Pentagram 2000/2

A bölcsességről, melyet jobb kimondani, mint szívünkbe rejteni

EGYIK TANÍTVÁNYA MEGKÉRDEZTE ŐT: „MAGYARÁZD MEG NEKEM A KÖVETKEZŐKET, URAM. HA VALAKI TANÍTÁST KAP A BÖLCSESSÉGRŐL, ÉS AZT A SZÍVÉBE REJTI, AZ UGYE ÖRVENDETES DOLOG. DE MÉG ÖRVENDETESEBB, HA TANÚSKODIK RÓLA, ÉS HIRDETI IS AZT. AKKOR MEGVILÁGOSÍTJA ŐT A BÖLCSESSÉG, ÉS EGYRE INKÁBB NÖVEKSZIK MAJD BENNE. MEGNYILATKOZIK NEKI, ÉS EZÁLTAL VONZZA AZ ERŐT ÉS AZ IGAZSÁGOT.”

Tanítvány: „Tudom, hogy a szó, amit kimondok, valóban él. Tudom, hogy a bölcsesség, melyet megnyilvánítanak nekem, mely a szívemet eltölti és beteljesedik a lelkemben, csak akkor világíthat és növekedhet bennem, ha azt a számon keresztül kinyilatkoztatom, és mások előtt tanúskodom róla. Ha beszélek, és a bölcsességet átruházom, hogy azt mások hallhassák, akkor olyanná válok, mint azok, akik még életükben nem hallottak róla. Szinte magam is sóvárgok utána, és szívemet megérinti a bölcsesség, amelyet továbbadok. Kérlek Uram, magyarázd el nekem, mi az oka annak, hogy jobban növekszik bennem az ereje, ha terjesztem, mintha csak a szívembe zárva szunnyad.”
Mani: „Kérdésed különleges, mert nagy kérdés az, hogy miért nagyobb az örömöm, ha a bölcsességet szóban adom át? Mert nagyobb a kinyilatkoztatott bölcsesség, mint az azt kimondó száj, de nagyobb a szívbe rejtett bölcsességnél is. Te magad is örömben élsz általa. De a többiek is, akik hallják tőled, örvendeznek fölötte, és megvilágosodnak általa, szinte soha el nem múló erőhöz jutnak.
Akár a gyermek is, aki az anyja méhében megfogan: méhébe kerül és eltölti azt. Az anya tudja és felismeri, hogy a gyermek, akit szíve alatt hord, él benne. Örül a gyermeknek, egészen addig, amíg megszüli és látja, hogy végtagjai tökéletesek, és nincs rajta semmi rendellenesség. És hogy a csöppség az élő levegőből lélegzik, ez összehasonlíthatatlanul nagyszerűbb állapot, mint az ezt megelőző. A kicsi szemei megtelnek fénnyel, és élő lesz a hangja, mint mindenkinek, aki megszületik.

A terhes nőnek, aki gyermekét hordozza magában, jóval nagyobb lesz az öröme szüléskor, mint a gyermek fogantatásakor, mert amikor szül, a gyermeket teljes szépségében és ragyogásában látja. A gyermek iránt érzett szeretete és öröme százszorta nagyobb szülés után, mint előtte, mert terhesség alatt a kicsi szépsége és tekintete anyja elől rejtve maradtak. De amint megszülte és megpillantotta szépségét, a tündöklés az apa és a rokonság előtt is láthatóvá vált. Egyre boldogabbak, ahogy mindenki szemtől szemben megnézi, látván az örömöt és a szépséget, mely a gyermekből árad.
E hasonlattal jellemezhetnénk azt a bölcsességet, mely az ember szívében rejlik. Az élő fiúcskához hasonlítható, aki anyja testéből fogant. Ha kimondod a bölcsességet, s ezáltal gyökeret ver a szívedben, akkor az újszülötthöz lesz hasonlatos, akinek láthatóvá válik a szépsége. Így van ez a bölcsességgel is, amit az ember megnyilvánít. Ha a szívéből továbbadja, akkor benne is gyarapodik. Nagysága és pompája megduplázódik, ha a szó szépsége és ragyogása megnyilatkozik azok számára, akik azt hallgatják. Egyre csak növekszik, és te hallod őt újra meg újra, és ámulatba ejt, amit mond neked.
A bölcsességgel ugyanez a helyzet. Ha az ember a szívébe rejti, mielőtt még továbbadná, akkor olyan az, mint a tűz, mely egy hasáb fában is jelen van. A fa elég a tűzben. Maga a tűzruha azonban, mely a fahasábon belül van, nem látható. Amíg a fát tűzre nem vetjük, addig a házban nem pislákol a fény, hiszen magából a fatuskóból nem nyilvánulhat meg. De egy égő fahasábból áradó fény az egész házat bevilágítja. Ugyanígy a bölcsesség, mely az ember szívében él. Olyan, akár a tűz, mely nem látható mindaddig, míg a fában rejtve szunnyad. A bölcsességnek azonban a következő tulajdonsága van: fénye és pompája a szívben rejtőzik. Ám ha az ember tanúskodik az igazságról, akkor annak pompája sokak szeme láttára és füle hallatára nyilvánvaló lesz.”
Tanítvány: „Ha így van Mester, ahogy mondod, ha az igazság olyan, mint a példabeszédeidben, amelyekkel tanítottál, akkor miért van az, hogy egyesek örvendeznek afölött, amit a bölcsességről hallanak, és becsülik azt, míg mások, akik semmire sem méltatják, nem is lelik örömüket benne?”

Mani: „Íme meggyőzlek téged, és szívedet hatalmasan megerősítem ebben a hitben. Mert olyan a bölcsesség, akár a fiúcska, akiről beszéltem neked. Ő az anyja által látja meg a napvilágot, ha pedig ez megtörtént, akkor mind a szülők, mind a rokonok örvendeznek, de találsz sok olyat is, aki más érzelmekkel van iránta. Ők az idegenek, akik nem az ő köreiből valók. Nem örülnek a gyermek jöttének, mert nem közéjük tartozik.
Így van ez a bölcsességgel is, ha a tanító terjeszti: akik hallgatják, azok részesülnek benne és örülnek hallatán. Akiknek azonban ő idegen, azok nem lelik örömüket benne, és nem is tudják befogadni. Akár az égő fahasábból áradó tűz fénye, melyet említettem, s amely senki elől sincs többé rejtve. A látó látja a fényt, amelyet a hasáb áraszt, a vak viszont nem. Pont így van ez a kinyilatkoztatott bölcsességgel is. Az emberfia, akiben a szellem lakozik, a bölcsességben áll. Ha hall róla, befogadja. Akiben a szellem nem bennlakó, akinek a szellem idegen, az nem hallja és nem is részesülhet benne.”
Mindezek hallatán a tanítványt nagy boldogság töltötte el. Szívében meggyőződött a szavak igazságáról, amelyeket Mani intézett hozzá.

