Pentagram 1999/1

A mikrokozmosz hét tere

 

MINDEN KELETKEZÉS SZELLEMI ESZMÉBŐL, SZELLEMI TERVBŐL JÖN LÉTRE. AMIKOR A SZELLEM ELKEZD HATNI, AKKOR ELŐSZÖR AZ ESZME, AZ ŐSKÉP AZ, MELYET A SZELLEM AKARATA MEGVALÓSULÁSRA, MEGNYILVÁNULÁSRA SARKALL. EME ŐSKÉP KÖRÉ VONJA ÖSSZE A SZELLEM AZ ŐSANYAGOT, S ELŐKÉSZÍTI ARRA, HOGY E FÁZIS BEFEJEZÉSE UTÁN AZ ŐSKÉP MEGNYILVÁNULÁSI ESZKÖZÉÜL SZOLGÁLHASSON.

 

Ha a Szent Szellem hatásáról akarunk beszélni az emberi mikrokozmosz megalkotásával összefüggésben, akkor az imént tett megállapításra építve arra kell gondolnunk, hogy ebben a csodálatos teremtésfolyamatban az alak nélküli eszme, az emberi őskép tudatosan vezető erőként tevékenykedik, ahogyan azt tervében a Teremtő előre látta.

Hogy ezt a valóságot közelebb vigyük az Önök tudatához, tekintsünk példaként egy magszemet. Ez a magszem minden szükségeset tartalmaz ahhoz, hogy a növény egész létét kibontakoztassa és beteljesítse. Minden tényező jelen van benne a formához, táplálkozáshoz, növekedéshez, védelemhez, megtermékenyüléshez, virágzáshoz és magképződéshez. Ez annyit jelent, hogy a mag keletkezésekor a növény ősképe tökéletes fejlődéstervként már le van fektetve az ősmintában, sőt azt is mondhatnánk, hogy a növény eljövendő fejlődése a mag keletkezésekor elutasíthatatlan feladatként hozzárendelődik. Isten akarata alkotó, sürgető és formaadó erőként tudatosan hat a növény ősképében, magjában.

 

AZ EGYETEMES TAN KÉZZELFOGHATÓ VALÓSÁG

Ha ezt a példát általánosítjuk, belátván, hogy minden keletkezésnek ugyanez az alapja „A Föld és a Menny földrajza egymással összefügg”, Buffon 1745 Párizs

akkor egyértelművé válik, hogy minden teremtmény legbensőbb lényében, szívében el van rejtve az istenterv mindent átölelő bölcsessége. Akkor megértjük, hogy az, amit szokványosan Egyetemes Tannak vagy Isten tervének nevezünk, nem homályos képzelgés, hanem az egyetlen, konkrét valóság, mely minden teremtményben feladatként, megbízatásként elutasíthatatlanul a beteljesedésre ösztönöz. Ez minden teremtményre igaz, tehát ránk is! Mielőtt azzal folytatnánk, hogy megfigyeljük az isteni ember keletkezésfolyamatainak alakot kölcsönző tényezőket, emlékeztetünk rá, hogy az egész látható világegyetem, mindaz, ami alakot öltött vagy alakot fog ölteni, a négy éter, a négy szent eledel által nyilvánul meg.

Ha itt a „láthatóról” beszélünk, akkor figyelembe kell vennie, hogy ezen nemcsak az anyagi szem, hanem a lélek, valamint a Szellem észlelése számára láthatót is értjük. Az anyagi szem számára láthatatlan dolgok szintén éterekből állnak, s őket is éterek éltetik.

 

MINDEN ÉLŐ A SZENT SZELLEMBŐL FAKAD ÉS ÁLTALA LÉTEZIK

Ez a négy éter együttesen képezi az ősanyag harmadik tagozódását. Az erőt (vagy a szellemet), mely ezt kiváltja, Szent Szellemnek nevezzük.

Minden térbeli megnyilvánulás a Szent Szellemből keletkezik tehát, s általa létezik közvetett vagy közvetlen, isteni vagy istenellenes értelemben. Ha egy lényiség otthonában lakván az isteni életből táplálkozik, akkor otthonát isteni értelemben lakhatja, és táplálékával is ebben az értelemben, az isteni tervnek megfelelően élhet. De mindkettővel vissza is élhet, aminek aztán viselnie kell a következményeit.

Ez egyértelművé teszi számunkra, hogy bár minden lény Istenből ered, még messze nem minden élet isteni. Ezért aztán számtalan elfajulás is létezik, mely az előbb említett belső életmegbízatás elutasításakor lép fel. Ha Ön ezzel a kulccsal ítéli meg az életjelenségeket, akkor sohasem fog tévedni.

Ismeretes, hogy a földi kozmosz hét gömbből áll, s ezek mindegyike újabb hét nézettel bír. A négy szent eledel ezen gömbök mindegyikén bizonyos hatást fejt ki. Maga a hét gömb is ezekből az eledelekből épül fel.

Mivel a mikrokozmosz szerkezete szoros rokonságot mutat a földkozmosszal, az ember hét életteréről is beszélhetünk. A négy szent eledel ezek mindegyikében bizonyos megnyilvánulásra törekszik az egésznek a szolgálatában.

Figyelembe kell venni, hogy a szent eledelek sosem elkülönülten hatnak, hanem mindig négyszeres összefüggésükben, egy egyszerű vagy összetett cél érdekében. Először azt a hatást szeretnénk megvizsgálni, mely a mikrokozmosznak mind a hét terében érvényesül annak érdekében, hogy az igazi embert képessé tegye a megnyilvánulásra Isten akarata és törvénye szerint, tehát belső életmegbízatásának megfelelően.

 

AZ ŐSANYAG KONCENTRÁCIÓJA

Az első élettérben láthatjuk, hogyan sarkall a szellem az ősanyag összpontosulására. Alakot öltésről ebben az élettérben még nem lehet beszélni. Az előkészítésnek ebben az első fázisában az alakot öltés még korai, ezért káros, tehát istenellenes lenne. Ebben az első élettérben csak az ősanyag összevonásáról van szó. Ezen élettér tudatmagjának az a feladata, hogy ennek a „masszának” jelleget, saját rezgést kölcsönözzön.

