Pentagram 1998/2

Az esszénusok szerzete

 

AZ ESSZÉNUSOK – VAGY ESSZÉNEK – OLYAN KÖZÖSSÉGET KÉPEZTEK, AMELY KÍVÜL ÁLLT AZ AKKORI IDŐK HIVATALOS VALLÁSÁN. NEVÜKET, MELYNEK JELENTÉSE JÁMBOR VAGY TISZTA, AZ ARAMEUS NYELVBŐL KÖLCSÖNÖZTÉK.

 

A BIBLIA NEM EMLÍTI ŐKET.

Az esszénusok körülbelül a Krisztus előtti II. századtól a Kr. u. I. századig az egész hajdani Palesztinát és Felső-Egyiptomot lakták. A keresztény időszámítás kezdetén mintegy négyezren lehettek. A farizeusok után (akik mintegy 6000 főt számláltak) ők képviselték a legnagyobb zsidó vallásközösséget Palesztinában. Az esszénus közösség alapítóját, aki a hagyomány szerint egykor Jeruzsálem templomának papja lehetett, az „Igazság tanítójának” nevezték. Miután nehézségei támadtak elöljáróival, akik mind a farizeusokhoz tartoztak, mélyenszántó viták alakultak ki közöttük Mózes törvényeinek alkalmazásáról. Ez a konfliktus az i. e. II. században érte el csúcspontját, amikor is IV. Antiochus Epiphanes (i. e. 175-163), a Szeleukida király megpróbálta a palesztinai zsidókat saját uralma alá hajtani. A jeruzsálemi templomot Zeusznak, a görög istennek szentelte, a korrupt főpapok pedig tevőlegesen támogatták a király politikáját. Ennek következtében felkelés tört ki, és az „Igazság tanítója” tanítványaival együtt Jeruzsálem elhagyására kényszerült. A sivatagba vonultak, és az esszének közösségét egy ma már ismeretlen helyen szervezték újjá. Nem biztos, hogy a tanító is rögtön ezzel az elvándorló csoporttal távozott, de az sem, hogy esetleg később csatlakozott hozzájuk. Qumránt majdnem 50 évvel később építették.

Az esszénusok jobban tudatában voltak a bibliai hagyományoknak, mint az akkori idők átlag zsidó embere. Tanításukban elsősorban a zsidó kultúra ősrégi elemeit fedezhetjük fel, de ugyanakkor a görög, indiai és a perzsa kultúra nyomait is. Ezeket a hagyományokat lassanként feltörték, később azonban új formákban ugyan, de megint csak megkristályosodtak.

 

A QUMRÁNI TEKERCSEK

Két olyan történeti forrás létezik, amely az esszénusok szerzetét a gnosztikus irányultságú csoportok láncához sorolja. Az egyik forrást az i. sz. I. századi zsidó-görög filozófus, Philo leírásai képviselik, a másikat a qumráni tekercsekben elbeszélt események.

1947-ben egy pásztorfiú a Holt-tenger északi partján, egy qumráni barlangban egy csomó agyagkorsót fedezett fel, tele bőrből készült könyvtekercsekkel. Később más barlangokban is találtak tekercsekkel teli korsókat, de olyan tekercseket is, melyeket nem korsókban helyeztek el. Kezdetben nem ismerték fel e leletek óriási jelentőségét. Csak évekkel később került sor a tudományos vizsgálatokra. Feltételezhető, hogy a tíz lelőhely eredetileg mintegy ezer írásos dokumentumot rejtett. Ezek egy részét valószínűleg már századokkal ezelőtt felfedezték. Más irattekercsek elporladtak vagy összetöredeztek, és szanaszét szóródtak. Hogy mely töredékek tartoznak össze, arra részben abból a nyelvből lehet következtetni, amelyen íródtak. Ez lehetett héber, arámi vagy görög. Ezen kívül az írásmód, a betűk formái és a felhasznált anyag – bőr vagy papirusz – a kutatás fontos iránymutatói. Ezidáig még csak kilenc olyan irattekercset találtak, melynek szövege világosan összefügg. Sok kézirat az Ószövetségre vonatkozik.

 

AZ ESSZÉNUSOK ÉLETE ÉS TANÍTÁSA

Az esszénusok tanításának magja azon szövetségen nyugodott, melyet Isten kötött Izrael népével a Sínai-hegyen. Ez a tan Mózesnek lett kinyilvánítva, és Mózes öt könyvében, a Pentateuchban, a Tórában írták le. Mivel azonban ezt a szövetséget nem az ő felfogásuk szerint tartották be, az esszénusok kivonultak Jeruzsálemből, és megújították a Jehovával való szövetséget. Számukra Izrael népének üdvössége – ahogy ez a Tórában megnyilatkozott – teljes egészében a Szent földdel volt összekötve. A Tóra az esszénusok joggyakorlatához is alapul szolgált. Rendkívül lelkiismeretesen betartották a törvényeket. Minthogy ezek nagyon szigorúak voltak, aligha lehetett túl egyszerű megfelelni a követelményeiknek. Sokan lemorzsolódtak, egyeseket elküldtek, mert nem tudták betartani az életmódra vonatkozó szabályokat, mások pedig maguktól mentek el.

A közösség életmód-szabályait leíró könyvtekercs tartalmazza azon büntetőintézkedések felsorolását, melyeket a szabályok megszegése esetén lehetett alkalmazni. Például: „Aki egy összejövetel során háromnál többször elszunnyad, az tíz napra kizáratik.” Vagy: „Aki ostoba módon jó hangosan nevet, harminc napra legyen megbüntetve.” (Közösségi szabályok 1. QS VII, 11/14.)

Az esszénusok a tisztasági előírásaikat is a Tórából kölcsönözték. Ilyen volt például az alámerítkezés mint tisztálkodási szertartás. Erre a tisztálkodásra naponta legalább kétszer sort kellett keríteni, a közös étkezések előtt. Az étkezéseken a közösségnek kizárólag azok a tagjai vehettek részt, akik legalább egy év Tóra-tanulmányt követően letették az előírt vizsgákat. Ezután három év próbaidő következett, melynek leteltével a tagoknak meg kellett fogadniuk, hogy az esszénusok titkait soha sem fogják elárulni.

Aki a közösség teljes érékű tagjává vált, annak minden vagyonát a közösségre kellett ruháznia, de azt továbbra is maga kezelhette. Terméshozamából vagy egyéb jövedelméből egy tizedet a közösségi étkezésekre kellett beadnia, egy további tizedet pedig szociális célokra. Ezek az életmódi szabályok arra irányultak, hogy segítsék a tagokat alantas természetük uralásában.

Qumránt (akkoriban Chirbet Qumran, ma egy romos domb a Holt-tenger északnyugati partján) i. sz. 68-ban a római légiók megsemmisítették. Az épületegyüttes azelőtt valószínűleg művészeti akadémiaként vagy szellemi menedékhelyként működött. A közösség tagjai néhány hétig, hónapig vagy évig maradhattak ott, hogy elmélyedjenek az irodalmi hagyományokban. Qumránban írtak is könyvtekercseket, méghozzá nem is keveset. Éppúgy, mint a 2-3 kilométerrel délebbre fekvő Ain Fesjcha-ban, itt is találtak íróhelyiségeket. A bőr és a papirusz kezeléséhez szükséges kémiai anyagokat a Holt-tengerből nyerték. Messzebb csatornákat találtak, melyek friss ivóvizet vezettek a hegyekből Qumránba és Ain Fesjcha-ba. Az itt élők datolyapálmát és fügekaktuszt neveltek, és zöldséget termesztettek. Qumránban olyan épületek is voltak, melyekben kézművesek és kiskereskedők űzték foglalkozásukat.

 

AZ ESSZÉNEK MESSIÁS-VÁRÁSA

Az esszénusok azonban nemcsak az Ószövetség törvényzetét tanulmányozták, hanem a Prófétákat és a Zsoltárokat is. Qumránban az Ószövetség majd minden könyvét lemásolták, mivel ezek az írások a tagok abbéli meggyőződését erősítették, hogy ők az isteni ígéret örökösei. A Biblia saját múltjukat, szenvedéseiket és harcaikat mutatta be, de ugyanakkor táplálta ama bizonyosságukat is, hogy a Megváltó el fog jönni. Újra meg újra színre léptek olyan esszén látnokok, akik nemcsak a csoport jövőjéről, hanem az eljövendő Messiásról is beszéltek. Ebből merítették erejüket, és ezáltal kaptak új lendületet. Vélhetően a zsidó Messiás-gondolat fejlődéséhez is nagy mértékben hozzájárultak. Eme gondolat elevenen tartása, valamint jámborságuk abból a meggyőződésből eredt, hogy egy tiszta helyet kell előkészíteniük a Messiás születésére.

