Pentagram 1992/3

A rózsakeresztes testvérek hatszoros megegyezése

 

Fama Fraternitatis. Zengzetes, híres fogalom. A Rózsakereszt Szerzetének ez a középkori eredetű kiáltványa hírt ad arról, hogyan köt nyolc szerzetes hat pontot magában foglaló megegyezést a Szent Szellem házában. Hat törvénycikkben lefektetik a világon folytatott munkájuk lényegét. Az eredmény szellemi jelentősége félreismerhetetlen, ugyanakkor világos vezérfonalakat képez a világosságot igazán magukon viselők mindennapi életgyakorlata számára.

 

Akik magukon viselik a világosságot, a világosság hordozói tehát, azokat az emberiség Nagyjainak is nevezik. Ezeket a nagyokat sok vallási hagyomány említi dicsérettel. Gyakran azt mondják róluk, hogy mindenütt jelenlevők. Megvan minden lehetőségük a szellemi kifejlődésre és a szellemi tudatossá válására. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája ezeket a nagyokat a kétszer születetteknek nevezi.

A nagy a kicsiből születik meg; a lélek csírája a szívben rejlő magszem. A tanuló nap, mint nap erre a valóságra irányul és őszintén a második születés jogának a helyreállításán fáradozik. Felismeri és elismeri a Másik magját önmagában, amelyből a Nagynak kell keletkeznie. Az ilyen Nagyot nem könnyű, nem lehet teljesen jellemezni. Azt mondhatjuk, hogy nyitott, s emiatt szelíd és türelmes. Láthatatlan, s ezért mindenütt jelen lehet és működhet. Ismerhetetlen, s ezért bármilyen néven megjelenő. Egyszerű, ezért vidám, nem felfuvalkodott és nem bonyolult. Nem magas rangú, mert ismeri az eredetet önmagában. De ennél még sokkal több is. Hogy kicsoda és mit tesz, azt a Rózsakereszt Szerzeteseinek hat törvénycikke ecseteli. Ebben rejlik a jellegük és megegyezésük.

 

A Nagy ember

Ebben a kiadásban foglalkozunk ezzel a hat ponttal, amennyire a szerkesztőség képes erre. Annak a kérdéséből indulunk ki, hogy a tanulónak milyen életvitelt kell folytatnia, hogy viselkedjen saját környezetében. Az ehhez szükséges utasításokat a Szent Szellem házában készült megegyezés mélyebben rejlő értékeiből szándékozzuk kitermelni. A megegyezés hat pontja elvezet a Nagy ember jellemzőihez. Aki el akarja nyerni ezt a jelleget, annak vissza kell térnie – a nyolc testvérhez, a nyolc Rózsakeresztes Szerzeteshez hasonlóan – az egyszerűséghez, az egységhez és nyitottsághoz. Minden önelégültség, minden merevség, minden kicsinyesség elkerülendő. Kizárólag a lelken alapuló és a lélekre támaszkodó élet érdemel figyelmet. Az ilyen tanuló mindenütt lehet, de sehol sem kénytelen tartózkodni. Akit meg lehet kérdezni, de az őbenne felmerülő kérdéseket is felismeri, hogy a szolgálatát ne akadályozzák. A legkülönbözőbb utakon lehet ugyanarra a következtetésre jutni, hogy ugyanis minden munkát a Szent Szellem házából kiindulva kell elvégezni. A Nagy ember meglátja, hogy az egyetlen célhoz különböző utak vezetnek. A különbözőségben látja azt az eredetet, amelyben ő és a szerzetes testvérei ki- és bejárnak, ahová időnként visszatérnek, vagy távolmaradásuk okát jelentik. Ez a tény minden időkben abszolút valóságot képezett; ezt mutatja egy történelmi áttekintés. Mióta a Fama Fraternitatis megjelent, azóta egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy az egyetemes világosságerő ne működött volna a világon.

A cikkekben megbeszéltek a megszabadulás ösvényére térő tanulót megtanítják arra, hogyan készülhet fel a hatszoros megegyezésnek a saját lényében való felfedezésére és megvalósítására, hogy a Szent Szellem házával való kapcsolatot viselje, önmagában hordja, mint életének ékességét.

A jó egyedül Istenben van, sehol másutt

 

Hermész kijelenti a Corpus Hermeticumban: „A jó egyedül Istenben van és sehol másutt”. És a továbbiakban figyelmezteti tanítványát: „Ami engem illet, hálásan megköszönöm Istennek azt, amit szellememnek sugallt, a jó megismerését is; vagyis annak a belátását, hogy lehetetlen, hogy ez a jó a kozmoszban, a világegyetemben jelen lehessen. Mert a kozmosz a gonoszságnak az összessége, míg Isten a jó teljessége, vagy a jó Isten teljessége.”

 

Az ikererők

Életük a jó és a rossz lehetőségei között játszódik le. A legjobb szándékkal vannak az emberek iránt, de azok válasza nem mindig barátságos. Szeretnék, ha a szó pozitív értelmében jelentenének valamit mások és saját maguk számára is, de nem mindig találnak elismerésre, méltánylásra és hálára. Sok tekintetben nagyon jónak tartják magukat, még akkor is ha negatív, rossz tulajdonságokat fedeznek fel önmagukban. Ezzel szemben mások az önök negatív, rossz tulajdonságaira helyezik a hangsúlyt és csak kevés megértést tanúsítanak jó oldalaik iránt.

A személyiség ikererők központja. Nemcsak a jó és a rossz létezik a maga szubjektív megítélésében, hanem még jobb és bal, rokonszenv és ellenszenv, nappal és éjszaka is. Nemcsak az örömmel és a bánattal van dolgunk, foglalkoztat minket a valamiért és a valami ellen is. És végül az élet is: a születés, az első kiáltás, mellyel a gyermek a világra jön, és a halál, a búcsúzás, az utolsó lélegzetvétel. Ezek az alapelemek keringenek az Önök életében. Időnként eluralkodnak a szíven, az agyon és az ember cselekvéséletén. Ezek az ikererők és következményeik befonják az embert szálaikkal, szinte pókhálóba göngyölik. Vizsgálják csak meg egyszer, hogyan gondolkodnak és éreznek, mérlegelnek és cselekednek. Minden esetben az ellentétek között kell választaniuk.

A legjobbnak tűnő megoldásnál is mindig van egy „de”. Mert hát mindennek két oldala van.

Tudjuk ezt és tekintetbe is vesszük: Elvisszük az esernyőt, még ha szép is az idő, mert hirtelen vihar kerekedhet; törvények alapján kötünk házasságot, mert hiszen a szerelem átcsaphat az ellenkezőjébe.

A fegyvereket békeidőben gyártják és adják el, mert gondolni kell a következő összecsapásra.

Az ellentétesség meghatározza a dolgok múlandóságát, s elhozza az életre a halált és a nappalra az éjszakát. Az egyik a másikkal jár és az ellentétek váltakozva elnyelik egymást. Egyszer az egyik, másszor a másik kerekedik felül egy kis időre.

Ilyen rendszerben lehetetlenség valami örökkévalót alkotni. Semmi maradandót nem lehet megvalósítani. Ami jó az bizonyára szép, de veszélyeztetett. Az ellentéte fenyegeti mindazt, ami jó, szép, meleg, kellemes, vagy boldog. Ennek eredményeképp eluralkodik a félelem. És ez a félelem elérhetetlenné teszi az örökkévalóságot. A félelem a gonosz gyökere. A jó és a rossz világában alapvetően uralkodik a balszerencsétől, megsemmisüléstől, az újra meg újra elpusztító elvtől való félelem. Ezért mondja a Corpus Hermeticum: „A jó egyedül Istenben van és sehol másutt. A világ, a kozmosz telve van a gonosszal.”

