Pentagram 2001/3

Az igazság utáni vágy beteljesedéshez vezet

AZ EREDETI FAUST TRAGÉDIÁT – MELYBEN A FŐSZEREPLŐ, FAUST, TRAGIKUS VÉGET ÉR – LUTHER IDEJÉBEN A VÁSÁROKON BALLADAKÉNT ADTÁK ELŐ. GOETHE ELŐTT MÁR LESSING IS FOGLALKOZOTT A TÉMA DRAMATIZÁLÁSÁNAK GONDOLATÁVAL. E VÁLTOZATBAN FAUSTOT NEM ENGEDIK ÁT AZ ÖRDÖGNEK, HANEM ANGYALOK MENTIK MEG, „HISZEN – ÍRJA LESSING – ISTEN NEM AZÉRT OLTOTTA AZ EMBERBE A LEGNEMESEBB ÖSZTÖNT, AZ IGAZSÁG UTÁNI VÁGYAT, HOGY ÖRÖKRE BOLDOGTALANNÁ TEGYE”.

Ez a gondolat egybehangzik a következő bibliai idézettel: „Isten nem hagyja el kezeinek alkotását.” Mindazoknak, akik érzik önmagukban a fausti elemet, Fausthoz hasonlatosan be kell látniuk, hogy Mefisztó igazat szól, mikor azt mondja:

„Vendéghajat,
ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.”
[1807-1809 – 68-69. old.]

Más szavakkal: ameddig az önismeretből nem fakad belső változás, belső érettség, az ember földhöz kötött, űzött vad marad, míg be nem látja, hogy

„Rohantam a világon át,
mit megkívántam,
üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
fogott el, ekként száguldottam át
az életen, hajdan vadul robogva,
de bölcsen
s megfontoltan ballagok ma.”
[429. old.]

Csak e belátás révén képes az ember a földi létnek hátat fordítani. Ezért jelenik meg e pillanatban a Faustban a földi természet képviselője. Ez a felettes én, a személyes sátán, Mefisztó, aki e perctől fogva gyengülni kezd. Már nem a Faust mögött működő hajtóerő többé, hanem sokkal inkább az ő agyafúrtan mesterkedő szolgálójává vált. Faust egy tisztulási folyamatot él meg. Gondolatainak és vágyainak jellege megváltozik, és Mefisztónak ezt figyelembe kell vennie.

Aki az igazsághoz vezető úton akar járni – hiszen ez Faust igazi célja –, annak fel kell ismernie a földi aspektusokat a mikrokozmikus rendszerben. Ezért Faust viharként tapasztalja meg önnön belső életét. Úgy érzi, hogy két lélek küzd benne egymással. És e vihartól, ettől az erőtől meg akar szabadulni. Ezért gátakat emel, hogy ’újonnan alapított birodalmát’ megvédhesse.
Azonban már a Biblia is egyértelműen utal rá a pusztai megkísértés leírásában, Júdás árulásában és a Péter általi megtagadásban is, hogy az ellenség – Sátán, Mefisztó, bárhogy is nevezik – az utolsó pillanatig megpróbálja vélt zsákmányát hatalmában tartani. A belátás által azonban a kereső mind erősebbé és óvatosabbá válik. Így az ellenfél egyre erőtlenebb lesz, míg végül meghátrál. Faust lelke megszabadul.

A bölcsesség gyűrűjének ékkövei

Ó, boldogság!
Kert a lángok közepette.
A szívem nyitva
minden forma számára.
Lehet gazellák legelője,
keresztények kolostora,
istenek temploma,
zarándokok Kába köve,
a Tóra táblái,
a Korán verseinek könyve.
A szeretet vallását követem,
bármerre is vigyen
a szeretet paripája.
Ez a vallásom, hitem.

A fenti költemény szerzője, a szufi Ibn al-’Arabi 1165-ben született Spanyolországban, az andalúziai Murciában, és 1240-ben halt meg Szíriában, Damaszkuszban. Olyan korban élt, amikor az Iszlám elfogadta a zsidó és a keresztény vallást is, és e három harmóniában élt egymás mellett. Ibn al-’Arabi, a szufizmus „legnagyobb mestere”, több mint 700 írásában foglalja össze az „egység tanát” a wahdat al-wudjudot. Életében egyfelől ellenségességgel találkozott az óhitű Iszlám képviselői részéről, akik halála után mint panteistát* „leírták”. Másfelől sokak dicsőítették és dicsőítik még mindig, s munkáját úgy tekintik, mint a teozófiai-filozófiai szufizmus csúcsát. Sok tudományos és szufi csoport valamint egyéni kutató foglalkozik behatóan mélyenszántó gondolataival és meglátásaival.

