Pentagram 1993/4

Felvonóval a tükörszférába

 

Mi zajlik egy ember tudatában meditációs gyakorlatok végzése közben?

Milyen szférákba jut el, és mit talál ott? Azt mondhatnánk, hogy a meditációs gyakorlatok „tudatliftként”, tudatfelvonóként működnek. Az emberek utazgathatnak velük a halál házának finomanyagi szintjei között – csak egy dolog lehetetlen: az épület elhagyása.

 

Leegyszerűsítve a meditációt úgy értelmezhetjük, mint az emberben lévő magasabb elv felé fordulást, hogy ezáltal szellemi erőkkel léphessen kapcsolatba. Ez elsősorban lelki tevékenység, mert az ember lelke a mikrokozmosz közepén helyezkedik el a szellem és a lélek között. Az emberben azonban két lélek hatékony; egy működő, halandó természetlélek és egy megbúvó isteni lélek, amely a szellemszikraatomban rejlik. Elvileg mindkét lélek képes a meditációra, de teljesen ellentétes eredménnyel, ugyanis két teljesen különböző természetrendhez tartoznak. A természetlélek a múlandó világból keletkezett, míg az isteni lélek a felettes természetből való. Döntő, hogy a személyiség melyik lélekkel végzi a meditációt. A keresztény hagyomány arra tanítja a nyugati embert, hogy a lélek egy közvetítő. A természetszülte emberben két lélekelv van jelen. Goethe Faustja is így sóhajt: „Ó, jaj, két lélek lakozik a keblemben”. A legtöbb ember nem tudja, hogy a halandón a természetlélek uralkodik, míg halhatatlan lelkének utolsó maradéka a mikrokozmosz szívében egy szigetre van száműzve, ahol évezredek óta megváltásra vár. Az embernek az isteni életterületen történő eredeti megnyilvánulásából – az ősanyagban a szellem, az eredeti lélek és az isteni megnyilvánulás háromságából – a haláltermészetben a felettes én, a természetlélek és az anyagszemélyiség hármassága lett. Az eredeti lélek az isteni szellem és az isteni természetben történő anyagmegnyilvánulási forma között közvetít. A természetlélek a felettes én és az anyagi személyiség között közvetít a haláltermészetben. Világosan belátható, hogy a természetlélek tehát sohasem szolgálhat az Isten szellemével való kapcsolat alapjául.

A legtöbb ember – mivel nem ismeri az igazságot – mégis a természetlelkét hiszi közvetítőnek Isten szelleméhez, amelynek tudatos működtetésével kapcsolatba akar lépni a szellemmel. Szinte magától értetődően jut arra a következtetésre, hogy a szellemi erőknek valahol a tudatalattiban kell lenniük. Az emberi tudattalanban tárolódik minden megtestesülés tapasztalata a bűnbeesés óta. Mágneses kötelékekről van szó, elfojtott problémákról, felhalmozódott adottságokról és önfenntartási viselkedési minták egész tárházáról, amelyek számtalan földi élet túlélési küzdelmében bizonyultak megfelelőnek.

Ezek a befolyások alakítják az ember sorsát, amelyeket összességükben karmának nevezünk. A tudatalattija révén az ember részesedik még abban a kollektív felhőben is, amelyben az egész emberiség tapasztalatkincse ölt alakot. A pszichológusok ebben az összefüggésben „kollektív tudattalanról” beszélnek. Ez képezi természetünk túloldali, finomanyagi felének, a tükörszférának” a jelentős részét. Az évezredek óta tartó földi és túloldali utazások alatt a tudattalan végtelenül megtelt tapasztalatokkal, és sokkal intelligensebb, mint a normál ébrenléti tudat. Ezért is nevezzük felettes énnek, míg a természeti személyiség korlátozott ébrenléti tudata az alantas én. E kettő között közvetít a természetlélek.

 

Öröm és bánat

Ha valaki meditációs gyakorlattal felettes énjével kíván kapcsolatba lépni, akkor működésre készteti természetlelkét. Ezáltal egész rendszere érzékeny lesz a természetlélek az egyéni és a kollektív tudattalan minden befolyására. Ahhoz azonban, hogy az isteni életterülettel kapcsolatba léphessünk, a természetlélek helyett a szellemszikraatomot kell működésre serkenteni és konkrét életmegfordítással a testrendszert el kell zárni a természetlélek befolyásától. Mivel az emberben a „megkülönböztetés ékköve” – az ősatom – még nincsen megszabadítva, nem ismeri föl, hogy valójában milyen forrásokból merít. Gyakran nem is akarja pontosan tudni, mert a még ismeretlen erők beáramlása kezdetben fokozott életörömmel és nyereséggel jár. Ez arra csábítja az én-t, hogy ne tudakolja kritikusan e tapasztalatok miértjét. A felettes én arra programozza, hogy kerülje a feszültségeket és a csalódásokat, és így minél zavartalanabbul élvezhesse az életet.

 

Az isteni kegyelem eszközei

A felettes én és a személyiség között azonban feszültség van, amelyből stressz keletkezhet. A személyiség ellentétes befolyásoknak és a döntés szüntelen kényszerének van kitéve. A külvilág befolyásait érzékszerveivel fogja fel. Természetlelkén át jellemerők, önfenntartási stratégiák, valamint vallási és erkölcsi normák kerülnek be a felettes énjéből. Mindezeken keresztül végül megszólal az ősatomból a lelkiismeret hangja: „Ébredj! Oldd el béklyóidat, amelyek bábuként felettes énedhez kötnek. Térj meg, figyelj a hangomra!” Ha ez a hang időnként nem szólalna meg, és ha az embernek nem kellene újra és újra fájdalmas tapasztalatokat megélnie, végül is beleveszne az anyagba földi paradicsomának elképzelésével. A betegség, szenvedés és halál bukott világunkban az isteni kegyelem eszköze, bármilyen különösen is hangzik. Ezek akadályozzák meg, hogy az emberiség a teljes megkristályosodás áldozatául essen. Szükséges a szenvedéstapasztalat és az ősatomból eredő szüntelen intés, hogy az embert újra meg újra emlékeztesse: nem a múlandóság és az ellentétek világába való, ez nem az ő otthona.

A tudat persze legszívesebben nyugton maradna. Összhangban és békében szeretne élni. Erre törekszik a felettes én önző magereje is, amely kialszik, amint az ember rálép a megváltás útjára. Így győzködik tehát a személyiség felettes énje: „Én vagyok a valódi fény. Egyesülj velem! Akkor vége a stressznek, a gondok megoldódnak. Jöjj a karomba! Békét, hatalmat és örök életet adok neked.”

