Pentagram 1996/3

BUDDHA

Bevezető

 

A PENTAGRAM EZEN SZÁMÁT EGYETLEN TÉMÁNAK, BUDDHA, AZ „ÁLDOTT” ÉLETÉNEK ÉS TANÍTÁSÁNAK SZENTELJÜK, AKIRŐL SZÁMTALAN LEGENDA MARADT FENN.

 

Buddha a Világosság hírnökeként, az Egyetemes Szerzet küldötteként lép a világ elé. Minden időben jönnek ilyen követek az emberiséghez, hogy megmutassák az utat, és átadják neki a tanokat, amelyek elvezethetik igazi céljához és rendeltetéséhez.

Az elérhető legendák és szövegek tanúsága szerint Buddha eredeti tanítása is az egyetemes bölcsesség kincsestárából származik.

A Pentagram szerkesztősége semmiképp sem kívánja ezt a témát kimerítően tárgyalni, lévén a buddhista kánon a Bibliánál ötvenszer, a Koránnál pedig 250-szer terjedelmesebb. Olvasóink figyelmét csupán Buddha néhány jelentős alapgondolatára szeretnénk felhívni, tanításának azon egyetemes nézeteinél maradva, melyek a szellemi irányultságú ember számára 2500 év távlatából is időszerűek.

A küldöttek sora által közvetített Egyetemes Tan ismertetőjele, hogy a megváltás, más szóval a transzfiguráció ösvényéről szól.

Gautama Buddha Krisztus előtt kb. 600 évvel nyilatkoztatta ki tanait Indiában, óriási ösztönzést adván az ott élő embereknek, akiket néhány ezer évvel a Krishnától származó impulzus után újra fel kellett rázni. Buddha korszakuk nagy életcélja elé állította őket: ez pedig az ösvény egyéni bejárása volt. Tanítása India határain túl is nagy befolyást gyakorolt a vallási áramlatokra. Kijelentései még ma is megmozgatják a belátást és bölcsességet kereső embereket.

Vajon mi volt a magja Buddha életének és tanításának? Azt hirdette, hogy az élet mulandó és szenvedésteli. Arról tanúskodott, hogy létezik egy út, mely az emberben lévő múlhatatlan tudatossá válása által a mulandóságból való megszabaduláshoz vezet.

Ez az elmúlhatatlan egy hüvelyében lévő kardhoz hasonlatos. Mihelyst kihúzzuk, élessé válik. A múlhatatlant tudatossá válás és önismeret révén vonhatjuk ki a mulandóság hüvelyéből. Ekkor pedig úgy nyilvánul meg, mint egyetemes igazság, jóság, öröm, együttérzés és nyugalom. Ez az egyetemes bölcsesség más időben és más helyen is eljutott az emberiséghez, például Hermész Triszmegisztosz, Lao Ce és a gnosztikusok közvetítésével. Jézus azt mondta: „Aki életét el akarja veszíteni énérettem (az igazi emberért) az megtartja azt”. A rejtély- és szellemi iskolák ennek az új életnek a titkaira tanítanak.

Guatama – akit H. P. Blavatsky hindu Krisztusnak nevezett – nem maga foglalta írásba tanításait. Halála után tanítványai jegyezték fel a tőle hallottakat. Egyedül a Pali-Kánonba összegyűjtött beszédek terjedelme hétszerte nagyobb a Bibliánál.

A századok folyamán az egyetemes igazság több nézete az értetlenség homályába veszett. Emiatt nehezebbé vált a tudatos kapcsolat létrehozása az isteni Szellem területével. Ennek a visszaesésnek materializmus, felületesség, egysíkúság, dogmatika és elidegenedés lett a következménye. A kereszténység egyébként sokkal több kárt szenvedett a hasonló folyamatban, mint a buddhizmus. Amit azonban elfelednek, az új formában és új körülmények között ismét előtűnik. Minden hiteles szellemi iskola arra törekszik, hogy újból megmutassa és szabaddá tegye az utat. Hozzáigazodik a megváltozott légköri viszonyokhoz és helyzetekhez, melyek között az adott kor népei élnek.

Ezen az alapon választ az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája is olyan kifejezésformát, mellyel korszakunk keresőihez fordul.

A tan külső ruházata tehát csak burok a belső munka számára.

Habár jelentésük mit sem változott, a buddhizmus számos jelképe és eleme korunk emberét már nem az eredeti szándéknak megfelelően szólítja meg. Az egykori fogalmak akár akadályt is képezhetnek a megszabadító úton, mivel a személyiségrendszer más körülmények között működik, mint Gautama idejében.

Ezért próbáljuk e kiadványban ismét eredeti jelentésükben Önök elé tárni a buddhizmus jelképeit.

Buddha első és második „nemes igazsága”

A szenvedés és a szenvedés oka

 

MIT CSELEKEDJÜNK TEHÁT?

Pál válasza erre az Efézusbeliekhez írt levelének 6. fejezetében:

„Annakokáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellentállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok.

1.Körülövezvén derekatokat igazlelkűséggel;

2.És felöltözvén az igazságnak mellvasába;

3.Felsaruzván lábaitokat a békesség evangéliumának készségével;

4.Mindezekhez fölvevén a hitnek pajzsát, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát kiolthatjátok;

5.Az idvesség sisakját is fölvegyétek;

6.És a Szellemnek kardját, amely az Isten beszéde;

7.Minden imádsággal és könyörgéssel imádkozván minden időben a Szellem által;

8.És ugyanezen dologban vigyázván minden állhatatossággal és könyörgéssel minden szentekért.”

 

Ez a nyolcszoros vértezet a buddhizmus nyolcszoros ösvényére emlékeztet. Az ismert buddhista katekizmusban a következő kérdés-feleletet olvashatjuk (125, 126):

„– Hogyan juthatunk önmagunk legyőzéséhez? – A nemes nyolcszoros ösvény bejárásával. – Mit jelentsen ez?

– Az ösvény nyolc szakasza: helyes belátás, helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes kivitelezés, helyes emlékezés, helyes önuralom, helyes elmélyedés.”

Pál beosztása ugyan más, de lényege ugyanaz. A beosztásnak időről időre változnia kell, mert a halandó lélek fajteste és minősége a romlást veteményező gonosz létezése miatt változásnak és kristályosodásnak van alávetve. Ezért kell a nyolcszoros ösvény szakaszait átcsoportosítani és minden időszakhoz hozzáigazítani. Az út Pálnál és Buddhánál is a belátással kezdődik. Pál azonban közvetlenül ezután az igazságot követeli, míg Buddha a helyes gondolkodást.

Ez érthető. Ha a nyugati ember, mihelyt némi belátáshoz jut, megkristályosodott gondolkodási képességével mindjárt gondolkodáshoz látna, akkor a gondolatzavarok olyan tömegét hívná létre, amelynek kusza összevisszaságában a gondolatok ellentmondanának egymásnak. Ezért állít bennünket Pál közvetlenül a belátásból való cselekvés elé. A sűrű, renyhe, anyagias vért, mely teljesen az anyagba hajszol, az ilyen cselekvés megtámadja, és az üdvösség sisakja, az új gondolkodási képesség csak sokkal később válhat valóra.

AZ EMBER LÉNYÉBŐL FAKAD, HOGY BOLDOGSÁGRA VÁGYIK, ÉS KERÜLI A SZENVEDÉST. AZONBAN MINDEN ERŐFESZÍTÉSE ELLENÉRE, MELYET A BOLDOGSÁG, A BÉKE ÉS ÖRÖM ELÉRÉSE ÉRDEKÉBEN TESZ, LEGMÉLYEBB LÉNYÉBEN A LEGTÖBB EMBER BOLDOGTALAN ÉS ELÉGEDETLEN. SAJÁT MAGÁTÓL SZENVED, S AZ ÉLETTŐL, AMELY MINDEN MÁST NYÚJT SZÁMÁRA, CSAK BOLDOGSÁGOT NEM.

Buddha szólt: „Szenvedés ott van, ahol a belső béke hiányt szenved.” De mikor is hiányos belső békénk? Mikor uralkodik bennünk nyugtalanság? Akkor, ha kielégítetlen vágy lakozik bennünk, hiszen minden be nem teljesült kívánság fájdalommal jár. Emiatt minden ember, minden élőlény voltaképpen szüntelenül arra törekszik, hogy vágyait kielégítse és sóvárgását csillapítsa, hogy ilymódon megszabadulhasson a kielégítetlen vágyak okozta belső kíntól, belső nyugtalanságtól. Egyesek időnként egészen közönséges módon s oly mohó igyekezettel próbálják kielégíteni vágyaikat, hogy olykor még a rablástól és gyilkosságtól sem riadnak vissza. De miért van az embernek ilyen sok vágya? Mert jelenlegi állapota, valamint azon törvényszerűségek és körülmények, amelyeknek az emberi lény alá van vetve, idegenek legbensőbb lényétől. Az ember igyekszik különféle külsődleges tevékenységekkel leplezni szorongását, teljesen azonban nem tud tőle megszabadulni. Így minden beteljesült vágy újabb vágyak forrása…

Buddha saját magában felismerte és megtapasztalta ezeket az összefüggéseket, és részletesen elemezte őket. Mélységesen megértette az élet törvényeit és körülményeit, amelyeknek a világon minden élőlény alá van vetve. E dolgokról szerzett mély belátását az itt következő „négy nemes igazságban” öntötte szavakba.

