Az Egyiptomi Ősgnózis XX

 

AZ EMBERFIA JELE

Ha a tanuló örömmel az új kezdet fázisában él, amelyről az előző fejezetben beszéltünk, s szívében lévő kincsét odaadással és állhatatosan a tanulóság teljesítésére irányuló törekvéssel ápolja, akkor szüntelenül növekszik a készsége, hogy a gnosztikus pránát felvegye a szívszentélyébe, és teljesen megnyitja magát, hogy minden nap a gnosztikus-mágikus készítményekből éljen és hathasson, amelyek a kenyér és bor, vagy Szent Grál néven ismeretesek.

A Szent Grál Szerzete olyan papi testvérség, amely minden gnosztikus csoportban és csoport által megnyilatkozik, hogy Isten egyetemes pránáját, az élet vizét, az Isten és a Bárány trónjából áradó életáramlatot két, összpontosított, mágikusan elkészített állapotban ruházza át mindazokra, akik készek átvenni és abból élni.

A Szent Grál Szerzetét minden időkben azok képezték, akiket a határon álló őröknek is neveznek. Ezek azok a testvérek, akik várnak, mindenkire várnak, amíg csak jönnek, míg végül az utolsó vándor is átvonul az új életállapot határán.

Mindazoknak átnyújtják tehát a két mágikusan készített erőt, aki azokból kíván élni és hatni, aki Isten pránájának a táplálékára éhezik. És érthető, hogy ezzel táplálkozni lehet, ha a rendszer, a szerkezet valóban kívánja, mert szüksége van rá. A jelölt, aki megkapja ezt a kenyeret, az ezzel bizonyítja, hogy ebből él: máskülönben nem kellene neki.

Másodsorban az életnek ez a pránája „bor” képében is kapható. A Szent Grál kenyere az újmisztikus embert táplálja, azt az embert, aki az új életnek szentelte magát. A bor pedig a mágikus nézetet képezi: a teljes odaadás újmisztikus nézete mellé a tökéletes, aktív szolgálat újmágikus nézetét állítja. Akik így, kétszeresen kaphatják a Grált, azok az odaadás és a szolgálat ösvényén járnak. Amikor a Jelenések könyve 22 azt mondja, hogy „Megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, mely ragyogó volt, mint a kristály, s az Istennek és a Báránynak királyi székéből jött ki”, akkor már megértik, hogy itt a kétszeres Grálról van szó, a pránáról, mint tápláló és megmentő elemről.

Amikor az ifjú Gnózis egyik templomában beszélnek Önöknek ezekről a nagyon szent erőkről, akkor Önök is ezzel a szent papsággal kerülnek szembe, s akik ekkor e papságot képviselik, azok a Szent Grált azzal a kéréssel ajánlják fel Önöknek, hogy:

„Testvéreink, az élet kenyere és az igaz szolgálat bora legyen az Önök étele és itala mostantól örökkön örökké, Ámen.”

Aki ebből a szakadatlanul áradó kétszeres, összpontosított Istenáramlatból kezd élni, az ugyanakkor lélekember lett. A kétszeres gnosztikus világosság a nyílt szívben felébresztette a rózsát, s ez a világosság tölti el a rendszer minden életközegét, ennek minden megbeszélt következményével. A világosság betör a fejbe, miután a szíven és a véren keresztül megtalálta az útját. Átizzítja az egész lélegzőteret, és elkezdi a jelölt asztráltestének a transzfigurálását. Csak a jelölt megszívlelje a Nagyok figyelmeztetését: öt perc meggondolatlan gondolkodás öt év munkáját semmisíti meg. Akkor nagyon hamar eljön az a pillanat, amikor az illető kapcsolatba lép a Szellemi Iskola új asztrális térségével. A Szent Grál rejtélyének megfelelően ez a kapcsolat is kétszeres: az egyik kapcsolat a nappali emberrel jön létre, aki a természetbenszületett testben él, a másik kapcsolat pedig az éjjeli emberrel jön létre, aki a természetszülte testen kívül él.

Már említettük, hogy az élő test asztrális terének külső nézetét aranyszínű területnek lehet látni, amely a hatodik kozmikus terület ibolyakékségével keveredik. A kétszeres gnosztikus fényfolyamatban pozitívan haladó tanulónak a lélegzőterében nemsokára ez az aranyszínű dísz, az életpránának ez az arany ragyogása kezd megmutatkozni. Erről az arany menyegzői ruháról tanúskodik a Biblia is. Aki az élet ösvényén pozitív értelemben halad, s ennek következtében a Gnózishoz közeledik, az megkapja az élő test asztrális térségének asztrális értékeit. Ezek a világosságerők betörnek a szívbe, összekeverednek a vérrel, felhatolnak a fejbe, a főszentélybe, és szétterjednek a testben.

Ezért beszél a Szentírás arany menyegzői ruháról. Önök most már értik a Jelenések könyvének 3. részét is (18):

„Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy.” Ilyen arany ragyogású alakot kezd ölteni a jelölt megváltozó asztrálteste. A közönséges, művelt dialektikus ember asztrális alakjának ködösen határozatlan, vöröseslila alakja van, melyet tojásdad pasztellkék vesz körül. Az egész fölött pedig a közönséges színkép többi színei csillámlanak minden színben, mint a víztükör hullámai. Ha a napsütésben szél fodrozza a víztükröt, akkor keletkeznek ilyen színhatások, amelyek tükröződve a felületen suhannak.

Körülbelül így képzeljék el ezeknek a színeknek a csillogását az ember vöröslila asztráltestében. A színek pedig arról tanúskodnak, hogy ez az ember mivel foglalkozik, mutatják a jellemét, az irányulását, a gondolatait, s hogy mire összpontosul egész lénye pillanatnyilag. Minden gondolat, minden vágy, minden hatásos akarattárgy a neki megfelelő színjelenségben mutatkozik be a lélegzőtérben. Az ezt látó megfigyelő számára az ember nyitott könyv.

Ha tehát a jelölt lélegzőterét megérinti a Gnózis, s a jelölt ebből az érintésből kezd élni, akkor ez a lélegzőtér, mint mondtuk, más színre hangolódik: pompás aranyszínre. A megfigyelő ezért nem azt nézi, hogy az illető mit mond, hogyan viselkedik, hanem hogy – gnosztikusan kifejezve – valóban ezt az aranyruháját szövögeti e, hogy asztrális köntöse valóban kezd e pompásan aranyszínű lenni, s hogy az aurikus lény kéksége kezd e eltűnni. Ha ez megfigyelhető, akkor azt lehet mondani, hogy az aurikus ruha valóban aláhanyatlik, elmerül a menyegzői ruha aranyizzásában.

A közönséges dialektikus ember lélegzőterét, mint említettük, mindenféle, váltakozó színek jellemzik. A gnosztikusan irányuló embernél, aki valóban a művön dolgozik, tényleg az ösvényen jár, ezek az alacsony színárnyalatok eltűnnek. Például az erősen az anyagra irányuló élet vöröse; a minden segítségét és üdvét a vízszíntes szinttől remélő ember homályos zöldje; a közönséges éterek lilája; stb. az ilyen tanulónál teljesen eltűnik. Csak az arany ragyogás marad.

Továbbá, s ez nagyon jelentős, egy tüzes, lángoló jel jelenik meg azon a helyen, ami a homloknak és a fej tetejének felel meg: az úgynevezett harmadik szem. Ez a tüzes jel, ez a láng az egész koponyatetőt fedi a homloktól a fej tetejéig.

Ez az Emberfia jele, amiről a Jelenések könyvének hetedik része beszél. Itt nem valami misztikus jelképről, hanem tudományos tényről van szó. Ez az újszülött lélek jele.

Ha a tanuló megnyitja a szívét a Gnózisnak, ha az élet pránája beléphet hozzá, elkeveredhet az életközegekkel és felhatolhat a fejbe, a tanuló pedig kitart, és őrt állít a gondolatai elé, akkor ez a láng nemsokára megjelenik: az Emberfia jele, az újszülött lélek jele, a csodavirág, amiről a templomainkban énekelünk, amelyről Iskolánkban néhány évvel ezelőtt oly sokat beszéltünk, s amely Van den Berg testvérünket az Önök által is ismert festmény készítésére ihlette.

Bizonyos, hogy ha az Emberfiának ez a jele megmutatkozik, vagyis a tanuló az új lélekruhájába kezd burkolódzni, akkor már nagyon is közvetlen kapcsolata keletkezett az élő test új asztrális területével. Természetszerű kapcsolat fennállt már a gnosztikus asztrális térség és az ember szíve között is, most azonban közvetlen kapcsolat fejlődik ki a térség és a főszentély, az asztrális tér és az arany rózsa között.

Aki a homlokán viseli az Emberfia jelét, az már megmentett ember, aki össze van kötve az örök üdvösséggel. Az élő üdvvel való feloldozhatatlan kötelékek a nappali, éber életében is fennállnak. Ha pedig a harmadik szem, ahogyan az arany rózsát, az arany csodavirágot szintén nevezik, fejlődik, akkor szüntelen nézésről, a lélekvilág szüntelen látásáról beszélhetünk, s ennek következtében a felébredt lélek számára nem kell sötétségnek léteznie. Ezt a nézést gnosztikus intuíciónak nevezik, a lélek közvetlenül a dolgok mélyére lát. Ez a lélek látása, ugyanakkor pedig az új értelem, az új tudatos állapot előtörése, ami szoros kapcsolatban van az előbbiekkel, mert a harmadik szemközpont összeköttetésben van a tobozmirigyagyrésszel. És ezt az egészet nevezik misztikusan, például az efézusbelieknek írt levél hatodik részében az üdvösség sisakjának, míg a hermészi filozófia Pimanderről beszél.

