Pentagram 2000/4

A pap-királysághoz vezető úton

AZ EMBER ANYAGBA MERÜLÉSÉT ÉS AZ ÖNÁLLÓ ÉN KIFEJLŐDÉSÉT A GÖRÖG ISTENMÍTOSZOKBAN GYAKRAN AZ ATYÁVAL VALÓ KONFLIKTUSSAL ÁBRÁZOLTÁK. OIDIPUSZ LAIOSZNAK, THÉBA ELSŐ ’NEM PAP-KIRÁLYÁNAK’ A FIA. A LAIE SZÓ EREDETILEG NEM PAPI SZEMÉLYT JELENT (V.Ö.: LAIKUS). A TÖRTÉNET SZERINT LAIOSZ ÉS HITVESE, IOKASZTÉ MEDDŐK. EBBE A KIRÁLY AZONBAN NEM NYUGSZIK BELE, S TANÁCSOT KÉR A DELPHOI JÓSDÁTÓL. A JÓSLAT KÖZLI VELE, HOGY GYERMEKTELENSÉGE INKÁBB ÁLDÁS, MERT HA FIA SZÜLETNE, AZ MEGÖLNÉ ŐT, ÉS A SAJÁT ANYJÁT VENNÉ EL FELESÉGÜL.

Mivel a történetnek számtalan változata és magyarázata létezik, a cikkben a történet bemutatása az ember beavatási útjára utaló motívumokra korlátozódik.
A jóslat figyelmeztetése ellenére Laiosz fiat nemz, majd az átdöfött lábú gyermeket magára hagyja Kithairón hegyén. Pásztorok találnak rá, akik királyukhoz, a korinthoszi Polüboszhoz viszik, aki hálásan fogadja fiává, mivel ő maga gyermektelen volt. A lábain lévő sebek miatt nevezik el a talált gyermeket Oidipusznak, azaz „Sebzett lábúnak”.
Oidipusz tehát az isteni tanács ellenére született meg. Így testesíti meg az istenrendből teljesen kibukott embert: anyjától elszakítva, mezítelenül érkezik a Földre, s lábán ejtett sebei bilincsként gátolják a futásban. Tökéletesen ki van szolgáltatva a természet hatalmas erőinek. Így az Istentől elhajolt ember tragikus elhagyatottsága jellemzi. Ám éppen e sorsszerű születésben válik nyilvánvalóvá az isteni szándék: olyan útra vezetik, melyen újra megtalálhatja hazáját, bár eközben önfejűsége és akaratossága miatt sok keserű tapasztalatban lesz még része.

IGAZOLHATÓ-E A TETT?

Korinthosz – az Aphrodité misztériumközpont – királyi párja tehát fiává fogadja Oidipuszt, aki később megrendül, amikor megtudja: ő nem a király fia. Nyugtalanságában Delphoiba indul, hogy tanácsot kérjen. Ott ő is szembesül a jóslattal, mely szerint szülőapját meg fogja ölni, szülőanyját pedig feleségül fogja venni. Ezt hallván, rémületében haza sem tér, hanem csak bolyong céltalanul. Mikor egy szűk sikátorban egy idegen feltartja, egyszerűen megöli a férfit. Így teljesítette be a jövendölést: tudtán kívül lesz apja gyilkosa. Nem tudta, nem is tudhatta hogy atyja volt az, de ettől vajon jogos volt-e tette?
A hiba az volt, hogy azt hitte, egyszerűen máshová kell mennie, hogy megtörje a jóslatot. Nem tudta és nem is akarta belátni, hogy a jövendölés arra szolgált, hogy felismerje és megértse sorsát.
A belátás hiánya miatt folytatódik lényében az a folyamat, mely már az idők hajnalán megkezdődött. Elzárkózik az igazság elől, ezért nem tudja elviselni és elfogadni azt, mint annak idején apja a gyermektelenségét. Nem akar ő apagyilkossá válni, az anyját sem akarja elvenni; csupán csak „jó ember” szeretne lenni, aki gondoskodik szüleiről.
Még nem ismeri önmagát eléggé, és fogalma sincs a fejlődési folyamatról, melyen a teremtőjétől elfordult egónak keresztül kell mennie. Abbéli várakozása ellenére, hogy látszólagos jó magaviselete által majd minden ismét jóra fordul, a sors újabb tragikus fordulatot vesz. A saját és ezért hiányos belátáson alapuló emberi jóság egyre nagyobb káoszt eredményez. Az ember saját maga próbálja eldönteni, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”. Mivel sem az egyiket, sem a másikat nem látja át, gyakran kényszerül sóhajtozásra, amikor tetteinek következményeivel szembesül, mondván: ”Hisz’ én csak jót akartam.”

A LÉLEK ŐRE

Oidipusz következő „jótette” is kétes. Megoldja a Théba kapuját őrző Szfinx rejtvényét. A Szfinx részben a lélek őrének szimbóluma; Théba lakói viszont börtönőrüket, szabadságuk korlátozóját látják benne. E történetben a Szfinx megjelenítője Nemezisnek is, a bosszúálló, mindent kiegyenlítő igazságszolgáltatás istennőjének. Ugyanakkor jelképe a szellemi magnak, a még meglévő, őseredeti lelkiismeret hangjának is.
Laiosz halála után Théba új királyra vár, aki Iokaszté királyné férje is lesz. A „király” fogalom egy mindent uraló és kormányzó elemre utal. Ebben az összefüggésben az új király nem más, mint az új tudat. De milyen ez a tudat?
Éppúgy fel van-e fegyverkezve, mint az „én”, vagy pedig nyitott az igazán jóra?

AZ EMBERI FEJLŐDÉS MÉLYPONTJA

A rejtvényre, melyet a Szfinx adott fel Oidipusznak, két lehetséges válasz van. Oidipusz azonban csak a földi tudatának megfelelőt adhatja meg. Tán nem ő maga az a kitett csecsemő, aki négykézláb csúszott-mászott, s akinek ki kellett egyenesednie, hogy mint Homo Sapiens haladhasson tovább? Válaszával tehát megszabadítja Thébát a Szfinx hatalmától. Jutalmul ő lesz Théba királya, s feleségül veszi a megözvegyült királynét, Iokasztét. Sorsa ezzel beteljesedett: megölte apját, feleségül vette anyját. Eredetétől egyre eltávolodó életet élvén tökéletesen összeköti magát a föld anyagával, „saját” anyjával. Ez fejlődési útjának nadírja, talppontja. Ennek ellenére megkapja a harmadik „lábat”, a királyi pálcát, Théba királyi jogarát, így Oidipusz magát Théba legjobb és legboldogabb emberének tartja.
A látszat és a belső állapot között nem is lehetne nagyobb ellentmondás. Oidipusznak és Iokaszténak négy gyermeke születik. Néhány év látszólagos harmónia után azonban Théba városa pestisjárvány áldozata lesz. A jóslat kihirdeti, hogy a járvány csak úgy orvosolható, ha Laiosz király gyilkosát megtalálják és megbüntetik. Oidipusz ott segít, ahol csak tud, és engesztelő áldozatot mutat be. Ám hiába: ő maga a pestis okozója. A jóslat tanácsára magához hívatja a vak Teiresziászt.
Ezzel egy hosszú, ezernyi félreértéssel, dühöngéssel és hamis vádaskodással teli fájdalmas folyamat veszi kezdetét, melyben az igazság kezd alakot ölteni, s Oidipusz megismeri önmagát. S bár nem fél az igazságtól, mégsem hiszi el, hogy ő az apja gyilkosa. Végül egy rabszolga, Laiosz király halálának szemtanúja meggyőzi erről.