1.A szenvedés igazsága;

2.A szenvedés okának igazsága;

3.A szenvedés megszüntetésének igazsága;

4.A szenvedés végéhez vezető nyolcszoros út igazsága.

„De mi akkor, ó szerzetes, a szenvedésről szóló szent igazság? Szenvedés a születés, szenvedés az öregség, szenvedés a betegség, szenvedés a halál; szenvedés az aggodalom, a nyomor, a fájdalom, a harag és a reménytelenség; szenvedés, ha annak közelében vagyunk, akit nem szeretünk; szenvedés, ha távol vagyunk attól, akit szeretünk; szenvedés, ha olyasmire vágyunk, amit el nem érhetünk. Mindent egybevetve: szenvedés a létezéshez fűző öt kötelék.”

A „négy nemes igazság” közül az elsőben Buddha megvilágítja, hogy a kétségtelenül előforduló szép pillanatok ellenére a földi élet végső soron szenvedés és gyötrelem az ember számára. Az ember sem földi élete során, sem a halál utáni másvilágon nem lelhet örök békét és boldogságot, jóllehet oly nagyon vágyik rá. Az élet ugyanis ebben a természetrendben a folytonos változás körforgásának van alávetve. A keleti bölcsesség Szamszárának nevezi ezt a természetrendet, melyre az állandóan változó jelenségek körforgása jellemző. A Szamszára azt jelenti, hogy a „változás világa”. Az életerők megjelenésének és eltűnésének világa, amelyben az erők jósorsból balsorsba, balsorsból jósorsba mennek át. Ez a világ a születés, az élet-leélés és a halál végtelen kereke.

„A változás világa, ó szerzetesek, meg nem érthető; felfedhetetlen e tudatlan lények kezdete, amelyek sóvárogva keringnek végtelen körökben. Bármilyen megtörtént rosszra, bekövetkezett bajra pillantotok is, ó szerzetesek, oly dolgok, amelyekről bizonyosan elmondhatjátok egyszer: „velünk is megestek ilyenek hosszú utunk során”. Bármilyen jó érzésre, jónak ítélt dologra pillantotok is, oly dolgok, amelyekről bizonyosan elmondhatjátok egyszer: „mi is megtapasztaltunk ilyeneket hosszú utunk során”. Miért? A változás világa, ó szerzetes, meg nem érthető; felfedhetetlen e tudatlan lények kezdete, amelyek sóvárogva keringnek végtelen körökben. Hosszú ideje tapasztaltátok már, ó szerzetesek, a szenvedést, a fájdalmat, és gyarapítottátok a halottak táborát; úgyhogy, szerzetesek, ennyi bőven elég ahhoz, hogy most megelégeljetek minden különbségtételt; elég ahhoz, hogy most megforduljatok s elszakadjatok…”

Buddha itt ezzel igen szemléletes módon a folytonos változás körforgásának börtönében sínylődő lények tapasztalati útját ecseteli. Az emberek újra meg újra a körforgásban találják magukat, ide-oda csapódnak, űzi őket az olthatatlan életszomj, „mely miatt visszatérünk az életbe, amely mohón vágyik az élvezetekre s amely hol itt, hol ott leli kedvét…” És újra meg újra szenvedést, fájdalmat, bánatot tapasztalnak…

A folyton visszatérő szenvedés és fájdalom előbb-utóbb mégiscsak elvezeti az embert a belátásra, hogy valami alapvető dolog nincs rendben a világban és az evilági életben. Minden, amit nagy nehézségek árán megszerez és felépít, egy adott időpontban újra kihullik kezei közül. Mindenütt korlátokba ütközik. A halál még a leghatalmasabbakat is utoléri. Ilyen tapasztalatok formálják tudatát mindaddig, amíg fel nem merül benne a kérdés: „miért van mindez így, miért kíséri az életet ezen a világon annyi szenvedés, miért vagyok mindig elégedetlen, és miért keresem folyton… de mit is keresek tulajdonképpen?” Miért és miért?

Ekkor további kérdések tolakodnak elő: „Ki vagyok valójában? Honnan jöttem? Hová megyek? Miben nyilvánul meg a tartós boldogság, melyre a legmélyebb lényemben mégis vágyom? Ha már itt nem létezik, megtalálom-e legalább a túlvilágon a halálom után? De van-e egyáltalán élet a halál után?”

 

A KÉRDÉSEK ÖRÖK VISSZATÉRTE

Ezek azok a kérdések, amelyek valamikor igenis minden emberben felmerülnek; úgynevezett „örök kérdések”, amelyek az élet fordulópontjain mindig újra jelentkeznek. A döntő kérdés azonban az, hogy mit kezd az ember ezekkel a kérdésekkel és belső töprengéseivel. Olyannyira felzaklatja-e mindez, hogy sürgősen visszatér a lenyűgöző jelen csalóka örömeihez? Vagy szociális helyzetén igyekszik javitani, gazdagságra vágyik, netán szórakozásra? Vagy úgy a bűvkörükbe vonják az ilyen kérdések, hogy a valóságot figyelmen kívül hagyva minden eszközzel megpróbál a túlvilági területekre behatolni, hogy választ találjon? Buddha mindahány utat megpróbálta. De sem kellemes élet, sem szigorú önsanyargatás, sem érzéki örömök, sem pedig tudattágítás nem hozták meg neki a megszabadító belátást, a megvilágosodást, a változás végtelen körforgásától való eloldozást. És végül valódi belátásra ébredt, felismervén, hogy a külsődleges cselekedetek alapvető belső megváltozás nélkül nem vezetnek megváltáshoz. Az életszomjon alapuló tapasztalatok pusztán egyedi észleleteket eredményeznek. Önmagába merülve Buddha látta megnyílni a középen át vezető utat, a „középutat”. Tanítványait arra intette, hogy ne hajoljanak meg vágyaik előtt, hogy ne adják át magukat a közönséges, mindennapi, tisztátalan és egészségtelen dolgoknak – de a kínzó, szentségtelen, egészségtelen önsanyargatásnak sem. Ne süllyedjetek nyomorba, istentelenségbe, gyógyíthatatlan állapotba! – mondta. Éppen ezt a két végletet elhagyva talált rá a Tökéletes a középútra, amelyen haladva az ember látóvá és tudóvá válik, és amely áttöréshez, felébredéshez, megszabaduláshoz vezet.

Akiben azonban számos tapasztalat nyomán feldereng, hogy az élet e világon szenvedés, még nem érett a középútra. Még híján van a másik három „nemes igazság” felismerésének és belső feldolgozásának. Nincs még igazi betekintése természetrendünk lényegébe. A „négy nemes igazság” közül az első, a szenvedés megtapasztalása felébreszti az embert, és megajándékozza a megkülönböztetés első képességével. Ez elősegíti, hogy világosabban lássa saját maga, a világ és az emberiség állapotát. A tanítvány így egyre tárgyilagosabban kezdi szemlélni a a földi élet szerkezeti tökéletlenségét. Ezen az alapon megszületik benne a gyógyulás utáni vágy. Megfogan benne az az óhaj, hogy kiszabaduljon ebből a tökéletlen állapotból – a belső hiány, a folytonos levertség állapotából. A növekvő mértékben megtapasztalt szenvedéstől űzvén így válik végül keresővé, s így tör át aztán a „négy nemes igazság” közül a másodikhoz. A miért kérdése egyre sürgetőbbé válik.

 

A SZENVEDÉS KELETKEZÉSE ÉS OKA

Sok évszázada már, hogy a nyugati kultúrából az egyház egyik dogmája száműzte a reinkarnáció fogalmát. E dogma szerint az ember megszületik, leéli életét, meghal, majd megjelenik Isten ítélőszéke előtt, ahol vagy örök boldogságra, vagy örök kárhozatra ítéltetik. Ezzel teljesen szemben áll az az elgondolás, hogy amit egyik életünkben elkövettünk, az elkísér a következőben is. Ez utóbbi gondolat összhangban van az Egyetemes Tannal, s egyben a választ is megadja a miértre. Az itt megemlített karmikus törvények a Szamszára jellegzetességei. „Amit vetettetek, azt fogjátok aratni is!” E természettörvény átok és áldás is egyben. Átok, mert az embert tetteihez köti, melyeknek a következményeit újra és újra el kell szenvednie. De áldás is, mert épp e szenvedés miatt születik tudatosság és megkülönböztető-képesség az emberben.

