Pentagram 1996/1

A szív új nyelve

 

A PENTAGRAM 95/4. SZÁMÁBAN ALKALMUNK VOLT KIFEJTENI, HOGY A SZÍVSZENTÉLY CSAK AKKOR BESZÉLHET ÚJ NYELVEN, HA TELJESEN MEGTISZTULT. MEGÁLLAPÍTOTTUK, HOGY AZ EGÉSZ HÉTSZERES SZÍV MEGEGYEZIK AZ EMBER HÉT EREDETI MAGJÁVAL; A SZÍV A KÖZPONTI NAP, ÉS KÖRÜLÖTTE FOROG AZ EMBERI ÉLET. MI TÖBB, A SZÍV A SZELLEMI TUDAT KÖZÉPPONTJA. ÉS MIVEL A HÉTSZERES MIKROKOZMIKUS RENDSZERT TELJES ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN NEM LEHET EGYSZERRE MEGMAGYARÁZNI, ISMERTETNÜNK KELLETT ENNEK ZAVARBA EJTŐEN SOKFÉLE RÉSZÉT ÉS NÉZETÉT. AZ EGÉSZET SOKSZOR CSAK A RÉSZLETEK ALAPOS MÉRLEGELÉSE UTÁN TUDJUK ÁTTEKINTENI.

 

Először azt szeretnénk megmagyarázni, mit értünk azon, hogy egy nyelvet beszélni.

A fejlettebb élőlények a gégefő segítségével többé-kevésbé artikulált hangokat hallatnak. Ezek a hangok kifejezik az ember vagy az állat tudati és érzelmi állapotát. Minden érzelmet, ösztönt vagy felvillanó gondolatot hanggá lehet alakítani. Egy ilyen hang azonban még nem feltétlenül beszéd. Beszédről csak akkor lehet szó, ha valaki a kedélyállapotát, értelmi benyomásait és egész belső állapotát úgy tudja kifejezni, hogy az mások előtt tiszta képként jelenjen meg. A hang ugyanis rendszerint meghatározza a formát: csengése rezgés – ahogyan a gondolatok és vágyak is rezgések.

 

NYELVÜNK MEGTÖRT VALÓSÁG

A történelem előtti időkben a mennyek országának igazi embere a szó segítségével közvetlenül tudott teremteni. Így a szó jelentette a teremtő FIAT-ot (legyen!) arra vonatkozólag, amit előzőleg elgondoltak és elhatároztak. Mostani mélyre süllyedt állapotunkban azonban már nem dicsekedhetünk ezzel a képességgel. Ma a szavaknak legföljebb magyarázó szerepük lehet. A szavak használata híven tükrözi a mindenkori létállapotot is. Ily módon a mai ember beszéde a valóságnak csak töredéke. Elkorcsosult állapotunk folytán már nem beszéljük az ősnyelvet. Ebből pedig az következik, hogy a dialektikus világban teljes nyelvi zűrzavar uralkodik. Az eredeti birodalomban minden szín, rezgés, rend, harmónia, hangcsengés és beszéd tisztán keletkezett az isteni gondolatból, és igaz volt, de az emberiség bukása következtében mindez diszharmonikus, fülsiketítő rikácsolássá vált.

Próbáljanak csak meg egy embertömegben két percig magukba mélyedni és teljesen önmaguk maradni! Pokoli zűrzavart fognak tapasztalni maguk körül, melyet többek között az emberek gégéjéből jövő dallamtalan hangok okoznak. Ezeket az agy hozza létre, tetézve a vér és az érzelmek pillanatnyi állapotával. Ez is bizonyítja, hogy az isteni gondolat földi életterületünkön már nem tudja kifejezni magát.

Látható módon azért vagyunk oly távol az eredeti élettől, mert elveszítettük az őspránával való kapcsolatot. Ennek következménye általános elfajulás: a mennyei ember álomba merült, és létrejött a dialektikus ember.

 

A BÁBELI NYELVZAVAR MÉG MINDIG IDŐSZERŰ

A bábeli nyelvzavar történelmi-tudományos törvényszerűség volt, és még ma is az. Ha megkísérlik az isteni adottságokat és erőket a dialektikához kötözni, akkor abból csakis zavar keletkezhet. Imígyen próbálta meg az ezoterikus beállítottságú ember az idők során a mennyei ember eredeti teremtőképességét a dialektikus emberben mantramokkal, varázsigékkel megvalósítani.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája azt próbálja megértetni, hogy az ember dialektikus rendszere sohasem képes „magára ölteni” az isteni embert. Ezt megkísérelni mindig is lopást vagy utánzási próbálkozást jelent, amivel ráadásul soha nem látott mértékben kötözzük magunkat az anyaghoz. Ez világossá válik, ha a gégefő teremtő működését az egész test viszonylatában vizsgáljuk.

A gége a szív-fej-rendszerben található, mely a nyúltagy mint összekötő elem ellenőrzése alatt áll. A nyúltagy a nyakszirt magasságában fekszik, és közvetlen kapcsolatban van az öt tüdőkamrával és tartalmukkal.

A tüdőről már szintén beszéltünk egyik számunkban. Akkor arra az eredményre jutottunk, hogy lélegzéskor a levegőnek csupán egy része újul meg a tüdőkben. A visszamaradt levegő csak keveredik egy kevés friss levegővel.

 

AZ AURIKUS SZFÉRA KÉNYTELEN EGYÜTTMŰKÖDNI

Az ismert szólásnak, mely szerint „a körülmények formálják az embert”, több oldala van. Amikor a dialektika előtti ember letért Isten útjairól, a fiat segítségével, melyet akkoriban még ki tudott mondani, kialakította jövendő körülményeit. Később aztán e körülmények áldozatává lett. Aki tisztátalan és zavaros környezetet választ – akár tudatosan, akár születés vagy tanulmányok által – az kénytelen megtapasztalni, hogy egész életét ez a környezet hatja át. Még az aurikus szféra is (vagyis a saját lélegzési tér, amely közvetlen kapcsolatban áll a be és kilégzéssel) ennek feldolgozására kényszerül.

Ily módon a tüdőben visszamaradó levegő megegyezik az Önök életével. Ha pedig ez az állapot állandósul, akkor a vér, az érzelmi központ, a gondolkodás központja és a cselekvés tanúskodik a választott környezetről. Egész létállapotuk ennek bizonyítéka lesz.

 

A BESZENNYEZETT ÁLLAPOT FELISMERÉSE

Ha valaki felismeri belső és külső tisztátalan állapotát, amelyben él, akkor feltámad benne a vágy, hogy mélyrehatóan megtisztuljon, és állapota észrevehetően megváltozzék. De néhány havi dohányzástól meg alkoholtól való tartózkodás és vegetáriánus táplálkozás még nem tisztítja meg a szívet.

A szabadulásnak, a megváltásnak és a tüdőrendszer megtisztításának ugyanígy nincs köze valamiféle vallásos csoport térítési mániájához vagy a gyóntatószékhez sem. Mert a szabadulás tudatos út, tudományosan leírható folyamat. Míg valaki azt mondhatja: „megmenekültem”, vagy „megvilágosodtam”, addig életében nagyon sok mindennek ki kell fejlődnie és meg kell változnia, tudatosan és folyamatszerűen.

Akinek valóban szent és komoly szándéka, hogy megkezdje a megújulás folyamatát, annak először tudatára kell ébrednie saját szétzilált létállapotának és mindegyik teste beszennyezett mivoltának is. Csak az ilyen tudat szülte létszükségben fedezhetjük föl, hogy ki és mi Krisztus és a Krisztushierarchia, és mit jelentenek ezek számunkra.

 

KRISZTUS EREJE A FELTÁMADÁSHOZ VEZETI AZ EMBERT

Csak ezután fogjuk felfedezni, milyen módon vezet a Krisztussugárzás a feltámadáshoz, nem pedig még mélyebb bukáshoz. Mert a vallásos lelkek millióinak az idők világos tapasztalati bizonyítékkal szolgáltak arra nézve, hogy az isteni élettörvényekre adott téves válasz bukáshoz vezet.

