Catharose de Petri

Transzfiguráció

Előszó

 

Ez a könyvecske fáklya legyen,

mely világosságot vet az olvasó útjára.

Tanulmányozása juttassa

annak belátásához,

hogy a megszabadító felmenetelt

hogyan lehet megvalósítani az anyagban

és az anyagi élet segítségével.

 

Catharosé de Petri

 

I. Transzfiguráció

 

A transzfiguráció — vagyis átalakulás — egy gnosztikus módszer, mellyel véghez lehet vinni az endúrát. Ez a halandó, elválasztott és földhözkötött embernek az eredeti, halhatatlan isteni emberre, az igazi szellememberre való lecserélése az isteni teremtési terv szerint.

Lehetséges, hogy ennek hallatán egyesekben csalódottság éled, mert tudatuk valamelyik zugában annak a reményét táplálták, hogy az átalakulással valamiképpen biztonságba vihetnék az énjüket. Aki így gondolkozik, az Jézus, az Úr ismert mondását („Aki kész elveszíteni az ő életét az endúrában, az megkapja azt a transzfigurálás által”) a saját ízlése szerint értelmezi. Mivel azonban az átalakulás folyamatát kizárólag az endúra által lehet elérni, a Jézus szavai szerint megmaradó tényezőnek bizonyára semmi köze sem lesz a dialektikus lény valamelyik nézetéhez.

Az endúra azonban mégsem egyszerűen a természet szerinti halottságot jelenti.

A dialektikus Én, mint a személyiség központi tudata, teljesen meghalhat és eltűnhet, míg a régi természet személyisége még él! A személyiség felszámolása, az anyag feloszlatásával később is megtörténhet, sőt, jó lenne, ha sokkal később történne meg, mert milyen értékes és szükséges lehet a régi személyiség, ha a szent mű szolgálatában használható, ha embereket halászhat ki a haláltermészet életének tengeréből.

Arra van szükség, hogy a lelket hozzuk létre és keltsük életre, s ennek adjuk át az élet kormányát, az egész lét vezetését, hogy már élni is csak a lélek vezetése alatt tudjunk. Így kerül a jelölt Pál apostol helyzetébe: „nem én, hanem a bennem lévő Krisztus”. Ezzel nem azt akarja kifejezni, hogy a természet-énben valami Krisztusnézet is rejtőzhet, hanem teljesen a mikrokozmoszában felélesztett és újjászületett lélekre irányul!

Így a dialektikus lény tudatának egyetlen részecskéjét sem lehet ápolgatni. Csak annak a lehetősége áll fenn, hogy hosszú ideig fennmaradjon a régi személyiség az újjászületett lélek vezetése alatt, ahogyan ezt Keresztelő János és Jézus jelensége jelképezi az evangéliumban, akik jó ideig élnek két, külön lényként, míg János teljesen be nem fejezi személyiségfeladatát.

Ami megmarad, az EZ, a lélek, örökké élve abban, amit Lao Ce Taonak nevez. Amikor viszont a jézusi mondás „megtartásról” beszél, ugyanakkor elveszítésre is utal. „Aki az életét el akarja veszíteni énérettem, az megtalálja EZT.” Ebből az is következik, hogy aki ezt az utat nem akarja, annál a sors ennek az életfolyamatnak a hatását megfordítja: aki az életét, a természetes életét meg akarja tartam, az elveszíti EZT.

Itt arra a lehetőségre utalnak, hogy a mikrokozmosz elfajul, ha nem akar végleg a lélek megszabadításának útjára térni. Ugyanis akkor a mikrokozmosztól elveszik a lótuszvirág hétszeres gyöngyét, a hétszeres szellemszikra-atomot, és a mikrokozmoszt megsemmisítik. Így minden része visszatér a saját eredetéhez.

Az átalakulással véghez vitt endúra tehát az egyetlen logikus, természetes, nemes és alkalmas út, mellyel megszüntethetjük létünk átkát, és eljuthatunk az emberiség problémájának teljes felelősséggel kivitelezett megoldásához. Ezt hangsúlyozzuk, mert a Gnózis ösvényét a századok során mindig természetellenes útnak mondták. Isten rendelte hivatásunk betöltése, útjának bejárása azonban sohasem lehet természetellenes, még akkor sem, ha ez gyakran úgy tűnik.

Gondoljanak csak az anyagcsere jelenségeire. Megállapították, hogy az évek folyamán személyiségünk minden sejtje kicserélődik. Bizonyos, hogy hét év leforgása alatt a testnek egészen új szerkezete jön létre, és mihelyt ez megtörténik, a következő sejtcsere már folyamatban van. Ez az anyagcsere a korral és az életerő csökkenésével egyre csökevényesebb lesz, elmeszesedések és elfajulások keletkeznek, míg el nem jön az elkerülhetetlen pillanat, amikor minden végleg megáll, vagyis törvényszerű végéhez ér. Az eredmény pedig SEMMI, abszolút semmi. Ekkor nem beszélhetünk olyan halálról, amely diadalhoz vezetett.

Mennyire más ez az átalakulással elért endúránál!

Ez a folyamat is anyagcserével jár — de mennyire másképp! A transzfigurálással az egész személyiség minden atomja és sejtje megváltozik és a merkúrerővel, a halhatatlan emberré válás erejével töltődik fel. Ezen anyagcsere miatt az egész dialektikus személyiség elveszíti természetből adódó jellegét, és az egész lény megváltozik. A merkúrerő különösen a főszentélyben (a fejben) összpontosul, csaknem minden agyszervet megváltoztat, és emiatt új tudati képesség keletkezik. Ez a megváltozás az egészen rendkívüli tehetség külső határáig folytatódik úgy, hogy a dialektikus Én jellege csaknem teljesen eltűnik. Az egész mikrokozmosz kisiklik a dialektikus Én markából. Az Én már nem képes a saját természetét fenntartani. Semlegesítve lett.