A testetöltések során így kellő ismeretre tesz szert, és egy bizonyos pszichológiai pillanatban kezdi belátni, hogy a Szamszára, a káosz világában való lét nem nyújthat már neki semmi lényegeset. Emiatt pedig felébred benne a magasabb értékek utáni vágy.

A Szamszára alapvető törvénye nem hagyja magát rászedni. Az illúzió börtönében raboskodó lényekre is vonatkozik a mondás: „A tettek örökösei maguk az elkövetők”. Elmúlt tettei (a karmája) előbb-utóbb utolérik és felrázzák álmából az embert. Akkor pedig kénytelen-kelletlen be kell majd ismernie, hogy saját életösztöne volt az, ami csapdába ejtette ebben a tökéletlen világban. Végül pedig elérkezik az a pillanat is, amikor belátás, üdvrevágyás és önátadás révén a „tudatlan, tökéletlen lényből, aki éhbérért körbe-körbe tévelygett a világ taposómalmában”, önálló, szabad ember lesz – aki ismeri és be is tölti a törvényt. Azt is, amelyet maga mögött hagyott, és azt is amelynek ezentúl alá kell vetnie magát. Aki legbensőbb lénye mélyén megtapasztalta, hogy az addig legfontosabbnak vélt dolog – az énje – csupán illúzió, amely a mulandó jelenségekhez való ragaszkodásból születik, ezért maga is mulandó! E mélységes tapasztalat következtében a jelölt bizonyosan kész lemondani mindarról, ami felismerhetően a jelenségek, a szenvedés és a halál világához fűzi: és ez éppen az énje, a maga érzékszervi észlelésével és éntudatával. De hogyan is keletkezett az én?

Hogyan jön egyáltalán létre az énképzet? Buddha tanítása szerint a tapasztalatlan, hétköznapi ember úgy tekinti a formát, az érzéseket, az észleleteket, a megkülönböztetést, a tudatot – szóval ezeket, mint saját magát, vagy saját magát, mint ezeket, vagy saját magában ezeket, vagy pedig ezekben saját magát. „Ily módon azonban éppen az én vagyok fogalmához jut el. De amint az ember, ó szerzetesek, elgondolta, hogy én vagyok, már működni is kezdett az öt érzék: a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés és a tapintás. Van a gondolat és vannak a dolgok, s van egyféle tudattalan. Ha mármost egy közönséges, tapasztalatok nélkül való ember érzékel valamit, ami a tudattalanból érinti meg, bizonyára valami ilyesmi merül fel benne: vagyok, vagy inkább ez vagyok én, illetve az, hogy leszek avagy nem leszek. Netán ezt gondolja: öntudatos leszek avagy öntudatlan leszek, vagy pedig nem leszek sem tudatos sem öntudatlan. A tapasztalt, szent tanítványnál szintúgy megvan, ó szerzetes, az öt érzék, de emellett a tudattalan alábbhagy, és kialakul a tudás. Minthogy a tudattalan nem ösztökél többé, s a tudás is megszületett, most már nem merül fel benne, hogy vagyok, sem hogy ez vagyok én. Nem gondolja már, hogy leszek vagy nem leszek, sem hogy tudatos vagy öntudatlan leszek…”

Így nyitja fel Buddha példázataiban tanítványai szemét a Szamszára sokféle buktatójára, s ekként erősíti megkülönböztető-képességüket. E célból hatásos szóképekhez és hasonlatokhoz folyamodik, amint az öt kötődésről szóló példázata is mutatja:

„Amikor a gyerekek homokvárat építenek, vággyal telve, eltökélten és lázas igyekezettel dolgoznak rajta. Azon fáradoznak, hogy körbekerítsék és megvédjék. Szeretik és magukénak érzik a várukat. Mihelyt azonban elmegy tőle a kedvük, legott lerombolják, összetapossák, és ezzel vége a játéknak. Na mármost: éppen így van ezzel a tapasztalt tanítvány is; az öt kötődést, éspedig a formát, az érzést, az észlelést, a megkülönböztetést és a tudatot lerombolja, széttapossa, eltiporja, miután kijátszotta magát a játékkal; hiszen a kedv elapadt, s az illúzió szertefoszlott…”

 

A TIZENKÉT FÜGGŐSÉG

Látjuk tehát, hogy az ember életösztönei következtében mily módon kötődik a változás világának végtelen körforgásához, a „Szamszárához”, és hogyan szenved benne. Ilyen világban valóban szenvedés az élet. A buddhizmus nézetei szerint ez nem csak az emberre igaz, hanem az összes többi lényre is: a növényekre, az állatokra, az istenekre és az alvilág lakóira. A teremtett lények valamennyien alá vannak vetve a „Szamszárának”. A változásnak ezt a világát tizenkét idekötő erő hozza létre és tartja fenn sokezernyi, folytonos körforgásban mozgó jelenségével együtt. E tizenkét okot vagy függést személytelen, kozmikus jellegüknél fogva a tizenkét természeteonhoz, a tizenkétszeres állatövi jegyhez hasonlíthatnánk. Ugyanakkor tizenkét személyes függőség is létezik, amelyeket fel kell ismerni és meg kell semmisíteni. Buddha ebben az összefüggésben a következőket mondja: „Ha létezik az, létezik ez is. Az az megjelenésével jelenik meg az ez. Ha nincs az, nincs ez sem. Az az megszűnésével megszűnik az ez is. Részletezve pedig:

A tudattalanból megkülönböztetés születik, a megkülönböztetésből tudat, tudatból kép és képzet, a képből és képzetből hatszoros kapocs, a hatszoros kapocsból érintés, az érintésből az érzékelés, az érzékelésből az érzés, az érzésből a vágy, a vágyból a kötődés, a kötődésből a jövő, a jövőből a születés, a születésből az öregség, és halál, fájdalom és nyomorúság, szenvedés, bánat, reménytelenség. Így alakul és fejlődik a szenvedés. De semmisüljön csak meg inger hiányában maradéktalanul a tudattalan, akkor ez magával hozza a megkülönböztetés megsemmisülését; a megkülönböztetés megszűnése a tudat megszűnését, a tudat megszűnése a kép és képzet megszűnését, a kép és képzet megszűnése a hat kapocs megszűnését, a hat kapocs megszűnése az érintését, az érintés megszűnése az érzékelését, az érzékelés megszűnése az érzését, az érzés megszűnése a vágyét, a vágy megszűnése a kötődését, a kötődés megszűnése a jövőét, a jövő megszűnése a születését; ha pedig nincs többé születés, akkor megszűnik az öregség és halál, fájdalom és nyomorúság, szenvedés, bánat, reménytelenség; vagyis a szenvedés minden összetevője megsemmisül.”

Buddha harmadik és negyedik „nemes igazsága”

A szenvedés megsemmisítésének ösvénye

 

A SZENVEDÉST CSAK AKKOR TUDJUK KIOLTANI, HA ISMERJÜK A KELETKEZÉSÉT. EZÉRT TÁRTA FEL A „MEGVILÁGOSODOTT” AZ ÁTTEKINTHETETLEN SZENVEDÉSLÁNCOLAT LÉTREJÖTTÉT A NÉGY SZENT IGAZSÁG MÁSODIKÁVAL.

 

Ez az áldatlan, folyton megújuló szenvedésláncolat a mulandó dolgokhoz való kötődés miatt keletkezik. Buddha az okozatláncolat utolsó láncszemének a „nemtudást”, a tudatlanságot találta.

„A tudatlanság a koromsötét éj, amelyben az ember oly régen tévelyeg.”

Ebben a tudatlanságban rejlik az evilági lét utáni vágyakozás forrása, amely a földi dolgokhoz való újabb és újabb kötődést eredményezi, és ezzel új életmegnyilvánulásokhoz vezet.

„Aki feladta a nemtudást, és áttört a sűrű sötétségen, az nem lép többé az ittlétbe, mert az ezt kiváltó okozatiság nem létezik többé.”

Gautama valódi, szent szabadsága a földi akarattól való megszabadulás. Aki az akarattól meg tudja szabadítani magát, az a testiség béklyóit is képes lerázni, beleértve a tudatot is, úgyhogy a halálban az ide irányuló akarat hiányában semmiféle új kötődés nem lehetséges többé.

Ahhoz, hogy a fenti kívánalom teljes igazságát és teljesíthetőségét megértsük, az emberi akaratot valamivel közelebbről kell megvilágítanunk. Az ösztönökből fakadó akaratot mindannyian ismerjük. A folyamatosan ismétlődő akaratból keletkezik a szokás. A szokás – így tanítja Buddha – egy élet folyamán hajlamot teremt. A hajlam tartós béklyóvá szilárdul, amely a következő inkarnációban az embert megkötő jellembeli sajátosságként lép föl.