 

Odüsszeusz és a tudattalan tengere

A tudattalan csábítását számtalan írásos emlék őrzi jelképes formában. A mítoszokban és legendákban a víz és a tenger a tudattalant szimbolizálja. Számos tengeri utazásmítosz van, amely jelképesen a tudattalannak (tenger) az éber tudat (hős) általi legyőzéséről és uralásáról szól.

Odüsszeusz a nyugati kultúra ismert tengeri utazója. Hőssé válik, mert legyőzi a tengert, ellenáll a szirének mágikus énekének, akik a hódító mélységbe csalogatnák. Az elbeszélés 6. énekében a hős hajótörést szenved. Elborítják a hullámok, de mégsem vész a tengerbe. „Fölébredve álmából a megmentő parton találja magát” Nauszikaá-val, és első ízben mondja ki, „Odüsszeusz vagyok”. Egy ilyen „én”-re utaló mondat eddig még nem fordult elő az antik irodalomban, mert az emberiség ezidáig nem rendelkezett öntudatos gondolkodással.

Jelképes tengeri útja révén Odüsszeusz az újkor emberének prototípusa lett, aki kiemelkedik az éjszakai vagy álomtudatból, mert fennáll annak a veszélye, hogy különben bennevész. Csak egy küszöb – a megmentő part – választja el ébertudatát a tudattalan tengerétől. Az okkult módon meditáló, aki követi a tudatalatti szirénhangjait, gyakorlatilag Odüsszeusz tengeri útja mítoszának fordítottját éli meg: olyan színvonalra megy vissza, amelyet az emberiség nagyobbik része az új kor kezdetével maga mögött hagyott. Az én-állapot által előidézett számos fojtogató probléma miatt tudata ősanyjának, a tudattalannak az oltalma alá menekül. A valóban megváltó út azonban soha nem vezet vissza a tudattalanba, hanem előre, az élő lélek személytelen tudatához, amely a személyiség korlátozásai fölé emelkedik az isteni szellemmel összeköttetésben.

 

„S a vízen járt…”

A következő fokot a bibliai elbeszélésben Jézus Krisztus jelképezi, aki a vízen járt. Jézus Krisztusnak, mint szellemléleknek nincsen szüksége sem hajóra, sem a menedéket nyújtó partra. Oly tökéletesen uralja a víz-elemet, hogy nemcsak veszély nélkül járhat rajta, hanem parancsol a hullámoknak, „lecsendesíti a vihart”. Ez azért lehetséges, mert egy az Atya akaratával. Nem csupán azt mondhatja: „én vagyok Jézus Krisztus”, hanem azt is: „Az Atya és én egy vagyok”.

 

Fényterek, ajtók és az asztrális vízözön

A jelölt azonban, aki enged a tudatalatti sziréndalának, a rosszul értelmezett énbe-merülés áldozata lesz, méghozzá a szó szoros értelmében. A meditációs technikák által az ébertudat védőküszöbe először lejjebb süllyed, a későbbiekben pedig szét is hull. A jelölt úgyszólván liftezik a személyes és kollektív tükörszféra szintjei között. Az ajtókat „tolvajkulcsok”, mantrák, varázsigék és meditációs képletek nyitják. A tükörszféra asztrális tárháza megnyílik, és a jelöltet elárasztják, először csak csöppenként, később özönvízszerűen a még ismeretlen erők. Ennek különféle következményei lehetnek: a szexualitás fokozódása, az alkotóképesség növekedése, parapszichológiái képességek, tisztánlátás, tisztánhallás. Amit ilyenkor a meditáló lát, hall vagy érez, rendkívül szép, magasztos és fényes lehet. A meditációs lift adott körülmények között fantasztikus távolságokba röpítheti, fénylő termekbe, korábban soha nem látott, földöntúlinak ható színek és hangok világába, ahol angyalhoz hasonló lények szeretetet sugároznak, és az utazót bőségesen részesítik sziréndalukban. Ez az „örök nyár országa”, a „fénybirodalom” vagy a dialektikus természet menyországa, a Dévakán, az evilági boldogság legmagasabb szférája. Lehetséges, hogy kimondhatatlan boldogságot érez itt az ember, és mélységes elégedettséggel tér meg útjáról. Miért is kellene rossznak tartani ezeket az élményeket? Miért ne kereshetné föl újra és újra ezeket a vidékeket, hogy regenerálódjék, és mesterével, más adeptusokkal, „Krisztussal”, sőt mi több Istennel társalogjon? Miért is ne alkalmazná a meditációs technikát, amelyek őt boldogabbá, kiegyensúlyozottabbá, eredményesebbé és kedvesebbé teszik? Azért nem kellene ezt tennie, mert csak egy múlandó illúzióval gazdagodik, mégpedig halhatatlan lelke kárára. A felettes és alantas én meditáció általi közeledése révén a kettő közötti feszültség időközönként alábbhagyhat. Együtt járhat elfojtott problémák részleges feldolgozásával is. Akkor az ember egy időre nyugodtnak és elégedettnek érzi magát. Sajnos a béke és nyugalom ezen állapota nem tartós: a régi gondok hamar visszatérnek. Mert a karma, amely minden embert kíméletlenül hajszol, nem oldható föl okkult gyakorlatokkal. A régi gondok megváltozott, megerősödött formában térnek vissza, és végül is csak az ínség lesz egyre nagyobb. Ilyenkor az illető belátja, hogy a feltört ajtókat nem lehet csak úgy visszacsukni, mintha mi sem történt volna, és ami így kiszabadul, az nem mindig pozitív. A tudattalanban tárolódik az egyéni és kollektív karma sötét, mélységes része, amely egyre jobban elhatalmasodik rajta. Az okkult módon meditáló nem válogathatja meg, hogy mivel kerül kapcsolatba. Menthetetlenül ki van szolgáltatva a sokféle befolyásnak. Az asztrális síkon a természettudat gyakran elveszti tájékozódási képességét. Nem tud különbséget tenni az „én” és a „te”, „itt” és „ott”, „valós” és „valótlan” között. Amíg nem a szellemlélek irányítja, addig az asztrális özönvíz hányattatásában él. Ha a meditálónak az az érzése, hogy meditációja közben Istennel társalog, ez csak illúzió. Az egyetlen és igaz Isten nem lép ilymódon kapcsolatba a személyiséggel. A jelölt asztrális utazása során egy tükörszféra-lénnyel lépett kapcsolatba, amely eljátszik számára egy szerepet, majd a jelölt magasztos érzései és odaadása által felszabaduló életerőt elszívja.