Ugyanabban a pillanatban pedig, mintegy hatalmas tűz ösztönzésére, felszabadul a lélekember lángteste.

Az új anyagcsere miatt a zarándok elveszítette tipikus, dialektikus Énjét, és egyidejűleg újjászületett az igazi Én. A zarándok ekkor — feladatát betöltve —, igaz szolgaként mehet el; olyan halálba, amely az egyetlen igaz életet hozta meg.

Jöjjenek tehát velünk a kiemelkedésnek erre az útjára — az igazi diadalig!

II. A test alvása

„A test alvása a lélek ébersége,

a szemek behunyása az igazi látás. ”

Hermész Triszmegisztosz

 

A sok akadály miatt, ami hátráltat az ösvényen, ezek leküzdése és az ezzel kapcsolatos belátásunk elmélyítése érdekében egy nagyon régi bölcsességgel szeretnénk Önöket szembesíteni, melynek eredete a múlt homályába vész. Az Upanisádok bölcseletére gondolunk.

Az Upanisádok már megvoltak, amikor a hinduk meghódították India földjét, és a legbensőségesebben kapcsolatban vannak a Hermészi bölcsességgel.

Az upanisád szóösszetétel azt jelenti, hogy „rejtett szellemi ismeretek feltárása, hogy a tudatlanság legyőzettessék”.

Az Upanisádok olvasóinak azonban kulcsra lesz szükségük, amely nyitja a rejtett ismeretek tárházát. Ez a kulcs pedig mi lehetne más, mint a lélek, az új lélekminőség birtoklása. Az Upanisádok bölcsességét így csakis azoknak szánták, akik a lélekszületés ösvényén le akarják küzdeni az akadályokat.

Idézünk néhány sort az Upanisádok kiemelkedő részeiből:

 

„Miután a lélek éberen szórakozott, jót és gonoszat látott, visszasiet a belépés és kezdet helyére, az álomélethez.

Ahogyan a sas fárad el a felhőkben lebegve, s szárnyait behúzva fészkébe ereszkedik, úgy siet a lélek lénye is vissza ahhoz az állapothoz, amelyben szunnyadva nem éltet vágyakat, sem álmokat nem lát. Az embernek vannak olyan erei (a „hiták”), amelyek finomak, mint az ezerszer elhasított hajszál, tele fehérrel, kékkel, sárgával, zölddel és pirossal. Ha aztán úgy tűnik, hogy az emberek megölik őt, vagy veszélyeztetik, ha úgy tűnik, hogy elefánt kergeti, vagy a mélybe zuhan, akkor tudatlanságában az ijedséget maga képzeli be magának, amit éberen lát. Ha azonban azt képzeli el, hogy az érinthetetlen isteniségben van. akkor van legmagasabb világában.

Oda nem követi jó, nem követi a gonosz, mert akkor kiemelkedett a szív minden aggodalmából. Ahogyan ott nem lát, úgy lát valójában, habár nem lát, mert az így látó látása végtelen, az ő múlhatatlansága miatt.”

 

A gnosztikus misztériumok haladó tanulójának, aki újjászületett az új lélekállapotban, és így kettős lény lett (egyrészt lélekember, másrészt a természetben született) ezt az állapotot helyesen kell hasznosítania. Lélekállapota erejével ugyanis teljesen el tudja kerülni az idegéterek viharainak veszélyeit. Sőt, a lélekben-született ember részesül abban a kegyelemben, hogy teste alvása a lelke éberségét jelentheti.

Bizonyos, hogy a lélekkel teli ember, aki teljes önátadással a Gnózis élő testének szenteli magát, az éjszaka nagy részét az Iskola új asztrál terében töltheti: ez ennek az embernek a legmagasabb világa. E tér nyugodt légkörében a lélek erőt és ismereteket gyűjt útjára és feladata betöltéséhez, majd néhány óra múlva vissza kell térnie a haláltermészet csalóka életéhez, ahol újra természetben született ruhájába kell burkolódznia.

A lélek azért tartózkodik éjszaka az Iskola új asztrál terében, az élő test Arany Fejében, hogy az úgynevezett ébrenléti, testben töltött órák nagy csalását és káprázatát teljesen megismerje, és tárgyilagosan tanulmányozhassa, hogy ezeknek az ámításoknak már ne essen áldozatul.

A lélekben-született ember életkörülményei így teljesen megváltoznak: számára a testi alvás lesz a lélek éberségének időszaka, a mindennapi testben élés viszont, amit a világ ébrenlétnek nevez, álommá válik.

Ezért mondják az Upanisádok:

„Miután a lélek éberen szórakozott, jót és rosszat látott, visszasiet a belépés és kezdet helyére, az álomélethez” (a mindennapi testben éléshez).

Érthető, hogy a lélek is visszakívánkozik az igazi nyugalom helyére, ahogyan a sas tér vissza a fészkére pihenni. A lélekhazába való mindennapi visszatérés azonban teljesen a léleknek a múlandó látszattestben tanúsított viselkedésétől függ.

Amikor a lélek bemegy a látszattestbe, azonnal és nagyon bensőségesen szembesül az idegéterrel, az archeusszal, az idegközegek karmikus áramlataival. A lélek ugyanis az egyik főideg mentén ereszkedik bele a természetben született testbe, és teljesen éber állapotban középen áll a főszentélyben és a szívszentélyben. A lélek és az archeus kapcsolata így a lehető legbensőségesebb. Ezért mondják, hogy az embernek vannak olyan erei, a „hiták”, melyek finomabbak az ezerszer elhasított hajszálnál, és tele vannak fehérrel, kékkel, sárgával, zölddel és pirossal. Az idegéter ugyanis a szivárvány minden színében tündöklik, teljesen a hangulatnak, a gondolatoknak, az akarati hatásoknak és a vágyaknak megfelelően, míg legtöbbször az egyik szín, a karmikus alapszín az uralkodó.

Az idegéternek ebbe a tengerébe, a múltnak ebbe a mocsarába süllyed a lélek reggel, az úgynevezett felébredéskor.