AZ ISTENI TUDAT NEM KÍVÜL, HANEM A SZÍVBEN TALÁLHATÓ

Ez a félelmetes önmegismerés villámcsapásként hat Oidipuszra. Iokaszté felakasztja magát, Oidipusz pedig saját kezűleg avatkozik bele önnön sorsába; megvakítja magát. Semmit sem akar többé látni, tehetetlen akar lenni. Ezért nyomorítja meg magát. Ezzel öntudatlanul is megérintette a legmélyebb emberi rejtélyt: az ember nem más, mint egy nyomorék, egy bábfigura, egy mesterséges teremtmény, aki vak és beárnyékolt, mivel elfordult az isteni világosságtól, s így elveszettként bolyong a sötétségben. Ez az igazság, ez elől azonban elzárkózik.
Oidipusznak támaszra van szüksége ahhoz, hogy megtalálja a helyes utat, de ezt a segítséget még nem akarja elfogadni.
Végül azonban, amint megérti és megtanulja feladni önfejűségét és saját „tudását”, megváltozik, s fokozatosan igazán emberré válik. A világra nem kíváncsi többé, csak bensőjére figyel. Ott képes csak meghallani az isteni hangot – nem holmi külső jóslatét, hanem legmélyebb bensőjének hívását.

AZ ÚJ LÉLEK ISMERI A HAZAVEZETŐ UTAT

Oidipusz nem köt több kompromisszumot. Hagyja, hogy saját fiai elűzzék hivatalából és a városból, s megkezdi vándorútját, a dialektikából kitaszított ember misztériumát. Lánya, Antigoné elkíséri a száműzetésbe, s vezeti őt útján. Így minden jóra fordul, és megvalósulnak a Biblia szavai: „Uram, ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem legyen meg a Te akaratod!”
Aztán Oidipusz Kolónoszba ér. Botja többé már nem a külső királyság jogara, hanem a belső pap-királyság merkúrbotja. Kolónosz egy sírhalom Athén mellett az Erinnüszok szent ligetében. Oidipusz számára pedig az a hely, ahol megszabadul régi életétől. Elfogadta sorsát. Az Erinnüszok, a bosszú istennői már nem forralnak semmit ellene, sőt már Eumenidáknak (jóakaróknak) mondatnak. Jó hírt hoznak neki: tiltott ligetük Oidipusz számára a szent föld lesz, hogy ott – miután levetette anyagi testét – tovább haladhasson a teljes átváltozás útján, mely végül visszavezeti isteni eredetéhez.

Eleuszisz misztériumai

A MISZTÉRIUMOK A GÖRÖG NÉP TUDATÁBAN EGYKOR SZENT VALÓSÁGKÉNT ÉLTEK. AZT AZONBAN, AMI A MISZTÉRIUMOK SZÍNHELYEIN TÖRTÉNT, MÉLY HALLGATÁS ÖVEZTE. A MISZTÉRIUMOKHOZ VEZETŐ ÚT MINDENKI SZÁMÁRA NYITVA ÁLLT, MIND A FEDDHETETLENEK, A SZOLGASORBAN ÉLŐK VAGY A RABSZOLGÁK ÉS ASSZONYOK, MIND AZ IDEGENEK SZÁMÁRA. ARRÓL AZONBAN SENKI SEM BESZÉLHETETT, HOGY OTT EZEK KAPCSÁN MILYEN TAPASZTALATOKRA TETT SZERT. ENNEK FELFEDÉSE ÁLLAMELLENES BŰNCSELEKMÉNYNEK SZÁMÍTOTT, ÉS HALÁLLAL – VAGY A GÖRÖGÖK SZEMÉBEN ENNÉL ALIG ENYHÉBB SZÁMŰZETÉSSEL – BÜNTETTÉK.

Ez a szigor azonban nem akadályozta meg, hogy bizonyos tények, cselekmények és szokások, sőt szavak is elterjedjenek. Ezeket az ókori szerzők beleszőtték műveikbe, így a későbbi évszázadok kutatóinak sikerült egy többé-kevésbé tiszta képet alkotniuk arról, hogy mi minden történhetett a misztériumok színhelyein. Ezek az elképzelések természetesen az értelmezők tudatállapotának megfelelő – sokszor egymásnak ellentmondó – felfogásban láttak napvilágot. Néhány közülük pusztán történelmi jellegű volt, mások tudományos nézetekre korlátozódtak, és csak néhány mutatta azt a széles spektrumot, amely mély belátásból születhetett.
Noha ily módon valamelyest fellebbenhetett az eseményeket borító lepel, a misztériumok mégsem szolgáltatják ki titkaikat minden további nélkül. Az események, melyek ismertté lettek, sokféleképpen értelmezhetők.
Úgy tartják, hogy az eleusziszi misztériumok a történelem előtti időkben jutottak Egyiptomból Görögországba, és ezeknek Ízisz, a nagy világanya kultusza szolgált alapul. Görögországban az ősanya tisztelete azon mítoszokba öltözött, melyek Demeter és lánya, Perszephoné alakja köré szövődtek. Ezek a misztériumok minden görög számára ismertek voltak, és jelentős részét képezték a világról alkotott elképzeléseiknek.

Ennek nyomán szeretnénk most röviden áttekinteni ezeket a mítoszokat, anélkül, hogy külön kitérnénk a számos változatra, melyek olykor megnehezítik a sokféleképpen értelmezhető cselekmény magjának kibogozását. Demetert, a tizenkét olümposzi istenség egyikét, Rheia és Kronosz lányát, Zeusznak és Hádésznak – az alvilág urának – leánytestvérét az érett gabonaföldek istennőjeként tisztelték. Demeter istennőnek volt egy Perszephoné nevű lánya saját testvérétől, Zeusztól, akit Hádész nőül kívánt magának. Zeusz hagyta, hogy testvére elrabolja Perszephonét, amikor annak pillantása virágszedés közben épp egy nárciszon időzött. Hádész magával csalta a lányt a halottak birodalmába. Demeter kétségbeesve kutatta át az egész földkerekséget Perszephoné után, s mikor azzal fenyegetőzött, hogy terméketlenné teszi az egész Földet, Zeusz engedett a nyomásnak, a lány visszatérhetett anyjához. De Perszephoné hét magot evett a gránátalmából, Hádész kertjének egyik gyümölcséből. Ezért hazatérése nem lehetett végleges. Úgy döntöttek, hogy az év egy részére visszatérhet anyjához, a többi időt azonban Hádész feleségeként és a halottak királynőjeként az alvilágban kell töltenie. Ezeket az időszakokat a tavasz és a nyár, valamint az ősz és a tél váltakozásával azonosították.
A Perszephoné-mítoszt az eleusziszi misztériumokban színpadilag ábrázolták. Ez a mítosz feltehetőleg azoknak a kisebb misztériumoknak az összefoglalása volt, amelyeket februárban ünnepeltek. Ahhoz, hogy ennek a misztériumtanulókra gyakorolt hatását felbecsülhessük, szem előtt kell tartanunk, hogy a görögöknek semmiféle vigasztaló elképzelésük nem volt, ami a halállal megbékíthette volna őket. Az istenek lakóhelye az Olümposz volt. Míg a hősök a halál után az Empíriumba, egy fényteli, boldog hazába kerültek, a halandók sötét árnyakként a fénynélküli alvilágban maradtak, Hádész birodalmában, ahonnan semmiféle út nem vezetett ki többé.