„A cselekedetek tulajdonosai maguk az elkövető lények; ők a tettek örökösei, teremtményei, szolgálói…”

A szokás jellemformáló hatalommal bír, és az embereket fogvatartja rögeszméjükben. Az ember ekkor így nyilatkozik tulajdonságairól: „Ez hozzám tartozik, ez vagyok én, ez az én lényem”. A valóságban azonban az ember tulajdonságai és szokásai nem azonosak ővele magával. Így tehát, ha az ember saját maga akar lenni, ösztönszerű akaratát meg kell semmisítenie, míg csak hatalomra nem tesz szert fölötte. Az ehhez vezető utat Buddha csodálatos példázattal szemlélteti tanítványainak: „Mint egy olajlámpás, melynek fénye az olajtól és kanóctól származik, s amelyben az idő múltával senki sem tölti utána az olajat, és kanócról sem gondoskodik tovább senki: bizony, gyermekeim, mivel a régi üzemanyag elfogy, és újjal nem pótolják, a lámpa táplálék híján egyszer csak kialszik”.

Ugyanígy fog megszűnni annak a vágyakozása is, aki kitart a felismerésben, hogy az összes földhöz kötő béklyó mulandó. Annak belátásával, hogy „semmilyen dolog sem éri meg a fáradságot”, minden vágy kialszik. Ilymódon válik a tanítványból „eloldozott” lény. Ha az ember eloldozottként szemben áll érzelmeivel és észleléseivel, akkor már képtelen ezek bármelyikének a fogságába esni. Mindezeknek már nincs többé befolyásuk a szellemi ösvényre.

Az elmondottak megfelelnek a bibliai evangélium következő igéjének: a világban lenni, de már nem a világból valónak lenni. Ez a tökéletes akaratszabadság magában foglalja az akaratbeli szabadságot és az akarattól való teljes megszabadulást is.

Az eloldozott minden érzést és észlelést hagy „tudatosan fellépni, tudatosan elhatárolódni és tudatosan ismét elhamvadni”. Már csak azt a bizonyos elutasító gondolatot táplálja, hogy: „Ez nem én vagyok, ez nem hozzám tartozik, ez nem az én lényem!”

Ezzel megszüntette személyiségének alapvető rögeszméjét, és tudja: „Örökre megszabadultam, ez az utolsó születés. Nincs többé újabb lét.”

A vágyak kihalásával eléri a nirvánát, az örök megszabadulást. Ez az állapot nem jelenti az észlelés és érzékelés megsemmisülését. Nem, mert a megszabadulás – és ezt Gautama nyomatékosan hangsúlyozza – azt jelenti, hogy az ember felhatol annak tudatához, hogy minden fájdalom a vágy függvénye. Ezáltal a vágy maradéktalanul megsemmisül, és az ember nem függ már bizonyos érzésektől és észlelésektől, s nem is retteg tőlük. De az életszomj megsemmisítése és a legnagyobb boldogság elnyerése nem egyszeri cselekedet. Olyan út ez, melynek sok nézete van, és amelyen az életszomj mindmegannyi gyökerét lépésről lépésre fel kell deríteni és maradéktalanul ki kell tépni.

 

A SZENVEDÉS MEGSEMMISÍTÉSÉHEZ VEZETŐ ÖSVÉNY NEMES IGAZSÁGA

E szent nyolcszoros ösvény magyarázatát Buddha azért adta meg tanítványainak és ezzel együtt minden embernek, mert könyörületes tudásával felismerte, hogy a tudatlanság lényeges akadályt jelent megszabadulásuk útján. Tanítványai ezért így dicsérték: „A felfedhetetlen utak felfedője, a megalkotatlan utak megteremtője, a meg nem magyarázott utak magyarázója; Ő az útmutató, az út ismerője és az út értője”.

 

HELYES SZEMLÉLET

Az út kiindulópontja: bepillantás az első három „nemes igazságba”. Az embernek belsőleg fel kell ismernie, hogy alapjában véve minden élet mulandó, és ezért szenvedés. Fel kell tárnia e szenvedés okát, amely a mulandóságban való élet utáni vágyakozás. Rá kell eszmélnie továbbá, hogy a szenvedést csak azzal tudja megszüntetni, hogy megszünteti a mulandóságban való élet utáni vágyakozást, s hogy csak így fog a múlhatatlanságban részesülni. Így tehát a nyolcszoros ösvény első foka a helyes belátás.

Ez egy konkrét, magától értetődő felismerés, az emberben keletkező tapasztalat, amely ezzel összhangban álló cselekvést feltételez. Buddha ezt igen találóan „kivitelezhető bölcsességnek” nevezi. A Rózsakereszt Gnosztikus Szellemi Iskolájában is a belátás fokaként emlegetik a végső megszabadulás eme alapkövetelményét.

 

HELYES ELHATÁROZÁS

A második fokon, a helyes elhatározás fokán Buddha tanítványa a belátás következményeivel szembesül. A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában itt egyértelmű irányulásról beszélünk, amely az üdvrevágyás következtében válik lehetségessé. A tanítvány egész lényével egy földi vágyak nélküli életre irányul, és ezen az alapon fokozatosan felhagy minden olyan magatartásformával, amelyet az új életállapotra nézve akadálynak ismer föl.

A helyes elhatározás egy új akarati képesség, amely az „egész”-ségessé válás utáni vágyakozásban lobban föl – abban a kívánságban, hogy megszabaduljon a személyiség beteggé tévő salakjától.

Az emberben ébredező új akarat alapján végbemenő, ezt a célratörő irányulást kifejlesztő és kiteljesítő folyamat igen hosszadalmas. A „Megvilágosodott” fokozatos haladásról beszél: „Az ösvény fokozatos, és nincs hirtelen előreugrás a megismeréshez”.

 

HELYES BESZÉD – HELYES CSELEKEDET – HELYES ÉLETVITEL

E célratörő irányulás alapján tudja mostmár a tanítvány megszüntetni régi életének és cselekedeteinek lényeges vonatkozásait – mindazokat az akadályokat, melyek egy új, vágymentes lét születésének útjában állnak. Miként kedvelt szokásai növelték lassanként béklyóvá és torlasszá az akarat és jellem fennhatóságát, úgy kell most fordított irányban megszabadulnia ezektől a kötelékektől. A szokásokat fokról fokra „leszokásba”, majd a réginek a megszüntetésébe kell átfordítania. Buddha ezt a folyamatot a lóról szóló példázatában ábrázolja, melyben a lovat szelídítéssel egy magasabb rendhez szoktatják, míg végül alkalmassá válik a király számára.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolájában ezen a ponton „önátadásról” beszélnek: a teljes régi, életszomj és önfenntartás vezérelte lény önátadásáról az emberben kifejlődő új létformának. Az említett leszokás az emberi létállapot három fő nézetére vonatkozik, amelyek a nyolcszoros ösvény alábbi három fokozatát jelölik:

–helyes beszéd,

–helyes cselekedet,

–helyes életvitel.

Az önátadás, a megszabadító ösvény akadályainak elhárítása tehát a következőt jelenti:

1.A megkötő béklyók eloldását fokozatos leszokással;

2.Az életéhség gyökeres megsemmisítését a megismerés segítségével úgy, hogy semmilyen vágy „ne tudjon többé kicsírázni, ne tudjon többé kifejlődni!”

Erre következik az elfordulás, az embert megkötő mulandótól való elszakadás.

Helyes beszédnek ezt nevezzük: „Elkerülni a hazugságot, elkerülni a rágalmazást, elkerülni a barátságtalan szavakat, és elkerülni a fecsegést.” Más szavakkal: a romlott beszédhez vezető ösztönök kiirtására kell törekedni.

Ugyanez érvényes a helytelen cselekvésről való leszokásra. Buddha egy beszélgetésben – amelyet fiával, Rahuloval folytatott – kifejti, hogy a tanítványnak miféle tetteket kell elhagynia: „Amikor figyelmesebben megvizsgálva észreveszed: a tett, amelyet épp most szándékozom elkövetni, nekem magamnak káromra lehet, károsíthat engem és másokat is: tehát jóvátehetetlen tett, amely szenvedést von maga után, és szaporítja a szenvedést; akkor neked, Rahulo, egy ilyenfajta tettet biztosan el kell hagynod. ”

Belátása és új akarata alapján a tanítvány mind életvitelét, mind foglalkozását és életkörülményeit a szenvedés megsemmisítéséhez fogja igazítani. Úgy fog élni, hogy eleget tegyen kötelességeinek, de becsvágyát hátrahagyván ne fektessen felesleges energiát szenvedést hozó kívánságok és eszmények hajszolásába. Fel fogja ismerni, hogy pontosan ezek a mulandóra irányuló vágyak és törekvések az üdvösség akadályai.

