Pentagram 2002/1

„Minden tetszett itt nekem, kivéve saját magam”

 

A térbeli dimenziókra vonatkozó ismeret évszázadok során alakult ki. Az európai festészetből tudjuk, hogy a reneszánsz koráig a perspektíváról vajmi kevés fogalma volt az embernek. Mélységet, teret, nagyságot, a vonalak lefutását és a felületek helyzetét csak érzés szerint ábrázolták.

 

A fantasztikus egyiptomi piramisok, a görög templomépítmények és a rómaiak városépítészeti teljesítményei dacára a képzőművészek számára nem volt egyszerű dolog, hogy a testeket két dimenzióban, felületeken ábrázolják; nem is szólva arról a nehézségről, amelyet a háromdimenziós szerkezetek két dimenzióban való lerajzolása jelentett. A két dimenzió törvényei ismertek voltak, és ezért a síkszerű rajzolásnak és festésnek megfelelő rutinja alakult ki. A felületen való mélység- és térábrázolás technikája azonban akkoriban még nem fejlődött ki.
Csak a XV. században fedezte fel a firenzei építész, Brunelleschi azt a módszert, hogy miként lehet egy felületen képzetes iránypontokkal mélységérzetet kelteni. Amikor az olasz reneszánsz elérte csúcspontját, a filozófia, a művészet és a kultúra megszabadult az egyházi dogmák hatalmától. Ezáltal olyan életlégkör jött létre, amely kedvezett az egyéni tudat fejlődésének. Az emberek sok, addig ismeretlen dolognak ébredtek tudatára.
Távlatokban látni, az a tudat kérdése. Vannak, akik egyfajta távcső-tudattal látnak, bizonyos távolságból mindig csak egy részletet ismernek fel. Mások egy halszem perspektívájával látnak. Látószögük szélesebb, és pillantásukkal úgy át tudnak fogni például egy teret, hogy a ’homlokzatot’ és az oldalakat egyszerre látják. Vagy egyidejűleg látják a talajt, amelyen állnak, és a felettük lévő felhőket.

 

MINDEZEK KELLŐS KÖZEPÉN HAT A NEGYEDIK DIMENZIÓ

A világot és mindent, ami benne található, meg lehet mérni és ki lehet fejezni a három dimenzióval: hosszúsággal, szélességgel és mélységgel. Ez a három dimenzió jelzi az emberi tértudat határait. Ám e mellett, e mögött és mindezek kellős közepén hat még egy negyedik dimenzió is, amelyen manapság sokat gondolkoznak, és amelyről sok a találgatás. Feltételezik például, hogy az olyan tényezők, mint idő, élet, és fény ezzel az ismeretlen dimenzióval függenek össze, csakúgy, mint a kvázi mindenütt-jelenvalóság is, amelyhez az Internet segítségével, a jumbo-jettel, vagy a mobiltelefonok segítségével igyekeznek közel férkőzni.
A Modern Rózsakereszt irodalmában vannak különböző fejezetek, amelyek a negyedik dimenzióra utalnak. Megszólítják a képzelőerőt, és a gondolkodást új irányokba terelik. Egy bizonyos pillanatban – teljesen váratlanul – még megvilágosító, mindent megmagyarázó belátást is ajándékozhatnak.
Ilyen jellegű szövegrészletek találhatók például Jan van Rijckenborghnak Valentin Andreae Christianopolis című könyvéhez írt magyarázatában. Ebben a műben egy hajótörést szenvedett emberről van szó, aki egy parányi szigetre vetődik. Minden tetszett itt nekem, kivéve saját magam. Ezek a szavak adhatnak ilyen megvilágosító belátást. Ezek csak olyan valakitől származhatnak, aki élettapasztalat révén nagy önismeretre tett szert.

 

AZ IRIGYSÉG ÉS A RÁGALOM VIHARAI

A hajótörött olyan világból jött, amely csak zsarnokságot, csalást és kétszínűséget nyújthatott neki. Mindezeket türelmesen elviselte, de végül mégis kivonult belőle, hogy egy ’másik világot” keressen.
Az utazás során ezer veszélynek volt kitéve, amelyek mindig együtt járnak a tudásvággyal. Fantázia nevű hajója a tengeren az irigység és a rágalom viharaiba került. A hullámok magasra csaptak, és a hajó végül elsüllyedt. Amint a hajótörött ismét magához tért, felfedezte, hogy ő az egyetlen túlélő, és hogy már csak egy szál inge maradt.
A csodálatos szigetet, amelyet elért, Caphar Salama-nak nevezte, ami ezoterikus elnevezése Isten mindenütt jelenlévő bölcsességének és szeretetének, amelyet fejek, szívek és kezek egy szellemi gyújtópontban összpontosítanak.
A szigeten sok őr van. Egyikük az utazása felől kérdezi a hajótöröttet. Azután arra kéri őt, menjen vele Krisztiánopolisz városába, ahol a lakosság az idegenek és száműzöttek iránti szokásos jóakarata révén ellátná őt minden szükségessel. És még hozzáteszi: „Szerencsés vagy te, akinek a sorsa úgy hozta, hogy ilyen szörnyű hajótörés után éppen itt vetődjön partra.” Ő csak annyit tudott felelni: „Istennek legyen hála! Dicsőség Istennek!”
Hány embernek kell még ezt a belső hajótörést elszenvednie? Bárhonnan is jönnek, Caphar Salama szigete várja őket. Elkerülhetetlen, hogy oda érkezzenek. Ez a kis folt azután az ő egyetlen, szilárd alapjuk, egyetlen menekvésük!

 

A HELYREÁLLÍTÁSHOZ MINDEN ÉPÍTŐANYAG MEGVAN

Egy szellemi iskola egy ilyen darabka szilárd alap a viharos élettengerben. A kereső ember szívében lévő mágneses elv pedig az egyetlen darabka szilárd alap az emberben magában. A rózsa, a szellemszikra-atom, ez a parányi részecske a Mozdíthatatlan Birodalom érintkezési pontja. Ez a pont tartalmaz minden utasítást és minden építőanyagot a hajótörött teljes talpraállításához. Ezeknek az utasításoknak és építőanyagoknak köszönhetően új hajót, új testet tud építeni, amely elvezeti őt a negyedik dimenzióba.
Krisztiánopolisznak két nézete van. Háromdimenziós, vagyis mérhető, megérinthető. Egyrészt tehát a durva anyag elemeiből épült. De – és ez a legfontosabb nézete – négy dimenziós is. Ez azt jelenti, hogy egy teljesen új életbe való beavatás kapuja. Azon lelkek magasztos közösségéhez bocsát be, akik két világ lakói.
Krisztiánopolisz háromdimenziós értelemben az az életközösség, amely emberfők, szívek és kezek által a földi világban hatékony. Négydimenziósként szemlélve, Krisztiánopoliszt közvetlenül megélheti bárki, aki hajótörést szenvedett és találkozott önmagával.

 

SAJÁT ÖNVALÓNK TELJES MEGTAGADÁSA

A negyedik dimenzió akkor válik valósággá, ha az isteni vigasz, a Szent Szellem ereje behatol a lélekbe, amely minden szenvedésén és harcán át megváltásra vágyik.
Ha valakiben az alantas természet összetört, és az illetőt az az égő vágyakozás izzítja át, hogy segítsen embertársainak, akkor mindent feláldoz, amit még birtokol. Feláldozza lelkét, hogy teremtménytársát megszabadítsa, és egy magasabb életbe vezesse. Ez Jézus Krisztus magasztos példája alapján, abszolút önmegtagadásban történik. A minden élő iránt érzett szeretet eme útján növekedik az új ember. Ez már nem az énjéből élő ember, hanem az, aki a benne élő lélek útját követi.
Ez az új ember szilárdan elszánt. Mindent megtesz, ami ahhoz szükséges, hogy alkalmas legyen a változás folyamatára. Mindennapi életét annak az Isten-erőnek rendeli alá, amely szívében megnyilatkozásra vár. Ez az erő hétszeres. Magába foglalja és körülveszi a hét világmindenséget. Ezért hét születéshez is vezethet.

 

ANÉLKÜL, HOGY MÁSOKAT MEGBÁNTANA

Aki ezt az erőt fel tudja szabadítani, akinek sikerül a saját lényében ezt az erőt keringésbe hozni, az elkerülhetetlenül alapvetően és teljesen megváltozik. A főszentély aztán teljesen új tulajdonságokat nyer. A János-ember, az útegyengető, ettől kezdve az ösvényt kezdi járni. Eloldozza magát szokásos, polgári életétől, anélkül hogy másokat megsértene, és anélkül hogy kötelességeit elhanyagolná. A polgári élet mindazonáltal elveszti a maga kényszerű és mondvacsinált értékeit. Pusztasággá válik számára, amelyen át kell vonulnia.
Aki – mint a Keresztelő – így útra kel, az találkozik is a Jézus-emberrel – az új lélekkel –, és életét önként, tudatosan és teljes bizalommal rábízza erre az új vezetőre.
Belép a negyedik dimenzióba, amelyből kiindulva dolgozni tud azokért, akik még az első három dimenzióban tévelyegnek. Emberhalász lesz. Megmenti a fuldoklót, és elvezeti őt Krisztiánopoliszba.
Járhatatlan-e ez az út a XXI. század embere számára? Az éntudatból nézve igen, mivel az én nem képes túllátni a három dimenzión. Megpróbálja onnan elképzelni a negyedik dimenziót, de be kell látnia, hogy erre képtelen. Az odavezető út viszont még nem feltétlenül lehetetlen! Az kell hozzá, hogy az emberben lévő örök lélekelv már hatékony legyen. Ez hív, integet és sarkall. Eleinte mindezeket a hatásokat helytelenül ítéljük meg. Az ember saját magának áll útjában. Minden tetszett itt nekem, kivéve saját magam. Ez a legnagyobb felfedezés, amit valaki tehet.
A szigetre érve tanulja csak meg az ember, milyen is valójában egy pártatlan szem, egy fegyelmezett nyelv és a helyes magatartás. A pártatlan szemet csak akkor tudjuk megkapni, ha már nem az énnel észlelünk. A szem megváltozik, ha a bensőből felemelkedik az igaz emberszeretet. Ekkor keletkezik a fegyelmezett nyelv iránti igény is, vagyis hogy egyetlen olyan szó sem hagyja el a száját, amely másokat megsértene, vagy amelyet később meg kellene bánnia. A pártatlan szem keresi, ami elveszett, hogy felemelje, és új, magasabb rendű életre hangolja. A fegyelmezett nyelv pedig tanúskodik mindarról, ami az ember örök békéjére szolgál. A szem és a nyelv azon vágyából, hogy a Világosság szolgálatába álljon, minden erőltetés nélkül kialakul a helyes magatartás a teremtett világgal és lakóival szemben.

 

SZERETETTEL ÉS BÖLCSESSÉGGEL KÖRÜLVENNI

Tehát a pártatlan szem, a fegyelmezett nyelv és az ehhez illő helyes életvitel az a három pont, amely most többé-kevésbé egy irányponttá olvad össze. Ekkor egészen új távlat nyílik meg. Ebben az iránypontban ugyanis eltűnhet az én, és helyet teremthet annak, aki a három dimenzióban élő embertársait se el nem ámítja, se elméleteket, leckéket vagy szép szavakat és eszméket nem erőszakol rájuk.
Ez a negyedik dimenzióból élő ember képes szeretettel és bölcsességgel körülvenni kereső és tévelygő embertársait, és helyes magatartásával teljesen új utat mutatni nekik az életben, azt az utat, amely a negyedik dimenzióhoz vezet.
Mert aki a Fantázia nevű hajóval kifut, az az önmagában rejlő igazi ember keresésére indul. Őt nem a nagyvilági strandokon fogják köszönteni, hanem Caphar Salama csöppnyi szigetén. Ott üdvözlik majd, és meghívják, hogy lépjen be Krisztiánopolisz városába. Ott megtanul mindent, amit még meg kell tanulnia. Megtanul más távlatokban látni.
Olyasvalaki szemében, aki még sohasem járt ott, Caphar Salama nem jelent többet egy apró, fűvel borított szigetnél. Egy hajótörött szemében azonban túlélési lehetőséget rejt. A megmentett szemében pedig olyan terület ez, amely a szeretet ajándékozásának számtalan ismeretlen lehetőségét kínálja.
A fantaszták, koldusok, kuruzslók, színészek, a ’minden lében kanalak’ és rajongók végeláthatatlan seregei, akik turistaként akarják felkeresni, a szigetet nem találják meg. De azok számára, akik meg akarnak tanulni egy egészen új életfelfogás alapján látni, beszélni és élni, ez a hely tele van lehetőségekkel. Feltéve, hogy az ilyenek hajótörést szenvedtek önmagukban, mentesek minden előítélettől és feltételtől, akkor, mint a gyerekek, teljesen új életpályát kezdhetnek meg. A kedvező fejlődés minden feltétele adva van.
Egy ilyen embert a sziget őrei a következő szavakkal üdvözölhetnek: Így már semmi ok sincs arra, hogy ne élvezd a birtokunkat.

Ahol a nagy illúzió szertefoszlik, ott kezdődik az igaz élet

 

Korunk embere saját halandó énjét követi. Abban az illúzióban él, amelyet a földi élet kínál neki. Az illúzió szó látszatra, olyan csalóka álom- vagy gondolatképre utal, amelyet az ember csak kerget, de amely sohasem válhat a várt valósággá.

