Pentagram 2002/4

A béke fényhona

Háború és béke, fény és sötétség, nappal és éjszaka: ha gnosztikus iratok ilyen ellentétpárokat említenek, akkor nem életrendünk egymást feltételező és mégis összeegyeztethetetlen, állandóan változó állapotait akarják hangsúlyozni, hanem a két alapvetően különböző élettér létezését.

Isten fényhonában a megújult ember igaz életet és örök békét talál. A mi földi természetünkben ezek az állapotok legfeljebb időlegesen, átmeneti jelleggel léteznek, és sohasem maradandók. Így joggal beszélhetünk a mulandóság és a halál birodalmáról, melyben harc és béke váltogatja egymást.
Sokan vágyakoznak tartós béke után. Gyakran éppen ezért kezdenek el harcolni. Mások azt mondják: „A világot csak úgy tudjuk jobbá tenni, ha saját magunkkal kezdjük.” Azon fáradoznak, hogy mindenkivel viszálymentesen éljenek. Egy ideig ez jól is működik, hanem aztán újra és újra kétszeresen csalódnak: vagy a környezetük miatt, mely betör látszólagos harmóniájukba, vagy saját bensőjük miatt, mely nem hagy nyugalmat számukra, és háborogni kezd. Új kívánságok és ötletek zavarják meg az egyensúlyt, és a harc kezdődik elölről. Ez a váltakozó folyamat a földi természet jellemzője, mely tartós egyensúly nélkül való. Ezért nem lelt még senki ebben a világban abszolút békességet.

Mint fent, úgy lent – ennek a her­mé­szi alaptételnek megfelelően az isteni terület (a makrokozmosz) örök békéjének kell jellemeznie az isteni ember (az eredeti mikrokozmosz) állapotát is. Ebből a hermetikus axiómából valami nagyon jelentősre következtethetünk: ha az ember alapvetően megváltozik, s énjét mint az Istennel szembeni ellenállást hallgatásra bírja, akkor ismét helyre lehet állítani a mikrokozmoszt, akkor kifejlődhet a mikrokozmoszban az örökkévalóság lénye. Akkor abban a szempillantásban részesül az isteni életterületben, melyből eredetileg származik. Csak a lénye legmélyéig ható változás révén kapja meg az ember mikrokozmoszként a lehetőséget, hogy ténylegesen belépjen Isten békéjébe. Csak aki a világosságban jár, vagy­is akit többé nem az énje vezet, csakis az képes belépni a fény honába.
Ezt az igazságot a 13. században Eckhart mester így fejezte ki: Annyiban vagy Istenben, amennyiben békében vagy, s annyira vagy Istenen kívül, amennyire békétlenségben vagy. A keresztény hagyományban mindenekelőtt Pál tanúskodik leveleiben Isten békéjéről, mely minden értelmet felül halad (Phil. 4,7). Ezt a valódi békét a Lélek gyümölcsének nevezi (Gal. 5,22) s óva int: Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség (Róm. 8,6).

Jelképek mutatják az irányt

Hol van hát a béke hona, s hol a hozzá vezető út?
A szellem életterülete, az ember eredeti hazája nem írható le szavakkal. Tudatunk nem férhet hozzá. Csak sejthet és fantáziálhat. Ezért használnak az emberiség tanítói utalásokat, jelképeket és allegóriákat annak érdekében, hogy tanítványaik gondolatait és érzéseit, amennyire lehetséges, az eredeti életterületre irányítsák, és megmutassák az odavezető utat. Azok számára, akik ezt a visszavezető utat életük középpontjába állítják, az allegóriák és jelképek tökéletes igazságnak bizonyulnak. Mérföldkövek az úton, megerősítés és táplálék gyanánt a vágyódó lélek számára.

Akik viszont nem ezt az utat járják, azoknak a jelképek csak a rejtett élet külső oldalát mutatják, s nem a jelenségek mögötti igazságot. Ha valaki meg akarja érteni a népek szellemi tanainak allegóriáit és jelképeit, át kell hatolnia egy másik világhoz. Ebben az értelemben egy szent jelkép tényleges megértése mindig isteni érintés és fény az ösvényen.
Az isteni világhoz vezető úton számos jelkép létezik. Megértésükhöz, mint már említettük, különleges tudatállapot szükséges. A zarándoknak magának kell az ösvényt járnia, saját magának kell átélnie a belső küzdelmet, s magának kell leküzdenie minden ellenállást, mely nem másokban, hanem önnön magában van. Mások tanácsai és útleírásai fontos támaszt képeznek számára, de a valóságban ki kell azokat próbálnia. Ezáltal az igazság keresője biztonságot és erőt nyer a következő lépéshez. Aki azonban az ösvényhez csak elméletileg és kívülről közeledik, az ezeket az utalásokat és jelképeket csupán külsőleg, tehát mintegy erkölcsi megfontolásból képes felfogni.
Dschalal ad Din Rumi (1207-1273), szufi mester értette annak művészetét, hogy képek, anekdoták, mesék és spontán gondolatmenetek segítségével sokrétűen és mélyrehatóan írja le az igazsághoz vezető ösvényt. Mesnevi című – versekből álló – átfogó művében a kis és a nagy háborúról beszél. A nyúl és az oroszlán meséjében arra utal, hogy a belső ellenség sokkal nehezebben győzhető le, mint egy külső. Így inti olvasóit: Adj túl szamárfüleden, s szerezz helyette új füleket, mert egy szamár nem képes ezt az előadást megérteni.

A nyúl és az oroszlán története

Az állatok egy szép mezőn éltek. Kínozta azonban őket az oroszlántól való félelem. Meggyűlölték legelőhelyüket, mert állandóan ott ólálkodott a ragadozó, hogy valamelyiküket megölje. Cselhez folyamodtak hát. Az oroszlán elé álltak, és azt mondták: „Minden nap hozunk neked élelmet – amit csak kívánsz.” Némi huzavona után végül is egyezségre jutottak ellenségükkel. Ettől kezdve egy-egy állat minden nap az oroszlánhoz ment, hogy az megegye őt. (Rumi ezeket az állatokat a fatalizmus követőinek nevezi.)
Egy napon a nyúl került sorra, ő azonban így szólt: „Meddig kell még tűrnünk ezt a jogtalanságot? Adjatok egy kis időt, hogy éles elmém megmentse az életeteket.” Miután meggyőzte tervéről a tétovázó állatokat, lassan elindult az oroszlánhoz. Amikor az késése miatt dühösen kérdőre vonta, a nyúl azzal a történettel rukkolt elő, hogy egy másik oroszlán tartotta őt fel az úton, és barátját – egy másik ‘finomságot’ – túszként magánál tartotta. A nyúl előadta az oroszlánnak a beszélgetést, amit állítólag a másik oroszlánnal folytatott: „Azt mondtam neki: a királyok királyának szolgái vagyunk, a fenséges udvar csekély szolgái. Mire ő letorkollt: A királyok királya? Ki lenne az? Szégyelld magad, hogy jelenlétemben említed ezt a jöttment senkiházit!”
Az állítólagos vetélytárs által tanúsított megvetés felkorbácsolta az oroszlán dühét, s követte a nyulat, hogy elűzze ellenfelét. A nyúl egy mély kúthoz vezette. Amikor az oroszlán áthajolt fölötte, saját tükörképét látta a kövér nyúléval együtt. Dühtől forrongva ugrott a csapdába.
Rumi hozzáfűzi: Beleesett a kútba, melyet saját magának ásott, mert saját gonosz cselekedetei szálltak vissza rá. Saját tükörké­pét tartotta ellenségének: saját maga ellen rántott fegyvert. Ó, az a sok rossz, melyet másokban látsz, önnön természeted tükröződése!