Az esszénusokat erős vágyakozás hatotta át a megváltás és egy új világ iránt. Életvitelüket magas mércéhez szabták, hogy előkészítsék testüket és lelküket a Messiás eljövetelére. Világnézetük arra enged következtetni, hogy az emberi életterületet dialektikusnak tartották. A qumráni közösség tanítása nemcsak az Ószövetségből származó elemeket tartalmazott, hanem ó-iráni elképzeléseket (Zarathustra tanítását) is a jó és rossz közötti harcról. Ám ezt a dualisztikus látásmódot nem egy az egyben vették át, hanem azzá a tantétellé fejlesztették tovább, hogy Izrael istene a világ teremtője, és ő uralkodik népének sorsa fölött. Itt kitűnik, hogy az esszénusok a jó és rossz, fény és sötétség közötti ellentmondás fölé helyezték Istenüket.

Az esszénusok úgy tekintettek korszakukra, mint a tisztulás és a vizsga időszakára, melyben nagy ellenszegülések lépnek majd fel, s amelyben az igazság és hazugság, fény és sötétség is egyre tisztábban felismerhetővé válik. Választaniuk kellett: aki az üdv közösségéhez akart tartozni, annak be kellett tartania az életmód-szabályokat, vagyis meg kellett tisztulnia és állhatatosnak kellett lennie. Az esszénusok számára világos volt, hogy csak Isten kegyelme vezetheti őket a fényhez. 1947 óta az esszénusok küldetése újra időszerű: Készítsd elő magadat a Megváltó eljövetelére! Vágyakozásod irányuljon az üdvhozóra! Teljesítsd megbízatásodat! Ez a lényege az esszénus tannak.

Napjaink igazságkeresője számára e tannak sok értékes kapcsolódási pontja van, feltéve, hogy nem a külvilág szabványait alkalmazza, hanem megszabadul az időhöz kötött elképzeléseitől és minden korlátozottságától. A XX. századi embert nem a testi tisztaság folyamata elé állítják, hanem a belső megszabadulás ösvénye elé, amely a transzfiguráció folyamatába torkollik.

 

A HIMNUSZ-TEKERCSEKBŐL (RQH)

Minden a Te akaratod szerint lett,

és Nálad nélkül

semmi sem támadt!

Mindezt

a Te megértésedből ismertem fel,

mert csodálatos titkokra

nyitottad meg fülemet!

Én csak egy agyagképződmény vagyok,

egy vízzel készült gyuromány,

a szégyen mintaképe

és az utálat forrása,

vétkek izzó kemencéje,

a bűn tárháza,

a tévedés szelleme,

aki belátás híján eltorzult

és megrettent az igaz ítélettől.

Hogy tudnám mindezt elmondani,

ha nem ismertem volna fel?

És hogyan hirdethetném,

ha nem mondanám el?

(1 QH I, 20-23)

Nálad van, ó ismeretek Istene

az igazságosság minden műve

és az igazság határozata,

embergyermekeidnél viszont

bűnszolgáltatás

és az ámítás művei!

(1 QH I, 26-27)

Te ültetted szívükbe azt,

hogy megnyissák

minden értelmes dolog

megismerésének forrását.

(1 QH II, 18)

Dicsérlek Téged, Uram!

Mert megváltottad lelkemet

a pusztulástól

és a pokol mélységeitől,

felemeltél engem az örökkévalóság magasságaiba.

(1 QH III, 19-20)

Téged dicsérlek, ó Uram!

Mert megvilágosítottad orcámat

a Te szövetséged számára

… Téged akarlak keresni,

és oly bizonyosan,

mint ahogy a hajnalpír

a tökéletes világosság előjele,

már meg is jelentél nekem.

(1 QH IV, 5-6)

 

A KÖZÖSSÉGI SZABÁLYOKBÓL

…Istent keresni…

A jót cselekedni

és az Őelőtte helyeset,

ahogy Mózes

és valamennyi szolgája,

a próféták által parancsolta.

Szeretni mindent,

amit Ő kiválaszt,

és gyűlölni mindent,

amit Ő elvet.

24 Az esszénusok szerzete Az esszénusok szerzete 25

Távol tartani magunkat

minden gonosztól,

és ragaszkodni

a Jó minden művéhez.

A hűséget, igazságosságot és igazságot gyakorolni a földön,

nem együtt járni a vétkes szívvel

a megátalkodottságban,

és az erkölcstelenség szemével,

hogy merő gonoszságot míveljünk.

Minden készségünkkel

arra törekedni,

hogy Isten törvényeit betöltsük

az Ő kegyelemszövetségében.

(QS I, 1-8)

Valaki pedig az egység rendjébe belép,

kössön szövetséget Isten előtt,

és cselekedjen aszerint,

amiket Ő parancsolt,

és ne térjen el Tőle

a Belial uralma alatti

semmiféle ijedelem, félelem

és szükség miatt se.

(1 QS I, 16-18)

Senki se legyen alacsonyabb,

mint a rangja,

de ne is emelje magát

sorsának helye fölé.

Mindenki valódi egységben,

szíves alázattal,

szeretetteljes összetartozásban

és igaz gondolatokkal

viseltessen felebarátja iránt

a szentelés gyülekezetében, és mint az örökkévaló közösség fia.

Valaki pedig ezt elutasítja,

mert… szívének

megátalkodottságában akar élni,

az ne jusson be

igazságának egységébe.

(1 QS II, 23-26)

Az igazságosság hét mérlegserpenyője

 

AKI MEGTANUL AZ ŐT KÖRÜLVEVŐ TERMÉSZET MÉLYÉRE HATOLNI, ÉS ANNAK JELLEGÉT MEGÉRTI, AZ ELŐBB-UTÓBB SZEMBEKERÜL AZ ÉLETTERÜLETÜNKET EGYENSÚLYBAN TARTÓ KÉT DINAMIKUS ERŐVEL. A RÉGI KÍNAI BÖLCSESSÉG EZZEL ÖSSZEFÜGGÉSBEN JIN-RŐL ÉS JANG-RÓL, A BIBLIA „A JÓ ÉS ROSSZ TUDÁSÁNAK FÁJÁRÓL” BESZÉL, BUDDHA TANÁBAN PEDIG UGYANEZT „A SZÜLETÉS ÉS HALÁL KEREKÉNEK” MONDJÁK.

 

Minden ember tapasztalja ezeket az egymással szemben álló erőket, melyek lehetnek például: szeretet és gyűlölet, világosság és sötétség, öröm és bánat, ellenszenv és rokonszenv. Ugyanez a kétsarkúság tükröződik a nappal és éjszaka, tél és nyár, fiatalság és öregség, élet és halál fordulataiban is. A nemek elválasztottságában is ez a két pólus mutatkozik meg. A férfi és a nő, mint „ellenfelek” állnak szemben egymással, és magukat másik felükkel összekötve próbálnak meg egységet képezni. Könnyen elfelejtjük, hogy ez az egyesülés iránti vágy nem annyira a fizikai különbségekből ered, sokkal inkább az ember isteni felének, a halhatatlan léleknek a hiányából. Ez a halhatatlan lélek képes az embert igazi isteni emberré tenni.

Így minden élet két pólus, a pozitív és a negatív között mozog. Ember, állat, növény és ásvány is e törvény hatalma alatt áll. Ha egy bizonyos életmegnyilvánulás magja formát ölt, akkor ez a forma hosszabb-rövidebb idő múlva megsemmisül, majd egy adott időben egy új megnyilvánulás jelentkezik új formában. Ez a kétsarkúság örökös körforgás, látszólag feltartóztathatatlan mozgás, melyben az életet állandóan próbára teszik. Az ember számára ez a tudat állandó fejlődését jelenti, eladdig, míg képes belátni, hogy ez a meghasonlott természet nem lehet az eredeti isteni természet. Hiszen az isteni természet nem ismer semmiféle változást, például nincs benne se fájdalom, se betegség, se sötétség, se gyűlölet. Az eredeti isteni természet a mi természetünk szemszögéből nézve mozdíthatatlan. Nem ismeri a tér és az idő határait. Tulajdonságai a jóság, az igazság és az igazságosság, de ezek ellenpólusai, a gonoszság, a hazugság és az igazságtalanság nélkül. Olyan erők ezek, melyek egyrészt belülről, másrészt pedig kívülről hatnak, tehát egyszerre immanensek és transzcendensek is. Az egész teremtést átfogják és áthatják – mindent mindenben.