 

A jóléti társadalmak polgárának rohanó élete az érzéki észlelések körül forog. Az érzékek azonban csalnak. Olyan világot varázsolnak elénk, amely – az örökkévalóság fényében szemlélve – mulandó, ezért gyakorlatilag nem is létezik. Az érzékszervek a felfogott ingereket impulzusokká alakítják, melyeket azután a tudatnak továbbítanak. A tudat pedig megrostálja őket: ami megfelel neki, azt felveszi, ami nem, azt elutasítja.
Az érzékszervek a tudatot benyomások és valótlanságok folytonos áradatával nyugtalanítják. Az ember pedig mindennapi élete során megpróbál ezekhez ragaszkodni. Gondolkodni és rágódni akar rajtuk. Álmodozik róluk, és hagyja, hogy az álmok még jobban félrevezessék. Végül kiderül, hogy elvárásai oly messze vannak a realitástól, hogy megvalósításuk nemkívánatos eredményeket hoz. Ily módon az eredeti célnak gyakran épp az ellenkezőjét éri el.
Magától értetődően sok módszert fejlesztettek már ki azzal a céllal, hogy az érzéki benyomásokat megerősítsék és úgy magyarázzák, hogy az jobban megfeleljen az elvárásoknak. Ilyen módszereket alkalmaznak többek között az oktatásban és a reklámokban. Ezek miatt egyre sűrűbb lesz a háló, amelybe az ember belegabalyodik. Ebből az önmagában zárt világból kitekintve érzékeli aztán önmagát és környezetét.
Az így kialakuló tudat végül megtanul különbséget tenni az illúzió és az általában igazságnak nevezett dolgok között. Az igazság ebben az értelemben az érzéki valóság olyan értelmezése, melyet a mindenkori uralkodó kultúra ír elő. Ami azonban az egyiknek illúzió, az a másik számára igazság – és megfordítva. A hétköznapi élet éppen ezért az egyik ember számára kőkemény valóság lehet, amelyben küzdenie kell családjáért, munkahelyéért és eszméiért. Minduntalan új módszereket kell keresnie, hogy életben maradjon, és hogy megmaradhasson az ő valóságánál. Lehetséges azonban, hogy ugyanaz a valóság a szomszéd számára teljesen valótlan illúzió. Ilyenkor aztán emez így szól a feleségéhez: „Nézd csak ezt az embert, halálra hajszolja magát, és teljesen értelmetlenül. Micsoda őrültség!” Az utca másik oldalán lakó pedig ez utóbbi ’bölcs szavain’ is csak nevet, mert szerinte egyiküknek sincs igaza, mondván, hogy mindkettőjüket rögeszmék vezérlik. Az emberek ily módon a maguk teremtette illúziókkal hadakoznak egymás ellen.

 

LÁTSZATVALÓSÁG HATÁROZZA MEG AZ ÉLETET

Az ember csalóka ábrándokból felépít magának egy világot, amit aztán már kénytelen fenntartani, hogy mentse az életét. Elzárkózik az illúzióin kívül eső valóságtól; számára csak az ő megrostált személyes tapasztalatai fontosak. Életét ez a nagyon is ingatag ’valóság’ határozza meg, amely eltűnik, mihelyt a halál megjelenik.
Van azonban egy múlhatatlan valóság is, amelyre a halálnak semmiféle befolyása sincs: ez pedig a halhatatlan lélek világa. Többek között ezért tesznek olyan éles különbséget a gnosztikus rózsakeresztesek a halandó és a halhatatlan lélek, valamint a mulandó és a maradandó világ között. Ez a határ olyan éles, hogy a halandó élet érzékelni sem képes a halhatatlant. A halandónak erről az életről legfeljebb csak sejtelmei támadhatnak, ha oly gondosan felépített személyes valóságán repedések kezdenek mutatkozni. Ez rendszerint akkor esik meg vele, amikor látszatvilágát – olykor rendkívül durván – fájdalom, bánat, betegség, szerencsétlenség, szegénység vagy háború rombolja szét. Ekkor szertefoszlik a káprázat – amit persze gyakran újabb illúziók pótolnak. Eközben azonban a tudat is megnyílhat, hirtelen új utakat ismerhet fel, és megváltoztathatja a dolgokról alkotott korábbi felfogását. Ha pedig a személyiség – az én – valóban kigyógyult régi ködképeiből, akkor képes az új benyomásoknak és tapasztalatoknak megnyílni, melyek végül az illetőt teljesen új élethez vezethetik.

 

MINDEN LÉPÉSÜNK VÁLASZTÁS HAZUGSÁG ÉS IGAZSÁG KÖZÖTT

Annak viszont a gyakorlatban kell beigazolódnia, hogy az ‘új valóság’ valóban új-e, mert az ember szívesen megtartja azt, amije van. Az újban is minduntalan a jól ismert régit fogja keresni. Ez esetben hajlamos rá, hogy a régi segítségével az előzőtől alig eltérő díszletet építsen fel. Ezzel az illúziók új körforgása kezdődik el, hiszen végül is olyan világban élünk, amely maga is illúzió.
Pedig csakis arról van szó, hogy megelégelve és megunva mindennapi bosszúságait, valaki megtanul-e hallgatni arra az impulzusra, amely meg akarja őt váltani ebből a siralomvölgyből. Ha ezt a hangot újra és újra elnyomja az önérdek, akkor még sokáig illúziói fogságában marad. Ha viszont képes az önérvényesítés rögeszméjét félretolni, és helyet tud teremteni az örökkévalóság hívásának, akkor lelkét fel lehet ébreszteni halotti álmából. Akkor az lehetőséget kap rá, hogy fejlődjön és átlépje a halál és élet közötti határt.
Ezzel szemben hány ember számára vált már az élet sivataggá, melyben egyik illúziótól a másikig csapong! Ebben az oly kilátástalannak látszó tévelygésében azonban állandóan odakiáltják neki, hogy változtasson irányt, s hogy ismeretvágyát ne álomképekkel táplálja. Az élet minden egyes lépésénél választania kell az igazság és a hazugság, az eredeti isteni lét és az Istentől eltávolodott lét között. Aki ennek tudatára ébred, és meg is tanulja tudatosan a helyes utat választani, képes lesz az illúziókat egyre inkább levetkőzni. Ekkor aztán élete ősképének a vonzásába kerül. Ennek a képnek növekednie, fejlődnie, valamint kellőképpen erőssé kell válnia ahhoz, hogy a hazugság képét túlszárnyalhassa és megsemmisíthesse.

Mindenkiben ott rejlik a lehetőség, hogy eljusson ehhez a ponthoz. Ez pedig abban a pillanatban beindul, amikor valaki képes illúzióinak mesterien kifejlesztett szappanbuborékait átlyukasztani, és a valóságot minden látszat mögött felismerni. Ekkor új lehetőségek nyílnak, és új esélyeket adnak neki. A kérdés csak az, hogy ő tartósan él-e majd velük; mert a helyes döntés mellett való kitartás éppúgy feltétele a cél elérésének, mint ahogyan egy muzsikus tehetsége is csak elegendő gyakorlás után képes kibontakozni. Az embernek meg kell tapasztalnia, hogy mi viszi őt tévútra, és hogy mi vezetheti őt életcéljához. Mindezeknek pedig egy nagyon mélyreható élettapasztalat alapján kell történnie. Át kell élnie, hogy hétköznapi léte – bármennyire is szép – pusztán csak illúzió, és csupán a benne lévő eredeti isteni a valóság.

A hit és szeretet között átívelő híd

 

Mi a remény? Erre nem könnyű válaszolni. Ha találomra megkérdeznénk valakit, valószínűleg ezt mondaná: „A remény? Igen, a remény egyfajta elvárás. Az ember vár valamit, amit jónak talál, de nem tudja igazán, hogy ez úgy jön-e el, ahogyan gondolja. Csak vágyik utána és várja.”

 

A remény sokak számára egy pozitív elvárás, amelynek beteljesülését egyáltalán nem, vagy csak alig tudják befolyásolni. És a remény lehet többé vagy kevésbé megalapozott. Ha egy parasztember reggel feltekint az égre és azt mondja: „No, azt hiszem, ma jó időnk lesz”, akkor több bizonyosság szól belőle, mintha ugyanő szabadságra utazik külföldre, és így sóhajt: „Na, remélem, minden rendben lesz.” Vajon ez ugyanaz a hit és remény-e, amelyről Pál beszél az első korinthusi levélben (13, 13): Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet? Nem, mert ez utóbbinál szellemi értelemben van szó hitről, reményről és szeretetről.

 

Hit, remény, szeretet

Szellemi értelemben a hit és remény nagyon szoros kapcsolatban vannak, ezt tanúsítják Pál fent idézett szavai. Ezért aligha lehet valami értelmeset mondanunk a reményről anélkül, hogy figyelmünket ne fordítanánk a hitre és a szeretetre. Az igazi hit annak a belső tudása, hogy létezik egy eredeti világ. Ez a hit a szívünkben szóló azon csendes hang felismerése, amely az eredeti világról tanúskodik. Ezért ez a hit elvben minden képtől és formától mentes. Csak azért burkoljuk formába, amikor szavakba öntjük, hogy tudatossá váljék számunkra. Ez a hit egyéni hangja. Mindenkinél megvan ennek a sajátos hangszíne, mégpedig a külső valósághoz való viszonya szerint. Ha azután a hit erősödik, akkor ez a forma is erősebb lesz, ami viszont ismét a lény hit-valóságát alakítja. Gyakran megmutatkozik azonban, hogy a szavak és formák teljesen elégtelenek, ha valaki tényleg ki akarja fejezni, amit belül észlel és tapasztal. Ezért nem tudja senki a hitét se másnak átadni, bármilyen közel álljanak is egymáshoz. Az egyéniesedett személyiség tragédiája abban áll, hogy lényének legmélyét a másiknak nem képes megmutatni. A hit tehát erősen a személyhez kötődik. A hit az az erő, amellyel az eredeti élet, az eredeti, belső tudás megnyilatkozik az egyén számára. Az illető egy másik, eredeti, tisztább világ tudatára ébred, amelyet nem homályosít el a földi ember tudata.
Az isteni szeretet viszont tudatos részesülés az eredetiben, az osztatlanban. Minden tudatos és tudattalan vágyunk a szeretetre irányul, a nem személyhez kötött szeretetnek a megtapasztalására. Sajnos, az ember ebből gyakran karikatúrát csinál. Az eredeti életből jövő, a szívében megszólaló hang iránt kevés bizalmat tanúsít. Szívesen részesülne ugyan az osztatlanban, de nem szeretne érte sok mindent feláldozni, legkevésbé a kis darabka, teljesen egyéniesedett létét. A szeretet a végleges, teljes eggyé válás eredménye. Ezt az állapotot csak úgy lehet elérni, ha az időbeli és korlátozott én feloszlik, és az eredeti önvaló a mindent megújító erőben, a Gnózisban visszaadatik az öröknek, a határtalannak.
Egyrészt tehát az elkülönült egyéniségnek megvan a reménye, hogy megérinti őt a Gnózis. Másrészt ott van a tökéletes egység, amelyben nincs semmi elválasztottság, amely osztatlan, és amelyre a szív vágya irányul. El sem képzelhető nagyobb ellentét ehhez az állapothoz képest, mint egy egyéniesedett lény, amely eredetétől elválasztva az idő által korlátozott térben él. Eme elválasztottság miatt az én-lény nem részesülhet az osztatlanban, a Gnózis nem mutatkozhat meg neki közvetlenül. Ezért a reményt úgy kell tekintenünk, mint kapcsolatot, mint az igazi, tiszta hit és a szeretet között átívelő hidat. Ezt a hidat a következő hét pillér tartja: hit, várakozás, oltalom, megfordulás, feltétel nélküliség, sebezhetetlenség és szeretet.

 

Várakozás

Ha a hit még teljesen egy olyan személyhez kötődik, aki a hídon át vezető útjának az elején tart, akkor a remény főként egy bizonytalan várakozás, a jövő ígérete. Az ember ekkor nehéz fordulókkal teli, emelkedő utat lát maga előtt. A távoli messzeségben, majdnem a végén, észreveszi a híd legmagasabb pontját. Hívogató, lágy fények árasztják el a magasságot, ő maga azonban még saját képzeteinek árnyékában mozog. Továbbmegy hát. Ehhez egyre növekvő hite ad neki erőt. E hit fokozódó erejében azután a világosság sokat ígérő várakozásként jelenik meg. Eleinte az ember kifelé vetíti ezt a várakozást, mint valami csaknem ismeretlen, de bizonyosan örömteli célt, amit a távoli jövő tartogat. Ez a szinte gyermeki remény jelenti azt a meleg fényt, amely megvilágítja e még öntudatlan ember útját. Ebben a szétáradó világosságban megkísérli, hogy formába öntse elvárásait, és elképzeli, hogyan végződik majd utazása. A tapasztalatot, annak megerősítését, amit belülről átél, még mindig künn a világban keresi. Észreveszi azokat, akikről úgy véli, hogy ugyanazt az utat keresik – bár mindegyikük elvárása egyéni színezetű –, és csatlakozik hozzájuk.

 

Oltalom

Ahogyan útját a hídon át tovább folytatja, növekszik benne a belátás arra vonatkozóan, hogy saját haladásáért nem valamilyen külső csoport, tekintély vagy mester tartozik felelősséggel, hanem ő maga! A világosság növekszik és leleplezően hat. Megtanulja felismerni, hogy éppen a saját elvárásai akadályozzák előrehaladását. Most már kész arra, hogy elengedje őket. Ám amint megkísérli, hogy ezt a vértezetet letegye, meztelennek és sebezhetőnek érzi magát. Egész környezetét egyetlen fenyegetésnek látja. Ezért életét igyekszik úgy alakítani, hogy a lehető legbiztosabban haladhasson tovább az útján. Ezért keresi a rokonérzelműek védelmét, azokét, akikhez csatlakozott. Rendszeresen közös véleményt alkotnak, bizalmas beszélgetéseket folytatnak órákon át, a lehető legtöbb könyvet elolvassák, amelyekben mások az úton szerzett tapasztalataikról számolnak be.
Az ember közelít a híd legmagasabb pontjához, de a végét még mindig nem látja. A növekvő világosságban felismer bizonyos struktúrákat, az ígéret elvont képeit. Ezeket nagy lelkesedéssel elmondja barátainak is, de ezzel nevetségessé válik, és roppantul meg is sértődik, hiszen a többiek nem látják az ő ’jövőképét’, nekik csak saját képzeteikre és gondolatmintáikra van szemük. Nem hisznek neki. Még legbizalmasabb szellemi rokonai is értetlenül tekintenek rá. Magányossá válik, néha úgy érzi, hogy útitársai is elárulták, mert a hitét támadják, amit pedig ő szentnek tart.

