Pentagram 1994/1

Godotra várva

 

Samuel Beckett színdarabja, a „Godotra várva” a nagy katasztrófa, a második világháború után készült 1949-ben. A darab utat nyitott az abszurd színház felé, melynek célja a középszerű élet céltalanságának bemutatása. Beckett kivételes módon ábrázolta ezt a hiányérzetet az igazságkereső számára felsőbbrendű értékek megmutatásával. Ebből a szempontból szeretnénk figyelmüket felhívni erre a darabra.

 

A cselekmény

Beckett két egymáshoz nagyon hasonló estét ír le; ezek ugyanabban az órában és ugyanazon a helyen játszódnak: Két csavargó találkozik egy fa alatt az országúton. Vladimír és Estragon. Vladimír megpróbálja Estragonnak megmagyarázni, hogy mindketten Godotra várnak, hogy azonban miért, és hogyan fognak vele találkozni, az egyiküknek sem világos. Oda kerül a szemtelen és erőszakos Pozzo is, rabszolgáját, Luckyt, pórázon maga előtt hajtva. Időtöltés kedvéért Pozzo megparancsolja rabszolgájának, hogy hangosan gondolkodjék, mire Lucky összefüggéstelenül fecsegni kezd. Fecsegése Pozzót annyira felizgatja, hogy hárman leteperik Luckyt és elhallgattatják. Miután Pozzo és Lucky elvonulnak, megjelenik egy fiú azzal a hírrel, hogy Godot ma már nem jön, de másnap feltétlenül.

Másnap újra ott van a fánál Vladimír és Estragon. A szomorú és reményét vesztett Estragont Vladimír bíztatgatja, holott Estragon a tegnapi eseményekből semmire sem emlékszik már. Megjön Pozzo és Lucky is; de Pozzo megvakult, Lucky megnémult, sőt amikor elesnek, fel sem tudnak állni. A két csavargó is elbukik, amikor fel akarja segíteni a vakot és a némát. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerül újra talpra állniuk. Pozzo újra parancsol és kínozza Luckyt. Elvonulnak, de hallani lehet, hogy a díszletek mögött újra elbuknak. Újra megjelenik a kisfiú a hírrel, hogy Godot ma sem jön, csak holnap. Erre a csavargók megkísérlik felakasztani magukat, de kötelük elszakad. Elhatározzák, hogy másnap visszajönnek Godotra várni. A darab a csavargók ugyanazon kijelentésével végződik, mint már az első felvonás: Induljunk! Ennek ellenére nem mozdulnak a helyükről.

 

Ki ez a Godot?

Egyértelmű választ adni nem tudunk. A Godot névről egyesek Istenre (angolul God) következtetnek, s hogy nem jelenik meg a színpadon, arról a remény fogalmával hozzák kapcsolatba, amely valami Isten létezésének naív elképzelését szüli, mert remény nélkül az ember képtelen élni. Beckett ezzel azt mutatja be, hogy az ember nem ismeri sem eredetét, sem sorsát, sem feladatát ezen a világon. Nem tudja mit vár, miért vár, hol kellene várnia, mi lesz a találkozó eredménye. Feltételezései teljes mértékben találgatások. A két természetrend tana révén belátjuk, hogy ez a helyzet, amelyben Isten létezését hol elismerik, hol tagadják, teljesen érthető. Az ismert, látható világ istene egy erőhatás, mely az emberi tevékenységet és kultúrát bizonyos határokon nem hagyja felülemelkedni. A feszültségnek tehát, melyet az ember terjeszkedési vágyával kelt, folytonosan erőszakban kell levezetődnie. Ez veszélyes játéknak tűnik, amelyet talán egy kegyetlen Isten játszik teremtményeivel.

Ezzel szemben az igaz Isten az élet Szerzetének közvetítésével veszi körül a bukott természetet, ezt iskolának, a tapasztalatszerzés intézményének rendezte be, eredményeit sorozatosan feloszlatja, s így szüntelen mozgásban tartja, így aztán a bukás következményeinek nem kell örökké tartaniuk. A bukott ember dialektikus tudata azonban képtelen felfogni a dolgoknak ezt a folyamatát, s így szakadatlanul felejt és vereséget szenved.

 

A lélek kettős hatása

Beckett így jellemzi a főszereplőket: Estragon a földön jár, röghözkötött. Vladimír lebeg, az ég felé tekint, a fához tartozik. Vladimír az ember kutató ösztönét személyesíti meg. A megszabadulás reménye és a reménytelenség, büszkeség és megbánás, a vállalkozás és a beletörődés között ingadozik. Vladimírnak ismételten meg kell küzdenie az anyagisággal, a renyheséggel, az értetlenséggel, a kelletlenséggel, a félénkséggel, Estragonnal. A belső hangok vitatkoznak és érvelnek egymás ellen. A földiség tiltakozik a kutatás felrázó kényelmetlenségei ellen, s el akar válni tőle. A kutató tényező azonban a lényt újra meg újra feltámogatja. Röviddel a találkozás után már így szól Vladimír Estragonnak: „Ha meggondolom…, mi lett volna belőled nélkülem? Biztos, hogy csupán egy rakás csont lennél.” Estragon és Vladimír összetartoznak. Ugyanabból a szőttesből van az egyiknek a kabátja, a másiknak a nadrágja.

A színpad egyetlen díszlete egy fa. Ez a jelkép a kígyótűzoszlopra emlékeztet. Ágai, az idegek, az egész testben szétágaznak. A kígyótűzoszlopban találkozik a lélek két nézete. Estragon a földre irányuló, megkristályosodott lélek, aki inkább elhódítja magát, semhogy kutatna. A föld rögéhez tartozik. Beckett egyszer magyarázta: Estragon egyetlen vágya, hogy nyugton hagyják. A létért érzett aggodalom mardossa lelkét, ezért megharagszik, ha Vladimír felrázza álmodozásából.

 

Önismeret

A darab pantomimmai kezdődik. Estragon a földön ül és cipője lehúzásán erőlködik.

Az odalépő Vladimír ahelyett, hogy segítene, bátorságról, türelemről és bűnbánatról elmélkedik. Amikor Estragon végre megküzd cipőjével, és nem talál benne semmit, ami a lábát nyomta volna, Vladimír így filozofál: „Ilyen az ember. A cipőt hibáztatja, holott a lába a hibás.” Problémáinkat és nehézségeinket gyakran hárítjuk másokra.

Sok fájdalmas tapasztalatunk egyedüli oka azonban a saját viselkedésünk.

A cipő és a kalap is fontos jelkép a színdarabban. Vladimír gyakran forgatja kalapját, belenéz, keres benne, kirázza, kiporolja, belefúj, s újra felteszi. A kalap a gondolkodást jelképezi. A darab összes szereplője keménykalapot visel. Egy kalapjelenet, mindjárt kezdetben, világossá teszi, hogy Vladimír gondolkodását befolyásolják, légköri befolyás éri, mely az igazságkeresőt felrázza és elgondolkodásra készteti. Ezért Vladimír is az első kalapjelenet után új ötletre jut. A két latorról beszél Krisztus keresztjének két oldalán. Elmélkedik: „Az egyik üdvözült… Nem rossz százalék… Mi lenne, ha bűnbánatot tartanánk?”

