Pentagram 1993/2

A titok csendje – a csend titka

 

„A Szerzet 100 évig titkos marad.”

Ez egy titok! Egy jól őrzött titok, amelyet minden ember, nép és kultúra magában rejt. Azoknak a szívében van elrejtve, akik ismerik, de éppúgy minden mikrokozmikus megnyilvánulás szívében is. A világ szívében van. A titok jelképes történetekből, rejtély-elbeszélésekből, mesékből és hagyományokból beszél. Felületes ember korlátolt tudata ezt nem foghatja fel.

 

Amikor az elbeszélések a Grálról szólnak, vagy kardról, galambról, vagy a Pentagramról, az ötszögről, a titokra utalnak. Csipkerózsika 100 évig aludhatott, anélkül, hogy felfedezték volna, ahogyan a mese mondja. Mi ez a titok? Ki érti meg? A kereszténység előtti rejtélyek és az igazi kereszténység is magában rejti. Minden időkben keresték és rá is találtak – de meg is tagadták, félre is ismerték, el is utasították. Ezt a titkot nem lehet elárulni.

Ez a belső világ titka, s ezért csak belülről felismerhető.

Mi egy külső látszatvilágban élünk, melyben naponta lehanyatlunk. Ennek alkotórészei az élet és a halál, nappal és éjszaka, erő és erőtlenség. Van biztos, és van sok bizonytalan dolog, de ez is ellentétébe fordul át. Erre a világra a múlandóság jellemző. Mégis – számunkra rejtetten – létezik egy másik valóság. Lehetséges, hogy sejtjük, kutatunk utána, s néha úgy véljük, hogy látjuk egy reménysugarát. Ez, a szakadatlanul fennálló titok belső világa az, melyet keresünk.

 

Más értékek

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában e titok sok keresője egymásra talált. A másik világon töprengenek, mert figyelmüket e titok nyomára felhívták. Egy általuk tett fontos felfedezés az, hogy a belső világ nincs összekötve a külsővel. Minden, aminek a külső világban értéke van, a belső világban teljesen értéktelennek mutatkozik. Vajon egy áthidalhatatlanul mély szakadék okozza ezt? Nem, inkább azt mondhatjuk, hogy a két világ keresztezi egymást. A belső világnak teljesen más a jellege. A két világ egy függőleges és egy vízszintes erőáramlatként keresztezi egymást. Tehát van egy érintkezési pont. Mi naponta a múlandóság és korlátoltság vízszintes áramát követjük, az Istentől elválasztott létkörforgásban. A belső világ az igazán isteni élet világa. Mi azonban nem ismerjük fel érintkezési pontját külső világunkkal. Számunkra titok marad. Minden életben el van rejtve az isteninek egy magja. A külső világban azonban nem látják, tagadják és lábbal tiporják. Az isteni értékek belső világának igazi keresője végül felfedezi ezt a magot, s e szerint rendezi be életét. Éppen e lényegi pont hozza kapcsolatba a belső világ függőleges fényáramával. Ez a saját lényben a találkozás helye Istennel, a találkozásé azzal az elvvel, mely nem ebből a világból való. Ha az idő betelt, a kereső rátalál a titokra. Ez a nagy rejtély a kereszténységben is benne rejlik. Ezért találhatják meg az évszázad emberei. Krisztus követése nem más, mint az életet teljesen a belső világ szolgálatába állítani, azzal a céllal, hogy az isteni magot saját lényünkben szabaddá tegyük. Minden ember birtokolja ezt az elvet, egy lelket, amely – ha egyszer, mint a hernyó, pillangóvá fejlődött – a belső világ szellemével kapcsolatba léphet. Krisztus ez a függőleges fény, mely ezt az utat megnyitotta és szabaddá tette minden ember számára, aki egy mikrokozmoszban megnyilváníttatott. Minden férfi és nő járhat ezen a belső papsághoz vezető úton, és a rejtélyekbe való önbeavatást véghez viheti.

Hogyan tekintsük ezt, és mely feltételekre ügyeljünk, hogy eljussunk ehhez az önmegvalósításhoz? Az egyetemes tan azt mondja, hogy az ember két világ lénye.

Az e világ anyagából született, belőle létrejött ember egy mikrokozmosz viselője, azaz olyan jelenségé, mely eredetileg másik, isteni világban lakott. E mikrokozmosznak egy isteni magja az alapvető eszköz, melynek segítségével meg lehet szabadulni a külső világtól. A mikrokozmosz rendszerében tehát egy új lelkesültség magja, új lélek rejlik. Ezt a rendszert egy luciferi erő mégis fogságban tartja az Istentől elválasztott létkörforgásban. Lucifer, a bukott fényhordozó egykor így a jó és rossz világában találta magát, és az örökkévalóság elve az ellentét rabszolgájává vált.

Az egyetemes tan azonban azt is elmondja, hogy maga az isteni fény – mint az Atya Fia – leereszkedett a sötétség birodalmába, hogy az eredeti fényszikrákat, a mikrokozmoszokat megkeresse és összegyűjtse. Ez a fényáram tudást tartalmaz, a Gnózist, amelyben a visszatérés tudománya titokként van elrejtve. A Fiú fénye egyidejűleg az a fény, amely megnyitja az utat a visszatéréshez, és az elfelejtett lélek vigaszaként és gyógyulásaként saját maga leereszkedik. A bukott mikrokozmoszok tehát nem jutottak örök kárhozatra. Várnak visszatértükre. A külső világ ennek a visszatérésnek az iskolája, a tapasztalatszerzés helye, amelyben az embernek a belső világhoz vezető utat meg kell találnia. Ha Krisztus feláldozza magát, hogy vezetően, vigasztalóan, gyógyítóan és beteljesítően lépjen fel, akkor ezt semmi esetre sem tekinthetjük külső eseménynek.

Akkor Krisztus szellemileg történő vallásáról beszélnek, melynek folyamán az ember, mint tanítvány – János -, egy belső utat jár. Ezért a „Krisztus” sohasem volt földi, testi ember, hanem az eredeti isteni birodalomból, a szeretet kimeríthetetlen forrásából jövő éteri fényimpulzus megjelenítése.

