Pentagram 1993/3

A rózsakeresztút befolyása az emberiségre és a természetre

 

Milyen hatást tesz a természetre és az emberiségre az az út, melyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája jár be a tanulóival? Vakmerőnek tűnhet így tenni fel a kérdést, amikor – az emberek összlétszámát tekintve – oly elhanyagolhatóan kevesen fáradoznak ezen az úton. És úgy is látszik, mintha az egyes ember és a csoport csak önmagáért, csak saját mikrokozmosza megszabadításáért járná ezt az utat.

 

Mégis meg kell próbálnunk, hogy mélyebben pillantsunk az emberek, valamint ember és természet kölcsönös összefonódottságába. Minden élet összefügg. Minden életerő egyetlen forrásból származik. Az emberlétnek egyetlen eszme az alapja, s csak egy dolga van.

Az eredeti szellem-lélek-életben az emberiség egyetemes testet alkot; „élethullámot” képvisel, azon a rezgésszinten él, melyen az embereszme meg tud jelenni. Mostani létünk síkjáról nézvést ez az egyetemes test inkább energiatest, mint anyagi jelenség. Az örökkévaló emberi létet tartalmazza. Az örök élet sejtelme vagy tudata minden időkön át összekötötte egymással az embereket. Az örök életről azért van oly sok különböző felfogás, mert túl messzire távolodott ettől az életformától, s mert tudatunk nem egy egyetemes testben, hanem egy apró és megszilárdult testiségben él. Az örök életet többnyire a durva anyagi test letétele utáni „időre” képzelik el anélkül, hogy figyelembe vennék, hogy ezzel még távolról sem jöttek létre az örök élet feltételei.

 

A nagy megbízatás

Az örökkévalóság egy fejlődési menetet jár be az emberrel. Ezen az úton az ember egyre világosabban tapasztalja, hogy az emberiség egyetemes teste valóság. Az eredeti emberiség három birodalmat lakik, és egységgé kovácsolja őket: a szellem, a lélek és a természet birodalmát. Három hatalmas isteni áramlat áll rendelkezésére, hogy teljesítse ezt a feladatot: a szeretet, az ismeret és az alkotó tevékenység áramlata. Ezek beleömlenek az ember lélekszerkezetébe, és képessé teszik arra, hogy „újragondolja” – újraszülje – a szellem sugallatait. Az eredeti ember „manasz”, a gondolkodó. Lelke a szellemben gyökerezik, és összeolvad a személyiséggel. Ez a tökéletes nyugalom és a hatalmas alkotó tevékenység állapota.

Az isteni teremtésterv újragondolásával az eredeti ember szerkezetet ad az ősanyagban a szellemi sugallatoknak, összesűríti az ősanyagot. Érzelmei meleget és érzékenységet kölcsönöznek a szerkezetnek, akarata energiával látja el a teremtmény életösztönét, és alkotó szava beilleszti, beiktatja az új élőlényt a már létezők közé. Így az ember a szellem ösztönző hatására együttműködik az isteni teremtéssel.

 

A „leválasztott” kozmosz

A szellem, lélek és természet együttműködése elpusztíthatatlanná teszi az egyetemes testet. Ám az emberi mikrokozmoszok, e test sejtjei, szabadon elkülönülhetnek, ha saját tudatot keresnek. Így vált egyes élőlénnyé a mikrokozmoszok sokasága, akik eredetileg be voltak ágyazva az össztudatba. Mindazonáltal itt is, továbbra is egymáshoz kapcsolódnak, egy „második kozmikus testet” alkotnak, amely az eredetitől elkülönül. Mert mindannyiukban ugyanaz a luciferi ösztönzés él, fejlődésüknek immár vezérelve. Ez lépett a szellem helyébe, s tükröződik az emberi főben, szívben, medencében.

Az emberiség az énösztön uralma alatt áll. Életeredményeit ezért nem lehet már felvenni a szellem birodalmába; éteri és asztrális köpenyt alkotnak, mely légkörként burkolja a földi emberiséget. Ezáltal az emberiség felsőbb énjévé válik, maganemzette sorserővé, másrészt megalkotja az állat- és növényvilágot. A természet a maga élethullámaival egy a földi emberrel; az ember fejlődésének áldozata. A természet minden szülötte pusztító élethalálharcban küzd egymással. Az ember énközpontúsága minden természeti birodalomban fokozza az önfenntartási ösztönt.

Mégis minden makacs küzdőt átitat egy mély alapáramlat, melyet sokaknál alig lehet feltalálni, némelyeknél viszont világosan érezhető, hogy ez hordozza az életet. A viszonylagos és gyakran kísértetként elröpülő lét az ember szellemi közepének alapján játszódik le. Bármennyire harcolnak is egymás ellen az egyesek, bármennyire feloldódnak is a hatalom, becsület, gazdagság vagy szerelem érzeményében, vagy gyötri halálra őket a kétségbeesés, mindez mégis egy mély, törhetetlen egység, az egyetemes test egységének háttere előtt játszódik le. Ennek a szeretete hordozza az elhajlót és elfajzót.

 

A kozmikus parancs

Így tehát „két egység” van, egy egyetemes és egy attól elválasztott. A „Tiszteld apádat és anyádat” parancsnak kozmikus kiterjedése van, mely újra eggyé teheti a kettőt. Az ember az egyetlen teremtmény, mely birtokolja az ehhez való kulcsot. Minden csak attól függ, elhatározza-e magát, hogy visszatérjen igazi apjához, az egyetemes szellemhez, és igazi anyjához, a tiszta természethez. Ha a kibékülés eme útját járja, akkor újból istenfivá válik, visszakapja elveszített istengyermekségét. Igaz, az úton idejekorán rájön, hogy nem ő az elveszett fiú, nem is az „ő” mikrokozmosza, hanem az egész bukott természetrend minden benne található élethullámmal. Az ember dolga, hogy segítsen feltámasztani és – ami ezzel összefügg – helyrehozni. Meg kell találnia magában az apát és az anyát, és újra kell születnie belőlük. A szellemszikra, az ősatom ennek az alapja.

Az újjászületés folyamata csak egységben mehet végbe. Csak egyirányú lelkek összefogása győzheti le az énösztön túlerejét. A csoport fáradozása lelki sugárzást hoz létre, mely átitatja a romlott természetrendet. Ez fény és hang, melyet érezni lehet abban az élettérben, amellyel a csoport tagjai összeköttetésben vannak. Ez még távolról sem az egyetemes test tiszta fénye és magas csengése, de olyan rezgés, mely markánsan eltér az ellentétek világának hangzavarától. A „Ha ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, akkor ott vagyok közöttük” igéje szerint a csoportot egy adott időpontban eléri a krisztusi tevékenység. Az isteni élettér erői összekapcsolódnak vele, és átjárót, „keverőedényt” képez eme erők számára, amelyen át beléphetnek a kristályosodott természetrendbe. Így a csoport ama világok közötti, ősidők óta fönntartott híd részévé válik. E híd feladata abban áll, hogy átalakítsa az egyetemes test erőit, úgy, hogy az emberiség és a természeti birodalmak feldolgozhassák, beolvaszthassák őket. Az egyetemes szellem érintése elégetné az embereket enélkül a közvetítés nélkül, belemerülésük az élet vizének óceánjaiba a pusztulásukat jelentené. A csoport ama közösségek láncának, melyek a múltban bejárták a szabadulás útját, az Egyetemes Szerzetláncnak közvetítésével megkapja a szellem és az élő víz áramlatait, és minden egyes tagjának az a dolga, hogy ezeket az erőket a hétköznapi életben felhasználja és lelki növekedésre fordítsa. Ezzel egy egészen új veretű légkör jön létre, egy erőtér, egy élő lélektest, melynek kisugárzása visszhangot kelt az arra fogékonyakban. A luciferi ösztönzések is a légkörből hatnak az emberre. Meghatározott gondolatokat és érzéseket keltenek benne, s a jól ismert önző viselkedésmódokra indítják.