Nézzék, mindez mindig is ismeretes volt, ez az ősbölcsesség mindig is itt volt az emberek között. Ahogyan azonban az eredetinek és igaznak a visszafejlődése a dialektikában egyre erősebben vált nyilvánvalóvá, úgy tűnt el az üdvösség sisakjával kapcsolatos ősbölcsesség ismerete is. Gondoljanak csak lovaskatonák és lovagok ábráira: fejükön sisak vagy csákó, a sisakon nagy tollbokréta: az üdv sisakjának elfajult ábrázolása. Lehet ezen nevetni, de ugyanakkor nagyon tragikus is. Amikor főúri, királyi, vagy katonai fogadásokon és más hivatalos alkalmakkor a tekintélyek összesereglenek, méltóságuk jeléül a fejüket mindenféle benyomást keltő dísszel ékesítik: teljesen elerőtlenített külsőségek, az üdv sisakjának értelmetlen utánzása!

És mit látunk a szívszentéllyel kapcsolatban? A méltóság és érdemek jeléül mindenféle érdemrendet és színes szalagot aggatnak a mellre. Itt is az ősrégi, megváltó bölcsesség ellaposodása és abszolút kipusztulása bizonyosodik be a teljes tudatlanság bemutatóján. Nem ismerik már az ősbölcsesség múlhatatlan gazdagságát, nem tudják, hogyan kezd ragyogva sugározni a szívszentély, ha az ember rájön az eredetére és rendeltetésére, szívét megnyitja a Gnózisnak, s teljes odaadással, önmagának a teljes kiszolgáltatásával elindul az örök

apai házba vezető úton.

Persze ne nyugtalankodjanak, ha ilyenképpen állítjuk Önöket szembe a gnosztikus szentelési módszer teljes, dicső végeredményével. Jó, ha szinte elhaló érzékekkel látjuk ezt a végeredményt, hogy e háttér előtt az a tudás tüzeljen minket: elindultam az üdvnek ezen az útján! Ha pedig az ösvény alapvető követelményeit naponta szem előtt tartják, és a megvalósításukra törekszenek, akkor már a kezdeti fokon is meg lehetnek győződve arról, hogy mintegy huzal köti Önöket össze az élő test új asztrális terével. De több is van itt, sokkal több. Mert a test alvása, ugye, a lélek ébersége lesz! Figyelmünket tehát a nappal emberéről most az éjjel emberére tereljük.

Ha a homlokcsont mögötti új központ kezd megerősödni, és a Gnózis világossága ég benne, ha az üdv sisakja, vagyis az Emberfia jele elemi fokon kialakul, és ennek megfelelően az aranyszínű asztrális ruha jelensége kezd kiemelkedni, akkor a jelölt, aki szorgosan ezzel a szent szövögetéssel foglalkozik, a test alvása idején az új asztrális területre jön, hogy ebben az új létállapotban segíthessenek neki és tovább vezethessék. Tudatos lélekéletről, valódi ébrenlétről kezdetben szó sem lehet. Kezdetben csak valami éberségről, az anyag káprázataitól való mentességről beszélhetünk a fiatalság tisztaságának értelmében.

Amikor új jelöltek érkeznek az élő test asztrális területére újszülött lélekállapotukban és ennek megfelelő asztráltestükben, akkor még egyáltalán nem képesek érzékelve, észlelve reagálni. Újszülöttekhez hasonlíthatók, s a szentírás alvó lelkekről beszél. Ezért az új asztrális térben sugáráradatba merítik őket. Ifjú tisztaságukban elárasztják őket a Szent Grál világosságerőivel, vagyis a legmagasabb adománnyal, amit az élő test ajándékozhat. Nem nehéz megérteni, hogy ennek a fényfürdőnek nagyszerű hatásának kell lennie.

Az új asztrális tér dolgozóinak az új lelket akkor sem kell elereszteniük, ha az éjszaka órái elmúltak, mert fennáll a kapcsolat az arany rózsán, a harmadik szemen, az üdv alakuló sisakján, a csodavirágon, Pimanderen keresztül, mert ez már létrejött. A megújulás főpapjai ezzel a szüntelen intuícióáramlattal éjjel-nappal tovább segíthetnek. Ebben az állapotban lehetséges, hogy a zsenge, újonnan lett lélek a test alvásából felébredvén egyáltalán nem emlékszik az üdvfürdőre, amiben volt szabad részesülnie az új asztrális területen, mert a lélek még nem ébredt fel teljesen. Mégis megmutatkozik, hogy az öntudatlan élmény következtében a lélek „a jóval lett terhes”, ahogyan „Pimander” fejezi ki. A lélek fényfürdői ugyanis ebben az állapotban bizonyos célokra irányulnak: ezekre kell a jelöltnek a test éber állapotában reagálnia, amit kétségtelenül meg is fog tenni.

Ennek a fényfürdőnek többek között az a következménye is lesz, hogy az újonnan képződő asztráltestbe erős benyomások lesznek bevésve. És a megfelelő pillanatokban ezek az impulzusok jönnek a gnosztikus intuíció huzalán át, vagy belülről, az asztráltest hatására a jelölthöz. Ezek az impulzusok megérintik a fejet, a szívet és a vért, és a jelöltnek gyakran az az érzése, hogy újra felfedezi, amit már régen tudott, vagy régebbi elhatározás szerint cselekszik, vagy valami beszélgetésre reagál, amit azelőtt folytatott, csak már nem tudja mikor és kivel.

Ha aztán így közelednek az igazsághoz, Pimander könyve 72. szakaszának igazságsorozatához, akkor megértik, miért örvendez Hermész az igazságok áttekintésénél:

„Mindez pedig azért jött rám, mert Pimandertől, kedélyemtől, a magától létező lénytől megkaptam a kezdet Igéjét. Így teltem be az igazság isteni lélegzetétől. Ezért egész lelkemmel és teljes erőmből dicsérem Istent, az Atyát.”

A Gnózis – negyven évvel ezelőtt csaknem ismeretlen

 

A LECTORIUM ROSICRUCIANUM KONFERENCIAHELYÉN, BILTHOVEN MELLETT 1951-BEN SZENTELTÉK FEL A RENOVA TEMPLOMOT. AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJÁNAK SZELLEMI VEZETŐSÉGE, JAN VAN RIJCKENBORGH ÚR ÉS CATHAROSE DE PETRI ASSZONY ITT KEZDTÉK EL AZ ÚGYNEVEZETT „KEDD ESTI SZOLGÁLATOKAT”. AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBŐL ÖSSZESEREGLETTEK A TANULÓK, HOGY ÁTÉLJÉK EZEKET A SPECIÁLIS SZOLGÁLATOKAT, MELYEK A PISTIS SOPHIÁT TÁRGYALTÁK. IDŐKÖZBEN A ROZEKRUIS PERS KIADÓ GONDOZÁSÁBAN MEGJELENTEK A PISTIS SOPHIA LEPLEZETT SZÖVEGEI A PISTIS SOPHIA GNOSZTIKUS REJTÉLYEI CÍMEN J. V. RIJCKENBORGH MAGYARÁZATAIVAL.

 

Ezek a kedd esti szolgálatok a Renova templomban az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája tanulóiban felejthetetlen benyomást keltettek. Rijckenborgh úr az ott megtárgyalt témával is messze megelőzte korszakunkat. Kicsoda hallott akkoriban valamit is a Gnózisról és a gnosztikusokról? Mindenesetre kevesen. Sokak számára teljesen ismeretlen tárgy volt ez.

Jan van Rijckenborgh úr már 1947-ben írt és beszélt a Gnózisról. Nag Hammadiban akkoriban találták meg az irattekercseket. Az eseményt egy rövid újcágcikk tette közzé. A szövegek viszont kizárólag tudósok kezében maradtak, akik évekig dolgoztak a fordításukon. Ma, negyven évvel később, Nag Hammadi tekercsei és az irántuk tanúsított nagy érdeklődés a Gnózist és a gnosztikusokat kiragadták a feledés homályából, jóllehet egyes teológusok szemében a Gnózis ma is nagy veszélyforrás a megrekedt egyházi dogmákra nézve. Ez így volt már időszámításunk első évszázadaiban is. A megdermedt teológia már akkoriban is üldözte a gnosztikus közösségeket, mire azok kénytelenek voltak visszahúzódni, s így tanúbizonyságaik is feledésbe merültek. A néhány tucat gnosztikus irat, amelyekről az elmúlt évek során mégis egész könyvtárakat írtak tele, csak elenyésző maradványát képezik a sokezer papírusznak, melyek időszámításunk kezdetén forgalomban voltak.

Réges-régen, mielőtt az egyházatyák a kánont és a püspökök a zsinatokon a Biblia ma ismeretes „keresztény evangéliumait” összeállították, az irattekercsek ezrei léteztek, melyekben az Egyetemes Tan számos tényezőjét lefektették, s amelyekben a Gnózis hatott. Ismeretes, hogy az ősi Egyiptom is számos könyvtárral rendelkezett. Ezek általában az akkori beavatótemplomok közelében voltak. Híres volt például Théba könyvtára, A lélek orvostudománya, mely az egyiptomi rejtélyekhez tartozott.