 

Nász a börtönőrrel

Szintúgy illúzió az a remény, hogy okkult meditációs gyakorlatokkal saját lényünk eredetéhez térhetnénk vissza, mert ilymódon csak a halandó lény eredetéig juthatunk. Az isteni szellem ezen az úton nem érhető el. Makrokozmikusan nézve ez az „evilág urával” való kapcsolat; ő a meditáló „valódi mestere”. Az „evilág urával” való egyesülésben a természetlélek álkozmikus tudatra tesz szert. Ez egy kísérteties eltorzulás, az emberiség börtönőrével ült nász, semmi esetre sem az alkémiai menyegző, amelyet az isteni lélek ünnepel Isten szellemével. Aki ennek a lefelé irányuló útnak az utolsó lépcsőjét is elérte, az ebben a megtestesülésben aligha kap további lehetőséget, hogy megtalálja és bejárja az isteni életterülethez vezető utat. Az ilyen mikrokozmosz oly mértékben károsodhat, hogy egy új megnyilvánulás válik szükségessé.

 

Régi beavatási módszerek a mai ember számára?

A meditációs gyakorlatokat végzők gyakran hivatkoznak múltbéli, régi szellemi iskolák sikereire, amelyek például varázsigéket alkalmaztak a meditációnál, hogy megmutassák az Istenhez vezető utat, és ezzel elérjék a beavatást. Sok régi beavatási módszer van, amely a maga korában és bizonyos összefüggésben alkalmas volt, és jó szolgálatot tett. A földi ember a bűnbeesés óta hatalmas fejlődésen ment át – a lemúr kortól az árja korszakig – amelyben most élünk. A cél, vagyis az isteni lélek megszabadítása, minden korban ugyanaz volt, de az időszerű, következő lépést ismételten az ember állapotához kellett igazítani. Szerepet játszanak ebben többek között a test kristályosodási foka, a tudatfejlődés, az egyénivé válás foka, a népi sajátosságok és a bolygói légkör aktuális sugárzási viszonyai. Sok ma alkalmazott meditácós gyakorlat az atlantiszi korszak maradványa, néhány pedig egyenesen lemúri eredetű. Számos módszer egészen más fajok céljaira szolgált.

A korai korszakokban az emberek még nem voltak olyan öntudatosak, inkább álomszerű állapotban éltek. Még nem volt elég fejlett az észképességük, testük még nem kristályosodott meg annyira, mint ma. Hogy ez az állapot ne vesszék el, az akkori korok általánosságban alkalmazott módszerei arra irányultak, hogy egyéni ébertudatra ébresszenek. Ekkor átmenetileg szükségessé vált a személyiségszerkezet és a természetlélek megerősítése, hogy az embereket olyan helyzetbe hozzák, hogy teljesen tudatosan és önkéntesen dönthessenek az életmegfordításhoz vezető útról. Az emberiség akkori, öntudatra irányuló törekvése (Odüsszeusz vagyok) mára már rég valóra vált. Nem szükséges tovább szorgalmazni, éppen ellenkezőleg. Az emberiség gondja ma nem a döntési képesség hiánya, hanem a készség hiányzik, hogy ezt a képességet az isteni lélek megváltására alkalmazza. Ez a hiány a fokozott énre irányultságra vezethető vissza. A megszabadulási útnak korunkban tehát ennek az énközpontúságnak a legyőzésére kell irányulnia. Ezen út következő lépését nem a mindenkori személyiséget bárhogyan is erősítő gyakorlatok képezik, hanem az én önkéntes átadása, hogy az eredeti lélek kibontakozhassék.

A Vízöntő-korszakban a következő lépés az isteni lélek fejlődése, amely az isteni szellemre irányul, és a személyiség tudata fölé emelkedik.

A bölcselkedés az élethez vivő meghalás

 

Mi a „napontkénti meghalás”, amiről különböző elnevezés alatt oly sok szó esik minden idők szellemi és rejtély-iskoláiban? Szókratész megmagyarázza ezt „Phaidon” c. művében. És Szókratész joggal magyarázhatja ezt, mert egész életében gyakorolta, és fizikai halálával meg is pecsételte. Élet és tan őnála ugyanaz.

Az athéniak halálra ítélik.

Röviddel mielőtt meginná a méregpoharat, barátaival és tanítványaival a naponkénti meghalásról beszél. Mert ez az igazi filozófia tartalma, a valódi filozófus gyakorlata, egy szellemi iskolai tanuló gyakorlata is. „Valóban, a helyesen bölcselkedők azon igyekeznek, hogy meghaljanak.” A bölcsesség szeretete – a filozófia – szükségszerűen maga után vonja a „meghalást”. Csak a „meghaláson” keresztül lehet kivívni a bölcsességet, az életet.

A naponkénti meghalás jelenti a földi esztelenségtől való elfordulást, a lélek megszabadítását a test börtönétől, tudatosan engedni, hogy a múlandó „meghalás által belemerüljön” az örökkévaló, eredeti életbe. Hogyan is közeledhetnénk a tökéletesnek a bölcsességéhez, ameddig a tökéletlenség balgaságához ragaszkodunk? Hogyan is mászhatnánk meg a hegyet, amíg nem vagyunk hajlandók megválni a völgytől?

Hogyan fordulhatnánk a világosság szabadsága felé, ameddig engedjük, hogy a sötétség megbilincseljen? Hogyan sikerülhetne valaha is a hegygerincen való vándorlás, ha szemünket a mélységre meresztjük, ahelyett, hogy szüntelenül a célra irányítanánk? Vajon a hegymászó nem dob-e le magáról minden felesleges terhet, és nem enged-e el mindent, ami lefelé húzza, azért, hogy a csúcsot elérje?

Barátai csodálkoznak, Szókratész hogyan tud olyan nyugodt és derűs lenni halála előtt. Hiszen egyébként az ember fél a haláltól. Itt azonban: „Viselkedésében és beszédében boldognak láttam ezt a férfit, milyen állhatatosan és nemesen végezte be életét.”

Itt éppen már halott valaki, és a lelke él. Hát hogyan félhetne akkor a haláltól? Nem kell-e örülnie, hogy lelke szabad életének akadályozója, a test, végleg leesik róla? Valóban, Szókratész egy hattyúhoz hasonlítja magát. Mert akkoriban azt hitték, hogy a hattyúk, „ha észreveszik, hogy meg kell halniuk…akkor énekelnek a legszebben és a leghosszabb ideig, mert örülnek, hogy megtérnek ahhoz az istenhez, akinek ők a szolgái.” És így barátaival való utolsó beszélgetésében Szókratész is így „énekli” a legcsodálatosabb tanítást: az életről és a halálról, a lélek halhatatlanságáról, és hogyan lehet azt kivívni. A „naponkénti meghalás” nem vérrel és könnyekkel teli folyamat. Hiszen tudatos elmúlása valaminek, ami amúgy is múlandó és belevész a múlhatatlanba. A réginek „naponkénti meghalása” által nyilvánul meg az ember lelkében az új, a tökéletes, a halhatatlan.

