Pentagram 1997/1

A szent mű

 

HA MEGFIGYELJÜK A NAPOT, ÉS HAGYJUK, HOGY HASSON RÁNK TÜZES KORONGJA, AKKOR A SZENT FÖLD EGY KÉPE TÁRUL ELÉNK, AZ ISMERETLEN FÖLDÉ, AMELY EGY TŰZÉTEREKBŐL ÁLLÓ GÖMB. AZ ISMERETLEN FÖLD, AZ EREDETI, TISZTA TERMÉSZET EGY MAGAS REZGÉSŰ TŰZTESTTEL BURKOLJA BE ÉS HATJA ÁT LÉTTERÜLETÜNKET. EZZEL AZ ANYAISTENNEL, GAIÁVAL – AHOGYAN A RÉGIEK NEVEZTÉK – AZ ISTENI SZELLEM ELVÁLASZTHATATLANUL ÖSSZEKAPCSOLÓDOTT. EBBŐL AZ EGYESÜLÉSBŐL KELETKEZTEK AZ ISTENFIAK, AZ EREDETI MIKROKOZMOSZOK.

 

A Szellem és a Természet e fiai olyanok, mint ég és föld között feszülő oszlopok. Művük összhangban áll az egyetemes sugárbőséggel, így egyre nagyobb ragyogást kölcsönöznek a Mennyboltnak, az eredeti Föld aurájában lévő csillagok sokaságának. Egyetlen hatalmas templomot alkotnak, mely minden teremtmény fejlődési térségéül szolgál. Egységükben a Menny fiai az eredeti embert, a mindent magába foglaló szellemlélek-tudattal rendelkező isteni fiút képezik.

Nagy rejtély, hogy e világosság-birodalom mellett hogyan jöhetett létre a sötétség birodalma. Ezt csak akkor lehet megmagyarázni, ha számolunk a szellem anyagban való tükröződésével. A szellem lángra lobbantja az ősanyagot, ezáltal világosság keletkezik, melyben előáll a tiszta lélek, az eredeti mikrokozmosz. Míg ez egyre messzebb ható dicsőségre emelkedik, tükörképe hasonló mértékben bontakozik ki az ősanyagon belül. Az isteni szellemben átélt rejtélyek úgy tükröződnek a tiszta anyagban, mint a kristálytiszta vízben. Elképzelhetetlen szépségű és határtalanul varázslatos tereket keletkeztetnek az anyagban. Az eredetben tehát így működik együtt harmonikusan a szellem és az anyag, a világosság és a sötétség. Mindkettő az isteni ember alkotórésze. Összjátékuk révén magasságot, mélységet és tudatot váltanak ki az isteni emberben.

A világosság szabadságában azonban olyan lények is akadtak, akik hagyták, hogy megigézze őket a természeterők varázsa, és akik elhatározták, hogy a természet hatalmas térségeiben különálló birodalmat hoznak létre. Ezáltal azonban a szellem tiszta tükröződése a sötétség birodalmává változott. Mindez azt bizonyította, hogy a természet mozgatóerőinek és a természetben kibontakozott világoknak az összhangja csak az istenterv tiszta tükröződésével valósulhat meg. Az Istenfiak önfejűsége miatt a természet erői és világai kiváltak rendjükből. A bukott Istenfiak elveszítették fényruhájukat, és egy hosszú fejlődés folyamán természetszülte testet vettek fel magukra. A sötétség így beléjük férkőzött, és hatalmába kerítette őket. Természetszülte emberként, a bennük rejlő szellemi alkotóelem befolyása alatt megkísérelték a világosság rejtélyeit az anyagban foganatosítani. Az anyag világában próbáltak meg kialakítani egy világosság-birodalmat. Mindez az anyag ma is látható óriási kibontakozásához és elkülönüléséhez vezetett. A szellem birodalmától elválasztó szakadék azonban egyre nagyobb lett, az önző tudat egyre erősebb, és az emberek számára mindinkább a tükörvilág illúziója tűnt valóságosnak.

 

A MENNYFIAK KÉSLELTETIK SAJÁT FEJLŐDÉSÜKET

A bukott természet imigyen állandósult birodalmába a szellemszikrák teljesen belesüllyedhettek volna. Ám a világosság azon fiai, akik nem voltak részesei a bukásnak, ezt nem hagyták. Véghezvitték a lehetetlent, a képtelent: továbbra is a szellem felé fordulván megőrizték a Szellem általi beteljesülésre való törekvésüket, ám mégsem engedtek teljes teret ennek a törekvésnek. Nem oldódtak fel teljesen a szellemben, hanem késleltették továbbfejlődésüket, azáltal, hogy bukott testvéreikhez kötődtek. Így egy köztes térséget alakítottak ki a két birodalom között, egy gömböt a fény birodalma és a sivár természeti Föld között; egy égi kaput formáltak, s így megnyitották a felettes természethez vezető utat. Természetesen a sötétség ellen nem vehették fel a harcot, hiszen ez őket is éppúgy lehúzta és elnyelte volna. Inkább őrt állnak a világ peremén, és átélik azt a kimondhatatlan feszültséget, amely az Istenben nyugvó örök alakulás és a kristályosodó világ között, valamint a világosság jelenlétének mindent átható tudata és a bukott világ fejlődésének árnyéka között fennáll. Fénytől áthatott tudatuk magába fogadja a sötétség teremtményeit. Ez a szeretetben elviselt feszültség, ez a gyógyíthatatlan seb szívük vérét, Krisztus vérét a bukott világra folyatja.

A szellemlélek-világ visszfényét a halhatatlan lelkek szerzete az egész világra kiterjeszti. Ez a világosság hívása, amely beburkolja és áthatja természetvilágunkat, s amit ez a világ újra és újra kiutasít magából. Ily módon minden embert körülvesz és megérint igazi eredetének országa. Egyesekben újra feltámad a vágyódás a tökéletes beteljesülés, a teljes beleolvadás után, és újra megpróbálják kibontakoztatni magukban a halhatatlannak bennük még meglévő maradékát.

A Szerzet által a világunkba sugárzott világosság egy véget nem érő hívás az elveszett testvérek felé, és egy folyamatos kísérlet a felébresztésükre. Így válnak az emberek keresőkké, új kezdet előtt találván magukat. Ekkor meg kell nekik mutatni és egyengetni kell számukra az ösvényt. Fel kell tárni előttük az új élethez vezető folyamatokat, és gondoskodni kell róla, hogy a világ zegzugos útjain keresztül ívelő folyamatokat át is éljék. Ez a Szerzettől további és még nagyobb áldozatot követel: a halál birodalmába való belemerülést. Épp ezért a Menny fiai kezdettől fogva leereszkednek világunkba, hogy itt halandó emberként megszülessenek.

Kulturális folyamatokon keresztül felkészítik az emberiséget a megszabaduláshoz vezető útra, meghozzák neki a nyelveket, kifejlesztik benne a gondolkodás képességét. Minden nép anyanyelvében észrevétlenül ott rejlik az út titka, a tiszta gondolkodásban az ember felfedezheti az út részleteit.

A jelöltet egyéni áldozata révén, valamint a Szerzet áldozata által a Szellemi Iskola élő testében a szellemlélek-tudat ünnepéhez vezetik, a feltámadás ünnepéhez. A Szerzet és az az erőtér, amely a Szellemi Iskolában a segítségével kialakult, lehetővé teszi a jelölt számára az ösvényen való haladást. Mindazonáltal a feladat elvégzéséhez rendelkezésére bocsátott erőkben rejlő lehetőség csak rövid ideig marad vele, és aztán újra visszahúzódik. Ha a jelölt ezt a lehetőséget a léleképítésre használta, akkor egy még magasabb lehetőséget kap. Ez a működési elv Jézus, az Úr következő szavainak felel meg: „Jobb néktek, hogy én elmenjek, mert elküldöm tihozzátok a Vigasztalót.” (János 16,7) Ha a jelölt a fölfelé irányuló áramlatot követi, akkor a Szent Szellem kibontakoztatja benne átalakító tevékenységét. Így mutatkozik meg, hogy a Szerzet lélekereje újból és újból keresztre feszíttetik az ösvényen haladó jelöltben, de újra és újra föl is támad benne. Ily módon a jelöltet a maga idejében ugyancsak feltámadáshoz vezetik.