Itt a jó és a rossz fogalmának szokatlan tartalma van. Hogy ezt felfoghassuk, önmagunkat és a világot egészen másként kell szemlélnünk. A kozmosz, a világegyetem a gonosz, és ebben élünk. A középpontban látjuk önmagunkat, mint embert egy világban, és mindent erre az emberre vonatkoztatunk. Ő határoz, ő próbálkozik, ő dolgozik a létén. A kozmosz a gonosz, mondja Hermész, a nagy tanító, de ez a felismerés észrevétlenül elmegy az ember előtt. Mert hiszen ő „a jóval van elfoglalva”. Mindenesetre ez a meggyőződése. Középpontnak látja önmagát, léte ettől kap formát. Harcol, ha kell; mert a világ elve, az ikererők munkájának eredményét újra meg újra kiütik a kezéből. Végül már nem marad semmije, legfeljebb egy bizonytalan reménység, hogy egy újabb kísérlet több sikert hoz. Néha talán be is köszönt a siker; ebben azután az ember hempereg, mint valami állat a meleg iszapban. De kinek a költségére, kinek a kárára érik el ezt a sikert? A tévút itt e földön a jó hiánya, mondja Hermész.

 

Két világ

Ha a jó egyedül Istenben van és sehol másutt, akkor kell lennie egy Istennek is. Most állítsuk csak az ember helyett Istent a középpontba; Istent, aki a jónak teljessége, összessége. Ez az Isten – mondja Hermész – semmihez sem hasonló; és némi elgondolkodás már elegendő ahhoz, hogy e dolgok nagy értékét felfogjuk: „Ha el tudod képzelni magadnak Istent, akkor a jót és a szépet is el tudod képzelni: vagyis valamit, ami fényesen sugárzik, és amit Isten besugároz. Mert ez a szépség hasonlíthatatlan és ez a jóság utánozhatatlan, éppúgy, mint maga Isten. Ahogyan tehát elképzeled magadnak Istent, ugyanúgy kell gondolnod a jót és a szépet is.

A többi élőlény ezekből nem részesülhet, mivel ezek Istentől elválaszthatatlanok. Amikor Istent keresed, akkor keresed a szépet is. Mert csak egyetlen út vezet oda: az istenfélelem, mely egy a Gnózissal.”

Eszerint teljesen más kép tárul elénk Istenről, mint amit megszoktunk, vagy amit otthonról kaptunk. Isten itt valami érinthetetlen, utánozhatatlan elv. Ez kívül áll a gonoszon, de a széppel mindenre rásugárzik és mindenen átsugárzik. Hermész a jónak és a szépnek érinthetetlen életterületéről, mint eredeti teremtésről tanúskodik. Az embernek – aki a félelem és a szenvedés világegyetemében él – ebben nincs része. Két világnak, két világrendnek kell tehát léteznie. Az elsőben Isten a központ, a másodikban az ember tartja magát középpontnak. Az első teremtésben a második nem lehet benne. De van egy út, mely a második világból elvezet az elsőbe, az én-központú világból abba, ahol Isten van középen, a félelem és az ellentétek által uralt világból a jóhoz és a széphez, ami az igazi teremtésben van.

Vajon természetesnek vehetjük-e a két világ kapcsolatát?

Ezt mondják Aszklepiosznak: „Csak egy út van, mely oda vezet, az istenfélelem, mely egy a Gnózissal.” A Gnózis a földi embernek nem megnyilvánított isteni világok ismerete, az eredeti haza. Istenfélelem az az érett belátás, hogy két világ létezik: a véges dolgok természetének tapasztalati területe és az Atya megváltási területe, ahol van a jó és a szép. Az istenfélelem egy az emberben elrejtett magból nő ki, és egy új lélekalak tápanyagát képezi az emberi megnyilvánulási formában, amit mikrokozmosznak neveznek. Az egyetlen út tehát, amiről szó van, nem jelent kapcsolatot két meghatározott pont között a térben és az időben, hanem az emberi létállapotnak megváltozása, átalakulása. Ez a tér és idő áthidalása, kapcsolat az idő és az örökkévalóság között, ami végbemehet a másodperc töredéke alatt. Az embernek magának kell ezt az utat járnia, ezt a belátást saját magának kell megszereznie. Ez azt jelenti, hogy akkor tudja, hol áll és ki ő, honnan származik és létének mi az értelme. Akkor majd törekszik a mikrokozmikus cél megvalósítására, melyet Isten létének alapjává tett. „Olyan mértékben, ahogyan felfogod Istent, felfogod a jót és a szépet is!”

 

Belső életmegújítás

Azt a változási folyamatot, melyen egy embernek át kell mennie, ahhoz, hogy ehhez a belső megértéshez eljusson, Jan van Rijckenborgh „Az Egyiptomi ős-Gnózis és hívása az örök jelenben” négy kötetében írja le. Ennél a szerző a Corpus Hermeticum egyetemes szövegéből indul ki, bemutat egy németalföldi fordítást (1960) és annak alapján ábrázolja, hogyan tudja a kereső ember ezt az egyetemes bölcsességet a saját életébe állítani. A belső változást, mint az élet rejtvényének megoldását állítja szembe a világot uraló kínzó gonosszal. Meg van győződve arról, hogy az ember latba vethet olyan módszert, melynek segítségével eljut a belső életmegújuláshoz. Nincs értelme – mondja – a két világ között ácsorogni. Az ember csak kárt szenved meghasonlott kettős magatartása miatt, vagyis, hogy egyrészt részesedik az ellentétek világában, másrészt pedig vágyódik az isteni világba való belépésre. Aki menni akar,  aki meg akar változni, annak azt radikálisan, gyökeresen tettre kell váltania. Tehát határozottan nekikezdeni, hogy a régi természet szerinti lényt semlegesítse és leépítse! Erre J. van Rijckenborgh receptet is ad: „Térjenek át arra, hogy sem nem szeressék, sem nem gyűlöljék mindazt, ami a haláltermészetből való. Maradjanak semlegesek. Minden jelenséggel szemben legyenek pártatlanok. Teljesítsék kötelességüket, amit ez az élet támaszt Önökkel szemben, tegyék azt, ami helyes, de ne többet ennél!”

Ez olyan módszer, mely a közönséges életterület asztrális erőit – melyek természetüknél fogva mindenekelőtt az ember szívét uralják – leépíti és lényünkből kiűzi.

Az asztrál-erők olyan sugárzások, melyek finomanyagi életünket polarizálják, sarkítják.

Az istenfélelem csírája a szívben lakik. Ha arról van szó, hogy ez a csíra kibontakozzék, akkor a szívben az isteni rend, az egyedül jó sugárzásával megegyező polarizációnak kell keletkeznie. A régi természet asztrális valóságának akkor hátrálnia kell, meg kell adnia magát, és a tanulónak a megszabadulási ösvényen ebben együtt kell működnie. A szívben dühöngő asztrális tüzet el kell oltani. Új, csendesen sugárzó tündöklésnek kell ott elkezdődnie.

1. van Rijckenborgh arra utal, hogy a régi természetből ismételten veszünk fel asztrális anyagokat és érzékszerveinket az azokból adódó éterállapotokkal tápláljuk; ezáltal uralkodnak rajtunk. Ezt az elengedéssel lehet elkerülni: „Ha a tudat megalázza magát és önátadással telve a szívhez fordul, akkor a szívben azonnal egy új asztrális tűz fényerői kezdenek beáramlani. Új szív-aura keletkezik és mintegy megfiatalodnak: új ifjúságba lépnek be, az újszülött lélekállapot ifjúságába.”

Ennek semmi köze ahhoz, hogy az ember anyagteste fiatal marad-e. Új asztrális anyag lelkesít, éltet. Ez az a lény, akinek része lehet Istenben, a jóban. Az anyagtest ennek alárendelt és egyébként járja minden földinek útját: az adott időpontban elmúlik, mialatt egy el nem múló, isteni létezés fennmarad.

