Az Egyiptomi ős-Gnózis XIX

 

A GONDOLKODÁS MEGNEVELÉSE

Az emberi agy, ez az agysejtekből álló szerkezet sok csodás képességgel rendelkezik. Erről gyakran beszéltünk már, s most azzal a képességgel szeretnénk foglalkozni, melyet emlékezésnek neveznek.

Minden agysejt képes bizonyos benyomást, olykor többet is és különböző fajtájút felvenni és megtartani. Különösen érvényes ez az emlékezet központjára. A benyomásokra való érzékenységünk azonban teljesen személyes jellegünktől és irányulásunktól függ. Amikor egy templomszolgálaton vannak együtt, akkor bizonyos, hogy nem mindenki hallgatja azt egyformán, a benyomásokat különböző módon veszik fel, s így a végén nem lesz mindenki teljesen ugyanabban a hangulatban.

Az egyazon hangulat kívánatos lenne, de mai létállapotunkban ez még lehetetlen.

A benyomásunk, mint megállapítottuk, személyes jellegünktől és irányulásunktól függ, ami viszont mágneses rendszerünkkel, a lipikával van szoros kapcsolatban. A lipika aurikus lényünk mágneses pontjainak hálózata, amelyet a természetbenszületésünk időpontjában elevenítenek meg: ez a mi aurikus lényünk úgynevezett hetedik köre mágneses pontjainak a hálója.

Ez a mágneses háló, amely az összes karmikus befolyást tartalmazza, belevetítődik az agyba, azt is mondhatnánk, hogy tükröződik az agyban, s az agysejteket bizonyos állapotban tartja. De nem csak befelé vetítődik, hanem kifelé is, az asztrális térségbe. Így bensőséges rokonság, erős kapcsolat van egyrészt az asztrális térség különböző nézetei és erői, másrészt pedig az emberi személyiség között. A mágneses rendszer egyrészt az asztrális térséggel, másrészt az aggyal áll kapcsolatban.

A főszentélyben ezen kívül ég egy láng, a mentalitásunk, alantas gondolkodásunk, a közönséges agygondolkodás lángja. Ez a láng a hét agyüregben lévő hét fókuszból fejlődik ki, indul ki. A felnőtt emberi személyiség mentalitása tehát teljesen megegyezik az agysejtek, a lipika, a mágneses rend-szer és a közönséges természet asztrális térségének az állapotával. Természetszülte mentalitásunk így teljes egyensúlyban van a haláltermészet asztrális térségével, szférájával.

Azt lehet mondani, hogy a haláltermészet asztrális tere, különösen pedig bizonyos részlegei, erői, vagyis eonjai ellenőrzik az emberi gondolkodást. Amikor tehát a test alvása idején az emberi személyiség elhasad, és az asztráltest valamint a gondolkodási képesség az asztrális területen időzik, akkor teljesen magától értetődik, hogy az agysejtek teljes mértékben azokkal az erőkkel és befolyásokkal lesznek feltöltve és azokra hangolódnak, amelyek az ember természetszülte állapotával egyeznek meg. Ez mindenekelőtt azért magától értetődő folyamat, mert a nappali életben az illető agysejtjei azzal az irányulással töltődnek fel, amely az emlékezetében összpontosul.

A mentalitáson kívül azonban a főszentélyben található az emberi akarat képessége is. Az akarat központjában is találunk erős asztrális sugárösszpontosulást, amely szintén tűzként ragyog.

A fejben így két tűz ég: a gondolkodás lángja és az akarat lángja. Mindkettő az asztrális térségből, a szidérikus sugárzásokból ered.

Az a helyzet, hogy az embernél általában a gondolat az akarás vagy vágyakozás, a kívánság előtt keletkezik. A kívánságot mindig a gondolat előzi meg. A gondolat hat az agysejtekre, s az agysejteknek ezáltal keletkező megmozdulása hat arra a szervre, amelyben az akarat székel. Így keletkezik a cselekvés vagy nemcselekvés akarása vagy kívánsága. Mindig a gondolkodásunk határozza meg és indítja meg a kívánásunkat vagy akarásunkat. Ez rendkívül fontos tény, melyet jól meg kell jegyeznünk. Az Egyetemes Tan ezért az ösvény minden jelöltjét komolyan figyelmezteti: »Öt percnyi meggondolatlan gondolkodás öt évi munkát tehet tönkre.«

Ezt a figyelmeztetést könnyű észben tartani, és nem kell hozzá semmi magyarázat: a tanulónak vigyáznia kell a gondolataira! Helytelen gondolatokat el kell oltani, mielőtt feléledne a kívánság. Az ember gyakran érzi magában fellobbanni a vágy vagy az akarás tüzét, s ez aztán olyan cselekedetekre ösztönzi, amelyeket megbán. Kedves Barátaink, ilyenkor nagyon sajnálják, hogy ilyesmire vetemedtek, hogy ennek kellett történnie Önökkel, de világos, hogy a kívánságot a gondolat váltotta ki!

Mielőtt tehát a kívánkozásaikat megsemmisíthetik, el kell oltaniuk a helytelen gondolataikat. Mielőtt a felfelé törekvő ember szerkezetében, rendszerében számottevő változás mehetne végbe, meg kell változtatnia a gondolkodását. A gondolatok ellenőrzéséről az átlagembernél szó sem lehet. Mi csak találomra gondolkodunk.

Ki ez a »mi«?

Az énlényünk, amelynek székhelye az átlagembernél a lép-máj rendszer. Ez az énlény csak találomra gondolkodik. Gondolataink pedig teljesen megfelelnek az irányulásunknak, a természetes beállítottságunknak, s meghatározzák az akarásunkat, a kívánságainkat és a cselekedeteinket, vagyis vérünk és lényünk állapotát.

Egész személyiségüket asztrális befolyások dirigálják és tartják bizonyos állapotban az Önök mentalitása segítségével. Aki tehát gondolkodását, mentalitását nem képes ellenőrizni és megváltoztatni, az ne higyje, hogy a Szellemi Iskolának igazi tanulója.

Amikor például összejönnek egy templomunkban, akkor a legkülönbözőbb és gyakran furcsa gondolatokkal ülnek ott. Ha valami készülékkel fel lehetne jegyezni a gondolataikat, akkor meghallgathatnák, hogy mi mindent gondoltak, amikor bementek, amikor leültek, hogy min gondolkodtak általában, különösen pedig a tanulótársaikról, s miféle gondolatfoszlányok zuhantak át az agyukon. A fejüknek ezek a kerekei szüntelenül forognak, anélkül, hogy ellenőriznék őket. Azért mondtuk, hogy aki a gondolatait nem képes ellenőrizni, aki a mentalitását nem tudja megváltoztatni, az ne higyje, hogy a Szellemi Iskola igazi tanulója.

Amikor tehát a természetes állapotukból magyarázható különböző gondolatmenetekkel ülnek a templomban, mialatt látszólag igen békésen ülnek együtt, az asztrális kisugárzások rettenetes örvényét keltik. Mert mentalitásuk a közönséges asztrális térségből származik! És az asztrális örvényeknek ebben a káoszában, a heves asztrális vihar közepette kell a munkánkat végeznünk! Értik e, milyen rendkívül végzetesek a mi polgári, művelt szokásaink? Tulajdonképpen nem vagyunk ám műveltek, hanem nagyon is neveletlenek, lényegében fütykössel hadonászó ősemberek. Divatosan öltözködünk ugyan, a helyzetekhez illő, előírt módon viselkedünk, a legjobb szándékkal színészkedünk, de mentális tisztaságnak általában nyoma sincsen. Mentális tisztességességre általában nem is törekszünk.

Ezek a dolgok sok elgondolkozásra adnak alkalmat. Itt azonban témánkkal kapcsolatban csak néhány nézetet fogunk megbeszélni. Mert most az a kérdés, hogyan lehet a mi szerkezetünket a lehető legjobban és leghamarabb elválasztani és megvédni a dialektika asztrális térségének befolyásaitól, s hogyan kerülhetünk a lehető legrövidebb úton az újasztrális térség befolyási körzetébe.

E kijelentésünknél figyeljék meg a reagálásukat.

Amikor azt mondjuk, hogy »meg kell szabadulnunk a haláltermészet asztrális térségétől, és az új élet asztrális térségével kell kapcsolatot teremtenünk«, akkor hogyan reagálnak? Szavainkat elméleti jelentőségűnek veszik e, amely hidegen hagyja Önöket, vagy pedig nagy érdeklődést kelt a probléma fejtegetése? Melegen kívánják, bensőséges vágy keletkezik e Önökben, s a legszívesebben hamarosan megvalósítanák e a kapcsolatot az új életterülettel?

Arra az álláspontra is helyezkedhetnek, hogy érdekesnek tartanak egy másik asztrális területen való tartózkodásról és következményeiről tartott beszédet, s magyarázatainkhoz úgy közelednek, mint valami tudományos vizsgálathoz. Ezzel azt bizonyítanák, hogy létállapotukban még semmi sem kezdett megváltozni.

