Pentagram 1997/3

Az illúziók vége az új élet kezdete

 

KORUNK EMBERE HALANDÓ LELKÉNEK ENGEDELMESKEDIK. ILLÚZIÓKBAN ÉL. AZ ILLÚZIÓ SZÓ OLYAN ÉRZÉKCSALÓDÁSRA, ÁLOMKÉPRE VAGY ELKÉPZELÉSRE UTAL, AMELYET VALAKI SZÍVESEN MEGVALÓSÍTOTT VOLNA. VONATKOZHAT EMELLETT JÖVŐBELI MEGVALÓSÍTHATATLAN VÁGYÁLMOKRA VAGY TERVEKRE IS.

 

A fenti megállapítások különösen ráillenek nyughatatlan, modern életünkre. Az embert becsapják az érzékei. Olyan világot lebegtetnek meg előtte, amely egyáltalán nem is létezik. A valótlanság benyomásaival ostromolják, ő pedig mohón kap utánuk, és ezekben próbál fogódzóra lelni. Eltöpreng benyomásain, álmokat sző róluk, álmai pedig tévútra viszik. Végül persze kiderül, hogy várakozása füstbe ment, és a kitűzött célhoz nem ért közelebb.

Természetesen még módszereket is kifejlesztettek arra, hogy a valótlanság benyomásait felerősítsék, és úgy átalakítsák, hogy jobban passzoljanak mindennapi életünkhöz. Sok oktatási forma, de mindenekelőtt a reklámok a tévhit selyemgubójába szövik be az embert, aki aztán ebből az önmagában lezárt világból kiindulva ítéli meg mind magát, mind a környezetét.

Ha csupán azért tüntetnénk fel ilyen színben az életet, hogy aztán leönthessük holmi „gnosztikus szósszal”, ha tehát vélekedésünk valódi hátterét homályban hagynánk, akkor ez meglehetősen olcsó és gyermeteg mutatványként is hathatna. Ahhoz, hogy az életet, a bennünk és körülöttünk lévő világot az illúzió és téveszme jelzőkkel illethessük, legalább azt meg kell tudnunk mutatni, hogy hol húzódik a választóvonal a téveszme és a valóság között.

Az egyik ember számára a mindennapi élet kőkemény valóság. Ott áll a közepében, küzdenie kell a családjáért, az előmeneteléért vagy az eszményeiért. Folyton újabb módszerekre van utalva, hogy életben maradjon és megtarthassa saját valóságát. A szomszéd szemében azonban ugyanez a valóság egészen valótlannak tűnhet. Ő így szól a feleségéhez: „Ezt látnod kellene! Halálra gyötri magát, és mégsem jut ötről hatra. Hiszen ez őrület!” Egy harmadik pedig eme „bölcs szavakon” is csak mosolyog. Az ő gondolatvilága tükrében a másodiknak sincs igaza, és ő is illúziókkal van elfoglalva.

Mi lehet hát az oka ennek a tömeges méreteket öltő, mindújra fényesre csiszolt érzéki csalódásnak? Világszerte milliók hajszolnak egy elgondolt vagy megálmodott célt. Persze már maga a világot felépítő anyag is épp elegendő alkalommal szolgál az illúziókhoz. Jól ismert természeti jelenség pl. a délibáb: álomkép a sivatagban. A kimerült utazót már annyira gyötri a víz és az eleség utáni vágy, hogy egy légvárat tart a valóságnak. Vajon hányan lehetnek, akik számára még nem vált sivataggá az élet? Kilátástalan tévúttá, amelyen az embert az egyik illúzióból a másikba hajszolják? Olyan képekbe, gondolatokba, érzésekbe… melyeknek semmilyen valós alapjuk sincsen, s amelyek így el is tűnnek, mihelyt közeledünk hozzájuk. Nem megfoghatók, nem elérhetők. Értéktelen dolgokkal foglalják le az embert, és űzik mindaddig, míg összes erejét fel nem emésztette. Így kering tovább az élet a bölcsőtől a ravatalig, és a ravataltól ismét a bölcsőig. Az illúziók gyermekkorunktól fogva hűséges útitársaink.

Így küzdünk egymás ellen a magunk teremtette illúzióinkkal. Az ember valami mást ragad meg, mint amit érzékei mutatnak neki. Ha öten egy és ugyanazon tapasztalatot élik át, vagy ugyanazt a tárgyat írják le, értelmezéseik teljesen különbözőek, sőt néha ellentétesek lesznek, jóllehet ugyanarra a dologra vonatkoznak. Az érzékszervek azonos benyomásokat kapnak ugyan, azonban az énnel állnak kölcsönhatásban. Az én pedig csak azt engedi keresztül, amit látni akar. Az információ maradékát veszni hagyja, nem fogadja be a személyiségen keresztül. Így már érthető, hogy mindenki saját, egyéni látszatvilágot épít fel, és ezt életszükségből fenn is tartja. Illúzióvilága aztán megakadályozza benne, hogy észrevegye, ami ezen kívül található. Csak a saját észleletei számítanak – ezek is megszűrve –, és csak ezek a fontosak. Ez az ő valósága, az ő énjéből nézve. Halandó valóság, amely a halállal véget ér.

Létezik azonban egy halhatatlan valóság is, amelyre a halálnak semmilyen hatása sincsen. Ez a valóság a halhatatlan lélek világa. Ezért tesz a modern rózsakereszt olyan éles különbséget a halandó és a halhatatlan világ, valamint a halandó és a halhatatlan lélek között. A határ olyan élesen van megvonva, hogy a halandó élet észlelni sem képes a halhatatlant. Legfeljebb csak akkor sejtheti meg azt, ha saját valóságán repedések keletkeznek, ha az illúziók világa – néha igen kíméletlenül – összetörik; fájdalom és szenvedés, betegség, munkahelyi elbocsátás, rossz társadalmi körülmények vagy háború miatt. Az ilyesfajta események kikezdik az illúziókat, feltörik a tudatot – olykor roppant hevesen –, és az embert új tapasztalati útra terelik. Ezután újfajta érzékelés következik. Ha pedig a személyiség – az én – kigyógyult a régi illúziókból, akkor nyitottá válik az új benyomások számára. Egy új út tűnik fel előtte.

 

NINCSEN TÖBBÉ HELY ILLÚZIÓK SZÁMÁRA

Annak, hogy vajon az új impulzus hatása valóban megújító-e, a gyakorlatban kell megmutatkoznia. Tudnivaló, hogy az ember szívesen megőrzi azt, amije van. Az újban egyre az egykori bizalmasát keresi, és egy olyan új világban szeretne bízni, amely egyáltalán nem is új, hanem csupán egy újabb illúzió.

Az illúziók sivár körforgásán csak úgy lehet áttörni, ha az újonnan megkapott belátást belülről igazságként ismerjük fel, majd egy új, határozott, „illúzióromboló” életvitelre cseréljük… Akkor egy új világ épül fel, amelyben az illúziók számára nincsen többé hely.

A kierőszakolhatatlan halhatatlanság

 

HALHATATLANSÁG! SZÉP ESZME! KI GONDOLT EL TÉGED ELSŐNEK?”

HEINRICH HEINE (1797-1856)

 

MIKROKOZMOSZUNKBAN VALAMENNYIEN MAGUNKBAN HORDOZZUK AZ EMBERISÉGET. KEZDETTŐL FOGVA EGYEK VAGYUNK VELE, ÉS Ő MIVELÜNK. BÁRMIT GONDOLT, ÉRZETT ÉS VALÓSÍTOTT IS MEG TETTEIBEN, ANNAK RÉSZESEI VOLTUNK, AKÁR ÖSSZHANGBAN VOLT A MŰKÖDŐ ERŐKKEL ÉS HATALMAKKAL, AKÁR ELLENSZEGÜLT NEKIK – AKÁR NAGY LELKESEDÉSSEL EGYÜTTMŰKÖDÖTT VELÜK, AKÁR KÜZDÖTT ELLENÜK. ÍGY VOLTUNK – ÉS VAGYUNK – VALAMENNYIEN CSÍRÁJA VAGY GYÜMÖLCSE ANNAK, AMIT AZ EMBERISÉG TÖRTÉNETÉNEK NEVEZÜNK: MIND A JÓ, MIND A GONOSZ DOLGOKNAK.

 

Hosszú fejlődési folyamat zajlott le a homo sapiens, az értelmi képességgel rendelkező ember első megjelenésétől a mostani, olyannyira túlgépiesített korunkig. Ennek során egymás után jelentek meg népcsoportok és fajok, hogy a nekik megfelelő kultúrfokokra feljussanak, majd újra eltűnjenek. Amit ők éreztek és gondoltak, abból sok minden a múlt homályába vész. Azt azonban, ami érzékelő tudatuk legmélyebb mélységeiből jött elő, képbeszéd formájában továbbadták olyan hagyományként, melyet elvonttá vált gondolkodásunkkal mi – gyakran lekicsinylően – meséknek és mítoszoknak nevezünk. Ha közelebbről fürkésszük ezeknek az elbeszéléseknek a tartalmát, felfedezünk egy alapmotívumot, amely még ma is felkavar bennünket: a halhatatlanságban való hitet.