A gnosztikus ismeretek azt mondják, hogy a két lator személyiségünk két részét képviseli. A megszabadulást a Krisztus a kutató és a kereszt útjára térő félnek ígéri meg. Estragon nem osztja Vladimír lelkiismeretfurdalásait. A Bibliát sem vette nagyon tudomásul („Belelapoztam, ha jól emlékszem”). Arra sem figyelt, hogy miben is egyeztek meg Godot-val. „Estragon: Menjünk innét! Vladimír: Nem mehetünk. Estragon: Miért? Vladimír: Godotra várunk. Estragon: Persze, persze.” Egyikük sem biztos a találkozás helyében és időpontjában. Azt sem tudják, mit várnak Godottól. Estragon lidérces álmairól szeretne beszélni, de Vladimír lebeszéli. Mire Estragon kifakad: „Hát nincsenek jogaink már?!” Vladimír: „Jogainkat eljátszottuk! Már csak könyöröghetünk.”

 

Az ellenember és a lelkiismeret

A két másik szereplő Pozzo és Lucky. Lucky homokkal telt bőröndöt, összecsukható széket és karján kabátot cipel. Pozzo ostorral a kezében követi. A két csavargó először Godotnak tartja, majd úgy tűnik, hogy legalábbis Vladimír ismeri őket valahonnan. A Pozzo olasz szó, gémeskutat jelent. Pozzo a kőkemény, zsarnok, önkényes, önző elv megtestesítője. Az önuralom hiánya és képmutatás jellemzi. Ő az én, aki mindent megkövetel, s lehetőleg keveset ad érte, viselkedését pedig dialektikusan ravaszul megindokolja. Vladimír alig bírja elviselni Pozzot, és menni akar. Mire Pozzo megjegyzi Estragonnak: „Nem bírja a jelenlétemet. Nem mintha éppen emberséges lennék, de hát kicsoda az”!

Az ellenember, az anyagember annyira megalázza és elnyomja bennünk azt, aki a terhünket viseli, hogy az alig tud valahogyan is kifejezésre jutni. Lucky tulajdonképpen boldoggá szeretne tenni minket. Őbenne a lelkiismeret hangját ismerjük fel, amely az ember szellemi múltjából még megmaradt. A lelkiismeret befolyása, mely az én önkényességének teljesen ellentmond, Pozzónak nagyon is terhére esik már: „Nem bírom tovább… nem tudom elviselni, amit művel. Önök nem tudhatják… borzalmas… hagyjon itt végre… nem bírom… régebben kedves volt, segített… szórakoztatott, jobb lettem mellette… most viszont megöl…”. De Pozzo magához tér és visszavonja kijelentéseit: „Uraim, nem tudom mi történt velem. Elnézésüket kérem! Felejtsék el a történteket! Nem emlékszem egészen pontosan, mit mondtam, de biztosak lehetnek, hogy egy árva szó sem igaz az egészből.” Majd tettetett nagylelkűséggel megtáncoltatja szolgáját a másik kettő szórakoztatására. De Lucky már csak egyetlen táncot ad elő: a hálótáncot. „Úgy érzi, mintha hálóba gabalyodott volna” – magyarázza Pozzo. Újra jól ismert jelképhez jutottunk. A háló az aurikus lény erővonalait idézi fel, melyek fogva tartanak minket, s gyakran késztetnek különös viselkedésre. Ezután Pozzo azt parancsolja Luckynak, hogy gondolkodjon. Ez az első felvonás tetőpontja: egy monológ következik, amelyet Lucky csak akkor tud elkezdeni, ha fölteszi a kalapját. Lucky egy föltételezésekből és javaslatokból álló összefüggéstelen mondatláncolatot ad elő, amely minden irányító gondolatot nélkülöz. Beckett azt mutatja be ezzel, hogy a szív hangja alig érzékelhetően, de folytonosan és megszakítás nélkül beszél hozzánk, s ha akarjuk, meghallhatjuk. Pozzo nem tudja Luckyt hallgatni, nem tudja elviselni, ezért hármán rávetik magukat és elhallgattatják: megfosztják a kalapjától.

 

Lucky monológja

Lucky monológja azt fejezi ki, hogy az ember az egyre közönyösebb ég alatt, s lakhatatlan földön él. Lucky egy „személyes Isten”-ről beszél, „fehér szakállal, időn és téren kívül, aki isteni közönyössége, rettenthetetlensége, szótlansága magasából szeret minket, nem tudni miért …”

Beckett szerint Lucky monológja olyan istenhez szól, aki mindenre irányul és egyazon időben mindenfelé fordul. Lucky ezt a latin quaversalis szóval akarja kifejezni, de csupán annyit sikerül kiejtenie, hogy kwakwa. Ez a látszólag összefüggéstelen monológ nagyjából a következőket mondja: Az ember a táplálkozás, a sport és más elfoglaltságok fejlődése ellenére a sötétségbe való lemerülésen és az elcsökevényesedésen munkálkodik: a föld már csak köveknek és szikláknak való. Beckett azt akarja itt elmondani, hogy az emberi lény, miközben arra törekszik, hogy megtartsa magának a külsődleges, anyagi dolgokat, fokozatosan sorvad és pusztul egy látszólag közönyös ég alatt. Ezoterikus szempontból a bukás folytatódik. A folyamat mögött álló erők pedig mindig készen állnak, és maradnak mindaddig, amíg az ember saját jószántából meg nem szabadul tőlük. Az involució szenvedéssel teli útján az emberré válás eredeti eszméje egyre jobban az anyagba süllyedt, s egyre inkább az anyag foglyává vált. A jelenlegi gondolkodás képtelen megelőzni ezt a folyamatot, inkább meggyorsítja azt. Hová sorolható ezzel a helyzettel szemben a mindenség teremtője?

Lao-Ce világosan kijelenti: A Tao nem emberi. A Tao nem azért van, hogy megerősítse és tökéletesítse ezt a természetrendet. A Tao saját törvényeit teljesíti be, aszerint működik. Mindez magában foglalja azt is, hogy ami létezik a dialektikus természetrendben, azt rendszeresen összezúzzák és megsemmisítik, hogy minden mozgásban maradjon. De az ember időről időre így kiált fel, látván az óriási romhalmazokat: „Hogyan engedheti meg az Isten mindezt a nyomorúságot?!” Elfelejti, hogy e hatalmas nyomorúságnak egyetlen oka ő maga. De hogyan lehet akkor megvalósítani az isteni összhangot? Miként lehet saját jószántunkból engedni az isteni tervnek, ha nem hághatjuk át a korlátokat, s következményeit nem tudjuk kiállni? Az első felvonás végén mindannyian segítenek Luckynak talpra állni. Ő pedig Pozzóval elhagyja a színpadot, amikor egy elgyötört kisfiú jelenik meg, s közli, hogy Godot nem jöhet aznap este, de másnap bizonyosan eljön.