Jól meg kell érteni azonban, hogy nem egy esetlen, nehézkes masszáról, egyfajta alapanyaggyűjteményről van szó. Azt mondhatjuk, hogy ezen élettér elsődleges tulajdonsága, fő tényezője a kémiai éter. A kémiai éter által fejlődnek ki a beépülési folyamatok az anyag és erő számára. Ezenkívül megkezdődik ezek bevezetése egy élettérbe, melyben az alapvető ötlet, a végleges alak már halvány képként csillan fel

 

MINDEN ÖTLET MEGVALÓSULHAT

A második élettérben láthatjuk, hogyan fejlődik ki az ősanyag első élettérben megkapott összpontosulása alapján az akaratlagos kiterjedés és elkülönülés képessége. A második étertér tudatmagja képes a már meglévő koncentrált anyagnak minden szükséges rezgést és árnyalatot kölcsönözni. Az első anyagtér jellegzetes egysége a második élettérben határtalan sokféleséggé alakul át.

Mindezeknek az értelmét abban ismerjük fel, hogy míg az első tér anyagával csak egyetlen célra lehet törekedni, a második tér anyagával a lehetőségek határtalan sokféleségében a hatalom mindenhatósággá lesz. Vele minden ötletet meg lehet valósítani. Kifejlődik tehát annak lehetősége, hogy az isteni terv keretében minden szükséges alak megnyilvánulhasson. Mivel azonban a második tér is az előkészület tere, még ott sem kerül sor a formamegnyilvánulásra.

Jellege miatt azt mondják, hogy a második térben elsősorban az életéter hat. Az ötlet azonban, mely ezen fejlődés alapja, már egyértelműbben fénylik ebben a térben. Míg az első térben csupán az ötlet, a szellemi őskép halovány megnyilvánulásáról beszélhetünk, a második térben ugyanez az ötlet már színt is kap. Építőanyagok és életerők összekapcsolódása zajlik ugyanis le; a fellépő életerő gyenge fényárt hív elő, mely színként jelenik meg a belső tagolódás ezen sokféleségében.

 

TEVÉKENYSÉG A HARMADIK TÉRBEN

A harmadik térben erre egy különös hatás veszi kezdetét, mely a harmadik tudati mag vezetésével alakul ki. Gondoljunk egy szubsztanciára, mely kivehetően különbözik az őt körülvevő anyagtól, s különleges rezgéssel rendelkezik. Ez az első élettér. Képzeljük el továbbá, hogy ez a szubsztancia jellegzetes alaprezgésén belül rezgések sokaságát hozza létre. Ez a második élettér. Képzeljük csak el, hogy egy ilyen szubsztancián belül gömb alakban egy bizonyos vágyakozás van jelen. Bár még nem tudja kifejezni magát, már jelen van, s tudatosan tapasztal. Amint mondani szokták: mint amikor valakit felemészt a vágyakozás – ami annyit jelent, hogy egy belső égés, egy belső tűz emészti.

A mikrokozmikus teremtésterv alapjául szolgáló ötlet a teremtmény egységét képezte az első élettérben. A második élettérben kifejlődött azon lehetőségek gazdagsága, melyeket ez az egység tartalmaz. A harmadik élettérben nyilatkozik meg ez a leendő életgazdagság; növekvő melegség, izzás, égés és fény révén jelenik meg. Ismerjük a vágyakozást, mely sóvárgás; megragadás a birtoklás érdekében; sóvárgás, mely célként csak önmagát ismeri.

Az életmeleg, csendes vágyakozás azonban, mely a harmadik élettérben fejlődik ki, sóvárgásmentes vágyakozás. Minden atomból kiáramlik, s Isten tekintete előtt csak csendes égést, szent ragyogást ismer.

 

AZ ERŐ TŰZKÉNT JELENIK MEG

Ezért mondjuk, hogy a harmadik élettérben elsődlegesen a fényéter hat. Az is érthető, hogy ez az élettér különösen veszélyes lehet, mivel itt az ötletet elárasztó és megvalósulásra sarkalló erő tűzként, teremtő energiaként érvényesül. Képzeljük el, hogy ez a vágyakozás sóvárgássá lesz, hogy ez a szent lángolás szentségtelen tűzzé válik! A második élettér sokrétűsége ekkor formák emberalatti sokaságává esne szét, melyekben további alakok és helyzetek végtelen sora, ördögi sóvárgás jönne létre.

A negyedik élettérben egy új tulajdonság fejlődik ki. Korábban említettük, hogy az ötlet, az őskép belső megbízatásként és hajszoló erőként el van rejtve az összevont ősanyagban, s hogy ez a belső megbízatás tudatos hatékonyságban beteljesedésre ösztönöz. Az alkotó tudat, mely a harmadik tér szent ébredése során az ősanyagösszpontosulás gazdagságában tűzként, fényként nyilvánul meg, a negyedik mezőben összekapcsolódik az isteni bölcsességgel. Ezen tér tudati magjától vezérelve eggyé válik az isteni terv bölcsességével. Az egész alkotási teret átizzítja az isteni bölcsesség, ott van a gömb minden részecskéjében. A tudati mag megérti minden egyes részecske, minden rezgésárnyalat célját, belső megbízatását. Az emberré válás egésze így Isten kezét fogva megy végbe. Maga Isten tökéletesen tükröződik ebben az állapotban. Isten megpillantja magát teremtményében, a leendő emberben. Ebben a térben ezért a visszatükröző éter az uralkodó.

 

A MEGNYILVÁNULÁSI TÉR KÉSZEN ÁLL

A magzati előkészületek befejeződtek, elkezdődhet tehát a megnyilvánulás; de nem a negyedik térben, ahol a visszatükröző éter túlsúlya miatt még nincs meg a kellő egyensúly. A megnyilvánulás az ötödik térben következik be. Ezt a teret a királyi birodalomnak nevezik. Az ötödik mezőbe felvétetnek az összes korábbi tér, az előkészület tereinek az erői. Az így elért tökéletes egyensúlyban nyilatkozik meg az isteni alak. A mennyei ember megszületett, Mahatma szeretetteljesen sugárzik az isteni fényben. Így a Szent Szellem műve első fokon elnyerte koronáját.

Az ötödik tér mennyei embere aztán a hatodik térben léleklénnyé emeltetik: Isten alaklényéből Isten fénylényévé válik. A hetedik térben pedig a mennyei embert szellemlénnyé emelik, Isten erőlényévé vagy szeretetlényévé.