 

Az ötszörös ösvény

Az ebből az eredeti szeretetből valamit érezni, sejteni kezdő keresőnek a megvalósulás ötszörös ösvényére van kilátása. E titok sejtéséből eredendően mély vágyat fog érezni, hogy ebbe behatoljon. Először azonban állapota és a bejárandó út megismeréséhez kell eljutnia, a két világ lényének fajtájának és bennük a mikrokozmosz helyzetének megismeréséhez. Fel kell ismernie a lélekmag szerepét, és magával szemben személyiségként való beállítottságát. Másodszor ebből az következik, hogy vágyát követheti, és a belátás útján e vágy teljesülését, vagyis az új lélek életrekeltését keresheti. Ezen az alapon térhet át az ember élete szükségszerű megújításához, a külső embernek a belső ember számára, a külső világnak a belső világ számára történő átadásához. A harmadik pont alapvető jelentőséggel bír. A szellemi iskolákban ezt endúrának nevezik. A régi természet szerinti ember átadásával az új léleknek lehetősége nyílik a növekedésre.

A rózsakeresztesek alapvető jelentőséget tulajdonítanak az endúrának. Nézzük meg hát közelebbről.

Az endúra a külső ember szükségszerű lehanyatlása, az időbeli megnyilvánulás elhalása, és a belső lélekember növekedése és felnövése. Ennek kulcsa az önmegtagadás. Ez saját lényünk, a személyiség feláldozása. A mikrokozmikus lélek és az isteni szeretet megérintő fénye között áll a személyiség. Ez az ember, aki azt mondja: „én vagyok”, és aki ennek megfelelően él és cselekszik. A külső világon uralkodik, és ezzel a belső világot akadályozza. Az énembernek le kell hanyatlania, át kell adnia magát a belső elvnek. A most uralkodónak, minden szálával, vissza kell vonulnia, hogy helyet teremtsen a fény lélekétere számára. A külső világ önző embere számára ez egy óriási feladat, melyet csak akkor lehet véghez vinni, ha valóban akarja, és a belső világot helyezi előtérbe. Hiszen ez ellentmond az önfenntartás természetének. És mégis, e világ hatalmát, a jót és a gonoszt, teljesen el kell bocsátania. Szinte éles karddal szét kell vágnia a külső világ összes béklyóját. Minden kötöttség, de minden zaj, külső körülmény, hatalom, tekintély, birtok, becsvágy, és minden vérkötelék abszolút jelentéktelenné válik az új lélek növekedésének fényében. Mindezeket el kell bocsátani és fel kell oszlatni. A helyükre mélységes belső csend lép.

 

A csend

Egy titok titok marad, amennyiben nem beszélnek róla. A belső világ titkát is csak a csendben lehet megtapasztalni. A keresőnek, aki közelíteni akar hozzá, egy töretlen és megrendíthetetlen csenddel kell a titok magját – vagy a Másik lelkét – a mikrokozmoszban körülvennie, és ezt a csendet meg kell őriznie. Csak a belső csendben nő a lélek. A külső világ szeme számára a lélek száz évig aludni fog, hogy a szellem aztán a csókjával felébressze. Ez idő alatt szó sincs semmiféle restségről, tétlenségről, vagy elködösültségről. Ellenkezőleg, az új lélek növekedése egy folyamat, amely a keletkezett csendben nagyobb eredménnyel mehet végbe.

Az ember a külső világban zajok között él. A nyugati kultúrában soha sincsen csend. Mert késő éjszakáig közlekednek autók, repülőgépek vagy hallatszik valahonnan a zene zaja. Minden vidék természetvilágában, ott is, ahová a kultúra még nem hatolt be, a külső élet tele van neszekkel. Így van ez a mikrokozmoszban is, amely a személyiséget burkolja. Benne is zajok, működések, rezgések dobognak, amelyek a legmélyebb belső csendet befedik, keresztezik. Ezek a hangok, csendülések, rezgések különbözőek. Minden embernek megvan a saját hangja, létrehozza saját zajait. A külső világ asztrális impulzusai minden egyénnél különböznek. De mindegyikük kihatása ugyanaz: a lélek csöndjét megtörik, megzavarják. Az igazi kereső azon fog fáradozni, hogy a lélekmag körül megteremtse az igazi csend térségét. Ehhez a térséghez az „én” nem férhet hozzá. Az endurisztikus törekvést arra kell irányítani, hogy a csend térségét az eredeti isteni erő számára teljesen tiszteletben tartsuk. Régi önmagunk lehanyatlásakor az önfenntartó ember zajai, rezgései, hangjai elnémulnak. A rózsakeresztes tanuló „visszahúzódik a dialektikus sietségből” – így hívják ezt néha. Ez azt jelenti, hogy már nem énekli a jó és a rossz világának dalát, hanem a belső világ csendjének nemcselekvésében fülel.

A növekedés folyamatának a nemlét csendjében egy teljességet kell elérnie. Száz a teljesség száma. Száz év múlva virágzik fel a lélek, gazdag és érett, kész az eredeti mikrokozmikus rend helyreállítására. A lelki növekedés e folyamatára káros rezgések, amelyek a külső világot jelenítik meg, akkor már nem működnek a lényben. Hogy az ellenségeskedést és értetlenséget kizárják, mindez titokban történt, ahogyan a belső világ a külső előtt titok. Aki ebbe az állapotba belép, az egészen eme elv szerint él. Nem az „én”, hanem a „másik” az alapvetően irányadó és meghatározó.

Az élet súlypontja most a belső élet tényezőin nyugszik, a külső életvitelt ehhez igazítják. A rózsakeresztes tanuló ezen gondolkodik és alkalmazza az új életvitelt. A végső eredmény a belső világban való tudatos részvétel, és belépés Isten birodalmába, uralmába. Akkor az egész emberi megnyilvánulás alkémiailag megváltozott. Ebből egy másik tudat keletkezik, amely az isteni világban az örökkévalóság érinthetetlen rezgésében való részvételt teszi lehetővé. Ezen az életterületen, ahol egészen más hang csendül fel, és az örök csend isteni énekként zeng, az új ember találkozik lélekember társaival, fivéreivel, nővéreivel, akik ugyanazt az utat járták be, és ugyanabban az új lélekállapotban vannak. Minden szempontból ugyanazt a rezgéskulcsot, a belső világ rezgéskulcsát használják.