(Kephalaia 7:85)

A helyreállított kígyótűz

A VALÓDI, VAGYIS AZ EREDETI EMBER AZ AZ ESZKÖZ, AMELYBEN AZ EGYETEMES SZELLEM KÉPES MEGNYILVÁNULNI. A FEJLŐDÉSI TERV, MELYET EZEN EMBER SZÁMÁRA HOZTAK LÉTRE, AZ ISTENI TŰZ SZIKRÁJAKÉNT SÜLLYEDT LE AZ ŐSANYAGBA. EZT AZ EMBERT NEVEZI MANI MIKROKOZMOSZNAK (KIS VILÁGNAK), MIVEL A TELJES VILÁGEGYETEM KÉPÉT HORDOZZA MAGÁBAN.

Chavannes-Pelliot francia kutató egyik tanulmányában idéz Mani Kozmológia című művéből: „A világ utánzataként a legfensőbbek és a démonaik transzformáció segítségével létrehozták az emberi testet, melyben így a világosságtermészet fogollyá vált. S bár jóval kisebb méretű, a fizikai test mégis hű és pontos mása lett a világegyetemnek: a Mennynek és a Földnek.”
Itt, a téridő felségterületén megy végbe az élet és halál körforgása. A szellem világából származó örök princípium azonban ebben a keringésben fogoly. Jakob Böhme így ír: „Bár a világosságból és az isteniből származom, most tőlük elválasztva száműzetésben élek. […] Isten vagyok, az isteniből születtem, sugárzónak, fényesnek, világítónak, jó illatúnak és szépnek, most azonban a szenvedésnek vagyok alávetve.”

Jakob Böhme, a XVI. sz. nagy keresztény látnoka a mikrokozmoszt a makrokozmosz másának mondja (mely utóbbi itt nem a látható világegyetemet jelenti). „(Ez) hét egymásban forgó kerék, melyek szakadatlanul egymásból keletkeznek, és mint egy legyező, minden irányban szétáradnak. Belőlük semmi egyedi el nem tűnik, sem meg nem marad.”
Ezeket a kerekeket az Isten trónja előtt álló Hétszellemnek is nevezik. Nincs saját középpontjuk, hanem mindegyik egy közös centrum körül forog, kölcsönösen teremtve egymást.

A SZELLEM A GYŐZTES PÓLUS

Az istenmegnyilvánulás e magját, lényegét az élet lángoló kereke fogalommal is körül lehet írni. Ennek a magnak vagy Monádnak két pólusa, két sarka van. Az egyik ’középen’ található, körülbelül a szív magasságában. Ez a nőnemű, vagyis a befogadó-megnyilvánító pólus, melyben a lélek megszületik. A másik pólus a fejben, a lángoló kerék (tobozmirigy-tűzkör) peremén helyezkedik el, és a tobozmiriggyel van kapcsolatban. Ez a hímnemű, vagyis a kezdeményező-teremtő, a győzedelmes pólus: a Szellem.
A halandó személyiség a maga különböző járműveivel, burkaival olyan szervhez hasonlít, melyet minden újabb megtestesüléskor átültetnek a megnyilvánulási térbe. A személyiség tulajdonképpen egy olyan durva- és finomanyagi testrendszer, amelyben a lélek kifejezheti magát éppen úgy, mint ahogy az anyagi föld is csak eszköze a hétszeres szellemi föld megnyilvánulásának. A lélek különböző, egymást beburkoló és átható testekkel rendelkezik. Ezek: a durva, érzékszervekkel észlelhető anyagtest; az étertest, mely finomanyagból (éterből) épül fel; továbbá az érzelem- vagy vágytest a maga asztrális anyagával. Az okkult tanok gyakran ez utóbbit hívják szellemi testnek. Ez azonban éppúgy anyagi test, mint az előző kettő. Aztán – negyediknek – ott van még a mentáltest vagy gondolattest is, melyet intellektusként is emlegetünk. Ez azonban igazán még csak egy magkezdemény, még fejlődés előtt áll; és mint az előző három, ez a test is az emberiség anyagi életterületéhez tartozik.

A MENNYEI EMBER KÉPMÁSA

A földi ember háromszoros illetve négyszeres teste a tökéletes mennyei ember képmásának csak töredéke. Ezt öt fluidum vagyis erőáramlat tartja fenn, melyek együttesen képezik az úgynevezett fényruhát.
Ez az öt fluidum a tudatláng, a kígyótűz (a gerinci idegrendszer), az idegközeg, a belső elválasztás és a vér.
Erről az ötszörös lélekről – a tiszta fényruháról – valamint arról, hogy hogyan esett áldozatul, hogyan bukott le az első ember a sötétség világába, így ír egy manicheus zsoltár:

„Az első ember öt erővel felvértezve bocsátotta útra szolgálóleányát, hogy a sötétség öt szakadékát megsemmisítse.
Amikor a Világosságbirodalom határához ért, megmutatta lelkét, szűz szolgálóleányát.
Erre azok fölkeltek ellene a szakadékok mélyeiből, és hatalmas vágyukban, hogy a lélek fölé kerekedjenek, szélesre tárták tátongó mélyüket, hogy elnyeljék Őt.
Ám az emberfia szorosan tartotta a lélek gyeplőjét.
Föléjük vonta a lelket, akár egy halászhálót, esőként permetezte vele őket, a tiszta víz áradataként.
A lélek lángoló villámként sújtott le rájuk.
Elhatolt mélységük legmélyéig,
és úgy kötözte meg őket, hogy azok észre sem vették.”

A „DICSÉRET OSZLOPA”

A jelenkor embere számára mind az ezoterikus hagyományokból, mind pedig Jan van Rijckenborgh modern magyarázataiból világossá válik, hogy a belső, vagyis szellemi ember a gerincvelő (szushumná, vagy manicheus kifejezéssel „a dicséret oszlopa”) két oldalán futó tudatcsatornával rendelkezik. A szimpatikusznak ezt a két vezetékét Pingala-nak és Ida-nak is nevezik. Az egyik vezeték a Nap képviselője, hímnemű, alkotó; míg a másik a Hold jelképe, nőnemű, befogadó. Indiai hagyományok szerint ezen a két csatornán keresztül áramlik a testbe a Prana („lélek-zet, illékony eledel”).
Manicheus iratok a két tudatcsatornát jelképesen a Nap és Hold bárkájaként ábrázolják, amely az anyagtól megszabadított világosságszikrát átviszi az eredeti birodalomba. Az Ida és Pingala hétszer keresztezi egymást a szushumnában. Ezek a kereszteződési pontok a csakrák. A kígyótűz csúcsán lévő hetedik csakra az, amely a tobozmiriggyel kapcsolódik össze.
A csakrák kerékformájú erőközpontok. Az idegrendszerrel és a belső elválasztású mirigyekkel működnek együtt. Állandó forgó mozgásuk során veszik fel az energiát, mely egy bizonyos életállapot fenntartásához szükséges. S bár nem azonos gyorsasággal, de mind egyazon irányban forognak. A teljesen ebből a természetből élő emberben – belülről kifelé nézve – balról jobbra forognak. Minél inkább belemerül az ember az élet dolgaiba, annál gyorsabban pörögnek erőkerekei. Az indiai hagyományok a csakrák forgását a két szvasztikával (horogkereszttel) ábrázolják. Az egyik, az élet kereke balra forog, míg a másik – a halál kereke – jobbra.