A mikrokozmoszok világító gömbként lebegnek a sötétségben.

Ekkor valóban ember az ember, Manasz, illetve Mahat (Logosz). Ekkor szellemként, lélekként és testként ölt benne alakot az ötlet, az őskép, melyet Isten szent megbízatásként helyezett beléje.

Pillantást vethettünk tehát a mikrokozmosz hét terére, a valódi ember fejlődésmenetére. Eközben mélyen belénk vésődik annak megértése, hogy ez a fejlődés kegyelem, olyan keletkezés, mely számunkra és velünk megy végbe, egy keletkezés, melyben csak az alkotó akarata a meghatározó.

AZ EMBER BELSŐ MEGBÍZATÁSÁNAK KIBONTAKOZÁSA

Ha a keletkezés ezen hatalmas, gyönyörűséges tervét áttekintjük, ellenállhatatlanul lenyűgöz bennünket azon igazság megértése, hogy csak egy Isten létezik, hogy ő minden mindenben, s hogy mi semmik sem vagyunk, ha nem Őbenne vagyunk. Akkor ismét megértjük, hogy emberiségfejlődésünk az egyetemes teremtésterv részeként nem egyéb, mint belső növekedés és kibontakozás Isten törvényszerűsége, egy belső megbízatás szerint.

Újra és újra megértjük, hogy a megbeszélt hatalmas, kozmikus teremtésfolyamat fényében a dialektikus én „középpontba állítása” szánalmas rögeszme. Aztán világosan belátjuk, hogy dialektikus életünk a belső megbízatás elutasítása, megtagadása, azé a megbízatásé, mely elutasíthatatlanul meghatározza helyünket és célunkat a nagy isteni tervben. Felismerjük, hogy megszegjük az isteni törvényt, mely belső megbízatásunkat tartalmazza. Majd megértjük, hogy a központi kozmikus tudatmaggal szembeni engedelmesség megtagadása által burjánzássá, rákos daganattá válunk az Istentestben, melynek sejtjei vagyunk.

Ilyen betegség esetén csak egyetlen eszköz van: könyörtelenül ráhelyezni a kést a burjánzásra, és határozottan kivágni. Ezen cselekedetünk és rendíthetetlen kitartásunk mértéke szerint képesek a Szent Szellem erői a bennünk nyugvó isteni megbízatást általunk és velünk megvalósítani.

A transzfigurációs folyamat lényegében az igazi ember eredeti fejlődésmenetének tökéletes megismétlése. Ha ez a valóság, az újjászületési folyamat konkrét módja a bemutatottak szerint minden gyönyörűségében közelebb került hozzánk és világosabban áll szemünk előtt, akkor megújuló értelemben, belső örömmel, hálával és határozottsággal mondjuk ki és erősítjük meg mindennapi életünkben:

„Jesus mihi omnia!

A Jézusember létrejötte mindenem!”

 

J. van Rijckenborgh

Itt az idő, egy új kezdetre

 

A MODERN TÁRSADALOM EGYIK ALAPPILLÉRE A HALADÁS ESZMÉJE: NÖVEKVŐ JÓLÉT (MELYET SZÁMSZERŰEN IS KI LEHET FEJEZNI), EGYRE NAGYOBB TECHNIKAI, TUDOMÁNYOS ÉS SPORTTELJESÍTMÉNYEK. MIHELYT ENNEK A TÁRSADALOMNAK VALAMELYIK KEREKECSKÉJE MÁR NEM GYORSUL TOVÁBB, HA MÁR NEM LEHET TOVÁBB NÖVELNI A TERMELÉST, AKKOR STAGNÁLÁS LÉP FEL, A DOLGOK KICSÚSZNAK AZ ELLENŐRZÉS ALÓL, A TŐZSDE ÉS A VALUTAPIAC ÖSSZEOMLIK.

 

Ilyen pillanatokban megmutatkozik, hogy a jólétről szövögetett álmaink rögeszmén és tévedésen alapulnak. Nemrégen a modern közgazdászoknak, politikusoknak és kormányfőknek még sikerült az akadozó kerekeket újra meg újra mozgásba hozniuk, úgyhogy a gazdaságitársadalmi élet újra fel tudott lendülni – még ha mindez rendkívül tisztességtelen módszerekkel, például ellenőrzés alá vont háborúkkal és tömegmészárlásokkal történt is. Azt kérdezzük Önöktől: lehete egy társadalmat az élet megsemmisítésére alapozni?

Nem is olyan régen a „haladás” még olyan varázsszó volt, amely megmozgatta a tömegeket: kultúránk halad előre! Hatásos Hold, Mars, Jupiter és Vénuszutazásokkal terelték el a földlakók figyelmét ezeknek a csúcstechnikai teljesítményeknek a valódi hátteréről és céljáról. Folyvást újabb tűzfészkek lángolnak ugyanis fel. Az USA Today 1998. január 2i száma szerint a már ismert gócpontokhoz (KözépKelet, ÉszakÍrország, Banglades, Burundi, Kambodzsa, KeletTimor, Kasmír, Sierra Leone, Szomália, Sri Lanka, Szudán és Türkmenisztán) időközben még egy tucatnyi olyan csatlakozott, ahol már majdnem robbanásig feszült a helyzet. (Kaspitenger, Kína – Tajvan, a Balkán, India – Pakisztán – Kína, KözépAfrika, az iszlám fundamentalizmus SzaúdArábiában, Korea, Afganisztán, Algéria, Kolumbia és Peru.) És egyre újabb áthidalhatatlan ellentétek fenyegetnek azzal, hogy háborús összetűzéssé fajulnak. Békemissziókkal és jószándékú nyilatkozatok pontosan adagolt tömegével bizonyos mértékig még kordában tartják a kedélyeket, és mindazokat, akik „Betlehem mélységes békéje” után vágyakoznak, hamis irányba terelik.

Ilyen „helyi csetepaték” már kétszer világháborúhoz vezettek. Mivel a XX. századnak gyakorlatilag már vége van, a történészek nem is késlekedtek a megállapítással, hogy ez volt az emberiség történetének legvéresebb százada.

