Pentagram 2001/2

Az eljövendő új ember

 

EGY ANTIKVÁRIUM HASZNÁLT KÖNYVEI KÖZÜL KERÜLT ELŐ SCHUBART PROFESSZORNAK, EGY RIGAI FŐISKOLAI TANÁRNAK AZ ELJÖVENDŐ EURÓPAI EMBER CÍMŰ KÖNYVE. EZ AZ 1939-BEN MEGJELENT MŰ EGY ELJÖVENDŐ ÚJ EMBERTÍPUST ÍR LE. SCHUBART ELŐSZÖR AZ EURÓPAI NÉPEK SAJÁTOSSÁGAIRA ÉS FELADATAIRA VILÁGÍT RÁ, MAJD PEDIG A BEKÖ-VETKEZŐ VÁLTOZÁSOKRA.

 

Ez önmagában véve nem új dolog. Már évszázadok óta írnak olyan fejleményekről, amelyek még a jövő zenéjét jelentik. Elsősorban a XX. századi, ezoterikus beállítottságú szerzők hirdették, hogy változásoktól terhes a levegő. Egyesek szerint az emberiség „kvantumugrás” előtt áll, és az egész emberiség tudatának teljes megváltozása várható. Ebből egy tökéletesen más, új típus lép elő. Ez persze nem hirtelen történik majd, hanem fokozatosan, néhány év leforgása alatt.
Amikor mintegy tíz évvel ezelőtt Kelet- és Nyugat-Németország ismét egyesült, a nyugatnémet rádió egy kelet-németországi egyetemi tanárral készült interjút adott le. Ebben a két országrész közötti különbségekről volt szó. A fal épphogy ledőlt, de a professzor már felismerte a Nyugat mélyen bevésődött materializmusát és az ebből eredő ellaposodást. Érdekfeszítő beszélgetés volt, több mint egy órán át tartott. Végül a professzor sajnálkozva jegyezte meg, hogy elképzelni sem tudja a mai emberiség előtt tornyosuló problémák megoldását. De azért hozzáfűzte: ”Egyedül abban reménykedem, hogy az eljövendő új ember, akiről a Biblia beszél, meg fog nyilvánulni. Igaz, hogy én még színét sem láttam.”

 

MI LESZ ENNEK A VÉGE?

A várakozásnak erre az egyesek számára talán még nem tudatos érzésére ilyen megjegyzések utalnak: „Ez így nem mehet tovább”, vagy „Ha nem változik meg hamarosan a világ állapota, akkor már túl késő lesz.”
A fokozódó bűnözés sok országban megdöbbenti a tisztességesen gondolkodó embereket. A levegőszennyezés, az élelmezési gondok, a környezet, a háborúk és mindenekelőtt a stressz az a tényező, amely az emberiséget hajszolja. Mi lesz ennek a vége?
1963-ban tartotta Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri az első Akvárius-konferenciát Renovában, Hollandiában. Ez a konferencia azt a célt szolgálta, hogy felkészítse az embereket az új korszakra. Ebben az új időszakban meg kell tanulniuk a Vízöntőt (= Akvárius) belsőleg megérteni, és üzenetét átültetni egy alapvetően új életvitelbe. Az eljövendő új embernek valósággá kell válnia. Az minden jelenlévő számára világos volt, hogy ez egy új tudattal jár majd együtt.
Ma is százezrek ismerik fel, hogy az ember a maga énközpontú öntudatával egyetlen fokkal sem juthat előbbre a fejlődés létráján. Ha az én van a középpontban, akkor csak elszigetelt tudatról lehet szó. Az eljövendő új ember tudata viszont kisugárzó és mindent átfogó lesz. Ez a Krisztus-tudat foglalja majd el a régi tudat helyét. Az akarat ekkor többé már nem a régi én eszköze, hanem teljesen megújul, hogy az új vezető elvet szolgálhassa. A Krisztus-tudatot az új énnek is nevezik. Egy ilyen én-vagyok tudat tökéletesen ismeri önmagát és mindazt, amire figyelme irányul.

 

A BELSŐ CSEND ÉLETVITELE

Az előkészület időszakában mindazok, akik a fejlődésnek eme ösvényén akarnak járni, az úgynevezett új életvitelt gyakorolják. Ez a belső csendnek, a gondolkodás és az érzések megtisztításának az életvitele. Attól a pillanattól fogva azonban, amikor a Krisztus-erő beereszkedik és bennlakóvá válik, már nem gyakorlásról, hanem egy magától értetődő életmódról van szó. Az akarat akkor az isteni terv kivitelezőjévé válik.
Ennek a következménye a tobozmirigy teljesen új tevékenysége. Ez a belső elválasztású mirigy az agy középső részében található, és úgy működik, mint egy atomgenerátor. Ha valaki átadja magát a megújító Krisztus-erőnek, akkor tobozmirigyét a földi természet erőitől teljesen eltérő erők táplálják. Ezáltal megújulnak a test atomjai, sejtjei pedig megváltoznak. Ezt a folyamatot transzfigurációnak nevezik.
Az emberi tudat a test minden egyes sejtjében jelen van. Ha megváltoznak a sejtek, akkor az új ember részét képező tudat is megváltozik. Az új test egészen más atomokból épül fel. Az eljövendő új embernek e tökéletes teste nincs a régi személyiséghez kötve. Önállóan léphet fel ott, ahol a világban szükség van rá.
A két test azonban kapcsolatban marad, hiszen a személyiség tudata beolvadt a Másikba, az új emberbe. Részesül benne, és e tudat révén a Másikkal mindig összeköttetésben van. A világ egyelőre csak a régi, látható személyiséget észleli, ez viszont – mivel átragyog rajta a Másik – kellően feltűnő jelenség lesz majd. Ez az új ember, akit embertársai oly sóvárogva várnak – talán anélkül, hogy tisztában lennének vele, milyen is lesz a valóságban. Annak az előfutára ő, amit egyszer minden embernek meg kell valósítania. Jóllehet az emberiség most még nem ismeri ezt az új embert, amint megjelenik, sokan felismerik majd. Hiszen eljövetelét már régóta jövendölik minden szent iratban és az Egyetemes Tanban.

 

HÉT MENNY TÁRUL FEL

A fentiekben ecsetelt fejlődés során az ember először abba az állapotba kerül vissza, amelyben a Teremtőjétől elfordulva találta magát. Ezt a létállapotot a buddhizmusban Nirvánának nevezik. A rózsakeresztesek ezt az első sziderikus születésnek hívják – új csillagzat alatti születésnek. E fölött még hat másik új terület található. Összesen hét új ég létezik, amelyeket egymás után fel lehet tárni. Hiszen az ember szívében ott van a szellemszikra-atom, s ebben egy olyan hétszeres erő rejlik, amely a mikrokozmosz, a kozmosz és a makrokozmosz hét kozmikus területének felel meg.
A magatom e hétszeres erejének elhasításával egy hétszeres születés fejlődik ki. A hét sziderikus születés tehát nem távol, valahol a világmindenségben történik, hanem itt és most. Egymástól a rezgési sebességükben (rezgésszámukban) különböznek, tehát minden születésnek más a rezgésszáma. Az elsőtől a hetedik állapotig ez a szám felfoghatatlan magasságokig emelkedik.
Az első állapot a hetedik kozmikus területre vonatkozik, a második a hatodikra és így tovább, amíg a teremtmény vissza nem tér ahhoz a forráshoz, amelyből minden keletkezett, és szellemmé nem válik a Szellemben. Csak ekkor lesz színtiszta Szellem.
Hogyan nyilvánul majd meg ez az ember? Ezt nehéz megjósolni. A történelem azt tanítja, hogy kisebb-nagyobb csoportok mindig hittek a beavatottaknak, és követték is őket, de arról is szól, hogy nagy ellenállásokat is le kellett küzdeni. Az örömön kívül az ellenállás is mindig megjelent, hiszen a tiszta sugárzás mintegy tükörként hat. Azok közül, akik a beavatott sugárzásában meglátták önmaguk visszatükröződését, egyesek elég bátrak voltak megvallani tökéletlenségüket, és hogy még sok tanulnivalójuk van. Mások azonban minden erejükkel ellenszegültek a belső változásnak.
Így volt és így lesz ez mindig. Míg a közeljövőben sokan nyílt szívvel fogadják majd ezt a megújító Krisztus-erőt vagy Gnózist, mások elfordulnak tőle. Bármilyen legyen is azonban a világ, bármilyen ellenállással találkozzanak is, az eljövendő új emberek csendben mégis mennek tovább a maguk útján. Lelkük erejét és nagy szeretetüket odaajándékozzák mindazoknak, akik ugyanezt keresik.

