Pentagram 1986/5

Mi a különös a gnosztikus kereszténységben?

 

A szomjúság fogalmával az embernél azt az állapotot jelöljük, ami a természetben az elszáradtságnak, a szárazságnak felel meg. A szomj a torok kiszáradása, a test szárazsága. A test vízre vágyik. A szomjúság a tekintetet arra irányítja, amire szomjaznak. A szomjúság már meghatározta, hogy mivel oltható; amire vágyik, az rajta kívül található. A szomj olyan elképzelés, amely a teljesülést magán kívül keresi. A szomjúság valóban „magán kívül van”. Lényege egy olyan tárgy keresése, mely alkalmasnak tűnik a hiányérzet megszüntetésére. Ha a szomjast megkérdezik, hogy mit akar, akkor nem kell sokáig gondolkoznia, a feleletet azonnal tudja: vizet kér, inni akar.

A Rózsakereszt Iskolája Önöket a Gnózissal köti össze. Mi ez?

A Gnózis nem filozófia. Nem fordul az Önök értelmi képességeihez. Nem vallás. Nem szólítja fel az Önök érzelmi képességeit. A Gnózis csak abban az egyetlen pontban alkalmazkodik, hogy kezdetben beszéd vagy írás formájában jön el Önökhöz.

1. Az Egyetemes Tant sohasem fektették le írásban.
2. Szóban sem közük.
3. A dialektikus nyilvánossághoz a Gnózis beszéd vagy írás formájában közeledik.
4. Ebben a formában a Gnózis maga nincsen benne, itt csak egy érintkezési lehetőségről van szó.
5. Ez az érintkezés gyakorlati okokból hétszeres. Aki a hetedik spirálison van, az a hetedik beszéd és írásformával van kapcsolatban. A Gnózist emiatt még nem ismeri jobban, mint mások, és még kevésbé mondhatja, hogy a Gnózist birtokolja.
6. A Gnózis senkihez sem fordul valami módszerrel.
7. A Gnózis egyetlen tanuló számára sem nyit meg valami ösvényt, és senkit sem ajándékoz meg valami „mesterrel”.

Az előző cikkben („A gnosztikus kereszténység”), a Pentagramm legutóbbi számában az „üresség” és üres kezek fogalmát használtuk. Ez legyen az alap, hogy ne terheljük egymást történelmi eseményekkel. Ott azt mondtuk, hogy ha az igazi életből meg akarunk érteni valamit (az igazi életet Krisztusnak nevezzük, az ehhez vezető ösvényt nevezzük Jézusnak, és az ösvény felismerését keresztelő Jánosnak), ha ebből meg akarunk érteni valamit, akkor be kell csuknunk minden olyan bibliamagyarázatot és történelemkönyvet, amely a múltba akar vezetni minket.

A gnosztikus kereszténységben nincsenek közvetítők és egyházak. Összejövünk ugyan kisebb nagyobb csoportokban, egy „iskolában”, s bizonyos kifejezéseket használunk, hogy megteremtsük az érintkezés lehetőségét, hogy beszélhessünk egymással.

Krisztus egy erő, egy feloldó erő, olyan élet, mely bármilyen alakot ölthet, ugyanakkor azonban minden alakot feloszlathat. Ez az erő gyógyító erő, egyesítő erő, ugyanakkor elosztó és feloszlató erő, mely visszavezet a semmihez, az eredethez.

A Krisztuserő egyik feloszlató nézete az, amely mindent szétporlaszt, lebont, megsemmisít, ami Önben e név hallatára keletkezik. A Krisztuserő dönti meg az emberben a történelmi krisztuselképzelést. A gnosztikus keresztény tudja ezt, s ezért nem hagyja magát a hagyományok által befolyásolni. Persze használatba veszi a hagyományok bizonyos elemeit, például szóképleteket és írásképleteket, mint az érintkezés lehetőségeit. Krisztus az élő víz. A víz felold, formákat eltüntet. Aki erre a vízre szomjazik, annak tudnia kell, hogy ebben a vízben ő elfogy, feloldódik. Aki ebből a vízből iszik, az soha többé nem szomjazik meg, mert semmi sem lesz már, ami megszomjazhatna.

A Krisztuserő a földtérségben a legfinomabb anyag, a tűzéter által fejezi ki magát. Ez az építőanyag a Krisztus által jön az Atyából, és oda fog visszatérni is. Ha valakit így visznek vissza az eredetéhez, a semmihez, akkor minden dolog és állapot megszűnt és eltűnt, ami szomjassá tehetne.

A gnosztikus keresztény (egy valóban ismeretekkel rendelkező keresztény) egyik belátása az, hogy a földi életterületen semmi sem állandó. Ennek a területnek a legnagyobb értékei sem kerülhetik el az élő mozgást, az eljövést és elmenést, az elmenést és újra eljövést. A Krisztuserő megjelenései újra és újra másak. Tehát „ne ítélkezz”, vagyis ne korlátozz, mert az „élet” a formák miriádjainak a megszülettetését, transzformálását, transzmutálását és transzfigurálását, vagyis átváltoztatását jelenti. Mivel minden az állandó változásnak van alávetve, a valóban tudó ember nem képes ítélkezni, mert nincsenek meghatározott mértékek. A tudatlan ember azt hiszi, hogy vannak, ezért törvényeket és szabályokat állít fel, amelyekből kiindul, meghatároz és ítél, amíg az élet ezeket a „törvényeket” el nem sodorja és fel nem oszlatja.

A szenvedést az okozza, hogy az ember meg akar tartani valamit, ami valójában átmeneti, „folyékony”, mert folyamatban van. Minél erősebben lehorgonyozza az ember az elveit, annál erősebben szenved. A szegénység, az elvekben szegénység az élet előfeltétele. Az élet mozgatás és eleresztés. Az élet olyan szer, mely szomjat olthat. Az eleresztéssel ismerjük meg a szomjúság okát, azt, hogy mi a feloszlató Krisztuserő egysége vagyunk, s hogy bennünk semmi sem maradandó. Az ember szomját nem szabad szomjasító körülmények között fokozni, hanem folyamatszerűen a szomjúság hiányáig csökkenteni.

Az egyik ember „szomja” dicsőségre irányul, a másiké megtiszteltetésre, mások hatalomra áhítoznak. Az érintkezés által, mely szóban vagy írás formájában jöhet létre, a szomjas ember megtudja, hogy mire vágyik. Vágya mindig utal a múltjára, megmutatja azt. A mai ember olyan életjelenségek sorának az eredménye, amelyek az alkotás első napján kezdődtek. A mai ember olyan alkotási hullámok megkristályosodása, megkövesedése, amelyek egy ember előtti alkotásban öltöttek alakot. Emiatt ehhez az alkotáshoz van kötve, és ennek az alkotásnak a feloszlatása az ember eltűnését is jelenti.

Ha valaki örök értékekről beszél, akkor az gyakran arra vall, hogy ő erősen életben akar maradni, az életre vágyik, arra szomjúhozik. Az embernek mernie kell saját magában kutatni, hogy esetleg erős életben-maradási ösztön van-e benne, s ez a szomj nem a legmagasabb teremtett értékeknél ülepszik-e le.

A gnosztikus belátás nem csatlakozik az Önök érzelmeihez, vagyis vallásos érzéseikhez. Ez olyan életbeállítottság lenne, mely összekötni, újra megkötni akarna. Sok vallás, több úgynevezett gnosztikus vallásos rendszer is, abból indul ki, hogy Isten és az ember között szakadék van, s ezt át kell hidalni. Azt is mondják, hogy az ember tehetetlen, s ezt a szakadékot magától nem hidalhatja át. Ezen az alapon próbálják mindenféle segítő és közvetítő szükségességét feltétellé tenni. Ennek a feltevésnek aztán az ismert következményei alakulnak ki.

Egy iskola az embert a fő dolgok és a mellékes dolgok megkülönböztetésére tanítja meg. Sok ember a mellékesen keresztül tér rá a fő dologra. Egy iskola, mely nap mint nap fődolgokra oktat, nem lehet kötelező tekintély, mert célja a tanuló megtanítása, hogyan kell neki szabadon építvén, szabad kőművesként, öntekintélyként a főt a mellékestől Önmagában megkülönböztetni. Ez nem azt jelenti, hogy egy iskola fölösleges. Az ember ezen az életterületen a mibenléte miatt másokra van utalva. Akiben azonban izzani kezd a feloldó Krisztus tudat, az belső tudásból él, mert új megkülönböztető képességre tett szert. A lélektől tudja, hogy Isten és az ember között nincsen szakadék. Belülről megtudja, hogy az önismeret Istenismeret, és látja, hogy az egyén önmaga és az isteni lét ugyanaz.

Az embert a régmúlt óta a bűn és a megbánás fogalmai kíséretében nevelték. Krisztus lenne a megváltó. Aki a kötöttségnek ezt a hálóját felismeri, ezen átlát, az észreveszi, hogy káprázat és rögeszme, s hogy a bűn és vezeklés, a megbánás és megváltás fogalmai az alkotás hullámainak és az energiatereknek a helytelen értelmezésén alapulnak. Aki ezt belátja, az beszél káprázatról és megvilágosodásról, hogy érintkezési lehetőséget teremtsen. Ennél az érintkezésnél legfeljebb vezetőként léphet fel.

Az embereknek évszázadokig mondogatták, hogy Jézus az Isten Fia, és minden embertől különbözik. Az ember Jézusra vágyik, szomjúhozik; legfőbb célja. Szomját azonban sohasem olthatja, mert amire vágyik, az rajta kívül van. A szomjas ember befolyásolható, vezethető. Vízért mindent otthagy és mindent odaad.

Aki tudja, hogy ez a kiszáradt lét, ez a szomjas élet mennyire befolyásolható, manipulálható, az felhagy azzal a véleménnyel, hogy vannak különböző, el nem érhető életszintek és életszínvonalak. Önmagában fogja tapasztalni, hogy Jézus és az emberiség egyazon forrásból ered. Tudni fogja, hogy Jézus és Krisztus életáramlatoknak, energiaáramlatoknak az ideiglenes jelölései, nevei, amelyeket a korlátozott tudatú ember címkének ragasztott az áramló életre.

