Pentagram 2002/6

Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik

 

1920 körül a világ csillagászai még meg voltak győződve arról, hogy csak egy tejútrendszer illetve galaxis létezik. A görög ‘galaxias’ szó jelentése tejút- vagy csillagrendszer. Abban az időben azokat a csillagászokat, akik más galaxisok létezését is elképzelhetőnek tartották, a tudományos közösség eretneknek bélyegezte, a szakmai lapokban pedig hevesen támadták és nevetségessé tették őket. Azok a csillagászok, akik a Tejútrendszerünkön kívüli, távoli galaxisokhoz tartozó elmosódott fényfoltokat, az ún. ködöket vizsgálták teleszkópjaikkal, az ősrégi, címadó mondás értelmében hibásan jártak el.

 

1592. június 2-án Giordano Bruno a következő – akár hitvallásnak is beillő – szavakkal foglalta össze a világegyetemről és az emberiségről alkotott elképzeléseit Velencében, az inkvizíció előtti kihallgatása során.
„Hiszek egy végtelen világegyetemben, melyet az isteni mindenhatóság teremtett, mert lehetetlennek tartom, hogy az isteni gondviselés és mindenhatóság egy véges világot teremtett volna, amikor pedig számtalan másikat is képes létrehozni ezen az egyen kívül. Ez okból állítottam számtalan, a miénkhez hasonló világ létezését. Meg vagyok győződve róla, csakúgy, mint Pitagorasz, hogy a többi bolygó és égitest bizonyos szempontból hasonlít a Földhöz. Hiszem, hogy az összes égitest egy-egy világ. Számuk végtelen, és a határtalan téren belül együtt egy végtelen természetet alkotnak, melyet – mind az égitestek számát, mind a világegyetem kiterjedését tekintve – végtelen világegyetemként ismerünk. Hiszem, hogy minden teremtmény, bárhol is legyen a világegyetemben, az isteni terv, az isteni gondviselés szerint él, létezik és tökéletesedik. Ezt az isteni tervet kétféleképpen értelmezem: először is, mint az egész testben lélekként jelenlévőt; ennélfogva természetnek nevezem, ez valójában Isten árnyéka illetve nyoma; másodszor, ez az isteni terv leírhatatlan módon, mintegy isteni mindenütt-jelenvalóságként létezik, mint mindenben és mindenek felett lévő mindenhatóság, nem valami részként, nem lélekként, hanem megmagyarázhatatlan módon.”

 

A leírhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság kifejeződése

Giordano Bruno szavait röviden összefoglalva: van egy végtelen kiterjedésű világegyetem, melyben számtalan égitest létezik. Ezek a kifejezhetetlen isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, melyek mind a természetben, mind az emberiségben nyomot hagynak, hogy az a tökéletesedés felé haladhasson.
Az igazság tagadása gyakran a legkönnyebb, elfogadása ellenben rendszerint győzelmet jelent. Az emberiség élettörténetének egy része a tagadás és elfogadás feszültséggörbéjével írható le. Giordano Bruno sorsa egy ilyen feszültséggörbe mentén alakult. Több mint 400 évvel ezelőtt kijelentette, hogy a csillagok, illetve égitestek száma végtelen. A kor uralkodói azonban nem tudták és nem is akarták elfogadni ezt az álláspontot.
1925-ben az ősrégi, dogmatikus tudományos nézet megváltozott. Edwin Hubble volt az a csillagász, aki a Wilson-hegyen álló teleszkópjával – mely abban az időben a leghatalmasabb volt a világon – be tudta bizonyítani, hogy a ködökként emlegetett képződmények valóban távoli csillagrendszerek. Immanuel Kant német filozófus már 1755-ben felvetette, hogy ezek közül a diffúz fényfoltok közül legalább egy nem a Tejútrendszerhez, hanem egy távoli csillagrendszerhez tartozik. Ez a rendszer jelenleg Androméda ködként ismeretes. Feltételezhetjük, hogy Kant látcsövet használt. Ám Giordano Brunonak nem álltak rendelkezésére ilyen technikai eszközök. Szabad szemmel öt-hatezer csillagnál többet nem észlelhetett. Ennyi látható egy tiszta éjszakai égbolton távcső nélkül.
Tudomásunk szerint az első távcsövet Európában Galileo Galilei használta 1609-ben. Hogyan lehetett hát Bruno meggyőződve egy számtalan égitesttel rendelkező, végtelen tér létezéséről? A kozmoszról és az emberiségről alkotott nézeteinek eme összefoglalójában talán meglelhetjük a választ: Ezek a kimondhatatlan isteni mindenütt-jelenvalóság és mindenhatóság megnyilvánulásai, mely nyomot hagy a természetben és az emberben – a végtelen az emberben és általa pillantja meg önmagát.

 

Az egyetemes tér egy végtelen éteróceán

Tegyük fel, hogy egy átlagos légzés, mely egy belégzésből és egy kilégzésből áll, körülbelül 6 másodpercet vesz igénybe. Ez percentként 10 légzést jelent. Egyetlen lélegzet – azaz egy be- és kilégzés – alatt a Föld már 200 kilométert tett meg Nap körüli pályáján. Bolygónk ugyanis másodpercenként több mint 30 kilométeres sebességgel mozog. Ez szinte hihetetlen. A Nap sem áll egyhelyben, mely körül Földünk kering. Velünk és az összes többi bolygójával együtt másodpercenként 230 kilométeres sebességgel rója útját a Tejútrendszerben. Ám a Föld mozgása sokkal bonyolultabb:
Először is kering a Nap körül.
Másodszor, a Nappal együtt halad a Tejútrendszerben. Ez már kétszeres spirálmozgást eredményez.
Harmadszor, Tejútrendszerünk másodpercenként 90 kilométeres sebességgel közeledik a szomszédos tejútrendszer, az Androméda köd felé.
Tejútrendszerünk és az Androméda köd közötti távolságot 2,5 millió fényévre becsülik. Ez a távolság azonban folyamatosan változik, mivel minden mozgásban van. Lévén, hogy a fény körülbelül 300.000 kilométert tesz meg másodpercenként, a legközelebbi tejútrendszer távolságát kilométerekben úgy adhatjuk meg, hogy a 23 után még 18 nullát írunk.
Bruno gyakran úszásként emlegeti az égitestek mozgását, mert számára az egyetemes tér egy végtelen éteróceán, a világlélek, az energia és intelligencia végtelen óceánja. A Föld, a Naprendszer és a Tejútrendszer sebességét illetően képzeletünk befogadóképessége zátonyra fut. De még nem értünk a végére, és kétséges, hogy egyáltalán elérünk-e valaha. Mert Tejútrendszerünk az Androméda köddel együtt egy számos tejútrendszer alkotta csoporthoz, az ún. lokális csoporthoz tartozik. Ez egy néhány tucat galaxis vagy csillagrendszer alkotta csoport. Ez az egész csoport, és vele Tejútrendszerünk is, körülbelül 600 kilométeres másodpercenkénti sebességgel halad egy másik, galaxisok alkotta csoport, a Virgo halmaz felé, mely maga is egy nagyobb, csillagrendszerekből álló csoport irányába tart, melyet a csillagászok a ‘Great Attractor’ (Nagy Csábító) néven tartanak számon.

 

Pillantás 15 milliárd fényév távolságba

A hihetetlen méretű térben végtelen számú égitest, csillagok, csillagrendszerek és csillagrendszer-csoportok, valamint a legképtelenebb fajtájú, leírhatatlan sebességű mozgások léteznek. És ez még nem a végtelen. A ‘még nem’ kifejezés azt a benyomást keltheti, hogy észlelésünk kiterjesztésével egyszer majd képesek leszünk megragadni ezt a végtelent. A modern Hubble-űrtávcső segítségével, mely jelenleg talán a legjobb, a csillagászok 15 milliárd fényév távolságba vethetnek pillantást. Egy fénymásodperc 300.000 km. 15 milliárd fényév nem kis távolság, de a végtelenhez viszonyítva a semminél is kevesebb.
Giordano Bruno kijelentette, hogy a végtelent nem lehet felosztani, sem térben, sem távolságban, sem időben. Nincs fél-végtelen, mivel minden elképzelhető fél megint csak végtelen lenne. Annak sem lenne értelme, ha a végtelenből elvennénk egy millimétert, mert az még mindig végtelen maradna. Csak egy végtelen van, nincs második, harmadik, negyedik vagy akárhányadik. A többszörözés csak a mi éntudatunk számára létezik, mely a három dimenzió véges határai között működik. Maga a végtelen nem valami jelenség. Ez minden lét abszolút elsődleges forrása, maga az abszolút. Bármi, ami a végtelenben megjelenik, mozog. Maga a végtelen mozdulatlan, mivel nincs tér, amelyben mozoghatna. Ha volna tér a végtelenen kívül, akkor a végtelen nem lenne végtelen. Amikor éjszaka szemünket a csillagos égre emeljük, a mozgások gigantikus méretű játékát pillanthatjuk meg, a helyzetek és a sebességek változását egy roppant térben, melyet elképzelni sem tudunk. Ezért mi csak egy határtalan táncparketten zajló, kozmikus és interkozmikus tánc tanúi vagyunk.
A legközelebbi tejútrendszer körülbelül 2,5 millió fényévnyi távolságra van tőlünk. A csillagászok a tejútrendszerek számát eddig 400 milliárdra becsülik. Elnémulunk a dolgok hátterében meghúzódó misztérium mérhetetlen nagysága előtt. És ugyanez az emberben is el van rejtve! Ez az oka a keresésünknek, a tudás- és bölcsesség utáni szomjunknak, a belátás, megértés és felfogás utáni vágyunknak. A hasonló hasonlót vonz, és hasonlót keres. A végtelen az emberben és az ember által pillantja meg önmagát. Az egység a sokféleségben fejezi ki magát, és határtalan változatossággal sokszorozódik. Az ember mint ennek a sokszorozódásnak a része, sok vándorlás és a kozmikus táncparketten tett számtalan tánclépés után tudatosan részt vehet ebben a végtelen, abszolút létben. Ez a tánc végül az öröm mérhetetlen táncává válik. Bruno ezt az állapotot teljességnek nevezi.
Ki tudja elképzelni azt a sebességet, mellyel a Föld kering a Nap körül, vagy amellyel a napok és a 400 milliárd galaxis rója pályáját a térben? Ki képes ezt felfogni? Ki tudja megragadni vagy megérteni a csillagrendszerek közötti távolságokat és tereket, a végtelenről nem is beszélve?

Halandó keblemben
Te lobbantottad fel
örök lángodat

De… miért is beszélnek erről az emberek? Mert az elképzelhetetlen még mindig tény. És éppen ez a tény világít rá a mögötte lévő leírhatatlan misztériumra. Ez a világegyetem misztériuma, az életé, az emberiségé. „Ez a három misztérium egy, és a hozzájuk tartozó kulcs az emberi lényben van elrejtve” – mondja Giordano Bruno, aki a De triplici minimo et mensura (A háromszoros legkisebbről és a mértékről) című művében ezt írja:
„Ó Isten, Te végtelen Egy, Te tetted lehetővé, hogy örök lángod halandó keblemben fellobbanhasson, hogy szívem világosságod fényében fürödhessen, és izzító tüzedben felragyoghasson. Hogy követhessem a csillagok útját a te végtelen világodon át, minden árnyéktól elválasztva, és a tehetetlen anyag kötelékeitől valamint az érzékek erejétől megszabadítva. Világosság, mindent átfogó fény, te teremted a világosságot, hogy minden felismerhető legyen.”
Az okról, az alapelvről és az Egyetlenről c. művének egyik szonettjében pedig imígyen szól:

Belőled, ok és okozat, általad, végtelen Egy,
élet, lét és mozgás árad mindenfelé.
Kiárasztod magad a magasságokra,
szélességekre és mélységekre,
hogy a menny, föld és pokol megszülethessen!
Szívemmel, eszemmel és szellememmel
átszelhetem a te végtelenséged,
melyet számmal mérni nem lehet,
melynek közepe mindenütt van,
és nincsen széle sehol.
Lényedben él és nyugszik lényem.
Bár vakság, káprázat és düh
a gyötrelmes időhöz láncol;
bár mindennapi tetteink
a hitványsággal kötnek össze;
bár a vakmerőség sötét féltékenységet ébreszt,
nem sikerül besötétíteniük az eget,
mert leplezetlen, szikrázó szemem
szembeszáll erejükkel,
és napom szépsége sugarait árasztja szerteszét.