 

Akadályok az ösvényen

E folyóirat különböző cikkei ismételten fejtegetik, hogy olykor mennyire fáradságos ennek a folyamatnak a megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy az úton, amelyen az embernek járnia kell, számtalan akadály van, mely gátolja abban, hogy elszakítsa magát az alacsony természettől és a saját, azzal megegyező alkatától. Ennek oka az ember tulajdon lényében rejlik. Senki más, sem a társadalom, sem a család nem oka ennek. Az ember fogsága mostani állapotának asztrális valóságával függ össze, mely nem engedi magát megtámadni és az embert – önfenntartási ösztönén keresztül is – a saját befolyáskörében fogva akarja tartani. Az embert a saját asztrális irányultsága határozza meg és függ attól. Önmaga által teremtett keretekről beszélhetünk, melyek körülfogják az emberi lényt, és meghatározzák a magatartását, életvitelét. Egy hanglemez barázdáinak módjára vésődnek be az asztrális utak a mikrokozmikus égboltozatba és az ember ezeket követi. Ezek a megszokott, öntudatlan életpálya kitaposott ösvényei. Vagy olyan tulajdonságok, ismeretek, megismerések, vonzódások és értékek, melyeket az ember megszeretett és nem szívesen bocsát el. Ahhoz azonban, hogy a lélekmegszabadítás ösvényén előrehaladjunk, feltétlenül szükséges az ember asztrális irányultságának alapvető megváltoztatása. Ebben az asztrális beállítottságban rejlenek a vélt nehézségek; akin ugyanis a saját asztrális erőhatásai uralkodnak, annak haladéktalanul be kell avatkoznia, rendszerében változtatást kell kieszközölnie.

 

Hit, mint erő

A tanuló, aki változást akar kieszközölni, a hitre támaszkodik. A „hit” szó egyháziasan hangzik és egy vallás rabszolgai követésének és dogmatikus megélésének elképzeléseit hívja elő. Ebben az értelemben a hit nem megszabadító. De a szellemi szívből támadó hit az emberben minden megélt dolog új tapasztalásának bázisa, alapja lehet. Az ilyen hit a vér új állapota. A vér (nem anyagi) része kapcsolatban áll azokkal az asztrális és éteri hatásokkal, melyeknek az ember ki van szolgáltatva. Ha a hit növekszik, akkor a vérben új állapot ver gyökeret. A hit akkor erővé, rezgéssé válik, mely az egész lényt átjárja. A hiterő segédeszköz a megszabadító ösvény bejárásánál.

A Corpus Hermeticum-ban szereplő „szép és jó” a Kínai Gnózis szerinti „Tao” vagy „erény”. Az erény a hit által érhető el. Ezért mondja Lao-Ce, a „Tao Te King” szerzője: „A nem tökéletes hit annyi, mint a semmilyen hit.” Ha egy ember igazán hisz a Gnózis igazságában és valóságában, és él benne a másik, isteni világ utáni erős vágyakozás, akkor a céljához vezető úton minden akadályt képes legyőzni. A titok nyitja a hiterő kifejlődése a saját lényben, ami a jó és szép megdönthetetlen valóságából ered és abból merítik. Mert ezek nélkül az isteni tények nélkül, a másik természet e valósága nélkül a tanuló semmit sem tehet. Ezért mondják Aszklepiosznak: „…, hogy szükségünk van rá és nélküle nem élhetünk.” Akkor lehet beszélni az igazi értelemben vett életről, tehát az isteni valóságban való részesülésről, megszabadulva minden korlátozástól, minden visszatéréstől és minden sötétségtől.

Hamlet, mi bennünk

 

Hamlet egy ember, akit egy rendkívüli esemény lesodor előírt életútjától. Tulajdonképpen királyfiként arra rendeltetett, hogy atyja halála után maga legyen a király, ám élete eseményei keresztezik ezt az előírt utat. Így Hamletben olyan emberrel találkozunk, aki egy új, szokatlan és zavarba ejtő helyzettel szembesül.

 

Először nem tudunk róla többet, mint hogy atyja hirtelen hunyt el, anyja pedig röviddel azután férjhez ment atyja fivéréhez, aki most Dánia királya. Hamlet ezt az állapotot a rend felborításának, sőt bűnnek találja. Belsejében homályosan érzi a külső káoszt, anélkül azonban, hogy meg tudná mondani, ténylegesen honnan erednek a benne támadó kellemetlen érzések. Különösnek tűnik ugyan neki, hogy anyja oly hamar ismét férjhez ment, s hűtlenségnek tartja épp elhalálozott atyjával szemben, sőt vérfertőzőnek nevezi ezeket a viszonyokat. S habár a helyzetet minden oldalról átgondolja, mégsem tudja az eseményeket és saját velük kapcsolatos érzelmeit helyesen elrendezni. Csupán az a felismerés maradt számára, hogy a világ, úgy ahogy van, nincs rendben. Az azonban ismeretlen előtte, hogy mi lenne a teendő.

Ez a helyzet alapvetően megváltozik, amikor elhunyt atyjának szelleme egy éjjel megjelenik, s közli Hamlettel, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem meggyilkolták. Ez a szellem most felszólítja Hamletet, hogy bosszulja meg halálát. Az apa megtorlást követel fiától. Ez a megbízatás Hamletet hirtelen kiszakítja élete ártatlanságából. Azonnali cselekvésre és állásfoglalásra szólítják fel. Ezáltal visszavonhatatlanul megváltozott élete, döntésre, tettre kényszerül.

 

Hamlet kételyek között

Ki atyja gyilkosa? Mi a teendő? Mit követelnek tőle? Hamlet nagy filozófiai és erkölcsi kérdések előtt áll. Egy gyilkosságot – ha igaz, amit a szellem mond és valóban atyja szelleme nem pedig egy fantom – gyilkossággal kell-e megtorolni? Miért éppen reá, Hamletre lett ez a feladat, ez a sors kiszabva? Kivonhatja-e magát alóla vagy sem? Első döbbenete és zavarba esése után elhatározza, hogy először is a környezetét teszi próbára, hogy a tényállásról tapasztalatot szerezzen. Azt színlelve, hogy eszét vesztette, megtéveszti környezetét. Ezzel megkapja a közmondásbeli „bolondszabadságot”, mely a kutatáshoz szükséges szabad teret megteremti számára. Elegáns módon felbont minden kapcsolatot, amelyek hálóként veszik körül. Látszólagos őrülete által megfoghatatlanná válik. Még barátai, sőt szerelme, Ophelia számára is. Így egyszeriben a senki földjén találja magát, a legnagyobb magány és zűrzavar országában. Egy új tájékozódás keresésében senki sem tud már segítségére lenni. Semmilyen ismerős dologra nem támaszkodhat, élete minden terve összedőlt, minden eddigi érték kétessé vált. Hamlet számára most a „lenni vagy nem lenni” a kérdés a szó legszorosabb értelmében. Világos előtte, hogy bármit is cselekszik, bűnnel terheli magát.

S mielőtt a követelt gyilkosságot hosszú gyötrődés után elköveti, felteszi a döntő kérdéseket magával és létével kapcsolatban. Miért élek? Mit ér az életem? Magamat kell-e inkább megölnöm, mint hogy egy másik emberen kövessek el gyilkosságot? Vajon a világ dolgai nem viszonylagosak-e mind, s alapjában véve lényegtelenek?

 

A tett és az ítélet

Gondoljuk át mégegyszer Hamlet helyzetét: a külső viszonyok rendetlensége, melyet az őt körülvevő emberek belső káosza, hamissága tükröződésének érez, személyiségét megtámadja, meggyengíti. A külső viszonyok éles ellentétben vannak azzal, amit ő igaznak és helyesnek érez. E felkavarodása nagyon világossá válik, amikor a szellem megjelenése által a dolgok valódi hátteréről tudomást szerez. A kérdés „lenni vagy nem lenni” ennél a pontnál kezdődik számára. Egyrészt azt a sokkot éli át, hogy a szörnyű valóságot kell látnia, másrészt megkönnyebbül, mert határozatlan érzéseit most a látható valóság váltja fel. De ez egy reakció, a cselekvés szükségessé válását is jelenti, s Hamlet számára itt kezdődik a tulajdonképpeni dilemma. Cselekednie kell, s tette után ítélik majd meg, ennek tudatában van. Ki ítélkezik felette? Tekintsük a szellemet egy jelenségnek, aki a magasabb világból származik, s a magasabb rend helyreállítását szeretné kieszközölni!

