Pentagram 1992/6

Az erőtér háromszoros titka

 

A Szellemi Iskola hétszeres erőtere a hét isteni eredetű alapsugárral van kapcsolatban. Ez egy hétszeres fénytér, naptér. Az egyetemes szerzetlánc régi krónikái az eredeti mennyföldet átfogó és mindent átható sugártérnek ecsetelik. A hermészi bölcsességtan így szól: Isten végtelen tér, terület, melynek középpontja mindenütt jelen van, és kiterjedése határtalan. Ennek az élettérnek van egy krisztusközpontú, isteni magja, s ebből áradnak ki az örök élet sugarai.

 

A régi Egyiptom

Az „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” kifejezés a keresőhöz intézett felszólítás, hogy forduljon rá ahhoz a fény- és erőtérhez vezető útra, amelyben lehetővé válik a klasszikus beavatás. Minden ember Egyiptomból kiszólított gyermek, akinek a fennálló világ legmélyebb homályából a rejtelmek útjára kell lépnie, hogy visszakerüljön a naptérbe. A régi Egyiptomban Ekhnaton fáraó központi helyet biztosított a napelvnek, mert abban ismerte föl az igaz életet. Meg is énekelte egy nagyszerű dicshimnuszban. Az isteni tüzet a fény küldöttei mindenkor a Nap erejéhez hasonlították. Jelképesen körrel ábrázolták, ponttal a közepén. Tűztér, középen a kezdet magjával. Ez a tér nemcsak önmagában és önmagáért létezik, hanem létre is hoz valamit; a pontból vonal keletkezik, a vonalból matematikai alakzatok; kör, négyszög, háromszög és más mértani testek is. A magból keletkezik az első szám is és a hozzá kapcsolódó számsor, amely az 1-től 9-ig tartó sorozat után a nullába, a körbe olvad, hogy azután a sokszorozódás új szakaszába lépjen. A kör zárt terület, melyben megindul egy folyamat, amelyben változást, osztódást, felhasadást és felbomlást különböztethetünk meg. A régi bölcsek ezért négyzetalakkal jelképezték a körön belüli életfolyamatot. Ezt a tartalmat egy keletkezési és megnyilvánulási térben lehet életre kelteni. Az a fajta megnyilvánulás, amelyet „életnek” nevezünk, egy izzó kiindulóponttal rendelkező erőtérben jön létre.

De az életképlet nem teljes, ha a megnyilvánuláson kívül nem áll rendelkezésre a beteljesedés, az újjászületés lehetősége is. Ezért állították a körbe a régi rózsakeresztesek a négyzeten kívül a háromszöget vagy piramist is. Amikor az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája a kör, a négyzet, és a háromszög jelképét alkalmazza, akkor a rejtélyekben történő fejlődés három legfontosabb vonatkozására emlékezteti tanulóit. Első helyen a mindent átfogó erőtér áll az isteni tűzmaggal, melyből egy megnyilvánulási terv fejlődik. Erre helyezzük az építés négyszögét, melyet a Szellemi Iskolából ismerünk. A munka és a kegyelem által a háromszög tüzes sugárzásra fakad, a rózsakereszt tanulója közeledhet az új életterülethez. Ez a teljes erőtér jelen korunkban új mágneses területként jelenik meg. Sötétségünkbe egy hétszeres kozmikus tér ereszkedik be, mely keresztezi a tizenkétszeres állatöv hatáskörét, és helyén megnyílik az új menny-föld. Ez a nagy erejű esemény 700 évenként játszódik le. Ilyenkor az élet szentségtelen terében megjelenik a szent gyökértűz: a rózsakereszt szerzeteseinek tűzháromszöge lángol, ég a világtérben.

 

Csillagerő

A tűzháromszöget Robert Hess, a rózsakeresztes nyilatkozatok szellemi atyja és sugallója jellemzi egy olyan iratban, mely 1605-ből maradt ránk. Leírja, hogyan hozott létre változást ez a tűzháromszög, ez az új csillagerő, és hogy a világért és az emberiségért folyó krisztusfáradozás új korszakát nyitja meg. írása ezzel a később kéziratformában forgalomba kerülő rózsakeresztes iratok, a Fama Fraternitatis és a Confessio Fraternitatis előfutára, melyeket 1614-ben és 1615-ben nyomtattak ki. A Confessio Fraternitatis a következőképp tárgyalja a témát: „Határozatának bejelentésére Isten már követeket küldött csillagok képében, amelyek a Kígyó és a Hattyú csillagkép tormájában megjelentek, és magasztos határozatának valóban nagy jeleiként annyit taníthatnak, amennyit az ő rejtett írásából az emberi szellem egyáltalán felfedezhet, hogy a természet könyve legalábbis mindenkinek megnyittassék és feltáruljon, akkor is, ha csak kevesen tudják egyáltalán olvasni vagy megérteni. Ahogyan az emberi fejben két szerv van a halláshoz, kettő a látáshoz, és egy a beszédhez, és a fülektől hiába követelnénk beszédet, a szemektől hiába a hallást, úgy megvolt az ideje a látásnak, volt időszaka a hallásnak, és megvolt a szaglásnak is. Már csak az van hátra, hogy a lerövidített idők gyorsulásában a nyelv is teljes mértékben megtiszteltessék, hogy amit egykor látni, hallani és szagolni lehetett, az végre kimondassék, miután a világ mérges és kábító poharából ivott bódulatát kialudta, és a korai reggel felkelő napja elé menjen nyílt szívvel, hajadonfőtt, mezténláb, vidáman és ujjongva.”

A rózsakereszt egész világra kiterjedő Szellemi Iskolája az embert most az újjászületés folyamata elé állítja. Segít a keresőnek, aki fel akarja fogni a tér és idő, a születés és halál törvényszerűségét, hogy belépjen a gyökeres változás folyamatába. A Szellemi Iskola öt szakaszt különböztet meg ezen az úton. Először a folyamatot illető belátásnak kell megszületnie. Ezen kívül egy belső gyógyulási vágynak kell nőnie a keresőben. E két feltétel alapján lehetővé válik minden régi életérték kiszolgáltatása: a szükséges önátadás. Ezt egy új életvitel hozza létre. Az ehhez szükséges belső erőt a jelölt a Szellemi Iskola hétszeres fényteréből meríti. A belső változás és a fényerő végül lehetővé teszi az új életterületen, a naptérben való megszületést.

 

A megvalósítás

A jelölt kezében van a megújulás eme útjának megvalósítása. Rá kell bíznia magát az izzó magelvre. Föl kell állítania a kockát, vagyis a négyszögre kell építenie. Mikrokozmikus rendszerének négy teste csak a végbement változás után állhat az új életvalóság szolgálatára. Gondolkodásának, érzelmeinek, akaratának és cselekvésének teljesen a fénykörre kell irányulnia. Így közeledik az izzó háromszöghöz, az Istenből való születés, Jézusban való halál és a szent Szellem általi újjászületés Trigonum Igneumához.

Ahogyan a folyamatnak végbe kell mennie mikrokozmikusan, úgy létezik egy kozmikus újjászületés is, amely az egész világot és az emberiséget összességében érinti. Tobias Hess a 16. század végén arra utalt, hogy új kozmikus tűz jelent meg az égen ama nagy kozmikus tűz előjeleként, melynek a vízöntőkorszakban mutatkoznak meg a hatásai. A Trigonum Igneum – a három rejtélybolygó, Uránusz, Neptunusz és Plútó – tüze jelenleg összekapcsolódik a Vízöntő tüzével, mely szerkezetileg támadja a kozmoszt, a világot és az emberiséget. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának fellépése is ebből a tűzből magyarázható. „Istentől született”-ként hívták életre 1924-ben. Jézus Krisztus szegletkövén, az új építmény négyszögén dolgozik. A következetes munka által az Iskola piramissá – Trigonum Igneummá – vált, melynek alapja bár e múlandó élettérben található, tüzes csúcsa összeköttetésben áll az eredeti fénybirodalommal. A régi rózsakeresztesek a teremtés hét napjáról beszélnek, avagy hét korszakról, melyben ismételten megjelenik a Trigonum Igneum. Az Egyetemes Szerzetláncnak, a Mozdulatlan Birodalom isteni hierarchiájának ismételten visszatérő megjelenéséről van szó, egy lánc szemeinek egymáshoz fűzéséről, amely láncban most a Szellemi Iskola is elfoglalta a helyét. Az a célja, hogy lehetővé tegye a haláltermészethez bilincselt emberi lélek felszabadító útját. Az Iskolának ehhez van egy élő teste, avagy erőtere, amelyben az ember újjászülethet. Ennyiben bárka vagy égi hajó, a megszabadító erők teste. Hogy a rabság állapotát levethesse, az embernek részt kell kapnia ezekből az erőkből.

Amíg a mikrokozmosz vagy „minutus mundus” – ahogy a régi rózsakeresztesek nevezték – még teljesen a haláltermészet erőiből él, addig az ember az örökkévalóságtól elzárt világ lakosa marad. E világ az élet és halál körforgására korlátozódik. E korlátok között raboskodik a négyszeres személyiség. Hiányzik igazi piramisa, izzó Háromszöge, mely a korlátokon át is sugározni engedné a háromszoros isteni tüzet.

Ez a tűz visszavonult a mikrokozmosz magjába, ott várja az újjászületés napját.