Az ember árnyékok foglya

 

A Római levél 7. részének 15. versében Pál ezt írja: „Mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” Ezek a szavak jól mutatják, hogy az emberben két ellentétes erő nyilvánul meg. Az idézet az ember és az őt fenyegető fantomok harcára utal, amelyek az úgynevezett magasabb tudatból hatnak. Sok legendában és mítoszban ezt az ellenerőt a küszöb őrének nevezik.

 

A mai emberiség számtalan fajnak és népnek a keveréke. Néhány csoport még ragaszkodik sajátos hagyományaihoz és szokásaihoz, mások egyre inkább elhagyják azokat, és beolvadnak a nagyobb kultúrákba. A természetre és életfolyamataira irányuló népek olyan népek mellett élnek, akik életszínvonalukat a fejlett technikára alapozzák. Az egyik nép még a múltba kapaszkodik, a másik már a jövő után kapkod. Az egyik számára a csoportélmény van a középpontban, a másik viszont egymástól egyre inkább eltávolodó egyénekből áll. Ahol az egyéni tudat kevésbé fejlett, ott a csoporttudat a meghatározó. Az ilyen közösségekben az egyén szerencsétlenségét, betegségét gyakran olyan csapásnak és ítéletnek vélik, amely az egész csoportot érinti. Ezeket az összefüggéseket aztán a csoport éterikusan nyitottabb tagjai magyarázzák, akik a „láthatatlan” területekkel kapcsolatot tudnak létesíteni. A rózsakeresztesek filozófiájában ezeket a területeket tükörszférának nevezik, mivel az egész emberi nyüzsgés ezekben tükröződik.
Az ilyen közösségekben úgy gondolják, hogy a szerencsétlenségek és betegségek azért vannak, mert a nép nem felelt meg az istenek elvárásainak. A természetet és folyamatait az efféle kultúrákban nemcsak mitologizálják, hanem igen gyakran szimbolikusan is, mint állatokat vagy félig embereket, esetleg mint egyéb lényeket ábrázolják. Ezek az „istenek” felelősek aztán a termékenységért, az időjárásért vagy a Nap égi pályájáért, ugyanakkor a földrengésekért, az árvizekért és más természeti katasztrófákért is. Ilyen esetekben a nép mindig a „bölcsek” tanácsát kéri ki. Ők aztán megmagyarázzák a jelenségeket, és elmondják, milyen áldozatokkal és vezekléssel lehet a felbőszített isteneket lecsillapítani.

 

A sorsba és a végzetbe vetett hit művelése

Azzal párhuzamosan, ahogy az ember finomanyagi testeinek kibontakozása és egyéniesedése előrehalad, saját tükörszférájában lassanként kifejlődik személyes istene is, mely önnön teremtménye. Az ember és az őt tápláló és vezető felettes én között egy kölcsönhatás fejlődik ki. Ha az alantas én – a biológiai ember – „jól viselkedik”, akkor jó élettel jutalmazzák. Ha azonban ebben az értelemben tiszteletlen, akkor elsüllyed a káoszban. A dolgok menete aztán tudatosítja az emberben, hogy maga alkotja sorsát, amely lehet „jó” vagy „rossz”, annak megfelelően, ahogy viselkedik. A sors vagy a végzet elkerülhetetlenül viselkedésének, vagyis cselekedeteinek következményei elé állítja. Ezzel be is zárul a kör. Létezik azonban egy lehetőség, amely egy egészen más dimenzión keresztül vezet ki ebből a körből. Aki viszont azt gondolja, hogy a sors és a végzet elkerülhetetlen, akkor ezzel csak egyre vastagabbá teszi börtönének falait, egészen addig, amíg már nem szabadulhat belőle. Mert akkorra már teljesen felettes énje vagy aurikus lénye hatalmába került.
Az ember az anyagba merülés folyamán egyre szorosabban kötődött a durva és a finomabb anyaghoz. Egyre erősebben materializálódott. Sokan már most elérték az elanyagiasodás mélypontját, olyannyira, hogy megkezdődött a kristályosodás. Ez a folyamat pedig megmerevíti az ember megnyilvánulási formáját. A finomanyagi testek ekkor az alacsonyabb értelem által meghatározott élet miatt elvesztik fényáteresztő képességüket. Az anyagra irányuló ember megtanulta használni az értelmét, hogy általa szabályozza és uralja az életfolyamatokat. Ám éppen ebben áll az óriási különbség: az eredeti vagy tiszta gondolkodás ugyanis az isteni bölcsesség befogadására, megértésére és felhasználására való képesség. Aki ezt az utat még nem találta meg, az megpróbál alantas énjének a segítségével rábukkanni. Végül persze világosan megérti majd, hogy még az értelem eme hatalmas képességének is megvannak a maga határai. A földi gondolkodás nem alkalmas az isteni akarat kifürkészésére.
Az egyre inkább az anyagba süllyedő emberiség a 19. században elérte a mélypontot és ezzel fejlődésének a fordulópontját is. Egy krízishelyzet alakult ki. Kirajzolódott a választóvonal az anyagból kiutat keresők és azok közt, akik ragaszkodtak hozzá, és abban még mélyebbre merülve keresték a biztonságukat. Az emberiség egészét tekintve azonban mégis egy felemelkedés lehetősége elé állították az embert, az anyagtól való megszabadulás, egy magasabb dimenzióba való felmenetel elé. Ehhez azonban tudatát előbb ki kell ragadnia az aláhanyatlásból, és az evolúció felfelé ívelő folyamatára kell irányítania.

 

Egyetlen negyven oldalas mondat

A 19. század végén tehát az elanyagtalanodás irányába vezető erő kezdett hatásossá válni. A nyugati kultúrákban az olyan művészek, mint James Joyce, Paul Klee, Vaszilij Kandinszkij, Pablo Picasso, Salvador Dali, Arnold Schönberg és sokan mások, az expresszív nyelvi és művészeti kifejezésformáik által feltörték a megszilárdult művészeti formákat. Joyce olyan elbeszéléseket írt, amelyekben a mondatok és a kifejezések felbomlasztották a fogalmak értelmét, és aláásták a szavak szó szerinti jelentését.Egy ilyen mondat – adott körülmények között – akár negyven oldalas is lehetett! A Klee és Kandinszkij körül kialakuló müncheni „Kék Lovas” (Der blaue Reiter) mozgalom mellőzte az ember realisztikus ábrázolását, és azt színekkel, formákkal és szimbólumokkal helyettesítette. A zenében az úgynevezett Második Bécsi Iskola, mely a komponista Schönberggel az élén kifejlesztette a 12-fokú hangrendszert, nagy befolyást gyakorolt az utána következő zeneszerző nemzedékekre. A fiatal Albert Einstein, aki egy szabadalmi hivatalban dolgozott asszisztensként, az univerzum nagyon pontos, forradalmi leírásával megdöntötte az emberekben kialakult korlátolt képet a fizikai világegyetemről. Emellett az atomméret alatti szintről egészen a makrokozmikus dimenziókig eljutott. Leírta, hogy az idő rugalmas szerkezetén belül az energia anyaggá, az anyag pedig újra energiává alakul, és hogy minden anyagi dolog egyszer visszatér az energia „nagy tárházába”, amelyet világegyetemnek nevezünk.

A látszólag egymástól függetlenül fejlődő bécsi tudományos és művészeti mozgalmak közepette egy egészen más jellegű forradalom is végbement. Sigmund Freud, aki közismerten a modern pszichológia atyja, azt írta, hogy az angyalok és a fantomok csak az emberi szükségletek termékei. Ezek a teremtmények aztán kísérik az embert, meghatározván életét és sorsát. Freud követői közül a svájci Carl Gustav Jung átfogóbb képet vázolt fel az emberről azzal, hogy az érzéki észleléshez hozzáfűzött egy spirituális dimenziót is. Az emberek életfeltételeit Freudtól eltérően nem annyira a sorssal és a szexualitással magyarázta, hanem felismerte, hogy az ember egyúttal a természettől való megválásra is törekszik. Ez jelentette Jung számára azt a dilemmát, amibe a 19-20. században az emberiség került. Hogy elméletét alátámassza, a keleti és a nyugati spirituális rendszerekbe, pl. a gnoszticizmusba és a buddhizmusba menekült, mely rendszereket a nyugat évszázadokon át tagadott vagy megpróbált elnyomni. Jung abból indult ki, hogy a problémák részben az ember megszabadulás utáni vágyából erednek, és nem kevésbé abból a képességéből, hogy „árnyékot tud képezni” – ahogyan ő fogalmazott. A New-Age irányzat továbbfejlesztette Jung árnyék-elméletét. Mindenki megalkotja saját árnyékát, ami aztán egész életén át kíséri, mondják Jung követői. Azt állítják, hogy ebben az életében vagy egy következő inkarnációjában mindenkinek szembe kell néznie ezzel az árnyékkal, és el kell fogadnia azt. A nevezett mozgalom sok mindent átvett Jungtól, akinek gondolatait alapul véve egy holisztikus gyakorlatot és filozófiát hozott létre. Jung koncepciója azonban gnosztikus belátásból indul ki, és ezáltal sokkal szélesebb alapon nyugszik, mint a holisztika. A holisztikus világkép ugyanis az e világbeli ellentétek egységéből indul ugyan ki, de tagadja az ezen felül létező isteni világot; mialatt a gnosztikus a világot mint relatív dualisztikus világot ismeri fel, amelyet áthat egy magasabb, abszolút egység törvénye. A holisztikus (az emberre mint egészre tekintő) szemlélet olyan látszólagos harmóniával kecsegtet a földi ellentétek között, mely az énember számára elérhető. Abszolút összhang azonban csakis egy magasabb egyensúlyban létezik. Ez viszont csak annak számára hozzáférhető, aki ebben a spirituális egyensúlyban tud létezni. Ehhez pedig el kell hagynia az énjét, és fel kell élesztenie halhatatlan lelkét, amely aztán képes az abszolút egységből élni.

 

A személyiség árnyoldalára száműzve

Az „árnyék” fogalma a gnosztikus világképben teljesen más értelmet kap. Jung szerint ugyanis az árnyék aszerint képződik, hogy az ember a gyerekkorától kezdve tapasztalt benyomásokat elfogadja vagy elutasítja-e. Ha például egy gyerek tesz valamit, ami szüleinek kellemes, akkor azok megjutalmazzák. A jutalom a mások által kellemesnek talált cselekedet megismétlésére ösztönöz, amelyet aztán tovább bátorítanak, és ezzel fenntartanak. Egy tett azonban bosszúságot és negatív reakciókat is kiválthat, melyet aztán büntetés követ. Az ilyen cselekedetet ezzel a személyiség rejtett árnyoldalára száműzik. Annak ellenére, hogy ott rejtve marad, a személyiség folyamatosan – hol tudat alatt, hol tudatosan – táplálja, mégpedig a rosszal szemben érzett félelemmel és az ellene vívott harccal. Így építi az ember már fiatal korától kezdve a saját börtönét.
Felnőttként aztán törekedhet például a szegénység elkerülésére, mert korábban szegény volt. Az erkölcstelen viselkedést is kerülheti vagy tagadhatja, mert erényes szeretne lenni. Ha a szülők sem a szükséges meleget és szeretetet, sem a kívánt irányt nem adták meg, akkor a gyermekben ellenérzés alakulhat ki az ő életvitelükkel szemben, és a fiatalok ekkor kerülni fognak minden olyan helyzetet, ami régi (kerülni vágyott) életükre emlékeztetné őket. Ha pl. gyermekkorban valaki nagy fokú bizonytalanságot élt meg, akkor lehetséges, hogy felnőtt korában kerülni fog minden, az életpályáját érintő változást, vagy akár csak a lakhelye elhagyását is, még akkor is, ha az javítana az életkörülményein. Így menekül az ember folyamatosan saját árnyéka elől, vagyis gyermekkorának negatív élményei elől. Ha magunk is gyerekeket nevelünk, tudjuk, hogy gyakran azért döntünk a gyerekek ellen, hogy elkerülhessük a múltból feltörő személyes fogyatékosságainkkal való fájdalmas szembesülést. A saját árnyékunktól való menekülést és félelmeink fenntartását így ruházzuk át gyermekeinkre.
De ők maguk is gyakran menekülnek saját árnyékuk elől, és saját „védfaluk”, saját énjük építésén fáradoznak. Némelyek elhagyják a szülői házat, és messzire költöznek otthonuktól; mások kalandos és izgalmas karriert választanak, vagy távoli országokba utaznak, csak azért, hogy így megmeneküljenek árnyékuktól. Így lehet az, hogy a pénz, szerelem, szexuális szükségletek és kedvtelések, politikai irányzatok és a baráti kör határozhatják meg az ember életét. Nyilvánvaló, hogy akár eszmények, akár negatív elképzelések hajszolásáról van szó, a viselkedésminták eme sokaságát ugyanaz a cél hívja létre: hogy árnyékukat végre lerázzák.