A Perszephoné sorsáról szóló mítosz egy egészen más, egy teljesen új kilátást nyitott. Ahhoz, hogy a misztériumtanulók ezt az új szemléletet egyáltalán felfoghassák, gondosan előkészítették őket a drámai előadásra. Több napot töltöttek megtisztulással, böjtöléssel, áldozathozatallal és oktatással. A szent dráma előadásába aktív szereplőként vonták be őket.
Először mélységes félelmet ébresztettek bennük. A fény és a sötétség hirtelen váltakozása, megmagyarázhatatlan hangok, félelmet keltő jelenségek, egy különleges „gyógyszer” és végül különös dalok és melódiák hatása alatt az alvilágba vezető út és a halál minden félelmének kiszolgáltatva érezte magát a tanuló. Később azonban lecsillapodva, érzelmektől és szenvedélyektől mentesen a higgadt várakozás állapotába került. A pontos módszerek, melyek által ezeket a tudatállapotokat kiváltották, ismeretlenek. Akkori hatásuk azonban vitathatatlan.
Így felkészülve ismerhette fel a misztériumtanuló Perszephoné sorsán keresztül saját lelkének a sorsát: az isteni szellem és az ősanya, a világlélek összekapcsolódásából eredő származását, a mennyei szférákból való kibukását és az ebben való bűnösségét. Perszephoné elmélyedt a nárcisz csodálatában, tehát figyelmét Nárciszhoz hasonlóan saját magára irányította. Így a nárciszt az énközpontúság szimbólumának tekinthetjük. Ezért a sötétség hatalmai, az alvilág királya számára könnyű prédát jelentett. Ezenkívül evett a gránátalmából, tehát önként hétszeresen összekötötte magát a halál birodalmával, és ily módon egy része halandóvá vált.

Annak a görögnek a számára, aki a kis misztériumokban szerepelt, a Hádésznél való tartózkodás ezentúl nem volt állandó, a halál pedig nem volt többé végérvényes. Megszabadult a halál fogságától.
Minden ötödik év őszén ünnepelték a nagy misztériumokat. Szeptember 15-én nyilvánosan kihirdették Athénban az eleusziszi misztériumok kezdetét. A kilenc napon át tartó misztériumok ideje alatt Görögországban minden háborút szüneteltetni kellett. Athénben megállt az üzleti élet. A népen szent borzongás hatalmasodott el, mely kifejezés később szólássá vált. A misztériumtanulók összegyűltek, és Athén „szent utcáján” vándoroltak Eleuszisz felé.
A misztériumdráma második részében fontos helyet foglalt el egy további mítosz, Dionüszosz félisten mítosza, aki Zeusznak és Szemelének volt a fia. Zeusz féltékeny felesége, Héra által felbujtva kaparintották karmaik közé a titánok az újszülött Dionüszoszt. Feldarabolták, és testrészeit megfőzték egy nagy üstben. Nagyanyja, Rhea összegyűjtötte és újra összeillesztette a részeket. De Héra nem engedett, őrültséggel sújtotta Dionüszoszt.
A mítosz azonban még egy másikról, a „második Dionüszoszról” is mesél, akit Iakkhosznak neveztek. (A név állítólag a német „Jubel = ujjongás, örömrivalgás” szóval rokon.) Ő Demeter és Zeusz fia volt, tehát Perszephoné egyenrangú testvére – ugyanakkor örök isteni hitvese és megmentője.
A két Dionüszosz-alak mítoszát itt csak leegyszerűsítve közöljük. Felületesen megvizsgálva a két jellemnek nemhogy kevés közös vonása van, de egyenesen ellentmondásban állnak egymással. Az ebből eredő helyzetek többnyire arra utalnak, hogy az érintett személy két egymással szembenálló világ lakója. Dionüszosz, a feldarabolt félisten Oziriszre, az egyiptomi istenre emlékeztet, akit szintén feldaraboltak, hogy minden elemben élhessen. Végül visszavezetik az egységbe. Ez Isten jellegére emlékeztet, aki szétárasztotta magát a teremtésben, hogy végül minden lényt felvegyen a szívébe.
A misztériumokban Dionüszosz Perszephoné igazi hitvese. De nem az őrült Dionüszosz, a férje és megmentője, aki lebukott a teremtésbe és ott forrongást idézett elő, hanem Dionüszosz-Iakkhosz – aki viszont akkor még gyermek volt. A misztériumok kilencedik napján ünnepélyes, nyilvános körmenet keretében egy mirtuszokkal koronázott gyermekisten szobrát vitték Athén szent utcáján Eleuszisz felé: Iakkhoszét, a második Dionüszoszét. A következő éjszakán a misztériumtanulók a beavatási színhelyeken átélték a házastársak újraegyesülését és az Olümposzra való visszatérésüket.
Megértjük a mítosz mondanivalóját: itt Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjéhez hasonlóan a lélek újjászületése általi végleges megszabadulásról van szó (innen a Iakkhosz név, a fiú – a megszabadító, aki az ujjongó lélekben megszületik), valamint a szellemlélekhez történő felemelkedésről. Így az előkészületek után fogékonnyá válva és megújulva, a hasonló irányultságú lelkek közösségébe illeszkedve érték el a beavatás által az „Epopteia” állapotát, a legmagasabb üdvösséget.

Azt, hogy a görög misztériumok valóban tanulóik megszabadulásához vezettek, csak sejthetjük. Mindenesetre mélyreható betekintést nyújtottak az emberi lélek sorsába, annak isteni eredetébe, földi létének okaiba, az eredeti életterületéhez vezető visszaútba és annak elérésébe.
Búcsúzóul egy kosarat nyújtottak át a misztériumtanulóknak, melyben egy tojás, egy spirálformájú kígyó és egy fenyőtoboz volt. Ezek az ember útját jelképezték, melyet be kell járnia ahhoz, hogy célját elérje: ez pedig a világtojásból való származása, a gyötrelmekkel teli útja, hogy végül a megújult tobozmirigy segítségével megtapasztalja a makrokozmosszal való összekapcsolódását. Azt azonban nem tudjuk pontosan, hogy a kosár és tartalma a befejezett út jutalma-e, vagy a transzfigurációra mint jövőbeli lehetőségre utal.

Az eleusziszi misztériumok prófétikus szemléletét nem szabad figyelmen kívül hagyni. F. W. Schelling szerint a második Dionüszoszban, Iakkhoszban, a megkoronázott fiúban felismerhető a világ egykori ura, az eljövendő Krisztus, a lélek igazi vőlegénye, akit ő megszabadít, míg az összes görög istenséget átengedi a hanyatlásnak. A beavatottak ezen tudásában látja Schelling a misztériumok szigorú titoktartásának okát. Ezen tudást érthető okokból a beavatottak számára kellett fenntartani.
Schelling az Eleuszisz nevet, melynek jelentése „jönni”, adventnek fordítja. Ebben az értelemben az eleusziszi misztériumok az „ismeretlen Isten” eljövetelére utaltak, akinek az athéniek oltárt emeltek.

Az eleusziszi kultusz körülbelül 1400 évvel Krisztus előtt keletkezett. A neofita avatása vízkeresztséggel történt, melynek során teljesen alámerítették. Új nevet, valamint egy bíborpalástot és egy misztériumkoronát kapott. Ez a beavatás olyan népszerű volt, hogy egyidejűleg 10.000 ember vett rajta részt, férfiak és nők egyaránt. A papok meggazdagodtak, nagyhatalmúvá váltak és egész Görögországban tekintélyt szereztek maguknak.
Kezdetben csak kiváltságokkal rendelkező családok vehettek részt a rituális ünnepségeken. Később idegenek is jelentkeztek, mint Héraklész és a Dioszkurosz, majd maga a római császár. Ötvenöt nappal a misztériumok kezdete előtt nem volt szabad Görögországban harcolni. Aki Agraiban a kis misztériumokba bepillantást nyerhetett, megkapta a „Telet” vagy „Telest” fokozatot (a célra irányulók). Athénban a nagy misztériumokba avatták be a jelölteket. Először Mystéknek nevezték őket, amikor pedig a végső isteni nézet valósággá vált bennük, Epoptokká lettek. A görögök számára ezek a beavatások nagy jelentőséggel bírtak földi és túlvilági életükben egyaránt.
Krisztus után 395-ben a gótok véget vetettek e misztériumok hivatalos ünneplésének, ami azonban titokban egészen a VIII.századig folytatodott.

—

Irodalom:
Robert von Ranke-Graves: Görög Mitológia. Hamburg, 1997.
F. W. Schelling: A megnyilvánulás filozófiája. München, 1954.
Rudolf Steiner: A kereszténység mint misztikus tény, és a középkor misztériumai. Dornach, 1976.