 

Megfordulás

Amint eléri a híd legmagasabb pontját, kiderül, hogy egész idő alatt a világosság vezette őt. A képek és a struktúrák színjátéka nem volt más, mint egy személyes védőköpeny! Ez védte őt kívülről a hitetlenséggel szemben. Ezt az útiköpenyt, ezt a takarót most leveszik róla, és valóban látni kezd. Ami eddig kívül volt, az most belül van.

 

Feltétel nélküliség

Mindig arra várt, hogy a hídon túl elhagyhatja saját káprázatvilágát. Most azonban ismét a kellős közepén áll! Teljesen ennek a világnak a része! Nem ő maga járt be egy utat, hanem a benne lévő világosság tette meg azt. Nincs híd kifelé, és befelé vezető út sincs már. Még mindig a világban áll, és még mindig nem ért haza. Még mindig látja a számtalan visszásságot önmagában és maga körül. Most azonban azt is átéli, hogy az igazi élet, amely meg akar nyilvánulni ebben a világban, olyan erős, hogy senki emberfia sem károsíthatja.
Útja most tovább vezeti, át ezen a világon, el egészen a magjáig, eredetéig, amely maga az Élet. Felismer mindenkit, aki vele együtt haladt az úton, vagy már végleg be is járta. Ő pedig feltétel nélkül a mindennapok valóságában áll. Számára a tapasztalás megvalósulássá lényegül át. Csodálkozva ismeri fel önmagában a világosságot. Szépsége szétárad benne, és megmutatja neki a dolgok összefüggését. Látja és elfogadja, hogy a világ és teremtményei olyanok, amilyenek, a bennük lévő valamennyi jóval és rosszal együtt. Szóval és tettel felelősséget érez az Élet iránt, amely benne és körülötte szeretetben akar megnyilvánulni. A világnak és embertársainak ajándékozza reményét, és a rendelkezésére álló összes képességét „harcba veti” a gonosz ellen, az ellen, ami elfordult Istentől.

 

Sebezhetetlenség

Megtapasztalja azt az örömöt, hogy szinte hazaérkezett. Reményteli emberré vált. A világ örök optimistának látja. Új lélek hatja át. Hite bölcsességgé, reménye igazsággá vált.

 

Szeretet

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.

A meghatottság a magány jelét írja az égre

A lélek éneke

 

Egy 1999-ben végzett felmérés szerint a holland átlagember az élet-értékek rangsorában a zenét az egészség után a második helyre teszi. A zene azonban, szépsége ellenére nem képes maradandó vigaszt nyújtani – véli Wladimir Ashkenazy, a zongorista és karmester. Nézete szerint a valóság és a világ a zenéhez képest mégiscsak túl nagy és felfoghatatlan.

Ez nem egy melankolikus lelkű, borúlátó ember véleménye. A zene valóban nem ugrópózna, amellyel a vágyaink látszólagos és valós beteljesülése közötti széles folyamot át lehet szelni. A melankóliát egyébként igen hosszú ideig valami pozitív dolognak tartották, legalábbis a középkorban. A mélabút főleg Közép- és Kelet-Európában övezte tisztelet. Manapság azonban a melankóliát olyan kedélyállapotnak fogják fel, amin erőt kell venni. Pedig még a reneszánsz korában is a szellemi minőség jelének számított ez a vérmérséklet.
Később a reneszánsz tiszta szépségideálja meghátrált a barokk buja, csillogó-villogó illuzionizmusa elől, amelyben az ember érzéki része a művészetben diadalmaskodott. Monteverdivel és Purcellel pedig a tonalitás is diadalt aratott. A barokk világképe eközben racionális alapokon nyugodott. Zeneértők szerint akkoriban a számrendszerek szolgáltak minden dolog alapjául.
A reneszánsz zenei irányzatát viszont még gyakran a megzenésített melankolikus szerelmes versek szabták meg, még Monteverdinél is. Mit gondolnak például erről:

Boldogtalanul iszom majd
borongós jajpanaszaim könnyeit,
és múlhatatlan fájdalommal eltöltve,
mint minden megcsalt szerelmes,
szabadon és nyíltan
vésem márványba:
Együgyű a szív,
mely hisz egy szép asszonynak.
(Et e pur dunque vero – És mégis igaz)
Itt olyan szépségről van szó, amely semmiképpen sem nyújt vigaszt.

 

AZ ALAPHANG MEGKETTŐZÉSE

Amikor a XVII. században az egyenlő hangközű, temperált skála elvét matematikailag kifejezték, akkor vált lehetővé az olyan mesterművek létrehozása, mint Johann Sebastian Bach Das Wohltemperierte Klavier-ja (A jól hangolt zongora). Itt az oktávnak 12 egyenlő félhang-távolságra való felosztásáról van szó, ami a 2-nek a tizenkettedik gyökéből (~1,0595) adódik. Azért a 2-éből, mert az oktáv egy tetszőleges alaphang rezgésszámának megkétszerezésével jön létre. (Mivel az ún. természetes hangsorban ettől az oktáv-elosztástól minimális eltérések adódnak, az összhangzás így valamelyest tisztátalan lesz.) Ez a – mondhatni sebészi – beavatkozás viszont minden hangnemben lehetővé tette azt a csodálatos modulálást, amelynek lehetőségeit talán csak a romantikában tudták azután teljesen kihasználni.
Bach Das musikalische Opfer-jében (A zenei áldozat) egy ún. ráklépést hajtott végre, különösen a három-szólamú Canon per tonos-ban. Ennek a szerzeménynek egymásra következő modulációi a fület egyre ismeretlenebb területekre vezetik, úgyhogy azt hiszi, hogy mind távolabb kerül a kiindulási ponttól. Hat ilyen modulációt követően azonban a zene – szinte mágikus módon – visszatér az eredeti C-moll hangnembe.
Bachra egyébként jellemző az önátadásra való készség zenei kifejezése, az alázatnak az a hangulata, amely vallásos érzelmek nélkül is megtapasztalható. Így ezrek és ezrek élvezhetik a Máté passiót, anélkül, hogy a szó hagyományos értelmében vallásosak lennének. Ebben az élvezetben nincs semmi élvhajhász vagy érzelgős rajongás, hanem csak valódi meghatódottság. Bach a szépség és a vágy szabványának számít, mert zenéjének sajátságos ritmusa van. Bach zenéjét újból és újból megpróbálták a dzsesszel összevetni, mert feltűnő, hogy ritmusához nincs szükség ritmus-hangszerekre. Éppen a „túl sok dob” öli meg Bach finomságát.

 

MATEMATIKAI KÖVETKEZETESSÉG DALLAMBAN ÉS RITMUSBAN

Bachot hallgatva az a benyomásunk, hogy a nyugodt, egyenletes tempó az, ami a meghatottságot okozza; az a titokzatos ütem-vezetés, amely logikájával és tisztaságával ráveszi a hallgatót, hogy kedélyében bizonyos meghatottságnak adjon helyet. Bach lefegyverez, finom érzékkel oszlatja el a társadalmilag az önvédelemre hangolt egyén aggályait és ellenvetéseit. Muzsikáján mintha egy új, de mégis oly ősi rend hangzana át, amely összefügg az emberiség eredeti feladatával, s amelynek alázattal és önátadással kell nekilátni. Ez az alázat azonban a ritmus által elkerüli a melankólia csapdáját. Olyan megadás ez, amely egy egyenletes és szabad szárnyalású intelligenciából ered. Ez először a nyugati embernél vált lehetővé.
A ’szving’, a lüktetés így tökéletes harmóniává lesz: logikus és matematikai következetességgel jelenik meg dallamban és ritmusban, ami a tudat, a fej, a szív és a kezek tökéletes együtt-mozgására szólít fel. Ezáltal a tökéletességben feloldva eltűnik a melankólia. Ahogy egyszer a humort ’legyőzött fájdalomnak’ nevezték, akképpen Bach zenéjének lüktetését a leküzdött melankóliának mondhatjuk. Úgy érezzük, mintha Bachot egy más energia-mező, egy magasabb matematika inspirálta volna, mintha a pitagoraszi tisztaságban lélegezne.
Pitagorasz, aki nemcsak tudós és filozófus volt, hanem a zenében rejlő harmóniát is felfedezte, azt az álláspontot képviselte, hogy a zenei hangközök alapját az egész számok képezik. Az éppen mögöttünk hagyott évszázadban erősítette meg Kurt Gödel, amerikai matematikus, hogy az egész számok különös sajátságokkal bírnak. Vagy másképpen szólva: az egész számok mágikusak. Így a zsidó hagyomány Kabalája és Zefirotja is egészen más megvilágításba kerül. Ezek egy magasabb és mágikus valóságról tanúskodnak, amelyben az ember anélkül részesül, hogy tudata ezt észlelné.
A Gödel által előidézett forradalommal kapcsolatban utalunk a Gödel, Escher és Bach című könyvre, amelyben Bach nagy újítása kultúrtörténeti és matematikai-zenetudományi távlatot kap. Bach a Das Wohltemperierte Klavier című alkotásával az ’e’ és a ’h’ hangot követő folytonossági hiány problémáját, ezt a már Pitagorasz óta fennálló problémát is megoldja.

 

A SZFÉRÁK HARMÓNIÁJA ÁLTAL INSPIRÁLVA

Hogyan magyarázható Bach finom lüktetése és inspirációjának tisztasága az egész számokkal összefüggésben? A Bach és az egész számok című kiadványban (1985) ezzel kapcsolatban a Christian Rosenkreutz név számtani egyenértékéről írnak. A szerzők, Kees van Houten és Marinius Kasbergen megállapítják, hogy két hangcsoport összeillesztésével az ICH (=én) betűk CR-é változnak, tehát az én-ből Christian Rosenkreutz lesz. Azt azonban nem állítják, hogy Bach rózsakeresztes lett volna.
A modern Arany Rózsakereszt tana viszont azt mondja, hogy önátadással és alázattal az én-személyiséget mindenképpen Christian Rosenkreutzra, Rózsakereszt Krisztiánra lehet cserélni. Hogy ez valóban összefügg-e a szám-szimbolikával, az persze kérdéses. Talán inkább arról van szó, hogy egy olyan zeneszerzőt mint Bach, a szférák harmóniája inspirált. Ez a tér mindazok számára hozzáférhető, akik énjüket maguk mögött hagyják, azért, hogy a lélek-embert, Rózsakereszt Krisztiánt megtalálják.
Bach kortársa, a hannoveri Leibniz – termékeny író, filozófus és tudós – véleménye szerint a zene a számolás művészetének rejtett művelése a nem tudatosan számoló ember számára. Ez azért természetesen már túlzás. Talán inkább azt mondhatnánk, hogy a szférák harmóniája olyan rendet jelenít meg, amelyben – ha megfelelően ráhangolódunk – a logika és a helyes mérték szinte magától értetődően megjelenik. S nem Pitagorasznál vagyunk-e ismét? Mértéktartás egyrészről, és tudatosság másfelől. Pitagorasz azt mondja: Sose tégy olyasmit, amit nem értesz.

 

KISZÁMÍTOTT HATÁS?

De mennyire más lett minden a romantikában! Bach túllépett ugyan a melankólián, és a zenét lüktetővé tette, de a romantika nem maradt meg ennél. Ez a nagyvonalú és magával ragadó életet kereste, amely tele van feszültséggel, szenzációval és a lehető legvalódibb érzésekkel. Ebben természetesen a barokk kritikája is kifejeződik. Egy barokk lamento minden egyes sóhaja mögött – úgy érezték – valami számító hatás rejlik. Semmi nem igazi, csak a szerepjátszás valódi. A barokkot ezért a betanult szenvedély korának is nevezték.
A romantikában a terc és a szext (a hangsor harmadik és hatodik foka) még nagyobb hangsúlyt kapott. Csak Schubert értett hozzá, hogy a moll és dúr váltakozásával távolságot tartson, miáltal a szépséghez elidegenedést is társított, és így elkerülte a szenvedély csapdáját. Zenéje úgy hat, mintha minden szépségében és zsenialitásában személyiségének szerénysége is kifejeződne. De a vágy megmarad, felismerve azt – mollban –, hogy valódi vigasz nem található.
Amikor Wladimir Ashkenazyt harmadszor is megkérdezték, hogy a zene – és mindenekelőtt a zene szépsége – valódi vigaszt nyújt-e, harmadszor is azt válaszolta, hogy az élet túl nagy dolog ehhez képest. A valóság túlságosan felfoghatatlan ahhoz, hogy a zene végleges vigaszt nyújthatna. Ashkenazy válasza az orosz zenetörténetnek egy kegyetlen epizódjáról tanúskodott. Mindenekelőtt arról a kálváriáról, amelyet Sosztakovicsnak kellett bejárnia. A sztálini terror idején bőröndjét állandóan készenlétben tartotta az ajtó mellett, arra az esetre, hogyha végleg el kell hagynia lakását. Reményt még csak akart nyújtani embertársainak Ashkenazy, de vigaszt…? Ehhez a zongorista és karmester túlságosan is jól ismerte az ember ürességét, magányát és szenvedését, különösen az 1989. előtti Oroszországban.