 

Félelem a tudatalattitól

Aki szabadelvűen gondolkodik és él, az könnyen elutasíthatja környezetét, mint primitív, arrogáns, hideg vagy konzervatív közeget. A hagyománytisztelő pedig hasonlóképpen viszonyulhat a liberálishoz, mert azt túl fejletlennek, naivnak, jellemét tekintve pedig gyengének tartja. Mindkét típusban él ugyan a sejtés, hogy a két megközelítésmód együttese az ideális, mégis, az ellentétesnek gondoltat elnyomják magukban. Míg az egyik fél tudatalatti árnyékként hat benne, addig az uralkodó, tudatos fél megpróbál ettől az árnyéktól menekülni – elutasítja azt önmagában, de másokban is. Tehát személyiségének attól az oldalától tart, amelyet negatívnak ítél meg. Ez a beállítottság határozza meg belátásait és döntéseit.
Mivel azonban az ellentétek csak ugyanannak az éremnek a két oldalát jelentik, az árnyék újra és újra ott liheg az ember nyomában, és ilyenkor személyiség kétségbeesve próbálja meztelenségét takargatni. Ekkor léphetnek fel az ellenállás szélsőséges formái, mint pl. a fundamentalizmus (a Biblia szentségéhez való feltétlen ragaszkodás). De teljes megfordulás is bekövetkezhet. Sokan fordultak például a kereszténység felé olyanok, akik előzőleg egész lényüket átadták a szexnek, kábítószereknek, alkoholnak vagy éppenséggel a bűnözésnek. Ezeket a szokásokat most negatívnak ítélik meg, s ettől kezdve ezek képezik új árnyékukat. Így tehát megtérésük valójában semmit sem szüntetett meg.
Amikor az ember egy szellemi iskola útját kezdi követni, akkor árnyéka újra és újra lelepleződik. Ám ha a folyamat jól halad, akkor a törekvő személyiség az ilyen iskolában egy belső tisztulás ösvényére lép, mely a megszabaduláshoz vezet. Ezen az ösvényen tudatára ébred énje árnyékhatásainak. Így többé már nem menekül a szembesülés elől, és azt is megtanulja, hogy a benne növekvő új lélekerő oldja majd meg véglegesen a problémáit.

 

Szükséges néhány elhatározás

Az ilyen embereket egy hajótörés túlélőihez lehetne hasonlítani, akik ismeretlen partra vetődtek. Teljesen kimerültek, de ugyanakkor teljesen pozitívak is. Egy ilyen helyzetben nem szokatlan az a felismerés, hogy nagy változtatásokat kell végrehajtani addigi életükben. A számkivetett című film is jó példa erre: sok újdonság hasznosnak mutatkozik és megállja a helyét, míg más dolgok elvesztik ragyogásukat, és csak rövid életűek.
Ugyanígy jönnek majd az új tapasztalatok is, ha a kereső a transzfiguráció útja felé fordul, és énjét a leleplező világosságba állítja. Akkor egy belülről kifelé haladó tisztulási folyamat fejlődik ki. A személyiség megpróbálja megérteni ezt a folyamatot. Kezdetben ugyan tipikusan személyes olvasatában reagál rá, lassanként azonban megtanulja, miként engedjen szabad teret önmagában az eredeti fénylénynek, hogy az fejlődhessen. És ez a fénylény fogja a személyiség támogatásával feloszlatni az „árnyékot”. Az elhatározást, hogy önmagukat átadják ennek a fénylénynek, az új léleknek, abszolút szabad akaratból kell meghozniuk. És ez nem az egyetlen meghozandó határozat, mert döntések egész sorára van szükség ahhoz, hogy a belső megszabadulás eme ösvényét bejárhassák. Hirtelen számtalan lehetőség merül fel, amelyek le akarnak téríteni erről az ösvényről. Újra és újra le kell győzniük ezeket a kísértéseket, hogy folytatni tudják útjukat.
Ha a kereső az első elhatározásán túljutva ünnepélyes fogadalmat tett a Világosságnak, akkor onnantól kezdve soha nem lesz híján a kellő erőnek és belátásnak, ami a soron következő kapuk feltárásához szükséges. Legyen a személyiség bármennyire is gyenge és tökéletlen, a benne levő fénymag össze van kötve az ősforrással, abból táplálják és vezetik. A kereső eleinte talán úgy véli, hogy e kapcsolatba való belépés és a megszabadulás tanának szorgalmas tanulmányozása villámgyorsan elvezeti őt a transzfigurációhoz. Ez a folyamat azonban időt és feltétlen odaadást igényel. A belső fény egyre erősödik, az árnyékot létrehozó elemek pedig egyre inkább felismerhetővé lesznek. Így jön létre az igazi önismeret, amelyhez nem könyvből, hanem csakis az élő, megszabadító, mindennapi életgyakorlatból lehet hozzájutni.

 

A zárka rácsainak átfestése

Akkor az is bebizonyosodik, hogy semmi értelme sincsen az árnyékkal ellenkező úgynevezett „jót” fejleszteni, és annak térnyerését erőltetni. Ezzel csakis a polarizációt váltjuk át: a cella rácsai csak más színt kapnak, de nem tűnnek el. A lényeg az, hogy a jelenlegi élet korábbi szakaszában és a karmikus múltban keletkezett árnyékokat felismerjük, és ne tápláljuk többé, hogy ezáltal a lassanként felszabaduló világosságban feloldódhassanak. Akkor a küszöb őre is félreáll.

Az idő labirintusába veszve

 

A berlini Pergamon Múzeum elő-ázsiai részlegében a VA 1243-as katalógusszám alatt található a világ valószínűleg legrégibb csillagtérképe. Csaknem 5000 éves, tehát az i.e. 3. évezredből származik: egy agyagtábla Akkádból, abból az országból, mely valaha a két folyam vidékén, a Tigris és az Eufrátesz között, a mai Irak helyén terült el. A térkép pontosan és a helyes léptékkel jeleníti meg a Naprendszert: középen a Nap, körülötte pedig a helyes sorrendben a kicsiny Merkúr, majd a Vénusz és a Föld (csaknem azonos nagyságban), valamint a Hold. Ezekre következik a Mars, a két nagybolygó – a Jupiter és a Szaturnusz –, s végül az Uránusz, a Neptunusz, valamint a törpebolygó Plútó. Ezenkívül egy további, mindeddig ismeretlen planétát is ábrázol a térkép, amelynek létezését még ma is csupán gyanítják a csillagászok.

 

Nikolaus Kopernikusz 1543-ban, 5 évvel Giordano Bruno születése előtt tette közzé Az égitestek körmozgásáról című könyvét, melyben kimondta azt a veszélyes állítást, miszerint az égitestek a Nap körül keringenek. E tény azonban ismeretes volt már 4000 évvel Kopernikusz előtt! A róla szóló tudás csak az idő útvesztőjében tűnt el újra, mint ahogy oly sok minden, ami egykor ismert volt, újra eltűnik vagy rejtve él tovább különböző kultúrák bizonyos köreiben és csoportjaiban, hogy a maga idejében újra felbukkanjon, és nagyobb mértékben leljen bebocsátásra az emberiség tudatába.
Bruno írásaiból kiderül, hogy Pitagorasz jóval többet tudott a kozmosz életéről és a kozmoszban zajló életről, mint az őt követő nemzedékek. Tudvalevő, hogy Pitagorasz sok mindent átvett Egyiptom papjaitól. Kereken 300 évvel Pitagorasz után, az i.e. 3. században gondolta el Arisztotelész azt a világképet, amely Bruno korában, és még jó ideig meghatározta az emberiség gondolkodását és képzeletét. Arisztotelész gondolatait később az Alexandriában élő görög csillagász, földrajztudós és matematikus, Ptolemaiosz (Kr.u. 2. század) erősítette meg.

 

A mérhetetlen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk

Mielőtt röviden vázolnánk ezt a világképet, tegyünk egy kirándulást szemünk észleletvilágába. Ha éjjel felpillantunk a csillagos égre, akkor tulajdonképpen mozgások, változások és sebességek gigantikus játékát látjuk. A végtelen térben lejtett kozmikus tánc tanúivá válunk. Hanem látunk-e effélét ténylegesen? Észreveszünk-e valóban valamit abból a sebességből, mellyel a Föld kering a Nap körül? Vagy érezzük-e, hogyan forog a Föld a tengelye körül? Nem inkább az-e a benyomásunk, hogy a Nap kering a Föld körül? Hiszen még mindig azt mondjuk: a Nap felkel, a Nap lenyugszik.
Az érzéki észlelés síkján az ember a Földet mozdulatlannak éli meg, amint körülöttünk forog a Nap, a bolygók és az egész égbolt. A Föld mozdulatlanságának benyomása azonban érzéki csalódás. Így nem csupán a kozmikus történésekre, hanem saját életünkre és társadalmunkra vetett pillantásunkat is gyakran meghatározza az a tény, hogy saját magunkat éljük meg a történés középpontjaként. A középpont pedig mindig uralkodó jellegű. Nyelvünk nagyon érzékletesen ábrázolja ezt. Gyakran mondjuk: azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Vagy pedig abból indulunk ki, hogy mindennek mikörülöttünk kellene forognia.
Van egy nagyon találó kifejezés erre a beállítottságra: egocentrikus, énközpontú. Ha a Földet a világegyetem középpontjának tekintjük, akkor – mint ismeretes – a geocentrikus világképet kapjuk. A Földet jelentő görög szó a Gaia. És itt ismételten Arisztotelésznél és Ptolemaiosznál vagyunk. Ők a Földet a kozmosz középpontjának tekintették. Számukra a Föld mozdulatlan volt, s minden más körötte forgott. (Egyébként érdekes, hogy a geo és az ego szavak ugyanazon betűkből állnak.) A Föld a középpont, és a firmamentum körötte forog. Ezt már a firmamentum szó elárulja: latinul a „firmare” azt jelenti, hogy „megszilárdít”. Az eget tehát egyfajta átlátszó kristályboltozatnak tekintették, melyre a csillagok és a bolygók fények gyanánt lettek odaerősítve. (Bruno ezt az elképzelést újra és újra támadta.) És ez a boltozat különböző síkokon és szférákban forgott a Föld körül. Ezt a világképet nem volt szabad megrendíteni. Mert a Föld – mint a világegyetem központja – egy egész különleges feladattal bírt. Az egyház számára csupán az Isten által kiválasztott egyetlen égitest létezhetett, melyen Isten Fia megszülethetett: a Föld, a világegyetem középpontja.

 

Szakítás a régi elképzeléssel

Csodával határos, hogy Nikolausz Kopernikusz természetes halált halhatott. Hiszen az inkvizíció később, 1616-ban indexre tette írásait. Kopernikusz vetette meg az úgynevezett heliocentrikus, napközpontú világkép alapját. Világos volt számára, hogy a Föld a többi bolygóval a Nap körül kering, tehát nem képezi a világegyetem középpontját. Az égitestek Föld körüli látszólagos mozgása azáltal jön létre, hogy a Föld maga körül forog. Mint ismeretes, görögül „Helios” jelenti a Napot. A heliocentrikus annyit tesz: a Nap a világegyetem középpontja, és minden a Nap körül forog. Jóllehet, ez szakítás a régi világképpel, ám a Nap itt is még mindig a világegyetem mozdulatlan középpontját alkotja.
Bruno azonban Kopernikusz megállapításaira támaszkodva még tovább ment. És a törés, amit Bruno idézett elő, már nem volt elfogadható az egyház számára. Nézete szerint az egyetemes tér végtelen. A végtelenség azonban nem bírhat középponttal, és nem lehet meghatározni koordináták által. A végtelenségben minden hely, a számtalan égitest mindegyike középpont. És nem csupán ez – minden atom, minden pont illetve energia-kvantum szintén középpont. A végtelenség az energia mérhetetlen óceánja. Bruno számára nem létezik olyasmi, mint a tökéletes vákuum értelmében vett üres tér. A végtelen teret világléleknek hívja: az energia és az intelligencia végtelenségben gyökerező határtalan terének.

