Pentagram 1998/3

Élvezet és lemondás

AZ ÉRZÉKSZERVEK KÖTIK ÖSSZE A TUDATOT A KÜLVILÁGGAL. LEHETŐVÉ TESZIK A KÖRNYEZETTEL VALÓ KAPCSOLATOT, ÉS SZÜKSÉGESEK IS AZ ANYAGBAN VALÓ TÚLÉLÉSHEZ. MÉGIS, GYAKRAN KIZÁRÓLAG ARRA HASZNÁLJÁK ŐKET, HOGY AZ ÉLETET A LEHETŐ LEGEGYSZERŰBBÉ ÉS LEGKÉNYELMESEBBÉ TEGYÉK, ÉS MINDEN HATÁRON TÚL ÉLVEZZÉK.

Az érzékszerveket olykor a vágyakozás eszközének is nevezik. A vágyakozás és a kívánkozás az embert mozgásban tartja, szívét pedig nyugtalanságban. Vágyakozása szakadatlanul cselekedetekre hajszolja, melyektől kívánságai beteljesülését reméli.

KÍVÁNSÁG KÍVÁNSÁGOT KÖVET

A mai embert információk árasztják el, főleg reklámok formájában. Vágyakozást ébresztenek benne, s egyre újabb tevékenységre késztetik. Az ingerek csaknem csillapíthatatlan birtoklási törekvést okoznak, és az élvezetek iránti kielégíthetetlen sóvárgást gerjesztenek. Gyakran tökéletes boldogságot és a lehető legnagyobb szabadságot sugallják. Ám ha az egyik kívánság beteljesült, akkor máris a következőt veszik űzőbe. Alig érnek el valamit, máris más után kapnak. Így hajszolja őket a birtokvágy. Ezáltal szabadságuknak mind újabb darabkáját veszítik el, az élvezet pedig egyre illékonyabb és üresebb lesz. Végül elérik a pontot, melyről Goethe ezt mondja Faust-jában:

De van-e étked, mely jól nem

lakat?

Van-e nyughatatlan vörös

aranyad,

Mely higanyként szalad szét

kezedben?

Játékod, ahol nyerni lehetetlen?

Leánykád, kinek míg hozzám

simul keble,

Szeme máris szomszédomra

csillan?

Megvan-e a becsület szép isteni kedve,

Mely akár egy meteor, elillan?

Minél inkább meg akarjuk tartani az élvezet céljából oly fáradságosan megszerzett anyagi és szellemi tulajdonunkat, annál erősebben meg kell tapasztalnunk, hogy mindent újra elvehetnek tőlünk.

Faust, az igazságkereső prototípusa a következő szavakba öntötte ezt a felismerést:

„Örömről szó sincs. A kábulatnak (mámornak) szentelem magam, a legfájdalmasabb élvezetnek…”

A mértéktelen élvezet fájdalmat és szenvedést szül. Ezzel csaknem mindenki szembesült élete folyamán. Ha valaki elegendő ilyen tapasztalatot élt át, akkor kiutat keres ebből a dilemmából. Ám ha a másik végletbe esik, és távolságot tart az őt körülvevő világtól, akkor egy idő után rádöbben, hogy ez éppoly kevéssé jelent valódi megoldást. Mert jóllehet az aszkézis és az önsanyargatás lemondást sugall, mégsem szabadít meg az anyag szorításából, csupán az élvezetszenvedély szélsőséges ellenpólusát alkotja. Az ember ettől még ugyanúgy az érzékek foglya marad.

Korunk erősen próbára tett embere minden bizonnyal világosan tudatában van ama szükségszerűségnek, hogy az anyag ingereivel szemben tudatos távolságot hozzon létre. De hogy lehet elérni ezt a távolságot? És hogy élvezhet valaki bármit is anélkül, hogy szenvedés ne járna a nyomában? Ezzel a problémával mindenki szembesül, függetlenül attól, hogy gazdag vagy szegény, beteg vagy egészséges, boldogtalan vagy elégedett. Aki azonban abban a helyzetben van, hogy elengedjen minden fölöslegest, mindazt, amire nincs igazán szüksége, az megtapasztalja, hogy egy nyitott tér keletkezik, amelyet egy magasabb, másfajta vágyakozás tölthet majd be.

A szívben akkor ugyanis új öröm születik. Benső élvezet, mely összehasonlíthatatlan a külsővel. Valaha Szókratész beszélt a benső örömnek erről az ajándékáról, midőn átment a piacon, és nagyon „élvezte”, hogy az ott kínált áruk egyikére sincs szüksége. Szabadnak érezte magát tőlük, nem köthették őt, mert tudatát nem voltak képesek uralni. Élvezte a belső szabadságot, amit senki se vehet el tőle; azt, hogy képes elengedni és nevetni. Az anyagi dolgoknak semmilyen szükségét nem érezte, vágyakozása már nem arra irányult. Aki egyszer megtapasztalta, hogy ami a világban elérhető, az nem több szép látszatnál, az bármiféle kényszer nélkül képes annak a múlhatatlan birtoknak az elnyerésére irányulni, amely örökségként várakozik benne. Ekkor már tulajdonképpen nem is birtokról van szó, hanem benső létállapotról, csendes örömről.

Ez csak akkor jön létre, ha az igazságkereső mindent elengedett, ami korábban jelentőséggel bírt számára, és életcélja nem a saját kielégítése, hanem teremtménytársainak a szolgálata.

AZ ÚJ ÉRZÉKSZERVEK FELÉBREDÉSE

Ez a csendes öröm az „élvezet” vallásos dimenziója. A külső vágyaktól eloldódott ember számára ekkor áttetszővé válnak a dolgok. Hátterük minden benne rejlővel együtt lassanként kivilágosodik és egyértelművé válik. Az ilyen ember már nem hajszolja a dolgokat, hanem látja őket maga mellett elvonulni, anélkül, hogy árthatnának neki. Pedig korábban szakadatlanul rátámadtak és ide-oda hányták-vetették.

Egy ilyen „élvezet”, az elengedés képességének élvezete a lélek ama mély vágyakozásából születik, hogy egyesüljön teremtőjével. Az igaz birtok után sóvárog, az isteni világban őt joggal megillető hely után, melytől a földi kívánságok megbéklyózó hálója visszatartotta.

