Pentagram 1996/5

Az egyiptomi ős-Gnózis XXIX.

CSENDESEDJÜNK EL

Légy hát csendes, ó Hermész Triszmegisztosz, és jegyezd meg jól, amit mondok – mondja Pimander a második könyv kezdetén. Hermész azt válaszolja:

Sokan és sokat beszéltek a mindenségről és Istenről, de a vélemények ellentmondanak egymásnak, s az igazságot így nem tudtam felismerni bennük. Megmagyaráznád ezt nekem, Uram? Mert csak azt fogom hinni, amit Te nyilvánítasz meg nekem.

Az előző fejezetekben Pimandernek Hermész kérdéseire adott válaszaiban mélyedtünk el. Mivel pedig az a fontos, hogy Hermészhez hasonlóan minden jelölt megtanulja belülről megérteni Pimander szavait, szeretnénk most Önnek ugyanazt tanácsolni, amivel Pimander kezdi: Légy csendes!

A Szentírás is többször említi ezt a különös csendességet. Például a 4. zsoltárban: „beszéljetek a szívetekkel, és csillapodjatok”, vagy a 62. zsoltárban: „Csak Istenben nyugoszik meg lelkem”, és Ézsaiás találó kijelentése (18): „Nyugodtan nézek a sátoromba”, míg Pál azt tanácsolja tanulóinak a Thesszalonika-beliekhez írt 1. levélben: „És becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendes életet folytassatok”.

Ez a „csendes élet” a szív bizonyos állapotára vonatkozik. Személyiségünk szíve körülbelül egybeesik a mikrokozmosz szívével. És ebben a középpontban található a rózsa, a szellemszikraatom, a fókusz, ahol a Gnózis találkozik a tanulóval, a szellem a lélekkel, Pimander Hermésszel.

Természetes állapotunkban azonban a szív az a hely, ahol a sokfelé irányuló vágyak, félelmek és szenvedélyek forrnak és dúlnak. Az ember közönséges állapotában a szív minden más, csak nem csendes!

Ha Önök hermetikus emberek akarnak lenni, akiket Hermésznek, vagyis merkúrembernek lehet nevezni, akkor a szívüknek el kell csendesednie. Hermész vagy Merkúr fogalma azt az embert jelöli, aki kezd felébredni az új lélektudatban, akinek megnyilatkozik az isteni bölcsesség, s aki ennek következtében főszentélyét magas rendeltetése színvonalára emeli. Ezt a rendeltetést azonban lehetetlen betölteni, ha a tanuló nem tanulja meg a szívét csendesen megnyitni a szellem számára. Aki a Gnózist valóban keresi, az a szív elcsitításának a megvalósítását kapja feladatul. Ez azt jelenti, hogy a szívet teljesen meg kell tisztítani, el kell csitítani, egyensúlyba kell hozni és meg kell nyitni.

Bizonyára hallottak a kis vérkeringésről. Ez mintegy vérkapcsolatot hoz létre a szív és a fej között. A szív teljesen egy a fejjel, s így mindig kölcsönös összefüggésükben kell vizsgálnunk őket. Az ösvényen járó tanuló számára ezért a szív és a fej abszolút egysége a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés, valamint a reagálás és felfogás tekintetében elutasíthatatlan követelmény.

Ha szívük nyugtalan, akkor semmiképpen sem tudnak jól és szabadon gondolkodni. Ha szívük tele van félelemmel és meghasonlással, akkor érzékszerveik pontatlanul és szabálytalanul működnek. Akkor sem embereket, sem helyzeteket nem tudnak helyesen értékelni és megítélni, tehát kritizálni kezdenek, ennek minden következményével.

Ha a szív a természetes tisztátalanság állapotában marad – és így marad, ha egész lényünkkel a haláltermészetre hangolódunk –, akkor képtelenek vagyunk jól odahallgatni, s így megérteni sem tudunk. Mert a haláltermészet lényege a káosz! Emiatt a természetre irányuló ember szív-fej rendszerében újra meg újra nagy feszültségek keletkeznek, amelyek őt helytelen cselekvésre ösztönzik.

A szív-fej rendszerben az embernek van egy biztonsági szelepe: a gége, amely a gégecsakrával van kapcsolatban. Ennek a csakrának, ennek a gócnak a szerepéről az Iskolában még nem beszéltünk, mert ennek nem jött el az ideje. Ezért elég lesz annyit mondani, hogy a dialektikus ember a gégével visszaél, hogy felhalmozódott feszültségeit levezesse. Mert a gége egy alkotó szerv! Sokan a szüntelen fecsegéssel, a vég nélküli, tartalmatlan társalgással, vagy éppenséggel rendkívül kétes témájú beszélgetéssel vezetik le feszültségeiket. Ez a „lereagálás” pedig mindig mások költségére vagy kárára történik. A szív elcsendesítésének és megtisztításának a szükségessége ebből a szemszögből nézve tehát még inkább sürgető követelmény.

Ha a szívüket megnyugtatják és megtisztítják, akkor a fejet is szabaddá teszik azon működések számára, amelyekre rendeltetett. Ekkor az érzékszervek egészen másképpen működnek, és csak ekkor tudnak majd odahallgatni! Az ős-Gnózis testvérei megszokták, hogy egymás figyelmét újra meg újra felhívják ennek a szükségességére. Összejöveteleiket ezért így kezdték: „Csendesedjünk el az Úr előtt! Hogy igazán hallhassunk, hogy igazán megérthessünk.”

Amint megbeszéltük, a Hermészi filozófia fényében az ember személyisége a mikrokozmosznak egy tulajdonsága, a szellemlélek eredménye. Mint tulajdonság tehát a terv megtestesülése: a tervé, mely a szellemben van, és amely a lélekben szellemi ösztönzés képében mutatkozik meg. Következésképpen a tulajdonságban vagy megtestesülésben a szellem és a lélek a testtel egy háromságot képez.

A szellemben a saját fajtája és a lélek fajtája mellett a tulajdonság, a test fajtája is meg van határozva. A lélekben a szellem tükröződik, és a tulajdonság, vagyis a test kifelé vetítődik. Ez a három dolog a testben lett eggyé. Így háromszor három, azaz kilenc nézetet látunk: így jelenik meg előttünk a klasszikus emberi kilenc-ség. Ebből megérthetjük, hogy miért mondták mindig is a kilencet az ember számának.

A testben találunk három szentélyt is, amelyeknek az a rendeltetése, hogy az emberi háromságnak dicsőséget szerezzenek: a fej a szellem szentélye legyen; a szív a lélek szentélye; a lép-máj rendszer pedig, amelyet biológiai templomnak is mondhatunk, a test szentélye. Érthető, hogy ennek a háromnak teljesen harmonikusan kellene együttműködni, mégpedig mindegyiknek a saját feladata szerint. A medenceszentélynek, a biológiai templomnak a személyiség természetes folyamatait kell a lélek és a szellem szerint irányítania és kiviteleznie. Ha az irányulás hangsúlyát a biológiaira, a dialektikusra, a vízszintes síkra helyezik, ahogyan a legtöbben teszik, akkor a szív és a fej alárendelt helyzetbe kerül. Ekkor a személyiségben megkövesedési folyamat lép fel, a szív asztrális nyugtalanság zűrzavara lesz, és az agyi értelem csak a közönséges, természetes, állati életre lesz alkalmas. Akkor a szív nem tud elcsendesedni a Gnózis előtt, az Úr előtt, hanem a létért folytatott harcot tükrözi, ami mindig a halállal végződik.