A születési folyamatot ecseteli a Szentírás. E folyamat a tudatosodás útjának mondható, amelyen széttörnek a régi személyiség és a régi élettér korlátai. A tanulót meghívják, hogy lépjen be az új élettérbe, mely az egyetemes lánc jelenlegi tagja által neki, vele és benne is megjelenik.

 

Hétszer hét sugár

A Szellemi Iskola tüzes fénytere élő valóság! Itt sugárzik a templomokban, és hét ható sugárra oszlik, melyek a maguk részéről ismét 7-7 sugárra oszlanak, s így terjesztik a fényt. A tanulónak tehát hétszer hét sugár áll rendelkezésére, hogy támogassa a belső születés minden folyamatát. E sokszoros fény – 49 sugarával – minden neki nyílt szívben működik. A sugarak egy ötágú csillagot zárnak körül a közepükön, melynek ábrázolása a haarlemi és a J. van Rijckenborgh-templomban található. Ez a betlehemi csillag az emberben történő Jézusszületést jelképezi, abban az emberben, aki útra kél, hogy bejárja az újjászületés keskeny ösvényét. Ezen az úton kikutatja a rejtélyeket, amelyekből le kell vonnia következményeket. Ezért jellemző a Lectorium Rosicrucianumra, hogy a tan és az élet, a bölcsesség és a működés, mindig együttjár és összhangban van. A fény a tettben jelenik meg.

A cselekedet vezet klasszikus beavatási templomba, Rózsakereszt Keresztély sírtemplomába, melyben megváltozik a mikrokozmikus rendszer. Amint a személyiség, a lélek és a szellem megszabadul az aurikus lénytől, a mikrokozmosz bűnterhének megtestesülésétől, új utak nyílnak. Megnyílik az új menny-föld, amint a jelölt tudatos belátást nyer a rejtélyekbe. A négyszögön építkezik, és így alakítja szellemerőkből a kockát. A megvalósítás rejtélyébe belépni annyit jelent, mint belépni a sírtemplomba, amint a hagyomány szerint évszázadokkal ezelőtt a rózsakereszt szerzetesei is tették:

„Reggel kinyitottuk az ajtót, amely mögött boltozat volt hét oldallal és hét sarokkal, minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas volt. Holott ebbe a boltozatba sohasem sütött be a Nap, ragyogóan megvilágította egy másik Nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a boltozat csúcsán. Középen sírkő helyett kerek oltár terült el bronzlappal, amelyen ez állt:

„Az egész mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt; Jézus mindenem.

Középen négy ábra díszelgett, melyeket körök zártak körül. Ezek körül pedig az állt:

Üres tér pedig nincsen

A törvény igája

Az evangélium szabadsága

Isten dicsősége sérthetetlen.”

 

A naponta meghalás

Ez a szent üzenet a Trigonum Igneum szellemerejét juttatja kifejezésre. Itt ég a klasszikus gyökértűz, a fény egyetemes szerzetláncának magtüze. Ez a piramisba való bemenetel bölcsessége és valósága, melyben a feltámadás rejtélye jelentkezik. Abban kell megmutatkoznia, hogy a régi templom lebomlott, az új pedig fölépült.

Jelen életünket előkészületnek kell látnunk, ezért kell elbúcsúznunk tőle. Az ösvényen járó tanulónak meg kell fordulnia, s ki kell törnie az élet és halál körforgásából. Akkor a naponta meghalás által az egész élet az örökkévaló életet váltja valóra. Ez annyit jelent, mint Krisztus követőjének lenni. Aki így él, az a tér- és időbeli élet minden dolgát a háromszoros magtűz fényében nézi. Így mindenkor alá tudja rendelni a benne és körülötte folyó élet minden szempontját az új életnek. Az új valóság így életre kél. Nincs üres tér. Minden fejlődés, minden születés, legyen bár makrokozmikus, kozmikus vagy mikrokozmikus, teljesedést kíván, kiteljesedést a Trigonum Igneum erejében.

Mi történik, ha előtör ez az új élet az örök vetés atomjából? Új viszonyok mutatkoznak meg, a belátások új módon alakulnak át, és a megvalósulás új rendszere keletkezik. A törvény súlya már nem érződik tehernek, és önként vállalja az ember, az áldozat, a követés és a kiteljesedés fényében nem szegi meg a törvényt. A törvény súlyának a szellem erejében történő vállalása, elfogadása ahhoz a szabadsághoz vezet, melyről az evangélium beszél. Az isteni ige távlatai feltárulnak, és az újjászületés megerősítésének bizonyulnak. Az evangélium ereje felszabadító erővé válik. A szabad azt is jelenti: sérthetetlen, érinthetetlen. Isten dicsősége érinthetetlen; ugyanilyen érinthetetlen a láncba felvett lélek.

Korunkban ismét komoly jelöltek állnak Rózsakereszt Keresztély sírtemplomának bejáratában. A Vízöntő vízzel telt korsót hordoz a világ felett, s azoknak a szívére, fejére és kezére önti, akik megnyíltak neki. Ez egy rejtélyes erő, mely lehetővé teszi a belső templom megváltoztatását. Az Arany Rózsakereszt fény- és erőterében összegyűlik az élő víz. Ebben az erőtérben van mind az „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” alapja, mind a hermetikus filozófiával való kapcsolat, amely Istent úgy magyarázza, mint „végtelen teret, melynek középpontja mindenütt jelenvaló, kerülete pedig határtalan”, mind a Rózsakereszt Keresztély nevű atya-testvérrel való kapcsolat. A Szellemi Iskola – mint kozmosz – felvétetett a szerzetláncba. Az örökkévalóság képviselője lett. Térben és időben megjelenik, így csodálatos kapcsolatot teremt a haláltermészet embere és a gnosztikus atya-anya-tér között. Aki belép e kozmikus élettér körébe, az látni és tapasztalni fogja a Rejtélyiskola négyzetét és a háromszoros újjászületés piramisát, mint szerszámokat az Élet Szerzetének kezében.

Visszatérés az egységhez

 

Dialektikus természetünk anyaghoz kötöttségétől az isteni világrend megszabadító életéhez a rózsakereszt útja vezet. Amikor szembesül a két természetrend tanával és az ösvény bejárására vonatkozó következményeivel, sok kereső megkérdezi: „Nem önző-e ez az út?” és „Egyedül nem lehet-e bejárni?”

 

Szenvedés és részvét

Ahhoz vagyunk szokva, hogy saját, nagyon személyes szempontunkból lássuk és ítéljük meg önmagunkat, környezetünket és minden ezzel kapcsolatos problémát.

E „világnézet” alapja természetes tudatunk, mely az anyagi érzékszerveken át veszi föl benyomásait, az értelem és érzelem segítségével tükrözi, ítéli meg, értékeli és szüntelenül cselekvésre késztet. Mindeközben önálló lénynek tartja magát a mai ember, és értelme okán az emberi faj fölényéből indul ki. Ezen az alapon gátlástalanul beavatkozik az összes természeti birodalom alkotási folyamataiba. Nos, az eredményt nagyon jól ismerjük; csodálatos bolygónk pusztulása és mérgezése már annyira haladt, hogy a tudósok régóta elkerülhetetlennek tartják az összeroppanást, amennyiben nem történik valami lényeges változás. A kereső ember, aki különösen szenved ettől a nyomorúságtól, akinek egész valója tiltakozik ellene, segíteni szeretne, tenni valamit, hogy feltartsa a katasztrófát. Szeretné helyreállítani a meggyalázott természetet, meggyógyítani a betegeket, táplálni az éhezőket, megakadályozni a háborúkat, és szabaddá tenni a Föld népeit. Ösztönzést érez, hogy valódi felebaráti szeretetet gyakoroljon, nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is.

A rózsakereszt azt mondja a keresőnek, hogy minden őszinte és jószándékú tette, jósága és embersége legjobb esetben is csak gyönge szalmaszál lehet a kavargó életáramlatban. A rózsakereszt közli vele azt a megdöbbentő tényt, hogy ez a természet sohasem lehet tökéletes, s hogy ezért el kell szakadni tőle, igen, el kell hagyni. Nem rideg, önző és gőgös viselkedés ez? Mégsem hagyhatjuk csak úgy magára a Földet és az emberiséget! Hogy e kérdés gyökeréig hatolhassunk, először is meg kell változtatnunk világnézetünk szemszögét. Próbáljuk meg egy pillanatra levetni személyiségünk pápaszemét, elfelejteni magunkat, és próbáljuk meg legmélyebb valónkat Isten eredeti teremtésének eszméjére irányítani.