 

A Szerzet műve

A belső isteni rend keresője számára ezek mély benyomást keltő és fontos adottságok. A megváltás egyetemes lehetősége elé állítják őt. Az idő körforgásában ez a lehetőség mindig létezett. A megváltás e titkát mindig egészen közel vitték az emberekhez. A függőleges fénybesugárzások időszakosan erősödtek, és erősebben közelítettek a kereső emberhez. A megszabadított lelkek – akik ennek következtében az isteni rendben tudatosan részt vesznek – mindig támogatni fogják ezeket a fényimpulzusokat, és az emberekkel megismertetik ezt a megváltási lehetőséget. Mint az időn keresztül húzódó lánc, úgy sorakoznak azoknak a tevékenységei, akik az isteni áramlatokkal együttműködnek, hogy a külső világ sötét szférájában az ember számára megőrizzék a belső világ titkát, és megismertessék mindazokkal, akik megnyitják magukat neki. Ez a mű az egymást követő megszabadított mikrokozmoszok testvéri együttműködése. A mű szakadatlanul folytatódik, ameddig léteznek olyan lelkek, Isten gyermekei, akik a külső világ foglyai. Így lehet elképzelni a Szerzet láncát, mely Krisztus fényében a belső világból a megszabadító-megváltó műre vállalkozik. A külső tudat nem látja ezt a munkát, s a kizárólag a csenden kívül élő ember szintén nem észleli. Amíg a mű be nem teljesedik, addig titokban folyik. Az Egyetemes Szerzet a keresztény beavatási rejtélyt a külső világban nem teszi közszemlére, mint valami dicsekvésre alkalmat adó vívmányt. E munka szolgái így egyetértenek abban a kérdésben, hogy titokban dolgozzanak. Ez azt jelenti, hogy senki nem lép előre, nem állítja magát középpontba, nem vetélkedik és nem száll illetékességi vitákba. A Szerzet munkája, amely a modern Rózsakereszt által is megmutatkozik, személytelenül történik, és alapját teljesen a másik világ fénye és az onnan jövő rezgéshangok képezik. A munkatársak névtelenek, a munka megszakítás nélkül folyik. Ez a külső világban csak részben észlelhető. Mindenesetre aki a belső világ szellemi értékeit igazából keresi, az egy adott pillanatban e mű teljes tartalmát és térfogatát látni fogja, alázatos tisztelettel becsülni, és ahol lehet, részt vesz benne.

A fényimpulzust az isteni rend segítő Szerzete terjeszti ki. Ez titokban történik, nehogy a külső világ őrületébe, csapdáiba, dialektikus viszályába gabalyodjon, és mert magáról a titokról van szó! Az eredeti isteni rendben való részvétel belső titkáról. Száz év nem a külső időszámítás szerinti száz évet jelent, hanem kabbalisztikus utalás egy megmentési mű teljességére, melyet az isteni szeretet kezdeményezésére a Szerzet munkatársai végeznek el. A „Rózsakeresztes Szerzet kiáltványa” c. könyvben ezt írja erről J. van Rijckenborgh: „A százas szám kabbalisztikusan tizenkét lépcsőből épül, és ez a tizenkét lépcső mérhetetlen távlatokat nyit meg előttünk. Beszélnek nekünk az emberek felemeltetéséről az anyagi nyomorból, alacsony létszintük elfajzottságából, hogy aztán a mérhetetlent és a mérhetőt, a láthatatlant és a láthatót, a lényeget és a tartalmat, Istent és embert összefűző láncszemet újra megtalálják”.

Ebben a szintézisben rejlik a titok. És rejtve marad, ha az ember a sötétségből egyenesen a fénybe pillant, és az elvakítja. Aki a fényforrást saját bensőjében keresi és megtalálja, és egész lényét erre a fényre bízza, az maga fog a fényben állni, és akkor a titkot is tudja.

A meditáció képlékeny fogalom

 

Néhány cikk a következőkben a meditációval foglalkozik. Ezen talán csodálkoznak némelyek, akik tudják, hogy a Rózsakereszt Szellemi Iskolája elutasítja a meditációs gyakorlatokat, sőt még óva int is tőlük. A témát azonban éppen ezért választottuk.

 

A meditációt sokszor azonosítják az okkult gyakorlatokkal, noha valójában egy meghatározott irányulásról van szó. A meditáció is hozzátartozik a Rózsakereszt útjához, ám ennél a meditációnál nem a belső egyensúly elérése, hanem a földi élet korlátainak a legyőzése a cél. Aki önmaga legyőzésének vágya nélkül meditál, azaz földi lényének magjára irányul, annak újabb és újabb gyakorlatokhoz kell fordulnia, hogy rendszerének további területeit is föltárja. Hogy a meditáció hová visz, azt az életutunknak adott irány dönti el, és az a mag, melyet középpontunknak választunk.

Két gyökeresen különböző, ellentétes út létezik, melyek mindenkor más-más forrásból indulnak ki, és más célra törekszenek. Az egyik út a saját személyiség kibontakozását és erősödését szolgálja, a másik megtisztítja, lehiggasztja a személyiséget, s lépésről lépésre olyan helyiséggé teszi, mellyel már dolgozhat az isteni szellem. Ezt az utat csak kevesen járják. Ezek annak szentelik egész életüket, hogy áttörjenek az egyetlen igazsághoz. Minden eszméjüktől és elképzelésüktől megválnak, hogy szabadon fejlődhessen a szellemlélek, aki halhatatlan, és a földi-emberi viszonyok fölé nő. Ebben az értelemben irányulás a meditáció. Ha így nézzük, ez a fogalom elválik a régi rendszerektől, a kihalt népektől, a nyugati emberre szabott módszerektől, s mindentől, ami jól elkel a piacon. Aki így, teljesen feddhetetlenül meditál, az mindenképpen találkozni fog a testvéreivel. Ám aki a hamis középpontra irányul, hogy önmagát javítgassa, az érezhető korlátba ütközik, egy „eddig és ne tovább!”-ba, melyet csak az én föladásával lehet átlépni. Az igazi rózsakeresztes annak a feladatnak szenteli életét, hogy mikrokozmoszában lehetővé tegye az istenszikra növekedését és kibontakozását. Ezzel életútja a „szellemi közép”-re vezeti. Ráhangolja magát arra a fejlődésre, melynek alapja nem a személyiségben van, hanem „a Másik”-ban, aki az ember szívébe veti erejét. A feladat tehát nem földi magunk továbbfejlesztése, sem más terekbe való fölemelése, hanem eredeti magunk fölébresztése és kibontása. Ezen az úton a lélek megújítása az élet gyakorlatának súlypontja. Ebben minden előírt gyakorlat és viselkedési minta csak akadálynak bizonyul. A rózsakeresztes tanuló életének egyedül a benne rejlő szellemi eredetre való irányulás ad célt és szabályt. „A középre vivő út”, „A hermészi ember meditációja” és a „Az emberiségre és a természetre gyakorolt hatás” című cikkekben ennek az útnak különböző szempontjait fejtegetjük. Reméljük, hogy így más tartalommal tölthetjük meg a „meditáció” oly súlyosan megterhelt fogalmát.

