Pentagram 1997/2 - Arany Rózsakereszt

A csend útja

KI NE SZERETNE EBBEN A ROHANÓ VILÁGBAN EGY KIS NYUGALMAT ÉS VISSZAVONULÁST? A LEGTÖBBEN AZONBAN KÉPTELENEK HUZAMOSABB IDEIG NYUGTON MARADNI. EGY BELSŐ NYUGTALANSÁG KIZÖKKENTI ÉS ARRA KÉSZTETI ŐKET, HOGY MINÉL ELŐBB ÚJ DOLGOKBA FOGJANAK. ZAKLATOTT VILÁGUNKBAN A BELSŐ CSEND VALAMI SZOKATLAN, VALAMI KÖLTSÉGES DOLOG, PEDIG EZ LENNE A MEGSZABADÍTÓ ÚT ALAPVETŐ FELTÉTELE.

Volt egyszer egy öreg király, aki egész életén át ide-oda utazgatott a világban. Az ismeretlent, valami valóban újat keresvén országról országra vándorolt. Élete végén azonban meg kellett állapítania, hogy a Föld semmi újat sem tudott neki nyújtani. Mégis tovább keresett, mert meg volt róla győződve, hogy lennie kell valaminek, ami biztosan teljesen más, mint minden egyéb, amivel valaha is találkozott. Végül egy magas hegyhez ért, a világ legmagasabb hegyéhez, melyet nagyon nehéz volt megmászni. Mivel a király már nagyon fáradt volt a sok utazástól, elhatározta, hogy hét fiát küldi fel a hegyre, hogy keressék meg neki azt az ismeretlen „valamit”.

Hosszú és veszélyes vállalkozás volt ez. Amikor fiai végül visszatértek, a király türelmetlenül kérdezte, hogy találtak-e valamit.

„Apánk, megtaláltuk, amit kerestünk. Találtunk valamit, ami a Földön nem található.”

„Hogy nézett ki?” kérdezte izgatottan a király.

„Éppolyan volt, mint én” – mondta a legidősebb fiú.

„Bőre olyan, mint a krokodilé” – jegyezte meg a második.

„Akkora volt, mint a palota kapuja” – válaszolta a harmadik.

„Drágakövekkel kirakott koronát viselt” – kiáltotta a negyedik.

„Örült, hogy találkozott valakivel” – bizonygatta az ötödik.

„Egy légió állt mögötte, hogy megvédje” – fűzte hozzá a hatodik.

A kuszának tűnő válaszok hallatán a király csak még kíváncsibb lett, és azt kérdezte: „Milyen úton mentetek, hogy megtaláljátok az ismeretlent?”

A fiai részletesen elmesélték, hogy milyen fáradságos volt az utazásuk, és milyen veszélyekkel kellett megküzdeniük. Mindezt csak apjukért tették!

Ekkor az apának feltűnt, hogy a legfiatalabb fia még semmit sem mondott. „Hát te, legifjabb fiam, melyik úton mentél?” – kérdezte.

„A csend útján, apám” – hangzott a királyfi válasza.

„A csend útján? Hiszen nincs is olyan út, melyet így neveznek és a hegy csúcsára vezet. Pontosan követted a parancsomat, mint fivéreid?”

„Bocsáss meg, apám! Be kell vallanom, hogy a palotában maradtam. Mikor éjszakánként az ablak előtt álltam, s ahogy a csillagos eget néztem és megbízásodon gondolkodtam, földöntúli nyugalom költözött a szívembe.”

A BELÁTÁS AZT JELENTI, HOGY ELBÚCSÚZNI

Ezt a történetet a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének egyik évkönyvéből vettük. Leírja a kereső nagy vágyakozását a földöntúli, isteni csend megtapasztalására. A hétköznapi életben előforduló számtalan érintést és megindultságot az ismeretlen, az igaz, az isteni csend – gyakran még nem tudatos – keresése okozza. Azt, hogy ez a csend „közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk”, az anyagelvű társadalom emberének gyakran nehéz felfogni és elfogadni. Mégis, ez a csend nem is olyan megfoghatatlan, mint amilyennek tűnik.

Mit jelent, hogy „közelebb van, mint kezünk és lábunk”, és mit értsünk az „isteni” jelzőn? Természeténél fogva az ember teljesen a sötét anyaghoz van kötve. Az elbeszélés királyához hasonlóan mérföldeket tesz meg a tér és idő világában azért, hogy az élő víz kútja utáni vágyát csillapítsa. Eközben úgy viselkedik, mint némely állat. Amikor például egy légy nekirepül az ablaknak, látszólag megtapasztalja, hogy az üvegen nem tud átmenni. Kicsivel később azonban teljes sebességgel nekirohan ugyanannak az üvegnek, mert a szabadságot keresi, és ki akar jutni a szobából. Sokan éppen így járnak el, mikor útjukon akadályokba ütköznek. És ez így megy tovább egészen addig, amíg – mint a legifjabb királyfi – arra a belátásra nem jutnak, hogy abbahagyják a keresést, és elcsendesednek.

Ebből a szempontból az a pillanat, amikor valaki a dialektika kemény üvegének ütközik, mégis a megmentését munkálja. Ekkor ugyanis régi, hosszú idők óta dédelgetett illúziók dőlnek össze benne, és nemsokára anyagi vágyainak romhalmaza előtt áll. Ez az a pillanat, amelyben képes megtanulni és belátni, hogy énjének vágyakozása sohasem fogja őt előbbre vinni. Az ütközés ezért kegyelem – még akkor is, ha sebekkel, fájdalommal és szenvedéssel jár. Az ebből fakadó belátás következtében változhat meg mélyrehatóan az élet. Minden dolog új jelentést kap és a valódi helyére kerül.

SAJÁT MAGUNKNAK „MEGÁLLJT” PARANCSOLNI

Felhagyni a régi, megszokott cselekvéssel, elcsendesedni a belső Úr előtt – ez a belső megszabadulás útjának jelentős pillanata. Ez a pillanat mindazok számára fontos, akik valóban járni akarják ezt az utat. Az út, az ösvény nem vonat, amelyben kényelmesen helyet foglalhatunk, és amely önműködően a céljához szállítja utasát. Sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan kijelöljük a menetirányt, megszokott életünk előre programozott vonatát pedig idejében elhagyjuk. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amennyire tudatosan csak lehet, el kell bocsátanunk, amit a saját énünknek tekintünk. Meg kell tanulni otthagyni régi tapasztalataink – egész dialektikus múltunk – vágányát. Ugyanígy a jövőt is el kell engednünk, mert ez sem egyéb, mint régi tapasztalataink kivetítése. Az „elengedés” mély nyomot hagyó tapasztalatok leszüremléséből fakad, és az a felismerés váltja ki, hogy az én a maga tartós látszatkeltésével és cselekedeteivel nem képes szabaddá válni. Annak révén, hogy az én taposómalmát külső szemszögből tanulmányozzuk, egy pillanatra eltűnhetnek a tér-időbeli dimenziók, és a Ma csendes, nyugodt pompában mutatkozik.

Ez a „kiszállás” nem egy térben és időben történő ellenmozgás, hanem minden mozgalmasság felváltása az abszolút belső csendre, amelyben a szív rózsájának megszabadító és megújító ereje hatásossá válhat. Aki legyőzi énközpontú cselekvéseit, tudatára ébred, hogy úgyszólván vonaton ül, de csak azért tűnik úgy, mintha utazna, mert szembejön egy másik vonat. A peron, az emberek, ő maga – hirtelen minden megáll. A haladás illúziója szétpukkan, mint egy szappanbuborék. Most derül ki, hogy valójában mindvégig egy helyben állt.

Aki így felébred élete álmából, az megtapasztalhatja a lélek mély csendjét. Az az érintés, melyet ez a csend vált ki, teljesen másfajta, mint az a mozgalmasság, amely az énközpontú tevékenység eredménye. Ami ebben a mérhetetlen csendben mozog, az Isten teremtése. Aki ebben feloldódik, az képes a világban élni és hatni anélkül, hogy függne tőle és az irányítaná őt.

Térjünk most vissza elbeszélésünk kezdetéhez. A hat fiú nem riad vissza semmiféle fáradságtól, semmilyen megerőltetést nem sokallnak. És aztán megtalálják a legmagasabbat is, amit a világ kínálhat: tekintélyt, hatalmat és erőt. Arra lelnek, ami megegyezik énközpontú kívánságaikkal és elképzeléseikkel: az igazság töredékére, mely rövid időre megelégedést nyújt, hogy aztán az ellenkezőjére forduljon és undort keltsen az emberben. Nem lenyűgöző-e a természet? Nem pompás-e gyakran a művészet? Milyen nagyságokat érhetnek el a gondolatok, és milyen hatalmasak lehetnek az érzelmek! Milyen szépnek tűnnek olykor az emberi kapcsolatok!