Az Uránusz-korszak mindent áthat

 

A KLASSZIKUS RÓZSAKERESZTESEK CONFESSIO FRATERNITATIS-ÁBAN ELŐRE JELEZTÉK, HOGY AZ ÚGYNEVEZETT MISZTÉRIUMBOLYGÓK HATÁST GYAKOROLNAK MAJD AZ EMBERISÉGRE. EZZEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN PEDIG A SERPENTARIUS ÉS A CYGNUS (A KÍGYÓ ÉS A HATTYÚ) CSILLAGKÉPRE UTALTAK.

 

1615-ben jelent meg először nyomtatásban a Rózsakereszt Szerzetének hitvallása (Confessio Fraternitatis). Ezt hamarosan követte A Szerzet kiáltványa (Fama Fraternitatis) és a Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője. Az ezekben az iratokban közzétett reformprogram csatlakozik más források jövendöléseihez is, amelyek többek között arra utalnak, hogy a jelenleg fennálló vallások eltűnnek majd, és helyettük egy új, egyetemes vallás jelenik meg.
Amint a Confessio Fraternitatis közölte, „Isten már elküldte követeit, nevezetesen a Kígyó és a Hattyú csillagzatainak képében”, hogy határozatát mindenkinek tudomására hozza, s így ezeket a csillagképeket „az Ő magasztos határozatának nagy jeleiként” említik. Jan van Rijckenborgh a Confessio Fraternitatis magyarázatában, 1966-ban ezt írta:
„Mágikus életre-eszmélésünk idején felpillantunk a csillagokhoz is, mert tudjuk, hogy a Confessio az eljövendő idők három hatalmas életalapjára utal, nevezetesen az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó bolygókra. Amikor a Confessiót írták, akkor a közönséges csillagászat még nem ismerte e három égitestet, de a gnosztikusok már ősidők óta számoltak ezzel a három fontos misztériumbolygóval, és tudták, hogy mit jelentenek az isteni határozatnak e hatalmas jelei.”
166 évvel később, 1781. március 13-án fedezte fel Herschel, angol csillagász az Uránuszt. John Flam Steed már l690. december 23-án észlelte ugyan ezt a bolygót, de úgy gondolta, hogy egy csillaggal van dolga.
Az Uránusz kékeszöld színű, amit az őt körülvevő metángáz burok kölcsönöz neki.
A Neptunuszt 1846-ban, a Plútót pedig 1930-ban fedezték fel. Az utóbbi felfedezése azoknak a számításoknak az alapján történt, amelyeknek azt kellett megállapítaniuk, hogy az Uránusz és a Neptunusz miért tért el várt pályájától. Feltételezték, hogy ennek a Plútó lehetett az oka, de annak nagyon kicsi a tömege ahhoz, hogy ilyen mértékű eltéréseket okozzon.
1970-ben fedezte fel Christy, hogy a Plútónak van egy holdja is (a Charon), amely olyan nagy, hogy a Plútót tulajdonképpen kettősbolygónak kell tekintenünk.

 

ASZTROLÓGIAI BEFOLYÁSOK

A rózsakeresztes írások megjelenésének idején a tudományokkal még más módon foglalkoztak, mint manapság. Valójában minden tudomány a filozófiából indult ki; akkoriban a filozófia képezte a tudományos kutatás és gondolkodás alapját. Ha úgy vesszük, az asztrológia tulajdonképpen asztrozófia volt, vagyis olyan tudomány, amellyel az ember felismerhette a tér és idő határain belül elfoglalt helyét.
A görög mitológia elbeszélése szerint Uránuszt saját fia, Szaturnusz fosztotta meg hatalmától. A felületes szemlélőnek tényleg úgy tűnhet, hogy az anyag győzedelmeskedett a szellem fölött. Szaturnusz, az anyagi elv ugyanis a Föld ura lett. A szellem azonban továbbra is az anyagban maradt, mégpedig mint lelkesítő, hajtó erő, mint fel nem ismert és meg nem értett uralkodó. Emiatt Szaturnusz győzelme csak látszat volt, amely viszont jelképe lett az emberiség mai állapotának. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az anyag olyan törvényeknek van alávetve, amelyek az ember felfogóképességén messze túlmutatnak. Ezeket a törvényeket Uránusz határozza meg. Általa érezhető a szellem jelenléte az anyagban, mert ő az ember szívében nyilatkozik meg. A szeretet e megnyilvánulása miatt Uránusz Vénusz magasabb oktávjának tekinthető.
Mindaddig, amíg az ember indítékai még nem mentesek a földi kívánságoktól, törekvésének eredménye tökéletlen marad. Sőt mi több, kívánságai őt a nyereségvágy és az erkölcstelenség egyre újabb útjaira terelik. Ezért kell Uránusz szellemi nézetének – tehát nem a bolygónak mint anyagi égitestnek – a segítségével kioltanunk alantas vágyainkat. Csakis ezután léphetünk a „magasabb javakhoz” vezető útra.

 

„AZ EGEK URÁT ELHAGYVÁN HOZZÁTOK JÖVÖK, HALANDÓK, HOGY SEGÍTSEK NÉKTEK.”

A titkos tanítás ezzel az idézettel Merkúrra, az isteni küldöttre utal. Merkúr uralja a gondolkodást. Ellenőrzi az agyközpontok egy részét, de az idegrendszert, a gerincvelőt, valamint a légzést és az érzékszerveket is. Mint az istenek küldötte, a spirituális gondolkodást is befolyásolja.
Uránusz Vénusz magasabb oktávja, és kapcsolatban áll az eredeti szeretettel. Ez azt jelenti, hogy Uránusz sokkal több, mint a földi szeretet, amely általában a családra és barátokra irányul. Ő a mindenség atyja. A görög mitológia szerint Kronosz, az idő, vagyis Szaturnusz az, aki megfosztja őt teremtő hatalmától.
Neptunusz Merkúr magasabb oktávja, aki a lélek bölcsességével egészíti ki a földi gondolkodást. Ő a fej megújítója.
Tetterejével Plútó pedig a Mars magasabb oktávja. Ezért unszol minket Plútó az új életértékeknek a gyakorlatban történő dinamikus megvalósítására, vagyis az új életvitelre.
Uránuszt a Krisztus-erő magasztos jelképének is tekinthetjük. Itt Krisztus már nem a „bárány, aki elveszi az emberek bűneit”, és nem is „az emberhalász”, hanem a nagy, egyetemes és világító szereteterő. Aki megérti Uránusz magasabb rendű, fennkölt hatását, és erre válaszként megtisztítja szívét, az belép az önbeavatás folyamatába. Megkap minden teremtő képességet, amelyek az örökkévalósághoz tartoznak ugyan, de amelyeknek az időben kell alakot ölteniük.
Az Uránuszból sugárzó szeretet ezért mindig személytelen, és az egész emberiséget átkarolja. Tervszerűen és intelligens módon árad ki, hogy az emberiséget tévútjáról a megújulás ösvényére vezesse vissza.
Az 1789-es Francia Forradalmat gyakran hozzák összefüggésbe az Uránusz 1781-ben történt felfedezésével. Uránusz megjelenésével a Föld-logosz ahhoz az új lehetőséghez jutott, hogy megnyilvánulhasson az ember tudatában. A szabadság, egyenlőség és testvériség fogalmak Uránusz befolyása alatt állnak, és mintegy első impulzust adnak az egyetlen tekintetben sem „földi”, hanem az igazi Szabadság, Egyenlőség és Testvériség felé vezető ösvény bejárására. Ennek a tudatában felismerhetővé válik Uránusznak a Francia Forradalom eseményeire gyakorolt hatása. De az első impulzust már a Forradalom téren más irányba terelték és vérbe fojtották. Szabadság helyett még nagyobb kötöttség keletkezett, mint addig bármikor. Megjelent a materializmus.