Meditálás pihenés és önfejlesztés céljából

 

Tömérdek meghatározás és körülírás van forgalomban a „meditáció” fogalmára. Némely közleményben utalnak is arra, hogy a hetvenes évek e divatszavát nem lehet egyszerűen és szabatosan meghatározni. A „meditáció” a „meditari” szóból ered. Szanszkritul ez annyit jelent, hogy „középre menni”. Latinul azonban a „gyakorolni”- hoz és a „gondolkodni”-hoz van köze. Jelenleg gyakran azzal a céllal használják, hogy körülírjanak egy gyakorlatok segítségével végzett belső irányulást. Azt akarják kifejezni vele, hogyan lehet bizonyos értelemben gyakorlattá tenni az ezoterikus tudást.

A fogalmi homály részben azért jött létre, mert a mai ember rendkívül sokrétű és eltérő elképzeléseket kapcsol a „befelé vezető út”-hoz. Nagyon különböző meditációs módszerek vannak, és sok van belőlük. A legtöbb valamilyen vallásos hagyományban gyökerezik, legyen az a buddhista tan a mai test- és légzőgyakorlataival, a hindu a mantrák (varázsigék) alkalmazásával, a lámaista a mandalák (varázsábrák ill. -képek) használatával, a szufi hagyomány a zenei és táncelemekkel vagy akár az egyházi imameditáció. Ezeket a módszereket gyakran úgy kínálják föl, hogy nem is utalnak vallásos hátterükre.

 

Miért meditál a mai ember?

Az egyik ok az életkörülményekben keresendő. Az embert ma egyrészt kiskorától kezdve belecsalogatják és belehajszolják az érzéki ingerek valóságos áradatába. Másrészt hozzáidomítják egy egyre értelmiségibb tájékozódású, teljesítményt követelő társadalomhoz, mely folyton az egyéni teljesítőképesség határán mozog, s nemegyszer túlterheléshez vezet, ha valaki meg akar felelni a normáknak és a céloknak. A technika egyre inkább az elvonatkoztatáshoz vezeti az embert, a józan, gépszerű, szigorúan logikus gondolkodáshoz. Erre testi-lelki vészjelekkel, stresszel reagál.

A stressz fogalma mögött a reakciófajták egész választéka áll, melyekkel az én válaszol a kényszerekre, félelmekre és kutyaszorítókra. Mindenekelőtt ebből fakad az az érzése, hogy megnyirbálják létfontosságú igényeit. Személyiségemberként egyrészt természetes, közvetlen élményekre, kalandokra vágyik, másrészt kimerültségében csöndre és nyugalomra is. Nemegyszer lelki megrázkódtatások viszik rá, hogy meditatív gyakorlatokkal keressen új életalapot.

Nos, a modern meditációs módszerek mindezt egyszerre ígérik: üdítő, erőgyűjtő pihenést, belső biztonságot, ugyanakkor a belső terekbe tett felfedező út kalandját is. Ez tette a meditációt oly vonzóvá. A XX. század embere hozzá van szokva, hogy fogásokat kell elsajátítania, hogy sikere legyen; ez a tapasztalati síkjához kapcsolódik, meghitt és ismerős. Az irracionális síkon ugyanakkor egy mitikus világ lehelete is érezhető, gyermekkori sejtelmek ébrednek, ha a meditáció érzékfölötti észlelést, természetfölötti erők uralását vagy elmúlt életekbe vethető pillantást helyez kilátásba.

Mesékben vannak képek a lélekről. A mese, a mítosz gyakran szól keresésről és megszabadításról. Megpendít egy indítékot, amely érthetővé teszi, miért tárulkozik ki mindenekelőtt sok fiatal ember a meditatív gyakorlatok ígéreteinek. Életük értelmét keresik, abból a megállapításból kiindulva, hogy a hagyományos élettávlatok még akkor is üresek, hiúak, akkor sem képesek tartós kielégülést szerezni, ha várhatóan teljesülhet a legtöbb anyagi kívánság. A meditációs módszerek azt ígérik az embernek, hogy több, és többre képes, mint eddig hitte magáról. Olyan helyzetbe hozzák, hogy jobban eligazodjon a mindennapi élet dolgaiban, sikert és szerencsét ígérnek munkájában és családi életében. Ami az élet további értelmét illeti, egy érzékfölötti természetre utalnak, isteni szempontra, mely az emberben szunnyad, s melyet föl lehet ébreszteni a fölmagasztalt módszerekkel.

Ennek alapja egy meghatározott világ- és emberiségszemlélet. Nem e világ bilincseitől akarnak megszabadulni, pusztán olyan erőktől, melyek e világban és különösen az emberben rejtőznek. Az e földön élt élet végső céljának az emberi személyiség fejlődését és érését tekintik, s eközben alárendelik azt a lehetőséget, hogy e személyiség istenülhet, fölemelkedhet az emberfölöttibe. Eszerint a meditáció arra való, hogy hozzásegítse a személyiséget, hogy napvilágra hozza isteni lehetőségeinek összességét. Egy mester vagy guru állítólag gyakran szemléltető példája eme út eredményének.

Hogy a mai embernek jót tesz, ha megpihen és kitör a természetellenes viselkedésmódok hétköznapi körforgásából, az kézenfekvő, és némely meditációfajta segíthet ebben. Másrészt viszont a testi gyógymódként alkalmazott meditáció túlérzékenységhez vezet, s ezzel áttolja a panaszokat a kényesebb lelki síkra. Új, másféle tünetek lépnek föl, a szenvedés szorítása nemritkán fokozódik.