 

AMI LENT VAN, FÖLÜLRE KERÜL

Bármennyire jók is legyenek egyes emberek és műveik, bármily ragyogónak mutatkozik is „természet anyánk”, az idő kereke forog tovább. Ami lent van, fölülre kerül, ami fönt van, mélységesen mélyre süllyed. A virágzást enyészet, a szeretetet gyűlölet követi, az öröm a szenvedéssel és a fájdalommal lakik egy házban. Az ősi egyiptomi tudás birtokosa, Hermész Triszmegisztosz azt mondja: „A nem túl rossz itt jónak számít, és amit itt jónak vélnek, az csak legkisebb része a gonosznak.” (10. könyv, 5. vers) A „jó” és a „rossz” az idő függvénye. Ha változnak az idők, megváltoznak a normák is. Minden idősebb nemzedék tudja és tapasztalja, hogy az őt követő másképp gondolkodik, érez és cselekszik. Ezenfelül az illető nép jelleme, a vallás és a nevelés is szerepet játszik annak megállapításában, hogy mi az, ami elfogadható, és mi nem. A normák és mértékek tehát nagyon viszonylagosak. A Jin-Jang szimbólumban a kétsarkúságot fekete mezőben fehér ponttal és fehér mezőben fekete ponttal jelölték. A tiszta vagy jó mindig magában hord valamit az ellenpólusból is. És a rossz is mindig tartalmazza a dialektikus jó magvát. Minden az ellentétébe csap át, ha az emberiség útja a világegyetemben erre megint okot szolgáltat.

 

A TÖRVÉNY, MELY MEGVÉDI AZ EMBERT ÖNMAGÁTÓL

Ha az egész földi jogot az isteni joggal próbálnák kiegyensúlyozni, akkor teljesen beigazolódnának Dániel könyvének szavai (5,25): „Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál!” Egy török közmondás szerint: „Egy óra igazi igazságosság többet ér, mint hetven esztendeig tartó imádkozás!” Van egy olyan középkori fametszet, melyen egy asszony mérleget tart a jobb kezében. A mérleg egyik serpenyőjében a földgömb van, a másik üres. De az üres serpenyő láthatóan nehezebb, mert amelyikben a földgömb van, felemelkedett. „Megméretett, és túl könnyűnek találtatott!” Aki belátást nyert ezekbe a törvényekbe, és felismerte olyan értékeknek a viszonylagosságát, mint a jó és a rossz, igazságosság és igazságtalanság, az azt is meg tudja érteni, hogy kétezer éves kereszténység ellenére miért uralkodik bolygónk minden életterületén oly sok nyomorúság és szenvedés!

 

A LÉLEK MEGMÉRETIK

Ha az ember szembe akar nézni az igazsággal, melyet évszázadokon át eltitkoltak a tömegek elől, akkor a második serpenyő előtt áll. Ez a „sorsot”, Karma-Nemezis törvényét jelképezi, azt a „törvényt, mely megszabja az emberek sorsát”, és okot és okozatot, hatást és visszahatást egyensúlyba hozva védi meg a világegyetemet.

A Jelenések könyvében (6, 2-8) az apokalipszis négy lovasa jelenik meg. Egyikük az önismeret, az ítélet mérlegserpenyőjét tartja a kezében. „Jöjj és lásd. Látám azért, és íme, egy fekete ló; és annak, aki azon üle, egy mérleg vala kezében.” Ez az isteni igazságosságra utal, mely nem csak a kiválasztottakra érvényes, hanem személyválogatás nélkül szolgáltat igazságot.

Joan Grant A szárnyas fáraó című művében leírja, miként állítják fel Tahuti mérlegét a nagyteremben, ahol a fáraó színe előtt ítélkeznek. „Egy férfi, aki megbánta, hogy csalt, és kérte, vegyék le róla eme csalás átkát, ezt a választ kapta: ‘Becstelenséged miatt szállt reád az átok. Pap nem hozhatja egyensúlyba a mérleget. Az általad elkövetett rossz cselekedetet csak te magad teheted jóvá.‘” És amikor a fáraó a felszentelése után esküt tesz népének, így szól: „Ptah, akinek élete által járok itt a földön; Hórusz, aki kifejlesztette akaratomat az uralkodásra; Anubisz, aki megmutatta nekem az istenekhez vivő utat: a Ti védelmetek alatt szent esküt teszek: egyensúlyban fogom tartani Tahuti mérlegét.”

A tömeget gyakran szántszándékkal vagy bizonytalanság miatt nem világosítják fel az ok és okozat törvényének kihatásairól. Ezért ezt mindenkinek saját magán kell megtapasztalnia. A legtöbben megtanultak félni a sors istennőjétől. Ennek a törvénynek az igája alatt egyszer mindenki fölteszi a kérdést: „Hol lelek békére? Hogyan kerülhetek egyensúlyba sorsommal?” És ebben a pillanatban a harmadik mérlegserpenyőt állítják tudata elé: a csönd mérlegserpenyőjét!

Ha a tapasztalatok éretté tették, és belátta a földi igazság és a földi törvény viszonylagosságát, és megélte a földi szeretet határait, akkor eljön számára az a pillanat, mikor új irányba tájékozódik. Sorscsapásoktól hajtva – melyeket ő maga idézett elő – elérkezik a beavatás templomának kapui elé, és meglátja a feliratot: Ember, ismerd meg önmagadat!

A csönd vagy belső nyugalom mérlegserpenyője, a harmadik serpenyő azt jelenti, hogy a jelöltnek el kell fordulnia a látszatvilág üres ragyogásától és a lényegtelen dolgoktól, ki kell vonnia magát hatásuk alól. A harmadik pólusra kell irányulnia, mely ott rejtőzik legmélyebb lényében. Ez a pólus a mozdulatlan tengely, mindennek a középpontja, egy olyan pont, mely tökéletes nyugalomban van. És mégis, egész életünk e harmadik pólus körül forog.

 

KERESSETEK, ÉS TALÁLTOK

Ha valaki kezdi magát eloldani az anyagtól – miközben életének egyetlen kötelességét sem hanyagolja el! –, és az élet igazi szellemi értékeinek kereséséből adódó következményeket mind elfogadja, akkor vágyakozása, keresése végre odavezeti őt a magasabb értékeket tartalmazó spirituális élettér kapui elé. Mert a törvény így hangzik: „Aki keres, talál!” (Máté 7:8.) Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája egy ilyen életteret épített föl, melyet tanulói tartanak fenn. Ez az élettér mindazok számára hozzáférhető, akik céltudatosan fölkészítik magukat a transzfiguráció ösvényén való járásra. A Szellemi Iskola szellemi erőterében a harmadik pólus, a belső tűzmag, az isteni rózsa vagy lótuszvirág, a belső Krisztus magszeme foglalja el a központi helyet. Ebben az értelemben tehát a modern Szellemi Iskola tisztán Krisztus-középpontú. Itt a kereső rátalál a negyedik mérlegserpenyőre. Az emberiség történetének fordulópontjain mindig jelentkeznek ilyen szellemi iskolák. De ki alapította őket? Ők a Szerzet eszközei, a Szerzetéi, mely nyilvánosan vagy rejtve dolgozik, hogy segítsen az emberiségnek szellemi célja elérésében. A Szerzet azért küldte küldötteit, hogy segítsen mindazoknak, akik készek a transzfiguráció útját járni, és elkísérje őket útjukon. Valahányszor egy ilyen jellegű fejlődés elkezdődik, vele egyidejűleg okkult és misztikus mozgalmak egész serege is létrejön. A XX. században ezek túlnyomórészt Keletről származnak. Századokkal ezelőtt ezeknek a szellemi áramlatoknak eredeti, tiszta formájukban világos feladatot kellett betölteniük. Ám az idő nem áll meg, és az emberiség ma teljesen más kozmikus feltételek között él. A korábbi szellemi utakhoz való visszatérés nem hozhat fejlődést. Ezért a Rózsakereszt a tiszta keresztény tan időszerű nézeteivel lép a nyilvánosság elé, és a modern ember szellemi fejlődését beágyazza a gnosztikus bölcsesség áramába, mely minden kereső szívét megérinti, és fokozatosan szabaddá teszi benne az eredeti tudást.

 

ISTEN IGAZSÁGA MINDEN SZÍVBE BE VAN ÍRVA

Melyik tanról van itt szó? Az ezoterikus kereszténység tanáról, amely azt mondja, hogy minden magasabb rendű, minden isteni kizárólag az emberben keresendő, így megtalálni is benne kell. A magasabb rendű számára az isteni magszem az érintkezési pont, amely minden tudattal megáldott lény középpontjában aktívvá válhat. A benne lefektetett fejlődési tervnek megfelelően lehetővé kell tenni csírázását és virágzását a mikrokozmoszban, a kozmoszban és a makrokozmoszban is. A Rózsakereszt Szerzetének az a megbízatása, hogy ezt a folyamatot a mi korszakunkban megvalósítsa.