 

HELYES FÁRADOZÁS – HELYES MEGGONDOLÁS

Másrészt azonban a tanítvány azt is megtanulja, hogyan segítheti elő egy új életforma keletkezését saját lényében helyes beszéddel, helyes cselekvéssel és helyes életvitellel. Megtanulja továbbá, hogy ebben az új létformában hogyan teremt környezetében a helyes beszéddel békét és világosságot; hogy a helyes cselekvés miként vált ki hosszabb távon pozitív változást a környezetében; és hogyan alkalmazandó a helyes életvitel a múló világgal való újabb kötődések elhárítására. Energiáját már nem pocsékolja többé a szenvedést kiváltó helytelen dolgokra, hanem helyes összpontosítással a szenvedés feloszlatásán munkálkodik. Ez a helyes fáradozás, a nyolcszoros ösvény hatodik foka. A tanítvány ezután búcsút mond a helytelen meggondolásnak is, melyet a világ kívánságai és céljai vezéreltek. Ezektől megszabadulván most már elsajátíthatja az új gondolkodást: a mulandó és a múlhatatlan világ törvényeinek felismerését, ami a nyolcszoros ösvény hetedik foka.

 

A HELYES ELMÉLYEDÉS

„Mi tehát, szerzetesek, a szent és helyes elmélyedés, és mik a következményei illetve velejárói? Van helyes megismerés, helyes elhatározás, helyes beszéd, helyes cselekvés, helyes életvitel, helyes fáradozás, helyes meggondolás. A Szellem egységének ez a hétséges megjelenése, szerzetesek, maga a szent és helyes elmélyülés!”

A megszabadító út feltárója – ahogyan tanítványai nevezték Buddhát – bejárta ezt az utat. Erről a következő szavakkal tanúskodik: „Miként a kék, piros vagy fehér lótuszvirág – amely vízben keletkezik és vízben növekedik – kimagaslik a víz fölé, és a víz nem szennyezi be: éppúgy én is, Brahmanok, a világban születtem, a világban nőttem föl, de legyőztem a világot, és mentes vagyok a világ mocskától.”

Miért hallgatott Buddha?

 

BUDDHA FELTŰNŐ MÓDON CSAK A SZENVEDÉSTŐL VALÓ MEGVÁLTÁS ÚTJÁVAL, ANNAK IS ELSŐSORBAN A GYAKORLATÁVAL FOGLALKOZOTT. A LEGKÖZELEBBI LÉPÉSEKET, AZ EMBER ÁLTAL KÖZVETLENÜL FELISMERHETŐ IGAZSÁGOKAT HELYEZTE ELŐTÉRBE.

 

Tudatosan kerülte a választ olyan alapvető kérdésekre, mint az ember és a világ eredete, a szenvedés és elmúlás eme világába való bukásunk oka, az ember lénye, vagy a nirvána, a „megszűnés” állapota.

Tanítványaival való egyik híres beszélgetésében Buddha egy fa néhány lehullott levelére mutat, miközben azt kérdi: Mennyi ez a levél a fa összes leveléhez képest? A tanítványok válasza: A fán lévőkhöz képest bizony elenyészően kevés. Erre Buddha: Amilyen kevés ez a fa összes leveléhez képest, oly keveset mondok én el nektek az emberről, a világról és a nirvánáról ahhoz képest, amit mindezekről tudok.

Vajon miért kap ekkora hangsúlyt Buddha hallgatagsága? Buddha indoklása a következőképpen hangzik: Ha olyan dolgokról beszélek, amiket ti magatok (még) nem tudtok megtapasztalni, akkor csak mindenféle találgatásba fogtok, s ez a spekuláció eltérít benneteket tulajdonképpeni feladatotoktól: attól, hogy a megváltás útját tényleg járjátok is.

Ha mármost megnézzük a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanát – mely ugyancsak a szenvedéstől való megváltás útját mutatja meg és teszi lehetővé –, akkor olybá tűnhet, hogy itt egész más a helyzet. Filozófiánkban a megváltás útján kívül bizony jócskán esik szó az emberiség eredetéről és fejlődéséről, a két természetrendről, a szellemi világok felépítéséről is. Részletezzük a régi és az új ember szerkezetét, továbbá az ember bukásának mibenlétét. Nem rejtjük véka alá a túlvilágra és evilághoz fűződő viszonyára vonatkozó ismereteket sem. Be kell hát ismernünk, hogy e témakörök iskolánk tanulóit is könnyen belevihetik a spekulálásba.

Miért nem követi a Rózsakereszt Szellemi Iskolája is Buddha módszerét? Vajon miért nem vonja meg követőitől a találgatás lehetőségét? Nem lenne-e ésszerűbb most is arra szorítkozni, amit tanulóink az adott pillanatban maguk is megtapasztalhatnak – tehát közvetlenül meg is érthetnek –, hogy aztán felismeréseiket tudatosan ültessék át a gyakorlatba?

E kérdésen elmélkedvén ne vétsük azonban szem elől, hogy a rejtélyiskolák módszerei mindig is az adott korszak körülményeihez és a megszólított emberek tudatállapotához igazodtak. A XX. század emberét mindenekelőtt az értelmi beállítódás jellemzi; ebből magyarázható az anyaghoz való szorosabb kötődése is. Ez megköveteli, hogy a bölcsességtant is más módszerrel közvetítsék számára. Vallás, művészet és tudomány más értéket képvisel ma, mint sok évszázaddal ezelőtt.

 

SZELLEM, LÉLEK ÉS TEST HÁRMAS EGYSÉGE

Az alábbiak keretét az Egyetemes Tan néhány olyan tétele adja, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája részletesen magyaráz. Ezek a következőképpen hangzanak.

Az eredeti ember a szellem, a lélek és a test hármas egysége volt. A szellem élő összhangban volt az isteni természetrend szerkezetével; a lélek szellemlélek volt, azaz tudatosan fogadta be a szellem bölcsességét és erejét; s a test volt az az eszköz, mely ezt felvette és átalakította.

Ezzel szemben a mai embernél ez a hármasegység romokban hever. A szellem számára nyitott s arra hangolt lélek helyett az embert most egy önfenntartó énlélek élteti. Ez az énlélek azonosul a testtel, mely ezáltal teljesen e sóvárgó és önfenntartó én szolgájává válik. A szellem pedig, amely a lélekkel már nem közölheti magát – s így a test által sem képes megnyilvánulni többé –, mozgásképtelenné, lappangóvá fajul.

Az eredeti embernél a szellemlélek a néki rendelt testtel együtt halhatatlan volt, mivel közvetlenül a halhatatlan szellem hatotta át és irányította. A mai embernél az énlelket és a neki megfelelő testet ugyancsak a szellem tartja fenn és a szellem hatja át impulzusaival. Mivel azonban ez a lélek és ez a test nem harmonikusan reagál e hatásokra, újra és újra meg kell halnia. Ezután pedig egy új énlelket és egy új testet kell felépíteni, hogy az emberi fejlődésfolyamat meg ne rekedjen.

Az ember feladata, hogy a széttört hármasegységet ismét helyreállítsa. Rá kell döbbennie, hogy sóvárgó önfenntartó énlelke révén testével együtt elválasztja magát a szellemtől, s így a születés és halál kerekéhez láncolva marad.

Ez a felismerés már egy újra ébredező szellemlélek első megnyilatkozása, rózsakeresztes szóhasználattal élve az „Istenből születni” – Ex Deo nascimur – élménye. A szellemlélek aztán mind inkább felismeri, hogy a szellemhez, nem pedig a mulandó testhez tartozik, s kibontakozván újra képes lesz felvenni a Szellem impulzusait. A folyamatnak ezt a szakaszát az énlélek fokozatos feloszlása kíséri; ahogy a rózsakeresztesek mondják: „Jézusban aláhanyatlani” – In Jesu morimur.

Ez aztán a megnyilvánulás eszközére, a testre (illetve a személyiségre) nézve is mélyreható következményekkel jár: „A Szent Szellem által újjászületni” – Per Spiritum Sanctum reviviscimus.

 

AZ EMBER EGYRE MÉLYEBBRE SÜLLYED AZ ANYAGBAN

A mai nyugati ember teljesen elmerült a materializmusban. Számára először is újra meg kell világítani az ember és az emberiség helyzetét, eredetét és feladatát. Határozott belátásra kell ébreszteni: jóllehet ez a világ otthona énszemélyiségének, valójában nem hazája igazi lényének.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezért fordul filozófiával a kereső emberhez; ezért kínál számára egy értelmet kielégítő ezoterikus filozófiát. Ez a filozófia ugyanakkor nem csupán az értelemnek szánt mankó, hanem erő is, mely felébreszti és megerősíti az „ősemlékezetet”. A tanulóban felserkenti és táplálja a szunnyadó igazi embert, míg az fokozatosan tudatossá nem válik.