Csoda-e, hogy a lelketlen és a gyenge lelkű ember az idegéterek játékszere? És nem kegyelem-e, hogy a lélekben-született ember nap mint nap alkalmat kap a megmenekülésre? Hogy ez a lehetőség hogyan fejlődik ki, azt szeretnénk a következőkben elmondani.

Tudni kell, hogy minden helyesen irányuló, lélekben megszületett tanuló éjszaka — amikor a természetben született test alszik —, lelkével néhány órát — olykor többet, máskor kevesebbet — az élő test legmagasabb nézetében, az úgynevezett Arany Fejben tartózkodhat. Hogy megérthessük, mi történik az Arany Fejben, ahhoz tudni kell, hogy tulajdonképpen mi a lélek.

Általában azt mondjuk, hogy a lélek a szív felébredt rózsája — de ez nem magyarázat, csak körülírás.

A rózsa, vagy ősatom egy, a minden mikrokozmosz szívében szunnyadó elv, az igazi, eredeti ember elve. Ezért magától értetődik, hogy a rózsának hétszeresnek, hét nézetének és hét elemi szükségletének kell lennie. Egy gnosztikus szerzet élő testének, egy gnosztikus misztériumiskolának így feltétlenül meg kell felelnie a lélekvilág mind a hét anyagi nézetének. Mert a rózsát, hogy virulhasson, hétszeresen kell táplálni.

Ha ugyanis az Önök lényében levő rózsabimbó az élő test három ideációs energiájának melengető sugaraiban kibontotta szirmait, akkor a négy másik táplálékkal is táplálkoznia kell, a tiszta gondolatanyaggal, a tiszta asztrális anyaggal, az eredeti éterekkel, és már az egyetemes „nyers”-anyaggal is.

Ha a lélek ilyen, hétszeres feltöltésének megvan a lehetősége, akkor a lélektest későbbi megnyilvánulása nem fog gondot okozni. Ez csak idő kérdése, és – értsék ezt jól – az archeus, az ideg-éter ellenállása megszűnésének, elmúlásának a kérdése.

Fel kell tehát ismerniük a kimondhatatlanul kegyes tényt, hogy egy ilyen élő testben tartózkodhatnak, és ezért tanácsolják minden tanulónak, hogy teljes önátadással szentelje magát a Szellemi Iskola élő testének! Mert ez elengedhetetlen előfeltétel.

Csak a lélek rózsájának és az élő testnek ebben a teljes összhangjában és bensőséges egyesülésével képes a lélek kereső tevékenysége és az Arany Fej mágneses vonzása megteremteni annak a feltételeit, hogy a lélek a huszonnégy órás időszak néhány óráját az Iskola szentélyében tölthesse. E szentély kapui tárva vannak mindenki számára, aki a feltételeknek eleget tesz.

Most már jobban részletezhetjük, hogy mi történik a lélekkel az Arany Fejben éjszaka.

Ha a lélek belép az Iskola szentélyébe, akkor egy fluidikus „zsinór” révén össze van kapcsolva a természetben született rendszerrel és a mikrokozmosszal. Ezáltal a lélek, a saját rendszerében lélegezvén, panorámaszerű képet kap a természetben született rendszer egész állapotáról, amelyikkel kapcsolatban van. Látja a problémáit, a különböző helyzeteket, amelyekben éppen van, az illető archeus szerkezetét, és így tovább.

A léleknek áll a leginkább érdekében, hogy ezeket az ismereteket és belátásokat megszerezze, mert éppen neki kellene a természetben született személyiséget (ha ez kész átadni neki az élet vezetését) segítenie és vezetnie a transzfigurálás, az átalakulás ösvényén, hogy keresztútját sikeresen bejárja.

Ezért – figyeljenek fel erre – minden tanuló életében eljön egy pillanat (legalább is, ha archeusát átadta a béke állapotának, és leszállt a csendbe), hogy a természetben született ember nappali életében, (amikor tehát a lélek a hústestben fekszik elsüllyedve) a lélek a halandót erősen vezetheti és befolyásolhatja.

A múlandó életet a káprázat, a rögeszme és a valótlanság jellemzi. A még meg nem szabadult lelkű tanuló tehát állandóan áldozatul esik az ámításnak, a rögeszmének és a valótlanságnak.

Ezért mondják az Upanisádok:

„Akkor sokan akarják megölni, vagy elefánt üldözi, vagy szakadékba vél belezuhanni. Akkor a valótlanságban azt hiszi, hogy mindez a veszély tényleg fenyegeti, mert a rögeszme az úgynevezett ébrenléte folyamán ezt úgy tünteti fel neki.”

Ha viszont az ember teljesen a lélek sugallata és vezetése alatt éli az életét, abszolút meggyőződéssel, hogy „semmi sem történhet velem mennyei Atyám akarata nélkül, mert (az Upanisádok szavai szerint) az érinthetetlen isteniségben vagyok”, akkor mindegy, hogy hol és milyen állapotban van, mert a szó legszorosabb értelmében a megszabadító életállapotban van.

Oda már nem követi sem jó, sem gonosz, mert a szív minden aggodalmából kiemelkedett.

Legyőzte a halált, mert a látó látása végtelen, a mindent átsugárzó, mindent keresztező, mindent legyőző lélek által.

III. A mennyei birodalom

 

Elgondolkoztak már azon, hogy milyen hatalmas befolyást gyakorolhat egy Szellemi Iskola az egész világra és emberiségre?

Misztériumiskolát különösen azok miatt alapítanak, akik valóban bejárják az ösvényt, akik Isten népét akarják képezni. Emellett azonban a Szellemi Iskola a harmadik mágneses térrel döntő befolyást gyakorolhat az egész emberiségtörténésre is. A Szerzet hatalmas megszabadító munkájának ezt a nézetét nem szabad alábecsülni. Gyakran annyira el vagyunk foglalva a megszabadító művel és ennek különös céljával, hogy az Iskola áldásos munkájának általános szempontjait hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.