Az igazi lényeg és az igazi élet utáni eme mély vágyakozás végül magasabb értelemben teljesedik be. Ami a törekvő embert eleinte még megláncolta, az szabadsággá változik. Elengedése birtokká válik, legmélyebb vágyakozása pedig a legmagasabb beteljesedéssé.

Eckehart Mester mondta, hogy csak az birtokolja valóban a világot, aki elengedte. Aki tudatosan megtanulja az elengedést, teret engedvén így valami új számára, aki ismeri eme új szabadság élvezetét, abban új érzékszervi képességek fejlődnek ki, melyek benső életét összekötik az emberiség eredeti létállapotával – az Isten birodalmában lévő élettel. Ezek az új érzékek már nem az élvezetre irányulnak, hanem az isteni világban való szolgálatkészségre.

Kétféle küzdelem a jövőért

MIKOR PEDIG AZ OLAJFÁK HEGYÉN ÜL VALA, HOZZÁ MENÉNEK A TANÍTVÁNYOK MAGUKBAN, MONDVÁN: MONDD MEG NÉKÜNK, MIKOR LESZNEK MEG EZEK? ÉS MICSODA JELE LESZ A TE ELJÖVETELEDNEK ÉS A VILÁG VÉGÉNEK? ÉS JÉZUS FELELVÉN, MONDA NÉKIK: MEGLÁSSÁTOK, HOGY VALAKI EL NE HITESSEN TITEKET. MERT SOKAN JŐNEK MAJD AZ ÉN NEVEMBEN, AKIK EZT MONDJÁK: ÉN VAGYOK A KRISZTUS; ÉS SOKAKAT ELHITETNEK. HALLANOTOK KELL MAJD HÁBORÚKRÓL ÉS HÁBORÚK HÍREIRŐL; MEGLÁSSÁTOK, HOGY MEG NE RÉMÜLJETEK, MERT MINDEZEKNEK MEG KELL LENNIÖK. DE MÉG EZ NEM ITT A VÉG.

(MÁTÉ 24:3-6.)

A Szentírás részleteit gyakran lehet kétféle módon olvasni: szó szerinti és szellemi értelemben.

A fenti idézetet is – melyben Jézus az olajfák hegyén tanítványai körében ül – lehet egy eseménynek tekinteni, mely a világ valamelyik részén egy bizonyos időpontban történt. Ugyanakkor azonban a saját bensőnkbe is tekinthetünk, és ekkor ezt egy nagyon személyes üzenetnek is felfoghatjuk, amely az önmegvalósításhoz vezető saját gnosztikus ösvényünk bejárására vonatkozik. Az első esetben arról kérdezik Jézust a tanítványai, hogy milyen lesz a világ vége, és mikor jön el. Miről ismerhetjük fel a te újraeljöveteledet? Válaszában Jézus óva int az olyanoktól, akik Krisztusnak adják ki magukat, hogy félrevezessék az embereket. A kérdezőknek nagyon vigyázniuk kell, nehogy bedőljenek nekik. Továbbá „háborúkról és háborúk híreiről” fognak hallani, de ez még nem a vég.

Mindez nem hangzik különösebben megnyugtatóan. Ugyanakkor nem is meglepő. Mert még ha mindnyájan mégoly békeszeretően szeretnénk is egymással élni a földi életet, akkor is állandó küzdelem és viszály jellemzi. Hiszen kivétel nélkül azzal növünk fel: „Védd magad! Ne légy gyáva! Ne hagyd, hogy elvegyék a kolbászt a kenyeredről!” Ezek olyan tanácsok, melyeket gyerekkorunktól kezdve hallunk. Ez jogos is – mondhatnánk –, mivel az élet oly sokféle küzdelem elé állít bennünket: a mindennapi kényérért való küzdelem elé, a helytállásért, az önérvényesítésért való küzdelem elé, a győzelemért vagy mások utoléréséért való küzdelem elé. A társadalmi élet tele van ezekkel! Ez egy állandó harc, melyet mindenki mindenki ellen vív, a makacs konkurenciaharcoktól kezdve a felkorbácsoló sportviadalokig, és az ember mindenhol találkozik egy ellenféllel.

A jövőért folytatott harcban is van ellenfél? Az ember a legkülönbözőbb módon kiszínezheti jövőjét, és közben majd’ szétpukkan az idealizmustól. Törekedhet egy jobb sorsra saját maga, országa vagy egy embercsoport számára. Fáradozhat bizonyos betegségek leküzdéséért, vagy megpróbálhat minden fegyvernek és fegyverkezésnek megálljt kiáltani. Korszakunkban számtalan próbálkozás történik arra, hogy a világot és a környezetet megmentsék a rablógazdálkodástól és a hanyatlástól. Erre ezer különböző lehetőség létezik. Kicsoda vagy micsoda akkor az ellenség?

Bármilyen nemes legyen is a cél, amelyért egy ember küzd, a társadalom tele van ellentétes érdekekkel. Minden egyes idealista küzdelem előbb-utóbb ellenállásba ütközik. A történelem újra és újra azt igazolja, hogy minden olyan kísérlet, amely valami jóra irányul és azt akarja elérni, végül mindig „háborúba és háborúk híreibe” torkollik.

Ebből a szempontból tekintve Jézus fent idézett kijelentése voltaképpen nem sok újat tartalmaz, és egészen biztosan nem a jelen korszakunk számára, amelyben a médiák különböző formákban – egészen a legborzasztóbbakig – naponta tálalják fel számunkra a „háborúkat és háborúk híreit”.

Akkor hát hogyan is néz ki a jövőért folytatott harc spirituális értelemben?

Ez a küzdelem túlhalad a dialektikus világot jellemző állandó kikelet, virulás és hanyatlás cikluson. Olyan jövőre irányul, amelyben az ember örökre búcsút vesz a földi élet mindenféle nyüzsgésétől és tolongásától. Ekkor egy olyan létállapotra törekszik, melyben az ember – és hosszú távon tekintve az egész emberiség – megszabadul minden béklyótól és csalóka illúziótól, amely mai létformánknak még elengedhetetlen tartozéka. Ebben a másik létállapotban az ember a földi élet minden vesződségének búcsút mond. Aki emellett dönt, annak is lesz dolga „háborúval és háborúk híreivel”, de teljesen más módon.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, fel kell tennünk magunknak azt a kérdést, hogy mi az a mozgatórugó, ami minden ilyen jövőért folytatott harc mögött áll. Ez a mozgatórugó az alapvető békétlenség. Az ember nem él összhangban a valódi lényével. Békétlenségben él önmagával. Ezen kedélyállapot mélyebb okát az Egyetemes Tanban részletesen megmagyarázzák.