 

VILÁGOK DRÁMÁJA

Így ismétlődik a véget nem érő világdráma, a legalacsonyabbtól kezdve egészen a legnagyobb magasságokig. Így vívódik egymással a földi és az isteni élet egyre újabb emberekben. Ki meri feladni régi létállapotát, hogy megkockáztasson egy lépést Isten mélységei felé? Kinek van ereje eloldani a földi élet béklyóját, hogy a Megváltó lelke élhessen benne? Akinek mindehhez megvan a bátorsága, annak számára egy szép napon tovatűnik egy sötét álom. Az álomélet és a küzdelmek kimondhatatlanul hosszú ideje semmiségnek fog tűnni számára. Egy fellélegzés, eggyé válás a szent éterekkel: ezek pecsételik meg az új tudat ünnepét.

A halhatatlan ember szüntelenül feláldozza magát a bukott lényekért, akik valaha őhozzá tartoztak. Az eltévedt bárányokat szüntelenül keresi pásztoruk, hogy hazatérhessenek, és hogy a természet is – amelynek velük együtt kellett buknia – újra egyesülhessen a szellemmel. A Sophia Jézus Krisztusban, a Nag Hammadiban talált iratok egyikében így szól a Megváltó: „Íme, elhoztam nektek a halhatatlan emberek tanát, és leoldottam róla a haramiák béklyóit. A zsiványok szeme láttára zúztam szét a könyörtelenség kapuit. Megaláztam őket gonosz szándékaikban. Mindannyian elszégyellték magukat, és kiemelkedtek tudatlanságukból. Azért jöttem ide, hogy bárcsak egyesülnének ezzel a szellemmel és ezzel a lélegzettel, és bárcsak kettőből eggyé válnának, amint kezdettől fogva volt, és hogy ti sok gyümölcsöt teremhessetek, és fölemelkedhessetek ahhoz, aki kezdettől fogva van, Mindenek Atyjának leírhatatlan örömében, dicsőségében, megbecsülésében és kegyelmében.”

A történelem ismétli önmagát

 

A DOLGOK ÖRÖKÖS KÖRFORGÁSA NEM CSAK A MIKROKOZMIKUS INKARNÁCIÓS CIKLUSOKRA VONATKOZIK – UGYANÚGY JELLEMZŐ AZ EMBERI KULTÚRÁK ÉS FAJOK VIRULÁSÁRA ÉS HANYATLÁSÁRA IS. ISMÉTLŐDNEK MAGUK AZ ESEMÉNYEK IS, MELYEK A KULTÚRÁK HANYATLÁSÁHOZ VEZETNEK.

 

Dr. J. Robert Oppenheimer, az atombomba kifejlesztéséért ugyancsak felelős tudós, egyik hallgatója kérdésére, hogy vajon az új-mexikói sivatagban 1945. július 16-án felrobbantott atombomba az első ilyen típusú nukleáris fegyver volt-e, ezt válaszolta: „Nos, modern korunkban bizonyára igen…”

Oppenheimer tisztában volt azzal, amit mondott, mert a szanszkrit nyelvben való jártassága révén jó ismerője volt a Mahabharatanak, az indiaiak nagy terjedelmű nemzeti eposzának. Ez többek között leírja egy „isteni” fegyver bevetését, melynek képszerű leírása nukleáris csapásra emlékeztet:

Egyetlen lövedék volt csupán,

A világegyetem minden hatalmát Magába zárta.

Izzó füst- és lángoszlop,

A napnál tízezerszer fényesebb

Emelkedett fel ragyogva.

Egy ismeretlen fegyver,

Egy fémesen robajló dörrenés,

A halál hatalmas hírnöke

Wrishni és Andhaka

Egész nemzedékét

Hamuvá változtatta.

A testek annyira szétégtek, hogy

Már nem lehetett őket felismerni.

Hajuk és körmük kihullott,

Agyagedények törtek össze Kézzelfogható ok nélkül,

És kifehéredtek a madarak tollai.

Néhány óra múltán minden Élelem megfertőződött.

A katonák a kibírhatatlan hőség És tűz elől

A folyókba vetették magukat,

Hogy felszerelésükkel együtt Megtisztuljanak.

 

ÚJ LELETEK MOHENJO-DAROBAN

Ugyanerre az eseményre vonatkozó további utalásokat találunk orosz tudósok vizsgálati eredményeiben. 1989-ben nyilvánosságra hozták a Mohenjo-Daroval kapcsolatos ásatások eredményeit és ezek elemzését. Az emberiség történetének eme legrégebbi ismert városát Krisztus előtt 3500-ban alapították a mai India területén. Olyan nagy kulturális jelentőségre tett szert, amilyet még a 3000 évvel később az egész világon uralkodó Római Birodalom sem ért el. 60000 ember élt Mohenjo-Daroban. A városnak saját kútjai voltak és minden lakáshoz tartozott egészségügyi berendezés. I.e. 2500 és 1750 között az Indus völgyében egy olyan magas fejlettségű kultúra állt fenn, amely a sumér templomvárosokhoz és az egyiptomi királyvárosokhoz hasonlítható. Viruló, saját korához mérten mindent felülmúló kultúra volt, amely máról holnapra, pontosabban percek alatt elpusztult anélkül, hogy az okát a mai napig kiderítették volna.

 

A KÖVEK MEGOLVADTAK A NAGY FORRÓSÁGBAN

Az egymástól független vizsgálatokat végző orosz és amerikai tudósok kutatási eredményei valamiféle nukleáris csapásra utalnak. Az ásatások során megállapították, hogy az épületek falai egy lökésszerű hőhatásra úgy megolvadtak, hogy megüvegesedtek. Mohenjo-Daro közelében kiásták Haragga város romjait. Haragga körülbelül ugyanolyan régi volt, mint Mohenjo-Daro, és ugyanabban a stílusban épült. Ezt is hasonló módon rombolták le. Itt is találhatók olyan anyagelváltozások, melyek nem keletkezhettek vulkánkitörés által. Az agyagrétegek alatt jó állapotban megtalált, külsőleg teljesen ép benyomást keltő emberi csontvázak a normálisnál 50-szer nagyobb radioaktivitásra utalnak. És mindez több, mint 4000 év távlatából! Az árja-faj hajnalán viruló város ásatási helyeinek középpontjában a normálisnál 8-szor nagyobb radioaktivitást mértek.

Minthogy az árja-korszak késői kezdetéből származó katasztrófa-jelentésről van szó, hadd utaljunk arra az elméletre, mely szerint az árját megelőző atlantiszi kultúra pusztulását a természeti erőkkel való visszaélés okozta, mely a napenergia mesterséges előállítását célozta.

 

AZ ATOMENERGIA FELSZABADÍTÁSÁVAL ELÉRTÜK A HATÁRT

A modern plazmakutatás ismét nagyon közel került az emberiségnek ehhez az ősrégi, ugyanakkor rendkívül veszélyes álmához. Az atlantiszi és a korai árja-korszak történelem előtti időszakában a papok és a varázslók voltak azok, akik tiltott és veszélyes területekre merészkedtek. Ma pedig a tudomány nevében kongatják erőteljesen a halálharangot, mely egy korszak végét jelzi. A tér és az idő más arculatot mutat ugyan, a végső idők forgatókönyvének eszközei azonban lényegében ugyanazok maradnak.