Megmagyaráztuk, hogy az asztrális térség, aurikus lényünk mágneses pontjainak a hálója, agyunk, mentalitásunk, akaratunk, vérünk, testünk, egész életünk tökéletes egységet képez, hogy egymásra ható folyamatok sorozatának a területét képezi, amelyek fogaskerekekként működnek együtt egy szervezetben. Ezért egyáltalán nem egyszerű dolog egy ilyen szervezetbe bejutni és természetünket más irányba terelni.

Ha az új asztrális térbe való belépés, és ebben a nagyszerű, isteni asztrális életben való részvétel a legmelegebb érdeklődésüket kelti fel, ha bensőségesen vágynak arra, akkor reményteli állapotban vannak. Miért? Mert ha a meleg érdeklődés gondolata indul ki a Gnózishoz és üdvösségéhez, ha vágynak rá, hogy részesülhessenek az új asztrális térségben, s ezzel a kívánsággal akár csak a legcsekélyebb akarathatás is jár, akkor ezek a gondolat és akarattevékenységek bizonyára nem a közönséges természetállapotból magyarázhatók. Ezek akkor félreismerhetetlenül nem dialektikus befolyások. Ez akkor pompás!

Fent megmagyaráztuk, hogyan van az asztrális területhez kötve egész lényünk és annak minden tevékenysége, vagyis hogyan vagyunk mindannyian mentális életünk következtében a haláltermészet foglyai. Hogyan magyarázható akkor, hogy gondolataink és vágyakozásunk a Gnózis felé árad?!

Érzik e, hogy ez a kérdés létfontosságú? Észreveszik-e, hogy a gnosztikus életen való elgondolkodás létfontosságú? Azért fejtegetjük ezt ilyen nyomatékkal.

A Gnózissal szembeni lelkes, őszinte, meleg érdeklődés tehát nem a közönséges természetből magyarázható. Mert közönséges természetállapotunk a haláltermészet vezetése alatt áll. Honnan jönnek akkor nem dialektikus gondolataink és érzéseink? Csakis kívülről jöhettek!

Betörtek a szerkezetünkbe, a mentalitásunkat más irányba terelték. Ha az olvasó ráismer erre a helyzetre, mint a sajátjára, akkor azzal foglalkozik, hogy a tudatát a lép-máj szerkezetből a szívébe vonja fel. Mert csakis az ilyen tudat képes gnosztikus befolyásokat felvenni a szerkezetbe. A szív ekkor megnyílik a gnosztikus sugárzások számára, ezek összekeverednek a vérrel, a kis vérkeringéssel felhatolnak a főszentélybe, és furcsa befolyást gyakorolnak az Önök mentalitására, úgy, hogy az emiatt keletkező gondolataik nem felelnek meg a közönséges élet vízszintes síkjának. Így tör be a Gnózis egy ember szerkezetébe, rendszerébe, amelynek új képességet adományoz. Ez kezdetben talán csak gondolatfoszlány, amellyel egy akaratvillanás, vágyimpulzus ér minket, hogy a Gnózisban rejlő idősséget, idvességet megragadhassuk.

Ha tehát a Gnózis belénk hatol, ha olyan gondolataink keletkeznek, amelyek nem a karmából, nem a lipikából, nem az asztrális területről és éppoly kevéssé a természet véréből erednek, hanem Istentől születtek, akkor attól az órától kezdve hallgathatjuk a lélek hangját, vagy misztikusan: Isten hangját. Akkor kapcsolatban vagyunk az új asztráltérséggel, a Gnózissal, az Egyetemes Gnosztikus Lánccal.

Önmagukban találják meg annak a bizonyítékát, hogy birtokolnak e már valamit ebből. Ha igen, akkor velünk örüljenek, mert akkor az ösvény kulcsa a kezükben, a saját rendszerükben, mikrokozmoszukban van. Akkor ezzel az új képességgel például minden további nélkül leállíthatnak régi típusú gondolatmeneteket, amelyek a természeténből ütik fel a „fejüket, s gondolkodásuknak az ösvény követelményeinek megfelelő új irányt adhatnak.

Ha ezt nem tudják megtenni, akkor értelmesen felszívhatják magukba, amit mondunk, esetleg pontosan megjegyzik és tovább tudják adni, de semmi hasznuk ebből, mert semmi sem változik meg Önökben. Ezt a képességet ugyanis, bármilyen kezdetleges is még, azonnal használatba kell venniük, hogy a gondolkodásukat megtámadják vele, s új irányt adjanak neki. Ha ez sikerül, akkor az akaratukat, vágyakozásukat, a kívánságaikat is ellenőrizni tudják majd. Mert az akarást a gondolat előzi meg. Így a cselekedeteiket is ellenőrizhetik és összeegyeztethetik az életükben megjelent nagyszerű, új befolyás követelményeivel.

Mindebből az következik, hogy az önszentelésüket, az önmegszabadításukat, az egészségesséválás ösvényén való menetüket a gondolatéletükkel kell elkezdeniük. Aki ezt még nem tudja megtenni, annak várnia kell, míg a tudata a lép-máj rendszerből a szívbe vonul. Ha pedig megvan ez az új képesség, de nem használják, akkor a tanulóságuk folyamatát elrontják. Gondoljanak tehát mindenkor a Nagyok figyelmeztetésére: öt percnyi helytelen gondolkodás, rideg gondolatok, kritizálás, irigység, rosszakarat, gyűlölet stb. a tanulóságuk ösvényén végzett munkájuk eredményét megsemmisíti.

Ha az ösvényen akarnak járni, akkor sürgősen meg kell nevelniük a gondolkodásukat. Ennek az értelmi nevelésnek akarjuk a modern Szellemi Iskolában alávetni magunkat. Ez az önmegszabadítás útja. Gondolatéletünket alaposan meg kell tisztítanunk, gondolkodásunknak tökéletesen őszintévé kell válnia. Lássák be ennek a mérhetetlen jelentőségét. Így kell önforradalmunknak megkezdődnie. Aki elkezdi megtisztítani a gondolkodását, az nagy erővel összetöri a személyiségrendszer és a lipika, vagyis az asztrális térség kapcsolatát. Mert ezek a kapcsok teszik természetlényünket tulajdonképpen fajankóvá, paprikajancsivá: az asztrális térből jövő impulzusok kényszerítenek a nekik megfelelő cselekvésre. Ha pedig a belénk hatolt Gnóziserő segítségével elkezdjük a mentalitásunkat megváltoztatni, akkor megszabadítjuk magunkat ettől a végzetes befolyásolástól.

Eközben pedig a szív is egyre jobban megnyílik, a jelölt egyre erősebben elidegenedik a haláltermészettől és annak asztrális terétől, és a gnosztikus erők nagy hullámokban hatolnak be a rendszerébe, mikrokozmoszába. Emiatt az Önök új képessége óráról órára erősödik, s ezzel a nagyszerű önfeláldozással nagy sebességgel transzfigurálják az asztráltestüket. Így már a tanulóságuk legelején teljesen új kezdet előtt állnak.

Gondolkozzanak el még egyszer: Valóban megvan e bennem annak a bensőséges kívánsága, hogy a Gnózishoz közeledjek és bemenjek az új életbe? Ez a kívánság őszinte e? Ha a felelete határozott »igen«, akkor már belépett az új kezdetbe. Akkor már megkapta ezt az új képességet. Most már csak arról van szó, hogy következetesen használja is. Csak ekkor beszélhetünk sikeresen a lélek életéről az új asztrális térségben.

Megpróbáltuk megmutatni, hogy a kezdet teljesen Önöktől függ. Akkor hát térjenek rá lélekszületetten erre az új kezdetre! Mert akkor beszélhetünk valóban tovább nagy sikerrel a nagyszerű kilátásokról, amelyek az új asztrális területen várnak Önökre.

Végül még egyet kell közölnünk: ne nyugtalankodjanak olyan dialektikus álmok miatt, amelyek következtében úgy vélik, hogy az éjszaka óráiban nem vettek részt az új asztrális életben. Ezen nem kell aggódniuk. Mert csaknem minden álom az agysejtek – különösen az emlékezet központjának a – kisüléseire vezethető vissza. Ha az olvasónak erős a fantáziája, s napközben bizonyos banális dolgokon sokat tűnődött, vagyis mentálisan eleresztette a gyeplőt, akkor az agysejtjei sokféle erővel töltődnek fel. Amikor aztán a test alszik, akkor az agysejtek kisülnek és álmokat okoznak, melyek zavarosak és töredékesek, s nappali fantáziából és tépelődésekből erednek. Az is lehet, hogy nappal sok volt a dolguk, társadalmi pozíciójuk folytán sok kötelességükkel foglalkoztak, így testileg fáradtan mennek aludni. Agysejtjeik ekkor is túl vannak töltődve, alvás közben kisülnek, s ennek mellékjelenségeként álmokat közvetítenek.

Ne nyugtalankodjanak tehát túlságosan emiatt: álmaikra ne fordítsanak túl sok figyelmet, akkor sem, ha nagyon jelentősnek tűnnek. Őrizzék meg azokat a saját lényük csendjében, s így nemsokára tudni fogják, miként vélekedjenek róluk és mit várjanak tőlük.