„Szálljunk a benső harcba”

Amikor a nyúl beszámolt ravaszságának sikeréről, az állatok magukon kívül voltak örömükben. De a nyúl óva inttette őket, s nemkülönben Rumi is az olvasót: „Térjetek magatokhoz, és ne örüljetek túlzottan, mert egyszer rátok is sor kerül. Függtök ettől a változástól, ne tegyetek úgy, mintha örökre szabadok lennétek! Mert csak akiknek birodalma túl van a változáson, azoknak verik meg a hét bolygó dobjait.”
Rumi hangsúlyozza, hogy a megszabadulás, a belső ellenség legyőzése sokkal nehezebb: „Ezen ellenség megölése nem értelem vagy intelligencia dolga: a belső oroszlán nem sétál bele a nyúl csapdájába. A külső háborúból megtérve el kell kezdenünk a belső harcot.” Az oroszlán tanmeséjét a következő szavakkal zárja: Az az igazi oroszlán, aki legyőzi saját magát.

A béke fényhona

Aki ezt képes belátni, az rálép a fény birodalmának ösvényére. Ezen az úton bizonyára gyakran találkozik majd ehhez hasonló jelképrendszerrel, amely különösen a perzsa nyelvterületen hatott nagy erővel. Zarathustra után mindenek­előtt Mani adott neki erős, megújító impulzust, mely még az iszlám időkben is éreztette hatását. Shihâb ad-Dîn Suhrawardî ebből a forrásból merített, amikor megalapította az Ishrâq, a ‘megvilágosodás’ – pontosabban ‘a hajnalpír felragyogásának’ – irányzatát. Tana a hermészi bölcsességet és az újplatonista filozófiát is tartalmazza. Suhrawardî újra felélesztette az egyetemes bölcsességet az arab-perzsa világban.
Az ő sorsa nagyon hasonlít Maniéra. Először is Irán északnyugati részén lévő otthonából keresztülvándorolt az iszlám birodalmon, miközben megnyerte magának a szíriai Aleppo akkori uralkodóját, al-Malik az-Zahirt. Tanai és írásai azonban kihívták az egyházi tudorok ellenszenvét, akiknek végül is sikerült Suhrawardît félreállítani. Még 38 éves sem volt, amikor 1191-ben Aleppoban a híres Saladin parancsára tömlöcbe vetették, s nem sokkal azután meg is halt. Mialatt tanításai Iránban és Indiában továbbra is befolyással bírtak, műve nyugaton egészen a 20. századig teljesen ismeretlen maradt.

„…Az eget és a földet majd’ megrepesztette”

Néhány hermetikusan színezett beavatási elbeszélésben különösen behatóan ábrázolja Suhrawardî az ember útját a földi természet sötétségéből igazi isteni állapotának fényhonába. Az elbeszélések elején az embert a haláltermészet foglyának mutatja, saját esze és sorsának láncai által megbilincselve, aki igazi származását elfeledve a lélek hangját már képtelen észlelni. E fogságból való kitörésének vágya vezeti a sivatagba – a készenlét egy állapotába. Így végül képes megragadni a fénykötelet, s megkaphatja a beavatást. A megvilágosodás, Suhra­wardî Ishrâq-ról szóló tanának magja, a jelölt áttörését jelenti a világosság birodalmába, eredeti isteni hazájába.

Suhrawardî az ösvényt például hegy­mászásként vagy – angyal alakjában megjelenő – belső szellemi vezető általi beavatásként ábrázolja. Az állatöv szféráin át vezető utat is ábrázolja, s az alkímiai folyamatokat a visszatérés útjának lépcsőfokaiként jeleníti meg. Az Iszlámhoz való tartozása természetesen műveiben is (Nyugati Exil elbeszélése) tükröződik. A fogság országát Kairuannak hívják, s Iszlám nézetből nyugaton található. A megszabadulás útja Jemenbe vezet, Arabia felix-be, s a megszabadulás hegye: a Sinai. Ezzel Suhrawardî olyan szimbolikát használ, mely különböző siita-ezoterikus csoportok tanaiban – például az izmaelitáknál – is fellelhető. Felmentem a hegyre és öreg bölcs képében láttam Atyánkat, akinek fénye oly magasztos volt, hogy csaknem megrepesztette az egeket és a földet. Meg voltam döbbenve, és össze voltam zavarodva. Amikor odamentem hozzá, üdvözölt. Akkor lehanyatlottam előtte, és közel voltam ahhoz, hogy megsemmisüljek sugárzó fényében. (…)
Majd megszólított: „Tudd meg, hogy ez a hegy a Sinai. Fölötte létezik egy messzibb Sinai hegy, amely apám és a te nagyapád lakhelye. Kapcsolatom hozzá nem más, mint a tied hozzám. S vannak további elődeink is, míg a láncolat a királynál végződik, a legmagasztosabb Ősatyánál, akinek nincs elődje és nincsen apja. Mindannyian az Ő szolgái vagyunk, általa világosodunk meg, s tőle vesszük a tüzet. Ő birtokolja a legmagasztosabb szépséget, a legdicsőbb glóriát és a leghatalmasabb fényt. Ő van mindenek felett, ami fenn van; Ő a világ világossága, s Ő van a fény fölött mindörökké.”
Ezekkel a szavakkal utal Suhrawardî arra, hogy az örök béke fényhonába történő visszatérés egyúttal a vég és a kezdet. Az emberek közötti elválasztás ott megszűnik. Az út Sinaitól Sinaiig vagy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre nyitva áll. Aki ezen az úton jár, az elérheti igazi rendeltetését.

A meghalás

A születés és a halál között egy életen át tartó küzdelem zajlik ama létforma fenntartásáért, amit ‘életnek’ nevezünk. A sejtek elhalása már a születéskor elkezdődik, az ember már ifjú éveiben is ‘öregszik’, az elhalt sejteket az újak már nem képesek teljesen pótolni. A túlélésért tehát mindenekelőtt magában az emberben folyik a harc.

Háború a testünkben című könyvében Gabriele Kauzmann nagyon szemléletesen írja le immunrendszerünk működését: Csak gyaníthatjuk, hogy az immunsejteknek e láthatatlan serege mindennapos háborújában milyen hősi küzdelmet folytat a milliónyi kórokozó ellen… Az immunrendszer egy stratégiailag tökéletesen működő békealakulat, amely mindig készen áll rá, hogy reagáljon a kellemetlen betolakodókra. Szervezetünk minden pontján milliárdnyi immunsejt harcol állandóan azért, hogy egy nátha ne vigyen sírba, hogy a salátaevés vagy egy kézfogás ne veszélyeztesse az életünket. Minden egyes fertőző betegség az immunsejtjeink heves küzdelmének a kifejeződése.
Az immunrendszer működésének módja és jelentősége igazán csak az aids nevű immunbetegség kapcsán vált ismertté. A legújabb kutatások alapján sejteni lehet, hogy az egészséges emberi test állandó immun-felügyelet alatt áll. Ezek szerint például még az egészséges szervezetben is naponta keletkeznek ráksejtek, ezeket azonban az immunrendszer felismeri, és sikeresen ártalmatlanná teszi. Ez más szavakkal azt jelenti, hogy senki sem mentes a ráktól, de a védekező rendszer meggátolja a rákbetegség kitörését. Az immunrendszer információit az agytörzs tárolja.