 

LÉTEZIK HALHATATLANSÁG?

A mai, anyagelvűen megalkotott természettudományos világnézet szerint általános érvényű igazság-bizonyítékok csak az érzékekkel felfogható, úgymond valóságosan létező, „igazolható” valóságon belül léteznek. Ez a szemlélet alapvetően kikezdi az isteni munkálkodásba – és ezzel Isten létezésébe – vetett hitet. Isten ugyanis csak egyéni, benső tapasztalatok révén élhető át, csak tisztán személyes érveléssel fogadható el, és csak így lesz „vitathatatlan”.

Ugyanez érvényes az ember halhatatlanságára is, mivel Isten és a halhatatlanság gondolata azonos. Mégis, még ebben a haladó szellemű és felvilágosult korszakban is ugyanúgy reménykedik az ember a halhatatlanságban, mint kezdetben! Ezt a reményt nemzedékről nemzedékre továbbadja minden nép és faj.

Hogyan lehetséges ez? Hisz nincs egyetlenegy látható példa se a vég nélkül létező életre! Naprendszerünk és a millió fényévnyi távolságra lévő csillagok hada mind csak átmeneti jelenség, mely egyszer kialszik. A növény- és állatvilágban a fajok alig áttekinthető sokasága jött és ment, hogy újabbaknak adjon helyet. Földünk is újra meg újra megváltoztatta múlhatatlannak tűnő arcát. Halhatatlan lényt, bármilyen természetű legyen is, még senki se látott. Igen, még maga a feltámadott Krisztus – ha egyáltalán tényként elismerik – sem bizonyíték arra, hogy élni is fog örökké. Még sincs tehát halhatatlanság? Nem ez-e a modern gondolkodású ember logikus végkövetkeztetése?

Válaszként a Biblia szavai ötlenek fel bennünk: „Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét énérettem, az megtartja azt” (Luk. 9.24) Mit jelent ez az azt?

 

MI AZ ÉLET?

Az élet szó dialektikus fogalmában élet és halál, ez az ikerpár elválaszthatatlanul össze van kötve. Egyek tehát. Ez az élet nem más, mint bukott mikrokozmoszunk tartózkodási helyének szakadatlan tér-időbeli váltakozása földi létterületünk evilági és túlvilági fele között.

Az eredeti értelemben vett élet anyagtalan, ahogyan Isten is az, aki van, volt, és aki lesz . Ez az utolsó „lesz” szó is meghaladja ésszerű gondolkodásunkat. Lao-ce Tao Te Kingjében ez áll erről:

Hogyan lehetséges, hogy ezek a szavak oly mélységesen képesek érinteni szívünket? Talán egy ősrégi emlékezés ez egy elveszett, távoli Paradicsomra? Egy olyan Paradicsomra, amelyben még gyermeki ártatlansággal tudtuk a környező világot érzékelni anélkül, hogy tudomásunk lett volna a bennünket oly nyugtalanná tévő hatalomról, birtoklásról, becsvágyról és hírnévről? Ahol számunkra is örökkévalóság lehetett a pillanat, mert egy állandóan létező, végtelen MÁBAN élve nem kellett félnünk a haláltól?

 

ÁLOM A VÉGTELEN ÉLETRŐL

A végtelen fogalma szorosan összekapcsolódik a halhatatlanság fogalmával, mivel ez is kizárja a tér és idő általi korlátozottságot. Milyen szépen, milyen csábítóan hangzik ez a szó – másrészt viszont milyen titokzatos, félelmetes és fenyegető! Hová hajszol bennünket ez a magunk eszkábálta hajó, amellyel egyre újabb partok felé vesszük az irányt? Létünk egyhangúságának megszokott kerékvágásából próbálunk szabadulni talán? És engedelmeskedik-e ez a hajó akaratunknak, hogy mintegy mágikusan ható belső impulzus vonzásában legyőzzük a tér-időt? S vajon hogyan fog kinézni a halhatatlanságnak nevezett ismeretlen part? Vajon benne lesz az összes átélt fájdalom és csalódás, viszonzatlan szerelem, teljesületlen álom végtelensége is? Az összes értelmetlen idő végtelensége, néhány pillanat kivételével?

„Ó, embergyermek, miért nem hallgatsz rózsaszíved hangjára, mely képes megmutatni neked az utat egy egészen más, egy igazán új parthoz? Hát nem látod, hogy az emberiség élete egy végzetszerűen tovahömpölygő folyam, és te, szegényes kis lélekvesztődben vele sodródsz, kiszolgáltatva előre meghatározott utadnak? Elfelejtetted, hogy ez az áradat egyre csak duzzad, mígnem eljön az ideje, hogy özönvíz gyanánt mindent elragadjon, ami nem bízza magát a mentő bárkára, Isten szavára? Törd át a válaszvonalat, amely süketté tesz a Gnózis hívására: az énközpontúságodat, az önszeretetedet! Vesd a tengerbe ezeket a terheket! Szabadulj a születés és halál örök körforgásának roppant karmai közül, melyet az emberiség saját maga hívott fel magára!”

 

AZ EMBER ÖNÁMÍTÁSA

Nosza, adjunk hát olyan értelmet életünknek, amely már itt és most halhatatlanná tehet bennünket! Talán hírnév vagy csúcsteljesítmény révén! Rajta, emeljünk Babilont is megszégyenítő tornyokat, vagy vigyünk véghez hőstetteket, mint Gilgames! Hogy jó-e, vagy gonosz, egyre megy: hőstett az hőstett; a fő, hogy biztosítsa a halhatatlanságot. És itt van még a művészet és tudomány, mint széles tevékenységi terület. Akinek pedig nincs meg az ereje és képessége egy saját „halhatatlan” tett végrehajtásához, az legalább emeljen emlékművet egy híres embernek, és ezáltal közvetett módon, tisztelőként vagy rajongóként részesüljön annak „halhatatlanságában”. Lám csak, a lehetőségek micsoda bősége kínálkozik itt!

 

AZ EMBER OLY SZÍVESEN BECSAPJA MAGÁT

A halhatatlanság utáni hajsza közepette ekkor felhangzik a rózsaszív óvó és esedező hangja: „Amire törekszel, az csak látszat-halhatatlanság, mint ahogyan a természet szerinti ember is csak látszatfigura. Miért kapaszkodsz bele, mint mentőhorgonyba, melynek láncait már csaknem szétrágta a mulandóság rozsdája? Még erősnek érzed magad, de »erejük tetőpontján megöregednek az emberek és a dolgok. Ez azt jelenti, hogy nem azonosak a Taoval. És ami nem azonos a Taoval, az hamarosan véget ér. Mikrokozmikus elődeid végtelen sokasága épített már oltárokat ennek vagy annak az Istennek. Áldozatokat mutattak be nekik, imádatban egyesülve velük, halhatatlanságot remélvén. Mindezt jótettekkel próbálták meg kiérdemelni, az általában szokásosnál egy kicsit több jótettel; önsanyargatással, lemondásban és szegénységben lefolyó élettel. Mégis könyörtelenül tovább forgott a mindent felőrlő körforgások kereke, mert a halhatatlanságot ők is mulandó énjük számára akarták kierőszakolni, amelynek – tévútra térvén és rögeszmétől elvakultan – a »lélek« nevet adták.”

 

„HALHATATLANSÁG! SZÉP ESZME! KI GONDOLT EL TÉGED ELSŐNEK?”

Ha az anyagszülte ember nem hordaná magában a mikrokozmoszában megmaradt isteni lélekatomot, akkor nem lenne lehetséges számára a halhatatlanság utáni vágyódás. Ez a hozzáláncolt eredeti lélek az, amely kezdettől fogva az igazi, múlhatatlan hazáját keresi. A keresés, mely az idők folyamán önérvényesítésünk miatt tévutak sokaságát járatta be velünk, de amely a tenger sok szenvedés és fájdalom megtapasztalása ellenére mégis minden leélt életnek bizonyos értelmet adott, ez a keresés végül határlakóvá tett bennünket a csalódások e világában: annak az útnak a keresőivé, amely Isten szellemlélek-területére vezet.

Honnan merítjük hát azt a tudást, hogy ez az élettér létezik? A bennünk lévő csillapíthatatlan, égő vágyból. Ezt egyetlen törvény sem írja elő, és ésszerű gondolkodásunkkal sem magyarázható. A szív rózsája az, melynek hangját itt, világunk lármázásának közepette képesek voltunk meghallani. Általa látóvá válván felismertük saját nyomorúságunkat és az idő intő jeleit. Így felkészülve, az ősrégi és örökké új, múlhatatlan bölcsességtan meg tudott nyilvánulni bennünk.

És a halhatatlanság? Az én, mely oly sokáig törte magát az örök élet után, most felismeri hivatását, hogy engedelmes szolgálóként egyengesse a lélek útját. Aztán az újjászületett halhatatlan lélek beszáll a bárkába, és mindazokat magával viszi, akik követni akarják világító nyomát.

