Jan van Rijckenborgh – Catharose de Petri

Samballa szerzete

I. A Góbi sivatag titkai (I)

Helena Petrovna Blavatsky mondta egyszer, Csuang kínai bölcset idézve: „Az ember által ismert dolgok mennyisége eltörpül a számára ismeretlen dolgok tömege mellett”. Az emberi tudomány valóban szegényes ahhoz képest, amit tudnunk kellene. A kozmoszban és a mikrokozmoszban persze oly sok rejtély van, a Logosz oly végtelenül sok és kifürkészhetetlen jelenséget tár elénk, hogy senkinek sem tehetünk szemrehányást, ha az emberiség tudása ennyire elmarad az egyetemes valóság mögött.

A 139. zsoltár költőjének kijelentése tehát – „túlontúl csodálatos előttem e tudás…” – annak az őszinte vallomása, aki szembesül az isteni alkotással. Mégis tény, hogy az emberi tudás gyakran fejlődik az isteni megnyilvánulással teljesen ellenkező irányban. Ezért oly találó a kínai bölcs kijelentése.

Ennek a tényleges állapotnak komoly önvizsgálatra kellene késztetnie. Az egyetemes ismeretet a Logosz nem értelmetlenül és találomra szórja ki a világba, hanem minden isteni megnyilvánulásnak szükségszerű és abszolút ésszerű ősalapja van. Az elveszett ismeret tehát vádolja az emberiséget. Ennek időnként nagyon kellemetlen következményei vannak, és az emberiség számára megszégyenítő helyzeteket teremt.

Nagyon is érthető, hogy a Szellemi Iskola megkísérli az emberiségnek legalábbis egy részét visszavezetni ehhez a szükségszerű és abszolút ésszerű ősalaphoz, hogy végül valamelyest az isteni követelményekkel egyező hatás keletkezzen. Ezt a tanulmányt is ebben a megvilágításban kell látnunk.

Egyáltalán nem szándékszunk többé-kevésbé érdekfeszítő elbeszélgetést folytatni a Góbi sivatag titkairól. Inkább felvilágosítással szolgálunk az eljövendő eseményeket illetően, hogy azok senkit se találjanak készületlenül.

Legbensőségesebb kívánságunk, hogy velünk tanúskodjanak a boldog időről, melyben nem csak fellebbentik a fátylat a világ eddig ismeretlen, előlünk elrejtett részéről, hanem az eredeti természet sok csodás, korábban soha nem látott műve és teremtménye is megnyilvánul, s ezáltal beláthatjuk, hogy miért neveznek minket mikrokozmosznak, s hogy meddig terjedhetnek Istent és az eredeti természetet illető ismereteink. A társadalmi, politikai és gazdasági események kavargása miatt a tömeg véleménye szerint nagy időket élünk – ezek azonban csak kevés embernek jelentik egy kozmikus átalakulás lélegzetelállító, megdöbbentő előjátékát. Ezt a kozmikus átalakulást nem csak felülről lefelé valósítják meg, hanem alulról felfelé is.

Hogy az összefüggéseket megérthessük, valamelyest meg kell ismerkednünk a Góbi sivatag titkával. Az ezzel járó leleplezéseket ne tekintsük megszentségtelenítésnek, hanem a korszak gyümölcsének, és Fama Fraternitatisnak mindazok számára, akiknek van fülük a hallásra, és szemük a látásra.

Az Egyetemes Szerzet tevékenysége, amennyiben világunkért és lesüllyedt emberiségünkért fáradozik, a közép-ázsiai Góbi sivatag szívéből indul ki. Az utóbbi években megbeszélt összes többi fókuszban folytatott szellemi tevékenység kiindulópontja a világnak ebben a szellemi szívében van, a Góbi legmegközelíthetetlenebb területén, és a munkát is onnan vezetik. Ez vonatkozik az ausztráliai fókuszra, a nagy piramisra, az Atlasz hegység déli lejtőin lévő Herkules oszlopaira, a himalájai és más műhelyekre, például a Föld két sarkán lévőkre is.