Ő a karma képviselője, aki a drámában külső alakként jelenik meg, a valóságban azonban belülről az aurikus lényből jön Hamlethez. Azt mondhatjuk, hogy Hamlet e magasabb rend törvényei szerint mérettetik meg. E magasabb rend tehát él Hamletben, az ő legbensőbb lelkiismeretében. Itt semmivel sem ámíthatja, csitíthatja önmagát. Az életnek mélyére lát, látja a dolgok végzetszerűségét. Látja, hogy a világ eseményeinek egy előre lefektetett törvénynek kell engedelmeskedniük, s látja önmagát ebbe az egészbe könyörtelenül beleállítva. Bizonyos mértékben a sors eszközének, egy magasabb rend eszközének érzi magát, amely általa szeretne megvalósulni. Vonjunk párhuzamot itt egy szellemi keresővel. Az ember gyakran egy életbe vágó esemény folytán válik keresővé. Ez lehet egy érzelmi megrendülés, betegség, valakinek a halála, vagy más nagy tapasztalat. Vagy pedig az ember nem él át semmilyen sokkot, de egy lopódzó, növekvő kellemetlen érzés hatalmasodik el felette a világgal szemben. Egy kellemetlen érzés önmagával, s a környezetében lévő emberekkel szemben. Ezek az érzések legtöbbször homályosak, határozatlanok, de annál élesebben törnek felszínre. Mint Hamlet, úgy érzi magát egy ilyen ember keresésre, s az azt követő tettre sarkallva mély elgondolkodás, sőt tán töprengése által. Hamlet tehát úgy érzi, cselekvésre van sarkallva. Nem tud úgy tovább élni, mint eddig, még akkor sem, ha akarna. A tőle követelt cselekedet világosnak tűnik: meg kell bosszulnia atyja halálát, s ezáltal kell a rendet helyre állítania. Így Hamlet bensőleg felkészül a cselekvésre, de alapjában véve csak próbálkozik, mert semmilyen külső cselekedetre sem képes. Minden bosszút jelentő cselekedet paradoxnak tűnik előtte. Érzi, hogy ez nem alkalmas út a konfliktus megoldására. Ugyanakkor nem ismeri fel világosan, miért nem ez a helyes út. Az van ebben a helyzetben, akiben a régi személyiség nem képes többé az eddigi módon cselekedni. E világ törvényeit már nem képes vakon követni, mert ő benne valami más, számára még ismeretlen kezdett hatni. Itt felismerhetjük Hamletet önmagunk belső állapotaként, mielőtt az új lélekhez vezető ösvényre lépünk. Mint régi emberek megtörtünk, gyakran szenvedés és fájdalom rabságában sínylődünk, Életünk során sokszor kényszeredünk cselekedni, mint Hamlet anélkül, hogy valóban akarnánk tetteinket. Legtöbbször anélkül, hogy tudnánk, mit teszünk valójában, honnan erednek cselekedeteink, és mik lesznek további következményeik. Ha azonban helyzetünket Hamletéhez hasonlítjuk, akkor megállapítjuk, hogy életünk egy ilyen pontjánál valami döntő dolog történhet. Hamlet annyira előrehaladott fejlődésében, hogy a világ viszonylagosságát felismeri. Épp úgy felismeri, hogy semmilyen cselekedet sem igazán kielégítő, mely csak a világ törvényeit követi. A normális világ indítékai már nem elegendők Hamlet számára, ő ezzel tisztában van, és azt mondja: Hogyan állok én, kit semmi sem ébreszt fel…? Maga sem tudja miért nem képes gyorsan és egyértelműen cselekedni. Töprenghet és sopánkodhat rajta, de hiányzik belátása a miértbe. Az azonban nyilvánvaló, hogy Hamlet tudatalattijában új erő hat, bár még nincs felszabadítva, de már töri magának az utat, Hamlet ebben az állapotban hagyja el a világot. Meghal, miután a rárótt bosszút, ha nem is belső meggyőződésből, de mégis véghezvitte. A gyilkosság végül a világban való bűnössé válás, pusztán annak elkerülhetetlen következménye, amit az előző cselekedetek – és legyen ez bár karmikus okokból – megkövetelnek.

 

A hívás

Hamlet tehát a régi ember bűnével hagyja el a világot, ráadásul még gyilkol is. Innen szemlélve még teljesen e világ rabja.

Életében mégis elnyert már valami mást. Ami először gyávaságnak, tehetetlenségnek és gyengeségnek tűnik, az alapjában csak reagálás egy másik impulzusra, melynek megnyitja önmagát. A világban lévő Krisztusszellem hívására reagál Arra a hívásra, mely megtagadja a bosszú törvényét, s ehelyett az új embert szeretné felébreszteni: azt az embert, aki már nem a megtorlás törvényei szerint él és cselekszik, hanem ismeri az új élet törvényét és aszerint él. A leendő új embernek e vetőmagja, amelyet Hamlet magában hordoz, s rövid élete alatt mégsem tudja fejlődésre bírni, mindannyiunkban csírázik. Gondoljunk ismét a bennünk lévő Hamletre, a „lenni vagy nem lenni” kérdésre saját életünkben, s így talán felismerhetjük, hogy bizonyos pillanatban hol állunk és mi a teendő. Naponta olyan helyzetekben találjuk magunkat, melyek cselekvésre sarkallva felszólítanak, hogy foglaljunk állást. Ha Hamlet állapotában maradunk, akkor semmi újat nem érünk el. Tehát egy másik feladat előtt állunk, Át kell lépnünk a határt, amire Hamlet nem volt képes, egy új valóságba kell feltörnünk. Hogyan kell valóban új cselekvéshez jutnunk? Itt a Krisztuserő alkalmazásáról van szó. Akiben ez a Krisztuserő tudatossá válik, az új cselekvéshez jut el. Aki ezt teszi, az többé nem azon erők játéka, melyek végül elbuktatnák. Tudja, hogy nem áll jogában gonoszságot gonoszsággal megtorolni, s hogy a karma törvényét isteni erőkkel semlegesítheti, és ezt meg is kell tennie.

Bevonul az isteni élet biztos tapasztalatának nyugalmába. Bizonyossággal tudja, hogy a dolgok törvényszerűen fognak végbe menni. Ebből a bizonyosságból, ebből az új lehetőségek iránti bizalomból igazodik magától értetődően az új élet törvényéhez. Hamlet megértetheti velünk, hogy környezetünkkel szemben lehetőleg kötetlennek és semlegesnek kell lennünk. Megismerhetjük a lét törvényszerűségeit, s ezt az ismeretet használhatjuk, ha a belső szabadságimpulzust követjük, anélkül hogy a világ vagy a karma által hagynánk magunkat letéríteni az útról.

Ahol Hamletnek be kellett fejeznie életét, ott kezdhetjük el a miénket, ha bölcsen cselekszünk. A tanuló, aki lábát az igazi isteni világhoz vezető útra teszi, birtokolja a belső bizonyosságot, hogy létezik egy másik élet. Ebből növekszik a tanulóban a higgadtság, nyugalom – és a megrendíthetetlenség. Nemcselekvése az istentelen világ mértékei szerint természetesen gyengeségnek tűnik. De a valóságban a tanuló úton van az új élet felé.

Ezt Ő maga valósítja meg belső erejéből. A kérdés „lenni vagy nem lenni” ennek fényében az új lélek létének vagy nem létének kérdésévé válik. A bennünk lévő Hamletnek új Hamletté kell válnia, aki a határt átlépi, egy emberré, aki az isteni törvényszerűségekbe való mély belátása alapján nem akar és nem tud többé rosszat cselekedni.

Az egyszarvú

 

Bensőjükben és rajtuk kívüli kozmikus erőket az emberek mindig is ábrázoltak állatokkal, szent állatokkal is, jelképeztek rejtély-állatokkal is. Miért állat, miért nem növény, vagy ember? Mert kozmikus asztrális erőelvekről van szó, és az asztrális különösen az állattal hozható kapcsolata. A növénnyel ellentétben az állat önmagától mozgásképes. Erre kozmikus asztrális erők teszik képessé, melyek az állatban indítékok és mozgásra késztető impulzusok formájában hatnak. Az állat ezen kívül – az emberrel ellentétben – még nem önállóan gondolkodó lény, hiányzik nála az önállóan rendező elv, a gondolkodás. Ezért jelképezi kimondottan a kozmikus asztrális erőket. Az állatot a kozmikus isteni erők még kívülről kormányozzák. Ezékiel próféta látomásában például négy „állat”, a kozmosz négy nagy, lényeges asztrális erőelve áll Isten trónja körül. És Isten trónja felől irányítják őket.