A meditáció olykor a tudattalantól, életünk mélyebb rétegeitől való menekülés. Valaki ismét tetterősen akar állni az életben, az igényeknek megfelelően akar működni. Ki akar térni elfojtott, s épp ezért ágaskodó problémáinak útjából, vagy fel akarja oszlatni őket. Közben sokszor nehezére esik belátni, hogy ezeket a problémákat éppen a földi én okozza fejlődési, kibontakozási törekvéseivel. Rendszerint még a vallásos alapon meditáló sem hajlandó beismerni, hogy az alapvető életkérdések nem oldhatók meg önnön erejéből. Pedig sok nép szent irataiban – ugyanígy meséikben is – éppen ezt próbálják az ember fejébe verni. „Az aranymadár” című Grimm-mesében például: „Amikor látta, milyen keveset végzett, s hogy egész munkája jóformán semmit sem ér, búnak adta a fejét, és letett minden reményről. Ekkor megjelent a róka, és így szólt: Nem érdemled meg, hogy törődjem veled, de csak eredj, feküdj le és aludd ki magad, a többit bízd rám!” Ez teszi az igazi királyfit, aki rájön, hogy én-erőivel nem képes megállni a próbákat, melyek a királylányt (a lelket) megszabadítják; akinek azonban van bátorsága és bizalma – igazi hite -, hogy egészen a segítő isteni erőkre bízza magát, hogy zavartalanul elvégezhessék helyette a dolgot. Az ilyen mesékben mindig arról van szó, hogy az ember ne tartsa túl nagyra magát, és önnön felismerése vezesse rá, hogy hagyja megtörténni a dolgokat. A meditációt ezzel szemben az én kezébe vett gyakorlatként űzik, hogy kitérjenek a sors méltánytalansága elől. Ám aki valóban meg akarja ismerni mindannak a beteggé tévő és bajt okozó dolognak a mély okát, az rájön, mit akar folyvást jelezni neki ez az élettér, melybe nem ok nélkül vetették: Itt nem található egészség, tökéletesség. Személyiségünk épp ezt ábrázolja, ezt tükrözi: ő ennek a valóságnak a tapasztalati eszköze és bizonyítéka. Amit meditatív gyakorlatokkal ki lehet tapasztalni a magasabb tudatállapotokból és világokból, az csak szétszakadt valóságunknak egy része – és az is marad.

Ezért nyomatékosan intjük mindenekelőtt azokat, akik komolyan keresik a szabadulást földi személyiségük korlátai közül, és akik hajlandók is feláldozni ezért önérvényesítő, önimádó éntudatukat: „A hermészi ember – ez az újemberi szellemlény – meditációval tudatosan fölemelkedhet a szellemtérbe. Amint azonban nem-hermészi emberek – bármi okból és bármi jó szándékkal tegyék is – keresik meditációval Istent, hogy egyesüljenek vele, mindig ártalmas hatások és következmények jönnek létre, melyek e kísérletezők legnagyobb részét a dialektikus erőkhöz, a tükörszférához láncolják.”

A hermészi ember meditációja

 

Meditációja során a hermészi ember tudatosan fölemelkedhet a szellemtérbe. Az új tudattal rendelkező hermészi ember e tudat szárnyán fölemelkedhet a szellemtérbe, és találkozhat a szellem lángjával.

 

A meditáció a szó igazi értelmében rejtett érintkezés Istennel. Ez a hermészi ember létállapota, akinek élő lelke van, mert mikrokozmoszában már lejátszódott a személyiségcsere. Virágzik szívének rózsája, és a rózsának – a halhatatlan léleknek – tett szolgálata révén gyökeresen új tudata nőtt.

E tudatnak csak egy kívánsága van: az egységre törekvés, Isten eredeti alkotásának szolgálata. Ez úgy árad belőle, mint valami sugárzás, mint egy kiáltás, melyre azonnal válaszolnak az egyetemes szellemtér erői. Ezúton találkozik a hazatérni kívánkozó lélek és az Atya egyetemes ereje.

 

Találkozás Pimanderrel

E találkozás tényezőit gyakran ábrázolták képekkel és jelképekkel. A rózsakeresztesek a lélek és a szellem „alkémiai menyegzőjéről” beszélnek. Hermész Triszmegisztosz „Pimander”-ről beszél a Corpus Hermeticumban, aki a lélek és szellem találkozásának gyújtópontjában áll. Pimander a hermészi ember „kedély”-e, melyben a lélek összekapcsolódik a szellemmel. Pimander, mint újemberi tudat, abban a helyzetben van, hogy benyomásokat nyerhet Isten birodalmáról, az ember pásztora és vezére, a híd, mely az emberi mikrokozmoszt a szellem világához kapcsolja.

Eredeti értelemben a megújult létállapotot lehet meditációnak nevezni, mely lehetővé teszi a szellemtérből jövő benyomások egyre tudatosabb befogadását és megvalósítását. Tehát a szellemre nem egy misztikus-meditatív tudat tesz fogékonnyá, sem egy edzett akarat, hanem egy mindent átfogó létállapot. Az élet egésze mágneses. Anélkül, hogy óhajtania, akarnia vagy gyakorolnia kellene, rezgéseket, hangokat, színeket bocsát ki az ember, amelyekre azonnal válasz érkezik.

 

Középre menni

„Meditari” eredetileg annyit jelent: „középre menni”. „Menni” – tehát egy a valóságban észlelhető mozgásról van szó, mely az egész lényt felöleli. Nos, hogyan és miféle középre megy a hermészi ember?

A természetben született embernek kétféle közepe van: először is a bukott állapot gyújtópontja, az aurikus lény közepe, másodszor pedig az eredeti létállapot gyújtópontja, a szív rózsája, a szellemszikraatom. Aki hermetikussá – hermészi emberré – vált, annak már csak egyetlen közepe van: a szív rózsája, a szellemszikraatomból újjászületett, eredeti önvalója. Természetben születettsége gyújtópontját megsemmisítette az endúra útja, melyet a régi személyiség végigjárt. A régi aurikus lénynek már nincs hatalma rajta. Ha most meditál a hermészi ember, azaz középre megy, az azt jelenti: egész életútját a szív rózsájára hangolja, s ezt a kapcsolatot olyan életvitellel, magatartással igazolja, amely összhangban van Isten akaratával. Azért képes erre, mert a rózsán keresztül kapcsolatban áll az eredeti, isteni alkotási térrel, és erőt nyer belőle.

Ez az erő egyesítő erő, mivel Istentől jön. A földi személyiségtudat elkülönültsége fölött áll, és rávezeti az embert, hogy legsürgetőbb rendeltetése egy nagyobb életegységgel való egyesülés, mely az ő életét élő sejtként foglalja magában. Ez a nagyobb életegység a kozmikus Krisztus.

Legsürgetőbb feladatunk tehát, hogy élő tudatos sejtté váljunk Krisztus testében. Ezzel a feladattal kell azonosítania magát az embernek, mégpedig tökéletesen és megalkuvás nélkül.