Mivel a biológiai szívvel körülbelül egybeesik a mikrokozmosz szíve, és a csendes őr, a rózsa, a bennünk lévő istenember ebben a szívben raboskodik, s mivel ebből a rózsából szüntelenül hangzik a kiáltás az egész lényben, hogy az igazi, hallgató szfinxet váltsák meg a sivatag homokjától, világos, hogy az Iskola miért hívja fel tanulóit újra meg újra arra, hogy életük súlypontját helyezzék át a biológiai templomból a szív templomába. Mert a szív temploma a lélek temploma! A léleknek Krisztus világosságának kell lennie. A léleknek az Atya Fiává kell válnia. Ezért kell a szívnek újra Betlehemét, újjászületését ünnepelnie.

Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy biológiai templomukat megfosztják a fényességétől. Ellenkezőleg! Ha a lélektemplomban újra világosság gyúl, akkor ez a biológiai folyamatoknak is hasznára válik. Ugyanakkor pedig megnyitják a szentek szentjéhez, a legfőbb templomhoz, a főszentélyhez, a szellem és a bölcsesség templomához vezető ajtót.

Azt látjuk tehát, hogy a gnosztikus rejtélyek kulcsa a szívünkben rejlik. A királyt – aki a szellem – ott kell megváltani, és a legmagasabb szentélyben trónjára emelni. Ebben a lélek világossága játszik vezető szerepet. Ezért kell számunkra állandóan, mély értelemmel hangoztatni:

Csendesedjünk el az Úr előtt!

Így térítsük meg a szívet!

Nyissuk meg az oltárt, s melengessük az ott rejlő szentet az egyetemes Nap világosságánál!

Hagyjuk abba a munkát a biológiai szentélyben, és a pozitív oltárszolgálatot helyezzük át a szívbe!

Ha ebben sikerünk lesz, akkor az üdv világosságáramlatai belénk ömlenek, megtöltik egész lényünket, s új világosságból szőtt ruhát borítanak ránk: az arany menyegzői ruhát, amely az új lélegzőterünk. És az ebbe a hatalmas fénytérségbe ágyazott személyiséget vezetik el a transzfigurációhoz. A lélek helyreállítása után megvan a kapcsolat az élő szellemmel: a szembesítés Pimanderrel. Végül pedig teljesen megújul a tulajdonság, az eszköz, a személyiség!

Erre a folyamatra mondja egyik szertartásunk: „Ez az egyetlen rejtély, a kizárólagos hittitok, amit a Gnózis ad nekünk. Az élet fájának a mi számunkra, a természetszülte ember számára levágott törzsökéből új vesszőszál hajt ki, a kapcsolat helyre lesz állítva. Csak akkor kezdődhet meg az újraalkotás nagy munkája.”

Ezt a kezdetet pedig a szívben kell megünnepelni. Nyissák meg a szívüket, miután életük súlypontját a szívbe helyezték. Tisztítsák meg a szívüket, hogy a tiszta világosság behatolhasson. Ebben az összhangban, ebben a kristálytiszta csendben lehet a nagy művet elvégezni.

Csendesedjünk hát el az Úr előtt, hogy az eredet kilencszeres embere kiszállhasson a természet sírjából.

Jelképek, szimbólumok

A SZIMBÓLUMOKAT – A JELKÉPEKET – MINDEN IDŐKBEN VALAMIFÉLE TITOKZATOSSÁG LENGTE KÖRÜL. AKADNAK EGYRÉSZT OLYAN, HAJDANVOLT KULTÚRÁKRA ÉS VALLÁSOKRA UTALÓ JELEK, AMELYEK JELENTÉSÉT MÁR SENKI SEM ISMERI PONTOSAN – MÁSRÉSZT NAGYON IS JÓZANNAK TŰNŐ JELKÉPEK, AMELYEK MINDENNAPJAINK TARTOZÉKAI.

A szimbólumok részint ősrégi jelekből származtathatók, emellett azonban kortárs tervezőink is alkotnak jelképeket, hogy új gondolataikat és ötleteiket ily módon minél közérthetőbb köntösbe bújtassák. A bolygók hagyományos asztrológiai jelei jó például szolgálnak olyan nagyon régi szimbólumokra, amelyeket még ma is lépten-nyomon alkalmaz a tudomány. A modern jelképek viszont inkább a gazdaságban fordulnak elő sűrűn. Itt olyan egyetemes érvényű jelölésekre gondolunk, amelyek a birtoklás és kielégülés iránti vágyat ébresztik fel – egy evő vagy ivó emberalak, egy pénzérme az automatákban, vagy egyszerűen csak egy útjelző nyíl.

Volt idő, amikor a szimbólumok a közvetlen ismeretszerzés eszközei voltak. Gondolunk itt pl. Dzyan könyvének jelképeire (Blavatsky: Titkos tanítás, 1. rész), Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájának szimbólumaira vagy a katárok barlangjaiban lévő ábrákra Dél-Franciaországban. Ezek az emberiségfejlődés kozmikus léptékű útjával vannak kapcsolatban. Egy ilyen jelkép az értő szemlélő számára közvetlen magyarázatként szolgált egy olyan folyamategyüttesre, amelynek egyes nézeteit a mindenkori korszellem szabta meg. Így a kör a mindent magában foglaló és hordozó istenség ábrázolásaként szerepel, a kereszt a sötétség világába besugárzó fényt, a háromszög pedig azon erők hármasegységét ábrázolja, amelyek az egyetlen Istenből válnak hatékonnyá. Amilyen mértékben az ember érzékszervei és ezzel együtt tudata és értelme is továbbfejlődött, úgy váltak összetettebbé a megtanulandó jelképek is. A fejlődő emberiséget ezek alapvetően két síkon kísérték illetve kísérik: szellemi és anyagi síkon. Az ötágú csillag – a pentagram – például eredetileg az új lélekember szimbóluma, mindamellett az amerikai és orosz hadsereg zászlóján is feltűnik. Egyesek számára a hegyén álló pentagram az ördög jele. Megint mások tudományos érdekeltségeik támogatására használják fel. Ez a körülmény a szimbólumok lényegi ismérvére utal: minden jelképet lehet ugyanis – a mindenkori tudatnak megfelelően – értelmezni, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ez az értelmezés meg is felel az eredeti jelentésnek.

Oly korban élünk, midőn a szimbólumok iránti érdeklődés erőteljesen fokozódik. Egyrészt szellemi indíttatásból – segítségükkel szeretnének ugyanis közelebb jutni a dolgok gyökeréhez –, másrészt pedig ama igyekezetből, hogy az együttélés bonyolultságát áttekinthető egységekre vezessék vissza.

A Pentagram mostani kiadványában szeretnénk közelebb férkőzni a szimbólum és a vele összefüggő jelképrendszer fogalmához. Ezt abban a reményben tesszük, hogy olvasóink számára világossá válik, milyen alapvető különbség van valamely szimbólum szellemi és anyagi jelentése között.

A Pentagram szerkesztősége

Az ember titka

A NYUGAT EGYIK LEGISMERTEBB RAJZÁVAL VEZET BE BENNÜNKET JELKÉPRENDSZERÉN KERESZTÜL EMBERI MIVOLTUNK REJTÉLYEIBE A MŰ ALKOTÓJA, AZ OLASZ EGYETEMES ZSENI, LEONARDO DA VINCI (1452-1519). A KÉP, MELYET AZ „ARANYMETSZETKÉNT” IS EMLEGETNEK, A VALÓDI RENESZÁNSZNAK – AZAZ ÚJJÁSZÜLETÉSNEK –, AZ ISTENI EMBER FELTÁMADÁSÁNAK A KULCSA.