A Krisztus erejében végbemenő feltámadást illetően a tömeg még adós a megváltás ábécéjének első betűjével. Az emberiségnek először meg kell tanulnia az ehhez szükséges nyelvet. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az új nyelv képessége nagyon jól elsajátítható, ha az ember nagyon tárgyilagosan és teljes mértékben tudatosan eljut az én teljes semlegesítéséhez. Ha szívszentélyük megtisztult és megpecsételtetett a Krisztuserő által, és sugárzón világít környezetük számára, és a felcsendülő gégehangoknak ez képezi az alapját, akkor a belőlük keletkező szó elkerülhetetlenül új és teremtő lesz. Ezért az Iskola minden tanulójának nagyon jól meg kell értenie, hogy az eredeti nyelvet, a teremtő fiat nyelvét egyetlen dialektikusan irányuló lény sem képes beszélni. Ehhez az embernek előbb végig kell járnia az újjászületés útját.

Ha a tanuló némiképp felfogja saját „létállapotát”, és ismeri az újjászületés folyamatát, akkor tudja, hogy ez utóbbi és a többé-kevésbé kiművelt dialektikus létállapot között mély szakadék tátong. Ezt a szakadékot akarja áthidalni a Krisztushierarchia a szív megváltó nyelvével. De mielőtt beszélhetnénk ezt a nyelvet, a szívnek alaposan meg kell tisztulnia.

 

A SZAKADÉK ÁTHIDALÁSA

Ez a kérdés merül föl hát bennünk: „Hogyan tisztíthatom meg szívszentélyemet, hogy a közeli jövőben a szív új nyelvét beszélhessem?” Ez elsősorban azáltal válik lehetővé, hogy tudatosan észleljük környezetüket és a helyet, ahol élünk (és megfordulunk). Önöknek ugyan a saját jellegüknek megfelelően kell élniük, de nagyon fontos, hogy alaposan megvizsgálják saját életszemléletüket és környezetüket, s ráhangolódjanak arra az élettanításra, melyet csak Krisztusban lehet megvalósítani.

Csak akkor tisztíthatják meg szívszentélyüket, ha kívül-belül alaposan átvizsgálják magukat. Figyeljék meg, hogy életük összhangban van-e az Önök által asszimilált Tannal. Ha a harmónia még nem teljes – mert rendszerint hiányzik belőle valamelyik tényező – akkor kíméletlen bátorsággal meg kell támadniuk önmagukat és a maguk formálta környezetet. Életük eltér a Krisztus tanításától, és épp ez áll útjában a vér megtisztításának.

Önforradalomra van tehát szükség. Ha nincs bátorságuk saját maguknál kezdeni és saját keblükben kutatni, ha nem veszik észre a gerendát először a saját szemükben, ha nem kezdik el a munkát otthon, saját maguknál, de a megszabadító tant továbbra is felveszik, akkor ennek óhatatlanul teljes diszharmónia és zavar lesz a következménye – ha ugyan jogos még a jövő idő. Saját létérdekükre való tekintettel nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a megújulás folyamatát önvalójukban kell kezdeniük, és a magánéletük által meghatározott környezetre is ki kell terjeszteniük.

Ha ily módon igyekeznek megtisztulni, akkor lentről elkezdik a megváltás dinamikus folyamatát. Ez a mély értelme a pillanatnak, amikor a tékozló fiú búcsút mond a disznóvályúnak. Ha így tudatosan tapasztalják az elveszett országba való visszatérést, akkor lélegzési terükben új rezgés keletkezik, egy új, erős mágneses képesség. Ez tudja azután létrehozni azt a kapcsolatot, melynek segítségével felkapaszkodhatnak egy magasabb életterületre.

 

AZ ÚJ LÉLEGZŐTÉR BIRTOKÁBAN

Ha már eljutottak odáig, hogy új lélegzési terük van, és abban egy kevés erőt is tapasztalnak, akkor mágneses vágyakozásuk új hangként rezeg benne. Engedjék, hogy ez a hang imádság legyen. Mert ha így, mélyre süllyedt állapotukból kiemelkedvén kifejezik kérő vágyakozásukat, imádságuk meghallgatják. Minden élet Ura senkit sem utasít el, aki őszintén kér.

És akkor bekövetkezik! Megkezdődik a fejlődés. A lélegzőtér lentről felfelé kialakított új mágneses képessége lehetővé teszi, hogy a tiszta Krisztuserők beáramoljanak a lélegzőtérbe. Ezen az alapon megtanulják, hogyan semlegesíthetik saját dialektikus életrendszerüket; és tudatosan megélik az új napfelkelte valóságát. Ez új jelben való feltámadás révén, a benne való be és kilégzés által megtisztítják tüdőrendszerüket. Ennek felmérhetetlen következményei vannak. Végül elérkezik a pillanat, amikor a vér érzékelhető megtisztulásával együtt létrejön az új megváltó gondolkodás, az új érzelmi élet, valamint az új cselekvés. Ha kapcsolatba kerülnek a tiszta isteni éterekkel, kialakul az új anyagcsere. A megszabadító éterek belégzése folytán az anyagcsere olyan tökéletes lesz, hogy az anyagatomok megújulása a magasabb rezgésszám eredményeképp lépést tart az égési folyamatok okozta elhasználódással.

S ha ezenfelül a teljesen új életnek szentelik magukat, akkor Isten Szent Szellemének Élő Vize gondoskodik róla, hogy életük középpontja – a szívszentély – minden nap gyarapodjék ragyogásban és sugárzásban. Ily módon a szív új nyelve alkalmazható képességgé fejlődhet.

 

HOGYAN ÍRJÁK AZ ÚJ NYELVET?

Végül már csak az a kérdés marad hátra: hogyan hangzik az új nyelv? Milyen betűkből áll? Az új nyelv kibontakozásának tetőpontját a tanulónak az a szilárd mágikus elhatározása jelenti, hogy felszámolja az egész dialektikus lényt, hogy a mennyei ember újra élhessen. Más szavakkal: ebben a következetesen végrehajtott önforradalomban a jelöltből Mária lesz, aki belső átalakító erejével a világosságba emeli az új Jézus születését.

A mennyei ember, a Jézusember csak ebből a világító anyaszférából támadhat fel. Ha a tanulóból Mária lett, a Szent Szellem érintése egészen biztos és magától értetődő. És az új ember a teremtő ige segítségével beszéli az új nyelvet! Ebből adódóan a Krisztusmegnyilvánulás világosan látható tiszta képként mutatkozik mindazoknak, akikben felébredt az új tudat.

Bárcsak hamarosan Önök is beszélnék a szív új nyelvét!

 

Catharose de Petri

A varázsfuvola

Gnosztikus szemléletű értelmezés – II.

 

AZ ELŐZŐ RÉSZBEN KIDERÜLT, MILYEN RENDKÍVÜLI ISMERETEI VOLTAK MOZARTNAK A TERMÉSZETEMBERRŐL, S ENNEK MILY MESTERI FELDOLGOZÁSA EZ AZ OPERA. BEMUTATJA, MIKÉNT ERED A KERESŐ AZ EREDETI LÉLEK NYOMÁBA, S LÁTHATJUK AZ ERŐS ELLENÁLLÁST IS, MELYET ÚTJA SORÁN FELHÍV.

 

TAMINÓT BEAVATJÁK A REJTÉLYEKBE

Pamina és Papagénó ismert kettőse után, mely a férfi és nő közti szerelmet dicsőíti, a színpad szent ligetté változik. A háttérben három templom: a középsőn „a bölcsesség temploma”, a jobboldalin az „értelem temploma”, a baloldalin a „természet temploma” felirat olvasható. Taminót három fiú vezeti, ezüst pálmaággal a kezükben. A pálma napnövény, a szellemi törekvés jelképe; a pálmaág vonalas szerkezete a kígyótűzoszlop erővonalaira hasonlít. Az ágak ezüst színe a lélekben érvényesülő három eleven erőre utal (állhatatosság, türelem és hallgatagság).