Fogva tarthatjuk-e az örökkévalóságot az időben?

A NAGYSZABÁSÚ GÖRÖG HŐSEPOSZOKKAL ELLENTÉTBEN A NÁRCISZRÓL SZÓLÓ ŐSI MÍTOSZ INKÁBB EGY TAKAROS KIS TUCATMESÉRE HASONLÍT. ENNEK ELLENÉRE NÁRCISZ NEVE MINDMÁIG FENNMARADT, ÉS FÉLREÉRTHETETLEN UTALÁSSÁ VÁLT A MI KORUNKBAN IS, SŐT MOST CSAK IGAZÁN. DORIAN GRAY ARCKÉPE CÍMŰ REGÉNYÉBEN OSCAR WILDE (1856-1900) ÚJRA ELŐVETTE ÉS A NÁRCISZ-MOTÍVUMNAK EGY ÚJ VÁLTOZATÁT ALKOTTA MEG.

Dorian Gray rendkívül szép fiatalember. Basil Hallward, a festő megismerkedik vele, és el van ragadtatva szépségétől, amelynek maga Dorian Gray nincs tudatában. Arcán még érintetlen tisztaság ül. Basil, kinek számára a szépség a jóság bizonyítéka, Dorian-ben végre megtalálja a rég keresett modellt munkái számára.
Egy napon hozzákezd egy életnagyságú portrét festeni Dorian-ről. A kép már majdnem kész, amikor Lord Henry Wotton felkeresi a festőt. Rá az az epikuroszi életfilozófia érvényes, hogy: „Az élvezet a boldog élet forrása és célja.” Ám számára az élvezet előfeltétele a szépség és a fiatalság. Dorian Gray mindkettőt eszményi módon egyesíti magában, így a Lord elhatározza, hogy Doriant felhasználva bizonyítja elméletét. A létezés értelméről beszélget vele, mely az ő számára a következő: minden érzésnek, minden gondolatnak eleget tenni, mondván, hogy amíg nem ezt tesszük, sínylődik a lélek. Ami világunkban számít, az a látható, a megragadható, a pillanat. A szépség és fiatalság azok a segítő erők, amelyek előtt mindenki oly szívesen meghajol.
Ha eddig csupán a természet szépsége hívta elő Dorian-ből a legnagyszerűbb érzéseket, úgy most a szavak, amelyek egy eddig rejtett ajtót nyitnak meg értelmének, tudatosságot hoznak létre benne. „Bárcsak mindig fiatal maradhatnék, és a kép öregedne meg! Ezért mindenemet odaadnám, még a lelkemet is!” – kiáltja Dorian, aki az időközben elkészült képen, mint valami tükörben, első ízben döbben rá saját szépségére. „Ez a te műved, Henry” – szól elborzadva a festő. „Ez az igazi Dorian, ennyi az egész!” – hangzik a válasz.

A KÉNYSZERÍTŐ ÉRZELMEK MILLIÁRDJAI

Egyre inkább Lord Henry befolyása alá kerülvén, Dorian egyre többet és többet akar tudni, hogy csillapítsa az igazság iránti vágyát. Felismeri, hogy az ember összetett lény, befolyásoló életerők és érzelmek tömkelegével.
Mivel már eleve meg van terhelve az összes elődje lélekbetegségével, magában hordozza gondolati hagyatékukat és az ezzel összefüggő szenvedélyeket. „Hát nincs orvosság?” kérdezi kétségbeesetten. Henry megnevezi számára: ”A lelket az érzékek segítségével kell meggyógyítani!”
Dorian követi ezt a tanácsot. Bedőlvén Lord Henry kitűnő méregként ható okfejtéseinek, egyre jobban beleszeret saját szépségébe, amelyet képmása minden pillanatban visszatükröz; a maga részéről pedig mindenkit elcsábít, akihez csak közeledik. Kizárólag személyes vágyainak kielégítésére törekedve másokban fájdalmat, keserűséget, gyűlöletet, bánatot, kétségbeesést és ebből fakadó halált hagy maga után.
Aztán elérkezik a nap, amikor első ízben fedez fel változást képmásán: a kegyetlenség egyfajta kifejezését mint a lélek bűn általi lealacsonyodásának látható jelét. Mily szörnyű pillanata volt az a büszkeségnek, amikor kinyilvánította őrült kívánságát, hogy miközben ő maga megtartja a szépség zavartalan ragyogását, helyette az arckép öregedjen, akár önnön lelke árán is! Ennek a kívánságnak ijesztő módon kellett beteljesednie. Nem elég, hogy képe az öregség nyomait mutatja, miközben Dorian változatlanul fiatal marad, hanem még gondolkodásának és az abból fakadó cselekedeti életnek az erkölcstelensége is – tükörként – bevési visszataszító jegyeit a képbe. Rá kell jönnie, hogy „A lélek kérlelhetetlen valóság. El lehet adni, el lehet kótyavetyélni, meg lehet mérgezni – vagy tökéletessé lehet tenni”.

A MEGVÁLTOZOTT VISELKEDÉS CSAK LÁTSZAT

Heves vágy fogja el fiatalságának tisztasága iránt, de már túl régóta tartotta elfojtva ezt a vágyát, és értelmének fagyossága megdermesztette szívét.
Dorian Gray a ház egy eldugott szegletébe rejtette a képet. Az ajtót jó erősen bereteszelte. A kép létezésének tudata mindazonáltal megmaradt, és ez zavarja belső nyugalmát. Szilárd eltökéltséggel szeretne megváltozni, újra jó ember lenni. Meg is kegyelmez egy fiatal lánynak, akinek bizalmával egyébként visszaélt volna. Bizakodással telve lép a képet rejtő szobácskába. Az iszonytató kép e jótett után biztosan nem fogja már megrémíteni. Ám a csalódottság kiáltása tör fel belőle. Egyetlen változást sem tud felfedezni azon kívül, hogy most még hozzájött az alattomosság és a képmutatás kifejezése is. A szándékolt visszafordulás, a jó útra térés ugyanis csak látszat volt!
Most mit tegyen? Vezekeljen? Semmisítse meg a képet, hogy újra békére leljen? Egy késsel beleszúr a képbe. Ugyanabban a pillanatban egy sikoly hallatszik, a halálos kín olyan iszonyatával, hogy a cselédség felébred. Egy páran behatolnak a mindig zárt szobába, ahol gazdájuk életnagyságú arcképe tárul a szemük elé, fiatalkori szépségének teljes pompájában. A kép előtt pedig egy idős ember fekszik, aki szörnyen néz ki. Csak a meggörbült ujjakon lévő gyűrű sugallja a felismerést: ez Dorian Gray.
A Nárcisz-mítoszhoz hasonlóan Oscar Wilde regényét is úgy olvassuk, mint egy túlságosan fantasztikus kitalálmányt. De vajon ami lejátszódik benne, az valóban annyira távol esik a valóságtól, vagy mégiscsak egy ’tudósítás’ művészi átirata? Akkor viszont ebben az összefüggésben milyen jelentése van a képnek? Tekinthetjük asztráltestünk kivetítésének. Mindenkinek van asztrálteste, amelynek jellege és minősége az illető gondolkodásmódjával egyezik meg. Úgy is mondhatjuk, hogy az asztráltest az anyagtest képmása. Az ősanyag atomjai ugyanis rendkívül képlékenyek, és közvetlenül azokat a formákat veszik fel, amelyek az őket mozgató erőkkel vannak összhangban. Következésképp mindannyian magunkkal hordozzuk gondolataink, érzéseink és cselekedeteink pontos mását. Legyen bár az élet mégoly kulturált és kifinomult – ami az embereket belülről mozgatja, az pontosan kiolvasható az asztráltestükből.
Történetünkben a festő, Basil Hallward számára a szépség a jóság bizonyítékául szolgált. Micsoda rögeszme, és ezt mily keserűen kellett felismernie! Mert a földi szépség, amely elkerülhetetlenül az ellentétébe csap át, semmiképp sem a belső lelkesültség mutatója. Amikor az ember elfeledte Istent, pótlására a szépséget kezdte el imádni. Az eredeti eme pótszerének alaphangját az értelem, a kultúra és a bearanyozott énimádat adja meg. A belső üresség eltitkolására a mezítelen Nárcisz modern stílusú köpönyeget ölt magára, s hogy tükörképét félrevezesse, külsőséggé váló arcát egy jól álcázó maszk mögé rejti.