Aki rátér az ösvényre, annak egyensúlyban kell maradnia az őt megérintő világossággal. Szüntelenül a világosságra kell irányulnia. Polgári vallásos érzések ebben nincsenek a segítségére. A humánus gondolatok sem elegendők. Az ismeretlen okok következményeit ezek enyhíthetik ugyan, de magukat az okokat nem tudják megszüntetni. Legföljebb átmenetileg avatkoznak be a dolgok menetébe, a legcsekélyebb megszabadító eredmény nélkül. Az emberbarátság a Földön uralkodó mérhetetlen szenvedés logikus ellenpólusa. Mivel azonban a humanista a szenvedés valódi okát nem ismeri, ennek a világnak az eszközeivel fordul a következmények ellen, és így fenntartja a világ nyomorúságát. Az okkult út sem szabadít meg, sőt a finomanyagi területeken végzett gyakorlatok és az ott szerzett tapasztalatok még nagyobb fogsághoz vezetnek, még ha nem is itt, hanem a fátyol túlsó oldalán. A finomanyagi területek Földünk testéhez tartoznak, és semmiképp sem alkotják a buddhisták nirvánáját vagy a keresztények mennyországát. Ezekben a területekben csupán a körülöttünk látható világ tükröződik. Ezért beszélnek a rózsakeresztesek tükörszféráról.

Az okkultista nemigen engedi, hogy érzelmei vezéreljék. Akaratát veti be, hogy gyakorlatokkal, meditációkkal, bizonyos erők elnyomása vagy serkentése révén tegyen szert olyan tudásra, mely a gyakorlatlan ember számára még rejtve van. Az ily módon fellebbentett fátylak sem teszik azonban láthatóvá az örök szabadságot. Az elvakított ember csak a tükörszféra úgynevezett magasabb területére léphet.

 

ÁTVETT TUDÁS ÉS KÖLCSÖNZÖTT HATALOM

A dogmatikusan vallásos ember tekintélyek tudásához és hatalmához igazodik. Ezeket a személyeket külső befolyások vezérlik, nem pedig belső megnyilatkozások.

Ily módon a humanitás, okkultizmus és teológia attól a területtől függ, amelyen alkalmazzák őket. Alá vannak vetve a háromdimenziós természet törvényeinek, nem tudják azokat áttörni. Ezért legföljebb csak arra képesek, hogy olykor világos szemléletmódot és belátást alakítsanak ki, de a születés és halál kerekétől nem szabadítanak meg. Az egyes embert, mint az egész emberiség egy sejtjét tehát egyre közelebb vezetik az ötödik mérlegserpenyőhöz. Az öt az új, megszabadult lélek száma. Ezért ragyog az ötágú csillag Jézus születésének barlangja fölött. Az isteni lélek az ember legmélyebb és legrejtettebb magjában fejlődik ki. Erről a pillanatról a Föld minden népének hagyománya beszámol. E magszemnek, az isteni Szellem magszemének kell lennie a belső megszabadulási folyamat kiindulópontjának. Ha a rózsakeresztút befejeződött, a felnőtt lelket összekapcsolják a Szellemmel. A rózsakeresztesek ezt nevezik „a lélek és a szellem alkímiai menyegzőjének.”

Mielőtt a személyiség, aki tudatosan odaadja magát ennek a folyamatnak, és a Gnózis magasabb asztrális területeire – a beavatás templomába – léphet, megméretik az arany mérlegen a hét súllyal. A Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzője így írja le ezt a próbát: Itt, a beavatás templomában meg kell mutatkoznia, hogy a jelöltnek van-e elegendő lélekminősége ahhoz, hogy megfelelhessen a halhatatlan lelkek közössége követelményeinek. Ennek semmi köze a földi igazságszolgáltatáshoz, hanem ez egy olyan próba, melynek az isteni Szellem veti alá a jelöltet. Ki kell állnia a hét súllyal való megméretés próbáját, mielőtt megtehetné a következő lépést az egész lény alapvető megváltozásának útján. Hamar bebizonyosodik azonban, hogy sokan méltatlanul, fölkészületlenül és hamis előfeltételekkel léptek be a beavatás templomába. Nekik – mondja Rózsakereszt Keresztély – ezt a helyet, az igazságosság helyét csúfolódások közepette, megszégyenülten kell elhagyniuk.

 

AZ UTOLSÓ ÍTÉLET MÉRLEGSERPENYŐJE

Ily módon minden jelölt megméretik. Ha sikeresen maga mögött hagyta az ötödik mérlegserpenyőt, a hatodik, a legnagyobbik elé kerül: ez pedig a kereszt. Noha ez a jelkép az egész világon százmilliók tudatába bevésődött, a legtöbb ember számára mégis csak egy történelmi eseményre utal, mely mintegy kétezer évvel ezelőtt játszódott le Palesztinában. A kereszt a legjobb esetben érzelmi húrokat rezegtet meg, és szent jelképként sem több, mint imádat tárgya.

Hogyan lehet hát az ítélet mérlegserpenyőjét egyensúlyba hozni? Hit által? Szeretetteljes és humánus élettel? Az akaratot erősítő jógagyakorlatokkal és meditációkkal? Ájtatos imádságokkal?

Ezekre a kérdésekre Angelus Silesius, a XVII. század ismert középkori misztikusa így válaszol: „Születhet Krisztus ezerszer Betlehemben, te mégis elvesztél, ha benned nem.” Az ezoterikus kereszténység középpontjában a belső kereszt fölállításának követelménye áll. A tömegek félreismerik és elutasítják ezt a követelményt, mert elhallgatják előlük. Ezért mondja a Biblia: „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak.” (Máté 22:14) Aki azonban elfogadja Krisztus vérét, és ezzel a magasztos erővel keresztre feszíti saját lényének földi részét, az áldássá változtatja az ítéletet. Lehetővé teszi, hogy az Új Ember létrejöjjön benne. Ezért olvasható János első levelében, az első rész 7. versében: „Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Aki így kapcsolatban van a hetedik mérlegserpenyővel, az tapasztalja, hogy Isten szeretete kiterjeszti igazságát és bölcsességét az emberiségre, hogy hazavezesse azokat, akik megállták a hét próbát.

Jövő – látszat és valóság látomása

 

A KORMÁNYZÁS ELŐRELÁTÁST JELENT. AZ EMBER SZERETNÉ TUDNI, MIT HOZ A HOLNAP. SZERETNÉ TUDNI, MIT HOZ A JÖVŐ, HOGY MÁR MA HATHATÓSAN FELKÉSZÜLHESSEN AZ ELJÖVENDŐ ESEMÉNYEKRE, ÉS ELEJÉT VEHESSE A BAJOKNAK. KI NE SZERETNÉ?!

 

Azonban nem csupán a kormányokat foglalkoztatja a jövő. Világszerte igazgatóságok és bizottságok sora van érdekelve a jövőben rejlő lehetőségekben. Ugyanez érvényes persze a tanulókra, háziasszonyokra, meteorológusokra, parasztokra, üzletemberekre, spekulánsokra, asztrológusokra is – és nem utolsó sorban a hívőkre, akik mindenekelőtt azt akarják tudni, hogy mi vár rájuk eme élet után.

Aligha létezik valaki is a jövőt illető elvárások nélkül. Az ember olykor nyíltan kimutatja, hogy milyen fontosak ezek neki, néha többé-kevésbé ügyesen palástolja ezt. Mindenkinek tovább kell azonban haladnia életútján, s ezáltal mindenki saját jövőjének alkotója.

Az emberiség történetében vannak bizonyos időszakok, melyeket látszólagos nyugalom jellemez, míg egyidejűleg vallásos, kulturális és tudományos téren gyökeres változások és forradalmak zajlanak.

A tudomány tanulmányozza ezeket a jelenségeket, és egyre újabb felismerések, valamint vizsgálati módszerek segítségével érdekes és árnyalt magyarázat-modellekkel szolgál. Minthogy azonban az összegyűjtött információs anyag igen gyakran ellentmondásos, és ráadásul többnyire valódi belátás nélkül értelmezik, már nagyon nehézzé vált az események tényleges megértése.

