsolatnak is jelen kell lennie. „Az imádság állapota” a szellemi élet rokon értelmű kifejezése: a szív tartós állapotát jelenti.

A szív mindenekelőtt nagy misztérium. Az a rejtett részünk, melyet egyedül Isten ismer. „Ha tudni szeretnénk, hogyan ismerhetjük meg szívünk állapotát, akkor az egyházatyák így felelnek: tisztaságunk mértékében közvetlenül belátunk önmagunkba, érzelmileg megértjük saját- és mások szívét is. Éppen ebben áll a ‘kardiognozia’, a szellemi atyák, a sztarecek szív-ismerete. Nyitott könyvként olvasnak mások szívében, és ezt nem csodának tartják, hanem a szeretet által megtisztult lélek természetes adottságának.”

 

A modern emberből hiányzik a hallás képessége

Ez szöges ellentétben áll a nyugati életfelfogással. A modern nyugati polgárt mintegy maguk alá temetik a kívülről rázúduló benyomások. Elfelejtette, hogy a szív sugallatára hallgasson. Ötleteit kívülről kapja. Minden lehetséges hangra hallgat, csak szívének hangjára nem, az egyetlenre, amely valóban fontos lenne. A sztarec azt mondja az ilyen embernek: „Ha a mester így szól: ‘add nekem a szíved’, akkor ez azt jelenti: Fiam, add nekem azt, ami lényed legmélyén rejlik, léted okát és vezérlő elvét, egész érzékiségedet, vérmérsékletedet és intelligenciádat. Térj vissza a forráshoz.”

Ez volt például a „duhoborok” (ducho bor = szellemi harcos), a XVII. században, Ukrajnában alakult szekta kiindulópontja is. Háború- és államellenes, valamint vegetáriánus életvitelük miatt évtizedekig üldözték őket, ezért Ukrajnából a Kaukázusba költöztek. A békére és az igazságra törekedve, vagyonukat elajándékozták, fegyvereiket pedig megsemmisítették, nehogy áthágják a „ne ölj” parancsolatát. Tolsztoj közvetítő szerepének köszönhetően a duhoborok 9000 fős csoportja 1898-ban elhagyhatta Oroszországot, és Kanada még lakatlan területeire emigrált. Tizenkétezren a Kaukázusban maradtak. A duhoborok vagy tolsztojánusok, ahogy Kanadában nevezték őket, eljutottak Québecbe, és a Saskatchewan folyó partján, majd később British Columbiában telepedtek le. Közösségekben, kommunákban éltek és dolgoztak, templomaik nem voltak, és még a Bibliánál is fontosabbnak tartották azt az „élő könyvet”, melyet önmagunkban hordunk. Mert a szívbe írt törvény minden külső szabálynál jobb iránytű. Úgy tartották, hogy aki hozzá igazodik, az lépésről lépésre közeledik a szellemi teljesség felé, és elhozza a birodalmat a földre. Mivel elvben mindenki Isten fia, vallották, hogy Jézus Krisztus is az. Bölcsességének forrása mindig is a szellem volt, amit Szellem-Istennek neveztek. Élete, halála és feltámadása akkor nyer értelmet, ha megvalósul a szívünkben. Mert akik valóban keresik őt, ugyanazt a hangot fogják meghallani. Őt követni nem más, mint életet adni Istennek!

A duhoborok gnosztikus elemekkel átitatott eredeti, szellemi kereszténységet képviseltek. Utaltak a mindenkihez közel lévő belső világosságra, és a megtisztított gondolkodást az igazság tükrének tartották. Mihail Gorbacsov később rehabilitálta, és Tula városa közelében, Moszkvától mintegy 180 km-re délre telepítette le őket.

 

Semmilyen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság

1875-ben a Teozófiai Társaság megalapításával Blavatsky asszony rést ütött a materializmus falán. Az egyházzal, illetve mennyországával és túlvilágával, a dolgok rejtett oldalát állította szembe ez a félelmet nem ismerő, éles elméjű orosz nő. Titkos tanítás című könyvének (1888) mottója így hangzik: „Semmilyen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság.” Blavatsky asszony 1850 táján találkozott egy indiai mesterrel, aki, úgy tűnik, nagy befolyást gyakorolt rá. Megismertette őt egy több száz éves, mélyen a buddhizmusban és a hinduizmusban gyökerező kultúrával. Ezekben az ősi forrásokban talált rá a „Brahma Vidya” – a teozófia fogalmára. Ám célja nem az volt, hogy a hindu tanokat ráerőltesse a Nyugatra. Ezt írta: „Célom megmutatni, hogy a természet nem pusztán atomok ‘véletlenszerű’ összekapcsolódása, és hogy feltárjam helyünket a világmindenségben. Szeretném a valamennyi vallás alapját képező ősi igazságokat megmenteni a lenézéstől, és fellebbenteni a fátylat arról az alapvető egységről, melyből mindannyian erednek, és bebizonyítani, hogy a mai civilizáció még nem közelítette meg a dolgok rejtett (okkult) oldalát.”

 

Az igazság szerelmese

Figyelmét felkeltették időszámításunk első évszázadainak gnosztikus áramlatai is. Hihetetlenül sok és mélyreható ismeretet közvetített. Véleménye szerint a „teozófia” szót már a Krisztus utáni III. században használták a philaletek, „az igazság szerelmesei” – ez az alexandriai filozófusokból álló csoport.