A LÉT EGYSÉGE, AVAGY ISTEN ÁLTAL MEGTALÁLTATNI

A fiatal Ibn al-’Arabit egy látomás ihlette meg, amelyben Mózes, Jézus és Mohamed jelentek meg neki. Ezt úgy vette, hogy ő Isten választottja. Hiszen csak egyetlen Isten van, s belőle származik minden bölcsesség. Ibn al-’Arabi számára a prófétálás tudománya ebből az isteni forrásból eredt. Tanítása lényegét, a wahdat al-wudjudot gyakran a lét egységének fordítják, következésképpen sok szufi mondást panteistának vagy monoteistának tartanak.
Annemarie Schimmel német professzornő azonban rámutatott, hogy a wudjud nem csak létet jelent, s hogy néha igen nehéz pontosan lefordítani ezt a fogalmat. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy találni vagy találtatva lenni, és ez közelebbi képet nyújt számunkra arról a szemléletről, ahogy Ibn al-’Arabi látta Isten és az ember kapcsolatát. „Mindenek azáltal kapják meg, nyerik el létüket, wudjud-ukat, hogy Isten ismeri és megtalálja őket. Tehát csak az Isten felé forduló oldal valóságos, minden egyéb nemlétező.” E magyarázatban világosan tükröződik a két világ, a két természet gnosztikus alapelve: a földi emberi lény, aki nem ismeri Istent, nem részesül valódi létben.

AZ EMBER MINT ISTEN ÁRNYÉKA

Ibn al-’Arabinak a Fusus al-hikam, Kövek a bölcsesség gyűrűjében című története részletesen ecseteli a sokság és az egység, ember és Isten kapcsolatát. „Amit istentelennek vagy világnak neveznek, úgy viszonyul Istenhez, mint árnyék az őt vető testi jelenséghez. Az emberi lény, a világ – mely valójában nincs is –, nem más, mint Isten árnyéka; és pontosan ez az árnyék a létezés vonatkozása a világra. Hiszen az árnyék jelen van ugyan az érzékek általi észleletben, de csak akkor, ha van valaki, aki által észlelhető. Ha nem volna senki, aki által észlelhető lenne, akkor az árnyék csak egy gondolat lenne, és rejtve lenne az érzékek elől. Magyarán: az árnyék mint lehetőség benne rejlik az anyagi testben, mellyel vonatkozásban áll.”

AZ ÁRNYÉK ÉPPOLY ISMERETLEN, MINT EREDETE

A világ a bukott emberiség létterülete. E fejlődési tér az isteninek a kivetülése, miközben maga az isteni nem látható. „A világról csupán annyit tudunk, amennyit az árnyékról; Istenről pedig annyit nem tudunk, amennyit arról a testi jelenségről, mely ezt az árnyékot veti.”4 Amint egy hangot vagy rezgést csakis egy arra hangolt érzékszerv foghat föl, éppúgy az árnyékot is csak a ráhangolódott érzékek észlelhetik. Ezen érzékek azonban Istent magát nem képesek érzékelni.
Eme nagyon fontos elgondolás Platón barlanghasonlatára emlékeztet minket. Ebben a barlangban emberek élnek fogságban kora gyermekkoruktól fogva. Fejüket nem képesek elfordítani, s így a kijáratot sem látják. Minden, amit láthatnak, csak az árnyék a barlang hátsó falán. A bejárat közelében tűz ég. A tűz és bejárat között mindenféle dolgok mozognak, melyek árnyékukat a barlang falára vetik. Hangok is érkeznek kívülről, melyek csupán visszhangok, de amelyeket a foglyok valóságként tapasztalnak. A barlanglakóknak maguk e reflexiók képezik a valóságot, ám ez mégsem a teljes igazság. E képet szem előtt tartva a kereső tudatossá válhat afelől, hogy mind az énje, mind pedig a világ viszonylagosak. Az első lépés az igazsághoz vivő ösvényen: „Ember, ismerd meg önmagad!”
Ibn al-’Arabi azt mondja a A bölcsesség gyűrűjének ékkövei c. művében: „Csupán annyit ismerünk Istenből, mint amennyit az anyagi jelenségekből, melyek által Ő megnyilvánítja magát”. 5 Hogy e mondást megfoghatóvá tegye, így folytatja: Ha színtelen fény esik színezett üvegre, akkor az üveg másik oldalán a fény az üveg színével lép ki. „Akik azt mondják, hogy az üveg zöld színe miatt a fény zöld, igazat beszélnek, és érzékeik tanúskodnak erről. Akik szerint azonban a fény sem nem zöld, sem nem színes, azok a józan eszük tanúságával mondják az igazat”.