Az ember szívében egy isteni szikra rejlik. Ez a vevőállomása azon sugárzásoknak – az Egyetemes Tan itt Krisztus-impulzusról beszél –, melyeket az isteni természetből bocsátanak a dialektikus életterületre. Emögött az a szándék húzódik meg, hogy felébressze az embert, és felszólítsa, hogy térjen vissza arra a területre, ahonnan az emberiség eredetileg származik. Ezek az impulzusok nyugtalanítják az embert. Arra ösztönzik, hogy más, jobb és békésebb életkörülményekre vágyódjon.

Ezeket a jeleket azonban már régóta nem értelmezik helyesen. Ez sodorja az embert önmagával szembeni nyugtalanságba. A Krisztus-impulzusokat elhajlítja a fennálló társadalom megváltoztatására, betegség leküzdésére, környezetvédelemre vagy hasonló dolgokra való törekvés irányába. Ez érthető, hiszen a világban lévő összes baj – és ezekből van bőségesen – közvetlenül a szemünk láttára zajlik. Akinek az az ötlete támad, hogy segítenie kell a világnak és embertársainak, az először arra tekint, ami helytelenül folyik, és először javulásért száll síkra. Ebben sincs semmi kivetnivaló, mert a szükség nagy, és sok formája van. Aki síkraszáll az ínség csökkentéséért és a visszás állapotok leküzdéséért, az mindenesetre olyan ember, aki arról tanúskodik, hogy van szíve. Éber marad és tevékenykedik, nem réved önelégülten és öntelten maga elé. Ezenkívül ezen az úton sok tapasztalatra tesz szert, melyek a dolgok végességének és korlátozottságának felismeréséhez vezetik. Ekkor belülről ismerheti fel, hogy itt „minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme!” (Préd. 1:14). A földön minden az ellenkezőjére fordul. A Tökéletes élet evangéliumában, a 37. fejezetben mondja Jézus: „Boldogok, akik sok tapasztalatra tettek szert, mert ők a szenvedés révén tökéletesekké válnak”.

Aki azonban sok életen át elegendő ilyenfajta tapasztalatot gyűjtött, az a jeleket – melyeket az isteni szikra fogad be – egy adott időpontban arra a felismerésre fordítja le, hogy a dialektikus életszféra nem az ő (és embertársai) számára elrendelt élettér. Ráeszmél, hogy neki és vele együtt mindenki másnak vissza kell térnie a számára elrendelt életterületre. Aztán teljes erőbedobással nekilát a visszaút bejárásának, mert belátta, hogy ez az egyetlen, valóban megszabadító lehetőség.

Mi módon száll síkra ezért? Énelhalás által. Felkészül a hazaútra azzal, hogy elfogadja ezt a visszautat, és ezt életvitelével mások számára is egyértelművé teszi. Mert ha a Krisztus-impulzus – amely az isteni szikra által válik hatásossá – nyugtalanítja az embert, és aztán keresésre ösztönzi, akkor ez a szikra végül növekvő új lélekké válik: új tudattá, újszülött Jézussá. Ettől a Jézus-tudattól vezérelve járja az ilyen ember folyamatszerűen a visszatérés ösvényét. A természet-én átadja magát a Krisztustermészet önvalójának. Jézus megindítja a változást a jelöltben, és elhívja tanítványait – a tizenkét pár agyideget, mely az ember egész életrendszerét irányítja és ellenőrzi.

Az énelhalás lassú folyamatában – melyet a Katárok endúrának neveztek – az én aláhanyatlik Jézusban, az Úrban.

Aki így járja az utat, az a cikk elején lévő idézet szellemi értelemben vett megértésére is képes. Saját útját ismeri fel benne. Azt a sóvárgást tapasztalja benne, ahogy ő maga is lesi az „Úr érkezését a felhőkben”. Személyiségrendszerének „tanítványai” pedig ezt kérdezik: „Mikor lesz ez? Miről lehet felismerni az eljövetelt?”. Mire Jézus először óva int a tévútra vezető, hamis Krisztusoktól. Másképpen kifejezve ez azt jelenti, hogy a jelöltnek rendkívül alaposan felül kell vizsgálnia magát, nehogy valamiféle eufórikus lelkiállapotot véljen Krisztus újraeljövetelének.

Rendkívül ébernek kell lennie, és nem szabad, hogy elragadtatásba essen. És… saját lényében fog „háborúkról és háborúk híreiről” hallani. Belső ellenfele az aurikus lény, aki továbbra is uralni akarja a mikrokozmoszt, minden erejével szembeszáll vele, mindent bevet, amit ősidők óta tapasztalatként és ellenálló erőként összegyűjtött.

Kételyeket támaszt: Ki is vagyok én tulajdonképpen? Mit csinálok én itt? Felszít hirtelen fellobbanó vágyakat, melyekről azt hittük, hogy már régen legyőztük őket. Rettegés, félelem és aggodalom az eszköze. „Vajon jól van-e így? Ha nem lesznek hamarosan látható jelei előrelépésemnek az úton, akkor … és … hogyan fogják a többiek megítélni próbálkozásaimat?”

Így kell a jelöltnek felvennie a „harcot a jövőjéért”. Bátran szemébe kell néznie ellenségének, és megingathatatlanul rá kell bíznia magát a benne lévő Jézusra, az észnek és saját belső ellenségének mindenféle ravaszságán, cselszövésén és tőrbecsalásán átjutva. Aztán visszavonhatatlanul eljön a pillanat, amikor a belső harc véget ér. Az ellenfél meghátrál. Aki így harcol, az azt is megtapasztalja, hogy nincs egyedül. Sokan mennek vele együtt. Ezáltal összeadódnak az erők, és küzdelme által utat tör a számtalan keresőnek, aki utána jön. Így terem számos gyümölcsöt a jövőért folytatott spirituális harca – többet, mint amennyit az ember valaha is megálmodhatott volna.

Ki mozgatja a marionett-zsinórt?