H. P. Blavatsky bebizonyította, hogy a gnosztikus tanok és szövegek nagyrészt Krisztus-előtti forrásokból származnak. Tartalmukat Jézus nyilatkoztatta ki, de már jóval előbb ismertek voltak, és minden idők misztériumiskoláiban tanították is ezeket. Jézusra nem úgy tekintett, mint valami emberi tulajdonságokkal bíró külső Istenre. Számára Krisztus-Jézus a belső, halhatatlan ember prototípusa volt. Titkos tanítás című művében ezt írja: „A ‘Pistis Sophia’ rendkívül jelentős irat, valódi gnosztikus evangélium, amit Valentinusznak tulajdonítanak, de sokkal valószínűbb, hogy eredeti, Krisztus előtti műről van szó. A fő téma mindig a lélek volt, és a régi misztériumok egyetlen törekvése a lélekről való tudomány. Pistis Sophia bukásában és társa (Jézus) segítségével történő megmenekülésében felismerhetjük a tudatlan személyiség szenvedésének folyton ismétlődő drámáját, akit csak a halhatatlan ember (individualitás vagy önvaló) menthet meg – vagy helyesebben mondva: ennek heves vágyakozása AZ után.”

 

„Ő az egyetlen, aki rendelkezésre áll”

H. P. Blavatsky hidat épített a Kelet régi bölcsessége és a Nyugat erősödő materializmusa között. A nyugati embernek megmutatta, hogy a birtokláson, hatalmon és üzleten kívül más dolgok is léteznek. Óriási energiájával és fáradhatatlan tollával olykor még tapintatlan, sőt nyers is volt. De arra a panaszra, hogy vajon nem tudná-e valaki más átvenni ezt a munkát, egyik mestere így válaszolt: „Ő az egyetlen, aki rendelkezésre áll.”

A maradiság önelégültségének, a hagyományos gondolkodás és az elcsépelt, üres frázisok korába úgy látszik egyáltalán nem illett bele. Mint egy ókori próféta – aki féktelen, mint Illés, nagy, mint Ézsaiás és titokzatos, mint Ezékiel – szórta megsemmisítő ítéleteit azokra, akik túlságosan gyermetegen, álszentül vagy áltudományosan próbáltak közeledni a világ nagy élet-rejtélyeihez. Üzenete szellemileg hatalmas múltból ered. És H. P. Blavatsky ezt nem elsősorban saját korának, hanem az egész emberiség jövőjének közvetítette. Mert a jelent a materializmus sötétsége homályosította el, és az egyetlen fénysugár a távoli múltból világított… Elhozta az üzenetet, anélkül, hogy meghátrált volna. Egy agnosztikussá vált évszázadban tanúskodott a Gnózisról.

 

Az önelégültség legjelentősebb rombolói

A Blavatsky-tanítványok, mint Helena és Nicholas Roerich, szintén sajátos formába öntötték újabb kori megbízatásukat. Tűz-egyházat alapítottak a Földön. Az orosz forradalmat megelőző és követő mozgalmas években Gurdjeff és Uszpenszkij működött Oroszországban, majd később mindketten nyugatra költöztek. Keleten és Nyugaton sok kereső szemében ők voltak az intellektuális önteltség nagy lerombolói.

„Az ember egy mikrokozmosz” – mondta Uszpenszkij. A makrokozmosz nagy csodájának kis másolata kapcsolatban áll a világmindenség energiájával – ez életének forrása. A tejútrendszer 50 000 millió csillagból áll, és agyunkat is majdnem ugyanennyi sejt alkotja. De érezzük-e, hogy mi e gigantikus szerkezet képmásai vagyunk? Észlelünk-e valamit a belénk áramló egyetemes erőkből? „Minden agysejtünkben található egy kis gondolat-pont, és minden sejt három vagy négy másik agysejttel van kapcsolatban” – hangzik Uszpenszkij másik gondolata. „Agyunknak azonban csak rendkívül kis részét veszzük használatba. Minden mechanikus képzettársítás a sejtek helytelen kapcsolata miatt jön létre. Ha a milliónyi agysejt a helyes kapcsolatban állna egymással, magasabb tudatot élhetnénk át, és közeledhetnénk a Nap tudatszintjéhez.” Akkor – Uszpenszkij szerint – a kapcsolatnak olyan állapotáról beszélhetünk, amit „figyelem”-nek hívunk. És ez a figyelem nagyon messze terjed – az egész világmindenséget betöltheti. A legmagasabb állapotban az új tudat az erekben áramlik, és így a lélek valódi táplálékává válik, és a magasabb rendű, tápláló éterek valóban felhasználhatók lesznek.

 

Mi a szabadság lényege?

Kelet-Európa most szabadul meg a szabad szellemet oly sokáig földhöz kötő bilincsektől. E hatalmas küzdelem során Kelet és Nyugat kölcsönösen a legjobbat nyújtják egymásnak, amit szellemi szinten csak elérhettek. Az önzetlen szolgálat, a részvét és szeretet számtalan példája nyeri el a keresők tetszését.