A BÖLCS NÁTHÁN PÉLDÁZATA SZALADIN SZULTÁNNAK

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy ember Keleten, kinek birtokában volt egy szeretett kézből örökölt fölbecsülhetetlen értékű gyűrű. A műalkotás opállal volt ékítve, mely ragyogó színek árjában pompázott, és ama titokzatos erővel rendelkezett, mely Isten és ember előtt kedvessé tette azt, aki ebben bizakodva viselte. Emberünk a gyűrűt mint családi ereklyét a legjobban szeretett fiára hagyta. E fiú aztán halálos ágyán szintén továbbadta legkedvesebb fiának, s ez így folytatódott hosszú időkön át. Végül a szépséges gyűrű olyan apa birtokába került, akinek három fia volt, s aki mindhármat egyformán szerette. Miután nem tudta eldönteni, hogy melyikük kapja meg a gyűrűt, csináltatott róla még két másolatot, s így halála előtt mindegyik fiának adott egyet-egyet.
E mesét megtalálhatjuk Bocaccio Dekameronjában is, de Lessing jobban kidolgozta. Az ő történetében az eredeti gyűrűt nem lehet megkülönböztetni a másolatoktól. A példázatban ez arra utal, hogy a vallások – amelyek itt a gyűrűknek felelnek meg – egyike sem valódi, tehát már nem eredeti. Ezért alakított ki Lessing egy új nézőpontot. Az eredeti gyűrűnek volt egy titokzatos ereje, mellyel viselőjét kedveltté tette Isten és ember előtt, amennyiben viselője méltó lett a gyűrű erejére. A fivérek azonban egymás ellen küzdöttek, s egyikük sem volt képes elfogadtatni magát a többiekkel. „Ennek kell döntenie – szólt a bölcs kádi, akit megkerestek a fivérek viszályukkal. – Gyűrűitek egyike sem igazi, az igazi valószínűleg elveszett.” A három testvérnek nem maradt más hátra, mint követni a Kádi tanácsát: „Mindegyikőtök versengjen hát azért, hogy gyűrűjéből feltárja a kő erejét, és Istenben elmélyülő legbensőségesebb megadással szolgálja ezt az erőt!” Mindez azt sugallja, hogy a három gyűrű – vagyis a három vallás – egyformán jó és eredeti, s így egyik sem tehet mást, mint hogy a kádi rendelkezéseit követve elfogadja és tolerálja egymást, s ekképpen szeretetteljessé válik a többiek előtt.
G.E. Lessing: A bölcs Náthán. Idézet. Lator László fordítása (1958), kiadta a Magyar Helikon 1979-ben.

A FÉNY LÁTSZÓLAGOS SOKFÉLESÉGE

A különböző színű üvegekre eső fényt szemlélve olybá tűnik, mintha a fény megsokasodna, miközben a tudat tarka üvegek megfigyelésével foglalatoskodik. A szufi Abu-l-Qasim al-Djunaid azt mondja: „A víz színe a tartóedény színe”7. Hasonlóképpen azt mondhatni, hogy a tulajdonságok vagy kifejezésformák sokasága a megfigyelő álláspontjától függ. Az isteni világosság mindenen áthatol a világegyetemben. Fehér színűnek mondják, s csakis azok számára megfigyelhető, akik maguk is ebben a fényben állnak. Annak érdekében, hogy elérhesse az emberi lényt, a világosság alkalmazkodik az ember tudatához, hogy bukott állapotából fölemelje.
Az a kérdés, hogy „Mit értünk igazságon és mi az igazság?”, Lessingnek a Bölcs Náthán történetére emlékeztet bennünket. Náthán azt a feladatot kapja Szaladin szultántól, hogy bizonyítsa a különböző vallások igazságát. A probléma bonyolultságának szemléltetésére Náthán elmesél egy történetet, mely három gyűrűről szól.
Egy apának van egy gyűrűje, amelyet valamelyik fiának szeretne adni. Mivel egyformán szereti őket, csináltat két másolatot a gyűrűről, hogy ne kelljen eldöntenie, kié legyen az eredeti. Náthán azt mondja: „Az igazi gyűrű nem volt beazonosítható.” A három fivér perlekedik, és a kádi azzal bocsátja őket útjukra, hogy az eredeti gyűrű bizonyítani fogja belső erejét. „S ha majd a gyűrű varázsereje a későbbi fiakban megnyilatkozik, pár ezredév múltán járuljanak majd ők megint e szék elé”.