A Gnózis az embernek nem az értelmi képességeihez fordul. Az idők folyamán sok kozmológiai rendszer készült. Mindezeknek az elméleteknek a megismeréséhez és rendezéséhez az embernek terjedelmes gondolkodóképességre van szüksége.

Akinek megvan a belátása és megvizsgálja magában a Gnózis feloldó terét, vagyis a Krisztust, az tudja, hogy ezek a terek alkotások, amelyek egykor keletkeztek, és így el is fognak múlni. Azt is tudja, hogy értelmetlenség lenne valami elméletet, szerkezetet, rendszert, bármilyen nagyszerű és ésszerű is az, értékesebbnek tulajdonítani és életét aszerint berendezni, mert ha a rendszert fáradságosan magáévá teszi, akkor önmagát és az őbenne lévő határozatlan életet kényszerzubbonyba gyömöszöli, amelyből aztán az életnek újra ki kell szabadítania azt. Mindent meghagy, ahogyan van, rokonszenv és ellenszenv nélkül, meghagy az egyetlen élet alkotásának, mert az egyetlen élet az ő sokféleségében nyilvánul meg. Felméri a szenvedés és a bipolaritás, a kétsarkúság mélységeit. Tudja, hogy ha valami megjelenik, akkor az egy kétsarkú térség jelensége. Minden születés, bármilyen magasztos, csak fellobbanás a teremtés és fogantatás térségében. Minden mozog és kölcsönhatásban tevékeny. Egy cselekedet egy másiknak az okozója.

Az ember azt reméli, hogy jótettei örök érdem formájában maradnak meg, rossz tettei pedig a lehető leghamarabb el fognak tűnni. Ez persze csak képzelet, mert az egyiket a másik tartja fenn. Ezért van jelen az ellentét, a két mágneses sark minden teremtési történetben kezdettől fogva. Amíg az ember teremtmény marad, vagyis egy teremtési történetben lép fel és keresi a helyét, addig minden esemény, minden tett az ellenkezőjére fordul. Amikor Buddha ezt belátta, arra az eredményre jutott, hogy nem akar újra megszületni.

Mielőtt ez az alapvető belátás az emberben élő valóság lehet, és ő szétfolyhat a semmibe, tapasztalnia kell és át kell élnie önmagában a kétsarkúságot, az ellentéteket.

„Mert én vagyok az első és az utolsó,

tisztelt és a lebecsült;

én vagyok a terméketlen, akinek sok gyermeke van;

menyegzőim számtalanok, és nincsen házastársam.

Mert ismeret és tudatlanság vagyok,

erő vagyok és félelem,

háború és béke.

Figyelj rám…

Én vagyok a leigázott és a legyőzhetetlen,

a kötés és feloldás,

a maradás és a menés.

Én vagyok az ítélet és a felmentés.

Bűn nélkül való vagyok,

és a bűn gyökerei bennem keletkeznek.

(„Az igazság evangéliumá”-ból)

 

Akkor aztán a „nem akarok többé újra születni” a legradikálisabb belátás, mely minden észt, minden vallást és minden kozmológiai világrendszert megingat. Ez az az emelőkar, amely minden világot, mely jön és megy, megy és jön, elmozdít és megdönt. Ez az egyetlen út vezet a teljes megváltáshoz.

Ennek az útnak az értelmezése a legnemesebb életre és tettekre késztethet; ugyanakkor ebből magyarázhatók a legfurcsább és legutálatosabb állapotok és értelmezések is, amelyek szerint ember élhet.

Buddha kijelentése, a „nem akarok újra megszületni”, a következőképpen is fordítható: „ezt az utat mindenkinek magának kell bejárnia”, s szövegmagyarázók még hozzáfűzik: „zarándoktárs nélkül”. Egy vezető azt is mondja minden alkudozás nélkül: „ezt az utat az ember különcként járja be”, a tömeget elhagyta, társasága nincsen. Ennek a társaságnélküliségnek két oldala van. Az egyik az anyagi jelenlét hiánya; nincs másik, az ember testileg elkülönült. A második meg az, hogy az ember nem vágyik jelenlétre. Ez a szellemi elkülönülés.

Aki ezt átlátja, mint tudó, vagyis gnosztikus, az elmegy a mélységhez, minden létezés ősalapjához. Megérti, hogy az ember – az ösvény zarándoka is – miért alkot állandóan vetületeket, önmagában egy másikat, hogy ne legyen egyedül. Eszményeket és mintapéldányokat alkot, hogy ne legyen egyedül. A „nem akarok újraszületni” a magány átélése az utolsó következményig, a semmiig. Akkor vége van a valami Istennel való egység utáni vágyakozásnak is. Mintha a szomjúság eredetét élné át az ember a frissítő kielégítés nélkül úgy, hogy soha többé nem lesz sem szomjazó, sem szomjúság. Ez az élet:

• mindent befogadni,
• mindent elbocsátani,
• így mindent megújítani.

Lehetséges, hogy az olvasónak az lesz az érzése: „Becsaptak, mert gazdag voltam, s most mindenemet elveszik”. Aki tud, a keresztény, az emésztő tűz, már nem melegít fel régi dolgokat, nem mutat be misztérium-színjátékokat, és kapcsolatai folyamán senkinek sem ajánl az ő kozmológiai színjátéka helyett egy másikat. Ítélete világos. Amikor Mária, az anya, az anyag, az alkotás térsége átalakulásakor azt kéri, hogy a vizet borrá transzmutálja, akkor az a felelet: „Asszony, mi közöm nékem tehozzád?” (Ján.2:4)

Ez az egyetlen szóváltás, mint legcsekélyebb kapcsolat, csak valami jelzés, már maga is alkotásokat keletkeztet, pompás alkotásokat, a legjobb bort, ami azonban szintén el fog tűnni.

Nekünk embereknek két lehetőségünk van: vagy tovább reagálunk, egyik menyegzőről a másikra megyünk, amivel a karma kereke egyre gyorsabban forog, s egymás után tolonganak az élet egyre szélsőségesebb tapasztalatai, – vagy pedig felvetjük a kérdést: „Asszony, anyag, életterület, alkotási mező, mi közöd hozzá, hogy mit teszek?”

Ha az „én” szomjúhozik, akkor tartós életre szomjazik. Ha az én elfogy, folyamatszerűen a nem-cselekvéssel, a nem reagálás miatt, ha az én rájön, hogy ideiglenes, akkor eltűnik a szomjúság oka is.

 

Az utak sokasága visz engem

az egyetlen úthoz.

A dolgok soksága vezet engem

az egyetlen dologhoz.

Az értelmezések sokasága visz engem

az egyértelműhöz.

Az emberek sokasága vezet engem

az egyetlen emberhez, önmagamhoz.

Az egyetlen ember bősége vezet

az egyetlen tudáshoz:

 

minden elmúlik, minden elmegy,

minden érték,

minden út.

Én elmegyek

az ellentétek léte mellett

az egyetlen lét mellett,

a leendő lét mellett.

Minden elmegy, minden elmúlik;

én nem akarok újra megszületni.

Lobbantsd lángra velünk a szeretet tüzét „Krisztus Luciferus verus”

 

„Akik ezoterikát tanulmányoznak, azok nemsokára felfedezik, hogy az egész világmindenségben szörnyű, emberfeletti harc dúl a jó és a gonosz hatalmai között. Az idők kezdetéről ránk maradt régi vallások, mítoszok és legendák tanulmányozásánál megdöbbent minket a negatív és pozitív, a jó és a gonosz, égben és földön szakadatlanul folyó harcának kimondhatatlan tragédiája.” (Jan van Rijckenborgh: Fama Fraternitatis)

A megállapítás, hogy a gonosz az egész világmindenségben megtalálható, hogy a teremtésben mélységek és sötétségek, fekete lyukak és megsemmisítés van, a kutató embert megfordulásra késztetheti, arra, hogy bátran elbúcsúzzon egy olyan visszataszító valóságtól, mely szinte polip csápjaival ölel mindent, mely ízléstelen, s amelyben a szellemi lelkesedésnek, a szellemi lélekéletnek nyoma sincsen.

Ez a rádöbbenés az embert arra kényszeríti, hogy a jó és a gonosz kozmikus hatalmai között dúló harcban, mely az ő szívében is folyik, amelynek tárgya és célja ő maga, meghatározza az álláspontját. Itt minden keresve gondolkodó embernek döntenie kell.

A Rózsakereszt Szellemi Iskolája, a Lectorium Rosicrucianum úgy veszi, hogy tanulói már döntöttek. A tanuló számára most az a legfontosabb, hogy „fekete vádlóját”, fekete ellenfelét végleg megsemmisítse. Ez csakis úgy lehetséges, hogy elszakítja magát a tudatalattijától. Ezzel teljesen meg fog változni az ébersége, a megkülönböztetőképessége és a tudata. Lelke ismeretlen vonásai napvilágra kerülnek. A folyamatnak, amelyről a Szellemi Iskola beszél, a világosság megszületéséhez kell vezetnie mi bennünk. Keresztelő János az mibennünk, aki az utat akarja elkészíteni, s a fejszét a terméketlen fák gyökerébe vágja. Jótékonyságról és megosztásról beszél, erkölcsileg magas színvonalú életvitelről, és nemes életmódra ösztökél minket. Mégis ő a legkisebb a mennyek birodalmában.

Amikor az ismeretlen, vakító Krisztusvilágosság betör a lényünkbe, ugyanabban a pillanatban és azonnal megjelenik az ellenfél, az árnyék is. Ezt mondja az evangélium, s a saját lényünkben is ezt állapíthatjuk meg. Ön erős elhatározással a világosság útját választja, de szívében azonnal megjelenik a sötét ellenfél, „a vádoló”, a kozmosz és a mikrokozmosz másik mágneses sarkának a képviselője is. Itt vigyázni kell, hogy az ember ne olyasmit tartson a világosságnak, ami valójában a tudatalattinak a jelentkezése. Az evangélium szavait a tanuló határozottan a saját egyéni folyamataira vonatkoztathatja. Ha Ön a Fény Fia, akkor kövekből kenyeret, a tanból életbiztosítást csinálhat:

„Nem, sátán! Tan és módszer nem vezet megváltáshoz. Ami nekem lelket ád, az egy isteni erő bennem.”