„Ez az út vezet téged a célhoz, mindazonáltal, te ifjú, tartozol emberi módon győzedelmeskedni; halld meg hát tudományunkat: légy állhatatos, türelmes és hallgatni tudó.”

A kérdésre: meg tudja-e menteni Paminát, Taminó nem kap feleletet. Ezen erőknek tehát csak előkészítő szerep jut: az életrendszert látják el eleven energiával.

A követelmény újbóli elhangzására Taminó a következőt mondja.

„Ezen gyermekek bölcsessége légyen örökre szívembe felírva; hol vagyok én most? mi lesz énvelem? Az isteneknek palotája ez itt? Azt mutatják az ajtók, oszlopok, hogy az okosság, a dolgosság és a művészetek itt időznek; ahol a szorgalmatosság koronáztatik, ott a korhelységnek pusztulni kell s a vétek nem könnyen kap uraságra. Én bátran a kapun beszaladok, mely szándék nemes, tiszta és igaz. Reszkess, félénk istentelen, Pamina megszabadítása a kötelességem.”

 

HOVÁ, MERÉSZ IDEGEN?

Taminót a jobb oldali kapuból egy pap messziről felhangzó kiáltása téríti vissza. Ugyanez vár rá a bal kapunál is. A harmadikon zörget hát, s a bölcsesség templomába be is engedik: a belátás tehát az ösvény kulcsa.

Egy vén pap szólítja meg:

„Hová, merész idegen? Mit keresel te itt a szentélyben?” Mire ő: „A szeretet és az erény birtokát.” A pap: „Ezek magasztos szavak! Ám hogy akarod megtalálni őket? Téged nem szeretet és erény vezet: a halál és a bosszú lángja gerjedezik benned.”

Amikor Taminó megtudja, hogy Sarastro itt, a bölcsesség templomában uralkodik, elvakultságában már sarkon is fordulna:

„El akarok menni vígan és szabadon, és templomotokat soha többé nem akarom látni!”

A pap azonban ráébreszti, hogy csalás áldozata. Amikor Taminó gyűlölete kiváltójaként az éjkirálynő bánatát nevezi meg, ezt a választ kapja:

„Egy asszony igézett hát meg? Egy asszony keveset cselekszik, s sokat fecseg…”

E kijelentésben rendesen a szabadkőműves férfiszövetség nőkkel szembeni fenntartásait vélték viszontlátni, melynek alapja a paradicsomi történet, amikor is Éva tévútra vitte Ádámot. Az opera férfi és női nézeteinek azonban teljesen más értelme van.

A nő finomanyagi testének polarizáltsága révén (asztrálteste negatív, tehát befogadó,) közvetlenebb összeköttetésben áll az asztrális szférával, mint a férfi – ez már a Hold közismert befolyásában is megmutatkozik. A női elv érvényesül a földi növekedési folyamatokban is. Az „asszony” fogalma tehát itt bővebb teret nyer: a földi asztrálisnak az emberben szakadatlanul beszélő és földhöz kötő befolyására utal.

A kulturális fejlődést, mely a beavatás ösvényének előkészítésére szolgál, egy bizonyos pillanatban le kell zárni, mert eredményei nem megszabadítók. Ezáltal bizonyos értelemben minden érték a visszájára fordul. Egyszerre azon kapjuk magunkat, hogy a királynő, aki a cselekmény kezdetén még oly rokonszenves volt, most az árnyoldalt, a gonoszt képviseli. Gnosztikus szemszögből ez nagyon is érthető; a színjáték nézőjének és a keresőnek ezt a megfordulást az úton mintegy pszichológiailag kell végrehajtania, beleértve mindazt a bálványrombolást, csalódást és ellenállást, mely ezáltal a saját lényében keletkezik.

 

AZ INDÍTÉKOKAT MEGVIZSGÁLJÁK

A pap világossá teszi, hogy Taminó csak akkor kaphat felvilágosítást Pamináról, ha „a barátság keze vezeti őt a szentélybe örök szövetségre”.

Mielőtt valaki beléphetne a rejtélyek ajtaján, meg kell vizsgálni, mi indítja a beavatásra, s indítékaiból el kell távolítani minden rögeszmét. Így óvják meg a rejtélyeket attól, hogy visszaéljenek velük. A jelöltnek először a saját „földjében” kell ásnia, saját személyiségét kell kikutatnia. A jelképes szabadkőműves szertartásokban a jelöltet a páholyba történő felvétele előtt egy ideig a „csendes kamrában” magára hagyják, hogy mindent fontolóra vegyen. E kamra falát különféle jelképek borítják, köztük egy halálfej, mely az elmúlásra figyelmeztet, valamint a következő rövidített felirat: V.I.T.R.I.O.L. Ez egy latin mondat szavainak kezdőbetűiből áll össze, mely így hangzik: Visita Interiora Terrae, Rectificando Invenies Occultum Lapidem. Vagyis: kutasd ki a Föld belsejét, s megtisztulván megleled a bölcsek kövét. A jelölt csak saját maga feltárása által jut az oly szükséges alázathoz.

Taminó: „Ó örök éj! Mikor tűnsz el, mikor találja meg a fény a szememet?”

Erre a templom belsejéből felel a kórus: „Hamarosan, ifjú, vagy soha!”

Arra a kérdésére, vajon Pamina él-e még, igennel válaszolnak. Erre a hírre köszönet fakad szívéből, s ezt a „mindenható tiszteletére minden lehetséges hanggal” szeretné kifejezni. Fuvoláján játszik, de amint mindenféle állat elősereglik, hogy hallgassa őt, abbahagyja. Azok pedig elmenekülnek. A madarak bekapcsolódnak énekükkel.

„Ó, mily erős a te varázshangod, szépséges fuvola, mert játékodtól a vadállatok is örömet éreznek.”

 

PRIMITÍV ÖSZTÖNÖK ÁLTAL AKADÁLYOZVA

A varázsfuvola megszelídíti a természeterőket. Taminó mégsem hívhatja vele magához Paminát. Helyette Papagénó felel fuvolácskáján. Papagénó Paminával együtt menekül Monostatos elől, aki azonban elkapja és meg akarja bilincseltetni őket.

A törekvő kereső gyakran ismétlődő tapasztalata, hogy az önfenntartás elemi késztetései újra meg újra keresztezik és akadályozzák a szellemi fejlődés útját. Ebben a helyzetben csak a barátság és a lélekközösség értékeibe vetett hit nyújthat segítséget, ami által ismét helyreáll az egyensúly, s a romboló befolyás megszűnik. Így kell érteni, amikor Papagénó a kritikus pillanatban megszólaltatja harangjátékát, mely a mórt és annak rabszolgáit táncra és énekre kényszeríti. Az induló ütemére ezek el is hagyják a színt. Hangos induló szólal meg üstdob és trombita kíséretében, s láthatatlan kórus énekli, hogy „Éljen Sarastro!” Papagénó és Pamina megrémülnek, Papagénó kérdésére – „Mit mondunk hát?” – Pamina válasza mégis így hangzik: „Az igazságot, mégha az bűntett is!”

Ekkor megjelenik Sarastro kísérete. Legvégül maga Sarastro áll elő győzelmi kocsin, melyet hat oroszlán húz. A hat oroszlán az isteni szeretet három nézetét jelképezi, amelyek mindegyike kétféle módon hat (a férfi: dinamikusan kisugárzó, a női: megnyilvánító, világrahozó).

A kórus azt énekli: „Ő az, akinek jókedvvel megadjuk magunkat! Öröm legyen része annak, ki az élet útját mutatja. Minden tiszteletünk az Övé, néki szenteljük magunkat.”

Pamina térdepelve mondja: „Vétkeztem, uram, mert menekülni akartam hatalmad elől, de a hibás ebben nem én vagyok: a gonosz mór szerelmet követelt…”

Sarastro: „Kelj fel, óh szerelem, és légy énirántam jobb színnel! Hiszen anélkül, hogy tudakoznám, tudom máris a szívedből: szeretsz te egy másikat igen. A szeretetre ugyan nem kényszerítelek, de meg sem adom a szabadságot, hogy másokat szeress.”