Félelem és agresszivitás

Kézenfekvő, hogy a belső harcnak kifelé is meg kell nyilvánulnia. A félelem és agresszivitás a természetbeni létezés velejárója. A Háború és béke a magatartáskutatás nézőpontjából című könyvében azt írja Eibl-Eibesfeldt: Nálunk embereknél eredendően barátságos viselkedési hajlamok viaskodnak egy kifejezett uralomvággyal. Ez az uralomvágy még a gerinces állatok régi öröksége. A hüllők például nem ismerik a barátságosságot, egész társas viszonyuk az uralkodáson és alávetésen alapul. Uralomvágyunk hatalmi szükségletünknek nyújt alapot, és az agresszió aktusai eszközül szolgálnak neki. Mivel eközben gyakran erőszakhoz is folyamodunk, ez a kitűnni vágyásunk különösen veszélyes, mivel minden ‘győzelem’, tehát minden egyes ilyen felülkerekedés a férfinél egy hormonális visszahatáson keresztül nyeri el ‘jutalmát’… Magatartásunkban ez a hormonális visszahatás, ez a reflex, csúszómászói örökségre utal. A hüllőagy még mindig egy öklömnyi tömeget képez agyunk közepén.
Önmegismerésünk számára nagyon tanulságos, ha figyelmünket az öntudatlan belső folyamatok és külső magatartásunk közti szoros kapcsolatra irányítjuk. Az ember panaszkodik az erőszakra, fél tőle, ámde heroizálja is. Egészen napjainkig csaták döntötték el a népek sorsát, a történelemkönyvekben pedig a háborúk jelzik az emberiség fejlődésének mérföldköveit.

Humanizmus-hagyomány

A művelt ember stratégiákat dolgozott ki arra, hogy félelmeit és agresszióit mederbe terelje – de ha előbb nem, akkor a létét fenyegető határhelyzetekben a kultúra máza minduntalan lepereg róla. Egy fél évezrednyi humanizmus-hagyomány ellenére a második világháborút követő 50 évben 190 háborút számoltak össze. Csak 1955-ben is 39 tűzfészek létezett a világon.
A háború oka nem a külső viszonyokban, hanem magában az emberben keresendő. A Háború a békéért című politikai kiadványban ez a felismerés a következőképpen fogalmazódik meg: Szegénység, elnyomás és egyenlőtlenség a történelem-előtti ‘bőségi társadalmak’ óta mindig is létezett. Ezek feszültségeket teremtenek, de nem szolgáltatnak elegendő magyarázatot arra vonatkozóan, hogy hogyan fejeződnek ki a feszültségek. Az ‘okok’ szenvedélyes keresésének alapját az a feltevés képezi, hogy ha sikerülne ezt vagy amazt az elszomorító vagy visszás helyzetet felszámolni, akkor vele együtt a háború is eltűnne. A háború azonban független azoktól a külön okoktól, amelyeknek a számlájára írják, hiszen a háborúhoz nincs szükség semmilyen különleges indítóokra. Ez az emberi természet szerves részének tűnik.

A humanista számára, aki többé vagy kevésbé kialakulva sok emberben benne rejlik, az emberiség fejlődése nagyon kiábrándító képet mutat; mert a földön lehetetlen a nyugalom és béke. Nem hiába használja a népnyelv a mennyei nyugalom, mennyei béke kifejezéseket.
Nem marad hát számunkra más, csak az egzisztencializmus, csak az, hogy kultúránkat illetően borúlátóak legyünk? Vagy pedig mélyebbre kell ásnunk lényünkben, s nemcsak énünket kell tanulmányoznunk, és növekedését lehetőség szerint korlátoznunk? Valóban létezik egy másik út, amelyet azonban akarnunk és mernünk is kell. Vennünk kell a bátorságot, hogy elgondolkodjunk azokról a forrásokról, amelyekre minden nép szent könyvei utalnak. Ezek szerint létezik egy másik, egy igazi isteni világ, amelyet az ember elhagyott, hogy szorosan az anyaghoz kösse magát. Ezért hallatszik folyton a hívás: Térjetek meg, és kövessetek! Fordítsatok hátat éneteknek, és kövessétek a lelket, aki Isten gyermeke!

Transzfiguráció a kulcsszava annak az útnak, amelyen az én feladja mikrokozmoszbéli központi helyzetét, ha megtörve, belefáradt a küzdelembe, ha felismerte saját határait, és megtapasztalta, hogy naponta kárt okoz teremtménytársainak. Aki erre az útra lép, átéli, hogy az eredeti világ segítő erői ‘Betlehem békéjéhez’, egy új lélek teljes bizonyosságához vezérlik őt, amely teljes szolgálatkészségével a mikrokozmosz helyreállításának szenteli magát. A kegyelemnek és annak a konkrét tapasztalatnak az útján, hogy felvétetett az átváltozás folyamatába, az ember megbékél abban a tudatban, hogy aggódás, gond és félelem nélkül élhet.

A viszály: szórakozás vagy lecke?

A mozifilmet csak alig több mint száz éve találták fel, de azóta meghódította az egész világot. Minden civilizált országban készítenek játékfilmeket, s ezeket bemutatják a mozikban, és sugározza őket a televízió. A filmek szerepet játszhatnak az ismeretszerzésben, a kikapcsolódásban; indíttatást adhatnak valamire, de meg is sebezhetnek. Megjátszott valóságuk egy valótlan világot, vagy pedig éppenséggel magát a kőkemény valóságot mutatja be.

A „megjátszott élet” semmiképp sem korunk találmánya. Már az ősi kultúrák is éltek a tanítások és hitvallások színpadi megjelenítésének eszközével, hogy a népet általuk oktathassák, s az előadottat közösen átélhessék. Sok országban ez még ma is így történik, bár időközben a televízió került az első helyre. A vallás és az oktatás szorosan összefonódott. A középkori misztériumjátékok azokkal a magasztos értékekkel és képekkel akarták kapcsolatba hozni nézőiket, amelyekre törekedniük kellett. S ahogyan egyre inkább a mindennapi viszonyokat kellett megvilágítani, úgy születtek meg a népi színdarabok. Az emberek gyakran oly bonyolultnak tűnő és rejtélyes sorsát olyan egyszerűen és jól megjegyezhetően mutatták be, hogy e művek némelyike még évszázadok múltán is aktuális és népszerű. Ez a modell még századokon át hatott, és befolyásolta a klasszikus színműveket, és mindent, ami azután következett.
A mai ember megszokta már, hogy mindazt, ami az „eljátszott” vagy megjelenített élethez tarozik, kultúrának nevezze, anélkül, hogy különösebben törődne e „kultúra” színvonalával. Ez is mutatja, mennyire megnőtt annak az igénye, hogy ezt a megjátszott életet „fogyasszák”, s önmagukat egy életutánzattal azonosítsák. Így az ember csak mintegy másodkézből találkozik az élettel, s vakon elmegy a valóság mellett.
Az állattól eltérően az embernél egyáltalán nem szabják meg ösztönök a szociális vagyis a közösségi magatartást. Hogy a társas együttélés lehetővé váljon, az ember természetes ösztöneit törvényszabta keretek közé szorították, és korlátozták. Ezáltal egy közösség hatalmas erkölcsi és szellemi nyomás alá kerülhet, különösen olyankor, amikor az idő kerekének fordulata következtében a közösség a szabadság után szinte áhítozik. Ekkor a tagjai nyugtalanok lesznek és engednek a vágyak nyomásának. Szeretet, gyűlölet, sóvárgás, viszály, énközpontúság és nagyzási hóbort tör magának utat a törvény abroncsai közül. Ekkor ismét szankciókat kell foganatosítani, hogy az embereket újra ellenőrizni lehessen. Aki azonban egyszer már megízlelte a szabadságot, az továbbra is nyugtalanul kutat új utak után. Nagy benső ínségben él, mert épp annyira hajtják vágyai, mint amennyire visszatartják félelmei.