Az Iskolában már többször beszéltünk a harmadik mágneses tér befolyásáról és következményeiről, de annak mellékjelenségeiről még nem szóltunk eléggé részletesen.

Tudják-e, hogy a nem-cselekvés módszerének alkalmazásával a dialektikus természetrend egész terére vonatkozóan rendkívül forradalmi hatást fejtenek ki? Itt az önátadás szempontjainak az alkalmazásáról van szó. És már az a tény is, hogy elegendő ember jár az Iskola útjain, a mai világ arculatát rövid időn belül meg fogja változtatni, a harmadik mágneses tér sugárhatásainak eredményeitől eltekintve.

A Wu-Wei, a nem-cselekvés alkalmazásával a világ lakosságának nem egészen egy százaléka is képes lenne az egész társadalmi, politikai, gazdasági és vallási élet rendjét megváltoztatni, ami dialektikus szempontból rendkívül eszményi állapotokhoz vezetne. Tudják-e, hogy a világtörténelemben voltak olyan időszakok, amikor ilyen helyzetek alakultak ki?

A régi Kína történelmében voltak olyan pillanatok, amikor annyian léptek Lao Ce nyomdokaiba, hogy az egész Kínai birodalomban nagyon eszményi állapotok fejlődtek ki. Emiatt „mennyei birodalomról” beszéltek, és mindenhonnan Kínába utaztak, hogy… az államtudományát tanulmányozzák!

Emiatt aztán újra gyors hanyatlás következett be. Ez törvényszerű volt, mert ilyen eszményi állapotok csak egy Szellemi Iskola ragyogó fejlődésének a múlandó jelenségei, melyeket a Szellemi Iskola sugárzása okoz. Amikor azonban e feléledés okait nem a Wu- Wei-ben, hanem az államtudományban keresték, akkor a jólétnek hamar vége lett.

Világrendünk a vége felé siet, s nagy sebességgel vigasztalan állapotok fejlődnek ki, melyek a közelgő vég jelei. A vég jeleinek oka azonban a nem ebből a világból magyarázható mágneses erővonalak megsokszorozódásában rejlik.

E megnyilvánulási nap végét, a pusztulást egyáltalán nem kellene a legnagyobb nyomornak jellemeznie, ami miatt az ember egyre mélyebbre süllyed embertelenségében, míg végül az elállatiasodásnak olyan állapotában pusztul el, hogy egy újabb megnyilvánulási napon kezdeményezett megmentési munka súlyos szerkezeti és alapvető nehézségekbe ütközik. Ezért jobb, ha a vég inkább a legmagasabb erkölcsi és misztikus felvirágzás idején következik be.

Így az is a Szellemi Iskola nagy kegyelmét bizonyítja, hogy nem csak a rábízott lények megszabadító üdvözítéséről gondoskodik, hanem ezzel a munkával ugyanakkor a visszamaradók számára is új lehetőségeket teremt egy „mennyei birodalom” képében, amely, bár múlandó, pszichológiailag a későbbi megszabadulás reményét kelti.

Gondoljanak egy olyan emberre, aki a legnagyobb nyomorban és szenvedésben pusztul el, és az olyanra, aki a boldogság légkörében hanyatlik alá.

Az első mélyre süllyed a gyűlöletben és szenvedélyben, tele félelemmel és Önzéssel, ami miatt mindenre képes. A másik viszont, aki boldogan hanyatlik alá, felismeri boldogsága törékenységét, s így a gnosztikus érintéssel szemben sokkal fogékonyabb lesz.

Ezért szabad hirdetnünk, s ez előjog, hogy a Szellemi Iskola a testvérekkel, a Wu-Wei gyakorlati alkalmazása által nem csak egy pusztuló világot hagy el, hanem a visszamaradókat is az általuk kívánt, földi boldogsággal ajándékozza meg, hogy éppen az ilyen boldogságban-elpusztulás vethesse meg azokat az alapokat, melyeken a Gnózis az embereket megtalálhatja és megmentheti.

Ezért emeljék fel a fejüket és merítsenek vigaszt a gondolatból, hogy pozitív tanulóságukkal nemcsak maguknak segítenek, nemcsak az Iskolát szolgálják, hanem az egész emberiséget is!

IV. Tao

 

Az út az első ok, magát határozza.

Örökkön örökké volt — van — és lesz,

S Logoszából a világlélek lett.

Teljhatalmát csak idő és tér korlátozza.

 

Az út az első ok — erről tanúskodik minden misztérium: mert a Szent Istenerőkből jelent meg az igazi élet. Könnyen belátható, hogy ez az igazi élet örökkön örökké lesz.

Csak arról van szó, hogy mindannyian részt kapjunk ebből az örökkévalósági életből, hogy ezt viszontláthassuk és felismerjük! Ezért hozza az igaz élet a világosság, az erő és a szépség sugarait a mi halálunkba, hogy ezen a hídon átvonulva újra beléphessünk az eredeti hazába.

Ha a tanuló ezen a „pályán” mozog, vagy a mi nyelvünkön: ha tudja, hogy fel van véve az új életterületre, akkor azt is tudja, hogy az idő és tér világa még határos ezzel.

 

A jó út: az ő ritmusában rezegni,

Minden lélegzettel az örök létet ismerni,

Szellemsugár-világosságába merülni —

Ami csak mindent éltető akarás lehet.

 

A tanuló akkor áll a helyes úton, ha ez — kerülők és mellékutak nélkül — a megszabadító, új élethez vezeti. A megszabadító út ritmusa van benne és körülötte. Ez a ritmus olyan, mint az Úr éneke, mint a szelíden zengő dallam, mint az istenáramlat hömpölygése az örök városban. Egy lélegzet, egy szívverés. Egy lélegzet áthajtja az élő vért az ereken. És így, lélegzetről lélegzetre ismeri meg a tanuló, hogy összeköttetésben van az isteni mindenséggel. Egész lénye erre irányul: s már csakis az isteni, mindent éltető akarás az, ami a tanulót előre viszi és serkenti.