 

A lélek és a test elválasztása

Mi a halál? A halál a lélek elválasztása az anyagi testtől, azaz, a Szellemi Iskola meghatározásában, a mikrokozmosz meg a személyiség finomanyagi testeinek elszakadása a durvaanyagi testtől. „És halottnak lenni azt jelenti, amikor a lélektől elkülönülten a test magára marad, és ugyanúgy a lélek is külön van, a testtől elválasztva.” Ennek az elválásnak három fajtája van. Az első nem önkéntes. Ennek van a legtöbb ember alárendelve. Ebben az esetben a lélek kötve marad a test szükségleteihez, és nem szeretné azt elhagyni. Ezért fél a haláltól. Attól fél, hogy elveszít valamit, amit szeret. És a testtől való elszakadás után a lélekben megmarad az érzéki világ utáni vágy. A második fajta elválás az önkéntes, de erőszakos elszakadás, az öngyilkosság. Szókratész legelőször erről a módról beszél. Az öngyilkosság a vágyakkal telített léleknek az erőszakos elválasztása a testtől, a test elpusztítása árán. Ezáltal azonban a lélek nem változik meg. És ezzel mindenekelőtt kirekeszti magát az ember a testében elvégzendő feladatából, ami a lélek megváltoztatása és megtisztítása. Szókratész szerint, mint a pásztor a nyáját, úgy vezeti az isteni világ az embert a múlandó világba, és a múlandó világban állapotának belátásához és ahhoz a helyes cselekvéshez, ami kivezetheti őt ebből az állapotból. Az öngyilkossággal azonban kivonja magát ebből a feladatból.

A filozófus azonban felismeri megbízatását és önkéntesen vállalja. Önként „hal meg” még élete folyamán. Ez a lélek és a test elválasztásának harmadik módja.

 

Megszabadulás a vágyaktól és az előítéletektől

Milyen ez a naponkénti meghalás? A kereső ember, aki bölcsességre törekszik és akit eltölt a bölcsesség utáni vágy, először is az emberen uralkodó testi vágyaktól szabadítja meg magát. Mert azt tapasztalja, hogy ezek a vágyak elsötétítik benne az igazságot. „Tehát ebben mutatkozik meg a filozófus, hogy lelkét eloldozza a testtel való közösségből. Nem tiszteli az úgynevezett élvezeteket, mint amilyenek az evés és az ivás…vagy amilyenek a nemi ösztönből fakadnak… vagy a szép ruhát és cipőt és a test felékesítésének egyéb eszközét.” „Nem a testért” fáradozik, „hanem amennyire csak lehetséges, elfordul attól és a lélek felé fordulva” él. A filozófus, egy szellemi iskola tanulója ilyen módon sorvasztja el a vágyaktól való függőségi viszonyát és ezáltal elnyeri az igazság csodás szabadságát.

Másodszor felszabadítja magát az érzéki észlelések uralma alól. Felismeri, hogy mindaz, amit az érzékek és az azokhoz kapcsolódó elképzelések hoznak számára, csupán előítélet. Elsődlegesen arra hagyatkozik, ami a lélekben van, amit „az (isteni) ész”, azaz a szellemszikra tölt belé. A múlandó élet törvényszerűségei, melyeket például a természettudományok felfedeznek, csak a múlandóra vonatkoznak, és nem származnak a maradandó igazságból. A filozófus lelke azonban kizárólag a maradandó igazság felé fordul. Ilyen módon hal meg benne minden előítélet és az a káprázat, hogy a múló világ tudása lenne a döntő. Így tisztítja meg a filozófus a lelket és egyre kevésbé engedi, hogy a múlandó világ befolyásai irányítsák. „Tehát mikor találkozik a lélek az igazsággal? Mert ha a testtel próbál valamit szemlélni, akkor nyilvánvalóan csalásnak esik áldozatul. Tehát a gondolkodásban nyilvánul meg számára valami a létezőből. És nyilván akkor gondolkodik a leghelyesebben, ha semmit sem néz, semmit sem hallgat, sem fájdalom, sem öröm nem zavarja, hanem ha egyedül van, a testtel nem törődik és amennyire csak lehetséges, a testtel való közösség és érintkezés nélkül kutatja a létezőt.”

„És ameddig élünk, – úgy tűnik – a megismeréshez akkor kerülünk a legközelebb, ha lehetőleg nincs közös dolgunk a testtel, csak az abszolút szükséges (a biológiai minimum). Ha nem töltjük meg magunkat a test természetével, hanem attól tisztán tartjuk magunkat, míg Isten meg nem szabadít minket.”

Ezzel a naponkénti meghalással választja le a tanuló a lelket a múlandó testről. „És nem az lesz-e a tisztulás, hogy a lelket lehetőleg elválasszuk a testtől és ahhoz szoktassuk, hogy minden oldalról a testből kifelé összeszedje magát és összehúzza magát, és amennyire csak lehet, egyedül álljon fenn, – mintha kötelékektől szabadult volna meg. De nem jelenti-e ez a lélek halálát, megszabadulását és elkülönülését a testtől?” Ez tehát a „filozófus dolga: a lélek megszabadítása és elkülönítése a testtől?” „Valóban, a helyesen bölcselkedők arra törekednek, hogy meghaljanak,- és halottnak lenni minden ember közül számukra a legkevésbé borzasztó…” Nem lenne-e nagy esztelenség, ha félnének a haláltól, hiszen a testtől való elszakadás előtt és után is kapcsolatban vannak a maradandó igazsággal?

 

Nem megszabadító lemondás

Ehelyett hogyan él a közönséges ember? Nem szereti a bölcsességet, hanem „valamiképpen a testet; mert aki azt szereti, az pénzsóvár és becsvágyó is.” Ezért belebonyolódik a múlandó világ ezer összeütközésébe, küzdelmébe, és fél a haláltól, hogy ugyanis el kell hagynia a világot, ahol a pénz és a tisztesség érvényes értéket jelent. Természetesen a közönséges ember is képes lemondani. Ahogyan azonban Szókratész kifejti, sohasem teszi ezt önként, hanem a nagyobb rossztól való félelmében, vagy nagyobb előnyt remélve. A nagyobb előnyért lemond a kisebb előnyről. Javakat, sőt életét is feladja egy borzalmas pl. fogságban eltöltendő élet megpróbáltatásaitól való félelmében. Ebből adódik az a látszólagos ellentmondás, hogy félelemből és gyávaságból bátor, és a nagyobb előny után vágyódva vágytalan lesz a kisebb előny vonatkozásában. A célul tűzött nagy előny lehet az Örök élet is a túlvilágon, a rettegett esemény a földi halál. És így az emberek mindenkor megkísérelték, akár zárdákban, akár elvonultságban, hogy aszkézissel, vezekléssel, az ösztönök elnyomásával és önsanyargatással elejét vegyék a felbomlásnak, a földi halálnak, és a lelket jámbor erőszakkal kényszerítsék a saját mennyországukba. Az „elhalásnak” ez a módja azonban egyetlen esetben sem szabadította ki a lelket az öröm és a kedvetlenség erőinek körtáncából. Mert az ilyen lemondás félelemből vagy reményből történik.