A BENSŐ ÖRÖKSÉG HATÁROZZA MEG A MEGBÍZATÁST

A kérdés, hogy mi eredeti és mi hiteles, ahhoz a következtetéshez vezet bennünket, hogy a hitelesség a gyűrű viselőjének hitelességéből fog megmutatkozni. Ilyenformán a gyűrűk másolati vagy eredeti mivolta kisebb jelentőségű lesz. Ami viszont jelentőséggel bír: belső kincsként fogadni az örökséget, megérteni az ebből következő feladatot, és cselekvésre váltani azt.
Ibn al-’Arabi így folytatja: „Értsd meg és fürkészd ki a mondanivalómat! Ha úgy van, amint mondtam neked, akkor a világ valójában nem létezik. Ezt akarja jelenteni a hiyal fogalma. Azt a benyomást kelti, mintha a világ független (önmagában létező) lenne, mintha Istent dicsérve Istenen kívül állna. De nem ez a helyzet. Ezért értsd hát meg, ki vagy és miféle kapcsolatod van Istennel, miáltal vagy Isten, s miáltal vagy világ és ami Istenen kívül áll és istentelen s ezekkel a jellemzőkkel bír. Ha mindaz igaz, amit most elébed helyeztem, akkor tudd meg, hogy egy képzet vagy, és minden, amit megfigyelsz, és amiről azt mondod, hogy: „ez nem én vagyok”, szintén csak képzet. Más szavakkal, a lét csupán csak képzet a képzetben, valódi lét kizárólag Istenben lehet, kizárólag létének megfelelően, s nem pedig nevének megfelelően. Az egység mindavval kapcsolatban van, ami a valódi létben áll (kawn), a sokság pedig mindavval, ami az képzetben áll”.3
Így magyarázható és táplálkozhat a sokság az egységből, s így él az egység a sokságban. Az áttekinthetetlen sokság ellenére mindent az egység hat át. A sokság pedig jól ismert vonásaiban nyilatkozik meg. Az ember teremtett lény, aki maga is teremt.

AZ EMBERI LÉNY MINT ÁTTETSZŐ TESTISÉG

Az egység megértése a szívben kezdődik. Ibn al-’Arabi a szív hajlandóságáról beszél. Eme hajlandóság mintegy képességként jelentkezik. Az életet adó, kimeríthetetlen forrás szabadon áramolhat, hacsak ideiglenes lakója, az emberi lény ebben meg nem akadályozza. Midőn a belső feladat kivitelezésére irányuló eme hajlandóság működésbe jön, az emberi lény cselekvéshez lát. Ha azonban ez az áramlat akadályozva van, akkor a színtelen fény hozzáidomul az én sűrűségéhez és a megfelelő színben megtörik. Aki eggyé vált Istennel, azt Ibn al-’Arabi áttetsző testűnek írja le, mely már sohasem színezi el a tiszta fehér fényt, s nem is töri meg többé.

A tudat spirálisai

JOHFRA AZ ŐSANYA CÍMŰ FESTMÉNYE JÓL SZEMLÉLTETI, HOGYAN ÁRASZTJA KI A SZELLEM HÉT SUGARA A FÉNYT AZ ŐSANYA ÖLÉBE, AKI AZ ŐSANYAG FORMÁLÓ ÉS SZÜLŐ KÉPESSÉGÉNEK A JELKÉPE. AZ EREDETI TUDAT AZ ISTENI TERMÉSZETBŐL KAPJA CSÍRÁJÁT.

Így ajándékozzák meg azzal a képességgel, mellyel a teremtő gondolatát megnyilváníthatja. Ezért szállnak fel öléből óriási spirálokban azok a világok, melyek jóval a „modern idők” kezdete előtt születtek. Ezekben a világokban növekedett fel atyja képére és az ősanya gyermekeként egy tudat. Az eljövendő mennyei embernek önálló, szabad akarata volt, melynek segítségével a tudat az anyagba merülhetett és uralkodni tudott fölötte. Ezt a szabad akaratot arra is használnia kellett, hogy adott időben a természet formáitól megváljon, és annak korlátozottságából végleg kiemelkedjen. Isten fia ily módon ismerte meg atyját.
Ezt a szabad akaratot azonban az emberi élethullám egy része olyan út keresésére használta, mely az élet ősforrását megkerüli. Ezt az elhajlást nevezzük a bukásnak. Ezáltal egy elválasztott világ keletkezett, melyben a tévelygő emberiségnek saját útját a végsőkig követnie kell. Ebből a világból származik a biológiai ember, akinek itt kell megvalósítania életét.
Létezik tehát két teljesen különböző életterület. A magasabb rendű tér megnyilvánul az alacsonyabban, de fordítva nem. Az alacsonyabb rendű teret – teljes joggal – saját világunknak is nevezhetnénk anélkül, hogy ténylegesen megértenénk, mily szörnyen és fájdalmasan igaz ez az előszeretettel használt kifejezés. Alig, vagy egyáltalán nem ismerjük fel, hogy a két élettér között – akárcsak lakóik tudatában – szinte áthidalhatatlan elválasztottság keletkezett.