A VILÁGOSSÁG ÚTJA LEFELÉ ÉS FÖLFELÉ

A lélekújjászületés klasszikus folyamat szerint megy végbe. Mani a ’szellem hívásáról’ és az ’ember válaszáról’ beszél. Itt a kígyótűzben alámerülő és felszálló világosság útjáról van szó. Ez egy megszabadító hatás, amely a szellemlelket, a Monádot kiszabadítja a téridő fogságából. E folyamat során megváltozik a csakrák forgásiránya. Ezek tehát elárulják, mennyire haladt előre az újjászületés folyamata. Amikor a csakrák az ellentétes irányba kezdenek forogni, akkor az ember szó szerint megfordult, „megtért”! Ez egyben egy hétszeres szellemi fejlődés kiindulópontja is. A hetedik, utolsó fázis a „megkoronázás”. A szellem monádikus sarka belemerül a tobozmirigybe, majd továbbhalad a gerincvelő középső csatornáján. Ily módon lép be a valóban szellemi ember a misztériumba, amelyben az én ténylegesen – és végleg – legyőzetik. A szellem csak a tökéletesen helyreállított lélekkel kapcsolódik össze. És akkor megkezdődhet a transzfiguráció, a tökéletes anyagi átváltozás.

A „RAGYOGÓ CSELEKEDET”

Manicheus kifejezéssel élve az új embert az élő Ige mintegy kézen fogva kivezeti a sötétség birodalmából. Ekkor legyőzte a halált; az új gondolattest elkészült. Ebben az új fényruhában a szellem ismét képes megnyilvánulni. Ekkor lesz az ember igazi Ember, Manasz, „Mani” vagy „Manu”, azaz mindentudó, akiben végtelen isteni lehetőségek nyilvánulnak meg. Megnyilatkozik az új ember három ereje, a három pecsét, azaz a világló értelem, mely ismét az isteni bölcsességbe ágyazódik; a tündöklő érzés, mely új harmóniában csendül össze az isteni törvény hangjával; a szereteterő, mely a mindenséget tartja. Ez (a három együtt) a ragyogó cselekedet, az imává vált tett, mely tökéletesen az isteni mentőterv beteljesítésére irányul. Ő az igazi „perfekt”, a tökéletes, akit az új lélek ragyogó köpenye – manicheus szóhasználat szerint fehér ruha – ékesít. Számára megszűnt az idő, helyreállt benne a szellem, a lélek és a test hármas egysége. Ugyanezt mondják a manicheusok is, amikor a lélek palástjáról, a szellem koronájáról és az új tudat jogaráról – vagyis az igazi pap-király jelvényeiről – beszélnek. Akkor a pneumatikus (tűzéteri) ember szívéből felszáll a dicshimnusz, melyet minden idők Manijaira örökítettek a régi manicheus testvérek:

„Megszabadítottál a fájdalomtól, ó Uram, ó, Parakléta. Kiárasztottad ránk örömödet. Minden egyház a te misztériumodat dicsőíti. Ma néked ajánljuk föl rózsánkat, miként fák a gyümölcseiket, hogy koronává bontakozzék, melyet fejünkre helyezel”

A manicheizmus útja

MANI HALÁLÁVAL A PERZSA TÖRTÉNELEM EGYIK LEGSÖTÉTEBB KORSZAKA KÖSZÖNTÖTT BE. ZARATHUSTRA TANA VÁLT EKKOR AZ EGYEDÜL ELFOGADOTT VALLÁSSÁ. EGYHÁZ ÉS ÁLLAM OSZTOZTAK A HATALMON, ÉS EGY VALLÁSI TÜRELMETLENSÉGEN, VALAMINT ERŐSZAKON ALAPULÓ TOTALITÁRIUS RENDSZER FEJLŐDÖTT KI. ZARATHUSTRA TANÁVAL ÍGY VÉGET ÉRT A KÜLÖNBÖZŐ VALLÁSI RENDSZEREK – HOGY CSAK NÉHÁNYAT EMLÍTSÜNK: A SZÍR-BABILÓNI, A KÁLDEUS, ZSIDÓ, EGYIPTOMI, INDIAI ÉS GÖRÖG VALLÁSOK – HARMONIKUS EGYÜTTMŰKÖDÉSE.

Ez a tragikus pillanat a napnál világosabban mutatja a különbséget egy korlátolt, merev és intoleráns rendszer, valamint egy mindent átfogó toleráns és tökéletesen viszálymentes tan között, mint amilyen Manié volt. Világosságtana híveinek nagy benső szabadságot és teret ajándékozott, így fel sem merült bennük annak szükséglete, hogy vallási, politikai vagy gazdasági hatalomért harcba vessék magukat. Ilyen hatalmi harc mindig akkor támad, ha egy csoport eléri szellemi fejlődésének végső határait. Ez egy körforgásszerűen fellépő jelenség. Egy nép kifejlődik, dicsőn felvirágzik, majd ismét aláhanyatlik. Az ember megszületik, él, és meghal. Egy elméletet vagy rendszert kiagyalnak, de miután kifejlődik, csak idő kérdése, hogy ismét lerombolják – ahogy ez tíz évvel ezelőtt világosan bebizonyosodott egy rendszer jelképének, a berlini falnak a lebontásával. E hatalmi harc mindenkiben – tehát belül is – lejátszódik. S minthogy korunkban az emberiség egésze szellemi kibontakozásának követelményével szembesül, a küzdelem minden fronton kiéleződik. A keresztények Krisztus újraeljövetelét várják, a zsidók a Messiásra várnak, a buddhisták Maitreya megjelenésében reménykednek, a hinduk reménye pedig Krisnára, mint régóta dédelgetett várakozás eredményére irányul. A szunniták Jézus avagy a Mahdi után vágyakoznak, a síták Qa’im al Qiyamatról, a feltámadás imámjáról beszélnek. Minden vallásnak vagy áramlatnak megvan tehát az eszményképe, és híveik azt remélik, hogy egykor majd egyesülhetnek vele.

VAN-E HÁT VÁLASZTÁSI LEHETŐSÉG?

Most, hogy az egész emberiség belépett a világosság és a sötétség harcába, felmerül a kérdés, miként lehet e modern korban egy újabb vallási és misztikus totalitarizmust elkerülni. Létezik-e használható alternatíva? Bizony létezik, ha azt az alapot választják, amit az alkotó minden szívbe belehelyezett: az élő Gnózist, mely nem csupán a gondolkodást világosítja meg, hanem az embert a transzfiguráció ösvényén egy magasabb lényhez kíséri, miáltal maga mögött hagyja a hatalomért folyó harcot.
Érdemes ezt a lehetőséget oly alapossággal tanulmányozni, mint Mani és hívei tették, mert ennek helyes megértése és a benne rejlő irányvonalak becsületes követése által ki lehet törni az emberiség történetének tragikus körforgásából. Ily módon pedig sok, nagyon sok szenvedést lehetne megakadályozni!

ENGEDJÉTEK ÚTJÁRA A VILÁGOSSÁG TANÁT!