A lélekmegszabadítás útján, a „meghalás” fogalomnál sohasem az ösztönök elnyomásáról vagy a földi természet erőszakos eltagadásáról van szó, hanem arról, hogy a régi embert a gondolkodás, érzés és cselekvés minden nézetében hassa át a bölcsesség, a Szellem ereje – Platónnál a „józan ész” (isteni ész) vagy az „észszerűség”. Az ember lemondása csak akkor megszabadító, ha élő belátásból, a szellemszikrából ered.

És így mondja Szókratész: „hogy tehát az erény elérésére egyáltalán nem az a helyes csere, ha örömöt örömre, bánatot bánatra, és félelmet félelemre cserélünk, – a nagyobbat a kisebbre, mint valami aprópénzt; hanem az egyetlen igazi érme az észszerűség, amire mindezeket be kell cserélni.” Mindent vagy semmit!

 

A régi és az új lélek

Fentiekben Szókratész vázolta, hogy mi a meghalás a filozófus, a Szellemi Iskola tanulója számára. De miben különbözik a közönséges embernek és a filozófusnak az állapota a fizikai halál után?

A filozófus az igazság erejében már életében önként elvált a testtől és annak szükségleteitől. Lelke megtisztult. Ezzel szemben a közönséges ember lelke át- meg átitatódott a múlandó utáni vágyakkal, és a halálban lelkét elválasztják a testétől – ami nem önkéntes. Ezért a filozófus számára a fizikai halál csak annak a meghalásnak a folytatása, amit már egész életén át végrehajtott. A közönséges ember számára a fizikai halál azonban egy egész életen át fenntartott kötöttség keserű megszakítása. A filozófus lelke a halál után csak még szorosabban ahhoz fűződik, amire már életében irányult. „Ha a lélek tisztán szabadítja ki magát és a testből semmit sem visz magával – ami nem jelent mást, minthogy helyesen filozofált és gondolt arra, hogy könnyen haljon meg – az a hasonlóhoz kerül, a láthatatlanhoz, az istenihez, halhatatlanhoz, „észszerűhöz”. Itt aztán a boldogság részesévé válik, tévedésektől és tudatlanságtól, félelemtől és vad szerelemtől és egyéb emberi rossztól megszabadítottan.” A másik lelket azonban „átszőtte a testiség, amivel mintegy összenőtt a szüntelen együttlét és az azzal kapcsolatos sok gond miatt… Ez a lélek …nehézkes és újból visszakerül a látható helyekre, a láthatatlantól és a szellemi világtól való félelmében… Az ilyen lelkek addig bolyonganak, amíg az őket még kísérő testiségben lakozó vágy újból meg nem köti őket egy testben. A lényüknek megfelelő testekbe merülnek.

Ezt felismerve, egy szellemi iskola tanulója naponta komolyan veszi a filozófiát, a bölcsesség iránti szeretetet és úgy fog élni, ahogyan az egy filozófusnak kijár. Így „az igazi filozófusok megtartóztatják magukat minden a testtől származó vágytól, és állhatatosak, és nem adják át magukat nekik… Megállapítják, hogy nem szabad semmit sem tenniük, ami a filozófiának ellenére van, és ami a filozófia által végrehajtandó megszabadulás és tisztulás ellen van… A következőkben arra fordulnak, amerre a filozófia vezeti őket.” És a filozófia mindig szól a helyes belátású lélekhez „szelíden, és megkísérli a lelket megszabadítani annak a megmutatásával, hogy a szemeken keresztül szerzett megfigyelés – a szemlélet – telve van csalással… Az igazi filozófus lelke tartózkodik tehát az élvezettől és a vágytól, a kedvetlenségtől, bánattól és félelemtől, amennyire csak tud… Mivel minden élvezet és bánat, kedvetlenség egy szöget rejt magában és hozzászegezi a lelket a testhez és azt testszerűvé teszi.”

Szókratész fizikai halála az egész életén át végrehajtott folyamat megpecsételése. Önként eloldoztatja a lélek és a test közötti utolsó köteléket. Lelke bemegy a halhatatlanságba, az igazság és a bölcsesség világába. Ahogyan pedig életében bevetette az igazság erőit másokért, úgy teszi azt szabaddá másokért halála előtt. A halál kilátása nem a viselkedése megváltoztatására kényszeríti, hanem éppen az utolsó megszabadulásra való kilátás erősíti meg a belőle áradó erőáramlatokat, nyugalmát, gondosságát, és annál behatóbban foglalkozik tanítványai problémáival, gondolataival. És feltételezhető, hogy a többé nem az anyagban tartózkodó lélek ugyanilyen értelemben tovább dolgozik az emberekért. Hiszen tovább él, és a Szellem erejét még jobban kiterjesztheti, mint az anyag gátló világában tette. Segíthet nekünk, hogy az énátadást az igazság fényében, az egyetemes szeretet erejével végrehajtsuk.

Az egyiptomi ős-Gnózis: X. A jó vég

Jan van Rijckenborgh

 

A 60. szakaszban Pimander azokat sorolja fel, akiktől távol marad. Azt is megmondja, mi az eredmény, ha egy életterületen – mint itt minálunk is – egyidejűleg kétféle lények laknak: olyanok, akik a természetalakhoz ragaszkodnak (ez a közönséges, dialektikus emberiség) és olyanok, akik lélekben megszülettek.

A kedves olvasó képzelje el a következőt: Európát sok millió ember népesíti be; ezek között kifejlődik és egyre erősödik egy gnosztikus jellegű csoport, amelyben bizonyos pillanatban a lélek világossága félreérthetetlenül bebizonyosodik. Ez a lélektűz nem fér össze a sötétvörös földi tűzzel. Ha pedig a lélektűz nem válhat tisztítóan, megszabadítóan hatásossá, akkor mindig büntetően hat. Azért mondják, hogy „Ezeket a megtorló démonnak hagyom, amelyik rajtuk a tűz ostorát táncoltatja, az érzékeikbe hajszolja őket, ezzel még istentelenebb tettekre ösztönözvén, hogy még nagyobb legyen a büntetésük. Ezeknek az embereknek a vágyai akkor egyre nagyobb kielégülésre törekedtetik és a sötétségben hagyják dühöngeni őket, anélkül, hogy megelégedhetnének; ebben áll a szenvedésük, s ezzel lobog az őket égető láng egyre magasabbra.”