Az orosz szellemiség időszerűségéről ezt mondta T. Spidlik 2001-ben, egyik előadásában: „A szabadság is irracionális, a logika felett áll. A felvilágosodás korának filozófusai azt hitték, hogy értelmünket használva cselekszünk így vagy úgy. Dosztojevszkij szerint azonban az ember nem követi az értelem logikáját. Inkább bolond, csak szabad lehessen. A szabadság viszont démoni lehet. Mindazok, akik a korlátlan szabadság útját akarták követni, meg kellett tapasztalniuk, hogy életük olyan irányt vett, amellyel túllépték halandó lényük mértékét, hogy olyanok legyenek, mint a ‘démonok’. És életük tragikus véget ért. Dosztojevszkij híres regényében, a Karamazov család történetében az apa vonakodik szexuális életét megzabolázni, és végül saját fia öli meg. A fiú, Iván, nem akar gátat szabni agyrémeinek és megőrül. Dimitrij, akit féktelen szenvedélyek űznek, a börtönben végzi. Ez a gyümölcse a szabadság démonának. Megszabadít, hogy azután elpusztítson. Vajon van-e más, pozitív lehetőség?”

Ezt a legfiatalabb Karamazov testvér, Aljosa valósítja meg. Ő az egyetlen valóban szabad azok között, akik végül egymás rabszolgáivá és önmaguk foglyaivá váltak. A maga teljesen sajátos módján lép be a szabadságba – átadja magát a szív isteni elvének.

 

Nem emberi, hanem isten-emberi

Igaz, a természetet le kell győznünk, és teljesen szabaddá kell válnunk, ez azonban csak akkor sikerülhet, ha többé már nem emberivé, hanem istenivé, isten-emberivé válunk. Ha Krisztus lényének, aki mindenhol jelenlévő, és minden teret betölt, átadunk minden teret, ami szívünkben van, akkor megtörténhet. Mert minden szívben – úgy Keleten, mint Nyugaton – vetőmagként ott rejlik az ember isteni nézete.

Kiásni a kincset

 

Egy régi orosz monda történetében így kiált fel Szvjatogor, az óriástermetű hős: „Ha megtalálnám a Föld súlypontját, gyűrűt erősítenék az égre, és egy lánccal közelebb húznám egymáshoz az eget és a földet, és hidat vernék közöttük.” Hamarosan találkozik egy vándorral, aki zsákocskát visz a hátán. A vándor így szól: „Dicső Szvjatogor, Ön oly roppant erős, segítene cipelni a terhemet?” Szvjatogor leszáll a lováról, hogy megragadja a kis zsákot, de nem tudja megemelni. Végül így kiált fel: „Mi van ebben, és ki vagy te?” A vándor azt válaszolja: „Parasztember vagyok, a nevem Mikoéla Szeljányinovicsij. A tarisznyában pedig a Föld súlypontja van.” Majd szenvtelenül felveszi a zsákját, és továbbmegy.

 

Egy másik mondában a király, lovagjai kíséretében találkozik Mikoéla Szeljányinovicsijjal, amint ezüst ekével szántja a földjét. Az ekét csupán egy aprócska ló húzza, azonban egyetlen lovag sem képes megemelni. Erre Mikoéla félkézzel megragadva a fa alá viszi.

A Föld súlypontját keresni, a földet ezüst ekével megművelni – ezek Kelet-Európa ősi múltjának mitikus jelképei. Mint szinte minden mítoszban, bennük is felszólítás és ígéret rejlik. Mikoéla Szeljányinovicsij, a parasztember az ígéret megtestesülése – életre kel benne a Föld szellemi középpontja. Mikoéla ezt tudatosan hordozza magával, és hagyja, hogy átalakuljon általa, és eggyé váljon a szent Földdel.

Mindannyiónkban benne rejlik a Föld szellemi középpontjával megegyező isteni-szellemi elv – saját belső kincsét azonban mindenkinek magának kell megemelnie. Ezt senki, még a legerősebb sem tudja megtenni helyette. Ehhez pedig ezüst ekére van szükség: a belső küzdelem tüzében megtisztult lélekre. Nagy filozófusok, írók, költők, Kelet-Európa művészei, misztikusai és gnosztikusai keresték ezt az utat, és műveikben ékesszóló tanújelét adták tapasztalataiknak. Így váltak sokak számára útmutatóvá. Mindig arról van szó, hogy kiássuk a szívben rejlő szellemi kincset, elhatoljunk hozzá az érzelmek „Vörös tengerén” át.

Történelmük során Kelet-Európa népeinek sokat kellett szenvedniük és nélkülözniük. Irodalmukban és filozófiájukban a lélek alázatossága rendkívül nagy hangsúlyt kap, mellyel a világon szinte sehol máshol nem találkozhatunk – azon léleké, amely tudatában van földi léte vétkének, és kész arra, hogy emiatt vezekeljen. A szolgaság legkülönbözőbb formái és a legkeservesebb anyagi és szellemi ínség erősítették meg ezt az érzést, és tették kérdésessé újra meg újra Kelet-Európa népeinek létét. Anna Ahmatova, Oroszország talán legnagyobb lírikusnője megindítóan tanúskodik erről. Mélyen meghatott lélekből eredő sorokkal vázolja fel azt az ellentétet, amely a földi valóság cserépdarabjai és az általa megsejtett örökkévalóság között feszül.