 

Isten teste

Az eredeti teremtés Isten szelleméből pattant ki. Maga a szellem anyagtalan, érzékfeletti, azaz tapasztalaton túli és megismerhetetlen. Akaratát mégis megjeleníti az ősanyagban, mégpedig fiai, az isteni lélekelv hordozói által. A megjelenés alapelve a szellem, lélek és anyag hármas egysége az isteni teremtés minden síkján. Ez egyformán érvényes a mikrokozmoszra, a kozmoszra és a makrokozmoszra. A szellemben rejlik a teremtési terv eszméje. E terv vonatkozásait a lélek elve köti össze az anyaggal. Isten akarata, mint a megjelenésre szóló megbízatás hatol be az ősanyagba. Eme akarat szerint bontakozik ki a világegyetem hét kozmikus területen. Az eredeti kozmosz csillaghalmazainak, naprendszereinek bolygóinak és élethullámainak miriádjaiban minden atomnak van élete és tudata. Valamennyien együtt alkotják Isten testét. A teremtési tervnek megfelelően a számtalan élethullám egyre nagyszerűbben tükrözi az isteni eszmét. Egyre több fényük és egyre nagyobb erejük van. A teremtmények így haladnak át alulról felfelé a hét kozmikus területen, amíg – maguk is tiszta szellemmé válván – vissza nem térnek eredetükhöz tökéletesen megvalósítva az isteni tervet. Ezt a fejlődést az értelmes szeretet és az áldozat elve teszi lehetővé. A kapott isteni tűzerőt mindig a magasabb élethullám alakítja át és sugározza ki megfelelő formában az alatta álló élethullámokra, így szolgálja és a fény felé ösztökéli őket. Ez hatalmas alkémiai folyamat, ám semmiképp sem halad magától, hanem megköveteli minden résztvevő egység tudatos, értelmes cselekvését. Az a képesség viszont, hogy valaki helyesen bánjon az isteni tűzerőkkel, egyedül és kizárólag a teremtési tervhez fűződő kapcsolatától függ, illetve származik, tehát attól, hogy tudata, egységben van-e a szellemmel. Fel kell ismernünk, hogy egyetlen lény sem önálló a világegyetemben, hanem kapcsolatok hálójában él, mint Isten testének építőköve. Minden egység egy sejt a nála eggyel nagyobb egység testében, az pedig ismét egy élő szerv egy még nagyobb lény testében. És ahogyan a mi testi állapotunk függ minden egyes sejt kifogástalan működésétől, úgy a világegyetem minden lénye felelős a nagy-egész állapotáért.

 

Az eredeti emberiség küldetése

Ez az eredeti emberiségre is érvényes volt, amely a hatodik kozmikus területről kiindulva végezte a munkáját. Az volt a dolga, hogy átalakítsa és alkotóan alkalmazza a szellemtől kapott tűzerőt a hatodik kozmikus területen, az „édenkertben”. Az eredeti embert „manasz”-nak, gondolkodónak hívták. Gondolatait Isten sugallta. Lelke együtt rezgett a szellemmel, és hatalmas gondolán formákat hozott létre, melyek az isteni eszmével összhangban a világegyetem építőköveiként szilárdultak meg. Tehát az eredeti ember azon az úton volt, hogy isteni mágus és építész legyen. Tudjuk, hogy ma nagyon messze vagyunk ettől az állapottól. A szó legigazibb értelmében világok terülnek el az igazán mágikus, alkotó gondolkodás imént vázolt állapota és agyunk értelmes tudatának valósága között. Értelmes gondolkodásunk elvált a szellemtől, öntükrözésben és káprázatban forog mindig csak önmaga körül. A formák, melyeket teremt, ellentétesek a világegyetem alaphangjával. Káoszt és zűrzavart okoznak, mert elveszett a tudomás a tervről, és az ember már nem ismeri küldetését, feladatát. E szellemtől elvált állapot oka, mint tudjuk, az emberi mikrokozmoszok bukása. Az ébredő gondolkodóképességgel élt vissza egy részük, hogy függetlenítse magát Isten tervétől. Ezek a mikrokozmoszok a csírázó öntudatot arra használták, hogy elhatárolják magukat, és önkényes célokat kövessenek. Emiatt azonnal megszakadt a tüzes erőáramlat. Irdatlan erőtorlódás jött létre, aztán hatalmas robbanás, mely szétrombolta a szellem, lélek és test egységét. A mikrokozmoszok lezuhantak a sokkal lassabban rezgő hetedik kozmikus területre. Ott arra kényszerültek, hogy magukra öltsék a sűrű anyagot, mely mint valami börtön zárta be őket. A tüzes szellemlélek ebben nem tudott megnyilvánulni, és mozdulatlanná vált, mintegy lappangani kezdett. A szellem visszavonult saját területeire, az ember pedig kikristályosodott a halálra szánt testalakban. Ez jelen helyzetünk.

 

Hogyan történhetett?

A teremtés alapelve a szeretet. De az isteni szeretet sohasem kényszerít, sohasem követel, hanem szabadjára enged. Minden áldozatot, minden kerülőt vállal, hogy megadja a teremtményeknek a lehetőséget, hogy abszolút szabadon illeszkedjenek az isteni tervbe. Az isteni szeretet és szabadság olyan rezgés, mely messze túlszárnyalja alakhoz kötött felfogóképességünket. A „hogyan történhetett?” kérdésre természetes tudatunk sose találhatja meg az igazi feleletet.

Amíg nem vagyunk kapcsolatban a szellemmel, értelmetlen időtöltés azon töprengeni, Isten miért engedi meg emezt, vagy miért nem tűri meg amazt. De éppen az esik nehezünkre, hogy tiszteletben tartsuk ezt a tényt. Ezért akik még teljesen a dialektikus találgatásba merülnek, azok Isten létének a kétségbe vonására hajlamosak, ahelyett, hogy önnön megismerőképességükben kételkednének. Ám a kereső számára ajtóvá válhat ez a kérdés, mely a helyes irányba nyit utat. Számtalan inkarnáció rengeteg tapasztalatának eredményeképp megszületik egy nap a belátás, hogy a Gonosz nem győzetett le a legnagyobb személyes erőfeszítések, emberbarátság és lelkes szabadságharcok ellenére sem. Villámként éri az embert a sejtelem, hogy életerejét valószínűleg korszakokon át szegényes árnyképekre fecsérelte. De természeti személyiségének varázsa végre megtört, és a kereső ember alázatossá válik. Figyelme elfordul aurikus lényének hamis kincseitől, és megnyitja szívét a lappangó lélekmag személytelen szereteterejének. Minek kell történnie, hogy véget vessünk tudatunk végzetes állapotának? Hol kezdjük, hogy helyreállítsuk a szellem, lélek és test eredeti egységét? Az elhatárolódásra való törekvés, amely már a bűnös bukásnak is oka volt, tudatunkat továbbra is az anyaghoz köti. Ez az önállóságtéboly mélyen gyökerezik mikrokozmoszunkban, és az ellenlábas kapaszkodóját képezi saját rendszerünkben. Csak akkor kerülünk abba a helyzetbe, hogy részünk lehessen Isten szeretetében, ha legyőztük ezt az ellenlábast. Csak akkor adhatjuk meg az emberiségnek azt a segítséget, melyre valóban szüksége van.

 

A nyugvó életmag

A Gonosz, melyet igazságtalanságként, gyűlöletként, betegségként, éhségként és háborúként ismerünk, nem első oka a világ szenvedésének. A Gonosz csak az emberi tudat és az isteni terv elválásával jelent meg, és azonnal megszűnik létezni, ha megszűnik az elkülönülés. Itt kell kezdeni, itt kell forradalmasítani magunkat, itt lehet kifordítani sarkából a dialektikus világot. Minden egyéb fáradozás, minden mégoly jóakaratú küzdelem is a Gonosz százféle alakja ellen csak szélmalomharc, és végeredményben hiábavaló. Személyes forradalmunk sarkpontja a nyugvó lélekmag a mikrokozmosz szívében. Ebből a szellemszikraatomból kell felébreszteni az eredeti lelket a megfelelő életvitellel. Az eredeti egységet a szellemmel csak ő képes helyreállítani. A lélek nem ismer elkülönülést és önkényt. Számára teljesen idegen a személyiségünkben uralkodó törekvés elhatárolódása és személyes jellege. Soha nem képzelte függetlennek magát, hanem a nagy-egész tudatosan függő, élő része. A lélek elve a beilleszkedés és az egység. Minden lélekkel egységet alkot, amely elérte a halhatatlanságot. Ha esélyt akarunk adni a mikrokozmoszunkban élő léleknek, meg kell tagadnunk magunkban az ellenlábas elhatároló törekvéseit, és a beilleszkedés gondolatának mélyen át kell itatnia bennünket. Így feltétlenül, szinte magától jutunk el a csoportegység szükségességéhez.

 

A lélektudat a csoportegység tudata

A csoportegység követelményétől sok komolyan kereső ember riad vissza. Félnek kiszolgáltatni fáradságosan szerzett öntudatukat. Aggódnak, hogy visszazuhannak a tudattalanságba és esetleg ellenőrizhetetlen erők játékszerévé válnak. Így gyakran már a belépéskor előáll a kérdés: „Nem járható be egyedül is az Istennel való egységhez vezető út?” A teremtési tervet csak a lélekből lehet igazán megismerni, ám a lélek mindaddig nyugszik, amíg az ember végleg föl nem adja elkülönülő törekvéseit. Hogyan is válhatna valaki élő sejtté Isten testében, ha elutasítja, hogy szervként működjön együtt más sejtekkel? Egyetlen sejt dolgozhat-e szívként? Elláthatja-e a máj feladatait? Biztos, hogy nem. Ellenkezőleg, egy sejt, amely a test tervétől elválva fejlődik, és már csak saját tervét termeli újra, szétrombolja a testet, s ezáltal végül önmagát is. Aki egyedül, „én”-ként akarja elérni az egységet Istennel, az vak a magasabb teremtéstervre, amelynek szándéka Isten gyermekeinek egysége. Aki ezt nem éri el, nem érti, az újra áldozatul esik önnön ellenségének. Az élő lelket összetéveszti saját énjével, amely a mikrokozmosz elkülönülésének és önkényének terméke, így aztán üres kézzel áll a porondon. A szellem anyagban tükröződő visszfényétől elvakítva megmámorosodik az asztrális képektől, ahelyett, hogy Isten valóságát nézné. A lélek sugárzó csoporttudatának semmi köze az énember tompa, egyforma hordatudatához, amely a vízszintes természetben működik. Ez a csoporttudat nem tudattalan vagy korlátolt, hanem a szellemmel való egységben gyökerezik, Isten gyermekeinek szeretetében és szabadságában. A természeti személyiségnek önként és tökéletesen alá kell rendelnie magát ennek az állapotnak, hogy ismét fölébredjen a mikrokozmosz valódi gondolkodóképessége. Akkor a gondolkodás már nem a kritika és a veszekedés eszközéül szolgál, hanem egyesítő tényezőül, mint olyan szerv, amely tudatosan felismeri a teremtés törvényeit. Ha a kereső személyisége hajlandó rá, tapasztalni fogja, hogy saját mikrokozmoszának szolgálata egyúttal a kozmoszt és a makrokozmoszt is szolgálja. A lélekvilághoz való önkéntes csatlakozás helyreállítja a megszakadt kapcsolatot a szellemmel. Ezzel elvileg megszűnt a dialektikus világbeli rabság.