A szabadság szelleme

 

AZ ARIÉGE VÖLGYÉBEN MINDEN ARRA NYITOTT EMBERT MEGÉRINT EGY ÉLŐ ATMOSZFÉRA, MELYNEK EREDETE TÚLNYÚLIK A TÉRIDŐ KERETEIN. LÉGKÖRÉT MÁS SZELLEM TÖLTI BE, MINT A KÖRÜLÖTTE ELTERÜLŐ VIDÉKET. A VÖLGYET KOSZORÚZÓ HATALMAS HEGYSÉG VONZZA AZ EMBEREKET, ÉS EGY MAGASABB REND KOZMIKUS TÖRVÉNYEINEK ENGEDELMESKEDVE E SZÉP TÁJBA VALÓ BELÉPÉSRE KÉSZTETI ŐKET. A KATÁROK ÉLETÉNEK ÉS TEVÉKENYSÉGÉNEK VISSZHANGJA EZEN AZ ERŐTELI VIDÉKEN JOBBAN VISSZACSENG, MINT BÁRHOL MÁSHOL.

 

Ezen a természethű vidéken mindig is szabad és önálló volt az emberek szelleme. A környék története – már amennyire a történelmi kutatásokból ismeretes – alátámasztja ezt a tényt. Aquitania az autonóm várurak és -hölgyek tartománya volt, akik sem fejedelmeknek, sem az egyháznak nem tartoztak felelősséggel, kizárólag csak saját istenüknek. Ez önállóságot, szabadságot és toleranciát eredményezett a vallás és a művészet minden területén. Ezért Aquitániában a középkori irodalom és zene igen figyelemre méltó szintet ért el. Lovagi dalnokok és költők oly nagy hírnévre tettek szert, hogy számos név és szöveg máig is fennmaradt. Wolfram von Eschenbach Parsifálja is ezekből merített ihletet.

A szabadság és vallási türelem eme légkörében bontakozott ki és virult a katárok szerzete, befolyását az akkori Európa nagy részére kiterjesztve. Ugyanakkor az is érthető, hogy a világi hatalmak a szerzetet – a maga radikális és feltétel nélküli üzenetével – igen hamar nagy veszélynek érezték.

 

TÁMOGATÁS A LAKOSSÁGTÓL

Ezeknek a „jó embereknek” a munkáját nem lehet Aquitania lakosságának rokonszenvétől és támogatásától elválasztva szemlélni. A történelmi adatok alátámasztják, hogy mily nagy fáradságába került annakidején a növekvő francia egységállamnak és hivatalos egyházának, hogy nyakát szegje a szabadság e szellemének, melyben a katárok tana felvirágzott.

1209-ben hódították meg Béziers-t, 1244-ben – árulás következtében – elesett a légvonalban kb. 120 kilométerre lévő erődítmény, Montségur. Csaknem egy évszázaddal később, 1328-ban falazták be az Ussat-les-Bains-ben lévő Lombrive barlangjába az utolsó katár közösséget. Tehát több mint egy évszázadig tartó nyilvános, jóváhagyott öldöklésre, gyilkosságok és árulások sokaságára volt szükség ahhoz, hogy leverjék ezeket a szabadságszerető embereket.

A katárok mindvégig hűek maradtak tanukhoz. Amikor végül már teljesen sarokba szorították őket, és már csak két lehetőség közül választhattak: egy biztos, gyáva halál vagy egy éppilyen biztos, de bátor és megszabadító halál között, elegendő erővel és szellemmel rendelkeztek ahhoz, hogy az utóbbi mellett döntsenek.

Noha mi már teljesen más korban élünk, a katárok öröksége mégis rendkívüli jelentőségű a modern rózsakeresztes számára. Mert többek között ez az oly hosszú ideig elrejtett és ezáltal meglehetősen érintetlenül maradt múlttal való kapocs különbözteti meg az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskoláját a többi, komolyan a megszabadulást kereső csoporttól.

A modern Rózsakereszt Iskolája nem csak a mában gyökerezik – sokkal inkább a katárok szilárd örökségéből meríti erejét. Olyan ősi tudás forrása ez, melynek eredete visszanyúlik a katárok előtti időkre, sőt a katárokat megelőző szerzetek előtti korokra is, például Hermész Triszmegisztosz egyetemes tudásához. Ő sok ezer évvel ezelőtt Egyiptomban tevékenykedett. Az Ariége völgyében lévő néhány barlang neve egyébként egyiptomi eredetű, például a „Ka” barlangé.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri fáradhatatlan és állhatatos kutatásának köszönhető, hogy Antoine Gadal, az „utolsó katár” segítségével az emberiség rendeltetéséről szóló ősi, de mindenkor aktuális tudást újra feltárták és mai fogalmakra átültették, hogy a keresőnek ma is megmutathassák az igazsághoz vezető utat.

Ennek a tudásnak három jellemző vonása van. Először is létezik egy filozófiája, radikális látásmódja arról, hogy mi az igazság, és mik a tévképzetek. A második jellemzője egy módszerben, egy életvitelben rejlik, amely korunk hétköznapjaiban is jól alkalmazható, és amely – feltéve, hogy helyesen fogjuk fel – utat képez a belső ember megszabadulásához. Harmadszor pedig ott van az erő, mely ezen életelv teljesítése következtében felszabadul a Szellemi Iskolában, és mint olyan, érezhető is.

 

MINDEN IGAZ VALLÁS MAGJA

Mindez a modern Szellemi Iskola tanulójában egy reményteli kilátás belső örömét kelti, ugyanakkor azonban nagy felelősséget is ró reá. Mert nem úgy van, hogy már tiszták vagyunk, mert a forrás, melyből merítenünk szabad, tiszta. Ezért a szellemi ösvény vándorának mindenekelőtt alapos önismeretre és könyörtelen őszinteségre van szüksége saját indítékait és cselekedeteit illetően.

A katárok tudását egyetemesnek nevezzük, mivel minden igaz (azaz Isten birodalmára irányuló) és tiszta vallás lényegét magában foglalja, ahogyan ez előbb vagy utóbb megmutatkozik. Tévedés azonban azt hinni, hogy valakinek igaza van pusztán azért, mert a forrás, amelyből merít, egyetemes! Az egyetemesség azt jelenti, hogy mindenki meríthet belőle, mert legmélyebb bensőjében Isten képhordozója.

A rózsakeresztesek a katárok szellemi örökségének köszönhetik a tudást, hogy nem a személyiség, hanem a halhatatlan lélekmag avagy mikrokozmosz tesz meg egy csaknem végtelen hosszú utazást időn és téren át, hogy elérje magas célját; egy olyan utazást, amely messze túlnyúlik az én-személyiség életén.

A tiszta életvitel és a tiszta, eredeti tudás alkalmazásával a lélek kivonhatja magát az ellentétek mozgalmasságából, és a halandó világ gyötrelemben égő szívének gyógyírjává válhat. Aki ezzel az irányulással lép rá a királyi ösvényre, az ezt nem a saját maga gyógyulásáért teszi, hanem hogy az utána jövőt szolgálja. Ezért fog a legvégső elszántsággal küzdeni az igazságért és az egyedül-jóért. Azért választja és járja ezt az utat, mert a tapasztalat megtanította, hogy ez az egyetlen érdemleges választási lehetősége.

A valódi segítővé válás útja

 

AKI SEGÍTENI AKAR, ANNAK SEGÍTENEK. MINDANNYIUNKAT KÉT ERŐ HAJSZOL: A VÁGY ÉS AZ AKARÁS. ÉLTÜNK SORÁN E KÉT ERŐ EREDMÉNYEKÉNT ÖRÖM ÉS SZENVEDÉS SZÜNTELEN VÁLTAKOZÁSÁT TAPASZTALJUK.

 

Ezt a törvényszerűséget a legtöbben magától értetődőnek tartják. Járják a születés és halál útját, mert hát ilyen az élet. Vágy – akarás – öröm – szenvedés… Majd megint elölről: vágy – akarás – öröm – szenvedés… És így tovább.

Akadnak azonban olyanok is, akik a dolgoknak ezt a menetét egy bizonyos pillanattól kezdve nem hajlandók többé elfogadni.

Ezt gyakran egy mélyen átérzett fájdalom váltja ki, melyet saját vagy embertársaink szenvedése okoz. Akinek a legbensőbb lélekmagját így eltalálta a fájdalom, az többé nem szabadul meg ettől olyan egyszerűen.

 

EZT MINDENKI MEGTAPASZTALJA EGYSZER

Aki ezt a fájdalmas tapasztalatot megszerezte, abban visszavonhatatlanul felmerül az élet értelmének kérdése. Megkezdődik számára a keresés fázisa. Ez egy új szakasz az életében, tele szorongató kérdésekkel, nehézségekkel és tévedésekkel, de különleges eseményekkel és történésekkel is. Aszerint, hogy a kereső hogy áll hozzá az élethez, különböző utak nyílnak meg számára, melyek mind ugyanahhoz a célhoz vezetnek: az élet rejtélyének megoldásához.