Már kevergetjük is az általános dialektikus „kását”. Élvezettel eszünk a jó és a gonosz tudásának fájáról, és a szép lassan csúnyává válik, a meleg hideggé, a magasság mélységgé és fordítva. A dolgok állandóan ismétlődnek, mígnem végül leállunk velük és meglátjuk azt, ami valóban „van”.

Aki megtanul rohanásában és hajszájában megállni, az képet alkothat magának saját valóságáról. A tökéletes belső nyugalom állapotában világossá válnak számára gondolatok, érzelmek és cselekedetek. Az élet belső és külső törmelékhalmazának tárgyilagos érzékelése megmutatja, hogy az ember végeredményben „semmi”, s felébreszti, megerősíti a vágyat, hogy elcsendesedjen, és bemenjen a „nemcselekvésbe”, melyről Lao Ce beszél. Aki belátja, hogy a külső élet puszta illúzióvadászat, az meg tud állni a belső nemcselekvésben, és az igazi csend ereje és hatalma egyre jobban megnyilvánul számára. Ez a csend a szív rózsájának lényege.

A hat királyfi a láthatót, a megnevezhetőt keresi, ami teljesen megfelel egyéniségüknek. Ezért talál mindegyikük valami mást. A hetedik fiú hallgat. Ő megtalálta a névtelen csendet: a Taot, melynek nincsen neve, és amely nem írható le. A hetedik fiú nem kel többé útra, mert „a birodalom őbenne van”. „Közelebb van, mint keze és lába”, és mégis a lüktető élet kellős közepén. A belső csend nincs térhez és időhöz kötve. A külső világ hajszájában mindenkiben felszabadulhat a csend, aki érett rá, aki belefáradt minden dialektikus harcba.

Aki a csendben van, az a szív rózsájából él. A rózsaillat szakadatlanul áramlik, mint a „csend ereje”, és az embernek készen kell állnia ennek az illatnak a belélegzésére. Lényünk magja, a lótuszvirág gyöngye valóban tökéletesen érintetlen a dialektikus birodalom mocsarától: mindig nyugodt volt, most is nyugodt, és mindig is az lesz. Ezért nem kell a csendre várni, mert a nap minden pillanatában jelen van! Ott van abban a pillanatban, amikor egy ember kész arra, hogy távol tartsa magát a nyugtalanságtól és lármától, hogy a belső és külső nyüzsgést ítélet nélkül vegye tudomásul.

Józanul megvizsgálva tehát: minden nyugtalanság oka az én! A halhatatlan élettel összehasonlítva, az én „sok hűhó semmiért”. Ki ne akarná ezt elengedni, hogy helyet teremtsen az örök fény számára? Akit eltölt a világosság, az nem vágyik még több fényre, mert azonos vele. Minden negatív befolyás, amely netán behatolna, azonnal szertefoszlik, mint az árnyék.

TÖKÉLETES IRÁNYULÁS

A mély csend egy valódi életcélra való „irányultság”. Itt nem az akarat összpontosításáról van szó, melynek során minden más kiszorul. Az irányultság itt a dialektikus tudat megüresedését és csendjét jelenti, minden kívánság elhalását, és eloldódást minden kivetítéstől és érzelemtől. Ez az irányulás tehát inkább egy állandó belső csend, melynek során sutba dobjuk az énre irányuló gondolkodást, akarást és érzést. E csend nyugalmában béke uralkodik – nem két háború közötti béke, hanem az a Béke, amely örökké tart és minden értelmet felülmúl.

Aki e tökéletes irányulásban él, az részesülhet abban az egyetlen abszolút szeretetben, mely mindenütt jelenlévő. Tökéletes irányultságban és szeretetben keletkezik az a csend, amely középen van és marad: a Taoban.

A szó hatalma

AZ EMBER A KIMONDOTT SZÓ RÉVÉN KÜLÖNBÖZIK AZ ÚGYNEVEZETT ALACSONYABB ÉLETFORMÁKTÓL. A BESZÉD SEGÍTSÉGÉVEL BEFOLYÁSOLNI LEHET A GONDOLATOKAT ÉS ÉRZELMEKET, ÉS GYAKRAN SOKKAL ÁRNYALTABBAN LEHET ŐKET KIFEJEZÉSRE JUTTATNI, MINT MÁS ÉRZÉKSZERVEK ÁLTAL. A BESZÉDKÉPESSÉG OLYANNAK MUTATJA AZ EMBERT, MINT AMILYEN. A SZAVAK GYAKRAN ERŐSEBBEN SEBEZHETNEK, MINT A FIZIKAI ERŐSZAK, DE ARRA IS KÉPESEK, HOGY LÁNCOKAT TÉPJENEK SZÉT ÉS MEGMUTASSÁK AZ UTAT A SZABADSÁGHOZ.

Nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy az emberek hogyan „etetik” egymást kölcsönösen gondolatokkal és érzelmekkel azáltal, hogy szavakat mondanak ki vagy hallgatnak meg, és azon, hogy milyen hatással vannak szavaink más lények életére.

Oly időben élünk, midőn az embert betemetik a kimondott szóval. Számtalan módszer létezik, mely abban segít mondjuk egy üzletembernek vagy politikusnak, hogy túltegyen embertársain. Az eszmecserék gyakran bizonyításba és támadásba mennek át. A reklámnyelv befolyásoló erejét vetik be annak érdekében, hogy az emberek szívében elültessenek bizonyos célokat és kívánságokat, amelyek aztán a kívánt cselekvésre késztetik őket. Sok szó elveszítette eredeti jelentését, és énközpontú erőkkel töltődött fel. Semmitmondó szavak értéktelen kultúráról tanúskodnak, melyben az emberek megsemmisítik egymást és a földön jelenlévő sokféle életet.

A SZAVAK ALKOTÁSOK

Mennyiben lehet egy szó alkotó hatású? És milyen alkotásokról van itt szó? Aki egy hosszú munkanap után elgondolkodik rajta, hogy mit hozott ez a nap, az megállapíthatja, hogy sok szó csak úgy automatikusan jött elő. Más szavak üresek vagy elégtelenek voltak, míg esetleg csupán egyetlen olyan szó hangzott el, amely egy szenvedő embertárs szívéig hatolt.

A régi rejtélyekben a „szót” arra használták, hogy az anyagi életterülettől eltérő dologra utaljanak vele. A szót azért nevezték „alkotónak”, mert képes arra, hogy a hallgatóban új erőket és képességeket fejlesszen ki. Ezért mondják a megváltót „testté vált igének” is.

A mítoszokban, legendákban és hagyományokban sok szónak teljesen más jelentése van, mint a mindennapi életben. Az „Isten” szó egyesek számára jelenthet pl. egy égi lakót, aki hasonlít az emberhez, csak hatalmasabb, igazságosabb és abszolút tökéletes. Mások számára, akik érzik benne a teremtő erőt, az „Isten” szó egy személytelen és kifürkészhetetlen erővel áll összefüggésben, melynek hatalma határtalan. Ez a szeretet avagy mindennek az ősoka, amely mindent áthat.

A „halál” szó a legtöbb ember számára a fizikai lét végét jelöli. Aki azonban megérti az alkotó szót, az e szó hallatán a régi, alantas személyiség alászállására gondol a fölöttes, halhatatlan isteni lélekben. „Naponta meghalok”, mondja Pál. Ez semmiképpen sem szenvedéssel és fájdalommal teli halál, hanem egy naponta felemelkedés az istenihez, melynek során az alacsonyrendű élet – teljesen magától – elmarad. Jakob Böhme ezt mondja: „Tanuljatok meg meghalni, mielőtt meghaltok; akkor majd meg tudtok halni, amikor meghaltok.” (Sírfelirat a St. Jan templomban, Gouda, Hollandia.)

Az „élet” szó a legtöbb embernek a születés és halál közötti időszakot jelenti. Egyesek azonban az „élet” szóval a felébredt isteni ember állapotát jelölik. Ezzel összehasonlítva a földi „élet” nem több a „halál” egyik megnevezésénél.

A NYELV ÚJ ÉRTELMEZÉSE

Aki ilyen, a kifosztott köznapitól eltérő jelentés alapján olvassa a szent hagyományokat, az maga és mások számára egy teljesen új dimenziót tár fel, nevezetesen a halhatatlan lélek nyelvét. Egy szó mélyebb jelentését és rejtett hátterét nem lehet csupán az értelemmel felfogni. Ehhez mindenekelőtt annak ismerete szükséges, hogy minden szó erővel van feltöltve. Az erő határozza meg a hatást, vagyis hogy egy szó gnosztikus értelemben véve alkotó, vagy földi értelemben véve romboló-e.

A szükséges tudat akkor fejlődik ki, ha az emberi megnyilvánulási forma szívében lévő isteni mag kapcsolatba kerül az ősi alkotó szóval, az „Igével”. Akkor nem csak a szó jelentése válik világossá, és nem csak a szó erejét tapasztalják meg, hanem a földi szavaktól való különbség is világossá válik. A „kezdet teremtő szavának” segítségével szól a Teremtő a teremtményeihez. Ahhoz, hogy ezt az Igét képesek legyünk meghallani, a szívnek el kell csendesednie. Ezért mondja Lao Ce: „A szavakba öntött Tao már nem az örök Tao. A megnevezett név nem az örök név.”