Manapság a „reneszánsz” fogalmát teljesen megfosztották vallásos értelmétől, és már csupán egy művészeti korszak megjelölésére szolgál. Tüzetesebben megvizsgálva azonban e korszak alkotóinak munkásságát, kutatóösztönükben bizony fellelhető a belső megújulás, az életmegfordulás keresése. Az újjászületésre irányuló eme fáradozás mögött a szellem-elv, az alásüllyedt isteni ember maradványának unszolása állt. A régi művészet és filozófia újraélesztése a mélységből feltörő tökéletességre való törekvést szolgálta. Ad Fontes – a forráshoz – volt e korszak mottója. Ettől az igazságkereséstől hajtva vázolta fel Leonardo da Vinci a megszabadulás útját az emberiség számára rajzának művészi közvetítésével.

AZ EMBER HELYREÁLLÍTÁSA – JELKÉPEKKEL MAGYARÁZVA

Leonardo ehhez azt a jelképrendszert alkalmazza, amit az ősi rovásírásban is megtalálhatunk. A rovásbetűket apróbb faágakba, bükkpálcákba karcolták. A papi jósnőnek ezek látnoki pálcaként szolgáltak, hogy az emberi sorsot megmutassák. A régi északi rovásírás-ábécé olyan matematikai erővonal-szerkezeteket ábrázol, melyek magában az emberben is megvannak. Az ember testalakja ill. testbeszéde ezeknek az erővonalaknak a kifejeződése.

A fa képét mindig is az emberrel hozták kapcsolatba. Egyes mítoszok az embert egy fából származtatják. A fa törzse a hátgerinc kígyótűzrendszerét jelképezi. A világkőris, az első fa, mely hajdan a paradicsomi fa és a szent kígyótűzrendszer ősképe volt, teljesen eltűnt. Az ember már nem isteni lény többé, hanem földi anyagból szőtt árnyék. Az emberi kígyótűzrendszer elszáradt fájának halott faanyaga azonban az endúra révén a győzelem keresztjévé válhat. A kereszt és a feltámadás összefügg egymással, ugyanis a keresztút az alapja a transzfigurációnak, az isteni ember újjászületésének, a valódi reneszánsznak. Ez az út pontosan nyomon követhető Leonardo emberábrázolásában a rovásírás alapján.

A KERESZT ÉS A FELTÁMADÁSROVÁS

Ha a kettős végtagokkal ellátott embert vonalakká egyszerűsítve vázoljuk fel, akkor az algiz- vagy feltámadásrovást látjuk magunk előtt. A függőleges rovás a vízszintesen kitárt karokkal képezi a keresztet, mert a dialektikus személyiség keresztútja a híd vagy a közvetítő az új emberré váláshoz, melyet az algizrovás jelképez. A kereszt és a feltámadás egy. Az algizrovás mint kettős rovás egy kettős titkot rejt magában, illetve a megújulás egész útját.

Az egységből sokság keletkezett. A Leonardo féle kettős végtagú emberlény az emberi ikerségről tanúskodik. Két lény lakozik bennünk, egy parányi isteni maradványlény, mely a szív rózsájában alszik, és egy hatalmas földi én, mely vágyaival és szükségleteivel éjjel-nappal eltölt bennünket, és minden más késztetést elnyel. Ha azonban a földi iker a keresztúton jár, akkor halandósága kiindulópontul szolgál a megújuláshoz.

Az algizrovás az életrovásból – mely az ember- vagy emberiségrovás megváltoztatása – és a halálrovásból tevődik össze. Így az algizrovást felfoghatjuk egy fának, melynek törzse a földi világot, koronája pedig az isteni világot jelképezi. A megszabadulás útja a földi haláltermészetben kezdődik, mely az isteni természet utánzata és tükröződése.

A halálrovásban az élet fája lekonyult és a feje tetejére állt. Ágai az anyag sártengerébe fúródtak és gyümölcstelenné váltak. Haláltermészetünket a dialektika ikererői uralják. Jó és gonosz, nappal és éjszaka, születés és halál tartják mozgásban létezésünk kerekét.

A KERESZTRE FESZÍTETT EMBER

Az algizrovás közepén találjuk a keresztre feszített embert, mely nem kereszten lévő holttestet ábrázol, hanem egy olyan embert, aki a krisztuserőben keresztre feszíti az életét, teljesen más irányt adván neki, s ezzel fordulópontot képez a teremtés történetében.

A Leonardo féle emberlény három mágikus központjával szegeződik a kereszt törzséhez: a tímuszmiriggyel, mely a szívnek felel meg, a plexus szolárissal a köldök helyén és a plexus szakrálissal, a karmakinccsel. Ezek a helyek – melyeknek a földi ember csak a megkötő nézetét ismeri és használja – változnak és újulnak meg az alkémiai folyamatban a Krisztus-erő segítségével.

AZ ÚJ TEMPLOM NÉGYZETE

A keresztet az anyag szimbólumaként egy négyzet fogja körül. E négyzet középpontját helytelenül alkalmazott, a földire vonatkoztatott szexuális teremtőerők képezik. Ezek kötik az embert a dialektikához az elromlott plexus szakrális szentségtelen hatásai miatt. Ezért süllyed innen kiindulva a halálrovás három gyökere lefelé a földbe. A dialektika ezen négyzetét kell a keresztút által olyan négyszöggé változtatni, amelyre fel lehet építeni a leendő új embert. Így dolgozik együtt a régi ember Krisztiánopolisz alaptervén, a mennyei Jeruzsálem négyzetén, az isteni világrenden, ahol az új lélek hazájára talál.

A KERÉK, MELYHEZ AZ EMBER HOZZÁ VAN KÖTÖZVE

A test és finomanyagi részeinek természetes középpontja a köldök és a plexus szoláris. Ez annak a keréknek az agya, melyhez az ember mindaddig hozzá van kötve, amíg a földi természet erői megkötik. Addig ott van kerékbe zártan, elítélten, saját földi, mulandó természete által halálra ítélten. Ezalatt a réginek meg kell halnia, alá kell hanyatlania, hogy az új megszülethessen. Ez a János-út, melyet egyszer minden komoly tanulónak be kell járnia. Ez az endúra keresztjén való halál azon alkémiai átváltozási folyamat kifejezése, mely a földi személyiségben kezdődik, amiről a halálrovás gyökerei beszélnek képletesen.

AZ ÉLET- ÉS EMBERROVÁS

Az endúra az Új Lélek felébresztésének útja. Az új lélek képe az emberrovás, mely az Istenfia feltámadását hirdeti, a kereszt felemelését. Da Vinci rajzán az ember maga emberrovássá vált, ugyanis földi élete feloldódott a Szent Szellemben. A felfelé tárt karok az isteni Szellem befogadását jelzik.

Az emberrovás a Kos szimbólumra vonatkozik és arra az évszakra, melyre a Húsvét, a bárány ünnepe esik. Immánuel – a bennünk lakó Isten – keresztülment a halálon, és feltámadását ünnepli. Az Ószövetség prófétái Jézus Krisztust nevezték „Immánuelnek”.

A PENTAGRAM A HALHATATLAN ÉLETRŐL TANÚSKODIK

A régi köldökjegy a betlehemi csillag középpontjává változott.

A karok meghosszabbodtak és túlnőttek a földi anyag négyzetén, mégpedig az örökkévalóság körében emelkedő pentagram csúcsain keresztül. A fej belemerült a sugárzó csillagáramba. Az új ember arany pentagramként ünnepli feltámadását, és szárnyaló lényként feszül újra életre kelő testruhájának tökéletes körében. Négyzet és kör áthatják egymást, és egységgé szövődnek. Elkészült a szóma pszichikon, az arany menyegzői ruha. Ez az a „jármű”, amellyel az ember beléphet a felettes természetbe, ha az alantas természetet és a halált legyőzte.

A FELTÁMADÁS ÁBRÁJA

A négyzeten és a körön belül helyezkedik el az ember mint feltámadásrovás. Papi mozdulattal áldást adóan felfelé tartja karjait. Eloldotta magát a természet keresztjétől. A kereszt ismét megelevenedett benne mint isteni életfa, mely a Krisztus-fény pirkadatának hatására új rügyeket hajt.