VOLTAK MÁR ÖNÖK MARIONETT-SZÍNHÁZBAN? A MARIONETTEK OLYAN BABÁK, MELYEKET EGY BÁBJÁTÉKOS MOZGAT A FEJÜKHÖZ, KEZÜKHÖZ ÉS LÁBUKHOZ ERŐSÍTETT VÉKONY, HOSSZÚ ZSINÓROK HÚZGÁLÁSÁVAL. EZÁLTAL AZT A BENYOMÁST KELTIK, HOGY A BABÁK MAGUKTÓL TUDNAK MOZOGNI. A NÉZŐK SZÁMÁRA EZ A VALÓSÁG.

A bábjátékos a nézők számára nem látható, és a zsinórokat alig lehet észrevenni. De még ha jól láthatók lennének is, nem figyelnének rájuk, mivel a figyelem a cselekvésre irányul. Felnőttként tudtam meg, hogy miként működik egy ilyen marionettszínház. Ekkor történt valami különös.

Az előadás alatt a velejáró mindenféle szokásos bonyodalom és tréfálkozás, az események nyomon követése, keresgélés és találgatás, nevetés és sírás közepette a játék és valóság egybefolyt.

Mikor ismét az utcán voltam, láttam, hogyan özönlenek mellettem az emberek. Sokan közülük siettek, mások kényelmesen ballagtak. Tarka, változatos kép volt. Olyan kép, mely szabad akarattal rendelkező embereket ábrázol egy szabad országban. És mindegyiküknek megvolt a maga célja, amely felé tartott.

VALAKI MOZGATJA A ZSINÓROKAT

Ekkor egyik gyermekem megkérdezte:

– Hogyan tudtak a babák olyan szabadon és könnyedén mozogni, pont úgy, mintha valóban élnének?

Én pedig elmagyaráztam:

– A babák zsinórokon lógnak, melyekre nem figyelünk, mert nagyon vékonyak, és mert a hosszan tartó látvány miatt hozzászokunk. A zsinórok erősen össze vannak kötve egymással, és persze van ott valaki, aki olyan ügyesen huzigálja őket, hogy minden, amit a babák csinálnak, valódinak fest.

Rendkívül eredeti, de szerencsére csak játék!

KI A RENDEZŐ?

Még mindig özönlöttek mellettünk az emberek, semmi sem változott. És mégis egyszerre csak úgy tűnt, mintha ők is zsinórokon lógnának, igen, mintha engem is egy ismeretlen kéz tartana és irányítana. Mintha én is, és minden „szabad” ember is nem lennénk mások, mint – marionett-figurák!… Na de ki a rendező, aki kiosztja nekünk a szerepeket? Világosan éreztem, hogy mindenki a szerepét játssza. Az emberek a Föld bolygót színpaddá alacsonyították. Színhely az kezdettől fogva volt elég, a díszletek mindig gyorsan és tetszés szerint kicserélhetők: komédiához, tragédiához, hősi eposzhoz, szerelmi románchoz, gyilkossághoz vagy szatírához illőre. A nagyérdemű közönség mindenféle ízlése számára akad valami.

Na de ki a közönség? Mi. Mindnyájan egyszerre vagyunk színészek és nézők! Mint a marionettszínházban, szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a zsinórokat, elfogadjuk a látszatot. Teljes intenzitással követjük a játékot. Meghatódunk, felháborodunk, olykor unatkozunk: aztán egy másik színhelyre irányítjuk figyelmünket. A végén pedig mindig tapsolunk, így tartjuk lendületben az önámítás és színlelés nagy játékát.

MAGA AZ ÉLET TÁNCOLTATJA A BABÁKAT

Saját zsinórainkon kapálódzva azonban mi is éppoly szívesen „táncoltatjuk a babákat” mézeskaláccsal hízelegve, vagy korbáccsal kényszerítve.

– Ugyan – mondják majd erre – nem túlzás ez egy kicsit? Mézeskalács, az csak-csak. Na de korbáccsal? Mint egy állatidomár?

Igen, mint egy állatidomár. Úgy, mint ahogy rajtunk is egy láthatatlan állatidomár uralkodik.

Lassacskán megsejtjük ezt, védekezünk, tiltakozunk. Na de mi haszna – ki az, aki szívesen néz szembe az igazsággal, nem hagyjuk-e inkább elvakítani magunkat a szép ámítástól, mikor olyan finom az a mézeskalács!…

És ekkor mintha egy kötést vettek volna le a szememről. Hát honnan jöttek mindezek a gondolatok? Vajon ezek is csak az eljátszandó szerepek egyikét jelentették? Egyiket a sok közül? Vagy egy teljesen más világ láthatatlan rendezőjétől származtak? Olyan hang volt, amely fölött a bábjátékosnak nem volt hatalma?

A világszínház marionett-figurái össze vannak kötve a bábművésszel a fejükhöz, kezükhöz és lábukhoz rögzített huzalokon keresztül. Mint a marionett-figurák, úgy lóg minden ember az őt körülvevő aurikus térben. Minden, amit egy ember akar, kíván, érez, gondol és tesz, az feljegyzésre kerül ebben az égboltban és megőrződik a mikrokozmosz következő lakója számára. Ez a „történelemkönyv” minden egyes ember bábosa. Ő határozza meg, hogyan gondolkozzon, érezzen és cselekedjen valaki. Amíg az emberben nem tudatosodik ez a tény, addig ő is készségesen együttjátszik – pontosan úgy, mint egy marionett-baba. De ha eljön a pillanat, amikor az emberi kötöttség valósága tudatossá válik, akkor megváltozhat valami. És ez az a pillanat, amelyre a Teremtés vár!

Rögeszme és valóság

AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁNAK AZ A FELADATA, HOGY MINDEN, EREDETI LÉLEKVILÁGRA SZOMJAZÓ EMBERT VISZ-SZAVEZESSEN ABBA A BIRODALOMBA, AMELYBŐL A TÁVOLI MÚLTBAN KIBUKOTT. A SZELLEMI ISKOLA EZÉRT A FIGYELMET A MOZDULATLAN BIRODALOMRA IRÁNYÍTJA, HOGY MEGERŐSÍTSE AZ EREDETI LÉLEKÉLET UTÁNI VÁGYAKOZÁST; UGYANAKKOR MEGKÍSÉRLI, HOGY ELMÉLYÍTSE A BELÁTÁST A BUKOTT VALÓSÁG VILÁGÁBA.