Az első világháború 13 millió halottat követelt, a második pedig 20 millió katona és polgári lakos életébe került. 12 millió ember a lágerek áldozata lett. Aztán ehhez jönnek még azok a „csendben” eltűnt milliók, akik Sztálin és Pol Pot „tisztogatási akcióinak” és Mao cetung „kulturális forradalmának” estek áldozatul. Eddig a nemzetközi viszályok legtöbbször területi hovatartozásra és etnikai problémákra vonatkoztak, manapság pedig inkább tiszta levegőről, egészséges vízről, alapanyagokról, energiáról és szennyeződésről vitáznak, jóllehet az etnikai problémák is tovább éleződnek.

A világ vezető személyiségei azt kérdik a jövő miatti aggodalmukban: Hogyan lehetséges kézben tartani ezeket a konfliktusokat? És hogyan lehet felszámolni a tűzfészkeket?

Az emberiséget félelempszichózis tartja fogva. Annak érdekében, hogy kielégítse az anyag és a hatalom utáni, mesterségesen felszított éhségét, saját természetes segélyforrásait rabolja ki. Emiatt aztán az oly ingatag ökológiai egyensúlyban is zavar keletkezik, mégpedig sokkal gyorsabban, mint ahogy a számítógépes modellezés többnyire pesszimista jóslataiból várható lenne. Az anyagi, valamint az éteri és asztrális életterületek megtámadása mindig az életenergiák elrontásához és megsemmisítéséhez vezet. Az ebből keletkező miazmák aztán a fennmaradó életelemeket is megtámadják, és láncreakciószerűen megsemmisítik az emberek, állatok és növények életterületét.

A Lectorium Rosicrucianum a beszédeiben már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet arra az áradatra, amelybe ezen létszakasz végén kerül az emberiség. Azoknak a tanulóknak, akik akkoriban hallották ezeket a beszédeket, már nem okozhatnak meglepetést a mai fejlemények. Ők felismerték, hogy ez az út elkerülhetetlen, ha az emberiségnek nem mutatnak más utat, azaz nem tér észhez, és nem irányul az eredeti életre, mely túllép téren, időn és halálon.

Egy kultúra utolsó fázisában minden őrületen áttörnek, a szemfényvesztés fátylait széttépik, és az igazság nagy erővel nyilvánul meg. Aki kellőképpen előkészült, az sokkal nagyobb meggyőződéssel járja az utat, mint valaha; azt az utat, amelyen a lélek megszabadíthatja magát az anyagtól. Ez az elanyagtalanodási folyamat szembesíti az embert lelkének újbóli életre keltésével. Ugyanakkor azok a határlakók is megtapasztalják a világ őrületének a végét, akik a hitüket eddig a rögeszmekultúra további fejlődésébe vetették.

 

VISSZA A KIINDULÓPONTHOZ

Minden – körülbelül 26000 év hosszú – csillagév alatt végbemegy mind egy elanyagosodási, mind egy elanyagtalanodási folyamat. Ez azt jelenti, hogy az egész bukott emberiség egy körülbelül 26000 éves kerékfordulat alatt a kötöttségektől mentes állapotból egy növekvő anyagosodásba és besűrűsödésbe lép be. Ez a folyamat addig tart, amíg az emberiség el nem éri a megkristályosodás legvégső pontját. Ezután kezdetét veszi az elanyagtalanodás folyamata. Ez pedig addig tart, amíg újra el nem érik a kiindulási pontot.

Napjainkban ilyen fordulópontot értünk el. Sokan még a tudomány kimagasló eredményeinek a befolyása alatt állnak, amely tudomány egyre jobban az anyagba akarja beásni magát. Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy már elkezdődött az elanyagtalanodás. A durva és a finomanyag közötti határok kitolódnak. És az olyan képességek, mint a tisztánlátás és tisztánhallás, melyeket még néhány évvel ezelőtt is mint „bolondságot” intéztek el, közismertté váltak. A napilapok, folyóiratok és magazinok hirdetési oldalai tele vannak olyan ajánlatokkal, amelyek auraelemzésre és az ehhez kapcsolódó természetgyógyász módszerekre vonatkoznak. Ezeket a dolgokat most már nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy letagadni.

Az emberiség életmenetének ezen fordulópontját egyrészt katasztrófák kísérik, ugyanis minden régit és megkövültet széttörnek, másrészt viszont ez a fejlődés nagyon örvendetesnek nevezhető, mert a dialektikus törvényszerűség és elfajulás kényszerzubbonyának levetésével új lehetőségek és képességek válnak szabaddá.

Ezért hangsúlyozzuk nagy nyomatékkal: most még szabadon dönthetnek, hogy rátérneke a regeneráció útjára. Ez a választás mindenekelőtt a fiatalok számára rendkívül nagy jelentőségű, mert ők még a jövőjüket építik. Ők még nagy energiatartalékokkal rendelkeznek, melyek ahhoz szükségesek, hogy életüknek határozottan új irányt szabjanak. Legmélyebb lényükből, nagy lelkesedéssel képesek dinamizálni elhatározásukat.

Az idősek már elhasználták energiatartalékuk egy részét, ezért annál jobban kell sáfárkodniuk azzal, amijük még van. De milyen erők és lehetőségek állnak valójában rendelkezésükre azoknak, akik tényleg arra vágynak, hogy elhagyják a sötétség világát, és az Ígéret Földjére lépjenek?

Az emberiség nemcsak kultúridőszakának végéhez közeledik, hanem a Vízöntőkorszakba is belép. Ezenkívül az úgynevezett misztériumbolygók – az Uránusz, Neptunusz és Plútó – is egyre jobban érvényre jutnak. Az Uránusz az állatöv Vízöntő jegyét uralja, és a Vízöntő elektromágneses áramlatai átalakítójának is tekinthetjük. Az Uránusz és a Vízöntő együtt olyan erőket szabadítanak fel, melyek lehetővé teszik az embernek, hogy eloldozza magát a dialektikus természettől. Aki tehát pozitívan elhatározza, hogy alulról kezdve bejárja ezt az utat, az tapasztalni fogja az Uránusz és Vízöntősugárzások hatékony segítségét. Uránusz megnyilvánulásai a mikrokozmosz középpontjával vannak kölcsönhatásban, ezért erősen befolyásolják a lélekcentrumot, valamint a belső elválasztású mirigyeket. Jóllehet az említett erők már a XX. század kezdetén felléptek, hatásuk csak az utóbbi évtizedben vált világosan észrevehetővé. Ezzel is magyarázható az ezoterika iránti oly szokatlanul nagy érdeklődés. Ez mindig így van, ha egy kultúra a végéhez közeledik.