 

Az önmagunk által teremtett valóság

 

A VILÁG, AMELYBEN ÉLÜNK, PUSZTA KIVETÍTŐDÉS. AZ EONOK HATÁSA ALATT AZ EMBER SAJÁT VALÓSÁGOT ÉPÍT MAGÁNAK; SAJÁT (BAL)SZERENCSÉJÉNEK A KOVÁCSA. E TUDOMÁNYOSAN IS MEGALAPOZHATÓ GONDOLAT ALKOTJA A KÖVETKEZŐ CIKK VEZÉRFONALÁT.

 

Előző cikkünkből megtudhattuk, hogy az ember útjának fő akadályát saját érzékei képezik. Túlságosan is könnyű és felületes dolog lenne azonban az emberi pusztulás felelősségét teljes egészében az érzékekre hárítani, amikor ebben a lélek különböző állapotai és létezésünk alapjai is nagy szerepet játszanak. Ezt támasztja alá a következő történet is.

Két idegen töltötte éjszakáját egy tengerparti kis szállodában. Mögötte sivatag terpeszkedett, amelyet a távolban magas hegyek határoltak. Az utasok értesültek arról, hogy ezen a vidéken bizonyos időszakonként óriási viharok dúlnak, amelyeket féktelen áradás követ. A vizek lezúdulnak a hegyekből, és útjukon mindent magukkal sodornak. A két utazó éjszaka hatalmas zúgásra riadt. A szálloda előtt emberek futkostak és kiáltoztak. Az eső patakokban ömlött… Nemsokára azonban elült a zaj, csak az eső kopogott tovább a tetőn.

Az egyik utas úgy gondolta, hogy az emberek a sivatag szélén örömükben kiáltozzák: »Víz! Víz!« Elégedetten aludt el tehát még mélyebb álomba merülve. A másik azonban nyugtalanul, dobogó szívvel feküdt ágyában. Neki úgy tűnt, hogy az embereket félelem kerítette hatalmába, és kiáltásaik aggodalmasak. Növekvő morajlást hall, és kétségbeesetten képzeli maga elé, amint a hegyekből lezúduló víz mindent elsodor és összezúz. Érzi, amint őt is magával ragadja, és a tengerbe sodorja a cápák közé. Szájában érzi a sós víz ízét…

Mindkettőjüket ugyanazok a hatások érték, mégis teljesen különbözően értelmezték az eseményeket. Hogyan lehetséges ez?

E történet megmutatja, hogy az ember saját külön valóságot épít magának a bensőjéből előtörő gondolatokból. E gondolatok nem tárgyilagos látásmódból fakadnak. Úgy tekintünk magunkra, mint alanyra, és környezetünkre, mint tárgyra. E tárgyat azonban nem tudjuk valóban »tárgyilagosan« felfogni, csupán vélekedésre vagyunk képesek vele kapcsolatban, legyen szó bár egy lelketlen kőről vagy egy élőlényről. Ítéleteinkben a környezetünkre, valamint egyéni értékrendünk szerint felcímkézett gondolatképeinkre támaszkodunk. A dolgokat egyéniségünk különféle szemüvegein át látjuk, énünk különféle ablakain keresztül tekintgetünk kifelé.

Menjünk azonban tovább. Történetünkből látnivaló, hogy érzékeink kiválogatják a nekik megfelelő jelzéseket, amelyeknek útja az én ellenőrző pontjain keresztül vezet. Ily módon azok még tovább szelektálódnak és (át)értelmeződnek. Aminek nem szabad léteznie, az nem is létezik. Ami megmarad, az puszta okoskodás. A külvilág úgy jelenik meg előttünk, ahogy nekünk megfelel, és ahogy lelkünk állapotának leginkább tetszik.

Lehet borzalmas, de éppúgy csodálatos is. Lehet sötét vagy fénnyel teli, rémítő vagy békességes. Ezt hívjuk mi »valóságnak«. Így teremtjük nap mint nap környezetünk egy kis részét a téridőben; s mivel a többi emberrel is kapcsolatban állunk, közös értékek és közös tudati képek is léteznek. Ezek összességét hívjuk »a mi világunknak«.

A világ tehát nem kívülről származik, hanem az emberi közösség vetíti ki folyamatosan. Minden közösség gondolatképeket teremt és őriz tudatában. Valaha úgy vélték, hogy a Nap kering a Föld körül, mígnem Galilei a XVII. században bebizonyította az ellenkezőjét. Ezt az elméletet csak hosszú évek múltán fogadták el hivatalosan is.

Most bizonyára a következő ellenvetést tenné az olvasó: »Egy szék nem egyéb, mint szék, egy fa nem más. mint fa, a hegy pedig hegy.« Régi filozófiai ellenvetés. Egyesek úgy gondolják, hogy az állítólagos valóság nem magukban a dolgokban rejlik, inkább a dolgoknak egy olyan rendjéről van szó, amelyet az ember önmaga teremt. Mások azon töprengenek, vajon érzékeink valóban a valóságról tudósítanak e minket. Egy alma sárgának, simának vagy éppen jóízűnek tűnik, de valóság e ez? Rendelkezik e ezekkel a tulajdonságokkal igazán?

Emmanuel Kant (1724-1804) még messzebbre hatolt. Megállapította, hogy az ember semmit sem ismerhet a dolgok valódi természetéből. Szerinte az »emberi tudás« tapasztalatok rendszerezett összege. Az ember tehát függ attól, ahogyan a világot értelmezi. Ugyanakkor azt is mondhatnánk, hogy semmilyen világ sem létezne anélkül, hogy az ember ne értelmezné azt. Ki tudná bebizonyítani az ellenkezőjét? Lehetetlen megmagyarázni egy vak embernek, hogy léteznek a színek, amikor nem látja azokat.

Századunkban a filozófia a tudományok házába is belépett. Albert Einstein (1879-1955) megállapította, hogy nem az észlelés útján juthatunk az elmélethez, hanem az elméletből kiindulva válik lehetővé az észlelés. Szóval az ember csak azt képes észlelni, ami megfelel a tudatának.

 

A VILÁG MEGTAPASZTALÁSA SZEMÉLYES TEREMTÉS

Azonban nem csupán az embernek, hanem minden élőlénynek is meg kell teremtenie az ő saját világát. Az érzékelősejtek képtelenek minőségük alapján megkülönböztetni az ingereket: csupán azok erőssége szerint reagálnak. Pusztán mennyiségi, a lényeget nem érintő változásokat hoznak létre. A szem recehártyájának milliónyi, fényre érzékeny sejtjét érik elektromágneses hullámok. E hullámok erősségének különbségei alapján jön létre a fekete, a fehér, vagy bármely szín. Az emberen kívül nincs tehát fény vagy színek, hanem csak elektromágneses hullámok, nincsenek sem hangok, sem zene, hanem csak a légnyomást megváltoztató szakaszos eltérések. A hőség vagy hideg sem más, mint molekulák mozgása. Az agy értelmezi ezeket az ingerületeket, és az emlékezet alapján nagyjából kiszámítja az egyéni valóságot.

Az Egyetemes Tan szerint a személyiség egy asztrális és éterikus erőket vonzó rendszerrel rendelkezik, amely ezen erőket saját szükségletei szerint fordítja le. A szem főként az asztrális történésekre reagál, a fül az éterikus rezgésekre. A szem asztrális szférát hoz létre, egy mágneses teret, egy lélegzőteret. Ezen a téren keresztül jutnak át az éterek, amelyeket a hallás befogad. A fül belsejében e rezgések osztályozódnak, és az idegrendszer segítségével áthatják az egész életrendszert. Az ízlelés is fontos szerepet játszik, mivel a testnek táplálékra van szüksége. Az íz az asztrális mágneses tér minőségétől függ. A táplálék feldolgozása nagy mértékben függ a vér állapotától. A látás, a hallás és az ízlelés együttműködése képezi a személyiség alapját.

A minket körülvevő asztrális erőnek megfelelően »látunk« tehát, az odavonzott étereknek megfelelően »hallunk«, és a táplálkozás, amely ehhez járul, meghatározza természetünket és létállapotunkat. A szem tükrözi ezt az állapotot, valóban »a lélek tükre«. A szemekből minden asztrális érzelmet ki lehet olvasni.

Egy ember állapota teljesen megfelel a hét agyüreg rezgésének. E rezgéseket a talamuszideg közvetíti a szemnek. Ezen impulzusoknak megfelelően azt látjuk, amit látni akarunk, ami egyezik mágneses állapotunkkal. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy nemlétező dolgokat hallunk, vagy az orrunk előtt lévő dolgokat sem vagyunk képesek meglátni. A bűvészek és a mozi rengeteg példával szolgálnak erre a jelenségre. Egy bűvész ügyesen tudja a folyamatosság látszatát kelteni, amikor arról ténylegesen szó sincs. Egy film folyamatos mozgásnak tünteti fel a valójában álló képek sorozatát, amelyeket agyunk köt össze. Amit az ember felfedezni vél a természetben, az csupán kitalált, elképzelt valóság. Azt hisszük, találtunk valamit rajtunk kívül, holott csak azt fedeztük fel, amit kerestünk. A külső, tárgyilagos valóságot ily módon előítéleteinkre alapozva közelítjük meg, amelyeket szintúgy »tárgyilagosnak« vélünk!