 

A VÍZÖNTŐ KORSZAK

A Vízöntő korszak Uránusz uralma alatt áll. Neptunusszal és Plútóval együtt ő már az eljövendő földi élet erővonalait rajzolja meg. A szabadság, egyenlőség és testvériség követi őt, de lassú, földi tempóban. A Vízöntő korban a természet emberének rendkívül mélyreható változásokat kell megélnie. Egy ideig még valószínűleg törekedni fog a földi eszmények megvalósítására. Ebben az esetben pedig továbbra is a természet törvényének, vagyis a kikelet, virulás és hanyatlás törvényének marad alávetve, s így az igazi szellemi szabadságot, egységet és testvériséget nem érheti el.
Ez azonban nem az anyagtalan Uránusz hatása, amelyre a Confessio Fraternitatis utal. Uránusznak ez a nézete azt az embert támogatja, aki már túllépett a földi szabadságra, egyenlőségre és testvériségre törő vágyain. Ez a magasabb Uránusz-nézet teszi lehetővé, hogy a megsűrűsödött anyag világában észleljük az isteni szellem hatását. Mindez először az emberi szívben zajlik le, mégpedig azzal a céllal, hogy ezt a meggyalázott Szentélyt ismét helyreállítsa, és előkészítse a Krisztus-erő befogadására. Akkor válhat majd valósággá az isteni Szabadság, az isteni Egység és az isteni Testvériség.

A felebaráti szeretet határai

 

AZ ELMÚLT KÉTEZER ÉVBEN A KERESZTÉNYSÉG ÉS A HOZZÁ KAPCSOLÓDÓ TUDOMÁNY – DE MÉG A KÉPZŐMŰVÉSZETEK IS – A FELEBARÁTI SZERETETRE VONATKOZÓ FELFOGÁSUKAT BEVÉSTÉK AZ EMBEREKBE, MINDENEKELŐTT A NYUGATI EMBER LÉNYÉBE. EGYHÁZI ÉS POLITIKAI SEGÉLYSZERVEZETEK SOKAK SZEMÉT NYITOTTÁK MEG MÁSOK SZENVEDÉSÉRE. IGAZ UGYAN, HOGY EZ NEM MINDIG VOLT MENTES AZ ÖNÉRDEKTŐL, S RÁADÁSUL NEM IS ARRÓL A FELEBARÁTI SZERETETRŐL VAN SZÓ, AMELYRŐL A BIBLIA BESZÉL.

 

A mai világban a felebaráti szeretet és az önszeretet fogalma egyre élesebben szembekerül egymással. Ahol pedig az általános jólét fokozódik, a felebaráti szeretet holmi programba iktatott bőkezűséggé fajul. Emiatt belső ellentét támad a korábban közösségben gondolkodó és cselekvő emberekben. Az ilyen fizetett vagy megvásárolt felebaráti szeretetet ugyanis ők nem sokra becsülik, főleg mivel sokan nem is azt ajándékozzák oda, amire másoknak szükségük volna, hanem azt, amiből amúgy is feleslegük van. Bár ez nem jár sok fáradsággal, hangosan hencegnek „részvétükkel”, a sajtó pedig naponta tudósít jótetteikről. Szerencsére egyre többen válnak bizalmatlanná ezzel az úgynevezett felebaráti szeretettel szemben. Vegyes érzelmekkel viseltetnek a szeretetnek ilyen önérdekből fakadó mű-bizonyítékai iránt. A felebaráti szeretetnek mégiscsak valami egészen másnak kell lennie!
Ha valakit felszólítanak, hogy segítsen honfitársának vagy egy távoli országbeli felebarátjának, akkor ezzel elgondolkodásra is késztetik. Ennek eredménye nem mindig felemelő. Jó példa erre egy angol politikus véleménye, miszerint az idős emberek hadd lakjanak csak atomerőművek közelében, „hiszen nekik már nem kell utódokat nemzeniük”. Az ilyen szavak sokkal inkább a szeretet hiányát és a tehetetlenséget, semmint a keresztény felebaráti szeretetet bizonyítják.

A Bibliában ezt olvassuk: „Szeresd felebarátodat, mint magadat”. Mert aki önmagát úgy megismeri, ahogy teremtője őt kigondolta, az a felebarátját is hasonlóképpen megértheti. Ezért Jézus fenti kijelentése mindenkinek szól, s nem csak azoknak, akik kereszténynek nevezik magukat. Jézus forradalmi szavaira mégis nagyon eltérően reagálnak. Hermann Hesse (író) azt mondta: „Önmagunk szeretete nélkül felebarátunkat sem szerethetjük.” Oscar Wilde a következőt tanácsolta: „Ellenségednek mindig bocsáss meg, mert semmi sem bosszantja őt jobban.” Mahatma Ghandi pedig kijelentette: ”Jobb, ha egy éhező ember Istennel találkozik, mint ha kenyeret kap.” Helmut Walters vélekedése szerint: ”A felebaráti szeretetnek is határt kell szabni, mert különben felebaráti gyötrelemmé válhat.”

Az altruizmus* is tudományos vizsgálódások tárgya lett. A Wiener Zeitung 1998 májusában egy ironikus hangvételű cikket közölt Irene Prugger tollából, a gyakorlatban megnyilvánuló felebaráti szeretet következményeiről. A címe ez volt: Felebaráti szeretetrohamok. Ebben azt írja, hogy az embertársain való segíteni akarás olyannyira rabul ejthet valakit, hogy több klinikát is igénybe kell venni, míg a segítés-tünetcsoportban szenvedő páciensből ismét egészséges egoistát lehet faragni.
Bár a gondolkodásmód nagy általánosságban egyre ridegebbé válik, és a társadalmi fejlemények is arra kényszerítik az embert, hogy mindinkább csak saját anyagi jólétével törődjön, mégis sokan megkísérlik, hogy a felebaráti szeretet gyakorlásának is tanújelét adják. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy mindezeknek az erőfeszítéseknek az eredménye egyáltalán megéri-e a fáradságot, mert világunkban, felvilágosult XXI. századunkban a szenvedés már iszonyú méreteket öltött. Ereje végső megfeszítésével az altruista életét és vérét áldozza embertársaiért. A világ azonban nem lesz ettől boldogabb. Vajon mi ennek az oka?
Nos, mondhatják, ennek okát akár az ujjunkból is kirázhatjuk. Aki elgondolkozik, az biztosan talál néhányat. Az ok azonban többnyire sokkal mélyebben rejlik annál, mint amit a felületes szemlélő észlelhet. Az ember – természetének megfelelően – a belső ösztönzés és a külső cselekvés közötti állandó feszültségben él. Ebből áll mindennapi élete. Ilyen ingereket kiválthat pl. az állatias önfenntartási ösztön. A cselekedet aztán mások életének a rovására történik. Egy ilyen ösztönzésnek azonban más okai is lehetnek, kapcsolódhat például egy magasabb tudathoz is. Ebben az esetben a késztetés egy magasabb elvből, egy örök eszményből származik, egy olyan életre való folytonos, mardosó emlékezésből, amelyben a felebaráti szeretet magától értetődő tulajdonság.