 

AZ EGYETEMES TANT KÖNYVTEKERCSEK EZREI TARTALMAZZÁK

Mielőtt a Bruchion, Alexandria nagy könyvtára az ókori világ számára a bölcsesség jelentős központjává vált, megvoltak Ázsiában (mindenekelőtt Indiában) valamint Görögországban és Egyiptomban is a könyvtekercsek nagy gyűjteményei, melyekben az Egyetemes Tan volt feljegyezve. Az a hír járja, hogy Alexandria könyvtára egymillió tekercset őrzött. Ez a mennyiség bizonyára modern formátumban is kitenne mintegy félmillió kötetet. Mindenesetre a Bruchion mellett hamarosan egy másik könyvtárat, a Szerápeumot is meg kellett építeni. Írástudók serege másolta az értékes filozófiai, bölcseleti iratokat, melyeket a világ akkor ismeretes egészéből a metropoliszba, Alexandriába vittek.

Alexandria városállamban sok vallás élt és tűrte meg egymást békésen. A különböző rendszerek bölcselet és vallás tekintetében széleskörű gondolatcserét folytattak. Egyik fontos áramlat a hermétikus Gnózis volt. Iratkincseik az egyiptomi rejtélyekre vezethetők vissza. (Ezekből az értékes iratokból csupán néhány későbbi maradt ránk.) A különböző gnosztikus iskolákban és rendszerekben ekkor még elevenen éltek az ősrégi bölcsességek. Mondhatni, ezek az egyetemes tant tükrözték, mint a későbbi görögöknél a Háromszor Nagy Hermésznek nevezett egyiptomi Thot rejtélyiskoláinak bölcseletei. E bölcsesség Ozirisz, Ízisz és Hórusz háromságában áll. Később szellemről, lélekről és testről beszéltek, s ez a háromság is az Atyára, a Fiúra és a Szent Szellemre vonatkozik.

 

A BÖLCSESSÉG MEGSZERZÉSÉNEK MEGAKADÁLYOZÁSA

E gondolatok hallatán a hagyományos teológusoknak bizonyára borsódzik a hátuk, hiszen az egyház évszázadok óta rögződött gondolkodásmódjának követésére tanították őket. A hivatalos teológia a kereszténységen kívüli minden bölcsességet pogányságnak tart. Nézete szerint a Gnózis teljesen ellenzéki áramlat, forradalmi és ellentmond az újszövetség kánonjának. Ugyanezt tartja minden hermétikus bölcsességről és az Alexandriában összegyűjtött minden gnosztikus rejtélyről is. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája viszont az egyetemes Gnózisról beszél, mely nincsen időhöz, helyhez, vagy könyvtekercsekhez kötve.

Az ellenség persze nem nyugszik. A Pistis Sophia evangéliuma kifejti, hogy az archonok és az eonok képezik a világosság nagy ellenlábasait. Ezek az ellentermészetből keletkeznek, és folytonosan megakadályozzák, hogy az emberek megtudják az igazságot.

Így aztán Alexandria könyvtárát kétszer is felgyújtották. Először i.e. 47-ben, majd időszámításunk után 641-ben. I.sz. 360 körül Juliánusz császár a tekercsek egy részét saját könyvtárába, Rómába vitette. Ami a Szerápeumban maradt, azt 387-ben keresztény vakbuzgók megsemmisítették. Végül 641-ben Mohammed próféta követője, Omár hadvezér a Bruchiont is felperzseltette.

 

MIÉRT CSUPÁN TÖRTÉNELMI SZEMPONTOK?

A múlt ezt illetően is tele volt háborúval és megsemmisüléssel, hiszen a legtöbb összetűzést a teológia vitás kérdései okozták. Az egyházatyák gondoskodtak a gnosztikus iratoknak a kánonból való eltávolításáról, majd az eltüntetésükről, a megsemmisítésükről is. A Bibliát puszta történelemkönyvvé akarták tenni. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája számára persze a történelmi szempont nem lényeges. A Biblia szövegeinek nagy értékét a benne foglalt keresztény rejtélyek képviselik, amennyiben az olvasó megérti azokat.

Miért kerülnek a Biblia történelmi szempontjai mégis ismételten előtérbe, miért iktatják ki a Gnózist? Mert a gnosztikusok a mi világunkat az ellentermészet alkotásának tartják. Szerintük a világ és az emberiség Isten birodalmán kívül esik; az emberiség olyan világban merült el, mely a gonosznak van alárendelve. Az alkotásra árnyék esett, emiatt a világosság és a sötétség birodalma elvált egymástól. Vaskos függöny lóg ezen természet teremtési tere és az ismeretlen Isten között, aki így a mi alkotási területünkön kívül helyezkedik el. A gnosztikusok a „másik világról” beszélnek, mely e természeti alkotáson kívül vagy efölött áll. Ezért nem ismerték el a gnosztikusok az ószövetség istenét a világmindenség egyetlen istenének. Számukra Jehova a bosszú és megtorlás istene volt. Ezt az istent, akiről az áll: „én vagyok az egyetlen isten, és rajtam kívül senki”, a féltékeny istennek nevezték. És íme megszületett az irigység. A rosszakarat, a féltékenység, a viszály és a kívánkozás képezte az ellentermészet jellegét. Ezek jellemzik a sötétséget, mely kívül esik Isten birodalmán.

Mózes szerint a teremtés előtt csupán az összevisszaság, a káosz uralkodott. A gnosztikusokban azonban annak a gondolata él, hogy mielőtt a természetet megteremtették és benépesítették, létezett a világosság és erő, a mindenséget isteni energia és sugárzás töltötte el. Az ember birtokolja még az eredeti világosság egyetlen szikráját lénye központjaként, mialatt az ellentermészet sötétségében tévelyeg.

Mivel a gnosztikusok a világ tökéletlenségét, sötétségét és gonoszságát alapvetőnek tartják, a világot elutasítják. Csak egyetlen célt ismertek és ismernek: visszatérni az Atya birodalmába, a fény országába.

Egy régi gnosztikus szöveg következő idézete ezt a gondolatot juttatja kifejezésre: „A mindenség Atyja az igaz Isten, aki a mindenség fölött áll, a Szent Szellem, az elmúlhatatlan és tökéletes, a tiszta világosság, melyet szem meg nem pillanthat… Semmi ismeretes sem nevezhető a mindenség Atyjának; a mindenség Atyja mindez nem, hanem mindennél kiválóbb.” (János titkos könyve.)

 

A KIJELENTHETŐ TAO NEM AZ ÖRÖK TAO

Hasonló gondolatnak ad kifejezést János evangéliuma: „Istent soha senki sem látta”. Ezzel csatlakozik minden idők Egyetemes Tanához. Lao Ce Taoja így kezdődik: „A kimondható Tao nem az örök Tao. A megnevezhető nem lenne az örök név”.

A világot a Buddha is szenvedéssel telinek látja. Ezért ajánlja a világról való lemondást, és hogy a világot hagyni kell elhalni, hogy az ember megszabadulhasson az élet és halál kerekétől.

A háromszor is nagy Hermész azt mondja tanítványainak: „A lelkek gonoszságát a tudatlanságuk, a Gnózisban való hiányosságuk képezi. A gonoszságtól magragadott, saját lényegüket nem ismerő lelkek emiatt emberhez nem méltó testeknek vannak alávetve”.

Hiszen az emberteremtmény valóban a gonoszsággal társul. Az isteni terv ismeretlensége ítéletként nyomasztja az emberiséget. És sötét árnyék terül erre a halálvilágra. Nincs e tele a mindennapi élet szenvedéssel? A bajok eredete a dialektikus világ számtalan jelenségében gyökerezik. Nem a tö-meggyilkosság és megsemmisítés jellemzi e a múltat, mind a mai napig is?

Európa 1994-ben megemlékezett a normandiai partraszállás ötvenedik évfordulójáról, az akkori halálról és megsemmisülésről. A második világháború rettenetes tragédiája ellenére azóta már újra mintegy 55 millió ember halt meg tömeggyilkosság révén, a néhány hónapja Afrikában, a Ruanda konfliktus során lemészárolt több mint ötszázezer áldozatot még nem beleértve.

 

EREDETÜNK EMLÉKE MUTATJA MEG A VISSZAUTAT

Ezek után el tudunk e képzelni mást is, mint hogy az emberiség fölött a gonoszság vigyorgó árnyéka lebeg? Hogyan eshetett meg mindez a huszadik században, mely oly reménytelinek ígérkezett? Műveiben Jan van Rijckenborgh haláltermészetről beszél. Szemére vetették, hogy sötét tant hirdet. De ezzel vádolták a régi gnosztikusokat is; hogy tanuk borúlátó, és az ellentermészetnek alávetett világ elutasítását tartalmazza.

Holott épp az ellenkezőjéről van szó: a Gnózis a megszabadulás ösvényét tanítja, és arra utal. Az embert emlékezteti eredetére, és megmutatja neki a visszautat. A tant pedig tanítványaiknak a gnosztikus tanítók életük példájával mutatták. Ugyanezt tették az ifjú Gnózis szellemi vezetői is.