 

MIT JELENTENEK MINDEZEK A JELENSÉGEK?

Hogy valamelyest mélyére hatolhassanak az ilyenkor kifejlődő dolgoknak, a következő képet szeretnénk Önök elé tárni. A természet, ahogy ez a láthatóban és a láthatatlanban megnyilvánul, arra szolgál, hogy az eredeti céljától elhajolt emberiséget visszavezesse a kiindulópontra, vagy – amennyiben ennek a hívásnak nem, vagy még nem akar eleget tenni – megóvja attól, hogy még mélyebbre süllyedjen az anyagban.

A Vízöntőkorszakban kifejlődő „elanyagtalanodás” elsősorban tehát arra szolgál, hogy a lelket kimentse az anyagból. Az ember erre csak akkor tud reagálni, ha megnyitja szívét a mikrokozmosz központi magjából kiinduló sugárzásoknak. Az anyagi szívnek tehát meg kell nyílnia a központi szív számára, ahol a „rózsabimbó”, az isteni fejlődési terv magja fénylik. Ha a szív nyitott erre a magasabb fejlődésre, akkor elzárja magát az alacsonyabb élet elől. Így a lélek megszabadul a haláltermészettől, és részesülhet az Egyetemes Hétszellem sugárzásaiban. A most még sínylődő lélek akkor majd újra élővé válik; fényesen világít, és újra teljes értékű munkaeszközzé válik – a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv szándéka szerint.

Azért, hogy ez az egész folyamat jó úton haladjon, Uránusz kibontakoztatja képességét. Az Uránuszt most ne is annyira látható bolygónak tekintsük, hanem olyan erőnek, amelyet az emberiségen való segítés céljából bocsát ki ez a bolygó. Aki pozitívan erre a sugárra hangolja magát, az felszabadítja önmagában a mindent átfogó személytelen, önzéstől mentes szeretetet, mely az egész teremtést átöleli. Az emberiség számára készen álló új életterület erői, a hatodik kozmikus terület erői behatolnak a mi régi világunkba, és kivonják az embert saját énközpontú személyiségének korlátozásai alól. És ezek bizony fantasztikus távlatok! Mert itt korántsem valami eszméről vagy kívánságról van szó, sem pedig egy rózsakeresztes tantételről, hanem olyan asztrális erőkről, amelyek mindenkit megérintenek és előkészítenek az új fejlődésre – ha az illető is úgy akarja.

Ha az emberiség nem akarja elfogadni ezt a segítséget, ha nem készül elő az „új életre”, akkor az elanyagtalanodás nem sok jóval kecsegtet számára. Mert akkor nem szabadul fel új lélek. Akkor csak egy régi személyiség marad vissza, amely szétesik, és a megmaradó, régi természethez kötődő résznek egy újabb 26000 éves fejlődési ívet kell bejárnia.

 

MI MOST A PILLANATNYI HELYZET?

Tételezzük fel, hogy Önök minden életmegnyilvánulásukban az ént helyezik az előtérbe. Így tanulták, és sokan nem is gondolkodnak el ezen. Mindenekelőtt a nyugati társadalmi formákban viszik túlzásba az öntudatot. A születés és halál mókuskerekében talán már az anyagosodás mélypontját is elérték. Tételezzük fel továbbá, hogy – ha arra kerül a sor – nem hajlandók megnyitni személyiségüket a gnosztikus fejlődésnek. Ez nem csak akarati gyengeségből, hanem a belátás hiányából is eredhet. Az is lehet, hogy túlságosan fáradságosnak találják ezt az utat, túl nagy megerőltetésükbe kerül. Ha ez a helyzet, akkor lélekcentrumuk még teljesen be van tokozódva, és önmagába van zárva. Ekkor nagyon magabiztosak, és a téridő látszatvilágának foglyai, ez a világ teljesen elnyeli Önöket. Ebben a helyzetben találják el Önöket a Vízöntő és a misztériumbolygók erői. Kőkemény énközpontúságukat megtámadják az örökkévalóság sugárértékei. Látóhatáruk kitágul, és személyes kis birodalmuk öszszeomlik. Ettől nyilvánvalóan izgalomba jönnek, és robbanásig feszült helyzet keletkezik. A téridő által behatárolt lényük ekkor ellenáll.

Önhittségüket és önzésüket cafatokra tépik a lényükbe hatoló önzetlen szeretet sugarai. Erre az egyetemes szereteterőre reagálniuk kell! Ez az erő arra kéri Önöket, hogy engedjék be magukhoz az isteni szeretetet, hogy tanulmányozzák és dolgozzanak vele, hogy megadják lelküknek a neki megígért szabadságot!

Aki ezt nem tudja vagy nem akarja elfogadni, az tapasztalja majd, hogy lényében növekszik a feszültség. Ennek a magatartásnak a következményei mindenütt láthatók, és egyáltalán nem lehet örvendetesnek nevezni őket.

Ha valakit énközpontúságában megérint a világosság, akkor köteles a saját maga alkotta személyiségét átalakítani. Nincs más választása. Lerombolja a falakat, áthelyezi a határokat, új falakat épít, és védekezik minden ellen, ami kijut neki. Nem szokványos módon, sőt néha különcként viselkedik, és igazi kemény kobak módjára tiltakozik az énjére irányuló legcsekélyebb támadás ellen is. Független akar lenni, és ezt gyakran külső vagy belső erőszakkal mutatja ki.

Ez a minden lehetséges formában megmutatkozó tiltakozás annak a nagy változásnak a bizonyítéka, amely az egész emberiséget magával ragadja. Az emberiséget új életterületre vonják fel. Az innen beáramló erőkre azonban negatívan reagál. A rádió, televízió és a sajtó útján naponta tapasztaljuk eme negatív reakciók eredményeinek gyakran oly szörnyű részleteit. Az új sugarak felébresztik az úttörőszellemet is. Ez negatív módon fejeződik ki az ismeretlen utáni vágyban, mint pl. az űrutazásban, de a növekvő utazási kedvben és a tőzsdespekulációkban is. A belső nyugtalanság továbbhajszolja – bárhogyan is – az emberiséget. A kábítószer befolyása alatt tett túlvilági utazásoknak ugyancsak nőtt a népszerűségük. A drogok, mivel látszólag minden korlátozástól megszabadítanak, egyre inkább elterjednek. Ez vajon nem az Uránuszbefolyásra adott negatív reakció?