A morális értékek gyengülése

Miért van ez így? Miért nem él az ember harmóniában a saját világával? Az összhang hiánya sokak számára egy darabig nem is jelent problémát. Ám amint ez érintkezésbe kerül a materialista ember kiművelt vágyvilágával, az etikai értékek veszíteni kezdenek erejükből. Az emberek fokozatosan eltávolodnak korábbi belső alapjaiktól, s már nem is merül fel bennük a kérdés, hogyan is kerültek ebbe az új helyzetbe. Ez is egy „bukás”, ha szabad ezt most így neveznünk. Bukás, eltévelyedés az eredeti, isteni alaptól. Az eredeti „bűnbeesés” következtében az ember az ellentétek és a viszály világában találta magát. Ezáltal kellene tudatára ébrednie annak, hogy egy ilyen élet nem méltó hozzá, hogy azután keresni kezdje a visszafelé vezető utat.
Létezik azonban még egy bukás. Ez a gondolkodási képesség helytelen használata, egy látszatvilág kiépítése miatt történt, amely folyamatosan kioltja benne az eredethez való visszatérés vágyát.
A természetben minden teremtmény között harmonikus kölcsönhatás áll fenn. A teremtmény és környezete megfelel egymásnak. Kiegyensúlyozott „adni és kapni” viszonyban élik meg és alakítják közös világukat. A materialista ember viszont egy látszatvilágot teremtett magának, melyben már nincs többé összhang. Helyébe állandó konfliktusok lépnek, amelyek vagy a mélyben fortyognak, vagy időnként hatalmas, pusztító orgia képében törnek a felszínre.

A megtévesztés tükre

Az eredeti egyetemes bölcsességből tudjuk, hogy az emberiség ebben a világban, melyben magát oly fáradságosan tudja csak fenntartani, tulajdonképpen nincs is otthon. Eredeti megnyilvánulási formája szerint az ember egy istenfia volt, és birtokában volt minden isteni képesség: a bölcsesség, a szeretet, a teremtés ereje. Mindezek a képességek összhangban működtek együtt egy tiszta, érinthetetlen életközegben, amelyet ezeknek az istenfiaknak szántak. A félrevezetett ember azonban megtámadta ezt az életközeget, s elrontotta. Az összhang és az ebből eredő isteni képességek így elvesztek. Ez az a folyamat, amelyre általában a „bűnbeesés” kifejezést használjuk.
Ennek az eseménynek a kozmikus távlatai meghaladják a földi ember korlátolt felfogóképességét. Hans Christian Andersen megpróbálta e folyamat egy nézetét megjeleníteni A hókirálynő (1874) című meséjében. Ebben elmeséli, hogy Lucifer egy hatalmas tükröt alkotott, melyben minden jó, ami visszatükröződött benne, semmivé zsugorodott, míg a gonosz előtérbe került, és még gonoszabb lett általa. Lucifer ezt a játékát a Földön űzte, de fel akarta vinni tükrét a mennybe is. Ám minél magasabbra jutott, kezében annál inkább remegni kezdett a tükör, mígnem a földre zuhant, és ott ezernyi darabra tört. Ezek a szilánkok az emberek szemébe és szívébe hatoltak; azóta ők a dolgokat csak zavarosan és helytelenül látják.

Illúziókból teremteni

Ez a luciferi tükör csodálatos jelképe a föld asztrális szférájának. Ez a terület az emberiség folytatólagos bukása miatt egyre inkább eltorzult és elromlott. Úgy működik az emberi tudatban, mint ama luciferi tükör szilánkja. Ebből a romlott asztrális szférából meríti az ember a gondolatait, ebből kiindulva cselekszik. Értelme segítségével ebben teremti meg illúzióvilágát. Ez az értelem egyelőre még a tévelygő ember eszköze, amelyet a látszatvilág formál és táplál. Ezért nincs ebben a világban harmónia és egység. Nem található benne két ember, akik mindenben meg tudnának egyezni, annyira ragaszkodnak egyéni jellegükhöz. S bármennyire is egymásra tudják hangolni szívüket és fejüket, valahogy mégis idegenek maradnak egymás számára. Csak amikor képesek lesznek saját fejüket és szívüket tökéletes egyensúlyba hozni, akkor tud majd áthatolni valami az eredeti isteni egységből. Az örök viszályt, amely az én és te, a mi és ti, a férfi és nő, a fej és szív, nép és nép, faj és faj között dúl, csak akkor lehet majd elsimítani.
Addig azonban a tévelyegve kereső ember minden szinten és minden tekintetben az egyik kísérletet a másikba ölti, találgatásból találgatásba merül. Az isteni szellemszikrából suttogó eredeti hang egyelőre csak a tökéletességre való meghatározhatatlan sürgetésként észlelhető. Aki azonban nem ismeri föl, hogy honnan jön ez a sürgetés, az ezt az impulzust félreérti, és azt félre is vezetik. Az nem tud megfelelően tájékozódni, és hamis célokra irányul. Életének látszólagos egyensúlya egyik pillanatról a másikra felborul – míg a szívében rejlő kulcsot tudatosan fel nem ismeri.
Az emberiség nagy része ebben a szélsőségesen váltakozó helyzetben van. A modern ember elvesztette tájékozódóképességét a világban, mely az egyetlen életforrás számára még nem áll nyitva. Így aztán nem csoda, hogy a világot a kis és nagy viszályok felhőként burkolják be; nem csoda, hogy a zűrzavar és a megsemmisülés mindennapi téma a hírekben, és az sem, hogy az emberiség oly sok gonddal küzd.

Sorscsapás – mint szórakozás

A modern ember – önvédelemből – szívesen helyezi problémájának okát önmagán kívülre, s látványosságot csinál belőle. Saját belső és külső életének szakadatlan viszályaitól úgy próbál megszabadulni, hogy tőlük eltávolodik, s komikus vagy tragikus művészi előadásként szemléli őket. Ez sokak számára csak szórakozás, azonban vannak, akik általuk szinte „felébrednek”, ráeszmélnek a valóságra. Elvont, fogalmi megjelenítés nem felelne meg erre a célra. Kőkemény sorscsapásokat mutatnak be, hogy a nézőket megdöbbentsék és felrázzák, éppúgy, mint a középkori vásári rigmusokban vagy az egyiptomi népi játékokban. Ezek a történetek arra szolgálnak, hogy felnyissák az emberek szemét… vagy pedig a feledés bódulatába ringassák őket. Ez utóbbi esetben az események számukra valami rajtuk kívül álló dolognak tűnnek, amelyek nem velük, hanem másokkal történnek meg. Az életproblémák e látszólagos tárgyiasulása valószínűleg a néző szorongatott lelkének – legalább időleges – megkönnyebbülésével jár. Nagyon fontos azonban felismerni, hogy a tömegszórakoztatás legfőbb célja, hogy a szívben lángoló hívást elfojtsa.