Fontos-e egyáltalán, hogy a Szellemi Iskola jelenben élő és az ösvényre irányuló tanulója az emberiség régmúltjával foglalkozzon? Ha igen, miért? Mit jelent ez a múlt a tanulóság útja számára? Ezen összefüggésekbe való betekintés világossá teszi számunkra, hogy az emberiség katasztrófáit mindig valamilyen önző kutatási vágy váltotta ki. Az atomenergia felszabadítása ma is túllépte az „eddig és ne tovább” pontot, aminek következményei olyan események, melyek megszakítják a kulturális fejlődést.

 

KI ÉLT ELŐSZÖR – AZ EMBER VAGY A MAJOM?

Az emberiség a tér-idő rend világában azonban az emberi kísérletező kedv miatt közvetlenül kiváltott világkatasztrófák híján is körbejár. A még mindig élő evolúciós elmélet szerint az ember az emberszabású majmokból fejlődött mai formájára. A mai értelemben vett egyik első „valódi” létbizonyíték az antropológusok szerint mindössze százezer évesre tehető. A XVII. századi hivatalos egyház még frissebb dátummal állt elő: a teremtés könyvének beható tanulmányozása után James Ussher ír érsek teljes komolysággal állította, hogy történetünk kezdete Krisztus előtt 4004. október 26-án pontban 10 órakor volt. Ezt később még azzal a tétellel is megtámogatták, hogy a régebbinek tűnő kövületeket Isten hozta létre a kíváncsi tudósok megtévesztésére.

Ezzel szemben a Popol Vuh, a Kisé-Maja indiánoknak az Andok vidékéről származó szent könyve négy teremtési periódusról számol be, és kijelenti, hogy az emberszabású majmok a második időszak elfajult utódai. A Hopi indiánok könyve is négy világról beszél. A brahmanoknál éppúgy négyszeres felosztást találunk, mint ahogy a görögök is négy korszakot különböztetnek meg.

De hová tűntek ezek a világok? Platón (i.e. 427-347) szavaival válaszolva: „Sok és sokféle pusztulása történt már és fog még történni az emberi fajnak; ezek legjelentősebbjei tűz és víz által mennek végbe, a többi pedig, a jelentéktelenebbek ezer másféle véletlen folytán. Ezen pusztulások után az emberiség újra meg újra mintegy az ifjúkorához tér vissza, anélkül, hogy tudna róla, mi történt a korábbi időkben.”

Más szavakkal élve: bolygónk történetében sok kis és nagy átalakulás volt egészen a „kozmikus éjszakákig”, melyekben egész földrészek süllyedtek el és keletkeztek újra. A Föld ilyenkor megváltoztatta arculatát, és a légkör megtisztult az emberek által okozott összes tükörszféra-jelenségtől. Mégis vannak bizonyítékok, melyek százmillió évvel ezelőtti emberi élethullámok létezésére utalnak. Olyan bizonyítékok, melyeket egymástól független kutatók a világ különböző részein találtak, dokumentáltak és rendeztek időrendbe a legmodernebb analitikai eljárásokra támaszkodva. A tudomány azonban figyelemre sem méltatja ezeket, mint ahogy sok más (újra)felfedezés mellett is csukott szemmel megy el. Ez a viselkedése az állatkertben sétáló tudós történetére emlékeztet: Belebotlik a zsiráf ketrecébe, kezébe veszi mindentudó könyvét, erről az állatról azonban nem talál semmilyen leírást. Ebből aztán arra a megállapításra jut, hogy ilyen állat nem létezik, és elindul a következő ketrechez…

Még ha elkerülhetetlenek is a pontatlanságok az időbeni sorbarendezés kapcsán, egyértelművé vált, hogy már hihetetlenül régen léteztek olyan élethullámok, melyeknek semmi közük sem volt se a fejletlen emberhez, se a fejlett majmokhoz. Olyan kultúrák is mindig léteztek egymás mellett, melyek különböző fejlődési fokon álltak. Egyesek születőben voltak, mások ugyanakkor tetőpontjukra hágtak, ismét mások pedig már túljutottak zenitjükön.

 

KIÚT A FELEMELKEDÉSHEZ

Az emberiségről szóló régi tanok azonban nemcsak a kultúrák virágzásáról és hanyatlásáról, vagyis az ember tér-idő rendben átélt szenvedéseinek körforgásáról tudósítanak. A felemelkedéshez vezető kiutat is mindig megmutatták. A Bhagavad-Gitában, amely szintén részét képezi a Mahabharata című eposznak, a következő idevágó utalásokat találjuk:

A nehezen látható alakot Megpillantottad, ó Arjuna,

Őt, kinek látványa magukat

Az istenségeket is csak ritkán, Vagy soha nem bűvöli.

Sem adományozással, semÁldozattal, sem tanulmányozással

Sőt a vezeklés erejével semJuthatott még senkiHozzád hasonló ehhez aMagasztos, isteni látványhoz.

Csak az láthatja megIgazi valóságomat,Ki egyedül engem imád.

Belátással lép az be végülLegmagasabb üdvösségembe.

Ki engem imád s az énAkaratomat cselekszi,

Ki gyűlölet és vonzalomNélkül való, az üdvözültenTér meg rövidesen hozzám,Ó, Arjuna.

Mert a tudás több, mintGyakorlás,

A tudásnál több az elmélyülés,

De ennél is több a jutalomrólValó lemondás,

Mert ez az abszolút nyugalom Forrása.

Ki minden lény szolgálatára Szenteli magát,

És önimádat nélkül való,

Öröm s bánat közöttEgyensúlyban marad,

Ragaszkodik hozzám, tudd meg, Az az én barátom.

Ki egyformán nézBarátra és ellenségre,

Egyformán veszÖrömöt és szenvedést,

Dicséretet és megvetést,

Hideget és meleget,

És megszabadult a szenvedélyek Hajszájától,

Ki a dicséretet és intést egyforma Csendben fogadja,

Ki nem a „mégtöbbet” hajhássza,

Ki nem aggódik hajléka miatt,

Kit érzelmileg már semmiNem izgat,

Aki mindig ezekre az isteni

Erényekre törekszik,

Bizalommal, ahogy mondtam,

Nekem szenteli magát,

Az az én barátom, amíg csak él.”

(Részletek a Bhagavad-Gita 12. fejezetének 11-20. énekeiből.)

 

Ha elidőzünk az emberiség történetének eseményeinél, annak önmagában még semmiféle megszabadító jellege sincs. Esetleg abban segít, hogy megértsük helyzetünket. A kiút a vízszintes síkon tett fáradozások kilátástalanságának belátásában rejlik, abban az erőteljes vágyban, hogy megtaláljuk és bejárjuk a megszabadulás útját. Valamint az egész lény következetes megfordulásában és az új célra irányulásában; a csoportlélek-tudatban való elmerülésben, amely egyengeti a körforgásból kivezető utat. Azok az erők, melyek egy ilyen csoportban felszabadulnak, a magasabb természet erői. Ezek az erők is óriási atomfolyamatokhoz vezetnek. A világosság megszabadító erői egybeolvadást hoznak létre a jelöltben a felettes természettel, és ezzel az alkémiai menyegzővel a mikrokozmoszban lévő minden alantas dolog megszűnik.

Erő a szabad választáshoz

 

GUSTAV MEYRINK FOGALMAZTA MEG EGYSZER EGYIK REGÉNYÉBEN AZT A MÉLY ÉRTELMŰ MONDATOT, HOGY „A JELEN SEMMI MÁS, MINT MINDEN MÚLT ÖSSZEGÉNEK EGY PILLANATBELI ESZMÉLÉSE”.