A Góbi sivatag valójában nem homoksivatag, inkább száraz pusztaság. A mi fogalmaink szerint mérhetetlenül nagy, és megközelíthetetlenebb, mint például a Gran-Chaco Dél-Amerikában. Nagyon kevés utazó próbált behatolni a Góbi szívébe, mert magányosság és sötét rémület veszi körül. Erről a területről és titkairól alig akad irodalom, mivel a szellemi spekulánsok figyelme földkerekségünk ismertebb területeire irányul.

Ismeretes Marco Polonak egy műve, amelyet a XIII. században írt a börtönben. Kínába utazott a klasszikus tea-úton, mely részben a Góbin vezet át. Leírja a Góbi szélén élő népek páni félelmét és szent tiszteletét, amit e terület iránt éreznek. Ennek oka az ottani számos kísérteties jelenségben rejlik.

Ezek a kísérteties jelenségek a gnosztikusok számára könnyen megmagyarázhatók. A bolygói éterek a Góbiban annyira koncentráltak és áttetszőek, hogy az anyagi világ kémiai és éteri szférája csaknem észrevétlenül megy át egymásba. Így a tükörszféra tevékenysége közönséges szemmel is tökéletesen megfigyelhető. Ezek a jelenségek teszik a Góbit oly félelmetessé. Ez a mai napig is biztosította, hogy a Góbi az illetéktelenek számára ismeretlen maradt.

Pedig a Góbi a legrégibb egyetemes ismeretekben is mindig szerepelt. E terület szívét a dialektikus idők kezdete óta Isten Fiai Szent Országának nevezik. Amikor a Biblia és a beavatottak bolygónkkal kapcsolatban “Szentföldről” beszélnek, akkor határozottan nem arról a vidékről van szó, ahol zsidók és arabok leselkednek egymásra nyugat-európai fegyverekkel.

Minden metafizikai regeneráló impulzus a világnak ebből a szívéből indult és indul ki sugárszerűen az egész Földre, nyomait mindenütt hátrahagyva. A nagy piramis zseniális építménye, a manicheusok és albigensek bölcsessége és ereje, és a modern rózsakereszt rendeltetése mind ebből az egyedülálló forrásból magyarázható. Ebben a szent országban van a Siddhák rendjének, az Egyetemes Szerzetnek a székhelye.

A Góbi köré sok legenda szövődik, s e titokzatos történetek csaknem feledésbe merült történelmi események töredékein alapulnak. A régi bölcsesség azt meséli, hogy ahol most sós tavak és sivár pusztaságok terülnek el, ott jóval a lemúr kultúra előtt nagy beltenger volt. E tenger szívében, tizenkét szigeten, lakott az isteni faj „utolsó maradéka”. Ezek magasztosan szép szigetek voltak. Isteni lakóikat „Az akarat és jóga fiainak” vagy az „igazi Elohimnak” is nevezik, akik a természet minden titkát ismerik, és birtokában vannak a kimondhatatlan igének, mely nálunk feledésbe merült. Ismerik az eredeti természet titkait, s megőrizték ezeket a ránemesedők számára.

Ez a szigetbirodalom a Góbiban még mindig létezik, mint oázis. Mindenki ismeri, aki tudja a titkos jelszót, az igét, s csakis e jelszó ismerete teszi lehetővé a belépést. Ezzel a Góbi-oázissal lehetetlen közönséges módon kapcsolatot teremteni. Az egész területet gondosan védik az idegen behatolástól a szárazföldön is és a levegőben is. Csak hét titkos bejárata van, melyeket jelképesen Samballa hét földalatti folyosójának neveznek.

Az a megbízatásunk, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról, s valamelyest felvilágosítsuk Önöket a nagy bölcsességről, amelyet az emberiség valaha birtokolt. Eljött a fátyol eltávolításának az ideje, de semmiképpen sem akarjuk ezeket a szent dolgokat néhány mondattal elintézni, hogy napjaink ideges feszültségében holnap már el is lehessen felejteni.