Ez a keserű tapasztalat útja. Ön esetleg észrevette már élete folyamán, hogy aki a keserűségből nem tanul, az egyre nagyobb keserűségeket tapasztal, míg… végül nem bírja már, s – letörten – végül megérett a nagy leckére. Mert ennek a nagy tapasztalatútnak, ennek a menetelésnek a mélységes sötétségben, nincsen más célja, mint a jó vég, a Szellem győzelme.

Aki ezt megértette, és tudja, hogy a lélek születése a megmenekülés első lépése, az teheti fel a kérdést, hogy mi tartozik még a kezdet világosságbirodalmába visszavezető, az eredeti életbe felvezető úthoz. Pimander a 62.-től a 65. szakaszig válaszol erre a kérdésre:

„Erre azt felelte Pimander: Először – az anyagtest feloszlatási folyamatában – ezt a testet átadják a megváltozásnak, és az alakod nem lesz már észlelhető; és közönséges énedet, mely többé nem működik, átadod a démonnak; a testi érzékek visszatérnek az eredetükhöz, amelyhez újra csatlakoznak és annak a tevékenységével egyesülnek; ezalatt az ösztönök és vágyak visszatérnek az esztelen természethez. Így emelkedik az ember felfelé a szférák összekötő erején át; az első körre ráhagyja a gyarapodás és csökkenés erejét; a másodiknak otthagyja a gonoszban való jártasságot és a tehetetlenné vált ravaszságot; a harmadiknak a kívánságok hatalmát vesztett káprázatát; a negyedik körnek a büszke uralkodni vágyást, melyet már nem lehet kielégíteni; az ötödik körnek az istentelen elbizakodottságot és durva meggondolatlanságot; a hatodik körnek a gazdagsághoz vonzó, hatástalanná tett kötelékeket; a hetedik körnek otthagyja a szüntelenül csapdákat készítő hazugságokat. Ha aztán mindent levetett magáról, ami a szférák együttműködő erőiből eredt, akkor csupán a saját erejével bemegy a nyolcadik természetbe, és minden ott-tartózkodóval énekli a himnuszokat az Atya dicséretére; és jelenlétének mindannyian örülnek.

Ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor más himnuszokat is hall Isten dicséretére, olyan erőktől, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak. Akkor a helyes rendben felszállnak az Atyához, átadják magukat az erőknek, és sorban erőkké válva, bemennek Istenbe. Mert ez a jó vége azoknak, akik a Gnózist, Isten ismeretét birtokolják: ők Istenné lesznek.

Ha a lélek megszületett és a lélekalak, a lélekjármű fejlődik, akkor a régi természetalak eltűnik. Úgyszólván felbomlik. Ahogyan azonban az anyagtest közönséges halálánál történik, ez a folyamat sem megy végbe egyszerre. Ha a lélek megszületett és az arany menyegzői ruha meg lett szőve, akkor a természetszülte test ereje megcsappan, s bizonyos pillanatban eltűnik; ezt a kétszeres folyamatot nevezzük transzfigurációnak. Ismételjük azonban, hogy habár a régi természetalak eltűnt és láthatatlan lett, erői egyelőre megmaradnak. Ezeket az erőket, amelyek kezdetben a természetalak kialakulását, megszületését és fennmaradásai kezdeményezték, szintén el kell tüntetni, semlegesíteni, feloszlatni, helyükre visszaküldeni.

Már korábban is beszéltünk a „körről, amelyen nem lehet átlépni”, ahogyan azt az egyetemes tan nevezi. Itt a mikrokozmoszról van szó. Az aurikus lényben, a mikrokozmosz mágneses rendszerében hét kört fedezünk fel, hét mágneses szférát, melyek a hét interkozmikus területnek felelnek meg. A hét mágneses terület mindegyike szintén hét nézetre osztható. Így az aurikus lényben hétszer hét, negyvenkilenc mágneses különbséget állapíthatunk meg. Ha aztán a lélekember megszületett és felnő, s az ezzel kapcsolatos mágneses területeket, a hatodik kozmikus terület mágneses állapotait életre keltik, ennek következtében tehát ez a mágneses égbolt felragyog, akkor a hetedik mágneses szférát semlegesítik, a szó szoros értelmében eloltják, használaton kívül helyezik. Erről nem csak Hermész Pimanderében van szó, hanem a Pistis Sophia is leírja, mint a lélekember utazását a hetedik kozmikus terület hét mágneses nézetén át. Ott maga mögött hagyja a régi, láthatatlanná vált, feloszlott életállapot minden erejét.

Így jut végül – minden régitől megszabadulva – az úgynevezett nyolcadik szférába. Ez a hatodik kozmikus terület első szférája, amelyet a régiek olykor a nyolcadik szférának neveztek, a modern Gnózis pedig az arany fejnek mond. A megszabadult életnek erre a területére megy be tehát, teljesen saját, új erejével. Ezért mondja a 65. szakasz, hogy „ha pedig azokkal egyenlő lett, akkor himnuszokat is hall, melyeket Isten dicsőítésére olyan erők énekelnek, amelyek a nyolcadik természet fölött vannak”.

Ennek a hallásnak, ennek az új hallásnak semmi köze az okkult tisztán-halláshoz. Itt arról a hallásról van szó, amire már a régi kínai filozófia is felhívja a figyelmet. Ha a Gnózis világossága megérint minket, bejön hozzánk és megkezdi keringését bennünk, akkor az új világosság nem csak a látást befolyásolja, hanem a hallást is, az újonnan született lélekember látását és hallását.

Ahogyan pedig ez bizonyos pillanatban látja Pimandert, úgy fogja bizonyos pillanatban hallani is. Magától értetődik tehát, hogy az a fivér és nővér, aki bejut az arany fejbe, lelki tekintetben új érzékszervekkel is teljes mértékben fel lesz szerelve. Így hallja a lélekember a nyolcadik szféra fölötti erőket is Isten dicséretét énekelni; így emelkedik felfelé az új életállapot minden erejéhez.

Végül pedig bemegy Istenbe. Ez a jó vég mindazok számára, akik birtokában vannak a Gnózisnak, Isten igazi ismeretének: ezek Istenné válnak. Az elérésnek ezt a pontját nevezik a Gnózisban „a jó végnek”. Régen a katárok kívánták egymásnak szolgálati összejöveteleiken: „Isten vezessen el a jó véghez!”. Ön is megérti tehát ezután, amikor egy gnosztikus szertartásban ezt hallja: „reméljük és imádkozunk, hogy mindent a jó véghez viszünk”. Az új életállapotban lévő jó vég pedig ugyanakkor dicső kezdet.