Mindenesetre olyanoktól is származnak kijelentések, akik igaz benső belátásból szólnak, és tudásuk első kézből való. Nekik teljesen más meglátásaik vannak, melyek az ok és okozat törvényeire magasabb szinten világítanak rá. Képesek ezért olyan folyamatokra rámutatni, melyek mind az egész emberiség életútjára nézve, mind a Föld szempontjából nagy jelentőségűek. Az ilyen emberek a természet emlékezetében is tudnak olvasni.

 

JÖVŐ – ÁTOK VAGY ÁLDÁS?

A legtöbbek számára a jövő bizonytalan és elképzelhetetlen – gyakran szorongató is! Egyrészt nagy lehetőségeket rejt magában, másrészt a fenyegető vész árnyékát is előrevetíti. Minden esetben a múlt és a jelen aratásáról van azonban szó. Ha az idők beteljesedtek, és egy fejlődés elérte tetőpontját, akkor az emberiség mindig új korszak küszöbén áll. Eme új kor aztán csavarvonalszerűen gombolyodik le, és egészen más, új lehetőségeket tár fel teljesen más körülmények között.

A téridő dimenzióiban élő lények számára – éljenek bár a földön vagy a föld alatt – itt nincs menekvés. Döntő fontosságú tehát számukra az idők jeleinek megértése, hogy képesek legyenek értelmesen reagálni rá.

Mi értendő a „jövő” fogalmán? És vajon mit értsünk az „idők jelein”? Az idő valóságos és matematikailag mérhető. Ennek ellenére azonban viszonylagos is, és így minden ember számára más értékkel bír. Jóllehet a történelem ismétli önmagát, mégis egyre tovább halad, és soha sem tér vissza. Mindig érvényesíti azonban befolyását, és képes érési folyamatokat sürgetni. Ebben az értelem az „idő” mindig jelenvaló és időszerű. Az általunk használt időszámítás szerint most majdnem elértük a 2000. évet. A Gergely-naptárral számolunk, mely a nap mozgása után tájékozódik. Mások azt mondják, hogy a második évezred már elkezdődött, megint mások, hogy csak egy évvel később kezdődik majd. A zsidó hagyomány teljesen más időszámítást követ, mint a kereszténység, az iszlám pedig a napévek mellett a 354 napból álló holdévekkel is számol. E rendszerek különbözősége meglehetősen zavarba ejtő.

Mégis, talán a keresztény időszámítás sugallja azt, hogy az emberiség még igen fiatal, és ígéretes jövő előtt áll. Ám már évezredekkel ezelőtt léteztek magasan fejlett kultúrák, úgyhogy a modern embernek nem kellene magát abban a tévhitben ringatnia, hogy ő aztán különösen messze előrehaladt.

 

A JÖVŐ A MÚLTBAN KEZDŐDÖTT

A holnapra nyíló ablakot jövőnek hívják. Akinek szabad kitekintenie rajta, az megpillanthatja a várhatónak egy képét. Talán egy másik távlatot? Vagy egy másik világot? Ez az ablaküveg gyakran színes, sokszor tükörhöz is hasonlatos, és a kitekintőnek többnyire csupán a saját gondolatait veti vissza. Csak ritkán annyira áttetsző, hogy megmutassa a fejlődések mögött rejlő alakulásokat.

Az egyik számára a megpillantott dolog rózsás és várakozást keltő, a másiknak sötét és fenyegető.

Aki kinéz ezen az ablakon, rendszerint azt gondolja, hogy a jövőnek még csak ezután kell eljönnie. Ez azonban veszélyes tévedés. Mert a jövő már elkezdődött: tegnap elvettetett, ma érlelődik, és holnap learattatik. A jövő a múltban kezdődik.

Téridőben tekintve, látszólag csak egyetlen fajta jövő létezik, nevezetesen az az idő, amely még előttünk áll és az észlelhető világegyetem életfolyamataiban rajzolódik ki. A látható világegyetem mögött mindazonáltal léteznek még más, végtelenül hatalmasabb világegyetemek, melyeket földi érzékszervek képtelenek észlelni. Másképpen szólva: az általunk lakott és átkutatott világegyetem az „éj királynője”, a teljes valóságnak csak egy külsődleges és nagyon behatárolt nézete.

Látható világegyetemünk – vagy ahogy Jacob Böhme nevezi: a halál mérhetetlenül nagy háza – a mentális, asztrális, éteri és anyagi területeken számtalan megnyilvánulást mutat, az e területeken előforduló energia és anyag minden fokozatában. Az ember tudatában egyaránt központi szerepet játszik eme megnyilvánulások fogantatása, születése, növekedése és tudatossá válása. Ezek képezik az illető jövőről kialakított elképzeléseit látszat és valóság látomása formájában.

A Halak korszaka korunkban lép át a Vízöntő-korszakba. Már hosszú idővel ezelőtt előreküldték e váltás első jeleit mint „hírnököket”, és megjelölték a szükséges változásokat. Ami korábban sokak számára láthatatlan volt, az most mindenkinek láthatóvá válik. A Vízöntő lebontja a régit, és mindent megújít, ami új életesélyeket tár fel. A Vízöntő az istenterv beteljesítésére sarkall, s megszabadítja az emberiséget minden köteléktől, ami még fogva tartja. Nem a fennálló tudományos, vallásos és kulturális normák megújításáról van azonban szó, hiszen ezeknek megvolt a saját korszakuk, és az új fejlődésbe nem illenek bele – még modernizált formában sem. Ma kizárólag az igazán spirituális, szellemmel eltöltött emberről van szó, akinek a régi emberből kell kibontakoznia, és az arra előkészített szívekben kell alakot öltenie. A Vízöntő meghozza „Krisztus újraeljövetelét”, a belső kereszténység új impulzusát, melynek az ember szívében kell feltámadnia.

 

DE MIT TUDNAK ERRŐL AZ EMBEREK?

Az életet ajándékozó víz már áramlik a világra és az emberiségre, de csak kevesen tapasztalják pozitív befolyásként.

A többiek ehelyett egy mindent elsodró áradatot élnek meg.

Ez kínos ürességet hagy hátra bennük, amit megkísérelnek minden lehetséges eszközzel, nagyon különböző úton és módon újra feltölteni. Ennek során különösen azok az anyagi és finomanyagi reakciók tűnnek fel, melyek „a személyiségért és a személyiségben kibontakozó új fejlődésekre” irányulnak. Az emberek által most bejárandó út azonban olyan út, amelyen a személyiséget már nem hasítják, nem nemesítik és nem is kerül egyre nagyobb fogságba, hanem amelyen a személyiséget véglegesen fel kell adni, hogy a halhatatlan lélek elfoglalhassa helyét.

Bolygónk egy piciny kerék a nagy egyetemes óraműben. Azok a sugártörvények, melyek ezt a testet uralják és adott célra irányítják, egyúttal a világ és az emberiség minden fejlődését is meghatározzák és vezetik. A világnak és az emberiségnek reagálnia kell rájuk! Amikor azt mondják, hogy a jövő a csillagokban rejlik, akkor ez teljesen helyes, de nem a tömegek asztrológiájának értelmében. Bizonyos csillag-együttállások ugyanis az emberiség nagy sürgető és sorsmeghatározó erői. Így már hosszú idővel ezelőtt kihirdették és leírták, hogy a Kígyó és a Hattyú csillagjegyek világforradalmat idéznek elő, és az emberiséget majdan teljesen új korszakba vezetik.

Nos hát ez a vízöntő tűzvihara, amely megrengeti az eszmények eleddig szilárdnak vélt alapjait, de egyidejűleg ez a tűzvihar ajándékozza az embernek azt az alkalmat, hogy áttörhesse határait. Nem a külsődleges értelemben vett téridő határairól van szó, hanem azokról a határokról, melyek akadályozzák az ember benső növekedését, és távol tartják attól, hogy kiemelkedjen a dialektika börtönéből. A klasszikus rózsakeresztesek ezeket a jegyeket „Isten hírnökeinek” vették.

Ma, 400 évvel később, a három úgynevezett „misztériumbolygó” is közismert: az Uránusz (1781-ben Herschel fedezte fel), a Neptunusz (1846-ban Galle észlelte), és a Plutó (1930). Az ezoterikusok ezen kívül beszélnek három további, még fel nem fedezett bolygóról is, melyek a Nap közelében találhatók: ezek Izisz, Hermész és Hórusz. Ez az utolsó „darabka jövő” tehát már régóta létezik, még ha a tudomány nem is fedezte fel. 1949-ben A. E. Thierens így írt Kozmikus törvény című könyvecskéjében: „…azt várjuk, hogy (absztrakt) bolygókat találnak az Ízisz, Hermész vagy Hórusz szféráiban, melyek a Vénusz, Merkur és a Nap szféráit tükrözik vissza.”