A feltámadásrovás mint algiz- vagy jávorszarvas-rovás a szent szarvas agancsát ábrázolja, az új ember isteni erőkből megújított gondolkodási képességét. A mitológiában az isteni előembert, vagy a feltámadott, újjászületett embert kétneműnek ábrázolják. Ez az isteni őslény hozza az ember bukása után az ősáldozatot, hogy nyitva maradjon az isteni hazába való visszatérés útja.

Ez az ember titka, és igaz művészet csak az, mely a földi anyag nehéz ólmából a szellem fénylő aranyát készíti. Leonardo da Vinci emberrajza ezt az üzenetet őrzi az egész emberiség számára.

Ez a rajz az isteni megmentési terv tanúbizonyság-láncában lévő drágakövek egyike, melynek segítségével minden kereső találhat és maga is megtalálttá válhat.

A nyelv, mint végtelenül változatos jelképrendszer

MINDEN NYELV JELKÉPEK RENDKÍVÜL SZERTEÁGAZÓ RENDSZERE, AZ EMBER SZIMBÓLUMTEREMTŐ KÉPESSÉGÉNEK LENYŰGÖZŐ BIZONYÍTÉKA. A NYELV SZAVAI ÉS NYELVTANA HŰEN TÜKRÖZIK EGY NÉP VILÁGHOZ VALÓ VISZONYÁT.

Eredetileg minden egyes szó, amely a valóság egy-egy elemét tükrözte, ennek a lényegét hozta napvilágra úgy, ahogyan azt az adott nép érzékelte. Azok a hangok, melyekből például a német „B-au-m” szó (= fa) áll, az „au”-ban a fa koronájának kerekségét, a „B”-ben ennek a koronának a külvilág felé való lezártságát és domborúságát, az „m”-ben pedig a lomb puhaságát és hullámzását adják vissza. Más népek másként értelmezik a fa lényét, és ezért másképpen is írják le nyelvükben. Egy nyelv mellékmondat-szerkezetei például – hogy csak egy kiragadott példával éljünk a nyelvtan területéről – a világban lezajló folyamatok közötti kapcsolatokat jelenítik meg: az előtte és utána fogalmát, az egyidejűséget, az okot és okozatot, a feltételeket és függőséget stb.

A mitológiából ismeretes, hogy az ember magasztos szellemi lények közreműködésével fejlesztette ki a nyelvet. Segítségükkel megtanult minden teremtményt és dolgot felismerni és megnevezni, a maga valóságának szerkezeti vázát felépíteni és tudatosan tájékozódni ebben a világban. Ádám a mezők és a levegő minden állatának nevet adott (Teremtés 1, 19-20).

A nyelvvel az ember kikerül a természettel való tudatlan, ösztönszerű egységéből, és a természet önállóságával kerül szembe. Ez az előfeltétele a tudatos önmegismerésnek és a természet megismerésének, amelyből majd végül megtehetjük a lépést a szellemi világ szabadságába.

Hogy milyen csodálatos dolog a nyelv, azt láthatjuk, ha egy pillantást vetünk a héberre, mely a többi nyelv eredeti jellegét is nagyon jól megőrizte. Példa erre a Beth hang vagy betű: „P”, amelyből a görög Bétát és a modern nyelvek „B”-jét is származtatják. A modern nyelvekben a „B” már csak egy jel, nem élő szimbólum többé.

A héber nyelvben azonban a Beth – a B hang – egyben „házat” is jelent. Beth = ház. A ház valami világtól elkülönített dolog. A „B” betű pontosan ezt fejezi ki. Ez már fiziológiailag, az ajkak állásával is kifejezésre jut, amikor szánkkal a „B” hangot képezzük. Az ajkak elzárják a lélegzetet a világ többi részétől, és egy üreget kerekítenek. Ez a jelentés már a betű formájában is láthatóvá válik: a héberben „P”, a modern nyelvekben pedig „B”.

A kabbalisták, a zsidóság ezoterikusai gyakorta utalnak arra, hogy a Biblia a „B” betűvel kezdődik: B’resit bara elohim et hasamajim v’et ha’arec – Kezdetben teremtették az elohák az eget és a földet. Mert a Biblia a világ teremtésével kezdődik, és a világ az a ház, mely elzárja magát Istentől, az az anyag, mely a szellemtől elkülönül. A teremtéssel a szellem egységéből kettősség lesz: bent és kint, szellem és anyag. Az anyag körülzárja a Szellemet valamilyen formával, és ezután mindaddig uralkodik rajta, amíg a Szellem kiszolgáltatja magát neki és meg nem szabadítja magát tőle. Az első betűt, az Alef-et – a többi magánhangzóhoz hasonlóan – nem írják le a héber nyelvben. Ez a hang a láthatatlan Szellemből való származást jelenti. Ez az az egy-ség, mely a Szellemből és anyagból álló két-séggé válik. Ezért jelöli a Beth a kettes számot is. A héber nyelvben ugyanis minden egyes betű egy-egy számot is képvisel. Mint látjuk, itt a számok nem mennyiségek összegeként jönnek létre, hanem felosztás és elkülönülés útján. Az egyből kettéosztás által lesz a kettő. Látnivaló, hogy a Beth szimbólum egyidejűleg utal a valóságnak egy szerkezeti elvére (lezártság), a számok világának egy elvére (kettő), és egy fejlődési fokra a teremtés kibontakozásában (a formavilágra, mely a Szellemből válik ki). Ugyanakkor a hang képzésének fiziológiai folyamata és a betű formája is megfelel ennek a funkciónak. Csodálatos szimbólum! Hasonló dolgokat követhetünk nyomon a héber ábécé valamennyi betűjénél.

A próba fehér köve

A TRANSZFIGURÁCIÓ ÖSVÉNYÉNEK EGYIK VILÁGOS, TISZTA JELKÉPE A FEHÉR KŐ. A FEHÉR „SZÍN” A TISZTA ÖRÖK HANGZÁSRA, A CSEND HANGJÁRA UTAL; A RÉGI, ÉNKÖZPONTÚ TERMÉSZET TELJES VISSZAVONULÁSÁRA ÉS ALÁHANYATLÁSÁRA, AMI LEHETŐVÉ TESZI AZ EREDETI EMBER FELTÁMADÁSÁT.

Az ember azért született, hogy Isten művét naggyá tegye, és hogy erről a műről saját maga tanúskodjon. Ehhez hatalmas segítséget kap, amely a természetszülte emberben raboskodó „igazi ember” kialakítására irányul. Ebben a folyamatban a léleknek van a legnagyobb jelentősége. A földi dolgok fölé emelkedő lelkület vezeti ki az igaz istenkeresőt születésállapotából. Ez képes az embert istenemberi lénnyé változtatni, aki Isten leheletéből, az Újszövetség légköréből lélegzik.

Isten szeretete mindig tökéletességben nyilvánul meg, és a szellemi templom szívével és elhívott pásztorával van kapcsolatban. Mert Isten szeretetét ki kell hordozni ahhoz, hogy hatásos legyen. Meg kell jeleníteni, le kell rögzíteni az időben. A szeretet csodás mágneses képessége nélkül a megszabadítás művét nem lehetne véghezvinni.

Minden embernek rá kell egyszer döbbennie, hogy micsoda erőből bukott ő ki, hogy eme erőhöz fűződő kapcsolata hiányzik, hogy e tiszta erőből – melyet szeretetnek hívnak – nem meríthet egy cseppet sem. A transzfiguráció ösvénye a keresőt az örök, múlhatatlan lélek és az élő, halhatatlan szellemlélek-ember kialakításának feladatával szembesíti. Aki az ösvényen jár, megváltozik: megkapja a próba fehér kövét. A fehér kő birtokosa pedig különleges ember, aki megtisztult Isten szeretetében. A próbák fehér kövének Isten szeretetét kell visszatükröznie: az emberben kinyilatkoztatott isteni szeretetet. Ez a kő legyen tehát ama szegletkő, amelyen a szellemlélek-ember az örökkévalóságba emelkedhet.