 

Az elhatárolódásból adódik a különbözőség

A végtelenség maga Isten. A világlélek Isten mindenütt jelenvalósága a térben. A tér erőt, energiát, intelligenciát, szubsztanciát és formát adó elv. A tér egy, tökéletesen egy, ő a világlélek. Belőle lett minden; ezért a mélyek legmélyén – legyen bármennyire különböző is – minden egy. Az elhatárolódás misztériuma által adódik a különbözőség. A végtelen elkülönülés, kiválasztódás misztériuma által adódik a végtelen sokaság. Aki az elhatároltság árnyéklétéből kiemelkedik, az megéli az abszolút egységet. Ez – vallja Bruno – a beteljesedés.
Bruno sok dologban megelőzte korát. Korunk emberének fülében a modern természettudománynak köszönhetően sok minden nem cseng idegenül abból, amit mondott. Atomfizikusok és kvantumfizikusok okítanak minket, hogy a szilárd anyag nem más, mint egy bizonyos állapotban leledző energia. Önmagában nem létezik szilárd anyag. A világűrben végzett kutatások kiderítették, hogy több száz milliárd tejútrendszer létezik egy minden képzeletet felülmúló kiterjedésben. Ám Bruno számára még több létezett, sokkal több. Néhány gondolatát már a mai kutatási eredmények is megerősítették.

 

Ezért van minden lélekkel átitatva

Szemlélete azonban még mélyebbre hatolt. Számára az egyetemes tér az egység. A világlélek nem ismer ürességet magában. Ő a mindenütt jelenlévő teljesség, intelligencia, tudat. És ezért minden lélekkel van ellátva, jóllehet különböző módon, különböző fokon, de lélektől van áthatva. Lelkesülés nélkül semmi sem létezhet.
Nos, vannak tudósok, akik abból indulnak ki, hogy tényleg nem létezik üres tér. Mindaz a feketeség, ami éjjel a csillagok között látható, szerintük energia. Az úgynevezett üres tér egy köbcentimétere annyi energiát tartalmaz, hogy azzal a Föld minden vizét, tehát minden óceánt, tengert és folyót forrpontra lehetne hevíteni. Itt tachionokról vagy nullponti energiáról beszélnek. Mindez természetesen még hipotézis és elmélet, még maradnak a kérdőjelek. A természettudós Stephen Hawking azonban optimista. Az 1988-ban írt A világegyetem című könyvének előszavában azt mondja: Néhány éven belül tudni fogjuk, hogy szabad-e azt hinnünk, hogy egy kezdet és vég nélküli, önmagába visszatérő világegyetemben élünk.
Bruno számára nem kérdés a világlélek léte, hogy létezik a végtelen energia- és tudati tér. Szerinte minden égitest középpontjában a világlélek különös összpontosulása rejlik, tehát minden bolygót és napot a magva hoz mozgásba. Minden égitest közepében sarkall és hat az élő-mozgató, hajtó erő. Minden egyes
égitest középpont a végtelenségben. Természetesen minden erő kölcsönhatásban is áll egymással, mégis minden égitest, minden lény saját magvából él, és általa mozog. S mindennek a forrása a világlélek, aki a végtelenben, az Egyben gyökerezik.

 

Aki az Egyet nem érti, semmit sem ért

Bruno azt írja Az okról, az elvről és az egyről szóló dialógusában: „A világegyetem tehát egy, végtelen, mozdulatlan. Egy, mondom, az abszolút lehetőség, egy a valóság, egy a forma vagy lélek, egy az anyag vagy a test. Egy az ok, egy a lény. Egy a legnagyobb és a legjobb, melyet nem lehet jobban megérteni, és ezért meghatározhatatlan és behatárolhatatlan, és ő ezért határtalan és határozatlan is, és ezért mozdulatlan.”
Ugyanebből az írásból származik a következő idézet: ”Mert amint az, aki az Egyet nem érti, semmit sem ért, úgy mindent ért az, aki valóban érti az Egyet. És aki az Egy megismeréséhez közeledik, az közeledik mindenek megismeréséhez.”
Ernst Bloch német filozófus Brunót a végtelen „minnesängerének”, lovagi költőjének nevezte. És két évszázaddal ezelőtt Hegel üstökösnek jellemezte Brunót, aki letért a tudós filozófiai iskolák bolygói pályájáról, ámde háromszáz éven belül vissza fog térni. Hegel szerint tehát Bruno felismerései a közeljövőben meghonosodnak majd az emberek gondolkodásában és tudatában. Talán tényleg így van.

 

A minden atomban ható örök őserő

Utaljunk itt még néhány nyomra, amit az olasz költő és gondolkodó látnoki elméjével és lángoló szívével az emberiségre hagyott. Ezek főképpen a De Immenso, A győzedelmeskedő bestia elűzése és A heroikus szenvedélyekről című műveiől származnak, és itt modern nyelvezettel tolmácsoljuk őket.
A világok – mondja Bruno –, a világrendszerek és minden látható lény szakadatlan mozgásban van, változékony és mulandó. Egyedül az alkotó energia örök, melyből minden keletkezett. Örök a minden atomban ható őserő. De a mindenkori csillagképek, összetételek, formák és alakok változékonyak.
A végtelenben és általa sugárzik a mindenütt jelenvaló isteni intelligencia. Ő egyszerre mindenség-energia és mindenség-szubsztancia. Ez az őserő válik szét örökké, végtelen sok egységre. Az anyagi szinten ezek az atomok, vagy a még kisebb, atom alatti energiaegységek. A lélek és a szellem síkján Bruno ezeket az egységeket monádoknak nevezi. A monádok és az atomok közötti különbség csak fokozatbeli, csak belső állapotukra vonatkoztatva érvényes. Azt is mondhatnánk: az őserő vagy a mindenség-intelligencia összpontosulásában rejlő különbség.

 

Az árnyak világa

Az emberi lény magja nem más egységek egybeillesztéséből létrejött konstelláció, hanem egy szellemmonád, egység, és ezért múlhatatlan. A szellemmonád egy isteni intelligencia-összpontosulás, a végtelenség megjelenítése az emberben – a választás szabadságával rendelkező szellemi elv.
Az anyagi világ atomok, többé-kevésbé lappangó monádok változékony együtteséből áll. Bruno ezt helyenként az árnyak világának nevezi. Ahogyan az égitestek haladnak pályájukon, úgy rója útját az ember lényének magva az anyagi világon át. E fejlődési út célja az, hogy a szellemi elv az emberben tudatosan eggyé váljon ősalapjával, az isteni intelligenciával vagy isteni igazsággal.
Aki valóban keresi az igazságot, az Bruno szemében egy hérosz. A görög hérosz szó istenfiat, félistent, hőst jelent. Az ember tehát félisten! Szellemi magva szerint isteni és örök, formája szerint mulandó. Félig isteni, és félig halandó! Aki félelem nélkül töri útját a végtelen igazsághoz, az hős, aki önmagát győzi le. Felülkerekedik azon, ami őbenne halandó, ami elválasztja őt az isteni igazságtól.

 

Mélyen meghatva szépségétől

A heroikus szenvedélyekről című írásában Bruno a következő történetet meséli el a görög mitológiából. Aktaion, Téba királyának unokája kutyáival egy csaknem áthatolhatatlan erdőben vadászik. A vadásztrófea utáni sóvárgása által hajtva egy tisztáshoz közeledik, anélkül, hogy tudná. Ezen a helyen egy tavacska található, melyben Artemis, a vadászat istennője éppen fürdik. Aktaion, a vadász a vizet körülvevő bokrokon át leskelődik, és látja Artemist néhány szűz társaságában, ruhák és köntösök nélkül. Szépségétől mélyen meghatva révületbe esik. Ám a szüzek felfedezik őt, és hangos kiáltozásukkal felhívják rá Artemisz figyelmét. Ekkor az istennő vízzel locsolja le Aktaiont. Abban a pillanatban, amint megérinti őt a víz, a vadász szarvassá változik, és a sűrűbe menekül. Az űző üldözötté válik. A kutyák üldözőbe veszik, fogukat a torkába vájják, és megölik.
Szokatlan az értelmezés, amit Bruno a mítoszról ad. Sokfajta vadász van. Boldogságot, dicsőséget, hatalmat és élvezetet űző vadászok, földi javakat űző vadászok, tudást hajszoló vadászok. Ám létezik az isteni igazságot űző vadász is, a hérosz. Keresése közben egy csaknem áthatolhatatlan erdőbe kerül – önmagába jut, földi, kusza, halandó lényébe. A kutyák a gondolkodását és akaratát jelképezik, ezekre azonban – legalábbis kezdetben – szüksége van, hogy célját megközelíthesse. És akkor elérkezik a csodálatos pillanat, amikor a hős a misztériumot, az isteni Artemiszt szemlélheti. Ez a teljes megváltozás pillanata. A vadász űzötté válik, a kereső keresetté, vagy ahogy szintén gyakran megfogalmazzák, az észlelő az, akit észlelnek.

 

Az újra megtalált ősalap

A vadászaton, melyen a mindent átfogó isteni elvet veszik űzőbe, ez utóbbi végül magát az embert ejti foglyul. Ez teljesen a birtokába kerül, feloldódik benne. Az ember szellemi magja megtalálja ősalapját, és tudatosan eggyé válik vele. És ezáltal változik meg az ember. Aktaion szarvassá válik. Kiemelkedik a földi emberlétből, és úgymond elhagyja a megszokott világot. Az erdőbe megy, a magányba. Végül ebből az állapotból is kiemelkedik. Az érzékek minden kötelékétől, kuszaságától és illúziójától megszabadul. Megszabadul a testi lét börtönéből, amit a halál jelképez. Ez nem betű szerinti halál, hanem a teljes belső és külső megváltozás misztikus halála. A szemlélő és a szemlélt most egy. Nincs már erdő, bozót, ami a kereső és a keresett közé állhatna. A vadászatnak vége, a vadász eltűnik. Az ember szellemlénye eggyé vált a nagy ősmonáddal, a végtelen léttel, a végtelen önvalóval.

 

E fájdalom a vezeklés tövise

A győzedelmeskedő bestia elűzése című írásában Bruno az ember földi létéből a valódi rendeltetéséhez vezető utat egy másik szép képbe öltözteti. Hattyúhoz hasonlítja az embert, mely lénye mélyén fájdalmat és bűnbánatot érez a földiben való fogsága miatt. „Ez a fájdalom a bűnbánat tövise. A bűnbánat erény, hattyúhoz hasonlatos. Nem mer felemelkedni, mert megalázottságának tudata a földhöz köti. Ezért fordul el a földtől, és keresi a vizet. A víz a lelkiismeret kiontott könnye. És ebben a vízben kísérli meg a hattyú a megtisztulást, hogy azonossá váljon a szeplőtelen, fehér ártatlansággal.
A hattyú vagy a lélek magába száll. Emlékszik magasztos örökségére, s noha kezdetben még tétován, de kezd eltávolodni minden rossztól. Ekkor újfent szárnyai nőnek, felemelkedik, felmelegíti a nap, és lángra lobban az isteni lét iránti szeretetben. Így válik éterivé, és saját eredeti lényévé változik át. Vezeklésének oka lett légyen bár tévedés és bűn: most a lelket a szúrós tövisek között növekvő bíborrózsának hívom, ragyogó szikrának nevezem, amely a kemény kavicsból csiholva felemelkedik a Naphoz, mellyel bensőleg rokon.”

A világmindenség titka

 

Él egy általános vágy az emberben, hogy felemelkedjen, elhagyja a Földet, megszabaduljon a Föld vonzerejétől. A jelszó: szabadság! Ha feltekintünk az égre, elmerülhetünk a világmindenség végtelen térségében. Folyton kutatva, egyre távolabbra és magasabbra törve, a kíváncsiságtól és a megismerés vágyától hajtva az ember meg akarja hódítani ezt a teret. Mi a mindenség titka? Meg tudja-e fejteni az ember valaha?

 

Mindenki kisugároz valamit, mindenkinek van egy sugártere, egy személyes légköre, amit embertársai – tudatosan vagy tudattalanul – érzékelnek. Az ember ebben a légkörben nyilvánul meg. Ez a tér világít, vibrál, szikrázik az energiától. Egészen egyéni szerkezetet mutat, amely megfelel az illető tulajdonságainak és képességeinek. Ebbe a térbe sugárzódnak ki és itt tükröződnek a jellemet kirajzoló gondolatok, érzések és vágyak. Ezáltal vonzás vagy taszítás keletkezik, mert mindenkinek megvannak a maga sajátos vágyai.
A civilizáció tagjaiként az emberek állandóan egymás légkörében mozognak, az ennek megfelelő összes következménnyel. Ennélfogva kölcsönösen befolyásolják egymást, pozitív vagy negatív értelemben, a jóra vagy a rosszra. Gyakran teljesen tudattalanul, mint egy szivacs vesszük fel azt, amit beszélgetés közben másvalaki nyújt nekünk. Így tisztul meg vagy szennyeződik be a minket körülvevő tér, amelynek egyébként igen fontos szerepe van abban, hogy akadálytalanul lélegezhessünk és észlelhessünk.