 

Amíg a tér és az idő határain belül mozgunk, minden egyes döntésünkkel egy okot keltünk életre, mely hatással van a jövőre. Ezek a döntések tartanak bennünket fogva a haláltermészetben. Karmikus múltunk döntő befolyást gyakorol mindenre, amit életünkben vonzunk vagy taszítunk. Bármihez kezdünk vagy bárhogyan határozunk is, mindig a múlt az, mely a jelenben feszültség-térként hatva befolyásolja döntéseinket.

Mihelyst „énként” tapasztaljuk magunkat, érezzük ennek az énnek a szükségleteit, problémáit és félelmeit is. Mindezek egy bizonyos cselekvésláncra kényszerítenek bennünket. Aligha van tehát szabad választásunk, vagy legalábbis a választási lehetőségek tartománya igen korlátozott. Vagy pozitívan vagy negatívan, de mindig reagálunk valamilyen módon környezetünk impulzusaira. Az ellentétek világában élünk, és alapjában véve mindig csak két pólus közötti választásra van lehetőségünk. Többnyire azonban még ez is előre meg van határozva, egyrészt mert a természettörvények így szabályozzák, másrészt mert döntéseinket hajlamaink és képességeink alapján hozzuk.

A túlvilág – a földi finomanyagi szférák – sok hatalmasságának is az az érdeke, hogy különféle hajlamokat erősítsen bennünk, azzal a céllal, hogy az ő érdekeit szolgáljuk. Döntéseinket tehát ezek is befolyásolják, mégpedig az érzelmeket, gondolatokat és cselekedeteket illetően. Ebből a szemszögből nézve tehát a szabad választás csak illúzió. Legfeljebb arra van lehetőség, hogy az ember okos és felelősségtudattól áthatott döntést hozzon.

Ahhoz, hogy szabadon választhassunk, meg kellene tehát tudnunk szabadulni minden befolyástól, hajlamtól és adottságtól. Úgyszólván minden egyes bennünket meghatározó tényezőn felül kellene tudnunk emelkedni, és semleges álláspontra kellene helyezkednünk. Ezen kívül képesnek kellene lennünk egy magasabb értelemből kiindulni, amely ugyancsak mentes lenne az összes ilyen befolyástól.

De vajon elérhetjük-e alantas természetünk elnyomása révén, hogy csak az maradjon felszínen, ami megfelel a „tökéletes emberről” alkotott elképzelésünknek? Attól eltekintve, hogy egy ilyesfajta életvitel sok fájdalommal és nélkülözéssel járna, egy ilyen állapot biztosan nem lenne tartós. Legkésőbb akkor foszlana szét, amikor akaratunk kimerül. Egy ilyen életvitel ezenkívül óriási önámítás lenne. Amit ugyanis ilyesfajta önkényszerítéssel érünk el, az egészen biztosan nem az isteni értelemben vett magasabb világ, hanem csupán a haláltermészet úgynevezett magasabb szférája. Így tehát továbbra is a dialektikus határokon belül mozgunk, és az úgynevezett „magasabbat” oly biztonsággal követi majd az „alantasabb”, miként a nappalt az éjszaka.

 

A MAGASABB VILÁG A HALÁLTERMÉSZETEN KÍVÜL ÉRHETŐ EL?

Beszéltünk már a vonzás és taszítás képességéről, de minden emberben rejlik még egy harmadik reagálási lehetőség is, amely azonban többnyire szunnyadó, latens állapotban van. Ez a semlegesség képessége. Mármost éppenséggel lehetséges, hogy belső erőfeszítés segítségével maradjunk egy időre semlegesek bizonyos polaritásokkal szemben. Itt azonban nem erre a természet szerinti semlegességre gondolunk. Mert a fent említett esetben csupán egy mesterségesen létrehozott, korlátozott állapotról van szó, melyet akarati irányultság alapján értünk el. Aztán előbb vagy utóbb észrevétlenül újra hatalmukba kerítenek bennünket a polaritások, még ha befolyásuk egészen más „álarcban” mutatkozik is.

Valódi semlegesség csak egy olyan magasabb erő segítségével érhető el, melynek nincs megfelelője az ellentétek világában.

Az ebben az erőben való részesülést azonban nem lehet megtanulni vagy begyakorolni. Ezt nem lehet akarattal kikényszeríteni, és puszta érzelmi vagy értelmi irányultsággal sem vagyunk képesek magunkat az igazi semlegesség állapotába emelni.

E semleges, földöntúli erőben való részesülést ajándékba kaphatjuk, ha az ellentétek világában szerzett számtalan élettapasztalat révén éretté váltunk rá. Ha felismertük, hogy a születés, virágzás és hanyatlás dialektikus, mulandó világa sohasem lehet létezésünk célja.

Mintegy kábulatból ocsúdva kitisztul számunkra a két természetrend létére vonatkozó felismerés. Ráeszmélünk, hogy léteznie kell még egy másik életrendnek is, az örök lét rendjének, mely teljesen kívül áll az ellentétek eme világán, és mégis áthatja ezt. És amikor e felismeréstől hajtva egyszer valóban megállunk, valóban felhagyunk a földi javak, a tekintély és hatalom utáni hajszánkkal és e világ megjavítására valamint a látszatvallásosságra irányuló minden próbálkozással – mert megrekedtünk, akkor történhet meg az, hogy sejtésként tapasztalunk valamit ennek a rendnek a mibenlétéről. Mintha hívó hang érintené szívünket. És a belső kiemelkedés pillanatában rövid időre talán meg is szabadulunk a hétköznapok minden gondjától és rögeszméjétől.

 

TUDOMÁS EGY MÁSIK ÉLETTERÜLETRŐL

Lehet, hogy megérintett minket egy semleges erő az önfeledtség egy pillanatában, hogy rövid időre megtapasztaltassa velünk egy másik természet tudatvillanását. Ez egy másik természet hívó hangja. Ez Krisztus ama ereje, mely a szellemszikra atomban tud minket megérinteni. Hányszor hallottuk már Krisztusnak ezt a hívó hangját magunkban? Nem történik-e ez meg minden egyes szívveréskor anélkül, hogy észrevennénk, mert mással vagyunk elfoglalva? És sokan, akik hallják ugyan a hívást, de nem értik, csak arra használják, hogy az életküzdelmekben olyannyira kárt szenvedett énlényüket ismét megerősítsék valamelyest. Csak azért lelkesednek a hívó hangért, hogy aztán ismét ott és ugyanúgy folytassák a harcot, ahol és ahogyan azelőtt félbehagyták.

Júdásnak, aki Krisztust elárulja, sok arca van. Júdást tudatunk egyik nézetének kell látnunk, aki mindig hajlamos arra, hogy a Krisztus-erőt más irányba terelje és az életkörülmények megjavítására vagy az én-tudatnak megfelelő vallási eszmények megvalósítására használja. Isten birodalmát a földön szeretné megvalósítani. Mihelyt azonban rádöbben, hogy Krisztus birodalma nem ebből a világból való, csalódottan elfordul. Ezáltal szellem, lélek és test szerinti tudata ismét a természeti kör ezüstjéhez kapcsolódik. És a Krisztuserőt – amely Jézus-tevékenységként már régóta működött bennünk – kiszolgáltatjuk a természeti erőknek. A természet urai, éntudatunk uralkodó erői pedig elküldik hűbéreseiket, hogy Jézust földi bíróság elé állítsák. És Péter, a bennünk lévő legmagasabb erkölcsi törekvések megtestesítője dühbe gurul, és levágja az egyik katona jobb fülét. De a szeretetteli, semleges Krisztuserő nem ismer gyűlöletet, és csodához hasonló módon meggyógyítja a katonát.

Júdás pedig kivonul az éjszakába, és felköti magát.

 

AZ ELLENTÉTEK FOLYAMATSZERŰEN MEGSZŰNNEK

„Aki elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.”