Így oktatják a hermészi embert a visszatérés nagy folyamatára, amelyben részt vesz, amelyben lépésről lépésre azon fáradozik, hogy a jó véghez vigye.

Vegyük úgy, kedves olvasó, hogy belépett ebbe a folyamatba, hogy a lélek újjászületéséhez vezető első lépés megvalósításához hozzáfogott. Akkor Pimander 66. szakaszban álló kijelentései önnek is szólnak:

„Mit tétovázol? Miután mindent megkaptál tőlem, nem akarsz-e azokhoz menni, akik méltók, és vezetni őket, hogy közvetítéseddel az emberi nemet Isten megmenthesse?” Később aztán:

„Én pedig, aki erővel lettem felruházva, és kioktattak a mindenség és a magasztos látomás felől, hálát adtam, és dicsértem minden dolog Atyját. Ezután az embereknek hirdetni kezdtem az Istenre irányuló élet és a Gnózis-élet szépségét.”

Erre a jellegre kell mindenekelőtt felfigyelnie: aki hermészi, lélekbenszületett ember lett, az nem képes tétlenül ülni a világmindenség eseményei közepette. Teljesen kizárt dolog, hogy az ilyen ember évekig nézné, hogyan dolgoznak mások. Ha valaki ölbe tett kézzel csak kritikus szemmel nézi, hogyan dolgoznak mások a Gnózis szolgálatában, akkor abszolút biztosak lehetünk, hogy ez az ember lélekben nem született meg. Lehet, hogy van valami fogalma a belső birodalomról, esetleg tapasztalja is annak jelenlétét, de ezen a ponton megállt. Az ilyen ember megrekedt az okkult vagy misztikus káprázatban és a saját rögeszméjében gyönyörködik. Akkor az énjével szorgalmasan a belső felfedezésének és belátásának a börtönőrét játssza.

Ha a világirodalmat átböngésszük, akkor jónéhány ilyen emberre bukkanunk; ezeket lehet a szó szoros értelmében „gazdag ifjaknak” nevezni. Nagy gazdagsággal vannak megáldva, de kincseikkel nem dolgoznak, hanem csak öntükröző, önző gondolkodással gyönyörködnek bennük. Olykor vaskos köteteket is írnak, melyeknek tartalma a legjobb esetben néhány oldalnyi tiszta munkából áll, itt-ott az ős- Gnózisnak egy-egy szikrájával, csak tükröződő fényével. A többi oldal tele szemlélgető, én-központú fecsegéssel, gyakran nagyon intelligens összeállításban és okosan megfogalmazva. Mire jó azonban mindez az emberiségmegszabadító szolgálat szempontjából? Mert ez lenne a fontos: Erősen nekilátva, felgyűrt ingujjakkal kell tettre térnünk, s szükség esetén késznek lenni arra, hogy emberlelkek megmentése érdekében a mocsáron is átgázoljunk. A Pimander vezetése alatt álló lélekember jól tudja, hogy az „aratók” száma csekély, s hogy ezen a területen mindig munkaerőhiány uralkodik. Azt is tudja, hogy az emberiséget mekkora veszélyek fenyegetik, például a negatív elanyagtalanodás, a pusztulás veszélye, a mély fájdalomtapasztalat útja, mely még nagyobb keserűségekhez vezet. A Gnózis szüntelenül dolgozik az emberiség megváltásáért; vagy a feltámadásért, vagyis azonnali megváltásért, vagy pedig a „bukásért”, vagyis a végtelen távoli jövőben lehetséges megváltásért. Ezt a bukást azonban egyetlen gnosztikus testvér sem kívánja senkinek sem. Nem az a beállítottsága, hogy „menj csak nyugodtan az aláhanyatlásba, a keserű tapasztalatokból majd csak megtanulod”, hanem szeretetszívéből sohasem fogy ki a remény, hogy mindennek jó vége legyen!

A megszületett lelkű ember nem nézi nyugodtan, hogyan fog folytatódni, s hogy a másik kihalássza-e a gesztenyét a tűzből, hanem határozottan nekilát a munkának, együtt vállalva a nagy, szent mű terheit is. A lélekbenszületett embert mindig a változatlanul tetterős élet jellemzi a Gnózis szolgálatában, bármilyen formában, ácsorgás nélkül, teljes erőből. Ezért világít rá erre a következményre kimerítően a Corpus Hermeticum első könyvének vége (68-71). Mert ez minden léleklényre érvényes. Ebben felfedezzük az ismert nézetet, a szőlőskertben való munkálkodást. Hermésznek azt kell mondania a népeknek:

„Szabaduljatok meg a sötét fénytől, és vegyetek részt a halhatatlanságban azzal, hogy mindörökre elbúcsúztok a romlástól!”

Ezt viszont sokan nem akarják, nem is értik, mert azt vélik, hogy a sötét fény az igazi világosság. Ha valaki eljut a belső birodalom birtokának a felfedezéséhez, erős én-életet folytat, s ahogyan az előbb írtuk, birtokát gazdag ifjúként negatívan gondozza, és odamegyünk hozzá azt mondva: „életviteled semmit sem ér, te a káprázatnak szenteled magadat”, akkor egészen biztosan nagyon megharagszik. Erre felhívjuk a figyelmet, ahogyan már gyakran tettük, mert az olvasót ez önvizsgálatra készteti, és mert mi Önt önfelfedező életre akarjuk ösztönözni. E könyv szerzője fiatalkorában De Hartog professzort hallotta beszélni arról, hogy a legtöbb ember rémületesen képtelen az ént megtámadó igazság megszabadító erejének nyílt befogadására. „Ha erre az embereket”, mondta a professzor, „mondjuk: szitkozódással bírhatnám rá, akkor azt tenném”. Ezt a kijelentést sohasem fogom elfelejteni.

„Szabaduljatok meg a sötét fénytől, és részesüljetek a halhatatlanságban, azzal, hogy örökre elbúcsúztok a romlástól.”

A megszabadító szeretetnek ezt az igéjét a szüntelenül tevékeny Gnózistól nem akarják elfogadni, és talán még nem is értik meg, mert azt hiszik, hogy a sötét fény az igazi világosság.

A dialektikus ember egy fejedelmi lény a mindenségtermé- szetben, akinek hatalmas erő adatott. A dialektikus természet minden lehetősége felszabadulhat benne és általa. Ez a fejedelem pedig nem hagyja magát a trónjától minden további nélkül megfosztani. Mert gyakran, sőt mindig, azt vélik, hogy ez a természetalak az igazi ember. Ezért ütközik a hermészi szolga sokaknál ellenállásba, hitetlenséget és gúnyolódást arat. Es éppen ezért hajtja ezeket a hermészi ember akaratlanul is számtalanszor a halál útjára, a tapasztalat csaknem végtelen útjára, a büntetés útjára az egyre nagyobb keserűségekbe.