Mivel az új élet impulzusai gyakran úgy ereszkednek le, mint derült égből a villámcsapás, nagy ellenállásba ütköznek, melyen át kell törniük. Így váratlan helyzetek jöhetnek létre, és új betegségek léphetnek fel. Sokak élete tele van feszültséggel és szorongattatásokkal. Az emberi viselkedés olykor teljesen ésszerűtlen. Az új sugárviszonyok miatt a látható és láthatatlan területek közötti fátyol máris egyre vékonyodik, míg a választóvonal teljesen el nem tűnik. Ekkor a tükörszféra lakói még jobban ki tudják majd zsákmányolni földi ellenpólusukat.

Az az állapot tehát, amelyben az emberiség jelenleg található, módfelett aggasztó. A földi életterületnek és lakóinak a pusztulása elérte a végső felgyorsulás stádiumát. Ezért annak a valós veszélye is fennáll, hogy aki még az igazat akarja, azt is az elfajulás vészes áradata ragadja meg.

Ezért tártuk Önök elé mindezt. Döntsenek tehát saját életútjuk felől, és ne halasszák ezt a döntést holnapra! Döntsenek, amíg erre lehetőségük van.

Nagyon reméljük, hogy ezek a szavak segítenek abban, hogy helyes módon határozzák meg helyüket a világban és a Teremtő fejlődési tervében!

Keressetek és értékes kincsre leltek

A belső megvilágosodás Jakob Böhme leírása nyomán

 

„SEM PÉNZ, SEM JAVAK, SEM MŰVÉSZET, SEM HATALOM NEM VISZ TÉGED A PARADICSOM ÖRÖK SZELÍDSÉGÉNEK ÖRÖKÖS NYUGALMÁBA, HANEM EGYEDÜL A NEMES FELISMERÉS, AMELYBE LELKED BURKOLHATOD; EZ AZ A GYÖNGY, AMELYET A MOLY MEG NEM RÁG, SEM TOLVAJ EL NEM LOP; EZÉRT HA EZT KERESED, AKKOR NEMES KINCSET TALÁLSZ.”

(CHARLES WALDEMAR: J. BÖHME, A SZILÉZIAI MISZTIKUS)

 

Jakob Böhme (1575–1624) életét Isten fáradhatatlan keresése és erőteljes vívódások alakították. Közel harminc művet alkotott, amelyek később a Philosophus Teutonicus címet hozták meg számára. Halála után ezen a néven vált fogalommá.

Az Evangélium erejétől mélyen megérintve már gyermekkorában szükségletévé vált a Biblia közelebbi tanulmányozása. Néhány misztikus élmény pedig szinte megfogható közelségbe hozta számára egy másik létdimenzió valóságát.

Istenkeresése nemsokára belső szükséggé vált nála. Olyannyira, hogy az gyakorlatilag egyetlen lélegzetvételnyi időre sem engedte el többé. És mint egy folyam, mely egyre jobban dagad, minél közelebb kerül a tengerhez, úgy növekedett állandóan az igazi istenismeret iránti vágyakozása, míg végül a belső fejlődés különböző fokozataiban hatalmas látásba torkollott, első kézből való tudásba, ami oly magasan emelkedett minden külső tudás fölé, hogy abban minden kételynek semmivé kellett foszlania.

Aurora (Hajnalpír) c. könyvében később vázolja, hogyan került egyszer cipészlegényként vándorolva olyan elragadtatott állapotba, hogy hét napon keresztül megélte az isteni világosság mindenhatóságát: „Nem tudom, hogyan írjam le az emelkedettség és a diadalmámor érzését, ami akkor elfogott. Ezt a szellemi győzelmet csak a halálban való titokzatos születésnek nevezhetem.

Ez volt a halottaiból való feltámadás. Szellemem szemeit megnyitották, és láttam Istent csodálatos fényben. Minden dolog legbensőbb lényege megvilágosodott. Ettől fogva Istent mindenben fel tudtam ismerni, ami itt van – az állatokban, a növényekben és füvekben. Megértettem mi és milyen Isten. De meg kell mondanom, hogy ez a dicsőséges tapasztalat túl megrázó és túl vakító volt ahhoz, hogy földi érzékek számára teljesen érthető legyen.”

Jakob Böhmének sok ilyen élménye volt. Ezek végül 30. életévében érték el csúcspontjukat a tökéletes megvilágosodásban. Ő maga így ír erről:

„Igen komoly keresésemben és vágyakozásomban […] megnyílt előttem az ajtó, úgyhogy negyedóra alatt többet láttam és tudtam meg, mintha sok évig látogattam volna a magas iskolákat, – amin mód felett elcsodálkoztam. Nem tudtam, hogyan történt ez velem, és emiatt szívemet Isten dicsőítésére irányítottam. – Mert láttam és felismertem minden lény mibenlétét, az okot és ősokot. Továbbá a Szentháromság örökös születését, ennek a világnak és minden teremtménynek az isteni bölcsesség által történő származását és ősállapotát.

Felismertem és láttam önmagamban mind a három világot, úgymint (1) az isteni, angyali és paradicsomi világot, és azután (2) a sötét világot, mint a természetnek a tűzhöz való ősállapotát, és (3) ezt a külső látható világot mint teremtményt és torzszüleményt vagy mint mindkét belső szellemi világból való lényt. Láttam és felismertem minden tevékenységet a gonoszban és a jóban, ahogyan egyik a másiknak ősszármazéka; és ugyanakkor láttam, hogyan jön a születés az örökkévalóság termékeny méhéből. Így mindezeken nemcsak nagyon elcsodálkoztam, hanem ez meg is örvendeztetett.” (Richard Bucke: Kozmikus tudat – Insel Kiadó, Frankfurt am M. és Lipcse)

Tisztán kifejezésre jut itt az ősrégi küzdelem a világosság és a sötétség között, amelybe az ember bele van rögzítve. A világosságon azonban nem egyszerűen a jó és a szép értendő a természetben, éppoly kevéssé, mint ahogyan a sötétségen nem csak a sötét és a gonosz.