 

A VALÓSÁG BENSŐ KARIKATÚRÁJA

Ez a tulajdonság a viszály és gyűlölet világában már nem tud megnyilvánulni. A halandó embert ezért belülről és kívülről arra unszolja valami, hogy keresse a halhatatlanságot, mert abban van az igazi felebaráti szeretet forrása. A határtalan lénynek az emberben rejlő magja állandóan szólítgatja hordozóját, hogy e belső impulzust legyen képes végre észlelni és megérteni. A belső egyensúlyt nélkülöző emberek néha bizarr és heves megnyilvánulásai például erről a belső elvről tanúskodnak. Csakhogy esetükben a bennük mélyre süllyedt valóságnak csupán a karikatúrája kel életre.
A földi ember csak mulandó jelenségként él a mikrokozmoszában. Korának gyermeke. A harmadik évezred kezdetére már igen szélessé és méllyé vált az a szakadék, mely a mikrokozmosz és ideiglenes lakója között húzódik. Sokan tolongnak kétségbeesetten e mélység szélén. A kisebb-nagyobb lázadások egyrészt új belátást eredményeztek, másrészt viszont még nagyobb zűrzavart idéztek elő. A francia és az orosz forradalom, valamint Mao Ce-tung „nagy ugrása” szétzúzta ugyan a régi hagyományokat, és bizonyos, rövid ideig tartó nyitottságot hozott, de ezt igen gyorsan ismét eltorlaszolták.

 

AZ EMBER A TEREMTŐT VÁDOLJA

Nemzedékek enyésznek el, míg az emberek egy valóban teljesen új útra tudnak térni. S eközben ide-oda tévelyegnek, és sebeiket nyalogatják.
Vagy pedig megragadják az alkalmat, s ha csak résnyire nyílik is az ajtó, új lehetőségek után kutatnak. Ezzel viszont még nincs áthidalva a magasabb és az alantas élet közti szakadék. Ám azon ritka pillanatokban, amikor a kényszerek hatása éppen szünetel, az isteni szeretet örök áradata megérintheti az embert az ő szívében. Így éri őt a felhívás, hogy ismerje meg önmagát, és hogy felebarátját is úgy ismerje, mint saját magát. Erre sokan pozitívan reagálnak. Mások pedig azokhoz a hagyományokhoz akarnak visszatérni, amelyektől eddig meg voltak fosztva. Minden rendelkezésükre álló erővel és hatalommal ismét arra tesznek kísérletet, hogy a Paradicsomot itt a földön hozzák létre. Mindkét típust ugyanaz a törekvés készteti cselekvésre, mégpedig az eredeti, isteni létbe való visszatérés vágya. Nyugtalanítja őket az a szellemi eredetű kozmikus sugárerő, amely azért fokozódik korszakunkban, hogy az elkülönült embert ismét szembesítse feladatával, és e feladat helyes módon való betöltéséhez lehetőségekkel ajándékozza meg. Ez az isteni sürgetés okozza a nyugtalanságot és felindulást. E nélkül az erő nélkül az emberiség készségesen menetelne tovább földi természetének ösvényén. Az emberiség azonban tiltakozik! Teremtőjére panaszkodik. Vádolja és káromolja őt, aki tévúton járó teremtményeit meg akarja menteni.

Bárcsak másképpen lenne! Bárcsak megértenénk ezt a szívünkben örökké hangzó hívást! Bárcsak felismerné a mai ember, hogy hívják, hagyja ott a „moslékos vályút”! Akkor többé már nem fordulna el embertársától, hanem megtanulná felebarátjának tekinteni, aki ugyanazon az úton jár, mint jómaga. Ekkor bontakozna ki az a határtalan felebaráti szeretet, amelynek semmilyen szervezett formára nincs szüksége, hanem belülről jön, mindazok szívéből, akik felismerik önmagukban a tékozló fiút, és haza akarnak térni. Akkor többé már nem gúnyolnák és csúfolnák teremtőjüket, hanem hálatelt szívvel követnék az utat, amely már korszakok óta beléjük van vésve, s amely végre felismerhető és bejárható.

A megvilágosodástól a prófétálásig

 

MANI FIATAL ÉVEITŐL FOGVA SZEMBESZEGÜLT A HITSORSOSAI ÁLTAL RÁERŐLTETETT TÖRVÉNNYEL. „BÖLCSESSÉGGEL ÉS RAVASZSÁGGAL JÁRTAM EZEK KÖZÖTT AZ EMBEREK KÖZÖTT.” NYÍLTAN BÍRÁLTA NÉHÁNY TÁPLÁLKOZÁSI SZOKÁSUKAT, MERT VÉLEMÉNYE SZERINT A TISZTASÁGOT CSAK AZZAL LEHET ELÉRNI, „AMIT A GNÓZIS AD”.

 

Bíráló megjegyzései miatt a rend tanácsa elé idézték, és tévtanok terjesztésének vádjával kizárták a közösségből. Ekkor apja és két tanítványa kíséretében visszatért szülőhelyére, majd Tamás apostol nyomdokait követve Indiába vándorolt. Csak a perzsa Ardashir halála után (Kr.u. 242) tért vissza Perzsiába. Egyes források szerint már akkor kidolgozta az első manicheus templom tervét. Shapurtól, a trónörököstől engedélyt kapott tanának a Perzsa Birodalomban való terjesztésére.
Testi hibája ellenére – Mani ugyanis bicegett – keresztül-kasul begyalogolta a birodalmat. A Kephalaïa c. írásában [76] kijelenti: „A szó szoros értelmében lábujjhegyen jártam végig a világot”, terjesztvén mindenütt a jó hírt, az élő evangéliumot, közösségeket alapítván és templomokat építvén. Ezen túlmenően tanítványait külföldre küldte azzal a feladattal, hogy állandóan járják a világot, hirdessék a tant, és vezessék el az emberiséget az igazsághoz. Véleménye szerint a Világosság új vallásának semmiféle határ előtt sem szabad megtorpannia. „Reményem elért a keleti világig, és a lakott föld minden helyére, észak felé csakúgy, mint délre. Egyetlen előttem járó apostol se tett ehhez hasonlót!” (Kephalaïa 1.) Üzenetét az összes nyelven tanították, minden városban hirdették, és ezért messzebbre terjedt bármely más addigi vallásnál. „Egyházam el fog terjedni minden városban, evangéliumom el fog érni minden országot.” (Kephalaïa 154).
Mani összekötötte a Keletet a Nyugattal, Buddhát a Gnózissal, Zaratustra dualizmusát a kereszténység egyistenhitével, és egyetlen szellemi mozgalommá olvasztotta őket. Megjósolta, hogy az erőszakmentességnek és viszálymentességnek ez az egyetemes vallása meg fogja változtatni a világot. Annak érdekében, hogy biztosítsa tanítása nyilvánosságát és átadását a következő nemzedék számára, gondja volt rá, hogy azt írásba foglalja, és kalligráfiával, festményekkel illusztrálja. „Soha – mondja – nem nyilatkoztattak még ki azokhoz hasonló műveket, mint amiket én írtam.”

 

„REMÉNYEM A LAKOTT FÖLD EGÉSZÉT FELÖLELTE”

Az új vallás rohamosan terjedt, és valósághű tartalma miatt a legkülönbözőbb körökben elfogadták. 270-ben, hét évvel Mani halála előtt a Szent Egyház, ahogyan ő nevezte, egész Perzsiában meghonosult. Perzsián kívül is egyre bővült a missziós hálózat, „keletről nyugatra”, ahogyan ő maga megfogalmazta.
Ám a manicheizmus jelentős terjedése, és az a tény, hogy Manit sokan Zaratustra igazi utódjának tekintették, ellenségeskedést és irigységet keltett a papságban, akik a szasszanida királyokat juttatták hatalomra. Ez idő tájt Mani Shapur király udvarához tartozott, s tanácsadóként, orvosként kísérte urát hadjáratain. Shapur halála után (Kr. u. 272) könyörtelen üldöztetési időszak következett. Manit Kirdir pap felbujtására letartóztatták. Meg kellett jelennie a birodalom új ura előtt, s „Isten elleni bűntettel” vádolván halálra ítélték. Egy szerdai napon börtönbe vetették, s egy 25 kilós lánccal vasra verve minden mozgási lehetőségtől megfosztották.