 

Az ismeret megkülönböztetést ajándékoz,

A lény tükröződik a jelenségben.

A kohézió így alakít gránitot,

Hogy fogalom táruljon a szemünk elé.

 

Így megy be a tanuló magától értetődően egy új érzékszervekkel érzékelhető térbe. Megtanulja megkülönböztetni, vagyis látja, ízleli az isteni érintést.

Ha pedig belép ebbe az új térbe, akkor logikus, hogy ebből él, s ennek a következményei mindenütt megmutatkoznak. Az isteni lény tükröződik ebben a csodás zarándokban. Az összevonás és együtt maradás ereje bebizonyosodik a jelölt szemei előtt.

Ahogyan a kohézió ereje tartja össze a gránit atomjait, úgy illeszti össze ugyanaz az isteni törvény a tanuló lényét nagy dicsőségre.

 

Ó nagy erő, mely formákat éltet,

Zsenge magból tölgyfa-törzset éleszt,

Mely hatalmas égi kerekeket forgat,

S sötét iszapból lótuszvirágot alkot.

 

Így folytatódik a felélesztés ünnepe. A tölgyfa kibontakozik a megújulás zsenge hajtásából. Milyen jól jelképezi ez az erdei óriás a Szent Egyetemes Szellem és a tanuló kapcsolatát?

És a lótusz, a finoman fehér és tiszta, az iszapból emelkedő, nem utal-e az ébredező rózsára, a Szent Szellem-erő kivirulására a tanulóban?

 

Ezért keresi minden halandó,

Ami őt egy elfeledett szóhoz köti:

Gyakran éppen csak rezdül az akkord –

S az isteni törekvést áhítattal felismeri.

 

Kétségtelen, hogy velünk együtt Önök is a hatalom elfelejtett szavát, az igét, a misztériumok „szézám tárulj”-át keresik. Ennek a szónak olykor valami gyenge sugallata érint meg minket. Akkor nagy nyugtalanság fog el bennünket, s egy pillanatra szemtől szemben látjuk Istennek ránk vonatkozó szándékát, velünk, elsüllyedt emberekkel kapcsolatos fáradozását.

De:

 

Ha a világosság áttört a sötétségen,

Az ember megleli magát a világmindenségben,

Akkor csírázik az ige, mely, ha kimondják,

Kiszabadít a földi siralomvölgyből.

 

Ha a megértéstől áthatolnak ahhoz, hogy „tudatában vannak”, akkor meghatározhatják a helyüket az ijedelemnek ezen a nagy területén. Akkor nagy kegyelem érte Önöket, mert az ige, a szent szó, amelyből eddig csak gyenge sugallatok tudtak áttörni, most isteni vetésként csírázhat. Ha pedig ez az isteni vetés magva, ez a nukleus az Önök szívszentélyében csírázni kezd, akkor minden akadályon, a tudat, a lélek és a test minden korlátján áttörnek. Akkor ennek a világnak az ura elveszíti hatalmát Önök fölött. Így lesz érthető és tudományosan is megcáfolhatatlan:

 

EZT a pálya éleszti és növeszti.

Fejleszti, táplálja és célra ösztönzi:

Érlel, fenntart, hagy meghalni és virulni –

Körforgásban, mely nem akar végződni.

 

Ez az a hatalom, mely minden dolgot vezet.

Nincsen más birtoka, csak mélységes ÉLET:

Semmit sem tesz, s az örököt lélegzi –

E titkot semmi sem ecsetelheti.

 

Tudatunk előtt ragyog az az ember, aki a dialektikus természetet maradéktalanul levetette. Meghalt és feltámadott! Semmit sem téve lélegzi az örökkévalóságot.

Természetünk embere állandóan mozog, mindig aktív, mert cselekedni akar!

Az ösvény zarándoka kikutatja Lao Ce szavainak, a „nem-cselekvésnek” a titkát, hogy hogyan kell az énlénytől elvenni a jogart.

Mert minden élet Ura az, aki Önökben mind a kettőt kezdeményezi, az akarást is meg a cselekvést is. Ha a tanuló újra AHHOZ, az ösvényhez, a Tao-hoz, a Gnózishoz kapcsolódik, akkor önkéntes engedelmességi kapcsolatban van az örökkel, Istennek a tanulóban lévő birodalmával, a benne lévő jézusemberrel.

Akkor a benne lévő másik, aki nem ebből a természetből magyarázható, az cselekszik, él és létezik benne. Az én-lény elmúlt. Meghalt, hogy soha többé ne létezzen!

Határozzuk el együtt, hogy bejárjuk az utat, amely az örökkévalóságba vezet minket! Menjünk át együtt az örök kapukon!

Az örök életbe!

V. Az ötszörös megszentelő rendszer

 

Csuang Ce, Lao Ce egyik leghíresebb követője azt írja egyik művében:

 

„Aki balgaságát belátja, az már nem is olyan balga, és aki tudja, hogy téved, az már nincsen annyira tévúton. Akit nagyon félrevezettek, az elfogultságát nem képes levetkezni, s aki nagyon balga, az már egész életében nem lesz éles eszű.

Ha hárman mennek együtt, s egyikük téved, akkor mégis elérhetik a célt, mert a tévedő kisebbséget képez. Ha azonban hármójuk közül kelten tévednek, akkor nem érnek célhoz, mert a tévedők többségben vannak.

Manapság, amikor az egész világ tévedésben él, bárhogyan is ösztönzöm az embereket a helyes irányban, nem tudom őket meggyőzni. Nem keserves ez?”

 

E példa után kétségtelenül világos lesz az ötszörös egyetemes Gnózis első fokának célja: a belátás.

A Gnózis értelmében belátásra szert tenni azonban nem csak egyszerűen annyit jelent, hogy valamiféle ismereteket szerezni, vagy bepillantást nyerni valami többé-kevésbé bonyolult problémába. A gnosztikus belátás, mint az ösvény első szakasza, foka, elsősorban önleleplezést jelent.