A BŰNBOCSÁNAT KERESÉSE

A lélek tükre azonban nem engedi magát megtéveszteni. Az eredeti, isteni ember képét magában hordva újra meg újra megkísérli áttörni a nárcisztikus önimádat válaszfalát, nyugtalanítani a bepáncélozott lelkiismeretet. Az e helyzetből keletkező feszültségek feloldására az ember a bűnöktől való feloldozást keresi. Ahelyett azonban, hogy ebben a belső konfliktusban önmagát leplezné le, és vezekléshez folyamodna, megpróbálja másokon levezetni a feszültségeket.
Dorian Gray is megpróbálta a festőre hárítani sikertelenségének vétkét. Ebben kellett megtörnie. Noha vezekelni szeretett volna, önimádata már túl erőssé vált. Ha valaha az isteni tükröződött is vissza az emberben, most mégis saját képére teremtett istent magának.
A mély depresszió egy szakaszában Dorian a következőket gondolta: „Jobb lenne számomra, ha minden bűnöm maga után vonta volna a gyors büntetését! A büntetés tisztít. Nem úgy kellene imádkoznunk egy igazságos istenhez, hogy ’Bocsásd meg a mi vétkeinket’, hanem hogy: ’Büntess meg minket a vétkeinkért!’”
Az Egyetemes Tanból tudjuk, hogy nem Isten az ítélő fórum, hanem Nemezis, aki a lehetőségeknek épp az emberek által felhívott behatárolása. Az újraszületés kerekéhez kötve az embernek azt kell learatnia, amit a helyes vagy a helytelen oldalán elvetett. „Minden bűn az engedetlenség bűnéből született. Mint ama nagy szellem, Lucifer, a ragyogó hajnalcsillag, aki lázadása miatt bukott alá a mennyből” – mondatja Oscar Wilde Dorian Gray-vel, és újra szájába adja a kétkedő kérdést: „Hát nincs menekvés?” De igen, van, de ezt csak egy másfajta lázadás hozhatja meg: a saját narcisztikus én elleni lázadás.
Nárcisz mítoszában arról mesélnek, hogy a magát önimádatban felemésztő Nárcisz testének helyén szirmot bontott a nárcisz – az a virág, amely virágkoszorújának közepén egy pohárszerűt, a Grálhoz hasonló kelyhet formál. Ez a Grál keresésére hivatott ember jelképe, aki a fény felé fordul, hogy kárhozatából meg lehessen szabadítani.

Odüsszeusz – az önmagát felfedező ember

A GÖRÖG HŐSÖK KÖZÜL ODÜSSZEUSZT TARTJÁK A LEGEMBERIBBNEK. ITHAKA KERESÉSE KÖZBENI KALANDOS BOLYONGÁSA A TENGEREN A BUKOTT EMBERNEK AMA ÖNTUDATLAN VÁGYAKOZÁSÁVAL HOZHATÓ KAPCSOLATBA, AMELY AZ ISTENI VILÁGBAN LÉVŐ ELVESZETT HAZÁJÁRA IRÁNYUL.

Odüsszeusz tengeri utazását úgy tekinthetjük, mint a természetlélek fejlődésfolyamatát, mint egy fontos szakaszt az emberiségnek a dialektikus világon át vezető hosszú útján. Az Odüsszeusz-mítosz legjelentősebb forrásai az Iliász és az Odüsszeia című Homérosz-eposzok, amelyek feltehetően az i. e. VIII. században keletkeztek.
Az Iliász a szent haragnak lett szentelve. Megtudjuk belőle a trójai háború történetét, amelyben küzdésről és bajtársiasságról, becsületről és bosszúról van szó. Beszámol róla, hogyan ötlötte ki a leleményes Odüsszeusz a trójai lovat, ezzel biztosítván a görögök győzelmét Trója fölött. A háború után Odüsszeusz visszatér Ithakára.
Az Odüsszeiában azt meséli el Homérosz 24 énekben, hogy Odüsszeusz és barátai miként élték meg a kalandos, tíz évig tartó tengeri utazást, és milyen veszélyeket kellett legyőzniük, míg elérték Ithakát. Ebben vágyakozásról, honvágyról, állhatatosságról és a csaknem elvesztett otthon visszanyeréséről van szó.

Az Odüsszeia az ókori világirodalom első ’regényének’ számít. Először találkozunk benne olyan egyéni sorsábrázolással, amelyben a külső szorongattatást mint belső szükséget és mélyen érzett fájdalmat élik meg. Odüsszeusz több egy szent haragú ókori hősnél. Találékonysága és fájdalomtűrő képessége révén egyedi személyiséggé érett. Homérosz költeménye több részen át egyes szám első személyben íródott. Szellemtörténetileg nézve így az Odüsszeiát egy tudatátmenet jellemzi, mégpedig az ókor személyiség-előtti, mitikus tudatából az újkor egyéni, értelem-irányította tudatába.
Papíron Odüsszeusz a Láertész (Ithaka királya) és Antikleia házaspár fia. Vér szerint azonban Sziszüphosz és Antikleia törvénytelen gyermeke, ugyanis Sziszüphosz bosszúból erőszakot követett el Antikleián. A hős Odüsszeusz tehát a bosszú és a harag gyümölcse. Neve azt jelenti, hogy ’a haragos’ vagy ’a gyűlölt’. Úgy írják le, mint vörös hajú, hirtelen haragú, forrófejű embert. Számtalan ellensége a fölényeskedése miatt gyűlöli.
Meg van bélyegezve, Káin-típus. Káinhoz hasonlóan neki is van egy olyan testi jegye, amelyről bármikor felismerhető. Ez egy mitikus seb, melyet egy vadkan ejtett rajta. Van azonban egy oltalmazója is, Athéné, a magas szintű értelem istennője, aki köztudottan nem asszonytól született, hanem Zeusz homlokából pattant ki. Az Olümposzon síkraszáll Odüsszeuszért, így szólván Zeuszhoz: „…a bölcs Odüsszeuszért tépi a szívem a bánat…” (I. ének, 48. sor).
Így vívja harcát Odüsszeusz az élet tengerének kellős közepén. Poszeidón le akarja húzni a sötét mélységbe, míg a szűzies Athéné az értelem világos magasságába szeretné kísérni.