A VILÁG BUKOTT VALÓSÁGA

A bukott istengyermek a haláltermészetben nincsen otthon. Ezért beszél a Szellemi Iskola arról az ösvényről, amely a haláltermészetből az eredeti lélekvilágba vezet. Ugyanakkor nem csak beszél róla, hanem az Iskola élő testében jelenlevő gnosztikus világosságerő segítségével mindenkit abba a helyzetbe hoz, hogy be is járhassa ezt az életre vivő ösvényt. Szeretnénk elmélyíteni az Önök belátását abba a világba, amelyben most élünk, hogy a „rögeszmét”, amelyben mindnyájan élünk, mélyen felismerhessék. Ez a felismerés erősítse meg Önöket, hogy a megszabadulás útján tovább tudjanak haladni!

Ha közelebbről megvizsgáljuk gondolat-életünket, akkor felfedezzük, hogy az, ellentétben például vágyéletünkkel, sohasem tud nyugalomba jutni. Gondolataink szakadatlanul minden irányba száguldoznak. Gondolatéletünk egyetlen kaotikus mozgás, míg az eredeti lélekvilágban éppen hogy tökéletes egység uralkodik. Mi, akik Isten birodalmából lebuktunk, nem ismerjük az egységet. Aki a mindenséglényből kiszakítja magát, az elveszíti a mindenségtudatot, az Istennel való egységet. Kaotikus gondolkodásunk következményei több mint ijesztőek. Azért vagyunk Istentől elválasztva és a világegyetem egy meghatározott részébe bezárva, nehogy az egész világmindenségben meggyújtsuk a „szentségtelenség haragját”, ahogyan Jakob Böhme nevezte. Mi, bukott lények, saját bűnösségünk következményeit nyögjük. Állandóan szembesítenek minket vétkes életünk következményeivel.

MINDEN HELYZET EGY GONDOLATOT IDÉZ FEL

Tekintsük át egyszer azt a helyzetet, amelyben vagyunk: magányosság, bánat, féltékenység, kimerültség, lázas aktivitás, erőteljes szenvedély, ostobaság, őrület, felszínesség, nagy félelem, nagyképűség, materializmus, vallásos pillanatok, gnosztikus pillanatok, a nyugalom ideje, a betegség ideje. Minden pillanatban új helyzetet élünk át, és mindegyik helyzet során egy új gondolatsorozat keletkezik.

Ha tehát gondolatéletünkkel foglalkozunk, kétségtelenül meg fogjuk tapasztalni a gondolatok játékának hiábavalóságát is. Már megszoktuk gondolatéletünket. Normálisnak tartjuk, holott nagyon is abnormális. Tulajdonképpen nyugtalanítania kellene bennünket, mivel az egész emberiség gondolatai felelősek azért a világrendért, amelyben élünk.

Talán tudják, hogy a gondolatok tárgyak, az agy fény-felvillanásai. Ezek a fénysugarak nagyon finom szubsztanciából álló vegyületek, melyeket nagyon érzékeny műszerrel mérni is tudnánk. Ezért azt mondhatjuk, hogy a gondolatok tárgyak, anyagi formák, azonban jellegük és összetételük lényegesen finomabb a durvaanyagi testünknél. Ha tehát a gondolatok tárgyak, melyeket mi magunk teremtünk, akkor az is érthető, hogy saját környezetünket mi magunk teremtettük magunknak, és mi adtunk konkrét formát neki.

Manapság, amikor az elfajulás betegség formájában terjed az egész világon (pl. a sertés- és marhapestis Hollandiában, Belgiumban és Nagy-Britanniában) nem nehéz felismerni, hogy az ember és az állat átlépett egy bizonyos határt. Kétségtelenül örvendetes, hogy ez sok embert tölt el aggodalommal, de hogy ez valóban segít–e, az kérdéses. Még mindig ugyanannyi sertés- és marhahúst esznek, és a sertések és marhák száma a tömeges megsemmisítésük ellenére sem csökken. Az állathoz és emberhez egyaránt méltatlan tenyésztési eljárások és pusztítások zavartalanul folytatódnak.

RÁKOS DAGANATA VILÁGEGYETEMBEN

Ezért nagy biztonsággal megállapíthatjuk, hogy világunk nem Isten alkotása. A bukott emberiség maga alkotott egy olyan világrendet, amely tulajdon gondolatainak játékaival van összhangban, és ezeknek a következménye. Gondolati játékainkkal minden másodpercben a világ karbantartásán fáradozunk, és ez a játék az alapvető, eredendő bűn, a szent alkotóerővel való visszaélés.

Minden gondolatfelvillanásnak határozott jellege van, és a „hasonló hasonlót vonz” törvényének megfelelően hasonló jellegű gondolatvetületekkel kapcsolódik össze. Így keletkeznek a különböző gondolatfelhők, melyek mindegyikének megvan a saját színe és rezgése. Mindezek együtt zavaros formákat, a „káoszt” képezik, mely az egész emberiség gondolatvetületeinek az eredménye. A gondolatok szakadatlan termelése miatt egy meghatározott légköri állapot keletkezik, melyen belül úgy fejlődik ki a világ, mint a világegyetem testében lévő valamely rosszindulatú daganat.

Az eddig megbeszéltek alapján tehát könnyen el tudják képzelni, hogy mi történik a lények egy olyan csoportjával, akik az isteni mindenségtudattól elváltak, és a világegyetem egy meghatározott részében fejezik ki magukat. Egy ilyen csoport már nem fogja tudni magát kifejezni az eredeti életterületen, ahol korábban élt. Úgy lesz kivetve belőle, ahogyan az élő szervezet taszítja ki magából az őt károsító idegen testet. Ezért az, amit az ember bukásának nevezünk, egyáltalán nem is olyan képtelenség, mint amilyennek tűnik. Látjuk tehát, hogy egy ilyen kiszakadás, kitaszítódás valójában minden pillanatban megtörténik. Ez a minőség fenntartásának őstörvénye. Így igazolható tudományosan a bukás lényege. A kitaszított organizmust olyan helyre vezetik, ahová törvényszerűen illik, és ahová való.