„Te a Gnózis gyermeke vagy, semmitől sem kell félned. A Hierarchia megvéd.”

„Nem, sátán! Nem viszem túlzásba. A valóság talaján állok. Vállalom a saját tetteim és ballépéseim következményeit.”

„Egy egyszerű szerződés, a te teljes elárendelésed és függőséged igazolása a Szerzettel szemben, mely számodra lehetővé tette az ösvény megtalálását, megajándékoz téged mindennel, amire a boldogsághoz szükséged van.”

„Nem, sátán! Csakis a bennem lévő kimondhatatlan és időtlen elvnek vetem alá magamat, anélkül, hogy bármit is kérnék saját magamnak.”

Továbbá azt olvassuk, hogy Jánost átadják, s röviddel azután lefejezik. Ennek is a tanulóban kell megtörténnie. A tanuló pedig felteszi a kérdést: „Hol marad a világosság?” A világosság azonban láthatatlan. Csak halvány felcsillanás, szinte csak az árnyéka észlelhető.

Ki ez a János, a világosságnak ez a tanúja? Az az ember, aki teljesen a jó általi győzelemre irányul, s akit mégis megragad a negatívság, akit mégis kifáraszt a földi „én”. Mily keserű gúny egy olyan úton, ahol az ember a gonoszság hatalmait állítólag kezdettől fogva legyőzte. Milyen belátások fogják itt Önt vezetni? Az evangélium világosan megmondja. Az új tudat teljesen magára hagyja a régi tudatot, a régi tudat eszményeinek az összeroppanásával, hogy a régi tudat az ő hasadtságát és csonkaságát beismerje. Ez mindennel szembeni szeretetre állítottságra sürget és ösztönöz, mindennel szemben, ami ellenségesen viselkedik és ellenkezik.

A tanulónak itt szinte át kell ugrania egy akadályon. Itt belső megfordulásról van szó, ami viszont csakis akkor lehetséges, ha kitartóan és önfeledten a legmagasabbal szembeni szolgálatkészségnek szenteli magát. Mindig az a döntő kérdés, Ön mit kíván magának és mit az embertársainak.

Mi a Világosság? Mi a szeretet? Mi a csakis jó? Ön a gonosznak és sötétnek az ellenkezője-e? Kereste Ön már ezeknek a titokzatos kérdéseknek az értelmét? Megvan-e Önben annak az elcsitíthatatlan kívánsága, hogy felderítse a titokzatos képlet titkát: „Krisztus Luciferus verus”, „Krisztus az igazi Lucifer”?

Ennek az élesen megfogalmazott igazságnak a helyes megértése összeroppanthatja és leonthatja a kényszerképzetekben megrekedt tanulóság zavaros útvesztőjének minden falát. Ne hagyja magát továbbra is sátán által kínozni. Engedje meg, hogy Krisztus leszálljon az Ön poklába. Lássa át Ővele az Ön szívének mélységeit. Vonja ki magát Őáltala az Ön tudatalattijának a hatalma alól. Szabaduljon meg minden démonjától és kísértetétől, minden félelmétől, minden véleményétől, minden szerepétől, minden fantáziájától, szabaduljon meg mindentől, ami Önt a dialektikához ragasztja.

Ennek érdekében pedig önmagát kell tüzetesen megvizsgálnia, lényének minden zugát észlelnie. Ez az önismeret, amely Önben a fény és sötétség játéka által, az Önben lévő lanyha mozdulatlanságok dinamikus összetörése által keletkezik. Legyen szorgalmas, tartson ki, próbáljon megszabadulni minden rossz tulajdonságtól. Hívja fel a világosságot az Ön lényében; látogassa az Iskola műhelyeit; törekedjen a tökéletességre. Ez az Ön sötétsége megismerésének a legjobb módszere.

A kozmikus törvény azt mondja: „Ha jót akarok cselekedni, akkor a gonosz jelentkezik”. Így ismeri meg a gonoszt a saját lényében. Menjen át Szaturnusz kapuján. Ne féljen Lucifertől, sátántól, .az Ön aurikus lényétől. A kettő ugyanaz. Az ellenfél, „a vádló” az Ön felettes énje. Ne keresgélje Krisztust, az Ön szellemi esszenciáját, lényegét, mert Ön az. Ő az Ön legmagasabb elve. Mire lenne jó egy fényforrás, ha nincsen semmilyen tárgy, mely tanúskodna róla és megnyilvánítaná? Mit ér egy mágneses sark a szembenlévője nélkül, az ellenkező sarka nélkül?

A dialektika semmi más, mint a távolság, amelyet a tudat a sarkok között tart fenn. Ezért kell a világosságot egyesíteni a sötétséggel; és együtt kell meghalniuk és újra feltámadniuk. A pokolra való leszállás előzi meg a mennyek országába való felvételt. Jánosnak el kell tűnnie, s vele megy Lucifer is. A halál itt az életet, a feltámadást jelenti. Mi is eltűnhetünk a dialektika színpadjáról, s egy olyan valóság új teremtményei lehetünk, ahol minden kétségesség, minden kétféleség egymás kiegészítésévé és harmonikussá lett. Ez a belső út lehet hosszú vagy rövid, s tele lehet váratlan tapasztalatokkal.

Maurice Magre „Lucifer” című regényében egy századunk elején élő férfi megragadó vallomását ecseteli, aki a jó és a gonosz hatalmaival kerül szembe. Néhány idézet az élettörténetből, amelyet az író a lehető leghűségesebben jegyzett fel:

„Mivel Luciferrel szerződést lehet kötni, s ezt bizonyos esetekben meg is lehet szegni, miért ne lehetne éppilyen érvényes szerződést kötni Istennel is? Már korábban megismerkedtem a mágikus szertartások erejével. Tudom, hogy Istennel is lehet szerződést kötni.”

„Nem, nem! Semmiféle kötelezettség nem kell többé. Önnek fogalma sincsen, mily rettentően nehéz volt a szellememet megszabadítani az iszonyatosságtól, ami az Ön közbenjárásával ejtette a hatalmába.”

„Ön még azt hiszi, hogy Lucifer és Isten két külön lény, s Ön oly naív, hogy most az egyik felé tárja a karjait, miután azelőtt a másikkal tette ugyanezt. Ezt a kettőt én testvéri együttértésben láttam ugyanazon kereszt alatt görnyedni. Olyan területre mentek, ahol végre sem világosság, sem sötétség nincsen. Szerintem az a legjobb, ha ez így marad, s mindkettőt ugyanúgy szeretem, mert ez a kettő az én saját lényem… Minden ember váltakozva az egyik vagy a másik, olykor pedig Krisztus és Lucifer. Ennek a kettőnek a meghitt egységét kell a szív mélyén létrehozni.”

Minden tanulót és minden Káin-gyermeket a személytelen szeretet melletti döntésre hívnak fel, amelyben minden ellentét harmonikusan lehet együtt, amelyben minden polaritás az egyetlenben találkozik újra.

Lobbantsák lángra velünk a szeretet tüzét. Együtt el fogjuk érni, hogy a „fényes és hajnali csillag” újra felkél: „Krisztus Luciferus verus”.

Fama Fraternitatis R. C.

 

Bizony fel kell ismernünk, hogy a világ már azokban az időkben nagy mozgalmakkal volt terhes, a szülés fáradságaival küzdött, s állhatatosan érdemteli hősöket hozott világra, akik minden erejükkel áttörtek a sötétségen és a barbárságon, s ránk, a gyengébbekre bízták, hogy kövessük őket. Egészen biztosan ők voltak a Lángoló Háromszög csúcsa, melynek lángjai egyre erősebben világítanak, s a világnak kétségtelenül meggyújtják majd az utolsó világosságot.

 

Fama Fraternitatis

 

7. A tüzes háromszög

 

A Fama Fraternitatisban szó van a Trigonum Igneum-ról, a Tüzes, vagy Égő Háromszögről.

Amikor Rózsakereszt Keresztély csodás európai útján Spanyolországba érkezik, minden kincsét, összegyűjtött hatalmas bölcsességét mindenkinek felajánlja, aki csak egy pillanatra is hajlandó hallgatni őt; az eredmény azonban durva visszautasítás.

A tudósok, a politikusok, a művészet kedvelői és a vallásos felső réteg tagjai lunáris éleseszükkel csakhamar észreveszik, hogy amit Rózsakereszt Keresztély kínált nekik, az a saját primitív nézeteiknek és szokásaiknak a teljes ellentéte.

Ha az ingyen felkínált isteni adományokat elfogadták volna, akkor, ahogyan a Fama mondja, nagy nevükön csorba esett volna; akkor kitűnt volna, hogy semmit sem tudnak, s újra kellett volna kezdeni a tanulást, akkor be kellett volna ismerniük sokéves hibáikat, ami miatt viszont kiszáradt volna jövedelmük forrása, s pénztárcájuk lesoványodott volna.

Nos, e keserű tapasztalat után, mely nekünk meglehetősen ismerősnek tűnik, a Fama, mielőtt folytatná Rózsakereszt Keresztély útleírását, mélyértelmű ezoterikus-filozófus fejtegetésekbe kezd, hogy tanulmányozóinak mindenekelőtt a magát szakadatlanul felajánló Világosság és a visszautasító sötétség közötti éles ellentétet magyarázza meg.

A Világosság Szerzetének rettenetes küzdelmét ecseteli, melyet azért folytatnak, hogy ebből a sötétségből és barbárságból eléggé méltó embereket kerítsenek elő, akik az emberi élethullámnak, a többieknek, utat tudnak törni a fejlődési spirális magasabb menetének fényes világosságába.

Ezekre utalva mondja a Fama: „Egészen biztosan ők voltak a Lángoló Háromszög csúcsa, melynek lángjai egyre erősebben világítanak, s a világnak kétségtelenül meggyújtják majd az utolsó világosságot.”

Ha meggondoljuk ezeket a dolgokat, akkor nagy csodálatunk, mély tiszteletünk és hálánk árad mindazokhoz, akik nyugaton felépítették a Világosság Szerzetét; tiszteljük mindezeket a nemes lelkeket, akik az alacsonyság pokoli örvényéből, a halál gödréből felküzdötték magukat; nem azért, hogy maguk szabaduljanak meg, hanem hogy utat törjenek, utat építsenek nekünk, akik utánuk jövünk.