Odüsszeusznak voltaképpen az a célja, hogy visszatérjen eredeti hazájába, ahol a saját maga (a személyiség), a hitvese, Pénelopé (az eredeti lélek) és az édesapja, Láertész (a szellem) közötti egység arra vár, hogy újra helyreállítsák. Ám ezt a célt elérendő hosszú tapasztalati utat kell bejárnia. Saját magát kell megismernie. Aurikus lényének kincseskamráját először is fel kell tölteni mindenféle tapasztalattal, amit csak ez a természet felkínálni képes – mielőtt a távoli jövőben aztán lemondhatna kincseiről, hogy beengedje a szellemet.
Odüsszeusz szenvedélyesen, leleményesen és türelmesen küzd a feledés (a lótuszevők drogja) és a számtalan halálos veszély ellen. Az új belátás (Athéné) segítségével képes a víz ősi, látszólag legyőzhetetlen erőivel (Küklópszok, Szkülla, Kharübdisz és Hádész) szembeszállni és legyőzni őket. Bátorságnak és kitartásnak adja tanújelét a természet csábítóival szemben (a mindentudó szírének, Kalüpszó örök fiatalsága). Így gyűjt tapasztalatokat, és ébred tudatára saját természetének.
Amikor megismeri Nauszikaát, önnön természetlelkét, és ennek tudatára ébredvén így szól: Odüsszeusz vagyok, abban a pillanatban saját magát ismeri meg. Eme tapasztalat révén tiszta képet kap eredeti lelkéről, Pénelopéről. A vele való egyesülésre irányul minden törekvése.
Sokoldalú tapasztalatai révén személyisége öntudatos emberré érlelődik, és küzdelme más szintre helyeződik át. Mégis, amikor végre – alvó állapotban – eléri Ithakát, szíve vakká vált eredeti otthonára: „…de a földre nem ismert, …mert ködöt öntött körbe az isten, Athéné…” (XIII. ének, 189. sor). Visszatérve palotájába, lemészárolja az élősködő kérőket (az utánzás erői a rendszerében), akik távollétében ostromolták feleségét, Pénelopét.
Hitvese azonban nem ismeri fel Odüsszeuszt, pedig olyan sokáig várt rá hűségesen. Az eredeti lélek számára az én-ember idegen. Ez az elidegenedés annyira alapvető, hogy Pénelopé még akkor sem hisz Odüsszeusznak, amikor az felfedi kilétét. A férfinak előbb be kell bizonyítania, hogy ismeri hitvesi ágyuk titkát. Ezt az ágyat annak idején Odüsszeusz építette bele egy vén olajfa törzsének tövébe.
Az ágy és környékének leírása azt a szimbolikus képet idézi elénk, hogy a mikrokozmoszban az életszentély a gerincoszlop tövénél helyezkedik el. „…ember olyan nem akad, …ki könnyen elmozdítja, mivel nagy titkot rejt az az értőn készített ágy…” (XXIII. ének, 187. sor)
Csak miután Odüsszeusz bebizonyítja, hogy ismeri, mi fán terem az ágy, akkor eshet meg a hőn áhított újraegyesülés Pénelopéval. Ez azonban csak egyetlen éjszakáig tart. A végleges hazatérés békéje, amit tulajdonképpen keresett, nem adatott meg Odüsszeusznak. Ébredező énjének és értelmének erői nem elegendőek ehhez. Szükség van még egy harmadik elemre, a szeretetre, amely a bejárandó út felismeréséből származik.

Utazása során Odüsszeusz sikeresen megküzdött a mélyben lévő Poszeidón birodalmának hatalmaival. Ennek révén egy magasabb oktávot ért el a tudatossá válás, belső megváltozás és végső megújulás folyamatában.
A mikrokozmikus misztériumok feltárásának útján haladó minden jelöltnek ugyanazokkal a veszélyekkel kell szembenéznie személyes élettengerén, mint a görög hősnek, Odüsszeusznak. Az alacsonyrendű nézetek fölött aratott minden egyes győzelem után feltárul előtte egy magasabb spirálra nyíló kapu. Állandóan fennáll azonban annak a veszélye, hogy a jelölt belevész saját élettengerének lehetőségeibe és problémáiba, és így egy álomvilágba merül.
„Elmerül ebben a határtalan bőségben… Ám ez az aranyalvás visszatartja feladatától, kozmoszától, emberi küldetésétől. A neptuni befolyás-zóna ezért gyakran vált ki álomszerű átsiklást az elvontba, hamis ’mindentől mentességet’ ezen természet emberében… Ezért az ifjú Neptun-beavatottnak először egy csatát kell megvívnia…”

Az énközpontúság állapotában Odüsszeusz nem maradhat tovább eredeti hazájában. Parszifálhoz hasonlóan, aki még nem ismerte a részvétet, visszaküldik a világba, hogy az énjével további tapasztalatokra tegyen szert. Kiderül, hogy minden, amit a természet legyőzése érdekében kivívott – az énje és az értelmi képessége –, az maga is a halandó természet szerves része. Így újra elveszít mindent, amit szerzett: feleséget, fiút, apát, birodalmat, hatalmat és békét.
A legtöbb görög hőshöz hasonlóan Odüsszeusz is tragikus alak. A végén hirtelen éri a halál, ahogyan Teiresziász, a jövendőmondó megjósolta neki.
A kérők lemészárlásáért tíz évre száműzetésbe kell mennie. Elhagyja Ithakát a szárazföld belseje felé, vállán egy nehéz hajórúddal, mely a tenger fölötti győzelmének jelképe. Így vándorol egy éven át, míg olyan emberekre talál, akik nem ismerik a tengert, és a hajórudat cséphadarónak nézik. Ők még ’nem pillantották meg természetlelküket’. Ekkor Odüsszeusz véráldozatot mutat be Poszeidónnak, aki végre megbocsát neki a tetteiért.
Jellegét tekintve ez a sajátos vezeklés- és áldozat-menet nemigen illik a képbe, ha az előző események sorát tekintjük, és többféle értelmezése lehet. Egyrészt rámutat, hogy Odüsszeusz keresztülutazott ugyan Poszeidón birodalmán, és jóllehet kitapasztalta, de nem győzte le minden nézetét. Az ősi isten erői megszedik a maguk vámját. Másrészt ebben az alázattal bemutatott áldozatban ott rejlik a remény egy szikrája az olyanok számára, ’akik nem ismerik a tengert’. Odüsszeusz épít ezeknek egy Poszeidón szentélyt, és ezzel tudatuk további fejlődési folyamatának alapjait veti meg. Továbbadja a rudat, az értelem eme stafétabotját azoknak, akiknek eddig nem volt meg az esélyük a mitikus tudat félhomályából való kiemelésére. A száműzetés hosszú évei után Odüsszeusz végül visszatér Ithakára.
Ott most fia, Télemakhosz uralkodik. Az idős Odüsszeuszra a neki megjósolt ’tengerből érkező halál’ vár. Kirkétől született fia, Télegonosz jön egy delfinen, és megöli az apját egy tüskésrája hegyével.

Választás öröm és kötelesség között – és a halhatatlanság útja

HÉRAKLÉSZ, AZ ÓKORI GÖRÖG HŐS MA IS ÉPPOLY HÍRES, MINT A MAGA IDEJÉBEN. OROSZLÁNBŐRBE ÖLTÖZVE ÉS OLAJFABUZOGÁNNYAL FELFEGYVERKEZVE FOLYTATJA CSODÁS KALANDJAIT A FILMEKBEN, TELEVÍZIÓBAN ÉS A KÉPESKÖNYVEKBEN. VAJON A RENDKÍVÜLI HELYZETEK TETSZENEK BENNE, MELYEKBE MINDANNYISZOR BELEKERÜL, VAGY PEDIG ÜGYESSÉGE ÉS A SZOKÁSOSON FELÜLI EREJE?

Héraklész – a rómaiaknak Herkules – fontos szerepet játszik a görög mitológiában. A föld legerősebb emberének tekintették. Midőn elérte a felnőtt kort, találkozott Örömmel és Kötelességgel, két szép nővel; s egyik is, másik is kérve kérte, tartson vele. Öröm ezt mondja neki: „A nevem Öröm. A legtöbb emberi lény szeret engem. Lásd, milyen széles és könnyű az én utam, és milyen sima a te lábaidnak! Kövesd ezt, és nem fogsz szűkölködni sem ételben, sem italban; sem szép ruhákban, sem puha ágyakban, sem az élet összes örömeiben. Teljességgel mentes leszel a szenvedéstől és védve minden veszélytől. Gyere velem!” Kötelesség pedig így szólt: „A nevem Kötelesség. Kikerülni senki sem mer, de kevés ember szeret. A valóság az, hogy az én utam göröngyös, tövises, és sem kényelmet, sem örömet nem ígérek közben. Sok fáradozással jár, és szenvedéssel sújt, közben azonban a bátorsággal elviselt fájdalom örömmé és büszkeséggé válik. Aki engem követ, dicsőséget és békét nyer ezen a földön, és végül születési jogot is az istenek között.”