A kínai „Tao” fogalma a teremtés alkotó Igéjéhez hasonlatos. Akik megtanulják megérteni ezt az „ősokot”, és eszerint cselekszenek, megváltoztatják saját magukat és a világot. Nekik nincs szükségük rá, hogy új szavak keresésével és alkalmazásával foglalkozzanak. Mert amikor tetteik az ősi – jóllehet számukra új – irányvonalat követik, akkor szavaiknak teljesen más lesz a hatása. Abba a helyzetbe kerülnek, hogy segíteni tudnak másoknak a belső forrás felszabadításában.

Csak az ilyen nyelv alapján különbözik az ember az alacsonyabb élettől. Csakis ez a nyelv képes a láncokat széttörni, és a szabadsághoz vezető utat megmutatni.

Elementálok az ember aurájában

NYILVÁN KEVÉS AZ OLYAN, EZOTERIKA IRÁNT ÉRDEKLŐDŐ EMBER, AKI MÉG NE HALLOTT VOLNA A „KÜSZÖB ŐRÉRŐL”. EZ EGY ELEMENTÁL, AMELY MINDEN EMBER AURIKUS SZFÉRÁJÁBAN JÓL FELISMERHETŐ. A MIKROKOZMOSZBAN JÖTT LÉTRE EGYMÁST KÖVETŐ FÖLDI ÉLETEK SOROZATÁBAN, TEHÁT MINDIG IS A MIKROKOZMOSZ TARTOTTA ÉLETBEN.

Ez az elementál az ember valamennyi gonosz tettének összpontosulása. Saját fennmaradásáról úgy gondoskodik, hogy teremtőjét további rossz cselekedetekre ösztönzi, mivel a gonoszság által életre hívott aurikus áramlatok képezik alapvető táplálékát.

A küszöb őréről szóló elbeszélésekből az is kiderül, hogy ha valaki rátér az ösvényre, akkor hozzákezd aurikus szférájának megtisztításához, és megkísérli az áramlatokat az isteni építés törvényeivel összhangba hozni. Testének rendszerében ez természetesen válságot okoz. Ebben a krízisben találkozásra, valóságos összeütközésre kerül sor a gonosz elementáljával, amely – mivel léte veszélyben forog – erejének végső megfeszítésével megpróbálja kenyéradó gazdáját arra kényszeríteni, térjen vissza régi életéhez.

A régi leírások azt is hírül adják, hogy ez az őrző tíz eset közül kilencben fényes győzelmet arat. Ebből is látható, hogy valódi ellenféllel állunk szemben, amely létszükségében – természetes önérvényesítéstől hajtva – elzárja a másik élethez vezető utat. Mihelyt az ember ezt az elementált megsemmisíti és létalapját teljesen megszünteti, beléphet a másik birodalom kapuján.

AZ ELLENFÉL HIÁNYOS KÉPE

Ennyit ezekről az elbeszélésekről és leírásokról. Ha tartalmuk igazságát nem is vonjuk alapvetően kétségbe, akkor is hiányos, nagyrészt veszélyes féligazságokat találunk bennük, mint az ezoterikus irodalomban oly gyakran. A küszöb őrét a dialektikus éntudat mentális tevékenysége teremtette, és olyan cselekedetek tartják életben, melyeknek ugyanez a tudat a kiindulási pontja.

Ezért kell a jelöltnek a megszabadulás ösvényén figyelmét arra irányítania, hogy miként jön létre ez a gonoszság-elementál, hiszen egy ilyenfajta elementál cselekedeteink következményeként nyilvánul meg!

Az ember saját hibáinak következményei elől általában felületes, nagyon tudománytalan és rendkívül unintelligens módon próbál menekülni. Aki minden szenvedésen, fájdalmon és összetörésen felül akar emelkedni, annak az okokat kell megszüntetnie. Ezért mélyen be kell látnia az előbb említett elbeszélésekben és leírásokban lévő tévedéseket.

Képzeljenek el valakit, aki éntudatától hajtva megpróbál megszabadulni saját tudati tevékenységének következményétől, hogy így megtisztulván, arcán üdvözült mosollyal belépjen a magasabb rendű életbe. Ez még senkinek sem sikerült – látszólag talán igen, de valójában mégsem. Az ilyen áltanuló talán nagyon sokáig fenn tudja tartani misztifikációit. Lehet, hogy a legjobb szándékkal csapja be magát és másokat, de az új életnek nem válhat részesévé. Ráadásul az ilyen áltanuló még „valami másfajta életet” is kezdhet, mivel a dialektikus tudat magjának a római Janus-fejhez hasonlóan két arca van. Képes rá, hogy két tudati tevékenységet is kibontakoztasson, amelyek mint pozitív és negatív sarkok állnak egymással szemben. Ha a gonosz következményei túlságosan gátolnak bennünket, bármikor változtathatunk, és átválthatunk arra, ami polgári értelemben véve jó és tisztességes. Ezt nevezik aztán „megtérésnek”. Ennek a megtérésnek a jellege és körülményei határozzák meg az általános polgári viselkedést. Számos vallásos és okkult közösség büszkén utal az ily módon megtért követőire. Ezekben az esetekben azonban alapvető változásról szó sem lehet. Ezeket a megtéréseket, bármennyire érthetők volnának is, a dialektika határain belül tett emberi kísérleteknek és próbálkozásoknak kell tekintenünk. Itt az önérvényesítés különböző nézeteiről van szó, amelyek újra meg újra megjelennek.

Az élet háborgó tengerén állandóan új nehézségek támadnak, melyeket mi magunk hozunk létre. Amikor egy akadályt legyőzünk, egyidejűleg újabb bajokat is okozunk. Ily módon életünk telve van gondokkal és feszültségekkel; így támadnak az életünket nyugtalanító félelmek. E félelmek következtében olyan hibákat követünk el, melyek szörnyen megbosszulják magukat. Így jön létre egy fantom, mely aurikus szféránkban lakik. Nem az volna-e a helyes, ha feltárnánk és megszüntetnénk mindeme szenvedések alapvető okait?

A modern rózsakereszt Iskolájában a dialektikus tudatot, az én-tudatot tekintjük az emberi szenvedés alapvető okának. Mihelyt a dialektikus tudat magja mai formájában megszűnik létezni, mindörökre vége az emberi szenvedésnek. Ez a célja Isten minden kéznyújtásának az emberi bukás első pillanatától kezdve.

ÚJ MEGMENTÉSI KÍSÉRLET

Mindezek a kéznyújtások azonban mind a mai napig nem tudták megváltoztatni az emberiség állapotát. Ezerszeresen visszaestünk, és a bukás következtében szinte reménytelenül mélyre jutottunk, hacsak nem tartozunk ahhoz a viszonylag kis csoporthoz, amely lázasan kiutat keres. A tény, hogy sokan félreismerhetetlenül vágynak a megváltásra, és az isteni természetből jövő világosság töretlen fáradozása, hogy újra segítsen, ahol csak lehet, arra bátorít bennünket, hogy – ki tudja hányadszorra – ismertessük a transzfiguráció ősrégi ösvényét. Ebben a cikkben is erre törekszünk, miközben tekintetünket a küszöb őreként megismert fantomra, a belőle áradó fenyegetésre irányítjuk.

Az ezoterikus tudomány megkülönböztet magasabb rendű és alacsonyabb rendű embert. Itt az eredeti emberről – az égi Másikról – és a földi emberről van szó. Így érthetővé válik, hogy a régiek kettős tudatról beszéltek: az égi Másik tudatáról és a közönséges emberéről. Ennek a két lénynek semmi köze egymáshoz. Egészen biztos az is, hogy egymásnak nem tükörképei. Ezt csak régi mágikus képek akarják velünk elhitetni, melyeken egy durva állati arc félreismerhetetlen hasonlóságot mutat egy ugyanolyan típusú kifinomult, átszellemült arccal. A mennyei, eredeti ember az igazi, istentől rendelt ember. A másik, akit oly jól ismerünk, csak látszatember. Olyan lény, amely egy végzetes helyzetből adódóan az oly bonyolult mikrokozmoszban jött létre az igazi ember helyett. Ahogyan az igazi ember Isten teremtménye, a látszatember ugyanúgy az igazi ember teremtménye, melyet az emberiség történetének egy drámai szakaszában kísérletezgetve hívott létre. Azt lehet mondani tehát, hogy voltaképpen a filozófia által dialektikus embernek nevezett látszatember a küszöb őre, és ő áll szemben az isteni emberrel.

Ily módon érthető, hogy az eredeti ember megnyilvánulását és fejlődését a mikrokozmoszában lévő látszatlény rendkívüli módon akadályozza. Az anyag és a szellem minden területén törvény, hogy a teremtő mindenkor kötve van teremtményéhez. Ily módon ennek a látszatlénynek az emberi teremtője „nem hagyhatja el kezeinek alkotását”.