Ha erős üdvrevágyásunkban Krisztus erejéhez fordulunk, s ha ezt az erőt hagyjuk újjászületni magunkban, akkor egy különös folyamat előtt állunk. Akkor életre kel bennünk egy semleges pólus, amelynek semmiféle megfelelője sincs már közönséges természetünk ikererőinek a körében, és amelyből egy teljesen személytelen szeretetsugárzás árad mindenre és mindenkire.

Ez az erő gyógyítóan és szentelően hat a saját mikrokozmikus rendszerünkre is. Önismerethez vezet bennünket és segít eloldani a kötelékeket, melyek mikrokozmoszunkat a dialektikus természethez láncolják. Egy ilyen mélyreható átalakulási folyamatban lassanként megszabadulhatunk a múlt terheitől. Ez az erő ugyanakkor hívogatóan hat minden keresőre. Ennek az új erőnek az alapján életünk során először hozhatunk valóban szabad döntést, mely talán az utolsó is lehet számunkra, ha választásunk a szabadságra, a haláltermészet bilincseitől való megszabadulásra esik.

 

A POLARITÁSOK MEGSZÜNTETÉSE

Az egyetemes Krisztus-erő így az örökkévalóságba vezető ösvénnyé, híddá válik számunkra. Fényét többé már nem arra használjuk, hogy énlényünket vigasztaljuk, hanem hagyjuk, hogy az az endúrában, az énelhalásban alászálljon. Ez nem olyan halál, melyet félelem és borzalom jellemez. Ez nem más, mint ezen természet polaritásainak megszüntetése magunkban, ami egy folyamatszerű átmenetet tesz lehetővé a bennünk lévő másik természetbe. Az ember, aki „a jó és a rossz ismeretének fájáról” elegendő gyümölcsöt evett, most újból „az élet fája” felé fordul. A paradicsomi átkot meg lehet szüntetni. Egy teljesen más létállapot kel életre bennünk. Az új ember feltámad és felfedi tulajdonságait. Ekkor a másik természet tudatos részeseivé válunk.

És ha anyagtestünk – mint egy elhasznált ruha – egyszer majd lehullik, akkor új lélekköntösbe öltözve lépünk be egy tökéletes világba.

Nyugalom és nyugtalanság

 

„TE TEREMTED AZ IDŐT.ÖSZTÖNEID AZ ÓRA.MOZGASD CSAK A BILLEGŐT: MÁR JÁR A MUTATÓJA.”

(ANGELUS SILESIUS)

 

Talán vetettek már egy pillantást egy mechanikus óra belsejébe. Egy ilyen szerkezet temérdek apró alkatrészből áll: rugók, apró fogaskerekek, amelyek egymásba kapaszkodnak, no meg a horgony, amely a gátkerék impulzusait átviszi az úgynevezett billegőre. Az ide-oda billegő hajszálrugós lendítőkerék a lengőszerkezet utolsó eleme. Egyenletes ide-oda lengése révén szabályozza az óra járását. Ezt az alkatrészt az óra szívének is nevezik, mert ahogy leállítjuk, az óra is megáll. Ekkor többé már nem lehet megállapítani, hogy mennyi idő telt el.

Az óramű belsejében lejátszódó folyamatok szolgáltak példaként Angelus Silesius számára, hogy versében hasonló fogalmakat alkalmazzon.

Nyugtalanság* – ezt mindannyian épp eléggé ismerjük. Soha nincs elég időnk, hogy mindazt elintézzük, ami az életünkben elintézésre vár. Úgy tűnik, hogy az idő egyre gyorsabban szalad, és mi mindig csak mögötte kullogunk. Gyakran szeretnénk az időt feltartóztatni, abból a téves gondolatból kiindulva, hogy akkor majd több időnk lesz, és szép nyugodtan minden lemaradásunkat be tudjuk hozni. Emögött a viselkedés mögött azonban úgy tűnik, tévedés rejlik, mert Silesius verse szerint a nyugtalanság épphogy oka az időnek, nem pedig következménye. Valóban, ha jobban szemügyre vesszük, a nyugtalanság tulajdonképpen azonos az idővel.

Két különböző formája lenne esetleg a nyugtalanságnak: egy külső és egy belső? Angelus Silesius azt mondja, hogy külső érzékeink alkotják az óra szerkezetét és ezzel a billegő lendkereket is, amellyel aztán megteremtjük az időt. Érzékeink képezik külső – e világ dolgaira irányuló – vágyaink eszközeit. Ezek a vágyak tartanak állandó mozgásban bennünket, ezek szakadatlan áradata kergeti szívünket nyugtalanságba, amit végül az érzékeken keresztül vagyunk kénytelenek levezetni. A vágyak az embert összekötik a tér-idő renddel. Egy halandó testhez láncolva arra vagyunk kárhoztatva, hogy sóvárgó szívünk nyugtalanságától hajtva óra-ingaként lengjünk ide-oda a dialektikus ellentétek sarkai között. Így válik az ember a földi tér-idő rend rabszolgájává. Rengeteg testetöltés tapasztalata érleli meg végül benne a felfedezést, hogy korszakokon át vezető vándorútja sohasem hozza meg számára a tartós nyugalmat, csupán csalóka ábrándok és rögeszmék kifogyhatatlan sorába kergeti bele.

 

EGY NYUGODT SZÍV

Rá talán már hatnak a bibliai szavak: „Szívünk nyugtalan marad, míg Benned meg nem nyugszik, ó Isten!” Aki az időt illúziónak tapasztalta meg, az az igazi nyugalom helye után fog kutatni. Ezt eleinte talán még megkísérli külső intézkedések révén megtalálni: nyugalmat erőltet magára, fegyelmezi és műveli magát, mígnem végül felismeri, hogy ez sem hozza meg azt az igazi nyugalmat, amelyről a Biblia beszél, és amiről neki legfeljebb sejtelme lehet. Aztán talán megpróbál a végére járni, hogy akkor miként is tudná szívét megnyugtatni Istenben. Ehhez rengeteg útmutatást talál a Bibliában és más szent iratokban, amelyek arra oktatják tanulóikat, hogy engedjék el a kívánságokat és vágyakat, és így elnyerjék a szív nyugalmát. Ha mármost követi ezeket a tanácsokat, akkor új tapasztalatokra tehet szert. Az új nyugalomban, amely ekkor keletkezik, egyre gyakrabban hallja meg az igaz, isteni élet hangját, a külvilág befolyásai pedig egyre inkább visszahúzódnak. Belső átalakulását már nem akadályozhatják olyan érdekeltségek, amelyek az idő síkjához tartoznak. Ez az újonnan létrejött nyugalom olyan lélekállapot, amelyet a világ zajos támadásai már nem tudnak többé megzavarni. Ebben a valóban elcsendesült állapotban nyilvánul meg az őbenne nyugvó, minden ellentéten felül álló Isten-csírából származó erő.

 

RENDTEREMTŐ NYUGALOM

Bárhol lépjen is ki a szív élő csendjének ez az ereje, a környezetre rendteremtő módon hat: az indulatok hullámai elsimulnak, az ellentétek megoldódnak, a kérdésekre gyakran szinte magától megjön a válasz. E folyamat hatására titokban sokan érzik, hogy a valódi nyugalom, a valódi csönd, ami után a lélek vágyódik, az valami egészen más és kimondhatatlanul sokkal több, mint a nyugtalanság üdvös hiánya. Több annál, minthogy csak ellensúlya legyen a mindennapi élet túlzott követelményeinek. Annál is több, hogy csupán a lelki egészség egyik előfeltétele legyen. A rendteremtő nyugalom más erőkből táplálkozik: ez az eredeti, isteni életterülettel összeköttetésben álló és abból élő új lélek állapota. Ez az az életterület, amelyből a belső utat járó embernek rejtélyes módon szabad részesülnie.