Amikor Pamina közbeveti: „De hisz engem hív a gyermeki kötelesség, mert anyám…”, akkor Sarastro így folytatja: „…az én hatalmamban áll. Szerencsétlenül járnál, ha kezei közt hagynálak. Ő kevély asszony; egy férfi kell, hogy vezesse szívedet, mert férfi nélkül minden asszony letérne tulajdon útjáról.”

Sarastro itt azt magyarázza, hogy a lelkinek mindig a szellemmel kézenfogva kell haladnia, s annak alá kell vetnie magát. Habár a szellem nem lép fel kényszerrel, a kereső léleknek üdve érdekében el kell szigetelődnie származásától, az éj királynőjétől, a holdbefolyástól. Ebben az értelemben foglya ő a szellemnek.

 

AZ ÉRZÉKSZERVRE HATÓ INGEREK, MELYEKBŐL A TUDAT KELETKEZIK

Meg lehetne kérdezni, hogy miért őrködhet Monostatos Pamina felett. Mert a földi valódi legyőzéséhez hozzátartozik a primitív ösztönlénnyel való szembesülés tudatos megélése, mely aztán a magasabb tudathoz vezet. A veszteség elkerülése érdekében a szellemmel való végleges és hatalmas összekapcsolódást, a szellem és a lélek – Taminó és Pamina – „alkímiai menyegzőjét” gondosan elő kell készíteni. Emiatt Paminának türelemmel kell lennie, átmenetileg nem cselekedhet szabadon. Kötve marad az ösztönlényhez, különben ismét közvetlenül anyjához – az aurikus lényhez – láncolná magát.

Monostatos bevezeti Taminót. Amikor a szerelmespár összeölelkezik, a kórus így kiált: „Mit jelentsen ez?” Monostatos elválasztja őket, és Sarastrótól Taminó megbüntetését kéri. Ehelyett azonban „jutalmul” neki mérnek hetvenhetet a talpára.

Taminót és Papagénót a megméretés templomába vezetik, de előtte fejükre zsákot húznak. A kórus azt énekli: „Ha az erény és az igazság e magos ösvényt nyugodalommal elérné, úgy a világ egész mennyország volna, a halandók az istenekhez volnának hasonlók.”

Így végződik az első felvonás.

 

A LELKET NEM FÖLDI ERŐK ÉLTETIK

A második felvonás kezdetén a szín pálmaerdőt mutat; a fák ezüstösek, a levelek aranyból vannak. Tizennyolc ülőke látható levelekből, mindegyiken egy piramis és egy aranyba foglalt nagy fekete szarv áll. A legnagyobb piramis és a legnagyobb fák középen vannak.

A pálma napfa. Aranyba hajló koronája s még ezüstös törzse az ösvény pillanatnyi fokára utal: a lélek már nem csak földi erőkből él.

Sarastro más papokkal együtt ünnepélyes léptekkel közeledik, mindőjük kezében pálmaág. A bibliában a pálmaágak, melyeket a megváltott sereg tart a kezében, az isteni béke jelképei. A szarv az isteni erőkre utal, ahogy ez Lukácsnál is olvasható (1,69): [Isten] „felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” Formája a szent szellemi erőből lévő fényaknára is emlékeztet: a szellemi iskola erőterét ez köti össze a felettes természettel. János Jelenéseiben a báránynak hét szarva van: ez Isten hét szelleme. A tizennyolcas szám azt a tizennyolc társat idézi, akik a régi szabadkőműves legenda szerint a mesterépítész, Hiram Abiff sírjánál őrködtek. Ezzel ismét az emberi templom három központjára utalnak, melyeknek rendre három nézete, s ezen belül kettős ereje van (kisugárzó és befogadó). A piramisok mint négyzetes gúlák a mágikus szőnyegen nyugvó négy háromszög együtteséből magyarázhatók. A lángoló háromszög és az építmény négyszöge képezi a Szent Hétszellem hétségét, mely összekapcsolódott a jelölt életrendszerével.

 

ELŐBB ÉREZNÉ AZ ISTENEK ÖRÖMÉT

A gyűlés Taminó kívánságáról tanácskozik, miközben ő a naptemplom északi kapujánál járkál. Sarastro megerősíti, hogy Taminóban megvan a három tulajdonság, az erény, a „veszteg hallgatás” és a „jóltevés” is. A papok beleegyezésük jeléül háromszor belefújnak kürtjükbe. A szóvivő pap kérdésére: mi történne hát, ha Taminó kora ifjúságában (most húsz éves) meghalna, Sarastro azt mondja: „Akkor ő Oziriszé és Íziszé lenne, s az istenek örömét hamarabb érezné, mint mi.” Aki magában lángra lobbantotta a hitet, az a test halála által az új élettérbe kerül, ahol felébresztik.

Az utasítást, hogy Taminót és útitársait vezessék a templom előudvarába, a papok ünnepélyes záróimája követi:

„Ó Ízisz és Ozirisz, ajándékozd a szellem bölcsességét az új párnak! Ti, akik a vándorlók lépteit irányítjátok, erősítsétek őket türelemmel a veszélyben! Tegyétek lehetővé számukra, hogy láthassák e próba gyümölcsét: ha csakugyan sírba kellene szállniuk, jutalmazzátok meg az erény bátor futását, s vegyétek fel őket a ti lakóhelyeitekbe.”

 

ELŐKÉSZÍTŐ VIZSGÁK

A színház a templom rövid előudvarára vált, ahol beomló oszlopok és piramisok tövislepte maradványai láthatók. Ez az emberi fő képe. A romok és a tövisbokrok arra utalnak, hogy ez a hely igazi rendeltetése szerint el van hanyagolva. A lappangó magasabb értelem, Taminó, és a primitív földi értelem, Papagénó lépnek színre. A beszélő, és más, fáklyát hordozó papok vezetik be őket. Éjjel van, távoli mennydörgés hallik. Leveszik fejükről a zsákot. Papagénó félelemszülte megszólalását erős mennydörgés fojtja el. A beszélő most Taminót kérdezi, kész-e arra, hogy életre-halálra megküzdjön az eszményi barátságért és szerelemért. Taminó megerősíti, hogy ki akarja vívni a bölcsességen alapuló szeretetet.

Egy második pap Papagénót kérdi, vajon ő is akar-e ilyesmit. A válasz így hangzik:

„Viaskodni nem szokásom. Alapjában véve nem is kívánok semmiféle bölcsességet. Én amolyan természetember vagyok, aki az álomban, ételben és italban gyönyörködik – bárcsak egy szép menyecskére is szert tehetnék…”

Papagénó csak azután adott igenlő választ, miután számára Papagéna személyében olyasmit helyeztek kilátásba, amire vágyott. Papagénát ugyan megmutatják neki, de csak akkor nyerheti el, ha bizonyos ideig nem vált szót vele. Taminó láthatja Paminát, de ő sem beszélhet – üdvös hallgatást róttak ki rá az istenek:

„Enélkül mindketten elvesztek… Ez vizsgaidőtök kezdete. Őrizzétek magatokat az asszonyok csalárdságától: ez a szövetség első kötelme. Sok bölcs ember meg hagyta magát igézni, s még fel sem eszmélt, már hibázott. Elhagyatva találta magát a végén, hűségét gúnnyal viszonozták! Hiába tördelte a kezét, halál és kétségbeesés volt a bére.”

Itt világossá válik, hogy a természet kultúrerejét, melyet a három nő testesít meg, a beavatásnak ebben a fázisában teljesen el kell bocsátani. Ezek ugyanis a természetet tartják karban, s mert nem tudják az új út lényegét megragadni, az alantas természet által az istenit rágalmazzák meg. Mindenekelőtt a véges létezés féltése jellemzi őket, mely minden dialektikus lénynek alapvető sajátossága. Ez a félelem minden jelöltet zátonyra futtat, ha belemegy a játékba, ha valóságnak tekinti, ha mintegy beszédbe elegyedik vele. Épp ezért meg kell tanulnia, hogy ne hallgasson többé a csábító sugalmazásokra, s tartóztassa meg magát a természet mérgétől, melyet a kritika, a gúny és a hazugság vált ki.