Régen megjósolták, hogy egykor minden rejtett dolog megnyilvánul; de sok hamis próféta megjelenésére is figyelmeztettek, s hogy ne higgyünk minden szellemnek, hanem vizsgáljuk meg őket, hogy valóban Istentől vannak-e. A Biblia figyelmeztet: „Erről ismeritek meg Isten szellemét: valamely szellem vallja, hogy Jézus Krisztus megjelent a testben, az Istentől való, és valamely szellem ezt nem vallja, nincsen Istentől”.

Amikor egy nagy világforduló közeledik, minden megnyilvánul, ami Istenben, az abszolútban rejlett, és az egész emberiséget szembesítik a Mozdulatlan Birodalom tökéletes, igazi életével. Ez a megnyilvánulás, ez a kibontakozás lényegében nem ítélet, hanem a feltámadásra, a megújulásra szóló felhívás, sürgető, határozott kéznyújtás a regenerálódáshoz. Ezt a megnyilvánulást ne értsük valami nyilvános bemutatónak sem. Inkább az Istennek szenteltek alig elviselhető szeretetáldozata ez miértünk, akik szükségben szenvedünk.

Ha meghozzák ezt az áldozatot, akkor ezt Isten szellemének csak úgy ismerik fel, ha megcáfolhatatlanul tanúskodhatnak Jézus Krisztus megtestesüléséről. Ezzel nem történelmi eseményekben való hitről van szó, nem arról, hogy 2000 évvel ezelőtt egy bizonyos Jézus megtestesült, hanem azt jelenti, hogy saját testünkben, saját lényünkben kell a Jézus-megvalósítást és a Krisztus-sugárzást tudományos biztonsággal megnyilvánítanunk teljes erőben, szépségben és valóságban.

Az utolsó idők megnyilvánulásai, melyek a nagy változást előzik meg, az embernek teljes mértékben bemutatják az eredeti emberiség igaz életét. Ezzel természetesen együtt jár minden metafizikai spekulálás leleplezése, mind az egyház és a teológia, mind pedig a filozófia területén, és kivétel nélkül mindenkit döntés elé állítanak. Ezért nincsen már messze az az idő, amikor megdöbbenve és tisztelettel, félelemmel és reszketéssel, dühösen vagy hálásan beszélnek majd Samballa hét útjáról.

A kozmikus forradalom nem csak egy interkozmikus lélegzési folyamatra és az ezzel elháríthatatlanul összefüggő földtani és légköri változásokra vonatkozik, hanem ugyanakkor erős kísérletet is tesznek az emberiség megmentésére. Az emberiség minden kozmikus forradalom után mélyebbre süllyedt a dialektika anyagában és rögeszméjében. Visszatekintve, véleményünk szerint a lemúr kultúra sokkal több lehetőséget nyújtott és sokkal dicsőbb volt az azt követő atlantiszi korszaknál. Ugyanezt mondhatjuk az atlantiszi korszakról is, ha a mi árja kultúránkkal hasonlítjuk össze. A lehetőségek a következő korszakban is sokkal korlátozottabbak lesznek az anyag és a fajtest egyre erősödő besűrűsödése és a szellemi hatósugár betokosodása miatt.

A mai emberiség ebben a tekintetben is a legkomolyabb válság előtt áll. A kényszerítő, rendkívüli fontosság miatt lesznek az eljövendő idők megnyilvánulásai sokkal nagyobbak és terjedelmesebbek, mint valaha. Ennek a megjelenésnek a lehető legtöbb ember újjászületéséhez kell alapul szolgálnia. Ezért szólal meg elsőként az Egyetemes Szerzet.

Újra meg kell ismernünk az elfelejtett és elveszített megszabadító szót. Amikor minden idők szentírása Istennek erről az Igéjéről beszél, ezen ne valami többé-kevésbé értékes vagy hamisított vagy teljesen eltorzított iratgyűjteményt értsünk, hanem elsősorban a megváltó, új életre keltő Igét, az utat, a módszert, a szent tudományt, mely a Mozdulatlan Birodalom egyetemes életének eléréséhez vezet.