A kiszabadult mikrokozmosz Isten testének gyógyult sejtjeként segíthet másokat is megszabadítani. Az elválás, a Gonosz és a szenvedés gyökerei megsemmisülnek Isten felszabadult szeretetében. Az olvasó rá fog jönni, hogy ezt az utat képtelenség önzőn járni. Ez a belső munka csak csoportegységben lehetséges. A lelkekben a világegyetem legnagyobb ereje kél életre ezen az úton. Mindenkinek megjelenik, akik egyet óhajtanak, akik Isten szeretetére és szabadságára törekszenek.

A felszabadult tudás

 

Társadalmi életünk nap mint nap megerősíti a közmondást: „A tudás hatalom”. Hogy áll a dolog a gnosztikus tudással? Létezik-e egyáltalán valami lényeges, amit ne tudnánk?

 

Kezdjük a „tudni” és a „tanulni” fogalmaival. A „tanulni” szót rendszerint az információ értelemszerű fölvételére és tárolására használjuk. A kívülről nyert tudás azután tovább él az emlékezetben, és igény szerint fel lehet idézni, ha időközben nem felejtettük el. A tanulás e fajtáját az értelem végzi. Az így megszerzett tudás arra az időszakra korlátozódik, melyet egy emberöltőnek nevezünk. Az így felhalmozott tudás kb. 75 évnyi öntudatos gondolkodás eredménye. Ebből a gondolkodásból áll egész jelenlegi kultúránk, a politika, a tudomány, a társadalmi élet. Aki sokat tud, az tekintélyes. Aki ügyesen alkalmazza, amit másokról tud, az hatalmat nyer azokon. A tudás tehát hatalomnak tűnik.

 

A tanulás, mint emlék felidézése

Most az a kérdés, megoldja-e az efajta tudás az emberi élet talányát. Ilyen tanulással választ lehet-e találni az emberi lét őskérdéseire: „Kik vagyunk? Honnan eredünk? Hová készülünk?” Egyre világosabb lesz, mennyire korlátolt ez a tudás. Bizonyos határokat képtelen átlépni. Van azonban másféle tudás is: az igazi tudás, melyet egészen más tanulással, ugyanis visszaemlékezéssel lehet elnyerni. Az emlékezet, mint tanulási módszer az egész embert felöleli. Nem korlátozódik az értelem tevékenységére, mert a lélek képességeire támaszkodik. Lelken a számunkra alapul szolgáló életelvet, élettervet értjük, éspedig a lehető legátfogóbb értelemben. Ez az életterv végső soron messze túlszárnyalja az emberi felfogóképességet. Áttöri az idő és tér korlátait, és az örökkévalóságig vezet. Mai bukott lelkünk távolról sem hasonlít erre a leírásra.

Igazi, eredeti lelkünknek, mely ismeri életünk értelmét és életfeladatunkat, más időérzéke van, mint értelmünknek és emlékezetünknek. A lélekben a kezdet már magában foglalja a véget, ahogyan a felnőtt növény is benne van már a magban. Az ő számára bizonyos értelemben nincsen idő. Az idő csak eszköz, mely lehetővé teszi a kibontakozást. A kibontakozás szó mutatja is, hogy valami olyannak a megjelenéséről, megnyilvánulásáról van szó, ami mindig is létezik. A lélek különben is komplex rendszer, melynek alkotórészeit értelmünk csak egyes szilánkokban képes felismerni.

 

Hiányos belátás az élettervbe

Minden emberben megvan annak a lehetősége, hogy ez a lélek fejlődjön. Mivel azonban a tudatot idő és tér korlátozza, a lélek rendeltetése nem nyilvánulhat meg, nem léphet napvilágra. Az embert teljesen elfoglalja az ésszerű gondolkodás, melyet mindig befolyásolnak a pozitív és negatív érzelmek is. Hiányzik a kapcsolat a valódi élettel. S mivel ehhez az élethez nem képes hozzáférni, az ember végül minden szerencse és boldogság ellenére, amit átélhet, legbelül elégedetlen és kielégítetlen marad. Helyzetünket a következő példa világíthatja meg: Az építőmester ott áll egy szállítmány építőanyag előtt, de mivel nem ismeri az épület tervét, fogalma sincs, mit építsen belőle. Találomra házat kezd építeni, noha könnyen lehet, hogy híd építésére szánták. Ennek megfelelően az eredmény csöppet sem lesz kielégítő. Hogyan áll a dolog az életünkkel? Ismerjük létezésünk célját? Hát életünk tervét? Ha valaki ki akarja találni mi az élete értelme, mi a feladata, akkor tudatába kell kerítenie az eredeti lelket. Mert ebben a lélekben van a terv, az a tudás, amely szeretne felszabadulni. Akkor hogyan kell eljárni? A legtöbb embernek nincsen már eredeti lélektudata, elkallódott, veszendőbe ment az ismeret vagy a tudás, hogy miben is állt ez tulajdonképpen. Az első lépés, amellyel önös szűkösségünkből kibontakozhatunk, tér- és időbeli korlátáink felismeréséből áll. Próbáljunk meg hát tisztába jönni az emberi törekvéssel e világ téridőszerkezetében: emlékezzünk! Úgy tűnik, az ember maradéktalanul a téridőbeli emlékezéshez van láncolva. Az idő teljesen a markában tart minket. Életünk évekre, hetekre, órákra, másodpercekre oszlik. Vagy túl kevés, vagy túl sok időnk van. Leginkább a múlt emlékeiben vagy jövőtervekben élünk, s nagyon ritkán időzünk a jelenben. Ugyanennyi figyelmet áldozunk a térbeli kiterjedésekre, melyekben mozgunk, kezdve az egyre jelentősebbnek tartott testtudattól a világűrbeli távolságmérésig. Nincs kitérés.

A téridő világában élünk.

Ez a világ bizonyos törvényeken alapul, pl. a nehézségi erő és az ellentétek törvényén; a „fönn” feltételezi a „lenn”-t, a nagy a kicsit, a világos a sötétet, az okos a butát, a nő a férfit, az élet a halált, a háború a békét, stb. Minden virágnak, amely kinyílik, el is kell hervadnia. Itt jól látni, hogy az ellentétek törvénye a téridőbeliséghez kapcsolódik. E törvények együtt egy adott rendet alkotnak. Ez a rend nem elméleti, hanem kikerülhetetlen erőhatás. Ha ennek a rendnek akár egyénileg, akár közösen ellenszegülünk, akkor az ennek megfelelő következményekkel kell számolnunk.

 

Leküzdhetetlen akadályok

Minden ember tudja, hogy egyszer majd meg kell halnia: „Porból lettél, porrá leszel”. Tehetetlenek vagyunk ezzel a törvénnyel szemben. Miért okoz általában rossz érzést az, hogy halandók vagyunk, amikor pedig más törvényeket nehézség nélkül elfogadunk? Talán az ősemlékezet szikrája izzik bennünk? Sejtjük, hogy halhatatlannak kell lennie valaminek, ami mélyre süllyedt bennünk? Valaminek, ami akkor is tovább él, ha a testünk meghal? Emlékezni próbálunk. Mi a halhatatlanság, örökkévalóság? Erről semmit sem mondhatunk. Mert az ész, az értelem, mint a nyelv is, téridőhöz kötött kifejezőeszköz, s ezért nem képes megragadni azt, ami örök. Itt egy leküzdhetetlen akadály előtt állunk. A Bibliában az áll: „Az én birodalmam nem ebből a világból való” és „Test és vér nem örökölheti Isten országát”. Essünk kétségbe? Nincs továbbjutás? De igen, van út. „Az én birodalmam nem ebből a világból való” világosan azt mutatja, hogy két birodalom és két élettér létezik. Az egyik Isten országa, a másik az idő és tér világa. Ezzel kétféle törvénynek vagy rendnek is kell lennie. Egyrészt a mi téridővilágunk törvényének, melyet az imént már érintettünk, és amely az élet összes tartományára érvényes egészen az emberek közti szeretetig. Másrészt az örökkévalóságnak, az igazi isteni szeretet törvényének kell léteznie. Hogyan lehet megismerni, megtapasztalni az örökkévalóság e törvényét? Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, ahhoz először azt kell tisztázni: téridővilágunknak mi a célja, mi az értelme? Ez a világ az örökkévalóságra felkészítő gyakorlóiskola. Az ember kitapasztalja például a szerelmet egészen a legmagasztosabb formájáig, csak azért, hogy fölismerje: az emberi szeretet nem képes meghozni a végső beteljesülést. Ez a fölismerés vágyat ébreszt ama szeretet iránt, mely a világi szerelem legszebb formáit is felülmúlja. A természet Isten tankönyve, melyből – mintegy példázatból – kitanulhatjuk az örökkévalóság törvényeit. Itt tanyázunk a kellős közepén, mégsem kérdezzük meg lelkünket ezekről a törvényekről – állítólag fontosabb dolgunk van. Miért állandósulnak ezek a kitérő manőverek? Ki tér ki szüntelenül az élet valódi kérdései elől? Kinek van túl kevés ideje? Ki érzi magát a sarokba szorítva? Természetesen én hangzik a válasz. A kitérő manővereknek tehát azzal kell összefüggniük, amit én-nek nevezünk.