A szeretet hulláma árad felénk. Fényes alakok kis csoportját látjuk az Egyetlen körül, Krisztus körül, akivel és akiért hordozni akarják a keresztet.

Ezek képezik a Lángoló, a Tüzes Háromszög csúcsát. Ebben a fejezetben erről a világító, mágikus jelképről szeretnénk elmélkedni.

E szavakat valójában vallomásnak, deklarációnak kell vennie. Ön hallani fogja, hogy kik vagyunk, mi az igazi szándékunk, milyen munkával foglalkozunk, s mennyiben vagyunk kapcsolatban ezzel a Tüzes Háromszöggel.

A mágikus háromszögnek sok nézete van. Ezt már a geometria háromszögeinél is felfedezzük. A háromszöget sík felületnek nézhetjük, melyet három egyforma egyenes határol, de vannak derékszögű, hegyesszögű és tompaszögű háromszögek is, meg szférikus háromszögek is.

A misztikus szabadkőművességben a háromszög minden építménynek az alapelve és végcélja.

Az ezoterikus, gnosztikus kereszténységben a háromszöget a golgota magaslatán felállított három kereszt ábrázolja.

A rózsakeresztes-filozófiában az Ego három nézetéről úgy beszélnek, mint Isteni Szellemről, Életszellemről és Emberi szellemről.

A mágikus asztrozófiában a tűzháromszöget Aries, Leó és Szagittárius képezi.

A gnosztikus planetáriumban Uránusz, Neptun és Plútó háromszögét látjuk sugározni, a három hatalmas jelet Szerpentáriusban és Cignusban.

Ismerjük a kozmikus háromszöget, mint az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nézetét, és a kozmoszon felüli háromszöget, mint a Logosz három nézetét.

Az Arany Rózsakereszt Modern Szellemi Iskolájának munkájában pedig, mely valamikor a misztikus szabadkőművesség egyenes folytatása volt, ugyanaz a háromszög a Vízöntő-követelményben, a jóságban, igazságban és igazságosságban jelenik meg.

A Háromszög nézeteiről, azokról is, melyeket itt nem említettünk, kétségtelenül egész könyvet lehetne írni. E nagy bőségnél tehát korlátoznunk kell magunkat. Így a mágikus gondolkodásnak csak egyetlen vonalát fogjuk követni, hogy ne vesszünk bele a sugárzó lángok sokaságába.

Világosnak tekinthető, hogy a háromszög az abszolút harmónia, a háromság egységének jelképe. A három a tökéletes egység terméke, a tökéletesség száma. Az abszolútnak, a teljes építménynek az ötlete a Logosz legmagasabb nézetéből ereszkedik lefelé minden kozmikus területen át, mint tüzes láng.

Ahol Istennek ez a tüzes lángja megjelenik, ott meggyújtja a kozmikus gyökérönállóságot, és megjelenik a káosz: egy hatalmas, tomboló, le és fel hullámzó mozgás, alakulásra való törekvés.

Isten Tűzlángja mélyebbre merül ebben a hatalmas szeretetmozgalomban, s lelövell a sötét Földre, mint a Világosság, mely a sötétségben fénylik; mint a világosság, mely káoszt, mozgást, krízist és ítéletet okoz.

Az Isteni Háromszög lefelé irányuló tüzes, tűhegyes csúcsa kardként csap le erre a világra. Ez a Krisztusszellem, mely nem békességet hozni jött, hanem kardot, a fegyvert.

A tanuló pedig, aki élete éjjeliőrségén szemeivel az eget pásztázza, hogy felfedezze Isten világosságát, látja a tüzes lángokat lefelé lövellni, s az ő életet megérinteni. A háromságot, mikrokozmikus lénye háromszögét megérinti az Isteni Háromszög. Az emberi háromságot a szellem három nézete jelöli, s ezek a fejben három világító magnak látszanak, három gyengén világító csillagnak: az agyalapi mirigy, a tobozmirigy, és a homlok közepe, a szemöldökök közötti hely kisugárzása.

Mihelyt ünnepelni lehet ezt az isteni találkozást, ha a két háromszög hegye megérinti egymást, rettenetes harc keletkezik: az alantasnak a halála és egy feltámadás. A két háromszög összeelegyedik, s így áll elő a két, egymásba fonódó háromszög képe, a hatágú csillag, a hexagramm. A hatos számnak e mágikus kifejezését a régi kabalisták a tökéletesség jeleként használták. Rózsakereszt Keresztély alkímiai menyegzőjének tanulmányozói most már megértik miért a hatodik kötéllel került ki Rózsakereszt Keresztély a sötét veremből.

Csak a beavatott, az Istennel Egyesült, akinek megvan Salamonnak ez a pecsétje, az tudja tüzes háromszögét hatalmas tűzlánggá fejleszteni. A láng egyre világosabb lesz, s kétségtelenül ez ajándékozza meg a világot az utolsó Világossággal.

Természetesen kutatnunk kell, ha meg akarjuk tudni, hogyan kell ennek a folyamatnak kifejlődnie.

Ez csak egyetlen módon történhet: a jóság, igazság és igazságosság útján. Ez a három meghatározás Uránusz, Neptun és Plútó kulcsszava; ezek jelölik a három mirigy, az agyalapi mirigy (hipofízis), a tobozmirigy és a csendes őr, a pajzsmirigy megszabadító tulajdonságát; ez az Ego három nézete.

A teljesen önfeláldozó szeretetszolgálatot jelenti ez, a tökéletes kereszténységet, a feltétlen szabadkőművességet.

Ez a három kereszt a koponya helyén, ahol a kibékülés vére omlik, sokak váltságdíjaként.

Röviden: itt emberfejek, emberszívek és emberkezek tökéletes cselekedetéről van szó. Az akváriusmunka ez, a rózsakereszt Szerzetének mágikus munkája korszakunkban. A háromszög alapjának a jóság fogalmát látjuk, s ezen az alapon emelkedik az egyik oldalon az igazság, a másikon pedig az igazságosság; ahol pedig ez a két felemelkedő erő találkozik, ott keletkezik a beavatás, az egyre világosabbá váló láng.

Mit jelent a jóság? Mit akar az Uránusz-elv? Az Uránusz-elv az igazi szeretet legmagasabb formájára, a dolgok Krisztusnézetére vonatkozik. Mi mindent nem csináltak az emberek a szeretetből? Puha, kásás valamit; ellenőrizetlen érzések hullámain való libegést; a szenvedélyek és a messzemenő önszeretet betetőzését; mindkét kézzel való kapaszkodást a felületes romantikába; eszközt, mellyel a saját tehetetlenséget és ürességet szeretnék feltölteni. Ha én nem tudom, akkor mások segítségével próbálom megtenni. Ez a szeretet a negatívság képe; korlátozott, véges.

A háromszög bázisa egészen más irányba terel minket. Az abszolút önfeláldozást tanítja, az emberiségért való személytelen odaadást, azoknak a teljes megszánását, akik a sötétségben járnak. Ha van Önnek ebből valamije, ebből a hatalmas megrendülésből azok sorsa láttán, akik kimondhatatlan bajban turkálnak ebben a sötét világveremben – csak akkor lehet Ön Akvárius-barát.

Ha ismeri ezt a szeretetfájdalmat, csak akkor nevezheti magát a Világ-fájdalmait-hordozó gyermekének. Akkor kész Ön arra, hogy elhagyja apját, anyját és mindenét, hogy szolgálja Istent, a világot és az embert. Akkor megy el, mint Rózsakereszt Keresztély, felettes énjének prototípusa, Spanyolországba, hogy kincseit mindenkinek felajánlja. Akkor Önnek is visszautasítás, gyanakodás és üldöztetés lesz a sorsa; akkor Ön is azt hallja: „feszítsd keresztre!”

És lassan felemelkedik az Ön áldozatának keresztje a koponya helyén, a zsoldosok szitkozódva állják körül az Ön vérző szívét; kisorsolják az Ön igazi cselekedettel bizonyított szellemi birtokát, mintha áru lenne.

Így perdül egyik vércsepp a másik után az Ön testéről; az Ön szeretete, ami a világot táplálja; átitatja a földet, hogy annak öléből egykor más gyümölcsök sarjadjanak.

Így fektetjük le az igazi szeretet alapelvét, az önfeláldozást Krisztusban, s emiatt, ebből, mint mondtuk, két másik erő száll fel.

A jóságból először igazság növekedik.

Ha a szív jóságának ezoterikus jelentőségét nem értette meg, akkor az igazságot sem láthatja; ez a neptuni elv, ez a magasabb ész a jóságból kel életre. Íme minden igaz ismeret titka. A jóság olyan, mint Mózes jelképes botja. Ön megüti vele az Egyetemes Ismeretek szikláját, s az Élet Vize tör, buzog elő belőle. Elárasztja Önt az igazság, mely megszabadít. Látása kiélesedik, látja a mozgást a sötét világveremben; látja a megszabadulás irányvonalait, s az Ön szeretetével és amellett magával hozza a bölcsességét.

E világ hatalmasa azonban megint megpróbálja megölni Önt, s így a koponya helyén a második kereszt is felemelkedik. Aki az alacsony életet akarja megsemmisíteni, azt feszítik gyilkosként keresztre.

Így függ ott egymás mellett a fej és a szív, kimondhatatlan fájdalommal; a vércseppek pedig szaporodnak, s peregnek a sivatag homokjába.

És íme, a jóságból az igazságosság is előtör.

Ha Ön így, szeretettel teli szívvel sugároz, és megfúrta az Örök Bölcsesség forrásait, akkor az élet feltör, teljes pozitivitással, és jóindulatot, kegyességet, igazságosságot követel. Az akvárius-kiáltás harsan fel az atmoszférában:

Igazságosságot! Ön a fekete horda bűnfátyollal takart arcába néz; elállja az útját, még ha királyi vagy papi köpenyt hordana is a halál álcázására, s a fülébe harsogja a igazságosság követelését, az abszolút emberségesség Plútó-követelményét, mert az Ön háromszögkövetelménye Isten követelménye, az Örök Tűzláng Logoszának követelménye, mely lemerül az idő világába.