Egy test nem tetszőlegesen összesodródott, önmagukkal elfoglalt sejtek halmaza, hanem adott munkára alkalmas sejtcsoportok összehangolt együttműködése, amelyek együtt alkotnak szerveket, vagy más szerkezetek részeiként szolgálnak. Ez egyaránt érvényes mikrokozmikusan és makrokozmikusan, kicsinyben és nagyban, testi és lelki síkon. Egy lélektudatos embert ezért mindig egy csoport részeként lehet megismerni, mert a hermészi ember első és legnyilvánvalóbb életeredménye, hogy bizonyítottan képes csoportegységben működni. Mélyen beleszövődve egy lélekcsoporttestbe az összes többi lélekkel szeretetkapcsolatban áll, és fogékony a rezgéseikre. Maradéktalanul azonosítja magát a csoport céljával és jó létével. Megismerőképessége arra szolgál, hogy fokozza a csoport megismerőképességét. Haladása más lelkek útját segíti a fény felé. Krisztus testének részévé ilyen lélekközösség válhat, és oly feladatokat oldhat meg, melyre egyetlen sejt soha nem volna képes.

 

Pimander és az Arany Kő

Az ösvény elején a személyiséghez intézett felszólítás – „Ismerd meg magadat!” -, hosszú, tapasztalatokban gazdag életúthoz vezetett, amely az aurikus lény közepének a legyőzésére szolgált. Második lépésben az énlegyőzésben megtisztult és megújult tudatot szólították meg és fel: „Ismerd meg a lelket!” A jelölt tudatosan és eltökélten eredeti közepéhez – a szív rózsájához – fordult, és kézzelfogható életeredményekkel bizonyítja, hogy mikrokozmoszában újjászületett az isteni lélek.

Harmadik lépésben egyenesen a lélekhez lehet szólni. Neki – és csak neki! – szól a hívás: „Ismerd meg a szellemet!” Ezt az ismeretet saját szintjén végzett mély meditációval szerzi be a lélek: A mikrokozmosz, a monád szellemi közepére megy, Isten eredeti alkotó gondolatához. Az odavezető úton találkozik Pimanderrel a kedéllyel. Pimander segítségével léphet kapcsolatba a szellemtűzzel, s ezt a kapcsolatot valódi alkotóképességgel bizonyítja. Az eredeti lélek szabályosan építőmesterré válik a meditáció során. Pimander abba a helyzetbe hozza, hogy Istenből gondolkozhasson, és saját testet alkothasson Isten szellemétől sugallt, tüzes gondolatformák létrehozásával. Ez az isteni lélektest, melyet gondolkodóképességnek vagy gondolattestnek is neveznek. Ezt a testet nem szabad összetéveszteni a természetben született intellektussal (értelem, ész, felfogó képesség). A lélektest aranyszínű, és a rejtélyek nyelvén „arany kő”, „arany menyegzői ruha” vagy „a varrat nélküli köntös, melyet meg kell szőnie a tanulónak” néven nevezik. Ebben a lélektestben emelkedhet Istenhez a mennyei ember. Ezt a menyegzői ruhát kell felöltenie, hogy találkozhasson Istennel.

Az arany menyegzői ruha, mivel Isten erővonalai szerint szőtték, nem olyan ruhadarab, amely az embert elszigetelné környezetétől. Birtoklása sokkal inkább összekapcsolja a hermészi embert Krisztus szerzetével, mégpedig létében és feloldhatatlanul. A köntös nemcsak önmagában varrat nélküli, hanem varrat nélkül kapcsolódik a többi szellemből élő lélek köntöséhez is. Valamennyien együtt alkotják Krisztus testét, mely a földet felölelő erőtérként sugározza szét Isten szeretetét és bölcsességét. A szellemlélek belenő ebbe a közös erőtérbe, mely életben tartja minden ember szívében az alvó rózsát, s amely majd táplálja őket egy nap, ha eljön az idejük. Erről a csodálatos szomjoltásról szól a Grál-legenda.

 

A Szent Grál

Azt mondják, a Grál az az edény, melyben felfogták Jézus oldalsebéből folyó vérét. A Grál később állítólag Európa különböző vidékein tűnt föl, hogy megmagyarázhatatlan módon áldást osztogasson. Mégsem lehetett igazán megszerezni soha, bár nemes lovagok egész seregei keresték. Ezen kívül szó esik egy olyan lovagságról, mely őrizte a Grált és megóvta a szentségtörő kezektől.

A Grál legendája mögött a keresztény rejtélyek legnagyobbika rejlik. Jézus Krisztus vére a tüzes szellemerő, mely mérhetetlen szeretetáldozatban az anyaghoz kapcsolódott, hogy megváltsa a bukott emberiséget. Ahhoz, hogy ezt a szellemerőt használni lehessen, embereknek kell felfogniuk és kiosztaniuk. A szent szellemerőnek edényre (vagy kehelyre) van szüksége, amelyből az emberek kiihatják. A hermészi ember megújult szíve a Grál (kehely), melybe beleömölhet Isten ereje. A szív rózsája tükrözi a szellem fényét, és mindenkire kiárasztja, akinek szüksége van rá.

Az egyiptomi ős-Gnózis: VIII. Az ember lényének kétfélesége

Jan Van Rijckenborgh

 

A természet összes teremtménye közül csak az ember kétféle – állapítja meg Pimander.

Az emberi rendszerben egyrészt megvan a halhatatlanság magszeme, a szellemszikra, amelyet a szív rózsájának is neveznek; másrészt itt van a halandó emberlény, a természetalak. Rajta kívül egyetlen ilyen kettős szerkezetű lény sincsen.

Így keletkezett Isten eredeti fiainak bukása által az a furcsa állapot, hogy a halandó lények miriádjaiban a Szellem magja van elkülönülve, s ezek az Isten magját tartalmazó lények, Isten gyermekeinek népe, a megszámlálhatatlanok seregévé növekedhet.

Így megtörténhet és megtörténik, hogy ami egykor hibaként és bűnként kezdődött, s ennek megfelelő következményekhez vezetett, végül az azelőtti lehetőségeknél sokkal hatalmasabb dicsőséggé, nem várt áldássá válik.

Hogy azonban ez az áldás valóban megnyilvánulhasson, ahhoz erős fáradozásra van szükség. Ahhoz valaminek történnie kell! És ebben rejlik a hatalmas lehetőség, a titok, hogy egy bukásból, hibából és bűnből áldás lehet, annak bizonyítékául, hogy a Szellem, a szeretet mindig győztes marad.