 

A tiszta akarat

Már a Bibliában, később a középkor sok iratában és az újabb időkben is gyakorta megjelenő rejtélyállat az egyszarvú. Többek között Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjében is szerepel. Melyik kozmikus asztrális erőt képviseli az egyszarvú? A választ megtaláljuk, ha megvizsgáljuk a neki tulajdonított jelleget. Hihetetlenül vad, befoghatatlan, megfoghatatlan, megszelídíthetetlen: szabadságot szerető és erős tehát. Tévedhetetlen is. Rohan az erdőkön át a saját feje után, csak a saját nyomdokait követve, és nem hagyja magát eltéríteni – egy kivétellel, amelyre még visszatérünk. Előre irányuló, egyetlen, hegyes szarva a célratörést jelképezi, egyetlen pontra irányul a jövőben, vagy a térben.

Nemde – ezek a tulajdonságok a kozmikus erőre, az „akaratra” jellemzők? Az embert vagy állatot hajtó erős, zabolátlan, tántoríthatatlan sarkallat egy adott cél felé. Ezt igazolja többek között Jan van Rijckenborgh magyarázata is az alkémiai menyegzőben. Az egyszarvút az isteni szellem akarat-nézete jelképének mondja. Az egyszarvú tehát nem csupán az akarat jelképe egyáltalán, hanem a tiszta isteni akaraté. Ezt mutatja fehér színe is, mely a tisztaság jele. Az egyszarvúval az ember az isteni akarat jelképét alkotta meg magának. Ebben a rejtélyállatban egy közvetlenül nem észlelhető, nagy asztrális erő tulajdonságai jutnak kifejezésre. Ha szem előtt tartjuk az egyszarvú jelképességét, akkor nem téveszthetnek meg többé a középkori, sőt jelenkori tudósok fejtegetései és megkérdőjelezései. A középkori tudósok a leírásokból és a Távol-Keletről eredő nagy, egyenes szarvak alapján az egyszarvút a jelenségek világához tartozó élő, létező állatnak tartották. A mai tudósok meg az ellenkezőjét bizonyítgatják, hogy az állat a fantázia terméke és soha sem létezhetett. A felmutatott nagy, egyenes szarv egy hal, egy cetfaj, a narvál agyara.

Egyes európaiak már a középkorban felfedezték Keleten az orrszarvút, s ebben vélték megtalálni az egyszarvú eredetének elképzelését. Olykor csalódásuknak adtak kifejezést, hogy az az otromba állat lenne a karcsú és kecses egyszarvú ötletének ihletője. Modern tudósok annak a gondolatával játszanak, hogy az asszírok bikáinak ábráitól ered az egyszarvú hiedelme, mert azokat oldalról ábrázolták, s a bika így egyszarvúnak tűnik.

 

Magasabb értékek jelképe

Az egyszarvú valósságának kérdése a jelenségek világában azonban nem döntő. Az állat szellemi valósága a fontos. Ez viszont azáltal adott tény, hogy létezik a megnevezett tulajdonságokkal bíró asztrális erő. Az ember aztán ezt az erőt a jelenségek világából szerkesztett köntösbe öltözteti. A vegyes lény részben kecskebak, részben ló, ami szintén nyakas célratörését és az isteni akarat szabadságszerető, erős és gyors lényét juttatja kifejezésre. Nyugodtan mellőzhetjük a mélylélektan fejtegetéseit is, amely szintén nekilátott az egyszarvú elemzésének. Persze lehetséges, hogy az egyszarvú szexuális elképzeléseket is kelthet, nemi erőket is kifejezhet. Mert az akaratot mindig is kapcsolatba hozták az ember alkotóerejével. Az ilyen jelkép, mint az egyszarvú, az ember minden rétegére vonatkozhat. Csak az a kérdés, hogy melyik rétegek a mérvadók. Véleményünk szerint a szellemi lelki rétegek döntenek, s így elsődlegesen ezek járultak hozzá az egyszarvújelkép keletkezéséhez. A jelkép alsó rétegekre utaló magyarázatainak is lehet létjogosultsága, de végeredményben az ilyen magyarázatok csak elterelik a figyelmet a lényegtől, az ember megbízásáról, mely szellemi jellegű megbízás. Ez vezethető le az egyszarvú köré fonódó legendákból is. Azt mondja az egyik például: Az egyszarvút közönséges ember nem láthatja, közönséges ember egyszarvúval nem találkozhat. Az azonban előfordulhat, hogy egy halom alján épült kunyhót földrengés rengeti meg, amikor a láthatatlan egyszarvú átvágtat a halmon, vagy hegyen. A kunyhóban lévő ember pedig megretten a dübörgéstől, a földrengés a szíve mélyéig megrendíti.

Hasonló folyamatról ad hírt Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője is. A jelölt útja a viharral kezdődik, mely házát földrengésszerűen veszélyezteti. Háta mögött küldött jelenik meg, aki az alkémiai menyegzőre hívja meg őt. „Istenből születtem”, állapítja meg a klasszikus rózsakeresztesek be avatási képletének első szakasza, Ha ennek tapasztalata – hogy Istenből született – valakiben megjelenik, akkor ennek az embernek a régi lénye az alapjaiig megrendül. Ha a számára még láthatatlan szellem megérinti őt a szívében, akkor megtudja, hogy életének óriási rendeltetése van és végtelen cél fekszik előtte. Ugyanis tulajdonképpen lényegében Isten ábrázolója. Olyan tökétetessé kell válnia, mint az Atya, aki a mennyekben van, akiből a jelölt született. E feladat megrengeti az én-nek félénken a lejtőhöz simuló, mégis dacosan a hegybe kapaszkodó házacskáját. Akit elér a szellem vihara, az megtapasztalja, hogy minden régi szokást és. hétköznapi célt új értékelésnek kell alávetnie és az egyetlen nagy célnak alárendelnie. Így indul vadászatra: meg akarja fogni az egyszarvút.

 

A szűz-szellem

Egy másik legenda azt meséli; Az egyszarvú egy csodás, nagyon ritka, értékes állat. Számtalan vadász kergeti, anélkül, hogy sikerülne megkaparintaniuk. Ha viszont egy tiszta szűz megy az erdőbe és nyugodtan leül egy fa alá, akkor az egyszarvú odamegy és szelíden a szűz ölébe hajtja a fejét. Az egyszarvú foglyul ejteti magát. A legendát még azzal cifrázzák, hogy csak egyetlen vadász tartozik a szűzhöz. Négy kutyájával ez is az egyszarvúra vadászik, de a szűz felé tereli, akivel aztán az egyszarvú szívesen foglyul ejteti magát Az ember birtokleső, elsőségre törekvő lelke az egyszarvút_r a – szellemet soha sem lesz képes – megfogni. Számtalan ilyen vadász hajkurássza sikertelenül a valóság erdejében. Kizárólag egy fúj lélek, egy „tiszta szűzzé” vált lélek képes az egyszarvú lépteit maga felé irányítani. Ennek olyan léleknek kell lennie, mely minden földiségtől mentes, semmilyen földi érdeknek és szenvedélynek nem szolgáltatja ki magát, tehát szűzien tiszta. Nyugodtan ül a valóság sötét erdejében. Minden régi elmúlt, kimúlt, meghalt, íme minden új lett. „Jézusban meghalunk” – mondja a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének második szakasza. Az olyan lélekkel pedig, amelyben minden régi meghalt, az egyszarvú önkéntesen, szívesen foglyul ejteti magát, mert tudja, hogy őhozzá tartozik. Az új lélekbe beáramlik a szellem, mint új erő és új életrend, hogy egyesüljenek.

Ha az ember semlegessé vált minden földi befolyással szemben, mentessé vált a rokonszenv és ellenszenv kényszerétől, tárgyilagossá vált, akkor közeleg az egyszarvú, közeleg a szellem, hogy megünnepelje vele az alkémiai menyegzőt. Mária, a szűz, fogadja a Szent Szellemet. És sok középkori festményen a szűz, akihez az egyszarvú közeleg, Máriának ismerhető fel, míg az egyszarvút a Krisztusnak veszik, aki a szűzben új életet nemz (mint például a Cismari oltár 1310 körül keletkezett festményén, vagy a Weimari vármúzeum egyik képén az 1400-as évekből).