A látható világegyetem a mindenség-megnyilvánulás egy teremtési fázisa. Benne minden megjelenési forma mulandó, és szakadatlan változásoknak van alávetve. A téridő eme ruhája mégis egyre inkább irreálisnak tűnik, ha az ember belegondol, hogy újabb és újabb csillagokat fedeznek fel, melyek már évezredekkel ezelőtt kihunytak, és hogy vannak olyan bolygók, melyeket bizonyára majd még csak ezután fognak felfedezni. A tér öltözete, melyet az idő kormányoz, mindig is korlátozott marad, és egy körforgásos mozgás belsejébe zártan terül el. A Prédikátor szavaira gondolva, miszerint semmi új sincs a nap alatt, és minden, ami volt, vissza fog térni, joggal kérdezhetjük, hogy van-e egyáltalán „jövő”, és mit takar ténylegesen a jövő fogalma. Talán csak egy elvárásokat keltő csali az emberiség mozgásban tartására?

 

MINDEN ÉLŐ TUDATOSSÁ VÁLÁSA

A tér és idő területein minden fejlődés arra szolgál, hogy lakóinak tudatát kibontakoztassa. Egyes modern kutatók tagadják a tudat létezését, mások megállapítják, hogy minden életformának van tudata, és hogy ez a tudat fejlődésben van. E fejlődés során az emberre különösen érvényes, hogy tudata eme folyamat végén annak felismeréséhez vezeti el, hogy a téridő dimenzióinak foglya. A tér és az idő így „az örökkévalóság gyakorlóiskoláját” alkotják, melyben a tudat csavarvonal formában emelkedik fel a számára megszabott határokig.

A csúcsponton az embert választás elé állítják: feláldozni a behatárolt tudatot egy olyan tudatért, amely egy még ismeretlen dimenzióba nyújt bebocsátást, vagy visszatérni a kezdethez, hogy még egyszer végigjátssza az egész fejlődést. Aki megérti az „idők jeleit”, és megragadja az új lehetőségeket, az új jövőt épít saját magának és mindenki más számára is. Ez így volt, így van, és így lesz mindenkor. Ezt erősíti meg a Prédikátor sóhaja és könyörgése.

 

A JÖVŐ ÉRTELMEZÉSE

A jövő fogalmát tehát nagyon különböző módon lehet értelmezni, felfogni, életre kelteni és megtapasztalni. Ami az egyik számára jövő, az a másiknak már réges rég a múlté. Ami az egyiknek közeli jövőként kopogtat, az a másiknak még a ködös messzeségben vesztegel. Valaki még a jövőnek tulajdonítja ugyanazt, ami másvalaki számára már időszerű és élő jelenné vált. A jövőt nem pusztán az határozza meg,

Minden élőlény tárolja az emlékezetében élményeit és azok eredményeit. Ha ez egy csoporttal kapcsolatos, akkor „kollektív tudatról” beszélünk. Ez egyaránt áll az emberekre, állatokra és növényekre is. A Föld és lakóinak egész fejlődésmenete is fel van azonban jegyezve, csakúgy, mint a naprendszerben végbemenő folyamatok összessége a makrokozmoszban egyszer már megrajzolt erővonalakkal egyetemben.

E feljegyzések együttese alkotja úgymond a „természet emlékezetét”, hogy miként „gombolyodik le” az idő, hanem mindenekelőtt az az út és mód, ahogy az egyes ember és az őt magába foglaló csoport felfogja és kivitelezi életfeladatát.

A jövő az életmegnyilvánulások summájaként, az emberek közötti viszonyok, a karmikus fejlődések és a természettörvények összegeként válik önnön valóságává.

Ebben a folyamatban nagy különbségek léphetnek fel. Minden jövő az emberek múltjára alapozódik, akik feltették és felteszik magukban a kérdést: honnan jönnek, kicsodák ők, és hová tartanak. Válaszuk életvitelükben fejeződik ki, és így meghatározza jövőjüket.

Miért szükséges az asztráltest megtisztítása?

 

AZ EMBER ASZTRÁLTESTÉT VÁGYTESTNEK IS NEVEZIK, MIVEL EBBEN A TOJÁS ALAKÚ TESTBEN JÖNNEK LÉTRE ÉS VANNAK FENNTARTVA A KÍVÁNSÁGOK ÉS A VÁGYAK. INNEN JUTNAK EL EZEK AZ ERŐK AZ ÉTERTESTEN ÁT AZ ANYAGTESTHEZ. ÍGY TÁPLÁLJÁK AZ EMBERT ÉTERIKUS MÓDON.

 

A Corpus Hermeticum leírja, hogy a bukott ember asztráltestét hét bolygói szféra határozza meg. Aki foglakozott már valaha mélyebben asztrológiával, az tudja, hogy a bolygói befolyások nagyon fontos szerepet játszanak. Sugárzásaikat az asztráltestbe vetítik, és onnan befolyásolják és irányítják feladatuk szerint a szerveket, végtagokat, illetve az egész testet. A tapasztalt asztrológus pontosan el tudja magyarázni, hogy bizonyos időpontokban mely nézetek kedvezőek vagy kedvezőtlenek az Önök számára. Aki ezekhez az útmutatásokhoz igazodik, az egyrészt talán bizonyos mértékben biztosabbnak, nyugodtabbnak érezheti magát embertársainál, másrészt viszont adott esetben szerfölött nyugtalanná válhat, mivel előre tudja, hogy mi fog vele történni. Ezért különböző rendszereket fejlesztettek ki, hogy segítsenek az embereknek keresztüllavírozni sorsuk akadályai között. Sőt, a modern gazdasági életben alkalomadtán még a munkavállalók horoszkópját is tekintetbe veszik: aki ezen a napon, ebben az órában itt vagy ott született, annak ma el kell hagynia munkahelyét, nehogy balesetet idézzen elő.

Hogy ezek a technikák nem újak, már a Corpus Hermeticum fejtegetéseiből is kiderül. E műben azonban azt is világosan és egyértelműen megmondják, hogy aki meg akar szabadulni ezen sorsmeghatározó erőktől, annak egy alapvetően más útra kell térnie.

„És így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át;

• az első körre ráhagyja a gyarapodás és csökkenés erejét;
• a másodiknak otthagyja a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot;
• harmadiknak a kívánságok hatalomvesztett káprázatát;
• a negyedik körnek az uralkodni vágyás hiúságát, mely már nem képes elégedettséget kelteni;
• az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva meggondolatlanságot;
• a hatodik körnek a gazdagsághoz való hatástalanná tett kötődést;
• a hetedik körnek otthagyja a szüntelenül csapdákat állító hazugságokat.”

Ebből a hermészi magyarázatból kiderül, hogy a megszabadító cselekedetet nem hajtóerőink művelése és tökéletesítése jellemzi, hanem az elengedés és az átadás. Nos, az „elengedés” és az „átadás” fogalmakat különféleképpen lehet értelmezni. Az ember elengedhet valamit például azért, mert az már nem olyan szép. A legtöbb esetben másvalaki persze még ezektől a dolgoktól se tud megválni, mivel ez a „kevésbé szép” sem engedi el egykönnyen áldozatát. Csupán egy másik szinten kezdődik el a vonzalomnak és a taszításnak egy új körforgása, amellyel új tapasztalatok függnek össze. Egyébként minden marad a régiben. Ugyanez érvényes az „átadásra” is. Egyesek számára ez a lemondást jelenti valamiről, amit másvalaki birtokolni szeretne. Mások számára átadás az, ha örömmel hagyják magukat elkábítani egy zenedarabtól, egy elbeszéléstől vagy valami más művészi alkotástól. „Teljesen át kell adnod magadat neki, és élvezned kell, egyébként nem tapasztalod meg a hatását” – szóval ilyesformán gondolják.

Hermészi tekintetben azonban ezek a meghatározások rendkívül kétesek, és az embernek semmiféle igazi belső szabadságot nem adnak. Ennek eléréséhez először testének utolsó sejtjéig meg kell tapasztalnia, hogy dialektikus kívánságai és vágyai szellemi tekintetben károsak számára, hiszen ezek a vágyak olyan erőkkel töltik meg asztráltestét, melyek az egész testrendszer számára táplálékká alakulnak. Addig semmit sem jelent, ha valaki ezt mondja: „Ezt többé nem teszem meg. Ezt nem tartom már jónak”. Határait ugyanis más módon tapasztalja meg. Az örök igazságot kutató embernek belsőleg kell megtapasztalnia, hogy asztráltestének egész tartalma falként áll előtte, pontosan abban a pillanatban, amikor a haláltermészet erőit akarja legyőzni. Ha ezt a falat nem bontják le, a kereső nem jut előbbre. Talán elkezd ásogatni és vájkálni, hogy egy átjárót találjon, a fal azonban rendíthetetlennek bizonyul. Ez a fal a saját önvalója, amely sok testet öltésen át a mikrokozmoszban valóságos erődítménnyé épült ki. Az én gyakran kezd barátságosan, megértően ügyeskedni, hogy határait valamelyest kijjebb tolja. Bizonyos idő múlva aztán kiderül, hogy az erődítmény ugyanúgy áll, mint azelőtt. Sőt, legtöbbször még jobban fel van szerelve, mint azelőtt, és még nehezebbé teszi a dialektikus természet hatalmával való szembeszállást.