Ellene lehetne vetni, hogy ez a megállapítás nem visz tovább minket. Én már csak én vagyok. Nem meglepő, hogy az ember soha nem vonja kétségbe az énjét, amely pedig minden problémájának az oka? Próbáljuk meg egyszer! Emlékezzünk! Hogyan keletkezik az én? Gondolataink és érzéseink hozzák létre, a környezetünk és köztünk keletkező kölcsönhatásban épül föl. Az én elképzeléseinek feszítőerejében él, ő maga mégsem megfogható, mégsem lényeges. E világ törvényeiben gyökerezik, s csak addig uralkodik, míg megakadályozzuk, hogy hassanak bennünk az egység, az örökkévalóság törvényei. Mert a „nem ebből a világból való birodalom” törvényei alatt úgy elolvad az én, mint a jég a napon. Az énnek félre kell tehát vonulnia, hogy elérjük az egységet, hogy felismerjük az igazi isteni szeretetet. Ám ez csak akkor történhet meg, ha elcsíptük az ént, ha találtunk egy szempontot, amely kívül áll az énen. Múlandó testi létünk csak akkor kapja meg igazi célját és értelmét, ha felvett álláspontunk éppen nem múlandó. Ez az álláspont nincs messze, valahol a világmindenségben, hanem „közelebb van hozzánk, mint a kezünk és lábunk”. Szívünk csöndjében található, melyben találkozhatunk az igaz lélekkel. Máris a téridő korlátain kívül találjuk magunkat, amint az örökéletű lélek álláspontjából nézzük énünk tolakodó, fáradhatatlan önfenntartási és önmagát érvényesítő törekvéseit.

 

Az igaz tudáshoz vivő út

Éppen ez az út. Nagyon nehéz lehet, és sokáig tarthat, míg keresztüllátunk énünk legrejtettebb trükkjein, míg elfogulatlanul nézzük és figyelembe vesszük őket. Ez az út megköveteli maradéktalan éberségünket. Az igaz lélek tudatától az élet merőben új kiterjedést nyer. Amikor belépünk ebbe a kiterjedésbe, nem maradunk segítség nélkül. „Akinek van szeme látni és füle hallani”, az új lélektudat alapján kikutathatja Isten titkait. Az emberben új fejlődés veheti kezdetét. Megvan a lehetősége, hogy a múlandóság közepette feltárja magában az örökkévalóságot. Az ember magában rejti az örökkévalóságot, mint gyümölcs a magot. Ez a mag a szívben található. A keleti filozófiában a lótusz drágakövének hívják. Ez a mag a szeretet erejének, az örökkévalóság törvényének támadáspontja.

 

A három keresztény rejtély

Ha kinyílunk ennek az erőnek, akkor belépünk a keresztény rejtélyek első állapotába. Szívünkben tapasztaljuk az örökkévalóság érintését. Rájövünk, hogy rendelkezünk ilyen maggal. A keresztény rejtélyek második állapota a remény. Ez az a tapasztalat, hogy új lelkesülés érvényesül bennünk. A mag csírázni kezd. Új megkülönböztető képesség fejlődik ki. A csíra áttöri a föld sötétségét, és a fény felé nyomul. A remény a keresztény rejtélyek harmadik állapotára utal, a szeretetre. Az igaz lélek újjászületett, ő most az új törvény, minden ellentét megszűnik, ember és Isten eggyé vált. A csírából maradéktalanul kibontakozott a növény, és megjelenik a virág. János evangéliumának bevezetője így szól: „Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.” Befogadni őt, teret adni magunkban az örökkévalóság magjának… ez vezet az igaz tudáshoz.

Az önismeret, a belátás létünk, rendeltetésünk értelmébe, céljába valóban hatalom. Az igaz szeretet hatalma, mely nem ebből a világból való. Ám a szeretet és az ismeret az alap, hogy visszatérhessünk az isteni mindenhatósághoz, az isteni mindentudáshoz, az isteni bőséghez. Vagy a rózsakeresztesek nyelvén; rendeltetésünk az új lélekben, a szív rózsájában van, ott, ahol a kereszten a függőleges és a vízszintes egyesül.

Ha Krisztus erejében tevékennyé válik ez a szellemi központ, akkor megkezdődik az átváltozás és újjáalkotás folyamata, melyet transzfigurációnak nevezünk. Az örök oldani kezdi a mulandót. A halandó énlélek beleolvad az igaz embernek, Isten fiának lelkébe.

Kivirágzik az arany rózsa. Isten és ember egyesülésével legyőzetett a bűnös bukás, az ellentét. Minden emberre ez a magasztos, értelmünk számára felfoghatatlan feladat, küldetés vár. Csak egy kérdés marad: mikor teljesítjük végre?

A legmagasságosabb megüresedés

 

A legmagasságosabb üresség annak a jelöltnek az állapota, aki a szív minden tisztátalanságát megszüntette; aki tökéletesen megtisztította a mágneses sternum-rendszert a vágyaktól, feszültségektől és konfliktusoktól, belső tusáktól. Ily módon a jelölt vágytalanná, üressé vált. Aki belépett ebbe az állapotba, az meg tudja őrizni a lelki nyugalmat. Lelki egyensúlyát nem lehet megzavarni többé, mert az mindenkorra védett lett minden változással szemben. Akkor bekövetkezett a valódi nyugalom, Isten népének tulajdonsága.

 

A legmagasságosabb üresség tehát a maradandó lelki nyugalom, ami Isten népe. Ehhez három kulcsfogalom tartozik, mely életmeghatározó lehet; három jelentős állapot, melyet a templomi ösvényen lehet elérni. Mi a „templomi ösvény”, mi a „templomjárás”? Konkrét, érzékelhető anyagi értelemben a templomi ösvényen való járás előkészít a templomi belépésre, mint pl. a renovai konferenciahelyen, Lage Vuursche-ban a templomhoz vezető út. A régmúltból sok templom romja maradt ránk, amelyhez templomi ösvény vezetett. Olyan templomok voltak ezek, ahol a templomba jutáshoz előbb meg kellett kerülni a templomot, vagy pedig csigalépcsőn kellett felmenni. Ilyen volt a templomi ösvény, a templomjárás. Sok templom külső falát díszítőelemek és képek borították. Arról is van tudomásunk, hogy sok templomi ösvény mindkét oldalán képek és különböző tartalmú ábrázolások voltak. Úton a templomhoz kegyetlen ábrázolásokat, harci jeleneteket kellett megtekinteni, érzéki jelenetek, csábos izgató képek, istenek, démonok voltak példaszerű helyzetekben. Továbbá szemléltették az Egyetemes Tan egyes résznézeteit és azt is, hogyan adják át ezt a tant az emberiségnek. Mindezek tükrök a templomba járók számára. Így képeken keresztül mégegyszer tudatossá teszik a templom járás célját: az ember teljesen készüljön fel a templomszolgálatra. Ez mindannak a hátrahagyását jelenti, amit a templom-gyújtópontban nem lehet fenntartani, nem lehet megőrizni.

 

A képek

A renovai templomi ösvény mentén nincsenek képek, ámbár elképzelhető, hogy itt is lehetnének álló képek. A templomi ösvényen haladó tanulók tudatában azonban van jó néhány elképzelés. Bár ezek a gondolati képek jelen vannak, de nem láthatóak. És könnyen előfordulhatna, hogy e képsor láttán az ember elveszítené a nyugalmát, az önuralmát. Ha művészek a templomba járók mai képsorozatát láthatóvá tudnák tenni, akkor ezek az ábrázolások nem nagyon térnének el az elmúlt emberiség-korszakok képgalériáitól. Ahogyan az Egyetemes Tan minden időben ugyanaz, az akadályok az ösvényen is ugyanazok. Mind az Egyetemes Tan, mind az akadályok összekapcsolják és egybefűzik az embereket és más teremtményeket egymással. Ameddig a születés és a halál kereke forog, az Egyetemes Tan is jelen van. A megszabadulás kereke forog, úgy, hogy Isten népe, a megszabadultak – azaz mindazok, akik a legmagasságosabb ürességet megelevenítik és tökéletes nyugalomban vannak – kisebb vagy nagyobb számban közel lehetnek mindazokhoz, akik jóakaratúak.