Siddhartától a földi én Buddhában való legyőzéséig

 

AZ ISTENI IGAZSÁG NEM ELMÉLETI TAN, SE NEM KÜLSŐ IGAZSÁG, HANEM BELSŐ ÚT, AMELY ÚJ ÉLETBEN NYILVÁNUL MEG. BUDDHA A LÉLEKBEN REJLŐ SZELLEMI MAGOT NEVEZI AZ EMBER TULAJDONKÉPPENI LÉTÉNEK. ENNEK RÉVÉN VÁLIK AZ EMBER IGAZI, GONDOLKODÓ LÉNNYÉ.

 

AZ IGAZSÁG HÁROM TESTE

Buddha életével bizonyítja a változhatatlan igazság birtokát, amelynek három nézete van. Ezek mint lényének „testei” nyilvánulnak meg, úgymint

-a törvény teste (Dharma-Kaya),

-a változás látható teste (Nirmana-Kaya) és

-a megvilágosodás teste (Sambhoga-Kaya).

Ezeket mondják a „három kincsnek” vagy Tiratanának is, a kereszténységben pedig az isteni valóság három nézetének (Atya, Fiú és Szent Szellem). A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ugyanakkor a három rejtélyről beszélünk, melyek mint a tan teste, a transzmutáció teste és az örömök teste tapasztalhatók.

Törvénye által az Atya a sötétségből való szabadulás lehetőségét adja. A Fiú világosságában az ó-ember felismeri az igazságot, és rábízza magát az új-emberré válás folyamatára. A Szent Szellemben alakul ki véglegesen az új ember, akit az új, boldog élethez vezetnek, s aki ebben az új életben eggyé válik minden szellemi rokonával.

 

AZ ÖRÖK IGAZSÁGOSSÁG BIRODALMÁHOZ VEZETŐ ÚT

Miután Buddha megvalósította magában a három isteni nézetet, tanítványai előtt haladt „az igazságosság birodalmához” vezető ösvényen. Szavai szerint ez a birodalom „nem született, nem lett”, illetve „nem csinált és nem teremtett” ország.

Nemcsak tanítja az isteni törvényt, hanem igazolja is vele, hogy az ember mindenkor és mindenütt járhatja ezt az utat. Ennek az a feltétele, hogy ráébredjen a földi lét szenvedésteli voltára, s felismerje a mulandóság és a tartós boldogság utáni vágy kibékíthetetlen ellentétét. Ha az ember kész feladni életszomját és vágyait, azaz a földi énjét, akkor már megtette a szabadulás irányába eső döntő lépést. Ekkor belép az új élet áramlatába, amelyben a régi, mulandó földi ént semlegesítik, és a nyugalomba jutott lelkület megvilágosul. Az út végcélját azonban csak nagyon nagy kitartással lehet elérni.

 

A BUDDHA ÉLETE A NYOLCSZOROS ÖSVÉNY

A buddha élete egyetlen nagy küzdelem az igazságért. Eközben három nagy fordulón megy át, amelyek az igazság három nézetének megvalósítását jelképezik:

-először is lemond minden fényűzésről és kényelemről. Sramana, vagyis kereső lesz, aki az igazságot az aszkézis révén szeretné megtalálni;

-ezután bodhiszattvává válik, hogy végül, harmadszorra, elérje a buddha-méltóságot, amikor is

-megalapít egy testvéri közösséget, a Sanghát, ahol tanítását hirdetheti.

 

BUDDHA ÉLETE A LEGENDÁK SZERINT

Buddha alakja a miénktől térben és időben is igen távol eső kultúrához tartozik, ezért nem is fogható fel minden további nélkül. Létét időközben történelmileg is igazolták, bár születésének időpontja bizonytalan. (Nagyjából az i.e. VI. és IV. század közé tehető.) Jelentősége azonban a történelmi megközelítés előtt rejtve marad, mivel a róla fennmaradt mítoszok és legendák az emberi lélek tapasztalataira, ősélményeire vonatkoznak.

Gautama Siddharta a Közép-Gangesz völgyében született. Apja, Gautama Suddhodana gazdag fejedelem volt. A legendák ugyan Siddhartát mint királyfit említik, ez a rang azonban mélyebb összefüggést takar. Mivel Siddharta egyszer buddhaként, a szellemi királyság részeseként ébred fel, a királyfi titulus a szellemi királyság csírájára utal, amelyet születésekor magában hord. Ezt a csírát a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában szellemszikra-atomnak vagy Krisztus-atomnak nevezzük, amelyben az eredeti ember – az alvó királyfi – vetőmagja rejlik. Buddha Evangéliuma a bodhiszattva születéséről is beszél, aki a buddhaság várományosa. E fokozat említésével figyelmünket a Gautama Siddhartában nyugvó szellemszikra ébredésének pillanatára irányítja.

Siddharta tehát olyan ember, akiben felébredt a szellem – ezért nevezik bodhiszattvának. A benne rejlő szellemszikra a megváltás szellemi záloga: a lehetőség, amellyel az Atya minden embert megajándékoz. Ez az a vetés, mely az isteni törvény értelmében egyszer buddha-állapotba szökken, hogy az új léleklény visszatérhessen az igazság eredeti birodalmába.

A mikrokozmikus királyságot a Szellem teszi lehetővé. Az ebben részesülő embert a Szerzet küldöttjének is mondják. Buddha ilyen küldött volt. Már ifjúságában, Siddhartaként bizonyságot tett az Isten Szellemével való kapcsolatáról. Születésének legendás körülményeit is ilyen összefüggésben kell látnunk. Anyja, Maya (a.m. szerelmi varázs), egy olyan álom után hozza világra, amelyben egy fehér elefánt ejti teherbe. A továbbiakból kiderül, hogy az elefánt angyal volt, aki látva az emberek, istenek és szellemek szorultságát, irántuk érzett szánalomból a szellemi vetőmagot Maya testébe juttatta. Maya a szülés alatt egy fának támaszkodott, és amikor az újszülött megjelent egy baldachin alatt, amelyet négy angyal tartott, felhangzott a szférák zenéje, és virágeső hullott az égből. Anyja egy lótuszlevélen ágyazott meg gyermekének, aki egy oroszlán tekintetével pillantott fel az égre, majd hét lépést tett minden égtáj felé, és így szólt: „Véget fogok vetni az újraszületésnek, a megöregedésnek, a betegségnek és a halálnak. Ez valójában az utolsó testetöltésem, számomra nem lesz több születés.”

 

AZ ÉRZÉKI ÖRÖMÖK MULANDÓSÁGA

A hagyomány szerint Siddhartának fényűzésben és gazdagságban eltöltött, védett gyermekkora és ifjúsága volt. Egyszer azonban a városban sétakocsikázva szembesült a földi élet valóságával, és három megrázó élmény kapcsán döntő, sokkoló erejű benyomást szerzett a dolgok mulandóságáról. Először egy betegségtől elgyötört aggastyánnal találkozott, majd tekintete az úton fetrengő pestises betegre esett, és végül egy temetési menet haladt el mellette. Lesújtó felismerés volt számára, hogy minden földi élet – így a sajátja is – a megöregedésnek, a betegségnek és a halálnak van alávetve.

Amikor ezután egy vándor-aszkétával hozta össze a sors, aki az elkerülhetetlen szenvedésen túltekintve a soha nem múló belső boldogságot kereste, akkor elhatározta, hogy lemond gazdagságáról, és nincstelen emberként az örök, állandó és mindenütt jelenvaló igazság nyomába szegődik. De vajon létezik-e út, amelyen a szenvedéstől meg lehet szabadulni?

 

AZ ÁTVÁLTOZÁS TESTE

Az első nagy fordulópont Buddha életében a nyolcszoros ösvényen való elindulása volt.