Mindazoknak, akik az eljövendő szellem-embert keresik, világítótoronyként magasodik az ukrán misztikus, Grigorij Szavics Skovoroda alakja, akit az ukránok „a mi Püthagoraszunknak” neveztek. Felülmúlhatatlan tanúságot tett a benne megszületett új emberről. „Az életfa testünk kellős közepén található” – mondta. Az igazi ember „a bennünk lévő szív”, az újraéledt szellemi szív. Skovoroda egyik dédunokája, a szimbolizmus megalapítója, Vlagyimir Szergejevics Szolovjev (1853-1900) a XIX. századi Oroszország legnagyobb gondolkodója és filozófusa lesz. Szeme előtt „az istenivé vált emberiség tökéletes eszméje, mint közös tevékenységének legmagasztosabb célja” lebeg. Szolovjev „az ember szelleméből és szívéből történő belső átalakulásra” törekszik. A XX. században pedig Antarova, a művésznő tesz tanúságot „az örökkévalóság erejéről, mely a saját szívünkben zeng”.

A Pentagram jelenlegi és következő számában Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910) és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) írók, valamint Nyikoláj Bergyajev (1874-1948) filozófus titáni küzdelméről is szeretnénk beszámolni. Bergyajev megkísérli összefoglalni, hogy mi is a szabadság, melyet a bennünk lévő szellemi elvként azonosít. Dosztojevszkij regényében, A Karamazov testvérekben a főinkvizítor ezt veti Jézus szemére: „Magadhoz ragadhattad volna… a császár kardját. Miért utasítottad vissza ezt az utolsó lehetőséget? Megtagadtad a neked felajánlott egyetlen hatékony jelet, a földi kenyér jelét, amellyel mindenkit arra kényszeríthettél volna, hogy ellenvetés nélkül imádjon téged; visszautasítottad a szabadság és a mennyei kenyér kedvéért!”

E nagy keresők által elhintett vetés szerte a világon számtalan szívben sarjadt ki. A lélekmegszabadítás folyamata azonban ma még sokak számára valószerűtlen dolog. Ám a mesterséges határok és a sokáig gondosan őrzött hagyományok el fognak tűnni, és az emberek ismét ráéreznek majd saját benső világukra. Lelkük legtisztább és legmélyebb vágyakozásának ezüst ekéjével aztán saját lényük rejtett kincse után fognak kutatni.

 

A Pentagram szerkesztősége

Lev Tolsztoj – egy kereső nyomában

 

Lev Tolsztoj orosz író a komoly kereső megtestesítője. Életében ‘határlakóvá’ vált. Bár származása gondtalan, sőt luxus életet biztosíthatott volna számára, nem tudott beletörődni a pusztán földi létbe. Szociális érzékenységű lelkiismeretétől hajtva, vallásos nyugtalanságtól gyötörten, azért küzdött, hogy feltárja az emberi lét célját.

 

Tolsztoj nem csupán költő volt, hanem rendkívül mély gondolkodású ember, vallásfilozófus és laikus teológus is, aki életének minden szakaszában hallatta hangját létünk gyötrő kérdéseivel kapcsolatban. Az élet ellentmondásainak fogságában érezte magát, belebonyolódva a dilemmába, mely ott feszült grófi szociális helyzete és az egyszerű paraszti élet utáni vágyódás, az érzékiség és annak elfojtása, családjával szemben érzett felelőssége és a magányosságra és a világtól való menekülésre irányuló vágya, az eretnekség és a mélységes jámborság között. Van-e megszabadító kiút ebből a helyzetből? Ezt kereste Tolsztoj egész életén át.

Bár nehéz természete volt, már élete folyamán is nagy tisztelet övezte. Művei világszerte elterjedtek, s ma is olvassák és becsben tartják őket. Nagy regényei a megfilmesítés révén szélesebb közönség számára is ismertté váltak.

 

Emberszeretettel megfertőzve

Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. augusztus 28-án öt gyermek közül a második legfiatalabbnak születik. Két évesen elveszti anyját, Volkonszkaja hercegnőt, és kilenc éves, amikor édesapja, N. I. Tolsztoj gróf meghal. Őt és testvéreit nagynénje, a finom érzésű asszony és kiváló nevelőnő veszi gondjaiba, aki -Tolsztoj későbbi nyilatkozta szerint – „mintegy megfertőzte az emberek iránti szeretettel.” Az apai birtokon nő fel, és a gazdag orosz nemesi családok szellemében nevelik.

Az érettségi, majd három évig tartó egyetemi tanulmányai után visszatér vidéki birtokára. A birtok művelésének szenteli magát, s már 1851-ben a hozzá tartozó parasztok jobbágyi helyzetének megszüntetésére törekszik, eszméi azonban nem találnak megértésre. Több utazást tesz a Kaukázusban, hogy közelebb kerüljön az egyszerű emberekhez, a parasztokhoz. Egy kozák településen száll meg, s természet-közeli emberek között él, akiket pont azért szeret, mert annyira mások, mint saját szociális rétegének „civilizált” képviselői.