Senki sem szabadulhatna eme előre meghatározott viselkedésminták markából, ha nem hatolnának szakadatlanul szabadító erők a bukott természetrend területére azoknak az élő testén keresztül, akik már megszabadultak. Pál az „újjászületés fürdőjé”-ről beszél, a Szent Szellem erőiről, melyek Krisztuson át ömlenek az emberiségre.

Ezekből az erőkből most utat kell építeni, mely visszavezet az eredeti természetrendbe.

Egy finomanyagi építményt kell emelni, hídpillért, templomot, melyben az egyes csoporttagok az építőkövek (Efézusbeliekhez 2, 19-22). Ez az új léleképület az első lépcsőfok az egyetemes testhez vezető úton. A meditáció útja mindig az építés útja: az erők sűrítéséé, alakításáé, formálásáé. A természetlélekből és az énből fakadó meditáció elsősorban a tükörszféra körzeteit szilárdítja meg és élteti; ezzel az emberiség csak jobban hozzá lesz kötve jelenlegi állapotához. Ám azok, akik csoportosan próbálnak meg az eredeti erőkből élni, új gondolatokkal, új érzésekkel és új – már nem önző – cselekvési lehetőségekkel kerülnek kapcsolatba, tehát oly alkotásokkal, melyeket már előre elkészítettek nekik, „hogy azokban járjanak” (Efézusbeliekhez 2, 10). Őket is elérik azok a mentális, asztrális és éteri erők, amelyek megszabadították az előttünkjárókat. Így érthetővé válik Krisztus szava: „Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló” (János 16. 7.). A változás átélt folyamatai égi létraként megőrződnek a légkörben, s ezen hágnak föl mindazok, akik beleolvadnak a szabadulás áramába.

Így időtlen idők óta szakadatlanul jön a táplálék, mely lehetővé teszi a lélek újjászületését és kibontakozását. Aki már az ösvényen van, azt vigasztalja és erősíti a táplálék; megkapja az építőanyagokat az új lélekköntös szövéséhez. Másoknak, akik még nem ismerik az utat, de közel vannak hozzá, a szellemi közepét ragadják meg az új sugárzások, és nyugtalanítják őket. Ébresztgetik a szívük mögött búvó lélekmagot. Hívják őket az eredethez. Ám ez a hívás a bukott természeten át is fölhangzik, és eléri az embert. Mindig adódnak olyan pillanatok, melyekben a természet és szülöttei magukra öltik és kisugározzák a természetfölötti ragyogását. Ezek a szépség és a honvágy pillanatai, azok a pillanatok, melyekben belénk villan az eredeti tisztaság és tökéletesség „emléke”.

De a természetnek meg kell várnia az embert, ő az embertől függ. „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését” (Rómabeliekhez 8. 19.). A természet csak fokozhatja az emberiséghez intézett hívás erejét: járjátok be az utat, mely a halhatatlanságba vezet. Akkor a maga idején őt is megváltják, és visszatérhet a kozmikus középre, az egyetemes testhez, az „új menny”-hez és az „új föld”-höz (Jelenések 21. 1.).

A lélek átirányításának művészete vagy az alapvető megfordulás

 

Földalatti barlangban ül az ember, háttal a világosság felé, gyermekkorától kezdve kezén, lábán, nyakán bilincs; megfordulni sem tud. A falon maga előtt látja árnyékát és így szól: „Ó, hát ez vagyok én.”

 

Szomszédja árnyékát nézve kijelenti: „Aha, ez vagy te”, mert a bilincsek meggátolják abban, hogy feléje forduljon és valóban felismerje őt.

Sok más árnyékot is lát, tárgyak és alakok árnyékát, melyek a háta mögött, a fényforrás előtt mozognak, és elkezdi megnevezni ezeket az árnyékokat. „Ez ház, ez fa, ez kutya…” Nevet ad az árnyaknak, és ezzel a fogalmak látszatvilágát építi fel, amit aztán valóságnak tekint. Hiszen nem ismer mást, nem tud semmit a háta mögött lévő valódi dolgokról. Ha pedig ezek az igazi dolgok hangot hallatnak, szavakat ejtenek, akkor azt hiszi, maguk az árnyak beszéltek. Így tanulja meg, hogy amit testileg érzékel, azt a „valódi, igazi világnak” tekintse. Elkezd vitázni fogolytársaival, ki látja a legélesebben az előttük elvonulókat, ki tudja azokat a legpontosabban leírni, a sorrendet a legjobban észben tartani. Beosztásokat, rendszereket és „törvényszerűségeket” állít fel. Tisztességben, dicséretben és jutalomban részesülnek azok, akik erre a legjobban képesek. Ezzel a képpel, ezzel a barlangról szóló példázattal¹ ábrázolja Platón az emberi fogság állapotát.

 

Önismeret

Hogy a bilincsektől megszabadulhasson, ahhoz először is fel kell ismernie az állapotát. Amikor belefárad a mindig ugyanazokról a jelenségekről folytatott vitákba, az élettapasztalattól és az élet fájdalmasságától hajtva elkezdi szemügyre venni börtönét, megvizsgálja béklyóit és kutatja azok okát.² Fogsága keretén belül az automatikus működés töredékessé válik; feltör benne a szabadság állapotának ősemlékezése.

Ha ebben a helyzetben a filozófia – ez a bölcsesség szeretete – veszi át a lélek vezetését, akkor a tudásra szomjazó felismeri, hogy a lélek „jól meg van kötözve a testben, és ahhoz tapad, és arra kényszerül, hogy a testen keresztül, mintegy rácson át szemlélje a létet…”. A filozófia megmutatja neki börtöne hatalmát, hogy „ezt a vágy tartja fenn”, és hogy ilymódon mindig „maga a megkötözött is támadást intéz, hogy azután megkötözzék”. Megmutatja neki, hogy „a szemen keresztül való szemlélés csupa becsapás, ugyanígy csupa csalás a fülön és a többi érzékszerven át való észlelés is”. Rábeszéli a lelket, „húzódjon vissza ezektől, amennyiben nem szükséges, hogy kiszolgáltassa magát velük… sokkal inkább szedje össze és tartsa össze az erejét.