A három nő a mélyből bukkan fel. Ezeket az asztrális erőket az út bejárására vonatkozó döntés szükségszerűen felhívja. Mindkettőjükhöz szólnak, hogy beszédre csábítsák őket:

„E borzasztó helyről sohasem távoztok boldogan! Taminó, számodra halált esküdtek, és te, Papagénó, odavagy!

Nem messze van hozzátok a királynő, ki is titokban ment be a templomba. Ezek a papok értelmetlen dolgokat susmognak az ember fülébe. Mondják, hogy aki szövetséget esküszik nekik, az szőröstül-bőröstül a pokolra jut.”

Taminónak újfent hallgatásra kell ösztökélnie társát, Papagénót, aki alig tudja féken tartani magát, s minduntalan meg akar szólalni. A következőket mondja neki:

„Egy bölcs nem sokat gondol azzal, mit fecseg a közönséges csőcselék. Habár a locsogást nők szájából hallod, azt képmutatók gondolták ki.”

„Miért vagy hozzánk oly rideg, Papagénó is hallgat, no beszélj!”– imigyen a nők, felismervén, hogy valójában Papagénón sem fog a sugallat, mivel Taminónak fogad szót. Erre megjön odabentről a papok válasza: „Megszentségtelenítették a szent küszöböt, le a nőkkel a pokolba.” A nők lezuhannak a mélységbe. A papok gratulálnak Taminónak. Papagénóval pedig – aki eszméletlenül a földre zuhant, mert úgy érezte, hogy nem nőtt fel ehhez a „borzalomhoz és kínhoz” – elnézően viselkednek, s Taminóhoz hasonlóan a következő próbához neki is újból letakarják a fejét. A jelölt természetnézete újból és újból gyengeségről árulkodik, ezzel azonban a Szerzet eleve számol.

 

BELESZERETTEM EGY IDEGEN FÖLDÖN NYÍLÓ VIRÁGBA

A színház a „szív kertjévé” változik. Fákat látunk, melyeket patkó formában ültettek. Középen virágzó rózsalugas, benne Pamina alszik. A Hold megvilágítja az arcát. Egészen elöl gyeppad áll.

A jelenet során ismét megélhetjük az alacsonyrendű ösztönlénynek a „fehér galambra”, a szellem-lélek Paminára irányuló támadását. Monostatos jelenik meg, és azt kérdi magától, mi is volt a bűne:

„Talán az, hogy beleszerettem egy virágba, mely idegen földön nyílik? De melyik ember maradna hideg és érzéketlen ilyen látványnál, mégha enyhébb égtájról (alacsonyabb körből) származna is! Ó az egekre! Ez a lány utoljára az eszemtől is megfoszt. A tűz, mely énbennem ég, megemészt.”

Újból a Paminához való közeledés hajtja: „Mindent eltölt a szerelem, öröme; enyeleg, nyájaskodik, csókolódik. Nekem meg kerülnöm kell a szerelmet, mert a fekete utálatos.”

Csendesen odalopakodik, de nagy mennydörgéssel bejön a királynő, és visszaparancsolja Monostatost. Az alantas ösztönlény szakadatlanul azon van, hogy a fiatal lelket becsapja. Az aurikus lény pedig mintegy létszükségből, utolsó kétségbeesett cselekedetével megkísérli rávenni a lelket arra, hogy semmisítse meg a Szerzet benne ható befolyását.

Pamina felébred. Amikor elmeséli, hogy Taminó a beavatottaknak szentelte magát, s hogy a világból és az emberek közül örökre kivonult, anyja ezt válaszolja: „Szerencsétlen lányom, így örökre elragadtak tőlem.”

Pamina a menekülést javasolja. A királynő azonban megmagyarázza neki, miért nem oltalmazhatja őt többé. Pamina apjának halálával ugyanis az anya hatalma sírba szállt. Mert az apa – így szól a történet – „önként átadta a hétszeres napkört a beavatottaknak, ezt a hatalommal bíró napkört most Sarastro viseli a mellén.” A királynő firtató kérdésére férje csak ennyit mondott: „Asszony! Itt az utolsó órám – minden kincs, amit egyedül birtokoltam, a tiéd és lányodé.”

 

A TERMÉSZET ÉS A SZELLEM EL VANNAK VÁLASZTVA

„A mindent felemésztő napkör…” vágtam hevesen szavába „…a beavatottakat illeti”, felelte ő. „Sarastro éppoly férfi módra fogja azt igazgatni, mint én ezideig. S egy szót se többé: ne kérdezz oly dolgok felől, melyek az asszonyi elmének megfoghatatlanok. – A te kötelességed az, hogy magadat és lányodat bölcs férfiak vezetésének engedd át.”

Pamina apjának halála azt az időpontot jelképezi, amikor a bukott természetet elválasztották az egyetemes szellemtől. Pamina kérdésére, vajon az ifjú az ő számára örökre elveszett-e, a királynő ezt válaszolja:

„Elveszett, hacsak te őtet addig, míg a Nap a földet festené, arra nem vonod, hogy ezeken a földalatti járatokon véled együtt fusson. A legelső fényjele a Napnak, az dönti majd el, vajon Taminó neked, vagy a beavatottaknak adatott.”

Pamina ellenvetését, miszerint Taminót beavatottként ugyanolyan gyengéden tudná szeretni, a királynő ridegen elutasítja. Egy acéltőrt vesz elő, mellyel Paminának kellene Sarastrót megölnie, hogy a hatalommal bíró napkör a királynőre szálljon vissza.

„A pokol bosszúja forrong szívemben, halál és kétségbeesés lángol körülöttem! Ha nem érez Sarastró halálos fájdalmakat teáltalad: úgy többé nem vagy az én lányom; megvetett légy örökre és elhagyatott. Szakadjanak széjjel minden kötései a természetnek, ha Sarastro teáltalad nem fog kimúlni. Halljátok bosszúistenek egy anya esküvését!”

E drámai ária után elhagyja a színpadot.

Pamina, aki képtelen ölni, kétségek közé zuhan, amit Monostatos megpróbál kihasználni. A lány odaadását azzal véli kikényszeríteni, hogy sorsát – csakúgy, mint anyjáét – kezében tartja: „Csak egyetlen szót kell Sarastrónak mondanom, s anyádat azon boltozat alatt ugyanabba a vízbe ölik, mely – mint mondják – a beavatottak megtisztítására szolgál.” Pamina a sértő ajánlatot mégis állhatatosan elutasítja.

 

E SZENT CSARNOKOKBAN NEM ISMERIK A BOSSZÚT

E jelenetben a lélek mind aurikus lénye, mind pedig ösztönlénye támadásának ellenáll. Amikor Monostatos haragjában le akarja szúrni a lányt, Sarastro megakadályozza ebben. Csak azért hagyja Monostatost büntetlenül elmenni, mert a gonosz cselekedet az anyától indult. Amikor Pamina Sarastrótól anyja számára büntetlenséget kér, a következő választ kapja:

„Jól tudok mindent. Tudom hogy anyád a templom földalatti járataiban bujdosik, hogy rajtam és a világon bosszút álljon…

E szent csarnokokban nem ismerik a bosszút. És ha valaki vétkezett, a szeretet elvezeti őtet az ő kötelességére. Akkor aztán baráti kezektől vezetve vidáman és boldogan megy egy jobb országba. E szent falak között, ahol ember az embert szereti, nem ólálkodhat áruló. Sőt még az ellenségnek is megbocsátanak. Akit pedig ilyen tanok nem örvendeztetnek meg, az nem érdemli meg, hogy az emberek közé számláltassék.”

Sarastro ezen megállapítását eddig félreértették és kinevették, hiszen árulók nyilvánvalóan ólálkodnak a szent csarnokokban. Az éj királynője és Monostatos lehetőségként, lappangó veszélyforrásként megjelenhet a „földalatti járatokban”, vagyis a karmikus lényben. Mégis, a saját lényben a szent munkát állandóan védelmezik: egy személytelen szeretetsugárzás semlegesít minden ilyesfajta régi befolyást.