 

A BELÁTÁS MEGSZÜLETÉSE

Az emberi megértés, mérlegelés az énen alapul. Az én kovácsolja a külvilág kapuinak kulcsát, amelyekből számtalan található. A mód, ahogyan az én felteszi a kérdést, meghatározza a választ is. A bizonyosság érzésének emberi szükséglete a lehető leghosszabban tartó rendhez vezet. Az én még a legnagyobb összevisszaságban is megpróbál törvényrendszert felállítani.

 

VILÁGUNK KORLÁTAI

Talán ismerős a mondás, hogy akinek csak kalapácsa van, az mindent szegnek néz. Személyiségünk építőkövei meghatározzák utunkat és korlátainkat. Amit tapasztalunk, felismerünk vagy tudunk, az mind eme kövekből épül fel a megfelelő technikák segítségével. Ez az ismeret kielégítőnek tűnik, annál is inkább, mivel saját tapasztalataink világára vonatkozik: »bizonyos kulcsokra« és »bizonyos utakra«. Arról, hogy létezne más út is, fogalmunk sincs. Ekképpen az abszolút valóság látszólag el van rejtve előlünk. Dialektikus természetünkből kiindulva mindazt megtanulhatjuk, ami nem jellemző az igazi valóságra. A valódi világ tehát csakis akkor nyilvánul meg, ha saját építményeink mind leomlanak. Amíg ez utóbbiak kielégítenek minket, összhangban élünk saját világunkkal. De mi történik, ha saját valóságunk összeütközésbe kerül egy másikkal? Az én megpróbálja átalakítani az új képet olyanná, hogy saját világának megfeleljen. A lelki válságok ekképpen vezethetnek győzelemhez. Ha viszont ez nem sikerül, és saját világunk összeomlik, az válságot vált ki. Semerre sem tudunk többé irányulni, teljes a bizonytalanság. Az én új világ létrehozására kényszerül, új látszategyensúly, új biztonság teremtésére, ameddig csak lehetséges. A nyomorúság világát magunk teremtjük. Mennyiben érinti mindez a megszabadulás ösvényét? Nem hajlunk e mindannyian arra, hogy nehézségeinket sorsunkra és ne saját viselkedésünkre hárítsuk? Nem vagyunk e mégis felelősek, ha figyelembe vesszük, hogy a valóság saját idegrendszerünk, saját énünk terméke? Ugyan ki fogja beismerni, hogy sorsát saját személyisége határozza meg? Az ember így él a karma igájába hajtva. Próbálja fenntartani magát, őrzi a látszatot. A magunk teremtette világ borzalmai között tévelygünk, mondja Jan Van Rijckenborgh. Ez a folyamat sok fáradságba és energiába kerül, hiszen minden erőnket az egyensúly megőrzésére fordítjuk a nehézségek elkerülése végett. Nem csupán énünk merev épületét kell azonban lerombolnunk, hanem a nagyok által teremtett valóságokat is, amelyekből annyi ember részt kapott és amelyek sokak számára éltető erőknek tűnnek. Ezért egy tant soha ne fogadjanak el gondolkodás nélkül! A múlt régi nagyjainak munkája elismerést és tiszteletet érdemel, a régi templomok azonban már megépültek. Most mindenkinek a saját mikrokozmoszában kell megépítenie egy Új Templomot, amely nélkül a régi bölcsességek felújításának semmi értelme sincsen. Ha az ember nem érti meg a mostani idők isteni megnyilatkozását, akkor megkristályosodik, sóbálvánnyá dermed az egyetemes megnyilvánulás közepette. Amint megértjük, hogy saját világunkat a legapróbb részletekig magunk teremtettük, nem gondolkodunk többé a valóságon. Abban a pillanatban a jelenben élünk; nem keresünk többé olyan dolgok teremtésére lehetőséget, mint boldogság, tökéletesség, összhang, Isten, mert tudni fogjuk, hogy mindez csupán délibáb.

Ugyanebben a pillanatban az igazi valóság, az igazság megnyilvánul bennünk.

A gnosztikus parancsolat

 

A feloszlatás kora átadja helyét a megszabadulás korának. A küzdelemből győzedelmes áttörés lesz. A tér összeroskad, az idő szertefoszlik. A Végtelen bőséget terem, az Örökkévalóság szabadságot, e kettő pedig egységet nemz.

Az elválasztottságból belépünk az egységbe. A szigetek elsüllyednek. Az évek eltűnnek. Az Új Lélek összeköt, a Szellem megszabadít, a Test meggyógyul. Fény tölti be a mindenséget, és miden megnyilatkozik. Minden mindenben. Mindenben minden.

Az idők jelei felfedik a jelen napjait, a jelen napjai megnyitják az Örök és a Végtelen kapuit. A megnyilvánulás zsilipjeihez vezető ajtókat látjuk kitárulni a jelenben.

Virrassz a virrasztásban! Emelkedj a felemeltetésben! Cselekedj a cselekedetben!

Serkenj fel a reggellel, mielőtt a nappal eltemet. Vesd magad a tengerbe, mielőtt az áradat elsodor. Őrizd szívedet erősen, mint szerelmed gyermekét, amíg a nap megtisztítja és felemeli Őt.

Légy éber!

Ügyelj gondolataidra és érzéseidre! A zsákmányt lesik e, vagy a hálaadás és beteljesülés jegyében állnak? Elkábítanak, felizgatnak, vagy megszabadítanak?

Hagyj veszni mindent, ami nem hoz szabadulást!

Add oda, amid van, nehogy elveszítsd! Veszítsd el mindened, hogy elnyerhesd AZT!

Keresd rendületlenül az élet forrását: a rózsát szívedben, amely az Örökkévalót és a Végtelent nemzi, amely ifjúságod forrása, amely maga az ifjúság!

Gondolattól, érzéstől, akarástól, cselekvéstől szabadulva tiszta életet élsz. Szíved megerősödik, fejed megvilágosodik, kezeid, mint a fénysugarak. Az örök fivér, az örök nővér vigyázzák életed.

Az Új Lélek beburkol, és eltölti egész lényedet. Bölcsesség fénylik arcodon. Szeretet sugárzik szemedből.

A tiéd az Övé, az Övé a tiéd.

Kovácsold a szeretet kardját a győzelem keresztjévé!

Kövesd Őt!

Add oda, amid van, nehogy elveszítsd! Veszítsd el mindened, hogy elnyerjed AZT!

A hatodik érzék keresése

Emlékezés az új emberre

 

ÉRZÉKSZERVEK NÉLKÜL NEM LÉTEZNE A FÖLDÖN MAGASABB FEJLETTSÉGŰ ÉLET. ÉRZÉKEINK MÉGIS NAGYON MEGBÍZHATATLANOK. EGY TELJESEN ÚJ ÉRZÉKSZERV KIFEJLESZTÉSE FÜGGETLENNÉ TESZI AZ EMBERT A MÁSIK ÖT ÉRZÉKSZERVÉTŐL, S ENNÉLFOGVA A MINDENNAPI ÉLET TOLAKODÓ INGERÁRADATÁTÓL IS. EZ AZ EMLÉKEZÉS ELSŐ FELTÉTELE.

 

A világ, amelyben élünk, nem más, mint az emberiség egészének közös vetülete. Mi ugyanis a tapasztalatainkkal való szakadatlan kölcsönhatásban alkotjuk meg saját valóságunkat.

A dialektikus tudatot formaképző mezők tartják fogva. A természet titokzatos emlékezetnyomai mindaddig rejtve maradnak előttünk, míg nem ismerjük a megszabadító kulcsot.

»Gondolataink legfőbb problémája az életünk«, mondta Marcus Aurelius, a római császár és filozófus. Az ősemlékezet további feltétele, hogy földi gondolatok nélkül valók legyünk, szabaddá váljunk tőlük, elengedjünk minden elképzelést, s tudatunkat ilymódon eloldozzuk a földi gondolkodás béklyóitól.

Az embernek lehetetlen felébrednie állandó hipnotikus álmából, hacsak kapcsolatba nem lép az új életterülettel.

 

HÍDVERÉS AZ ABSZOLÚTHOZ

Az emberiségfejlődés célja az áttörés és a megszabadulás – de miért? A téridőrendi bonyodalmaink lényegébe való bepillantás hatalmas megszabadító folyamathoz vezet.

 

A HÁROMDIMENZIÓS TUDAT LEGYŐZÉSE

A transzfiguráció általi megszabadulás az Abszolútban, Istenben, az örök élet tökéletességében történő feloldódást jelenti. Ha azonban a gondolkodás, érzés, akarás és cselekvés elállják ennek az új életnek az útját… akkor mi a teendő?

 

A MEGVALÓSÍTÁS

A tanítások ideje lejárt. Az élet ideje jött el. Az élet ideje az átélés, megelevenítés, feléledés által. Az új lélek ideje. Az új lélek összekapcsol, a Szellem megszabadít, a test meggyógyul. Minden megtisztul és megnyilvánul. Minden benne van mindenben. Mindenben benne van minden.