Kövessünk csak egy keresőt, – például egy emberbarátot – ezen az úton! Hogy alakul az élete? Hogyan viselkednénk mi ebben a helyzetben?

Egy emberbaráti beállítottságú valaki az első fokon embertársa szenvedése láttán fájdalmat él át. Mivel ő maga nem tud és nem akar már visszatérni a hétköznapok egyhangúságába, ám együttérzés hatja át, megpróbál embertársán segíteni és melléállni. Nem beszél, hanem cselekszik. Talán rengeteg áldozatot hoz célja elérése érdekében. A helyes módszert keresve egy csodálatos könyv kerül a kezébe: A csend hangja.

Felüti valahol – vajon nem azt kapjuk-e mindenkor, amire szükségünk van? – és ezt olvassa:

A jajkiáltásokra nyisd meg lelkedet, amint a lótusz megnyitja szívét, hogy a hajnali napsugárból igyék.

A fájdalom egyetlen könnycseppjét se hagyd a tűző napnak felszárítani, mielőtt te magad le nem törölted a szenvedő szeméről.

De hagyd, hogy minden égő könnycsepp a szívedbe hulljon és ott maradjon, s csak akkor távolítsd el, ha a fájdalom, ami okozta, már megszűnt.

E szöveg által megerősödve újult erővel indul embertársa megsegítésére. Előbb vagy utóbb eljön azonban az a pillanat, amikor rádöbben, hogy nem képes valóban segíteni másoknak. Ez fájdalmas tapasztalat! Jóllehet megtesz minden tőle telhetőt, de bármilyen szeretetteljesen lép is fel, bármilyen keményen dolgozik is… a másikon nem segít valójában. Legfeljebb némi vigaszt nyújt, vagy néha könnyebbséget, a valóság időleges feledését. „Igazi segítségről” azonban szó sem lehet.

 

EZT MINDENKI MEGTAPASZTALJA EGYSZER

És mégis ez az, amit szívből akar: valóban segíteni! Kétségbeesetten teszi fel a kérdést: hogyan léphetne ebben előre? A szokásos módon már nem tud tovább élni, mivel ez nem oldja meg problémáját. Csalódottan megtorpan. A szíve teli van vággyal, hogy eloszlassa embertársai szenvedését.

Mivel vágya őszinte, a kereső – akit útján kísérünk – belép a következő szakaszba. Nagyon mélyen elgondolkozva a fájdalom és szenvedés lényegén, újra a Csend Hangjához fordul. Újra ugyanazt a szöveget olvassa, de már egy tapasztalattal gazdagabban. Más szemmel olvassa, és lassan kezdi megérteni.

És ekkor ezt olvassa:

Ó te, kinek szíve irgalommal teli, e könnyek azok, melyek a halhatatlan könyörület mezőit öntözik. Ily talajon növekszik Buddha éjféli virága, amely nehezebben található, ritkábban látható, mint a vogayfáé. Ez az újraszületéstől való megszabadulás magja. Ez szabadítja meg az arhátot a küzdéstől és a vágytól, és vezeti el a lét mezőin keresztül ahhoz a boldogsághoz és békéhez, amely csak a csend és a nem-lét birodalmában ismeretes.

Az a vágya, hogy megérthesse, miként lehet valóban segíteni embertársán, lankadatlan. Így fokozatosan megérik benne a belátás, hogy saját bensőjében kell valaminek történnie. Egy magnak kell kicsírázni a szívében. Az újraszületéstől való megszabadulás magjának! De ennek a növekedésnek az érdekében neki magának el kell tűnnie, fel kell oszlania. Új probléma merül fel: Hogyan tud valaki az újra-megtestesülés törvénye alól megszabadulni? Mit kell ehhez tennie?

És ezt olvassa:

Öld ki a vágyat, de ha megölted, résen légy, nehogy újra feltámadjon!

Még sok útmutatás következik. Keresőnk bátran lát neki a gyakorlatnak. Megkísérli az útmutatásokat tettekre váltani. Gyakorol, és megpróbálja megölni vágyait. Hiszen a magnak csíráznia kell, a virágnak pedig virulnia, ha valódi segítővé akar válni. Számtalan csalódás árán azonban belátja, hogy saját maga nem képes megölni vágyakozását. Csalódottan, de egy újabb tapasztalattal gazdagabban ismét eredeti kiindulópontján találja magát. Változatlanul nincs abban a helyzetben, hogy valóban segíthessen másokon. A vágy azonban, hogy erre képessé váljék, még mindig nem hagyta el. Felteszi magának a kérdést, hogy vajon mi nem stimmel a könyv azon utasításával, hogy öld ki a vágyat. Hiszen ott áll fehéren-feketén, s ő maga is ezt akarja!

Nem adja fel. Őszinte vágyakozásának ereje kapcsolatba hozza más emberekkel és más írásokkal. Rádöbben, hogy a századok során – csoportosan vagy egyénileg –számosan mérkőztek már ugyanezekkel a kérdésekkel. Hogyan csírázhat a mag? Hogyan virágzik ki a virág? Mit kell tenni? Hogyan ölheti el az ember a vágyait, s mit értsünk tulajdonképpen vágyakon? Ugyanakkor az is világossá válik számára, hogy a rejtély megoldását szolgáló útmutatások egyidősek magával a problémával. Ezek egyetemes érvényű tanítások, csak árnyalatnyi különbség van köztük az adott országtól és kortól függően. Rátalál a Bhagavad Gítára, Lao-ce Tao Te Kingjére, a Bibliára és a Rózsakeresztes Szerzet hívására.

Az utóbbiban ezt olvassa:

A vágy nem ebből a világból való erő, és csakis egy olyan birodalomban teljesülhet be, amely maga sem ebből a világból való. (…) Olyan erő, amely eltölti vérünket, éjjel és nappal zaklat, hogy tökéletesen, de valóban tökéletesen a nem-létbe merüljünk.

Majd akkor közeledünk az üdvtitokhoz.

Aki így keres, az megkapja a választ kérdéseire. Ráébred, hogy a vágy ereje kiirthatatlanul benne rejlik az emberben. Felismeri, hogy miként sürgette ez az erő. A vágy minden szinten kifejezésre tudja juttatni magát, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. Miként az emberbaráti buzgólkodásban, akképpen a „valódi” segítés szándékában is. És újra olvas a Csend Hangjában erről a különleges virágról. Elolvassa, hogy az egyetemes útmutatásokat hogyan kell átültetnie a gyakorlatba. Olvas a Krisztus-rejtélyről, mely mindenki számára feltárul, aki készen áll rá, és tudja, hogy most számára is elérkezett az idő.

A bejárt útra visszapillantva elébe tárul keresése, minden erőfeszítése és törekvésének egyetlen célja. Nem kellett-e mindújra eljutnia lehetőségeinek határához, hogy beléphessen a következő szakaszba? Nos, a határon állva tudja, hogy mivel oly őszintén keresett és törekedett, neki magának is segítenek, hogy „igazi” segítővé válhasson. Feladata nyilvánvalóvá válik számára:

Ha(…) kész és képes az eredeti vágyat kioltani, azáltal, hogy Krisztusban alámerül, akkor egy mágikus csoda megy végbe.

Tudja, hogy erre készen áll, és azt is tudja, hogy erre képes. Teljes bizalommal átadja magát a Krisztus-rejtélynek, hogy így átalakulva valódi segítővé váljon.

Ezt egyszer mindenki át fogja élni.

A világosság szolgája

 

AKI ISMERI ÉS BECSÜLI J. ANKER LARSEN KÖNYVEIT, AZ TUDJA, HOGY REGÉNYEI ÉLETBÖLCSESSÉGRŐL ÉS ÍRÓJUK „ÖRÖKKÉVALÓSÁG-TAPASZTALATAIRÓL” TANÚSKODNAK. EZT A KIFEJEZÉST Ő MAGA HASZNÁLTA EGY OLYAN ÁLLAPOT ÉRZÉKELTETÉSÉRE, MELY AZ IDŐK FOLYAMÁN VALÓSÁGGÁ VÁLT SZÁMÁRA. LARSEN AZ „ÖRÖKKÉVALÓSÁGRA FOGÉKONYAK HONTALAN CSALÁDJÁHOZ” TARTOZOTT.

 

Életrajzi töredékeiből, regényeinek néhány találó részletéből és előadásai egyikének idézeteiből arra következtethetünk, hogy szerzőjük, J. Anker Larsen egyértelműen gnosztikus beállítottságú volt.

Életrajzában kizárólag spirituális fejlődését vetette papírra, hogy ezzel – ahogyan ő megfogalmazta – egy nyitott ajtót ajánljon a szellemre szomjazók számára. Az „én” szó használata egyenesen visszatetszést keltett benne, amint ezt a következő megjegyzése is érzékelteti: Még sohasem tapasztaltam, hogy az „én” szócskát használva valaki megszépült volna.