A tengerparton állva a szépség és a szabadság lenyűgöző érzése ragadhat meg bennünket. A tenger és a légtér a látóhatáron összefolyva olyan mérhetetlenül nagynak látszik, hogy szinte elakad a lélegzetünk. Mintha a tér körülölelne minket. És – bármennyire is valószerűtlenül hangzik – ezt a teret belülről megtapasztalhatjuk és megismerhetjük. Ez többé már nem a körülmények által életre keltett pillanatfelvétel, amely egy ilyen pillanatban megszólít minket, s amelyet különböző dolgok befolyásolnak és színeznek. Az viszont, hogy ezt nagy, impozáns eseményként éljük meg, jól mutatja, hogy ez a belső tér is jelen van. Ez pedig széles távlatot nyit előttünk, amelyből kiindulva dolgozni és gondolkozni lehet. Azt is mondhatnánk, hogy ezt a teret, ezt a megszabadító érzést önmagában is fel tudja hívni az ember.
Ahogy mondtuk, ez egy pillanatfelvétel. Általában az ember érzés- és gondolatvilága nem ilyen mély és messzire tekintő. Inkább kötött szabályok és vélekedések irányítják, amelyektől alig tér el. Nem sok hely marad benne az új eszmék számára. Mindent betöltenek saját, nagyon is egyéni gondolatai. Gondolkodása így megreked. Mégis, az ellazultság egy ilyen pillanatában, a beláthatatlan tér felismerése és megtapasztalása közben egy töréspont keletkezhet, ami által a térnek olyan erős belső átélése következik be, hogy feltámad benne a vágy, hogy ezt az érzést tartóssá tegye, és belőle éljen!
Miért ne lenne ez lehetséges? Az ember, mint egy mágus vagy varázsló képes az őt körülvevő teret mindennel megtölteni, amivel csak akarja. A kérdés csak az: hogyan gondolkodik? Miből él? Mire irányul a figyelme? Mert olyan ő, mint ahogyan gondolkodik; és amiről gondolkozik, azt lélegzi be. Ez mintegy felhőként veszi őt körül. Ő hozza létre, táplálja, tartja fenn és lélegzi ki ezt egy olyan körforgásban, amely nem ereszti el őt. Így teremti az ember a saját viharos életét!
Figyeljünk meg egyszer egy színészt vagy táncosnőt, amikor felkészül az előadásra. Azt várják el tőlük, hogy jelenlétükkel a színház egész terét betöltsék. Ezt csak úgy tudják elérni, ha teljes figyelmük arra irányul, amit be akarnak mutatni. A nézők rögtön észreveszik, ha ez sikerül nekik. Ilyenkor teljesen kitöltik a teret, még akkor is, ha a színész vagy a táncosnő egyedül van a színpadon. Akkor a téma lebilincsel, és a színpadról kisugárzik a nézőtérre.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a kérdéses személy napokon, heteken, sőt hónapokon át beleéli magát szerepébe. Ez a szerep egész határozottan belevésődik az előadó légkörébe. Más számára jóformán már nem is marad hely. Olyan tökéletes a figyelem és az irányulás, hogy az áthatja egész személyes légkörét, amely ki is sugározza azt. Így a nézőket elbűvöli, amit hallanak vagy látnak. Magukba szívják, amit nyújtanak nekik, és hisznek is benne. A varázslat csak akkor törik meg, amikor a függöny lehull, és a képzelőerőt nem táplálják többé.

 

Egészen új szinten élni

A fenti kép segít megismerni azokat a törvényeket, amelyek különböző síkokon az ember életterében hatnak. Jó, ha megtapasztaljuk, mi történik ilyenkor, mert amikor életterünkre a természeti erőknél magasabb erők hatnak, akkor is ugyanezek a törvények érvényesek.
Vitathatatlan, hogy az emberek kölcsönösen befolyásolják egymás személyes légkörét. Természetesen ebben nagy lehetőség rejlik azok számára, akik szeretnék megjavítani a világot, hogy érdemesebb legyen élni. Tételezzük fel, valakinek az a belső vágya támad, hogy valami pozitívat tegyen, és elhatározza: mostantól fogva az őt körülvevő teret tökéletesen tisztán fogja tartani, nem engedi be a légzőterébe a negatív vagy kritikus gondolatokat, mert tudja, hogy ő egy azzal, amit gondol. Ez különösen ébresztő és megvilágosító hatással lenne embertársaira, mindenekelőtt legközelebbi környezetében. Minél inkább sikerül a törekvő embernek megtisztítania és tisztán tartania saját légterét, annál tágasabb tér nyílik egy egészen új szinten folytatott élet előtt. Mert az emberiség életterének nagyfokú elszennyeződése ellenére létezik egy tiszta légkör is, amely magára vonhatja figyelmünket. Ámde ennek a tiszta energiának makulátlan táptalajra van szüksége, hogy segíteni tudjon nekünk. Csak tiszta lélegzőtérben tud ez a tiszta energia megnyilvánulni.

Minél többen határozzák el, hogy megtisztítják és mások szennyező erőitől megvédik saját légterüket, annál erőteljesebben megnyilvánulhat a tiszta és tisztító energia. Ebből keletkezik azután a megértés és a belátás, vagyis az életet uraló törvény megértése és belátása. Mindez nem mese vagy vágyálom. Ez olyan valóság, ami a földi lét törvényein nyugszik. Minél jobban megtisztítja valaki a légterét, annál tisztább az energia, amit odavonz és asszimilál. Ezáltal, a körforgást áttörve, egy felfelé vivő, csavarvonalú fejlődés keletkezik, amely megszabadítja az embert földi korlátaitól. Ámde ehhez elég erősnek kell lennünk, ezért valamit tennünk is kell. Sziklaként kell állnunk az életben, és ki kell tartanunk a belső megszabadulás utáni törekvésünkben, mert csak így tehetünk valamit saját önvalónkért és másokért. Ez az életvitel mások számára is lehetővé teszi, hogy elmélyüljenek életük titkaiban. Ez előmozdítja az általános jólétet is, mivelhogy egy áttetszően tiszta élettér keletkezik, amelyben mások is szabadabban lélegezhetnek. Akkor az emberek több teret mernek engedni egymásnak, és kibontakoztathatják jó tulajdonságaikat egymás javára.
A fentebb leírtak arra a térségre vonatkoznak, amelyben az emberiség jelen pillanatban él. Ez az idő által korlátozott tér egy lezárt életterület, amelyben az emberiségnek tapasztalatokat kell gyűjtenie, leckéket kell megtanulnia, és fokozatosan meg kell értenie az életet, hogy képes legyen megtalálni élete célját. Ez a kezdet. Az életmegbízatás felismerése az embert azon feladat elé állítja, hogy lélegzőterét, a benne és körülötte lévő teret megtisztítsa.

„Nincs üres tér” – írták Hitvallásukban a XVII. század rózsakeresztesei. Van egy életáram, amely meg akar nyilvánulni. A forma által, amelybe burkolózik, ismét egyesülni szeretne a forrással, amelyből az élet árad. Ha ez jól megy, akkor ez az életmag visszatér az ősforráshoz, azokkal a tapasztalatokkal gazdagodva, amelyeket életútján gyűjtött. Így ismeri meg az elemeket: a földet, levegőt, vizet és tüzet. És megtanul ezeknek az elemeknek a rendeltetésével összhangban gondolkodni, érezni és cselekedni. Megtanulja, hogy a néki ajándékozott tereket megtisztítsa, és megtöltse őket azzal a világosságerővel, amely őt életútján kezdettől fogva kísérte.

Hermész és Aszklépiosz beszélgetése

 

Hermész: Aszklépiosz, nem úgy van-e, hogy ami mozog, az valamiben és valami által mozog?

Aszklépiosz: De igen!

Hermész: És nem szükségszerű-e, hogy amiben valamit mozgatnak, az nagyobb a mozgatottnál?

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: Ezen kívül, ami a mozgást kelti, az erősebb a mozgatottnál!

Aszklépiosz: Kézenfekvő.

Hermész: És annak a jellege, amiben a mozgás végbemegy, nem szükségszerűen ellenkező-e a mozgatottnak a jellegével?

Aszklépiosz: Természetesen, ellenkező.

Hermész: Jó! Ez a világegyetem nagyobb-e minden más testnél?

Aszklépiosz: Igen, ez biztos.

Hermész: És nincsen-e teljesen tele? Tele minden más nagy testtel, jobban mondva minden létező testtel?

Aszklépiosz: Dehogy nincs.

Hermész: A világegyetem ezek szerint egy test.

Aszklépiosz: Ez bizonyos.

Hermész: Mégis olyan test, amelyet mozgatnak?

Aszklépiosz: Igen.

Hermész: Mily nagynak kell akkor a térnek lennie, amelyben a világegyetemet mozgatják! És milyen a jellege? Sokkal nagyobbnak kell lennie a világegyetemnél, hogy ezt a mozgást lehetővé tegye, anélkül, hogy a világegyetem, a mindenség beszorulna és megállna.

Aszklépiosz: A térnek ezek szerint rendkívül nagynak kell lennie, Triszmegisztosz!

Hermész: És minő lehet a jellege? Ellenkező, ugye Aszklépiosz? Nos, a test jellegével ellenkező jelleg a testetlen.

Aszklépiosz: Kétségtelenül.

Hermész: A tér ezek szerint testetlen! De a testetlen isteni jellegű, vagy pedig Isten! (Istenin nem a teremtettet értem, hanem a teremtetlent.) Ha a teremtetlen jellege isteni, akkor az alkotás maglényének, központi lényének fajtájából való, ha pedig Isten, akkor egy a központi lénnyel. Egyébként a gondolkodással ezt a következőképpen kell felfogni:
Számunkra a legmagasságosabb, amire a gondolat egyáltalán irányulhat, Isten. A mi számunkra – de Isten számára nem! Mert a szemlélet tárgyát a gondolkodó a belátás világossága révén éri el. Ezek szerint Isten maga nem szemlélet tárgya, mert mivel ő nem különbözik a szemlélet lényegétől, saját magát szemléli, magát látja. Számunkra azonban Isten nagyon is különböző, tehát a gondolkodásunk tárgya.

Amikor így gondolkodásunkban az egyetemes teret szemléljük, ezt nem térnek, hanem Istennek gondoljuk, s ahogyan gondolkodásunkban a tér Istennek mutatkozik, nem tér már a szó közönséges értelmében, hanem Isten hatóereje, mely mindent átfog.
Minden, ami mozog, nem olyasmiben mozog, amit szintén mozgatnak, hanem olyasmiben, ami maga mozdulatlan, és maga a mozgatóerő szintén mozdulatlan, mert nem részesülhet a mozgásban, amit maga kelt.

(Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. rész. Rozekruis Pers, Haarlem. Magyar kiadás 1996.)

Ismerd meg önmagad

 

Minden misztériumiskola egyik alapkövetelménye az önismeret. Ezért álltak a következő szavak a delphoi Apolló-templom bejárata felett is: „Ember, ismerd meg önmagad!” S ha a jelölt átlépte a kaput, a másik oldalon ezt olvashatta: „És megismered Istent és a világot.” Vagy más fordításban: „És felismered, hogy isten vagy.”