Megtisztulás önismeret által

A világirodalom híres alkotásai is ugyanezeket az állandóan visszatérő kérdéseket vetik fel, de elsősorban nem azért, hogy kíváncsiságot ébresszenek és a szórakozás iránti igényt kielégítsék. Az emberi lét kérdéseit egy magasabb szintre emelik, hogy hallgatóikat elgondolkodásra ösztönözzék. Az olvasónak saját képzelőerejét is meg kell mozgatnia, hogy felismerje és átélje, amit a szerző szeretne kifejezésre juttatni. Így tudja önmagát mintegy tükörben szemlélni. A szereplők sorsának részese lesz, belátást nyer mások és ezáltal a saját életébe is. Akkor már nemcsak a „többiek” azok, akiknek szembesülniük kell a sorssal, amely miatt bűnbe keverednek, s amely szenvedést mér ki rájuk. Akkor az ember ebben az „eljátszott életben” önmagára ismer. A nagy költők, művészek és zeneszerzők így ajándékozzák meg nézőiket és hallgatóikat a lehetőséggel, hogy saját magukban átlépjenek egy határt. Általuk néha megérinti az embert valami emelkedettebbnek a lehellete, a sejtése is, amellyel az illető művész maga is érintkezésbe került.
A megértéstől az életmegváltoztató belátásig azonban gyakran még hosszú út vezet. A látás, az átlátás még nem maga a győzelem. Hosszasan elgyönyörködhet valaki az esztétikus alkotásokban, amelyek az ő saját alapvető helyzetét tükrözik, ez azonban még nem jelent kiutat belső konfliktusaiból. A kiút akkor lehetséges, amikor végre megszületik a felismerés, hogy a kifinomult kulturális alkotások világa is csak egy félrevezető, képzelt világ. A kiutat csakis akkor lehet meglelni, ha saját tudatunkban a kultúra termékei is mint illúziók lepleződnek le. Csak ekkor halljuk meg belső fülünkkel az igazságot. Csak ekkor tud az ember az új módszerek szerint cselekedni, melyek feltárulnak számára. Ez az út vezet ki az illúzióból és szabadít meg a viszálytól, mely illúziókból keletkezik.

Háború és béke a téridő világában

A háborúskodás egyidős az emberiséggel, és a békeállapot állandó kísérője. E két pólus az élet szinte minden területét befolyásolja, és minden időkben mély nyomokat hagyott maga után. Mindkét pólus a politikai törekvések hatalmi eszköze. Egyének, családok, nemzetségek, népek, országok és egész kontinensek keresik mindig azt a közös alapot, amelyre támaszkodva a többi csoporttól el tudnának különülni, vagy azokat barátjukként meg tudnák nyerni.

A családokban az öröklött tulajdonságok képezik azt a véralapot, amely ezt a kis csoportot összetartja. A nagyobb kötelékek esetében pedig a közös, a vérbe szinte bevésődött történelem tartja össze az embereket. Az országok és a kontinensek viszonyában pedig sokszor az áru- és pénzforgalom globalizálásáról folytatott viták játszanak szerepet. Egyének és csoportok határokat vonnak, melyeken belül elegendő hatalmat tudnak maguknak kiépíteni ahhoz, hogy másokat megtámadjanak. Az ember kiválaszt magának egy bizonyos felségterületet a földgolyón, és megpróbálja ezt önmagának bebiztosítani. Ez lehet egy darab földterület, de lehet akár egy bizonyos részesedés is a gazdaságban, a politikában, a kultúrában vagy a társadalmi életben.
Ez érvényes mind az egyénre, mind a csoportokra. A felségterületek ‘lakói’ – megszabott határok között – megpróbálnak egyetlen szervezetként viselkedni, folytonosan terjeszkedni vagy pedig a már megszerzett pozíciójukat megtartani.
És ahol ez a terjeszkedés a saját felségterület határainak átlépésével fenyeget, és egy másik élő szervezet felségterületére hatol be, ott feszültségek keletkeznek. Ha ezek a feszültségek fokozódnak, nyílt csatározásra kerül sor, amit aztán háborúnak nevezünk. Ha pedig sikerül megmaradni az áruk, pénzeszközök és a kultúra harmonikus cseréje mellett, azt békének hívjuk.

Háború és béke a művészetben és a vallásban

Az önérvényesítési törekvés mélyen gyökerezik az emberben. Ez a harc ezért mindig is kedvelt téma volt, amely a vallásban és a művészetekben is formát öltött. Bizonyos emberek hősiességét és erényeit könnyen példaként lehet állítani a ‘gonosz elleni küzdelem’ kifejezésére. Ez a képzőművészetben és az irodalomban is sok téma alapjául szolgált. Számos vallásos irat is jelképként használta ezt a harcot, hogy a fény és a sötétség között az emberben és a világban zajló küzdelmet ábrázolja. A Bibliában ez áll: Honnét vannak háborúk és harcok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek? (Jakab levele, 4)

Háború és béke a tudományban

Egy tudós célja elvileg az, hogy megtalálja az igazságot, azaz hogy felismerje az összefüggést bizonyos jelenségek között, pl. a természetben, az emberben, a mindenségben, a biológiai fejlődésben, a pénz- és áruforgalmi folyamatokban, a betegségekben, vagy magában a tudományban. Ez a tudásvágy nagy fejlődést hozott és hoz még most is a technika területén. Gyakoriak voltak az olyan találmányok vagy felfedezések, melyekről a kutatók úgy vélték, hogy az emberiséget áldásként fogják majd szolgálni. Azonban sok találmányt igen gyorsan a hadviselés tökéletesítésére fordítottak – gyakran maguk a feltalálók megbízói tették ezt. Így az embernek ember ellen folytatott ‘hősies’ harca végül egy abszolút érzelemmentes, és – a Genfi Megállapodás ellenére – igen hatékony, tömegpusztító fegyverekkel vívott háborúvá fajult. Miközben tehát a tudomány egyfelől az életkörülmények javítását eredményezte, az embertárs megsemmisítéséhez is egyre gyorsabb és hatékonyabb módszereket szolgáltatott.
Ennek a megállapításnak a kapcsán fel kell tennünk magunknak a kérdést: miért esik meg oly gyakran, hogy egy bizonyos célra törekedve ennek pont az ellenkezőjét aratjuk le? Pál ezt a következő szavakkal fogalmazza meg: Mert nem azt mívelem, a mit akarok, hanem a mit gyűlölök, azt cselekeszem… Mert nem a jót cselekeszem, melyet akarok; hanem a gonoszt cselekeszem, melyet nem akarok. Ez a kijelentés kétségkívül mindenkire ráillik, hiszen az ellentétek világában élünk. Hérakleitosz görög filozófus (Kr.e. 540-480) írja: A helyesnek a fogalmát nem ismernénk, ha a helytelen nem létezne. Ez a háború és béke esetére is pontosan érvényes. Ebben a világban az ember a békét csak úgy ismerheti meg, ha a háborút már megélte.
A tudós állandó vágyakozása az igazság után, és állandóan feltett ‘miért’ kérdése az emberben lévő kettős működésből keletkezik. Ott van benne egyrészt az az erő, amely a magasabb szférákhoz emeli fel, másrészt pedig az az erő is, amely a pusztulásba hajtja őt. Ez a két erő tartja fenn az ellentétek dialektikus létterületét.