 

A lelki tusa

A templomi ösvény képsorozatain látható volt a konfliktus, a lelki harc és az a helyzet, melyből tanulni lehetett, azért, hogy megmutassák: a tanuló legfontosabb feladatai közé tartozik a lelki konfliktusok belső okainak felderítése. Ezek az okok mindig és változatlanul a saját önvalóban találhatók. Egyetlenegy lelki tusát sem okozhat soha más ember, vagy egyéb kívülről jövő. Az egymás ellen küzdő démonokat – a modern szakszókincsben gátlásokról és frusztrációról, bénító élményről beszélnénk – színben és formában láthatóvá és megfoghatóvá tették. Az ösvényen járó tanuló látta és felismerte ezt.

Az egésznek az volt az értelme, hogy a tanuló ezt a küzdelmet és törtetést maga mögött hagyta a képekben, a templomi ösvényen, így élték meg a legkülönbözőbb képeket és elképzeléseket, nem annyira azok teremtői, hanem inkább a képek előtt elhaladók, akik ott úgyszólván áldozatokat mutattak be. Az elhaladók az ábrázolt helyzeteket – amennyiben szükséges volt – mégegyszer felismerték önmagukban és értelmezték, és az egésznek a tulajdonképpeni értelme szerint a képben visszahagyták, elhagyták. így lettek ezek a képek a templom őrei, templomvédők. Egyetlen zarándok sem mehetett el előttük, ha nem ismerte eléggé önmagát és nem volt meg benne az önátadás. A templomi galéria más képei azt mutatják, hogy az apostolok és a prédikátorok hogyan hirdetik sikeresen a megszabadító igét. Megmutatták, hogyan és milyen módon kell a megszabadító igét terjeszteni, vagy hogyan kell egy templomot felépíteni, templomhoz vezető ösvényt létesíteni, vagy melyik művész kapja a megbízást, vagy ki lehet az első az igehirdetésnél. Egynéhány ábrázolás azt is megmutatta, hogy a megszabadító kerék hengerré is válhat, amellyel emberek más embereket lehengerelnek. Voltak, akik ezeket a képeket is fájdalmasan élték meg; ezek a képek is „megvédték” a templom belsejét. A templomi ösvény járásakor a tanulónak ezt a tényállást is maga mögött kell hagynia a képgalériában, tudva azt, hogy nem lehet valakinek feltétlenül, tökéletesen igaza. És hogy általában azzal foglalkozik, hogy megvédjen egy olyan álláspontot, amely a saját énjében gyökerezik és abból táplálkozik, és így ehhez gyakran megrontja a tan kerekét és visszaél vele. Ezekben a galériákban megmutatták az eget és a poklot, embereket égi és embereket pokoli helyzetekben Minél többen mentek a templomhoz, minél elevenebbé váltak ezek a képek, annál nehezebb volt a képek előtt elhaladni mindazoknak, akik nem voltak teljesen készek mindent hátrahagyni. A képek az elhaladóktól annyira feltöltődtek, hogy néhánynál, amelyek ma múzeumokban, tehát eredeti rendeltetésüktől és környezetüktől teljesen elválasztva állnak, még ma is meg lehet állapítani, hogy mivel telítődtek. De minden vázolt, akár kedvező, akár kedvezőtlen helyzeten túl ábrázolták a megváltozhatatlant is: az Egyetemes Tan kerekét. Ha egyszer mozgásba lendült, akkor egyetlen isten vagy démon, ember vagy kép sem tudja ezt a kereket többé feltartóztatni. Amikor a megváltozhatatlan megmozdul, akkor a változónak a mozgalmasságát elhagyják mindazok, akik a megváltozhatatlannak a mozgását látják.

 

A nyugalomba belépetten

Aki a képgaléria előtt elhalad és azt talán még erősebben éli meg azon keresztül, amit elhaladtában maga mögött hagy, egyszer eléri a legmagasságosabb ürességet. Akkor majd belép a templomba, ahol Isten népe tökéletes nyugalomban összegyűlt. Aki a legmagasságosabb ürességhez érkezik, annak már csak az anyagtestét lehet megsebezni vagy károsítani, a lelkét nem. Bele lehetne vonni az ellentétek megszokott játékába. Le lehetne játszani Ön előtt a lelki konfliktusok, összeütközések teljes programját azért, hogy rábírják az abban való részvételre. De akkor már nem lenne többé képes erre. Egész lélekállapota bement volna Isten népének nyugalmába, és minden életfluiduma, életárama hozzáférhetetlenné válna a múlandó számára. Bár tudata észlelne és tapasztalna, lelki nyugalmát azonban nem lehetne megzavarni többé. Azok számára, akik valóban járják az ösvényt, a templom az eredeti birodalom, a legmagasságosabb üresség. Mivel ezek az ösvényjárók küzdők, igyekvők, ezért törekvésük, gondolkodásuk, érzésük és cselekvésük a következő fogalmakban fejeződik ki: „magas” és „alacsony”, „több” vagy “kevesebb”. A „kínai Gnózist” azonban a törekvők és a jóakaratnak számára írták. Ezért a megfogalmazás: „a legmagasságosabb üresség”.

A mindenütt jelenvalónak nincsen helye vagy tere, nincsen kezdete sem vége, nincsen nála legmagasabb vagy legmélyebb. A „legmagasabb üresség” megfogalmazás azonban mindazoknak szól, akik magasságban és mélységben gondolkodnak és a kapuk előtt állnak. Nekik mondják: „Ameddig az Isteni Természet nem világosította meg Önöket, addig mindig csak a saját nyomorúságukat idézik elő.” Ez keményen és durván hangzik, de ennek a kinyilatkoztatásnak az igazságát senki sem tagadhatja. Önök éjjel-nappal kovácsolják az okok és hatások végtelen láncát a jelenségek játékában.

 

Isten a csendben van

A legmagasságosabb üresség, a lélek maradandó nyugalma, Isten népe: ez a templom; ez a maradandóság, mivel itt nincs semmi, ami elmúlhatna; mert csak az van itt, ami már fennállott, még mielőtt egyetlen teremtmény is létezett volna. Jakob Böhme mondja: „Ha csendben vagy, akkor az vagy, ami Isten a természet és teremtmény számára, amiből téged – mint teremtményt – teremtett.” Isten a tökéletes csend, a legmagasságosabb üresség. Isten tökéletes nyugalom, örökké tartó nyugalom. Mindazok számára, akik ezt tudják és akik abból élnek, az abszolút csend olyan, mint a nap, az élet forrása. És ezt mondják : „A csend nappá vált számomra.” Róluk mondják: „Ne bámuljátok, hogy ilyen fekete vagyok, a nap égetett el ennyire.” A „kínai Gnózis” végső következtetése úgy hangzik mint valami énekek éneke: „Aki tudja mi tart örökké, annak nagy lelke van, nagylelkű. Aki, nagylelkű, az igazságos. Aki igazságos, az király, belép az eredeti birodalom papkirályságába, belép a Szellemi Iskolába. A király maga az ég, és a mindenség megvalósult.” Az eredeti birodalom, a Szellemi Iskola és az ég Jan van Rijckenborgh kijelentésében itt egy sorban áll. Ez mélyebb elgondolkodásra szólítja fel mindazokat, akik még buzgón járják templomi ösvényüket. Ami a templomi ösvényen, a templomi galériában láthatóvá válik, nincs örök értéke és nem igazolható, nem menthető. Bár meg lehet érteni, de abból semmi sem kerül az égbe vagy származik az égből, abból semmi sem kerül az eredeti birodalomba, vagy a Szellemi Iskolába. A templomi ösvény nem a Szellemi Iskola, csak védi a Szellemi Iskolát. Ami megbeszélhető, ami – engedéllyel vagy anélkül – kifejezésre juttatható, minden, ami láthatóvá tehető, amire irányvonalakat lehet adni, amit ábrázolni, átadni, hirdetni lehet vagy akár nem lehet hirdetni, az nem a Szellemi Iskola, nem az eredeti birodalom, nem az ég. A Szellemi Iskola sokkal inkább Isten népe, amely a legmagasságosabb ürességben élve és tökéletes nyugalomban a templomban jelen van. Ezt tudva vagy ezzel a tudással szembesülve nincsenek félreérthető következmények. A templomban Isten népe tökéletes nyugalomban van. Ez a nép el is hagyhatja újra a templomot és visszamehet a templomi ösvényen, elhaladva a templomi galéria előtt. Ekkor azt mondjuk: vissza a dialektikába. De akkor a képsor előtt mosolyogva lehet elhaladni, mert a legnagyobb ürességben élni a tisztaszívűség életét, vágytalanul, feszültségektől és összeütközésektől szabad életet, minden ösztöntől mentes életet jelent. Bár a feszültségek és összeütközések láthatók lesznek, de teljesen kívül maradnak. Akik tiszta szívvel élnek, azok a templomban találhatók.

Létük az eredeti birodalom szerint való létezés. Gyakorlati életükben minden cselekedetükön átsugárzik a tökéletes nyugalom. A rosszallás, kifogásolás, elítélés, ítélet, a vádaskodás tőlük teljesen idegen. Isten népének tagjai, akik a dialektikus nyüzsgés közepette élnek, mindazok számára, akikkel kapcsolatban vannak, jótevő áldássá válnak.