A Góbi oázisában a kozmikusan, légkörileg és természettudományosan erre különösen felkészített területen nyilvánul meg az Egyetemes Szerzet, melyet a beavatottak „utolsó maradéknak” neveznek. Ha felütjük a Bibliát és más népek szent könyveit, akkor sok leplezett történetet találunk erről az „utolsó maradékról”. Régi fajok utolsó maradékait elvezették, miután a többiek mind elpusztultak. Ezekből a közleményekből mindig félremagyarázások adódtak, ha szó szerint vették őket.

Az „utolsó maradék” azoknak a misztikus jelölése, akik az eredeti élethez vezető ösvényen haladva kilépnek a közönséges, dialektikus emberiség menetéből. Akik az utolsó maradékhoz tartoznak, azokat új létterületre veszik fel, míg a többiek a dialektikus emberiség megszokott útját járják a megszokott körülményekkel a természetes rendeltetés szerint.

Adassék meg mindannyiuknak, hogy velünk együtt lemerülhessenek az egyetemes ismeret mélységébe, s a Bölcsesség Fiainak a rejtett szent országból való megnyilvánulása vezesse el Önöket az újjászületéshez!

Feltárják Önök előtt Samballa hét útját, csak menniük kell. A kimondhatatlan, most még elveszett Ige nyilvánuljon meg Önöknek mindörökkön örökké!

II. A Góbi sivatag titkai (II)

A Góbi sivatag csodás oázisa, az Egyetemes Szerzet földi fókusza abszolút biztosan védve van minden behatolás ellen. A legmodernebb műszaki eszközök is kudarcot vallanának, ha megpróbálnánk közeledni ehhez az igazán szent földhöz. A természeti szellemek nagy serege védi ezt a területet, s a légköri állapotok olyanok, hogy a legrettenetesebb időjárás akadályozna meg mindenkit, aki meg akarná szentségteleníteni a Góbi szívét.

Aki közeledni akar a világnak ehhez a szívéhez, annak újra meg kell ismernie az elfelejtett igét, az Igét. Hogy elejét vegyük mindenféle fennálló vagy keletkező elködösítésnek, tájékoztatjuk Önöket az elfelejtett és elvesztett Igéről, amennyiben hivatottak vagyunk erre. Érthető, hogy erről a témáról nagyon komoly értekezéseket lehet folytatni. Ha az ember belemélyedne az elfelejtett Igéről hírt adó hiteles irodalomba, akkor rendkívül nagy tudásra tehetne szert; – de mi haszna lenne belőle?

A tudománynak valóban a filozófia a kulcsa, ha készek vagyunk az örök, egyetemes ajtóba illő kulccsá kovácsolni, és ha sikerül használnunk is. Ha nem sikerül, akkor a filozófia is csak nehezék. Ezért mondja a Biblia: „Boldogok a szellemben szegények”. Mily óriási előnyben vannak azok, akik elfogulatlanul, egy gyermek nyíltságával közelednek Isten rejtélyeihez! A Szellemi Iskolára adott reagálásuk gyakran figyelemre méltóan tiszta.

Bizonyára ismerik egy klasszikus bölcs kijelentését: „Aki tudást gyűjt, az szaporítja a fájdalmat”. Aki a tudást nem képes alkalmazni, az csaknem kibírhatatlan terhet cipel. Ahogyan a sokáig a Napba néző megvakul, úgy jár az is, aki értelmetlenül megtömi magát filozófiával. Érzékszervei elromlanak.

A rózsakereszt Iskoláját sokan nézték évekig valami filozófiai ismereteket gyarapító intézménynek. A rózsakereszt Iskolája azonban nagyon szegény és nagyon veszélyes lenne, ha nem lenne más és több. Az Iskola külső jelensége mögött az a testület rejlik, amellyel és amelyben az arra nemesedett tanuló megtanulhatja megkovácsolni az ajtót újra nyitó kulcsot.

Egyik szertartásunk azt mondja: „Biztosítjuk Önt arról, hogy kincseink, holott mérhetetlenül értékesek, oly egyszerűen vannak elrejtve, hogy az öntelt tudomány nyomozásának itt teljes mértékben kudarcot kell vallania”.