 

A KELETI EMBER MÉG NYITOTTABB VOLT A SZELLEMRE

Buddha tanítványai ellenben még képesek voltak közvetlenül belátni, hogy ez a világ az elmúlás és ámítás világa. Még nem estek annyira áldozatul a materializmusnak, mint a mai nyugati ember; még közelebb álltak az örökkévalósághoz. Nem kellett először belátásra ébreszteni őket e tények tekintetében.

Ugyanez érvényes arra az indítékra, mely a megszabadulás útjának bejárására visz. Ezt a késztetést a Rózsakereszt Szellemi Iskolája üdvrevágyásnak nevezi.

A Buddha idejében élők még nyilvánvalóan – szinte magától értetődően – magukkal hozták azt az érzést, hogy a szenvedésteli földi világ a maga mulandóságával nem az ember valódi hazája. Így aztán magától fakadt a vágyakozás, hogy a szenvedés világát elhagyván átmenjenek egy szenvedésmentes világba. Buddha tehát mindjárt erre az „üdvrevágyásra” tudott építeni.

Korunk emberénél ezzel szemben a tudatlanul benne szunnyadó üdvrevágyást a filozófia által kell tudatossá tenni s mozgató erővé fellobbantani. Hisz materialista és vallási illúziójában az a rögeszme élteti, hogy ez a világ és ez az ember az eredeti világ és az eredeti ember, akin már csak egy keveset kell javítani.

Hogyan válhat hát számára tudatossá a legbensőbb vágyakozás egy magasabb világ iránt, mely tulajdonképpen neki rendeltetett?

 

KÜLSŐ ÉS BELSŐ ISKOLA

Nos tehát a Rózsakereszt Szellemi Iskolája az Egyetemes Tan segítségével egyrészt felébreszti az érdeklődőkben és a tanulóseregben az ember igazi lényére való ősemlékezést, másrészt belátást közvetít számukra. Így aztán felkelti bennük a megváltás utáni vágyat – az üdvrevágyást –, valamint a lehetőségbe vetett hitet is.

Azok az emberek azonban, akikhez Buddha fordult, nyilvánvalóan olyan fejlődési állapotban voltak, amelyben a belátás és az üdvrevágyás már erősen hatott. Buddha így arra összpontosíthatott, hogy lehetővé tegye számukra a következő lépést az úton, és hogy rálépjenek arra a fokra, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája önátadásnak nevez. Buddha egyben különleges erőtérrel vette körül tanítványait, mely a megváltási út bizonyos fázisának felel meg, és amelyben egy „magasabb tudat” jöhet létre. Könnyű észrevenni, hogy Buddha tana az önátadás Szellemi Iskolában megvalósuló folyamataira vonatkozik.

A Szellemi Iskolában első fokon a filozófiai belátás és az üdvrevágyás fejlődéséről van szó. A megszabadító út magja viszont az ember lénymegújításában rejlik. Az énléleknek az énszemélyiséggel egyetemben csökkennie kell, ami lehetővé teszi, hogy egy új lény keletkezzen: új lélek a neki megfelelő személyiséggel. Az út szempontjából a filozófia és a hit nagyon is fontos előfeltétel. Óhatatlanul elérünk azonban egy ponthoz, ahol már az ember teljes és alapvető lénymegváltozásának kell bekövetkeznie. Nem az a döntő ugyanis, amit egy ember hisz és tudni vél, hanem egyedül az, hogy ő micsoda. Hit és elképzelések hozzájárulhatnak a felismeréshez, hogy szükség van lényünk alapvető megváltozására, s ahhoz is, hogy igent mondjunk erre a változásra. E két képesség megalapoz és ösztönöz is egy célirányos viselkedést. A hit és a képzetek nem tévesztendők azonban össze magával az új lénnyel.

 

ÖNÁTADÁS ÉS ÖNMEGISMERÉS

Ha a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulója – az Egyetemes Tan által lángra lobbantva – intenzíven átélte a belátás és üdvrevágyás fázisait, akkor ugyanazon a fejlődési fokon tart, mint Buddha tanítványai. Most önátadásról van szó önmegismerés segítségével, ami a megismerésnek egy különleges formája. Nem értelmi és fogalmi megismerés, hanem megélés, tudatosodás. Az út eme stádiumában komolyra fordul a helyzet. Az ember igazi lényének meg kell mutatkoznia és hatékonnyá kell válnia a tanulóban. Ez csak annak állandóan növekvő tudatosulásával lehetséges, hogy az énlélek és énszemélyiség mulandó, s nem tartozik az ember igazi lényéhez. Hitet és tant a gyakorlatban kell alkalmazni.

Amikor Buddha azt kívánja tanítványaitól, hogy ne ragaszkodjanak fogalmakhoz és hitelképzelésekhez, s ennek még a lehetőségétől is távol tartja őket, akkor ez pontosan az út e lépcsőfokán álló tanuló feladatának felel meg. Először is arra szeretné ösztönözni őket, hogy új és önálló módon észleljenek és gondolkodjanak. Másodszor pedig, hogy mondjanak le az észlelés és gondolkodás régi módjáról ott, ahol annak semmi jogosultsága nincs. Azáltal tehát, hogy megtagadja tanítványaitól fogalmak és hittételek átnyújtását, előhív egy bennük szunnyadó másik, új fajta gondolkodásmódot. Ez a tudatnak önálló, feltétel nélküli, nyugodt, semleges várakozása. A tudat hagyja, hogy a valóság előítélet- és kívánságmentesen hasson rá, s észleli, ami ilyenkor van. Észleli a négy „nemes igazságot”.

Ha belátjuk, hogy itt élményekről, a tanuló tudatos belső tapasztalatairól van szó, nem pedig meggondolásokról, akkor észre fogjuk venni, hogy ezekben a tapasztalatokban a lénymegváltozás folyamata megy végbe: az igazi lény felragyogása és tudatossá válása, s a régi lény csökkenése. Azé a lényé, amelynek mulandóságát felismerjük. A keresztény terminológiában erre a következő szavakkal mutatnak rá: „Néki, Jézusnak, növekednie kell, s nékem, Jánosnak aláhanyatlanom”.

A tanuló felismeri és megéli, hogy személyisége – ahogyan Buddha mondja – öt „egymásba illeszkedő csoportból” áll: a testből, az életből, az érzésből, a gondolkodásból és a tudatból. Ezek megfelelnek annak a négy testnek, melyek a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tana szerint az ember személyiségét felépítik; az ötödik pedig az éntudattal, a személyiség magjával azonos. A tanuló a személyiség ezen öt rétegére nézve felismeri és megéli továbbá, hogy: „Ez nem tartozik hozzám, ez nem a valódi énem!” Ez egyaránt igaz az anyagtestre, a három finomanyagi testre és az éntudatra – vagyis az énlélekre.

 

KI AZ, AKI MEGISMER?

Talán az én valamely rétege elmélkedik magáról? Nem, ez a megismerés inkább megélés, tudatosulás; nem értelmi felfogás, és nem is hit kérdése. Ez egy újfajta tudat; eddig nem ismert mélységek tudatosulása. E megismerés alanyát az ember igazi önvalójának mondhatnánk. Pontosabban: az igazi önvaló nyilatkozik meg e megismerésként; igen, ő maga ez a megismerés, az új tudat. Ha ez felébred, akkor tudjuk, hogy ezzel énszemélyiségünk öt nézetének egyike sem azonosítható. A Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezzel összefüggésben a „szív rózsájáról” beszél. Ez az új megismerő tudat, mely folyamatszerűen bontakozik ki a felfedezés nyomán, hogy „ez az ötszörös énszemélyiség nem az én lényem”. Ezt az új tudatot új léleknek vagy Jézus-tudatnak is lehet nevezni.

 

HOGYAN ZAJLIK LE EZ A MEGISMERÉS?

Az ember ekkor nem azonosítja már önmagát a személyiséggel, azaz a négyburkú éntudattal. Ebben a megismerésben ugyanis az igazi én elválik a személyiségtől és éngyökerétől, mintegy érvénytelenítve a „bukást”. Mert épp e kötődés révén különítette el magát az igazi én a hazájától, a Szellem világától – ez a „bűn”. Nos, tehát az énszemélyiség megszűnik, aláhanyatlik Jézusban, az Úrban, s az igazi én lép a helyére. Aki eljut ebbe az állapotba, az átéli, mint szűnnek meg énjének és személyiségének gyökerei: a gyűlölet, a ragaszkodás és a tévedés. Elillan az önérvényesítési vágy, az értelem fogalmi gondolkodása, s az ember átéli, amint eltölti a nyugalom. Nyugtalanság a gyűlölködés, vonzódás és rögeszme miatt támad. Nyugalom pedig akkor jön létre, ha mindezek megszűnnek. S ebben a nyugalomban a tanuló számára új módon nyilatkozik meg saját lénye és a világ. Korábban dolgokat s lényeket akarattal, vággyal s értelemmel próbált megragadni, anélkül, hogy valaha is hatalmába keríthette volna őket. Most viszont a dolgok és lények eljutnak hozzá, s igazi valójukban tárulkoznak fel számára, miközben eggyé válik a mindent átható isteni lélegzettel.