Az ösvény első lépése a dolgok mulandóságának és az ebből fakadó szenvedésnek az igazi belátása. Ez az önismeret kezdete, amit az illúziók eloszlatása kísér. Ezt a lépést a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában a „megszabadító belátás” névvel illetjük. Később Buddha így szólt erről:

1.Minden törekvés (Samskara – ösztön és akarat-megmozdulás, valamint ezek hatása és tárgya) mulandó, és

2.Minden Samskara fájdalmas.

Az igazi belátás olyan – mondja Buddha –, mint egy fáklya az ösvényen.

A következő, második lépést azáltal valósítja meg, hogy elhagy minden régit, annak érdekében, hogy az igazság keresésében sramana váljék belőle. Miután Siddharta az otthontalanság mellett dönt, Mara, a gonosz megkísérti. Felajánlja neki a világuralmat, ha lemond elhatározásáról. Ez a kísértés emlékeztet Jézus harmadik pusztai megkísértésére, amikor is a sátán felajánlja neki a földi világuralmat, ha Jézus hajlandó őt szolgálni.

 

KICSODA VAGY MICSODA MARA?

Mara az embernek egy része volt – és most is az. Ez a személyes ellenfél, de a világkarma is. Ez a földi világszellem összesűrűsödött ereje, amely az elkülönült, saját én gyanánt nyilvánul meg. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában aurikus lénynek vagy aurikus önvalónak nevezik. Az ember és az emberiség minden földi tapasztalatának és törekvésének summáját képviseli, melynek segítségével fenntartják a születés és halál kerekét.

Ebben az aurikus önvalóban a bodhiszattva saját földi természetével találja szemben magát, amely természet ellene szegül a földitől való szabadulásnak. Ezért nevezik Marát a küszöb őrének is, aki visszatartja a földi természetben azt, aki még nem felel meg az új élet követelményeinek.

Ez a küszöb őre Maraként mindig akkor áll a bodhiszattva útjába, amikor az egy új fejlődési szakaszba lép. Mivel azonban az üdvrevágyás és az igazságnak való önátadás túlsúlyban van a bodhiszattvában, átlép a küszöbön.

Minden kereső, aki átadja magát a belső szellemszikrának, és aki ezáltal az igazi lélek növekedési folyamatában áll, ugyanezt tapasztalja: az aurikus lény megpróbálja letéríteni az ösvényről. Olyan cselesen és rafináltan dolgozik, hogy a keresőnek gyakran szinte lehetetlen különbséget tennie az igazság és az aurikus lény által sugallt tévút között.

Az aszkétizmus ideje alatt Mara még kétszer környékezi meg a bodhiszattvát. Tartalmilag ezek is hasonlatosak Jézus pusztai megkísértéséhez.

A második megkísértés a Bimbisara királlyal való találkozás során következik be. A bodhiszattva mély benyomást gyakorol a királyra, aki felajánlja neki, hogy megosztja vele királyi hatalmát, ha az ő országában gyakorolja vallását. A király véleménye szerint a hatalom, gazdagság és a vallás egyazon síkon fekszik. Az uralkodó – ha okos és ügyes – a lehető legjobb módon élhet velük, hogy a három közül egyik se kerüljön túlsúlyba.

Ha azonban a bodhiszattva elfogadná ezt az ajánlatot, akkor „köveket változtatna kenyerekké”, mint ahogy Sátán is követeli Jézustól. Akkor a bodhiszattva földi gazdagságot és földi boldogságot szentesítene, ezeket a földi dolgokat ruházná fel az igazság látszatával.

A harmadik kísértést a bodhiszattva a legszigorúbb aszkétizmusa idején éli meg. Amikor közel áll az éhhalálhoz, Mara azt mondja neki, hogy hagyja már abba a haszontalan keresést, éljen rendes földi életet és hajtson végre humánus cselekedeteket. Azzal kísérti meg tehát, hogy kételkedjen az igazság erejében, és tegye próbára. Sátán is megpróbálja Jézust ezen a módon megkísérteni, amikor felszólítja, hogy ugorjon le a templom párkányáról, és ily módon bizonyítsa erejét.

 

A BIZONYÍTÁS

A bodhiszattva azonban megrendíthetetlenül áll az ösvényén. Ezáltal válik lehetővé számára, hogy elhárítsa Mara háromszori kísértését, és megtegye az úton a következő három lépést: valósítsa meg az igaz cselekvést, az igaz beszédet, az igaz életet.

A nyolcszoros ösvény e nézetei arra utalnak, hogy a bodhiszattva belsőleg össze van kötve az igazsággal, és az élet minden területén (beszéd, cselekvés, munka) a céljára irányul.

Még ebben az állapotban is gyakorta esik viszont áldozatul egy nagy tévedésnek. A bodhiszattva azonban eljut arra a pontra, amikor ezt felismeri. Rádöbben, hogy minden állhatatos igyekezete, szigorú önmegtartóztatása ellenére sem érte még el tulajdonképpeni célját, az igazság megismerését, és hogy a választott módszerrel soha nem is fogja elérni.

Hirtelen tudatára ébred állapotának. Teste legyengült, szelleme mégsem talált szabadulásra. Vajon min múlik ez a dolog? A bodhiszattva kezdi belátni, hogy aszkétizmusa ideje alatt elnyomta énközpontú énjét és annak tudatát, de nem szabadította meg magát tőlük. Felismeri, hogy saját akaratával akart győzni, és hogy ez nem lehetséges. Most azt kérdezi önmagától: „létezik talán egy másik út?”

Aki Siddhartához hasonlóan megpróbálja a szabadulás útját járni, az mind ki van téve ugyanennek a tévedésnek, és hozzá hasonlóan neki is át kell majd élnie a tudatosulásnak ugyanezt a folyamatát. Lehet, hogy a végsőkig megerőlteti magát, hogy ráleljen az igazságra. Lehet, hogy következetesen betart minden parancsolatot és szabályt. Egy szép napon mégis szembesül majd a kérdéssel: miért van a szabadulás nyilvánvalóan még mindig oly távol? Míg azután végül ráébred, hogy énjét nem győzheti le az én akaratával. Lassanként belátja, hogy a földi én az új életből semmit sem képes felfogni, sem meghódítani. Végül énje tehetetlenségének teljes tudatában Pál apostollal együtt beismeri: Nem tudok semmit, nem vagyok képes semmire, mert test és vér nem örökölheti Istennek országát. És ha a jót akarom tenni, akkor is a gonosz lesz belőle.

 

A KÖZÉPSŐ ÚT

A bodhiszattva egy gyermekkori élményére emlékezve találja meg a választ a másik útra vonatkozó kérdésére. Amikor annak idején a Jambu-fa árnyékában ült, távol minden elképzeléstől, kívánságtól és vágytól, eljutott az első szellemi elmélyülés állapotába, amely szabadságból és boldog örömből állt. „Ezen emlék alapján tudtam: ez valóban az ébredéshez vezető út.”

Ez a megszabadító belátás a második nagy fordulópont az életében. Az aszkétizmus további erőltetése helyett most rátalál és rálép az úgynevezett középső útra. Elkezdi semlegesen szemlélni a dolgokat és önmagát. Ezáltal megszabadul minden elképzeléstől, kívánságtól és vágytól, amelyeket eladdig a legerősebb akarattal sem tudott legyőzni. Nagy belső nyugalom szállja meg.

Buddha Evangéliuma ezt a folyamatot a következőképpen írja le: „És elment, hogy megfürödjék a Neranjara folyóban. Amikor azonban megpróbált kijönni a vízből, gyengesége folytán már nem tudott lábra állni. Ekkor meglátta maga fölött egy fának az ágát, megragadta, és abba kapaszkodva kilépett a folyóból. Útban hazafelé azonban újfent megingott és a földre rogyott. Az öt Bhikku pedig azt hitte, hogy biztosan meghalt… Egy pásztorlányka hozott neki valami ennivalót… és az úr elfogadta az adományt. Miután a rizstejet élvezettel elfogyasztotta, tagjai felfrissültek, szelleme újra kitisztult, és ekként megerősödve felkészült a legmagasabb megvilágosodás befogadására.”