Holott sokan kerestek buzgón, a belső Iskolát, a műhelyt, ahol a szegletkő alapján dolgoznak, soha sem tudták megtalálni. A tevékenyeket gúnyolódással zavarták és gyanúsításokkal zaklatták, vagy közömbösséggel vették körül. Teletömték magukat az Iskola filozófiájának részleteivel, mivel azonban az előudvaron nem tudtak túljutni, elfordultak az Iskolától a megemésztetlen tudás tartós fájdalmával. A kulcsot nem lehet ellopni, sem megvásárolni, sem filozófia segítségével elkészíteni.

Ahhoz, hogy valaki az előudvarból bejuthasson a szentélybe, egészen más munka elvégzésére van szükség. A fent említett szertartás ezért legyen figyelmeztetés a tanulónak: „Építményünk, holott ezrek közeledtek hozzá, örökre érinthetetlen, és a gonosz világ számára rejtett marad”.

Minderre fel akartuk hívni a figyelmüket, mielőtt beszélni kezdünk az elfelejtett és elveszített Igéről. Aki közlésünket filozófiai felvilágosításnak veszi, az csak újabb malomkövet akaszt a nyakába. Aki viszont ki tudja érezni belőle a gyakorlati értelmet és az ön-szabadkőművességre, az önmagán szabadon építkezésre serkentő ösztönzést, az az új, belső hétkarú gyertyatartó világosságánál megtanulja a kulcs elkészítését. Ez a gyertyatartó vessen világosságot az ösvényükre és legyen lámpa a lábuk előtt!

A századok folyamán akadtak olyan ezoterikusok, akiknek véleménye szerint az elfelejtett és elveszített Ige egy mantram, mágikus képlet, melyet ritmikusan, bizonyos hangmagasságon kell a gége segítségével hanggá alakítani. Mások viszont, filozófiai korlátozással – tehát csak részben – az egyetlen Igét az élet megváltó Igéjének, a Mozdulatlan Birodalom egyetemes életéhez vezető módszernek és szent tudománynak tartják.

Meg kell azonban érteniük, hogy az elveszett Ige a módszer hátteréből, a Biblia és a filozófiai tudattágítás mögül száll fel. Az elveszett Ige egy létállapot. Az előudvar tanulója tapasztalhatja, hogyan oszolnak szét a felhők, megpillantja a szent földet szinte messziről, mint a hit hősei, akikről a zsidókhoz írt levél beszél – de még nem lépett be oda. Még nem tudja kimondani az Igét, mely szavakba tudná foglalni nagy örömét. Csak az Ige ösztönzése zúg körülötte, újra meg újra, mint a még meg nem született élet suttogása.

Szabad lesz hallaniuk valamit erről a születendő életről, mert a Góbi-Elohim e korszak utolsó napjaiban új megnyilvánulás világosságában akarják felismertetni az ösvényt, mely az előudvarból a szentélybe vezet.

Félreismerhetetlen tény, hogy az ezoterikus életterületen sorozatosan ismétlődnek az alapos csalódások. Sokan fordulnak el fáradtan és kétségbeesetten. Mindez azonban nem csökkenti az érdeklődést. Úgy van ez, mint a molyokkal a gyertyalángnál. A világosság kényszeríti őket, és végzetessé válik számukra.

Lehetséges, hogy az olvasó erősen érdeklődik a rózsakereszt iránt. Megjósoljuk, hogy ez az érdeklődés egy szép napon közömbösséggé válik, mihelyt azt hiszi, hogy csalódott, hogy félreismerték, becsapták, megfosztották az elvárásoktól. Mi az oka ennek? Az, hogy a külső Iskolát összetéveszti a belsővel. Az ember meglátja magát az előudvarban nyomorúságos rongyaiban. Mivel pedig a másikban mindenki csak a saját tükörképét látja, feszültségek keletkeznek, majd robbanás. Felismerik ebben a természet törvényét?

Képzeljük el, hogy száz tanuló van az előudvarban, aki magát alkalmatlannak tartja a szentélybe való belépésre. Mi történik? Kölcsönösen kiűzik egymást valamilyen módon. Az előudvar ezzel az önrombolással újra meg újra megtisztítja magát, s az Iskola vezetőségének csak nagyon ritkán kell egy kicsit segítenie ebben. Így kap helyet egy új csoport, amelyik aztán vagy belép a szentélybe, vagy szintén kitessékeli magát.