 

EMLÉKEZÉS AZ ÚJ EMBERRE

Aki ismeri az embert – Jézust! – az ismeri az utat, az igazságot és az életet. Minden ember egy csoda. Minden létet és keletkezést magában hordoz. Az ember az emberben az út, az igazság és az élet.

Ha e Pentagram füzetben az Emberről beszélünk, próbálja félretenni az emberről és emberségről alkotott minden elképzelését, és elfogulatlanul befogadni fejtegetéseinket.

– Miért élünk e javaslattal?

Mert az igazi ember szemlélését saját képzeteink teszik lehetetlenné számunkra. Ez talán furcsa ellentmondásnak tűnik Ön előtt. Az ember ne tudna képet alkotni magáról? S ráadásul önmaga állna ennek az útjában?

Az ember persze érzékeli önmagát. Elmélkedik, szemlélődik, befelé figyel. Ehhez érzékszervei, gondolatai és képzetei szolgálnak eszközként. Vajon mi egyébre támaszkodhatna még, hogyan nyerhetne valósághűbb képet önmagáról?! Van-e más eszköze arra, hogy emberként többet tudjon meg magáról: milyen ő, honnan jön és hová megy? Létezik e érzékszervek nélküli észlelés, gondolatok és képzetek nélküli megismerés?

Ha a tudomány egyre több technológiát vet be, hogy folyamatokat elemezzen, feldolgozási mechanizmusokat kedvezőbbé tegyen, akkor ez bizonyos tekintetben talán az ember vizsgálatánál is szükségesnek tűnhet. A bevett »tudati technológia« és metafizika azonban alkalmatlan arra, hogy az embert a testen és a lelken túl is megragadja, s hogy elhatoljon az élet értelméhez. Ehhez teljesen új tudatállapot, egy mindent átfogó észlelés szükséges. Aki csak az értelemre és az érzelemre hagyatkozik, annak belátása korlátok között van és marad.

És Ön mégis megismerheti, megtapasztalhatja, megélheti a tökéletes embert. Ön is magában hordozza az isteni ember csodáját. Ez az embernek az emberben történő feltámadási csodája.

 

MIÉRT VAGYUNK KÉPESEK, ÉS MIÉRT KELL EGYÁLTALÁN ÉSZLELNI?

E Föld minden élőlénye érzékszervekkel rendelkezik, hogy a környezeti befolyásokra reagálni tudjon, és a dialektikus értelemben vett tudatossághoz eljuthasson.

A virágok érzékelik a hőmérsékletkülönbséget, kiválasztják tápanyagaikat, a Napra irányulnak, s még hangrezgésekre is reagálnak.

Az állatok észlelési képessége részben felülmúlja az emberét, elegendő pl. a sas szemére vagy a kutya orrára utalnunk. A környezet érzékek általi szüntelen ellenőrzése és mindenekelőtt a változásokra való célszerű reagálás jelentősen megnöveli a túlélési esélyeket.

A természettörténeti fejlődés folyamán – a főemlősökkel bezárólag – egyre kifinomultabb, tökéletesebb érzékszervek jöttek létre. Téridőrendi világunk teljesen elképzelhetetlen érzékszervek nélkül.

Érzékszerveink, bármennyire létfontosságúak is, környezetünk valóságának csupán kis részét észlelik, és még ezt is meghamisítják. Szüntelenül megtévesztenek bennünket. Vegyük csak a híres délibábot, vagy gondoljunk a lélektan érzéki csalódásokkal foglalkozó területére.

Maga az érzék szó többféle értelemben használatos.

Anyagi, éteri síkon öt érzékről beszélünk: látásról, hallásról, szaglásról, ízlelésről és tapintásról. Ezek a külvilágban lejátszódó dolgokat közvetítik számunkra.

Az érzéki fogalmán érzéki benyomásokon alapuló érzelemszerű asztrális mozgalmasságot értünk.

Van emellett valóságérzékünk, amely földi életünknek értelmet kölcsönöz. Enélkül nem bírnánk ki. Ez pedig a mentális síkon történik.

Tapasztalatból tudjuk, mennyire lóvá tehetnek bennünket a külvilág jelzései. Tulajdonképpen magunkat csapjuk be a külvilágról alkotott képzeteinkkel. Hogy ez milyen messzire mehet, azt a következő újsághír igen jól érzékelteti.

Egy munkásnak vasúti mélyhűtőkocsiban volt dolga, és véletlenül bezárta magát. Kétségbeesetten dörömbölt a vastag, szigetelt falakon, de hiába. Idővel megadta magát sorsának, miszerint most meg kell fagynia. Talált valami íróeszközt, és a hátralévő órákban részletesen feljegyezte a megfagyás szakaszait. Másnap holtan találták meg a fagyhalál minden jelével. A történet különös tragikuma, hogy a mélyhűtő berendezés nem is volt üzemben, s ő csak beképzelte magának a hideget!

Milyen gyakran esnek meg velünk hasonló történetek a hétköznapok során, ha kevésbé tragikus következményekkel is! Hogyan lehetséges ez? Miért csúsznak be újra meg újra ilyen tévedések? Hagyatkozhatunk e ezek után az érzékeinkre? Vagy mégis érzékszervi észleleteink képeznék a valóságot!? Mégis csak az az ésszerű és igaz számunkra, amit észlelünk, az eszünkkel lelünk, s így igaznak fogadunk el?

 

AZ ÉN ÉRTELMEZI AZ ÉRZÉKI BENYOMÁSOKAT

Az érzékszervek a központi idegrendszerrel függenek össze az összes gerinces állatnál és az embernél is. A látás, a hallás funkciói nagy egyeztető teljesítményeket igényelnek, ezért közvetlenül az aggyal vannak kapcsolatban. Más ingerválasz minták – a reflexek – nem futnak át az agyon. Saját személyének, mint önálló lénynek, mint énnek a tudatosodása az ember fejlődésében szorosan összefügg az érzékekkel. Az én a gyermekkorban alakul ki a túlélés fölérendelt műszereként, mely külső, belső impulzusokat fog fel, sorol be, és visszajelzéseket vált ki vagy nyom el ezekre. Így minden megváltoztatja közérzetünket, ami csak ingerli érzékeinket. A szép zene vágyakozást kelt. Egy szörnyű kép szemlélése közben kellemetlenül érezzük magunkat. A konyhából jövő finom illatok várakozásteli hangulatba hoznak minket stb.

Ha az érzékeket keresed, elveszíted az értelmet. Ha az értelmet keresed, elveszíted a bűnt.

Az én feladata, hogy lehetőleg csak ismert és a mindenkori kedélyállapotnak kellemes dolgokat engedjen be a tudatba, szűrjön ki és mellőzzön minden kellemetlen és idegen dolgot, vagy pedig reagáljon rájuk az élet védelmére. Ezért idomítja a valóságot szüntelenül az örökölt, ősi, kollektív képeinkhez. Nagyon merev, önműködően lefutó programokról van itt szó, melyekhez sem jóindulattal, sem elfojtással nem lehet hozzáférni.

Az én rá van tehát utalva az érzékszervekre. Ezek tökéletlensége miatt nem kell azon csodálkozni, hogy minden embernek megvannak a maga saját elképzelései, látásmódjai és valóságai. Az érzékletes csalóka képek félrevezetnek bennünket, vagy ahogyan Jakob Böhme mondja: hagyjuk, hogy érzékszerveink, mint ökrök vonszoljanak minket a sáron át.

 

A HATODIK ÉRZÉK

Az öt érzék képessé teszi az embert arra, hogy a téridő világában kiigazodjon; de pontosan ugyanezek az érzékek veszik el az »eszét«. A mai ember egyre inkább érzéki bódulatba merül, teljesen kiszolgáltatván magát öt érzékének.

Érzékszerveink kora reggeltől késő estig az ingerek áradatának vannak kitéve: képeknek, beszédnek, zajoknak, zenének, mígnem szó szerint szemünk, szánk eláll, s csillagokat látunk. Majdnem az történik velünk, mint egy libával, melynek erőszakkal tömik a torkába a kukoricát: többé-kevésbé önkéntesen hagyjuk mi is magunkat ezerféle érzékdarabbal »hizlalni«…

Lehet e egyáltalán ellenállni ennek az érzéki mámornak?

Mit tehetünk azért, hogy megóvjuk magunkat tőle?