 

A kisfiú a remény jelképe

A második felvonásban minden úgy kezdődik, mint az elsőben, csak a fa lombosodott ki. Kezdetben Vladimír jókedvű, egy kis reménysugár csillant meg előtte. De Estragon lehajtott fejjel érkezik: megint megverték. Ezenkívül az előző nap eseményeit is teljesen elfelejtette. Kétségbeesetten kiált föl „Istenem könyörülj rajtam!” Ebben a pillanatban föltűnik Pozzo és Lucky. A két csavargó megint azt hiszi, hogy Godot érkezik. De Pozzo immár vak, Lucky néma. Mindketten elesnek, s Vladimír és Estragon állítja őket talpra. Amikor Vladimír megkérdezi, mióta néma Lucky, Pozzo így kiált föl: „Meddig gyötörnek még az idővel, hogy ekkor így, akkor úgy! Őrület! Meddig! Meddig! Hát nem elég maguknak, hogy valamelyik nap történt, egy közönséges napon megnémult, egy nap megvakultam, egy nap megsüketülünk, egy nap megszületünk, egy nap meghalunk, ugyanazon a napon, ugyanabban a percben, ez nem elég maguknak?

Az asszonyok a sír fölött szülnek, lovagló ülésben, a nap megcsillan egy percre, aztán ismét leszáll az éj”.

 

Üres kezekkel meghalni

Az élet és halál kereke, a halál felé, a pusztulás felé sodorja az életet. A halál folyamata már a születéssel elkezdődik. Az élet piciny gyertyája pedig ég és fogyatkozik. De az ember menekül ettől, és kerüli a halál gondolatát mindaddig, míg újból fel nem tűnik a mikrokozmikus éjszaka. Megint csak megjelenik a kisfiú a színpadon, hogy bejelentse: Godot nem jön ma este sem.

Vladimír pedig fölfedezi, hogy Godot rendszerint semmit sem tesz. A kisfiú kérdésére, hogy mondjon e valamit Godot úrnak, azt feleli: „Mondd meg neki, hogy találkoztál velem!” S amikor Estragon azt mondja! „Menjünk el innét, messzire!”, Vladimír így szól: „Nem lehet… vissza kell jönnünk holnap… Godotra várni.” Aki figyelemmel kísérte végig ezt a történetet, tudja, hogy Godot nem jön el másnap sem. Könnyű kitalálni, mi lesz ezután. A kisfiú, a remény, mindig elodázza Godot érkezését. Az élet pedig forgatja kerekét, napról-napra egyformán, ahogyan a darab két fölvonása ábrázolja. Estragon szavai: „Semmit sem tehetünk”, Krisztust idézik. „Nélkülem semmit sem tehettek.”

S amikor lemegy a függöny, Vladimír azt kérdezi: „Akkor hát megyünk?” Mire Estragon: „Menjünk!” De nem mozdulnak.

Az élet forrása

 

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige. A János evangélium e sora világosan megmondja, hogy az egész teremtést Isten Igéje alkotta, éltette és élteti. Ezen Ige, ezen erő által keletkezett az emberi élethullám, mely azt a feladatot kapta, hogy az isteni teremtési tervet gondozza és továbbvigye. Így valósulhat meg az isteni ötlet mindenek harmonikus együttműködése által. Az ebben az alapötletben megerősített szabadsággal azonban sok teremtmény visszaélt, önhatalmúlag megtörve az isten és teremtményei közötti harmonikus kölcsönhatást. Ezzel a magatartással az öntörvényű lények saját magukat zárták ki az isteni élet területéről. Ezért ad hírt minden szent irat és legenda bűnbeesésről, egy szükségszerű elkülönülésről. Isten azonban nem hagyja cserben alkotásait. Ezért hatol be az Ige, az erő, a fény – mely kezdetben volt – a sötétségbe, hogy a bukott emberiséget visszavezesse.

 

A mentési terv

Egy számunkra még elképzelhetetlen mentési terv jött létre, hogy a bukott mikrokozmoszokat ne hagyják elsüllyedni a káoszban, mert azok a földi szférában erőtlenek és vezető nélküliek voltak, hiszen a középpontjukban megmaradt ősatom élő halott volt.

Ehhez a mentési tervhez tartozott, hogy a „vezető nélküli” mikrokozmoszok számára lények keletkeztek, melyeknek éltető, lelkesítő elemként kellett szolgálniuk. Csak ezáltal kerültek abba a helyzetbe, hogy a számukra idegen életterületen létezni tudjanak. Ezek a lények, melyeket most „embereknek” nevezünk, sok folyamaton mentek keresztül mielőtt azokká az értelemmel felruházott szerkezetekké fejlődtek, akik vagyunk.

 

Az ember fejlődési folyamata

Egy elképzelhetetlenül hosszú ideig tartó alakulási folyamat volt ez, amelyben az emberi élethullámnál sokkal érettebb élethullámok is együttműködtek. E fejlődési folyamat célja a tudatossá válás volt! Mivel az ember szellemi fejlődése még nem fejeződött be, hosszú ideig szellemi vezetőknek kellett őt vezetniük. Bűntudata s ezzel együtt vallásos vágyakozása még homályos volt. Azonban minél inkább saját léte tudatára ébredt, annál erősebben érezte, hogy „valamitől” el van választva. Ezért a szellemi vezetők azon fáradoztak, hogy a növekvő, ébredező tudatú embernek rámutassanak eredeti hazájára, a forrásra, melyből az emberlény eredt. Ezek a szellemi vezetők rózsakeresztesek voltak: nem egy csoport tagjai, akik „rózsakereszteseknek” nevezték magukat, hanem emberek, akik keresztre feszítették én lényüket, tehát önfenntartó lényüket a kereszt erejében és erejével legyőzték, hogy az ősatom, a rózsa, a mikrokozmoszukban lévő halhatatlan isteni forrás ismét hatékonnyá válhasson. A kereszt győzedelmes erejével dolgoztak az emberek szolgálatában. E munka során újra és újra rámutattak az ember önfejűségére, mely a bukott mikrokozmosz visszatérését lehetetlenné tette, mert: az önfejűség volt az embert az Istentől elválasztó tényező! A bűnbeesésről szóló bibliai elbeszélésben ez áll: „És olyan akart lenni, mint Isten”. Az önfejű akarat tehát megvolt, de hiányzott az értelem, a tudás, a teremtés tervének ismerete.