 

Mindent kétségbe vont

1851. szeptemberében megjelenik első elbeszélése Gyermekkor címmel, mely egy trilógia első része. Hamarosan követi a másik két rész: Kamaszkor és Ifjúkor. Már fiatalon elkezd naplót írni, hogy az élet bonyolult, gyakran zavarba ejtő helyzeteivel tudatosan szembenézhessen. Így közeledett az „ember ismerd meg önmagad” követelményéhez. Az ifjú Tolsztoj rendkívül befelé forduló fiatalember, aki mindent – beleértve önmagát is – megkérdőjelez. Naplója elején szokatlan nyíltsággal nem csak jellemének állhatatlanságát említi meg. Különösen a felébredő érzékiség okoz számára gondot.

Így gyakran ingadozik az erkölcsi másnaposság, a heves szemrehányások és az egyre újabb megjavulási fogadalmak között.

Az 1854-ben megjelent Kamaszkorban írja: „Az év folyamán, amikor is magányos, elmélyült és erkölcsös életet éltem, már felmerült bennem minden elvont kérdés a rendeltetésünkről, a jövendő életről és a lélek halhatatlanságáról. Zsenge gyermeki szellemem a tapasztalatlanság tüzes buzgóságával igyekezett tisztázni azokat a kérdéseket, melyek fejtegetése a legmagasabb lépcsőfok, ahová csak eljuthatunk, melyek megoldása azonban nem adatott meg számunkra. Figyelemreméltóan korai küzdelem ez azoknak a sorsszerű központi kérdéseknek a megértésére, melyek körül minden emberélet forog.”

1854-ben Tolsztoj belép a dunai hadseregbe és részt vesz a krími háborúban. Az őt mélyen megrázó háborús események később műveiben tükröződnek. Lelke mélyén undorodik a háború borzalmaitól és bűncselekményeitől, s a legélesebben elítéli azokat. 1856-ban kilép a hadseregből. 1855-ben, 27 évesen a következőt írja: „Az isteniről és a hitről folytatott tegnapi beszélgetés hatására egy olyan rendkívül meglepő gondolat fogant meg bennem, melynek megvalósítására képes lennék az életemet szentelni. Ez pedig egy olyan vallás alapításának ötlete, mely megfelelne az ember mai fejlődési fokának. Krisztus vallása, egy gyakorlati vallás, csakhogy megtisztítva a dogmáktól és misztikától.” Mindenesetre így lebeg ez a szeme előtt. A középpontban ez a kérdés áll: mit kell tennünk, hogy helyesen éljünk?

 

Iskolát alapít és maga is tanít

Lev Tolsztoj lassanként ráébred arra, hogy az írás az ő hivatása. 1856-ban megírja egy ló élettörténetét. Ez az állattörténet egy csorda viselkedéséről szól, röviddel azelőtt, hogy a vágóhídra kerülnek. Ez az állattörténet beleélési képességéről és valamennyi teremtmény iránti megértéséről tanúskodik. Így nem meglepő, hogy később vegetáriánussá válik.

Külföldre utazni az idő tájt vált divatossá Oroszország vagyonosabb rétegei körében. Meg akarták ismerni a nyugat kulturális és technikai fejlődését. Így 1857-ben Tolsztoj is elutazik Svájcba, Franciaországba és Németországba. Birtokára visszatérvén, az ott élő parasztgyerekek javára átfogó pedagógiai tevékenységbe kezd. Iskolát alapít, egy több kötetes művet ír, az úgynevezett népi ábécéskönyvet, mely később egész Oroszországban elterjed, iskolájában pedig maga is oktat. 1860-ban újabb külföldi utat tesz, hogy pedagógiai ismereteit elmélyítse.

1862-ben, 34 éves korában megházasodik, és később 8 gyermek apja lesz. Felesége, Szófia Andrejevna Behrs, csak 17 éves, de hamarosan nélkülözhetetlen partnerévé és segítőjévé válik. A későbbi években megromlik a viszony a házastársak között – miután Tolsztoj egyre inkább megkérdőjelezi polgári életvitelüket. Írói tevékenységének terjedelme növekszik. Ha eddig túlnyomó részben elbeszélései jelentek meg, a következő évtizedekben mindenek előtt nagyszabású regényein dolgozik: a Háború és békén, az Anna Kareninán, és a Feltámadáson. Regényeiben önéletrajzi vonatkozások ismerhetők fel, és emellett mindig társadalmi jelentőségű témákat vet fel. Lényegében minden regénye létünk kérdéseit elemzi, melyek állandóan foglalkoztatják.

 

Az eszmények összeütközésbe kerülnek a belső káosszal

Minél idősebb lesz Tolsztoj, annál jobban nyugtalanítja a hit kérdése. Három kötelességet fogalmaz meg magának: kötelessége önmagával,- felebarátjával- és Istennel szemben. Ezzel az – eszményként – önmagától megkövetelt renddel a belső meghasonlottság érzése jár együtt: „Miért oly szép minden a lelkemben, s miért válik oly csúffá aztán a papíron és egyáltalán az életben?”