Jan van Rijckenborgh-ot minden további nélkül századunk igaz gnosztikusának nevezhetjük. Gnosztikus Szellemi Iskolát és egy gnosztikus Szerzetet alapított, mely azóta sok tanulóból áll. Tanítványainak megmagyarázta a Pistis Sophia ösvényét, melyet mindenki bejárhat és be is kell járnia. Magyarázataival annyira megnyitotta Hermész könyveit, mint előtte senki sem. Tanítványainak feltárta a rózsakeresztutat, és feltörte C.R.C. alkémiai menyegzője rejtélyeinek pecsétjét. Megalapította a megújulás, a renoválás központjait, ahol a tanulók lényük alapvető megváltozásán dolgozhatnak, ahol mindig is a megújítás tudományát tanították, tanulták és alkalmazták. Ahol a gyakorlati életvitel és életfolyamat formájában megtapasztalt tanulóság az oktatás tárgya; ahol a tanulók a transzfiguráció tanaival foglalkoznak, és amellett tesznek hitet. Ahol az igazság és az élet keresői felemelkedhetnek a Gnózis fénysugárzásába.

 

A FELEDÉSNEK GÁTAT KELL VETNI

Kereső e még a gnosztikus Szellemi Iskola tanulója? Természetesen ő is az, ameddig az ösvényen jár, és el nem érte a célt. Valaki kijelentette egykor: Az igazság birodalmában nincsenek utak. Valóban, aki a teljes igazság világosságában áll, az elérte az ösvénynek ezt a célját, amely felé addig csak botladozott. Mielőtt azonban beléphetne az igazság birodalmába, vagy maga igazsággá válna, be kell vándorolnia önmaga megismerésének és átadásának az útját. A korszakos börtönt le kell bontani, mielőtt be lehetne menni a szabadságba. A feledést meg kell szüntetni, mielőtt a lélek éberségét üdvözölni lehetne.

Ameddig tehát a tanuló nem hatol át az önmegváltoztató forradalomhoz, addig az őrület, a rögeszme és igaztalanság világában honol. Az ösvény, az igazán gnosztikus ösvény a személyiségember önelégültsége ellen folytatott csata, ameddig ez nem tért rá természetadta állapota fenntartás nélküli megtámadására. A rózsakeresztes tanuló tiszta, őszinte tanulósága, aki többé nem áltatja magát, nem gyárt magának téveszméket a rögeszmevilágot illetően, nagy változásokat okoz életében, mert megismeri saját világi lényegét, és leszámol vele. Tanulósága gyümölcsként megmutatkozik, hogy önmagára vonatkozó személyiségtörekvése elcsendesült és megállt.

Az önismeret ösvényén ismételten elbotló és feltápászkodó tanuló, ha ebben kitart, nagyon elővigyázatos. Tudja, hogy ösvénye göröngyös és buktatókkal teli, s a sors fonadékát szét kell tépnie, hogy a cafatokon keresztül világosabban kivehesse az igazság fényét.

 

AHOL NINCS TÖBBÉ SZOMJÚSÁG

Akkor aztán maga előtt lát egy új ösvényt, mely a megváltás birodalmán át a szabadsághoz visz!

Miért nincsenek utak az igazság országában?

Mert ez az ország az abszolút másik élet. A világnak az ismeretlen fele ez, amelyről a régi rózsakeresztesek beszélnek. Az ismeretlennek, a mindent magában foglalónak, a mindenhol jelenlévőnek a birodalma, melyet nyelv nem képes szavakba foglalni. E birodalomban nincsenek istenek az Egyetlen Ismeretlen Istenen kívül. Ezért ez csakis a nagy csend fogalmával illethető, vagy ahogyan Buddha, az áldott nevezte: „ahol nincsen szomjúság, és még a nemlét is megszűnt”.

Ha megkísérelünk intuíció révén a mikrokozmikus lélegzetből, a szellemben vibráló lélegzetből valamit is megérteni, valamit is megragadni, akkor ez szinte vallásos elmerülés, melynek folytán a Másik a születés első, akadozó kiáltását hallatja, melyet Isten Atya-Anya lénye fúj be élete koronájába (a tobozmirigybe). Ez az egyetemes bölcsesség sugarának érintése, mely átviharzik a tanulón és áthatja őt. Ez a Gnózis lélegzete, mely a lelkét megsimogatja, és megajándékozza az egyetemes bölcsesség első elveivel, melyet az Atya, mint valami hírnök, a mindenségbe, az alkotás egész területére kikiáltva kisugároz.

Ez a bölcsesség, ez a Gnózis képezi a lélekember számára nélkülözhetetlen levegőt, az élet kenyerét.

Mi kell ennek a kegyelemnek az elnyeréséhez?

Meg kell szüntetni minden szomjat, mely a dialektikus életet kívánja, mely a természetszülte embert ismételten az önmaga vetületét hajszoló élet ölelgetésére készteti; mintha ebben az életben egyetlen darabka igazi arany is létezne! Mert a hamis arany az embert csak lerészegíti, a feledés és szétszóró-dás rögeszméjébe temeti.

 

SAJÁT LÉNYÜNKBEN EGY ORSZÁG REJLIK, SOK ÚTTAL

Aki igazán a Gnózisra törekszik, az életét kezdi az egyetlen célnak szentelni: fényszikráját fel akarja lobbantani a Gnózis tüzénél, mely a Szerzet élő testében ég, s amely erejét a Szerzet, az Egyetemes Szerzetlánc hatalmas fáklyájából meríti. Ez a Lánc csavarvonalas úton halad a naptest szellemi napja felé, mert ebben is csak egy a cél: a fényszikrák visszatérése a mindenség Atyjának szívéhez. Ezen az ösvényen járunk, ha az igazán szellemi élet Iskolájába belépünk és benne vagyunk! Így kiderül, hogy nem egyetlen úton haladunk, hanem különböző utak léteznek, melyeket önmagunkban végig kell küzdenünk. Saját lényünk birodalmában sok út vezet, de mind az egyetlen célhoz, ha megtisztítjuk kívánságainkat, és érzékeinket mentesíteni tudjuk régi természetünktől.

Hermész azt mondta egyik tanítványának, aki megtisztított szívét megnyitotta Pimander számára: „Nos, bontsd le sátradat, most, hogy megtisztítottad magadat a Gnózis számára”. Azaz hagyd el régi lakóhelyedet, sátradat a pusztában, és menj Atyádhoz, az egyedül jóhoz!

Aki valóban önmaga forradalmasítása, a nagy önmegváltoztatás útjára tér, az részesül a szellemben, Isten lélegzetében, mely az óriási, ismeretlen birodalomból, a gnosztikusok Plerómájából száll a mindenségen át. Az felszabadít magában egy képességet, amivel a benne és körötte ragyogó gnózisvilágosság segítségével az isteni életszférában lélegezhet. Akkor válik világossá számára, mit értettek mindig is a Szent Hétszellemen, s hogy ki is az valójában.

Ha a Szent Hétszellem beléphet a mikrokozmoszba, akkor az isteni, egyetemes igazság és bölcsesség fellobbanhat a szívszentélyben a napszellem sugaraiként. A bölcsesség és a tudomány, az isteni ismeret, a Gnózis, a világosság mindig is volt, és mindig lesz! A Gnózis palástját már a régmúltban szövögették arany fonalakból. Ez csillámlott elő a könyvtekercsek bölcsességkincséből is. Töredékei megmaradtak. Az ellentermészet ismételten megkísérelte ezeket az arany fonalakat minden eszközzel megszakítani. A Gnózist teljesen el akarta törölni. A Gnózist azonban lehetetlen megsemmisíteni, mert fényszikra képében nyugszik az emberben! Ebben foglaltatik az igaz egység, a szabadság és a testvériség. Ez képezi a Gnózis által megjelentetett vallást. Ezért annyira más a Gnózis je-lentősége az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában, mint például a tudományos kongresszusokon tanulmányozott változata, habár örvendünk, hogy azon az úton is sokan szerezhetnek tudomást róla. Reméljük, hogy a szövegeket helyesen értelmezik majd.

Az eleven Gnózis viszont a szellem lélegzete, melyet megváltó erőként lehet megkapni. Ezért beszélnek kínai Gnózisról, indiai Gnózisról, hermetikus Gnózisról, keresztény Gnózisról, minden idők Gnózisáról, az egyetemes Gnózisról. És ez a Gnózis végzi a munkáját az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája eleven gnosztikus közösségében 70 éve, 1924 óta.

 

A Nemzetközi Szellemi Vezetőség nevében: A. H. van den Brul

A káprázat oka

 

MORFIKUS TEREK ZÁRJÁK KÖRBE SZILÁRDAN A DIALEKTIKUS TUDATOT. A TERMÉSZETNEK E TITOKZATOS EMLÉKEZETNYOMAI MINDADDIG REJTVE MARADNAK ELŐTTÜNK, MÍG RÁ NEM JÖVÜNK A DOLOG MEGSZABADÍTÓ NYITJÁRA.