Ha ezek az alkotások gonoszak, tehát nincsenek összhangban a Logosz tervével, akkor teremtőjüket fogságban tartják. A mítoszok, jelképek, legendák végeláthatatlan sora utal rá, és a szent írások egészen konkrétan ismertetik, hogyan láncolódik az igazi ember bűnös teremtményéhez. Logikus, hogy ezt mint bukást, mint katasztrófát említik.

AZ ISTENI KÉPESSÉGEK SZABADDÁ TÉTELE

Ha az igazi ember élni akar, és eleget akar tenni természetes rendeltetésének, akkor a látszatember utolsó porcikájának is meg kell semmisülnie. Ebben az értelemben a küszöb őre egy fantomnak a fantomja.

E fölöttébb kritikus helyzetben a következőt lehet mondani. Ha a mennyei ember teljes figyelmét megvonja az általa korábban teremtett látszatlénytől, és minden érdeklődését újra isteni feladatára irányítja, akkor a látszatlény – ha talán lassan is, de biztosan – feloszlik. De sajnos ez nem ilyen egyszerű! Mert amikor az eredeti ember a látszatlényt, tehát a dialektikus embert megformálta, az kapott valamit teremtője isteni képességeiből és tulajdonságaiból is. Ezeknek a képességeknek a segítségével eonokon át tartó fejlődése során teljesen önálló létre tett szert, annak minden következményével.

A LÁTSZAT ÉS A VALÓSÁG KIBOGOZHATATLAN SZÖVEVÉNYE

A következmények miatt a helyzet annyira súlyossá vált, hogy az emberiség-megnyilvánulásban a látszat és a valóság szétválaszthatatlanul összegabalyodott. A látszat annyira kiterjedt és annyira meggyőző, hogy az ember általában nem ismeri föl a valóságot. Az embereket mindig nagyon meglepi, kínosan érinti és végül ellenséges érzülettel tölti el, ha megkísérlik előttük leleplezni a látszatot, és megismertetni velük a transzfiguráció útját.

A világ és az emberiség megmentésére irányuló törekvések mindig rendkívüli veszélyekkel jártak azok számára, akik ezen fáradoztak. Értsék meg jól ezt a veszélyt! Itt nem arra a mérhetetlen szenvedésre és fájdalomra gondolunk, amit a mű munkásainak el kellett tűrniük, és nem is arra a tényre, hogy ezrével gyilkolták meg őket. Ez a sok szenvedés és halál csak a látszatlényt érintette, és ezért soha nem volt megsemmisítő.

A veszély mindig is abban állott, és abban áll ma is, hogy a művet nem lehet befejezni, és hogy erőltetik, és fölépítését akadályozzák. Ha a manicheusok és később a katárok zavartalanul folytathatták volna munkájukat, akkor ma a világ egészen másképp festene.

AZ EMBER KÍVÜL HELYEZI MAGÁT AZ ISTENI TERVEN

Az eredeti ember aurikus elementálja, a dialektikus ember önálló életet él. Teremtőjétől függetlenné vált. A mennyei ember így nagyon aggasztó állapotba került, mert olyasmit alkotott, ami irányítása alól kivonta magát. Ezért nevezi őt a régi bölcsesség megláncoltnak vagy akasztottnak, aki fejjel lefelé lóg. Őt mondják a paradicsomból kiűzöttnek, és ő a maga teremtette látszatvalóság kemény szikláihoz láncolt Prométheusz is.

A dialektikus fantom továbbra is megjátssza az emberi Paradicsomot. Megteheti, mert teremtője ellátta minden ehhez szükségessel. De ez a Paradicsom gyilkosság és vér és könny, mert az egészből hiányzik az isteni pecsét. Néha persze kevéske szépség és béke is vegyül a dologba. Ezt akár valóságnak is lehetne tartani, ha nem követné gyors lábakon a csalódás.

A dialektikus fantom teremtő és alkotó lény, aki saját szörnyszülötteivel népesíti be a világot, az éterszférát, a vágyak világának területeit, és mindenekelőtt a saját aurikus szféráját. Ahogyan az isteni szikrák mindenek Atyjából származnak és megsokszorozódnak, úgy itt félelmetes paródia majmolja az isteni teremtés bőségét. A látszatember semmitől sem riad vissza. Ő is teremtőt játszik a szellem és az anyag területén, miáltal az egész világ ördögöktől népes izzó pokollá válik.

A látszatember teremtményei is független életre tesznek szert. Gondoljanak csak itt is a sok klasszikus bizonyítékra. A látszatemberek, az árnyék emberei, ahogyan azt a régi bölcsesség mondja, közösen végzik teremtő tevékenységüket, szükségleteik és önérvényesítési kényszerük szerint. Ily módon kollektív fantomokat is teremtettek, melyeket – gyakran ártalmatlan színben föltüntetve – élő „gondolati képeknek” neveznek. Hadd utaljunk itt pl. Madame Mandalipp babáira (A. Merrit műve: Égj, boszorkány, égj!) vagy a régi prágai gettó Gólemjére, valamint a sok istenre és bálványra, amelyeket életben tartanak, és amelyeknek oly sokan áldozatul esnek.

Ez az „áldozatul esés” egyébként nem is lenne olyan rossz, sőt ellenkezőleg, még kívánatosnak is mondhatnánk, ha ezáltal az árnyékember tényleg megszűnne. De mint tudjuk, ez az árnyékember a születés és halál kerekéhez van kötözve, és testben vagy test nélkül bolyong a szellem és az anyag minden területén. Értik-e most már, miért mondja Krisztus: „Az én országom nem ebből a világból való”? (János, 18:36.) És hogy miért beszél a világ minden tanítója a transzfigurációról?

Milyen feladat vár hát erre a bonyolult emberi megnyilvánulásra, mely a valóság és a látszat groteszk egyvelege? Mit kell tennie ahhoz, hogy minden szenvedése megszűnjék, és mind a maga, mind mások számára minden fájdalomnak és korlátozottságnak vége szakadjon? Mit kívánnak tőle, hogy a világra és az emberiségre vonatkozó eredeti isteni terv újra teljes dicsőségében ragyoghasson fel?

A cél: a megkötözött embert megelőző ember kötelékeinek feloldása, és az ő visszatérése az isteni birodalomba. A célhoz vezető út a látszatember természetének megszüntetése, atomokig ható teljes feloszlatása. Mert amíg a látszatember a bukottság vagy kultúra bárminő állapotában is még létezik, addig teremtője kötve marad hozzá.

A látszatember természetének megszüntetése, ez az összetörés nem kezdődhet felülről. Legalábbis most már nem, mivel a látszatember időközben függetlenné vált. Ezt a folyamatot magának a látszatembernek kell lent kezdve véghezvinnie – Krisztusban, aki ehhez erőt ad. Ez a keresztény önfeláldozásnak, katár tanítómestereink önáldozatának a veleje, esszenciája. Ezt értjük én-összetörésen.

Az emberi való föláldozása sokak számára legföljebb egyfajta önmegnyilatkozás, szeretetből, humanitásból fakadó tett. Csak egészen kevesek előtt világosodik meg a Jánosi önáldozat lényege a maga nagy bölcsességében. És csak ezek mondhatják, szemüket az eredeti emberre függesztve: „Néki növekednie kell, nekem pedig alább szállanom.” (János 3, 30.) Ez az a folyamat, melyet a Mester maga a következő szavakkal jellemzett: „Aki el akarja veszíteni az ő életét énérettem, megtalálja azt.” (Máté 10, 39.)

Napjainkban sajnos már csak kevesek látják a regeneráló fejlődésnek ezt az útját. Náluk még megvan a laza kötelék az embert megelőző ember és az árnyékember között. Akik még ebben az állapotban vannak, azok meg tudják érteni a modern Rózsakereszt szavát. Ők valóban belátják a látszatember megsemmisítésének értelmét, sürgető és logikus szükségszerűségét. Örömmel hozzák meg az áldozatot, hogy regenerálják azt a lényt, akiből ők maguk erednek. Ez válik igaz örömükké, olyan örömmé, amely minden értelmet fölülmúl. Olyan boldogság ez, amely mellett minden további szenvedés és fájdalom eltörpül, mert tudják, hogy mindent levetett szellemszikrájuk újra beleolvadhat az égi Másikba, és hogy a tévútnak ily módon vége szakad, és a via dolorosa végigjárható.

Maga a dialektikus ember tehát végzetes teremtménye a történelem előtti idők emberének. Mennyei létünkre nézve ennyiben ő maga a küszöb őre. Az ezzel kapcsolatos szellemi ismeret megvilágosíthatja belátásunkat olyan dolgokra, fogalmakra és állapotokra vonatkozólag, melyek eddig homályosak voltak számunkra.