Most új élet áramlik belé, mialatt törés következik be régi, azaz földi természetében, amely „holtként rogyik a földre”.

Egész lényét egy változási folyamat keríti hatalmába. A karmikus múlt elveszíti uralmát fölötte, és ettől fogva egy új belső erő veszi át a vezetést. Szelleme kitisztul. Felismeri a középső utat, amely a földi érzékek által meghatározott élet és a szigorú aszkézis között vezet. Elkezd új módon gondolkodni és érezni, úgy, hogy a megszokott érzékszervi észlelések (ezeket az öt Bhikku jelképezi) és a régi elképzelések kihúnynak. Idegrendszerében új tevékenység kap erőre. (Ezt jelenti a fa, amelyben megkapaszkodik.)

 

A BODHISZATTVA KÉSZÍTI AZ UTAT BELSŐ URA, A BUDDHA SZÁMÁRA

Mivel a bodhiszattvában most az új lélek, az igaz önvaló (a jövőbeni Buddha) vette át a kezdeményezést, új akarati tevékenység is létrejön benne, amelyet a keresztény Evangélium úgy mond, hogy „egyengessétek a belső Úr útjait”. Ugyanezt az összefüggést írja le Buddha Evangéliuma is, mikor arról beszél, hogy a bodhiszattva megerősödött a legmagasabb megvilágosodás befogadására. Most az út utolsó három fokozatára kerül a sor: „Helyes erőfeszítés a lépése, igaz gondolkodás a lélegzetvétele, és az elmélkedésből fakadó béke követi lába nyomát.”

Ezeket a fokozatokat négy belső „elmélyülésben” valósítja meg. Ezen nem rendszeres koncentrációs gyakorlatokat kell értenünk, hanem a nap minden órájában érvényes új, tevékeny lelki életet. Ennek az új lelki életnek négy nézete van, ez a négy „elmélyülés”.

Az első elmélyülés azzal veszi kezdetét, hogy a bodhiszattva visszaemlékszik gyermekkori élményére. Ez egyfajta ősemlékezés az ember eredeti isteni lélekállapotára. Ebben az új tudatban a bodhiszattva semlegesíti minden vágyát és téveszméjét, úgyhogy életszomja kezd kialudni. Csak a pillanatnyilag zajló dologra, a „mostra” összpontosít, amit tárgyilagosan megfigyel.

Ebben az elmélyült észlelésben belső nyugalom árad szét benne, amelyet második elmélyülésnek neveznek. Ebben az állapotban gondolkodása is nyugalomba kerül. Az ezt követő szenvtelenségben – a harmadik elmélyülésben – a bodhiszattva felismeri a földi jelenségek mögött meghúzódó törvényszerűségeket (Dharma), amelyeknek következtében a dolgok keletkeznek és újra elmúlnak. Felismeri minden jelenség feltételhez kötött keletkezését és elmúlását, és hogy ezek okai mi módon alakulnak újra szüntelenül és miként csoportosulnak, hogy azután – mozaikhoz hasonlóan – mindig egy új megjelenési képet alkossanak. Végül pedig felismeri maguknak a törvényszerűségeknek a mulandóságát is.

 

AHOL A FÖLDI ÉN VAN, OTT NINCS AZ IGAZSÁG

A negyedik elmélyülés során – amikor a bodhiszattva tökéletes jelenlévőséget ér el – Mara ismét felbukkan, és legnagyobb fizikai hatalmával fenyegeti. „Borzalmat keltő szitkokat szórt, és olyan forgószelet támasztott, hogy az ég elsötétült, a tenger pedig hatalmas hullámokat vetve háborgott.”

Ez azt jelenti, hogy a földi természet lényege a legbensőkig megtámadja a bodhiszattvát és igaz önvalóját. Ám a belső Buddha érinthetetlen. „Az Áldott nyugodtan ülve maradt a fügefa alatt, és nem félt. A Szent tudta, hogy nem eshet bántódása.” A bodhiszattva érintetlenül ülve marad a fa alatt, és Mara leányainak érzéki csábításaira sem reagál. Félelme, aggodalma és minden vágya, azaz egész életszomja kihunyt. Sem a földi világnak, sem az aurikus lénynek való megfelelés nem zaklatja többé. Ezzel az újraszületések körforgása (szamszára) végleg befejeződött számára. Minden rögeszme eltávozott tőle, és átlátja, hogy nem létezik sem örök én, sem örök aurikus lény. Felismeri, hogy az én egy törvényszerűség (Dharma) eredménye. Ez a törvényszerűség karmikus feltételek következtében szüntelenül új Dharma-együttállásokat teremt.

Teljesen átlátja végül a bráhmánok tévedését is, akik az aurikus önvalót változhatatlan, isteni lénynek (Atman) tekintették, amely az újra-megtestesülést irányítva mindig új testbe költözik. Felismeri, hogy a bráhmánok az aurikus önvalóban helytelenül valami istenit látnak. Tudatára ébred, hogy a földi önvaló csak az emberben lévő legmagasabb földi elv kifejezője. Ezt az elvet és minden vele összefüggő dolgot a buddha legyőzi.

Ezzel a felismeréssel a bodhiszattva eléri a megváltást, és bemegy a nirvánába (ez az én kihunyása az igaz önvalóban), hogy azután mint Buddha, a megvilágosodott ébredjen fel.

A buddha tehát felismeri, hogy a földi én és az aurikus önvaló nem örök életű, és ezért alapjában véve nem is létezik. De azt is tudja, hogy az ember az ént és az aurikus önvalót valóságosnak tapasztalja. Hosszú küzdelme alatt szubjektíve ő is megélte az aurikus önvalót, Marát, amíg azután az örök igazság fényében meg kellett állapítania, hogy ez is csak rögeszme. Ezért lett számára az a legfontosabb, hogy az embereket arra ösztönözze, szabadítsák meg magukat ettől a rögeszmétől. Halála előtti utolsó szavai ezek voltak: „Ami összetapad, az elapad; buzgalommal vigyétek véghez megváltástokat!”

 

A MEGVILÁGOSODÁS

A megvilágosodás a nyolcszoros ösvény megkoronázása, az igaz önvaló bemenetele a nirvánába. A kereszténységben ezt a folyamatot a lélek víztől és Szellemtől való újjászületésének mondják; a Szellem beereszkedésének, tűzzel való keresztelésnek. Ez az, amit az alkimisták a lélek és Szellem alkímiai menyegzőjének neveztek.

 

AZ ÜDV TESTE

Buddha életében a harmadik nagy fordulópont a megvilágosodás után kezdődött. Tétovázott, hogy vajon közölje-e az emberekkel a kimondhatatlant. Ekkor Mara még egy utolsó alkalommal hozzálépett, hogy öngyilkosságra vegye rá.

Buddha azonban az emberiség iránt érzett szeretetből legyőzte a habozásából fakadó akadályt. Elkezdte hirdetni tanítását az embereknek, és egy buddhista közösséget (Sangha) alapított. Ennek a harmadik testnek (Sambhoga-Kaya) a megvalósítása az a nagy áldozat, amelyet Buddha az emberiségért hozott. Az üdv testének nevezik, mert ebben kezdődik el az egész ember transzfigurációja. Ez a réginek az új emberrel való tökéletes helyettesítése, amit a keresztény evangéliumok Krisztus feltámadásának írnak le. És az örömök testében az új ember az emberiséggel együtt halad dicsőségről dicsőségre.