Ne higgyen semmi másnak csak saját magának, amit a maga számára a dolgokról magukban véve szemlél.”³ A átélt fájdalom, legyen az akár nagy öröm, félelem, gyász vagy kívánság, még nem a legrosszabb. Ennél a szenvedés tapasztalásnál sokkal nagyobb baj az, hogy ezáltal hamis gondolkodási folyamat kezdődik. Ugyanis az ember azt hiszi, hogy ami miatt örül, fél, gyászol vagy amit kíván – és ezek leginkább a látható dolgok vagy amit az öt érzék tapasztal – a „leghatékonyabb és a legigazibb”. Ez a gondolkodás köti a lelket leginkább a testhez. Ez a tulajdonképpeni béklyó. Mert ha a lélek azt tartja igaznak, amit a test az öröm és a kellemetlenség okának tekint, akkor ez a lelket arra kényszeríti, hogy a testtel azonos „szokásokban és táplálékban” részesüljön. Minden örömben és fájdalomban van tehát egy szegecs, amely a testet és a lelket szorosan egymáshoz kapcsolja, így azután a lélek a halálnál sem hagyja el tisztán ezt a világot, hanem mindig a „testtel telve távozik innen”. Földi dolgokkal telve azután a lélek „hamarosan újból beleesik egy másik testbe” és továbbra sem részesül „az istenivel, a tisztával való érintkezésben”³. Mindezt megtudja az ember, ha az igazi filozófiára bízza magát. Az abszolút jó gondolata feltör benne és a vágy is, hogy azt elérje. A béklyók, a láncok felismerése magában foglalja lerázásuk lehetőségét is. A felállás, a megfordulás lehetőségét is, az elindulásét a világosság felé, vissza.

Ez a tékozló fiú példázatára emlékeztet, aki a világ iránt érzett vágyakozásában elfordul az atyjától, és csak a legmélységesebb nyomorúságában ismeri fel, hogy az atyjára szüksége van, ha nem akar éhen halni; aki felismeri elválasztottságát, tehát bűnét, és ezáltal éretté válik a megfordulásra, hogy atyja házában alázatosan kérje egy munkás állását, atyja akarata és nem a saját akarata szerint. És nem mindannyiunk tapasztalata-e ez ma is? A kötelek nem csavarodtak-e egyre szorosabbra lelkünk köré az idővel folytatott versenyfutásunkban, amikor azon igyekeztünk, hogy korlátozott létünkből a legnagyobb hasznot húzzuk? Nem préselték-e ki belőlünk a levegőt, nem rabolták-e el erőnket eredménytelen kísérleteinknél, hogy az e világ dolgai iránt érzett vágyunkat csillapítsuk? És nem lettünk-e egyre kétségbeesettebbek, egyre éhesebbek? A kimerült nyugalomnak ebben a pillanatában aztán lehetővé válik, hogy szívünket megérintse az Igaznak egy fénysugara. Nyomorúságunk mélypontján végre tapasztaljuk és felismerjük, hogy amit a világ ígér, az „hiábavaló és szélhámosság”, ahogyan a prédikátor Salamon mondja. Hogy legjobb esetben minden csak árnyék, mely semmivé foszlik, mihelyt utána nyúlunk. Feltör bennünk annak a gondolata vagy érzése, hogy lennie kell valami másnak, mely több a falon suhanó árnyaknál, s ennek a „többnek” az ismert világon, „barlangvilágunkon” kívül kell lennie, ígéretként elhatalmasodik rajtunk az Abszolútnak a gondolata – túl e világ jóságán és gonoszságán.

 

Szókratész „bábasági szakértelme”

Ettől kezdve „terhesek” vagyunk, és igyekszünk láncainktól megszabadulni. Hamarosan észrevesszük azonban, hogy saját erőnkből erre nem vagyunk képesek. Így aztán politikai vagy humanista rendszerek tagjai leszünk, vallási közösségekhez, pszichológiai csoportokhoz, mágikus körökhöz fordulunk, vagy régi ezoterikus tanok gyakorlataival próbálkozunk, mindazzal tehát, amitől az örök üdvösséget ígérik nekünk. De nem segít semmi. Ellenkezőleg: az ígéretek végtelenül távolinak tűnnek; a bilincsek még több fájdalmat okoznak. Itt is zsákutcába jutunk. Mintha fal állná el utunkat, hogy ne tudjuk megragadni vágyaink tárgyát. Ha azonban az Abszolútba vetett hitünk nem lankad, ha utána való vágyunk tovább ég, ha ebben a lelkiállapotban bizalomteljesen letelepedünk a fal mellett és Jákobhoz hasonlóan küzdve felkiáltunk: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz”, akkor egy adott pillanatban, mintegy csodaként az Abszolút a falon keresztül felénk nyújtja kezét. Találkozunk „Szókratész”-szel, egy olyan emberrel, aki az igazság szeretetében az oda vezető utat már megtalálta, aki belátta, hogy nem tud semmit és éppen ezáltal jutott el a legmagasabb tudáshoz. Birtokolja az igazi filozófiát, és ezáltal igazi filozófus is, a bölcsesség szerelmese. Az ő segítségével leleplezzük – ha hajlandók vagyunk – mindazokat a téves elképzeléseket, amelyeket magunkban hordunk és falként, akadályként élünk meg. Milyen ez a segítség? Platón afféle „bábasági szakértelemnek” mondja. Nézzük meg, hogyan tudósít az „ő” Szókratészéről: Itt – mondatja mesterével – nem a testek, hanem a lelkek születéséről van szó. A legfontosabb felismerni, hogy valaki „torzszülöttet, vagyis csalóka képet, hamisságot” készül-e megszülni, vagy pedig „termékenyet és valódit”. Nem szabad a hamisnak érvényre jutnia és az igazinak elsikkadnia. Ezért kell a „torzszülöttet” leváltani és eldobni, és ami valódiként akar megszületni, azt a szülési fájdalmak ösztönzésével előmozdítani.

Ezt a szülési segítséget nem önként gyakorolja- így mondja Szókratész – hanem Isten buzdítja őt erre. Ezért nem is ő az, aki a bölcsességet megszüli; annak létrehozását Isten tartotta fenn magának. Ő csak kérdések feltevésével segíti a bölcsességet világra jönni. Neki magának nincs mit válaszolnia, mivel ugyanis nem tudna semmi okosat felelni. A kérdezésen keresztül azonban az illetők önmagukból felfedezték a bennük lakozó képesség tevékenységét, anélkül, hogy tőle, Szókratésztől, valaha is tanultak volna valamit.⁴ A megismerés képessége isteni képesség. Ezért, ha a lélekben nem lakozik felismerés, azt senki más nem tudja beléhelyezni. Nem az a művészet tehát, a látást egy emberrel elhitetni, hanem „mintha az már meg lenne neki, csak még nem jelentkezett volna nála, és nem látná, merre kell mennie, – ezt számára megkönnyíteni.”⁵ Platón Szókratésze itt lebontó és felépítő párbeszédeket alkalmaz. Először kérdések segítségével leleplezi az ember minden elképzelését, mint csalókát. Ehhez kapcsolódva tudatosítja a megszülendő belátás igazi lényegét. Egyszer megkérdezik pl., hogy mi a bátorság? Sok kérdés és felelet eredményeképpen megmutatkozik, hogy egyetlen elképzelés sem, sem összegük határozza meg annak igazi lényegét. A résztvevők egyike sem tudja pontosan, mi a bátorság.⁶ Máshol azonban, ugyancsak párbeszéd formájában elvezetnek az igazi lényeghez,⁷ amint még látni fogjuk.