Jelképekkel élni

A VALÓSÁG NEM CSUPASZON JÖTT ERRE A VILÁGRA, HANEM JELKÉPEKBEN ÉS KÉPMÁSOKBAN. MÁSKÉPP A VILÁG NEM TUDNÁ BEFOGADNI AZ IGAZSÁGOT.”

(NAG HAMMADI, FÜLÖP EVANGÉLIUMA)

„Aki a múlhatatlanságról hall valakit beszélni – folytatódik Fülöp evangéliuma –, az a hallottakat mindaddig gyakran összetéveszti a mulandósággal, amíg meg nem ismerte a múlhatatlanságot.” Így eshetett meg az is, hogy sok ősi jelkép idővel szép lassan ellaposodott, és a felületes szemlélő számára ma már csak az anyag területén van jelentése. Ennek ellenére az ilyen elkorcsosult szimbólumoknak is nagy és gyakran fel nem ismert ereje van.

Eredetileg egy szimbólum valamilyen üzenetet tartalmazott, melyet lefátyolozott formában közvetítettek az emberiségnek. Az ilyen ősi szimbólumok mentőköteleknek is tekinthetők, melyeket azért eresztettek le a földre, hogy a tévelygő emberiséget az anyagból a halhatatlanságba vezessék. Ez azt jelenti, hogy az éretlen emberiség akkor még nem volt képes egyedül járni az örökkévalóságba visszavezető utat. Mivel az ilyen szimbólumok a halandóság és a halhatatlanság közötti metszésponton állnak, fennállt és fennáll annak a veszélye, hogy helytelenül értelmezik és lehúzzák őket magukhoz. Akkor aztán a mentőkötél azon fogság megpecsételőjévé válik, melyben a bukott ember tartózkodik.

Képzeljünk el egy embercsoportot, amely az igazságért küzd. Útnak indulnak, hogy megértsék az igazságot, és ennek során egyre tudatosabban tapasztalják, hogy mennyire az anyaghoz vannak láncolva. Ezekben a keresőkben egy képszerű elképzelés, egy szimbólum formájában megjelenő új kilátás az igazság új nézeteit szabadíthatja fel. És eljön a pillanat, amikor minden ilyen kereső kellő lélekminőségre tesz szert, miáltal az új léleknézet befolyása elég erőssé válik ahhoz, hogy a kereső életében átvegye a vezetést. E pillanattól kezdve a régi kötelékeknek, gondolkodási mintáknak és szokásoknak nem lesz már lényeges jelentősége. A szabadságért folytatott küzdelem – mely az ősi, szívbe írt törvényből ered – ekkor oly erőssé válik, hogy az anyagi élet már nem életcél többé. A magasabb szellemi életre nyíló kapu világosan kirajzolódik. A földi börtönt kívülről és belülről is lebontják, és minden akadályozó befolyást megsemmisítenek. A szellemi önállósodás e folyamatában a régi, előírt irányvonalakat elhagyják, és új, egyéni erővonalakat rajzolnak. A kereső a megszabaduláshoz vezető úton tehát magára vállalja a felelősséget a saját életéért.

Ez a folyamat azonban többnyire nem ilyen simán zajlik le. Az ember ugyanis szívesen hagyja, hogy szabályok, előírások és statisztikák vezessék. Úgy tűnik, az „emberi” tekintély feltartóztatja, mivel nem szívesen keres egyedül, és az „emberi” csődjét még nem ismerte fel. Az úgynevezett tekintélyek is csak emberek, akik életfeladatuk beteljesítéséért küzdenek. Ők is éppúgy a régi élet dogmáinak foglyai, mint mindenki más, aki a halhatatlanságra nyíló kaput még nem látta meg. Hasonlóképpen, az ember szívesen változtatja át a szimbólumokat – melyeknek számára a szabad élethez vezető útmutatóknak kellene lenniük – külső támaszt nyújtó dogmarendszerré. A szimbólumok értelme így hamissá válik, a kereső embernek ajándékozott szellemi segítőeszközök erejüket vesztik. Az ember most egy börtön foglya, melynek falain ötletes szimbólumok tanúskodnak hiábavaló fáradozásairól. Ily módon például a Megváltó jelképes születése, keresztútja és feltámadása sokak számára dogmává kövült.

KENYÉR HELYETT KÖVEK?

Krisztus születése, keresztútja és feltámadása azonban egy szellemi fejlődés mindmegannyi fázisa, melyeknek minden egyes emberben végbe kell menniük. Azt, hogy ez a bukás és újrafeltámadás útja, bizonyítja például Péter abban a pillanatban, amikor megtagadja mesterét. Mikor a régi és az új között kell döntenie, az új még nem eléggé erős, és visszaesik régi viselkedésmódjába. Minden igazságkereső ember ismeri ezt a tapasztalatot. Új belátásának következményei gyakran oly ijesztőek, hogy fontolóra veszi, valóban tovább menjen-e, tovább akar-e menni! Ilyen pillanatokban nincs meg a belső biztonsága, és egy lépést hátrál. Ami a tér-idő kötelékeiből ki akart szabadulni, az újra visszakerül a régi természetbe. Ebben az esetben az ember szívesen húzza le a megszabadító szimbólumokat a természet szintjére, és ily módon dogmává silányítja őket. Igen, ezeket a dogmákat most még arra is felhasználja, hogy embertársait becsapja. Megpróbálja saját és mások szellemi kenyér utáni éhségét földi normákkal és értékekkel csillapítani. Meghamisítja a jelképek valóságát, és dogmák gyanánt kínálja őket embertársainak. Aki így cselekszik, az a tűzzel játszik, mert egy tiszta jelkép még akkor is megtartja hatalmát, ha helytelenül alkalmazzák. A fonák használattal is megcsapolják az igazság forrását, és aki ezt teszi, az egyszer tapasztalni fogja, hogy valami teljesen mást kap, mint amit egykor oly hőn áhított.

AKI A MEGKÍSÉRTÉSNEK ELLENÁLL

Ha azonban a kereső vagy a csoport áttöri a földi természet korlátait, és a jelképek felszabadított erejét az eredeti célra használja, akkor új lehetőségek és új tulajdonságok is fejlődésnek indulnak. Akkor a dogmákba zárt szimbólumok minden pókhálót levetkeznek magukról, és a keresőket magasabb, megszabadító szinten tudják megszólítani. A dogmák – melyek gyakran a félelem keserű gyümölcsei – ekkor elveszítik erejüket, és a jelképek eredeti üzenetét újra meg lehet tapasztalni. Ezt az ösvényt először az úttörők járják be, aztán sok követő, és végül az egész emberiséget felszólítják, hogy térjen vissza ezen az úton.

Jelkép és mágia

AZ EMBERNEK MEGVAN AZ A KÉPESSÉGE, HOGY A KÜLVILÁG DOLGAIT EGY BELSŐ ÉLET SZIMBÓLUMAINAK TEKINTSE. GYAKRAN Ő MAGA TEREMT ILYEN SZIMBÓLUMOKAT, ÉS MÁGUSKÉNT JELENIK MEG, AKI EZEKKEL AZ ÁBRÁKKAL ERŐKET VONZ MAGÁHOZ, MELYEKET BEFOGAD, MAJD TOVÁBBAD. ILYENKOR KÉT FŐ HOZZÁÁLLÁST LEHET MEGKÜLÖNBÖZTETNI. AZ EGYIK A BELSŐLEG MEGSZABADULT EMBERÉ, AKI AZ ŐSI JELKÉPEKET ARRA HASZNÁLJA, HOGY AZ ISTENI ERŐKET EMBERTÁRSAI SZÁMÁRA SZABADDÁ TEGYE. A MÁSIK A TERMÉSZETHEZ KÖTÖTT EMBERÉ, AKI GYAKRAN UGYANEZEKET A JELEKET ARRA HASZNÁLJA, HOGY TERMÉSZETI ERŐKET HÍVJON FEL FÖLDI HASZON REMÉNYÉBEN.