A világ szimmetria-töréssel keletkezett

Az emberek csoportokat alkotnak. Ezeken a csoportokon belül kifejlődik az információ, az ismeretek, az anyagi dolgok stb. cseréje. A csoportok szabályozott cserét folytatnak a külvilággal is, amelynek csak oly mértékben nyitják meg magukat, hogy a saját rendszerüket ne érhesse támadás. Az ember nemcsak külső védelmi mechanizmust birtokol, hanem van egy belső védelmi rendszere is, amely a külvilággal fennálló kapcsolatát ellenőrzi. A biológiai sejt is ilyen rendszer. A Nobel-díjas belga Ilya Prigogine olyan kémiai anyagok összetételét kutatta, amelyek szintén egy belső rendszert képeznek. A kémiai anyagok ezen keverékeit disszipatív szerkezeteknek nevezte el, ami azt jelenti, hogy ezek szórják, azaz csak szűrve adják tovább az információt. Az embercsoportok is disszipatívak, és elvileg ennek következtében hiányzik belőlük az egyensúly. És ha túl messze távolodnak középpontjuktól, az egyensúlytól, keresni kezdik az elveszített egyensúlyt. Ez az egyensúly általában csak válságokat követően áll újra helyre. Az embernek nyilvánvalóan mindig el kell mennie először a szélsőségekig, hogy utána megtalálhassa a fordulópontot. Kutatásaival Prigogine ezenkívül bebizonyította, hogy a dialektikában lehetetlen a tartós egyensúly. Ez a tény egyébként mindenkor az eredeti bölcsesség egyik kiindulási pontja volt.
Minden belső szerkezetnek vagy világnak – még molekuláris szinten is – van emlékezete, amelyben a saját fejlődési folyamatára vonatkozó emlékeit tárolja. Ez az emlékezés megmutatja nekünk, hogy a tér – egy másik dimenziótól való elkülönültség – világunk alapvető tulajdonsága. Az embernek fel kell ismernie, hogy semmit sem képes érzékelni, ami anyagtalan és nem rendelkezik téridőrendi szerkezettel.
Hogyan keletkezett a tér és az idő dimenziója? Stephen Hawkins szerint mindkét dimenzió az anyag, az antianyag és az energia egymásra hatásából keletkezett. A tér és idő létezése előtt az anyag akadálytalanul energiává alakult át és viszont. Az anyag és antianyag abszolút egyensúlyban volt egymással. Az anyag valamikor – önkéntelenül – túlsúlyba került. Az anyag és antianyag közötti szimmetria említett megtörése végül is belvilággal és külvilággal rendelkező téridőrendi rendszerek kialakulásához vezetett. Ez a szimmetriatörés megakadályozta az abszolút egyensúly helyreállítását. Így azután egy téridőrendi világ született, amelyben egyensúly és krízishelyzet folytonosan váltakozik.

A háború az elhatárolódás következménye

Az élő rendszerek elhatárolódása, amint fentebb már láttuk, minden szinten bekövetkezik: molekuláris szinten, ahogy Prigogine bemutatja, és kozmikus méretekben is, ahogy Stephen Hawkins mondja. Vizsgálhatunk olyan bonyolult rendszereket is, mint pl. az ember, a család, az érdekcsoportok, egy nép, a Föld, egy tejútrendszer vagy kozmoszunk rendszere. Az említettek mindegyike a környezetéhez viszonyítva elhatárolt jellegű, és az egyensúly és krízis, ill. a béke és háború között ing ide-oda. Ennek következtében a háború és a béke vörös fonálként vonul át világegyetemünkön. Egyetlen békeidőben élő ember sem mondhatja, hogy a háború ki lett irtva a világból. A háború ekkor csupán téridőrendileg van tőle elválasztva: a háború kivonja magát az érzékelése alól. A háború mint ‘kis robbanás’ újra és újra fellobban – lévén ennek a világnak annyira alapvető jellemzője, hogy állandóan bennünk és körülöttünk lappang.
Akkor tehát nem is létezik abszolút béke? És ha mégis, akkor hol tudjuk megtalálni? Előfordulhat-e egy olyan világban, ahol minden egyes gondolat, minden ötlet, minden egyes nézeteltérés háborút jelent? Létezhet-e egy olyan világban, ahol a régi fenn akarja tartani magát, míg az új át akar törni, hogy az embert megszabadítsa a rögeszméjétől?
A mai embernek térre és időre van szüksége ahhoz, hogy kielégítse életszükségleteit. A táplálékot, amit magához vesz, senki más nem eheti már meg. A tér, amit elfoglal, senki másnak nem áll már rendelkezésére, és szakadatlanul védelmeznie kell. Mihelyt életerőnk megcsappan, a külvilág egyre inkább szorongatni kezd bennünket. Ez a fokozódó szorongatottság pedig nem más, mint a többi ember vágyainak nyomása, akik a mi terünkre és a mi táplálékunkra formálnak igényt. Így a háború számos különböző szinten jelenik meg. A világban tombol a háború a hatalomért, tekintélyért, gazdagságért stb. Van azonban olyan háború is, amelyet ötletekért, ideológiákért és magas célokért folytatnak. Háborút vívnak az elismerésért a politikában, a gazdasági életben és a művészetben is.