Így emelkedik fel a harmadik kereszt a koponya helyén; a második gyilkos, az emberi szellem hagyja magát teljes önfeláldozással keresztre feszíteni, így hanyatlik le az emberi szellem az alantasban; de íme, a Nagy Világszív azt mondja neki: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban”.

A halál itt győzelemmé válik.

El lett érve a Trigonum Igneum legmagasabb csúcsa. Mint a villám, lövell a világosság sugara a világon át, a világosságé, ami a sötétséget elvakítja; és ujjongásként visszhangzik a mennydörgés, a beavatott szabadságkiáltása: „Consummatum est! Elvégeztetett!”

A két, egymásba fonódó háromszög salamoni pecsétje megszületett a vérben.

Nézze; ez az akváriusmű, az egyetlen ösvény, mely a világ és az emberiség megszabadításához vezet. A jóság, igazság és igazságosság háromszöge Önök közé megy, és megkérdezi Önöket, hogy Istennek e nagyszerű építkezésénél akarnak-e társulni vele. Ne gondolják, hogy ez a háromszögtan csak az Arany Rózsakereszt tanulóinak fontos. Ez az egész emberiségre vonatkozik.

Látjuk, hogyan próbálnak rá sokan reagálni, de mert a napnyugati filozófiát nem értik, csak félig-meddig reagálnak, s ezzel okozzák a világtér heves küzdelmét. Az ember csak akkor szabadíthatja meg magát a láncaitól, ha mind a három nézetnek megfelel.

Látjuk a világban, hogy sokan próbálnak megfelelni az önfeláldozó szeretet követelményének – de nem birtokolják az igazságot, a kozmikus igazságot, s így hamis, eltorzult igazságosságot tanítanak. Nem tudják, hogyan kell a kardokból sarlókat, a „fegyverekből kapákat” kovácsolni, ahogyan Ésaiás próféta mondja. Így keresnek és küzdenek a humanizmusban, eredmény nélkül. A kiáltások feltörnek a sötét barlangból, de minden a régi marad.

Mások meg igazságot keresnek; ezek az ál-ezoterikusok, a negatív zsibárusok. Ezek okkult ismereteket keresnek, kozmológiát tanulmányoznak és horoszkópokat gyártanak. De nincs bennük jóság, nincs szeretet, nincs önfeláldozási törekvés. Szeretetük az ötlet szeretete, a határozatlan, lényegtelen fecsegésé, a látszaté. Az emberiség szenvedése miatti megrendülésnek nyoma sincs bennük. Emiatt hallani sem akarnak igazságosságról. Irgalomra és igazságosságra nem is képesek, mert hiányzik nekik az alaperő, az önfeláldozó szeretet.

Igazságosságban ezért nem is vesznek részt – az Isten dolga, abba nem kell beleszólni. „Abban nem kell résztvennünk”. Nekik csak az evangéliumot kell prédikálni; de a Krisztus második parancsa, a betegek gyógyítása (a tévelygő, vak emberiségnek a megszabadulás ösvényével szembeni tudatlanságából való kigyógyítása, melyről az evangélium tanúskodik, és az embereknek segíteni a megfelelő életmóddal tényleg bejárni az ösvényt), ez a második parancs hiába kopogtat az ő ajtajukon. Rózsakereszt Keresztély nem kell nekik. Hiányzik az ismeret, a belátás; még maguk is a betegekhez tartoznak, akik gyógyulásra várnak!

Olyanok is vannak, akik igazságosságot keresnek, de szeretet és igazság nélkül. Ennek a következménye viszont szörnyű, véres viszálykodás, esztelen ütésvágás, felégetés és gyilkolás, meg forradalmi sürgölődés. Továbbá olyan csoportok is vannak, amelyek a háromszög két nézetét képviselik.

Látunk olyan embereket, akik ismerik a jóságot és az igazságot, de az igazságosságra gyávák, s így hatástalanok. Vagy olyanokat, akik jóságot és igazságosságot gyakorolnak, de a kozmikus igazság nem tud áthatolni hozzájuk, így sajnálatosan nagy kerülőt tesznek meg, és szaporítják az emberiség szenvedését. Végül olyanok is vannak, akik szeretik az igazságot és az igazságosságot, akikben azonban hiányzik a jóság. Így ezek is erőtlenek, mert Krisztus nélkül minden alakulást lehetetlennek tarthatunk.

Így hallgatjuk e titokzatos könyv, a Fama Fraternitatis beszédét; így nógatjuk egymást a Tüzes Háromszög felé, s amikor a szent jelkép elé állunk, azt kérdezzük magunktól: melyik nézetével érezzük rokonnak magunkat, és mely értékeit utasítjuk vissza tudatosan gyávaságból, a szeretet hiányából vagy tudatlanságból.

Most már tudja, hogy mi az Akváriusmunka célja: a Rózsakeresztes Rend legszentebb, de legveszélyesebb művét is kivitelezni egy olyan elfajult időszakban, mint a miénk.

Önök közül kinek van mersze beállni a világ hőseinek soraiba, akik a Világosság Szerzetének létezését lehetővé tették?

Lesz majd olyan idő, amikor azt mondják: „Bár csak feleltem, reagáltam volna a rózsakereszt hívó kiáltására”. Abban az időben lesz ez, amikor a Világosság a diadal reggelére ébred. Akkor azonban Ön már nem lehet világossághordozó.

A szeretet hulláma árad felénk. Fényes alakok kis csoportját látjuk az Egyetlen körül, Krisztus körül, akivel és akiért hordozni akarják a keresztet, a háromszoros keresztet, a tüzes, lángoló háromszöget. És a szférák éneke száll e sötét Föld fölött:

 

Tépjétek le béklyótokat,

Jöjjetek ma ki a fényre;

Rántsátok le arcotokról

Az álarcot végre! Végre!

 

Lépjetek be a nagy kapun

seregek és örvendjetek,

Ragadjátok meg a fáklyát;

Szent Lángot emeljetek!

 

Kivonulva mindenfelé,

Együtt előre menjetek,

Rendeltetést elfogadva

Vegyétek fel a keresztet.

 

Szóljatok az embereknek,

Akik sírva ácsorognak,

A szenvedés hosszú útján

Fáradozva menetelnek:

 

Hagyjátok az álmodozást!

Keljetek fel! Ébredjetek!

Lássátok a feladatot,

Mi kezdettől szántak nektek!

 

Igazságért harcba szállva

Öltsétek fel a jóságot,

Vitézekként kiharcolva

Kegyes igazságosságot!

Az Univerzális Gnózis: VII. A Gnózis és a költők és gondolkodók

 

Valószínűleg nagyon jól tudják, hogy a Gnózist, vagyis az Isteni Egységet, Szabadságot és Szeretetet nem lehet megközelíteni természetvallásos vagy természetokkult élettel és törekvéssel, sem misztikus meghatódottsággal, sem filozófiai találgatásokkal. Aki ezt belátta, s szemét mégis belső ösztönből „a hegyekre emeli, ahonnan segítsége jön”, s ebben nem csügged el, az megszabadítja magát minden hagyományos misztikus, okkult és humánus tévedéstől, hogy helyet csináljon a szabad építkezés egyetlen igazi transzfigurista folyamatának.

Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy sok tanuló és érdeklődő, akinek tudomására jut a modern Szellemi Iskolából kiinduló felhívás a megszabadulásra, nagyon nehezen érti meg ezt az üzenetet. Ez nem nemzeti jellegű, hanem nemzetközileg megfigyelhető. Kitűnik, hogy a legnagyobb idegenkedés és zavar támad, ha a transzfigurista örömhírt hirdetik.

Ön tudja, hogy Nikodémus nagy, gyerekes tudatlanságról tanúskodik, amikor az Úr Jézus az újjászületésről és ennek megváltó útjairól beszél. „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket”, veti szemére Nikodémusnak; mi pedig esetleg hajlamosak vagyunk fölényes mosollyal nyugtázni ezt a tudatlanságot. Engedje meg, hogy megmondjuk Önnek: az egész világot, és a modern Szellemi Iskola előudvarát is, számtalan nikodémus-természet népesíti be.

Önöknek jó eszük van, és szeretetteljes szívük… és mégis… minden erő megfeszítése mellett is csak néhányan kapnak a legjobb esetben is zavaros fogalmat a transzfigurálás útjairól. Ez a zavar, a felfogás hiányossága, mindenekelőtt a gyakorlatban mutatkozik meg, ha tényleg kísérletet tesznek az ösvény bejárására.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy tulajdonképpen hogyan jöhetett létre ez a tudatgátlás. Mert valóban csaknem minden életben hiányzik valami láncszem, s így az üdv útjai beláthatatlanok maradnak. Olyan ez, mintha az agyközpontok egyike megsérült volna, mintha közönséges érzékelőképességeinkből valami elveszett volna, s így az adott esetben mind Nikodémus módjára reagálunk, tehát gyerekesen.

Nem hangzik kellemesen a megállapítás, hogy az emberiség ebben a dologban csökkent mértékben beszámítható. Kétségtelen, hogy Krisztus figyelembe vette ezt, amikor azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek”.

Figyelje meg, hogy egy dialektikus létkorszakban soha sincsenek jelen állandó értékek és tulajdonságok. A dialektikában minden a változásnak van alávetve. Így van ez a mi világosságra, igazságra és valóságra való fogékonyságunkkal is. Amikor egy kozmikus forradalom után a dialektikus emberiség maradékát megint a kerékhez kötözik és úgyszólván új lehetőségeket kap a megszabadulásra, akkor az isteni élettel szembeni fogékonyságát dialektikus szempontból eszményinek nevezhetnénk. Ahogyan azonban az idő halad, és az ember nem ragadja meg a lehetőségeit, úgy csökken ez a fogékonyság, míg végül teljesen eltűnik.