Mindenek előtt azt értsék meg jól, hogy az ember – még ma is – a szó szoros értelmében véve teremtő. Itt nem a közönséges emberi fenntartási folyamatra gondolunk, mert mi az ember teremtő tevékenységét sokkal átfogóbb értelemben látjuk. Az ezoterikus bölcsesség minden tanulója tudja, hogy az egész megnyilvánult természet, minden durva vagy finom formában kifejeződő élet éterek segítségével jön létre. Az ember minden gondolatának alkotó, teremtő képessége van. Ezért minden gondolatnak éterhatás a következménye, és így a gondolatok kihatása minden közönséges emberi cselekedeten túl láthatóvá és érezhetővé válik.

Ha például gondolataink spekulatívak, akkor formájuk ugyancsak spekulatív lesz. Nagyon jól érzik magukat aurikus szféránkban, de nélkülöznek minden ésszerű vagy valós hátteret. Ezáltal természetesen hátráltatják az embert, de teremtőjüket még nem kötözik meg és nem befolyásolják túlságosan. Ha azonban a gondolatokat nagy erővel alkotják, és alapjuk az ember természetes értelme, akkor az így életre hívott formák sokkal erőteljesebbek, és teremtőjük számára sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak.

TEREMTŐ ÉS TEREMTMÉNYE EGYMÁSHOZ VAN LÁNCOLVA

Ez az alkotó képesség csodálatos dolog, de a természetbe zárt ember erről vajmi keveset tud. Önök egyik csodálkozásból a másikba esnének, ha be tudnának pillantani saját aurikus terükbe, és megnézhetnék benne azokat a teremtményeket, amelyek az idők folyamán lélegzési terükben összegyűltek, keveredtek, egyesültek és újra szétváltak.

Mivel ezek a teremtmények erősen földhöz vannak kötve, a rendkívül siralmas következmények aligha szorulnak bizonyításra. Az ember hatalmas energia-felhasználással az egyik teremtő tevékenységből a másikba esik anélkül, hogy a várható folyományoknak tudatában lenne. Előbb-utóbb persze tapasztalja a hatásokat, mert a teremtőjéhez kötött elementál az aurikus térben fejlődik ki, és létrehozóját ugyanazzal a mértékkel mérik, mint amellyel ő az elementált életre hívta. A varázspálcákról és hasonló tárgyakról szóló mesék és legendák az embernek erre a határtalan alkotóképességére utalnak.

Most már bizonyára világos Önök előtt, hogy a cselekedetekhez és érzékszervi hatásokhoz hasonlóan minden gondolatnak valós éteri eredménye van. Ezek a gondolati teremtmények bizonyos élettartam, bizonyos ideig tartó hatás után többnyire ismét feloszlanak és atomjaikra hullanak. Ha ez nem így lenne, akkor nagyon gyorsan belefulladnánk a magunk teremtette lények óceánjába. Ami azonban megmarad, az egy ilyen éterformának a magja. Ezen teremtmények princípiuma, alapelve maradandó, és valamiféle elementált alkot. Ily módon panteonjában az ember mulandó éterformák állandó áradatát tartja fönn.

A MINDENNAPI ÉLETET KÉT ELEMENTÁL URALJA

Ezek az áramlatok tulajdonképpen két elementált táplálnak: két elemet, melyek aurikus szféránkban a dialektikus élet két nézetét fejezik ki, vagyis a jó és a rossz gondolatok eredményét. Az egyik elementál a küszöb őreként ismeretes, a másik pedig aurikus szféránk oltalmazó elementálja, az úgynevezett őrangyal.

Erről a jóság-elementálról is sok mese járja, melyek szerint minden embernek van őrangyala. De jól meg kell értenünk, hogy ez erős túlzás, és az elementál által kifejtett védelem nagyon is korlátozott jellegű.

Már maga a tény, hogy ez a két elementál a mulandó éterformák áramlatából táplálkozik és tartja fönn magát, világossá teszi, hogy egymással hadilábon állnak. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy az emberi viselkedéstől függően az éhség vagy a jóllakottság állapotában vannak.

A természetlény gonoszság-elementálja mindig éhes. Ha kellőképpen megerősödött, akkor megpróbálja teremtőjét egyre jobban befolyásolni. Arra ösztökéli, hogy saját gonosz lényével megegyező éterformákat hozzon létre, és így telhetetlen „gyomra” mindig új táplálékot, új égési anyagot kapjon teremtőjétől, a dialektikus embertől.

Ezzel szemben a jóság-elementált sokkal könnyebb jóllakatni. Szívóereje távolról sem olyan nagy. Teljes összhangban él teremtőjével, aki szintúgy nagyon könnyen elhiszi magáról, hogy embertársaival való viszonyára nézve méltán sütkérezhet saját jóságának illúziójában. Így aztán önhitten és önmaga iránt elfogultan járja útját.

A gonoszság alacsony rendű elementálja általában a két alacsonyabb éterrel táplálkozik, a magasabb rendű jóság-elementál pedig a két magasabb éterrel. Ugyanakkor azonban a négyszeres éterszubsztancia mindkettőjük életében alapvető feladatot tölt be.

A FÖLD A HÉTSZERES BOLYGÓLÁNC RÉSZE

Mint mondottuk, az ember számára a jóság természeti elementáljától kapott védelem igencsak korlátozott mértékű. Önök megértik ezt, ha tudatában vannak annak, hogy a dialektikus ember csak a dialektikus természet négy étererejét kaphatja meg és dolgozhatja föl.

A föld egy hétszeres bolygólánc. E lánc minden bolygójában négy éter van, melyekből az illető bolygó jellegével megegyező formák születnek. A dialektikus ember csak a haláltermészet étererőit képes földolgozni, ezért a jóság elementálja, az őrangyal, az újjászületés folyamatában sohasem tehet szert igazi jelentőségre. A transzfiguráció folyamatában nem a haláltermészetből eredő étertevékenységről van szó. Hála Istennek, az emberi gondolatok nem képesek arra, hogy a bolygólánc valamely másik gömbjének éteráramlatait magukhoz vonzzák és földolgozzák. Biztosra vehetjük tehát, hogy a természeti elementál, mely sosem élhet az új étererők által, alapvetően nem változtatható meg. A haláltermészetből való, és a dialektikus emberhez hasonlóan itt is marad.

Arra a végkövetkeztetésre juthatunk tehát, hogy a gonoszság természeti elementálja mindenkinek az aurikus terében megtalálható, lévén a helytelen emberi gondolatok és tettek következménye. Ugyanígy mindenkinek jóság-elementálja is van, amely a dialektikus jótettek természetes következménye. Az a színvonal, amelyen ezek a gondolatok hatnak, lényegében meghatározza az ember magatartását az életben. Ily módon a gondolatok jelentősége az ember mindennapi magatartásában nem is hangsúlyozható eléggé. Mindezek után képzeljük el, hogy valakinél ezen erők egyike vagy másika főszerepet játszik. Ekkor magunk előtt látjuk egyrészt a nagyon rossz, bűnöző típust, másrészt a nagyon humánus, jóságos típust. Ebben a természetben azonban a jó ember sem lehet új ember, sőt az ilyen ember életét rendkívüli korlátoltság és káprázat jellemzi, mert az ő jóság-elementáljának a haláltermészet étererőire van szüksége, azokat kívánja.

A jó ember életében mindennek nagyon sajátos színezete van, mert életét erősen meghatározott törekvés jellemzi. Közelebbről megismerve őket láthatják, hogy életük nagyon is földi dolgokra irányul, egészen a halandók jóságkultúrájára és mindarra, ami azzal összefügg.

A jó emberek – a világtörténelem sok klasszikus alakjához hasonlóan – isteni birodalmat próbálnak alapítani ezen a világon. Minden erejükkel, minden jóságukkal és lelki értékükkel, egész lényükkel és aurikus életterük elementáljával erre törekednek. Keresésük tárgya ebben a természetben van, de pozitív eredményt nem tudnak elérni.

Ha jól megértik ezt a helyzetet, akkor a mondottakat el tudják fogadni. Valószínű, hogy a rossz ember, aki nagy fájdalmat érez bűnei miatt, hamarabb jut belátáshoz, mint a jó ember, aki saját jósága káprázatában leledzik. „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” (Máté, 19, 24.)

Gondolkodjanak el ezen egyszer alaposan. Logikus, hogy természetszerűen mindnyájan irtózunk a gonosztól. De fölismerik-e azt is, mennyire haszontalan a jóság, a humanitás meg a természetvallásosság és a velük kapcsolatos számtalan kísérlet, állandó föllendülés és hanyatlás? Feladatunk tehát az, hogy kiutat találjunk ebből az ördögi körből. Megállapíthatjuk, hogy csak a gonoszságtól iszonyodunk. De most már tisztán fölismerjük a szokásos értelemben vett jóság haszontalan mivoltát is. Ekkor mérlegelni kezdjük, hogy valóban lehetséges-e másfajta fejlődés is. Ehhez arra van szükség, hogy jól megértsük, mit jelentenek Pálnak ezek a szavai: „Ami ebből a természetből való, nem ‘öltheti magára’ a másik természetet.”