 

A nyolcszoros ismérv

Vajon ecsetelhető-e a dialektikában így élők gondolkodása vagy a lelkesültsége? Bizonyos fokig igen. Utalni lehet életük ismertetőjegyére. Az ilyenfajta gondolkodás, az ilyen lelkesültség az olyan emberé, akinek először is: nincsen kívánsága, aki tehát vágytalan; másodszor: elégedett harmadszor: képes visszavonultan élni; negyedszer: eleven, éber és céltudatos, célratörő; ötödször: kész a befelé fordulásra; hatodszor: tulajdonsága a figyelem és a koncentráció, a figyelem összpontosításának képessége; hetedszer: bölcs; nyolcadszor: örömteli és örömöt adó. Akinek nincs több kívánsága, az elégedett. Aki elégedett, az tud egyedül maradni. Aki tud egyedül lenni, az – ha cselekednie kell, ezt intelligensen fogja megtenni; éber és céltudatos lesz. Ha nem kell cselekedni, vagy segítségére valamilyen oknál fogva nincsen szükség, akkor visszahúzódik a befelé fordulásban, Figyelmesen és nagy elmélyültségben mindent lát, és – bölcsességében – nem vesz róla tudomást. Egy ilyen ember tehát öröm Önmagában és örömnek forrása mások számára. Ezt az embert nagy emberként élik meg. Isten népét jeleníti, személyesíti meg. Könnyű szerrel járja a templomösvényt. Az ilyen ember a templomban van, elhagyja a templomot, a dialektikában van, de egyidejűleg változtathatatlanul önmagában. Az ilyen emberben lakik a legmagasságosabb üresség.

Az egyiptomi ős-Gnózis: VI. A dialektikus rend helye a kozmikus hétségben

Jan van Rijckenborgh

 

A Corpus Hermeticum aztán folytatja az eredeti kozmikus megnyilvánulás, a mai világ és emberiség keletkezésének a leírását. Pimander megmutatja Hermésznek, aki felemelkedett a szellemtérre, Isten szeretetének mindenütt jelenlevő területére, az igazán mennyei embernek az eredeti, örökké létező világrendjét, melyhez mi visszatörekszünk, ahová a hermészi ember bepillanthat, a kapukat, ahol tartózkodhat, ha belép az úgynevezett arany fejbe.

„Aztán láttam a kedélyemben, hogyan Tett a megszámlálhatatlan erőből álló világosság valóban határtalan világgá, míg a tüzet hatalmas erő zárta körül, megzabolázván és kiegyensúlyozván őt.” Ezt a nézetet alulról, a közeledő jelölt szempontjából beszéltük meg. Kimondottan meg kell állapítanunk, hogy az a világrend kezdettől fogva és most is a mennyei emberiség világrendje, mely számunkra újra megnyílik, ha újra részesülünk a hatodik kozmikus területben.

Hermész szívében ekkor kérdés merül fel, melyet a saját nyelvünkre szeretnénk lefordítani: Ebbe a nagyszerű megnyilvánulásba, melyet általad megpillanthattam, Pimander, hogyan illik bele a dialektikus természet? Mit kell tartanom a dialektikus rendről, a dialektikus világegyetemről? Hogyan esett a mennyei ember a dialektikus természet fogságába, és hogyan fajult azzá, ami lett? A dialektikus természet is az őslényből magyarázható? Hogyan lett akkor ilyen rossz?

Pimander válaszol: A dialektikus természet a világ szép őstípusának mintájára készült a mérhetetlen alkotási folyamat haladása folyamán. Óriási műhelyt készítettek, hatalmas alkémiai laboratóriumot, melyben az embernek kellett volna dolgoznia a világmindenségi megnyilvánulás nagyszerű terveinek megvalósításán. Mert az alkotó Istenség a teremtményeit, gyermekeit minden képességgel ellátja, ami neki is megvan. Teremtményeit Isten nemcsak megjelenteti, nem csak elhelyezi valami világrendben, hanem feladatot is ad nekik: a mindenségi megnyilvánulás haladásán való munkálkodással bízza meg őket. Erre a célra pedig megajándékozta őket egy gigantikus alkémiai laboratóriummal, a Hetedik világmindenséggel. Ahogyan az ifjú Gnózis gnosztikus filozófiája már régen magyarázza, az egész dialektikus természetet ennek a munkaterületnek kell tekinteni. Az egész dialektikus világmegnyilvánulásban ugyanazt a törvényt látjuk érvényesülni, a felőrlés és összetörés törvényét, a kikelet, virulás és hanyatlás szüntelen körforgásának törvényét. A dolgok jönnek és mennek, és szüntelenül visszatérnek a kezdetükhöz. A dialektikus világmindenségben az elemek, az anyag szüntelen forgalma van folyamatban. Olyan világmindenség ez, amelynek hatását végzetnek, vagy sorsnak nevezik, mondja Pimander, ezzel az alaptörvényre, az elkerülhetetlen körforgásra utalva. A dialektika lényében – a hetedik kozmikus területen – mégis nagyszerű rend van, magasztos terv, mely teljesen összefügg a többi hat kozmikus területtel. Ez a szempont azonnal érthetővé válik, ha – magyarázataink alapján – gondolunk arra, hogy a dialektikát eredetileg hatalmas, kozmikus műhelynek szánták.

Az egyiptomi, hermészi Gnózis a megjelenő természetet ebből a _r szempontból látja, míg Máni Gnózisa a dialektikának a pillanatnyi gonoszságát látja, kimutatható sátániságát, ahogyan mi is évekig láttuk.

Máni Gnózisa a dialektika látható gonoszságát pillantja meg; Hermész Gnózisa úgyszólván felülről látja természetrendünk elsüllyedt állapotát az eredeti, isteni céllal kapcsolatban.

Máni Gnózisa az emberiségnek meg akarja magyarázni, hogy a föld a küszködő és szenvedő emberiség fogvatartásán fáradozik, amiért a manicheusok, mint gyakorlatias emberek, ezt a gonosz világot elátkozták. Ez a gonosz, romlott természet egyáltalán nem lehet Istentől, állapították meg, hanem Lucifer alkotása.

A haláltermészetben elszenvedett tapasztalataink alapján magunkévá tesszük Máni álláspontját, de mindezt ugyanakkor Hermész álláspontjának szem előtt tartásával tesszük. Iratai folytatásában Hermész is közeledik a manicheus testvérekhez. Már első könyvében is (68, 69, 70), amikor új állapotában, megvilágosultan, az emberiséghez fordul, nagyon is manicheus nyelven beszél:

„Ó népek, emberek, akik a földből születtetek, és a részegségre, alvásra és az Istent illetően tudatlanságra vetemedtetek, józanodjatok ki és hagyjátok abba, ne fetrengjetek a romlottságban, elvarázsoltan az állatok álmát aludva!

Amikor ezt hallották, egy akarattal hozzám jöttek, én pedig folytattam: Ó, ti földből születettek, miért adtátok magatokat a halálnak, holott hatalmatokban állna a halhatatlanságban részesülni? Térjetek meg, ti, akik a káprázatban vándoroltok és a tudatlanságot választottátok vezetőnek! Szabadítsátok meg magatokat a sötét fénytől, és vegyetek részt a halhatatlanságban azzal, hogy Örökre elbúcsúztok a romlástól. Néhányan kigúnyoltak és elmentek, mert a halál útján jártak. Mások azonban, akik térdre vetették magukat előttem, könyörögtek, hogy oktassam őket. Felemeltem őket, és az emberi nem vezetője lettem, megtanítván őket arra, hogyan lesznek megmentve. Beléjük palántáltam a bölcsesség beszédeit, és a halhatatlanság vizével táplálkozhattak.”

Ebből kitűnik – s erre kimondottan felhívjuk a figyelmet -, hogy a manicheus testvérek és Hermész Triszmegisztoszéi között lényegében nem volt különbség. Időnként, sőt gyakran szükséges rámutatni a természet mai jelenségének gonoszságára, hogy ezzel annál feltűnőbben állíthassuk az emberiség világító hazájának fogalmát az emberek tudata elé. Éppoly gyakran van azonban szükség annak a hangsúlyozására – ahogyan ezt a modern Szellemi Iskolában többször is tettük -, hogy a hetedik kozmikus terület a mennyei emberiség nagy munkaterülete. A hermészi Gnózis és a manicheus Gnózis kéz a kézben menetel, mert egyazon törzs hajtása.

Köteleseknek éreztük magunkat a fentiek megállapítására, mert bizonyos időkben vita tárgya volt a kérdés, hogy a manicheizmus ellentmond-e a hermétizmusnak. Franciaországban például jelenleg is felmerült ez a kérdés. Valójában nincsen ellentét, és nem is lehet. A hermétizmus filozófiailag fénylik. A manicheizmus nagy, forradalmasító valóságra, az alantas természettől való tudatos, pozitív elbúcsúzásra szólít fel. Ezért volt képes a manicheizmus annak idején oly nagyon elhatalmasodni az emberiség fölött. És ezért féltek tőle annyira ellenségei, gyűlölték és ádázabban, elkeseredettebben üldözték, mint a katárizmust. Míg ellenségei a katárokat máglyákon és kiéheztetéssel öldökölték, addig a manicheus fivéreket és nővéreket a legválasztékosabb és legkegyetlenebb módon csonkították meg és kínozták halálra. Tudjuk, hogy a katárizmust – holott filozófiailag inkább a hermészi talajban gyökerezett – ugyanaz a cél lelkesítette, mint a manicheus testvéreket. Mivel a cél ugyanaz volt, a katárokat manicheizmussal vádolták, azzal a szándékkal, hogy ugyanúgy üldözhessék és irthassák őket.