A HARMADIK ÉLETTÉR MINT HÍD

A két ellentétes élettér egyike által és egyikében végzett tudatos munkával bizonyos időben kifejlődhet egy harmadik életterület, melyet a „harmadik természetnek” is neveznek. Ez a harmadik, időnként beiktatott életterület hídként szolgál az isteni élettér és a bukott emberiség lezárt világa között. E harmadik természetnek köszönhetően szabadítható meg a tévelygő tudatban raboskodó isteni mag. Ezáltal kezdődik el újra az eredeti fejlődés, melynek során az embert megváltják bukottságából.
Saját világunkban a DNS a biológiai élet alapja. A DNS felépítése olyan, mint egy csavarvonal vagy egy kettős spirál. A két spirálon lévő különböző aminosavak páros elrendezése a mulandó egyéni életformák testfelépítésének sajátos szerkezetrajza. A dupla csavarvonal a hordozója úgymond minden földi életforma sejtekre épülő tudatának. A biológiai test valamennyi sejtje tartalmazza a minden egyes test esetében egyedülálló DNS másolatát. A DNS-ből nyert információ segítségével elvileg minden egyes sejtből fel lehetne építeni az egész testet.

HOSSZÚ ELŐKÉSZÜLET A SZELLEM SZÜLETÉSÉRE

A kettős spirál a Merkúr bolygó szimbólumában is megtalálható. Ez ugyancsak egy új fejlődésre utal, mégpedig az új tudat megszületésére a harmadik természetben, a „feltámadási térségben”. E születés előtt hosszú út vezet a megkristályosodott anyagi világon át. Ez az út az eredeti tudat bukása, valamint az eredeti életterület helyreállítása és az oda való visszatérés között húzódik.
Ennek az útnak egy része a biológiai személyiség születése és halála közötti időszak, mely kisebb-nagyobb mértékben tudatosan bejárható. Ha egy személyiség valóban tudatosan él, akkor elérkezhet a pillanat, amikor az az eredeti tudat javára visszahúzódik, miután ennek magja egy isteni impulzus hatására újból életre kel.
Ebből a szempontból a tudat hasonlatos az élet legelemibb princípiumához. Ez egy olyan elv, amelyet sűrű homály fed. Emiatt sok a találgatás körülötte. A tudat a személyiség minden nézetében megnyilvánul. Az eljövendő új emberen kívül áll ugyan, ez mégis érzékelheti valamelyest annak fejlődését.
A tudatnak sok különböző formája létezik, például a nappali és az éjszakai tudat, az éber és az álomtudat, a tudatalatti és a magasabb tudat, tapasztalati tudat, sejtekből összegződő, fizikai, pszichikai tudat, egyéni- és csoporttudat, kozmikus, dialektikus és isteni tudat, megkülönböztető képességgel rendelkező tudat és egyetemes tudat. A valóságban mindezek három alapvető tudatformában egyesülnek: az eredeti tudatban, a személyes tudatban és egy köztes formában, melyben mindkettő kifejezésre jut.