Ezzel Pál is világosan értésünkre adja, hogy ebből a természetből – a haláltermészetből – más lényegű valóság nem emelkedhet ki minden további nélkül. A korinthusbeliekhez írott egyik levelében nagyon világosan megmagyarázza, hogy amint a földi test meghatározott jellegű, úgy a mennyei vagy új test is sajátságos jellegű. A földi testből sohasem lehet mennyei test, mert a földi test léte a haláltermészet négy éterének függvénye.

Ezért világosan be kell látnunk, hogy olyan Föld, amely megváltást hoz, olyan emberiség, amely megváltható, és soha el nem múló jóság meg szépség csak új négyszeres étertevékenység által jöhet létre. Egyszer s mindenkorra lehetetlen, hogy létállapotunk és jóság-elementálunk – minden kultúrájával együtt – ilyen eredményhez vezethetne.

A transzfiguráció szent tudománya arra tanít, hogy a megváltottak földjének, a megszabadulásban részesülő emberiségnek és az örök szépségnek meg jóságnak nem kell megszületnie, mert már létezik. Csakhogy természetünkből adódóan mi még nem vagyunk mindezeknek a részesei. Ezért föl kell áldoznunk természetünket és annak műveit, és „magunkra kell öltenünk a másik természetet”.

Végezetül hadd ismertessünk egy biztos módszert, amelynek segítségével teljesen önállóan, minden befolyástól mentesen beláthatják, hogy az emberiség megváltásának más útja is lehetséges, mint a közönséges, sokat járt és annyira kiábrándító út.

Ha úgy találják, hogy a káprázatok zűrzavarának foglyai, akkor azt tanácsoljuk, hogy egy időre vonják meg érdeklődésüket a világban uralkodó erők játékától. Föltételezzük, hogy Önök iszonyodnak a rossztól és gonosztól. Most pedig vonják meg érdeklődésüket minden olyan jóságtörekvéstől is, melyre különféle területen rá szeretnék Önöket bírni. Számtalan vallásos irányzat kínálja magát, de végső soron a saját jóság-elementálunk az, amely vérünkben és vérünkön keresztül meghatározott irányba terel bennünket. Szakítsanak ezért bizonyos időre mindazokkal az értékekkel és erőkkel, amelyek mégsem adhatnak szabadságot. Ne hallgassanak a sokféle belső és külső hangra, és amit eddig jónak tartottak, azt a mondott értelemben ne tartsák továbbra is annak.

LELJENEK NYUGALOMRA ÖNMAGUKBAN

Ezzel azt akarjuk mondani, hogy próbáljanak meg egyszer minden problémát elereszteni, és találjanak nyugalomra önmagukban. Ha ezt igazán akarják, akkor meggyőződésünk, hogy a nyugalmat meg is lelik, és nagyon megváltoznak.

Mert mi történik voltaképpen? Ha érdeklődésüket megvonják mindattól, ami a világot izgatja, ha már nem mutatnak élénk érdeklődést aziránt, ami Önöket egyik vagy másik irányba akarja terelni, és csökkentik a mindezzel rendszerint összefüggő aktivitást, akkor az Önök aurikus terében lévő természeti elementálok – mind a gonoszak, mind a jók – táplálék hiányában elpusztulnak. És éppen erről van szó! Ha ugyanis megszabadító eredményeket akarnak elérni, akkor először aurikus szférájukat kell megtisztítaniuk az önmaguk által teremtett lényektől. Ekkor értelmük homályos tükre kitisztul, és a világot meg annak minden mozgalmasságát tárgyilagosabban és tisztábban lesznek képesek észlelni.

Ezt a módszert, az elengedés, a nyugalom módszerét a régi mesterek remeteségnek nevezték. Voltak, akik azt hitték, hogy ez kunyhóban vagy barlangban eltöltött életet jelent, teljes elvonultságban. Ezek erdők mélyén vagy magas hegyekben, piszokban, éhségben és szegénységben keresték a magasabb rendű életet.

A Gnózis szerinti remeteség azt a módszert jelenti, melyet az előzőekben röviden vázoltunk. Ennek a módszernek a lényege a rövidebb vagy hosszabb ideig tartó tudatos eltávolodás minden mozgalmasságtól és minden fölindultságtól, dialektikus valónkon belül és kívül.

Mindannyian képesek vagyunk erre, csak látnunk kell a megszabadító élet ígéretét. Önök is ilyen remetévé válhatnak, mialatt megszokott mindennapi életüket élik. Ahhoz, hogy így éljenek, még csak el sem kell vonulniuk, sem a társadalomtól nem szükséges elszakadniuk. Ha a magasabb rendű élet iránti szent vágyakozásban képesek egy időre remetékké válni, akkor megismerhetik a dialektikus életet annak összes értékeivel és korlátaival. Ez után az elkülönülés után pedig elméletben megsejtik az utat, az ösvényt, amit az elveszett szülőhazára való emlékezés által önmagukban megerősítenek, és végül az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának segítségével meg is valósítanak.

Catharose de Petri – Jan van Rijckenborgh

Felelősség

MINDENNAPI ÉLETÜNKBEN ÚJRA MEG ÚJRA SZEMBESÜLÜNK A „FELELŐSSÉG” SZÓVAL, AMELYET MINDEN LEHETSÉGES DOLOG KAPCSÁN FELVETHETÜNK. ÁLTALÁBAN AZT ÉRTIK RAJTA, HOGY ELKERÜLHETETLENÜL VÁLLALNUNK KELL TETTEINK KÖVETKEZMÉNYEIT. AZ OK ÉS OKOZAT TÖRVÉNYE HATÁROZZA MEG SZERTEÁGAZÓ TEVÉKENYSÉGÜNKET, EZ URALJA MINDENNAPJAINKAT, EGÉSZ ÉLETÜNKET, SŐT AZ EZT MEGELŐZŐ MEGANNYI ÉLETET ÉS AZ EZUTÁN KÖVETKEZŐKET IS.

E felismerés alapján felmerülhetne bennünk a kérdés: Hogyan játszhatnánk ki a felelősséget, ha sem elkerülni, sem elhárítani nem tudjuk? Csakugyan nincs kiút, amely mentesítene alóla bennünket? A megnyugtató válasz keresése először talán a filozófia, a vallás és a művészet legkülönbözőbb irányaiba visz el bennünket. Feltétlenül be kell azonban látnunk, hogy ott is minden tett az ok és okozat törvényének van alávetve. Ha ennél a pontnál nem hagyjuk abba életünk értelmének keresését, akkor egészen biztosan elvezetnek minket az erre a kérdésre adható egyetlen lehetséges válaszhoz, amely – ha elfogadjuk – egyben az életünkért való igazi felelősség vállalására is késztet.

Martin Buber ezt a választ oly találóan állította az olvasó belső szeme elé Önismeret című tanulmányában, hogy szeretnénk most ezt az elbeszélést – némileg rövidítve – Önök elé tárni.

HOL ÁLLSZ A VILÁGBAN?

Midőn Rabbi von Reussen Péterváron raboskodott, a csendőrség ezredese bejött a cellájába … és hamarosan néhány olyan kérdést hozott szóba, amelyek a Biblia olvasása során merültek fel benne. Legvégül ezt kérdezte: „Hogy kell azt érteni, amikor Isten, a mindentudó így szól Ádámhoz: Hol vagy?” A rabbi viszontkérdezett: „Hiszed-e, hogy a Biblia örök, és minden kor, minden nemzedék és minden ember meg van benne határozva?” „Hiszek benne” – mondta az ezredes. „Nos hát – folytatta a bölcs –, Isten minden időkben megszólítja az embert: Hol vagy a világodban? Oly sok év és nap telt már el a neked kiszabott időből, milyen messzire jutottál ezalatt a világodban? Valami ilyesfélét mond Isten: Negyvenhat évet éltél, hol tartasz?”

Amint az ezredes saját éveinek számát hallotta megnevezni, új erőre kapott, és kezét a rabbi vállára téve felkiáltott: „Bravó!” Szíve azonban hevesen dobogott.

Mi is történik ebben a történetben? Az ezredes az Ádám bűnbeeséséről szóló bibliai beszámoló egy részlete után kérdezősködik. A rabbi válaszának az a célja, hogy az ezredest ráébressze: „Te magad vagy Ádám, tetőled kérdi Isten: Hol vagy?” A rabbi a bibliai részlet jelentéséről látszólag semmiféle konkrét felvilágosítást nem adott. A valóságban azonban a válasz egyúttal rávilágít az Istentől kérdezett Ádám helyzetére, amely minden embernek a helyzete mindenkor és mindenhol… Amikor Isten felteszi ezt a kérdést, akkor nem megtudni szeretne valamit az emberről, amit Ő nem tudna, hanem valami olyasmit szeretne kiváltani, amit pont csak ilyen kérdéssel lehet elérni. Feltéve persze, hogy a kérdés szíven találja az embert – hogy az ember hagyja magát szíven találni.