 

Szorongás és bizonytalanság uralja a világot, s kelt szörnyű, ijesztő látomásokat az emberiség tudatában. Határozottan érezzük, hogy ez a szorongás általános és légköri. Bolygónk körül hatalmas erőtér képződött, mely az összemberiség sokrétű szorongásvetületeinek miriádjaiból áll. A gnosztikusok eonoknak nevezték ezeket az erőtereket. A hírközlő szervek különleges eseményeket hajhászó s eltorzító tudósításáradata fokozottan erősíti e vetületeket. Furcsa dolog e zaklatott korszakban békéről és szabadságról beszélni, hiszen a szóban forgó válsághelyzet éppenhogy az emberiség meghasonlott állapotáról tanúskodik. E leleplezés mérhetetlenül erősítheti a megszabadító út bejárására irányuló elszántságunkat.

Joggal mondják, hogy az idegrendszert végsőkig feszítő válsághelyzetek ős-szorongásokat váltanak ki az emberben. A szorongás alapvetően gátló tényező életünkben. Jobb megértéséhez tágabb összefüggésekben kell elemeznünk az emberiség összetett fejlődéstörténetét, s ezt is főként az energetikai-dinamikai síkon.

 

A MORFIKUS TEREK

A Föld bolygón az idők kezdete óta mindig voltak kisebb, nagyobb háborúk, és mindahányan a tudatos vagy tudattalan én őrületnek ugyanazt a beteges színezetét viselték. Az idők folyamán számtalan embert öltek meg kegyetlen módon. Ebből nemcsak a kivitelezők vették ki részüket, hanem egy széles embertömeg is, amely mindenekelőtt gondolatban gyilkolt együtt a többiekkel. Fájdalom, szorongás, gyűlölet és diadal így maródott bele a világ éterterébe. Az áldozat így vált az idők folyamán ismételten tettessé és viszont, s e módon képződtek áttekinthetetlenül bonyolult karmikus szövedékek, nyomukat tudatalattinkban is hátrahagyva.

A sokrétű tapasztalatok e sokasága a természet közös emlékezetében tárolódik. Itt fölöttébb dinamikus morfikus terekről van szó. Ezek a terek szüntelen kölcsönhatásban állnak a hasonló minőségű múltbéli terekkel, de alkotóikkal is, s emiatt az emberi tudatot és idegrendszert élénken befolyásolják. Ezek a terek válsághelyzetekben megerősödnek és megnagyobbodnak. Felismerjük, hogy a szorongást illetően nem beszélhetünk enyémről meg tiédről. Egyértelműen közös ügyről van szó, e terekhez való közös kötődésről. Válsághelyzetekben e roppant erők lappangásból hatalmi állapotba lendülnek át, hogy aztán – megerősödvén és megnövekedvén – adott pillanatban újfent a lappangás állapotába térjenek vissza.

E morfikus terek egymásba ágyazott hierarchiákat képező minőségek és hatalmi tényezők sokszínűségéből állnak. Mindezek kölcsönösen feltételezik, szervezik, szerkesztik és erősítik egymást. Ezek a rettenetesen erős téridő rendi terek zárják szilárdan körbe az emberiséget. Természetesen mindig a tudatállapotunknak megfelelő eonokkal állunk kapcsolatban. Amíg hozzá nem jutunk a megszabadító kulcshoz, addig teljesen rejtve maradnak előttünk a természetnek e titokzatos emlékezetnyomai.

Az évezredek folyamán az emberi gondolkodás és az emberi érzelmek szakadatlanul alkották, fenntartották, táplálták és erősítették ezeket a tereket. Ilymódon tudatosan vagy tudattalanul közvetlenül részt veszünk az egész világtörténésben, és befolyásoljuk is azt. Tudatában vagyunk vagy sem, de minden tekintetben össze vagyunk kötve minden létező okával. Alulmaradunk egy élethosszig tartó hatalmas érzéki csalódással szemben, mert a viszonylagos, mulandó világgal azonosulunk. Ez az emberiséget fogva tartó hipnotikus állapot az eonok és az emberek közötti kölcsönhatásban van lerögzítve.

A világ, amelyben élünk, az emberiség egyetlen nagy kivetítése. Ez az egyedi, a közös és a viszonylagos értékelképzelésekből magyarázható. E roppant nagy „kép”-ző erőkben és általuk élünk, létezünk. Sejtjük már, mit nevezünk életnek, világnak, valóságnak? Ebben az értelemben ténylegesen beszélhetünk a világ minden embert összekötő közös sorsáról. Ezek a mérhetetlenül erős terek kormányozzák a fajok, népek és kultúrák magatartását is.

 

ÚTON A VALÓDI LÉT FELÉ

E belátás révén kinyílhat bennünk egy ajtó, és megmutathatja, mennyire nem élünk tudatosan, s hogy velünk élnek, s milyen felelőtlenül bánunk a mi hatalmas, alkotó, gondolatteremtő eszközünkkel. Sejteni kezdjük, milyen bonyolultak ezek az „én”-nek nevezett erőszerkezetek. Felismerjük egyrészt a természet eonokat: velük a természet szerint egyek vagyunk. Másrészt: szívünkben vibrál egy hatalmas ősemlékezés, mely a másik világ utáni kimondhatatlan szomjúhozással társul. Ez a sugárerő megrendíthetetlen bizonyossággal tudatja velünk, hogy igazi létállapotunk e lepecsételt, bukott természetrenden túl található.

A természetszülte ember számtalan módszert és rendszert talált ki ennek a mi földi, kettős létezésünkön túl fekvő fénytérnek az elérésére. Ezek mind kudarcot is vallottak, mert nem vezettek messzebb e természetrend legmagasabb csúcsánál, a tudatlanság határánál. Jóllehet nagyon magas szellemi állapotot értek el a személyiség művelése vagy személyiséghasítás által, ez azonban még mindig e természetrend morfikus terein belül helyezkedik el.

Ennél a pontnál kérdezhetjük és megfigyelhetjük, milyen irányultságú a gondolkodásunk, kívánkozásunk és akaratunk. Fel fogjuk ismerni, hogy lényünk csaknem kizárólag önmagát helyezi előtérbe. Szüntelenül azzal foglalkozik, hogy egyéni, családi, foglalkozásbeli, vallásos és politikai célokat valósítson meg, melyek tudatosan vagy tudattalanul mindig a saját fennmaradásának biztosítására vannak ráhangolva. Magunkat mintegy más emberektől elkülönített, lezárt dolognak tapasztaljuk és éljük meg. Most azonban hirtelen tudatára ébredünk, hogy az egyéni gondolkodást főként ezekből a mindenkit egyazon irányba húzó morfikus terekből befolyásolják.

Lényünk – sajátosságának megfelelően – szüntelenül együtt rezeg a kollektív cselekvési mintákkal. Ezek a terek tehát egyfajta csoporttudatot képeznek, amit a mi impulzusaink szakadatlanul átformálnak. A formálódó csoporttudat pedig ismét visszasugárzik az egyéni tudatba.

Ez a földi fogság fojtogató! Pontosan ehhez a belátáshoz kell eljutnia a személyiségnek, hogy egy új tájékozódásra, a lény teljes megfordulására irányuló kívánság megszülethessen. Ez azt jelenti, hogy az e terekhez kötő köldökzsinórt határozottan, okosan, folyamatszerűen el kell vágni, s így végül az egész természetszülte személyiség alapja megszűnik, feloszlik. Ebben az önmagát megerősítő edényben születik meg újra az istenember.

Hogy ez nem olyan egyszerű, azt már magunk is számtalanszor megtapasztalhattuk. Ezek az erős, minket megkötő elektromágneses terek ugyanis nem eresztenek el minden további nélkül. Mégis voltak minden időkben emberek, akik legyőzték a világot. A megszabadító útnak e sokrétű dialektikus terekben történő keresése nagy veszélyeket is rejt magában. Egyes rendkívül világosan és szépen fénylő erővonalak ugyanis hatalmas tévutakra vezethetik a keresőt. Istennek, az örök fénybirodalomnak a keresése során világi elképzelések sokasága lopódzhat be, és az ember személyesen önmagára vonatkoztatva keres létező vagy nemlétező dolgokat. Szóval az én keres egy célt.

Gyakran összetévesztjük az abszolút istenit, az örökkévalót a mulandó személyiséggel és a halandó testtel. Ezért van az az erős érzésünk, hogy keresnünk kell, mert hisszük, hogy valamit elveszítettünk. Az isteni fény azonban sohasem veszett el, hiszen örök és múlhatatlan. A testet előrehajtó én-gondolat nyugtalansága szakadatlanul afelé hajszol minket, hogy valami ismeretlent keressünk, amit személyes tudatunkon belül sokat ígérő célnak tekintünk. Ha azonban ráébredünk, hogy lényegében mi magunk vagyunk ez a mi mulandó világunkon túl található abszolút cél, akkor mégis szembesülünk a kérdéssel: tulajdonképpen kicsoda a kereső, aki fáradhatatlanul, vakon keres egy számára ismeretlen célt? Baktat körbe-körbe, mint a szamár az orra elé tartott pozsgás répával, fáradhatatlanul annak a megrendíthetetlen reményében, hogy valaha elérheti a répát.

A morfikus (morfogenetikus) terek a természet teremtésmintái. Kristályok, növények és állatok építési terveit foglalják magukba. Itt a biológiai fajta közös építési tervéről van szó. E szerint képeznek minden egyedet, és ehhez hozzá is járul minden egyed. E fajta teremtésminták éteri, asztrális és mentális területen is léteznek. Az azonos genetikus képlettel bíró állatok csoportokban idomíthatók. Ugyanannak a rendnek más állatai – bárhol a világon – ezáltal gyorsabban felveszik a tanultakat.