A FÖLDI HATALOM JOGARA

Az eredeti tudat megrekedt a dialektikus életben, így nem képes megnyilvánulni egy arra alkalmas, őt befogadó hordozó nélkül. Éppen ezért először türelemmel végig kell gondolnunk, hogyan próbálja irányítani a dialektikus tapasztalatok összessége a mikrokozmoszt. A tapasztalatok eredménye egyrészt az úgynevezett aurikus lényben, másrészt ennek szolgálójában, az énben, a személyiség vezetőjében nyilvánul meg. Ennek a dialektikus fejedelemnek a köntösét újra és újra a mulandó földi anyagból kell megszőni. Jogara az önfenntartásra irányuló akarat korlátozott hatalmát jelképezi. Szavai bizonyos behatárolt – a saját törvénye alá vetett – területen belül találnak csak visszhangra. A személyiség hűséges rabszolgája ennek a kérlelhetetlen fejedelemnek. A személyiség egyben a vadász, aki táplálékkal látja el őt, és ő játssza a művészt is, aki képeivel ajándékozza meg őt, sőt egyben a harcosa is, aki életét áldozza azért, hogy a fejedelem uralma meg ne szakadjon.
Az eredeti lénynek várnia kell, míg a rabszolga felfedezi, hogy két úr van, akik az ő szolgálatától függenek, akinek tehát tudatosan el kell döntenie, hogy melyik urat akarja szolgálni. Ha az igazi én, az isteni elv mellett dönt, akkor a rabszolga tudatos szolgálójává válhat az eredeti fejedelemnek, s így újra elfoglalhatja jogos helyét. Újjászületik a feltámadási térben, a harmadik természetben, és jogara az új merkúrbottá válik.
Mielőtt azonban mindez megvalósulhatna, a személyiségnek az összes nézetével fel kell erre készülnie, vagyis ezen az alapon meg kell tisztulnia és át kell alakulnia. A tapasztalati tudat az ismétlés és a ritmus elve alapján működik. Az ember mindenekelőtt a hasonló vagy csaknem azonos hibákból tanul. Ez egy szinte végtelen ismétlődési folyamat. Hasonló ismétlődő folyamatok játszódnak le a természetben is. A víz elpárolog az óceánból, keringő levegőáramlatok szállítják tovább, csapadékként hull a földre, és mint víz, újra visszaáramlik az óceánba. Mialatt a víz lezúdul a hegyekről, levegővel keveredik és ásványokat vesz fel, melyeket a folyótorkolatokban lerak. Csak a föld–víz–levegő körforgás miatt lehetséges biológiai élet a Földön. A nap adja az energiát, mely ezt a folyamatot megindítja és fenntartja. A vér nem csak azért áramlik az erekben, hogy tápanyagokat szállítson, hanem a méreganyagok eltávolításáról is gondoskodik. Így tehát minden biológiai test egy kisebb körforgás az élet nagy körforgásán belül.

A KÖR BEZÁRULT

Egy mikrokozmosz a dialektikus élettérben éppúgy egy-egy ciklust, fordulatokat végez, miközben rendszeresen újabb és újabb személyiséget vesz fel, hogy önmagát kifejezhesse. Ez az új személyiség aztán a tudatalattiban összegyűjtött tapasztalatok alapján cselekszik. Ezek a tapasztalatok táplálják a tudat érzékszerveit, és meghatározóak a cselekvésben is. Azok a jelek, amelyek nem kapcsolódnak a mindenkori tudattartalomhoz, kiszűrődnek. Az ember csak azt hallja meg, amit hallani akar, s csak azt látja, amit látni akar. A szűrőt maga a tudat képezi. Így a gyűjtött tapasztalatok megerősíthetik a már korábban elfogadott álláspontokat. Ezáltal a cselekvési élet újra kedvezőtlen befolyás alá kerül, és az saját magát burkolja be. Nem képes fejlődni, mert belülről semmiféle impulzust sem kap.
A tapasztalati tudat alapját tehát a ciklikus mozgások képezik. Mivel a természet nem ismer megállást, csak fejlődés vagy visszafej-
lődés létezik – más lehetőség nincs.
Mindkét esetben spirális mozgásról beszélhetünk. Ez vagy egy kifelé irányuló mozgás – fejlődés, vagy egy ellenkező irányú bebábozódás – visszafejlődés.
A kettős spirál a tapasztalati tudat merkúrbotjában ezt a mozgást jelképezi. Mihelyt azonban az új fejedelem elfoglalja trónját, a tapasztalati út véget ér. Ezután az igazi, tudatos úton haladunk felfelé, vissza az eredeti Istenihez.

A Vízöntő tűzvihara

FÖLDÜNK EGY SAJÁT TUDATTAL RENDELKEZŐ HATALMAS ÉLŐLÉNY A VILÁGMINDENSÉGBEN. AMI A FÖLDÖN ÉS A FÖLDDEL TÖRTÉNIK, AZT A NAGY KOZMIKUS ÓRAMŰBEN ELFOGLALT HELYE HATÁROZZA MEG. MIVEL EZ AZ ÓRAMŰ ÁLLANDÓ MOZGÁSBAN VAN, ÍGY AZOK A BEFOLYÁSOK IS PERCRŐL PERCRE VÁLTOZNAK, AMELYEKNEK A BOLYGÓ ALÁ VAN RENDELVE.