Ha Ön most teljesen új módon, minden régi indítéktól és mértéktől megszabadulva keresi a szentélyt, akkor van mit mondanunk Önnek.

A szentély a Góbi szívében fekszik, valahol Közép-Ázsiában, egy kopár pusztaság kellős közepén. Ahhoz azonban, hogy beléphessen, nem kell odautaznia. A Siddhák szent országa mindenhová ki tudja vetíteni magát – az Ön létkörzetébe is. E magasztos terület fivérei és nővérei jelenleg talán szétszóródva tartózkodnak az egész világon, de abszolút egyek, és tudják, hogy a „tizenkét szigeten” laknak, és semmi sem választja el őket egymástól.

Ha valaki utazgatni kezd ahhoz, hogy megtalálja az ösvényt, az igaz életet, északon, délen, keleten vagy nyugaton, az már elvétette. Van egy élet és egy életvalóság, amelyben idő és tér, távolságok és határok teljesen eltűnnek. A tanuló csak akkor tudja felmérni a mindenütt-jelenlét jelentőségét, ha újra elnyerte ezt az életet. Akkor lesz ő ÉN-VAGYOK! Akkor mindenütt van, minden szentélyben, és itt is van, mint prédikátor hangja a pusztában, aki figyelmeztet: „Egyengessétek az Úr útját”!

Mit jelent az Úr útjának egyengetése? Valamilyen társadalmi, politikai, gazdasági vagy vallásos munka elvégzését? Nem. Azt jelenti, hogy egyengetnie kell az „Önben lévő Isten” útját! Isten birodalma az Ön bensőjében van. Hallotta, hogy ezt kijelentette Minden Élet Ura. Minden rejtély nagyjai közölték ezt. Ha egyengeti mikrokozmikus birodalma urának útját, akkor egyszer látni fogja őt jönni a Jordán másik partján.

Számtalan embernek az a rettenetes butasága, klasszikus dőresége, hogy önmagának akarja egyengetni az utat. Mindent megtesz, hogy magát lássa jönni a Jordán másik oldaláról, mint feltámadottat, a Szent Szellem által megvilágosítottat! Így értik az ön-szabadkőművesség fogalmát!

Tanuljanak azonban a szent evangélium örök előmozdítójától: „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom!” – „Ő az, akinek saruszíja megoldására sem vagyok méltó.” – „Ő az, aki előttem volt.”

Ismerik ezt a beszédet? Bizonyára! A rózsakereszt évek óta így beszél. Néha azonban sajnálatos látni és hallani, hogyan törik a tanulók a szent nyelvet. Önöket újra meg akarják tanítani az elveszett és elfelejtett Ige kimondására, és újra tanúskodni akarnak Önök előtt a meg nem született életről. Újra meg akarják tanítani Önöket a kulcs elkészítésére!

Ide hallgassanak! A Góbi szívéhez csak egy út vezet. Figyeljenek fel erre: a góbi szó „magot”, a „világ szívét” jelenti, és hogy abban az országban az oroszlán fiai laknak. Ha be akarnak sorakozni ebbe a hadrendbe, akkor, mint Jánosnak, az előfutárnak, az én-feloszlatás útját kell bejárniuk, és így készíteniük az Úr útját.

Hogyan kell járni az énfeloszlatás útján? Megmondjuk. Le kell mondani a természet énjének minden képességéről. Az én minden bilincsét össze kell törniük. El kell csitítani az én minden dinamikáját, hatósugarát teljesen le kell csökkenteni, és az egész dialektikus tudatmagot a biológiai minimumra kell visszavezetni.

Ennek a feloszlatási folyamatnak az eredményét nevezi az egyetemes bölcsesség a „gyermekség” állapotának. Egy kisgyermeknek nincsenek problémái – egy kis lény, csupán biológiai tevékenységgel. Élhet, növekedhet, egészséges lehet, s eleget tehet a közönséges életműködések feltételeinek. A Szellemi Iskola tanulójának, aki egyengetni akarja az Úr útját, vissza kell vezetnie magát ebbe az állapotba. Olyanná kell válnia, mint a „gyermek”. Nem a hagyományosan vallásos ember butaságával, aki természeti állapotát egy boldog másvilágra való negatív várakozásban fecséreli el. Nem így kell bemennie a gyermekségbe, hanem Jánosi gyermekségre kell törekednie.