A „mágia” fogalmát rendszerint a keleti bölcsességgel, varázslókkal vagy „gyógyító emberekkel” hozzák összefüggésbe. Abból indulnak ki, hogy a mágia bizonyos szertartásokat és szellemidézéseket vesz igénybe, hogy ezzel kisebb-nagyobb hatalmakat, embereket, állatokat és tárgyakat befolyásoljon. Ebben az értelemben beszélnek „fehér” vagy jó mágiáról, „fekete” vagy ördögi mágiáról és „szürke” mágiáról is, amely e kettő keveréke. Arról azonban, hogy a mágia e három formája napjaink józan emberének hétköznapjaiban is szerepet játszik, általában mit sem tudnak.

Az emberek mutogatás és magyarázat, kérés és parancs, ígéret és fenyegetés révén közlik mondandójukat egymással. Szavakkal, mozdulatokkal és gyakran jelképekkel fejezik ki magukat. A szavak a fülnek szólnak, míg a taglejtések és jelképek arra szolgálnak, hogy szavak nélkül is „mondjanak” valamit, vagy hogy a szavak jelentését hangsúlyozzák és magyarázzák. A legmagasabb és legsilányabb értékek is felkelthetők és befolyásolhatók szavak, gesztusok és szimbólumok segítségével. Ilyenkor a „küldő” indítóoka és a „fogadó” tudatszintje határozza meg az eredményt. A vevő az érzékszervein keresztül fogad be, és ha tudatosan él, szabadon megnyílhat vagy bezárkózhat az őt érő hatások előtt.

Az átvitel jelképes formáját többek között a reklámokban alkalmazzák. Egy terméket egy nagy kifejezőerejű szimbólummal hoznak kapcsolatba. Ilyenkor gyakran a mások számára szent jelképekkel is élnek. A szimbólum és a termék képzettársításával az észlelőben azt a benyomást keltik, hogy a bemutatott termék szerencsét, dicsőséget, hatalmat, gazdagságot, egészséget stb. hozhat neki. Ez a modern mágia egyik formája, amely régi módszeren alapul. De azért normális esetben a szemlélőnek van annyi szabadsága, hogy ne kelljen bedőlnie a reklámszakemberek akarati kényszerének.

Ám vannak a mágiának olyan formái is, amelyek során a mágus tudatosan alkalmaz természetfölötti eszközöket, erőket és lényeket azzal a céllal, hogy láthatatlanul és észrevétlenül befolyásolja embertársait vagy egyéb természetfölötti erőket és lényeket. Ez az átvitel a rezonancián, az együttrezgésen alapul. Amikor pl. egy hegedűhúr rezeg, a húr rezgése továbbadódik a rezonanciatestnek. Ez vele együtt rezeg, és továbbadja a hangot. Hasonlóképpen lehet átvinni az ember számára még ismeretlen magasabb vagy alacsonyabb világokból származó rezgéseket egy külvilági képbe. A rezonancia ezeket a rezgéseket gyakran még fel is erősíti, és akkor választ vált ki. Annak a világnak a természete, ahonnan ezek a rezgések jönnek, valamint a mágus és a befogadó indítéka határozza meg végsősoron, hogy az illető magasabb szintre kerül-e, vagy még mélyebbre süllyed az anyagban.

A FÖLDHÖZKÖTŐ MÁGIA ÉS EGY HITELES SZELLEMI ISKOLA ERŐTERE

Mi a különbség a földhözkötő mágia és egy hiteles Szellemi Iskola erőterének hatékonysága között?

A természetmágia gyakorlata a természetben ható erők felerősítésére és tartósítására irányul. Ezért, ha természeterőket hívunk fel – mindegy, hogy jelképekkel vagy anélkül –, ezek a természetmágus hatalmát erősítik, híveit és hallgatóit pedig hozzá kötik. Ily módon egy olyan természeterő-összpontosulás keletkezik, amelyből mind a mágus, mind a közönsége él, és amely a csoportot fenntartja.

Mint már említettük, beszélhetünk fekete, fehér és szürke mágiáról. A fekete mágia azt jelenti, hogy a mágus önző okokból más embereket befolyásol, a fehér mágia pedig, hogy a mágus ugyanezt – földi mértékek szerint – jó és nemes indítékokból teszi. A szürke mágus kutatási és megismerési célból alkalmaz mágiát. Tárgyilagosan szemlélve azonban a mágia mindhárom formája a mulandó természet határain belül mozog. Egyik sem azon a belső szabadságon alapul, amely az embernek a mennyek eredeti birodalmával való élő kapcsolata révén keletkezik. Ilyen értelemben nem is eredményeznek semmit, és nincs is részük a megszabadító útban, amelyet az Élet Szerzete mutat az emberiségnek. A természetmágia földi erőn alapul. A gnosztikus mágia megszabadító életgyakorlat, amely akkor jön létre, amikor valaki hátat fordít a természeti erők segítségével történő uralkodásnak. Azok az erők, amelyek ebben a folyamatban szabaddá válnak, nem csak egyetlen embernek vagy egy kisebb csoportnak vannak fenntartva, hanem arra szolgálnak, hogy az egész emberiséget eggyel magasabb fejlődési fokra vezessék. Ezért azt a szabadságot is meghagyják a befogadónak, hogy megvizsgálhassa ezt a magasabb életcélt, és ha kívánatos, az új útra térhessen. A Gnózis tehát nem a megújult és felerősödött földi kötelékekre irányul. Egy hiteles szellemi iskola szándéka kizárólag az lehet, hogy az új életet és az ehhez vezető utat megmutassa.

A TERMÉSZETMÁGIA MINT A TERMÉSZETFÖLÖTTI VILÁGRA GYAKOROLT HATÁS

Néhány mágus azért folyamodik jelképek használatához, hogy befolyását a világ túlsó, rejtett oldalára is kiterjessze. A világirodalom számtalan példával szolgál erre. Ez az ismeretlen világ „felvilágosult” korunkban is sokak érdeklődését felcsigázza. Mindenekelőtt a modern irodalom és a filmipar kedveli ezeket a témákat. Közismert például Aladdin és a csodalámpás meséje, amelyben a lámpa tulajdonosának hatalma van a szellem fölött; vagy Faust alakja, aki mágikus jelek segítségével idézi meg a hatalmas Földszellemet. Ezekben a történetekben a szimbólumok anyagi tárgyak, amelyek szerkezetüket tekintve bizonyos természetfeletti lényeknek és erőknek felelnek meg. Aki egy ilyen természetfeletti lény jellegét ismeri, az egy hasonló szerkezetű szimbólummal fel tudja hívni vagy képes befolyásolni, mert a természetfölötti világa ezáltal az érzékszervek világához kötődik. Ezért formál a mágus egy összekötő láncszemet, amely az érzékszerveket kapcsolatba hozza az érzékfölöttivel. Egy jel egy ilyen összekötő láncszem lehet. De növényi illatok, alakok, szertartások és zajok is szolgálhatnak közvetítőeszközként.

Ha azonban a mágus abba a helyzetbe kerül, hogy egy jelkép által felhívott lény jelentkezik nála, akkor máris kötődik ehhez a lényhez. A legrosszabb esetben soha többé nem szabadul meg tőle. A természetfölötti lény az okkult mágus mesterévé, ő maga pedig ennek akarat nélküli eszközévé válik.