Akinek sikerül belátáshoz jutnia természetszülte lényét illetően, azt képessé teszik a kétszerességétől való megszabadulásra, hogy visszatérhessen eredeti isteniségéhez. Az olvasónak ezt be kell látnia, ha pillanatnyilag legalábbis tudatában van annak, hogy szellemszikra-tulajdonos. Ezt be kell látnia, ha kétségében jelenleg tudatában van egyrészt a természetszülte lényének, másrészt a benne lévő rózsaszívnek, az eredetinek, az igazi embernek. Lássa be a megszabadulási lehetőségét, ha rádöbbent, hogy szellemszikra-tulajdonos.

És nem úgy van, ahogyan hagyományos protestáns atyáink sugallják, hogy Ön, mint természetlény, személyesen bűnös a bűnbeesés értelmében; mert Ön, mint természetszülte lény, teljesen a dialektika lényegéhez tartozik és egy ezzel. A hetedik kozmikus terület dolgainak menete az ezzel a természettel összekötött lények számára elkerülhetetlen. Ön, mint a Rózsa tulajdonosa, csak az alapvető méltatlanságára, léte értelmetlenségére, fogságára döbbenhet rá. Ez az a bűntudat, melyről az egyetemes tan beszél kezdettől fogva; hogy az igazi, szellemi ember rájöhessen jelenlegi állapotára, a fogságára.

Az a bűntudat – a 39. szakasz szerint – ha tudatában van az abszolút halhatatlanságnak, hogy hatalma van minden dolog fölött, s mégis a halandók sorsát kell elszenvednie, mert a végzetnek van alávetve; előkelőbb minden dialektikusnál, s mégis a dialektika szolgája; bűntudat annak a tudata, hogy az Atya bennem van, nem alszik, uralkodik rajtam, mégis a tudatalattinak a markában foglyoskodom. Ez a bűntudat; és Hermész szavaiból kitűnik, hogy ezt felismeri. A hermészi ember megérti ezt a helyzetet; de a legtöbb ember számára a természet keveredése az emberiséggel egy nagy csoda; és ennek tragikus szempontja: a nyilvánvaló bukottság, mely mindebben kifejezésre jut, és a bűn, mely ebből adódik; és hogy a Szellem, mely győzni szeretne, melynek győznie kell, e drámai történés folyamán milliárdszorosan elhasad, amivel ezeknek a milliárdoknak hatalmat ad arra, hogy újra Isten gyermekeivé váljanak. „Bizony”, mondja a 41. szakasz, „a természet és az ember elvegyülése csodás dolgot eredményez.” Aztán Pimander ecseteli a csodát: A föld volt a matrix, a víz az élesztő elem, a tűz érlelte a folyamatot, a természet az étertől kapta az élet lélegzetét és alakította ki a testeket, a látszatalakot, az ember ábrájára.

Amikor Pimander emberről beszél, akkor az eredeti, isteni emberről, a szellemlényről van szó. Más esetekben testről, természetalakról beszél. A test az embernek csak látszata, ábrája! Továbbá arra is utal itt, hogyan készült a természetalak a haláltermészet asztrál és éteri kiáramlásaiból. Tehát a természetalakot nevezik minden további nélkül testnek, s a dialektikus világ ezt nevezi egyszerűen „embernek”. Mekkora tévedés! Ez abból magyarázható, hogy a természetalak, a fajtája miatt, saját élettel, saját tudattal rendelkezik, vagyis élőlény. Önben, kedves olvasó, két élet van: az eredeti élet, és a természetalak élete. A Pimander ezt azzal fejezi ki, hogy „az igazi ember az életből és világosságból jön”. Az igazi ember az egyetlen isteni életből lett léleklénnyé, és az egyetemes világosságból kedéllyé. Itt különös lélekfajtájú érzéklényről van szó, mely a Szellemmel áll kapcsolatban. Az igazi embernek tiszta a szíve, sőt, ő a szív. Istenként lakozik a természetalak szívében.

Az egyetlen, igazi ember – ezt is felfedezzük – kétnemű, hímnős, habár külsőleg csak férfi, vagy csak nő. A természetalakokat ellenben nemekre választották. Erre mindig kell gondolnunk, ha mindezt meg akarjuk érteni.

A természetalak nemekre oszlik: vagy férfi, vagy nő. A lélekember ellenben férfi is meg nő is, habár külsőleg néha férfi, néha nő. Van tehát hímnemű léleklény és nőnemű léleklény is, holott nincsenek nemekre osztva. A természetalak azonban, ahogyan mi ismerjük, mindig egynemű jelenség. Miért?

Azért, hogy végtelen tapasztalat és természetalak-születés segítségével a megmentési tervet ki lehessen vitelezni. A haláltermészetben a szakadatlan felőrlődés és a mikrokozmosz szüntelen újraélesztése miatt mindig fennáll az eredeti életben való részesülés konkrét lehetősége.

Az olvasó kétségtelenül értesült az újságokból és más hírekből arról, hogy jelenleg is szorgalmasan keresik az élet meghosszabbításának a lehetőségeit. Bizonyos köröknek az a véleményük, hogy viszonylag belátható időn belül, a következő század vége előtt képesek lesznek az ember életét mintegy nyolcszáz évre meghosszabbítani. Hogyan akarják ezt megvalósítani. Nos, ismeretes, hogy az atomban hatalmas erők rejlenek. Az emberi jelenség életeleme, életelixírje az atomban rejlik. Korhatárunk korlátoltsága abban a körülményben található, hogy az ember az atomi életelemet nem képes eléggé használatba venni. Most aztán a soká keresett és megtalált életelixírt fel akarják szabadítani. Termelni akarják, és így, az emberbe fecskendezve meg lehetne hosszabbítani az életét. Ha azonban az olvasó meggondolja, hogy az ember az életből hetven-nyolcvan év alatt is micsoda káoszt csinál, akkor megérti, hogy kétszáz, háromszáz, sőt nyolcszáz évig tartó emberélet esetén a társadalmi rend teljesen megzavarodna. Így kétségtelen, hogy az ilyen életmeghosszabbítás ugyanakkor az emberiség életének a lehetetlenné válását jelentené. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a minden igazi rózsakeresztes számára érvényes törvény is (gondoljanak Backström okiratára!), hogy „ő nem kíván hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt neki”; mert a dialektikus embernél mindig fennáll annak a veszélye, hogy természetszülte állapotának ösztönzésére a dialektikus rend színvonala alá süllyed. A nemek megoszlásának az újabb természetlények születéséről való gondoskodás a célja, és az élet maga gondoskodik arról, hogy ezek időben újra felőrlődjenek. Így vitelezik ki a megmentés tervét a tapasztalatok iskolájában. Így lehet bejárni az önismeret útját. Ennek a feltétele pedig a természetalaknak a nemekre osztása. Mert emiatt – szabad ezt mégegyszer hangsúlyoznunk? – a születés és halál kereke szüntelenül forog; és az életen át vezető út a tapasztalatok nélkülözhetetlen iskolája, mondja a Pimander. Akit tehát az életnek ezen az iskoláján hajtanak át, s akinek megvan a kedélye, vagyis olyan szívszentélye, mely együtt tud rezegni a rózsával, és a gnosztikus fénynek megnyílt, az egyszer megismeri igazi mibenlétét és mélyen átérzi a két-ségét. Az ilyen ember azt is megérti, hogy a természetalakhoz való vonzódása, a természetalak szeretése, a testbörtön vágyai okozzák a halált, ennek minden következményével együtt.