Egypetéjű ikreknél is gyakran fellépnek meglepő azonosságok. Különösen erős együtt rezgéssel bírnak: egy hullámhosszon élnek, legyenek bár óceánok közöttük. Az asztrális morfogenetikus terek néha óriási alakokat öltenek. Ilyenkor eonoknak nevezik őket. A morfikus terek elméletét az angol Sheldrake fejlesztette ki.

Lukács evangéliuma 12, 18-21.

„És monda: Ezt cselekszem: Az én csűreimet lerontom és nagyobbakat építek; és azokba takarom minden gabonámat és az én javaimat.

És ezt mondom az én lelkemnek: Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve;

tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!

Monda pedig néki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?

Így van dolga annak, aki kincset akar magának és nem az Istenben gazdag.”

A megújulás arany tojása

 

A NÉMETORSZÁGI BAD MÜNDERBEN, AZ ARANY RÓZSAKERESZT SZELLEMI ISKOLÁJA KONFE-RENCIAHELYÉNEK KERTJÉBEN A LÁTOGATÓT CSAKNEM EMBERNAGYSÁGÚ FÉNYES ARANY TOJÁS FOGADJA. EZ A GNOSZTIKUS TANULÓSÁG CÉLJÁRA EMLÉKEZTET, AMI A NAGY ÁTVÁLTOZÁS, A TRANSZFIGURÁCIÓ, AZAZ AZ ISTENI EMBER FELTÁMADÁSA A MIKROKOZMOSZBAN, ÉS AZ ISTENI ALKOTÁSRA UTAL, MELY AZ ISTENI EMBER HAZÁJA. E TOJÁS LÉTREHOZÁSÁNAK FOLYAMATÁT JOHANN VALENTIN ANDREAE ECSETELI A RÓZSAKERESZT KERESZTÉLY ALKÉMIAI MENYEGZŐJÉBEN.

 

A tojás tökéletes, csendes, tartózkodó formája, melynek oltalmában egy élőlény keletkezésének és átváltozásának rejtélye megy végbe, ősidőktől fogva szolgált az isteni alkotás és az isteni ember jelképéül. A világ teremtéstörténeteiben az isteni világtojás az élő víz megszentelt istenáramlataiból fejtette ki magát. Orfeusz ókori tanai szerint ebből a tojásból tört elő ragyogó világosságával az isteni Fénylény, Phánész, a földi világot lángra lobbantó fáklya, melynek hevével az embereket istenekké lehet olvasztani. Ez az Érosznak is nevezett fénylény ennek a világnak a nagy hérosza, hőse, az Egyetemes Tan Krisztusa.

Másrészt e világ termékenységének jelképeként a tojás a földi ellenalkotást, az isteni világ hamisítványát mutatja.

A paradicsomban a jó és rossz tudásának fáján almák teremtek: a tojáshoz hasonlóan szintén a termékenység jelképei. A kígyóbőrbe bújt bukott angyal, Lucifer sugallatára keletkezett az isteni alkotást megjátszó ellentermészet, a szentségtelen, tüzes vágymocsár, melyből a földi világtojás lépett elő az alakulás és pusztulás örök váltakozására kárhoztatva. E tojás anyja a kígyó, vagy madáralakú Nemezisz, a sors bosszúálló istennője, akit gyakran bekötött szemű asszonynak ábrázolnak.

 

A DIOSZKÚRÁK TOJÁSA

Mi azonban nem vesztünk el. Erről tanúskodik Léda, a hattyú ógörög mondája. Az istenek atyja, Zeusz, egybekelt a földi Lédával a napmadár, vagyis hattyú alakjában. E kapcsolatból keletkezett a tojás, melyből a Dioszkúroszok fakadtak: Kasztor és Pollux, az ikrek. Kasztor halandó, Pollux halhatatlan. Kasztor halála után Pollux szeretetből elkíséri fivérét az alvilágba, s halhatatlanságát is megosztja vele. Az isteni szeretet is ekként kíséri a bukott teremtményt az anyagba.

Ez a legenda az ikerlényt, az embert ecseteli az isteni hazába visszavivő útján. Benne két hang szólal meg, a halandó és a halhatatlan.

Nemde mi is a tojásból születettek vagyunk, a minket övező mikrokozmoszból keletkeztünk? Anyagszülte személyiségként azt a helyet foglaljuk el, mely egykor az isteni anyagból álló embert illette. Ezt az eredeti, eleven, tevékeny lényt a bűnbeesés meggyalázta és elpusztította. Csupán egyetlen atomja létezik még oszthatatlan, piciny maradványként: a szellemszikra, a rózsabimbó. Most minket hívnak fel arra, hogy ennek a szívünkben sínylődő szegényembernek ruhát adjunk, szegénységét szolgálatunkkal betakarjuk, hogy mikrokozmoszunkban újra a ház ura lehessen. Az isteni ember így ünnepelheti feltámadását, elfoglalván a csakis neki járó helyet.

Képesek leszünk e meghallani segélykiáltását, és reagálunk e rá, vagy – mint mikrokozmikus elődeink korszakok óta – a harsány és bódító hangoknak engedünk, és az isteni térség minden impulzusát önmagunkra, az énünkre vonatkoztatjuk?

 

TESTÜNK MINT TÖRÖTT TOJÁS

A tojás minden edény, váza, vagy korsó alapformája, a keverőedényé, azaz kráteré is, amivel testünk is rokonítható.

Az óegyiptomi legenda szerint ez a békaalakú világanya petéjéből kelt ki, s fazekaskorongján – a születés és halál körforgásában – az alkotó Isten, Knum formálta emberi lénnyé.

A holland festő és gnosztikus, Hieronymus Bosch (kb. 1450-1610) a pokolban élő embert, azaz énünket vízszintes, törött tojásnak festette meg, mely üreges fatörzslábaival evező nélküli ladikokban áll a pokol iszapos mocsarában. Lepattant hátulján keresztül a pillantás a hasában lévő kocsmára esik, ahol kesergő társaság iszogat. A hátrafelé tekintő szörny fején pörög a gondolatok körhintája, melynek tempóját a földi vágyakat jelképező vörös bőrduda adja meg. A karok és lábak nélkül tehetetlenségre ítélt lény minden pokoli dúlásnak ki van szolgáltatva. Siralmas, korcs alakja az isteni ember karikatúrája.

Testünk mulandó halotti urnájában nyugszik a tojás egy másik termékenységi jelkép formájában, mint „Jézus magva”, a szív rózsabimbója, a csodálatos drágakő, a szellemszikraatom. Csakis ebből a tojásból éledhet fel az új lélek, Isten gazdagságába burkolva, a tiszta, eredeti asztrális anyagba merülve Máriában, az Istenmegnyilvánulás óceánjában. Ettől a Máriától, a kizárólag az istenire kívánkozó szűzi lélekből születik meg Isten gyermeke. Ez lesz a jelölt karácsonya.

 

A TOJÁS AZ ALKÉMIAI MENYEGZŐBEN

Az isteni embert, a szellemlelket, Jézus Krisztust Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője ecseteli tökéletesen a folttalan, fehérarany tojásjelkép leírásával. A kémiai menyegző magyarázatát Jan Van Rijckenborgh ennek a tojásnak a leírásával zárja, melyet szerzetes barátaival Rózsakereszt Keresztély az alkémiai folyamattal választ ki az arany gömbből. Ebből a tojásból kel ki a főnixmadár, a Szent Szellem madara, az átváltozott, transzfigurált ember, Jézus Krisztus. Ez a főnixmadár viszont szintén tojást rak majd, a megújult, isteni világrend tojását.

 

A HÚSVÉTI TOJÁS

Rózsakereszt Keresztély fehérarany tojásának a keresése, illetve újraelnyerése képezi a tanítvány útját, az igazi húsvéti ünnepet. Egy rejtett lény keresése és megtalálása képezte minden régi, misztikus tavaszi ünnep alapmintáját, amelyet az egyházak húsvéti ünnep formájában tartósítottak. Az ókor tavaszi ünnepe arra az időpontra esik, amikor a sötét, látszólag holt természet újra megelevenedik és csírázni kezd. Nyár végén, a gabona learatása és betakarítása után az ember az őszt ünnepli, megtisztelvén vele a gabona halálát; a földbe vetett gabonáét, mely újjászületve sokszorosan gyümölcsözött. Az évszakok ünnepeiben az emberiség átélte az isteni ember bukását és a földi anyagba gabalyodását, majd újraélesztésének és megszabadításának útját.

A rózsakereszt modern nyelvezete azt mondja, hogy a szívünkben rejlő rózsabimbó, a szellemszikraatom szabadulni szeretne, s a személyiséghez kiált segítségért. Mardosó hiányérzetet tapasztalunk, melyet semmi földi nem képes csillapítani. Az üdvösségre rálelünk a Szellemi Iskola erőterében, mely az isteni sugárerőket az egyes tanuló állapotához igazítja, hogy a rózsabimbó kibontakozhassék és a tanulói utat el lehessen kezdeni. Ha az új lélek megszületett, és a személyiség önátadása, az endúra révén gyarapodhat, akkor a teljesülést a Szent Szellemmel tartott alkémiai menyegzőben ünnepelheti meg, és szellemlélekként támad fel a főszentélyben.