’Mani áldozata’, a hatalmas ’történés a levegőben’, ahogy a síta gnosztikusok nevezték, nem maradt hatás nélkül. A IV. század folyamán Mani tanát ismerték az Egyiptomtól, Tunéziától és Algériától Magyarországig terjedő területen, kelet felé pedig az Arab félszigettől a Selyemúton át egészen a Kínai tengerig. Mindenekelőtt a ma is létező Selyemút volt fontos tényező a gondolatok és eszmék cseréjében. Mani így szól: Engedjétek tovahaladni a fény tanát, akár a nyugalom és béke értékes portékáját! A manicheus misszionáriusok tanítójuk példáját követve a világosság vallásának’ teljesen viszálymentes terjesztésére törekedtek. Szavaik és tetteik megszólították az embereket, és ahol a felsőbbség jóindulattal viseltetett irántuk, ott manicheus közösségeket alapítottak.

A VIII. században Mani hívei elérték az újgurok szállásterületét. Az újgurok egy török törzs, mely 744-től 840-ig uralta Mongóliát. Az újgurok elfogadták a világosság tanát, és a manicheizmus 80 éven át hivatalos államvallásuk maradt.
A manicheizmus – akárcsak a bogumilok és a katárok tana és kultúrája – érezhető hatással volt a kor szellemére. Létezett egy világosan észlelhető gnosztikus kultúra, melyben a társadalmi normák és a spirituális értékek nagyon magas színvonalon álltak. Szembeötlő párhuzam látható itt a buddhizmus, a kereszténység és a zoroaszterizmus korai kultúrájával kapcsolatban.
840-ben százezer kirgiz rajtaütésszerűen lerombolta az újgurok fővárosát. Mani tanának számos követője délre menekült, és a Selyemúton át elérte Turfant. Századunk elején német és orosz tudósok végeztek ott ásatásokat. Találtak többek között egy manicheus kolostort pompás falfestményekkel és néhány kézirattal. Az itt és a később felfedezett kolostorokban, templomokban tevékenykedő manicheus közösségek befolyására ezen a vidéken egy nemes és kifinomult kultúra jött létre, mely az arabok betörése után elvegyült az új iszlám kultúrával. Eme elegyedés nyomai még most is megtalálhatók az építészetben, festészetben, zenében, orvoslásban és a mesékben.

A manicheus üzenet elterjedésének köszönhetően került Buddha legendája is Nyugatra. A XII. századtól ez az elbeszélés a Josaphatról és Barlaamról szóló regényként ismeretes. A Grál legenda is követte Mani tanának nyomait. Itt jegyezzük meg, hogy a ’Mani’ név ’vázával’ vagy ’kővel’ is fordítható. E két kép közvetlenül utal a Grálkehely jelképére.

A Grál legenda – a Perzsiából származó Parsiwalnameh közvetítésével – a XIII. század elején elérte az európai fejedelmi udvarokat Wolfram von Eschenbach Parsifal-jának változatában. G. De Séde írja Maniról A katárok titka c. írásában: „Ellenfelei a nevét a görög ’mania’-val társították, ami ’őrületet’ jelent. ’Parsi-val’-nak (őrült perzsának) is nevezték”.
Ez ügyes szójátéknak tűnik; mindenesetre Zarathustra tanára is utal. Zarathustra régi perzsa vallásalapító, akinek tanítványai „parszoknak” nevezték magukat. Ez azt jelenti: tiszták; ugyanezt a nevet használták a katárok is. A parsz szóból ered Perzsia neve is.
A Grál legendában Parsifalt Perlesvous-nak, Parcival-nak vagy a balga Parfait-nak is nevezik, mert vágyakozásai és célja tiszták voltak. Egész élete az abszolút megtalálására irányult, amit a Grál jelképezett.
F. von Sutscheck osztrák professzor művei nagyban hozzájárultak a Grál legenda keletkezésével kapcsolatos újabb ismeretekhez. A professzor az indo-iráni eredetre támaszkodik. Szerinte Wolfram von Eschenbach Parsifal-ját egy Kyot nevű trubadúr közvetítette, aki a Grál történetét állítólag Toledóban egy arab kéziratban fedezte fel, amit egy Flegétanis nevű tudós írt. Létezik még ezen kívül a Parsiwalnameh című manicheus ének, (felfedezése 1931-ben) melynek a Gyöngydal és még néhány legenda a központi témája. Megdöbbentő a hasonlóság e dal és a Parsifal Nyugaton ismert változata között.

MANI TANA BEFOLYÁSOLTA A NYUGATOT

A Parsiwalnameh-ben szereplő nevek messzemenően egyeznek a Wolfram von Eschenbach Parsifal-jában előforduló alakok neveivel: Gajmurat – Gachmuret, Trefrezend – Trevrizent, Fartus – Amfortas, Clinschor – Klingsor, Arta-Churus – Artus. Sajnos a Parsiwalnameh elveszett, és már nem szolgálhat annak igazolására, hogy az iszlám előtti Perzsia erősen befolyásolta a keresztény Nyugatot. A spirituális lovagrendről szóló írásokról van szó, melyekben Zarathustra, Mani és a gnosztikusok tanítványai fontos szerepet játszottak. Ezek szerint a Grálvár ténylegesen Perzsiában volt. Valószínűleg az Alamu’t erőd lehetett, az Izmaelita szerzet székhelye. Az erőd Montségur után tizenkét évvel bukott el, csaknem ugyanolyan körülmények között. A spirituális lovagrend mellett ismert volt Mani Hívás és válaszok című műve, valamint Valentinus Pistis Sofia-ja is.

Hétszáz évvel később az iszlámosított Perzsiában oly nagy filozófusok ismételték meg Mani áldozatát, mint Al-Halla’dj (858-922 körül). Akárcsak Manit, őt is meggyilkolták, mert azt mondta: az igazságot követem. Suhravardit (1155-1191), A világosság filozófiájának megalapítóját is megölték, mert nyilvánosan hirdette, hogy Isten Mohammed után is tud prófétákat támasztani. Ibn Arabi (1165-1240), ’minden tanítók legnagyobbika, Jézus tanítványa’ is ugyanerre a sorsra jutott, amikor kinyilatkoztatta: Ekkor tudtam, hogy szavaim mindkét horizontot el fogják érni, a keletét és a nyugatét […] Ó, csoda! Egy kert a lángok közepette. Szívem ismer minden formát: mezőt a gazelláknak, kolostort a szerzeteseknek, templomot a nagytiszteletűeknek, Ka’aba-t a zarándokoknak, a Thora-táblákat, a Koránt. A szeretet vallását tanítom, és bármi történjék is, a szeretet a vallásom és a hitem.
Mindabból, amit Mani írt és festett, az összes manicheus templomból és az egész manicheus kultúrából viszonylag kevés maradt fenn. A manicheizmus volt a leginkább üldözött vallás az emberiség történelmében. Serge Hutin így ír erről: Eltekintve a kegy és a tolerancia némely ritka periódusától, a manicheusok mindig és mindenhol kemény elnyomás és tűzzel vassal történő tervszerű üldözés áldozatai voltak.
Egészen a huszadik századig csak közvetett dokumentumokban rejlő néhány adalék volt ismeretes a manicheizmusról, melyek legtöbbször ellenségeiktől származtak, mint például Augustinustól. Könyvei képezték az inkvizíció ideológiai alapját, mely 1231-től egész Európában módszeresen üldözte az „oly szörnyű és elvetemült eretnekséget”.