 

ÉREZHETŐ, MINT NAPSUGARAK A BŐRÖN

J. Anker Larsen a múlt század nyolcvanas éveiben született Dániában. Paraszt családban nőtt fel. Bár szülőföldje környékén nem voltak különösebben vallásosak az emberek, már gyermekként sejtette, hogy lennie kell valami örökkévalónak. Ezt az érzést olyan valóságnak élte meg, amely egyszerre őbenne és ugyanakkor körülötte is létezik. Néha határozottan érzékelte is ezt a valóságot, hasonlóan ahhoz, ahogy a napsugarat érezni a bőrön. Ez a hasonlat persze – szerinte – sántított.

Ez az égi nap olykor olyan erősen és mélyen sütött benne, hogy teljesen megfeledkezett a világról, melyben barátai és játszótársai voltak, akikkel amúgy nagyszerű csínyeket lehetett kieszelni.

Korának előrehaladtával azonban az égi napfény csaknem nyomtalanul eltűnt életéből. Az árnyékok sűrűsödtek, és minden egy nyersebb valóság talajára került. Végül az örökkévalóság J. Anker Larsen számára olyanná vált, mint egy elmúlt nap. Már nem érzékelte többé.

 

SIVÁR HELY EGY SZOMJAZÓ LÉLEK SZÁMÁRA

Mindez azonban mély űrt hagyott benne. Így lett aztán Larsen vallásos, és papi tanulmányokba fogott. Nem telt azonban sok időbe, míg rájött, hogy a teológiai kar sivár hely egy szomjazó lélek számára. Az ott kapott oktatást olyan italhoz hasonlította, melynek színét az íze meghazudtolja.

Amikor aztán búcsút mondott teológiai tanulmányainak, a teozófiával került kapcsolatba. Itt fejlődött ki fogékonysága a – ahogyan ő nevezte – családi dokumentumok iránt, amibe minden „gnosztikus” irat beletartozott, mint például a Tao Te King, az Upanisádok, a Bhagavad Gíta, a Szufi költők és keresztény misztikusok művei, és végül az Új Szövetség. De azt a valóságot, amit keresett, J. Anker Larsen a teozófusoknál sem tudta felfedezni. Ehelyett erős ellenérzés fejlődött ki benne a metafizikával szemben, és tudatára ébredt az okkultizmus nagy veszélyének.

A valóságos életről című füzeteiben az akkori teozófusok okkultizmusát a következőképpen írta le: személyes tréning azzal a céllal, hogy egy tisztán hangolt eszközt fejlesszenek ki, amellyel ismereteket lehetne szerezni a magasabb világokról. De mit nyer ezzel az okkultista? – vetődött fel benne a kérdés. Az asztrális világot tanulmányozza, és ezzel külső tudását gyarapítja. Semmi többet. Ily módon bizonyára nem tapasztal semmi lélekfejlődést. Semmiféle szellemi növekedést! Ilyenfajta gyakorlatokkal sokan elveszítették testi és lelki egyensúlyukat. Egyébként ő maga is átesett egy metafizikai fertőzésen, mely – ahogyan mondta – azzal fenyegetett, hogy krónikussá válik. A teozófiai fejlődés-elméletben semmi mást nem tudott látni, mint félelemmel teli kapkodást a levegő után.

Ebben az összefüggésben érthető, hogy egyértelműen a két természetrenddel foglalkozott, és ennek bizonyos szempontjaira regényeiben is rávilágított. Utalásaiban a nyitott és a zárt, illetve a pont és az ív hasonlatokat használta.

 

A KÉT TERMÉSZETREND MAGYARÁZATA

A Megszentelés című regényében (1928) ezeket a fogalmakat egy pipás férfi segítségével illusztrálja, aki mély értelmű történetekkel szórakoztatja a falubeli fiatalokat. E történetek egyikében kifejti, hogy a pipafej elszenesedett belső oldala a látható, lezárt világot ábrázolja, a fénylő külső oldala pedig az isteni, nyitott világot. Tehát egy és ugyanazon pipafej, és mégis… mérhetetlen a különbség a belső és a külső oldal között!

A Bódulat című regényében (1934) a főszereplő egy látomást él át. Látja, hogyan forog egy óriási nagy kerék, amely mindent és mindenkit szakadatlanul lentről felfelé visz, és éppily elkerülhetetlenül fentről le. Csak a tengely mentén, a középpontban van nyugalom, itt található az örökkévalóság.

Ez a kép önkéntelenül Jakob Böhme egy kijelentésére emlékeztet, miszerint Isten lezárta a „gonosz” világát, amelyet azonban Krisztus mégis a szívében támadott meg.

 

HONVÁGY AZ ÉGI NAP UTÁN

Miután J. Anker Larsen viszonylag károsodás nélkül kiszabadult a metafizika dzsungeléből, és eme csalódást keltő élmény után ott állt üres kézzel, mérhetetlen honvágy fogta el gyermekéveinek égi napja után. E honvágytól hajtva fordult ismét a családi dokumentumokhoz. Ekkor nemcsak arra jött rá, hogy ezek mind ugyanarról szólnak, hanem arra is, hogy ezek az írások nem puszta elmélkedések. Tapasztalatokat tárnak elénk! Élményeket! J. Anker Larsen pedig pontosan ezt kereste. Elméletekkel nem tudta beérni. Magát a valóságot kellett átélnie.

 

TELJESEN FORDÍTOTT ÉLETET ÉLSZ

Ez az önmegvalósítás természetesen J. Anker Larsen esetében sem saját magától zajlott le. Számtalan akadály adódott, melyekkel minden komoly igazságkereső találkozik. Amikor újra megjelent nála egy bizonyos nyitottság az örökkévaló nap iránt, a fény ítélete irgalmatlan volt. Így hangzott: Teljesen fordított életet élsz. Ha nem leszel újra olyan, mint a gyermekek, nem fogod örökölni az örök életet. Nos, ez nem volt egyszerű – mondja a szerző –, mert könnyebb egy tevének a tű fokán átmenni, mint egy felnőttnek újra gyermekké válni. Még jól emlékezett attól való félelmére, hogy kiszabadítsa magát az uralkodó zsurnalizmusból. Tudás, tehetség, öntudat, ezektől kellett neki megszabadulnia. Arra volt szükség, hogy újra egy béres szintjére kerüljön.

Később, mikor bizonyos eredményekre jutott, és néhányszor átélte az új élet villámlásszerű érintését, egyre erőteljesebb vágy fogta el ezen élet után. Megpróbált szándékosan előidézni ilyen állapotokat, de ez csak tovább távolította céljától. Végül ezt az önfejűséget is feladta, és elhatározta, hogy minden napot, melyet Isten ad neki, a belső kérés szerint él, hogy Uram, mit akarsz, mit tegyek?

Ehhez a folyamathoz időre és figyelemre volt szüksége. Viszont midőn ezen az úton haladt, érezte, hogy az idő és tér bilincsei egyre lazábbá válnak. A személyek és helyek utáni vágy és sóvárgás alábbhagyott. Ez nem azt jelentette, hogy érzelmei kihűltek, de már nem volt elválasztva attól az erőtől, melyet korábban érzett.

 

AZ ŐSI EMBERI SZOKÁSOK MAKACSOK

Egy bizonyos pillanatban az volt az érzése, hogy szellemi folyamatát magasabb lények vezetik. Lassanként újra kitavaszodott az élete. Ilyenkor gyakrabban voltak élénk tapasztalatai az örökkévalóságról. Ha egy jó barátja megkérdezte volna, hogy miért nem a leggyorsabb úton válik szentté, azt válaszolta volna, hogy ezen ő maga is mindig csodálkozik. Persze az az igazság, hogy igen sok piszkot kellett lemosni, mivel az ősi emberi szokások igen makacsok.

Végül azonban gyermekéveinek égi napja újra erősen sütött benne, és egy új tudattá vált számára. Ez a tény erős lélekerőt adott neki könyveihez és felkérésre tartott előadásaihoz. Közben azt remélte, hogy lelki rokonokra talál, akik még szintén fogékonyak arra, ami őt oly erősen megszólította.

 

AZ ELHAJLÁS ÉS A SZÉTSZÓRÓDÁS ÉVSZÁZADA

Így tartott néhány beszédet a huszas években az akkori „Filozófiai Iskola” előtt Amersfoortban, és ezekben olyan szempontokat fejtegetett, melyek most – röviddel a huszadik század vége előtt – újra nagy jelentőségűek.

Az elhajlás és a szétzüllés évszázadát éljük, melynek minden újabb tékozló lépése egy lapát homokkal ér fel, melyet a gondolatvilág kellős közepébe vetnek. Az ember pedig még örül is neki, – nem sejtvén, hogy saját pusztulása felett vigadozik.

Az elkövetkező nemzedéket egyre erősebben uralja majd a gépies élet, és a szétszórakozás újabb hullámai fognak lehetetlenné tenni minden mélyebb gondolatot. Ennek során a fiatalságot egyrészt dogmatikus béklyók alá vetik, melyekben gondolataikat egyáltalán nem, vagy csak alig fejezhetik ki, másrészt egy száraz intellektualitással kábítják el, mely pökhendi szellemi kérkedésével ezt a fiatalságot oly mértékben elbátortalanítja, hogy az minden örökkévalóságra való törekvést balgaságnak fog tartani.