A VILÁG LEGNAGYOBB EREJE

Effajta elképzelések közvetítették az élet ismeretét és egy magasabb tudat eszményét a korabeli emberek számára. Héraklész egy pillanatig sem tétovázott, a kötelesség útját választotta. Abban a pillanatban, hogy elutasítja Örömöt, végleg leszámol lénye alacsony rendű nézeteivel, melyek mindig arra törekszenek, hogy bebörtönözzék és elpusztítsák a magasabb nézeteket. E folyamat „Héraklész tizenkét munkájaként” ismeretes.
Úgy mondják, hogy ő a legfelsőbb istennek, Zeusznak egyik fia volt, jóllehet egyszersmind halandó is. Származása folytán olyan erővel rendelkezett, ami túlhaladta minden földi emberét, továbbá olyan intelligenciával, amely hatásos módon, hamar cselekvésre késztette. A halhatatlanság útján végzett tizenkét „munkája” ezen istenfiú növekedésére utal, egészen az isteni állapotig. Mai anyagias korunkban a Héraklész által követett út éppoly időszerű, mint a távoli múltban.
A hős születését kísérő szokatlan és izgalmas események magas származására utalnak. Zeusz, az istenek atyja, Alkméné királynőhöz az éppen távol lévő férje alakjában közeledett. Úgy mondják, ez az egyesülés három éjen át tartott. Héraklészt tehát úgy tekinthetjük, mint egy isteni hatás és az anyaföld bensőleg egyesült működésének koronáját. Zeusz büszkén jelenti be, hogy fia végül egész Görögország felett uralkodni fog. Ám Héra, Zeusz hitvese nem fogadja el ezt a helyzetet, megpróbálja már születésekor elfojtani ezt az új elvet. Két kígyó tekeredik az alvó újszülött Héraklész köré, aki azonban felébredvén megragadja és megfojtja azokat.

UGYANAZON SZEMÉLYISÉG KÜLÖNBÖZŐ TÉNYEZŐI

Miért ez a féltékenység Héra részéről? A királyság elnyerésében inkább a gyenge és félénk Eurüsztheusznak kedvezett, mint az okos és fortélyos Héraklésznak. A görög mítoszokban néha zavart keltően sok szereplő és név van. Istenek és hősök gyakran egyazon személy különböző nézeteit testesítik meg. Így Eurüsztheuszt az emberi lény gyenge és halandó nézetének tekinthetjük, melynek Héraklész az erőteljes isteni tényezőjét testesíti meg. Eurüsztheusz tizenkét munkát ír elő Héraklész számára – ezek azok a dolgok, amelyeket valamennyi emberi lénynek meg kellene valósítania önmagában. Héraklésznak utat kell törnie az Olümposzhoz, az istenek tartózkodási helyéhez. Feladata, hogy tudatára ébredjen a földi láncokból fakadó akadályoknak, melyeket isteni természetének fokozatosan össze kell törnie. Ez a megszabadító ösvény akkoriban csak keveseknek volt fenntartva. Először egy önálló öntudatot kellett ugyanis kifejleszteni, hogy azután le lehessen mondani róla. Az idő tájt az emberek egy közös mitikus öntudatig jutottak, amelyet anyaistennők irányítottak, mint például Héra.

A VELESZÜLETETT FEJLŐDÉSI TERV

A görög mitológia képet ad róla, miként lesz a kollektív tudatból egyéni tudat. A gondolkodásnak fejlődnie kell, és az intellektusnak a következő szakasz alapjává kell válnia. Héraklész ezt a fejlődést követi, és kalandjai ennek szakaszait példázzák. A földhöz kötő asztrálhatások legyőzéséhez egy isteni hatalom áll rendelkezésére. Így lesz Héra nagy ellenszenvének és féltékenységének céltáblája; Héra ugyanis érzi, hogy Héraklész meg fog menekülni az ő hatalma elől. Életét az emberiség javának szentelve megkapja a birodalmat, ami itt annyit jelent: elnyeri a halhatatlanságot. Így követi azt a fejlődéstervet, amely már születésétől jelen van benne.
Tizennyolcadik évében megöli a némeai oroszlánt, és bőrét köpenyként magára ölti. Ám Héra ravasz, és különféle fortélyokat alkalmaz. Őrületet bocsát rá, aminek következtében Héraklész áldozati állatoknak nézi gyermekeit, és megöli őket. Miután öntudata visszatér, egy sötét helyiségbe zárkózik, hogy jobb belátásra jusson.
Akkor találkozik Örömmel és Kötelességgel, amikor az elszabadult ereje miatti pusztítást látja. Korunkban e szavaknak talán más az értelmük. Míg az „öröm” szó itt inkább mindarra utal, ami a földiséggel kapcsolatos, addig a régi „kötelesség” fogalma az istenek által az emberek számára kijelölt útra vonatkozott.

HÉRAKLÉSZ TIZENKÉT MUNKÁJA

A tizenkét feladat, melyet Héraklész Eurüsztheusz kezéből kap, az állatöv tizenkét körével, a dialektikus élettér hatásköreivel van kapcsolatban, amelyben az emberiség fejlődik. Héraklész ennélfogva minden győzelemkor „ad valamit a legyőzöttnek”. A cselekményből kitűnik, hogy a görög mitológia két, egymástól eltérő élettérrel számol. Miután Héraklész legyőzte és „az őket megillető helyre juttatta vissza” az állatöv erőit, megnyílik előtte az út az Olümposz felé. Az Egyetemes Tan alapján az embert a bolygók, csillagok és csillagzatok sugárzásai irányítják egyénileg és kollektíve is. Ezek a hatások többek között a horoszkópokban tűnnek fel. A mikrokozmosz felépítésének effajta áttekintése pontosan megmutatja, mely hatások jótékonyak vagy zavaróak. Ám vigyázat: mutatja a börtönt, amelybe be vagyunk zárva, de nem mutatja a kivezető ajtót! Valóban, a bolygóknak a születés pillanatában fennálló rendje megfelel a mikrokozmikus égboltnak, az aurikus lény csillagainak. Az állatövi erők igája fölött aratott tizenkétszeres győzelem képezi a Héraklész-mítosz központi témáját.

„ATYÁM, LÁTOM A SZELLEMLÉLEKBEN AZ EGÉSZ VILÁGEGYETEMET ÉS ÖNMAGAM!”

Tát ezt kérdi Hermésztől:
„Azt mondd meg még nekem: hogyan űzi ki a sötétség tizenkét ostorát, a tizenkétszeres büntetést tíz erő? Hogyan történik ez, Triszmegisztosz?”
A válasz így hangzik:
„A sátorház, melyet elhagytunk, a tizenkét elemből álló állatövből készült: egyetlen természet, de sokrétű jelenség az emberek tévelygő gondolatai miatt. E büntetések között – fiam – vannak csoportosan fellépők. Például az elhamarkodás és a meggondolatlanság elválaszthatatlan a haragtól. Az ember önmaga nem képes megkülönböztetni őket. Érthető és logikus, hogy együtt menekülnek a tíz erő elől. Ugyanis ez a tíz erő eszközli ki a lélek megszületését.
Az élet és a világosság egyesült. Így születik meg az egység száma a szellemből. Éppígy érthető, hogy az egység tartalmazza a tízséget és a tízség az egységet.”
E magyarázatok után Tát hozzáteszi: „Atyám, a szellemlélekben látom az egész mindenséget, és önmagamat is!”
Hermész pedig összegez: „Ez tehát az újjászületés, fiam: erről nem lehet háromdimenziós elképzelést alkotni. Ezt te most az újjászületésről szóló beszéd miatt ismered és tapasztalod, amelyet kizárólag a te számodra jegyeztem fel, hogy ne hagyjuk a tömeg kezébe kerülni, hanem csakis azok kapják meg, akiket Isten erre kiválasztott.”