A manicheusok ugyan nem tartottak fenn kimutatható kapcsolatot a bogumilokkal és a katárokkal, mégis a manicheusok utódainak tartják őket. Aki szájára vette a manicheus szót, az életével játszott. F. Decret így ír erről: Az egyháztól elszakadó csoportok vagy az eretnekcsoportok által megidézett legnehezebb sors az volt, ha eme elátkozott szekta híveinek tekintették őket.
A manicheizmusnak mint vallásnak döbbenetesen nagy korabeli jelentősége csak akkor vált világossá, amikor a régi Selyemúton, a kínai Turkesztánban kiástak egy manicheus települést. Emellett mindenekelőtt számos, Egyiptomban (1930) fellelt eredeti manicheus kézirat, úgymint Mani Zsoltárai, a Kephalaia, egy Mani Prédikáció, valamint a most veszendőbe ment Levelei járulnak hozzá a nemzetközi figyelemhez és elismeréshez. A gnosztikus örökség érdeklődést kelt.
Amikor a Nag Hammadiból származó gnosztikus szövegeket (1945) és a qumrani esszénusok iratait végre lefordították, a Mani korából áthagyományozott gnosztikus életet és gondolkodást már nem lehetett kitörölni. Az, hogy a fordítás sokáig tartott és híján volt a nagy lelkesedésnek, eléggé ismeretes. Kevésbé ismert tény azonban, hogy Jan van Rijckenborghot és Catharose de Petrit ez nem akadályozta meg abban, hogy Mani gondolatai alapján már a második világháború előtt kialakítsák gnosztikus tanukat, többek között a hajdani Licht van het Rozekruis című hetilapban, melynek kiadója a Hollandiai Rózsakeresztes Társaság, a Manicheusok Rendje. Akkoriban az újság egy száma 10 Pfennigbe került. Így készítették elő a gnoszticizmus világot átfogó újraélesztését.

Ma a Gnózis fogalma már nem olyan titokzatos és különös. Mani tanainak mai elterjedése és a megújulás ebből eredő gondolata sok embert sarkallt arra, hogy viszálymentes életgyakorlatra törekedjen egy elkeseredetten küzdő világban. Az anyagban raboskodó lélek hatalmas és megragadó képe egyre több keresőt szólít meg. Ez a küzdő ember drámája, aki a sötétségből való megszabadulást keresi, hogy bejáratot találjon a világosság világába. Egy manicheus dalban ez hangzik el: Reánk lehellő északi szél, ez Mani. Szedjük fel a horgonyt, és kerekedjünk fel a világosság honába.

Forradalmi távlat a világ és az emberiség előtt

„Az ember csak a saját szemének higgyen.”

(Mani)

JAKOB BÖHME (1575-1624) TANA NAGY HASONLÓSÁGOT MUTAT MANI GNOSZTIKUS TANÁVAL. LÁTÁSMÓDJA ERŐSEN BEFOLYÁSOLTA KORA ÉS A RÁKÖVETKEZŐ SZÁZADOK SOK FILOZÓFUSÁT ÉS TEOLÓGUSÁT.

Művében, a De signatura rerum-ban Böhme a következő szavakat írta, melyek akár Manitól is származhatnának: „Az Isten az embert saját hasonlatosságára teremtette. Tegyen az ember bármit is, az a legfontosabb, hogy állapotán mindig elgondolkozzék, s kérdezze meg magától, hogy kicsoda ő, és honnan ered a jó és a gonosz. A neki adatott értelmi képességgel ismerje fel, és ténylegesen alkalmazza is a testi-lelki gyógyírt, tudakozódván, miként válik rá alkalmassá, hogy megnyíljon megmentése üdve előtt. Akkor megismeri majd teremtőjét, és megnyilatkoznak előtte az isteni csodák misztériumai.”
Mani, akárcsak más gnosztikusok, olykor legendák formájába öntötte tanait. „A két nagy elv ábrázolása” c. nyomaveszett könyvében írta le és képviselte tanát. Egyik legendája a világ és az emberiség történetét foglalja képekbe. Mindkettőről nagy, látszólag fantasztikus, ám valójában tökéletesen tiszta látomást nyújt, melyet az anyagelvű és intellektuális ember csak nehezen foghat fel, hacsak az élet titkainak vonzásában el nem indul a létezés felszíne mögött rejlő valóság keresésére.

KÉT ELV ÉS HÁROM IDŐ

Mani tehát egy képes elbeszélésben jeleníti meg tanát. ’A két elvet és a három időt’ a Kínai kompendium-ban írja le és világítja meg behatóan. Egy 1911-ben Kelet-Turkesztánban megtalált kéziratról van szó. A szöveg közvetlenül az igazság keresőjéhez fordul, és figyelmét a ’vallásba történő belépés’ alapvető feltételeire irányítja. „Az embernek először is meg kell ismernie mind a két elvet. Aki be akar lépni a vallásba, annak tudnia kell, hogy a világosság és a sötétség két princípiuma két tökéletesen különböző természettel bír. Ha ezt nem látja be, hogyan is akarhat tökéletessé válni? Ezenkívül meg kell értenie a három időt: a múltat, a jelent, és a jövőt.”
Így fektették le a manicheus világnézet legfontosabb elvét néhány szabályban. Mielőtt megnyilvánulhat előtte tér és idő, az embernek először is képet kell alkotnia magának a világegyetemről. Mielőtt a teremtményt a létbe szólították, már létezett a két elválasztott elv, mely örök és egyesíthetetlen – a világosság és a sötétség, a szellem és az anyag.
A Bhagavad-Gita nem-dualista tana hasonlóan fogalmaz: „Hasznos tudni, hogy Purusha (a mindenütt jelenlévő szellem) és Prakriti (a természet) egyaránt kezdet nélküli és örök.”