A bibliai történetben a Szent Szellem közelgését és fiának megszületését Máriának Gábriel angyal, Isten küldötte jelenti be. Gábriel Jstennek egy ereje, mely hatásossá válik az ember újra megalakult lelkében és az embert annak a biztos reményével, sőt biztonságával tölti el, hogy a szellem be fog. lépni őhozzá. Az egyszarvú legendájában az egyetlen vadász, aki szövetkezett a szűz Máriával, ez Gábriel angyal, négy kutyája pedig az ember négy nagy erénye: igazság, igazságosság, irgalmasság és békesség. Mielőtt ugyanis a lélek szűzzé válhatna, az előkészület hosszú útját kell megtennie. Az embernek az építmény négyzetére kell helyezkednie és négy fontos tulajdonságot kifejlesztenie:

1. Egyértelmű irányulást, az igazság erényét.
2. Viszálymentességet, a békesség erényé
3. Összhangot a tevékenységek váltakozásában, az igazságosság erényét.
4. A csoportegység tudatát, az irgalmasság erényét.

Teljes, négyszeres, természetes lényének az új lélek kialakulására és a célra kell irányulnia, az alkémiai menyegzőhöz igazodnia. Az ember természetes lényének ez a négy tulajdonsága, a bizonyosság vezetése alatt, hogy az alkémiai menyegzőt megünnepli, ez tereli a szellemet őhozzá.

A legenda díszletei, részletei ábrázolják az alkémiai menyegző minden feltételét. A legfőbb, terjedelmes feltétel az, hogy az ember régi én-lénye elhaljon. Csakis ezáltal fejlődhet ki egy új, szűzies lélek. A folyamatot támogató feltételt képez a személyiség négyszeres testének négy transzmutációja, átalakulása, ami végbemegy a szellemből eredő bizonyosság vezetése alatt, hogy a mű sikerülni fog: Gábriel angyal vezeti a négy kutyát. Így keletkezik az új lélekből, az átalakult testből és a szellemből egy új háromság. Most az egyszarvú, az isteni akarat odaadja magát az embernek. Az isteni akarat sugárként tör elő az ember homlokából.

Az ember egyesült a szellemmel. Mint szellemlélekember egyszarvút ábrázol. Rendíthetetlen, „egyszarvú”, a szellem törvényeire irányuló akarattal dolgozik az emberiségért. A csavarvonalas szarv, a belőle áramló isteni akarat sugara pontosan megegyezik a felettes természetből jövő csavart, kozmikus áramlattal. Befogadja és továbbsugározza. Újjászületett a Szent Szellemből, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének harmadik szakasza mondja.

 

A trigonum igneum

Ahogyan Jan van Rijckenborgh fent említett műve fejtegeti, az egyszarvú, az oroszlán és a galamb képezi a trigonum igneumot, a szellem háromszögét az emberben. Az egyik a fejben kialakult új akarat jelképe. A másik, az oroszlán, a szívben működő isteni szeretet jelképe. Ez a kettő meghozza az emberiségnek a minden észt felülmúló békességet, mely a trigonum igneum, az égő háromszög harmadik nézete: a galamb. Az egyértelmű akarás vezetése alatt, az új, mindent átölelő szeretet lelkesültségében és új cselekvéssel teljesíti az új ember nagy feladatát, amelyre – mint Isten ábrázolója – hivatott.

A legenda megállapítja, hogy aki az egyszarvú porrá zúzott szarvából eszik, annak semmilyen méreg sem árthat, és agyában semmilyen betegség vagy zavar sem támadhat. Ebben a jelképben is egy szellemi igazság jut kifejezésre. Aki a szellem újra-akarásából él, vagy akit ez érintett meg, aki tehát az egyszarvú szarvából „eszik”, az teljesen az új életterület szerkezetére és rezgésére hangolódott. Hogyan is férhetnének hozzá a földi életterület rezgései és mérgei? És akinek gondolkodása és akarása teljesen a szellem világos áramába merült, s nyugodtan azzal mozog, azt hogyan is ragadhatnák magukkal az énközpontúságnak a szellem ellen irányuló rángatódzásai?

Szenvedés és szánalom

 

Rideg a világ – mondják, s az ember gyakran ütközik meg ennek a valóságán. Aki ki akar szabadulni innen, ebből a siralomvölgyéből, és arra törekszik, hogy valamiképpen az isteni dimenziókat vonja bele az életébe, az igen szívesen kivonná magát ennek a valósága alól, s a szenvedést inkább másokra hagyná, mialatt önmagának a beavatás kényelmesebb útját szeretné biztosítani. Igaz-e ez a megállapítás? Teherré válik-e a világ annak, aki a rózsakereszt filozófiáját keresi és a rózsakereszt megvalósítására törekszik? Ellenkezőleg: aki mindennap a megszabadító ösvényen jár, az a szenvedésen keresztül vezető úton jár. Az ilyen ember szívében végül ott lobog minden, ami a világon megesik, az emberek minden szenvedése belevésődik. Ezen az úton csakis az új lélek magas színvonalú tulajdonságai és az isteni világosságra néző belső irányulás ereje viszi előre, mialatt menet közben szelíd, gyógyító sugárzást hagy maga után.

 

A keresőt, a rózsakereszt tanulóját az jellemzi, hogy nyugtalanítja a világ állapota és helyzete. Mivel ismeretséget kötött az egyetemes tannal, tudja, hogy két természetrend létezik, az isteni természet, valamint a karikatúraszerű halál természet, s azt is megtanulta, hogy e nyugtalanság megszüntetésének mi az egyetlen módja. Ez a mód, ez a lehetőség kezdetben elméleti ismeret, de Isten megrendíthetetlen ismeretéből eredő belső hitén alapul. A tanuló megnyitotta magát ennek az ismeretnek. Az új sugárzás eltalálja vérét és éterszerkezete átsarkosítódik, átpolarizálódik. Ez nem valami észrevétlenül végbemenő folyamat. A tanuló ugyanis – bárhogyan is – egy összetörő erő hatáskörébe kerül. A Szellemi Iskola fénytérségének működése belsőleg nem hagyja nyugton.

 

A gyakorlat

Két erő követeli meg a figyelmét. Először is felriadt, nyugtalanná vált ember, a természet embere, aki változtatást akar kieszközölni, mert a világ jelenlegi valóságát nem hajlandó elfogadni. Másodszor hallja az elveszett lélek kiáltásait, mely ismeretre és tudatossá válásra törekszik. A megújító éterek fénytere ezzel a lélekelvvel szeretne kapcsolatot teremteni. Az ember jelenlegi (régi) természetének most olyan álláspontot kell elfoglalnia, hogy a lélek tudatossá válása sikerülhessen. A nyugtalanított „én” tehát új viselkedésre kényszerül. Nem időzik továbbra is egy kétségbeesett világ valóságánál, hanem a belső útnak szenteli magát, mely mindenen keresztülvezet.

És mi történik ezen az úton? Ez a gyakorlat útja, a mindennapi élet útja, ami azt jelenti, hogy a tanulóban és lelkiállapotában nap, mint nap történik valami. Ennek az útnak, ennek az ösvénynek a szerkezetére jellemző, hogy az odaadó tanuló számára egyre nagyobb távlatok tárulnak fel. A csendben többet hall az azelőtti természetembernél. A világosságban többet lát, mint a régi természetember – aki ő azelőtt volt – valaha is megpillantott és megértett. Az új valósághoz igazodott állapotában több mindent képes megvizsgálni, mint amiből a régi élet valaha is képes volt neki egyáltalán ízelítőt adni. Ez az új tapasztalat azonban bizonyos szenvedéssel is jár. A régi természet világáról egyre világosabban kiderül, hogy a fájdalom és szenvedés világa. Ebben raboskodik minden elveszett lélek, s ennek a ténye a megújulás ösvényén haladó jelölt számára egyre szembetűnőbb lesz. A körülötte lévő élet Isten ajándékának látszik, amely azonban tehetetlenül foglyoskodik. A természet minden pompája ellenére, a filozófia és tudomány mélysége vagy magasröptűsége ellenére, a jelenségek sokrétűsége, csodálatra méltó szerkezete ellenére meglátszik, hogy mindez eltért az eredetétől. A kezdetben magas rezgés nem létezik már, a lelkesülés már csak természetbeli, s ezzel kétséges: alkotó és romboló, gyarapodó és zsugorodó, tiszta és romlott is. A vallások karikatúrává váltak. Az ember kénytelen saját tapasztalata révén vallásos élményhez jutni, s mire odáig jut, addigra a születést és halált kell megélnie, mint sorsbéli barátját, vagy ellenségét.