Aki ezt a fogékonyságot elveszítette, annak nem csak egy új megtestesülésre kell várnia, hanem egy új kozmikus forradalom virradatára is, mert az igazi isteni élet benyomásaira való fogékonyságot nem lehet a születéssel megszerezni. Ez Önnek még megvan, vagy már nincsen. Ha még megvan, akkor legyen tudatában annak, hogy ez nem elveszíthetetlen. Tudományos tény, hogy a Gnózissal való kapcsolatra az emberek egyre csekélyebb mértékben bizonyulnak alkalmasnak. E tudományos tény miatt hangzik el a hívás kényszerítően, intően és ösztönzően. Ezért hirdetik az „itt az idő”-t. Ez azoknak szól, akik még tudnak reagálni rá, s a hívás mögött az a határozott tudás áll, hogy az erre való reagálás képessége egyre csökken.

Amikor tehát felhangzik ez a dinamikus hívás, és csodálkozva kérdezik, hogy miért kell tulajdonképpen ez az erőltetés, akkor tudományos biztonsággal meg lehet érteni, hogy mi rejlik mögötte: az a kívánság, hogy segítsenek Önnek, ameddig lehetséges. Ezért van az ilyen művekben, mint a miénk, állandó mozgás, mindig forradalmi hangulat, s szakadatlanul indítanak akciókat, hogy felébresszék Önöket.

Tudja, hogy a szem recehártyáján van egy vak folt, ami egyáltalán nem reagál. Ha az ember becsukja az egyik szemét, és a másikat a csukott szem felé mozgatja, akkor az egyik helyzetben az előtte levő kép egy bizonyos részét nem látja, mert annak vetülete éppen a vak foltra esik. Könnyen elképzelhető, hogy a fej, a szív, és a gerincrendszer több központja is „vak” lehet vagy megvakulhat bizonyos rezgésekkel és sugallatokkal szemben. Ha ez az állapot bekövetkezett, akkor annak az embernek már nem lehet segíteni. Ha tehát az érzékszervek a megváltó élet benyomásait képtelenek felvenni, akkor az puszta természeti folyamat. Ehhez az érzékszervi képtelenséghez minden ember eljut, aki életről életre a vízszintes vonalon mozog. Az is érthető, hogy e világrend hierarchiájának érdekében áll az embert a lehető leggyorsabban képtelenné tenni. Mert ha egy emberélet elérte ezt a fázist, akkor a dialektikus hierarchiának már semmitől sem kell tartania. Ez az emberélet már nem menekülhet meg tőle!

Két kozmikus forradalom között tehát egyrészt a fogékonyság természetes csökkenésének folyamatát látjuk kifejlődni, másrészt pedig a dialektikus hierarchia fokozott tevékenységét, amivel ezt a folyamatot felgyorsítja.

A világ hierarchiájának módszere teljesen átlátszó.

Képzelje el, hogy Önt valaki tekintélynek tartja, s Ön a tekintélyét azzal tarja fenn, hogy az illetőt kizsákmányolja. Ha Ön egyszer felfedezi, hogy rabszolgája fogékony olyan benyomásokra, amik kivonhatnák őt az Ön uralma alól, akkor olyan eljárásokat eszel ki, ami rabszolgáját elszigetelné a megszabadulásra ébresztő impulzusoktól. Hogyan fogja ezt megtenni? Kétféleképpen: kívülről és belülről.

Vannak olyan transzfigurisztikus impulzusok, amiket minden lehető módon odaadtak az emberiségnek, hogy rabszolgákat szabadítsanak meg. Akkor Ön hatalmába keríti ezeket az impulzusokat, és a saját magyarázatával látja el őket. Ha az impulzusok könyvekben jelentek meg, akkor ezeket a könyveket megtiltja, vagy elégetteti. Ha ezt nem teheti meg, akkor a könyvek tartalmát minden elképzelhető módon eltorzítja, majd szervezeteket hoz létre, melyek állítólag ezeket a könyveket választják életük alapjául. Akkor meríthet belőlük és prédikálhat róluk, amit akar, s egész tudományágat hozhat létre, hogy a veszélyt a vízszintes vonalon kirezegtesse, míg el nem hal. A rabszolga azt hiszi, hogy mindig az élet beszédét hallja; a zsinórokat azonban Ön húzogatja.

Ha ez a külső módszer már nem elég, akkor a rabszolgát a tudata székhelyén támadják meg, tehát a vérében. A vért születéssel és mágiával elködösítik és sötétben tartják, s a rabszolga ebből a kétszeres bilincsből nem menekülhet meg.

Így Ön megérti, hogy a természetes folyamaton kívül (melynek mi mind alá vagyunk vetve), a vérünk is (mások által) megmérgeződik, s hogy érdeklődésünk tárgyát szándékosan eltorzították. Ebben a tekintetben senki se vélje magát teljesen épnek. A szakadatlan vérkeveredés miatt mind össze vagyunk kötve egymással, embertársainkkal úgy, hogy az embereknek az a tömege, amelyik manapság is kiszolgáltatja magát az egyházi mágia vérmérgezésének, befolyását a mi életünkben is érvényesíti.

Ha figyelembe veszi a tényt, hogy az egész emberi gondolkodást évszázadok óta dialektikus irányba hajlítják és majdnem minden transzfigurista felhívást hatalmukba kerítettek, hogy a fent említett módon denaturálják, elfajítsák, akkor el tudja képzelni, hogy miért értjük meg olyan nehezen az üdv hívó hangját, és miért reagálunk az életre hívó szóra úgy, mint Nikodémus.

A hanyatlás természetes folyamatához még meg is vagyunk csonkítva, szándékosan meggyalázva. Ezért sürget az idő. A modern Szellemi Iskola igaz tanulóinál még található egy bizonyos reagálási képesség, de felvevőképességük állandóan csökken. Ezért nem lankad a Szellemi Iskola abban, hogy feltörje Önnek az igazságot, s Önt reagálásra ösztökélje.

Évről évre, újra meg újra magyarázzuk, hogy az átalakulásra, a transzfigurálásra való felhívás nem az Iskola munkatársainak találmánya, hanem olyan hívás, ami kezdettől fogva megvolt. És figyelmüket gyakran tereljük minden idők avatott és szentelt nyelvére és beszédeire, hogy közleményeinket alátámasszuk és bizonyítsuk.

A tény miatt azonban, hogy éppen a szentírás az a tárgy, amiért az egyházi mágia annyira érdeklődik és amit eltorzít, megtörténhet, hogy amikor a szentírást a mi szempontunkból magyarázzuk, Ön azt mondja: „Ez ugyan a Maguk nézete, de emezeknek vagy amazoknak más a véleményük minderről”. Így elkezdik a különböző felfogásokat fontolgatni, mindenféle vizsgálatokba és összehasonlításokba merülnek, s ennek következtében a nyomot örökre elveszítik. Az ötletek sokasága is hozzátartozik a világ hierarchiájának módszeréhez, amivel rabszolgaként tartja Önt fogva.

Mégsem csüggedünk abban a fáradozásban, hogy felébresszük Önt. Fejtegetéseink alátámasztása érdekében nem állunk meg a szentírás szemlélgetésénél, hanem figyelmünket most azokra a költőkre és gondolkodókra irányítjuk, akik a transzfigurálás megcáfolhatatlan igazságáról és szükségességéről beszéltek és tanúskodtak. Érthető, hogy itt nem lehet mindent felsorolni. Csak egy kis választékot tárunk Ön elé, hogy ezekre a nagy tanúkra tereljük a figyelmét, hogy foglalkozhasson velük, ha ösztönözve érzi magát erre.

Az a szándékunk, hogy újra rámutassunk a Szent Célra, mely e világ bölcsei elől el van rejtve. Ha Ön meg tudja találni az elveszett fonalat, ha megint be tudja illeszteni a hiányzó láncszemet, akkor a felhívás Önnél nem volt hiábavaló.

Nem várják el, hogy Ön mintegy egyetlen pillanatban belássa az isteni élet teljes bőségét. A kapcsolat újra-helyreállításáról van szó – az újjászületésről. Ha Ön az új gyermekségnek még csak a pólyáiban lenne is, már többet érne azoknál, akik e természet legnagyobb tudatának birtokában vannak. Mert ismeri a kijelentést: „Ami e természet bölcsei és értelmesei elől el van rejtve, az megjelenik Isten gyermekeinek”.

Figyelmét először Dante-ra tereljük, a középkor nagy költőjére. Lehetséges, hogy a könyvszekrényében megvan Dante mesterműve, az „Isteni színjáték”. Esetleg el is olvasta. De megértette-e, hogy ez a mű az Üdvhöz vezető igazi utat fejtegeti? Dante leírása a pokolról, a tisztulás hegyéről és a paradicsomról nem önkényes, költői, fantasztikus álom, hanem az átalakulás, a transzfiguráció ösvényének élő megtestesülése.

Az inferno, a pokol szakaszaiban Dante a dialektikus élet poklát és ennek következményeit ecseteli. A purgatorio-ban, a tisztítótűzben azt ábrázolja, hogyan lehet önelhalással megszabadítani a szellemmagot, mint az új élet alapját. A paradiso-ban pedig Isten birodalmát tárja elénk.

Aki ezt a művet a bensőjében-még-aIkalmassága világosságában tanulmányozza, az világosan látja benne tükröződni az Egyetemes Tant. Ha Ön tényleg olyan valaki, akit nagy olvasottságú embernek neveznek, s ha a szellemi fény még be tud hatolni Önbe, akkor csaknem érthetetlen, hogy az Isteni Színjáték üzenetét még nem értette meg, s a benne rejlő kincseket még nem ásta ki.

A műnek három főszereplője van: Dante, Virgil és Beatrice.

Dante a küzdő mikrokozmosz, az egész rendszer, amelyik egy bizonyos pillanatban a dialektikába száműzve fedezi fel magát, s amelyet megérint a Gnózis hívása.

Virgil a dialektikus Én, a természet valódi én-je, a dialektikus tudat.

Dante, Virgil vezetése alatt, átvonul az infernón, s felfedezi ezt a világot pokoli állapotában és megtört valóságában. Aztán, még mindig Virgil vezetésével, áttör a purgatóriumhoz, az én-elhalás világához. Amikor pedig a tisztulásnak ezt a hegyét a legmagasabb csúcsáig megmássza, elszenvedi és felássa, akkor Virgil egyedül hagyja. A földi én-nek, a természet énjének meg kell halnia; ez nem léphet be az új földre. Ahol Jézus megjelenik, ott Jánosnak alá kell hanyatlania.