 

A halhatatlan ékkő

Minden bukott mikrokozmosznak adtak társul egy isteni erőforrást. Ez egy halhatatlan ékkő, egy előrehajtó erő. Figyelmeztet, hív és sürget, hogy megkezdjük a hazautat. Tudattalanul érzik az emberek ezeket az impulzusokat, és megsejtik: „Istenből születtünk, nem e világ lényei vagyunk.” Az emberek azonban elkövetik azt a hibát, hogy ezt a hívást magukra vonatkoztatják, a földi emberre, nem pedig a mikrokozmoszra, amelynek eszközeként kellene szolgálniuk. Ezen összefüggések jelenleg hiányos felfogása okozza, hogy ennek az isteni ékkőnek az impulzusai az embert a földön teljesíthetetlen célkitűzések felé hajtják, amelyek ezért sok mozgalmasságot és tapasztalatot eredményeznek. Ezért az emberek céljainak, a boldogságnak, a békének, a szabadságnak, az összhangnak, tehát az isteni ember jelzőinek itt a dialektikus életben kényszerűen illúziónak kell maradniuk. Ha az emberek a sok negatív tapasztalat által tudatosabbá váltak, akkor mértékükké válhat ez az isteni ékkő, mely felismerteti velük, hogy a fenti boldogságos állapotokat, mint értékeket az ember itt a Földön nem, vagy csak rövid időre érhet el.

A középkor rózsakeresztesei is a mikrokozmikus szív ékkövéből eredő, minden emberben elrejtett tudást akarták közölni, de azt mondja a Fama Fraternitatis: „Európa tudósai elutasították ezt az ajánlatot.” Túlságosan nagy volt az aggodalmuk, hogy földi tudásukat tartalmatlannak és alaptalannak kellene felismerniük.

 

A kétszeres tudat

A középkori rózsakeresztesek és a modern Szellemi Iskola tanai is meg akarják magyarázni mindenkinek, akinek még, vagy újra „van füle, hogy halljon”, hogy az emberben kétféle tudat létezik, mégpedig egy alapvető tudatállapot, amit az örök forrásból táplálnak, és ha az ember nem zárkózna el, abból ismét teljesen megérlelődhetne; másodszor pedig egy uralkodó tudatállapot, mely az ember önfejűségéből keletkezett. E „normális” tudatállapot által, azaz az emberiség énközpontú nagyzási hóbortja által teremtődött egy asztrális erőösszpontosulás, melytől az ember csak ismeret, belátás és önátadás révén oldozhatja el magát, így az embert általában a második forrásból táplálják, mely erősen buzog, hiszen a gondolat: „olyanná akart lenni, mint Isten” még mindig uralkodó. Ennek következtében sem Isten szeretetereje, sem a keresztutat bejárt emberek fáradozásai nem fognak alábbhagyni. Senki sem tudja, mikor zajlott le a bűnbeesés. A rózsakeresztesek minden időben tanították, hogy a bűnbeesés nem egyszeri esemény volt. Az isteni életterülettől történő elválás és ezzel a belső isteni tudás betokozódása egy folyamat, mely még tovább halad. Ezért nem lehet a kérdéseket sem megválaszolni, hogy „Mennyi idős a Rózsakereszt?”, „Mikor alapították a közösséget?”. Ezért jönnek létre újra meg újra szellemi iskolák, a szellemi erő kezdeményezésére, mert a földet beborító és átható erő, a Krisztuserő feladata a bukott teremtményeknek a teremtési tervbe való visszavezetése. A felerősített vallásos impulzust megelőző előkészítő szakaszok gyakran évezredeken keresztül húzódnak. Itt az árja kor minden világvallására gondolunk, a hermetikus bölcsességtanokra, az Ószövetség, és a görög bölcsességek időszakaira; igen, az egész világ összes vallásos impulzusa annak a kifejeződése, aki van, aki volt, és aki mindig lesz: Isten minden élet forrása!

Minden „értő” ember ennek az erőnek, ennek a bölcsességnek a szolgálatában állt és áll, s ezért ez az erő, ha csak nyomokban is, de minden vallásban megtalálható. Ebből kifolyólag nem is lehet a rózsakeresztesek „szinkretikus tudásáról” beszélni, mert a tudást nem tanulmányok által szerzik meg. Minden ember áthatolhat a forráshoz, ha arra felkészül. A három kiáltványban, melyeket a rózsakeresztesek a kezdődő új kor számára írtak, nyomatékosan rámutatnak, hogy minden emberben kibontakozhat az isteni tudás, ha az felismeri földi béklyóit és leveti őket, – ha készen áll, hogy „Jézusban alászálljon”.

Aki be akar lépni a szabadságba – így a Fama Fraternitatis – annak fogsága tudatára kell ébrednie. Csak akkor lehetséges a „reformáció” kényszerítően szükségszerű tettként. A rózsakeresztesek kiáltványai az isteni tűz sürgetésére keletkeztek. A rajtuk átcsengő isteni szeretet kiváltott egy fejlődést, mely sok embert felébresztett és magához térített. A felhívásokat néhány érett ember spontán módon átvette, így ösztönzést kaptak, hogy részükről is írjanak egy új emberi lét pirkadatáról. Sok olyan témájú könyv és fogalmazás született, amelyeket ma is olvasnak vallásos és kereső emberek. Bár ez az áramlat a rosszul értelmezett reformációs törekvések és a harmincéves háború zűrzavara által erős akadályokba ütközött, mégis a Vízöntő korszak szükséges előkészítő szakasza volt.

 

Korszakforduló

Az előkészítő szakaszok azonban ugyanakkor továbbmentek egy másik korszakba. A Kos korszakból a Halak korszakába vezető átmenetnél az Ószövetség ideje lezárult. A Krisztusbesugárzás erősebbé vált. Az embert most közvetlenül, azaz vallási közvetítő, papság nélkül össze lehetett kapcsolni az isteni erővel, mert már eléggé felnőtt ahhoz, hogy a származásáról és rendeltetéséről szóló tudást megértse. Ezért lehetett a vallásos ösztönzést, és a megváltó, az üdvözítő iránti vágyakozást, ahogy az Ószövetség leírja, átültetni a gyakorlati kereszténységbe. Az emberek, akiket ez a megerősített isteni fáradozás megérintett, egymásra találtak az első keresztény gyülekezetben, a bogumiloknál, manicheusoknál, albigenseknél és a katároknál. Évszázadokig úgy tűnt, mintha a láng kialudt volna. Azonban újra és újra voltak emberek, akik tudtak meríteni az örök forrásból, és az isteni bölcsességeket továbbadták. A középkori rózsakeresztesek tevékenységei tanúskodnak erről. A mai időkben a Vízöntő korszak kezdetén állunk. A Vízöntő befolyások feltáróak, leleplezőek, és szabadságtörekvéseket lobbantanak lángra. Ezektől az erőktől befolyásolva megérti-e az emberiség a rózsakeresztesek kiáltványait, és megérti-e majd, hogy saját önfejűsége által e világ urával ejteti magát foglyul? Fogják-e sokan érezni, hogy a szent tűz, melyet magukban hordoznak, csak akkor válhat ismét hatásossá, ha a legmélyebb belátásból és a legmélyebb vágyakozásból mondják: „Uram, ne az én akaratom, hanem legyen meg a Te akaratod!”?