A Föld a térben többféle mozgást végez. 24 óránként megfordul saját tengelye körül, és évente megkerüli a Napot. Tengelyének csúcsa pedig körülbelül 24000 évenként egy kört ír le. A Nap maga is mozog a Tejútrendszeren belül. A Tejútrendszer forog a világegyetemben és így tovább. A Föld mozgásai okozzák a nappalt és az éjszakát, míg az éves keringésben a Naphoz viszonyított helyzete az évszakokat. Az ún. tavasz-pontnak az Állatöv 12 jegyén át történő körforgása, tehát egy csillagév (kb. 24000 év) alatt – többek között – bizonyos emberi aspektusok fejlődnek ki. A Zodiákus-jegyek és az Állatövön kívül eső nagyobb sugárterek váltakozó befolyásai a földi rendszer alapvető megváltozását eredményezik.

Az asztrológia abból indul ki, hogy Krisztus előtt kb. 9000 évvel fordulópont következett be. Ettől kezdve az ember biológiai tudata mellett egy belső élet is kifejlődőben volt, amelyet egyelőre még kívülről irányítottak. Az ember törekvése egyre inkább a Föld és az ember éteri és asztrális területeire helyeződött át, és ott élesztették fel. Azok az emberek, akik ezt a magasztos célt, hajdani életállapotukra való emlékezés következtében észlelni tudták, alkották a papságot. Arról kellett gondoskodniuk, hogy embertársaikban a földi élet célját tudatossá tegyék. A régi természetvallásokon kívül most az egyetemes bölcsesség áramlatai is megnyilatkoztak, valamint a két áramlat keveréke. Idővel a beavatott papoknak szánt misztériumok és a külső, a nép számára fenntartott rituálék és ceremóniák szétváltak.
A Kos csillagképbe történő belépéssel az emberiség történelmének új szakaszába érkeztünk, amelyhez hozzátartozik a Halak és a Vízöntő csillagképe is. A három jel valójában három fázist jelképez: 1. egy új impulzust, 2. az ehhez tartozó új erővonal-szerkezet megjelenését, és 3. a beteljesedést, vagyis az aratás időszakát. A Kos időszakában az ember fokozatosan tudatába jut annak, hogy életét magasabb hatalmak irányítják. A vallás egyelőre csak a jutalom és a megtorlás jegyében működik, ahogy ez az Ószövetségből is kiderül. Az ember szellemi önvalóját általában még messze maga felett és önmagán kívül képzeli el. Létrejönnek a nagy világvallások.

AZ ISTENI ELVNEK ÚJJÁ KELL SZÜLETNIE

Az ember akkoriban felismerte, hogy léteznie kell egy forrásnak, amelyből minden élet és mozgás származik. Ahogy aztán a Kos fokozatosan átment a Halak korszakába, az új impulzust összekötötték a világ és az ember szívével: a Krisztus-erő megszületett a világban. Ez azt jelenti, hogy az egyetemes Krisztus-erőt összekapcsolták az emberekkel, először is egyetlen emberrel. A János-evangéliumban ez áll: „Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján. 1:4-5)

A Krisztus-erő nem külső tekintélyként nyilvánult meg, hanem rávezette az embert az isteni birodalomra, amelyet saját magában találhat meg, közelebb, mint a kezét és lábát; az isteni törvényre, amely az ember szívébe van írva. Ez az eredeti ember maradványa, a kezdeti szellemi elv, amely az emberben lappangva ugyan, de tökéletesen és érintetlenül benne rejlik. Ennek az elvnek kell most újjászületnie, a lélek és a szellem szerint megnyilvánulnia.
A Halak jegye nagyon fogékony a sugallatokra. Ösztönzi az emberben a földtől való eloldódás vágyát, felszínre hozza az önzetlenséget, a képzelőerőt és a rejtett dolgok utáni hajlamot, valamint a magasabb, nemesebb célok felé való törekvést is. Ezen kívül a Halak befolyása a változékonyságban és az ingatagságban nyilvánul meg. A korszak jelképében a két hal a Krisztus-érintés hatására az emberben fellépő kétféle mozgásra utal: egy belsőre és egy külsőre, egy közvetlenre és egy közvetettre.
Már a keresztény időszámítás kezdetén éltek olyanok, akik az előző korszakokból elegendő belső tapasztalattal rendelkeztek ahhoz, hogy ezt az új elvet befogadhassák. Ismét felismerték, reagáltak rá, és belső észleléssel belső látáshoz jutottak. Az isteni bölcsesség és erő – a Gnózis – áramlatában álltak. De a Föld akkori lakosságának nagyobb része még nem érte el ezt a pontot, így őket a régi módszerek szerint irányították.