Bevezették tehát a keveredést és beiktatták a szaporodást, a fajok szaporodását a nemek megosztása által, mint az állatok és a növények birodalmában is. Aki ezen az úton jut el az önismerethez, azt a lélekemberiség útjára vezetik. Aki pedig a természetalakhoz ragaszkodik, az tovább bolyong a sötétségben, és fájdalmasan a halálhoz tartozó dolgoknak van alávetve.

Jó lesz itt rámutatni a nemek elválasztottsága és ennek következményei miatt mindenkor előálló abnormális jelenségekre. Időnként sok embernél keletkezik olyan természetalak, mely sem férfi, sem nő. Az ilyen típus egyrészt az isteni terv, az embert bűnnel és bűnhődéssel az anyagon át ösztönző isteni terv visszautasítása miatt fejlődik ki, másrészt a nemek elválasztottságának és a következményeinek a visszautasítása miatt. Nem akarják elismerni Isten tervét, mely az embert az eredeti lélekalakba emelkedteti, azon kívül pedig ennek a visszautasításnak a kérlelhetetlen következményeitől is visszariadnak. A terv visszautasítása esetén ugyanis az embernek a dialektikus állapotban kell élnie. Így fejlődik ki az abnormális embertípus, például a homoszexualitás. Ez az embertípus, férfi vagy nő, a természetalak elszigeteltségének az eredménye, ha ennek ellenére nem lép a megszabadulás, az igazi önismeret ösvényére. Az ilyen akkor gyógyulhat meg, ha először is nem éli ki elfajultsága ösztöneit, másodszor pedig teljes odaadással az ösvényre irányul és határozottan rá is tér. A természetszülte ember csak akkor mondhat le a természetalakról, csak akkor utasíthatja azt vissza, ha tudatosan vágyik a lélekalakra és tetterősen törekszik az abba való felmenetelre. Ha azonban a felfelé vezető utat nem keresi és nem akar arra térni, de a hormonális ösztönök a régiek maradnak és a természetalak ebben a hormontűzben marad, akkor elkerülhetetlen, hogy előbb vagy utóbb természetellenes fejlődés alakuljon ki! Az évszázadok folyamán sokan vonultak vissza az élettől zárdákba és kolostorokba, ezzel természetellenessé téve önmagukat.

Pimander könyvének 48. szakaszával kapcsolatban még egy nézetre kell felhívnunk a figyelmet. Ennek a szakasznak a kijelentését ugyanis mindig félreértették, és a hermészi filozófiában itt valami intést akartak látni: „…míg a vágy őrületéből keletkezett testet szeretők tovább bolyongnak a sötétségben”.

Hermész kijelentését gyakran a földi házasságtól és ennek körülményeitől való eltanácsolásnak vették. Ilyesmiről azonban szó sem lehet! Ellenkezőleg. Az ős-Gnózis megmutatja, hogy a nemek elválasztása és ennek a következményei szükségesek a születés és halál kerekének a forgatásához. A „vágy őrületéből keletkezett testek szeretésénél” a dialektikus természet szeretéséről van szó, amiről a 37, 38 és 39-es szakasz beszél, s aminek a halandó természetalak keletkezése lett a következménye. Hogy pedig ezzel szemben Ön házasságban vagy azon kívül, a természettől való undorral vagy anélkül, magányosan vagy kettesben foglal álláspontot, az teljesen mindegy. Aki a természetalakból ki akar emelkedni, annak az isteni megváltási terv szerint a dialektikus világot mindenestől el kell hagynia, hogy a lélek útjára, a felfelé visszavezető útra térjen.

Ha aztán a mai emberiséget nemsokára megakadályozzák ebben, nem hagyják a természet útján normálisan haladni, ha sikerülne ezt az életet meghosszabbítani, akkor az elkerülhetetlenül a véget jelentené. Mert akkor ez a szükségrend az emberiség viszonylataiban rövidesen a természettörvényszerűség színvonala alá süllyedne.

A saját természetalak szeretése, a természetalakban való maradéktalan elmerülés, ennek a központosítása, ha ezt az alakot tartjuk „embernek”, az a hiba. Erre a hibára hívja fel a figyelmet Hermész a 48. szakaszban.

Ha Ön mindezt megérti, és azon gondolkodik, hogyan juthatna tisztuláshoz, élete megtisztításához, ami a felmenetre való megszabadulás feltétele, akkor tudnia kell, hogy a természetalakjában lévő embernek mindig a szíve tisztaságára kell törekednie. Jegyezze meg jól: a tisztaság, amelyre oly sokan törekednek és vágynak, csakis a szívszentély hétszeres megtisztításából áll. Mert a szív bizonyos értelemben a Rózsa lakása.

A szívszentély az egyetemes világosság tükre.

A szívszentély az Isten. Pimander a jelölthöz a szívben beszél. Ezért fog a Gnózis minden igaz tanulója komolyan a szív hétszeres megtisztítására törekedni.

Ha pedig egy ember a szívszentélyében tisztává válik, ha a jelölt őszintén és állhatatosan törekszik az ilyen tisztaságra, s a világosság ennek következtében beleköltözhet, akkor az érzéki életével együtt a gondolkodási élete is teljesen megváltozik. A szív hétszeres tisztulásának aztán a tetteinek a világa is megfelel. Akkor ez az ember mindenben tiszta, bármit is tesz. Mert az emberi rendszerben csak ekkor változnak meg a hormonműködések is, és a jelölt csak ekkor lép be az igazi léleknövekedés állapotába, „a jónak a területére”, ahogyan Pimander mondja.