A SZABADSÁGBAN BEFOGADOTT ÉS TOVÁBBADOTT KRISZTUS-ERŐ MEGSZABADÍTÓAN HAT

Az emberiség szolgálatában a szellemi úton haladó egyetlen komoly kereső sem fog ilyen okkult módszerekkel foglalkozni. Aközött, hogy a természetfölötti lényeket és erőket „jó” vagy „rossz” szándékkal hívják fel, elvben semmi különbség sincs. Ígyis-úgyis befolyásolják az ént, és a személyiséget korlátozott világukhoz kötözik. Az isteni szellemmel való eggyéválásnak útjában áll ez az én-tevékenység, lett légyen az én mégoly művelt is, s álljon bár teljesen a szenvedő emberiség szolgálatában is.

VÉDEKEZÉS A TERMÉSZETMÁGIA KÖVETKEZMÉNYEI ELLEN

Ha mármost vannak olyan emberek, akik megpróbálják gondolatokkal, érzésekkel és akaratimpulzusokkal embertársaikat mágikusan befolyásolni, történjék ez akár szimbólumok, akár „magasabb” hatalmak és lények segítségével, akkor hogyan lehet ez ellen védekezni? Minden ember megvédheti magát ettől, ha tiszta, józan és gyakorlatias életet él. Aki nem ragadtatja magát túlzásokra, aki nem esik a bódulat állapotába és nem kerül az értelem, az érzések és vágyak szélsőséges helyzeteibe, az nem kínál rezonálási lehetőséget az ilyen tevékenységeknek. Mindenekelőtt az a lényeges, hogy megkülönböztetési képességre tegyünk szert, hogy eldönthessük, mi a képzelődés és mi a valóság. Léteznek egyéni vágy- és félelem-képzetek, amelyek felerősödvén az emberre úgy hatnak, mint hangok vagy mint cselekvő személyek. Ekkor azt hihetnők, hogy kívülről jövő mágikus befolyásoltság alatt állunk, holott csupán mi magunk hoztuk létre a jelenséget. Természetesen ekkor is csatlakozhatnak mágikus erők az ilyen hallucinációkhoz. Ezért olyan fontos, hogy az ember ezeket a hallucinációkat mint saját lényéből származó erőket ismerje fel. Csak ekkor vágja el a nemkívánatos kötődések lehetőségét. A szellemi úton járó tanuló azonban a józan valóságérzéke mellett még olyan megszabadító erőknek is birtokában van, amelyek igaz önvalójából és valamely szellemi iskola megszabadító erőteréből kiindulva fokozatosan válnak hatékonnyá. Ezekkel az erőkkel válik lehetővé a felismerés, hogy mi a valóság és mi a képzelgés, hogy melyik a tükörszféra-erő és melyik a megszabadító erő. A tükörszféralények* fokozatosan lelepleződnek és hatástalanokká válnak. A filozófus Jamblichus (Krisztus után kb. 250-325) ezt mondja a mágiáról: „Az egyik mód a lélek szentelődését kívánja meg, amely minden testit és természetből valót visszautasít és kizár; a másik mód a lélek megszentségtelenedéséhez vezet. Az egyik a bennünk lévő isteni szikrával, minden jó forrásával való egyesülés; a másik e természet hatalmaival való összeköttetés, a démonokkal és elementálokkal, amelyek az embert leigázzák, és médiumsághoz, ezáltal pedig lépésről lépésre lelki és erkölcsi hanyatláshoz vezetik”

(Jamblichus: De Mysteriis)

*A tükörszféra a mindennapi élet színteréül szolgáló durvaanyagi szféra éterikus párja. Amikor valaki meghal, finomanyagi testei egy ideig még megmaradnak a földi élet tükörképében, a tükörszférában. Ezért beszélünk „tükörszféra-lakókról”, jóllehet ott számos egyéb életforma is előfordul. Bizonyos idő elteltével aztán az elhunyt finomanyagi testei is elpárolognak, majd a tudat újra visszatér a durvaanyagba.

Ötven év béke?

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÓTA ÖTVEN ÉV TELT EL. ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT A VILÁG OLYAN HATALOMTÓL SZABADULT MEG, AMELY ÖNKÉNYURALOMRA TÖREKEDETT. NOHA A BÉKÉVEL EGYÜTTJÁRÓ BÉKESZERZŐDÉST MÉG MINDIG NEM ÍRTÁK ALÁ – SŐT MÉG MEG SEM FOGALMAZTÁK –, MINDEN TOVÁBBI NÉLKÜL „ÖTVEN ÉV BÉKÉRŐL” BESZÉLÜNK. DE VAJON CSAKUGYAN BÉKE VAN-E A VILÁGON?

Mit jelent a béke? Az bizony a háború hiányát jelenti, és ilyen állapot az elmúlt években egészen biztosan nem létezett. A világ dolgaira tekintvén meg kell állapítanunk, hogy az utóbbi 50 év során egyetlen nap sem múlt el háború nélkül. Mindenféle békefelhívás, békemenet, békekutatás, békeima és Béke Nobel-díj ellenére földünkön a béke mindössze hiú ábránd marad. A kérdésre, hogy „hát sohasem lehet béke?” a mi szemszögünkből nézve határozott NEMmel kell válaszolnunk. Hogy miért? Mert olyan világrendben élünk, amelynek alaptörvénye a „felfalni, vagy felfalatni” és „a másik kárára élni”. Az emberek ezt még azzal is tetézik, hogy énközpontú beállítottságuk miatt jóformán semmiféle békés együttélésre sem képesek.

A BÉKE EGYIK ELEME

Mégis újra meg újra megkísérlik elérni a békés együttélést. Vajon mi indítja erre őket? Az, hogy mikrokozmikus rendszerükben ott lappang az isteni békeállapot. Ez a maradvány az emberben az isteni világból való, amelyhez egykor tartozott és amelyet el kellett hagynia, mert nem akart alkalmazkodni az ott uralkodó törvényekhez. Az isteni törvény így hangzik: „Az erőt megkapni és az Istenterv beteljesítésére fordítani.”

E törvény betartásával az eredeti lények egy hányada kudarcot vallott. Megkapták ugyan az erőt, de saját elképzeléseiket próbálták megvalósítani vele. Bukásuk így szükségszerű volt, mert énközpontú elképzeléseik ellentétben álltak az Istentervvel. Az isteni erőt csak úgy lehet áldásosan alkalmazni, ha az ember együttműködik a teremtési tervvel. Ha ennek az ellenkezőjét próbálják meg, akkor arra kudarcnak kell következnie.

Így tehát a bűnbeesés – az ellenmozgásba fogó teremtmények elkülönülése – elkerülhetetlen volt. Az eredeti lények békebirodalomban éltek. Viselkedésükkel azonban zavart, „háborút” szítottak. Elfogadtak valami olyat, amivel a közösséget kellett volna szolgálniuk, és amit mégis saját céljaikra használtak fel. Ugye, mennyire ismerős ez a viselkedés, amely már oly sok háború kitöréséhez vezetett?

A MEGHASONLOTT EMBER

Látjuk tehát, hogy itt egy olyan ősbűnről van szó, amely mindannyiunkban megvan, és amelyet kis méretekben is – a körülményeknek és az adottságoknak megfelelően – minden ember újra meg újra elkövet. Az emberi rendszerben tehát két összetevő munkál: egyrészt a békevágy, az örök béke – vagyis ama birodalom – utáni sóvárgás, ahonnan származunk; másrészt az énközpontúság, a kritika, az ösztön, mely mindent magának akar, és amely egykor az isteni birodalomból való kizárást is szükségessé tette. Az énközpontúság az ember földi fejlődése során olyannyira megerősödött, hogy a sürgető isteni hívás, az ébresztő hangja már egyáltalán nem, vagy csak nagyon elmosódva hallható. Az énközpontúság és a nyomában tenyésző kritika annyira szembetűnő az élet minden területén, hogy az emberek óhatatlanul beleráncigálják egymást az összetűzésekbe.