 

A tisztító alkémiai tűz

Akkor elkezdődhet egy folyamat, melyet a középkori rózsakeresztesek az „alkémiai folyamatnak” neveztek, amelyben a „sal menstrualis”, a tisztító isteni só minden tisztátalant, önhatalmút és istentagadást megsemmisít, hogy az alkémiai folyamat által a tisztátalan fém – a földi ember feloszoljon, és ekképpen az isteni arany – az eredeti ember újra felragyoghasson, ami azt jelenti: „a Szent Szellem tüze által újjászülessen.”

A középkori rózsakeresztesek azonban azt is tudják, s ezt a modern Rózsakereszt Szellemi Iskolája is tanítja, hogy ezt a folyamatot csak belátással és önátadással lehet elkezdeni, így váltott ki a középkorban a rózsakeresztesek előkészítő munkája egy fejlődést, amely az érett emberiség életét egészen napjainkig befolyásolja. A három kiáltvány ismertető utakat nyitott meg, melyek addig el voltak zárva az emberek elől. Ez egy tapasztalati utazás, mely az embereket rosszul értelmezett emberlétük törmelékhalma elé állítja.

Most felismerik, hogy én-állapotuk határait elérték, és énközpontú magatartásuk a szakadékba vezeti őket. Ezért próbálkozik sok ember talán még öntudatlanul más viselkedéssel az életben, másik életértelem, másik élettartalom után kutat, mely a belső tudáshoz közelít.

Az új emberlét utáni vágyakozás a Rózsakereszt Szellemi Iskolájához vezeti a kutatót, ahol sok törekvő ember előkészítő munkája által létrejött egy erőtér, amelyben a Krisztuserő felerősítve hat. Ebben az erőtérben tudatosodik a tanulókban, hogy saját énközpontú, öntörvényű magatartásuk a gát, amely elválasztja őket a megismerés élő vizétől. De az is tudatossá válik számukra, hogy Jézus Krisztus az embereket nem egy beteljesítetlen feladattól menti meg, hanem e feladat beteljesítésére sürgeti őket. És ez a feladat összefoglalható abban a mondatban, hogy „kövessetek”!

A tanulók, akik ezt az utat járják, nagy nyugalomhoz jutnak. Már nincs bennük hajszoló, csillapíthatatlan vágyakozás a földi boldogság után, vagy ellenállás az isteni tervvel szemben. Végre felismerik a Fama Fraternitatis kijelentésének értelmét, melyet oly gyakran hallottak, olvastak, kimondták, és most végre valóra akarnak váltani: „Isten szelleme által lángra lobbantva, Jézusban az Úrban aláhanyatlani, és a Szent Szellem tüze által újjászületni.”

Valaha az élet forrásából keletkeztek. Most visszatérnek az élet forrásához!

A gólem

CdP írása nyomán

 

Kétségtelenül ismeretesek a gólemről szóló legendák. A gólem olyan titokzatos fantomra vagy elementálra utal, melyet egy egész faj, vagy egyes papcsaládok pszichikai vagy gondolati beállítottsága hoz létre és tart fenn. Ennek az elementálnak sok esetben hatalmas, félelmetes alakja van, ami az egész csoport dialektikus ösztöneit testesíti meg.

A régi elbeszélések híradása szerint mindig valami jelentős dolog történik, ha ez a szörnyeteg, ez a gólem megjelenik, vagy betolakodik a csoport néhány tagjának a tudatába. Mindenesetre, a csoport vagy az egyén élettörténetének egy fejezete lezárul, s új kezdődik.

Az olvasó talán azt gondolta, hogy ezek a történetek csak a régi zsidó gettó romantikus elképzelései, vagy csak bizonyos társadalom jelenségei, csupán bizonyos környezetben keletkezhetnek, tipikusan a gettó körülményei között. A gólem igazi mivoltának közelebbi vizsgálatánál azonban feladja elképzeléseit, és felismeri, hogy nem régi jelenség elfelejtett, eltorzult maradványáról van szó, s ezt a titokzatos fantomot érdemes lesz a transzfigurista bölcsességtan fényébe állítva megbeszélni. Tehát megpróbáljuk megközelíteni a gólem eredetét és jellemét. Csak megpróbáljuk, mert a téma nem meríthető ki egy újságcikkben, és különböző, nagyon fontos nézetei mélyebb megfontolást kívánnak.

Először is minden ember alkothat ilyen elementált. Bizonyára mindenkinek van az életszférájában néhány ilyen lény. Szerencsére legtöbbször kevés az életerejük, és lényük és fajtájuk annyira ellentétes, hogy egymás ellen kell küzdeniük egy kis élelemért, életük üzemanyagáért.

Az is megtörténhet, hogy a dialektikus természetszellem e gyermekei kapcsolatba kerülnek egymással, vagy hogy ezeknek a fantomoknak egyike az élettérben erősen kifejlődik. Az illető nem tud megbirkózni ezzel az erővel, mely egyre erősebben erőszakolja magát a személyiségére. Kényszergondolatok és érzések keletkeznek, ahogyan ezt a modern pszichológia nevezi. Továbbá hasadás fejlődik ki, úgy, hogy az ember valójában kettős életet él. Ennek végzetes eredménye a teljes megszállottság. Ennél a betegségnél, ha ezt az állapotot szabad így neveznünk, tehát három fokozat van: a kényszergondolatok stádiuma, a hasadásos helyzet, és végül a megszállottság. Ezrek, ha nem milliók szenvednek egyre erősebben ebben a betegségben. Talán a gyógymódról is hallottunk, amellyel a modern pszichiáterek próbálnak megküzdeni ezzel a betegséggel. Az analitikus módszer felkutatja a kényszergondolatot, és megpróbálja meghatározni, mikor lépett fel először.

Aztán a pszichiáter megpróbálja egy véleményünk szerint rendkívül kétes módszerrel, kiszorítani a kényszergondolatot, hogy a normális tudat újra alkalmat kapjon a kormány átvételére. A legjobb esetben kiszorul az elementál, lazít a fogásán, de bizonyára nincsen megsemmisítve, s ha eljön az ideje, be fogja bizonyítani jelenlétét.

Sok pszichiáter tudatosan szolgál bizonyos egyházi közösségeket. Megpróbálják kiszorítani páciensük kényszergondolatát, és az így állítólag meggyógyultat kapcsolatba hozzák az egyházi mágiával, mert a fantomok sok esetben nem képesek hatni ennek a mágiának a befolyása mellett. Gyakorlatilag az lesz az eredmény, hogy az illető a kényszergondolatok következményei elől valami egyház karjaiba menekül. Csakis ez lehet annak a magyarázata, hogy egyházak és szekták kihasználják sok ember pszichológiai állapotát. Mert valójában nem gyógyulásról van szó, hanem fogsággal megvásárolt ideiglenes lelki nyugalomról. Véleményünk szerint az ilyen „lelkészséget”, a lélekről való ilyen gondoskodást, transzfigurista-tudományos álláspontról helytelennek nevezhető. Ennek a lelkészi tevékenységnek mindenekelőtt értelmiségiek, kimondottan kutató hajlamú emberek esnek áldozatul. Az egyház szívesen hivalkodik ismert személyiségek névsorával, akik végül is az egyház karjai között találták meg lelkük nyugalmát. Ezek az emberek sokszor orvosaik tanácsára menekültek nagyon- is tudománytalan-tudományos kutatásaik következményei elől az egyház őrizetébe.