Ami tökéletlen, az nem tekinthető jónak az abszolút világ értelmében. Ami nem jó a szó teljes értelmében, magában hordja a gonosz csíráját. Csak viszonylagosan jó. Viszonylagosságánál fogva előhozza ellentétét, a gonoszt, ami megint csak magában hordja a jó csíráját, mert ez a gonosz is viszonylagos. Ezt a tényt fejezi ki a régi kínai bölcsesség Jin és Jang szimbóluma. Jelképezi bukott létállapotunkat és ezzel világunk állapotát. Ez a világ olyan, mint egy lezárt térség, aminek ismertetőjele mulandóság és halál, keletkezés és elmúlás. Ez a mulandó világegyetem be van ágyazva az örökkévalóság felmérhetetlen távlataiba.

A világosság ezért abszolút értelemben egyet jelent minden olyan befolyással, mely kimondhatatlan szeretetben órárólórára fáradozik az emberiségért, hogy a tapasztalat hosszú útján visszavezesse őt az örökkévalóságba. A sötétség ezzel szemben jelenti mindazt, ami ennek a fáradozásnak útjában áll, s e célból a tudatot elködösíti és a mulandó világ befolyásaihoz kötözi.

A külső világban mindkét belső szellemi világ befolyása hasonlatként jut kifejezésre, mint viszonylagos gonosz és viszonylagos jó, amelyek azonban itt egymástól függnek, és egymást kölcsönösen feltételezik.

 

AZ ÖRÖK IGE

„Mert Jézus Krisztusnak, Isten Fiának, az örök Igének, aki a világos örökkévalóságnak fénye és ereje, benned kell megszületnie, ember, ha meg akarod ismerni Istent: különben a sötét istállóban vagy, keresésre indulsz, és csak tapogatózol. Krisztust mindig Isten jobbján keresed, és azt hiszed, hogy meszsze távol van. Lelkedet a csillagok fölé akarod emelni, és ott akarod keresni Istent, ahogyan a szofisták tanítanak téged, akik Istent messze távoli mennyekben festik le.”

(R. Bucke: Kozmikus tudat)

Ezekben a mondatokban Böhme valamit láttatni enged Krisztusfogalmából úgy, ahogyan azt ő tapasztalta: Krisztust nem mint távoli Istenembert mutatja, aki 2000 évvel ezelőtt egyszer Jézusként működött, hanem Krisztust mint világlelket, az örök Igét, az örökkévalóság erejét, mely mindenkiben megszülethet. Ez az erő egy Istennel, és ezért Isten dicsőségéről tanúskodhat az emberben, mint fiú az atyáról. Ez az erő a létállapotunkhoz igazodik és így közvetítő lesz, az örökkévalóságba vezető. Ez az erő minden pillanatban meghal bennünk, kiontja értünk vérét, hogy az ebben az erőben egyszer majd felismerhessük fogságunkat és széttörhessük bilincseinket. De mindaddig, amíg ebből az életből önmagában még nem észlel semmit, olyan az ember, mintha egy sötét istállóban lenne. A sötétben topog, és úgy halad előre tapogatózva, mint egy vak. Ugyanakkor azonban megtört létállapotának legkevésbé sincs tudatában.

Mert a földi természet minden lehetőt elkövet, hogy az ember a mikrokozmoszában elrejtett kincset sohase találja meg. Mindent megtesz annak érdekében, hogy Krisztust ott keressük, ahol soha nem találjuk: messze, egy távoli mennyországban.

Azáltal, hogy a Krisztusvilágosság bennünk naponta meghal, egy titokzatos erő részesévé válunk, aminek először nem vagyunk tudatában. Annál inkább nyugtalanná válunk viszont: úgy járunk, mint vaksi bogarak egy gödörben, amelynek hirtelen levették a fedelét. Olyan nyüzsgés és sürgésforgás támad a bevilágító napsugár hatására, hogy szemmel alig lehet követni.

Nem mutatkozike meg itt nagyon is világosan, hogy miben áll a modern idők rohanásának tulajdonképpeni oka?

Jakob Böhme, a görlitzi cipész nagy hatással volt a nyugati ezoterikus gondolkodásra. Minden az Egyetlenből, az Egyetlen által és az Egyetlennek szentelve volt, van és lesz. Paradoxical Emblems, D. Freher. ð

A természet síkján az ember megkísérli kárpótolni önmagát azért, ami eredetileg neki volt szánva. De milyen nyomorúságos eredménnyel! Legjobb esetben is csak egy szegényes képmás keletkezik, ami eltűnik mint egy délibáb a sivatagban.

A komoly keresőben ez a tény egyre inkább tudatossá válik. Minden erejével megrohamozza a saját határait, és megpróbálja azokat áttörni. De hiába. Mély kétségbeesés vesz rajta erőt, amitől ráébred a teljes tehetetlenség állapotára. Késze most ezt az állapotot elfogadni és a kétségbeesést átélni, vagy szívesebben visszatére megint „Egyiptom húsos fazekaihoz”, a játékok és élvezetek édes világához, amelyek révén magához veszi a feledés italát?

A kereső számára itt eldől, hogy megálle a „gyermekkor állapotánál”, vagy felnőtté válik, aki a kétségbeesés határát átlépi, hogy egy új születéshez hatoljon át: egy új szellemi tudat ébredéséhez, a „víztől és Szellemtől” való újjászületéshez.

„A Szellem nagy viharral … tört át … az istenség legbensőbb születéséhez, ahol szeretet vette körül, mint ahogyan a vőlegény átfogja kecses menyasszonyát. De hogy micsoda diadalmámor volt a Szellemben, azt nem írhatom le, sem el nem mondhatom, nem is hasonlítható össze semmivel, csak azzal, amikor a halálban megszületik az élet, a halottaiból való feltámadással…” (Jakob Böhme)

 

BESZÉLGETÉS A TANÍTVÁNY ÉS MESTERE KÖZÖTT

Annak, aki vissza szeretne térni az isteni ősokhoz, először át kell szelnie vérösztöneinek „Vöröstengerét”, mielőtt a belső ígéret földjére léphetne. A vérben gyökerezik egész múltja. Nemcsak mostani életének múltja, hanem a mikrokozmosza által már átélt számtalan létezés korszakokon át tartó múltja is.