 

A megforduláshoz szükséges erő

Hol találkozunk ma egy Szókratésszel? Miről ismerhetjük meg az ilyet? Mi kell, hogy jellemezze? A korábbi Szókratész maga mondta meg ezt nekünk: „Arra kényszerít engem az Isten, hogy a szülésnél segítséget nyújtsak.” Nem magától és nem önmagáért teszi ezt, hanem egy nem tőle származó erő megbízta, hat általa.

Az idő változott, de az elv ugyanaz maradt. Krisztus megjelenése és működése által világunkon minden ember számára megnyílt a szabadulás útja. Sokan váltak éretté ennek az útnak a bejárására. Ezért éppen a mai időben szükséges, hogy az arra vágyó embereket ne egyéni beszélgetésekben szabadítsák meg tudatlanságuktól, hanem kell egy iskola, ahová a szabadságra vágyókat mindet fel lehet venni. Így nyilvánult meg századunkban az Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolája. Az itt ható erő szintén nem világi, nem e világból való; itt is csak szülési segítők a megbízottak. Nem ők visznek véghez valamit, hanem Isten, a Krisztuserő veszi igénybe fejüket, szívüket és kezük erejét. Ha odafigyelünk, felismerhetjük, hogy még az alkalmazott módszer is ugyanaz, mint valaha, csak időszerű köntösben. Láthatjuk, hogy a beszédek, az irodalom, a tanulói estek és a Szellemi Iskola nyilvános tanfolyamai és előadásai is azt a szándékot tükrözik, hogy leépítsék a világ és az emberek felől táplált tévhitet, illúziót, azért hogy az egyes tanulóban felébredhessen a felismerés a börtönét és bilincseit illetően. Azután megmutatják az utat, hogyan lehet ezeket a béklyókat megoldani. És ha a tanuló akarja, összekapcsolják őt az erővel, mely lehetővé teszi, hogy a világosság felé haladjon. Így hát itt is előbb lebontják a régit, a téveset, hogy azután megszülethessen az új lélek és felépülhessen az új templom. Mindez személytelenül történik azon az erőn keresztül, azzal az erővel és abban az erőben, mely jelen van a Szellemi Iskola középpontjában és az egyes ember szívében találja meg kapcsolódási pontját. Mi oldja meg a bilincseket? Az élő tapasztalat és felismerés, hogy semmit sem tudunk, nem vagyunk képesek semmire, az igazat, a világosságot nem ismerjük és a saját erőnkből nem vagyunk képesek kötelékeink feloldozására és börtönünk elhagyására.

Továbbá az embernek az a tapasztalása, hogy mint ennek a világnak a lénye ő maga képezi a lélek béklyóit. Ezt valóságosan tapasztalni, valamint kitartani e tapasztalás és felismerés mellett, azaz nem keresni ismételten az eszközöket és utakat, hogy ne kelljen szembenézni a „félelmessel”, ezt nevezi Platón „bátorságnak”. „Az ilyen erőt és a kivétel nélküli fenntartását a helyes és törvényszerű elképzelésnek arról, hogy mi félelmes és mi nem az, nevezem és nyilvánítom én bátorságnak.” Ez Szókratész záró megállapítása a fent említett párbeszédben.⁷

Ez az az alapvető tapasztalat és felismerés, amit a gnosztikus út minden tanulójának meg kell szereznie, és az az egyetlen lehetőség, mely az alapvető megforduláshoz vezethet, a Gnózishoz intézett kéréshez: Uram, törj össze, hogy a lelkem élhessen. Erre az imára tanít Jézus a következő szavakkal: Uram, ne az én akaratom, hanem a Te akaratod szerint legyen.

—

¹ Platón: Politeia VII, l

² J. v. Rijckenborgh: Dei Gloria Intacta. 64. oldal

³ Platón: Phaidon 33

⁴ Platón: Theaitetos, 6-7

⁵ Platón: Politeia VII, 4

^б Platón: Laches

⁷ Platón: Politeia IV,7

Az üdvrevágyás – a magasabb Erósz

 

Mert a bölcsesség a legszebbhez tartozik, és Erósz szerelem a szép iránt; úgyhogy Erósz szükségképp bölcsesség szerető és így mint filozofikus a bölcsek és az oktalanok között középen áll.

 

Platón „Symposion”-ja az Erószról, a szerelemről, a vágyról szóló értekezés. A vendégség (Symposion) résztvevői, többek között Szókratész is, Erószt dicsőítő beszédek formájában kifejtik nézetüket a szerelemről. A szónokok beszéde mindenkor pontosan megegyezik a jellemükkel. A végén a körhöz csatlakozik Alkibiadész, aki a legtehetségesebb és a legreményteljesebb, de ugyanakkor a legbecsvágyóbb és a legragyogóbb ifjú ember az akkori Athénben, – és tanítójához, Szókratészhez fűződő kapcsolatáról mesél. Ebben a viszonyban konkrétan tükröződik az, amit maga Szókratész fejtett ki Erószról. A „Symposion” nagy hírnévre tett szert. Nem a szerelem-e az a téma, mely a legégetőbben érdekli az embereket? Mert a szerelem a legmélységesebben megsebző szenvedély. A „Symposion” sok filozófiai műre gyakorolt hatást. Így pl. Marsilio Ficino, a filozófus, aki Firenzében a 15. században platonikus akadémiát akart alapítani és Platónt évszázadok elfelejtettségéből újra felszínre hozta, a platonikus irat mintájára saját értekezést írt „A szerelemről” címmel. A „Symposion”-ban Szókratész megkülönbözteti az alantasabb és a magasabb Erószt. Az alantasabb Erósz a halandó emberek közötti szeretet, szerelem, a nemek közti szerelem. Ezzel szemben a magasabb Erósz az isteni, a halhatatlan javak iránti szeretet, melyek pl. az ember lelkében lehetnek hatékonyak: a bölcsesség, a jóság és az igazság iránti szeretet, ami mind a szépséghez tartozik, a legmagasabb tökéletességhez. A magasabb Érósz nem más, mint az üdvrevágyás, a lélek vágyakozása a gyógyulás, a tökéletesség után, hogy eggyé váljon az eredetével. És aki belemélyed a „Symposion”-ba, meglepő felvilágosításokban részesül ennek az üdvrevágyás nak a jellegéről, céljáról és tevékenységéről. Ha kereső ember foglalkozik Platón „Erósz”-ával, az sokat tanulhat az üdvrevágyás erejéről, mely dolgozik benne és amely lelki fejlődésének a tulajdonképpeni motorja.