Az abszolút béke

De miért okoz fájdalmat nekünk ez a háború? Az ember az abszolút békéről álmodozik. Ez az álom vágyként hatja át, a honvágyhoz hasonlatosan. De hogyan képes valaki az abszolút békére vágyakozni, amikor ez a béke a mi világunkban lehetetlen? Ez a kérdés a kétségbeesés érzését kelti bennünk. Hiszen egyrészt valahol mélyen sejtjük és vágyakozunk rá, másrészt pedig ott van a teljesülés lehetetlensége. És mégis, belsőleg az ember egy háború nélküli világra vágyakozik, olyan békét remél, amelyet mélyen önmagában lehetségesnek érez, és amely őt újra meg újra arra ösztönzi, hogy keresse ezt a békét.
Ha viszont világunk alapját a szimmetriatörés és a diszharmónia képezi, akkor ennek a legmélyebb bensőnkben rejtőző vágyakozásnak túl kell mutatnia ezen a világon! Mi viszont képtelenek vagyunk arra, hogy bármit is elképzeljünk, ami túlhaladja világunk korlátait. Ha a békére gondolunk, az a kép jelenik meg szemeink előtt, hogy ember és állat békében él egymással. Ha azonban nem létezne diszharmónia, akkor a végtelen és az örök nyilvánulhatna meg, egy olyan világ, amelyben az ember fölülemelkedne mindazon, ami a megszokott világgal kapcsolatos.
A természeti birodalmak azért élnek, hogy meghaljanak, és azért halnak meg, hogy azután újra éljenek. Csak az ember szenved az ellentétek játékától? És mi a szenvedése oka? Mert érzékeli, hogy valami hiányzik neki. Hiányozni viszont csak olyasvalami tud, amit valamikor birtokolt. Erre a bizonyos valamire nincsenek szavaink, csak megközelítéseink, analógiáink és jelképeink. Ezt a bizonyos valamit talán úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a béke, amely minden észt felülmúl.
Egyik oldalon jelen vannak a háború és a béke egymást követő állapotai. Ezek egy kibontakozó kultúra fázisai. Másik oldalon pedig ott van a béke, amely minden észt felülmúl. Ebből a tökéletes békéből bontakozik ki a teljesen másféle gondolkodás, szemléletmód és cselekvés. A háború és a földi béke összetartoznak. Úgy lehet meghatározni őket, hogy az egyik a másikkal ellentétként áll szemben, így egymástól elkülöníthetőek. Érzékszervi észlelőképességünk révén csak úgy tudunk bármit is érzékelni, ha az illető dolgot egy másiktól elhatároljuk. Érzékszerveinkkel azonban csak egy látszólag stabil világot, egy látszategyensúlyt érzékelünk.
Ami azonban ebben a világban kínoz, nem hagy békén, és ismételten nyugtalanít bennünket, az nem más, mint az abszolút egyensúlyra való emlékezés, egy olyan békére, amely minden észt felülmúl. Az ember – hol erősebben, hol gyengébben – sejti, hogy az ehhez a békéhez vezető kapu őbenne magában található. Kínlódása abból adódik, hogy ez a kapu teljes erővel vonzza, és ugyanakkor a legnagyobb félelmet éli át, mivel az áthaladás következményeit nem tudja felmérni.
Ha viszont ez a kapu létezik – és biztos, hogy létezik –, hogyan közeledhet hozzá az ember, és hogyan haladhat át rajta? Ha ez a kapu minden viszály megszűnését jelenti, miért ne akarna akkor bárki is áthaladni rajta? Nem úgy van-e valójában, hogy éppen az úgynevezett békére való törekvésünk tartja szorosan zárva ezt a kaput? Csak ha tudatosul bennünk, hogy a földi békére való törekvésünknek ugyanaz a következménye, mint a háborúra való törekvésnek, csak akkor válhat láthatóvá számunkra ez az örök békére nyíló kapu.

A téridőrendi világunkban képződő bármely szerkezet állandóan a földi béke és a háború pólusai között vándorol ide-oda. Az ember ugyanezt teszi. A két pólus közötti feszültségi térben éli át tapasztalatait, egészen addig, amíg legmélyebb bensőjéből, a szívéből újra olyan erők kezdenek áramlani, amelyek teljesen más szerkezetűek, teljesen más világból valók. Akkor megkezdődik a tér és idő befolyásainak folyamatszerű semlegesítése. A vágyakozás és az akarás megtisztul, és az ember eredeti céljára irányul. Olyan hit bontakozik ki bennünk, amely hegyeket tud elmozdítani. Ez a hit képezi az abszolút békéhez vezető kapu kulcsát. Ebben a folyamatban létrejön egy egészen más, nem ebből a világból való szerkezet, az abszolút egyensúly.

Igazság, szabadság és kard

„És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (János 8,32). Miféle igazságról beszél az evangélium? És milyen ez a szabadság? Időtlen idők óta léteznek ugyanis olyanok, akik saját igazukért vagy saját szabadságukért harcolnak.

A világtörténelem azt bizonyítja, hogy az igazsághoz és szabadsághoz vezető útért küzdeni kell. Mindenki ráébred egyszer, hogy valójában nem gondolkodhat, beszélhet és cselekedhet úgy, ahogyan igazán szeretné. Majd később, saját eredetén töprengve egy nap arra is rádöbben, hogy fogalma sincs, honnan származik ő maga vagy akár az emberiség. Ez a felismerés azonban jórészt igen hosszú belső – és gyakran külső – küzdelem árán szerezhető csak meg. Az igazsághoz vezető út kétségkívül magán viseli tehát a kard jelét.
Máté evangéliuma 10. részének 34. versében Jézus azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert”. Jézusban nem a teológia testesül meg: Ő egy tiszta léleklény, aki az igazságban és szabadságban áll. Ő egy az isteni életterülettel. Ezért mondhatja, hogy vissza fog térni Atyja birodalmába. És szavával – Kövessetek! – az igazsághoz és szabadsághoz vezető útra hív minket.
Az erő, amelyről és amelyből tanúskodik, az egész emberiséget felöleli, és szívükön keresztül megszólítja mindazokat, akik elérkeztek a visszatérés kapujához. Az isteni világosság sugárzása megérinti és kiemeli őket az én korlátai közül, mely minden harc forrása. Az emberek azonban félre is érthetik ezt a hívást: ahelyett, hogy feladnák énjüket, hogy „követhessék Őt”, megerősítik és megkeményítik azt, bezárkóznak önhittségük elefántcsonttornyába. Ekkor az a rögeszméjük támad, hogy egyedül őket választották ki erre a különleges feladatra, és egyedül csak ők „ismerik Istent”.
Akik ehhez hasonló érzéseket táplálnak, azoknál az önámítás könnyen valóságos védőbástyává fejlődhet. Saját világukat, saját gondolataikat és saját vallásukat emelik erkölcsi magaslatra. Aki hisz nekik, könnyen befolyásolhatóvá válik. Így növekszik a másokkal szembeni türelmetlenség, míg végül a kardhoz, vagy a belőle származó kifinomult, pusztító fegyverekhez nyúlnak. Ennek következtében egész vérpatakok folytak – és folynak még ma is – az emberek saját igazáért és saját szabadságáért.
Átélvén ezeket a keserű tapasztalatokat, valami mégis megváltozhat az emberben. Gondolkodni kezd, hogy ezeknek az oly „nagy és hatalmas” embereknek vajon igazuk volt-e, s hogy a vérontás valóban meghozta-e az áhított szabadságot. Ezek a kérdések minden háború után felvetődnek, amikor győztesek és vesztesek a sebeiket nyalogatják. Ilyenkor lassan, fokozatosan egy másféle fény ragyoghat fel: egy belső fény, amely a szabadságot és az igazságot teljesen másképp értelmezi, mint a tömegek.