 

AZ ÉN NEM LÁTJA AZ IGAZI ÉNT

Az átélő felismerés folyamatát a tanuló azon viselkedése támasztja alá, melyet Buddha a „nyolcszoros ösvényben” ír le. Ennek az ösvénynek az első lépcsőfoka a „négy nemes igazság” imént vázolt észlelése, tehát maga a megismerés. Az ezt követő fokok: igaz szándék, igaz beszéd, igaz cselekedet, igaz életvitel stb. Ezek értelme az, hogy ne erősítsék többé az énerőket s a tőlük függő személyiséget. A tanuló többé nem az énből kiindulva dönt, beszél, cselekszik és él. Most már kizárólag az új lélek törvényeit követi, s éber nyugalom élteti.

Buddha a megszűnés e folyamatára összpontosítja tanát. Amikor tanítványai megkérdezték tőle: hogy néz hát ki a megszűnés utáni állapot, akkor így válaszolt: Se nem létezik, se nem nem létezik. Ne gondolkozzatok ezen az állapoton. Mert gondolataitok az énből és személyiségéből származnak, amely azonban csak a mulandó valóságnak megfelelően képes fogalmakat vagy képzeteket alkotni. Ha megpróbálja elképzelni a kioltódás állapotát, akkor kioltódásról éppen hogy nem lehet szó. Ezt az állapotot lehetetlen az én eszközeivel megragadni, legyenek azok akár fogalmak, akár a hit. Az én számára a nyugalmi állapot sem nem létezik, sem nem nem létezik. Ez az állapot egészen más, elképzelhetetlen, csakis egy új tudattal megélhető valami.

 

FILOZÓFIA ÉS HIT A BELSŐ ÚT ELŐFOKAI

Annak egyik oka, hogy Buddha a lehető legkevesebb „információt” adja tanítványainak, a mondottak szerint tehát az, hogy saját, új gondolkodásukat akarja belőlük előcsalogatni. A másik ok valószínűleg az, hogy újra és újra szerette volna világossá tenni számukra, mennyire eltorlaszolják önálló gondolkodásukat azzal, hogy előre megadott véleményekhez és fogalmakhoz tartják magukat.

A tanítvány, aki követi Buddha ezen ösztönzését, felismeri: valahány elképzelésem és hitfogalmam, melyet eddigi utamon a reinkarnációról, a nirvánáról, a tükörszféráról, a szellemről, a bűnbeesésről stb. alkottam magamnak, nem tartozik az énemhez. Vágyik arra, hogy megélje, megtapasztalja, mik is ezek valójában. Megcáfolhatatlanul tudja: ő eddig csak hitt és sejtett, s jóllehet felfogott valamit az értelmével, a valóságban mégsem élte meg azt, amire ezek a fogalmak utalnak.

Eleddig mintegy „tükör által, homályosan” látott – ahogy ezt Pál kifejezi –, s nem „színről színre”. Ez a közvetlen látás csak akkor következhet be, ha az igazi én magát tökéletesen megismerve tökéletesen levált az énszemélyiségről, s nyugalmi állapotba került. Ha az új lélek szabaddá és felnőtté válik, akkor mutatkoznak meg neki közvetlenül olyan törvényszerűségek, mint reinkarnáció, bűnbeesés, tükörszféra stb. Ez a „megvilágosodás”, amiről Buddha beszél; s ez a rózsakeresztesek „alkémiai menyegzője” is, melynek során a szellem világa közvetlenül tudatosul a megismerő lélek számára.

Azzal, hogy óv a spekulációtól, Buddha minden tanítványnak hangos megálljt kiált. Ismerd fel, hogy semmit sem tudsz az igazságról, s értelmeddel nem is tudhatsz meg semmit! S hitbiztonságod sem első kézből való tudás. A filozófia és a hit az út első lépéseihez szükségesek: a tájékozódáshoz és az indíttatáshoz. Elérkezik azonban a pillanat, amikor a tanuló felfedezi, hogy nem állhat meg ezeknél. Mert az út célja, melyet bensőjében hordoz: a szellem világának tudatos, megismerő megtapasztalása. Amíg nem színről színre lát, nyugtalan marad, s a cél továbbhaladásra unszolja. S csak akkor közeledik feléje, ha – Buddha követelésével összhangban – igazi énjét a filozófiától, a hitelképzelésektől és annak reményétől is megszabadítja, hogy a megváltásban pusztán szertartások segítségével részesülhet.

Mily szívesen hiszi az ember, hogy elég csupán egy rítus, egy Buddha-rendhez vagy egy szellemi iskolához való puszta odatartozás, és már révbe is ért! Nem; mindez csupán esély, melyet meg kell ragadni s meg kell valósítani a cél elérése érdekében.

Így volt ez Buddha idejében, s így van ez ma is.

 

A NÉGY „BRAHMAÁLLAPOT”

Ha az új lélek az átélő megismerés révén szabaddá tette magát az éntől és az énszemélyiségtől, s ezáltal az éntől megvonta létalapját, akkor tovább növekszik és erősödik.

Miként teszi ezt?

A szellem dimenziójából táplált magatartás révén. Ebbe a dimenzióba a lélek fokozatosan növekvő mértékben lép be. Ebben a személyiség új életvitele támogatja. Azé a személyiségé, amely így most az új lélek szolgájává válik.

Buddhának felrótták, hogy célja az emberi egyéniség megszüntetése, egyfajta elpárologtatása lenne, mely után egyáltalán semmi nem maradna vissza. Nem értették meg, hogy csak az énösztön megszűnéséről van szó, aminek következtében egy egészen új valóság kerül napvilágra. Ennek valóban semmi köze sincs az én régi valóságához. Hogy megvilágosodása, énösztönének kihunyása után Buddha tovább létezik, mégpedig egy új valóságból kiindulva, az viselkedéséből megmutatkozik: ismét az emberiséghez fordul, s a négy „brahmani állapot” alapján tevékenykedik. Ez a mindent átfogó részvét, a mindent átfogó jóság, a mindent átölelő öröm s a mindent betöltő nyugalom. Ez az igazi én négy burka, az új lélek négy nézete. Korlátozott éntudat nem észlelheti őket. Mégis itt vannak: az új tudattal, magával az új lélekkel együtt ezek alkotják a Pentagram öt oldalát, ahogy ezt a Rózsakereszt Szellemi Iskolája leírja.

 

AZ ÚJ SZEMÉLYISÉG FELÉPÍTÉSE

De mi történik azzal, aki ebből a Pentagramból az emberiségért tevékenykedik, ahogyan Buddha is teszi? Buddha megint csak hallgat az ilyen viselkedésnek magára a tevékeny emberre vonatkozó következményeiről. A rózsakeresztesek azonban megnevezik ezt a következményt: ez a Szent Szellem általi újjászületés. Ha az új lélek megvilágosodik, ha a Szellemmel való alkémiai menyegzőt ünnepli, akkor ez azt jelenti, hogy eggyé válik a Szellemmel, az „Atyával”. Jézus ebben az értelemben mondja: Én és az Atya egy vagyunk.

Az új lélek szellemlélekként a Szellem mindenségéből cselekszik. Az új test – az új gondolkodás, az új érzés, az új akarás és az új cselekvés – a részvétben, a jóságban, az örömben és a nyugalomban fejlődik ki. Buddha nem beszél ezekről a folyamatokról, de sokkal többet tud annál, mint amennyit tanítványainak elmesél: ő véghezviszi ezeket a folyamatokat. Így élő példaként szolgál a szellem, lélek és test helyreállított hármasegységére. A régi lélek, az éntudat kialudt, a régi énszemélyiségtől megvonták az erőt. Ezáltal egyenesedhet fel ismét az új lélek. Tudatos „edényként” – melybe beáramlik a Szellem megismerése és ereje – újra birtokában van a Szellemmel való összeköttetésnek. S új személyiséget épít magának, egy négyszeres testet, mely ismét a Szellem eszköze. Az új lélek mindkét irányban él és tevékeny: fogadja a megismerést a Szellemtől, s erőt közvetít a test számára. Fogadja a test benyomásait, s tapasztalatként közvetíti őket a Szellem részére. Így ismét kapoccsá válik a Szellem és a test között.

Ez volt Buddha tana: kioltani a régit, hogy az új élhessen. Ha a tanuló eléri ezt az állapotot, akkor saját tapasztalata alapján éli át a Szellem, lélek és test hármasegységét, melyre eddig legfeljebb jelképek utalhattak. Megismeri és átéli, amit Buddha tudott, amiről azonban nem beszélt, nehogy akadályozza a kioltódás folyamatát.