Ezért mondja a régi bölcsességtan, hogy aki balgaságát belátja, már nem is olyan balga, s aki tudja, hogy téved, már nincs is egészen tévúton. Aki pedig felfedezi tévedéseit, látja az ámítás tarka fátylait, amelybe belegabalyodott, abban fokozódik a tévedésektől való megmenekülés kívánsága. Így aztán az önfelfedező belátás miatt szükségesnek érezzük a második fokot, az üdvrevágyást, az egésszé válásra való vágyakozást. Kétségtelen, hogy a félrevezetett ember nem képes lerázni magáról a káprázatot, s ezt nem is akarja. Az elvakult ember abban a rögeszmében él, hogy nem téved.

Milyen kegyelem ezért már az is, ha az ember beláthatja a dőreségét? Az ilyen embert az jellemzi, hogy megpróbálja leszaggatni az ámítások kényszerzubbonyát.

Az emberi léleknek öt nézete, öt létállapota, öt fluiduma, közege van, s így az ötszörös egyetemes Gnózis is ennek felel meg. Az ötszörös üdvözítő, szentelő rendszer minden foka a lélekközegek egyikének a megtisztítását és megváltoztatását végzi el. Azon kívül mindegyik fok befolyásolja a többi lélekközeget is, hogy előkészítse őket a saját fejlődésükre.

A vér az alap. A vér megváltozása megnyitja a lényt, s a belátás útja ezért vértisztító!

Ezután a hormonközeg követi a vérváltozás folyamatát, s mintegy sóhajként árad szét a lényben az üdvrevágyás.

Ez aztán előkészíti a kígyótüzet, s az Én aktuális önátadási hajlama rezdül meg a vérben a plexus sacralisból felszállva. Ennek következménye nem lehet más, mint hogy az idegközeg új cselekvésre, új életmódra, Isten útjainak a bejárására késztet, hogy végül ötödször, a hétszeres, asztrális tudatközeg is megváltozzon, amely valóra váltja a lélek újjászületését.

Mily nagy előjogban részesül tehát az az ember, aki a Szellemi Iskola leleplező világosságában felfedezheti dőreségét! Ahogyan egy laboratóriumban vizsgálják a különböző anyagok tulajdonságait, úgy helyezik a tanulót a Szellemi Iskola alkimista laboratóriumában a Szerzet leleplező világosságával megtöltött retortákba. Üdvösség annak a tanulónak, aki erre képes új érzékelési képességgel reagálni!

Aki nem reagál, hanem dialektikus balgaságának foglya marad, az élete végéig sem lesz éles elméjű.

 

Végül a Szellemi Iskola tevékenységének még egy kegyes hatására hívjuk fel a figyelmet.

Ha az Iskola alkimista laboratóriumának minden fáradozása ellenére a tanulók egyharmada negatívan reagálna, mert a szükséges kezdet, a belátás — bármilyen okokból — egyelőre hiányzik, a másik két harmada azonban a jó irányú reagálás bizonyítékaival szolgál, akkor lehetséges, hogy a kétharmadnyi megértő a nem reagáló harmadot is célba viszi. Mert ha hárman mennek, és az egyik téved, a másik kettővel mégis célhoz érhet. Persze az arányoknak nem szabad kedvezőtlenül eltolódniuk, és a tévedőknek nem szabad többségben lenniük. Ebből kitűnik a csoportegység nagy jelentősége. Egy aránylag kis, határozott csoport számtalan embernek jelenthet áldást.

Aki belép a lélek újjászületésének folyamataiba, az ragyogó kegyelemben gyarapodik Isten és az emberek előtt!

VI. Sorsfordulat

 

Cien Vu azt mondta Sun Siu Au-nak: „Uram, háromszor voltál első miniszter, és nem voltál büszke; háromszor váltottak le, s nem voltál szomorú. Azelőtt nem nagyon bíztam benned, most azonban látom, milyen egyenletesen és nyugodtan áramlik a lélegzet az orrodon ki s be. Hogyan tudsz így uralkodni a lelkeden?”

Sun Siu Au azt felelte: „Miben szárnyaltam én túl másokat? Amikor megválasztottak, azt gondoltam, hogy nem lenne szabad visszautasítani. Amikor pedig leváltottak, azt, hogy nem fontos megtartani. Azt gondoltam, hogy nem a kapott vagy elvett dolgok tesznek engem azzá, ami vagyok, s így nem volt ok a levertségre. Mért lennék én különb másoknál? Azon kívül nem tudtam, hogy a tisztelet nekem szólt-e vagy a rangnak. Ha a rangnak szólt, akkor a tiszteletet nem nekem szánták: ha nékem szólt, akkor a ranghoz nem volt köze. Ezzel a bizonytalansággal foglalkozva, mindezt fontolgatva, nem volt alkalmam azt fürkészni, hogy az emberek kicsire vagy nagyra becsültek-e engem.”

Cung Ni hallott erről, és azt mondta: „A régi igaz embereket a legnagyobb bölcsek sem képesek tökéletesen jellemezni: a legszebbek sem tudták őket túlzásra bírni, a legveszélyesebb rablók sem tudták őket legyőzni. Sem Fu Hi császár, sem Hvang Ti nem tudta őket barátságra kényszeríteni. A halál és élet jelentős esemény, de ezek sem tudták legmélyebb lényüket elmozdítani: sokkal kevésbé tehette volna ezt rang és előny. Ilyen kedéllyel akadálytalanul átmehettek a Thai-hegyen, a legmélyebb pocsolyában sem lettek vizesek, s a legalantasabb rangon dolgozhattak anélkül, hogy meg lettek volna alázva. Övék volt a menny és a föld gazdagsága. Minél többet adtak, annál több maradt nekik.”