Az elengedés tehát egy belső folyamat. Ha valaki egy dolgot valóban el akar engedni hermészi értelemben, annak előbb teljesen zátonyra kell futnia a haláltermészet folyton változó nézeteiben. Meg kell tanulnia elengedni a dialektikus természetet, minden velejárójával együtt. Akkor az „átadás” fogalma teljesen más értelmet kap. Az átadás ezután már nem csak részben és bizonyos feltételekkel történik, hanem az én fenntartásai nélkül, mivel az én belátta, hogy már semmit sem képes felkínálni többé. Ekkor az én-erődítmény átadása egy nagyon tudatos és intelligens cselekedet. Amikor az én és vele egyidőben az asztrális nézet átadja magát a világosságnak, akkor ezt nem önteltségből vagy a Gnózis iránt érzett rokonszenvből teszi, hanem mintegy első lépésként az anyagtestet kormányozó gondolkodás, kívánságok, érzelmek és életerők megtisztításának hosszú folyamatában. Csak ily módon képes a halhatatlan lélek visszanyerni a szabadságát.

Nos, melyik hét nézetről van itt szó? A Corpus Hermeticum felsorolása szerint:

• a gyarapodás és csökkenés ereje;
• a gonoszban való jártasság és a tehetetlenné vált ravaszság;
• a kívánságok hatalmát vesztett káprázata;
• az uralkodni vágyás hiúsága, mely már nem nyújt kielégülést;
• az istentelen elbizakodottság és a durva meggondolatlanság;
• a gazdagsághoz való hatástalanná tett kötődés;
• a szüntelenül csapdákat állító hazugságok.

Vegyük mércéül az új asztráltestet ahhoz, hogy a lehető leghűbb képet alakíthassunk ki magunknak az asztráltestben végbemenő szükséges változásokról. Ily módon könnyebb felismerni, hol tér el a „régi” az „újtól”, vagy a „beszennyezett” a „tisztától”.

Az új asztráltest az egyetemes szeretetből él, az isteni Napból. A bukott asztráltestet az én önfenntartása uralja. Ez a hangsúlyeltolódás a bukás okozója.

Az új asztráltestben az ősi erő világossággá változik, amely szakadatlanul közli magát az egész teremtéssel. Ez ellentétben áll a dialektikus ember rokonszenvével és ellenszenvével, amellyel egyeseket előnyben részesít, másokat pedig hátrányban. Az isteni fény melegséggé, hangzássá, mozgássá, összetartó erővé és életté változik át. Ha ezek az erők és hatások az istenterv alapján harmonikusan kibontakoznak, akkor az eredmény tisztaság, harmónia és halhatatlanság lesz. Ha az ember visszaél velük, akkor ezekkel az isteni képességekkel egy tisztátalan, diszharmonikus és elfajult világot teremt.

Az istentervtől való eltérés, az ősi erőkkel való visszaélés az asztráltestet alacsonyrendű vágyak forrásává változtatta, amelyből az emberek élnek. Nagy léptékben nézve ez történt az egész emberiség asztráltestével, kicsiben véve pedig minden egyes emberével. Így kötözte magát az ember a bukáshoz. A hermészi tanácsot megszívlelve elkezdhetjük a fejlődés kerekét másfelé forgatni. Egy ilyen tettel az egész emberiség számára lehetőséget teremtünk a változásra és a megújulásra.

Növessz szárnyakat a léleknek!

 

DAIDALOSZ VISZONT, KNÓSSZOSZ HÍRES LABIRINTUSÁNAK ÉPÍTŐMESTERE – ÍGY MESÉLI A GÖRÖG MONDA – TOLLAKBÓL ÉS VIASZBÓL SZÁRNYAKAT KÉSZÍTETT MAGA ÉS FIA, IKAROSZ SZÁMÁRA, HOGY ELMENEKÜLJÖN A MINÓSZ KIRÁLY ÁLTAL KITŰZÖTT HALÁLTÓL.” APJA FIGYELMEZTETÉSE ELLENÉRE IKAROSZ TÚL KÖZEL MENT A NAPHOZ. A VIASZ MEGOLVADT, ÉS IKAROSZ A TENGERBE ZUHANT.

 

Nem tudjuk, hogy Ikarosz miért nem szívlelte meg apja intését: könnyelműségből, szórakozottságból, vagy mert nem volt képes felmérni a veszélyt. Számos festményen ifjúnak ábrázolják Ikaroszt. Vajon a lángoló Nap tündöklő sugarával akart a még tiszta lelke egyesülni? De hiszen még misztikus elragadtatásban sem szabad az embernek átlépnie a számára megszabott határokat anélkül, hogy meg ne égnének szárnyai. Így aztán Ikarosz szabadeséssel a mélybe zuhant. Mégsem Kréta szikláin zúzódott szét teste, hanem az Égei-tenger hullámaiba merült. Nem Hádész sötét kapui nyíltak meg előtte, hanem „az élet tisztító, gyógyító, segítő vize” fogadta be, hogy végigküzdhesse a halhatatlan lelkek birodalmába való folyamatszerű felemelkedés útját.

Egészen másról van szó a görög mondák egy másik alakjánál, Prométheusznál, aki egy Titánnak és Uránusz lányának, Themisznek a fia. Nem ifjúként, hanem férfiként lép elő a mítoszok homályából. Egy új emberi nemet akar szembeállítani Zeusszal, az istenek mindenható atyjával. Olyan embereket, akik az istenek hatalmától való szabadságban és függetlenségben saját maguk képesek meghatározni és alakítani életüket. Ennek megvalósításához az agyafúrt Prométheusz hajlíthatatlan makacssággal hozta le az emberek számára az életadó, oltalmazó tüzet az Olümposzról. Büntetésből az anyaghoz, a Kaukázus egyik sziklájához láncolták. Egy sas nap mint nap kitépte a máját, amely éjjelenként mindig újranőtt. Csak Heraklész, Zeusz egyik fia volt képes egy nyíllövéssel megszabadítani Prométheuszt a kínzójától.

A művészek sora próbálta ábrázolni Ikarosz és Prométheusz sorsát mind az irodalomban, mind szobor, festmény vagy színjáték formájában. Ennek oka egész biztosan nem csak abban rejlik, hogy drámai mivolta miatt mindkettőjük élete jól felhasználható motívum gyanánt. A dolog másvalamitől válik lenyűgözővé. Egyrészt azt a vágyat tükrözi, hogy az ember a föld sötétjéből a határtalan tér fényteli végtelenjébe emelkedjen. Másrészt Prométheusz alakjának olyan értelmezését kínálja, mely így foglalható össze: „Teremtsünk magunknak világot saját képünkre, amely világ csak nekünk engedelmeskedik.” Végül is az ember szabadságra hivatott, nemde? Akkor hát miért büntetik oly kegyetlenül, amikor megpróbálja megvalósítani ezt a szabadságot?

 

PROMÉTHEUSZ TÉVEDÉSE

Szép a föld az évszakok váltakozásával, patakjaival, sebes folyóival, távolba nyúló tengereivel.

A zöldellő völgyek fölött magaslanak a hegyek hófödte csúcsai, és fölöttük ível az égboltozat, melyet Prométheusz fivérének, Atlasznak hatalmas vállai tartanak. Az ég ajándékozza a földnek a hűsítő, gyümölcsérlelő esőt, a kék levegőégen felhők úsznak, és a mennybolt a bolygóival és a csillagok hadával egy védő kupolához hasonlatosan ragyogja be az éjszakát az alvó emberek fölött.