A KITASZÍTÁSNAK ELFAJULÁS A KÖVETKEZMÉNYE

Egy másik törvényre is ráirányítjuk figyelmüket, az elfajulás törvényére. Ha egy vétkes monádot eltávolítanak eredeti életterületéről, akkor megkezdődik számára az elfajulás. Az eredeti személyiség, a monád eredeti kifejeződése, nem tudja fenntartani magát. A személyiséget eloldják az eredeti életterületről, és ezáltal elfajul. A monádot kiürítik, vagyis „üresen” bocsátják el, ahogyan az ezoterikus jelképrendszerben kifejezik. Csak az eredeti vetőmag-atomok maradnak vissza.

Minden természeti birodalomban az elfajulás hasonló jelenségeit látjuk kifejlődni. Ha a termőföldet nem művelik meg, akkor elfajul. Ha az ember, az állat és növény már nem tud táplálékot vagy meghatározott tápanyagot felvenni, akkor náluk is jelentkezik az elfajulás. Hasonlóan, a monádikus elfajulás vagy kiürülés típusát is tudományosan meg lehet állapítani.

Ily módon a monádok számára egy új környezet és egy új, egy másik megnyilvánulás alakul ki. Így tudományosan elutasíthatatlanul megállapíthatjuk, hogy az ember és a világrendje dialektikus. Egyik sem foglaltatik benne az Istentervben. Éppen úgy tudományosan elutasíthatatlanul megállapíthatjuk, hogy a bukott monádoknak szükségszerűen vissza kell térniük az eredeti lélekvilágba.

A KITASZÍTOTT MONÁDOK KIÜRÜLNEK

Vonjuk le most a következtetéseket. A kitaszított monádok egy csoportja (itt tehát önkitaszításról van szó) kiürítve találja magát a világegyetemben. Ez a csoport –

a fent leírt módon – egy bizonyos légkört teremt maga körül, jellegével és életállapotával összhangban, és sorsa révén arra kényszerül, hogy ezt a légkört fenntartsa. Ebből a légkörből egy egész világrend fejlődik ki. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy az összes ásvány, növény és állat – egyszóval az egész természet – mai formájában a bukott monádok és alformáik gondolattevékenységének a következménye.

Érthetően, átfogó kutatásra lenne szükség annak megállapítására, hogy mely gondolatfelhők felelősek bizonyos jelenségek kifejlődéséért a szerves és a szervetlen természetben. Erről azonban nem lehetséges egy, csak valamelyest is teljes áttekintést adni. Elégedjünk meg ezért néhány példával. Az élő természetben az eredeti emberi vágyakozások a növényi birodalomban fejeződnek ki, az elválasztottság érzése az önfenntartással, mint következményével együtt az ásványbirodalomban, az emberi szenvedélyek az állatvilágban, az emberi abnormitások pedig az elementálok birodalmában.

Továbbá azt lehet mondani, hogy minden birodalomban biológiai szempontból nézve mind a szükségszerű, mind a fölösleges jelen van. A fölösleges megtámadja a biológiailag szükségszerűt, és állandóan harcban áll vele. Minden természeti birodalomban ádáz küzdelem tombol az építő és a lebontó erők között.

A hetedik kozmikus terület nagy térsége, amelyet az istenek kertjének nevezünk, egykor, a megnyilvánulás pirkadata előtt egyetlen végtelen sötétség volt a megalkotatlan, a káosz értelmében, amelyet a Szentírás a „mélységnek” is nevez.

Ebben a sötétségben csak az élet vize volt meg, a kozmikus gyökérönállóság, Abraxas, vagyis a tér tulajdonságai. Amikor a teremtés napja eljött, akkor a szent világosság felemelkedett a sötétségből, a kozmikus gyökérönállóság tulajdonságai szabaddá váltak, és a sötétség természetéből különböző természeti erők váltak ki, melyeket Hermész isteneknek vagy rektoroknak nevez.

A még alaktalan tér egész területén hét erő, hét sugárzás vált felismerhetővé és láthatóvá, a mindenségi megnyilvánulás Hétszellemének hét sugara. Ezek révén áll kapcsolatban Isten, a Logosz a teremtésével és teremtményeivel. És a Hétvilágosság sugarainak befolyására fejlődött ki az egész alkotás a maga határtalan sokféleségében és formagazdagságában, a színek és formák lenyűgöző játéka, miközben a teremtés lélegzete által szabályozott mindenséget isteni szellemsugárzások keringése tartotta mozgásban. A bolygói erők, a rendszerükben lévő bolygói szellemek saját erejükből hozták létre azt, amivel megbízták őket. És így alakultak ki például a mi bolygónkon a különböző természeti birodalmak. Mindebben pedig, bármennyire különböztek is formájukban, benne foglaltatott az újjászületés vetőmagja. Mert a mindenütt alakuló életben – melyet az egyetemes szellemsugárzás tart fenn – mindennek, ami az isteneknek ebből az óriási kertjéből származik, fel kellene ébrednie abban az elsődleges elvben, amelyből egykor származott, vagyis magából az Egyetemes Szellemből.

A bukott ember megtapasztalja a létezés esendőségét. Az az élet, mely el van választva a mindenségtudattól, nem „élet”, hanem „állandó halál”, örökös meghalás.

A növényi birodalomban tehát emberi vágyak fejeződnek ki különböző módon. Ezeket az emberi vágyakat a biológiai szükségszerűség határozza meg: a gonoszság, ezoterikus magasztosság, szépség és negativitás. Gondoljanak például a táplálék utáni vágyra, mely egyebek között a gabonafélékben jut kifejezésre. A szépség utáni vágy a virágokban, növényekben, fákban és gyomfélékben fejeződik ki. Továbbá felhívjuk a figyelmüket arra, hogy a fa ezoterikus nyelven a felfelé törekvő, megszabadulást kereső ember jelképe. A tölgy a germánoknál és a druidáknál szent fa volt. A Szent Szellem az ótestamentumi alakok egyikének Mamre tölgyerdeiben jelenik meg. Gondoljanak Libanon cédrusaira, melyekből Salamon temploma épült! Gondoljanak a „rózsára” és a „lótuszvirágra”!

Mihelyt a vágyakozás akaratba vagy szenvedélybe csap át, a növényi birodalom észrevétlenül az állatiba megy át. Ez a birodalom biológiailag szükségszerűvé vált, hogy a növényi birodalom szélsőségeit semlegesítse. Az ember közvetve megteremtette az állatot, hogy meg ne fulladjon a gyomnövények és az ősidők óriási növényei közt. A nyüzsgő állatvilág azért jött létre, hogy uralkodjon a növénybirodalmon, és azért is, hogy az egyik állatfajt sakkban lehessen tartani a másik segítségével. Mint ahogyan Önöknél az egyik gondolat harcol a másikkal – például a félelem gondolatával –, éppen úgy a természetben is szörnyű háború tombol.