 

A SZÉPSÉG UTÁNI VÁGY SOHASEM TELJESÜL

Azt is tudta azonban, hogy a szépséget nem lehet tartósan megragadni, legfeljebb addig a pillanatig, amíg maga a benyomás tart – azután elillan. Hiszen a zenében többek között éppen ez adja a szépséget: a meghatódás és vágy, amire nem hoz sem vigaszt, sem beteljesülést. Műveiben Mahler bármennyire is kitágítja és időtlen szépséggel tölti meg az időt, egyszer az ő szimfóniái is véget érnek. Így a hallgató vágyát sohasem csillapítják tartósan.
De lehet-e azt valami más módon csillapítani? A szépség általi meghatottság érzékeny húrt pendít meg bennünk, de végül is csak a nagyon is egyéni benyomásunk nagyon egyéni felindulását táplálja. A meghatódás a védekezés kemény páncélját feltöri ugyan, de azután az embert mégis megint a saját egyéni természetébe állítja. Meghatódás lassabban keletkezik, mint derültség. Kiterjeszti szárnyait, és a magányosság jelét rajzolja az égre. Ez a siklórepülés azonban ritkán örömteli szárnyalás.
De mi a helyzet a kollektív meghatottsággal, például Beethoven Minden ember testvér-ében, vagy Mozart Freimaurermusik-jában (Szabadkőműves zenéjében), amikor egy új világtestvériségre hív fel? Ezek erős érzelmek. De hogy vajon egyedül csak a zene válthatja-e ki őket, az más kérdés. És amit az egyik meghatottságnak nevez, az a másiknak érzelgősség, vagy – még rosszabb – giccses érzés. A meghatódott gyakran a könnyeivel küszködik. A meghatódás valami önellentmondó dolog. Hiszen aki meghatódott (németül: ergriffen), az meg is van fogva (er-griffen), egy érzés fogságában van.
Ha a szépség által belső megindultság keletkezik, amely érzelmet vált ki, akkor az ember el van fogva, meg van ragadva, fejét, áttekintő képességét elvesztette. Ha valaki nem ura érzelmeinek, akkor feltartóztathatatlanul folynak a könnyek, ahogyan ez például temetések alkalmával gyakran megtörténik azokkal, akik ismerték az elhunytat. Erőt vesz rajtuk a hangulat.

 

VÁGY ÉS MEGHATÓDÁS MÁR NEM HALLATSZIK ÁT

Nagy jelentőségű és egyedi az a vágy, amelyet a zene szépsége képes felébreszteni. Tulajdonképpen az egész romantikának mindene ez a vágy. Néha nehéz eldönteni, hogy a romantikus zene csupán kifejezi-e ezt a vágyat, vagy pedig a maga szépségével ő is szüli meg azt. Ez a szépség azonban művi is lehet. A romantika elutasítása azonban, és az, hogy szándékosan éles, disszonáns hangzásokat állítunk vele szembe, szintén nem segít tovább bennünket. Joggal állapítja meg Peter Schat holland zeneszerző: Nem a konszonánsok (kellemesen összecsendülő hangzások) kirekesztéséről, hanem a disszonánsok (összhangzás nélküliek) egyenjogúsításáról van szó.
Ezzel pedig ismét egy megtört valóság cserépdarabjai között találjuk magunkat. Azt szokták mondani: Ez a világ egy siralomvölgy. Úgy látszik azonban, hogy a cserépdarabok összeragasztásának nincs értelme. Gyaníthatóan Rachmanyinov, Mahler és Sibelius új-romanticizmusa sem hoz már semmi újat. A romantikus iskola újraélesztési kísérletének mindenek előtt az a célja, hogy a darabokat zseniálisan reprodukálják és ritmikusan adják elő, és hogy a hallgatót jól elszórakoztassák. Vágy és meghatódás azonban már nem szűrődik át.
Ashkenazy szavai, hogy a zene szépséget nyújthat ugyan, de végső vigaszt nem, nyilván nem jelentik azt, hogy minden tiszta vágy elvesztette létjogosultságát. Ellenkezőleg. Az, hogy a zene a tiszta emberi vágyakozást nem képes csillapítani, csupán arra utal, hogy kell még egy másik embernek is lennie – a belső embernek.

 

ÚJ ÉRTÉKEK ÉS ÚJ LÉLEK ÁLTAL FELEMELKEDNI

A rózsakeresztesek kijelentése szerint az ember lénye olyan értékekre és lelkesülésre vágyik, amelyek kivezethetik őt a siralom völgyéből, a megtört valóságból. Ez a vágy egy igazi szépségtől megérintett kedélyből emelkedik fel. Logikus, hogy az ilyen vágy nem egy szerelmi romantika egyéni kivetítése. Mozart a Varázsfuvolában csodálatosan ábrázolja a különbséget egyrészt Papageno és Papagena, másrészt Tamino és Tamina között. A középpontban Tamino szellemi vágyakozása áll, ő a vezető elv, és némán áll szemben a földi szerelmi vággyal. De nem közömbös, tehát mégis emberi. Beethoven, Debussy, Satie és sokan mások is megpróbálták, hogy szerzeményeikben nem-egyéni, kultúra felett álló nézeteket szólaltassanak meg, hogy valami ilyesfélét fejezzenek ki egy szellemi dimenzióból. Az énekes Dietrich Fischer-Dieskau egy riportban elhatárolta magát attól, hogy olthatatlan vágyakban lelje örömét, hogy valami negatív pátoszba ragadjon meg, vagy hogy a romantikában kéjelegjen, mert ezekben kizárólag az érzelem érvényesül. Így valóban nem jut előbbre az ember, nem hagyhatja el a ’siralomvölgyet’. Ehhez a szférák harmóniája kell, hogy megihlesse. Semmilyen szimfonikus zenekar sem emelheti fel őt erre a szintre. De a tiszta vágyakozás, amelyet olykor a zene kelt életre, ebbe az irányba terelheti őt.

—

FORRÁSOK:
Gödel, Escher en Bach, een eeuwige gouden band (Gödel, Escher és Bach, az örök aranyfonál). Douglas R Hofstädter, Contact, Amszterdam, 1985.
Bach en het getal (Bach és a számok). Kees van Houten en Marinus Kasbergen, Walburg Pers, Zutphen, Hollandia, 1985.

Ez lenne a kozmikus tudat?

Egy tanuló gondolatai

 

Az emberiség szakadatlanul olyan tapasztalatok megszerzésére törekszik, amelyek túlmutatnak a hétköznapi életen. Néhányan szereztek is ilyen tapasztalatokat. Ezáltal fogalmak tarka sokasága keletkezett: kozmikus tudat, eksztázis, beavatás, megvilágosodás, Isten-élmény, az örökkévalóság megtapasztalása, szellemi felébredés. Ezek vajon rokon értelmű szavak, vagy lényeges különbségek vannak közöttük, amelyek az első pillantásra fel sem tűnnek?

 

Amikor egy lelki válságban szenvedő ember életében csodálatos fordulat következik be, az bizonyára mélyreható tapasztalat. A megelőző időszak nagyon megrázó is lehet. Kívülről nézve talán minden viszonylag normálisan megy, de belül sötét felhők tornyosulnak. Egyre sötétebb lesz, oly sötét, hogy az élet egyetlen fájdalmas élménnyé válik. Ha ilyen helyzetben az ember tovább is vánszorog, nem tudja, hogy mit keressen. A figyelem elterelése már nem segít, az uralkodó sötétséget nem lehet félretolni. És ekkor történik a csoda. Hirtelen nincs többé sötétség, hanem már csak fény, öröm és melegség, mintha tüzet gyújtottak volna. A világosság egyetlen pillanata elegendő, hogy a magányos embert kiemelje a sötétségből. Ezután a visszfény és az öröm tart még talán egy egész héten át, a hétköznapok azonban lassacskán visszakövetelik jogaikat, és újból beáll a sötétség.
Egy ilyen élmény után magától értetődő a kérdés, hogyan lehetne azt mihamarabb megismételni. Határozott keresés kezdődik, s mivel a keresés a kérdezés egyik formája, különféle válaszok kínálkoznak: guruk, filozófusok, újítók. ’Bölcsességük’ termékeit halomszámra olvashatjuk az irodalomban. A keresésből rövidesen vizsgálódás lesz. Persze amíg az illető szert nem tesz bizonyos megkülönböztető képességre, ez újabb zűrzavarral fenyeget. Vezetni csak azt lehet, aki képes csendben odafigyelni.

 

AZ ÉN A KÖZÉPPONTBAN?

A belső csend a valóságos megtalálás előfeltétele. Ez a csend akkor jön létre, amikor az én már nem akar többé érvényesülni. A szenteskedő, színlelt csenddel azonban a beavatásból megszentségtelenítés lesz. Az énnek tehát meg kell tanulnia hallgatni, hogy helyet teremtsen az eredeti élet számára. E visszavonulás közben persze sok a csetlés-botlás. Az én kezdetben még észrevétlen erőkifejtései is zavaróan hívják fel magukra a figyelmet. A kereső viszont legfeljebb annyit követelhet énjétől, hogy kevésbé tolakodóan viselkedjen. Világossá válik ugyanis számára, hogy az éntudat nem létezhet énközpontúság nélkül, az én mindent felszippantó, mindent magához vonzó középponti helyzete nélkül. Nem úgy, mint a mindent elajándékozó Nap.
Tételezzük fel, hogy a keresőnek sikerül énjét szótlanul a háttérben tartania. Ezért vajon belső megvilágosodás lesz a ’jutalma’? Semmiképpen. Ez ugyanis nem az én jussa, hanem az emberben lévő másik, magasabb elv számára fenntartott lehetőség. Noha az én is képes eksztázisok, örömök és kellemes tapasztalatok átélésére, az ő élményei a mulandóságon belül maradnak, mivel ő a véges időhöz tartozik. A magasabb elv azonban az örökkévalóságból származik, ezért azt is megtapasztalhatja. Ez a tapasztalat az ősforrásból sugárzik ki, belülről kifelé irányul, és másokra is kiterjed. Ez azt jelenti, hogy az a tudat, amely ebben a megvilágosodásban részesül, szétterjed, mint egy feltörő vízforrás hullámgyűrűi. Az első gyűrű ekkor a kiszélesedett tudat, az érintetlen vízfelszín pedig, amelyen tovaterjed, a csend. Ekkor egy megvilágosodási tapasztalatról beszélhetünk. Egy zen-buddhista ebben az összefüggésben a következőket mondja: „Ha egy sötét szobába égő gyertyát visznek, eltűnik a sötétség, és világosabb lesz. Ha azonban tíz vagy száz gyertyánk van, még világosabb lehet. A döntő változást azonban az első gyertya okozta, amely elűzte a sötétséget.”

 

AZ ÚJ TUDAT HELYE MÉG FOGLALT

Jan van Rijckenborgh a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője című könyvében a következőket mondja: „Egy felébredt ember első tapasztalatai mindig az étertérre vonatkoznak.” Itt arról az étervilágról van szó, amelyben a magasabb elv, a tűzéter nyilvánul meg. A tűzéter új tudati tüzet képes gyújtani bennünk. Ehhez azonban meg kell teremteni a szükséges előfeltételeket. Azt a helyet ugyanis, amelyet az új tudatnak kell elfoglalnia, még az én, a halandó tudat megtestesítője uralja. Ő a bakon ülő kocsis, és nem képes magát felszámolni. Halandó tudatként csak megváltozhat, ’kisebbé’ válhat – és végül teljesen feloszolhat, hogy helyet teremtsen a magasabb elv számára. Csakis akkor lehetséges ennek a folyamatnak az elindítása, ha az ember a benne lévő Másiknak, a magasabb elvnek a tudatára ébred. Akkor egyszer eljön az a pillanat is, amikor az új tudat felébred. És ez vajon már a kozmikus tudat? Nem, még nem. Ez még csak a kezdete, a születése. Jan van Rijckenborgh ebben az összefüggésben a következőképpen írja le az új tudatállapotot, melynek még ki kell fejlődnie: „Az új tudat jellemző tulajdonsága a mindenütt jelenlévőség, a kozmosz minden dimenziójának átélése és birtoklása, a valamennyi jelenséggel való eggyé válás, a mindenkor, mindenhol létezés állapota és az ennek megfelelő nem-létezés.” (Dei Gloria Intacta).

 

A LEGGYORSABB ÚT

Korunk nyughatatlanságától, türelmetlenségétől hajtva a modern ember állandó sietségben van. Mindez jó cél érdekében történik, nyugtatja magát. A sietség azonban energia, amely az idő világához tartozik. A megvilágosodáshoz vezető leggyorsabb út akkor tárul fel, ha az én lelassul és helyet készít a Másik számára. Ezért mondták a régiek: „Lassan járj, tovább érsz”. Korunk hajszolt én-tudatának azonban rendkívül nagy fáradságába kerül, hogy ezeket a szavakat megértse és a gyakorlatba átültesse. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája éppen ezért minden segítséget megad a komoly keresőnek az új tudat elnyeréséhez. Mielőtt azonban kifejlődhetne, a Másiknak előbb meg kell születnie. Ennek tudatában a kereső erőt meríthet az ígéretből, amelyet A csend hangja című írásműben olvashatunk (H. P. Blavatsky): „Te, aki az emberiség megszabadításáért harcolsz, légy tudatában: minden kudarc – siker, és minden őszinte próbálkozás elnyeri jutalmát, ha eljön az ideje. A szent vetőmagok kicsíráznak és látatlanul növekednek a tanítvány lelkében; a belőlük sarjadó szárak minden új próbálkozás által erősödnek; hajlékonyak, mint a nádszál, soha nem törnek és sohasem romolhatnak el. De ha eljön az órájuk, kinyílnak.”

Hat és negyed milliárd megoldatlan misztérium

 

A nyugati civilizáció minden közepes vagy nagyobb városa többé-kevésbé ugyanazt a képet mutatja: emberek rohannak fel és alá, mint hangyák a hangyabolyban. Hogy hová rohannak? Sokan maguk sem tudják. Kötelezettségeik űzik őket. Dolgoznak, hogy élhessenek, és azért élnek, hogy dolgozzanak. Boldogulásuk látszólag a véletlenektől függ, s ezek néha úgy hozzák, hogy a szerencse napja is rájuk ragyog. A világ sok milliárd lakója között valószínűleg csak nagyon kevés akad, aki a nap mind a 24 óráján át teljesen tudatosan él, aki minden másodpercben a gondolatainak, érzéseinek, cselekedeteinek és azok következményeinek tudatában van.