Hála Istennek azonban olyanok is vannak, akik odahallgatnak és megértik. Ezek képezik a termést, az aratást. Ez az „aratás” olyan csoportot képez, amelyik alulról kezdi az Ösvényt bejárni.

Ez a csoport egy Szerzetet képez, egy Gnózist és egy munkaterületet. Így növekszik egy gnosztikus-mágneses sugártér, egy élő test, mely ötszörös lesz, és áttör az isteni bőség területeire. Ennél a munkánál pedig, melyet sokan végeznek sokakért, a lélekmunkások megtanulnak minden utat és módot, mely győzelemhez vezethet. Végül pedig mindegyiket belemerítik a bölcsesség elixírjébe, az igaz élet vizébe, így megmutatkozik, kedves Testvéreink, hogy mindez minekünk, az ifjú Gnózis résztvevőinek, teljes mértékben ismeretes. Mindannyian egy ilyen csoportba lettünk felvéve, s együtt egy ilyen hermetikus Szerzetet képezünk. És az ős-Gnózis, mely évezredek óta Hermész Pimanderjében tanúskodik, napjainkban is a legkisebb részletekig bebizonyosodik a modern, ifjú Gnózisban. Mi is tovább megyünk erőről-erőre a biztos győzelemig, ha Ön is velünk jön, és velünk együtt levonja a következtetéseket. Mert egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulóságának csak ilyen esetben van értelme. Ha a tanuló nem ügyel a következményekre, ha elveti azokat, akkor csak veszélyeket idéz fel, mert az ilyen negatív fejlődés esetén elkerülhetetlenül az egyre nagyobb keserűségek útjára kerül, a halál útjára, ahogyan Pimander mondja.

Végül vegyék figyelembe a 71. szakaszt is:

„Este, amikor a Nap világossága csaknem eltűnt, felhívtam őket, hogy adjanak hálát Istennek. Miután ezt megtették, mind visszatértek tűzhelyeikhez.”

A Gnózisra irányuló csoportnak a lélek szerint összefüggő egységet kell alkotnia, mely teljes marad, tagjai bárhol is vannak a világon. A lélekbenszületetteknek egy csoportja akkor is élő egységet képez a lélekerő csodája miatt, ha az egész világra kivonult. „Összejöveteleik után”, mondja a 71. szakasz, „visszatérnek az ő tűzhelyeikhez”. Éppen ez lesz, és ez mindig a megszabadító.

Mert amikor egy-egy konferencia után visszatérünk a lakóhelyünkre, akkor ezzel egész Európára kiterjesztjük lélekközösségünket. Német, francia és svájci testvéreink, belgák, osztrákok, hollandok, svédek, brazilok, magyarok, mind hazatérnek az ő tűzhelyeikhez. S kezdetben sokan hangoztatják: „kár, hogy nem maradhattunk együtt”.

A pimandrikus Szellem azonban ujjong: „Mily kimondhatatlanul nagyszerű, hogy visszatérünk a lakóhelyeinkre! Mert nézzék, Testvérek, így vonulunk ki lélekközösségünk mágneses terével egész Európára, s nemsokára az egész világra. És senki sem menekülhet előlünk. Életre vagy halálra, de mindig mindenkinek az üdvösségére!”

Ifjú tanulók csoportja bemutatta a Varázsfuvolát

 

Egy év előkészület és számos próba gyümölcseként a holland városkában, Baamban ötvenegy ifjú tanuló újszerűen vitte színpadra és lépett a nyilvánosság elé a „Varázsfuvolá”-val. Minden a csoportban született: a kosztümök, a díszletek, a technika, és a zenekar is tanulókból állt.

Egy holland szöveget vettek alapul, de a szólókat az énekesek a német eredeti szöveggel énekelték, hogy az opera jellege teljes mértékben kifejezésre juthasson. A fiatalok ezzel a rendezvénnyel az ifjúsági konferenciahelyet, Noverosát akarták anyagi támogatáshoz juttatni, ahol a gyermekek ágyain többszáz takaró felújítása vált esedékessé.

A baarni „Speeldoos”-ban három előadást tartottak, még hozzá mind a hármat telt ház a bevétel 20000 Gulden volt. A fiatalok csoportja oly erősen egységesen hatott, hogy a közönség pompás ízelítőt kapott a Varázsfuvola szellemiségéről. Az előadás harmonikus egység benyomását keltette, amelyben a humor is helyet kapott.

Mozart a rózsakeresztesek és szabadkőművesek barátja volt. Utolsó operájába, a Varázsfuvolába belefolyt az egyetemes bölcsesség is: az ember útja, a megszabadító ösvény üzenete. Az opera a világosság és a sötétség harcáról szól. Ez a háború az emberben is dúl, ezért a Varázsfuvola csaknem minden szereplőjét – Sarastroval és papjaival együtt – az emberben ható erőmegnyilvánulásoknak vehetjük.

Központi alakja az egyik oldalon Papagénó, a természetember, a másik oldalon Tamínó, az igazságkereső. Pamína a lélek, aki kezdetben nem tud különbséget tenni a világosság és a sötétség között. A mű megmutatja, hogy az igazságot kizárólag a szereteten keresztül lehet megközelíteni. Itt természetesen nem az emberek közötti szeretetről, sőt netán szerelemről van szó, sem önszeretetről, hanem arról a szeretetről, amelyben az ember kész mindent feláldozni a benne lévő Másikért, a lélekemberért, akit ismeret hiányában a földi ember – tudatlanságból – rabságban tart. Ha aztán a földi ember vágyik a saját lényében rejlő eredeti ember megváltására, s egész szeretetét ennek az új embernek szenteli, akkor ennek következtében nem tehet mást, minthogy minden felebarátját, minden embert szeressen. E cél elérése érdekében kapja Tamínó a varázsfuvolát. Ezt a fuvolát minden embernek átnyújtják. De hogyan kell ezen játszani? Sokan próbálkoznak vele, de a legtöbbnek nem sikerül. Előbb még be kell járniuk a tapasztalatok hosszú útját, amelyen az én majd összetörik. Az önző ént le kell bontani.

Az eredeti ember és a Gnózis szeretetfénye közötti teret a durva természetember foglalja el, aki mindent kisajátít. Ha aztán az én hajlandó visszalépni, és kész az őbenne rejlő Másiknak a szolgálatába állni, akkor rájön, hogy ezen a világon számára semmi elérni való sincsen, nincsen érdemes cél. Ettől a pillanattól kezdve segít neki a varázsfuvola a gnosztikus-mágikus képesség felszabadításánál. Ha a gonosz erők elpusztulnak, akkor felkel az éjféli nap.