 

NE VESD MEG AZ ÉTKET: EGYÉL, IGYÁL

A színház tágas csarnokká változik. Taminót és Papagénót két pap vezeti be. Fejük ezúttal nincs letakarva. A papok ismét hallgatásra intik őket, különösen Papagénót. Papagéna rút öregasszony alakjában jelenik meg. Vízzel teli poharat nyújt feléje, állítván, hogy Papagénó az ő kedvese. Papagénó a neve után kérdezi, mire hatalmas mennydörgés hangzik fel, és az öregasszony sietve elsántikál. Papagénó erre komolyabb hallgatásra szánja el magát.

A három fiú rózsával borított repülőeszközön jön, a színpad közepén gazdagon terített asztal áll. Az ifjak a fuvolát és a csengettyűket hozzák vissza a következő szavak kíséretében.

„Másodszor üdvözlünk benneteket férfiak, Sarastro birodalmában. Küldi nektek a tőletek elvett fuvolát és csengettyűket. Ha asztalát meg nem vetitek: vígan ehettek, ihattok arról! Ha majd harmadszor is látjuk egymást, öröm lesz jószívűségtek jutalma.”

Taminó flótáját fújja, míg Papagénó az ételhez fordul. A hangoktól vezetve megjelenik Pamina, ámde Taminó visszautasítja őt: még mindketten a megméretés és megtisztítás fázisában vannak. Pamina nem érti a két férfi hallgatását:

„Ah, érzem, örökre eltűnt a szerelem boldogsága! Szívembe soha sem térnek már vissza a gyönyör órái. Taminó, nézd, e könnyek egyedül csak neked hullanak, kedvesem! Ha nem érzed a szerelem sóvárgását, nyugalmat csak a halál ad.”

Taminónak és Paminának megtisztító útjukon meg kell nyílniuk az isteni lélekerők számára. Az opera utolsó részében a menyasszonyt és a vőlegényt – a lelket és a szellemet – jelképezik, akik miután az utolsó vizsgát is letették, egyesülésüket, az alkémiai menyegzőt ünneplik.

 

A PIRAMIS

Pamina kétségbeesett panasza után, melyre Taminó némasága indította, a szín ismét változik. A papok kórusa látható, mindőjük kezében lámpás nagyságú, átlátszó piramis. Két pap egy kivilágított piramist visz a vállán. A piramis formája a háromszög és a négyszög kötésére utal, s a szent háromszögtüzet jelképezi, mely a négy szent étersugárzást a jelölt életrendszerébe áramoltatja.

„Ó, Ízisz és Ozirisz! micsoda gyönyörűség! A setét éjszakát rettentve kergeti a Napnak fényessége. A nemes ifjúság hamarosan új életet él, s szolgálatunkra adja egészen magát. Szelleme merész, szíve tiszta, hamarosan méltó lesz hozzánk.”

Ezt követi Taminó fájdalmas elválása Paminától. Most a két utolsó, veszélyes vizsgát kell kiállniuk.

Taminó búcsúja miatt Papagénó is kétségbe van esve. Sírásra fakad („végtére talán még éhen kell halnom!”), és mennydörgés űzi vissza, amikor Taminó nyomába eredne. Ahogy a beszélő mondja: ő sohasem fogja „a beavatottak égi örömét érezni.”

A színház kertté változik. A három fiú repülőeszközével leszáll a színpadra, miközben így énekelnek:

„Hamarosan a reggelt hirdetvén, pompázik a Nap arany útján, nemsokára el kell tűnnie a setétségnek, s csakhamar győz a bölcs férfiú. Ó szépséges nyugalom, szállj ide alá, és térj ismét az emberek szívébe; akkor a föld majd eget ér, és a halandók az istenekhez lesznek hasonlók.”

 

A LÉLEK AZT HISZI, MINDENT ELVESZÍTETT

Az ifjak látják, hogy Pamina fájdalma az őrület határát súrolja, és kész arra, hogy anyja tőrét maga ellen fordítsa.

A lélek úgy véli, hogy az ösvényen mindent elveszített, mert átmenetileg úgy tűnik, hogy a szellemalak visszavonult. Ezért vészesen hajlik arra, hogy az ösvényt megtagadja és elhagyja. Szellemi értelemben ez öngyilkosság.

Ebben a helyzetben azonban ismét megjelenik a Gnózis három gondolatalakító ereje, s felvilágosítják Taminó igazi szerelméről, aki őérte még a haláltól sem riad vissza. Paminát Taminóhoz akarják vezetni, ami azt jelenti, hogy támogatják a lélek és a szellem közti összeköttetést.

 

TŰZPRÓBA ÉS VÍZPRÓBA

A szín ismét változik. Két nagy hegyet látni, az egyikről vízesés zuhog, a másik tüzet hány. Két páncélos férfi vezeti be az önmegszabadítás útját járó – s ezért mezítlábas – Taminót. Határőrök, akik Szaturnusz kapuját őrzik. Sisakjukon fény ég, mely az aktív tobozmirigy tűzkör jelképe. Felolvassák neki az átlátszó iratot, mely az egyik piramisra van írva:

„Aki az utat fájdalommal telve járja, az tűz, víz, levegő s föld által tisztul meg; ha le tudja győzni a halál ijedelmét, akkor a földről az ég felé lendül. Megvilágosodván magát teljesen Ízisz rejtélyeinek szentelheti.”

Taminót semmilyen halál nem rettenti el attól, hogy férfiként cselekedjen. A bennünk lévő halhatatlan nem ismer félelmet. A félelem földi illúzió, s a legnagyobb akadály a megszabadító ösvényen. A Biblia ezt a következő szavakkal igazolja: „A szeretetben nincs félelem, mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet.”

 

A NŐ, AKIT NEM RIASZT SEM ÉJ, SEM HALÁL

Ekkor Paminát halljuk, aki az utolsó nagy vizsgán most Taminóval együtt haladhat át a sötétség helyein. (Az a nő, aki nem riad vissza éjtől és haláltól, méltó és beavattatik.) Elmondja Taminónak a varázsfuvola eredetét, melynek borzalmas bolyongásuk idején kell védelmeznie őket.

„Ezt atyám egy bűvös órán egy ezeréves tölgy legmélyebb gyökeréből faragta ki, villámlás, mennydörgés, vihar és zúgás közepette.”

A tölgy – az ókor Jupiternek szentelt fája – az egyetemes életanyagot jelképezi, amelyből egykor az isteni embert formálták. A beavatottakat tölgynek is nevezik, mert ebből az őspránából élnek.

Taminó és Pamina szó nélkül jut át a tűzpróbán, mialatt a háttérből égzengés és víz moraja hallik. A jelenet után örömüknek a következő szavakkal adnak hangot:

„Átalmenénk a tüzes szénen, bátran megvívtunk a veszedelemmel. Hangod legyen oltalmunk a víz sebes folyásában is, amint a tűz közt is volt.”

A tűz- és vízpróba Orpheusz mítoszában is megjelenik. Orpheusznak, aki varázserejű lantjával az alvilágban Eurydikét keresi (aki Orpheusz lelkét jelképezi), hasonló próbákat kell kiállnia. A tűz és a víz a hatalmas kundalíni-erő két nézetére (férfi-női) vonatkozik. Ez a bukás folyamatának magereje.

Az alantas ösztön- és vágyélet tüzét csak a Szent Szellem erejében lehet biztonsággal áttörni és megzabolázni. E természet vizein – a régi étererőkön és az alantas életéhségen – ekkor ugyancsak fölül lehet kerekedni.

A szív és a fej megtisztító és megújító folyamata csak a régi befolyások elutasítása révén, a rejtélybolygók – Uránusz és Neptunusz – sugárzásának befolyása alatt mehet végbe. Uránusz tűzereje a szívre hat, mely az emberi rendszer elsődleges asztrális központja. Célja az isteni szeretet átalakítására, közvetítésére való felkészítés. A jelöltnek meg kell tanulnia ezt a magasabb áramlatot sternumán keresztül belélegezni, megőrizni, s csendes ragyogásként kisugározni. A szív mágneses sugárzóképessége és hatósugara ily módon megnő, s az egész élet megújul.