 

Az isteni misztériumokba való beavatás útjának ezt az eredeti alapfeltételét az idők folyamán többszörösen elidegenítették céljától. A mai időkben, különösen pedig az utóbbi harminc évben az ezoterika a fejlődő pszichológiához kapcsolódott. Egyes tanfolyamok, szemináriumok és különféle gyógyeljárások a belső vallás kijelentéseit cégérként használják. Ez történt az Apolló-templom bejárata felett olvasható szavakkal is.
Az ember számára természetesen hasznos lehet és gyakran szükségessé is válhat saját hajlamainak és alkatának megismerése, hogy a lényét korlátozó átvett vagy idegen viselkedésmintákat felismerhesse és elhagyhassa. Számtalan testi megbetegedés okozója lehet a saját rendeltetésünk és az idegen befolyás között fennálló feszültség. A legkülönfélébb módszerek segítségével meg lehet tanulni, hogy bizonyos önismeretre tegyünk szert, és hogy vállaljuk a felelősséget saját cselekedeteinkért. Ez a mindennapi életben nagy segítséget jelenthet, és a megszabadultság érzésével járhat.
Ez a fajta önismeret azonban nem ugyanaz, mint amit a rejtélyiskola tanulójától elvárnak, és amire az Apolló-templom kijelentése utal. A különbséget a pszichológiai út és a misztérium-út céljának különbözősége adja. Az előbbiben megtanulhatjuk azt, hogy a világban jobban megálljuk a helyünket, többet markoljunk, és így sikeresebb életet élhessünk. A rejtélyek útja azonban a jelöltet a világon átvezetve onnan kiemeli őt. Az egyik cél a világ határain belül marad, a másik viszont kivezet belőle.
Az az önismeret, mely ahhoz szükséges, hogy a világ határain átvezessen minket, sohasem lehet pusztán személyes jellegű. Ennek mindig általános érvényű emberismeretnek kell lennie. A szemlélő nézőpontjának ennek következtében a személyiségen és a világon kívül kell elhelyezkednie. Csak onnan
lehet ugyanis minden előítélet nélkül felismerni, hogy mi az, ami mindenki életében közös. Csak egy ilyen pontból lehet tisztán látni, függetlenül a személyes sorsok szövevényének számtalan árnyalatától és a szemlélő ezek által meghatározott lényétől.
Itt felmerül egy látszólag megoldhatatlan probléma: ugyan hol és hogyan találhat a misztériumok jelöltje ilyen helyet a világon kívül, hiszen azt mondtuk, hogy a világot csak akkor lehet elhagyni, ha magunkat és a világot ebből a világon kívüli pontból szemléljük és ismerjük meg. Nem önellentmondás ez, melyből minden fáradozás hiábavalósága következik?
Ha mindezt a normális, logikus, időhöz és térhez kötött gondolkodásunkkal akarjuk megérteni, akkor ez az ellentmondás nem oldható fel. Létezik viszont egy olyan gondolkodás is, mely nem a természethez-kötöttségben keletkezett, de amelynek a misztériumok jelöltje az útja során mégis a birtokába kerül. Ha a fent említett ellentmondásra teljes szívünkből keressük a választ, ha kipuhatoljuk, hogy üdvösségünk a világon kívüli élettől függ, akkor vágyódó szívünkből gondolatok szállnak fel; méghozzá a szív rózsájából, mely nem ebből a világból való. Ez, a szív rózsája az a keresett nézőpont, mely világunkon kívül található. Az ilyen gondolatokról mondjuk gyakran: ezt nem is gondoltam, ez egyszerűen felmerült bennem.
A rejtélyek tanulójának ebből a tapasztalatából keletkezik az első szükségszerű felismerés: az ember kettős lény, egy evilági halandó résszel, s egy halhatatlannal, mely nem ebből a világból való. Ez a két rész egy élet tartamára összekapcsolódik ugyan, de nem vegyül össze.
A fentiekből következik az is, hogy két világ létezik. Egy földi, mulandó, amihez mi mint személyiségek kapcsolódunk, és egy örökkévaló, melyhez az isteni szellemszikra-atomnak nevezett nem földi rész tartozik. A két világ létezésének tudatosulása a második lényeges felismerés!
Jézus azt hirdette a szellemi maggal kapcsolatban: „Nem tudjátok, hogy istenek vagytok?” Ez a harmadik szükséges felismerés! Az ember feladata ennek a benne lévő istennek – aki nem ebből a világból való, mégis mintegy ez a világ tartja fogságban – a megszabadítása. Minden beavatási misztériumnak ez a megszabadítás a lényege.
Itt azonban fennáll annak a veszélye, hogy egy alapvető tévedés áldozatául essünk, s egy módszert gondoljunk ki, amivel kivitelezhetőnek véljük a megszabadítási folyamatot. Számtalan utat ajánlanak nekünk, de ezek többsége a halandó ember akaratából fakad. Rosszul értelmezett önismerettel azonban a legjobb esetben is csak szuperképességekkel és szuperöntudattal rendelkező „szuperment” lehet létrehozni. Ez ugyan kiemeli őt az átlagból, mindazonáltal az marad, ami: halandó természetlény. Az emberben lévő Istennek nincs szüksége arra, hogy először kifejlesszük. Ő már teljes tökéletességében jelen van! Pusztán élettérre van szüksége bennünk. Ehhez az embernek meg kell tanulnia – a benne lévő isteninek az erejében – félreállni. A misztériumok tanulójának ez a negyedik felismerése!

Ha a tanuló erre minden feltétel nélkül készen áll, s ezt a megfelelő tett követi, akkor beteljesedik a János-evangélium jövendölése:
„Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek, akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek”

Isten lénye akár egy kör

 

Isten lénye – akár egy kör. Minél többet figyeli valaki e kört, annál többet tanul meg az Ő formájáról. És minél többet tanul meg róla valaki, annál nagyobb örömét leli a körben; – írta a filozófus Jakob Böhme 1612-ben.

 

Szanszkrit nyelven a kör neve mandala. A hinduk és a buddhisták meditálás közben gyakran mandalákat vagy kör alakú misztikus mintákat használnak segédeszközként. A mandala fogalma egyébként a Védák tíz részére utal. A keleti szellemi örökség újraéledése miatt a mandala nyugaton is a meditáció és a stressz-oldás népszerű segédeszközévé vált. A kör azonban nemcsak hindu vagy buddhista szimbólum, hanem minden vallásban és kultúrában megjelenik, esetleg más elnevezéssel és más céllal. Franciaország híres katedrálisainak kör alakú ablakai – rózsaablakai – vannak, a mecsetek falain és boltozatain kör alakú díszítésekben jelennek meg a Korán idézetei. A kelták kör alakúra formálták bonyolult fonott díszítéseiket, és az örök mozgást jelképezték velük. Az előbbieken kívül kör alakú mintákat más, többé-kevésbé feltűnő helyen is láthatunk: kovácsoltvas rácsokon, asztali edényeken, könyvkötéseken, padlólapok mintázataiban, valamint a természetben, például a rózsán és a lótuszon.

 

A mandala mint koncentrációs pont

A hinduknál és a buddhistáknál a mandalák a meditáció alatt koncentrációs pontként szolgálnak. A katedrálisokon, templomokban és mecsetekben is hasonló szerepet töltenek be. Szerkezetük és megfelelően megválasztott színeik által olyan légkört sugároznak, amely az imaházak látogatóit bizonyos lelki állapotba hozza. Innen erednek a népszerű, előrenyomtatott mandalák, melyek aztán különböző módon színezhetők. Ezeket ma többnyire iskolákban, pszichológiai teszteknél vagy kezelések alkalmával hívják segítségül. Így a gyermekeknél a meditáció vagy a nyugalom egy formája érhető el, ami kifejezetten a személyiség bizonyos egyensúlyának a kifejlesztésére szolgál.

Látók megállapították, hogy a rózsaablakok nagyon hasonlatosak az ember csakráihoz. A franciaországi Chartres katedrálisán a déli oromzat rózsaablakának szerkezete, közepén a 12 virágszirommal éppen olyan, mint a koronacsakra. A gége- és szívcsakrát a párizsi Notre Dame rózsaablakai ábrázolják; a szívcsakra, 12 levelével a nyugati ablakban, a 16 levelű gégecsakra pedig az északi ablakban található. Ezt alkimista ablaknak is nevezik. Tekintettel a csakrák jelentőségére, ez érthető, mert a gégecsakra annak a teremtő energiának a kapuja, amellyel az alkimistának az aranyat, az isteni lelket kell előkészítenie, amely az isteni élettel való összeköttetés alapja.

 

Fejlődés kezdet és vég nélkül

A kör az örökkévalót szimbolizálja, mert nincsen se kezdete, se vége. Jakob Böhme Isten lényét körhöz hasonlítja. E közlését ne meghatározásként értelmezzük, hiszen észleléseit mint „Isten szemlélését” írta le, ahogyan Ezékiel próféta is tette: Ahová a lélek vala menendő, mennek vala, ahová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben… És a mennyezeten felül, amely fejök felett vala, látszék, mint valami zafírkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül… Mint amilyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája… (Ezékiel 1:20,26,28.)

 

Mik a csakrák?

Ezt a hét csakrát nem lehet kifejezetten anyaginak nevezni, mert az egész személyiségben szerepet játszanak. Anyagi szempontból légnemű állapotban vannak; továbbá kétségtelenül éteriek is; nem utolsó sorban pedig az asztrális testben is jelen vannak. Az egyetlen kivétel a tobozmirigy, amely egy különleges szerv, s ugyanakkor belső elválasztású mirigy is. A durvaanyagi szinten is ki lehet mutatni, hiszen a főszentély egyik szerve; de emellett a fejtető-csakrával is kapcsolatban áll. Ezért oly hatalmas a kisugárzása.
Ezek a csakrák folyamatos mozgásban vannak – kerekeknek is ábrázolják őket –, és mindegyiknek megvan a maga feladata. Belülről nézve az óramutató járásával megegyező irányban forognak, tehát balról jobbra, és az ember belső állapotának megfelelően különböző asztrális erőket vonzanak, amelyeket a forgó mozgás éterekké változtat, és ezek az étertest segítségével az egész durvaanyagi testbe eljutnak.
E hét nagy csakrán kívül legalább negyvenkét kicsi létezik még. Együttesen hétszer hét erőközpont hálózatát képezik. Ezek alapján érthető, hogy az asztráltest, az étertest és az anyagtest a lehető legszorosabb kapcsolatban áll egymással, és hogy e szoros kapcsolat miatt az asztrális állapot a másodperc töredéke alatt éteri állapottá, az éteri állapot pedig ugyanabban a pillanatban durvaanyagi állapottá is válik.

Ezékiel leírásában a köröknek és a kerekeknek nagy szerepük van. Most felmerül a kérdés, hogy vajon lehet-e az embert is egy körhöz hasonlítani. Ezt a gondolatot a Teremtés könyve is megerősíti (1,26): És mondá Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra. Kívülről nézve az ember aligha hasonlítható egy körhöz. A rózsakeresztesek azonban az embert mikrokozmosznak tekintik, mint az élet egy gömb alakú látványát, melyben a személyiség különböző testei nyilvánulnak meg. Max Heindel szintén ír arról Kozmológiájában, hogy fejlődése végén az ember ismét gömb alakú lesz. Leonardo da Vinci is egy körbe állítva ábrázolta az embert.

 

Milyen hatása van a mandala használatának?

Mandalát előállíthatunk magunk is, de meg is vásárolhatjuk, és ki is színezhet-
jük. A kör fennkölt jelentése gyakran komoly elvárásokat ébreszt azokban, akik mandalákkal foglalkoznak, bár többnyire nincsenek tudatában igazi jelentőségének. Számukra ez a tisztaság és a harmónia jelképe, amelyben a hétköznapi élet minden ellentéte feloldódni látszik. Vajon tényleg ilyen ábrák egyszerű kifestése a helyes módja annak, hogy Isten lényével összekössük magunkat? Valóban megtapasztalhatjuk így Isten lényét?
Aki maga állít elő mandalát, az ezt olyan képek segítségével teszi, amelyek a tudatból illetve a tudatalattiból jönnek elő. Ezek lélektanilag értelmezhetők. A pszichológus C.G. Jung részletesen foglalkozott ezzel a témakörrel. A tudatunk – tudatos vagy tudatalatti – szemléltetése azonban magában hordozza annak a veszélyét, hogy olyan erőkkel kötjük össze magunkat, amelyeket nem ismerünk, és amelyeket közelebbről megismerve döbbenünk csak rá, hogy legjobb volna ismét megszabadulni tőlük. Az előrenyomtatott mandalák kifestegetése unalmas tevékenységnek tűnhet, feszített idegállapotú emberek számára azonban jó gyógymód lehet, és sokan – ha csak ideiglenesen is – megtalálják az ilyen apró munkákban az olyannyira szükséges belső nyugalmat és összpontosítást. Mint említettük, e módszert szívesen használják segédeszközként az oktatásban is hiperaktív gyerekek esetében, hogy oldják a bennük lévő feszültséget, és fejlesszék a koncentrációs készségüket.
Ismeretes, hogy minden forma, amivel az ember körülveszi magát, hatást gyakorol rá. Éppen ez a rózsaablakok funkciója a templomokban és katedrálisokban, vagy a körmotívumoké a mecsetekben. A befolyás módja attól az üzenettől függ, amit készítőjük e motívumokban elrejt. Minél nagyobbak és magasztosabbak ezek, annál lenyűgözőbb a hatás. Minél okkultabbak, annál inkább magukhoz bilincselik a lelket. Ezért felvetődik még egy kérdés: egy ilyen különleges forma, mint a kör, valóban Istenhez emelheti-e az embert, és elvezetheti-e a megvilágosodáshoz? Azok számára, akik erre azonnal igennel vagy nemmel válaszolnának, fontos tisztázni, hogy mit értenek megvilágosodáson. Mert ami az egyiknek maga a megvilágosodás, az a másiknak talán csak egy lépés a megvilágosodás felé vezető úton. A tudat megújulásának minden fázisát megvilágosodásnak tekinthetjük. A végleges megvilágosodás, tehát a Gnózissal való eggyé válás, az azt megtapasztaló tudat teljes eltűnését követeli meg; mert az eggyé válás a megújult, újjászületett lélek egyesülése az eredeti Szellemmel. És az út minden fázisa – még ha egyre magasabb szinten is – még mindig az élet és halál kerekéhez van kötve. Így hát állíthatja valaki, hogy egy madárdal hallatán elérte a megvilágosodást, és van aki a nedves fa színeitől, vagy éppen a munkába való teljes belemerülés közben érzi ugyanezt. Jakob Böhme is szólt a megvilágosodásról: Amint egyik nap kis szobámban ültem, pillantásom egy csiszolt ónedényre esett, amely olyan fényesen tükrözte vissza a Nap sugarát, hogy szinte önkívületi állapotba kerültem, és úgy tűnt, hogy a dolgok elveit és legmélyebb alapjait most képes vagyok felismerni. (Jakob Böhme: Orientierungstext, Bilthoven).