János apostol közönséges első levelének második szakaszában a következő figyelmeztetést olvashatjuk: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké. ”

KRITIKA, VÁGYAK, HATALOMRA VALÓ TÖREKVÉS

Ha a Biblia fenti idézetéből megkíséreljük kihámozni a sarkalatos elemeket, akkor a következőket kapjuk:

• a ragaszkodás e világ mulandó értékeihez, annak a figyelembe vétele nélkül, hogy ezek a vélt kincsek nem maradandóak, hanem a dialektikus lét törvényeinek valamint az elmúlásnak vannak alávetve;
• a vágyakozás, a világmindenség fő hajtóereje, amelyet az ember az isteni törvényszerűség ismeretének hiányában helytelenül saját földi érdekeinek szolgálatába állít;
• a gőg, vagy másképpen szólva a hatalom, amelyet minden ember ki akar vívni magának. Ez szüli a kritikát.

Ez a három lényegi pont minden emberben megvan, ezeket senki sem tagadhatja le. És ezeket a tényezőket ki-ki üzleti megfontolásból vagy sajátos belső indíttatásának megfelelően veti latba vagy él vissza velük. Sokan értelmüket vetik be céljaik elérése érdekében, persze mindig az adott helyzetnek megfelelően. Mások a sok ravaszsággal párosuló, jól ismert „józan paraszti ésszel” próbálnak meg sikert elérni. Ismét mások pedig leigázzák alárendeltjeiket, és leplezetlenül visszaélnek helyzetükkel.

Így a legkisebb fokozattól a legnagyobbakig örök háború dúl, melyet a bennünk ágaskodó ősi bűn vált ki. Beszélhetünk-e tehát békéről, ha az emberben és az emberek között naponta pattannak ki konfliktusok, olyan összeütközések, amelyek az énközpontúság, a kritika, a zabolátlan vágyak és hatalmi törekvések egyenes folyományai?

Az a körülmény, hogy mikrokozmoszunknak mindújra meg kell testesülnie életterületünkön, hogy újabb és újabb lakót kell magába felvennie, a legjobb bizonyíték arra, hogy mikrokozmikus rendszerünkbe még nem költözött vissza az oly szükséges béke.

AZ ÉLETKERETEK

Vessünk most néhány pillantást életünk folyására. Egy szülőpártól megszületvén egyúttal egy örökséget is kapunk, amely földi vágyak tömkelegével van telítve. Ezeket mikrokozmikus elődeink nem voltak képesek kioltani. E vágytömeg összessége nemcsak a földi test eleve elrendelt elmúlásával kapcsolatos ellenállást tartalmazza, hanem azt a harciszellemet is, hogy ellenszegüljünk mindennek, ami nem illik a képbe. A kép kerete pedig a mikrokozmoszban rejlik, melynek tapasztalatai összhangban vannak elődeink vérörökségével. A mikrokozmosz véröröksége és tapasztalati kincse alkotja életkeretünket, jellemünket. Így ezek sugallják életeszményünket, életcélunkat is.

Ezzel az örökséggel megáldva vagy megterhelve küzdjük végig az életet. Áldott az az ember, akinek elődei olyan tapasztalatokat hagytak hátra, amelyek meggátolják számos hiba ismételt elkövetését, illetve visszatartják őt a tévutakon való tévelygéstől. Áldott, aki már kora fiatalságában az élet értelmét kutatja, és földi létének miértje felől kérdezősködik. Az ilyen ember a megfelelő időben megkapja a helyes választ, és feltárják előtte a helyes utat.

Mindamellett ennek ez embernek is sok akadályon kell még átvergődnie, mert a földi csábítás nála is túlharsogja a mikrokozmosz isteni magjából származó hívást. Mivel azonban örökölt képességei jók, végül sikerülni fog neki a Biblia nyelvén szólva „a talentumokkal jól sáfárkodni”, azaz a jó adottságokat kamatoztatni és gyarapítani. Képességeit így arra fogja használni, hogy ledobja felesleges földi terheit és elvágja azokat a földi kötelékeket, amelyek akadályozzák a hazafele vezető úton. Ez is egy harc, de olyan harc, amely belsőleg játszódik le, és amely valódi békéhez vezet.

Aki kevésbé érett örökséggel bír, annak élete küzdelmeiben még meg kell szereznie a hiányzó tapasztalatokat – mindaddig, míg el nem tudja fogadni az isteni törvényt és be nem lép az azzal való együttműködésbe, ami meghozza neki a belső békét.

AKI „BÉKÉRŐL” BESZÉL

Aki a békéről beszél s aki úgy véli, hogy ezt a békét e világ énközpontú emberével el is tudja érni, annak nem ártana önvizsgálatot tartania. Egyszer meg kellene figyelnie mindennapi gondolkodását: nincs-e teletűzdelve kritikával, tudálékossággal, rejtett vagy nyílt hatalomvággyal, mohósággal, kíméletlenséggel, amelyek az énközpontú életforma alapján gyakran még csak fel sem tűnnek neki, hanem csak a többiekben látja meg őket. És ez bizony mindenki esetében így van.

Meglepő-e, ha „életküzdelemről, sikerről, vereségről, kivívott győzelemről, támadóról, ellenségről vagy harcszíntérről” esik szó? A háború szóhasználatát a mindennapi életben is egészen magától értetődőnek vesszük, nem csak a sportban, ahol egyébként különösen gyakoriak az ilyesfajta szófordulatok.

Az „Én” tévhitében azt gondoljuk, hogy csakis saját szemléletünk a helyes, hogy egyedül csak mi csinálunk mindent jobban. Persze a többi ember is ugyanígy gondolja.

Az emberek vágyakozása, hogy többet akarnak, mint amennyire a mindennapi élethez szükségük van, magával hozta a rabszolgaságot, az ember és a természet fölöttébb változatos kizsákmányolását. Számos közgazdász egybehangzó véleménye szerint az ember ember elleni háborújának csak a gazdasági fejlődés vethet véget. Az ember ki tudná vívni a békét – vélekednek –, ha ellenőrzése alá vonná a természetet. Akkor gazdagság és bőség jönne el mindenkire. De… hol húzódik a gazdagság és bőség határa az egyes emberek számára?

Hogy milyen gyorsan elérjük a fejlődés határait, az már sok területen bebizonyosodott. Most már teljesen világosan látjuk, hogy a világ természeti kincseivel űzött rablógazdálkodás következményei jóvátehetetlenek!

A CÉL MENEKÜL ELŐLÜNK

Az emberek minden időben a béke megvalósításán fáradoztak. Ez a cél azonban mindaddig menekül előlük, amíg a Földön akarják elérni. Hogyan kellene hát kinézni törekvésüknek? A logikus válasz így hangzik: Visszatérni a béke birodalmába, ahonnan az ember származik. Megszabadulni a hatalomtól, amely minden teremtményt fogva tart, azaz eloldani ahhoz a hatalom-összpontosuláshoz fűző szálakat, amelyet a Bibliában „a világ uralkodója” névvel illetnek.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolájának célja a figyelem felhívása azon kötelékekre, amelyek az emberiséget távol tartják igazi életcéljától. Rá szeretne mutatni arra, hogy a béke birodalmát itt a Földön hajszolni merő illúzió. E törekvésével az Iskola olyan vonalat visz tovább, amelyet minden hiteles rejtélyiskola követett: a Szentbeszéd segítségével az emberek előtt felfedni az élet igazi értelmét.