Az emberiség rettenetesen erőszakos gondolatai megmutatkoznak a harapó, szúró és faló rovarok nagy számában, valamint a ragadozó vadállatokban. Az Élet Szerzete az ilyen gonosz gondolatok termékeit – melyek gondolatfelhőket képeznek – többnyire lakatlan helyekre üríti ki, hogy ezzel is – amennyire csak lehetséges – védje az emberiséget saját gonoszságától.

Ha gondolatfelhők képződnek, akkor étert vonzanak magukhoz; visszatükröző étert, hogy mentális erővonalakat képezzenek, fényétert az elevenítésre, életétert a forma megteremtésére és kémiai étert a forma megnyilvánítására. Így az egész természet mind okaiban, mind következményeiben magából az emberiségből magyarázható, mert amit az ember megelevenít, az az egész természetben megnyilvánul.

AZ ALACSONYABB BIRODALMAK NEM RÉSZEI AZ ISTENI TEREMTÉSNEK

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája teljesen elutasítja azt az exoterikus tant, amely szerint az alacsonyabb birodalmak úgy, ahogyan ismerjük őket, olyan élethullámok, melyek Istenben, vagyis az eredeti életben benne foglaltatnak.

Ellenkezőleg, ezek az alacsonyabb természeti birodalmak annak a gondolattevékenységnek a következményei, melyet a monád és világrendje fejt ki. Ha a vétkes monádok az eredeti hazába visszatérnek, akkor ezek a birodalmak is el fognak tűnni.

Logikus, hogy a bukott emberi birodalom biológiai szükségben van, egy létszükségben, hogy ebben a helyzetben segíteni kell neki, és hogy az Élet Szerzete a bukott emberiség mellé áll, mert a bukott ember elveszett istengyermek. És Isten segít neki, még bukottságában is.

Amíg csak léteznek bukott lények, addig a Szerzet segítsége is fennáll. A „segítség” biológiai szükségszerűség; a biológiai szükségszerűség azonban mindezek ellenére istentelen szükségszerűség.

Ismét szabad volt tehát betekintést kapnunk mai létterületünk valódi jellegébe. Erősítse meg ez a bepillantás azt a szilárd elhatározásunkat, hogy tovább haladjunk az ösvényen, mely az élethez vezet. Ha mi, akik az eredeti lélekéletre szomjazunk, járjuk az ösvényt, akkor jövevénnyé tesszük önmagunkat, idegentestté a földön, és ezért ez a föld el is taszít bennünket. Ilyen módon engedjük az őstörvényt az ellenkező irányban dolgozni.

Jan van Rijckenborgh

Vágyakozás a tökéletes életre

MINDENKI ÉRZI VAGY AKÁR TUDJA IS VALAHOL, HOGY KIBUKOTT A TEREMTŐJÉVEL, ISTENNEL VALÓ EGYSÉGBŐL. AZ EMBEREK A TENGEREN IRÁNYVESZTETTEN SODRÓDÓ HAJÓKHOZ HASONLÍTANAK. LETÉRTEK AZ EREDETI ÚTIRÁNYRÓL. AZ ÉLET TENGERE HOL VIHAROS ÉS TAJTÉKZÓ, HOL NYUGODT ÉS CSENDES; DE AZ UTAZÁS VALÓDI CÉLJA LEGTÖBBJÜK SZÁMÁRA SŰRŰ KÖDBE VÉSZ.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában négy szent eledelről beszélünk. Ezek a tulajdonképpeni építőelemek, melyek segítségével egy Istenhez ívelő hidat lehet megépíteni.

Ha Isten ideája az Atya-nézetből besugárzik az ősanyagba, ami nem más, mint a megnyilvánítatlan anyatérség, akkor egy szikra, egy lélekelv keletkezik. Egy isteni, teremtő gondolat indul ki az Atyából, összekapcsolódik az anyatérrel, és abban a pillanatban egy tűzfolyamat jön létre.

Ez a folyamat hasonló az embrió fejlődéséhez, hiszen ott is két princípium elegyéből keletkezik egy ember vagy állat. Ennek az eseménynek azonban pontos terv, eszme szerint kell végbemennie. Olyan erőknek kell rendelkezésre állniuk, melyek a helyes módon vitelezik ki a tervet. Az idea Istenből, az Atyából származik, kapcsolatba lép az isteni anyatérrel, ez meggyújt egy lángot, melyet a szent nyelvben léleknek vagy lélekelvnek neveznek. Ez természetesen még csupán egy kifejletlen lélekelv, a lélek azonban alapvetően már megszületett, és most már továbbfejlődhet.

Így atyáról, anyáról és gyermekről beszélhetünk. Ebből az együttműködésből származik mármost az a négy erő, amely a gyermek keletkezésének alapjául szolgáló teljes terv megnyilvánításához szükséges. Ezért beszélünk háromságról és négységről, vagy még inkább háromszögről és négyszögről, melyeket az örökkévalóság köre zár körül.

Az erők egyike egy tűzerő, melyet hidrogénnek is neveznek. A második erő az oxigén, mely az első elem lángra lobbantásához szükséges. Amilyen védetten fejlődhet az embrió az anyaméhben, úgy védelmezik az új lelket is. Egy hétszeres fejlődési folyamatban a lélekszikra körül egy test épül ki – nem húsból és vérből, hanem fényből álló test. Ez a test fényanyagból készül, és ahhoz, hogy fejlődhessen, két további erőre van szükség, melyeket szénnek és nitrogénnek hívunk. A szén ezen test építőeleme. Ez az az anyag, amely besűrűsödik és a lélekszikra körül testet alkot, a folyamat alapjául szolgáló építési terv szerint. A nitrogén pedig a késleltető tényező, mely az egész folyamatot az ősötletben megadott határokon belül tartja. A nitrogén a kitartás tényezője is, a teljes folyamat megvalósításáé. Ha a test valamely része elkészült, akkor a sejtosztódás folyamata lelassul, hogy határt szabjon a növekedésnek; a fejlődésfolyamat pedig a testnek egy másik részére összpontosul.