 

NEPTUN A FEJRE HAT

Ez viszont bajt is okozhat, mert az Uránusz-tűz nagyon energikus és robbanékony: alantasabb befolyások hatására könnyen kisiklik az ellenőrzés alól. Ekkor mind befelé, mind kifelé perzselő erővel hat.

A megtisztított asztrális élet alapján a Neptunusz-befolyásra is harmonikus választ lehet adni, mert az éterikus (a víz) követi az asztrálisat (a tüzet): az asztrálisból mintegy sűrítéssel hasítják le az étereket. Neptunusznak a tenger uraként való ábrázolása, amint háromágú szigonyával kiemelkedik az áradatból, nagyon kifinomult éterikus tevékenységre utal. A neptuni sugárzás elsősorban a fejre hat, a tobozmirigy rezgését serkenti. Ez utóbbi – mint valami generátor – határozza meg az atomok állapotát. Az idegfluidum töltése megnő, világítóbb lesz, így a fej szervei új „mágikus” képességre tesznek szert, és felébrednek az új bölcsességfényben.

Mozart ezt a rövid jelenetet nagyon szokatlan zenével festi alá. A fuvolaszóló díszes indulódallamát a zenekar néhány rendkívül tartózkodó, halk akkordja kíséri. Ez igazi mesterfogás, mert ebben a szakaszban a kitartást csakis következetes belső csend teszi lehetővé, s emellett a varázsfuvola csengésére – az ősatom sugárzására – is „fülelni” kell, mert egyedül ez hivatott a jelölt vezetésére.

A vízpróba után a templom kivilágított bejárata látható. Az ünnepélyes csendnek és látványnak a legtökéletesebb ragyogást kell tükröznie. Felhangzik a trombitaszóval és üstdobokkal kísért kórus:

„Győzelem, győzelem! Ó te nemes pár! Legyőzted a veszélyt, Ízisz áldása most a tiéd. Gyertek, lépjetek be a templomba.”

 

MIÓTA E BORT MEGÍZLELTEM

A következő jelenetben Papagénót látjuk, akinek ezek a beavatások nem voltak hozzáférhetők, s aki ezért Taminó látóköréből eltűnt. Madárcsalogató sípjával Papagénát is hiába keresi. Be is vallja magának:

„Beszéltem, és ezt rosszul tettem, ezért jogosan történik ez velem.”

Amit azonban az ösvényről megtudott („amióta megkóstoltam e bort, mióta a szép hölgyet láttam…”) nem hagyja többé nyugton. Lelkét meglegyintette ugyan valami sejtelem, tudata mégis rögtön visszahőköl az anyagi világhoz. Papagéna elvesztése fölötti kétségbeesésében fel akarja akasztani magát („Jó éjtszakát, te csalárd világ”). A három fiú kiáltása azonban kitartásra inti: ha megcsendíti harangocskáit, asszonykája visszatér.

A fiúk oda is vezetik hozzá Papagénát. Nászénekükben gyermekek utáni vágyuknak adnak hangot:

„Mily öröm lesz, ha az istenek gondolnak ránk, s szerelmünket gyermekkel ajándékozzák meg. Először egy kis Papagénóval, majd egy Papagénával, aztán ismét Papagénóval, aztán megint egy Papagénával, és így tovább. A legmagasztosabb érzés, ha sok ilyen gyermek a szülők áldásává lesz.”

Ezt a bosszú utolsó rohama követi. Az éj királynője – összes szolgájával, s szövetségesével, a mór Monostatosszal – megpróbál behatolni a fény szentélyébe. Kezükben fekete fáklyát visznek. A mór titkos járatokon vezeti őket a templom belsejébe, – jutalomként Paminát ígérték neki feleségül.

Ez a végső támadás a régi asztrális elem utolsó kétségbeesett cselekedetére utal, melyet az új asztrális érintés idézett fel. Tompa mennydörgést s víz robaját hallani:

„Nos hát a templom csarnokaiban vannak. Ott támadjuk meg őket; tűzparázzsal és erős karddal eltüntetjük az álszenteket a Földről. S így neked, éj nagy királynője, bosszúnk áldozatot hozzon.”

Egy végletesen hangos akkord, égzengés, villámlás és vihar zaja hallatszik, s az egész színház a Naphoz lesz hasonlatossá. Sarastro magasan áll, Taminó és Pamina papi ruhában, mellettük a papok. A három fiú virágot tart: a szeretet gyümölcsei ezek, melyet a fény hármas szövetsége hoz létre.

A királynő és kísérete elbukik. „Összetörték, megsemmisítették hatalmunkat, az örök éjszakába zuhanunk!”

Sarastro: „A Nap sugarai elűzik az éjszakát, megsemmisítik az alakoskodók csalárd módon megszerzett hatalmát.”

A jelölt régi asztrálisát az isteni sugár erőteljes hulláma véglegesen megsemmisíti.

A kórus győzelmi dicshimnusszal zár. Ozirisznek és Ízisznek – a bölcsességnek és a lélek szépségének – Taminó és Pamina által megszemélyesített nézetei az erő, a Szent Szellem révén kapcsolódnak össze.

A beavatottak kórusa ezt énekli: „Üdv néktek felavatottak! Áthatoltatok az éjszakán. Hála legyen néked Ozirisz, hála legyen néked Ízisz. Az erő győzedelmeskedett, és jutalmul a szépséget és bölcsességet örökkévaló koronával koronázza.”

Jan van Rijckenborgh –a hermetikus és modern rózsakeresztes II.

 

SILESIUS ALAPGONDOLATÁRA ÉPÜL A RÓZSAKERESZTES FILOZÓFIA

Az előző rész záróidézete Silesiusnak ezt az alapgondolatát oly költőien fejezi ki, hogy van Rijckenborgh a rózsakereszt filozófiájáról tartott számos beszédében újra meg újra idézte ezt a verset. Az említett szövegek tanulmányozása kapcsán aztán a szerzőiket is alaposan megismerte, sőt az általuk felhasznált forrásokat is felkutatta. Amikor de Hartogot a rákövetkező időben kollégái részéről egyre több kritika érte, mi több, még eretnekséggel is megvádolták, akkor ebben a fiatal Rijckenborgh annak bizonyítékát látta, hogy az igazságot máshol kell keresnie. Mindezek nyomán világossá vált számára, hogy az egyház éppen az igaz keresztényeknek nem képes otthont nyújtani. De Hartog egyik mondását Rijckenborgh különösen a szívébe zárta, és később szívesen idézte: „A lényeges igazságot nem tálcán kínálják fel számunkra, nem cikkek formájában, szavakba öntve rágják a szánkba; az emberi öntudatnak kell azt felkutatnia és meghódítania.”

Gondolkodása azonban mindezek ellenére Krisztus-központú maradt – de a Gnózis, a rózsakereszt, a hermetizmus és az egyetemes szellem szemszögéből, minden teológiai befolyástól és maradiságtól mentesen. A lélek rejtélye című cikkében így ír erről: „Noha a Biblia az ember legfontosabb vallási bizonyítéka, mégis mindig felsül vele azon akadályok előtt, melyeket a szöveg felvet. Ennek alátámasztására hitvallások, csoportok és szekták beláthatatlan tömegére hívom fel a figyelmet. Ezek hol szó szerinti, hol jelképes vagy ezoterikus Biblia-magyarázatokba burkolják magukat, spontán vagy többé-kevésbé tudományos jelleggel. Az emberiség magát kereszténynek nevező része mindaddig képtelen egységhez, kiemelkedéshez és megszabaduláshoz jutni, míg egyszer s mindenkorra és teljesen el nem hagyja azt az utat, melyen évszázadok óta jár. A szentírást egészen hamisan használják. A szentírás csak akkor lesz Isten tanúbizonysága, és beszédét csak akkor lehet megérteni, ha teljesen más módon fordulunk hozzá. Istennek és az életnek a Bibliában lefektetett rejtélyei és emberi mivoltunk között széles szakadék tátong. Az élet útja ezért belső út. Csak a szenteltetés terve és ösvénye, az életszentelés szabadíthat meg bennünket. Ennek az útnak a jelei pedig sohasem a Bibliáról való fecsegésben és a roskadozó könyvespolcokban mutatkoznak. A szenteltetés ösvényére lépő ember ezt a legbensőbb lényéből áradó fénnyel bizonyítja, amely mintegy hidat képez az említett szakadék fölött, mely Isten és miközöttünk tátong, s amely az élet rejtélyeitől elválaszt bennünket. Nincs tehát szükségünk a Bibliára? Fölösleges és haszontalan dolog lenne mindössze? Távol legyen. A rózsakereszt a dolgoknak egy olyan fejlődéséért száll síkra, melyben az emberiség meg fogja tanulni, hogy a Bibliához teljesen új módon közeledjék.”