Hogy meggyőződését, felismeréseit másokkal is közölhesse, rövid egymásutánban kiadja néhány írását: Gyónásom (1879), A dogmatikus vallás kritikája (1880), A négy evangélium fordítása és konkordanciája (1880), Amit hiszek (1883). A Gyónásom beszámoló arról a belső harcról, amelyet meg kellet vívnia, hogy megváljon az egyháztól. Dogmatizmusa miatt szemtől szemben támadja az ortodox egyházat. Akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan állást foglaljon az egyházzal szemben abban az országban, ahol az állami intézmény volt. Vallásos iratainak kiadását végül is betiltják, ezért maga készített számos másolatot belőlük.

Gyónásom című művében ezt olvashatjuk: „Emlékezetembe idéztem, hogy csak akkor éltem, amikor hittem Istenben. Mint korábban, úgy volt most is: csak Istenre kellett gondolnom és feléledtem. Amikor azonban elfelejtettem Istent, akkor eltűnt az élet. Istent tudni és élni, az egy és ugyanaz. Isten az élet.”

 

Azt hiszem, bennem van

Hitét Tolsztoj a következőképpen fogalmazza meg: „Hiszek Istenben, akiben minden létezőnek a szellemét, szeretetét és elvét látom. Hiszem, hogy ő bennem van, miképpen én őbenne vagyok. Hiszem, hogy Isten akaratát nem lehet világosabban kifejezni, mint a Krisztus-ember tanával. Hiszem, hogy az élet értelme mindannyiunk számára abban rejlik, hogy iránta érzett szeretetünket megerősítsük.”

Amit hiszek című művében többek között ez olvasható: „Krisztus a személyes élettel nem egy halál utáni életet, hanem egy általános életet – egységben az egész emberiség múltjával, jelenével és jövőjével – állít szembe, az ember fiának életét. A személyes életnek mindenféle értelmezése csak ámítás, ha nem az ember, az emberiség, az emberfia szolgálatában történő én-lemondáson alapul.”

És a továbbiakban: „Krisztus nem valami rosszabbra szólít bennünket a jobb helyébe, hanem jobbra valami rosszabb helyett. […] Olyan életre tanít, melyben, eltekintve a személyes élet elvesztése által végbemenő megváltástól, itt, ebben a világban kevesebb szenvedés és több öröm lesz, mint a személyes élet által. A tanait kinyilatkoztató Krisztus azt mondja, hogy a valódi, világi előny abban van, ha nem gondolunk a világi életre.”

Ezzel a felfogással Tolsztoj egészen közel kerül az Egyetemes Tan döntő igazságához: ahhoz, hogy az én-személyiség üdvösségén nem múlhat semmi, hogy az embernek egy egészen más utat kell keresnie, olyan utat, mely a saját én számára semmit sem akar, s hogy csak ezen az úton lehet megszabadító eredményeket elérni. Tolsztoj azért küzd, hogy ezt az eszmét valóra váltsa, megszabadítsa minden tisztátalanságtól, és egy tettekben megnyilvánuló életté alakítsa.

Öreg korára Tolsztoj fokozatosan visszavonult és szerény életet élt, ahogy felfogása szerint hívő emberhez illik. Szinte minden birtokról lemond és vegetáriánus lesz. Bár kapcsolatban marad családjával, azonban időről időre visszavonul a birtok közelében lévő komfort nélküli házba.

Sajátos vallásos magatartása révén sok hasonló gondolkodású embert vonz magához, akik „tolsztojánusoknak” nevezik magukat. Vallásos nézeteik miatt részben üldözik vagy letartóztatják őket. Tolsztojt azonban népszerűsége miatt megkíméli a cár. A bolsevikok hatalomra kerülése után az ilyen jellegű „szembenálló csoportokat” megsemmisítik. Később az angliai Purleigh-ben és Whiteways-ban is alakultak tolsztojánus csoportok, melyben egyfajta tiszta kommunizmust próbáltak meg a gyakorlatban megvalósítani.

 

„… amit maga Isten írt a szívünkbe”

Vallási nézetei nagyon érthetően jutnak kifejezésre Feltámadás című regényében. Ebben az emberek állapotáról ír: „Ez a zűrzavar onnan származik, hogy az emberek törvényként ismerik el azt, ami nem valódi törvény. Amit azonban maga Isten írt a szívünkbe, azt nem ismerik el törvényként.”

A regény miatt Lev Tolsztojt 1901-ben kizárják a görög-keleti egyházból. Ugyanebben az évben visszautasítja az irodalmi Nobel-díjat. Élete utolsó lépcsőfokán nem kíván magának többé mást, minthogy Isten szolgája lehessen. Most is úgy, mint korábban, rajongók veszik körül. Önmagát azonban még mindig keresőnek érzi. Egy parasztembernek 1910. áprilisában a következőt írja: „Az élet nekem csak annyiban tetszik, amennyiben képes vagyok erőmből telve Krisztus akaratát teljesíteni. Azaz: szeressem Istent és felebarátomat. Istent szeretni annyit jelent: mindenkit szeretni, mint ahogy a testvérünket szeretjük. Ez, és csak ez a célom.”

Tolsztoj egyre inkább visszavonul a magányba. Élete végén elhagyja birtokát, hogy maga mögött hagyja családját, a civilizációt és a rajongók seregét. 1910. november 7-én tüdőgyulladásban hal meg egy kis vasútállomás pályaőrének házában. Búcsúlevelében ezt írja: „Nem tudok tovább luxusban élni, és úgy cselekszem, ahogyan a velem egyidős emberek teszik: elhagyják a világi létet, hogy életük utolsó napjait egyedül és békében tölthessék el.”