Hát igen, szép az ég és a föld, ki tagadhatná! És e világ számára teremtette Prométheusz a maga embereit a föld nedves agyagjából. Minden állattól vett egy-egy tulajdonságot, és ezekkel ruházta fel az embert. Ám még hiányzott teremtményeiből az élet. A Nap-szekéren gyújtott fáklyát Prométheusz – így meséli a legenda –, és ezzel az égi fénnyel keltette életre művét. A Föld lassanként benépesedett, és az istenek gyönyörködtek benne. Leszálltak az égből, hogy az emberekkel egyezséget kössenek. Védelmezni akarták az embereket, akiknek ezért tisztelniük kellett volna őket, és áldozni nekik. Áldozni az isteneknek? Miért? Ezért teremtette Prométheusz, „az előre gondolkodó” az ő emberi nemét? Ezért hozta el nekik a tüzet, tanította őket a fazekasságra és egyéb kézműves mesterségekre? Ezért tanította őket arra, hogy szellemi képességeiket felfedezzék és kultúrákat hozzanak létre? Az ember egy új világot teremtett, saját magától. Külső példakép nélkül hozott létre szépséget, mindig újabb, végtelenül gazdag mintára, saját teremtő szelleme által kiagyalva és saját kézzel megformálva. El tudnánk képzelni egy szépség nélküli életet? Ki akarná ezt nélkülözni?

Földünk azonban nem csak szépséget ismer: vannak itt gondok, háborúk, betegség, éhezés, szükség és nyomorúság is, mert „Zeusz leküldte a földre a bájos Pandorát”. Minden elgondolható kínt és szenvedést magával hozott egy agyagedényben, és kitöltötte a földre. Így büntette meg az istenek atyja az emberek engedetlenségét. De azért, hogy nehogy belehaljanak bánatukba, szánalomból meghagyta nekik a reményt. Ebből a függőségből nincs menekvés. Ez volt Prométheusz nagy tévedése, és ez marad a prométheuszi ember nagy tévedése is mindaddig, amíg szükségrendünket Paradicsommá szeretné átváltoztatni. A halál és a pusztulás ugyanis már előre be van tervezve, és nemcsak az anyagi személyiség halála és pusztulása, hanem minden egyes idő- és kultúrkorszak, valamint az őket formáló ötletek pusztulása is. Ennek ellenére a történelem lázadozó alakjainak az érdeme, hogy új impulzusok révén újra meg újra felrázzák ez emberiséget eltompult és elégedett tunyaságából. Éppen az ő kudarcuknak köszönhetően van meg az a lehetőség, hogy sokaknak, akik azelőtt még ujjongva üdvözölték őket, kinyíljon a szemük. Így tudósít Prométheusz mítosza: „Volt neki egy Epimétheusz nevű fivére, kinek neve azt jelenti, hogy utólag felismerő.”

Epimétheusz képessége nélkül az emberiség nem tenne szert újabb tudati tapasztalatokra, az egyes emberek nem juthatnának el cselekvésük tudatos érzékeléséhez, és ezáltal „megláncolt” állapotuk belátásához. Egyedül ily módon óvják meg őket attól, hogy a múlhatatlanság képe, amelyet – még ha gyakran mélyen betemetve is – mindenki magában hord, örökre betokosodjon a rögeszme, a valótlanságok, elferdítések, önszeretet és spekuláció miatt.

 

MIRE TANÍTANAK A MÍTOSZOK?

A mítoszok letűnt emberiségkorszakok ősi tapasztalatainak hagyományai, melyek azokkal a kifürkészhetetlennek látszó kérdésekkel foglalkoznak mélyrehatóan, hogy „Ki vagyok én, honnan jöttem, miért van sors, és ki határozza meg?” Az ezekből származó hitbéli felfogásokat képszerű hasonlatokkal és szimbólumokkal ábrázolják, legendás alakokhoz kapcsolják, és a föléjük rendelt isteni lényekhez való viszonyukkal ecsetelik. A hősök tettei és az istenek beavatkozása sokoldalúan értelmezhető annak megfelelően, hogy az emberek folyvást változó tudata hol tart a fejlődésmenetében, valamint az egyes ember szemlélete szerint is. Felületes szemlélődés esetén a mítoszok mondanivalója sok szempontból ellentmondásosnak tűnik. Pontos megfigyelés során azonban mindegyikük két olyan alapmotívumra vezethető vissza, amely – az ábrázolás sokfélesége ellenére – pontosan kirajzolódik. A mi példánkban ezeket Ikarosz és Prométheusz legendája jelképezi.

A mítosz szó hallatán nem lenne szabad abba a tévedésbe esnünk, hogy keletkezésüket csupán a távoli, történelem előtti múltban keressük, bár időszerűségük bizonyára az akkori jelenben is fennállt. Minden egyes korszakban, egészen a mi olyannyira felvilágosult huszadik századunkig, keletkeznek új mítoszok, felmagasztalva a csataterek, a politika, művészet és tudomány területéről kikerülő hőseiket, a titokzatosság, a természetfölöttiség leplét szőve köréjük. A hajdani, mára már kihalt isteni eget mindig a legidőszerűbb és kicserélhető bálványokkal aggatják tele, melyek most leginkább a felső tízezer, a sport vagy az üzleti élet területéről kerülnek ki. Nekik, a fogyasztás istenének és a hihetetlenül fejlett csúcstechnológiának hozzák manapság az áldozatot.

A rejtélyek ősrégi alapkérdése – ki vagyok én, honnan jöttem, és ki határozza meg sorsomat – persze ma ugyanúgy felvetődik, mint kezdetben, és a rá adott válaszok ellentmondásossága semmivel sem csökkent. Azok számára, kiknek szíve készen áll az endúra folyamatára, ma is az egyetemes Gnózis csodálatos, elmúlhatatlan beavatási misztériumai adnak választ. Mások számára pedig különböző isten- és démonhitek, a maguk sokrétű beárnyékolásával és fortélyaival. Tulajdonképpen semmi sem változott tehát, csak a nyelv és jelképrendszere lett más.

 

MÉRT OLYAN AZ EMBER, AMILYEN?

Azért, mert mindenkiben két ellentétes természetű ikererő hat. Az eredeti szellemlélek-lény isteni szikráját magában hordva az ember sejti a halhatatlanságát, és sóvárog is egy olyan szabadság után, amelyet mint nyughatatlan kereső itt nem képes megtalálni. Mert anyagban születettként, a dialektika rezgésteréből élve könyörtelenül alá van vetve az anyagi világ törvényeinek, és e törvények összes tulajdonságának. Kétségbeesetten tiltakozik, megpróbálja áttörni a neki megszabott határokat, mégis a foglyuk marad – legfeljebb elvakultan tolja őket tovább maga előtt. Talán azért nem tűnik ez fel neki, mert a természetben születettség béklyójának lánca kissé hosszabb lett mindazon mikrokozmikus elődök révén, akik ehhez a lánchoz voltak kovácsolva, és így nagyobb a játéktér? Vagy mert ez ember, beleszeretvén művébe, elfogadta saját létállapotát? Ebben az esetben a mikrokozmikus utódnak annál fájdalmasabban kell majd átélnie, amint a lánc a húsába vág. Akkor hát mit tegyen? Hiszen az ember természetében rejlik, hogy feledni szeretné létbeli nyomorúságát, korlátait, életének látszat jellegét és halandóságát. Esetleg az is megteszi, ha a lehető legkényelmesebben berendezkedik a halálnak eme völgyében? Vagy jobban jár, ha menekülésre fogja a dolgot? Ekkor talán eszébe ötlenek a költő szavai:

 

És amikor jön,

amikor elragad téged,

s amikor összecsap fölötted:

viszály, irigység, gyűlölet és teher,

ne feledd el,

hogy szárnyaid vannak!

 

Igen, minden egyes embernek adtak szárnyakat, melyeket mindenki az értelmének és tudatállapotának megfelelően használ. Vajon valamelyik természetistenhez repül velük, vagy a maga teremtette isteni égbe? Esetleg fizikailag felemelkedve éli meg a repülés mámorát? Vagy – önmagát becsapva – az okkultizmus és a miszticizmus szárnyain álmodozik-é? Szépséget teremt magának, hogy pótolja Istent, akit ő már nem ismer? Bárhogyan legyen is: így csak még erősebben ragaszkodik önnön természetalakjához, önrabszolgaságához, és a dialektika árnyékbirodalmában szakadatlanul forgó születés és halál kerekéhez kötözve marad. Mindaddig, amíg meg nem hallja önmagában az eredeti lélek hangját, amely ki akar emelkedni fogságából. Ennek szárnyai aztán eléggé erősek ahhoz, hogy minden akadályon át a Gnózis világosságbirodalmába vigyék őt. Ekkor már hatalmát veszti fölötte a tér és idő, a lét és nemlét törvénye. A döntés tétje tehát: elnyerni a szabadságot Istenben, vagy Isten utánzatához láncolva rabságban maradni.