Szerencsére azonban lesz az embereknek egy csoportja, amely nem fog túl sokáig megelégedni azzal, amit ez az kor lök nekik táplálékul. A szükségképpen megjelenő éhség és szomjúság egyeseket arra ösztönöz majd, hogy mélyebb kielégülés után kutassanak. Már most vannak a földön olyanok, akik felhagytak azzal, hogy egy olyan élet csatlósai legyenek, mely semmilyen örök értéket nem rejt magában. Ezek szükségét érzik annak, hogy újra Istent keressék.

Nem tudok mást tenni, mint hogy várom az időt, melyben ezek az emberek kialakítják a vallás élcsapatát. Olyanok, akik a régi dogmákat szép régiségeknek tekintik, melyeket óvatosan félre kell tolni, hogy az újat ne akadályozzák a növekedésében. Ha az ember egészségessé akar válni, akkor az ilyesmi szükségszerű. Ezeket mondta J. Anker Larsen egyik beszédében, 1927-ben.

Ha esetleg feltennék a kérdést, hogy ez a szellemi ösvény egyedül bejárható-e, vagy sem, akkor a választ megtalálhatják a Lear király facipőben című regényben, melyet 1933-ban írt Larsen. Ez a mű a huszas években játszódik. A főhős egyszer azt mondja, hogy nemsokára eljön az az idő, amikor már nem lesz lehetséges egyedül bejárni az önmegvalósítás ösvényét.

A Megszentelés című regény is a főszereplő egy felszólításával végződik. Ő elérte a szentelést, és most egy szellemi társaságot akar alapítani.

Mivel ennek a cikknek a témája az örökkévalóság-tapasztalatok, ezért J. Anker Larsenre bízzuk, hogy magyarázza el, mi az örök élet, és mi nem.

Az örök élet kitartóan üldöz bennünket, mint egy betegség, egyfajta szellemi tuberkulózis, mely különböző módon nyilvánul meg:

• olyan fantáziálásokban, melyeket nem a kínált valóság táplál, és amelyek ezért meghamisítják ezt a valóságot;
• abban az elképzelésben, hogy az örökkévalóság bizonyára valami olyasmi, amit időhosszban lehet mérni, és az ezen alapuló ama hitben, hogy az örök élet majd csak a halál után kezdődik;
• abban a hitben, hogy a szülők fennmaradnak a gyerekekben, akik mellesleg egy szülőknél tett látogatást (még a szülők élte idején) már nagy áldozatnak tekintenek;
• az erősebben spiritiszta és médiumi beállítottságú személyeknél nyugtalan asztallábakban és lázas vallásos önkívületben;
• és mint ahogy már említettük: megnyilvánul a levegőért való félelemteli küzdelemben is a teozófikus evolúciótanban.

 

AZ ÖRÖK ÉLET A LÉLEK EGY ÁLLAPOTA

Azoknak a fiataloknak, akik még fogékonyak rá, el szeretném mondani, hogy : Az örök élet nem a halál túloldalán lévő ország, ahol soha nem megy le a nap, és ahol nem ér véget az élet. Az örök élet – nem tudom elég gyakran ismételni – a lélek egy állapota, és nem ennek az életnek a puszta meghosszabbítása. Az örökkévalóság az élet legmélyebb igazsága, mely a megszentelődésre jutott ember lényében és környezetében nyilvánul meg.

Óvakodj mindazoktól, akik jót akarnak politikai, szociális, társadalmi, vallási vagy tudományos területen. Mert szinte semmi sincs, ami oly sok gonoszt okoz, mint a „jó”, a szándékos jó, a tudálékoskodó, elvakult jó, melyet mindenáron – kerül, amibe kerül – rá kell erőltetni az emberekre. És az országainkban a legkülönbözőbb formákban ránk akaszkodó jótékonyság örökös csilingelésére se bámulj elvakultan. Nem sokkal több ez, mint egy fájdalomcsillapító az idült emberiség-migrén ellen.

 

NE HAGYD, HOGY A BOLONDJÁT JÁRASSÁK VELED

Ne hagyd, hogy a bolondját járassák veled. Ne veszítsd el a bátorságot, hanem teljes bizalommal építs oltárt a szívedben lakozó ismeretlen Isten számára. Eljön a nap, mikor ő maga gyújtja meg a szent tüzet azon az oltáron, melyet várakozással telve emeltél számára. Minél többen irányulnak közülünk erre a célra, annál erősebben illatoznak a tér és idő ezen silány világának Paradicsom-virágai. Ezekben az emberekben ellenállhatatlan jóság fog megszületni, és belőlük minden egyes emberhez kiáramlik majd, személyre való tekintet nélkül. Ez a hatalmas jóság az örökkévaló nap, amely az igazakra és igaztalanokra egyaránt ragyog. Ez az az ellenállhatatlan jó, amely az egyetlen igazi jó.

Végül szívből jövő humorral jelenti ki a dán férfi:

Ha pedig az elnyert új életért cserébe felajánlanák e világ összes kincsét, és megígérnék, hogy örökké korlátlanul élvezhetem őket, akkor csak felnevetnék, és mindet a szemétbe hajítanám.

Parsifal: a keresztény beavatási út Wagner zenedrámájában

 

A GRÁL HÍVÓ, TISZTÍTÓ ÉS MEGVÁLTÓ EREJE ÚJRA MEG ÚJRA ELLENÁLLHATATLAN VONZERŐVEL HAT A KERESŐ EMBERRE. A GRÁL-MÍTOSZ AZ EMBERI TUDAT LEGMÉLYEBB RÉTEGEIT ÉRINTI, ÉS SAJÁTOS MÓDON REZGÉSBE HOZZA A LÉLEKLÉNY MAGJÁT. AMIKOR A GRÁLRÓL VAN SZÓ, ELŐJÖN AZ ŐSEMLÉKEZÉS, ÉS ELNYOMHATATLAN, FÁJDALMAS VÁGYAKOZÁS NYUGTALANÍTJA AZ EMBERT – A BUKOTT, ISTENTŐL ELTÁVOLODOTT LÉLEK VÁGYAKOZÁSA A MEGVÁLTÁS UTÁN.

 

Mily nagyszerű ajándék, ha a világfájdalom egy tudatos pillanatban átüti az anyaghoz kötött lét zömök falait, és mélyen beleég a kedélybe, akár egy seb – Amfortas sebe! Richard Wagner ezt a vágyakozást formálta hangokká Parsifal című színpadavató ünnepi játékában. Wagner munkásságában, nagyszabású operáinak tematikájában határozott fejlődés ismerhető fel a pogány misztikától a keresztény megváltástan felé. A Parsifal e fejlődés megkoronázása. Maga Wagner az ő hattyúdalának nevezte. Ebben az utolsó zenedrámájában a Grál-mítosz szélsőséges tömörítésével Wagner olyan dimenziót adott a legendának, mely minden egyes szereplőt, minden tárgyat és minden cselekvést a keresztény beavatási út valamely nézetévé emel. A Grál és a vér – Amfortas, a hivatása és a seb – Klingsor és a lándzsa – Parsifal, Kundry és a csók – Gurnemanc és a nagypénteki varázslat – valamennyien úgy jelennek meg a megismerésre vágyó kereső szeme és füle előtt, mint saját legmélyebb lényének és azon törekvésének formákban és hangban megtestesült részei, hogy a bukottság mélypontjától a szellem fényében végbemenő megváltásig jusson.

Megkíséreljük a Rózsakereszt szemszögéből feltárni e jelképes alakok és szimbólumok életét. Richard Wagner azt mondatja a Grál-lovag Gurnemanccal: ”Halljátok a hívást? Hát akkor adjatok hálát Istennek, hogy hivatottak vagytok hallani!” Némán és időtlenül hangzik a Logosz hívása az anyagban elsüllyedt lelkekhez. Ezt hallani áldás, mely a keresőt csendes és háládatos figyelemre készteti. Ebben a csendben hallja meg szívéből a felszólítást, hogy keresse a Grált.

 

A GRÁL, ÉS AMFORTAS SEBE

„Kicsoda a Grál?” „Ez így meg nem mondható, ám ha kiválasztottja vagy, a válasz felől kétségben nem hagy.” (Parsifal, 1. felvonás)

A Corpus Hermeticumban ez áll a 7. könyvben (1): ”A mélységbe küldött egy nagy krátert (keverőedényt), telve a szellem erőivel, és egy hírnököt bízott meg, hogy hírül adja az emberek szívének: Merüljetek bele ebbe a kráterbe ti lelkek, akik képesek vagytok rá; ti, akik hisztek és bíztok abban, hogy felemelkedtek Őhozzá, aki ezt a keverőedényt a mélységbe küldte; ti, akik tudjátok, hogy mi célból lettetek teremtve.”