Az ebből eredő szenvedés szinte lángba borítja a légkört. Akár a társadalom konfliktusairól van szó, vagy személyes összetűzésekről, akár a népek háborújáról, vagy a saját országában dúló vészről, vagy közelállók elveszítéséről, bármit szenved el az ember, mindent vörös lángok rónak fel az önmagába zárt dialektikus világ égboltjára, A megszabadulás ösvénye ezen belül, ebben a burokban kanyarog – ha az ember ezt hajlandó felfedezni. Egész lényének ki kell szolgáltatnia magát, át kell adnia magát a gnosztikus világosságnak.

A természetembernek is ezt kell tennie, annak az embernek, aki a világot meg akarja változtatni, s a szenvedést – bármi módon – meg akarja szüntetni, a tekintélye, vagy hatalom, vagy meggyőzés, vagy sok pénz segítségével.

A legnagyobb szenvedés azonban a szánalom. Aki ezt érzi, az szinte kínokat szenved a teljesen istentelen természet gyötrő fogságában. Látja, hogy csaknem lehetetlen bármilyen segítséget, vagy tartós javulást megteremteni. Ezért következetesen a magasabb rezgésekhez, az isteni valósághoz fordul. Eközben pedig hat tanácsot fogad meg, amelyeket az ezzel a folyamattal foglalkozó embernek egykor a Rózsakereszt Szerzete adott a „Fama Fraternitatisban”, a „Rózsakereszt Szerzetének kiáltványában (Johann Valentin Andreae): abban az országban él, amelyhez természetes teste tartozik. Megtesz minden intézkedést, amely képessé teszi arra, hogy új értelemben és korlátlanul embertársai szolgálatára lehessen. Ahol csekély ereje engedi, megpróbál legközelebbi környezete szenvedésén enyhíteni. Bármit is tesz azonban, minden a lelki megújulás jegyében, a másik természet felé irányulás jegyében áll. Megbízását, a betegek gyógyítását nagyon tág értelemben látja: a rab embert lehetőleg össze kell hoznia az örökkévalóság erőivel.

A mindennapi életet kivitelezve az egyszerűségre és a szabályos ritmusra törekszik. A lélekelvnek való odaadásának szenteli magát. Abszolút viszálymentes. Mindenben annak a csendes meggondolása működik, hogy „milyen eszközök állnak pillanatnyilag rendelkezésemre, hogy az örökkévalóságot megerősíthessem az idő világában”. Az elveszett lélek és a gnosztikus erőtér belső kapcsolatából kiindulva (ezen az erőtéren keresztül veszi fel a lény az örökkévalóság erejét egyre fokozottabb mértékben) ez az ember arra törekszik, hogy összetörje az alantas természet éter-szerkezetét és ennek helyére az isteni akaratot állítsa. Ezt jelenti az istenfélelem. Az istenfélelem nem alázatosság, vagy vezeklés egyházi szabályok mintájára, hanem a teljes szolgálatkészség gyakorlata a test lehetőségei szerint, melyet a lélekerő támogat. És önállóan cselekszik, önmagát vezetve. Minden tett saját belső állapotának tükröződése. Semmi sem utánzat, semmi sem mesterséges, nincsen látszat és semmit sem csinál a látványosság kedvéért. Semmivel sem hajtja a saját malmára a vizet.

Az ilyen embert végül is kizárólag a magas, belső érintettség ösztönzi, annak a biztos tudása, hogy az isteni üdv-elv mindig alkalmazható lesz, ha a kiindulópont tiszta és eredeti. A Rejtélyiskola tanulója mindennapi elgondolkodása és a fényerővel való találkozása révén hozzájut az isteni lét tapasztalatához. Ez alakot ölt a Rejtélyiskolában, ami miatt az ember fokozottan újabb megnyilvánulásokhoz jut. A magas rezgés mindennapi tapasztalattá válik, ennek segítségével pedig egyre nyilvánvalóbbá válik a világ ridegsége. Az ember megtapasztalja a kérlelhetetlen valóságot.

 

Az isteni szeretet

Ebben az összefüggésben az egyetemes tanban megjelenik a „szeretet” fogalma. Ez a fogalom nagy zavart okozhat, ha embertárshoz való természetes viszonynak vesszük, vagy korlátozott megértéssel az isteni szeretetet eszköznek akarjuk használni a haláltermészetben. Az isteni szeretet egy univerzális és érinthetetlen sugárerő. Állandó mindenhol-jelenléte ellenére semmiképpen sem használható világunk ridegségének az enyhítésére. Amennyiben a világ fölött kimondott isteni ítéletről beszélhetünk, erről az önmagát velünk közlő szeretetről van szó. Ez képezi az éles választóvonalat a megváltás útja és a szenvedés világa között, amelyen keresztül az ösvény vezet. Végül is ennek a választóvonalnak csak az egyik oldalán tartózkodhatunk. Ragyogó jelenlétével ez a szeretet serkenti a zarándokot ösvényén vezető erőáramokat, melyek átvezetik őt az ösvény akadályain és nem hagyják, hogy elbotoljon. Ez a szeretet a megújult lélekből jön. A még anyagtestben élő tanuló ebben a szeretetállapotban olyan fénysugárzást áraszt, mely másokat képes megérinteni. Ez nem azt jelenti, hogy a vele kapcsolatba kerülő földi személyiségek érdekeit szolgálja, hanem megvilágosító és gyógyító hatás árad belőle azokhoz, akik fogékonyak erre, s ezek tapasztalják is ezt. Ez az új lélekkel kapcsolatos földöntúli erő azonban az embertársat erősen nyugtalaníthatja is, sőt taszíthatja és ellenséggé teheti. A világosság érinthetetlen, de viselője, hordozója ebben a természetben az erre a szeretetre adott reakció számtalan változatát éli meg az alantas természettől. Ennek ellenére megmarad a cselekvése mellett, folytatja tevékenységét, mely a lelket szolgálja. Csendesen, viszálymentesen és tántoríthatatlanul követi az ösvény áramlatát, felismervén a világ valóságos állapotát, mely Isten bukott fia. A szenvedés ebben az időszakban még a testét is elérheti, ha ellenségei erőszakhoz folyamodnak, vagy a testén keresztül akarják a lelkét eltalálni. Itt fontos, hogy legyűrje a félelmet. Az a jelölt pedig, aki képes a szeretetben maradni, legyőzi a világot, es megéli az ebből az állapotból kifejlődő nagyszerű következményeket.