„Minden lélek Isten egy része”

Amikor a rebbe mesél

 

Sötét volt, s gyertyákat gyújtottak. Ekkor József rebbe így szólt: „Jehir Or – Legyen világosság – de mi a világosság? Amikor világos lesz, megkönnyebbülök. A sötétség azonban ránk nehezedik, és a gonosz világához béklyóz bennünket, például egy olyan világképpel, amely csak az érzékelhetőt fogadja el valóságnak. Így lehet ugyan, hogy a szobánk világos – bennünk azonban homály van. Viszont akinek életében az örökkévalóság ragyog, ha szobája sötét is, számára mégis a világ világossága fénylik.”

 

A rebbe egy chaszidista gyülekezet szellemi vezetőjének elnevezése. Amikor egy rebbe mesélt, szívesen hivatkozott a mindennapi élet eseményeire, hogy rávilágítson az örökkévalósághoz fűződő kapcsolatukra, és rámutasson az élet értelmére. Így keletkeztek a XVIII. század közepén Ukrajnában, Fehéroroszországban és Lengyelországban a híres chaszidikus legendák, melyek a rabbik bölcsességét és a zsidó élet gazdagságát tükrözték. A chaszidizmus hatalmas megújító-mozgalomként a héber vallás alapjaiból jött létre, és az isteniség szellemi megtapasztalásához vezetett. Egy megdermedt formalitással helyezkedett szembe. Mindenekelőtt a gyakran nehéz körülmények között élő zsidó alsó rétegek számára jelentette a közvetlen vallásos élményt. Martin Buber (1878-1965) író és filozófus a chaszidikus tanítást úgy jellemezte, mint az „utalás egy elragadtatásban és lelkes örömben leélt életre.” Buber leírta a chaszidizmus eredetét, s annak újraélesztésén fáradozott. A chaszidizmus általa vált sok nem zsidó ember számára is eleven fogalommá.

 

Az isteni szikra száműzetésben él

A chaszidizmus megalapítója Israel ben Elieser, ismertebb nevén BAAL SCHEM TOW (a jó név mestere) vagy Baal Schem volt. A szív mélyéről feltörő ima az ő számára az Isten hívására válaszoló szolgálat volt. Azt tanította, hogy minden, fent és lent egységet képez. Felfogása így megegyezett a Tabula Smaragdina ősi hermetikus bölcsességével: „Az ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van.” Baal Schem felfogása szerint felelősek vagyunk a teremtésért és annak megváltásáért. Az isteni szikra, a Sechina, mindenben és mindenkiben szüntelenül a száműzetés nyomorúságát éli át. „Minden ember egy tévelygő lélek lakóhelye. Ezek számtalan lényben lakoznak, és személyről személyre haladva a tökéletességre törekednek. Akik azonban nem képesek a megtisztulásra, a zűrzavar világa hálóz be.” Ez a tisztán gnosztikus kijelentés tökéletesen egybehangzik Pál apostol rómaiakhoz írt levelében (8,19) papírra vetett szavaival: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Baal Schem nem hagyott hátra írásos műveket, s követőinek gyorsan növekvő serege sem részesült semmiféle racionális „tanítás”-ban. Számukra az általános oktatás mellett a példakép, Baal Schem és a rebbék életmódja vált irányadóvá az ösvényen. Követőiknek megmutatták, hogy az Istennek való odaadásban lángra lobbant szívvel megszűnhet az idő, és egy abszolút valóságos „itt és most”-ba torkollhat. Martin Buber „a mindennapok megszentelésének” nevezte ezt a tipikus chaszidikus szemléletet.

 

A szenvedést örömnek tapasztalni

A chaszidizmusban mindig és csakis a tettekben megnyilvánuló élet számított. Így minden komoly kereső áttörhetett a fényhez, és közvetlenül szemlélhette azt. „Hogy ezt lehetővé tegye, Isten visszahúzódott teremtésétől, hogy az egy tudatos, vágyakozó szeretettel átkarolhassa és megragadhassa őt.” Mindamellett az egész „bukott teremtés” isteni szikrákat (Sechina) hordoz magában. Istenre irányuló életünkkel és cselekedeteinkkel így állhatunk mindig kapcsolatban teremtőnkkel. Mindennapi életének ezen tapasztalataival a chaszid (jelentése: jámbor) nagy belső örömet élt meg. Betegség, gond vagy a számára értékes dolgok elvesztése ellenére, örömmel tudta fogadni az őt sújtó szenvedést. „Hogyan tudnám ezt nektek megmagyarázni, hiszen mindeddig soha nem éltem át szenvedést”, mondta egy rabbi tanítványainak. Ők azonban tudták, hogy élete számtalan megpróbáltatásból állt, és megértették szavait.

Ennek az örömnek, és az átélt pillanat tudatos igenlésének kifejezése volt a chaszidok tánca mind ünnepi, mind pedig gyászos alkalmakkor. Ők ugyanis tudták, – mint ahogy ezt Dávid zsoltárai is tanúsítják – hogy minden lépés nemcsak egy kérő és hálaima, hanem egy hatalmas fénnyel teli titok is lehet, melyben mágikus erő lakozik. „Ha egyetlen szót is ejtesz Istenről, minden egyes tagoddal belemész a szóba.” – tanította a kobryni Mosche rabbi. És amikor egy tanítványa megkérdezte: „Hogyan lehetséges, hogy az ember a kis szóba belemehessen?” ezt válaszolta: „Aki nagyobbnak gondolja magát a szónál, arról mi nem beszélünk.”