E szavakban a Grál üdvtitka nyilatkozik meg, amely az emberiség megváltására adatott dolgok közül a legmagasztosabbakhoz tartozik. A Grálnak van egy kozmikus és egy mikrokozmikus nézete. Kozmikusan a Földet körülfogó térként hat. Ebből táplálják az egész emberiséget a Szent Szellem erőivel. Mikrokozmikusan pedig edényként szolgál, mely minden egyes emberben hatásossá válhat, hogy felvegye a szent eledeleket. Ám ennek az az előfeltétele, hogy az edény üres legyen, vagyis a tisztátalan dialektikus erőktől meg legyen tisztítva. Ez a tisztulás az endúra – a belső Krisztusnak történő önátadás – folyamatában megy végbe.

A klasszikus Grál-legenda, melynek alapján Richárd Wagner az operáját komponálta, a középkorból maradt ránk. E történet szerint a Grál-kehely eredetileg az Utolsó Vacsora kelyhe, vagy az a tál, melyben Krisztus vérét felfogták. Arimathiai József segítségével került napnyugatra. Chrétien de Troyes (~1135–1183) „Perceval”-jában arról adnak hírt, hogy Arimathiai József, „Krisztus egyik tanítványa” hogyan fogta fel a Jézus sebéből kicsorduló vért egy edényben, melyet aztán a szent lándzsával együtt a Pireneusok földjére vitt. Attól fogva a Grált a Grál-várban őrizték.

Itt kapcsolódik be Wagnernél a cselekmény. Azt halljuk, hogy az edény Titurel Grál-király őrizetébe adatott. Ő emelte réges-régen a Grál-várat a Földön, és egy lovagsereget gyűjtött a szent kehely köré. Tisztségét az Istentervvel tökéletes összhangban gyakorolta. Ám a Grál-őrzés hivatalát tőle öröklő fia önkényesen harcba bocsátkozott Klingsorral, a sötétség urával, s így bűnbe esvén Klingsor kezére juttatta a szent lándzsát. Amfortasnak időről időre le kell vennie a leplet a szent kehelyről. Az Utolsó Vacsora ünnepélyes szertartásán ebből veszik magukhoz a Grál-lovagok a szent eledeleket. Parsifalnak, a „tiszta balgának” számtalan próbatétel után sikerül visszanyernie a lándzsát. Begyógyítja Amfortas sebét, és elfoglalja helyét mint Grál-király. – Ennyit a cselekmény fő vonulatáról.

 

MI LETT A GRÁLBÓL?

Vajon még ma is létezik a legendás edény? Az elmúlt évszázadokban a finom- és durvaanyagi síkok közötti átmenetek folyamatosabbak voltak, mint mostani megkristályosodott korunkban, mikor a gondolkodás is elanyagosult. Akkoriban annak a tudata, hogy a leírhatatlan nem pusztán jelképesen, hanem időnként konkrétan is kötődhet egy tárgyhoz, általában sokkal inkább élt az emberekben, mint ma. Még ebben a hagyományban éltek és tevékenykedtek a középkorban a katárok és a templomosok, akiknek a neve elválaszthatatlanul egybefonódott a Grál fogalmával. Montréalp de Sos-ban, a Grál-vár alatt egy kis barlang falán megcsodálható a Grálnak egy régi megmintázása. Egy kelyhet ábrázol, egy lándzsát, vércseppeket és a Napot.

Az anyagban való kapcsolódásnak e módja a modern ember számára már csak nehezen követhető, és ehhez még számos olyan veszély is társul, amely misztifikáció, valamint tévhit miatt keletkezik. A megváltás útján járó mai jelöltet mindenekelőtt annak a ténynek kell mélyen áthatnia, hogy az anyag az ámítás világa. A szent Grálhoz vezető időszerű úton, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája ma mutat nekünk, kizárólag a szellemlélekről van szó.

A Grál, Krisztus vérének gyűjtőedénye az eredeti lelket jelképezi. Ennek a léleknek kell a Szent Szellem – a szent eledelek – edényéül szolgálnia. Ezt a Grált kell a jelöltnek saját szívében felfedeznie és megvalósítania. Akkor a rejtélyek tanulója, akárcsak Parsifal, a „szent Grálhoz vezető úton” találtatik. Az út egy bizonyos pontjától kezdve megújult léleklénye alkalmassá válik arra, hogy Isten szellemét felvegye. Részesül a Grál-testvériségben, és gyakorolhatja hivatását. Saját magában fedi fel a Grált, és a megváltásra szomjazó emberiségnek oszt a szent eledelből, melyet megújult lelkének szabad volt befogadnia.

Idáig azonban hosszú az út, melyet a Parsifalban világosan a szemünk elé tárnak. A jelöltnek előbb önmagát kell megismernie bukott állapotában. Ezen az alapon válik Amfortasszá, akinek sebe egyre csak gyötri, hogy végül elkezdje járni a „tiszta balgának”, Parsifalnak az útját. A Kundryval való találkozáskor – aki saját aurikus lénye, a küszöb őre – fel kell ismernie a világ szenvedésének gyökerét, és ellent kell állnia neki, hogy aztán az „együttérzés révén tudóvá válva” a nagypénteki varázslatban megélhesse az átváltozást.

 

AMFORTAS SEBE

A Grál-vár felett a mélabú és a szenvedés árnya lebeg. Amfortason, a Grál-királyon sebet ütöttek, melyre ezen a világon nincs gyógyír. Csakis a Klingsor tulajdonában lévő szent lándzsától gyógyulhat be a seb, és így oszlatható fel a Grál-vár fölött lebegő árny.

A Parsifal első felvonásában a Grál-lovag Gurnemanc úgynevezett „Grál-története” a múltba vezet minket vissza, ahhoz a tragikus pillanathoz, amikor Amfortas megsebesült a Klingsorral – az érzékvilág királyával és egyben a Grál ellen küzdő harcossal – vívott harcban. Nem tud ugyanis ellenállni a csábításnak. Míg Kundry karjaiban fekszik, elejti a lándzsát. Klingsor elrabolja a fegyvert, és égő sebet ejt vele Amfortason.

A lándzsa nélkül tér vissza a Grál-király a várába. Bűnös, sérült állapotában szent hivatása, a Grál leleplezése vég nélküli gyötrelemmé válik számára. Semmi másra sem vágyik, csak a halálra, melytől megváltást remél. Ám nem képes meghalni, nem jön a halál. Csak az az ígéret ad még okot a királynak és lovagjainak a megváltás reményére, hogy egy „tiszta balga, aki az együttérzés által tudóvá vált”, visszanyerheti a lándzsát Klingsor varázskertjéből.

 

A GRÁL ÉS KLINGSOR VARÁZSKERTJE

A Grál-szférában és Klingsor varázskertjében két életteret ismerünk fel: a Paradicsomi, tiszta életteret, és az ámítás világát, a dialektikus vágyvilágot. A Grál-szférában a lovagok a tiszta lélekvilág állapotában és a saját lélekállapotuk felől való tudatlanság állapotában élnek. Ezzel ebben az első szakaszban a földi embert képviselik, aki átél valamit a nagy, szent csodából. A dialektikus világ alá van vetve nekik, s amíg nem kötik vele össze magukat, addig nem áll hatalmában béklyót vetni rájuk.

Ám nem időzünk el ennél a paradicsomi állapotnál, mert az ámítás világában közben Klingsor ragadta magához a hatalmat. Klingsor, aki hajdan maga is Grál-lovag volt, elhagyta Isten akaratának útját. A lélekfejlődés útján az anyag varázslatának rabja lett. Lévén a tűz gyermeke, felismerte ugyan tévedését, mégsem tért meg, hanem a balra vivő utat választotta, a fekete mágia útját. Hogy uralkodhasson a vágyvilágon, amelynek jómaga áldozatul esett, elölte magában a vágyat, úgy, hogy saját magát kasztrálta. Ilyenformán gonosz szörnyeteggé fajulva most arra törekszik, hogy az egész lovagsereget lehúzza magához. Hatalmába akarja keríteni őket. Varázskertjében virágoslányok hálózzák be asztrális szemfényvesztéssel az arra kószáló lovagokat, és megfosztják őket isteni erejüktől.

 

HARC A GONOSZ ELLEN

Amfortas véget akar vetni ezeknek az üzelmeknek. Saját akaratából, tehát isteni megbízás nélkül elhagyja a Grál-várat, hogy önmagát mértéktelenül túlbecsülve fellépjen Klingsor ellen. Elég erősnek véli magát ahhoz, hogy legyőzze a gonoszt. Nem világos számára, hogy ezzel az ellentétek életsíkjára lép, s így közvetlenül összeköti magát a gonosszal. Tehát ő is – akár hajdanában Klingsor – „a jó és a gonosz” tudásának útjára teszi lábát. Klingsor varázskertjében – képletesen szólva – megeszi az almát a tudás fájáról. A Kundryval (az asztrális énjével) való egyesülés révén hozzáköti magát a vágyvilághoz, tehát ahhoz, amelyen neki mint királynak uralkodnia kellene. Bűnössé válik, azaz elkülönül Isten szellemétől.