A kutatás és a szent menyegző képezi Ariadne fonalát, mely a hőst a Minotaurusszal, az isteni alkotóerővel való visszaélésből keletkezett állatemberi ikerlénnyel folytatott küzdelem után kivezeti a világ útvesztőjéből.

 

AZ ELEUZISZI REJTÉLYEK TOJÁSA

Az ógörög eleuziszi rejtélyek kegytárgyában, a szent kosárban tojás és kalász feküdt az emberben rejlő lélekmag jelképeként. A rejtélyek színjátékában ezt a magot Perszephonénak nevezték. Perszephoné, a földművelés és a föld termésének istennője egy gránátalma élvezete miatt a halottak istenéhez, Hádészhez, és az ő birodalmához, az alvilághoz köttetett. Anyja – elveszített lányát fájdalmasan keresve – az egész földet bebarangolja. A leány a hamis kígyó képében, az istentelen vágylobogás formájában uralkodott mélyen lent – az emberi rendszerben a plexusz szakráliszban -, a farkasfejű elnyelő, Hádész-Plútó mellett, mérhetetlen karmakincsünk gazdagságának istene mellett.

Az eleuziszi rejtélyekhez tartozott az istenfi, Dionüszosz ünnepe, akit a titánok széttéptek és bekebeleztek. Dionüszosz szívét maga az istenek atyja, Zeusz mentette meg majd itatta meg menyasszonyával, aki megszülte az új Dionüszoszt. E név azt jelenti: a világ elsőszülötte, a világtojásból keletkezett isten, minden halandó és halhatatlan ősatyja.

Mint a titánok leszármazottai, az emberek magukban rejtik Dionüszosz részeit isteni szikra formájában. A képzőművészet Dionüszosz szívét megkövesedett fenyőtoboznak ábrázolja. De más változatban is megjelenik, mindenféle gyümölcs, bimbó, pikkelyes vagy pikkely nélküli toboz, sőt tojás formájában is. Csaknem minden ókori síron megtalálható, az élőket arra emlékeztetve, hogy testüket a feltámadandó istenfia sírhalmává kell tenniük. Hiszen már életünk folyamán a sírban tartózkodunk; ezt jeleníti meg a koporsó görög neve, mely húsnak, testnek is fordítható, meg holland megfelelője például, a lichaam (test), mely szó szerint hús-inget (lic-haam) jelent, s részéről közel áll a német Leiche (tetem) szóhoz. A türszoszbot hegyét, melyet a Dionüszoszban megboldogultak tartottak kezükben, szintén toboz képezte. A türszoszbot a megújult kígyótűzrendszer jelképe. Csakis az istenfia Dionüszosz képes megmenteni a bukott lelket. Ha meghal, eltemettetik és lemegy a pokolba, a szenvedélyek tűzvészébe, a plexusz szakráliszba, fellobbantja és átváltoztatja Perszephonét, s a megújuló kígyótűzön át felviszi a feltámadás isteni világosságába. Az újjászületett Dionüszosz és az újszülött Perszephoné a megújult tobozmirigyben, a szent nászteremben ünnepli menyegzőjét.

 

A TOJÁS ÉS A FENYŐTOBOZ: A TOBOZMIRIGY KÉPE

A toboz nemcsak Dionüszosz szívére, hanem éppúgy a fejben lévő tobozmirigyre is utal. Ezen számos sárga, homokszemcsét idéző domborulat található, melyeket az alkémiai folyamat átváltoztat, hogy ott szellem és lélek szellemlélekké egyesülhessen. A toboz kettős jelkép tehát, mert az egész folyamat előfeltételét a szív és a fej helyreállított egysége képezi.

A Szent Szellem önmagát kiárasztó megtermékenyítő vetése, mely a papi embertől személyt nem nézve kimegy minden Istent kereső lélekhez, a megújult tobozmirigy, az újjászületett főszentély, a fehérarany tojás termékenységi elve, a számtalan maggal töltött, csavarvonalasan felépített fenyőtoboz képében jut kifejezésre.

 

ÁMOR ÉS PSZÜCHÉ

A föld porában csúszó és zabáló pondró, mely a tojásformájú gubóban a levegő csodás pillangójává változik, szintén szolgált a földi test börtönéből feltámadó isteni lény példázatául. A görög pszüché szó pillangót és lelket is jelent. Metamorfózis (transzfiguráció görögül) című művében Apuleiosz tárta elénk Ámor és Pszüché történetét.

Ámor Érosszal azonos, Pszüché pedig csodaszép királylány, aki menny és pokol között ingadozik. Hamis nővérei bebeszélik neki, hogy szörnyet szeret, mely egykor fel fogja falni. Szerelmese, Ámor ugyanis csak éjszaka látogathatja meg ismeretlenül. Amikor aztán egy tilos lámpa fényében mégis megpillantja a szárnyas istenfit, az emiatt kénytelen őt elhagyni. Pszüché mindenütt keresi, míg magányos és veszélyes vándorlása koronázásaként a föld és a pokol után végül a mennyekben Ámor hitvese lehet.

Ámor, a görög mondavilág Érosza, a szeretet istene – a leghatalmasabb isten, minden teremtmény alkotója és ura- szárnyas lényként tojásból keletkezett, csakúgy, mint a Rózsakereszt Keresztély fehérarany tojásából kikelő madárfióka.

 

A TOJÁS MINT A BÖLCSEK KÖVE

A középkori alkémia filozófiai tojásában a fejét és lábát szárnyakkal ékesítő Hermész tartózkodott, mint a Nap és a Hold elvének, férfinak és nőnek újraegyesülése, mint isteni kétnemű lény, aki a kén és a higany kémiai menyegzője révén, lélek és szellem alkémiai ötvözésével újra kitermelt isteni ősminőség. Ez a filozófiai tojás, a rózsakeresztesek szellemének aranya, melyet a főszentély hermétikus edényéből termelnek ki; ez a bölcsek köve, mely romlandót romolhatatlanná tesz, örök ifjúságot biztosít az isteni életterületen, és véget vet a születés és halál körforgásának. Ennek a lapisz ex cölisznek, ennek a mennyei kőnek a kitermelése, ahogyan Wolfram von Eschenbach ecseteli Parzifáljában, ez képezi az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának célkitűzését is.

„A két Mária pedig harmadnapon a sírhoz mene, és a követ a sírról elhengerítve találák. És mikor bementek, nem találák az Úr Jézus testét. Az angyal azt mondja nékik: Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, hanem feltámadott” – olvashatjuk a Bibliában. „Arimathia kertjében a sír harmadnapon kiürül. Az új ember Isten dicsőségének körében áll, Olümposz tornyának harmadik emeletén. Az arany gömbből előkerül a tojás, mely a teljes, új életet tartalmazza, tehát az Egyetlennek a köréből származik. A körből előlép az igaz, tökéletes, isteni ember. A körből, mint sírhalomból kiemelkedik Jézus Krisztus, az ember, ki egyben Isten… A torony negyedik szobájában a fehérarany tojást egy rézüst sárga homokjában érlelődés végett beágyazzák és felhevítik… Az üst pedig kocka alakú, ami az összehajtogatott, mágikus kereszt. Ez a győzelem keresztje, mely az újjászületést viseli.” (Jan van Rijckenborgh: Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője).

Az üstöt hasonló szavak ékesítik, mint János jelenéseiben is áll: „Én – Jézus Krisztus – vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó, kezdet és vég”.

A Szent Szellem pirkadata, húsvét ünnepének világossága tegye fényessé tanulóságunk ösvényét!

Vagyok, tehát tudok!

 

„GONDOLATAINK PROBLÉMÁJA AZ ÉLETÜNK” – MONDTA MARCUS AURÉLIUS RÓMAI CSÁSZÁR ÉS FILOZÓFUS. AZ ŐSEMLÉKEZÉS ELLENBEN CSAK AKKOR SZÓLHAT HOZZÁNK, HA A FÖLDI GONDOLATOKTÓL MENTESEKKÉ VÁLUNK, ELBOCSÁTUNK MINDENFÉLE ELKÉPZELÉST, S A TUDATOT MEGSZABADÍTJUK A HAGYOMÁNYOS GONDOLKODÁSTÓL.

 

Eddigi megfontolásaink az (érzéki-) fiziológiai síkról a mentális képzeleti síkon át a közös elektromágneses vagy morfogenetikus terekhez vezettek, melyeket eonoknak is hívtunk. Felismertük, hogy ezek a morfikus terek képezik téridőrendi bonyodalmaink és megtévesztettségünk tulajdonképpeni okát. Ezzel az elemzéssel is az Új Embert szándékozzuk mozaikszerűen megközelíteni. „Gondolkodom, tehát vagyok.” A filozófus Descartesnak e kijelentése helyes, ha „én”-en a természetes személyiséget értjük. Azonosítása a gondolkodás által történik. A gondolkodás élteti és igazolja. A gondolkodás emeli fel a közös fölé, és egyéniséget kölcsönöz neki. Az egyéniség a gondolkodásban tükröződik és tartatik meg. Ezt a tényállást Vincent Peale szavai is igazolják: „Ön nem az, amiről azt gondolja, hogy Ön az, hanem az, amit gondol.”