 

„SZABADÍTSÁTOK KI SZELLEMEMET BÖRTÖNÉBŐL!”

Léte utolsó pillanatait egyházának szentelte: a szellem lángját továbbadta legközelebbi társainak. Ezeknek egyike, Sissinios lett az utódja, őt választották a manicheus közösség vezetőjéül. Az utódnak ezzel a személyes kijelölésével állandósulhatott és még 1000 éven át fennmaradhatott a szellemi hierarchia. A halálos ágyánál jelen lévő tanítványainak meghagyta, hogy vigyék végig „a világosság fiainak a sötétség fiai ellen vívott szent háborúját”, melynek csak akkor lesz vége, ha az utolsó lélek is megmenekül „a világ mélységéből”.
A próféta 26 napon át tartó vértanúsága a következő fényes imával, mintegy az igazság békéjébe visszatérő élő lélek utolsó kiáltásával zárult:

„Ó Atyám, nézd a láncom,
mely megbéklyóz engem.
Ó, te legnagyobb az igazság
szeretetében,
halld a hangom,
és figyelj az elnyomott hangjára.
Alázatos imámra
hulljon le minden fátyol.
Ó Krisztus, ó ti dicső és fénylő angyalok,
hozzátok kiáltok:
Szabadítsátok ki szellemem
a rabságból,
e fájdalom-ruhát vegyétek el
tőlem,
s vezessetek ki e világból.
Ó Atya, ó első ember,
ajtóidat nyisd meg sirámomnak,
hadd szálljon az egekbe fel.
Ó, világosság szüze,
s angyalok serege,
esedező kérésemet
hallgassátok meg,
s e leláncoltat szabadítsátok meg béklyóitól.”

Az egyik manicheus imában feleletet találunk erre a könyörgésre (úgynevezett homéliára):
„A szeretet királya,
aki őt leküldte,
hallgatott szavára,
és szólt hozzája.
A tökéletes ember közeledett.
A világosság szüze megjelent,
s a világosság követei
körbe sereglették,
és dicső lelkét
a magasba vezették.
Az Ige oltalmazza
fejét az igaznak.
A világosság helyeire vezeti őt.
A világosság küldötte
lám, hazajött.
Így emelkedik fel a világosság gyöngyszeme.

(Homéliák, 5. o., Polotsky-Ibscher).

A világlélek dala körülöleli a Földet

 

Esti szolgálat a noverosai ifjúsági konferenciahelyen
(D-hét; 15-18 éveseknek)

KEDVES BARÁTAIM!

Itt, Noverosában – talán jobban, mint egyebütt – felismerhetitek, hogy figyelmetek két irányba terelődik.
Egyrészt létezik az a nyilvánvaló figyelem, melyet testetek követel meg tőletek a nap során. A tudatotok ellenőrzi testeteket, ugyanakkor azonban foglya is neki. Tudatotok eszközeként ezzel a testtel nyilvánultok meg mindenben, amit a nap során tesztek. Gondoljatok csak a létfenntartásra, a ruházkodásra, tetteitek, gondolataitok és beszédetek kifejezésmódjára. Idézzétek csak fel, mikor szégyellitek magatokat, vagy büszkélkedtek, rokonszenvet vagy ellenszenvet éreztek. Gondoljatok azokra a dolgokra, amiket akartok, és amiket nem akartok. Ez a testetekben illetve a testetekkel mint eszközzel szerzett tapasztalatok vég nélküli menete. Ezeket a tapasztalatokat örömnek és fájdalomnak, fénynek és árnyéknak érzitek.
Másrészt naponta körülbelül kétszer egy órát a templomban töltötök, ahol figyelmeteket létünk úgynevezett „szellemi oldalára” irányítják. Ez is összpontosítást, bizonyos erőfeszítést követel tőletek. Ám ez másfajta erőfeszítés, mint az, ami a sporthoz vagy játékhoz szükséges. A templomban ugyanis mindent félre kell tennetek egy időre, amivel ébredésetek óta foglalkoztatok – a kavargó gondolatokat, a vágyak, érzések és cselekedetek sokaságát, meg az ezekkel kapcsolatos érzelmeket; szóval ezeket vissza kell fognotok, le kell állítanotok, el kell csendesítenetek, amennyire csak lehetséges.
Tudatos döntést kell hoznotok, hogy egy órára megvalósítsátok ezt a másra összpontosítást, ez pedig bizonyos akaraterőt és energiát igényel. Testetek normális életösztönét és az ezzel elfoglalt tudatot észre kell téríteni, ha figyelmeteket erre a teljesen másfajta területre, tudatotok belső nézetére akarjátok összpontosítani. A kifelé irányuló testtudat azonban ezt nem engedi meg egykönnyen. Akaratlanul is valamifajta idegenkedést, türelmetlenséget, sőt ingerültséget érezhettek. Az idegenkedést aztán fizikailag is megtapasztaljátok, mivel az érzések az idegrendszer útján szétáradnak a testben. Ez a test és a tudat közötti szoros kapcsolat bizonyítéka.
Ha az érzékek féktelen csapongása végül elcsitul, akkor tudatotoknak egy olyan nézete jut szóhoz, melyet a befelé irányított résznek fogunk nevezni. Ebből a nézetből is érkezhet válasz: csodálatos öröm, csend és béke érzése, mely szívetek legmélyebb érzéseivel kapcsolatos. Ez a válasz tehát szintén érezhető testileg! Ebben megint csak a test és a tudat közötti kapcsolatot láthatjátok.
Ezen elgondolkozva megállapíthatjátok, hogy tudatunkban illetve tudatunkkal állandó párbeszédet folytatunk. Ez a párbeszéd különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor figyelmünket életünk szellemi része felé akarjuk fordítani, életünk ama területe felé, melynek inkább tudatunk belső nézetéhez van köze.

MI A TUDAT?

A rendelkezésünkre álló tudat az a képesség, mellyel ismereteket szerezhetünk a világról és jelenségeiről; arról a világról, amelyben élünk, és amelynek részei vagyunk. Megállapítjuk, hogy létezünk. Azt mondjuk: „én vagyok” és „te vagy”. A körülöttünk lévő világgal bizonyos tudati kapcsolatban állunk. Tudatunk nagyrészt a rajtunk kívül álló dolgokra összpontosul, de részben arra is, amit megfigyeléseink eredményeként bensőleg megtapasztalunk.
A bensőleg megtapasztaltakat nevezik az ember szellemi életének. A nem fizikai jellegű gondolkodást, érzést és akaratot azért nevezzük szelleminek, mert ezek révén alakulnak ki a képzeteink mindarról, amit tapasztalunk és látunk. Gondolkodásunkkal minden megismert és megtapasztalt dolgot meg tudunk okolni, és ésszerűen fel tudunk dolgozni.
Amit azonban ebben az értelemben „szellemi életnek” nevezünk, az általában meglehetősen felszínes és korlátolt jelenség. Amikor konferenciánk során szellemi életről beszélünk, akkor ezen olyasvalamit értünk, mely messze meghaladja a fentebb említett jelenség szintjét. Mert az egyetlen, aminek valóban köze van bennünk a „szellemhez” és a „szellemihez”, az a minket beburkoló mikrokozmosz. Ebben és ezzel kapcsolódunk egy szellemi maghoz. Sajnos, csak viszonylag kevesen vannak tudatában ennek a szellemi nézetnek. Legjobb esetben távoli, halovány emlékként tapasztalnak belőle valamit, amiről semmi ismeretük sincsen.
Honnan származik a „szellem” szó? A héber „ruach” szó egyfajta fordítása. Ennek a szónak az eredeti jelentése lélegzet vagy szél volt. A szelet a régi jelképekben az istenek lélegzetének tekintették. A lélegzet az élet jele. Ami lélegzik, az él. Így a szellemet „az élet lélegzetének” is mondták. A „ruach” szó pedig léleknek is fordítható.
A lélek az életmag, melyet az élet lélegzete táplál. Az indiaiak az élet lélegzetét a Világ dalaként is emlegették. A régi görögök ugyanezt Világléleknek nevezték. Az ősi indiai bölcsesség Akasháról beszél, éterről, vagy más néven a Mindenség hét harmóniájáról. Amikor mi itt Noverosában a mikrokozmosz szellemi magjáról szólunk, akkor ezen a lelket értjük, a mikrokozmosz lélekelvét. A lélek szó eredeti jelentése a lélegzet fogalmából származik.