És íme, alig tűnt el Virgil, Dante előtt ott áll a másik, Beatrice. Beatrice jelentése: a boldoggá tevő, az igazi mennyei másik, az új alak, ami megjelenik, ha a földi én eltűnt, az örök öröm maga! Beatrice a Gnózis, az örökké boldoggá tevő.

Nagyon szeretnénk részletesebben írni a csodás Isteni Színjátékról, de az idő sürget, s Önnek magának kell áttörnie a világossághoz.

Ezért még csak Baconra utalunk (a Shakespeare mögött álló nagy jelenségre), Jakob Böhme-re, Walt Whitmanra, a transzfigurizmus tanúinak hosszú sorából önkényesen kiválasztott három Nagyra. Mind az Isteni Színjáték tagadhatatlan igazságát bizonyítják.

Az az ember – írja Bacon -, aki „a másikkal” találkozott, az gazdag, s a kulcs birtokában állandóan rendelkezhet örök kincseivel. A Szellemi Iskola szakadatlanul azzal próbálkozik, hogy Önnek is kezébe adja a kulcsot, az elveszített fonalat – mert a kulcsot Önnek magának kell kezelnie.

Ezért mondja Böhme: „Szellemi ismeretet egyik értelem nem adhat át a másiknak; azt mindegyiknek magának kell keresnie, Isten szellemében; az a Gnózis”.

Whitman is ezt bizonygatja: „A bölcsességet a bölcs nem tudja átruházni olyanra, akinek az nincsen meg”.

Mindez azt bizonyítja, hogy mindenféle filozófia csak találgatás. Aki nem tör át a világossághoz, annak nincsen semmije és nem tud semmit. A tanulónak ki kell emelkednie minden dialektikus tudásból, hogy hozzájuthasson az Istennel való rejtett kapcsolathoz. Csak akkor megy be a paradicsomba és egyesül a Gnózissal, ha megtalálja Beatricet.

A tanuló tehát mindent maga mögött hagy, szakít egész, megtévesztő életével, s belső meggyőződésből mondja a régi, klasszikus spanyol megvilágosult, a Kereszt Szent Jánosa szavait:

„Ha pedig tudni akarod:

a legnagyobb bölcsesség

magában Isten lényében rejlik.

Az Ő kegyelmének jele

a természet minden ismeretétől és tudásától

való megváltás.”

Aszklépiosz V.

 

Minden kapcsolatban van, minden össze van kötve; szinte láncként terjed a legmélyebb mélységektől a legmagasabb magasságokig. A halandó kapcsolatban van a halhatatlannal, a látható a láthatatlannal. Az alkotás egysége engedelmeskedik a legmagasabb kormányzónak, mert az alkotás nem sokság, hanem egység. Mivel minden teremtmény összeköttetésben van az Eggyel, és az Egyből jön elő – holott azt hihetnénk, hogy számtalan teremtmény van, mert egyenként látjuk őket – összességük egységet képez, jobban mondva egy párt, amelyből minden ered, illetve amely mindent nemz; vagyis anyagból vannak, amiből minden dolog készül, és Isten akaratából, amelynek határozata szerint különböznek egymástól.

– Milyen tan ez, Triszmegisztosz?

A következő, Aszklépiosz: Isten, vagy Atya, vagy minden dolog Ura, vagy bármilyen még szentebb és megtisztelőbb névvel is próbálják az emberek jelölni, csak egy betűkből összerakott név, amely teljességgel alkalmatlan és korlátozott jelkép minden értekezésben emberek között, ha az egyik beszél, a másik meg hallgatja. Egy ilyen nagy lény magasztosságát semmiféle név nem tudja helyesen körülírni, mert a lélegzetünk léglökésével keltett szó csak egy hang, mely csakis azt képes nyilvánvalóvá tenni, hogy az ember szellemében kelthető bármely akarat vagy gondolat határozott benyomások folytán keletkezett. Az isteni név teljessége egyidejűleg kelti a határozott benyomást, a lélegzetet és a levegőt, és mindent, ami ebben a háromban vagy e három által keletkezik. Nem lehet elvárni, hogy a mindenség magasztosságának alkotója, az Atya és minden teremtmény Ura egyetlen névvel megnevezhető legyen, akkor sem, ha ez számtalan névből tevődne össze. Istennek nincsen neve, illetve minden név őt jelöli, mert ugyanakkor Egy és Minden. Minden dolgot az ő nevén kellene nevezni, vagy pedig minden dolognak az ő nevét adni.

Isten tehát minden. Őt tölti el mindkét nem termékenysége, tele van a saját akaratával, mindent előteremt, ami a megjelenés határozatával rendelkezik. Akarata csakis jóság. A minden teremtményben lakozó jóság kizárólag az ő isteniségéből ered, hogy minden úgy legyen, ahogyan van, és ahogyan volt, s ezzel minden teremtménynek, amely még lesz, meglegyen a lehetősége saját magának az újraalkotására. A fentiekkel, Aszklépiosz, legyen reád átruházva a világ eredetének és minden teremtmény keletkezésének a tana.

— Valóban azt mondtad, Triszmegisztosz, hogy Istenben mindkét nem megvan?

Igen, Aszklépiosz. És nem csak Istenben, hanem minden teremtményben, az élőkben és az élettelenekben is. Nem létezhet terméketlen teremtmény, mert ha minden létező teremtmény termékenységét elveszik, akkor a mai fajok nem maradhatnak fenn mindig is.

Ugyanakkor azt is mondom, hogy az érzés és a felkeltés a dolgok természetében rejlik, és kijelentem, hogy a világnak is megvan a képessége, hogy magától ébresszen jelenségeket, és minden fajt megtart, amelyet valaha előteremtenek. Mindkét nem el van telve előteremtő erővel, és a két nem összehozása, jobban mondva egyesülése, amit joggal neveznek szerelemnek, vagy Vénusznak, vagy mindkettőnek, egy olyan esemény, amely túlér a mi megértésünk lehetőségein.

Vésd bele a szellemedbe igazságként, minden másnál határozottabban és világosabban, hogy Isten, minden természet Ura, az örök előteremtés misztériumát minden teremtmény számára Isten adományának gondolta ki, mindennel együtt, amit az érzés, öröm, gyöngédség, vágyakozás és szeretet képében tartalmaz.

Szükséges lenne megmondani, hogy ennek a misztériumnak kényszerítő ereje van – ha nem az lenne a helyzet, hogy ezt mindegyikőtök a saját belső érzéseinek vizsgálata folytán amúgy is megtudta. Mert ha a különös pillanatra figyelsz, amelyben ismételt súrlódás által mindkét természet a másikba hinti a magját – aminél is az egyik erősen kívánja azt magába foglalni — akkor megállapíthatod, hogy a két természet keveredésénél a nő a férfi életerejével látja el magát, a férfi feszültsége pedig a nő gyöngédsége által oldódik fel. Ez a szakramentális cselekedet, bármilyen szükséges is, titokban megy végbe, hogy a tudatlanok gúnyolódása ne pironkodtassa az Istenséget, aki a hímneműnek és a nőneműnek a keveredésével kifejezésre jut, ami könnyen megtörténhet, ha világi szemeknek lesz kitéve védtelenül. Az istenfélők kevesen vannak, oly kevesen, hogy meg lehet számlálni őket. A legtöbb embernél azért hatalmasodik el a gonoszság, mert hiányzik a bölcsesség és az egésznek az ismerete. Hogy minden anyagnak az erénytelenségét elutasíthassuk, és gyógymódot adhassunk, ahhoz meg kell érteni Isten tervét, ami szerint a világmindenség készült. Ha azonban a képtelenség és tudatlanság folytatódik, akkor mindezek az erénytelenségek erőkké válnak, amelyek a lelket kínozzák, s őbenne gyógyíthatatlan károkat okoznak. Az ezáltal bepiszkított és érintett lélek a méreg miatt szinte felduzzad. Csak az a lélek nem, amelyik megtalálta a legmagasabb gyógyszert, a tudományt és igaz ismeretet.

Még ha csak ennek a kis csoportnak segítene is, érdemes folytatni a témánkat, hogy ugyanis az Istenség miért tartotta szükségesnek csakis az emberre átruházni a neki járó ismereteket és tudományt. Halljad tehát.

Amikor Isten, az Atya és Úr, az Istenségek után megalkotta az embereket, bennük a halandóságot és halhatatlanságot egyenlően elosztván kitűnt, hogy az anyag hiányosságai illetve erénytelenségei, ha összekeveredtek a testtel, akkor benne is maradtak, éppúgy, mint a többi erénytelenségek, amelyek a táplálékból erednek, amelyet minden élőlényhez hasonlóan nekünk is magunkhoz kell vennünk. Ennek az a természetes következménye, hogy minden érzéki kívánkozás és más erénytelenség is befészkelődik az emberi lélekbe.

Ami az Isteneket illeti, azok a természet legtisztább részéből lettek kialakítva. Nekik egyáltalán nincsen szükségük az ész és a tudomány segítségére. Ehelyett a halhatatlansággal és az örök ifjúság erejével rendelkeznek. Ennek ellenére, hogy terve egységét biztosítsa, s hogy ezek a tulajdonságok ne hiányozzanak nekik, a tudomány és ismeret segítségével nekik is Örök rendeletnek írta elő a szükségrend törvényét.

Az embereket azonban minden más élőlénytől megkülönböztette, és az ész és tudomány páratlan előjoga adományozásával a sajátjainak ismerte el. Ennek köszönhető, hogy az ember meg tudja szabadítani magát a test erénytelenségeitől, elnyerheti a halhatatlanság reményét, és az ennek elérésére irányuló akaratot. Más szóval: mivel az ember tulajdonképpen jóra és halhatatlanságra képesnek teremtetett, Isten két természettel látta el, az istenivel és a halandóval. Az isteni akarat tehát úgy határozott, hogy az ember nem csak az Isteneknél (amelyek csak a halhatatlan természetből állnak), hanem minden más halandó teremtménynél jobb szerkezetű legyen.