Az érzelmi és életműködéseket valamint a formamegnyilvánulásokat a gondolatok énközpontúsítják; az én erővonalai az énközpontúság mintáját képezik, mint az önfenntartás életformáját. Amennyiben a gondolatok az ént beiktatják, felépítik és előállítják, úgy ők a tudat megalázásának és elnyomásának zsoldosai. Amennyiben az ellentétek játékát tükrözik és a tudatot ingerlik, úgy ők a sötétség szemfényvesztői. Számtalan ember megkísérelte s kísérli meg még mindig az ellentétek nagy játékát minél bámulatba ejtőbb távlatokban ábrázolni, fényesen vibráló gondolatokkal, hol a szellő könnyedségével, hol felfuvalkodottan, hol áthatóan, hol pompázatosan meggyőző csattanóval. A tudatot ezáltal egyre erősebben ingerlik, teljes egészében igénybe veszik és megkötik.

A „gondolkodom, tehát vagyok” eszerint abszolút találó. A gondolkodás határozza meg az énünket. Az én mégis korlátozott életforma: az elválasztottság életformája. Az én az elszigeteltség életét éli, s ennél fogva tökéletlen. A gondolatok képezik a határvonalakat. Mi módon képes az ember átlépni ezeket a határokat? Hogyan léphet ki az elszigeteltségből? Miként válhat tökéletessé?

 

TUDAT VAGY LÁTSZATTUDAT?

Az ember gondolatai ezerféle érzéshez, izgalomhoz és érzelemhez fűződnek. Vibráló, hullámzó élet óceánja tölti el. Tudata teljesen beleolvad ebbe, s érzelem és gondolatvilágának fajtája és nagysága szabályozza. Érzésreflexei a dolgok harmonikus folyásával és látszólagos rendjével bíró valósággal ámítják. Ez a valóság azonban csak töredék.

Az érzelmek a gondolatokat gerjesztik, ezek pedig a tudatot ingerlik és bilincselik meg. Az emberi tudat így korlátozott jellegű, s ezenfelül teljesen tájékozatlan: az ember a saját gondolatairól próbálja az életutat leolvasni. Ezek lánccá összekapcsolódva képezik tudata horizontját. Érzésreflexeinek hullámaitól hajszolva és körbenyaldosva, gondolatvetületei fogságában imbolyog a természetszemélyiség a hullámzó élettengerén, kábultan és hipnotizálva. Az ember tudása saját létéről és tudatosságáról így csupán a látszatról való tudás, elsődlegesen a saját személyes gondolatvetületeiből származó tudás. A transzfiguráció titka tehát a tudatváltásban rejlik.

Aki belsőleg eloldja magát személyes gondolataitól és ezzel mentális énségétől, az megszabadul minden dialektikus-mentális elfogultságtól. Bizonyos értelemben gondolatmentessé válik. Ez az igazi gondolatszabadság: a gondolatoktól való szabadulás.

Ebben a gondolatvesztettségben állva születik meg az elvont gondolkodás. Ez független az én reflexeitől és vetítéseitől, túl van minden megosztó és elválasztó elképzelésen. Önteremtő gondolkodás ez, kifejezésre akarja juttatni az egységet, a szabadságot és a szeretetet: az igazi lélek gondolkodása. Ezzel az elvont gondolkodással megnyilatkozik egy új tértudat is. Az ember élethorizontja teljesen megváltozik általa, cselekvési hatósugara végtelen lesz. A régi gondolkodásnak, a régi főnek a terhétől és szorongatottságától elválasztva, felpattannak a dolgok rendjének és mozgásának bilincsei, s az isteni rend és a dolgok kezdetektől eredő isteni folyása folyamatszerűen megnyilvánul. Egy abszolút új valóság születik: az Új Lélek valósága, amelyben az én nem létezik. Ez egy szeplőtelenül tiszta valóság és életállapot. Teljesen új kiindulópontról van szó, amely az embert teljesen új össze-függésbe állítja. Nem a régi gondolkodásból kiötlött más gondolatkapcsolatokkal és vonatkozásokkal, hanem egy teljesen új rend, és új fejlődési ösvény megteremtésével. Arról van szó, hogy az ellentétek játékán túl fekvő nyugvópontot megtaláljuk. Ez az egy pont létezik. Az ember szívében található. A szív rózsájának nevezik.

Oda az ember természetszemélyiségének semelyik képességével sem jut el. Aki előre akar törni ehhez a ponthoz, annak mindent hátra kell hagynia, különösen az életről és a létről alkotott mindenféle elképzelést, a létezésre vonatkozó minden eszmét. Ez a kizárólagos pont semmi földit nem tartalmaz. Minden ebben a pontban és ebből a pontból van, s mindig azonos marad az isteni eredettel. Ez a pont az abszolútum. Ennél a pontnál a teremtő és a teremtmény egyek. Itt megszűnt minden elválasztottság; minden enyém-tiéd feloszlott a mindent átfogó és mindent átható egységben. Ennél a pontnál érvényes a mondás: „Vagyok, tehát tudok!”

Csak az új lélek igaz. Az én nem egyéb, mint vetület, agyrém, totális őrület. Tépje szét ezt az őrületet! Ez teljes egészében az Ön kezében van. Ha nem teszi, akkor ez az Ön saját döntése. Akkor azonban ne panaszkodjon szorongásról, aggodalomról és félelemről, mert senki más, csak egyedül Ön tartja életben az ént. Egyedül Ön dönt a vesződségeiről, egyedül Ön határozza meg élete menetét. Én vagy nem én, ez itt a kérdés, amit mindenkinek a maga számára egyszer ténylegesen és igazából meg kell válaszolnia. Mégha mindemögött a morfikus terekkel kapcsolatban lévő hatalmas aurikus lény áll is, akinek számlájára írja Ön talán minden kellemetlenségét. Ezért fontos az én igazi jellegét megismerni.

Megtanulhatjuk felfogni hatásait, ha naponta megvizsgáljuk és mérlegeljük. Akkor felfedezhetjük, hogyan lehet az ént minimumára csökkenteni: pozitív belső megfontolás és aktív tett által. Így keletkezik bennünk tiszta belátás.

Tudatosan ki kell vonnunk magunkat az én befolyása alól; minden gondolat befolyása alól, amely énirányultságú, szellemi fejlődésünket megrekeszti és életünket fogva tartja az én siralmas világában. Ezért a kereső első tette, hogy kiszabadítja magát a személyére vonatkoztatottság igája alól.

Hermész Triszmegisztosz magasztaló énekéből:

Mert Te vagy minden, ami vagyok.

Te vagy minden, amit teszek.

Te vagy minden, amit mondok,

Semmi sincs, ami nem Te vagy.

HOGYAN HALSZ MEG?

Meghalsz a gondolataidban,

érzéseid burkában,

félelemmel telt akarattól

folytonos életre sulykolva.

Ki gyógyít gondolatokat,

fed fel érzéseket,

idomítja az akaratot

szeretettől hajtva?

Gyönyörködnek az

ő magjukban,

megöntözik

szeretettel és gyűlölettel.

Leszakított gondolatok,

álmokba fordítva.

Álmokat építesz,

álmokat átformálsz,

álmokat elrontasz.

Korszakról korszakra

gondolatok elromlanak,

érzések elvirágoznak,

akarat akarat után megbénul.

Az én által kivájva

széttörik az élet,

széttörik a meghalás.

TE hogyan halsz meg?

A halálra? Az életre?

Az értelmetlen csendben

van értelem és lét.

Az idők partján

a térből feloldozva

élet megy az élethez

az Ő kezét fogva.

A TIZENHARMADIK EON REJTÉLYE

Mária így szólt: »Uram, az emberek, akik ismerik az archonok és eonok mágiáját, s a sorserők és szférák archonjainak mágiáját, amire a bukott angyalok tanították meg őket, ha ezeket a fekete mágiájukkal felidézik, hogy a jó tetteket megakadályozzák, mostantól kezdve el tudják e végezni, vagy sem?«

Jézus így válaszolt Máriának: »Nem úgy fogják elvégezni, ahogyan kezdetben tették, mert elvettem erejük egyharmadát. De azoknál fognak erőt kölcsönözni, akik a tizenharmadik eon misztériumainak mágiáját ismerik. Ha pedig azok mágiájának a misztériumait idézik, akik a tizenharmadik eonban vannak, akkor ezeket bölcsen és biztosan elvégzik, mert amikor az Első Misztérium paran-csára erőt vettem, erről a területről nem vettem erőt.«

Mik tehát a tizenharmadik eon misztériumai? Itt az Egyetemes Szerzet rejtélyeiről van szó, amelyek a haláltermészet szívében találhatók, vagy ahogyan Jakob Böhme mondja: »Ez Krisztus, aki a bukott természet szívét megtámadta.« A tizenharmadik eon az egyetemes erőtér, amely az ősanyag ötödik nézetében állandóan rendelkezésre áll.

 

(J. v. Rijckenborgh: A Pistis Sophia gnosztikus rejtélyei)

MI A GONDOLAT?

Te vagy a gondolat.

Ha értelmedből van a gondolat,

akkor értelmes vagy ebben a világban.

Ha az új lélekből van a gondolat,

akkor az egyetemes Atya megérintett téged.

Ha a Szellemből van a gondolat,

akkor betölt téged a Fiú.

Ha a gondolat a tökéletes test,

akkor te vagy a feltámadott Új Ember.