 

Az üdvrevágyás eredete

Szókratész először az alantas Érószról beszél, amit sokan egészen csodálatosnak tartanak. Ő azonban megállapítja, hogy az emberek itt összetévesztik a szerelem célját magával a szerelemmel. A szeretet, a szerelem tárgya lehet szép, kívánatos és csodálatos. De maga a szeretet, a szerelem egy hiánynak a kifejezése. A szerető nem birtokolja azt, amit kíván. Ez pedig gyötrelmet okoz. Az alantas szerelem fájdalom, a nembirtoklás és nem teljesülés fájdalma. Ebben a tekintetben nem jobb a helyzet a magasabb Erósszal sem. Ez a tökéletesre, a szépre és jóra irányul. A szép és a jó csodálatos és isteni, de az iránta érzett szeretet nem az. Ez az érzés sokkal inkább a hiány érzete. Hiszen a szerető, az üdvre vágyó, aki a bölcsesség, a jóság és a szabadság után sóvárog, mindezt nem birtokolja. Éppen ezért vágyódik utána. Es ez a vágyakozás a gyötrelemig, a belső égésig fokozódhat. Így a hiányból keletkezik mind az alantas, mind a magasabb Érósz. Másrészről ez olyan erő, mely kapcsolatot teremt a szerető és a szeretett között. Erósz démon, a természet-világ és az isteni világ között közvetítő lény. „Mert minden démoni Isten és a halandó között helyezkedik le.” Üdvrevágyásként belevonja az emberbe mindazokat az erőket és tulajdonságokat, amelyek után vágyódik – ha bizonyos feltételeknek eleget tesz. Az üdvrevágyás, a magasabb Érósz annál erősebben hat az emberben, minél világosabban tudatos a hiány, és hogy mi hiányzik. Ez annak a feszültségnek a kifejezése, amely egyrészt az önismeret, – hogy az ember a jelenlegi állapotában teljesen elszakadt a tökéletesség isteni világától, amely szellemszikraként az emberben még jelen van és őt a megvalósításra ösztönzi. Az emberben lévő szellemszikra, maga az isteni világ – amelyhez tulajdonképpeni lénye tartozik – hozza létre tehát az üdvrevágyást. Mert a szellemszikra szellemtűzzé szeretne válni, amely előbb felemészti a régi embert, hogy aztán megújult emberben válhasson hatékonnyá. Egy szellemi iskola tanulóját, aki ennek az iskolának az erőterében él, ez az erőtér szüntelenül befolyásolja. Ez élteti a szellemszikrát és ezáltal erősíti a tanuló üdvrevágyását, az igazságra, a szépségre és a szabadságra irányuló magasabb Erószt. Ebben az erőben egyidejűleg annál világosabban felismeri az én-állapotát:

Számtalan gyengeségtől és terheltségtől sújtva, halandó személyiségként semmilyen vonatkozásban sem felel meg a szellemnek. Nem ismeri fel a  szellemet, sem nem él belőle. A belátásnak ezt az állapotát Szókratész a következő szavakkal jellemzi: Tudom, hogy nem tudok semmit. Ez az önleleplezés állapota, amelyből az üdvrevágyás teljes erővel kiemelkedik. Minél élesebb a belátás, annál nagyobb az üdvrevágyás.

 

Az üdvrevágyás célja

Mire irányul az üdvrevágyás? Mi a célja? A magasabb Erósz a szépségre, a tökéletességre irányul. A szellemszikra vágyódik a szellem után, azután, ami egyezik vele, az erő után, amelyben élni tud. Erósz a szépségre irányul, ez érvényes mind az alantasabb, mind a magasabb Erószra.

Egyetlen földi ember sem szereti a rútat és azt, ami számára nem jó, ami gyengíti vagy elszomorítja. Inkább azt szereti, ami felsegíti és erőt, örömöt ád: éppen ez számára a szép. Ugyanúgy a szellemszikra az emberben a tökéletes élet szépségét, az igazságot és a jóságot szereti. Mindez az életeleme, amelyben kibontakozhat. Ha a szellem tagadására bukkan, a szellem eltorzítására dogmák és tévedések által, akkor visszahúzódik. De mind a földi, mind a szellemi szerelem, az üdvrevágyás, – ha egészséges – nem a birtoklásra, hanem a létezésre irányul. Ez Szókratész lényeges belátása, amit jól meg kell fontolni, ha valaki a szerelem, szeretet és különösen az üdvrevágyás mibenlétét szeretné megismerni. Úgy tűnik, természetesen, hogy a szerető földi ember mindenekelőtt birtokolni akarja amit vagy akit szeret, mintha a szeretet, a szerelem mindenekelőtt a szerelem tárgyának birtoklásában lenne érdekelt. De ez már a földi szerelem elfajulása. Ha a szerető a szeretet tárgyát csak birtokolni akarja, akkor csak belekapaszkodik és minden további fejlődésnek elejét veszi.

A szerelem tulajdonképpeni célja nem a szerelem tárgyának a birtoklása, hanem a keletkezés és nemzés, ami természetesen csak a szerelem tárgyának a segítségével lehetséges. Az ember azért kívánja a szeretettet, hogy abban valamit megvalósítson, valamit létrehozzon, hogy általa valami legyen. A szeretetten keresztül fejlődik ő maga tovább és alkot valami újat. Tehát egy házasság például nem öncélú, nem szabad, hogy az legyen, különben a partnerek elakadnak, ha csak egymással és kölcsönösen egymás birtoklásával törődnek. Ehelyett egy házasságnak önmagán túlmutató értelme van: gyermekek nemzése és a házastársak továbbfejlődése – tehát egy új lét. Az egyik házastárs lehetővé teszi a másiknak a nemzést és a továbbfejlődést, így a szerelem – mondja Szókratész – nem a szép társ birtoklására irányul, hanem a nemzésre és az önmegvalósításra, amihez a szépség természetesen előfeltétel. És ez érvényes a földi szeretet minden fajtájára, hiszen az nemcsak férfi és nő között létezik, hanem irányulhat a földi természet szépségére és tökéletességére is. Aki pl. látja és szereti a természet földi szépségét, műalkotást hozhat létre. Aki a természetben találkozik a földi igazsággal és azt szereti, az ihletet kaphat természettudományi mű megírásához, stb.

És így az üdvrevágyás – mint magasabb Erósz – sem akarja a tökéletesség birtoklását. Hiszen ez éppen az alantas Erósz megnyilatkozása lenne, mégpedig a degenerált alantas Erószé, Az üdvrevágyó ember csak az isteni erő elérésére törekszik, hogy ebben az erőben szabadon és alkotóan tevékeny lehessen – a Szellem rendjében. „Mert a szerelem egyáltalán nem a szépre irányul … hanem a szépben való nemzésre és születésre”. Az üdvrevágyás az isteni világból vonzza azokat az erőket, amelyek lehetővé teszik a szellem-embernek a szellemből való életet – a szellemben való nemzést és önmegvalósítást. A szellemszikra, az emberben elsüllyedt Ozírisz vágyik az isteni ősanyagra, Iziszre, a szépségre, azért, hogy Izisszel Hóruszt, az új embert nemzze. Nem valamilyen boldogság, üdv kedvéért, amelyet meghódíthat és birtokolhat, van egy tanuló egy szellemi iskolában, hanem hogy az erőket beolvassza, amelyekben alkotóan és szabadon együttműködik Isten akaratának teljesítésében, új emberként, aki a régit legyőzte. Az új lét és az új tett a tanulóság célja, nem új képességek és erők birtoklása a régi ember érdekeinek szolgálatában.

Az üdvrevágyás tehát az előfeltétel a szellemszikra újraéledéséhez és a szellemszikra kibontakozásához a szellemmel összhangban.