Azért ezt a meglehetősen hosszú idézetet választottuk Rijckenborgh korai írásaiból, mert világosan mutatja, hogy Hartog vonalát követi: a vallásos tapasztalat a tevékeny életgyakorlatban teljesül, a kinyilatkoztatásnak saját bensőnkben kell szabaddá válnia.

Mielőtt az egyházból kilépett volna, Jan van Rijckenborgh nagyon tevékenyen működött egy keresztény ifjúsági szervezetben, amely már akkoriban sajátos, belső megnyilvánulásból származó Biblia-értelmezést mutatott fel. Mindenekelőtt a szavak lefátyolozott, mélyebb jelentése után kutatott, amellyel a teológia adós maradt.

28 éves lehetett, amikor a keresés Max Heindel „Rózsakeresztes Társaságához” vitte, melynek ezoterikus Biblia-magyarázatai és istentiszteletei különösen megnyerték a tetszését. Heindel A Rózsakeresztesek világnézete (1909) című művében van Rijckenborgh sok mindenre ráismert, ami neki már belsőleg megnyilatkozott és ami után kutatott: a dolgok valóságát az észlelhető jelenségek mögött, illetve a minden élet és megnyilvánulás hátterében munkáló célt. Az ekkoriban megismert írások mondanivalója iránt erős vonzalmat érzett. A rózsakeresztes kiáltványok, Paracelsus írásai, Comenius, van Helmont, Böhme és Fludd művei voltak ezek, hogy csak néhányat említsünk. Pár év múlva azonban megszakította a kapcsolatot Heindel amerikai rózsakeresztes mozgalmával, mert véleménye szerint az túlságosan okkult irányba fordult, és a rózsakeresztesség keresztény jellegét elveszítette.

 

AZ EVANGÉLIUMI FOLYAMATNAK MIBENNÜNK KELL VÉGBEMENNI

Van Rijckenborgh ekkor megalapítja az Arany Rózsakereszt Iskoláját. Figyelme erőteljesen a klasszikus szerzet kiáltványai felé fordul, melyekről előadásokat is tart. Csakúgy, mint a keresztény evangéliumok ezoterikus jelentéséről, hangsúlyozván, hogy az ott leírt folyamatoknak valójában az emberben kell végbemenniük. A történeti szempontoknak ugyanakkor alárendelt szerepet tulajdonít. Az Isteni ajándék örömhíre; Máté evangéliumának ezoterikus elemzése című könyv előszavában ezt írja: „A közelebbi vizsgálat során megmutatkozik, hogy az Újszövetség a tanulóval teljes filozófiát közöl, melynek segítségével kipuhatolhatja, hogy miként nyerhet bepillantást a világ és az emberiség múltjába, jelenébe és jövőjébe. Ez az egész emberiség érdekében végzett munka, amelyet a csodálatos isten-lény, a Krisztus vezet… Olyan korszakban élünk, melyben az emberiség egy része kész és képes is arra, hogy a Bibliára vagy egy részére mint ezoterikus, gnosztikus-tudományos írásra tekintsen, és ennek segítségével Isten szándékát megtanulja megérteni.”

 

EGY MELLŐZÖTT MŰ

Hogy az eredeti iratokhoz hozzájusson, Londonba utazik, ahol a British Könyvtárban Johann Valentin Andrea műveiről és egy angolra fordított kéziratáról másolatot készít. Ezen iratok magyarázatának előszavában így ír: „Néhány évvel ezelőtt a világhírű British Múzeum könyvtárában kutatván felfedeztünk egy alig ismert művet Christianopolis címmel, melyet Johann Valentin Andreae, a Fama Fraternitatis szerzője írt. Ezt az 1619-ből származó dokumentumot, amely jó pár évszázada ebben a könyvtárban hevert anélkül, hogy bárkit is érdekelt volna, angol fordításban Hollandiába vittük, azzal az erős belső késztetéssel, hogy tartalmát közzétegyük és magyarázatokkal lássuk el.”

Ezeket a magyarázatokat 1939-ben a Christianopolis holland fordításával együtt adták ki először, majd 1978-ban másodszor. Ugyanekkor Rijckenborgh gondoskodott a Fama, a Confessio és a C.R.C. alkémiai menyegzője holland fordításáról és összevont kiadásáról (1937). Emellett az Új vallási tájékozódás című folyóirat hasábjain folytatásokban adta közre A rózsakeresztesek titkos ábráinak holland fordítását.

 

A REJTETT SZÁNDÉK FELTÁRUL

Rijckenborgh azonosult azzal a küldetéssel, melyet a klasszikus rózsakereszt szerzete is betöltött. Ezért az iratok történeti jelentőségén túl számára mindenekelőtt az volt a fontos, hogy a mögöttes szándékot és a bennük elrejtett üzenetet napvilágra hozza.

Másrészt bensőségesen átélte a rózsakeresztes hagyatékból áradó ösztönző erőt is. A Fama-hoz írt „ezoterikus elemzését” A rózsakereszt szerzetének titkai címmel jelentette meg. Ennek bevezetőjében ez áll: „Eljött az ideje, hogy a rózsakereszt szerzetének lefátyolozott szellemi hagyatékát felnyissuk és rejtett értékeit napvilágra hozzuk. A rózsakeresztesek ténykedését századokon át félreértették. A keleti mágia befolyása is komoly károkat okozott neki, mivel a rózsakereszt fényét az idegen tanokkal elsötétítették.”

 

VALÓBAN ÉLT EGY C.R.C. NEVŰ SZEMÉLY?

Rijckenborgh a következő szavakkal igazolja magyarázatát: „A Fama korábbi elemzői ilyesféle kérdésekkel kezdték: Valóban létező személy volt C.R.C? Ki volt ő? Voltak-e kortársai, akik egyáltalán látták őt? Van-e olyan egykorú irodalmi tudósítás, amely hírt ad róla? A történeti kutatást annyiban hagyva mi most csak egyszerűen egy emberről szeretnénk beszélni. Tegyük fel, hogy él most valaki, akit C.R.C.-nek hívnak, akit mindnyájan ismerünk, és akinek a körutazását nyomon követjük. Egy embert megtestesítő elképzelést hívunk tehát fel, majd ezt a rejtélyes alakot együttes erővel lélekkel ruházzuk fel, míg számunkra élni nem kezd. Ezt a hamisítatlan német származású alakot – tehát egy európait, a nyugat fiát – Rózsakereszt Keresztélynek nevezzük el. A nyugat – a kereszténység – útját kívánja hát járni, nevezetesen azt az ösvényt, amelyen Krisztus ment előttünk. Ezért nevezzük őt Krisztiánnak, magyarul Keresztélynek. A nyugatnak ez a fia azon fáradozik, hogy a mindenkiben ott szunnyadó rejtett képességeket felélessze, hogy ezáltal az embert Isten gyermekévé, az Istenné válás folyamatára elpecsételje. Késznek mutatkozik továbbá arra, hogy a tökéletes önfeláldozás útját járja. Ezért kapta meg hősünk a Rózsakereszt nevet is. Miután tehát ez a rejtélyes alak így teljesen elevenné vált számunkra, az általa megkezdett hősi küzdelem szenvedélyes csodálóiként őszinte vágyakozással kérjük: „Kedves Testvérem! Bárcsak a tündöklően fehér Krisztus-rózsa ragyogna a te kereszteden is!”

(Folytatása következik)