 

Sok társadalmi rendszer jött létre azért, hogy az emberi képességek fejlődjenek, megszilárduljanak, s hogy az ember valamelyest tudja, mit cselekszik. De közben mindig csak a személyiség tulajdonságaiból indulnak ki. Céljuk, hogy hatalmat nyerjenek, hatalmat a személyiség, embertársaik és a természet felett. Jóllehet ezek a rendszerek gyakran modern köntösben megjelenő régi bölcsességeken alapulnak, mégsem veszik tekintetbe azt az egyetlen egyetemes igazságot, hogy önmagában minden ember egy rejtély – és egészen más céllal született, mint hogy az anyaghoz kötődjön.
Ki mondhatja magáról, hogy már megoldotta saját élete rejtélyét? Ki hatolt át valóban személyisége titkaihoz?
Az elmúlt évtizedekben az anyagtestnek már számos titkát el kellett árulnia. Legkisebb részeit is tudományos vizsgálatoknak vetették alá, tulajdonságait, működéseit osztályozták. Megtanultunk erről a testről gondoskodni, tudjuk ezt a testet szépíteni, díszíteni, s ha szükséges vagy kívánatos, segédeszközökkel a modern időkhöz alkalmassá tenni. Miközben egyrészt ezrek életét semmisítik meg, másrészt megkísérlik az életet szinte a nevetségességig megjavítani és meghosszabbítani.
Néhány évvel ezelőtt a nyugati világ országaiban a sajtó is reagálni kezdett az emberek fokozódó ezoterikus érdeklődésére. Ez az irányulás egyébként éppoly régi, mint maga az emberiség. Az úgynevezett jóléti államok sok lakója egy tisztán anyagi jellegű fejlődés után most fogékonynak mutatkozik arra, ami az anyagi lét mögött munkál. Legalábbis az éterikus és asztrális jelenségekben kezdenek elmélyedni. Amit hosszú ideig lehetetlennek tartottak, azt most már a közvéleménykutatók, folyóiratok, a televízió és mindenekelőtt a film is vizsgálja, leírja és megerősíti. Amit például a kisgyermekek mindig is láttak és tudtak, de amit az értetlen szülők tagadtak, sőt ki is vertek a gyermekek fejéből – azt az egészen új idők jelének magasztalják fel. Az éteri, az asztrális, vagy a reinkarnáció bevett fogalmakká lettek. Mindenki megtanulhatja az aura olvasását vagy a csakrák megfigyelését. A vegetáriánizmus a kergemarhakór veszélye miatt terjed. A dohányzás visszaszorítására törvényeket hoznak.

 

MINDEN EMBER EGY KÜLÖN REJTÉLY

Így mindenekelőtt a nyugat emberisége tapasztal viharos változást – amelynek iránya gyakran előre egyáltalán nem látható.
Az ősidők óta toleráns Hollandiában például kezdik belátni, hogy a türelem nem minden esetben üdvös. Fiatalkorú bűnözők nem változnak meg, ha gonosztetteik ’jutalmául’ kellemes, meleg éghajlati viszonyok között vitorlás nyaralásokon vesznek részt. Ezzel az ő misztériumuk nyilvánvalóan nem oldódik meg. Hamisnak bizonyult az a szocialista felfogás, hogy minden ember egyenlő, illetve egyenlőnek kell lennie. Hiszen kiderül, hogy minden következménynek megvan a maga oka. Így például az egyiknek a mentális tréning nagyon jót tehet, míg a másik számára kifejezett szerencsétlenség. Beláthatjuk, hogy mindenkinek saját misztériuma, rejtélye van, és meg kell tanulnia azt megoldani. Tud-e erre receptet adni egy orvos, egy tanár vagy egy főnök? Nem, ők csak útmutatást adhatnak, de a rejtélyt mindenkinek magának kell megoldania.
Mi hát a titka a föld hat és negyedmilliárd emberének?

• Először, az ember a világegyetem képmása.
• Másodszor, ő egy sejt az emberiség nagy, közös testében.
• Harmadszor, minden ilyen sejtnek sajátos feladata van a test fenntartásában.
• Negyedszer, ez a test csak időleges, és egy magasabb fejlődés alapjául szolgál.
• Ötödször, ebben a testben ’biológiai’ feladata mellett minden sejtnek szellemi rendeltetése is van.

Azt, hogy mi mindnyájan egy nagy test sejtjei vagyunk, nem olyan nehéz megérteni. Együtt képezzük az emberiséget. De mihelyt felvetődik a kérdés, hogy melyik sejt fontosabb a másiknál, heves vita tör ki. Persze mindenki saját magát tartja a legfontosabbnak. A világtörténelem véres nyomai bizonyítják, hogy mindenki nagyon is szívesen érzi magát fölényben a másikkal szemben. Mégis az emberek nagyobb érdekszövetségekbe való egyesülésre is törekednek, ahol a személyes és a nemzeti érdekek háttérbe szorulnak. Példa erre az Egyesült Nemzetek Szervezete, az USA, Nagy-Britannia Egyesült Királysága, az Arab Államok, az Európai Unióhoz csatlakozó országok; az egykori Szovjetunió FÁK néven egyesülő tagországai, valamint Afrikának azok az államai, amelyek gazdasági vagy politikai szövetségeket képeznek.
Noha az ilyen szövetségek többnyire gazdasági vagy politikai indíttatásúak, a háttérben mégis gyakran olyan különleges emberek állnak, akik embertársaik jólétét tartják szem előtt. A tipikusan földi-emberi látószög mellett tehát mégiscsak felismerhető egy más jellegű aspektus is, amely az embereket magasabb dolgok keresésére ösztönzi.

 

„JOBB VILÁGOT” ÉPÍTENI?

Így a társadalom minden tagjának speciális feladata van. Az egyik ácsol és épít, a másik szervezni és irányítani tud, míg a harmadik megérez valamit a jövőből.
Mindnyájan a közösségüket szolgálják, és tudatosan vagy tudattalanul, akarva vagy akaratlanul együtt dolgoznak benne. Egy „jobb világot” építenek, és ezért mindent megtesznek. De a szomszédos ország közösségében is éppen így történik ez, ámde más felismerésekkel, más vezetőkkel és más szakemberekkel. Az eredmény béke vagy háború. És mindkét eredmény mulandó. Minden földi életmegnyilvánulás átmeneti jellegű. Így az ember is egy időleges jelenség. Belép az élet színpadára, ahol kezdi a bölcsőben, néhány évig teljesíti kötelességét, majd ismét alámerül azokba a szférákba, amit az egyházak mennyországnak (a szerencse fiainak) és pokolnak neveznek (a szerencsétlen flótások számára). És ezzel vége is lenne az ember misztériumának?
Nem, mert a látható élet nyilvánvalóan nem több, mint egy közjáték az időben, mint egy folyóvízen sodródó tárgy, ami le- és felmerül, majd ismét eltűnik. Ez történik a 6 és ¼ milliárd világpolgárral is. Ha egy test sejtjei megszületnek, akkor végrehajtják feladatukat, majd meghalnak. Ameddig küldetésük nem lépi túl a biológiai és anyagi szintet, kevés pozitívumot adnak hozzá az egész emberiség tudatához. Mihelyt azonban valamit is felismernek spirituális feladatukból, és felveszik a megfelelő fonalat, más erők szabadulnak fel, és az önérvényesítés helyett elkezdődik a szellemi fejlődés. Az emberiség történetében ez a vonal is nyomon követhető. Ennek a fejlődési vonalnak néhány ismert és különös nézetét a Pentagramban újból és újból részletesen tárgyaljuk. Más nézetei talán kevésbé feltűnőek, de nem kevésbé fontosak, ezek mintegy föld alatti áramlatot képeznek. Mind arra irányulnak, hogy az embert mint egyént, s ezzel az emberiséget mint egészet egy magasabb élettervhez emeljék fel. Ez azt jelenti, hogy megajándékozzák a belátással: a létért való küzdelmét a földön azért kell megvívnia, hogy felfedezze: ez a lét nem az egyetlen igazi élet. Ez az első lépés annak a szellemi feladatnak a teljesítése útján, amely mindenkivel vele születik.

 

MINDENKINEK MEGVAN AZ Ő KÜLÖNÖS HELYE ÉS FELADATA

Ez a belátás nyitja meg az utat a személyes életmisztérium megoldásához. Ebben a pillanatban az ember megtalálja a helyét a világban és különösképpen a közösségében. A közösségnek szüksége van rá mint biológiai emberre, akár ács, professzor, utcaseprő, tanuló, tanár, háziasszony vagy üzletasszony. Ugyancsak szükség van rá mint spirituális emberre, aki mint élő lélek megszabadult azoktól a korlátozottságtól, amelyektől az én szenved. A maga idejében mindkét megnyilvánulásnak egyesülnie kell, de a legtöbb embernél a két nézet még nem találkozik, ezáltal sok konfliktushelyzet keletkezik. A földgolyón, melyen élünk, 6 és ¼ milliárd ember misztériuma nincs megoldva.
Amíg nem sikerül az embereknek személyes életük rejtélyeit megoldani, a napi élet konfliktusok elé állítja őket. „Javítsd meg a világot, és ezt kezdd magadon!” Nagyon szívesen idézik ezt a mondást, ha valakinek fel akarják rá hívni a figyelmét, hogy rossz úton jár. Az itt megbeszéltek távlatában ez a szentencia azonban nagyon is időszerű. Akinek sikerül saját világát úgy megjavítani, hogy már ne az énje uralkodjék, az teret enged a lélek legmagasabb – a Teremtőhöz legközelebb álló – nézetének, és akkor felfedezi, hogy az élete teljesen és átfogó értelemben megváltozik:

• először: problémái miatt a hibát többé már nem másokban, hanem saját magában keresi;
• másodszor: ezáltal megérti azokat az okokat, amelyek miatt a többi ember szenved;
• harmadszor: el tudja fogadni őket problémáikkal együtt;
• negyedszer: segíteni tud nekik problémáik megoldásában, mert őáltala szabaddá válik az erő, amely őt a megújító és gyógyító megismerésekhez vezette.

Milyen erőről vagy energiáról beszélünk itt? Minden komoly kereső elérkezik egyszer ahhoz a ponthoz, ahol meg kell hajolnia egy magasabb erő előtt, amely határt szab énje balgaságainak.

Ketten ülnek egy padon…

 

Tömörebben és hatásosabban aligha lehet megfogalmazni az ember drámáját, mint a Tamás evangélium 61. versének következő két sora: „Jézus mondá: Ketten ülnek majd egy padon, az egyik meghal, a másik élni fog.” Az emberben zajló dráma főszerepét két, egymással ellentétes erő játssza.

Ugyanazon a padon, együtt pihenik ki magukat, tehát egymás közelében vannak, de az egyik meghal, a másik pedig élni fog. Az egyik mulandósága és a másik örökkévalósága okozza az ember drámáját. A halandó a föld különféle anyagaiból és erőiből álló személyiség. Az örökkévaló pedig az isteni lény, az igazi ember magja, aki a halandóban nyugszik. A személyiségben sok ellentétes erő hat, a földi természet kétsarkú erői. Nélkülük egyetlen személyiség sem létezhetne.
A halandó emberé az alárendelt dráma, a fő-drámát pedig a halandóságnak és Isten birodalmának, az örökkévalóságnak a szembesítése képezi. Ha a fő-drámát feloldják, akkor a halandó ember földi drámájának is vége.
Ez az egyetlen lehetséges megoldás, másképp nem megy. E világ egyetlen módszerével sem lehet ennek a drámának s a vele járó problémáknak véget vetni. Az idő világának bármely megoldási kísérletét utolérik az ellentétes erők és fejlemények. Dióhéjban ez a mi világtörténelmünk. A tartós békét célzó minden törekvést, bárhol is a világon, új ellentétek ássák alá. A jólétre és anyagi gyarapodásra irányuló igyekezetet mindenütt nyomor és szenvedés kíséri. A kellemeshez szorosan kötődik a kellemetlen, az egyik maga után vonja a másikat. Ez tehát az anyag, a tér és idő természetrendjében a kétpólusú erők feltartóztathatatlan hullámmozgása. Ez a hullámzó mozgás azért feltartóztathatatlan, mert valójában a főprobléma megoldásáról van szó, vagyis a mulandóság és örökkévalóság szembenállásának a megszüntetéséről – magában az emberben.

 

AZ EMBER EGY A VILÁGGAL

Aki legalább dióhéjban ismeri a világtörténelmet, az földi lényként egyúttal a saját történetét is ismeri. És ez fordítva is igaz: aki ismeri önmagát, az felismeri az anyagi világ lényegét is, mert a földi ember és az anyagi világ egy.
A halandó ember tehát joggal mondhatná: én és a világ egy vagyunk. Ez az alantas természet egysége. Krisztus viszont azt mondja: „Én és az Atya egy vagyunk.” Ez az isteni természet egysége. Ha valaki Jézus Krisztust követve és az Ő valóságában kimondhatja ezeket a szavakat, akkor a fő-dráma megoldódik. Addig azonban Jézusnak ez a kijelentése érvényes: „Ketten ülnek majd egy padon, egyikük meghal, a másik élni fog.”
Ki az, aki él? Ha az élet az igazi ÉLET, akkor az: örök és mindenütt jelenvaló. Ha az élet megszűnhet, akkor nem beszélhetünk igazi életről. A valódi élet: ÉLET, és sohasem lehet nem-élet. Az igazi élet örök. A földi ember léte, és mindaz, ami vele kapcsolatos, folyton megszakad. Ez egy állandóan ismétlődő véget érés és újrakezdés – szinte vég nélküli hullámmozgásban. A valódi élet megtámadhatatlan. Az életet nem szabad életformákkal azonosítanunk. Ha a forma nincs is jelen, az élet igen: az Élet mint végtelen lét. Míg az élet maga a teremtő őserő, a formáknak egész sora létezik: vannak isteni, mennyei, földi formák és lények.