AZ ÉLET MINT AZ ÉNKÖZPONTÚSÁG KIFEJEZŐDÉSE

Voltak tehát olyanok, akik lényükben az isteni szeretetet mint vezérfonalat szabaddá tették, és eszerint éltek. Másrészről sokan még a régibe kapaszkodtak, mert még nem gyűjtöttek elég tapasztalatot ahhoz, hogy saját érdekeikről le tudjanak mondani. Életük még az énközpontú beállítottság, az önérvényesítés és az önvédelem jegyében telt. ’Szeretetük’ a rokonságra, a családra, a munkára, a földre és a vallási életre korlátozódott. Az erősebb joga érvényesült. Ezek az emberek most új impulzust éreztek, melyen keresztül fokozatosan összekapcsolták őket az új lehetőségekkel.
Így egészítette ki egymást kölcsönösen az ember külső és belső fejlődése. Az elmúlt húsz évszázad legmélyebb, legtermékenyebb gondolkodói mindig a két fejlődési irány esszenciáját hozták felszínre. Ezzel megteremtették az alapot a minőségi fejlődéshez, aminek a harmadik árja korszakban, a Vízöntőben kell megnyilatkoznia.

Az előttünk lévő korszakot az elanyagtalanodás jellemzi majd. Ez persze nem jelenti azt, hogy a környező világ egyik pillanatról a másikra áttetsző lesz. Elsősorban a légkörben megjelenő új, éterikus hatásról van szó, a rezgések eltolódásáról, új rezgésszámokról, melyek által új energia szabadulhat fel, ami minden atomban kifejti majd hatását. Ennek mélyreható következményei lesznek mind a Földön, mind Naprendszerünkben: felgyorsulnak az életfolyamatok, áthelyeződnek a hangsúlyok, a cselekvések eredményei gyorsabban megmutatkoznak majd, a téves elképzelések hamarabb kihunynak. A megszokott és ismert dolgokat kiszorítják a változások és az újdonságok. És mindez csak a kezdete annak a nagy kozmikus változásnak, amely már megindult.
Ezen kívül az ember egyre inkább felismeri és megtapasztalja, hogy a világban uralkodó diszharmónia a – sokak számára most még láthatatlan – másvilági területekről ered. A tudomány által elfogadott tény, hogy bizonyos testi fogyatékosságokat vagy betegségeket lelki okok, vagy a személyes tulajdonságok is elősegíthetnek illetve okozhatnak. Azonban elérkezett az idő, amikor azt is be kell látni, hogy a minket körülvevő diszharmóniát hasonló okok váltják ki, táplálják és tartják fenn. A félelem, a megértés hiánya, az agresszió, s ezek következményeként a fanatizmus, a háborúk és a fajgyűlölet mind az ember gondolkodásából, érzéséből és cselekvéséből ered. Az éteri és asztrális területek szennyezettsége talán jóval súlyosabb, mint anyagi szféránké.

A vízöntő a nagy mozgékonyság jele. Légkörünket megtámadja és megtisztítja. Az embernek pedig – aki a légkörből él – igazodnia kell hozzá. Az embert gyakran akarata ellenére egy tisztulási folyamatba veszik fel, és egyidejűleg tapasztalatainak gyümölcsével szembesítik. Aki tényleg küzd azért, hogy meglelje az egyetemes igazságot, az felfedezi, hogy ennek leginkább saját tudata állja el az útját. A tudat ugyanis a földi élmények összessége. Tehát teljesen földhöz kötődik, és nem a tényleges és alapvető életmegújításra törekszik. Mindig az ember énközpontú életállapotának visszaállításán munkálkodik, amely még a Halak korszakának ismertetőjele.
Vajon felismeri-e az ember, hogy énközpontú beállítottságát fel kell adnia, ha a benne lévő és az őt körülvevő diszharmóniát meg akarja szüntetni? Vajon kellőképpen hajtja-e őt a szívében lévő megújító elv ahhoz, hogy az életét meghatározó befolyásoktól megszabaduljon? Képes lesz-e feláldozni magát új, belső élettörvényének? Ha igen, örömmel állapíthatja majd meg, hogy a természettörvények és az isteni törvények az embert egyaránt Isten tervének beteljesedése felé unszolják. Csak az anyagra irányuló ember alkot olyan törvényeket, amelyek ez ellen irányulnak.