Néhány mandala rajzolata és színe olyan harmonikus, hogy a szemlélőt a nyugalom és az összhang világára emlékezteti, ahonnan egykor a lélek származott. Ha ez az emlékezés valakit keresésre ösztönöz, akkor ismét megnyílhat számára az isteni birodalom kapuja. Ekkor az emlékezés segített neki, hogy a visszaúthoz szükséges energiát magához vonzza.
Böhme sírkövén félkörökből álló ábra található. Ez egy különleges forma, mert az igazi manadalák zárt körök.
A nyitott alakzat főleg labirintusokban és útvesztőkben fordul elő. Ez két olyan szimbólum, amelyek az embert földi életének céljával szembesítik. Az ideiglenes és a semmibe vesző utakat az útvesztőkkel ábrázolják, míg a labirintusokban mindig létezik egy út, amelyre ha egyszer rálépünk, biztosan a középpontba jutunk. Ez utóbbi jelképezi a megváltás ösvényét, amely kivezet az ellentétek világából. Böhme sírján mindkét szimbólumot megtaláljuk. A zárt kör két félkörből áll: az idő megnyilvánul az örökkévalóságban. Ezenkívül az egyik félkör sötét, a másik világos színű. Böhme egyértelműen megkülönbözteti az élet három alapelvét. Az első elv a tűz – Isten, az Atya: a nagy kör. A világos félkör jelképezi a második elvet, a világosságot – ez Isten, a Fiú. A látható világ a harmadik alapelv: a tűz és a fény szentségtelen együttműködése. Így ábrázolja Böhme azt, hogy nem Isten a viszonylagos jó és rossz forrása, hanem a teremtmény ezeket a tulajdonságokat mint saját akaratának következményeit kelti életre – ez a sötét félkör.
Ez a szentségtelen világ a szent világ visszatükröződése, habár attól el van zárva. A két világot azonban a kereszt és a szív összeköti egymással, mert a szívben még él a szent világra való emlékezés. Böhménél a szív Isten szemét is jelképezi. Ahhoz, hogy a tűz és a fény szent világában újjászülethessünk, írja Jakob Böhme, búcsút kell vennünk a szentségtelen világtól. Így szinte egy pillanat alatt megmutatja nekünk az isteni világba vezető visszautat. A szívben élő emlékezés új erőket vonz, hogy az ember búcsút vehessen a szentségtelen világtól.
Ennek a filozófiai gömbnek a segítségével – ahogyan ezt az ábrázolást egy 1647-ben megjelent kiadvány nevezi – mutatja be a híres német filozófus azt a valóságot, amelyben az ember él: a viszonylagosan jónak és rossznak a világát, amit a tűz és a fény világától elzártak. Ezt a képet a buddhizmus is használja. Amikor a buddhista szerzetesek egy mandalát elkészítenek, azzal fejezik be művüket, hogy az ábra egy részét elsöprik. Ezzel jelzik, hogy ez a világ nem tökéletes, és lennie kell még valaminek. Ez azt jelenti, hogy egy mandala, legyen bár mégoly magasztos is, nem képes az embert az isteni világgal összekötni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, az embernek először is legmélyebb lényéig gyökeresen meg kell változnia. A szentségtelen tüzet el kell oltania önmagában, hogy az eredeti, szent tűz lángra lobbanhasson benne.

Megítélni, ítélkezni vagy elítélni

 

Az igazi szellemi fejlődésnek fontos feltétele a kritika minden formájának teljes mellőzése. Máté evangéliuma 7. részének 1. verse azt mondja: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” Ez az intés még ma sem veszített jelentőségéből.

 

A megítélni, megnézni, szemügyre venni kifejezések önmagukban semlegesek. Az ember ekkor egyszerűen csak észlel. Ezzel szemben az elítélni már azt fejezi ki, hogy valaki magát a másik fölé helyezi, mivel önmagát különbnek tartja. Amikor arról van szó, hogy a szeretet nem ítélkezik, akkor ez egyúttal azt jelenti, hogy tökéletesen semleges, hogy mindent és mindenkit a saját értéke szerint fogad el. Aki előítélettel nyilatkozik, az tulajdonképpen még a fáradságot sem veszi, hogy utánanézzen, mi is történt valójában. Az előítélet ugyanis mindig az ismeret és belátás hiányán alapul. Egy előítélet kimondásakor az én elzárkózik a valóság elől.
A kritika manapság azt jelenti, hogy valaminek a tartalmáról, értékéről vagy igaz voltáról véleményt mondunk. A végeredmény többnyire valamilyen kedvezőtlen ítélet. Beszélünk ugyan pozitív vagy építő kritikáról, de ekkor is csak a véleményt mondó személy saját normái és értékei a mérvadóak. Az eredeti görög szó, a kritiké jelentése azonban az értékelés művészete volt, nem pedig az, hogy elítélni. A kritiké-nek kellett a fejlődő értelmet arra oktatnia, hogy észleljen, észrevegyen. Az evolúció nyomása kényszerítette rá az embert, hogy ezt a képességet kifejlessze, hogy észlelései és a belőlük levont következtetések megszabhassák homo sapiens-ként folytatott további életét. Az évszázadok folyamán azonban ez a képesség olyan módszerré vált, amellyel az embertársat többé-kevésbé rafinált módon háttérbe lehet szorítani, sőt, ha szükséges, meg is lehet alázni. Így vált a kritika fegyverré, a megítélés pedig elítéléssé.
Ily módon fejlesztette ki az ember a létért való küzdelemben az írott és kimondott kritika félelmetes fegyverét, mely mindenekelőtt a modern demokráciában éli virágkorát. Ez a fegyver nemcsak az életben maradáshoz szükséges, hanem arra is kiválóan alkalmas, hogy az ember másokat lenézhessen, és – embertársai rovására – magának hatalmat, birtokot, dicsőséget szerezzen. Már a kisgyermekek is igen korán megtanulják, hogyan lehet barátaiknak elébe vágni.

Eredetileg az ember a kritiké-t önmagán is alkalmazta, hogy önvizsgálat alapján önismerethez jusson. Ezáltal volt képes saját cselekedeteit megvizsgálni, megítélni, szükség esetén pedig kijavítani. Az ilyen vizsgálódást az ember többnyire egyáltalán nem érzi kellemesnek. Inkább fél tőle, mert eközben könnyen válságba, krízisbe kerülhet. A krízis szónak ugyanaz a gyökere, mint a kritikáénak. Krízis a kritikus pontokon keletkezik. A krízisek, a válságos helyzetek fordulópontok, amelyek esetében alapos vizsgálódásra, (helyzet)elemzésre van szükség, hogy tovább lehessen lépni. Ezek olyan helyzetek, rendkívüli élmények, szélsőséges tapasztalatok, melyek döntésre kényszerítenek. Ily módon a krízishelyzet hatalmas segítség lehet az ön- és életismeret megszerzésében.
Aki ezt a segítséget, ennek minden kellemetlensége ellenére elfogadja, az elér egy határhoz, amelyen az önvizsgálat már nem tudja átsegíteni. Ekkor minden korábbinál világosabban felismeri, hogy ő a születés és halál foglya. Ekkor valami múlhatatlanra fog vágyódni. Belátja, hogy a krízisek sora vezette ehhez a ponthoz, és felismeri, hogy ezeket a válságokat a kritikus gondolkodási képességgel nem lehet legyőzni. Azért volt szükség rájuk, hogy élesen kirajzolódjék számára, hogyan is néz ki börtöne.
Ha tehát a kritika már nem nyújt új nézőpontot, akkor vajon a kritikamentesség segíthet-e abban, hogy megtaláljuk a keresett szabadságot? Ha megnézzük, kik is azok, akiknek a kritikamentességet tanácsolják, akkor talán világosabbá válik a kép. Jézus ezzel a követelménnyel a tanítványait, tehát azokat szembesítette, akik arra törekedtek, hogy az isteni elvet – amely minden kritika fölött áll – önmagukban felszabadítsák és tudatosítsák. Ez azért alapvető követelmény, mert a kritika minden formája az ént táplálja, mégpedig kifejezetten a gondolkodási, érzelmi és cselekvési képességén keresztül.

A kritikamentességet csak úgy érhetjük el, ha törekvésünk alapja nem az én; mert az én az előítéletből és az elítélésből él. Ezek az ő fegyverei a létért folyó küzdelemben. Az Újszövetség felhívása sem a kőkemény én-embernek szól, hanem annak, aki belsőleg megtapasztalja, hogy két világban él. Amikor az isteni impulzus az ilyen emberben kezd világosan megnyilvánulni, akkor tudja csak felismerni és belátni, milyen károkat tud okozni a kritikával. Ekkor az isteni elv alapján képes egy másik életállapotot elérni, amelyben a szeretettelen ‘kritikát’ a szeretetteljes ‘együttérzés’ fogja felváltani.
A kritikamentesség olyan állapot, amelyben ítéletet ugyan nem mondanak, de azért a megkülönböztető képesség megmarad. Eltűnik viszont annak a kényszere, hogy saját értékekkel, normákkal és képzetekkel hozakodjunk elő, sőt ezeket ráerőltessük másokra. Aki kritika nélkül képes élni, az többé nem hagyja magát értelme és érzelmei által vezetni és félrevezettetni, hanem semlegesen szemléli a világot, teljes megértéssel és szeretettel, a gyűlölet vagy elutasítás mindenféle érzésétől mentesen. A kritikamentesség a mindent átölelő szeretet tulajdonsága, mely az emberben felkelti az embertárs iránti megértést és szeretetet. Ez a szeretet azonban nem vak, nem huny szemet a visszás helyzetek felett. Ha az én helyett egyszer a szeretet veheti át a személyiség vezetését, akkor minden kritika iránti igény elillan. Akkor feltámad az új ember, aki tudatosan Isten szeretetéből él, és arról tanúskodik.

Vágyakozásból konfliktus

 

Amióta az emberiség a ködös régmúltban megkezdte tapasztalati útját a dialektikus természetrenden át, az egyes ember mint az emberiség egy sejtje arra használta a természeti birodalmakat, hogy saját szükségleteit kielégítse, életterét növelje, hatalmát kiterjessze, és ily módon az ideiglenesnek szánt éntudatot fenntartsa és művelje.