A BUKOTT ÉLETTERÜLET HELYREÁLLÍTÁSA

A négy isteni építőelemet a Szellemi Iskolában szent eledeleknek nevezzük, mivel az ember eredeti életterületéről származnak, és képesek is őt oda visszavezetni. Az a feladatuk, hogy a meggyalázott testet meggyógyítsák és megszenteljék. A világunkban található négy, azonos névvel illetett építőelem már semmiképpen sem hasonlítható a négy szent eledelhez. Ezek már nem szentelőek.

Az itt megbeszélt fejlődés végén következett be az az esemény, melyet bukásnak vagy bűnbeesésnek nevezünk. A teljesen kifejlődött lélek elfordult isteni atyjától, és az anyagra irányult. Beleszeretett az anyagba, és körülölelte. Ezáltal megváltozott a lélek fajtája és formája. A fényalak az idők folyamán egyre jobban besűrűsödött. Az építőelemeknek ezek után igazodniuk kellett a lélek életmódjához, és az eredeti szent eledeleket már nem lehetett tovább felvenni: ezek hozzáférhetetlenné váltak a durva anyagba ragadt emberiség számára. Ha korunk embere mai testével akarná minden további nélkül felvenni a szent eledeleket, akkor azon nyomban elégne. Ezért isteni kegyelem, hogy a négy építőelemet a mai emberhez igazított formában bocsátották rendelkezésére. Ezen megváltoztatott építőelemek nélkül az ember nem is létezhetne. A négy szent eledel tehát nap mint nap körülöleli az embert, közelebb van hozzá kezénél, lábánál; ugyanakkor tőle mérhetetlenül távol.

VÁGYAKOZÁS A TÖKÉLETESRE

Ami még megmaradt az eredeti mikrokozmikus területből, az a szívben lévő úgynevezett szellemszikra. A legtöbb embernél ez mély álomban nyugszik, másoknál emlékezésről, valami egészen más utáni vágyakozásról beszélhetünk: a tökéletes élet utáni vágyakozásról. Ez a vágy addig hajszolja az embert a világban, mígnem végül igazságkeresővé válik. Egy ember azért válik keresővé, mert Isten újra meg újra megérinti a szívében lévő szikrát. Ebben van feljegyezve az eredeti isteni fejlődésterv, az az idea, mely magán Istenen keresztül sugárzik ki. Az emberi szívben rejlő szikra bizony a legnagyobb csoda, mert ahogy a régmúltban e terv szerint alkották meg az isteni embert, úgy lehetséges ez ma is. A nagy akadály csak abban rejlik, hogy a legtöbb ember a szívébe vésett tervet már nem képes olvasni. Ez a szikra, ez az ősrégi atom, ez az ősatom teljesen hatástalanná vált, megmaradt azonban bennünk Istennel való érintkezési pontként.

Ebben a korban, mikor a fény és a sötétség egyre élesebben kirajzolódik, hatalmas erők fáradoznak azon, hogy ez az atom felébredjen, a szikra hatalmas lélektűzzé lobbanjon. Ebben az atomban ugyanis benne foglaltatik egy teljesen megtisztult, megújult mikrokozmosz kialakulása, és ebben a tiszta mikrokozmoszban lehet aztán az örök fényből felépíteni az embert. A Szellemi Iskola ezen folyamat elé állítja korunk keresőjét.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája birtokol ehhez egy élő testet, melyben a négy eredeti szent eledel rendelkezésre áll. Ez egy olyan műhely, ahol minden komoly kereső dolgozni tud saját magán, ahol minden ehhez szükséges segítség rendelkezésére áll. Először a szikrát kell aktívvá tenni, hogy magába szívhassa a Szellemi Iskola lélegzőterének tiszta fényerejét. Így az élő test elsősorban a hidat jelenti az eredeti világosságbirodalom és eme bukott világ között, melyben élünk, és amelyet dialektikának hívunk.

ÚJRA FELISMERNI AZ OLVASHATATLANT

Rendelkezésre állnak tehát azok az erők, melyekkel az új élethez vezető ösvény megépíthető és bejárható. Az építési terv olvasásának képessége azonban még hiányzik.

A fej, szív és kéz gyakran még a bukott világ mágneses szerkezetének rabja. Ezért a Szellemi Iskola megtanítja tanulóit e terv olvasására és gyakorlati kivitelezésére. Ezért is beszélünk iskoláról, mivel sokak számára a terv olvashatatlanná vált, és újbóli felismeréséhez pontos információk szükségesek.

Azáltal, hogy a kereső figyelmét újra meg újra erre a tervre irányítják, és így kirajzolódik annak élő szerkezete, a kereső képes saját szívében felismerni a tervet, amely betűről betűre, szóról szóra megvalósul a lényében. Szüntelen irányulás és odafordulás révén újra élni kezd az eredeti idea, és visszatükröződik a fejben.

A fej kezd valamit felfogni belőle, még ha csak torz kép formájában is. Így születik meg a belátás, ami a terv kivitelezésének munkaalapja. Mindaddig azonban, míg sötétség van bennünk és körülöttünk, továbbra is csak kormányos nélküli hajók vagyunk a viharos tengeren. A célt szem előtt tartva azonban belső iránytűnket ráhangolhatjuk a biztos kikötőre, ami annyit jelent, hogy most már konkrét eredményekkel is számolhatunk, mivel az új belátás megszabadító életcselekedethez vezet.

Így verik fel a hidat Isten és az ember között, így zárul a tátongó szakadék. Persze csak akkor, ha a vágyakozás annyira erős, hogy a kereső hallgatni tud a belső hangra, és alázattal belép a szent műhelybe. Sokan vannak a hivatalosak…, de legyőzik-e régi természetállapotuk ellenállását?

A terv tehát az ember szívében foglaltatik, és olvasása is megtanítható, de építeni aztán minden embernek magának kell! Minden egyes téglát saját képességei szerint kell kikalapálnia saját énje kőkemény anyagából. És hányszor kell majd a már befalazott téglát újra kiverni, mert nem felel meg az épület tervének, vagy rossz anyagból készült, vagy fordítva építették be! De aki kitart, az be is fejezi a művet! Ekkor pedig új ember, egy isteni világosságból előálló ember születik meg, a régi pedig alámerül a transzfiguráció csodájában…