 

Erósz és a halhatatlanság

Ezzel az üdvrevágyásnak egy további tulajdonságát vehetjük szemügyre. Szókratész azt mondja, hogy mind az alantas, mind a magasabb Erósz „a halhatatlanságot célozza”. „Mert ez a törekvés és ez a szerelem a halhatatlanság kedvéért kísér mindenkit.” Erósz olyan erő, mely a nemzés útján a halandót alámeríti a halhatatlanban. Mert a halandót összekapcsolja a halhatatlannal, és amikor a halhatatlan találkozik a halandóval, akkor a halandónak meg kell halnia.

Az alantas Erósznál ez a folyamat nem tudatos; itt az ember Erósznak csak önkéntelen, akaratnélküli eszköze. A nemzési folyamatban új, friss élet teremtődik, és ezáltal az emberi nem halhatatlan marad. Az egyes ember azonban, aki nemzett vagy szült, megöregszik és meghal. De a nemzésben mintegy alámerül a halhatatlan természetes élet áramlatába, egy-egy pillanatra részt vesz abban és folytatja azt. Az alantasabb Erósz az embert anélkül, hogy az embernek szándékában állna, az emberi nemnek, a természet halhatatlan életének eszközévé teszi.

Más a helyzet azonban az üdvrevágyásnál, a magasabb Erósznál. Itt az ember a halhatatlan szépség, igazság és jóság iránt érzett szeretetében mindent, ami benne halandó, tudatosan elbocsát. Ezáltal a régi emberben életre kel az új, halhatatlan ember, aki maga az igazság, a jóság és a szépség. A filozófus, aki szereti az igazságot, nem tehet másként, minthogy mindent, ami ennek az igazságnak ellenáll, elbocsát. Megoldja a kötelékeket, amelyek őt a múlandóhoz láncolják, hogy a maradandó élhessen benne halhatatlanul, így az igazi üdvrevágyás a természetember számára nagyon veszedelmes erő. Akit eltölt az üdvrevágyás, az tartósan nem tehet mást, csak elrámolhat az útból mindent, ami benne a szellem halhatatlanságának ellenszegül. De egyidejűleg az üdvrevágyás az az erő is, amely lehetővé teszi a réginek, a múlandónak a feladását.

 

Az üdvrevágyás hatásmódja

Ez fokozatos utat jelent. És így végül leírja Szókratész az üdvrevágyás eredete, lényege és célja után azt is, ahogyan az az emberben működik. Ez minden emberben – bármilyen fejletlen legyen is – kezdettől fogva még szunnyadó háttérként létezik és meghatározza azt az utat, amelyet az embernek járnia kell tulajdonképpeni céljáig, ami a halhatatlanság, és az igazsággal, a jósággal és szépséggel való egyesülés.

Kezdetben az emberben csak a természetes, földi szerelem működik, mintegy a háttérben álló üdvrevágyás képviselőjeként. Ez egyelőre csak egyes emberekre vagy javakra irányul, melyek csábítónak tűnnek, ami megéri a fáradtságot. Erre kapcsolatot létesít egy másik emberrel – és csalódik. Hogyan is ne csalódna? Egyetlen földi ember sem képes – bármennyire is szeressék – megfelelni annak a képnek, amelyet az üdvrevágyás a szerető ember lelkében öntudatlanul fest. Ha most a szerető kész tanulni, akkor lemond céljáról és elengedi a dolgot. Ezáltal lassanként megszabadul attól, hogy földi szeretetét, szerelmét általánosan a földi szépségre irányítsa, – amelyet most talán művészként felfedez mindenhol a természetben és rejtetten minden emberben. De a tökéletesség képe, amelyet lelkében az üdvrevágyás egyre élesebben kirajzol, itt is érezteti vele, hogy a test földi szépsége nem elégíti ki belső vágyódását. Elengedi tehát a művésznek a földi szépség iránt érzett szerelmét is és szabaddá válik, hogy felfedezze a jó, igaz és tiszta lelkek szépségét. De még ez sem elég a benne lévő üdvrevágyásnak. Az utolsó fokon tehát elengedi a lélek szépsége iránt érzett szeretetét is, hogy így egészen szabaddá váljon a halhatatlanság tapasztalatára. Most legyőzött minden akadályt, ami üdvre vágyó szellemszikrájának kibontakozása és az üdv között fennállt. A szellemszikra eggyé válik a szellemmel, magával az igazsággal, a szépséggel és a jósággal. Az üdvrevágyás többé nem vágy, mert az üdv valósággá vált. A szellemtől fogant halhatatlan bölcsesség testet öltött ebben az emberben, aki a szellem erejében vágyott az önmegvalósításra. Újból feltámadott a halandó emberben egy halhatatlan isten, aki mindent átölel az új szeretettel, a földi embert és a földi természetet, az ember és az emberiség lelkét.

„Mit higgyünk tehát, ha valaki eljutott odáig, hogy tisztán, világosan és közvetlenül lássa azt a szépséget, ami nincs telve emberi hússal és színekkel és egyéb halandó elmúló csillogó kacattal, hanem magát az isteni szépséget a maga egyedülvalóságában?”

 

A kereső feladata

Alkibiadész azon kereső eleven példája, akiben Erósz minden fokon működik. Szeret egyes embereket, de már arra is képes, hogy magát a földi szépséget szeresse. Amikor azonban Szókratésszel találkozik, fellobban benne az üdvrevágyás, a magasabb Erósz. Egy szinte nevetséges külső mögött felfedezi Szókratészben az „istenképeket”, az új, a szellemmel összekapcsolt lélek szépségét, bölcsességét és igazságát. „Én azonban egyszer láttam azokat (az istenképeket) és számomra annyira isteninek és aranyból valónak, és fölöttébb szépnek és csodálatra méltónak tűntek, hogy azt hittem, azon nyomban azt kell tennem, amit csak akar Szókratész.” Attól kezdve mardossa szívét a vágyakozás e bölcsesség, igazság és szépség után. Azt mondja: Szókratész „oly gyakran megrendített, hogy úgy éreztem, nem érdemes élni, ha olyan maradok, amilyen vagyok.” És: „Mert a bölcsesség beszédei megsebezték szívemet vagy a lelkemet, vagy akárminek is nevezzük. Mert ezek a beszédek kígyónál is szívósabban tapadnak egy fiatal, nem nemtelen lélekre, ha egyszer megindították.”

De hogyan részesülhetne a bölcsességben? Tudja is: le kellene mondania minden becsvágyáról, dicsőségéről, érvényesüléséről nőknél és férfiaknál. De ezt nem képes végrehajtani – ennek pontosan tudatában van. Így hányódik a földi és az isteni világ iránt érzett szeretetében. Ezzel szemben Szókratész a megszabadult ember eleven példája. Ő nem a földi szeretet szolgája többé, hanem feloldódott az isteni szépségben. Így kelti életre önmagában az igazságot és a jóságot. Üdvrevágyása már csak arra irányul, hogy más emberekben is felébressze az igazságot és a jóságot. Ahogyan pl. Alkibiadészt arra indítja és mintegy szülési segítséget nyújt neki abban, hogy állapotát illetően helyes belátásra jusson és üdvrevágyására helyesen reagáljon, válaszoljon.