 

Az ennek során neki segítő erőket többek között a Merkúr, a Vénusz és a Mars bolygó polarizálta. Ezek a bolygók egyszersmind a gondolkodás, érzés és cselekvés jelképeiként szolgálnak, hogy a fáradságosan tanuló elveszett fiúnak megmutassák, milyen képességeket kellene kifejlesztenie ahhoz, hogy felismerje a visszatérés pontját, és el is jusson odáig. A még fiatal tudata azonban elsősorban a kívülről jövő hatásokra irányult, és a kapott képeknek kellett segíteniük az embert a három említett tulajdonság harmonikus fejlődésében.
Mihelyt azonban az ember bizonyos fokú önállóságra tett szert, saját maga dönthetett választása felől. És ezzel megkezdődtek a nehézségek; hiszen minden egyes választás jó vagy rossz ellenreakciót hozott létre. Ha az eredményekben nem volt semmi örök érték, akkor mintegy felhőkké álltak össze, melyek viharfellegekké nőtték ki magukat, melyeknek végül ki kellett robbanniuk.
Az éntudat csupán a lélektudathoz, az ember tulajdonképpeni rendeltetéséhez vezető út egyik fejlődési szakasza. Az éntudat helytelen alkalmazása következtében azonban ez a fontos feladat háttérbe szorult, és a tudat az idők folyamán egyre inkább elhomályosult. Az ember teljesen a rajta kívül lévő világra irányult – egyébként vezetői is erre ösztönözték –, és ezekből a képekből formálta az életét meghatározó isteneket. Arra törekedett, hogy elviselhetőbbé tegye életét, ehhez viszont egyre többet kellett feláldoznia lelkéből, és a létért folytatott harcban egyre jobban meg kellett keményítenie az énjét. Így tudata egyre inkább a dolgok külső oldalára irányult, és egyre kevésbé volt képes valamit is megtapasztalni és megérteni a belsőből. Szellemi szempontból nézve az ember felületessé vált. Gondolkodása nem haladta meg az érzékszervi észleléshez kapcsolódó képzettársítás szintjét, érzései a saját csoportjából jövő hatások feldolgozására korlátozódtak, míg cselekedeti élete arra szolgált, hogy megvédje, amit megszerzett.
Ily módon az eredeti bölcsesség karikatúrájaként létrejött az elemző gondolkodás, az érzés az állati ösztönök színvonalára süllyedt, és a kezdetben még védelmi célokat szolgáló törekvés pedig a még több dolog megszerzésének szenvedélyévé vált, birtokvággyá és hatalomvággyá. A gondolkodást tudatlanság szabta meg. A személyiség korlátai közé börtönzött tudat egyre inkább elsötétedett. Az eredeti élettől való erőteljes elkülönülés az énközpontúság, a büszkeség, a birtokvágy és a kegyetlenség forrásává vált. Az ember mentális képességei – a természeti formák és erők feletti uralom jegyében – még inkább kifelé irányultak.
Az ember érzékel valamit abból az erőből, amely meg akarja őt szabadítani páncéljától

Mihelyst az elkülönült és bezáródott tudat saját magában zátonyra fut, és felismeri, hogy a biológiai természet mellett léteznie kell egy másik életforrásnak is, az ember lehetőséget kap arra, hogy felfedezze a véleménye szerint oly jól és értelmesen berendezett élet valódi értékét. Ekkor egyikük a mellét veri, és úgy találja, hogy sokat elért az életben. Másikuk meglátja ugyan, hogy milyen magasra emelte saját börtöne falait, de nincs bátorsága hozzá, hogy lerombolja őket. Egy harmadik pedig belátja, hogy a mikrokozmosza számos megtestesülése során alkotott egész építményt csak azért emelte, hogy az őt hívó és megszabadítani szándékozó világosságot módszeresen kirekessze. Megérez valamit ebből a lényében jelen lévő hatalmas, lüktető hajtóerőből, amely ki akarja őt szabadítani a páncélzatából. Megsejt valamit abból az egységből, amely minden ellentétet elsimít, és amely vetőmagként bizonyára ott rejlik valahol őbenne is. Szívében létrejön a mindent felölelő szeretet megérzése, tapasztalata. És megérik a belátás: Amit elértem, az mégsem lehet az életem értelme… Nem lehet, hogy csupán ezért jöttem a világra…

 

Oly temérdek vágy, végtelen sok színben

A személyiség sok ezer évig tartó teljes kibontakozása számtalan olyan helyzet elé állította az embert, melyben választani kényszerült – vagy jól, vagy rosszul. Fejlődésben lévő képességeit így vizsgáztatták ahhoz a fejlődési tervhez mérten, amelyet szolgálniuk kellett. Az embernek meg kellett tapasztalnia, hogy az öncélú szeretet gyűlölethez vezet, hogy az önmagára irányított gondolkodás eltompítja az érzéseit, valamint hogy az önérvényesítésért folytatott harc szenvedést okoz mind önmaga, mind embertársai számára. Mivel mostanra sokan jutottak el dualisztikus természetbeli fejlődésük végére, indokolt feltenni a kérdést: Elérték-e vajon a határt és az új tudathoz való áttörés pontját? Vagy csupán körbe-körbe keringenek, miáltal a saját maguk emelte börtönfalak csak még vastagabbá válnak?
A világ színpadán végbemenő számos kis és nagy konfliktus arra utal, hogy sokan még nem érték el ezt a határt. Még mindig egymás ellen harcolnak, megpróbálnak kölcsönösen uralkodni egymáson, valamint ravaszságban túlszárnyalni egymást. Gyilkolják egymást testileg és lelkileg, mert másoktól erre kaptak megbízást. Az irodalom, filozófia, természettudományok, művészet és vallás mind bőségesen tanúskodik ezekről a véget nem érő konfliktusokról. Mirdad könyve c. munkájában Mikhail Naimy a következőképpen ír: Amikor a szent Egyetemes Akarat Ádámot kettéosztotta, hogy megismerhesse és megvalósíthassa az Eggyel való egységét, akkor férfivá és nővé lett – egy hímnemű Ádámmá és egy nőnemű Ádámmá. Ekkor elárasztották őt a vágyak, amelyek a kettősség gyermekei – olyan sok és sokféle színben tündöklő, olyan terjedelmes, olyan kicsapongó és gyorsan burjánzó vágy árasztotta el az embert, hogy hajótörötté lett saját vágyai tengerén. Alig emeli őt e tenger egyik hulláma szédítő magasságokba, egy másik máris a feneketlen mélységekbe taszítja. Ez azért van így, mert az emberek vágyai párosával járnak, mint ahogy az ember maga is páros. Az ellentétek a valóságban kiegészítik ugyan egymást, a tudatlan számára azonban ezek egymásba kapaszkodnak, egymást ütik-vágják, és egy pillanatra sem hajlandók egymással fegyverszünetet kötni.
Elhomályosult felfogóképessége következtében az ember a kapott szereteterőt az elveszett egység helyreállítására irányuló görcsös próbálkozásokban használja el – ahogy például partnert választ magának, belemerül a munkájába, eszményeinek áldozza magát, vagy kedvenc időtöltéseinek hódol. A gondolkodás és érzés, amelyek a szenvedélyek legyőzésére lennének hivatottak, ezen szenvedélyek rabszolgáivá váltak. Mirdad ebben az összefüggésben így folytatja: Ti vagytok az özönvíz, a bárka és a kormányos. A ti szenvedélyeitek az özönvíz. Testetek a bárka. Hitetek a parancsnok. Mindezt áthatja az akaratotok. És mindenek felett lebeg a belátásotok. […] Tanuljátok meg, hogyan lehet föltárni az özönvíz forrásait, és gyakoroljátok akaratotokat, hogy egymás után kiszárítsátok azokat. […] Akaratotok legyen rendíthetetlen, hogy átvehesse a parancsnokságot, s hogy győzedelmeskedjen, és részesüljön a szent belátásban, az élet fájáról – ez is a ti munkátok, és csakis a tiétek.
Az ember útjának a következőképpen kellene lejátszódnia: a szívben lévő vágyakozásnak fel kellene ébresztenie az ember valódi rendeltetésének belátását, ez a gondolkodás és cselekvés önkéntes megváltoztatásához vezetne, s ezek azután teljes mértékben egy magasabb célra irányulnának. Nem az én akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg! Ehelyett ébredező akarati erejével az ember új életterületek után loholt, és mindent, amit csak tudott, az uralma alá hajtott.

 

A misztériumbolygók hatása

Mivel az ember nem ismerte fel és nem értette meg a Merkúr, a Vénusz és a Mars kozmikus segítségét, egyre mélyebben belesüllyedt az anyagba. Ennek következményeként a szellemi erők egyre nehezebben tudták elérni a szívében lévő magelvet. A Logosszal való kapcsolat – noha sohasem szakadt meg – egyre inkább tudattalanná vált. A Logosz minden fejlődési szakaszban megérintette az emberben alvásba merült vetőmagot, hogy felébressze, és ezáltal a személyiséget alapvető megváltozás elé állítsa. Az akaratnak persze megvan az a szabadsága, hogy a világosság segítségét megtagadja és visszautasítsa, vagy pedig elfogadja, és rátérjen a visszaútra. Ehhez azonban a gondolkodást, érzést és akarást alkalmassá kell tenni feladatuk betöltésére.
Mostanáig az ember az ellentétes irányban haladt. Mint mikrokozmikus alkotó csak rosszul és csak időszakosan tudta visszaállítani a fej, a szív és a kezek közötti egyensúlyt. Más szóval az embert a következő három, egymásra nem hangolt képesség anarchiája uralja: értelme, szabad akarata és legmélyebb érzései. Ez az intellektus túlbecsüléséhez, elhomályosulásához és a Logosztól való egyre nagyobb eltávolodáshoz vezetett. Ezáltal azonban az ember vágyai is hihetetlen módon felduzzadtak, énje pedig, amely az egész személyiség vezetését magához ragadta, megerősödött és megkeményedett.
Nem véletlen, hogy a betokosodás eme állapotában ismét előtérbe került az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó misztériumbolygók tevékenysége. Ezek a hatások mintegy felerősítik azokat az erőket, amelyek ki akarják vezetni az emberiséget a zsákutcából. Annak, aki kész rá, segítenek gondolkodása, érzése és akarata eredeti működésének helyreállításában és magasabb szintre emelésében. Akinél azonban ezek a hatások ellenállásba ütköznek, az nehézségekbe sodorja magát, hiszen a kozmikus fejlődési folyamatokat senki sem képes feltartóztatni. A régi vagy alacsony rendű Merkúr arra ösztönözte az embert, hogy fejlessze ki intellektusát. Ez azonban sokakból nagyzási mániát váltott ki, és egy szellemet ill. lelket nélkülöző világ megteremtéséhez vezetett. Ezt a ‘teremtést’ a Neptunusz misztériumbolygóval kapcsolatban álló új vagy magasabb rendű Merkúr feltördelte. A Dei Gloria Intacta c. könyvben ez áll: Az új Merkúr olyan világra van hangolva, mely nem e világból való, olyan szintre, melyet nem lehet beilleszteni a dialektika tervszerűségébe.
A neptunuszi intuíció az értelmet nem helyezi használaton kívül, hanem kitágítja, és az újonnan felébredt gondolkozási képesség segítségével az embert újra a szívére irányítja.
A régi, alacsony rendű Vénusz az érzés énközpontúságát idézte elő az embernél. A Vénusz új, magasabb oktávja – az Uránusz misztériumbolygó támogatásával – új érzést alakít ki. Az Uránusz misztériumsugárzása megragadja a Vénusz-erő megkristályosító módon való alkalmazása folytán megfeneklett személyiséget, és a szívbe a mindent átölelő szeretet utáni vágyakozást ülteti. Ez az emberszeretet olyan nagy és föltétlen, hogy azt az alacsony rendű természet embere sem megérteni, sem pedig viszonozni nem képes. Uránusz feloldja mindazokat a korlátokat, amelyeket a Vénusz-energia érzékszervi befogadása (az érzékiség) hozott létre. Ily módon olyan érzelmi élet születik meg, amely magasabb értelmen: a szívszentély megújulásán alapul.
A Plútó misztériumbolygót, a csoport harmadik tagját, dinamikus, előre hajtó és áttörő erejével a Mars magasabb oktávjának nevezhetnénk, amely utat tör a Naplogoszhoz. A Plútó hatása a Mars-energiát és ennek a Földre irányuló akaraterejét kozmikus mágikus akaraterővé változtatja át, a skorpióelvnek megfelelően: halj meg, hogy élhess!

 

A fióka pontosan tudja, mikor kell kikelnie a tojásból

Plútó sugárzásából az akarati központ megújulása következik. A Merkúr-Vénusz képességeket ekkor az új, dinamikus akarat vezeti. Eddig a pontig az ember a vágyainak, hajlamainak és vérösztönének volt alávetve. Most ismét megszabadítják ezektől, és teljes mértékben Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervére hangolják. Az új akarat nem erőlteti az ember képességeit, hanem összhangba hozza az isteni bölcsességgel.
A gondolkodásnak, érzésnek és akaratnak ez az alapvető megújítása az embert megújult cselekedeti élethez vezeti, hiszen a megfelelő cselekedet nélkül az egész élet homokra épülne csupán. A régi dialektikus embert teljes mértékben feltörik, hogy megszülethessen az új, mennyei ember. A János-emberben most megszülethet a valódi Krisztus-ember. És noha tudatában van a ténynek, hogy a természetes szükségletek kielégítésére szükség van a test működésének fenntartásához, azt is tudja, hogy ezek a szükségletek csak másodlagos jelentőségűek. Ezeknek önmaguktól, minden erőltetés nélkül csökkenniük kell. Az én vágyakozásai, a rá jellemző irigységgel, gyűlölettel és vágyakkal együtt feloszlanak.