Megállapítottuk tehát, hogy tudatunk folyamatos párbeszédben áll önmagával. Ez a párbeszéd a tudat kifelé illetve befelé összpontosított nézete között zajlik. Szorítkozhat azon dolgok szűk körére, melyeket az adott egyén jónak és örömtelinek, vagy rossznak és károsnak tart. Arra is vonatkozhat a párbeszéd, amit általában az életben jónak illetve gonosznak nevezünk. Ám mindkét esetben saját fizikai érdekeinkről, saját énünkről van szó.
Ez a párbeszéd azonban másfajta is lehet, másmilyenné is válhat! Sokkal mélyebbre hatolhat, és erősen befolyásolhatja a szellemmag, a mikrokozmosz lelke. Ez a befolyás képes áttörni a bennünk zajló megszokott, mindennapi párbeszéden, és ekkor valami különös dolog történik velünk. A behatolás eredményeképpen ugyanis felébredhet a szívtudat.
A szívtudatnak vajmi csekély köze van az ember fizikai lényéhez. Ez a mindennapi tudattól teljesen eltér. Amikor a szívtudat felébred a szellemmagból, akkor nagyon erős, új párbeszéd kezdődik a hétköznapi tudat és a szívtudat között.
A szívtudat aztán lehetővé teszi, hogy hozzáférhessetek a mikrokozmosz házához, amelyben éltek. Akkor ennek a háznak a titkairól lehullhat a fátyol. Ezek a titkok olyan kincsek, melyek nagyon hosszú ideje tétlenségre vannak kárhoztatva, és öntudatlanul alusszák évszázados álmukat.
A szívtudat ezért valójában szellemi erő! Amikor a szívtudat felébred bennünk, teljesen új párbeszéd veszi kezdetét. Ez a tudat már nem két szembenálló nézetből áll, hanem ezek a nézetek egymás mellett vesznek részt a párbeszédben, és egy különös belső információcsere fejlődik ki. Egy nagyon bensőséges és finom párbeszéd a szívtudat és a testi tudat között, mely által az ember élete teljesen új színt kap. A gondolatok és az érzések megváltoznak, és egészen új színt kapnak.

Ennek a hétköznapi tudat és a szívtudat között fennálló párbeszédnek felbecsülhetetlen belső értéke van, mely felülmúlja a föld minden kincsét és gazdagságát.
Hogy miért állíthatjuk ezt ilyen határozottan? Mert ez a belső gazdagság visszavezet bennünket a forráshoz, az eredethez. Ugyanis mindennek a kezdete magában az emberben nyugszik, a szellemmagban, a mikrokozmosz lélekközpontjában! Ezért mindannyiunknak vissza kell térnünk az eredetünkhöz, mely a szívközpontban rejtőzik.
Az élet eredete, melyet a csillagászok, régészek, filozófusok és teológusok évszázadok óta keresnek, az emberi szív központjában van elrejtve. Ha a szívközpontban található szívtudat felébred, akkor egyidejűleg megnyílik a belső látás, mint olyan belső szem, amely a dolgokat valódi értelmük és értékük szerint látja. Ezután az illető – belső látásával – egészen másként fogja fel az egész világot. Belső fülével pedig meghallja az Akasha világdalát. Ekkor belső fény gyúl ki benne, mely lába elé világítva mutatja számára a helyes utat a mindennapi élet labirintusában.
Most talán azt gondoljátok, hogy ez még messze van. Oly távolinak, oly valószínűtlennek tűnik, mint egy romantikus lélek fantáziavilága. De vajon az élet regénye nem a beteljesületlen és elérhetetlen dolgok nagy drámája-e? Az emberi agyból kipattanó számtalan fantázia gyökere vajon nem abban a mély és végtelen honvágyban keresendő-e, amit az ember valami egykoron elveszített dolog iránt érez? Ez ama élet-álom utáni honvágy, mely mélyen elrejtve nyugszik a világemlékezetben.
A világ titokzatos dala serkenti ezt a honvágyat. Olyan ez a dal, mint egy fata morgana, egy óriási délibáb, számtalan nemzedék meg nem valósult vágyának a kivetülése; egy álom, egy elképzelés, egy titok megvalósulásának beteljesületlen vágya.
De barátaim, az Eredet eme titka nem a múltban vagy a jövőben van elrejtve. Ez önmagatokban rejlik! A világének, a világlélek dala körülöleli az egész földet, hangja és dallama megpróbálja felébreszteni az álomként bennünk nyugvó emlékezetet. Nem később, nem majd vagy hamarosan, nem valamikor a jövőben, hanem most!

Ezért azt javasoljuk nektek, a Rózsakereszt ifjú tagjainak, hogy merüljetek le szívközpontotok mélyére, ha felfakadni éreztek magatokban valamit ebből a beteljesületlen vágyból. Meglátjátok, hogy ez a vágy ekkor mély, rejtett örömmé változik át.
Akkor egy nagyon finom belső rezgés megnyit valamit a szívetekben, ami egyébként zárva maradt volna. Ez a finom belső rezgés a szívtudat ébredésének a kezdete. Ezzel tudjátok elkezdeni a párbeszédet. Ezt követően megértetek valamit az ősi bölcsességből és az eredetre vonatkozó belső ismeretből, mely bennetek nyugszik, és felébresztésre vár; amely eredet bennetek van, és mindig is ott lesz.
Ha tudatotok erről ismeretet szerez, akkor megszületik bennetek valami, amit nem lehet kifejezni, valami, amire nincsenek szavak, amire nem létezik fogalom, és amit nem lehet elképzelni sem.
És mégis, kedves barátaim, ez a valami ott van!
Szívből jövő fohászunk, hogy találjátok ezt meg valamennyien, akik itt a templomban összegyűltetek, és mindazok, akik szerte a világban ugyanezt keresik!

Kör és ellipszis

 

MI, EMBERI LÉNYEK, ÚJRA MEG ÚJRA MEGKÍSÉRELJÜK ÁBRÁZOLNI A TEREMTŐT ÉS ALKOTÁSÁT. A LEGKÜLÖNFÉLÉBB JELKÉPEKET, PÉLDÁZATOKAT ÉS FOGALMAKAT HASZNÁLJUK FÖL EHHEZ, DE A VALÓSÁG MEGKÖZELÍTÉSÉRE TETT VALAMENNYI PRÓBÁLKOZÁSUNK VÁZLAT ÉS FELTÉTELEZÉS MARAD CSUPÁN. DIALEKTIKUS TUDATUNK UGYANIS TÉRHEZ ÉS IDŐHÖZ VAN KÖTVE, S NEM KÉPES ÉSZLELNI SEMMIT, AMI EZEN TÚL LÉTEZIK.