Ha többé nem hagyjuk, hogy az érzékek és ezzel együtt a világ minden ámítása uralkodjon felettünk, akkor fokozatosan felismerhetjük egy másik, teljesen más világ létezését, mely az öt érzékszerv egyikével sem észlelhető. Ezt az új észlelést egy nagyon régi kép ábrázolja, melyen szem látható egy szívben. A szem távcsövön keresztül a magasba, az égbe tekint. A szívünkben lévő, s az igazság és a szeretet fényét észlelő új »szemmel« láthatjuk meg az új világot. Az új észlelést hatodik érzékként határozhatjuk meg. Ez az, ami számunkra az igazi érzék, értelemkitöltést meghozza. Ez a belső élet által nyílik meg nekünk. Az élet értelmének keresése, a hatodik érzék megtalálása és fejlesztése számunkra a legnagyobb jelentőséggel bír. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szemellenzővel és füldugóval kellene a világban járnunk, mert annak sok mondanivalója van számunkra. Mégis azon kell fáradoznunk, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, visszavonuljunk a csöndbe. Megkérdőjelezhetjük mindannak a hátterét, amit látunk és hallunk. Tudatára ébredhetünk érzékeink önműködő jellegének. Újból és újból fülelhetünk magunkban: lelkiismeretünk, az eredeti fény még gyenge visszfénye, továbbsegít majd bennünket, és új belátással ajándékoz meg.

»A csend hangja« azt mondja:

»Ha biztosítva akarsz lenni az ellenséggel szemben, akkor olvaszd minden érzékedet egyetlen érzékké. Az agyad barlangjában fekszik elrejtve, s lelked homályos szeme számára egyedül ezen keresztül nyilatkozhat meg a meredek ösvény, mely téged mestered elé vezet.«

Emlékezz, és szabadulj meg érzékeidtől! Az érzékek meglopják az értelmet, feledést hoznak, észlelik azt, ami sohasem volt. Kimeszelik az árnyékokat, kifestik a fájdalmat, szabadságot zsákmányolnak, kínozzák a szívet. Emlékezz, és szabadulj meg érzékeidtől! Lásd át az érzékek és bűnök játékát! Emlékezz!

A rózsa – a szeretet virága

 

NEMCSAK A KERESZT IDÉZ FEL SZÁMTALAN KÉPZETTÁRSÍTÁST, A RÓZSÁT IS GYAKRAN HASZNÁLJÁK MINDENFÉLE GONDOLAT ÉS ÉRZÉS JELKÉPEKÉNT. A LEGMÉLYEBB ÉRTELEMBEN A RÓZSA AZ IGAZI, TISZTA, ISTENEMBERI SZERETETRŐL TANÚSKODIK.

 

A RÓZSA MINT NÖVÉNY

A rózsa a rózsafélék (Rosaceae) szerteágazó családjához tartozik, mint sok hazai gyümölcsfánk is, például az alma-, a körte-, a cseresznyefa. A rózsa eredetileg Ázsiából származik, és a keresztes lovagok hozták Európába. A hat ősi fajtából időközben 20000-nél is több tenyész rózsát neveltek.

Arányait tekintve a rózsa egészen az ötös szám jegyében áll. Legegyszerűbb formája öt szirommal rendelkezik, melyet ugyancsak öt csészelevél tart. Ezek pentagramot alkotnak. A virág maga ötszögbe helyezhető. Egy ágon gyakran öt levél található. Ezen kívül a levelek spirálalakban helyezkednek el a rózsán. A hatodik ismét az első alatt van.

A rózsában, amely virágból és tövises szárból áll, a kettősség elvét fedezhetjük fel: egyrészről az illatos, színpompás virág, másrészről a hegyes, sebző tövisek. Közmondásunk azt mondja: »Nincsen rózsa tövis nélkül«. Hiszen a tövises szár tartja a virágot. A rózsabimbó csak azután pattan fel, miután a szár és a levélzet kialakult. Tehát: előbb vannak a tövisek, és csak azután a rózsa. Sok mese igazolja ezt a régi életbölcsességet.

 

VIRÁG ISTEN KERTJÉBEN

Dante Isteni Színjátékában az üdvözültek rózsaszirom elrendezésben ülnek. Minden egyes szirom egy felébredt lélekhez tartozik. Együttesen égi rózsát, erőteret képeznek. Egy élő test csak az egyesítő Krisztuserő segítségével jöhet létre. Ebben a közösségben a Szeressétek egymást parancsolata valóság.

Jézus Krisztust világi otthona után Názáreti Jézusnak nevezték. Názáret virágot jelent. Ez a falu a Karmel hegy lejtőjén feküdt, ami annyit tesz, mint az Isten kertje vagy szőlőskertje. Jézus tehát az, aki virágként lakik Isten kertjében.

Rózsakereszt Keresztély is négy rózsával a kalapján közeledik a templomhoz. »A rózsakertben virágként kinyíltál«, így köszönti egy imában a Szellem a felkészült jelöltet. Felkészítette magát, ragyogóan fehér (candidus) lett; a gnosztikus világosság fehér rózsáját nyújtják át neki. A felkészült jelölt helyét Mária veszi át. Odaadással beleegyezik, hogy a rózsák rózsájának, Krisztusnak táptalajaként szolgáljon.

A. Gadal írja a Szűz Mária jelképről: »A katárok egyháza az igazi szűzies és érintetlen, tiszta töredelmesség, ami istenfiakat hoz a világra.«

A rózsakertben, Noverosában, ahol korábban a Rózsakereszt Szellemi Iskolája első templomszolgálatait tartották templomsátorban, van egy ötszög alakú rózsaültetvény, melynek közepén szökőkút található.

Így megtaláljuk a rózsát a tiszta lélek ismertetőjeleként, vagy mint magát az újjászületett lelket, vagy a Szellemben újjászületett közösség tagjait, akik »Isten kertjében nyílnak«.

 

A RÓZSAÖSVÉNY, VAGY A RÓZSA ELSZÍNEZÉSE

Mint minden utazásnak, minden tapasztalati útnak, a rózsakert bejárásának is különböző állomásai, szakaszai vannak.

A szívben kezdődik egy szelíd, tétova érintéssel, ott, ahol a szellemi rózsa magja rejlik. A sugárzó atyanap és a szaporodásra kész anyanövény mindent megtesz azért, hogy a csíramagnak jó növekedési feltételeket biztosítson. Végül felpattan a bimbó. Megjelenik egy fehér, törékeny kis rózsa. Ez még tiszta fehér, azaz színtelen.

Ennek a virágnak azonban színt kell kapnia, ha magát az érés folyamatának hajlandó alávetni. Először a hajnal pírjának rózsaszínű fényében színeződik el. Rendkívül finom, kedves ragyogás árad belőle. De a reggelt a dél követi. A rózsaszín helyet ad a tevékeny, erőteljes vörösnek.

A feladatot végre kell hajtani, éppen a személyes életnedv áramlásával és áramlásán keresztül. Féktelenül árad a vörös nedv a rendszeren át, és a vörösre festett embervirágot visszajelzésre kényszeríti. Végül is az erők kimerülnek. A vérösztön tolakodó vörös színe megsápad. Új, letisztult rózsapiros szín mutatkozik. Ez már az egyetemes szeretetre képes jelölthöz tartozó rózsaszín, az új rózsa színe.

Ekkor – ó csoda – áttetszővé vált szirmain aranyos csillogás simít végig. Egy sugárzó fény pompás, erős aranyba burkolja. Az arany rózsa. Az ember a szívében lakó kincsét napvilágra hozta.

 

A RÓZSA ÉS A KERESZT ELVÁLASZTHATATLAN

A rózsa feláldozza magát a világért, magát a keresztre szegezteti. Nem lebeg a légüres térben, hanem szilárd, megkötő talajban gyökerezik.

A rózsa és a kereszt összetartozik, egységet képez. A rózsának és a keresztnek csak ezzel az egyesülésével, menyegzőjével jöhet létre az emberi lény újjáalakulása.

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri Az új jel II. fejezetében ezt írja:

»A rózsán a Szerzet az ember auráját vagy lélegzőterét érti. És ebben a rózsában áll a személyiség, a kereszt, vele elválaszthatatlanul összekapcsolva.«

A fehér rózsa a kereszt köré fonódik. A kereszt hordozása színezi vörösre. Az átváltozás után koronázzák meg a szellemi királyság aranyával.

Most már világos, mi rejtőzik a »Rózsakereszt Keresztély« rejtélynév mögött. Az alkémiai menyegzőben az első nap végén a következőket olvashatjuk: »Ekkor felvettem fehér gyolcsruhámat, ágyékomat felöveztem egy vérvörös szalaggal, melyet keresztben átvetettem mindkét vállamon. Kalapomra négy rózsát tűztem…«

Rózsakereszt Keresztély – aki rózsáját a keresztre erősíti, mielőtt rálépne a rózsaösvényre –, minden igazi rózsakeresztesnek szellemi atyja. Keresztneve – Keresztély – közvetlenül utal Jézus Krisztusra, a szellemből újjászületett lélekre.

További utalást találunk a német nyelvben a Blüte és Blut szó nyelvi rokonságában. (Blüte = virág, Blut = vér.) A középfelnémet Bluot szó egyaránt jelenthet virágot és vért is. Ha a rózsaszirmokat vércseppeknek tekintjük, és a csészeleveleket mint egy kelyhet, mely felfogja a vért, akkor kikerekedik előttünk ennek a – rózsa, vér – szimbolikának a képe.