 

KORLÁTOZÁS NÉLKÜLI ÉLET

Ha az ’élet’ szót tudatosan, bensőnkben kimondjuk, akkor szívünk mélyén megérezzük és megtapasztaljuk, hogy az élet maga a végtelenség, az örökkévalóság, az abszolút ősforrás, Isten.
Az élet az isteni szellemszikrán keresztül megérinti szívünket. A végtelenség középpontja a szívünkben van. Az isteni középpont mégis mindenütt jelenvaló.
Az élet nem ismer semmilyen korlátozást: abszolút lét. Alkotó jellege miatt: tudat, eredeti, tiszta isteni tudat. Az ős-ok egyúttal ősforrás is.
Együtt ülni egy padon, nagyon bizalmas viszonyt feltételez. A teremtő isteni tudat az emberrel egy padon nyugszik, mellette, nála, őbenne van, közelebb hozzá, mint a lélegzete. Önmagából valamit beléhelyezett az emberbe, benne nyugszik.
És ki az, aki meghal? Ő a földi ember, az a lény, akinek tulajdonképpen nem jár ki az ’ember’ megszólítás. Ő a halandó, nem az élő. Meghal – és ez visszavonhatatlan. Ha nem oldja fel a drámát, akkor meghal, de ha feloldja, akkor is. De micsoda különbség van e kétfajta meghalás között! Az egyik az alantas természetben bekövetkezett közönséges halál, a természetes hullámmozgás miatt, a másik halál viszont nem más, mint az isteni természetbe történő belemerülés, ami egyúttal felmenetel is az isteni természetbe, az Életbe. Az egyik halál a dráma folytatását, a másik pedig a dráma végét jelenti.

 

AZ ÉRZÉKEK EMBERE TELJESEN A KÜLVILÁGRA IRÁNYUL

A földi ember létének alapja az érzékszerveinek a működése. Ide soroljuk az értelmi jellegű gondolkodást is. Ezért az érzéki ember teljesen kifelé irányul. Az anyag, a mérhetőség, a korlátozottság az ő világa. Másfajta létre nem képes, hiszen ő és az anyagi világ egy. Ennek a helyzetnek a foglyaként a benne lévő istenitől el van választva. Ezt az állapotot bibliai szóhasználattal a „bűnben állni”, tehát „elválasztottnak lenni” kifejezéssel jelölhetjük. Így él az ember a tudatlanságban, vagyis a sötétségben. Nem látja isteni társát, aki mellette nyugszik a padon.
„A világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt”, még nem. De az isteni társ nem hagyja nyugton a földi embert. Szakadatlanul hívja a halandót. És ha ő, aki majd meghal, megérti a világtörténetet és saját történetét, ha minden porcikájában világossá válik számára, hogy mi történik e kétsarkú erőtérben, és felismeri, hogy a földi drámát evilági eszközökkel nem lehet megoldani, akkor ő egy áldott ember. Mert az élőnek a hívó szava a szívéig elért.
Hirtelen minden megváltozhat – és így is történik. Az élő az emberben egyidejűleg az egyetemes isteni. Isten előtt nincs kinn és benn. Ez csak az ember számára van így – mindaddig, amíg Krisztusban nem él és azt nem mondhatja: „Én és az Atya egy vagyunk!”
Az egyetemes isteni a világmindenséget eszközként használja, amely által csodálatos dolgok fejlődhetnek ki. Ezeknek egyike egy teljesen új korszak – a Vízöntő kora, amely most kezdődik és nyilvánul meg az emberiségnek.
Vajon miért olyan különösen fontos ennek a korszaknak az akár több évtizedig is elhúzódó kezdete? Azért, mert ezzel a kezdettel több kisebb és nagyobb időszak is lezárul.

 

MINDEN BEFEJEZÉS ÚJ KEZDET IS

2000. december 31-én az éjféli harangütéssel például a megelőző másodpercen kívül egy perc, egy óra, egy nap, egy hónap, egy év, egy évtized, egy évszázad és egy évezred is véget ért. Ez természetesen a mi időszámításunk szerint van így.
Hasonlóképpen most több kozmikus ciklus is befejeződik: lezárul a Halak korszaka, és naprendszerünk egy új pályaszakaszra tér tejútrendszerünkben. És a tejútrendszer is új térségekben nyilvánul meg. Minden vég tehát egyúttal új kezdet is.
A tudomány ismeretei szerint Földünk bio-mágneses tere szintén ciklikus hullámmozgást végez. Ez a tér ötszázezer évvel ezelőtt volt a legerősebb. Eredeti erejének jelenleg csupán 4-7 %-ával rendelkezik. Ez az arány a következő években még tovább romlik, amíg el nem éri azt a mélypontot, amely után ismét erőnövekedés következik – természetesen már új feltételek között. A Föld bio-mágneses terének igen nagy jelentősége van a rajta élő lények ellátása, védelme és tudati fejlődése szempontjából. Ennél fogva e tér gyengülésének számos következménye van, amelyek többek között az ember agyát, idegrendszerét, gondolkodását, érzéseit és tudatát érintik. A növények és állatok életkörülményei is megváltoznak, amint az a múltban már többször megtörtént. Bizonyos tápanyagok és a védelem hiánya miatt egyes fajok kihalnak, mások viszont erőteljes növekedésnek indulhatnak. Mindezek a problémák már megjelentek, az emberiség már ezeknek a kellős közepén áll.

 

ISTEN ESZKÖZÜL HASZNÁLJA A VILÁGMINDENSÉGET

A földi bio-mágneses tér gyengülésének, valamint az egyes ciklusok befejeződésének azonban még más következményei is vannak. Így például az emberiség nyitottabbá lesz a régi viszonyoktól és a korábbi mágneses befolyásoktól történő megszabadulásra. Ezáltal érzékenyebbé válik az isteni ősforrásból származó új, megszabadító impulzusokra, annak az örök útitársnak az impulzusaira, aki az emberben van és körülveszi őt. Ez a régi időszakok végének és az új fejlődések kezdetének a pozitív mérlege. Ezért mondhatjuk azt, hogy Isten a világegyetemet eszközül használja.
A Szellemi Iskola élő mágneses teste a magasabb életre törekvő ember számára itt rendkívüli szerepet játszik. Ez többek között olyan tér, amely felerősíti a ’hívónak a hangját’. Így szívükben sokan meghallhatják és megtanulhatják megérteni a hangot, a hangot a szívben, amely arra ösztönzi az embert, hogy keresse „Isten országát és az Ő igazságát”. Ekkor minden megadatik néki, amire szüksége van, hogy a másik életet, a nagybetűs Életet megtalálja.
Ezért: „Keressétek először Isten országát”, amely tibennetek, a szívetekben van. Ez mikrokozmikus létünk magja. Annak az életnek a gyújtópontja, amely örök, végtelen és mindenütt jelenvaló, lényünk közepén található. Ebből a szívben lévő életből egy hatalmas impulzus indul ki. Mihelyt erre valaki pozitívan, tudatosan és túlfűtött rajongás nélkül válaszol, egész lényét felveszi ez az ősforrás. Ez azután a lélek teljesen új irányulását jelenti. Ebben az új lélekirányulásban van Isten birodalmának őszinte keresése, a fő-dráma megoldásának egyik kulcsa.
„Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát”, az Ő örök egyensúlyát, amelyben semmi kétsarkúság nincsen. Keressétek az Ő harmóniáját, az Ő szeretetét, vágyakozzatok rá éjjel és nappal. Ha ez az első, ha ez az egyetlen vágyakozás él valakiben, akkor mindaz, amire valóban szüksége van, alkalmazkodik ehhez a vágyhoz. Mert aki örökli az országot, mindent megkap. Isten birodalma az abszolút gazdagság, a végtelen élet.
Aki tudja, hogy Isten országa ott van őbenne, noha még földi ruháját viseli, nem szenved semmi hiányt. Ez talán egy kissé egyszerűen hangzik. De aki Isten birodalmát mindenek fölé helyezi, az nem valami felvett hit alapján sürgölődik, hanem a teremtésbe nyert mély belátásból, valódi intelligenciából és teremtménytársai iránt érzett nagy szeretetből cselekszik.

 

A MEGSZABADULÁS HÁROM KULCSA

Az emberi tudatnak három nagy gyújtópontja van: egy a medenceszentélyben, egy a szívszentélyben és egy a főszentélyben. Ezért azt mondhatjuk, hogy a megszabadulásnak három kulcsa van. A medencében található az asztrális tudat. Ha már most az első kulcs, az élet következetes keresése minden egyéb igényt és kívánságot háttérbe szorít, akkor az asztrális tudatot eloldják a medencétől, és felvonják a szívbe.
Ez egy egészen új, más élet kezdete. Ezért nem lehet az igazi élet keresését begyakorolni vagy megtanulni. Ennek belülről kell jönnie. Ez a lélek vágya kell, hogy legyen, annak következtében, hogy szívünkben csodálatos módon megérint bennünket az isteni misztérium; megérint az, aki mellettünk és bennünk van; megérint az, aki él! Aki e világ sorát átlátta, magát mint földi lényt felismerte, és el akarja hagyni az ellentétek körtáncát, az szívvel lélekkel átadja magát a benne és mellette lévő érintésének.
Ha az asztrális tudat felemeltetett a szívbe, akkor rendelkezésre áll a második kulcs, amelyen ez áll: „Szeresd Istent mindenek felett, és felebarátodat mint önmagadat.” Isten országának keresése valamint Isten és a felebarát szeretete a szívben egyesül, amely így a szeretet központjává lesz. Benne minden vágyunk elmerül, és feloldódik a végtelen, örök lét szeretetében. Isten az abszolút MINDEN. Aki Istent szereti, mindent megkap.
A szív világossággá válik. Ebben a fényben az ember felismeri a világot és embertársait. Mindent lát, ahogy a Nap is látja az őt körülvevő világmindenséget. A Nap mindent a fényben, a saját fényében lát. Minden égitestet megvilágít. A Napból nézve sehol sem látni árnyékot. A szívében lévő világosságból a megvilágosult ember mindent a világosságban lát, felismeri embertársaiban a fényt, még ha ezt gondok, vágyak és bosszúságok felhői takarják is. Látja a másikban a világosságot, és ez a lényeg.

 

A DRÁMA FELOLDÓDIK

Istent mindenek felett szeretni, és felebarátunkat úgy, mint magunkat, ez nem ál-misztikus, ködös érzelgősség, hanem egy megtisztított tudatállapot, a szellemi Nap tekintete.
Aki Istent, az egyetemes életet, a Gnózist valóban mindenek felett szereti és ettől a szeretettől bensőleg teljesen megváltozott, az kimondhatja: Uram, legyen meg a Te akaratod! Ez a megszabadulás harmadik kulcsa.
A fejben az akaratközpont veszi körül a tobozmirigyet. Az a tudatállapot, amelyet az „Uram, legyen meg a Te akaratod” szavai fejeznek ki, jelenti tehát az akarat teljes átadását az új életcélnak. A fej ekkor megnyílik az isteni szellem előtt. Akiben a három kulcs erői egyesülnek és egyetlen világosságkoronát képeznek, az mondhatja – Krisztushoz hasonlóan –, hogy „Én és az Atya egy vagyunk!” Egész magatartásában, pihenése és munkája közben, szólásában és hallgatásában ekkor Istennel egy, és az egyetlen, egyetemes életet fejezi ki. A dráma véget ért.
„Ketten ülnek majd egy padon, az egyik meghal, a másik élni fog.”
A halandó felébresztette az igazi, isteni embert. Az pedig, aki örökké él, megszabadította a halandót az eonokon át tartó feledésből, hozzásegítve őt, hogy az Életben meghaljon, majd újjászülessen.

Ősi félelemből eredő örökös küzdelem

 

Minden teremtéstörténetben megtalálható annak az embernek a képe, aki nem engedelmeskedett az isteni törvényeknek, hanem inkább öndicsőítésben kívánt elmerülni, és magát akarta felmagasztalni, hogy olyan, mint Isten. Ebből a megalomániából fejlődött ki az én, mely egy elszigetelt létbe száműzi magát, és azért küzd, hogy újból áttörjön ezen az elszigeteltségen.