 

A bukás következtében az emberiség az anyaggal azonosította magát, és ahhoz kötődött. Ezzel pedig foglyai lettünk térnek és időnek, melyek nem tartoznak az isteni rendhez. Jelenlegi állapotunkban a tér és idő korlátai között kell mozognunk és fejlődnünk. Az eredeti isteni életterületet viszont, ahonnan az emberiség az anyagba süllyedt, nem korlátozzák olyan fogalmak, mint a hosszúság, szélesség, mélység, kezdet, fejlődés és vég. Az isteni létterület az örökkévalóság és öröklét térsége.
Mégis folyamatosan képet igyekszünk alkotni magunknak teremtőnkről. „Vak” létünkre minden eszközzel olyan támpont után kutatunk, amely lehetővé tenné, hogy énünk megtapasztalhassa Isten hatalmát és dicsőségét, mely megérinti lelkünket. Kulcsként pl. a kör vagy gömb gyakran használt jelképe szolgálhatna. Mivel azonban ezeket a jelképeket is a földi élet háromdimenziós világából merítjük, kísérletünk ezúttal is próbálkozás marad csupán. A Gnózis – amelyen keresztül a Teremtő megmutatkozik bukott teremtményeinek – nem nyilvánítja meg magát érzékekkel észlelhető módon, ezért a mértani törvények kényszerzubbonyába szorítva sem lehet őt megragadni. Egy tiszta gnosztikus jelkép mégis közel hozhatja hozzánk az isteni törvények hatásait, s ezzel sokat segíthet mindazoknak, akik megpróbálják megérteni, mi nyugtalanítja a lelküket.

 

A KÖR ÉS GÖMB TERMÉSZETE

A gömb tökéletesen harmonikus test. Valamennyi, a középpontján áthaladó metszete a többivel megegyező kört eredményez. A gömb tehát végtelen számú, azonos méretű körből áll, s így az örök összhang, valamint a tiszta, harmonikus állandóság, a Statika jelképe lehet.
A kör kerületének nincs látható kezdete vagy vége. Ezenkívül a kerület minden pontja azonos távolságra van a kör középpontjától. Ebből a szempontból a kör kerületének akármelyik pontja a transzfigurációs ösvény kiindulópontjának tekinthető. A mértani középponthoz vezető utat bármelyik pillanatban megkezdhetjük. A kör ezenkívül azt is jelképezi, hogy a Teremtő teljesen körülöleli és áthatja alkotását, s hogy az élet ősforrásához vezető út mindenkor hozzáférhető. Isten az élet fáját mindenki gyógyulása és üdve érdekében ültette az Édenkert közepére. A szent iratok nem tesznek különbséget azon teremtmények között, melyek befogadják az isteni szeretetet, s amelyek nélkülözik azt. Mindenki egyenlő.
A dialektikus ember felfogóképessége számára a kör középpontja csupán olyan pont, melyből megrajzolható annak kerülete, ezen felül semmit nem jelent a számára. Ha viszont arról beszélünk, hogy a Teremtő a mindenségmegnyilvánulás kellős közepe, akkor ezt a középpontot a hatalom és erő lángoló összpontosulásának kell látnunk, olyan pontnak, melyből a Teremtő ki- és belélegzik, s amelyből létrehozza, áthatja, betölti, és előre serkenti az egész világegyetemet.

Jakob Böhme az isteni ősanyag említett összpontosulását „mélységnek” nevezte. A térhez és időhöz kötött háromdimenziós értelem aligha képes megragadni e fogalmat. De akinek sikerül belülről elcsendesednie és figyelmen kívül hagynia mindazt, amit az érzékszervek közvetítenek, az talán képes lesz meglátni valamicskét abból, amit ezen Böhme értett. Ezekben a pillanatokban, melyek végtelenül boldoggá teszik az embert, ekkor érzünk meg valamit abból a kötelékből, mely eredeti lélekmagvunkat teremtőjével összeköti.

 

AZ EREDETI KÖZÉPPONT ELVESZTÉSE AZ EMBERISÉGET A DIALEKTIKA TÖRVÉNYÉNEK VETI ALÁ

A bűnbeesés előtt az eredeti emberi lények makulátlan mikrokozmoszok voltak, s egyek voltak teremtőjükkel. A Teremtő volt a középpontjuk, ahogyan Ő a középpontja a korlátlan, mindent átható isteni világegyetemnek is. Azok a mikrokozmoszok, amelyek tudatossá válásuk érdekében a jó és rossz ismerete mellett döntöttek, elválasztották magukat ettől a középponttól, és eltávolodtak tőle. Mindegyik önmaga istene, saját középpontja akart lenni. Még a teremtés részei voltak, még megkapták az eredeti világosságból eredő fényt, de többé nem annak az élethullámnak a fejlődését követték, melyhez korábban tartoztak.

 

AZ ÉN, A SZENTSÉGTELEN TŰZ GYÚJTÓPONTJA

Az eredeti kozmikus ember szintén egy kör középpontja volt. A Teremtő azáltal, hogy belélehelte lélegzetét, kivételesen lendületes képességet ajándékozott neki, mellyel magához tudta vonzani, át tudta alakítani, és be tudta olvasztani az erőket. Abban a pillanatban viszont, amint eltért eredeti küldetésétől, új vezetőt alkotott magának: az „ént”. Ez az én idővel egyre erősebb lett, s olyan, szentségtelen erőkből álló központtá vált, mely többé nincs kapcsolatban az eredeti fejlődési tervvel. Ez a centrum aztán rányomta bélyegét a környező életterületre, és saját kört alkotott, melynek az én mestere és rabja is egyben.
Mikor az emberlény eltávolodott az isteni tervtől, és kitört az „örökkévalóság köréből”, a tér és idő korlátaihoz kötötték, nehogy még mélyebbre süllyedjen.

 

AZ ELLIPSZIS: KÉT GYÚJTÓPONT, EGY KÖZÉPPONT

A kör isteni egysége megtört tehát. Az isteni tervtől való eltévelyedésből olyan szerkezet jött létre, melyet az ellipszishez hasonlíthatnánk. Az ellipszis, mely afféle széthúzott kör, két fókusszal rendelkezik, ezek azonban nem középpontok! E két gyújtópont egymással szemben áll, mint a világosság és a sötétség, a jó és a rossz, az élet és a halál két sarkpontja. Szemléltetésül az ellipszist két szeg és némi cérna segítségével könnyen megrajzolhatjuk. A cérna egyik végét kössük az egyik szegre, a másikat a másikra, és a fonal legyen valamivel hosszabb a szögek közti távolságnál. Ceruzánk hegyével feszítsük ki a fonalat, és ahogyan az engedi, rajzoljuk végig. A ceruza hegye eközben a két fókusszal együtt végig egy háromszög csúcsait alkotja. Látnivaló, hogy az ellipszis körvonalát mindig a két gyújtópont határozza meg. Jó és rossz, világosság és sötétség, élet és halál; egyik sem létezhet a másik nélkül. Ezt az ösvényt tehát, melyet a két gyújtópontú életterületen követünk, a kettősség fogalmával jellemezhetjük. Vagy ahogyan Pál mondja: „…mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” (Róm. 7:15) A lényt így ellipszis alakú röppályán űzik tovább, egy Nap körül keringő bolygóhoz hasonlóan, a gyorsulás és lassulás végtelenségig ismétlődő körülményei között.
Míg tehát a kört az isteni életterület jelképének foghatjuk föl, az ellipszis olyan utat jelképez, mely nem a középpontra irányul, hanem a két gyújtópont közötti szüntelen viszályt jeleníti meg. Persze az ellipszis is újra körré változhat, ha két fókusza az eredeti középpontban találkozva kioltja egymást. Az ellipszis ívére úgy is tekinthetnénk, mint a két gyújtópontnak a lélekért folytatott küzdelmére. Ez a magyarázata annak, miért található a lélek
mindig olyan viadal közepén, ahol a vonzás és taszítás, gyorsulás és lassulás váltakozik egymással. Mikor ezek az egymásnak feszülő erők eltűnnek, azaz a lélek egyensúlyba kerül, akkor az ellipszis íve a kör kerületévé válik, melynek minden egyes pontja egyensúlyban és összhangban van a középponttal. A két fókuszpont önmagát eltörölvén összeolvadt, föloldódott egymásban, vagy – másként megfogalmazva – egyesült az eredeti középponttal, az örök élet forrásával. A Tamás-evangéliumban ezt olvashatjuk: „Midőn a kettőt eggyé teszitek, az Emberfiává lesztek.” S a téridőrendi világ keserű tapasztalatainak jelképe ekkor átadja helyét az örökkévalóság körének.