Az ilyen tanulóra mondja a zsoltár költője: „Mert erősekké teszi kapuid zárait, s megáldja bent a te gyermekeidet” – „Ahol nem az Úr építi a házat, ott hiába dolgoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őr. Hiába nektek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek, mert szerettének álmában ád eleget. Íme a gyermekség az Úr örököse, ez a gyümölcs valósítja meg a jutalmat.”

Az Újszövetségben azt olvassuk: „Kisdedek és csecsemők szájával dicsőítetted meg magadat.” – „És ahol gyermekekké váltatok, elküldte Isten a szívetekbe Fia szellemét”.

Itt arról a gnosztikus tudományos képletről van szó, amellyel a dialektikus ént folyamatszerűen vissza lehet vezetni egy biológiailag működő minimumra. Akkor megtörténik a nagy csoda. Akkor a mikrokozmikus rendszerben felkel a Másik, és az Úr eme Fia átveszi az egész mű vezetését.

Ez a másik létvalóság aztán lélekkel látja el a gyermekké vált dialektikus én minden képességét, és betölti annak egész, régi hatáskörét. Ő az újszülött király, az Én-Vagyok. A még itt élőt idegenné teszi, de olyan idegenné, akiben már nincsenek meg az én-ember rettentő feszültségei és szenvedései. Hát nem gyerekre hasonlít-e az olyan én-ember, aki a természetre nézve meghalt? Őt már nem tudja befolyásolni a tükörszféra, ahogyan a sátáni hatalmak is hiába közelednek egy gyermekhez, mert a gyermek ahhoz biológiailag túl tiszta. Az ilyen ember kettős lény: a János-ember, aki lemond, és a Jézus-ember, aki átveszi a vezetést. Újjászületett állapotában Krisztiánopolisz polgára lett; kivirult a világ igazi szívében, és beléphet a Góbi oázisába; a kulcs birtokosa, s a pokol nem vehet már erőt rajta.

Ez az elfelejtett és elveszített Ige. Ki lehet mondani és ki kell mondania – de nem Önnek, hanem a Másiknak, akinek Önben fel kell támadnia. Ennek a Másiknak, ennek az Úrnak kell építenie a házat; mert a természet építészei hiába dolgoznak rajta. Ha az Úr nem őrzi a várost, akkor az őr hiába virraszt. A természet szerinti fáradozás mind hiábavaló. Nem érdemes korán kelni és későn feküdni, s az aggodalom kenyerét enni. Az igaz út Ura mintegy csoda folytán születik. A Mária-csodából születik meg, a természet megfordításából.

Értsék meg a Szerzet üzenetét: „A gyermekség az Úr örököse; csakis ez hozza meg a jutalmat.”

III. Az élők anyja

Senki sem közeledhet tehát az Egyetemes Szerzet szívéhez, csak ha ismeri az emberiség számára elveszett Igét, s ezt képes is kimondani. De azt is tudjuk, hogyan fedezheti fel ismét a tanuló az ösvényen ezt a jelszót, mert mint mondtuk, ez az Ige a „létnek” egy állapota, belépés a Mozdulatlan Birodalomba, amit a természet közönséges embere képtelen megvalósítani és megünnepelni.

A Föld emberének szelleme, lelke és teste sem szerkezetileg, sem elvileg nem alkalmas arra, hogy részt vegyen az új életben. Így teljesen értelmetlen ezt az embert bárhogyan is – szellemileg vagy lelkileg – művelni. Először is így nem lehet „szert tenni” a megváltásra. Másodszor pedig pontosan ez a művelés annak a megerősítése, ami nincs benne Istenben. Ez a legnagyobb akadály a megszabaduláshoz vezető úton.