És mialatt a vér (itt a vér finomanyagi nézetei is értendők, mint az idegéter, a tudattűz és a kígyótűz stb.) végigszáguld az emberi lényen, viszi magával ezt a múltat, ami belévésődött, mint egy adathordozó mágneses impulzusai. Ezek az impulzusok, ezek az erők azonban nem oldhatók ki csak úgy. Polaritásban állanak az emberrel és aurikus lényével, úgy, hogy abban egyrészt a személyiség érdekei, másrészt az aurikus lény impulzusai is kifejeződnek. Ezek az énlényt alkotó jellemző tulajdonságok – a lényben megszólaló sok „teremtmény”, az ezeregy elképzelés, az eonok panteonja, amelyeket az ember nagyrészt önmaga teremtett az életrendszerében, és amelyek most személyiségének hangszerén játszanak.

Szólt a tanítvány a mesterhez:

Hogyan juthatok el az érzékfeletti élethez, hogy Istent lássam és halljam beszélni?

Szólt a mester:

Ha egy pillanatra oda tudsz szárnyalni, ahol semmilyen teremtmény sem lakozik: akkor meghallod, mit mond Isten.

Szólt a tanítvány:

Közel vane ez, vagy távol?

Szólt a mester:

Ez benned van, és ha egy órára el tudod némítani minden akarásodat és minden érzékedet: úgy hallani fogod Isten kimondhatatlan szavait.

Szólt a tanítvány:

Hogyan hallhatok, ha érzékektől és akarástól mentesen csendben állok?

Szólt a mester:

Ha önvalód érzékeitől és akarásától elcsendesedve állsz, akkor megnyilvánul benned az örök hallás, látás és szólás, és Isten rajtad keresztül hall és lát. Saját hallásod, akarásod és látásod akadályoz abban, hogy Istent lásd és halld.

Szólt a tanítvány:

Mi tart engem vissza, hogy oda elérjek?

Szólt a mester:

Saját akaratod, hallásod és látásod, és hogy az ellen törekedsz, ahonnan jöttél. Saját akaratoddal elszakítod magadat Isten akaratától, és saját látásoddal csak a saját akarásodat látod. És akarásod eltorlaszolja hallásodat a földi természet dolgainak érzékelésével, és szakadékba vezet, és beárnyékol téged azzal, amit akarsz, azért, hogy el ne érkezzél a természetfelettihez, az érzékfelettihez.

(Jakob Böhme: Az érzékfeletti életről, a megfordulásról és belátásról c. könyvéből.)

A tanítvány és a mester között lefolytatott beszélgetés kapcsán Jakob Böhme itt rámutat az istenismeret útjában álló akadályokra. És megmutatja ezeknek az akadályoknak a legyőzését is. Ez a legyőzés nem igényli azt, hogy az ember az önmagában és önmagán kívül levő gonoszt a jóval küzdje le. Egy ilyen cselekvés csak a haláltermészet erőinek játékán belül történne meg. Ez a vérösztönök Vöröstengeréhez tartozik.

 

HOGY NÉZ HÁT KI A GYŐZELEM?

„Ha egy pillanatra oda tudnál szárnyalni, ahol semmiféle teremtmény sem lakozik, akkor meghallanád, mit mond Isten:”

Akaratunkkal elérhetjüke ezt?

Nem! – mondja Jakob Böhme –, mert saját akarásával és érzékelésével az ember elválasztja magát Isten akaratától, és szembehelyezkedik vele.

Jakob Böhme itt megkísérli minden olvasójával megértetni, hogy az ember a saját akarásával, hallásával és látásával mindig megzavarja, sőt elszakítja a halhatatlan lelkek világával való kapcsolatot. Mert a saját akarást és érzékelést mindig a teremtett dolgok táplálják. Kiindulva a saját önvalóból, ami önvédelemre és elhatároltságra irányul, az ember elválasztja magát Isten akaratától, és azzal szembehelyezkedik. Hallásával és szemeivel a világ dolgait észleli, és azokról gondolkodik. Ebben merül ki egész érzelmi élete. És egyidejűleg bensőjében, lelkében egy képet vagy elképzelést teremt, és azt mérlegeli, hogyan használhatná ezt vagy azt, és hogy ez számára hasznos lennee. Ha ez a mérlegelés pozitív eredménnyel végződik, akkor akarása azonnal arra irányul, és ennek megfelelően cselekvésbe kezd. Ebben a pillanatban azonban a cselekvéshez és annak eredményéhez van kötve. Saját gondolatai és vágyai mintegy beárnyékolják, és tudatosan vagy öntudatlanul cselekvésre ösztönzik. Most hozzá van kötve ahhoz, amit maga váltott ki.

És ugyanúgy, ahogyan az ember a külső világot képekben fogja fel, a szépet szereti és a rútat elveti vagy utálja, úgy teremt magának belsőleg elképzelést az isteni világról is, amelyet a szépség, szeretet és igazságosság minden tulajdonságával felruház. De amit ily módon a lélegzőtérbe kivetítünk, annak nincs semmi köze az igazi isteni világhoz. Ez annak csak eszményi elképzelése, a háromdimenziós világ mértékei szerint. Ez az elképzelés nagyon személyes színezetű, és ellentétben áll mások számos eszményelképzelésével. Valójában börtön ez, méghozzá olyan börtön, amelynek falaival az ember a lelkét elválasztja az igazán isteni világtól. Ennek eredménye csak dialektikus lehet, mert az alkalmazott eszköz is dialektikus volt. A „másik” ezen az úton nem elérhető. Ami teremtve lett, az a másik életben nincs benne, ezért az odavezető út is teljesen más. Ez az, amit Jakob Böhme mondani akar.

„Elcsendesedni minden akarástól és érzékeléstől, belső hallgatásban”

Ez Böhme egyértelmű válasza minden, az ösvényen lévő tanuló mindig visszatérő kérdésére a helyes életvitelt illetően.

Csak ezen az úton lehet megtalálni azt a gyöngyöt, amelyet a moly meg nem rág és a tolvaj el nem lop. Csak ilyen módon válhat az örökkévalóság hangja lényünkben újra hallhatóvá és Isten Birodalma tudatossá bennünk.

„Ha egy pillanatra oda tudsz szárnyalni, ahol nem lakozik teremtmény, akkor meghallod, amit Isten mond.”