A Szókratész féle ember az üdvöt minden ember számára óhajtja. Meghozza a legnagyobb áldozatot: beveti, sőt feláldozza saját lelki és testi életét, hogy felélessze az emberekben az üdvrevágyást és annak működését támogassa. Természetesen az akadályokat, melyeket a halandó támaszt a halhatatlannal szemben, minden embernek magának kell elhárítania.

Az egyiptomi ős-Gnózis: IX. Sürgesd a halhatatlan lélek megszületését

Jan van Rijckenborgh

 

A hermészi Gnózis nagyon is világosan megmagyarázza, hogy természet alakunktól nem várhatunk el megszabadító üdvösséget. A haláltermészetben élünk, és – mint ebből a természetből születettek – egyek vagyunk ezzel. Így egész természetalakunk a halálnak van alávetve. Természeti jelenségekként egy szomorú sötétségből keletkeztünk, ami a dialektikusság előtt volt. A modern Gnózis tanulóinak ez a tény nem új. A modern Szellemi Iskola tanai és magyarázatai nyomán erről mélységesen meg vagyunk győződve. Jelentős azonban, hogy az ős-Gnózis mindezt megerősíti számunkra.

Továbbá az is jelentős, hogy a Pimander, magyarázataiban, az ember kétféleségéről is beszél. Újra meg újra hangoztatni kell, mert sohasem szabad szem elől veszíteniük, hogy az az ember, akiről az egyetemes tan és a szentírás beszél és tanúskodik, nem egyenlő azzal a testalakkal, akit a világ tart embernek.

Mi kétszeres, két-ség-lények vagyunk. Az igazi ember, aki az ő természetalakjában foglyoskodik, bennünk megszabadulásra vágyik. Ha erre nap, mint nap gondolunk, akkor nagy szolgálatot teszünk saját magunknak!

A Pimander az elterjedt felfogásoknak még egy másik nagy tévedésére is rámutat: minden dolog Atyja nem életből és világosságból áll, hanem maga élet és világosság.

Ha valami életből és világosságból készült, akkor megosztott állapotról, korlátozásról van szó; ennek következtében mindig fennáll annak a lehetősége, hogy valami működési zavar esetén egy semmi, vagy valami elrontott dolog keletkezik. Ha azonban kijelentik, hogy minden dolog Atyja élet és világosság, akkor ez valami abszolút múlhatatlanra és elronthatatlanra, mindenütt jelenlévőre utal.

Így van ez a természetalakban raboskodó igazi emberrel is. Ez sem életből és világosságból lett, hanem maga élet és világosság; maga Isten. Ezért mondhatta az Úrjézus joggal, hogy „én és az Atya egy vagyunk”. A természetalaknak, Önnek és nekünk pedig azt mondják, hogy „Isten birodalma, az isteni ember, bennetek van”!

Ennek hallatán, az ösvényről és a megszabadító életállapotról szóló dolgok hallatán jónéhány tanuló csodálkozik, sőt hitetlenkedik. Ezek egyáltalán nem hisznek önmagukban, ami abba a végzetes gondolatba torkollik, hogy „ezt én sohasem érem el!” Az ilyenek valóban túl korán lettek itt tanulók. Csodálkozásuk vagy hitetlenségük ugyanis azt mutatja, hogy élettapasztalatok hiányában még nem jutottak el a bennük rejlő birodalom felfedezéséhez. Így még nem képesek a megszabadító élet kulcsát használni. Aki ennyire elfogult, nem képes mély tapasztalatból saját magában hinni, az legtöbbször a Szellemi Iskolában való hitét is hamarosan elveszíti. Ebben a helyzetben viszont könnyen ellenséggé is válhat, amire az Iskola története, de az emberiség története is elég bizonyítékkal szolgál. Gondoljanak csak a szentírásra. Amikor Úrjézus – mint hermészi értelemben tudatos ember – tanúskodott, kijelentvén, hogy „én és az Atya egy vagyunk”, akkor kora teológusai Istent káromlónak, őrültnek nézték és bolondnak mondták. Amikor pedig a katárok perfektjei az életmódjukkal bizonyítják az általuk felfedezett, rejtett birodalom titkát, koruk papsága, mely hozzájuk képest semmivé törpül, dühöng, és a kiirtásukon tanakodik.

Hermészben probléma merül fel, mely kétségtelenül az Ön problémája is. „Mondd meg”, kéri Hermész Pimandert, „hogyan mehetek be az életbe, a rejtett birodalom életébe?* És Pimander felel: „A kedélyt birtokló ember ismerje meg önmagát”, amivel arra hívja fel a figyelmet, hogy a kedélyt birtokló embert ez a tény az önismerethez segíti.

„Hát”, így reagál Hermész, „nincsen-e minden embernek kedélye?” Amire az a felelet jön: „vigyázz, hogy mit mondasz! Mert én, Pimander, a kedély csak azokhoz jövök, akik szentek és jók, tiszták és irgalmasok, istenfélők; jelenlétem segítségükre lesz, úgy, hogy azonnal mindent megismerned.”

Képzeljük el, kedves olvasó, hogy alapos tapasztalatok árán, mélyen lent vezető utakon, hányatott élet miatt tudatába jut az Önben lévő birodalomnak és az Ön számára ebben rejlő, hatalmas lehetőségeknek; hogy a mikrokozmosz drámai menetében a haláltermészeten át, sok létállapot és létezés után, az élet vészes fejleményei és a nemek elválasztottságának számtalan következménye közepette, a tudatossá válás Önben biztonsággá érlelődik, és az Önben rejlő birodalom birtokát ennek következtében teljes mértékben elfogadja.

Nos, ebben az állapotban jelenik meg a probléma, amelynek következtében milliók sóhajtoznak, s amely a mai napig is milliókat vezetett félre. Az a kérdés ugyanis, hogyan kell a belső birodalmat szabaddá tenni, megnyitni, hogyan juthat élethez az igazi ember, hogyan lehet bemenni a rejtett birodalomba.

Életük folyamán milliók fedezik fel a rejtett birodalmat. Éppen ez a tény vezeti azonban félre őket, mert a felfedezéssel együtt azt vélik, hogy már a birodalom birtokából élnek és bementek abba. Vegyük úgy, kedves olvasó, hogy az Ön szíve rózsája már erősen beszél. Vegyük úgy, hogy az Ön szívszentélyében ez a rejtett élet lüktet és dobog, és ennek következtében a Gnózis Önt a szívszentélyén át egészen a véréig, lénye minden porcikájáig megérinti, hogy Ön már belülről tudja: „Amit az Arany Rózsakereszt Iskolájában hirdetnek, az igaz!” – és hogy Ön azt gondolja, hogy már bement a birodalomba.

Ez a legnagyobb tévedés! Ha ugyanis Ön, mint természetszülte ember, rájön a rejtett birodalom birtokára, akkor ez a folyamatnak csak a kezdete. Az Ön tévedése érthető ugyan, de éppoly végzetes. Mert most mit fog tenni? Ezt a birodalmat ápolja és gondozza az Ön természetszülte én-lényével, természetalakja tudatával; meditál és okoskodik, dorombol, mint az elégedett macska; ketyeg, mint a vekker, annyira tele van misztikus feszültséggel. És órákig beszél erről a barátaival. Életében nagy felfedezést tett, és most fecseg erről – mert ezt nem is lehet már normális beszédnek nevezni.