 

J. R. R. Tolkien könyvében, A szilmarilokban egy ilyen teremtéstörténettel találkozhatunk.
„Történt egyszer, hogy Ilúvatar összehívta valamennyi ainut, s fenséges dallamot dalolt nekik, minden eddiginél nagyobb és csodálatosabb dolgokat tárva fel előttük; és a dallam kezdetének dicsősége valamint végének nagyszerűsége olyan csodálattal töltötte el az ainukat, hogy meghajoltak Ilúvatar előtt, és hallgattak.
Ekkor Ilúvatar így szólt hozzájuk: „Azt akarom, hogy a dallamból, melyet nektek daloltam, közös harmóniában Nagy Muzsikát formáljatok. S mivel föllobbantottam bennetek az Olthatatlan Lángot, valamennyien meg fogjátok mutatni hatalmatokat a dallam díszítésében, ki-ki a maga gondolataival és eszközeivel. Én pedig ülök majd és hallgatom, és örvendek, hogy általatok csodálatos szépség kel életre a dalban.”
És akkor az ainuk hangja – mint megannyi hárfa és fuvola, tilinkó és trombita, hegedű és orgona, valamint számtalan éneklő kórus – Nagy Muzsikává kezdte ötvözni Ilúvatar dallamát; s a vég nélkül váltakozó, harmóniába szőtt melódiák a hallás határán túl leszálltak a mélybe és föl a magasba, csordulásig megtöltötték mindazokat a helyeket, ahol Ilúvatar lakozott, majd a muzsika meg a muzsika visszhangja kiáradt a Semmibe, s az immár nem volt semmi. Azóta sem daloltak az ainuk ehhez hasonló muzsikát, bár úgy mondták, hogy az ainuk kórusai és Ilúvatar gyermekei még ennél is nagyobb muzsikát játszanak majd Ilúvatar előtt az idők végezete után. Akkor majd pontosan szólalnak meg Ilúvatar dallamai, s Valósággá válnak, mihelyt megszólaltak, mert mindenki érteni fogja immár az ő szándékát, és mindegyikük ismerni fogja mindnek az értelmét, és Ilúvatar titkos tüzet ad majd a gondolataiknak, mivel elégedett lesz.
Most azonban Ilúvatar ült és hallgatott, és hosszú időn át jónak találta, mert a muzsikában nem volt semmi hiba. Ám ahogy a dallam egyre jobban kibontakozott, Melkor szívében vágy ébredt, hogy beleszője a saját gondolatait, melyek nem voltak összhangban Ilúvatar dallamával; mivel Melkor növelni kívánta a neki szánt rész erejét és dicsőségét. Az ainuk közül Melkor kapta a legnagyobb hatalmat és tudást adományként, és részesült mindazokban az ajándékokban, amelyeket testvérei kaptak. Gyakran kereste föl egymagában az üres helyeket, az Olthatatlan Lángot kutatva; mert forró vágy égett benne, hogy saját gondolatait keltse Életre, és úgy hitte, hogy Ilúvatar nem gondol a Semmivel, őt pedig türelmetlenné tette annak üressége. Ám a lángot nem találta meg, mert az Ilúvatarral volt. De egyedül lévén, Melkornak olyan gondolatai támadtak, melyek eltértek testvérei gondolataitól.
S most némely gondolatát beleszőtte a zenéjébe, és nyomban disszonancia támadt körülötte, és a közelében éneklőkön csüggedés lett úrrá, gondolataik összezavarodtak, muzsikájuk megtorpant; néhányan viszont inkább Melkor dallamát kezdték követni a maguk eredeti gondolatai helyett. Melkor disszonanciája nőttön-nőtt, és a korábban hallott melódiák alámerültek a zavaros hangtengerben. Ilúvatar azonban csak ült és hallgatott, amíg végül úgy tetszett, mintha trónja körül dühöngő vihar tombolna, sötét hullámok ostromolnák egymást véghetetlen haraggal, amely semmiképpen nem akar csillapulni.

Ekkor Ilúvatar felemelkedett és az ainuk látták, hogy mosolyog; és Ilúvatar fölemelte balját, és új dallam bontakozott ki a vihar közepette, hasonlatos és mégsem hasonlatos az előzőhöz, majd erőre kapott, és új szépséggel rendelkezett. Ám Melkor disszonáns akkordjai is erősödtek, és versenyre keltek Ilúvatar új dallamával, és a hangok csatája még az eddiginél is hevesebbé vált, mígnem több ainu kedvét vesztette, s nem dalolt tovább. Így Melkor kerekedett felül. Ekkor Ilúvatar ismét felemelkedett, és az ainuk látták, hogy a tekintete szigorú; s ő fölemelte a jobbját, és lám!, egy harmadik dallam bontakozott ki a hangzavarban, mely nem hasonlított az előbbiekre. Mert először lágynak és édesnek tűnt, mint finom melódiák gyöngéd hangjainak aprócska fodra; ám nem lehetett elnyomni, s egyre erőteljesebb és mélyebb lett. Végül úgy tűnt, hogy egy időben kétféle zene szól Ilúvatar trónja előtt, melyek teljesen eltértek egymástól. Az egyik mély volt, áradó és gyönyörűséges, ám lassú és kimondhatatlan szomorúsággal telt, ez adta a szépségét is. A másik is elérte immár a maga tökéletességét; azonban harsány volt, hiú és vég nélkül ismétlődő. Aligha volt ez harmónia, inkább sok-sok, csupán néhány hangot harsogó trombita zajos összecsengése. Hangjának erejével megpróbálta elfojtani a másik zenét, de úgy tűnt, hogy Melkor zenéjének legdiadalmasabb hangjai elmerülnek a másikban, és beleszövődnek annak ünnepélyes dallamába.
A harc kellős közepén, amikor Ilúvatar termei rengtek, és a remegés kiáramlott a kinti csöndességbe is, Ilúvatar harmadszor is fölállt, s az arca félelmetes volt. Felemelte mindkét kezét, és egyetlen akkordban, mely mélyebb volt az alvilágnál s magasabb a mennyboltnál, átható, mint Ilúvatar tekintetének tüze, a Muzsika megszakadt.”

 

A SZÜLETÉS ÉS HALÁL KEREKÉHEZ KÖTVE

Ez a mítosz is azt mutatja, hogy az ember a maga nagyzási mániájával és az ennek nyomán kialakult énközpontúságával zavaró tényező a Teremtésben. Ezért kellett – és ez nem is lehetett másképpen – elhagynia eredeti hazáját, és alacsonyabb rendű lakóhelyre költöznie. A mikrokozmosz most a születés és halál kerekéhez kötve szüntelenül rója a köröket, és várja a lehetőséget, hogy visszatérhessen egykori hazájába. Szüntelenül, mivel két hang beszél az emberben: az isteni hang és saját énje hatalom-káprázatának a hangja. A mikrokozmosznak újra és újra meg kell testesülnie, hogy végül megépíthesse azt az eszközt, melynek segítségével megkezdheti a visszavezető utat. Ez az eszköz a Lélek, mely felülemelkedik a földi élet korlátain, és legyőzi a halált.
A mikrokozmoszba új lakóként belépő ember tulajdonképpen egy csatamezőre érkezik, ahol az eredeti, az isteni szembesül a tévelygő ember állapotával, ami az állandó ’háború és béke’ állapota. Az emberben fény és sötétség, jó és rossz küzd az uralomért.
Mivel Isten nem hagyja cserben tévelygő teremtményeit, egy visszatérési tervet, fejlődéstervet alkotott, hogy gyermekeinek megmutassa a visszavezető utat, és lehetőséget adjon nekik eme ösvény bejárására.
Néhány egészen szélsőséges nézet létezik ezzel a fejlődéstervvel kapcsolatban. A Modern Rózsakereszt elemi filozófiája c. könyvében Jan van Rijckenborgh megmagyarázza, hogy tisztán megkülönböztethető egy involúciós és egy evolúciós folyamat.
„Ez az involúciós folyamat egy teljesen új, istentelen személyiség alapjának kialakításával kezdődött. Az emberiség történetének leírását minden régi ezoterikus filozófia a lesüllyedésnek ezzel a szakaszával kezdi.
Az új anyagtest magja a Szaturnusz-korszakban készült el, az új élettest magja a Napkorszakban, az új asztráltest magja a Holdkorszakban, az új gondolkodási képesség magja pedig a Földkorszakban.
Ez a folyamat most végére ért. Van egy személyiségünk, testalakunk, de nem az, amit Isten tervezett. Mostani személyiségünkkel csak azért ajándékoztak meg minket, hogy ezen az alapon megtalálhassuk a visszautat.”

 

AZ ESZKÖZ FEJLŐDÉSE

A fentebb említett korok, korszakok évmilliókat ölelnek fel. A lemúr korban, mely a Földkorszak része, az emberek még szinte alak nélküli lények voltak. Nem rendelkeztek olyan értelemmel, mint a mai kor embere. Minden tevékenységük kizárólag a létfenntartásra irányult. Ez azt eredményezte, hogy saját túlélésük érdekében úgy ütötték, vágták egymást, úgy győzték le a másikat, hogy azt manapság nehéz elképzelni. A minden emberben meglévő ősi félelem ennek az időszaknak a maradványa. Ez az időszak szükséges volt, mert ekkor alakult ki a medence-tudat és kezdődött el az ember egyéniesedésének folyamata.
Az atlantiszi korban az ember szív-tudatát serkentették, és megszületett az érzelmi tevékenység. A kor végén az atlantiszi embert olyan jelképek vezették, amelyek eme tevékenység kifejezésére szolgáltak. Az árja kor során az agy-tudat fejlődött ki. Az agyrendszer olyan eszközzé vált, melynek segítségével az ember megértheti a fejlődéstervet.
A lemúr korban kialakult a fizikai test, és lakójának tudatosítani kellett magában földi testalakját. A medence-tudat fejlődése képessé tette az embert arra, hogy fizikai kapcsolat révén szaporodjon. A szív-tudat fejlődése az atlantiszi kor során lehetővé tette, hogy ha csak jelképesen is, misztikusan egyesüljön az isteni erőkkel. Sokaknak – bizony napjainkban is – hosszú utat kell bejárniuk, mielőtt a szívüket eltakaró fátylat eltávolíthatnák. Különösen a tudatlan és elvakult emberek nevezik önteltségükben embertársukat – aki tud és lát – hazugnak, holott ők maguk azok, akik elvetnek és tagadnak. A küzdelem és a háborúskodás is mindig az önteltség számlájára írható.
Az árja korban a fej-tudatot azzal a céllal alakították ki, hogy egyesítse a fejet és a szívet. De csakúgy, mint minden előző fokozat, ez is sok félreértéssel és küzdelemmel járt. Mennyi küzdelem, csak épp a cél nem valósulhatott meg! Így is számtalan szerzet fáradozott azon, hogy mentse, ami menthető, és megőrizze azt, ami megóvhatja az emberiséget a még mélyebbre bukástól. Ily módon a fáklyát mindig tovább lehetett adni egy újabb úttörőcsoportnak, amely a tévelygő emberiség megmentéséért küzdött.

 

MIÉRT EZ AZ ERŐFESZÍTÉS?

Az atlantiszi miszticizmus feladata tehát az volt, hogy kifejlessze a szív-tudatot mint a fej pozitív fejlődésének alapját. Viszont az a vágy, hogy olyanok legyünk, mint Isten, oly erősen belénk rögződött, hogy alapvető változásról még nem lehetett szó. Ezért az új gondolkodást – az árja kor célját – még nem lehetett megvalósítani. Ily módon az emberiség nem teljesítette az előirányzott fejlődést a kívánt mértékben. Az önámítás és a félelem által félrevezetve újra és újra elfordult az egyenes és keskeny úttól. Mindennek a tévelygésnek az eredménye pedig világosan megfigyelhető napjainkban. Még mindig a félelem, aggodalom és nyugtalanság azok a láncok, melyek az emberiséget az ősi időkhöz kötözik.
Aki meg akarja szabadítani magát ebből a sötét körforgásból, az elindul – ez ideig talán teljesen öntudatlanul – az ösvényen, mely mikrokozmoszát visszavezeti a kiindulópontjához: az Isten tervével való harmonikus együttműködéshez.
Az ember minden változása a szívben kezdődik! Ennek az abszolút változásnak az oszlopai a harmónia, a viszálymentesség és az isteni erőre való irányulás. Ám a legtöbb ember a legapróbb ok miatt is visszatér a csatamezőre, és mindent romba dönt, csakhogy neki legyen igaza. Harcol az állítólagos ellenséggel, védekezik olyan támadások ellen, melyek általában saját félrevezetett agyából származnak. Miért? Mert mélyen belül még mindig ott szunnyad az az elképzelés, hogy „egy szép napon olyanok leszünk, mint Isten”. Ennek az elképzelésnek a helytelen értelmezése vonszol minket bukásról bukásra.
A hatalomnak ily önző módon való követelése miatt az ember csak magát látja, csak magát tapasztalja és a saját akaratát akarja érvényesíteni. Így keletkezik a harc abból az ősi félelemből, hogy kifogyunk valamiből, abból az örökös félelemből, hogy megrabolnak, tönkretesznek, hogy kiszolgáltatottakká válunk. Amíg a harc el nem csendesül, addig nem lehet szó harmóniáról és viszálymentességről. A mikrokozmoszban lévő isteni atom mindaddig rejtve marad, amíg a Biblia szavai be nem teljesülnek: „Jézus bement a hajóba velük, és a szél lecsendesült.”

 

„AKI ÖNMAGÁT ÉRTI: IHLETETT”

Az ember nem csak hogy szabadságra hivatott, de el is tudja érni ezt a belső szabadságot. A galáciabeliekhez írott levélben ezt a figyelmeztetést olvashatjuk:
„Mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak. Mert az egész törvény ez egy igében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek. Mondom pedig, Szellem szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a Szellem ellen törekedik, a Szellem pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok.” (Gal. 5, 13-17.)
Az eredeti léleknek fel kall szabadulnia, hogy az énközpontú személyiség helyére léphessen. Ez nem az a szégyenteljes szabadság, amelyért az emberek egymással harcolnak, és amelyet oly sok emberélet árán érnek el. Csak a lélek – Isten gyermeke – lehet igazán szabad, amikor az énközpontú személyiség tényleg nem sajnálja tőle ezt a szabadságot, és visszavonul. Nos, amíg az emberek el nem érik ezt a belátást, addig egyre újabb és újabb csoportokat vagy vezéreket fognak teremteni, és erőszakkal vagy vakbuzgósággal ráerőltetik akaratukat az emberiségre. Így sokan válnak a saját vagy mások eszméinek foglyaivá, akár humanizmusról, akár nacionalizmusról vagy materializmusról legyen is szó.
Lao-ce ezt így fogalmazta meg:

„Okos, aki érti az embereket;
Aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
Aki önmagát legyőzi: erős.”

Szenzáció, szenzáció… a lélek pedig szenved

 

Az emberiség mindig új, erősebb ingerek után kutat, hogy életét kellemesebbé tegye. Ez egy örökös éhség, mely újra és újra jelentkezik. Ez az éhség egy olyan mélységes vágyat szeretne csillapítani és kielégíteni, amely mára már eltorzult. Egy olyan világot hajszol, amit nem tud megragadni, és amelyet már nem ismer.