E titkos közlemény meggondolásához gondolatainknak az eddigieknél magasabbra kell szállniuk, mert a kozmoszból most bevonulunk a makrokozmoszba. Ez elengedhetetlen lesz Tát kérdése miatt: „A tizenkét erénytelenséget, a tizenkét rossz tulajdonságot hogyan űzi ki tíz erő?”
Hermész erre közli, hogy a jelenleg általunk lakott személyiség, amely most mi magunk vagyunk, nemcsak a földtől való, földi, hanem ugyanakkor a Zodiákusból, az állatövből is. Aki folytatott már asztrológiai tanulmányokat, az tudja, hogy naprendszerünk, minden bolygójával és holdjával az állatöv tizenkét jegyén belül mozog, rendszerünket ez a tizenkét erő fogja körül, s mindez egyetlen összefüggő rendszert képez. Ez az állatövrendszer mozgatja, irányítja életünket, s ez az állapot meghatározza a személyiségünket. A sátorház – ez a személyiség, amelyben lakunk – az állatöv tizenkét hatásának kegyelméből él. Ha alaposan meggondolja az olvasó, ha tüzetesen megvizsgálta, például asztrológiai tanulmányokkal és ezek alkalmazásával, akkor belátja és világosan tudja, hogy az egész állatövképződmény egyetlen asztrális rendszert képez, amelyből élnie és léteznie kell minden ebben lakó lénynek, bármelyik bolygón tartózkodjék is. Emiatt ez a rendszer – minden benne lévővel és tartozékával együtt – az úgynevezett haláltermészettel, a nem-állandóval, nem sztatikussal azonos, amelyben az egymást folyamatosan megszüntető ellentétek erői lépnek fel. Ennek bizonyítékát persze asztrológia nélkül is, de az asztronómia segítségével is kétségtelenül megállapíthatják, ha megfigyelik az ebben a haláltermészetben szabványt képező kikelet, virulás és hanyatlás folyamatát. Az állatövbe való bezártság, életterületünk zártsága, amelybe – mint Jakob Böhme mondja – „Isten az emberiséget bezárta, hogy az ebben alakot öltött gonosz ne terjedjen szét az egész világmindenségre”, számunkra világosan észlelhető.
Hermész szó szerint azt mondja, hogy a tizenkét rossz tulajdonság közvetlenül az állatövi hatásokból magyarázható. „Az állatöv tizenkét elemből áll. Egyetlen természet, de megjelenésében sokrétű.” Ez azt jelenti, hogy valamelyik állatövi jegy, a Zodiákus valamely hatása alatt születünk. Egyik nézete tehát alapvetően benne áll az életünkben, a többi áramlat pedig ehhez csatlakozik. Egységük együttműködik az ember csábításán. Abszolút egységet képeznek, és itt korlátlanok. A tizenkét rossz tulajdonság tehát nagyon is alapvetően le van rögzítve bennünk.

Ezért beszélnek kétféle születésről, a természetbenszületésről és a szellemi születésről: valamint lélekszületésről és szellemszületésről, tehát kétszerszületésről. A tizenkét rossz tulajdonság bennünk van mindkét nézetével, a pozitív és negatív nézetekkel, a jó és a gonosz szempontokkal, s emiatt súlyos karmát alakíthatnak ki, úgyhogy az embert a saját természetének bűnterhe görnyeszti. Ami még nem tökéletes, azt a tökéletlenség képes magának megtartani, az a tökéletlenség rabja marad.
E hatások és eredményeik ismerete mindig is az emberiség tudásához tartozott. Bármilyen messze pillantanak vissza az emberiség történelmére, az állatöv mibenléte és hatása ismeretes volt.

(Jan van Rijckenborgh: Az Egyiptomi ős-Gnózis. IV. kötet, XXII. fejezet. Rozekruis Pers, Haarlem, 1985.)

TELJES MEGTISZTULÁS

Az egyik legnevezetesebb erőpróba a teljes mikrokozmikus rendszer megtisztításának próbája. Egy napon Héraklésznak Aigeiasz istállóját kell megtisztítania, ahol évek alatt gyűlt fel a szenny. Olyan fantasztikus mértékű a piszok, hogy önnön erejével senki nem képes végrehajtani ezt a feladatot. Héraklész két folyó vizét vezeti be, s az istállók igen hamar ismét csodálatosan tiszták lettek. E két folyót a gerincoszlop mentén haladó két idegpályának vehetjük. Egy másik változat csak egy folyóról beszél. Ez a kép azt juttatja eszünkbe, hogy Héraklész az isteni energiaáramlást, az élő vizet használta fel feladata teljesítéséhez. Valóban, csakis egy ilyen erő segítségével lehet semlegesíteni és eltávolítani a felgyülemlett szennyet.
Egy másik feladat a Heszperidák kertjének három aranyalmájával kapcsolatos. Ez a kert Héráé és a Heszperidáké: Atlasz lányaié. Egy soha nem alvó, száz fejű sárkány őrzi a kincset. Héraklész egy nyílvesszővel leteríti a sárkányt, majd megkéri Atlaszt, legyen segítségére, ugyanis nem tudja leszedni az aranyalmákat. Ekkor Atlasz átteszi a világot Héraklész vállára, és megszerzi az almákat. Hirtelen nyert szabadsága mámorában el is akarja vinni az almákat Eurüsztheusznak. Egy fortély segítségével, mely fiatal értelmének gyümölcse, Héraklész rábírja Atlaszt, hogy vegye vissza terhét. Ily módon megszabadulva a világ visszahúzó terhétől, az aranyalmák által örökre megfiatalodva, az Olümposzra vezető útján maga mögött hagyhatja a világot.

A BEBÖRTÖNZÖTTSÉG VÉGE

A legnehezebb feladat az utolsó, és Kerberoszra, a háromfejű kutyára vonatkozik. Ő az alvilágon uralkodik, és a rab lelket, Perszephonét fenyegeti. Hatalmának megtöréséhez fel kell hozni a fényre. Athéné és Hermész kíséretében Héraklész leszáll az alvilágba. Az utazás hosszú, veszélyes, kimerítő és reménytelenségbe hajló. Athéné, a védelmezője azonban megvigasztalja és megerősíti Héraklészt. Kharon pedig, a révész, aki a halottakat viszi át a Styx-en, végül elvezeti őt Hádészhoz, a halottak birodalmának uralkodójához. Az megengedi Héraklésznak, hogy elfogja Kerberoszt – de azzal a feltétellel, ha semmilyen fegyvert nem használ! A hős arra gondol, hogy nem fogja tudni végrehajtani ezt az utolsó feladatot. Emberfölötti erejével azonban sikerül kiparancsolnia a szörnyeteget odújából, és láncra verve odadobni Eurüsztheusz lábai elé. Alsóbbrendű énje – Eurüsztheusz – ekkor beismeri vereségét, és Héraklész végre megszabadul.

Héraklész, miután tizenkét próbáját sikerrel kiállta, győzött az alacsonyrendű természeten. Földi élete vége: tűz általi halál. Féltékeny felesége, Déianeira egy méregbe mártott inget adott neki abbéli hitében, hogy ezzel a varázserejű mesterkedéssel visszanyeri szerelmét. Amint Héraklész magára ölti azt, amit „Nesszosz ingeként” ismerünk, az a bőréhez ragad, és égeti tagjait. Ebben a halálos csatában egy máglya épül, melyre önként lép fel, hogy földi külsejétől megszabaduljon. Tűzben ég el oroszlánbőrével és buzogányával együtt.
Az Olümposzon Zeusz így kiált örömében: „Ami halhatatlan volt Héraklészben, most megszabadult a haláltól. Rövidesen köszöntöm őt ezen az áldott helyen.”