„Jól hallom bár a hírt, hitem hozzá hiányzik”

 

FAUST A KERESŐ PROTOTÍPUSA. KUTAT A LÁTHATÓ ÉS A LÁTHATATLAN VILÁGBAN, ÉS MEGPRÓBÁLJA A LÉLEGZŐTERÉBEN LÉVŐ „SZELLEMEKET” ELLENŐRZÉSE ALÁ VONNI. EZ AZONBAN NEM SIKERÜL NEKI TELJES MÉRTÉKBEN, ELÉGEDETLENSÉGE ÍGY MEGMARAD. AKÁR OLYAN IGAZSÁGKERESŐNEK IS LÁTHATJUK, AKINEK MÉG FOGALMA SINCS ARRÓL, HOGY TULAJDONKÉPPEN MIT IS KELL KERESNIE.

 

Amikor Húsvét reggelén Faust az asszisztensével, Wagner gyakornokkal sétálgat, akivel csak találkozik, az mind alázattal köszönti, és orvosi sikereiért dicséri. Wagnerre ez mély benyomást tesz. Faust azonban így szól: „Ez ünneplés most gúny módjára hat.” [1030, 43. old.] Ez a jelenet mély betekintést nyújt az öreg tudós életfelfogásába. Tudása, képességei semmit sem jelentenek neki. Belső mérlege nem ezek szerint az értékek szerint mér. Ami az átlagember számára sokat nyom a latban, annak az ő szemében nincs jelentősége. Szenved a szeme előtt lebegő cél megvalósításának kudarcától, képtelenségétől.
Faust túllépett saját tanultságán. Azokat az erőket kutatja, amelyek mozgásba hozzák a világmindenségben és az emberben végbemenő egész teremtési folyamatot. Elérte határait, s a szilárd értékrendet maga mögött hagyja, hogy a bizonytalanság hullámzó tengerén át az újhoz vezető útját keresse. Olyan felfedező, aki tudja, hogy mit keres, de azt nem, hogy hol találhatja meg. Éppen ebből fakad szenvedése, s ugyanakkor ebben rejlik Mefisztó esélye is, aki Faustot a világ rabságában akarja fogva tartani, és ennek érdekében kész minden lehetségest és lehetetlent megkísérelni. Mefisztó bizonyos belátással rendelkezik az emberiség elvi dilemmájával kapcsolatosan. Az égi prológusban ezt mondja Istennek az emberekről:

„Szegény egy kissé jobban élne,
ha el nem ámítottad volna égi fénnyel.
Ezt hívja észnek, csak hogy általa
még állatibb legyen, mint állata.”

Mivel az ember nemcsak állati lény, hanem egy isteni elv birtokosa is, természetes határait folyvást ki akarja tágítani. S mert értelme nem éri utol vágyait, az isteni elv hajtóerejére való reagálása eleinte tévútra viszi, zűrzavart okoz, önzésre, gonoszságra és bűnre vezeti. Isten azonban ismeri azt a helyzetet, amelyből a zűrzavar fakad, és így válaszol Mefisztónak:

„Ha szolgálatja most még tétova,
majd kivezérlem őt a tisztaságba.
Kertész is tudja, hogyha zöld a fa,
virágot s termést hoz jövőre ága.”
[308-311, 17. old.]

 

A FOLYAMAT ISMERETES

Faust keres és küzd, bár már kezdettől fogva tisztában van nyugtalanságának okával és életének céljával. Noha a tisztázás, a biztos „jó vég” egykor el fog érkezni, a benne rejlő isteni most még csak nyugtalanságot okoz. Ez a tragédia ismétlődik meg minden bizonytalanságban eltöltött életben. Aki ezt nem tudja vagy nem akarja felismerni, annak Fausthoz hasonlatosan anélkül kell megélnie sorsát, hogy megértené. Talán éppen ez az oka annak, hogy a Faust-téma mindig örök és időszerű marad, és mindenekelőtt az igazságkeresőket szólítja meg. Faust ezután számadást készít. Önmagával és helyzetével mélységesen elégedetlen. Mindent tud, amit ember tudhat, de be kell vallania önmagának, hogy a legfontosabbat mégsem képes felismerni.
Emberi felismerőképességének korlátai miatt nem tudja, hogy mi az, „miktől együtt van a világ” [382-382, 21. old.], pedig egész életében kutatott. Gyanítja, hogy az Igazság az élő természetben fejezi ki magát, de vajon hogyan fejthetné meg ezt a titkot? Mágiával?

„Ezért adtam fejem mágiára,
hogy szellem-száj, szellem-erő
nem egy titkát tárná elő”
[377-379, 21. old.]

 

TERMÉSZETFELETTI ERŐK FELTÉTELEZÉSE

A makrokozmosz jele betekintést nyújt neki a természetfeletti szellemi erők életébe és működésébe. Faust szeretne ebben részesülni, és megidézi a Föld szellemét, de legnagyobb megrökönyödésére és kétségbeesésére kénytelen felismerni, hogy nem bírja elviselni a jelenlétét.
A szellem visszautasítja:

„Azzal vagy egy, kit megragadsz,
velem nem!”
[512-513, 26. old.]

Faust kibillen egyensúlyából. Megtörtség és elbizakodottság közt hánykódva látja a gondok alatt görnyedő, erőit értelmetlenül elfecsérlő emberek nyomorúságos sorsát. Nem! Faust nem akarja e sorsot sajátjának elfogadni! Inkább el akarja hagyni e földi létet, hogy – mint mondja – „új szférákban új létem legyen”. [705, 32. old.]
Hetvenkedik:
„Itt az idő tettekkel megmutatnod:
megáll az Úr előtt a férfibecsület.”
[712-713, 32. old.]

Hogy végül a halálos mérget nem issza meg, azt a kezdődő húsvétnak, a harangszónak és a karéneknek köszönheti:

„Krisztus feltámadt!
Halandó emberek,
mind örvendezzetek,
lemosta vétketek,
az ősi átkot!”
[737-741, 33. old.]

Noha Faust így szól: „Jól hallom bár a Hírt, hitem hozzá hiányzik” [765, 34. old.], még nem tudja elszakítani a földi élet béklyóit. Az bizonyos, hogy Wagnert, a lényében lévő tudóst, aki csupán a saját értelmében és annak alkotásaiban bízik, már legyőzte. Mefisztónak azonban könnyűszerrel sikerül őt lépre csalnia. Nem a gonoszsága, hanem az énközpontúsága miatt, Faust sokkal közelebb áll Mefisztóhoz, mint a Földszellemhez. Mefisztó újabb és nagyobb élvezeteket ígér Faustnak, aki mindig mindent akar. A megkülönböztető képesség hiánya miatt Faust minden túlzásra kapható, és tévútra is hagyja magát vezetni. Csak egy dologban biztos: a jelenségek világában lelt öröme nem lesz tartós. A néző együttérzéssel követi életútját, és aggódva figyeli, hogy küzdelme milyen eredményt hoz. Megszabadulhat-e valaha is?

1831. június 6-án, hétfőn Eckermann a következőket írta:

„A befejezésről beszélgettünk, és Goethe felhívta a figyelmemet az alábbi részletre:

Szellemvilág, ment’ a Gonosz
karmától már e lélek:
ki holtig küzdve fáradoz,
az megváltást remélhet.
S ha hozzá felsőbb szeretet
hatalma fogta pártját,
a boldog égi seregek
örömrepesve várják.

Ez az a szakasz – mondta –, amely tartalmazza Faust megmentésének kulcsát. Faust a végsőkig küzd egy mind magasabb és tisztább tetterőért, és fentről elébe jön az örök szeretet. Ez tökéletes összhangban van vallási elképzelésünkkel, miszerint nem csak a saját erőnk, hanem az isteni kegyelem által üdvözülünk.”

Az idézetek Jékely Zoltán és Kálnoky László fordításából származnak.
Oldalszám hivatkozás: Európa Diákkönyvtár sorozat.