Vágyódás az alapvető szabadságra

Mintegy 700 évvel ezelőtt a Nyugat lakossága küzdeni kezdett a szabadságért. Szembeszegült a hercegek és főpapok alkotta törvényekkel, melyek egyszerre üressé és hamissá váltak, mert nem voltak tekintettel az emberekben ébredező egyéni látásmódra, a szabadságra és igazságra irányuló vágyakra. Egyszóval nem vették figyelembe az egyén „alapvető szabadságát”, melyet manapság „az alapvető emberi jogoknak” nevezünk. Az európai nemesség és papság mellé egy harmadik osztály, a középosztály emelkedett, mely többé nem hagyta, hogy keresztülgázoljanak rajta. Ez vezetett a Francia forradalomhoz. A forradalmárok eszméi, a szabadság, egyenlőség és testvériség felkerültek a zászlókra, és megindították a tömegek szívét. Eredetileg talán nem voltak szabadok, egyenlők és testvérek az emberek? Ezek a nagy eszmék felidéztek valamit az eredeti, alapvető jogokból (és… kötelességekből!), melyek az emberi szívben gyökereznek. Az idealista gondolkodók a Paradicsomot a földön akarták megvalósítani, s az elnyomott, kizsákmányolt tömegek mohón kapaszkodtak ezekbe az eszményekbe. Ám mi lett az eredmény? Ismét csak az erős gyarapodott a gyengék kárára. Minden ugyanúgy folyt tovább, mint a hercegek feudális rendszere és az egyházi hierarchia idején, de most alacsonyabb szinten. Szabadelvű gazdasági rendszer bontakozott ki, amely lehetővé tette, hogy az erős kizsákmányolja a gazdaságilag gyengét. A szabadság lángja fokozatosan kihunyt, az egyenlőség hamarosan háttérbe szorult, a testvériséget pedig csak az azonos értékeket vallók gyakorolták egymás között.
A szabad szellemek azonban ismét lázadni kezdtek. Legbenső lényükben valami meghatározhatatlan dologtól megérintve, és ama vágyuktól sarkallva, hogy embertársaikat láncaiktól megszabadítsák, szocialista és kommunista ideológiát hirdettek. Az eszmék vörös zászló alatt masírozva terjedtek. Valaki egyszer azt mondta: „Ha húszéves korodban nem vagy szocialista, akkor nincs szíved. De ha negyvenéves korodban még mindig szocialista vagy, akkor nincs eszed.” Ez azt fejezi ki, hogy az eszmék megvalósításához a szociális tudatnál többre volt szükség.
Ezután a munkásosztály felszabadításának kellett volna a megoldást jelentenie. „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete.” Ezek a Kommunista Kiáltvány első szavai, melyet Marx Károly és Engels Frigyes 1848-ban tett közzé. A folytatás pedig: „A vén Európa összes ereje szent szövetségre lépett, hogy kiűzze ezt a kísértetet: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, a francia radikálisok és a német rendőrspiclik.”

Új tudatosságnak kellett kifejlődnie

A tömegek számára a proletárdiktatúra, az osztálynélküli társadalom egyenlővé vált a szabadság fogalmával. Egy új tudatosságnak kellett kifejlődnie. Az emberek azt várták, hogy a forradalom után mindenkinek képességei szerint kell majd dolgoznia, s a szükségletei szerint részesül a javakból. Hatalmas harc vette kezdetét az eszmék megvalósításáért. Ma, a kommunizmus összeomlása után, amikor a szocializmus már nem jelent egyebet emberszeretetnél, könnyű ítéletet hozni. Ám amíg mindez megvalósult, temérdek vér és könny folyt Európában és majdnem minden országban, melyre Európa hatással volt.
A 20. század második felére világossá vált, hogy a kollektív szabadságot nem lehet megvalósítani. A fiatalság nagy része igyekezett megszakítani kapcsolatát a társadalmi renddel. Az erkölcsi eszmék idejétmúlttá váltak, és félredobták őket. „Szeretkezz, ne háborúzz!” – énekelték a hippi mozgalom virágos ifjoncai. Ez volt az emberiségnek ígért szabadság? 1968-ban a nyugat-európai egyetemeken a tiltakozó mozgalom elérte tetőpontját. Az „ezeréves parókás uralomnak”, a tekintélyelven alapuló hagyományoknak véget kell vetni – követelték a diákok. És ismét felmerül a kérdés: mi lett mindennek az eredménye?
Néhány nyugati országban a baloldal, a jobboldal és a centrum-csoportok egybeolvadtak a jóléti államban, ahol az egyén kénye-kedve szerint élhet. A személyes karrier fontosabbá vált, mint a partner vagy a család boldogsága. A jóléti állam rengeteg lehetőséget kínál, hogy összes vágyunkat és szenvedélyünket kielégítsük. Egyre kevesebben kezdeményeznek mély kapcsolatokat, és egyre többen fordulnak el a lelkiismerettől és az erkölcstől, hagyván, hogy az idő árja magával sodorja őket. Vajon hová?
Az idegi rendellenességek egyre mindennaposabbak, s a pszichológusok úgy érzik, hogy az ő feladatuk az emberek szétzilált belső valóságának helyreállítása. Lelketlen bálványok manipulálják a még öntudatlan tudatot. Azon fáradozunk, hogy testünk szép legyen, s az is maradjon. Ügyelj a korodra! Változtasd a halált – mely az egyetlen biztos dolog – valami széppé! Létezik ma egyáltalán olyan láncszem, mely kapcsolatban áll az általunk keresett szabadsággal és a megtalálni remélt igazsággal?

„Én rontottam el”

Ily módon az embernek át kell kelnie a csalódás és szenvedés mély völgyén – akár egyedül, akár a csoporttal, amelyhez tartozik –, hogy így felismerhesse a Krisztus ígéretét, s hogy eljusson arra a pontra, amikor saját hibáiért már nem mást okol, hanem önmagát. Aki küzd, azt új belátással ajándékozzák meg. Ekkor az Ő a hibás!-t felválthatja az Én rontottam el. Saját benső lényünkben ekkor Krisztust nem bálványozott képként, hanem tisztító és megújító erőként éljük meg. Ez a Krisztus-erő leleplezi előttünk az illúziókat, de ugyanakkor lehetővé teszi számunkra azt is, hogy a megszabadulás valóban új útjára térjünk. Ez az erő lesz az alapvető megváltozás, a felszabaduló belső bölcsesség, a Gnózis zászlaja, mely ennek a természetnek minden nehézségén felülemelkedik.
Így a világgal és az általa nyújtott lehetőségekkel szemben józan magatartás alakulhat ki. Ebben pedig meglelhetjük annak a készségnek a csiráit, melynek segítségével képesek leszünk elfogadni egy olyan magasabb világot, melynek semmi köze sincs a földi csatamezőkhöz. Ekkor Krisztus szavai – „Legyőztem a világot” – időszerűvé válnak, s egyszersmind tudtul adják a feladatot is. Mert csakis a szenvedélyek kormányozta alacsonyabb élet feletti győzelem után lehet meglelni az emberiség által oly régen keresett szabadságot és igazságot.
Aki elfogadja Krisztus szellemi kardját, az megtapasztalja, hogyan metszi keresztül a földi lét kettős természetét e kard. Ekkor új, a lélekhez tartozó tudat alakul ki, mely messze meghaladja az én korlátait. Ez a tudat nem hajlik se jobbra, se balra: csak a keskeny, egyenes ösvényt követi fölfelé. Annak a zarándoknak ajándékozza oda magát, aki nem hátrál meg a Krisztus kardja elől, aki állhatatos marad. Az ilyen embert tudatos intuícióval ruházzák fel, amely lehetővé teszi számára, hogy segítse és szolgálja embertársait – nem valamiféle segélyegylet mércéje szerint, hanem másokban ugyanezt a képességet felszabadítva, és segítve őket, hogy ők is felülemelkedhessenek az embertársaikkal vívott küzdelmeken. Ez az intuíció csakis a lélek visszanyert szabadsága által fejlődik ki, mely így egyesülhet az abszolút igazság forrásával. A bűnök megtapasztalása és átélése végül is meghozza az emberiségnek a rég megígért gyümölcsöt. „És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.”