A buddhizmus fő irányzatai

 

EGY SZELLEMI ÚT CSAK AKKOR MEGSZABADÍTÓ, HA AZ ISMERET, HIT ÉS CSELEKEDET HÁROMSZÖGE EGYIDEJŰLEG ÉS TÉNYLEGESEN A SZELLEMI VILÁG ERŐIBŐL ÉS TÖRVÉNYEIBŐL ÉPÜL.

 

Előbb-utóbb minden vallás elért egy ponthoz, ahol ez a háromszög széthasadt, és emiatt fokozatosan eltávolodott eredetétől. Így történt ez a buddhizmussal is.

Buddha halála után egy olyan áramlat alakult ki, mely túlságosan az ismeretre helyezte a hangsúlyt. Ezáltal a múlhatatlan iránti nyitott gondolkodás idővel spekulatív filozófiává fajult.

 

THERAVADA-BUDDHIZMUS: ISMERET

A Theravada-buddhizmus a Hinayana-buddhizmus egy fajtája. Déli-buddhizmus néven is emlegetik, mivel főként a déli országokban – Ceylonon, Thaiföldön, Laoszban – terjedt el. Fő törekvése annak logikus bizonyítása, amit Buddha valóban tanított is, hogy a személyiség az anyag forgatagának ideiglenes összegyülemlése, és a reinkarnáció is csak e futólagos anyagösszpontosulás láncolata, melyet az ok-okozat törvénye tart össze.

Buddha tanítása szerint „lélek” – mint az énszemélyiség múlhatatlan része és az inkarnációk során megmaradó elem – nem létezik.

Követői azonban túlléptek ezen, s azt is kétségbe vonták, hogy létezne valami örök, amely összekapcsolódik a személyiséggel és az inkarnáció-láncolattal (anélkül, persze, hogy azonos lenne velük), és amely egy örök személyiség-énnek, a reinkarnációs lánc egy örök tényezőjének az illúzióját kelthetné. Buddha kijelentését, mely szerint „az én nem az önvaló”, úgy értelmezték, hogy az én eltűnésével semmi más sem marad. A Theravada-buddhizmus ezt megszabadulásként, minden valóság kioltásaként értékeli. Ekkor viszont mit jelentene Buddha következő kijelentése: „Szerzetesek, mivel létezik az, ami nem született és nem keletkezett, amit nem csináltak s ami nem alkotó tevékenységből ered; ezért felismerhető ennek az eltűnése a születettből, a csináltból, az alkotás útján létrejöttből.”

Nem az következik-e ebből, hogy Buddha szerint: Az én nem az igazi önvaló, mert ami mulandó, az valótlan. Csakis a múlhatatlan a valódi, amit fogalmainkkal nem lehet ugyan megragadni, viszont ami ettől még létezik mint Buddha-állapot vagy nirvána.

Buddha nem azért tartózkodik ennek a határozottabb körülírásától, mintha nem létezne, hanem mert fogalmi meghatározás helyett csakis a megtapasztalás útján közelíthető meg. A tanulónak az út bizonyos szakaszán szükségszerűen fel kell adnia minden képzetet és fogalmat, hogy ennek a kifejezhetetlennek a megtapasztalásához eljuthasson.

Egy jelkép nem maga a valóság, és nem is a cél. Az ösvény bizonyos pontján Buddha követőinek is el kell hagyniuk minden elképzelést és fogalmat, mert csakis ezáltal tapasztalhatják meg a kimondhatatlant. Ha viszont valaki mégis ilyen tapasztalatokról akar beszélni, első közelítés gyanánt természetesen szabad jelképeket alkalmaznia. Az „igazi önvaló” is eme jelképek egyike. A tapasztaláshoz vezető út pedig mindaddig nincs eltorlaszolva, amíg világosan látjuk, hogy nem a fogalmon, hanem éppen a szimbólumon, a valóságra utaló jelen keresztül ragadhatjuk meg a valóságot.

 

MAHAYANA-BUDDHIZMUS: MEGVÁLTÁS

Buddha halála után már 100 évvel kialakult a hívőknek az a serege, amely a hit nézetét, a misztikus nézetet hangsúlyozta – szemben azzal az irányzattal, amely a megszabadító utat mindenekelőtt a szigorú szerzetesi szabályokhoz kapcsolódó ismerettel azonosította.

Jogosan vagy sem, tudással hencegőknek és elkülönülteknek nevezték az ismeretre törekvőket. A buddhizmus ismereteket kereső formáját megvetően „Hinayánának”, „Kis szekérnek” nevezték, hiszen ilymódon a megváltást csak kevesek számára vélték elérhetőnek. Ezzel a „Mahayánát”, a „Nagy szekeret” állították szembe, amelyet akár északi buddhizmusnak is mondhatnánk, mivel elsősorban Ázsia északabbra fekvő országaiban vert gyökeret.

Míg a Hinayánában a belső ismereti munkát tekintették a megszabadulás fő feltételének, a Mahayana-buddhizmus a megváltó gondolatokat helyezi előtérbe, és annak lehetőségét, hogy a Buddhában mint megváltóban való hit által elérhető a megszabadulás. Az út e válfajánál nagy szerepet játszik a szeretet, az odaadás és a tisztelet, mondván, hogy e tulajdonságokat – a Hinayana szigorú ismeretútjával ellentétben – sokan képesek megérlelni. (Innen a „Nagy szekér” elnevezés.)

Buddha ezt mondta halála előtt: „A személyem nem számít, csak a tan”. A Mahayana-buddhizmusban viszont Buddha személye is számított, nem csak földi, hanem megváltói, és végül kozmikus dimenziójában is.

A Mahayana-buddhizmus széles keretek között látja a világtörténelmet: szerinte hosszabb időközönként eljön egy nagy világmegváltó, és mellette sok kis megváltó is tevékenykedik. Ezek az úgynevezett Bodhiszattvák, akik a hívőket segítik a megszabadulás útján. A Mahayana-buddhizmusnál láthatóan túl erős hangsúlyt kapott a megváltóban való hit nézete, pedig a valóban megszabadító út egyformán magában foglalja a megváltó erejének való hívő odaadást, az ismeret által ezen erő alapján véghezvitt belső munkát és a vele járó új életvitelt, valamint a régi élet ezen erőben kieszközölt transzmutációját.

A Mahayana-buddhizmusban tehát a szív múlhatatlan iránti megnyílása gyakran a Buddhák és Bodhiszattvák általi megváltásba vetett passzív hitté erőtlenedett. A megszabadító háromszög így széthasadt. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy időnként a Mahayana és Hinayana buddhizmusban egyaránt felelevenedjenek olyan áramlatok, melyekben az eredeti háromszöget változatlanul életre keltik és ténylegesen megvalósítják.

 

VAJRAYANA-BUDDHIZMUS: A „GYÉMÁNT-SZEKÉR”

A buddhizmusban kezdettől fogva meglévő gyakorlati-mágikus elemek szintén továbbfejlődtek, majd végül önállósodtak. Ez a mágikus forma leginkább a tibeti Vajrayana-buddhizmusban található meg. Szembetűnő a párhuzam a középkor európai alkimistáival: ezek legtöbbje rítusok és mágikus gyakorlatok segítségével akart aranyat előállítani, halhatatlanságot nyerni, vagy emberek és szellemek fölötti hatalomhoz jutni. Csak nagyon kevesen tekintették a mágiát és a szertartást olyan eszköznek, amely pusztán a hit megszabadító erejének és az ismeretnek a megszilárdítását szolgálja.

Épp ily gyakran a tibeti buddhizmusban is arra használták és használják a rituális légző, koncentrációs és meditációs technikákat, hogy a csakrákat kívülről felébresszék és átpolarizálják. Törekvésük az új tudat elnyerésére irányul; ha azonban mindez a múlhatatlannal való kapcsolat nélkül történik, akkor az ember nem juthat messzebbre a mulandó világ finomanyagi területeinél. Hiszen Buddha is megmondta: „Az istenek világa, a finomanyagi világ sem az én önvalóm. A ceremóniákhoz és rítusokhoz való ragaszkodást le kell győzni.”

Végül, mindenekőtt Japánban alakult ki a Zen-buddhizmus, amely szintén nagy befolyást gyakorolt a Nyugatra.

Elmondhatjuk tehát, hogy a Tan Buddhánál még egységes volt, és úgy zubogott, mint egy tiszta hegyipatak. Az idő múlásával aztán mellékágakat vájt magának, elszivárgott vagy óriási állóvízzé terebélyesedett.

Az álló tó vize is képes azonban megtermékenyíteni a földeket. Hasonlóképpen a szánalom és a béketűrés – még ha a múló világban élő földi ember tulajdonságaként is – a buddhizmus értékei, melyek az egész emberiség számára óriási jelentőségűek.