Az olvasónak tudnia kell, hogyan alkot fantomokat, s hogyan lesz kényszergondolatok áldozata. Tudnia kell, hogyan semmisítheti meg fantomjait, hogy az aurikus szférájában nyomukat se lehessen már találni. Nem eszközöket kell keresgélnie a kényszergondolatok elűzésére, mert akkor nem szabadul meg. Akkor csak a hangsúlyt helyezi át. Akkor a kényszergondolat helyére az eszköz lép – és ez utóbbi gyakran rosszabb az előbbinél.

A Rózsakereszt bölcsességtana azt akarja elérni, hogy Ön igazán megszabaduljon. Ez nem hoz Önnek kábulatot, nem altatja el. Felfedezteti Önnel önmagát, és ez gyakran különösen fájdalmas folyamat, egyensúlyának látszólag kegyetlen megzavarása. De csakis az igazság képes Önt megszabadítani.

A mágiával kivitelezett lelkészkedés csak altatás. Fogságba ejti Önt, odaláncolja a kerékhez. Ez a rota. Most aztán – a klasszikus rózsakeresztesek mintjára – „szorgosan tanulmányoznia kell rotáját” – azaz teljes erőből mindennek a megtudására kell törekednie, hogy képes legyen önmagát megszabadítani a keréktől, a rotától. Ennél a megszabadító vizsgálatnál szükségképpen fel kell derítenie, hogy milyen forrásból szállnak fel kényszergondolatai és indulatai, mint egy láp mérges gázai. Honnan ered állandó levertsége, nyugtalansága, feszültsége? Honnan ered az az állandó érzés, hogy egyensúlyából kibillentették? Nem gyötörnek-e szinte mindenkit feszültségek és kényszergondolatok? Nem korszakunk nagy kultúr-betegségének tünetei-e ezek? Erős személyiségek nem süllyednek el a hasadás stádiumába, de az őket is megragadó befolyásokra nagyon is észlelhetően reagálnak.

Minden gondolat a természetszellemnek egy szikrája, melyet a tudat teremt. Minden gondolat saját intelligenciával és mágneses képességgel rendelkezik. Gondolataink legtöbbször más gondolatokhoz csatlakoznak, melyekkel polaritásban állnak, s kollektív képződményeket alkotnak. Ekkor gondolatfelhőkről beszélünk, melyek ólmos felhőként lebegnek országaink fölött. Különös hatásuk alakítja életünket, természetünket, kultúránkat, és egész világvalóságunkat.

Ha ugyanazt a gondolatot újra meg újra végiggondoljuk, műveljük, felélesztjük és használjuk, ha ezzel a gondolati formával eredeti fantáziánk világában egyre több munkát végeztetünk, akkor befészkelődik az aurikus szféránkba. S ha egy ilyen formát elég hosszú ideig tenyésztettünk, akkor majdnem kiirthatatlanná válik! Az aurikus szférában van, lélegzik, és élelmet kíván. Táplálékát az aura erőiből szerzi, ezek asztrális, spinális vagy éteri erők, melyek állandó kölcsönhatásban vannak a vérrel, egyrészt a májon, másrészt a lépen keresztül. Az érintkezési pont a testben, ahol mindezek az erők találkoznak, a plexus solarisban, az úgynevezett napfonatban (hastáji idegszövevény) található.

Meg kell értenünk, hogy egy fantom, ha eléggé erősre formálták, akkor növekedést mutat, s ezért több táplálékra van szüksége. Ezért szüntelenül alkotójához folyamodik, mindenekelőtt akkor, ha nem elégséges a táplálék termelése. A gólem megpróbálja olyan gondolati állapotba hozni alkotóját, amelyben a legjobban fejlődhet. És növekszik! A kényszergondolatok következményeivel már nem lakik jól. Ebben a létért folytatott küzdelemben következik be a második fok, a hasadás. A teremtmény alkotóját fogságba ejtve bizonyos magatartásra kényszeríti, kettős létbe, mely a fantomnak újra elegendő táplálékot termel.

A történet folytatása kézenfekvő; a gólem egyre növekszik, és egyre többet követel. Befelé kezd tolakodni, legtöbbször a máj jobb oldalára, s az életerő teljes termelését magának követeli. Így pusztul el az alkotó és alkotása szörnyű szenvedésben. Az ember legtöbbször különböző fajtájú gondolatlényeket táplál. Ennek a ténynek megvan az az előnye, hogy a különböző gondolatokból eredő fantomok különböző igényeket támasztanak, így egymás ellen küzdenek és egymást gyengítik.

Minden idők okkult tudománya létre tudott hozni ilyen lényeket. S ez a tudomány többek között azzal bizonyítja puszta dialektikus fajtáját, hogy nem transzfigurációval akarja őket megsemmisíteni, hanem ellenkező aurikus erők keltésével.

Az egyházi mágia, melyről beszéltünk, ugyanerre az okkult módszerre támaszkodik. Ezzel ugyanis az aurában egy vallásos fantomot fejlesztenek, bizonyos istenelképzelés képét, amelyiknek a másikat korlátok között kell tartania. Holott a protestantizmusban sok nemzedék nőtt fel egyházi mágia nélkül, mégis bizonyítják a protestáns egyházi módszerek, mint sok más is a világon, hogy az emberiség még egyáltalán nem szabadult meg az egyházi mágiától. Az embert megszállhatja egy bibliafantom, vagy az Én művelésének rögeszméje.

Ezeknél a fantomalkotásoknál is meg lehet különböztetni a beárnyékolás három fázisát. Vallásos vagy énközpontú kényszergondolatokkal kezdődik, erősen természetellenesekkel, melyek teljes ellentétben állnak a valósággal. Aztán hasadás jön létre a vallási, humánus, vagy kulturális területen, mely kétséget kelt az illető normális voltában. Végül a megszállás következik, ami az elmeosztályon végződik.

A fekete fajtájú okkult tudomány a fantomok kiléptetésének a módszerét is gyakorolja. Ez részben önvédelemből történik, részben pedig mások kizsákmányolására és uralására. Önvédelem, ha a fantomot hagyják kilépni az aurából, mert akkor másokhoz fordul, nem alkotójához a táplálékért. Ezen kívül ez a módszer megnyitja annak a lehetőségét, hogy a teremtője is csipegessen az erőtartalékokból, melyeket a gólemje felkutat. Néhány vallási közösség és okkult szerzet ezt a módszert használja erőtere felerősítésére.