Az ifjú Gnózis mindkét Szerzetnek kimondhatatlanul sokat köszönhet. Most azonban folytassuk Pimander könyvének vizsgálatát.

A hetedik kozmikus területen, tehát a dialektikus világmindenségben azt látjuk, hogy nagyobb rendszerek egyre kisebb rendszerekben jutnak kifejezésre. Például a tejútrendszer a zodiákus rendszerben, ez naprendszerekben, naprendszerek pedig bolygói rendszerekben. A mi naprendszerünkben, mint más naprendszerek miriádjaiban is, hét együttműködő és egymást meghatározó erőt találunk. A „Pimander” ezekkel az erőkkel kapcsolatban hét uralkodóról vagy Rektorról beszél, melyek az érzéki világot körülzárják a köreikkel.

– Az olvasó most helyezkedjen geocentrikus álláspontra, és így szemlélje a csillagok keringését, a hatásokat a naprendszerben. Akkor látja, hogyan róják pályájukat a csillagok, a nap és a hold őkörülötte. Fényeiket és erőiket küldik le Önre. A fények befolyásolják, meghatározzák egymást, de Önt is. Ami tehát a földön van, az mind a hét Rektor vezetése alatt áll. Ezek határozzák meg a természetszülte ember sorsát.

Ha azelőtt asztrológiával foglalkozott, akkor tudja, hogy mindig jó és rossz aspektusokkal számolt. A végzet vagy sors határozza meg az Ön útjait a dialektikus természetben. Így csüng Ön a sors hálójában. Ami a földön van és a természettől való, az mind a hét Rektor vezetése alatt áll.

Kezdetben az volt a szándék, hogy az elmerült elemek, a dialektikus természet minden jelensége, ész nélkül maradjon és csak anyag legyen. Mert ha anyag – valami elem – Szellemhez kapcsolódik, csaknem lehetetlen állapot keletkezik. Akkor – mondja Pimander – az anyagban szellemi hatás keletkezik, és az anyag, mely szakadatlan változásnak van alávetve, foglyával bemegy a halál lényébe. Itt arról van szó, hogy ha a világító szikra, a Szellem, helytelenül, szakértelem nélkül köti magát anyaghoz, akkor a Szellem és az anyag egymásba folyik. A Szellem örök és változtathatatlan, míg az anyag szüntelenül változik, szüntelenül „forgalomban” van. Ha tehát egyesülnek, akkor az anyag magával vonszolja a Szellemet, a fényes szikrát. A természetellenes kapcsolat miatt kristályosodás, megkövesedés alakul ki. Az anyag ellentáll, míg a Szellem érvényesülni próbál. A Szellemből, a világosságból eredő önfenntartó hatás miatt (a Szellem létezni akar), az anyag besűrűsödik, megkristályosodik; mert most már minden ellentáll a megváltoztatásnak, így van az örökkévalóság a fájdalmak sorozatába zárva.

Ön – mint modern ember -, tudja, mert a modern tudomány kutatásairól hall és olvas, hogy az anyagban élet van. Az anyag minden atomjában élet van és erő, de nem az élő emberiség értelmében; nincsen Szellem. És – gondoljon a paradicsomi parancsra – ezért nem lett volna szabad a mennyei emberiségnek kapcsolatba lépnie az anyaggal, hanem csakis alkémiai anyagnak használnia azt, és így a célja elérésére ösztönöznie. A mennyei emberiségnek úgy kellett volna az anyagot megmunkálnia, hogy az adott időpontban az anyag erejéből és életéből az legyen, ami abból keletkezhet.

Ezzel kapcsolatban gondoljon az olvasó a bűvészinasra, aki kíváncsiságból olyan erőkkel lép kapcsolatba, amelyeken aztán nem képes teljesen uralkodni; ezek az erők elszabadulnak, hatalmába kerítik őt és belesodorják az élet tengerébe. Azt látjuk tehát, hogy ha tudatos élet, ha Szellem lesz megkötve, és teljesen egyesül a hetedik kozmikus terület anyagával, akkor ennek mindig fájdalom és halál lesz a vége. Ha pedig a Szellem meg akar maradni, fenn akarja tartani magát az anyagban, akkor az következik be, amit kristályosodásnak vagy megkövesedésnek nevezünk.

A természetnek egyszer minden elemét, hatását, erejét és lehetőségét átadták Isten nagy teremtményeinek, a mennyei emberiségnek, egy valóban isteni emberiségnek egy isteni munkaterületen. Az emberiség ott mintegy csodakertbe, paradicsomba érkezett. Megkísérelt a hét Rektorral együtt működni, és mindent kifürkészett, ami a természetből természetes életre kelt. Mivel pedig a munkaterület oly csodásan szép volt és annyira magas értelemben lélegzett, a mennyei ember időnként elfelejtette igazi hazáját, és a csodakertben munkálkodott. „És Önmagát látta középen.” Amikor pedig meglátta önmagát a vízben, megszerette ezt a képet, és ezzel akart élni. Ettől a pillanattól kezdve azonban az akarat nagyon idétlen képet alkotott. Így fejlődött ki az az állapot, amelynek folytán a természet, az anyag, átölelte szerelmesét és teljesen egyesült vele. A mennyei ember pedig, aki az Istenek kertjét palotának kapta, így fogságba esett.

Ezért, minden lény közül a földön csak az ember dupla. A teste szerint, vagyis ami az anyagot illeti, halandó, míg a mennyei elvére nézve, lényegére nézve halhatatlan.

Ebben az állapotban van Ön, velünk együtt. Így szenved a Halhatatlan kibírhatatlanul, az anyaghoz való kötöttsége miatt, mely a múlandóságnak van alávetve. Holott a magas, mennyei elv, mely a dialektikus emberben fekszik elsüllyedve, nemesebb és kiválóbb a burkolatánál, mégis a burkolata szolgája lett. Az olvasónak meg kell értenie, hogy kezdetben, amikor a mennyei ember elkeveredett a dialektikus rend természetével, a ma fennálló végzetes következmények még nem mutatkoztak meg. A Pimander itt évmilliárdos időszakokról beszél. Mindez lépésről lépésre fejlődött ki. A keveredés kezdeti fázisa és a végleges, teljes megváltozás, az anyag legmélyén való kristályosodás között az egész emberi bukás története húzódik, egy világtörténelem, mely az úgynevezett hét faj fejlődésével kezdődött,

Most pedig jól figyeljen az érdekelt olvasó!

A mennyei ember hímnős volt, férfi és nő egyben, vagyis önmagától tudott szaporodni. A mennyei emberek serege így hozott létre önmagából hét főfajt, melyek teljesen a hét Rektornak felelnek meg, a naprendszer hét nézetének. Ez a hét főfaj, ahogyan az Egyetemes Tan nevezi, nemcsak a földet népesítette be, hanem nagy dicsőséggel az egész mindenséget, az egész naprendszert, így lett az Istenség emberisége lépésről lépésre a saját alkotásához és teremtményeihez kötve. Sokkal később pedig az ilyenné lett emberből eltűnt a nemek egyik nézete, kialakult a nemek elválása, és azok a körülmények, amelyeket ma ismerünk, így szembesíti Pimander Hermészt a gigantikus emberiségtörténelemmel. És Hermész nem úgy tanul és hall, mint mi pillanatnyilag, iratokból, amelyeket mi Pimandernek veszünk, hanem Hermész az ő merkúrtudatával olvas a természet emlékezetében, és a képeket panorámaként látja maga előtt elvonulni.

És megmutatkozik, hogy az ötletsorozat, ahogyan kifejtjük Ön előtt, Pimander kozmológiája, a hermészi filozófia, az egész Egyetemes Tanban és a számtalan szentírásban mindenütt megtalálható. Gondoljunk csak Pál apostol erősen hermészi irányzatára; hogyan beszél Ő Istennek anyagba kötött teremtményeiről és ezeknek szabadság és megváltás utáni vágyáról. Gondoljon ujjongó felkiáltására, amikor felismeri, hogyan vágyik az egész teremtés Isten gyermekeinek a megjelenésére.

Ez a megjelenés, ez a megnyilatkozás pedig a gnosztikus megmentő terv szerint lesz kivitelezve, a megmentésnek oly nagyszerű és gigantikus terve szerint, hogy azt szavakkal nem lehet kifejezni. Gondoljon az eredeti mennyei emberiségre, amely hét főfajt hozott létre, s ahogyan a hét főfajból számtalan alfaj keletkezett. Gondoljon továbbá az alfajokból keletkezett lények miriádjaira. Mindezekben egy világosságelv van lefektetve!

A világosságszikra, mely egykor tökéletes világosság volt, bennünk is rejlik, mint fényszikra, mint „Jézus magja”. Így mi is mind részt vehetünk a hatalmas megmentést tervben. Ha pedig Őn is akarja, akkor az Ön megmentése nagy sebességgel mehet végbe, ha teljesen a hivatásának szenteli magát, ha valóban elbúcsúzik a dialektikától, a világosságot tökéletesen elválasztja a sötétségtől, a Szellemet az anyagtól, az örököt attól, ami sors és múlandóság. Mielőtt azonban ezt a folyamatot elkezdheti, mielőtt a vizeket szelheti, hogy „jobb” és „bal” keletkezzék, először meg kell tisztítania a szívszentélyét, abba be kell engednie a Szellemet, Pimandert, hogy az Önben lévő világosságelv feléledhessen. Így kell tökéletesen a rendeltetésének szentelnie magát.