 

A szenzáció kifejezés a latin sensum szóból ered, mely érzést, érzékelést, észlelést jelent. A szót ’látványos esemény’ értelemben a XVIII. században kezdték el használni. Később azonban a szélesebb értelemben vett izgalom és borzongás kifejezőjévé vált. A szenzációs regény új műfaj lett az irodalomban. Tárgyi beszámolókat, tudományos felfedezéseket és mindenek felett rejtélyes, még ismeretlen elképzeléseket ágyaztak érzelmes szövegkörnyezetbe, romantikus elemként gyakran valamiféle mitológiai háttérrel színezve. Ezzel kívánták az érzéki szórakozás utáni őrületet kielégíteni, noha a háttérben még megmaradtak a kiváló erkölcsök. A mérce azonban fokozatosan süllyedt és az erkölcsi küszöböt áthágták. Istenkáromlás, szándékos provokáció és sokkolás lett a varázsige. Ami korábban csak néhány egyén joga vagy kiváltsága volt, azzal most széles tömegeket árasztottak el, akikben mohó fogyasztókra találtak.
A felmérések azt mutatják, hogy eleinte nemes indíttatásból még sokan szembefordultak a tömegtájékoztatás nyomorának ezzel az újabb hullámával. De senki sem volt képes megállítani, és végül a legnagyobb ellenzők is feladták – mellesleg a legjobb mentségekkel. Manapság nyilvánvaló közóhaj él a mind erősebb és ugyanakkor egyre közhelyszerűbb serkentők iránt, melyek az ember alacsonyrendű szükségleteinek kielégítésére irányulnak.

 

A TUDATFEJLŐDÉS MEGREKEDÉSE

Hogyan hagyhatja az idők folyamán oly igen kiművelt ember, hogy a legalacsonyabb és legközönségesebb dolgok mocsarán át vonszolják? Talán lényének alapját keresi benne? Vagy anyagi életének tátongó ürességét akarja elfedni az érzékei ingerlésével? Vajon ez az új emberiség irányába tett lépés, vagy inkább annak az útnak a vége, amelyen a magasabb élet összes belső gyújtópontja kialudt, az érte folyó küzdelmet lehetetlenné téve? Vagy egyszerűen csak mélypontról van szó, melyen szükségképpen át kell haladnunk, hogy magasabb értékeket fedezhessünk fel? Valójában sok emberben él már a csendes vagy akár nyíltan vállalt vágyakozás a szellemi értékek iránt, melyek megszabadíthatják őket a test kívánságaitól. A közhelyek egyformaságával szemben a kereső egyénisége áll, melyet azonban napjainkban még durvább eszközökkel támadnak, üldöznek, nyomnak vagy pusztítanak el, mint egy diktatórikus rendszerben.
Ahol két dolog találkozik, ott ellenhatással is mindig számolni kell. És ez így helyes. Mert aki nem meri meglátni, hogy az alapvető értékeket folyamatosan lábbal tiporják, és hagyja, hogy a gyakran nagyon elfajult mindennapi élet magával vonszolja, az egyre inkább elzárja magát azok elől a hatások elől, melyek a biológiai szükségletei fölé emelhetnék őt. Ekkor a tudatfejlődés megreked.
Egy új korszakba – mint pl. a XXI. századba – való belépés sokakat felráz. Ez mindig is így volt. A keresztes lovagokat annakidején harcba hívták a pogányok ellen, és a nagy eszmény hatására ezrek özönlöttek a csatamezőre. A túlélők új impulzusokat hoztak a sokkal fejlettebb arab kultúrából a középkori Európába. Ezek arra ösztönözték az európaiakat, hogy kiemelkedjenek a sötét elmaradottságból. A XX. század elején a teozófia és az antropozófia adott új lendületet a nyugati kultúrának. Ezek új viselkedési szokásokban, újfajta irodalomban, művészeti, zenei és építészeti stílusokban nyilvánultak meg. És azok, akik részt vettek ebben a fejlődésben, belső élményként élték meg azt. Megújulásban részesültek és egy magasabb, jobb életre törekedtek. Az egyes személyek által felfogott, és először kisebb csoportokban alkalmazott hatás egyre szélesebb körben terjedt. Az emberek lelkileg megérintve, új ösztönzést kaptak! És ez az ösztönzés elvezette őket a lehetőségeik határáig.

 

SZAKADATLAN LÉLEGZÉS

F. Adama van Scheltema A szellemi középpont című könyvében bemutatja, hogy minden kultúra három fejlődési szakaszon megy keresztül:
·periférikus szellemi kötés,
·központi szellemi kötés,
·centrifugális szellemi kötés.
Ezt a folyamatot állandó be- és kilégzésnek nevezi, közöttük az asszimiláció és a megvalósítás pillanataival. Mások ugyanezt a szívizom összehúzódásához és elernyedéséhez hasonlítják. Ez a háromféle mozgás egy középpont körül zajlik. „És amit a középpont megnyilvánít, az a végén is ugyanaz, mint ami kezdetben volt.” (Goethe) Ez a változatlan középpont – mondja Scheltema – mindig a nőnemű, lelket adó elv, amelyet a hímnemű pólus keres és kutat, és amellyel ha lehet, megpróbál kapcsolatba lépni. Ebből fejlődik ki az a központi szellemi egység, mely egy kultúra csúcspontját jellemzi. A szerző szerint ez a mozgás világosan felismerhető például minden kultúra festészetében, építészetében és irodalmában. A központi szellemi kapocs az, melynek alapján az ember egy új látószögből fedezi fel önmagát. Ez új teremtést tesz lehetővé, hátrahagyva mindazt, ami tegnap volt, ami eddig történt, a múltat, amely véget ért.
Miért tart ez mindig olyan rövid ideig? Miért olyan nyughatatlan az ember? Mert kétsarkú világban él, mely a saját lényében jut kifejezésre. A belső és a külső világ szélsőségei között hánykódik. Mindazonáltal szellemi építmény csak akkor fejlődhet az emberben, ha önismerete saját lénye kézzelfogható megújulásához vezet. Szalmalángszerű fellobbanásokkal nem lehet előbbre jutni. A tényleges cél a megújult lélek és a vele kapcsolatba lépő isteni szellem egyesülése. Ez egy alkímiai folyamat eredménye, melynek során az eredeti szellemlélek-ember újjászületik. Ha ez a magasabb egység nem jön létre, az ösztönző isteni erő végül visszahúzódik. Akkor az újjászületett és megújult lélek ismét halandóvá válik. Megtörtént a csúcson való áthaladás; új kezdetre van szükség. Mint ahogy a tenger hullámai erősítik és növelik egymást, hogy hullámtaréjjá csúcsosodjanak, úgy kell a lelki impulzusoknak is új lehetőséget teremteniük, hogy az isteni szellemmel találkozhassanak.

 

A HÍVÁS ÚJRA MEG ÚJRA FELHANGZIK

A Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa című könyvében Jan van Rijckenborgh olyan energiahullámokról ír, melyek egy középpontból erednek és dialektikus életmegnyilvánulásunk óriási területén oszlanak szét. Az energia újabb köreinek létrehozásához állandóan új impulzusokra van szükség. Azonban, és ez a döntő, a középpont mindig ugyanaz marad! Ehhez nem kell semmiféle új filozófiai, teológiai vagy tudományos okoskodás. Mindig az a pont marad, ami volt: a forrás, melyből a tévelygő emberiség hazavezetésére irányuló alapvető energia árad. Minden kultúrában vannak olyanok, akik belsőleg felismerik ezt a hatóerőt. Ők azok, akik segíteni akarnak az önfenntartás, hatalomvágy és kísértések vadonjában bolyongó embernek.
Ha valami elavult, azt elutasíthatjuk. De az elutasítás még nem győzelem, még nem jelent szellemi áttörést a teljesen új lehetőségekhez. Ezért követik egymást a kultúrák vég nélkül ismétlődve. A XXI. század szintén egy új kultúrát, új üzenettel és feladattal teli időket hoz az emberiség számára, mivel véletlen nem létezik, és az élet nem úgy keletkezett, hogy valamikor az idők kezdetén két atom vagy molekula véletlenül összetapadt. Ez egy kezdetleges elképzelés, mely semmivel sem viszi előbbre az embert keresése során. Minden hullámnak, minden kultúrának mély értelme van. És mindazok, akik egy ilyen kultúrában élnek az emberiség fejlődésének színterét képezik. Mondhatni, olyanok ők, mint az emberiség egy bizonyos időpontban megtestesült sejtjei. Ez a szervezet egy test, egy lélek, még ha az egyes sejteket el is különíti egymástól az egyéni sejttudatuk, melyet mi énnek nevezünk.
A második szakaszt, melyben az ember küzdelme belsővé válik, követi a harmadik, ahol növekvő külső és belső nyugtalanságba kerül. Ez egyrészt a szívében ápolt rózsa kinyílását jelenti, másrészt olyan külső befolyásokat, melyek az éretté válásához hozzájárulnak. Aki nem érti meg ezt a folyamatot, könnyen megijed, és a fokozatosan megüresedő középpont helyett gyorsan keresni kezd valamit, ami azt helyettesíti. Akkor a központ tevékenysége nem talált megértésre. Ilyenkor a kereső embert könnyen megragadhatják és tévútra vihetik jóléti ígérgetésekkel, mint ahogy a kommunizmus és a szocializmus tette. Bizonyára nem kevesen vannak, akik ilyen jelszavakat követnek! Ők azonban hagyják magukat félrevezetni, mert nem értik pontosan a szívükben rejlő vágyakozást. Mindenki egyenlősége csak a emberi megosztottságon túli egységbe merüléssel érhető el.

 

SZAKADJUNK EL A BEIDEGZŐDÉSEKTŐL

A nyugtalan, gyakran felélénkült kereső sokat próbálkozik és kockáztat. Meg akarja találni az eredetét. Néhányan ezen a téren a származástanra korlátozzák magukat, mások viszont nem haboznak magába az élet szervezetébe belenyúlni. Az eredmény egy nagyon változatos és sokszínű információtöredékből álló tarka forgatag, mely egy „befolyásolható” társadalomra összpontosul. A teljesítménykényszer és a látszólagos siker így szenzációhullámokhoz vezet. Ám a szenzációk elillannak, és új, erősebb, fokozottabb ingereket követelnek, melyek még hevesebb tettekhez vezetnek. Ez egy káros, sok esetben majdnem visszafordíthatatlan folyamat. De kinek van bátorsága ahhoz, hogy alámerüljön a szívében lévő csodálatos forrásba, mint a csodalámpát kereső Aladdin? Az ember és a világ kezdete egy végtelenül távoli múltban található, mely közelebb van hozzánk, mint a kezünk és a lábunk. Ez a kezdet lényünk legbensőbb mélységében van, a szellemi középpontban.
Ahogy fentebb megállapítottuk, a „szenzáció” szó eredetileg érzést, érzékelést, észlelést jelent. Ezzel rokon a latin sensatus szó, melynek jelentése: érzelemmel, értelemmel megajándékozott! Rendes körülmények között az embernek megvan rá a képessége, hogy az őt érő ingerhatást felismerje, és hogy válaszoljon rá vagy pedig válasz nélkül hagyja. Amikor a Plútó misztériumbolygó magasabb nézete tettre késztet minket, korábbi tapasztalataink eredményeként – nagyon személyes és közvetlen módon – összeütközésbe kerülünk a külvilággal. Minél erősebben kötődünk az anyaghoz, annál nehezebben tudunk elszakadni az érzékszerveink által diktált cselekedeteinktől. Ez nagy ellentmondásba sodorja a modern emberiséget, mivel belépett a fejlődés harmadik szakaszába, a belső kinyilatkoztatás szakaszába. Az eredményeket nem lehet tovább halogatni. Ami eddig történt, az egyre szűkebb körökben megismétlődik, egészen addig, amíg véget nem ér. Sokan megpróbálnak egy bizonyos fajta belenyugvásba menekülni ez alól a nyomás alól, mondván: „Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, és igyekezzünk minél több hasznot húzni belőle. Még van egy kis idő, mielőtt eljön a vég.”

 

MEGNYILVÁNUL AZ ISTENI TERMÉSZET

A túlfeszített érzékek eme negatív válasza szöges ellentétben áll azoknak a pozitív és ragyogó hozzáállásával, akiknek megadatott a bensőjükben levő ősforrás felfedezése. Ez nem csak létezik, hanem fel is ébreszthető halálos álmából, és egy felfelé tartó spirális pályán áthatolhat a tudatot elsötétítő homályon. De vajon nem csak egy derűlátásból alkotott valótlan kép-e mindez? Korántsem! A kereső számára, aki maga előtt látja az örökkévalóságba vezető ajtót, a legteljesebb valóság. Minél inkább tévedésbe és kilátástalanságba merül egy kultúra, az őstermészet – az Isteni természet – annál ragyogóbban mutatja meg magát a keresőnek. Ez nem szenzáció vagy az érzékek ingerlése, hanem egy teljesen új megnyilatkozás, amely túllép a testi korlátokon. Az új életlehetőségek hatása által megérintett kereső biztosan találni fog! Akkor egy ösvény kezd feltárulni számára, melyet mindenki bejárhat – tekintet nélkül a társadalmi helyzetére. A földi tudat határai eltűnnek. Nem kitolódnak, mint ahogy a mindenféle tudattágító eszközök és módszerek esetében történik. Nem, a földi tudat feloszlik, és helyét egy új tudat veszi át, amely az isteni forrásból él. Ez a mag független a tértől és időtől, a kultúrák virágzásától és hanyatlásától. Független az emberiséget mozgásban tartó hullámtörésektől. Ez az örökkévalósághoz tartozó nyugvópont, mely az embert visszavezetheti az isteni állapotba.