E tragikus alak hasadtságában felismerjük a Paradicsomi életterületről kibukott embert. Tudatosság hiányában, valamint a szabad akarattal való – vélt jószándékból fakadó – visszaélés miatt bukott el, ám a bukás révén Isten messzeségének tudójává is vált. Amfortas azonban a jó és gonosz ismeretének útján nem a gonoszt választja, mint Klingsor, hanem megtalálja a Grál-várba visszavezető utat. Lélekállapotát súlyosan megsebezte a vágyvilág. A sebesült nem képes saját erejéből véget vetni kétségbeejtő állapotának – valami azonban megmarad neki: a megváltás reménye.

Az itt leírt történés fölöttébb időszerű jelentőségű a Szellemi Iskola minden tanulója számára. Az isteni lélekmag mindannyiunkban szenved attól a sebtől, amelyet a bukás ejtett a mikrokozmoszunkon. Dialektikus személyiségünk énközpontú viselkedésével nap mint nap, óráról órára csak tovább szaggatja ezt a sebet. A mikrokozmikus lény emlékszik a hajdani isteni állapotra, és gyógyulásra áhítozik. Ám természetlényünk sohasem részesülhet e gyógyulásban.

E kettős természettől szenved mindenki, aki ebben az életszakaszban található és – tudatosan vagy tudattalanul – mindkét élettérből merít. Amfortas ezt azzal juttatja kifejezésre, hogy a már említett vacsora alatt a Grál-várban csak kelletlenül gyakorolja hivatását, és csak a saját léleklénye mélységeiből szóló atyja parancsára fedi fel a Grált. Ebben a pillanatban egyidejűleg érzi lényében a „legszentségesebb vér forrását”, a Grál erőáramát, és „a saját bűnös vér forrongását”. E fájdalommal teli szavak világosan ecsetelik Amfortas hasadt állapotát. A Grál szolgájaként szorosan összekapcsolódott az isteni szférával, és részesül a szent vér forrásában. Ugyanakkor azonban gyötri az ereiben áramló bűnös vér tombolása.

Hogyan lehet véget vetni e kínzó állapotnak? Milyen gyógyír válthatja meg Amfortast? Csakis a rajta sebet ütő lándzsa zárhatja be ismét a sebet, és csak Parsifal nyerheti vissza ezt a lándzsát.

 

A SZENT LÁNDZSA

Az ősi Parsifal-legendában kulcsszerepet játszik a szent lándzsa. Ám ha összehasonlítjuk a középkori költeményeket Richárd Wagner Parsifaljával, akkor az derül ki, hogy e keresztény jelképet eltérő módon illesztették a történetbe. Wagner Parsifaljának középpontjába állítja a szent lándzsát mint a szellem jelképét. Az anyagba történő leszállás során az ember elveszti isteni képességeit. Eltűnik belőle a szellem. Elrabolják, visszaélnek vele, és meggyalázzák, míg egy „tiszta balga” vissza nem nyeri, és az emberiséget vissza nem vezeti eredeti életterületére.

 

A SZENT LÁNDZSA VÉRZIK

Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach elbeszélésében két lándzsa van. Ezek a cselekmény különböző pontjain játszanak szerepet: az egyik egy szokványos tárgy, nevezetesen az a fegyver, mellyel a Grál-király Amfortast megsebesítik. A másik a szent lándzsa. Erről akkor hallunk Wolfram von Eschenbach művében, amikor Parsifal – anélkül, hogy felfogná – először lép be a Grál-várba. Midőn részt vehet a beteg király és lovagjai vacsoráján, furcsa szertartást él át: a lándzsát egy apród körbehordozza a termen. A lovagság sírva-ríva nézi, hogyan csordul vér a pengéjéből, és hogyan folyik végig rajta. Wolfram közlése szerint e cselekmény a Grál-király megsebesítése óta bevett szokássá vált.

A régi elbeszélésekben a szent lándzsát tehát nem hozzák közvetlen kapcsolatba sem a Grál-király megsebesítésével, sem meggyógyításával, hanem az egész történet alatt a Grál-várban marad. Ott a leírt módon rendszeresen a lovagság szeme elé tárják mint annak a szenvedésnek a jelképét, melyet Amfortas megsebesítése hozott a Grál-várra.

 

A LÁNDZSA ÉS A GRÁL

A véres lándzsát a Krisztus-erő megváltó nézetével hozzák kapcsolatba. Ez a mélyebb jelképiség bizonyára ismert volt Wolfram és közönsége számára is, hiszen a Grált és a lándzsát már a legrégibb idők óta Krisztus keresztútjával látták összefüggésben. Wolfram azonban a lándzsa-szimbólumnak csupán ezen hátterére utal, anélkül, hogy rámutatna a benne rejlő megváltási útra. Csak Wagner kapcsolja össze a megsebesülést és a gyógyulást a szent lándzsával, egyedülállóan tömörítve az összcselekményt. Nála már csak az egyik, a szent lándzsa van meg. Az a döntő, hogy ezt ki forgatja. Míg Klingsor kezében romlást hoz, Parsifal képes elérni vele az alapvető gyógyulást. Csak ezzel az egybekapcsolással hullik le teljesen a fátyol a Grál-misztériumról, és válik szabaddá a benne rejlő megismerési út.

Amfortas harcba vitte a lándzsát Klingsor ellen, ám megmutatkozott, hogy nem állta a sarat a varázskert szentségtelen szívóerejével szemben. „A lándzsa hát Klingsor kezében van, még szenteket is megsebezhet vele”, mondja Gurnemanc, és így is történik: Klingsor keze sebet üt a Grál királyon, amit csak „ugyanazon lándzsa vágása” gyógyíthat meg, „amely ott a Megváltón ütött sebet”.

Richárd Wagner a szent lándzsa keresztény jelképiségére utal, mikor e szavakat mondatja Amfortasszal.

 

A ZSOLDOS LONGINUS LÁNDZSADÖFÉSE

János evangéliumában olvassuk, hogy a keresztre feszítés után hogyan ütött sebet Jézus oldalán egy zsoldos a lándzsájával. A sebből vér és víz folyt ki, melyet egy kehelyben fogtak fel. Középkori iratokban Longinust gyakran vaknak ábrázolják, akit a sebből csöpögő vér újra látóvá tesz. Így válik a pogány zsoldos megtértté, az új hit követőjévé. Vaksága az Isten szellemétől való elkülönülést jelképezi. Krisztus vérétől felébred benne az ősemlékezés. Kigyógyul tudatlanságának állapotából, és bejárhatja az isteni élettérbe visszavezető utat.

Az Arimathiai József által a Grálban összegyűjtött vér és víz az isteni asztrális illetve éteri erőket jelképezi. Ha a tanuló kész beengedni ezeket a szent eledeleket – ami csak egy új életvitellel lehetséges –, akkor kigyógyulhat vakságából. Akkor megtérése nem intellektuális nézetek vagy misztikus hittételek megújítása, hanem alapvető megfordulás. E megfordulás a tanuló belátása és üdvrevágyása alapján a „benne lévő Másiknak” való önátadás révén megy végbe. „Bűnös” vérét megtisztítja a Krisztus-erő, s kibontakozhat benne az új lélek.

Itt hívják fel figyelmünket Krisztus keresztútjának valódi jelentésére. Azáltal, hogy Krisztusban az isteni kapcsolatba lép a földivel, a megmentés lehetősége jön létre a bukott emberiség számára. Jézus golgotai keresztre feszítésének evangéliumi ábrázolásával a megmentés útjának állomásait világosan tudatunk elé tárják. A Longinus lándzsadöféséről szóló legenda felismerteti velünk, hogyan vezethet Krisztus áldozata valakiben pozitív eredményre.

 

A LÁNDZSA A GOLGOTÁN

De vajon mit jelképez a lándzsa a golgotai történésben? A vak Longinus – tehát a bukott ember – bűnös állapota ellenére a tűz gyermeke maradt, egy potenciális szellemlény. Ezért lándzsát birtokol, s abban a helyzetben van, hogy ezzel felhívhatja Jézus Krisztus megváltó erejét. A Krisztus-erőnek – a vérnek – fel kell szabadulnia döfésétől, hogy feloldhatatlanul összekösse magát a Földdel és az emberiséggel. A lándzsadöfés után lecsorgó szent vér Longinust ismét látóvá teszi. A Krisztus vérével való érintkezés most szent eszközzé avatja őt. A szent lándzsa össze van hát kötve a Grállal, az ember igazi lelkével.

 

A FELEMELT LÁNDZSA

Wagnernél is találkozunk a lándzsával, amikor a Grál felfedése előtt keresztülhordozzák a termen. De itt – a Parsifal végén – már nem kíséri a lovagok jajveszékelése. Most a következő történik: ”Mindenki a legmagasabb elragadtatással a feltartott lándzsára figyel.” A csábítások és vágyak varázskertjéből a szent lándzsa visszatért eredeti hazájába. A Parsifal végén felegyenesedve áll az újra megalkotott szellem-lélek ember.