 

A fentiek Csuang Ce művének idézetei, s a dialektikus ember váltakozó életével foglalkoznak. Ez annyira sokrétű, hogy az élet helyzeteit olykor teljesen megváltoztathatja.

Az elbeszélés hőse egy olyan ember, aki a lélek-újjászületés folyamatában áll. Lelkének magas színvonala nem hagyta el érzékenyülni, amikor első miniszternek nevezték ki, s hidegen hagyta, amikor hivatalától megfosztották. Elvégezte társadalmi munkáját, s visszalépett, amikor eljött az ideje. Belső feladatát a dolgok menete nem érintette.

„Meggondoltam — mondja —, hogy ami vagyok, az nem a kapott és elveszített dolgoktól függ, s így nem volt ok a levertségre. Ez volt a lényeg.”

Valóban! A játék fordulatosságából kiemelkedett, s minden nap elfogadta a pillanatnyi helyzetet. Lelki nyugalmát mindez nem érintette.

Ha most úgy vesszük, hogy az illető még egyáltalán nem menekült meg a váltakozás játékának befolyásától, hanem részt vesz és pártot fog, akkor a miniszter példája szerinti viselkedés hazugság és megjátszás lenne, s a valóságnak egyáltalán nem felelne meg. Ha szívünk még tisztátalan és lelki nyugalomról szó sem lehet, akkor az ember a tapasztalatok során megy keresztül. Ezek a tapasztalatok gyakran sorsfordulókkal járnak, melyek mélyen belevésődnek az életünkbe, s amelyek olykor szinte letaglóznak minket.

Mondhatjuk-e az ilyen helyzetekben, hogy „nem számít”, „én fölötte állok”, „egy ujjamat sem mozdítom”, stb.? Egészen biztos, hogy ezt nem mondhatjuk! Ha pedig valaki erre mégis így reagál, akkor ezzel azt bizonyítja, hogy nem értett meg semmit tapasztalatainak okaiból, vagy nem akarja megérteni, és a következményeket elutasítja. Az ilyen viselkedés butaságból, büszkeségből vagy érvényesülési törekvésből ered, vagy mind a háromból egyszerre. Ha hibázunk, és a Szerzet kijavít minket (s ez mindig tapasztalatok formájában ér bennünket), akkor a tapasztalat alapján illik hálásan és alázatosan elhatározni, hogy a leckét megtanuljuk, és a következtetéseket levonjuk. Ha pedig a belátáshoz pillanatnyilag nem vagyunk elég bölcsek, akkor a járandó útra vonatkozó felvilágosítást kell kérnünk: csak így vésődik lelkünkbe a sorsunkba való beavatkozás, és akkor beszélhetünk tisztulásról, amely hozzájárul a szív megtisztulásához. Ilyen esetekben tehát nem viselkedhetünk az első miniszter példája szerint.

Őt lelke minősége nemesítette arra az életmódra. Ha mi egy ilyen életmódra térünk rá, anélkül, hogy méltóvá válnánk arra, akkor az csak megjátszás, és a lélek számára semmiféle nyereség sem származik belőle. Ellenkezőleg, akkor még súlyosabb sorscsapásokat és feszültségeket okozunk, amelyek bizonyos pillanatokban annyira elhasználnak minket, hogy jó ideig egy csepp energiánk sem lesz az ösvényen való továbbhaladásra.

Minden tanuló hajlamos időnként az Iskola tanait „megjátszani”, s így könnyen abban a rögeszmében élhet, hogy már régen megérkezett. A szentírás óva int az ilyen viselkedéstől.

A fenti idézet azt mondja, hogy a lélek-újjászületés folyamatában lévő ember bizonyos veszélyekre érzéketlen lett, s „a legveszélyesebb rabló sem tudja legyőzni”. De figyeljék meg, hogy aki — bármilyen okokból — a tanulóságot csak színleli, azt az első jöttment rabló legyűri. Ezekkel a dolgokkal szembe kell nézni, és tudatában lennie annak, hogy még nagyon sokat kell tapasztalatokból tanulnia, és ennek megfelelően viselkednie.

Most talán megrendülnek, s azt mondják: Amíg nem győztem le lelkem tisztátalanságait, és nem tanultam meg az összes leckémet, sokféle rabló prédája lehetek: például a tükörszférából fenyegető veszélyeknek eshetek áldozatul.

Ennek nem kell így lennie! Aki elkezdi az ösvényt járni, az ismeri az összes gyengeségét, és teljes alázattal veti alá magát a Birodalom törvényének. Az ilyen ember erőtlensége megszűnik, mert átöleli őt a Gnózis ereje. Ha valaki tapasztalatból és szükségből nyújtja ki a kezét, akkor azt megragadják. Aki viszont azt mondja, hogy „majd úgy teszek, mintha nem kellene segítség”, az nem a segítség tapasztalatát hívja fel, hanem a pusztulásét.

Sun Siu Au elbeszélése segítsen hozzá a belátáshoz minket!

VII. Az élet lélegzete

 

Csuang Ce műve egyik fejezetének a „Tökéletesítés” címet adta, melyben a következőket írja:

 

Mesterem, Lieh Ce azt mondta Yin-nek, a határ őrének: „A tökéletes ember akadálytalanul mozog a víz alatt, átmegy a tűzön, s nem égeti meg magát, magasan a dolgok fölött jár, félelem nélkül. Hadd kérdezzelek meg, hogyan képes erre?”

Yin, az őr azt felelte: „Ez a tökéletes lélegzet megőrzése által lehetséges, nem pedig ügyesség és bátorság következménye. Jer, ülj le, és elmagyarázom.

Aminek alakja, hangja és színe van, az valami dolog. A dolgok másképpen nem különbözhetnének egymástól. De egyikük sem érheti el azt, ami előttük volt. Csak észlelhetőségek. A tökéletes azonban túl van az alakon és a változtatás lehetőségén. Ha valaki eléri ezt, és ebben elhatol a legszélsőbbekig, hogyan akadályozhatná meg bármi is? Elfoglalhatja a neki szánt helyet, nem kell azt elhagynia, és rejtve lesz a nyomtalan időben.