Ez a fantomizmus olyannyira elterjedt, a módszer kivitelezése és alkalmazása olyan sokféle, és a levegőben lévő szellemi gonoszságok, melyekről Pál beszél, olyan rettenetesek, hogy a középkor helyett inkább a mi századunkat nevezhetnénk a „sötét kornak”. A vámpírizmus egyáltalán nem a múlté. Tehát szükség van a komoly figyelmeztetésre. A természet istene az Ön foglyulejtésének sok módszerét ismeri. A vámpírizmus módszerei csak látszólag változtattak formát nyugaton. Gyakran a vallás és a természeti okkultizmus palástja mögé rejtőznek, de nyugaton még mindig kóborol Pontianak, a nőnemű gólem, és áldozatokat keres.

De térjünk vissza vizsgálatunk elejére, ahol megjegyeztük, hogy a gólem akkor mutatkozik, ha az életkönyv egy új lapja nyílik, vagy ha fejlődésünknek új lehetősége bontakozik ki. Ez a jelenség nagyon is érthető, mert ismert a tény, hogy aki az igazság kardjával felfegyverkezve az Ösvényre akar lépni, azt az indulás pillanatában megkísérti az Ördög. Az Ördögöt ne úgy képzeljék el, ahogyan a természeti vallások romatikája ábrázolja, hanem mint a természetistenek és azok szerzeteinek jól megtervezett, átgondolt érintését. Így akadályozzák és támadják meg a tanulót.

A testi valóságában megszabadult ember halálos veszélyt jelent e világrend fenntartóinak. Mert egy megszabadult ember belső erejével másokat is ráébreszt a szabadságra. Ekkor azonban rejtélyek minden jelöltjének találkoznia kell a gólemmel. E találkozás fájdalmát és e birkózást egyetlen tanuló sem spórolhatja meg magának

A következő fontos kérdések előtt állunk tehát: Hogyan szabadulhatunk meg végleg a magunk teremtette fantomoktól? Hogyan semmisíthetjük meg tökéletesen még csírájukat is? Hogyan térhetünk ki a kilépő gólemek támadásai elől? Hogyan járhatjuk be teljesen szabadon a felszabadulás ösvényét? Hogyan menekülhetünk meg minden ámítástól és rögeszmétől?

Az egyiptomi ős-Gnózis

XIII. A dialektikus asztrális szféra

Jan Van Rijckenborgh

 

„Én pedig beleírtam magamba Pimander jótettét, és amikor teljesen eltöltött, a legnagyobb öröm árasztott el. Mert a test alvása a lélek ébersége lett, a szemek lehunyása az igazi látás, a hallgatás a jóval való terhesség és az igének az üdv tetteivé való kihordása lett nekem.”

A hermészi Pimander szövegének 72. szakasza utasításokat ad arra, hogy bevezethessük Önt a komoly tanulóságnak egyelőre ismeretlen részébe, az éjszakai részébe, amikor a test alszik. Napjaink huszonnégy órájának egyharmadát töltjük ilyen nyugalmi állapotban, anélkül hogy valóban, világosan tudatosan részt vehetnénk benne. Azt mondhatjuk, hogy életünk egyharmada úgyszólván nélkülünk telik el. Ugye kellemetlen gondolat ez?

Senki sem vonul szívesen az ismeretlenbe minden előkészület nélkül. A komoly tanulónak tehát nagyon jelentős ez, és ezzel kapcsolatban abszolút tudásra kell törekednie.

Az életben és az életfolyamatokban vannak olyan veszélyek, amelyeknek az ember valóban nincsen tudatában, aminek következtében naponta sokan esnek áldozatul. Másrészt tudatlansága miatt az emberben nagy lehetőségeket hagy kihasználatlanul. Persze egyáltalán nem szándékszunk az ember éjszakai tapasztalatairól beszélni, ezeknek általános értelmében. A negatív, vagy okkult embereknél kedvelt téma ez, erről sokat beszélnek és írnak. Az álomfejtés inkább valami pszichológiai vizsgálat alapjául szolgálhat, mert ennek segítségével gyakran megállapíthatók az ember mélyről feltörő ösztönei. Figyelmünket mi teljes mértékben a lélekember életére irányítjuk a test alvásának idején. Legalább is a rendkívül komolyan haladó tanuló állapotát vizsgáljuk, akinél a lélek megszületése észlelhető, s ez így az életviteléből is kitűnik.

Az állapot magyarázata érdekében először is az alvásról kell beszélnünk általános értelemben. Mi történik ilyenkor? Ha álomba merülünk, akkor személyiséghasadás keletkezik, vagyis a személyiségnek egy része kilép önmagából. A vizsgálók figyelmét azonban legtöbbször elkerüli, hogy a személyiséghasadásnál a tudat is elhasad.

A dialektikus tudatot azon atomok együtthatása okozza, amelyek egy adott pillanatban személyiségrendszerünket képezik. Ennek megfelelően négy tudatjelenséget különböztethetünk meg. Két tudatjelenség inkább a dolgok anyagi oldalához tartozik, az anyagtesthez és az étertesthez, másik kettő pedig a dolgoknak inkább a finomabb, másik oldalához, az asztrálisan-tudatoshoz és a mentálisan-tudatoshoz.

Amikor az ember alvó helyzetbe kerül, és a személyiség finomabb része kilép az anyagtestből, akkor a tudat is elhasad. A tudat anyagi nézete az anyagi oldalon marad, olykor teljesen nyugvó, abszolút hatástalan állapotban, olykor esetleg félig működő állapotban. Az utóbbi például akkor fordul elő, amikor az ember a testet napközben túlságosan megerőltette, vagy ha nagyon ideges, vagy aggodalmak gyötrik. A tudat másik nézetei a kilépő asztrális és mentális testekkel vonulnak. Mivel azonban az emberek mentálteste még nagyon elemi, hiányos szervezetű, a test alvása idején az alvástudatot gyakorlatilag teljesen az asztrális tudat kormányozza. A mai emberre tehát azt mondhatjuk, hogy alvása időszakának tudata az asztrális tudat.

Ebből a vitathatatlan megállapításból minden további vizsgálat nélkül arra a következtetésre jutunk, hogy az ember éjszaka tudatos élete semmiképpen sem hasonlítható a közönségesen tudatos élethez az anyagi oldalon, ahol a négy tudatszerkezet egymásba illeszkedve együttműködik, s így egymást ellenőrzi. Az ember éjszakai tudata kizárólag asztrális tudat. Aki pedig tudja, hogy ez mit jelent, aki ezt valóban tudja, az nem esik már áldozatul az ezer tévedésnek az emberek ezt illető véleményei miatt.