Ádám azért rejtőzik el, hogy ne kelljen számot adnia, hogy elhazudja az életéért való felelősséget. Így bújik el mindenki, mert minden ember Ádám, és Ádám helyzete mindenkire ráillik. Hogy a leélt élet felelősségét elkerüljük, a létezést rejtekhellyé silányítottuk. És azzal, hogy Ádámhoz hasonlóan újra és újra elrejtőzünk „Isten színe elől”, egyre mélyebbre süllyedünk…

BIZTONSÁGRA TÖREKVÉS

Ez a helyzet pontosan meghatározható: Isten szemét senki sem kerülheti el, de azzal, hogy megpróbálunk elbújni előle, saját magunk elől menekülünk. Megtagadjuk az önismeretet. Másrészt az is igaz, hogy bennünk is van valami, ami minket keres, de egyre nehezebbé tesszük ennek a valaminek, hogy minket megtaláljon és nekünk választ adjon.

Ebben a helyzetbe hasít bele Isten kérdése. Fel akarja rázni az embert, szétzúzni rejtekhelyét, meg akarja neki mutatni, hová tartozik. Fel akarja ébreszteni benne a nagy vágyakozást, hogy kilábaljon kényszerhelyzetéből. Minden csak attól függ, hogy hogyan reagálunk a kérdésre.

AZ ÚT

Biztosan mindenkinek „hevesen fog dobogni a szíve”, mint az elbeszélésben az ezredesnek, ha a történet a füléig hatol – a rejtekhelye azonban segít majd neki, hogy szíve felindulásán úrrá legyen. A hang ugyanis nem úgy jön, mint a zivatar, mely az embert létében fenyegeti. A „lebegő csend hangja” ez, melyet nagyon könnyű túlharsogni. Mindaddig, amíg ezt tesszük, életünk nincs jó úton. Éljünk bár át mégannyi sikert és gyönyört, nyerjünk bár el mégoly nagy hatalmat, és vigyünk bár véghez mégoly óriási dolgokat is – életünk mindaddig kiúttalan marad, míg fel nem figyelünk a hangra. Ádám meghallja a hangot, felismeri kötöttségét és bevallja: „elrejtőztem”. És ezzel elkezdődik az ember útja. A kérlelhetetlen önismeret az út kezdete az életünkben: az emberi út kezdete újra meg újra. Ez az önismeret azonban csak akkor döntő, ha az Úthoz vezet…

Újra megtestesülök, vagy sem?

AZ EMBER ÉLETE NEM MÁS, MINT A MIKROKOZMOSZÁBAN LEJÁTSZÓDOTT SOK-SOK ÉLETNEK ÉS AZOKNAK A KÖRÜLMÉNYEKNEK AZ ÖSSZEGE, MELYEK KÖZÖTT PILLANATNYILAG – MINT MIKROKOZMOSZÁNAK LAKÓJA – TALÁLJA MAGÁT. A MIKROKOZMOSZ – VAGY KIS VILÁG – EGY MEGNYILVÁNULÁSI TÉR, AMELYBEN ÚJRA MEG ÚJRA EGY MÁSIK TEST SZÜLETIK. EZ A TEST VAGY EZEN TESTEK RENDSZERE A MIKROKOZMOSZ ESZKÖZÉÜL SZOLGÁL, ÉS MEGNYILVÁNÍTJA AZ EZEN MIKROKOZMOSZBAN REJLŐ ERŐKET ÉS LEHETŐSÉGEKET.

A bukott világban való tévelygése során az eredeti isteni mikrokozmosz erősen megsérült. Hajdani tiszta állapotát elveszítette, és a mindenkori új lakó által belevitt torzulásokat és ferdüléseket mutatja. Ezért különbözik minden ember az embertársaitól, ezért viselkedik másként és él tőlük eltérő körülmények között. Ebben az értelemben beszélhetünk tehát reinkarnációról, újra megtestesülésről, de ez semmiképpen sem a személyiségre vonatkozik.

CSELEKVÉS AZ ELŐZŐ ÉLETEK ÖSSZEGÉBŐL MERÍTVE

A korábbi életek tapasztalatának összege formálja a tudatot, amely egy aktuális új személyiségben fejeződik ki. Ahogyan minden ember a vérében hordozza szülei örökletes tényezőit, ugyanúgy magán viseli a mikrokozmosz korábbi lakóinak „örökletes tényezőit” is. Ezekből él és cselekszik. Ez azt jelenti, hogy az ún. karma nem mindig feltétlenül rossz. Ha például a korábbi lakók azon fáradoztak, hogy az eredethez visszavezető utat megtalálják, akkor ezek a fáradozások szintén belevésődtek a mikrokozmoszba – ebben az esetben azonban mint „jó karma”, mint pozitív segítség.

Ha az ember saját magát és embertársait vizsgálja, hamar észreveszi, hogy az eredeti isteni természetből nem valami sok maradt meg. A mindennapi élet viszályok, gondok, betegségek, háborúk, iszonyatos vérontások és megsemmisítések közepette zajlik. Az ember halottnak nyilvánította istent, amivel egy mennyei létezés minden kilátását elveszítette, így kénytelen megkísérelni, hogy a földön valósítson meg valamiféle mennyországot. Közelebbről szemügyre véve az is nyilvánvaló, hogy minden ember saját földi mennyországának megteremtésével foglalatoskodik. Ezt egyesek eszmékkel, mások fegyverrel, pénzzel és hatalommal próbálják meg. Minden ember megkísérli életét tökéletesíteni, erősíteni és meghosszabbítani.

Ami néhány évtizede esetleg még értelmetlen borúlátásnak tűnt, az ma minden normális érzületű ember számára érzékelhető ténnyé vált. Az ember a létért küzd, miközben hullákon tapos keresztül. Ebben semmi magasztos sem található.

AZ ELLENTÉTEK FOKOZÓDNAK

Ezen tapasztalatok miatt sokan váltak keresővé. Számuk egyre növekszik, csakúgy, mint a lemondóké. A világ tele van olyanokkal, akik ezt az állapotot már nem tudják elfogadni, és egyre erősebben lázadnak létük kilátástalansága ellen. Jelentős szétválás észlelhető. Ezen a határon állnak az isteni igazság keresői. Hosszú fejlődésük során eljutottak addig a pontig, ahol még választhatnak – és választaniuk is kell. Készülődniük kell, hogy nekivágjanak az útnak, amely kivezet ebből a nyomorúságból. Kizárólag így tehetnek eleget életfeladatuknak. A cél: minden régit, minden földhözkötőt megsemmisíteni és elhagyni, és az új, a felemelő, építő és örök felé nyújtózkodni. Nagyon sokan állnak manapság ezen a válaszponton. Ők egy új fejlődés előestéjén találják magukat, amelyre az egész emberiséget meghívják és előkészítik. Az ember szabadon dönt róla, hogy ezt a meghívást elfogadja vagy sem.

Rózsakereszt Keresztély elfogadja a meghívást. Ő az új ember mintapéldánya, akiről a klasszikus rózsakeresztesek írásai tudósítanak. Ő az, aki elhagyja a régi életet, és felkészül rá, hogy belépjen az új, halhatatlan életbe. Rózsakereszt Keresztély Húsvét előestéjén kapja a meghívást, amikor régi élete elérte végpontját, és ő átkelhet a határon az új élethez. Felszólítják a választásra: a meghívást vagy elfogadja, vagy nem. Ahhoz azonban, hogy elfogadhassa, meg kell felelnie bizonyos előfeltételeknek. Rózsakereszt Keresztély előkészíti magát, így szól a történet. Minthogy ez a pillanat sokak számára ugyanúgy időszerűvé válik majd, jó lesz tanulmányozni ezeket az előkészületeket, hogy az egész világra most újra kisugárzó hívást fel lehessen ismerni.

Mielőtt valakit meg lehetne menteni, annak hét megszabadító cselekedetet kell magában elvégeznie. Tanácstalanul és megfáradtan le kell telepednie a határon, mivel elérte személyes lehetőségeinek határát. Nem jut tovább, és minden szétfoszlik kezei között. Tudata megpróbálja összeszedni magát, és mint egy ide-oda repkedő madár, letapogatja kicsiny világának határait. Mi értelme van a teremtésnek? Mi értelme van az életnek? És mi értelme van az én életemnek? Keres és mindent tagad. Elutasít minden tekintélyt, és tiltakozik a felállított hagyományok ellen. Kifelé a feltornyozott homokzsákokkal!

VISSZAVONULÁS A FÉLREVEZETŐ BEFOLYÁSOKTÓL

Azon fáradozik, hogy áttekintse életét és eseményeit, és mérlegelje ezek következményeit. Így sem jut azonban tovább. A küszöbön áll, és hogy ezt átlépje, belső szükségből és gyakran spontán módon kivonja magát a környező befolyások alól.