A keresztnek is megvan a maga erőteljesen tanúskodó jelentése. Jézust, a kivirágzott fehér rózsát keresztre feszítették. Ezáltal a rózsa vörösre színeződik. Kiontott vérének rózsaereje mindannyiunk üdvére szolgál mind a mai napig. A vérfelfogó kelyhet, a Grálkelyhet újra és újra átnyújtják nekünk, hogy a rózsaösvény járásában megerősítsen.

 

AZ ISTENI SZERETET ÉS AZ ÚJ RÓZSA

A rózsa a szeretet általános jelképe. A szeretet legmagasabb formája – mely mentes minden dialektikus ellentéttől – az isteni szeretet, Isten és ember eggyé válása. A rózsát, azaz ezt a szeretetet virágzásba hozni, ez a modern Szellemi Iskola kifejezett célja.

Oscar Wilde (1856–1900) A rózsa és a csalogány című művészi meséjében megkapóan fejezi ki ezt a gondolatot. A mesének az itt következő részlete elmondja, hogyan áldozza fel magát egy csalogány, hogy szíve vére révén egy rózsabokor kivirulhasson.

»Amikor pedig a Hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához, és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében, és a hideg, dermedt Hold lehajolt hozzá, úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt, s a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe, és a szíve vére egyre apadozott… És a rózsafa legfelső ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál… Mint a rózsa árnyéka az ezüsttükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelső ágán virágba szökkent. De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erősebben a tövisnek. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa! S így a csalogány még erősebben nekifeszítette keblét a tövisnek, és egyre hangosabban és hangosabban énekelt… És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogyan a vőlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát.

De a tövis még nem hatolt be a csalogány szívébe, s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve vére festheti karmazsinpirosra egy feslő rózsa szirmait. És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. – Szorosabban, kis csalogány – kiáltott a fa –, vagy megvirrad, mielőtt elkészülne a rózsa!

S így a csalogány még erősebben feszítette keblét a tövisnek, és a tövis belefúródott a szívébe, és szegény madarat gyötrelmes kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány szerelemről dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemről, amely nem hal meg a sírban. És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája…

–Nézd, nézd – kiáltott a fa –, kivirult a rózsa! De a csalogány nem válaszolt, mert már holtan feküdt a magas fű között, tövissel a szívében.«

Aki beleénekel az éjszakába, és a sötétséget a kétségbeesés éles, vad kiáltásával áttöri, az egy csalogány. Ha éneke igaz, akkor a rózsánál meghallgatásra talál.

A rózsa csillapítja a szerelmes csalogány vágyakozását, de egyidejűleg a szenvedések útját követeli meg tőle.

Itt a tövisnek hasonló szerepe van, mint a keresztnek. Eszköz az önlegyőzésben, ő hozza a csalogánynak a halált és a rózsának az új életet. A csalogány halála az önmegtagadó odaadás utolsó koronázó tette. Az úttörés megtörtént, most már a rózsa teljesen ki tud bontakozni.

Az új létezés érdekében történő teljes odaadás hasonló példáját látjuk a természetben, a rózsanemesítéssel. Egy nemes rózsának egy szemét (alvó rügy) vadrózsatőbe plántálják, talaj közelben. Néhány héten belül a szemből új hajtás fakad. A vadrózsa most már anyanövénnyé válik, az új hajtás viselőjévé.

Amikor a hajtás már eléggé megnőtt, az anyanövény régi ágát röviddel az új hajtás fölött lemetszik. Ettől kezdve a lemetszett vadrózsa minden életnedve az új sarjba megy át, és a nemes rózsa kifejlődik.

Ez a példa is jól szemlélteti, hogyan válik lehetségessé az egészen másik keletkezése a nem nemesnek az odaadása által.

Ezt a folyamatot az isteni szeretet szabaddá válásához lehet hasonlítani, azáltal, hogy a régi ember az új emberben feloldódik, szabaddá válik a rózsaerő, a lélekerő.

Krisztus-központú élet

 

AKI EGYIK ARCODAT MEGÜTI, FORDÍTSD NÉKI A MÁSIKAT IS; ÉS ATTÓL, AKI FELSŐRUHÁDAT ELVESZI, NE VOND MEG ALSÓRUHÁDAT SE. LUKÁCS EVANGÉLIUMÁNAK KIJELENTÉSÉT KÜLÖNBÖZŐ MÓDON LEHET ÉRTELMEZNI ÉS ÁTÉLNI.

 

Aki lénye mélyén fölkészül, és megnyílik a gnosztikus tudatossá válás számára, annak ez nem csupán valamiféle viselkedést szabályozó utasítás. Egy pofon, vagy akár a hátbavágás, mint Rózsakereszt Keresztélynél, fölébresztést jelent; valakit álmából fölráznak.

A Szeretet Egyetemes Szerzeteként ismert megvilágosult és megszabadult lények szemében ugyanis az ember alszik. Álmainak foglya, és ezeket az álmokat az én kivetíti az anyagba. Ha reggel felébred, álmai csak más formát öltenek, mint éjjel. Az énember sohasem lehet igazán éber, megvilágosult, tájékozott és lélekben tudatos. Az énállapotot korlátozottság, tudatlanság, beszűkült tudat jellemzi, azaz alvás és álom.

 

AZ ÉN TERMÉSZETE

Az éntudat sohasem válhat igazán szellemtudattá. Valóságos tudatról csak az énlét legyőzése után lehet szó. Az én számára nincs szabadulás, csak az éntől való megszabadulás létezik. Mivel az én evilági, mulandó jelenség, úgy véli, léte szüntelenül veszélyben forog. Oltalmaznia kell önmagát, védekeznie kell, hogy fennmaradhasson. Az én természete az önérvényesítés. Tudatunkat érő pofont események vagy emberek, barátok, ismerősök, családtagok vagy vélt ellenségek által kaphatunk.

Istennek sok szolgája van, még ha ezek nem is tudják, kinek a szolgálatában állnak. A Világosság sokféle alakban küldi el követeit; nem azért, hogy próbára tegyen minket, amint azt természetvallásos körökben hiszik, hanem, hogy az én álompalotáját lebontsa, ily módon földi álmunk fátylai szétnyíljanak, és a határtalan szeretet, bölcsesség és energia eltölthessen bennünket.

Azért kapunk ilyenfajta ütést, hogy kisegítsen minket az álomból, áttörje azt a viselkedési szabványt, amelynek jelenleg foglyai vagyunk. Csak az a kérdés, megértjük e ezt az üzenetet, és milyen szinten.

 

VÉDEKEZÉS

A gnosztikus tudatossá válás útján az embernek belülről el kell búcsúznia az énléttől, hogy feladja a védekezést. Mert mit is kell tulajdonképpen megvédeni? Az ént e, mely úgyis mulandó jelenség? Vagy igazi, isteni lényünket, azt, ami az ember valóban az őskezdet óta? Sem a mulandót nem kell megvédeni, mert hiszen az az idő és a változás áramlatához tartozik, sem pedig a határtalant és istenit, mivel az érinthetetlen. Az énember természetesen védekezik és érvényre juttatja önmagát, mert nem tud jobbat. De a Szellemi Iskola a gnosztikus tudatossá válás útján járókhoz fordul. Nekik szól a kérdés:

Mire jó a védekezés, a védelem, az óvintézkedés? Minek a szívósan fenntartott korlátoltság, a tudat behatároltsága?

Cselekedeteink a következő történet szereplőjére emlékeztetnek.

Élt egyszer egy ember erdei tisztáson álló házában, melynek ajtaja, ablaka állandóan zárva volt. Emberünk bent ült, és panaszosan kiáltozott: »Olyan sötét van a kunyhómban!« A Nap meghallotta a jajveszékelést, és azt kérdezte: »Mit akarsz azzal mondani, hogy sötét?« A bent ülő azonban egyre csak hajtogatta: »Olyan sötét van, oly sötét!« Ekkor a Nap azt mondta: »Nem értelek, hadd lássam mit jelent ez.« Az ember kinyitotta az ablakokat és ajtókat, a Nap bement, és azt mondta: »Jóember, még mindig nem értem, mi az, hogy sötét.«

 

AZ ÉLET TÖRVÉNYEINEK ELEGET TENNI

A Nap maga világosság, csupa világosság. Hogyan is észlelhetné a sötétséget? Minden tevékenysége világosság. Amit bárhogyan is észlel, az mind azonnal világos lesz. Az emberek azonban jól zárva tartják házikóikat. Védekeznek, szeretnék magukat biztonságban tudni. Sok megtestesülés során vastag védőrétegeket emeltek, és most elszigetelten ülnek saját egójuk árnyékában. Az ember lélegzőterében nem csak egyetlen, hanem sok ilyen réteg van. Benne vannak gondolkodásunkban, érzéseinkben és cselekvésünkben. Ha aztán jön valaki, aki igazán levenné ezt a kabátot, aki megpróbálja levenni az egyik védőréteget, annak add oda mindjárt az alsóruhádat, az ingedet is! Élj az alkalommal, és kezd el a régi beidegződéseknél! Ez azonban semmi esetre sem jelenti azt, hogy az ember ne gondoskodjék alapvető szükségleteiről. Mindenkinek vannak alapvető szükségletei, és figyelembe kell vennie a földi élet szabályait. De ebben az esetben olyan beidegződésekkel, szokásokkal és gépiessé vált viselkedésmintákkal van dolgunk, amelyek egyáltalán nem alapvető szükségletekhez fűződnek. Naponta hányszor van életünk igazán veszélyben? És milyen gyakran védekezünk, vagy támadunk? Néha már a legcsekélyebb dolog is okot ad erre, ha úgy látjuk, valami keresztezi utunkat. Az énlét velejárója, hogy karmát szerzünk, és így mozgásban tartjuk a születés és halál kerekét. Ablaktábláink és ajtóink mindaddig zárva maradnak, míg egy kivételes pillanatban fel nem kiáltunk: »Sötét van régi kunyhómban!«

Ez a kiáltás a mélyen bennünk gyökerező tudásból és érzésből ered, ami szerint a világosságnak kell uralkodnia bennünk, sőt, lényegében világosság vagyunk. Nem mint énember, hanem mint ember, mint mikrokozmikus lény, mint az isteni makrokozmosz kifejeződése. Ekkor érezzük az én által fölhalmozott védőrétegek és korlátok elviselhetetlen feketeségét. És amikor a világosság azt mondja, hadd lássam, mit jelent ez, akkor ennek ára kabátunk, ingünk és minden ruhadarabunk lehet, szóval mindazok a beidegződések, melyeknek célja az én létének a meghosszabbítása.