Bolygónk asztrális területe a mi korszakunkban nagy mértékben szennyezett és bonyolult lett. Ha bolygónk valamelyik életterülete is világosan bizonyítja, hogy a mai emberiség színvonala hová jutott, akkor bizonyára az asztrális terület. Ott megy végbe minden, ami a természet vallásainak hívőit, a negatív és okkult mozgalmakat annyira izgatja. Minden további nélkül kijelenthetjük, hogy az asztrális terület minden úgynevezett „élete” százszázalékos káprázat és csalás. Ez nem azt jelenti, hogy az asztrális területen nincsen élet és mozgás; ellenkezőleg, csak úgy nyüzsög ott az élet. Ennek az életnek azonban nincsen igazi alapja, nincsen tartalma! Üres és romlott. Csak kép, csak látszat, amit a tudatlanok valóságnak tartanak. Aki tehát a dialektikus asztrális életet bámulja, aki azt megszerette, szépnek és magasztosnak tartja, az elveszett.

Pillantsunk csak vissza.

Ha egy emberiségkorszak folyamán a megnyilvánulásnak új napja virrad meg – és a világszférák, területek megtisztítása után valóban új kezdetről beszélhetünk -, és az emberiségnek a dialektikában maradt részét újra megnyilvánítják, akkor a tiszta asztrális terület semmi más, mint bizonyos ötletek, tanok, folyamatok képszerű és képsorozatszerű vetítési területe. Ezt rendkívül hasznos és tanulságos filmvetítésnek nevezhetnénk. Mivel pedig éjtudatos életében minden ember asztrálisan észlel, ez a tájékoztató asztrális nézés nagy fontosságú. A legmagasabb célra irányuló, tiszta személyiségnél ez az éjszakai asztrális látás a nappal cselekedetéletére jó kihatással lehet, és az ember így belülről tudhatja, hogy a dolgoknak hogyan kell lenniük, s hogyan nem.

Képzeljék el, hogy az asztrális terület teljesen tiszta lenne, s az egyetemes gnosztikus lánc az egész területet feltöltené az erőivel és tantételeivel, s hogy alvás közben, asztrális énünkkel kilépvén, ezekkel a pompás erőkkel frissíthetnénk magunkat, mindazokkal a képsorozatokkal, amelyeket az Egyetemes Szerzet a mi hasznunkra terített ki az asztrál területen. Akkor mindezt a nyereséget, a támogató nagyszerűséget átvehetnénk éber tudatunkba, s belső nyereségként vonhatnánk le a következtetéseket. Mióta azonban az asztrális terület bepiszkolódott, és többek között az okkultisták vették birtokukba, a tükörszféraszerzetek építették meg ott álomkastélyaikat és az egyházak úgynevezett mennyországaikat, számtalan igazságtalanság halmozódott fel az egész területen, és így nem csak nagyon nehézzé vált az őszintén kereső ember belső oktatása, hanem a pillanatnyilag használatos módszer halálosan veszélyes is lett. Annak idején tehát a Szerzetnek más módszerhez kellett folyamodnia, hogy az őszintén keresőknek segíthessen.

Ezeket a veszélyeket az olvasónak jól be kell látnia.

Mert közönséges, éjszakai tudatával nemsokára minden éjszakát ezen az asztrális területen tölti. Amiről tehát itt beszélünk, az teljes mértékben Önre is vonatkozik! És kizárt dolog, hogy minden további nélkül távol tarthatná magát ettől a területtől.

Minden kollektív, csoport-tudatos ötlet vetületet, tükörképet hoz létre az asztrális területen. Ezért beszél a rózsakeresztesek filozófiája ezzel kapcsolatban „tükörszféráról”. És emiatt létezik jelenleg a tükörszférában a mi munkánknak és szervezetünknek a tükörképe is!

Ez egy nagy valóság, ugyanakkor azonban rendkívül veszélyes valóság. Mert ezen a beszennyezett és szerencsétlenül járt dialektikus-asztrális területen lakoznak mindazok a szentségtelen erők is, amelyek minden vetülettel visszaélnek, hogy az emberiséget félrevezessék. Jónéhányan vannak miközöttünk is, akik asztrálisan erősen tudatosak, s ezért asztrális benyomásaikat át tudják ruházni éber tudatukra is. Éppen ezek a barátaink esnek gyakran áldozatul. Esetleg azt hiszik, hogy részt vesznek az arany fejben és a Gnózis belső életében; de tévednek, s másokat is tévútra vezetnek.

Az álomélet ezért a legtöbb esetben rendkívül nagy veszélyt jelent, már azért is, mert akiknek érdekében áll az Ön fogvatartása, azok megjelennek azokban a képsorozatokban, amelyeket Ön látni akar. Ahogyan a filmstúdiókban felvett különös filmeket lehet térhatású képsorozatokban bemutatni, úgy hasonlíthatjuk az asztrális területet valami színházhoz, amelyet Ön minden éjjel felkeres, hogy megnézze, ami tetszik Önnek. Ha pedig nappali tudatával a jó tanulóságra törekszik, éjjeli tudatával azonban még nem képes jó tanuló lenni, akkor holt pontra kerül, ahol megáll, és bizonyos határt nem tud átlépni. Ha éber tudatával és életvitelével az Iskolával és a Gnózissal szemben pozitívnak mutatkozik, akkor a nappal ajándékba kapott világosságerőket éjszaka a legtöbb esetben újra elveszíti, illetve azokat elveszik Öntől. A Pistis Sophia sorsát a tanulónak tehát a saját sorsának kell néznie. A Pistis Sophia megjelenik a Szerzet kapui előtt, de visszaküldik, hogy járja be az ösvényét. Amikor pedig küzd és töri magát, hogy haladjon, újra meg újra mély fájdalommal kell tapasztalnia, hogy Authádész és csatlósai kirabolják őt, világosságerejét elveszik tőle. Aki tanulmányozta már ezt a gnosztikus evangéliumot, az bizonyára emlékszik erre. Minden éjszaka, amikor nem sikerül távol maradnia az asztrális területtől, kirabolják, világosságerejét elveszik Öntől, s így egy tapodtat sem haladhatott előre. Csak a rendszere, szerkezete gyengült, csalódása fokozódott, és az ideje múlik.

Ha ezt jól megértette, akkor tudja, hogy a naponkénti automatikus tartózkodás az asztrális területen minden tanuló számára mindig halálos veszélyt jelent. Ez pedig fokozódó mértékben érvényes az eljövendő hónapokban és években. Ezért végül maró kérdést kell feltennünk: lehetséges-e eltávolodni az asztrális területtől, melyet a dialektikával tartott egyik legfontosabb kapcsolatnak kell látnunk? Lehet-e éjszakai nyugalomra térni, és mégis megmenekülni ettől a kiszámíthatatlan, csaknem automatikus veszélytől?

Igen, ez lehetséges. És ezért kell erről a többé-kevésbé kényes témáról beszélnünk. Meg lehet szabadítani Önt ettől a nagy veszélytől, mely mindenkit fenyeget, amelyben mindenki részesül, ami miatt, mint a Pistis Sophiát, Önt is minden éjszaka kirabolják, úgyhogy elölről kell kezdenie. A továbbiakban megbeszéljük, hogy az ifjú Gnózis tanulói hogyan menekülhetnek meg ettől a veszélytől.