Az egyiptomi ős-Gnózis: III. A Corpus Hermeticum

Jan van Rijckenborgh

 

Ha pedig – miután elmélyültünk a Smaragd Tábla alapvető bölcsességképleteiben – most a Corpus Hermeticumhoz fordulunk, és a régieknek ezt a kulcsát összehasonlítjuk az ifjú Gnóziséval, megvizsgáljuk, hogy a régiek tana, élete és irányzata mennyiben egyezik a fiatalabbakéval, akkor kitűnik és megtudjuk, hogy az ifjú Gnózis joggal veszi-e át az alakuló, nagy, világot átfogó műben a kezdeményezést és vezetést, vagy ez az igénye téveszméből ered. A Corpus Hermeticumnak az az összeállítása, amelybe ebben a kiadásban szeretnénk mélyülni, tizennyolc fejezetből vagy könyvből áll. Az első fejezetet, vagy könyvet PIMANDER-nek nevezik. Ez Hermész és egy titokzatos, magát Pimandernek nevező lény beszélgetését tartalmazza (a görög név Poimandres). Hermész itt a természet-szülte ember, aki a megszabadulás ösvényére tért, átment a betlehemi születés barlangján, s így részesült az újjászületett lélek állapotban, és most ezen az alapon az arany menyegzői ruha megszövésén fáradozik, mialatt az új tudatállapot, a merkúri, vagy hermészi tudat kezd megjelenni. Mihelyt ez a tudat érvényesülni kezd, előlép Pimander. Pimander az, akivel a hermétikus ember, új lényének kialakulása miatt kapcsolatba lép. Pimander Isten mindenütt jelen lévő bölcsessége, sőt, Pimander az Isten! Pimander az ige, mely kezdetben volt, de nem a János-evangélium bevezetőjének általános értelmében („Kezdetben vala az ige”), és nem is úgy, ahogyan a szentírás említi sok helyen Istent, általános értelemben. Pimander a bölcsesség, az az ige, az Isten, aki nagyon is határozottan és külön Hermészhez fordul. Amikor a szentírás mondja sok helyen, hogy Isten megszólalt vagy „szólt”, hogy Isten valamelyik hierofánshoz vagy szolgájához szólt, akkor a legtöbb esetben nem az Isten beszédéről van szó általános értelemben, hanem a Logosz pimandrikusan fordul vagy szól az illető hierofánshoz, szolgájához, azaz a hermétikus emberhez.

A mindenütt jelenlévő bölcsesség – ezt tudjuk – egy sugárzás, rezgés, egyetemes világosságerő, nagy, különleges elektromágneses erő. Ez a világmindenségi megnyilvánulás legmagasságosabb kisugárzása, magának a szellemnek a sugárzása. Ha pedig egy embernek kialakul a hermészi tudata, akkor ez a tudat a Szellemnek ezt a kisugárzását azonnal felismeri, tapasztalja és megvizsgálja. Ekkor pedig az egyetemes szellemterület és a hermészi ember között egy fókusz keletkezik, a találkozásnak egy pontja, mely vakítóan, erősen fénylik; ebben a pontban, ebben a gyújtópontban néz szembe a szellem és a tudat. Ennek a fókusznak a szelleme akkor Pimander, a tudat pedig Hermész.

E fókuszhatás miatt alakul ki az Isten útjain való járás, a párbeszéd, Isten és az ember élő kapcsolata. Mihelyt tehát Ön az ösvényen kifejleszt és tapasztal valamit az új tudatállapotból, azonnal kialakul a személyes összeköttetés az Istenséggel, kialakul a „minden nap az Úrral járás”.

Az olvasó remélhetőleg megérti, hogy ennek semmi, de semmi köze sincsen a tükörszférában lakozó, anyagukat vesztett lények spiritiszta nyüzsgéséhez, akik a szellem és az ember kapcsolatát utálatos módon próbálják utánozni. Világosan be kell látnunk, hogy ami a természetszülte tudathoz, az éntudathoz fordul, az kivétel nélkül utánzás, rögeszme és káprázat. Amikor a hermétikus tudat a Szellemre irányul, s ennek következtében a találkozás pontjában meggyullad a szellemtűz, akkor világító erővonalszerkezet keletkezik, ahhoz hasonlóan, amit például minden lángban megfigyelhetünk. Ekkor találkozik a hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakított erővonalrendszerből erő, rezgés áramlik a hermészi emberbe. Ennek a rezgésnek hangja és színe is van, mely teljesen megfelel az indítéknak, amivel a hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege.

Isten csakis így beszél az emberrel. Ez a Kimondhatatlan Név megtalálása és meghallása. Az olvasó bizonyára hallott már erről, és arról is, hogy a korszakok folyamán mennyien keresték már ezt a Kimondhatatlan Nevet.

Minden idők régi bölcsessége joggal mondja, hogy a Kimondhatatlan Név megtalálása és meghallása a gnosztikus-mágikus fejlődés tetőpontja. És számtalan ember keresi negatív módszerekkel, természetes én-lénye ösztönzésére ezt a Hóreb-et, az elérésnek ezt a hegyét. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a kísérletek változatlan szabályossággal fognak kudarcot vallani, amíg a fáradozás alapja az én marad.

Ennek a mágikus tetőpontnak a kulcsa azonban minden emberszívben benne nyugszik. Aki a szívét megnyitja a Gnózisnak, az azon az úton kezd járni, mely az Istennel való találkozáshoz, a minden nap az Istenséggel való járás-keléshez fog vezetni. Milyen szegényesnek, koldusnak, teljesen tudatlannak mutatkozik a teológia, mely Isten igéjét könyvnek nézi, s szorgalmasan végez ásatásokat, hogy Isten beszédét a földben keresse, azt tanítván, hogy csak naponta kell a könyvet olvasgatni, ha csak egy fejezetet is, és arról beszélni, hogy az ember hallhassa Isten hangját; de az Ön számára egyetlen pap sem, semmiféle papi segédeszköz sem eszközölheti ki a kapcsolatot Istennel. Az Istennel való találkozás ünneplésének lehetőségéhez Önnek kell a Pimanderéhez vezető útját bejárnia!

Ennek alapján most már talán a helytelen meditálás veszélyét is látja. A hermészi ember, meditálva, tudatosan fel tud emelkedni a szellemtérbe. A hermétikus ember, aki rendelkezik ezzel az új tudattal, ennek szárnyain felemelkedhet egészen a Szellem területére, s ott találkozhat a Szellem lángjával. Ha azonban a nem-hermészi ember keresi meditálva Istent, hogy egyesüljön vele, bármilyen okból, bármilyen jó szándékkal is, ennek a következményei és hatásai mindig is negatívak lesznek; ez felelős azért, hogy az emberiség legnagyobb része a dialektikus erőkhöz, a tükörszférához láncolódik. Ezt viszont szándékosan okozzák azok az erők, amelyek az embert újra meg újra meditáló gyakorlatra hívják fel és bátorítják.

Mindez a Nagy Játékhoz tartozik. Ezért ellenezzük határozottan a kimondottan meditálásra irányuló életmódot. Ha Ön biztos akar lenni, akkor Istent ne meditálva keresse, hanem az életmódjával. Ne fecsegjen szüntelenül, hanem tetteket mutasson! Új életmódját, életvitelét tettekkel bizonyítsa, látható életvalósággal. Menjenek tehát az ösvényre, Barátaink! Amikor templomainkban összegyűlünk, akkor a mi felhívásaink, szertartásaink és imáink nem misztikus-meditáló légkört akarnak teremteni, hanem rá akarnak hangolni az ifjú Gnózis ösvényen haladó elő testének elérhető és megengedhető rezgésfokára, rezgési kulcsára. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden felhívásnak az Ön létállapotának kell megfelelnie, a felhívó ember minőségének, pillanatnyi, élő jelenlétének az ösvényen. Ha pedig ezt a jelenlegi minőséget még nem tudja megállapítani, akkor a „Miatyánkban” talál biztos alapokra, mely azt mondja: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ebben minden tanuló biztos lehet. A neki járó, mindennapi szellemi kenyeret egészen biztosan megkapja, ha imája valóban éhező lelkéből buzog.

A hermészi ember és a szellem-terület találkozásáról, amit a hang, a szelíd hang meghajlásának is neveznek – mint említettük – a szentírás sokszor beszél. Például Illésről (Éliásról) mondják, hogy amikor Hóreb hegyének barlangjában tartózkodók, íme Iőn az Úrnak beszéde őhozzá. Amikor pedig Tiánai Apollós akarta hallani a szelíd hangot, akkor Illéshez hasonlóan „a palástjába burkolódzott”, ami az Istenhez való felemelkedésre utal az arany menyegzői ruha képében kapott értékek segítségével.

Elképzeléseink szerint eléggé elegyengettük a talajt ahhoz, hogy az olvasót szembesíthessük a Corpus Hermeticum első könyvével, „Pimander”-rel. A témát szándékosan vezettük be ilyen részletesen, mindenekelőtt azért, mert az olvasónak alaposan be kell látnia, hogy a Corpus Hermeticumhoz közeledve szent földre lép.