A MÉLYSÉG ÉS A MAGASSÁG MISZTÉRIUMA

Mani a következőképpen fejezi ki benső tapasztalatait: „Ardashirnak, Perzsia királyának idejében nőttem fel és váltam éretté. Ardashir halálának évében alászállott reám a Parakléta, és beszélt hozzám. Leleplezte előttem a világok és nemzedékek előtt elrejtett misztériumot, a mélység és a magasság misztériumát. Kinyilatkoztatta a világosság és a sötétség titkát, a sötétség által elszabadított viszály és nagy háború misztériumát; kinyilatkoztatta nekem, hogyan győzte le a világosság a sötétséget ez utóbbi elegyítése által, és hogyan keletkezett e világ. Megmutatta nekem az első ember, Ádám megteremtésének misztériumát. Tanított a tudás fájának misztériumáról, a fáéról, melyről Ádám evett, miáltal felnyíltak szemei; az apostolok misztériumáról, akiket azért küldtek a világba, hogy egyházakat alapítsanak… Így a Parakléta mindent leleplezett előttem, ami már megtörtént és ami még történni fog, és mindent, amit a szem lát és a fül hall, valamint azt, amit a gondolkodás elgondol. Általa mindent megismertem, láttam a mindenséget általa, s egy test és egy szellem lettem.” 1
Az új kutatásnak köszönhetően a tudomány és a mitológia már nem állnak teljesen ellenségesen egymással szemben. Kiderült, hogy bizonyos mítoszok tudományos felfedezéseket erősítenek meg, még ha az idő homályából előderengő eseményeket alkalmasint ’simára csiszolták’ is a hagyományok.
Mani számára a kozmosznak a káoszból történő megnyilvánítása két olyan elv együtthatásának a logikus következménye, melyek eredetileg el voltak választva egymástól. Ezek a szellem és az anyag, a világosság és a sötétség princípiumai. Mani felfogása szerint a rend és a káosz eloldozhatatlanul össze vannak kötve egymással. A világegyetem mechanikailag tökéletes és logikusan van felépítve, ám egyben összefüggéstelen, elfajult, értelmetlen, és magában hordozza a megsemmisülést, a halált. Az ember sorsa és jövője eme logikai ellentmondás elfogadásától és feloldásától függ. Választania kell élet és halál között, a szellemből eredő élet és az anyagból jövő halál valamint az abban és abból fejlődő tudat között.
Mani szerint a világ egy közjáték révén jött létre egyfajta bukás vagy szakadás, elszakadás által. E kijelentése szembeszegül a hagyományos teológiával, mely a teremtést a teremtő tökéletes művének tartja. Ez utóbbi látásmód azonban nem kínál magyarázatot a gonosz eredetére. Így az evolúcióelméletek is többnyire monisztikus természetűek. Tudományon (darwinizmus vagy újdarwinizmus), filozófián és politikán, misztikán és prófécián alapulnak. Eme látásmód szerint a teremtés és története nem más, mint az Egyetlenből való kifejlődés, a semmiből a szellemmé történő alakulás, mely egykor a gonoszt is jóra fordítja majd.
Mani nem beszél ugyan átváltozásról vagy transzfigurációról, ám szól az eredeti állapotba való visszatérésről, melyben a két princípium hajdan elválasztatott. Így tekintve, nála nem az egységhez való visszatérésről van szó két szembenálló elv összeolvadása által, ahogy azt a legtöbb misztikus és vallási áramlat tanítja. Csak miután minden entitás visszatért az egységhez, Mani szerint akkor hajtották végre feladatukat az ellentétek, kölcsönösen megszüntetvén egymást.
A hivatalos egyház és néhány keresztény misztikus elítélte Mani világnézetét, és egyszerűen botrányosnak nyilvánította. Miután azonban manapság sok elveszett anyagot újra felleltek és megvizsgáltak, megállapítható, hogy Mani, korát messze megelőzve tisztán gnosztikusan gondolkodott és élt. Szavaiból és tetteiből kiviláglik, hogy a belső szellemi fejlődés összeegyeztethetetlen egy olyan tannal, mely evolúciós átszellemítésre irányul.
Messianisztikus az a tan, mely az ember vagy a világ üdvét a jövőben és nem az élő jelenben képzeli el. A megváltás ebben az esetben egy megváltó visszatérésében rejlik. Ezzel szemben áll a gnosztikus tan, mely az ember és az emberiség üdvét a mába állítja. A gnosztikus tudja, hogy mielőtt ráléphetne a transzfiguráció ösvényére, meg kell szabadítania önmagát a világ befolyásaitól. Javítsd meg a világot, és kezdd ezt önmagaddal – mondja egy ismert szólás. Ezzel szemben a messianisztikus tan híve először a világot akarja megjavítani, annak reményében, hogy ennélfogva bekövetkezik a nagy változás. E cél eléréséhez minden eszköz szent számára.
Az emberiség története azt mutatja, hogy mindkét tan egészen a mai napig hat. Mindenekelőtt a nagy kozmikus és interkozmikus változások korszakaiban érinti meg e két áramlat az emberiséget. A Vízöntő korszak beköszöntével most is egy ilyen, minden régi értéket elsöprő szakaszba léptünk be újra mi is. Egyrészt felcsendül a hívás: ne halaszd tovább, másrészt az is harsog, hogy nyugodtan halaszd csak tovább. Mindkét impulzus az emberből jön, és őbenne is talál visszhangra. Az emberiséget ez mozgatja, és mindenkinek választania kell a halogatás és cselekvés, a kerülőút ismétlése és a helyes út között.
A Pistis Sophia utal rá, hogy a Gnózis két erőáramlatban nyilatkozik meg. Az egyik prófétikus áramlatként száll alá, mint Pistis, mint hit vagy eszme, míg a másik emelkedő és beavató jellegű. Ez utóbbi Sophia, a bölcsesség. A manicheusok ebben az összefüggésben hívó illetve válaszoló áramlatról beszéltek, míg a gnosztikus síták próféciáról és annak követéséről.
A Pistis és Sophia gnosztikus fogalmaival a modern ember saját messianisztikus fejlődéstanát állítja szembe. Az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájának létrehozói azonban tanukat ősrégi gnosztikus kinyilatkoztatásokra alapozzák, mert azokban az ember öntevékenysége áll a középpontban. Ez az önszabadkőművesség az alapja az emberben rejlő benső eredet elérésének.

ÁLLANDÓ BELSŐ PÁRBESZÉD

Akárcsak a Halak korszakának kezdetén, most is egy új korszak köszöntött be, melyben a két áramlat határozottan el fog válni, mert céljaik egymással ellentétesek. Kettejük között mégis állandó párbeszéd zajlik. E párbeszéd pedig mindenkiben lejátszódik! Mindenkit újra meg újra választás elé állítanak, hogy vagy fogadja el az élet eredeti tervét, vagy ismételten térjen el tőle.
Mióta az emberiség fennáll, a két áramlat összeegyeztethetetlen egymással. Koncepciójuk homlokegyenest ellenkező. Az egyik ember a biológiai evolúció vagy a ’spirituális materializmus’ mellett érvel, mert fejlődése alapját saját személyiségében horgonyozza le. A másik típus ezzel szemben képes azonosulni Mani látásmódjával, és élete súlypontját a dualista nézetben találja meg. A két típust elválasztó örök kérdés: elválasztható-e a szellem az anyagtól, vagy egyesíthető-e a szellem az anyaggal?
A relativitáselmélet, a kvantummechanika, a holisztikus és káoszelméletek újabb fejleményei alátámasztják azt a felfogást, hogy a világegyetem a Mani által említett ellentéteknek van alávetve. Egyidejűleg rámutatnak, hogy az olyan fogalmak, mint a rend, rendezetlenség és törvényszerűség megkülönböztetése természettudományosan problematikus. Olyan fogalmak, mint a véletlen és a rendezetlenség akkor léptek fel először, amikor a molekulák, atomok és atomrészecskék közötti energiaátvitelről elméleteket alakítottak ki. Ezt követően Heisenberg kiderítette, hogy lehetetlen egyidejűleg megállapítani egy részecske sebességét és tartózkodási helyét. Végül pedig kifejlesztették a ’big-bang’, az ősrobbanás elméletét.
Felületesen szemlélve a két világszemlélet egyáltalán nem áll olyan messze egymástól. A modern tudományt saját felfedezései kényszerítik arra, hogy amikor rendről, rendezetlenségről vagy káoszról beszél, elgondolkodjon érintkezési felületekről, ellentmondásokról, antagonizmusokról. Mani számára azonban már az eredmény is rendelkezésre állt, mivel ő más forrásból merített.