 

ÉBREDÉS AZ ÚJ ÉLETSZINTEN

Aki igazán fel akar ébredni a gnosztikus életben, aki a határtalanban, a mindenütt jelenvaló létben, az isteni szeretetben, bölcsességben és erőben akar feloldódni, annak szól a következő: Add oda a kabátodat, az ingedet, az énedet!

A Szellemi Iskola a Világosság küldötte és eszköze. Megüti a jobb arcunkat, és el akarja venni régi kabátunkat. Nem lehet előre megmondani, ez hogyan történik. Váratlanul következik be, minden előrejelzés nélkül. Előrejelzésre nincs is szükség, mert akit előre figyelmeztetnek, az kettőnek számít. Az ilyen előre figyelmeztetett szinte két énlény; a védekezési szerkezet azonnal működni kezd. Az ütés mindig váratlan. De aki megérti, miről van szó, minden pillanatban kész a másik orcáját is odatartani, sőt még az ingét is odaadja.

A Szellemi Iskola szóban, emberek és események által, és közvetlen energiával közeledik az igazságot kutatóhoz. Esetleg villámszerűen megérint bennünket a belátás, és leveszi lényünkről a régi ruhákat. Bárhogyan is, mindig energiáról, világosságerőről van szó, amely többféle módon hatja át és világítja meg lényünket.

A kívülről jövő világosságenergia élénkíti és ösztönzi, megindítja a bennünk szunnyadó világosságot. Persze a világosság előtt nem létezik kívül és belül. A világosságban felébredt ember számára nincsenek válaszfalak. Sem a belső, sem a külső nem valóságos, nincs megosztottság vagy kettősség.

 

KETTŐSSÉG CSAK AZ EMBERBEN VAN

Csak az én választ el. Már említettük, hogy az én alapvető beidegződése a védelem, a védekezés, a túlélés. Hogy önmagát megvédje, az én a világot különféle elképzelésekre osztja fel, mint például enyém vagy tiéd, fenyegető vagy nem fenyegető, megszerezni vagy elutasítani, vágy és gyűlölet, előny és hátrány, igen és nem, pozitív és negatív, birtokolni és elveszíteni, élni és meghalni. Az én jellemzője a felosztás és szétbontás: az én alapja a dialektika.

A fogva tartás és elutasítás mindig megosztottsággal jár. A szétbontás az energia rezgési szintjének csökkenését jelenti. A pozitív és negatív elektromosságra való szétbontás pl. olyan alacsonyabb energiaformát eredményez, amely osztatlan állapotban magasabb rezgésű fény. Széthasadáskor a rezgés alacsonyabb lesz, szilárd anyaggá alakul, kristályosodás és betokosodás jön létre.

 

NE ÍTÉLJ

Az igazságot kereső embernek valószínűleg legfontosabb feladata így hangzik: Ne válassz szét, ne ítélj! Ítélni annyi, mint tagadni a mindenség fennállásának egységességét. A Szellem végtelen térségében minden meg van engedve, még az az emberi viselkedés is, amely szörnyű szenvedést és leír-hatatlan fájdalmat okoz. Az ember egyre újabb lehetőségeket kap, a dolgok ismétlődnek, hogy teljesen eltérő életkörülmények között, más feltételek mellett új kísérletet tehessen. Már ez a tény is bizonyítja, hogy az isteni Szellem milyen határtalan szeretettel tölti be a mindenséget.

Ne ítélj! Az énembernek – mivel szétbontó tudat – ez betölthetetlen feladat. Aki viszont régi kunyhójában észrevette a sötétséget, mert a világosság megérintette, annál ez a feladat igazi belátássá válhat. Akkor pedig nem feladat többé, hanem átélt igazság, mely megeleveníti őt. A megosztás és az ítélkezés mindig szélsőségekhez vezet. Világunk tele van velük, a szélsőséges magatartásformákat állandóan tapasztaljuk. A megszabadulás ösvényén a tanuló a következő figyelmeztetést kapja: Kerüld a szélsőségeket, ne ítélj, járj az arany középúton! Annak az útján haladj, ami lényed közepén, a Te középpontodban van! Szenteld magadat a világosság útjának! Válaszd a szívedben rejlő isteni arany útját!

 

A KEZDET NÉLKÜLI SZERETET

Létezik olyan szeretet, mely nem szétbontással keletkezett, amely egyáltalán nem keletkezett, hanem végtelen, örök, osztatlan. Ő minden létezőnek az ősalapja – tiszta arany, legmagasabb rezgésfok. Szétválás, ellentétek és szélsőségek rezgéscsökkentés következtében jönnek létre, a rezgésgátló tudat által. Az isteni szeretet mindent átkarol, mindent megenged. Végső soron semmi és senki nem létezhet az isteni mindenség terén kívül.

Ha az ember ítél, akkor leszállítja saját tudatának rezgésszintjét, és félreismeri az oszthatatlanságot, mely mindennek az alapja. Aztán a dialektikát okolja. Pedig mi vagyunk a hibásak. Valakit vagy valamit okolni annyi, mint ítélni. Akkor is ítélünk, ha saját magunkat hibáztatjuk, mert akkor leszállítjuk saját tudatunk rezgésszintjét, és belső ellenállásokat idézünk fel.

 

JÁRJ AZ ARANY KÖZÉPÚTON

A nagyszerű kiút ez: járj az arany középúton! Hajts fejet a szívedben lévő isteni arany energiaszintje előtt! Tarts ki, míg az energiák össze nem olvadnak, akkor a fej a szeretet belső világosságának ereje révén, Krisztus által újra felegyenesedik.

 

KRISZTUSKÖZPONTÚAN ÉLNI

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája Krisztusközéppontú Iskola. Nem az a cél, hogy ezt csupán megállapítsuk, hanem, hogy eszerint éljünk. A Krisztus-középpontú élet a fontos. A Szellemi Iskola minden tanulót erre akar ösztönözni, szóval és erővel, energiával és tettekkel, mozgatással és csönddel. Minden tanulónak saját magának kell megtanulnia, hogy fejet hajtson a középpontból jövő felemelő energia előtt. Aki nem képes fejet hajtani, azt nem is lehet felegyenesíteni. A Szellemi Iskola arra tanítja tanulóit, hogy alázattal és örömmel fogadják, ha az isteni energia fejbe csapja őket, hogy fejüket meghajtván, végül fogadhassák a szeretet érintését. Ezáltal egészen új módon fognak felegyenesedni. Az Iskola megmutatja annak az útját, a tanulók hogyan fogadhatják a transzfiguráló szereteterőt testük minden sejtjében, látható és láthatatlan lényük minden atomjában. A régi ruhákat elveszik tőlünk, és mi kimondhatatlan örömmel és mély hálával megengedjük ezt.

Megdönthetetlen törvény, hogy az ember visszakapja, amit kisugároz. Visszatükröző tulajdonságú atomok óceánjába vagyunk beágyazva. Ami minket körülvesz – akár látható, akár láthatatlan –, az visszatükröző atomokból áll. Amit kisugárzunk, az visszatükröződik, visszahat ránk. Mi határozzuk meg a környezetünk minőségét, és ez a minőség visszajár hozzánk. Mivel az atomok egyidejűleg sokféle tulajdonságot tudnak tükrözni, a környezet az egyik ember számára egészen másnak tűnhet, mint a másiknak. Aki Krisztusközpontúan él, aki kisugározza a szeretetet, mert legmélyebb lényében szeretet, az ezerszeresen kapja azt vissza. Természetesen ez csak utalás, mert az igaz szeretet nem fejezhető ki szavakkal, és semmiféle gondolati elképzeléssel sem lehet meghatározni vagy felismerni. A szeretet közelebb van hozzánk, mint ruháink, amiket hordunk, mert ő a mi igazi lényünk lényege.