Szembeszegül a tekintélyekkel, környezetével, családjával, nevelőivel stb. De saját nézeteivel még nem fordul szembe, így aztán belülről és kívülről is elérhető marad ezen befolyások számára. Még nem tudja igazán szabaddá tenni magát. Mivel tudja és belülről tapasztalja, hogy a küszöb mögött, az ajtó túlfelén egy teljesen más, új életnek kell lennie, egyre inkább visszavonul a mindennapi sürgés-forgásból.

Így előbb-utóbb „kívülállóvá” válhat. Olyasvalakivé, akin mások mosolyognak, és akitől oly szívesen tartanak távolságot, mert hisz oly különös elképzelései vannak. Ha vitába száll velük, akkor elveszett. Ha azonban jobban visszahúzódik az asztrális forgatagból, akkor a megszabadító világosság egészen a tudatalattijáig le tud ereszkedni. Ezt a helyzetet világosan ecseteli a veremről szóló elbeszélés, amelyben Rózsakereszt Keresztély és társai találják magukat, és amelybe hét kötelet eresztenek le.

A MÚLT LELEPLEZŐDIK ÉS EREJÉT VESZTI

Amikor a verem fedelét félrehúzzák és a fény sugarai behatolnak, akkor óriási zűrzavar és veszekedés tör ki, és mindenki megpróbál valahogyan menekülni. A tudatalattit felfedik és erőtlenné teszik; megtámadják és feloszlatják. A múlt valamennyi béklyója, mely a jelenlegi életben csápként és karomként hat, lépésről lépésre lerázódik és eloldódik. A régi élet ajtaja bezárul, mert már az új élet kopogtat.

Ez mindenkiben egy nagyon tudatos egyéni folyamat, amelyet senki más nem végezhet el helyette. Meg kell tanulnia megszabadulni azoktól a befolyásoktól, amelyek a környezetén keresztül hatnak rá; a lelkét fogva tartó erőktől és hatalmaktól. Ebben az értelemben is érvényes a „Carpe diem” – vagyis hogy szakítsd le a nap gyümölcsét, hogy használd ki a felkínált lehetőséget, mielőtt túl késő lenne. Aki meg meri tenni ezt a lépést – mert itt egy folyamatról van szó –, az megtapasztalja, hogy fokozatosan helyreáll a fej és a szív közötti egység.

A fej csak gondol és gondol, a szív meg érez, akar, és kiönti magát; ám egyik sincs összhangban a másikkal. Ha az érzések nem gondolatokkal fejeződnek ki, és a gondolatok nem érzésekkel, akkor bizony nincs szó egységről! Ismeretes, hogy érzések és gondolatok mily hevesen tudnak perlekedni egymással. Bizonyára vannak, akiknél már kifejlődött a fej és a szív bizonyos egysége, és ezáltal meglehetősen figyelemre méltó képességekkel rendelkeznek. Itt azonban nem erről az egységről van szó. A mondott esetekben erős kapcsolat áll ugyan fenn a fej és a szív között, ebben a kapcsolatban azonban a szív van a fejnek alárendelve.

AZ ÚJ EMBER TERVE A SZÍVBEN REJLIK

Rózsakereszt Keresztély azt az egységet keresi, amely a tiszta, nyitott szívből ered. A szívben található ugyanis az a pont, mely a halhatatlan ember életére nyíló kaput jelenti, ez képezi az összekötő tagot a régi és az új élet között. Ebben a pontban – az ősatomban vagy szellemszikra atomban – nyugszik befalazva az új, halhatatlan ember teljes fejlődési terve. Ebből a tervből kell az új egységnek kifejlődnie és felépülnie.

Miért nem a fej alapján? – kérdezhetnénk. Azért, mert a fej nem rendelkezik ezen belső érintési pont fölött, és csupán visszatükrözi azt, ami a szívből felszáll. Ezért aki a szellemi úton akar továbbhaladni, annak helyre kell állítania a fej és a szív eredeti egységét. Az anyagra irányított gondolatok áramát meg le kell csendesíteni. A gondolkodás megtisztításán túl a szívből felszálló és a vérben hatásossá váló új erőre is pozitívan kell válaszolni. A bukott természet és befolyásainak spontán elutasítása révén ugyanis új erők szabadulnak fel a szívben, amelyek jó irányban befolyásolják a gondolkodást.

Az így megújuló gondolkodás az új, halhatatlan életre irányul. Ez is egy folyamat, amely időt és teljes figyelmet követel. Fejnek és szívnek egy nézeten kell lenniük, és ugyanazon az alapon kell egymáshoz kapcsolódniuk. Ha ez az eset áll fenn, akkor együtt egy Grál-kelyhet képeznek, amelyben fel lehet fogni az új erőket. Logikus, hogy itt egy mélyreható kapcsolatfelvételi folyamatról van szó, amelynek hatalmas kisugárzása van.

A mikrokozmosz szívében ekkor egy Grál-kehely keletkezik, egy üvegtenger. Az erről a rejtélyről szőtt elbeszélések hangsúlyozzák, hogy mennyire finomak és sérülékenyek az ezzel kapcsolatos folyamatok. Fonák gondolkodás vagy visszás cselekvés egy csapásra megsemmisítheti a tiszta fényből álló csillogó kelyhet. Ez bizonyára sokszor meg is történik, mielőtt a megszabadulást kereső ember egy szétzúzhatatlan Grál-kelyhet alkotna.

MINDEN EGYES TEREMTMÉNY MEGÚJÍTÁSÁÉRT

Ha azonban ez egyszer bekövetkezik, akkor az ember nem csupán befogadni képes az isteni erőt, hanem – minden természetbirodalom áldására – kiárasztani, kisugározni is. Ezek az erők egyidejűleg saját magában is hatásossá válnak. Az egész rendszer megtisztul és előkészül az új feladatra. Új anyagcsere alakul ki, a táplálékfelvétel és a hulladékanyag kiválasztása egyensúlyba kerül. Az egészség a lehető legmagasabb fokot éri el. Legyen szabad azonban arra utalnunk, hogy a számtalan élet során szerzett nehézségek nem oldhatók fel csak úgy minden további nélkül. Amikor tehát az egészség lehető legmagasabb fokáról beszélünk, akkor azon természeti feltételeket vesszük figyelembe, melyektől az anyagtest függ. És mégis, egészen biztosan létrejön egy új anyagcsere, melyet a transzfiguráció megjelenésének kell tekintenünk. Minden egyes sejt és szerv szép sorban átpolarizálódik és előkészül annak a nem földi erőnek a befogadására, amit Krisztus-fénynek vagy Gnózisnak nevezünk.

Minden nézet, amely ezzel a fénnyel szemben nem állja meg a helyét, megsemmisül. Ami viszont helyes reagálást mutat, azt beillesztik a nagy fejlődési tervbe, és együtt építkezik minden teremtmény új életmegnyilvánulásán.

Ha ez a tevékenység erős alapokon nyugszik, akkor elmondhatjuk, hogy a régi természet erőit nem használjuk, nem fecséreljük többé. Minden ember befogad erőket, létrehoz erőket és ezeket kiterjeszti maga köré. A teremtőerő ilyen szempontból nem más, mint amivel az ember fenntartja és örökíti magát. A teremtőerőt, ahogyan mi ismerjük, az ember kizárólag arra használja, hogy életét fenntartsa, meghosszabbítsa és minél kényelmesebbé tegye. Ez a teremtőerő csakis a régi élet fenntartására szolgál – bármennyire ellentmondásosan hangzik is ez! Ha azonban valaki megszabadul a régi élettől, akkor kialszik benne a vágy, hogy a kapott hatalomra és erőre támaszkodva ebben az életben valósítsa meg önmagát, és itt váltsa valóra eszményeit. Ekkor a neki szánt erőt arra használja, hogy teremtménytársait szolgálván egy magasabb élettervbe emelje őket.

MEGÚJULÁS AZ UTOLSÓ SEJTIG

Mindezt azonban csak akkor tudja teljesíteni, ha teljesen megfordult, ha alapvetően elbúcsúzott a régi természettől, és teremtőerőit már nem a halandó élet megtoldására pazarolja. Ebben a pillanatban ugyanis megtörik a tudatalatti ereje. A múltnak a földi élethez kötő ölelése aláhanyatlik, és a halál legyőzetik. A bensőben ágaskodó ellenállás, az isteni terv útjában éktelenkedő fal leomlik, hogy a Gnózis, a Krisztus-világosság akadálytalanul beáramolhasson, és az egész rendszert még erőteljesebben megérinthesse és megtisztíthassa.

A Régi az utolsó porcikájáig, az utolsó sejtig és atomig vizsgálat alá kerül, és ha szükséges, elő lesz készítve az új életre. Isten világossága, a Gnózis – amely Krisztusban leereszkedik a sötétségbe – összekapcsolódik az emberrel, és kivezeti a betegség és halál világából, át az örök létezés birodalmába.