 

Akkor megértette a tanuló

A szellemben felemelkedő szó így Noé bárkájává válik, mely a szolgáló embereket felveszi, és magával viszi útjukon. Egy tanítványt, aki nem tudta, hogyan készülhetne fel erre a szolgálatra, a nikolsburgi Schmelke rabbi magyarázat nélkül elküldte egy távoli város fogadósához. A tanítvány hosszú heteken keresztül figyelte a hallgatag embert, amint az a legnagyobb gondossággal és odaadással tisztogatta eszközeit és edényeit, míg megértette azt, amit tudni akart. A rabbi ezt még azzal a bölcsességgel egészítette ki, hogy olyan edényekké kell válnunk, amely mindent hajlandó befogadni, ami számára rendeltetett, legyen az bor vagy akár ecet. Baal Schem tanításának tökéletes tisztaságát szemlélteti, ahogyan egy tanítványát figyelmeztette: „Gondold meg, hogy te csak egy edény vagy; hogy gondolataid és szavaid terjeszkedő világok. És ha te gondolataidba és szavaidba vonzottad Isten fényét, akkor azt kérjed, hogy az áldó bőség a gondolatok világából a szó világára áradjon ki…, hiszen a világon semmi sincs Isten egységén kívül.”

A legnagyobb jó a chaszidok számára a szeretet volt. Szeretet Isten – és hogyan is lehetne másképp – ezzel együtt minden lény iránt. Vörös fonálként húzódik ez a szellemi tudás a ránk maradt történeteken keresztül, hiszen azért mesélték őket, hogy a keresőknek segítsenek az útján. Egyszer egy apa felkereste a rabbit, és rossz útra tért fiára panaszkodva a tanácsát kérte. Mire az hosszan ránézett, és csak ezt válaszolta: „Szeresd jobban!”

 

Lelkünk az őslélek szikrája

Amikor Schmelke rabbit egy tanítványa megkérdezte, hogyan teljesíthetné a felebaráti szeretet törvényét, amikor gonoszul bántak vele, ezt magyarázta neki: „Helyesen kell felfognod ezeket a szavakat: ‘Szeresd felebarátodat, mintha ő te magad lennél’. Hiszen minden lélek EGY; mind az őslélek egy szikrája, s ez mindenkiben teljesen benne van, miként a te lelked a tested minden tagjában. Egyszer megtörténhet, hogy kezed tévedésből téged üt meg; botot ragadsz akkor, hogy kezedet megzabolázzad, mert annak nem volt belátása, s így növeled fájdalmadat? Így van ez akkor is, ha felebarátod, ki veled egy lélek, belátás hiányában rosszat tesz neked. Ha ezt megtorlod, magadnak okozol fájdalmat.” „Ha azonban olyat látok, aki Isten előtt gonosz, hogyan szerethetem őt akkor?” – kérdezi újra a tanítvány. „Nem tudod, hogy az őslélek Isten lényéből származik és minden lélek Isten egy része? És nem esik meg a szíved rajta, ha látod, hogy az szent szikráját visszatartva fuldoklik?”

Az eredeti léthez visszavezető út mindig olyan folyamat, melyhez türelem, odaadás és soha ki nem alvó hitbizonyosság szükséges. Egy chaszidnak, aki a rebbének elpanaszolta, hogy a jóságra törekvő szakadatlan tanulás és fáradozás ellenére sem észlel semmiféle haladást, az egy hasonlattal így válaszolt: „Éliás nevében megtanították, hogy az ember a Tórát (Mózes könyveinek szavai) úgy vegye magára, mint az ökör az igát, s a szamár a terhét. Nézd, hogyan megy ki az ökör reggelenként az istállóból a földekre szántani, majd hazavezetik, és ez így megy nap mint nap, és nem változik semmi – de a felszántott föld meghozza gyümölcsét!” Az igaz hitet a vágyakozás szent lángjában kell hordozni és erősíteni – és alázatban. Ezt egy további ránk hagyományozott példabeszéd szemlélteti: „Egy kovácslegény mesteréhez hasonlóan önálló akart lenni. Vásárolt hát üllőt, kalapácsot és fújtatót, majd hozzáfogott a munkához. Azonban hiába fáradozott, a kovácsműhelyben semmi sem történt. Akkor az öreg kovácsmester így szólt: ‘Mindened megvan, amire szükség van, csak a szikra hiányzik!’”

Minden cselekvés megvalósításához célra van szükség. A kivitelezés módját és a saját megváltásunkon túlmutató célt oktatta Baal Schem tanítványainak. Martin Buber ebből a nézőpontból ezt fűzte hozzá: „Minden ember, cselekedeteinek összességével, – önmaga és mások számára felismerhetetlenül – meghatározza a világ sorsát. Érte, a tökéletes emberért, az igaz segítőért kell tennie a világnak; őrá vár vágyakozva, reá vár újra és újra.”