Mialatt az embert a rokonság fonalai kapcsolják az Istenekhez, ezeket istenfélően és szent gondolatokkal tiszteli, addig az Istenek gyöngéd szeretettel őrködnek felülről minden emberi dolog fölött. Itt persze csak azoknak az embereknek a kis csoportjáról beszélek, akiknek istenfélő lélek adatott. A gonoszokról inkább ne beszéljünk. Ha ugyanis arra is kitérünk, akkor ennek az értekezésnek a szentsége bemocskolodik.

Most pedig beszéljünk az embereket és Isteneket összekötő rokonság és közösség témájáról. Hadd mondjam meg neked, Aszklépiosz, mily nagy az emberek hatalma és képessége.

Ahogyan az Úr és Atya, vagy legnagyobb nevén Isten, a mennyekben lévő Istenek teremtője, úgy az ember azoknak az Isteneknek a teremtője, akik a templomban maradnak, s megelégszenek az ember szomszédságával. Az ember nem csak hogy megkapja az isteni világosságot, hanem tovább is adhatja; nem csak útban van Isten felé, hanem Isteneket is teremt. Csodálkozol ezen, vagy másokkal együtt nem hiszel ebben?

– Zavarban vagyok, Triszmegisztosz, de szavaidhoz tökéletesen fel tudok zárkózni, s az embert eléggé áldottnak tartom az ilyen boldogság birtoklására.

Az embert valóban érdemes csodának tekinteni. Ő a teremtmények legnagyobbja. Úgy vehetjük, hogy az Istenek a természet legtisztább részéből erednek, s láthatóságuk úgyszólván nem más, mint a testnek egy része. Az emberek által teremtett Istenek alakjai azonban két természetből állnak: az isteni természetből egyrészt, mely tiszta és végtelenül isteni, másrészt abból a természetből, mely az emberi természetnél alantasabb. Itt az anyagra gondolok, amely ezeknek az alakoknak az előállítására szolgál. Ezeknek az alakoknak, vagy képeknek nem csak fejük van, hanem testük is minden taggal. Természetének és eredetének tudatában az ember odáig viszi Isten utánzását, hogy az Atyához hasonlóan, aki a mennyek Isteneinek az örökkévalóságot alkotta meg, hogy hozzá hasonlóak legyenek, saját Isteneit alkotja meg a saját ábrázatjára.

– Képekről és szobrokról beszélsz, Triszmegisztosz?

Igen, Aszklépiosz, szobrokról. Látod, hogy neked is hiányzik a hited?! Mert olyan szobrokról van szó, amelyek lélekkel és tudattal rendelkeznek, tele életerővel, s amelyek számtalan csodát művelnek; olyan képekről van szó, amelyek a jövőt ismerik, s a sorssal, jóslással, álmokkal vagy más módszerekkel előrejelzik; „képekről”, amelyek az embert egészségessé vagy beteggé tehetik, s mindenkit az ő érdeme szerinti szenvedéssel vagy örömmel ajándékoznak meg.

Nem tudod-e, Aszklépiosz, hogy Egyiptom a mennynek a vetülete, jobban mondva az a hely, ahová a mennyben végbemenő erőket és hatásokat hozzák és vetítik? Sőt, azt mondhatjuk, hogy a mi országunkban az egész kozmosz lakozik, mint valami templomban. És attól függetlenül, hogy a bölcseknek megadatott minden eljövendő dolog ismerete, szükséges lesz a következőket megtudni.

Jönni fog egy idő, amikor úgy tetszik, mintha az egyiptomiak hiába imádták volna Isteneiket alázatos szívvel és szorgos szolgálattal. Szent tiszteletük haszontalannak és terméketlennek fog tűnni. Az Istenek elhagyták a földet és visszatértek a mennyekbe, Egyiptom elhagyatott és magányos lesz. Ez a terület, egykor az Isten szolgálatának háza, most az Istenek özvegye lett, jelenlétüknek nem örvendhet többé. Idegenek fogják benépesíteni ezt az országot. Isten szolgálására nem ügyelnek már, sőt, még rosszabb lesz a helyzet, mert az országot úgynevezett törvényekkel kormányozzák majd, előírt büntetésekkel fenyegetik azt, aki istentiszteletet, istenszolgálatot, jámborságot, vagy istenimádást gyakorol. A szent országot, a szentélyek és templomok országát sírok és halottak borítják.

Ó, Egyiptom, Egyiptom, tiszteleteidből csak mesék maradnak, s a saját gyermekeid sem hisznek már bennük. Csak kőbe vésett szavak maradnak meg, hogy hírt adjanak magasztos tetteidről. Szkíták vagy hinduk, vagy más barbár kultúrák telepednek le Egyiptomban. Akkor az Istenek felmennek a mennyekbe és az emberek meghalnak; Egyiptomból nem marad meg semmi sem.

Hozzád fordulok, szent Nílus, teérted jelentem be az eljövendő dolgokat: Medredben vér áradata folyik majd. Ez a vér nem csak a te szent vizedet teszi terhessé, hanem ki is lép a medredből, s több lesz a halott, mint az élő. A megmaradottakat csak a beszédükön ismerik majd fel, hogy egyiptomiak; tetteik azonban egészen más fajnak mutatják őket. Miért sírsz, Aszklépiosz? Egyiptom hagyja elragadtatni magát, s még sokkal rosszabb dolgok is történnek. Az országot még nagyobb őrület itatja át. A szent ország, amelyet az Istenek szerettek, az egyetlen ország, ahol az Istenek tartózkodtak a jámborság miatt, az az ország, amelyben az embereket istenfélelemre és jámborságra oktatták, kegyetlenségben minden más országot felülmúl majd.

Abban az időben az emberek elvesztik az életkedvüket, a világot nem tudják már csodálni és tisztelni. A mindenség, mely a múlt, a jelen és a jövő legjobb világmindensége, az elmúlás veszélyét látja kialakulni, és az embereknek teherré válik. Akkor ezt a mindenséget, Isten páratlan munkáját, a formák elképzelhetetlen különbözőségével teli alkotást, az isteni akaratnak ezt az eszközét, amelybe az isteni akarat egész rokonszenvét fektette, amelyben minden élő dolog érdemes volt a tiszteletre és szeretetre, ezt a mindenséget, amely harmonikus különbözőségben gyülekezett össze, lebecsülik és gyűlölik majd, és nem fogják többé szeretni. A világosság helyett a sötétséget választják, és a halált hasznosabbnak tartják az életnél. Senki sem emeli a tekintetét a mennyekre, és a jámbor embert bolondnak nézik, az istentelent bölcsnek, a gyilkost bátornak, és a bűnözőt jóembernek.

A lelken, és minden ehhez tartozón csak nevetni fognak; nevetnek, hogy ez természeténél fogva halhatatlan lenne, vagy azon fáradozik, hogy halhatatlansághoz jusson, ahogyan téged oktattalak. Hidd el: bűntettnek fogják tartani, ha valaki a szellem vallásához fordul. Új jogi formákat csinálnak és új törvények Jönnek. Semmi szentre, semmi istenfélőre, semmi mennyekben lakó Istenekre érdemesre sem fognak hallgatni, semmi ilyesmit sem fognak már hinni. Az Istenek elbúcsúznak az emberektől; siralmas esemény lesz ez. Csak a gonosz angyalok maradnak meg és keverednek el az emberekkel. A szerencsétlen embereket erőszakkal bujtogatják és viszik gonosz kicsapongásokra, háborúkra, fosztogatásokra és csalásokra, minden olyasmire, ami a léleknek idegen. A Föld elveszíti az egyensúlyát, a tengeren nem lehet már közlekedni, a csillagok nem szikráznak már az egeken és nem maradnak a pályájukon. Az isteni igét elfojtják és elhallgattatják. A föld gyümölcsei megrothadnak, a föld nem lesz termékeny többé, s még a levegő is vészes dermedtséggel fog összezsugorodni. Ilyen lesz a Föld az öregkorára: Vallás nélkül lesz, semmi jó sem lesz, a téboly és zavar fog uralkodni.

Ha azonban ezek a dolgok megtörténnek, Aszklépiosz, akkor az Úr és Atya, az elsőként megjelenő Isten teremtője, miután megnézte ezeket az elburjánzott erkölcsöket és önkéntesen választott bűntetteket, akaratával, mely maga a jóság, mindennek az erénytelenségnek és általános tébolynak megpróbálja eltorlaszolni az útját. Nyilvánvalóvá teszi a tévedést, és a gonoszságot megsemmisíti, vagy özönvízzel, vagy tűzzel, vagy pedig ragályos betegségekkel, amelyek sok helyen fognak kitörni.

Ezután pedig mindent helyreállít az eredeti szépségében, hogy a világ újra érdemes legyen a tiszteletre és csodálatra, hogy az emberek, akik akkor élnek, Istent egy ily nagy mű alkotóját és teremtőjét, szakadatlanul a tisztelet himnuszaival fogják majd dicsérni. Ez lesz a világ új születése: minden jónak a megújítása, a természetnek szentelő és tisztelő helyreállítása belső törvény segítségével, de Isten akarata szerint, amelynek aztán sem kezdete, sem vége nem lesz, mert Isten akaratának nincsen kezdete. Isten mindenkor ő maga. AKI ma, az lesz mindig is, mert Isten akaratának határozata ugyanakkor Isten lénye.

– Ez a terv tehát, ó Triszmegisztosz, a legmagasabb javakat képviseli?

Az a terv ez, Aszklépiosz, mely az akaratot megszületésre serkenti, majd az akarat-tettet keletkezteti. Mert aki mindent birtokol, s mindent akar, ami van, az semmit sem bíz a véletlenre. Mindent akar, ami jó, s amit akar, azt birtokolja. Amit tehát elképzel magának és amit akar, az mind jó. Ilyen Isten; a világ az ő képmása – egy jó Isten műve – tehát jó.

– Jó? Triszmegisztosz!

lgen, jó, Aszklépiosz. Ezt megmutatom neked. Ahogyan Isten a jótetteit – az intelligenciát, a lelket és az életet – mindenféle teremtménynek adományozza az egész világban, úgy teremt elő a világ mindent, amit a halandók tartanak jónak: például a születések sorozatát az idő keretében, a formák kialakulását, a Föld gyümölcseinek beérését és hasonló jótéteményeket.

 

Folytatjuk