„LÁTOM AZ ISTENHEZ VEZETŐ UTAT SZELLEMEMBEN”

Jakob Böhme Aurora, avagy a felkelő hajnal pírja című könyvéből vett következő szavakban is ugyanolyan jelentés lelhető fel: „Bizony tisztelt olvasó, nagyon jól értem az asztrológusok (asztronómusok) gondolkodását. Bizony olvastam tőlük, és meglehetősen jól tudom, hogyan írják le a Nap és a csillagok (bolygók) pályáját. Egyébként a legcsekélyebb kritikával sem illetem felfogásaikat, és úgy gondolom, hogy azok többnyire helyesek és igazolhatók. Hogy jómagam számos dologról máshogy írok, az nem önfejűségből vagy a nézeteikben való kételkedésből ered… mert ami engem illet, tudományomat nem tanulmányok révén szereztem… Hanem mert látom az Istenhez vezető utat szellememben, és érzem az ehhez szükséges ösztönzést, leírom, amit szemeim helyesnek találnak – és egyetlen ember tekintélyét sem fogadom el.”
Mani tanai és Jakob Böhme hozzájuk hasonlatos tanai kinyilatkoztatásról tanúskodnak. Amit azonban ki akarnak nyilatkoztatni, azt nem lehet emberi szavakkal és emberi értelemmel megragadni és megszerkeszteni. A Mani, Böhme és sok más gnosztikus által vázolt kinyilatkoztatások benső látomás, vízió jellegével bírnak. Ilyesmi a modern, racionális gondolkodás számára felfoghatatlan, jóllehet korunk nyelvhasználata is gyakorta él a ’lenyűgöző látomás’ fordulattal, mindenekelőtt a múlt nagy tudósai és más szellemi nagyságok nagy horderejű tapasztalataival kapcsolatban.
Sokan éltek és élnek meg ilyen kinyilatkoztatást abban a pillanatban, amikor megszabadult lelkük összekapcsolódik Isten szellemével. Ezt a pillanatot ’belső megvilágosodásnak’ nevezhetjük. A szellemnek a lélekbe történő ilyen beereszkedését a manicheusok és a keresztény gnosztikusok Krisztusnak, a Paraklétának hívták.
Ilyen benső tapasztalat híján sem tudósnak, sem szellemi keresőnek nem egyszerű feltárni Mani vagy Jakob Böhme szövegeinek igazi tartalmát.
Bizonyára világos, hogy Mani tanának megértésére tett minden kísérlet eredménytelen marad, ha csupán a jelképek értelmezésében szerzett képességen vagy spekuláción alapul. „Nekünk azonban az Isten kijelentette az ő Szelleme által: mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” (1.Kor. 2:10) Mani azt írta: „Az ember ne higgyen, hacsak nem a saját szemével látja.”

Mani, a küldött, aki megdöbbentette a világot

„BABILON ORSZÁGÁBÓL JÖTTEM, HOGY HÍVÁST BOCSÁSSAK A VILÁGRA.” ÍGY TOLMÁCSOLTA MANI HÍVÁSÁT ÉS ÜZENETÉT AMIN MAALOUF LIBANONI SZERZŐ „LES JARDINS DE LUMIERE” (FÉNYKERTEK) C. KÖNYVÉBEN. A VILÁGOSSÁGNAK EZT A HÍVÁSÁT ÉS ÜZENETÉT MANI KÖZEL 60 ÉVEN ÁT TÁRTA AZ EMBEREK ELÉ, MIKÖZBEN SOK ORSZÁGOT ÉS VIDÉKET JÁRT BE HOSSZÚ VÁNDORLÁSAI SORÁN.

Ennek a különös embernek és tanításainak szenteltük a PENTAGRAM mostani számát. A világosság birodalmának küldötte volt, egy a sok közül, akik eljöttek és akik mindaddig jönni fognak, amíg az emberiség az ellentéteknek és a sötétségnek ebben a világában bolyong, szembehelyezkedve a világosság birodalmával. Bár a múltban megkísérelték Mani hívását és személyét kitörölni a történelemből, a mi időnkben újraéledt az érdeklődés iránta és tanítása iránt. Ezen nem kell csodálkozni, mert elérkezett az az idő, amikor az egyetemes igazság áttör sötétségen, csaláson és félrevezetésen, és sok ember szívét megérinti.
Buzgó valláskutatóknak köszönhetően Maniról nagyon sokat írtak. A mi századunkban azonban eredeti manicheus szövegeket is találtak, amelyek lehetővé teszik, hogy Manit, szerzetét, egyházát és tanát jobban megértsük. Korábban ellenfeleinek műveire kellett hagyatkozni, akik kifogyhatatlannak bizonyultak a megsemmisítő kommentárok írásában. A manicheus egyház azonban dacolt mindezekkel, több mint 1200 éven keresztül.

Mani egyike volt a Gnózis, a világosság nagy küldötteinek. Helye Jézus, Buddha, Zarathusztra és Hermész Triszmegisztosz mellett van, de azzal a különbséggel, hogy üzenetét legnagyobbrészt írásban is lefektette. Ellenfeleinek megsemmisítő praktikái elől azonban írásainak csak egyike-másika tudott megmenekülni. Ezekből világosan felismerhető, hogy tanítása megfelelt az eredeti gnosztikus gondolkodásnak.

Egyes tudósok szerint Mani „korának utolsó nagy gnosztikusa”. Tanításai a Gnózisban gyökereznek. Világosan beszél a két természetrendről. Az egyik a világosság birodalma, ahol a mikrokozmosz részesült a szellemben és az isteni természet szellemterében. A másik a sötétség birodalma, ahol az eredeti emberiség egy része fogságban van. Mani is beszél az anyagban, az anyagvilágban fogságban lévő, halandó lényhez kötözött világosságszikráról, Isten és anyag két elvéről, világosságról és sötétségről, igazságról és hazugságról. Mani hívása világos és átható.

A világosságszikráknak vissza kell térniük a világosság birodalmába, ahonnan valaha kikerültek. A földi embernek e feladatnak kell szentelnie magát, hogy az eredeti ember újjászülessen és visszatérhessen egykori hazájába.
Maninak természetesen szemére vetették, hogy tanai dualisztikusak, kettősek. De a két elvről szóló tanítása egy különleges fajta dualitásra vonatkozik, és mélyebb jelentése van. Megkíséreltük, hogy erről ebben a kiadványban tiszta képet adjunk. Az ellentétek világa, a dialektikus természet az isteni természettől elválasztott világgá lett. Jóllehet már nem részesül az ősforrásban, nélküle mélgis képtelen létezni. A szellem eredeti fényvilágának mintegy árnyképévé vált. Ugyanúgy a dialektikus ember is látszatember csupán, az eredeti szellem-ember árnyéklénye.