Valójában azonban még semmi új sem született meg Önben! Valójában semmi sem történt Önben. Csak magába bámul, a rejtett birodalom képe után kutatva, melynek létezésére rájött. Így áll itt, beszél és ábrándozik…

Könyörtelen igazság ez, amit itt kijelentünk, de legyen bátorsága ezzel szembenézni. Ezért beszélünk Hermész Pimanderéről!

A belső birodalom tapasztalata még nem jelenti annak a birtokát is. Aki pedig felfedezi, hogy még nem birtokolja, az hajlamos a természet-én karjainak a kinyújtására, hogy az igazi embert még nagyobb fogságba taszítsa. Mert ez lesz az eredmény. A természet-én él és fényeskedik, ragyog és nevet, mert Ön a megérkezettet játssza, aki már teljesen győzedelmeskedett.

A természetszülte embernek azonban ebben a viszonylatban semmi győznivalója sincsen! A természetszülte embernek el kell pusztulnia, és a mennyei Másiknak kell növekednie!

Aki ennek a tévedésnek az útján megy tovább, az az okkult pályára vagy a misztikus oldalra sodródik. Ez tehát mindazoknak a nagy hibája, akik a rejtett birodalom felfedezésénél ezt már birtokolni vélik.

Mi itt a siker titka?

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy e nagyszerű tapasztalat után először a megvalósítás folyamatát kell elvégezni: a lelket kell megépíteni, megszülettetni, amit Hermész a kedélynek nevez. Ha Ön felfedezi ezt a birodalmat, akkor ennek még lakóhelyet kell készíteni. Ez a fontos. Amikor pedig Iskolánkban szüntelenül beszélünk erről, és a filozófiai szemponton túlhaladva azt mondjuk, hogy „építsék meg a lelket”, akkor nem egyszerűen prédikálunk. Az ösvénynek ez a követelménye lényeges és abszolút. És Pimander tanúskodik erről. Ha tapasztalati tudáshoz jutott, akkor rá kell térnie a megvalósításra, a lélek megépítésére és megszülettetésére. Önnek ugyanis nincsen minden további nélkül lelke a Gnózis értelmében. Számtalan ember téved súlyosan ebben a tekintetben.

Ha tehát természetszülte lényekként találkozunk a munkahelyeinken, és közöttünk tiszta, igazi megértés uralkodik, akkor első feladatunk, amelyhez hozzá kell fognunk, a lélek megszületésre való ösztönzése lesz. Mert a lelket birtokló ember aztán életből és világosságból állhat és élhet, felszabadíthatja magában a benne lévő Istent, Pimandert. Az Ön rendszerében van ugyan bizonyos mennyiségű hatásos közeg, ami ebbe a természetalakba „lelket lehel”, élővé teszi és életben tartja, de ezek a közegek, ezek az erők mind a haláltermészetből erednek! A halhatatlan lélek és ennek pimandrikus tudata azonban, az új életállapot, a dicsőséges élet csak a szentekhez, a jókhoz, a tisztákhoz és irgalmasokhoz jön el, akik valóban istenfélő életet folytatnak. Nem pottyannak az ember ölébe, hanem a természet ellenállásai ellen meg kell hódítani őket. Ezért fog a modern Gnózis mindig is arról tanúskodni, tanulóit arra az elengedhetetlenségre irányítani, hogy az egész embert, éntelenség segítségével, meg kell tisztítani és szentelni, hogy a lélek megszülethessen és növekedésre lehessen ösztönözni.

A léleknövekedés Pimanderben, ennek a szellem és a lélek közötti gyújtópontnak a kialakításában végződik. Ettől a pillanattól kezdve pedig Pimander a jelölt segítsége. Be kell látnunk ennek a hatalmas jelentőségét. Ha Ön az életvitelének alapvető megfordításával megszületésre ébresztette a lelkét, akkor a pimandrikus tudat azonnal nagy segítséget jelent, úgy, hogy attól a pillanattól kezdve mindent felismer, és szeretet-cselekedettel imádkozik az Atyához. Ebben a szeretetcselekvésben, ezzel a szeretetcselekedettel a jelölt mindazokhoz fordul, akik még természetszülte állapotukban foglyoskodnak. És mielőtt a testét a halálnak ajándékozná, lenézi a dialektikus természetalak minden érzékét, „mert”, mondja Pimander, „ezeknek hatását nagyon is jól ismeri”. Ha a lélek megszületett, akkor a lélekerő átveszi a vezető szerepet minden földhözkötöttségi jelenség legyőzésénél. Helytelen beállítottságunkkal szüntelenül kiforgatjuk a dolgokat! Ha bizonyos pillanatban valami jellemtulajdonság hátráltat minket, akkor felvesszük a harcot ellene, amivel felélesztjük a dialektika törvényét, a kikeletet, a virulást és a hanyatlást. Ma azt hisszük, hogy elértük, holnapra pedig semmivé foszlik.

Ezért kell az igazi életmegtisztítás érdekében először a lelket felépíteni, és a lélekerő fogja aztán Önt átvinni minden nehézségen. A lélekerő átveszi a vezetést, legyőz minden földhözkötöttséget, ennek hatását és minden következményét. A lélekminőség mindent megváltoztat az Ön életében. Akkor felfedezi, hogy amin azelőtt töprengett, amivel annyira küszködött, az mind folyamatszerűen lehull Önről. Azért jelenti ki Pimander világosan: „Igen, én, a kedély, a szellemlélek, az új lélekállapot, semmiképpen sem fogom hagyni, hogy a test hatásai megtámadják őket és folytassák a befolyásukat: mert, mint az ajtók Őre, nem engedem be majd a gonosz és megszégyenítő tetteket, és a szentségtelen elképzeléseket távol tartom tőlük.”

Mik ezek a gonosz és megszégyenítő tettek?

Ezekkel kapcsolatban mindenekelőtt a szokásos erkölcsi elméletektől kell az olvasónak megszabadulnia; mert a „gonosz és megszégyenítő cselekedetekkel” itt egészen biztosan nem elsősorban az ismert, állatias életről van szó, habár a perverzitást bizonyosan a megszégyenítő dolgokhoz sorolhatjuk. De a komolyan az ösvényen törekvő tanuló esetében itt a lélegzőtérben a féltékenység, szenvedélyek, gyűlölet, rágalom, kritika, viszályok és hasonló dolgok vészes hatásának kialakulására utalnak. Továbbá a 60. szakasz határozza meg, hogy a lélek milyen embertípusokban nem születhet meg, akikhez így aztán Pimander sem fog tudni beszélni:

„De távol maradok a bolondoktól, a rosszaktól, a romlottaktól, az irigyektől, a kapzsiktól, a gyilkosoktól és istentelenektől. Ezeket a megtorló démonnak hagyom, amelyik a tűz ostorával táncoltatja meg őket, az érzékeikbe hajszolja őket, ezzel még istentelenebb tettekre ösztönözvén, hogy még nagyobb legyen a büntetésük. Ezeknek az embereknek a vágyai akkor egyre nagyobb kielégülésre törekedtetik és a sötétségben hagyják dühöngeni őket, anélkül, hogy megelégedhetnének; ebben áll a szenvedésük, s ezzel lobog az őket égető láng egyre magasabbra.”