Örömmel figyeli a behatást, amely minden dolog kezdetét és végét okozza. Természetének az egységre való visszavezetésével, életereje táplálásával és lénye összpontosításával áthatolhat minden dolog eredetéhez. Hogyan hatolhatna be bármi más is ebbe az állapotába, ha az ő mennyei természete tökéletesen önmagát határozza meg, és szelleme osztatlan?

Gondolj egy részegre, aki leesik a kocsiról. Ha megsérül is, nem halálosan. Csontjai és tagjai olyanok, mint a többi emberé, de sérülései mások: mert szelleme osztatlan. Nem tudja, hogyan került a járműre, és annak sincs tudatában, hogy leesett. Halál, élet, ijedség és félelem gondolatai nem merülnek fel benne. Ezért néz szembe a veszéllyel visszariadás nélkül. Teljesen az ital hatása alatt áll: azért ilyen. Mennyivel erősebb lenne mindez, ha a mennyei természete befolyása alatt állna? A bölcs az ő saját, mennyei természetében nyugszik, azért nem árt neki semmi.’’

 

A modern Szellemi Iskolában minden igazi tanuló tökéletességre, megszenteltetésre törekszik. Arra törekszik, hogy kiszálljon a halál homályos helyeiről, és – miután mindent feláldozott, ami a halál természetéhez tartozik – felmenjen az új életbe.

Aki a megszenteltetés Ösvényein jár, az teljesen megszabadul minden félelemtől és aggodalomtól, s kiszáll a természet-eonok markából. Az olyan ember a világosságban jár, ahogyan Ő a világosságban van, s így fölötte áll a halál dolgainak is.

Hogyan lehet ezt elérni?

A tökéletes lélegzetnek, a Gnózis tökéletes lélegzetének a megőrzésével!

Aki okkult áramlatok hatása alatt állt, érteni vélte ezeket a szavakat, mint azok is, akik például euritmia-gyakorlatokat végeztek. Ilyen gyakorlatok által azonban az ember nem éri el, amit a Szellemi Iskola nevez Új Életnek. Ezeknek a gyakorlatoknak ilyen értelemben semmi hasznuk sincsen. Yin, a határ őre, a tökéletes lélegzet megőrzése alatt egyáltalán nem valami lélegzési gyakorlatokat ért.

Csak az kerül kapcsolatba az élet lélegzetével, a Gnózis asztrális erőivel, aki a rózsaösvényen jár!

A szív rózsája által először a sternumot (mellcsont) teszik az új lélegzésre fogékonnyá, és bizonyos pillanatban a mágneses agyrendszer is az örök élet természetében kezd lélegezni. A tanulóban ez folyamatszerűen és összhangban fog végbemenni.

Akit megajándékoztak az Isten-lélegzetében-élés lehetőségével, az tudja, hogy ez nem bizonyos gyakorlatok következménye, és technikáról, bátorságról vagy állhatatosságról sem volt szó.

Csuang Ce azt mondja: A természetben mindennek alakja, hangja és színe van, mert ez a sokrétűség, a tér-időrend természete, amiben a mindig „más” a mindig „ugyanabban” nyilvánul meg.

Egyetlen téridőrendi lény sem lehet egy másik téridőrendi lénnyel azonos. Mindketten lények, talán teljes mértékben utánozzák egymást, mégis el vannak választva, teljesen egyedülállók, önállók, s így egymásnak teljesen idegenek is. Csak észlelhetőségek, jelenségek, tárgyak.

Az új életben azonban a tökéletes ember – miután megtette az egész utat visszafelé – a végső fázisban kiemelkedik minden formából és változásból, a téridőrend minden jelenségéből és nézetéből. Ezért teljesen lehetetlen az olyan létezésről valamiféle elképzelést alkotni, holott határozottan létállapotról beszélhetünk. Semmiképpen se gondoljunk valami megdicsőült formára, mert az új ember egy alak fölött álló lény. Határtalan a határtalanban. Aki belép az élet tökéletes lélegzetébe, aki részesülhet abban, az egy folyamatba megy be, növekedési folyamatba, amely kiszállás a dialektikus valamiből az isteni semmibe.

Aki ebben a folyamatban halad, az egyre jobban megszabadul minden korlátozástól és a téridőbeli formavilág minden jelenségétől, míg végül semmi sem képes ellenállni neki. Elfoglalhatja a neki szánt helyet, anélkül, hogy valaha is el kellene hagynia, s rejtve marad a nyomtalan időben: anyagtól mentesen, tükörszférától szabadon, mégis „öntudatosan”, megszabadulva minden dialektikus észlelhetőségtől — a nyomtalan időben rejtőzik. Aki a tökéletes lélegzetben lélegzik és a rózsaösvényen jár, az természetét visszavezeti a Gnózissal való eredeti kapcsolathoz. Ha tehát valaki a rózsaösvényen jár, hogyan is tudna bármi más hatni az ő lényére?

Ha ez a magyarázat túl elvontnak tűnik, gondoljanak egy olyan emberre, akit az alkohol ködösített el és érzéketlen. A halál, élet, ijedség és félelem gondolatai nem merülnek fel benne. Semmitől sem fél, semmi sem árt neki, a legrosszabb sem, mert az ő állapotában az alkohol elködösítette, vagy teljesen ki is űzte a tudatát.

Az új élet jelöltje megnyitja kapuit a Gnózis világosságának és erejének, és így eljön reá az élet lélegzete! Ez annyira lefoglalja, hogy nem csak vészen, félelmen, korlátozáson és aggodalmon emelkedik felül, hanem már semmi sem árt neki! Belép a lélek nyugalmába.

Ez a 2500 éves, magasztos bölcsesség erősítse meg az elhatározásunkat, hogy bejárjuk az élethez vezető utat!

Aki bejárja az ösvényt, az örökre szabad lesz a nyomtalan idő rejtekében.