Mint minden küldött, Mani is már ifjúságától fogva tudatában volt különleges küldetésének. Ezt a tudati nézőpontot tizenkettedik életévében megerősítette benne egy mély belső kinyilatkoztatás, amelyben feladatát felismerte. Ezután tanulmányozta valamennyi akkori vallást és filozófiát. 24. életévében következett egy második kinyilatkoztatás a ’benne lévő másikról’, akit ikertestvérének vagy társának is nevezett. Ez a mikrokozmoszában lévő szellemlélek, aki vezette őt hosszú utazásában. A szellemlélek és a Szent Szellem egyesült benne. Ettől a pillanattól kezdve tudatában volt annak, hogy ő a világosság egyik apostola, vagyis küldött. Az ’apostolos’ szó (görögül küldött vagy követ) olyasvalakire utal, akit arra hívtak el, hogy Isten és a világosságbirodalom üzenetét elvigye az emberekhez.
Mani, aki korának valamennyi vallását és a korábbiakat is tanulmányozta, megállapította, hogy bennük az igazság csak töredékesen található. Még a keresztény evangéliumokat is tisztátalannak tartotta, mert felfedezte, hogy azokban is sok gyom burjánzott. Úgy mondják, hogy az Ószövetséget el is utasította, mert véleménye szerint tévútra vezető és az igazságtól eltérő kijelentéseket tartalmazott, amelyek azután keveredtek az eredeti, tiszta kereszténységgel és Jézus üzenetével. Maninak az volt a megbízatása, hogy a nagy vallásokban hozza ismét napvilágra az egyetemes igazság maradványait, és szabadítsa meg őket a gyomtól. Úgy vélte, hogy új kor kezdődött, amikor ismét fel kell hangoznia egy minden elhajlástól és tévelygéstől mentes hívásnak.
Mani felhívása, tanítása és nem utolsósorban személye az akkori világból mély döbbenetet váltott ki. Szülei fejedelmi nemzetségből származtak;

Mani „királyfi” volt. Jóllehet kiváló emberi és isteni adományokkal volt megáldva, mégis inkább fényhordozóként tett benyomást az emberekre. A világosság követe volt, a Gnózis nagymestere, de ugyanakkor gyógyító, művész, festő és tehetséges író is. Hihetetlenül sokoldalú férfiú volt. Egyrészt sok barát és követő vette körül, másrészt ellenfelei megsemmisítő gyűlölséget zúdítottak rá. Hívása és tanítása ellentétben állt ugyanis az ő dogmáikkal és igazságot nélkülöző tanaikkal. Mindazok ellene fordultak, akik a régi elavult kultuszokhoz ragaszkodtak, hogy azokkal az embereket fogságban tartsák. Mani különlegesen tehetséges szónok volt, nagy karizmával megáldva. Hangos szóval hirdette, hogy a fennálló vallások az igazságot csak töredékesen és tökéletlenül tükrözik, hogy tisztaságát az igazság elveszítette, s a féligazság végül is hazugsággá vált. Ezért kell az emberiséget újra összekötni a tiszta, teljes igazsággal.

Azt vetik a szemére, hogy tanítása különböző tanok elemeinek az összeillesztése volt, de ugyanakkor úgy is tekinthetjük, hogy kihámozta és összerakta belőlük az igazság töredékeit, hogy újból a teljes világosságba állítsa őket. Azt is nehezményezik, hogy tanításai kiváltképp személyes kinyilatkoztatásokra támaszkodtak. De vajon nem ez-e a helyzet minden küldöttnél és követnél? Az írások nem arról szólnak-e, hogy Jézus minden tanítását mennyei Atyjától kapta? És Hermész Triszmegisztosz nem látomásban kapta-e az egyetemes igazságot?
Mani a gyülekezeteinek szóló leveleit a következő szavakkal kezdte: „Mani, Jézus Krisztus aposto-la.” Ezt a megjelölést választotta, mert önmagát Krisztus és minde-nekelőtt a Szent Szellem tiszta apostolának tekintette, akiről Jézus azt mondja: „Elküldöm nektek a vigasztalót, a paraklétát.” Mani, a parakléta, világvallást alapított, amelyet több mint 1000 éven át hirdettek és követtek az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig, Spanyolországtól Kínáig, beleértve Egyiptomot és szinte az egész arab világot.
Ennek a hatalmas áramlatnak csak néhány tanúbizonyságát találták meg újra néhány évtizeddel ezelőtt. Mindig és mindenütt megkísérlik a világosság üzenetét a világból száműzni, megsemmisíteni, és a feledésnek kiszolgáltatni. Les jardins de lumière c. műve utóhangjában Amin Maalouf megkapóan és tisztán adta vissza ezt a drámát:
„Semmi sem maradt fenn Mani könyveiből, művészi érzékkel és odaadással teli műveiből, bátor hitéből, szenvedélyes kereséséből, az istenség, ember és természet közötti harmóniáról, összhangról tanúskodó üzenetéből. Maninak a szépségről szóló vallásából, a világosságról és sötétségről szóló szubtilis, finom vallásából nem maradt fenn egyéb, mint a ’manicheus’ és ’manicheizmus’ fogalmak. Ezek olyan szavak, amelyeknek a mai korban sértő kicsengésük van, mert Róma és Perzsia inkvizítorai szövetkeztek abban, hogy Mani személyét az ismeretlenség homályába taszítsák, és tevékenységét elhalványítsák. De mi tette őt olyan veszélyessé, hogy szükségesnek tűnt őt az emberek emlékezetéből kitörölni?
’Babilon országából jöttem, hogy elhozzam az üzenetet a világnak.’
Az elmúlt 1000 év folyamán hívása elhalt. Egyiptomban ’Jézus apostolának’ nevezték, Kínában a ’világosság Buddhája’ melléknevet viselte. Reménysége három világtenger partjain virágzott. De ez a remény gyorsan elkeseredett gyűlöletté változott. A világ fejedelmei elátkozták, számukra ő lett a ’hazug démon, a bosszúsággal teli edény’, és szikrázó haraggal nevezték ’a tébolyodottnak’. Számukra hangja alattomos ámítás, üzenete gyáva babona, mindent megrontó eretnekség volt. A máglyák aztán megtették a magukét. És ugyanez a sötét tűz emésztette el írásait, emlékezetét, s követői közül a tökéleteseket, a büszke asszonyokat, akik megtagadták, hogy nevét leköpdössék és meggyalázzák.”
Kedves olvasó, az elmúlt 2000 évben sok küldöttet semmisítettek meg, és követőikre is hasonló sors várt. Egy vallást sem üldöztek azonban annyira könyörtelenül és kegyetlenül, mint Mani vallását. Sokan, megszámlálhatatlanul sokan jutottak erre a sorsra. Csak el kell mélyednünk a gnosztikus mozgalmak történetében. A megszégyenítő következmények: évszázados hazugságok és a feledés homálya.
Szeretnénk Manit a teljes világosságba állítani, a Gnózis fényébe, mert elérkezett az ideje annak, amikor sokan keresik a világosságot a saját lelkükben.
Keresik a visszavezető utat a világosság birodalmához, amely végül el fogja nyelni a sötétség birodalmát.
Az egyetlen hatalmas hívás újra meg újra felcsendül!