Emiatt a megszabadulás lényegét egészen másképpen kell látnunk, s meg kell tanulnunk a szent beszédet e tekintetben egészen másképpen értelmezni. Mint dialektikus lénynek, meg kell tanulnunk megérteni, hogy az embernek először meg kell halnia, hogy igazán megszülethessen.

A századok folyamán újra meg újra megmutatkozott, hogy az ember ezt az alapvető tant nem érti. Ennek oka a helytelen felfogóképesség, mely miatt a kísérleteknél ismételten a személyiségművelés kerül előtérbe. Mindenekelőtt szükséges lesz tehát alaposabban megvizsgálni az „ember” fogalmát a transzfiguráció tudománya szempontjából.

E tudomány szerint az ember összetett lény, tervszerű egységgé összeépült tényezők rendszere. Mi ezért mikrokozmoszról beszélünk. Ebben a mikrokozmoszban most nem kívánatos jelenségek lépnek fel, melyek a bűn miatt keletkeztek, s amelyeket a bűn tart fenn. A mikrokozmoszban továbbá különféle fejlődési lehetőségek is vannak, melyek valaha a tökéletességig tudtak kibontakozni, de a korszakok óta tartó korlátozás miatt mára csíraatomokig fejlődtek vissza. A transzfigurálás tudományában ismeretesek különböző szellemsugarak, amelyek a mikrokozmoszon belül hatnak. Amit filozófiánkban dialektikus embernek nevezünk, az e szellemsugarak egyikének eredménye és lényege.

A dialektika egész lényének – ami a kifejezési formáit és eredményeit, de az eredetét is illeti – meg kell halnia, alá kell hanyatlania, hogy újra megnyilvánulhasson az igazi ember. Ezt az egész folyamatot nevezi az Egyetemes Tan újjászületésnek, transzmutációnak, vagy alkémiai menyegzőnek. E mágikus vagy alkémiai folyamat alapjául szolgáló módszer eredményeként az ember ismerni és alkalmazni fogja az elfelejtett és elveszített Igét.

Tegyük fel, Önök megtalálták a kulcsot, és készek erre az alapvető meghalásra. Akkor tudják, hogy ez a meghalás az egész dialektikus én-lénynek a biológiai minimumra, a gyermekség állapotára való visszavezetése, amelyről a János-levél 3. fejezetében olvashatunk. Ha ezen az alapon állnak, akkor lesz értelme a Siddhák szerzetéről, a Góbi sivatag szívének lakóiról szóló közléseink folytatásának.

Hogyan kell a tanulónak áthatolnia ehhez a szívhez? Ezt kell szüntelenül fontolgatnia – s ha ez a kérdés szinte ima, akkor mindig megjön rá a tanuló létállapotának teljesen megfelelő válasz.

Logikusan és elvileg erre a kérdésre csak egy felelet van. Ez az egyetlen felelet azonban számtalan nézet és sugár kötege, ahogyan az egyetlen napfény is számtalan sugárból áll. Így a feleletek is sugarak egymásutánját alkotják, amelyeket a tanuló az ösvényen-járás folyamán felfoghat. Ezek a sugarak képezik a tanuló számára a célhoz vezető világító lépcsőt.

A mindennapi élet gyakran bizonyította, hogy a keresőt nem érdemes terhelni az egyetemes Világosság sugaraival, ha erre még nem nemesedett rá. Mert nem tudná felismerni, s éppoly kevéssé tudna válaszolni rájuk, mert lélegzőtere égboltján egyszerűen nincsen még tiszta éter-összpontosulás.

Mivel az ösvény örökkévalósági menet, bizonyos, hogy a sugarak is örökké különbözők, dicsőségük egyre növekszik és egyre kegyteljesebb, fényük mind intenzívebb, erejük egyre dinamikusabb, hatalmasabb.

Ebben a fényben lássa az olvasó a jelenlegi Világszerzet fáradozásait is! A Szerzet most az emberiség mai állapotának megfelelő sugárzást fejleszt ki. A kérdés tehát, hogy „hogyan kell a tanulónak áthatolni a világ szívéhez”, új, sürgető jelleget kap.

Nem lehet erre feleletet kapni régi, megsárgult pergamenekből, vagy utána dadogni, amit a régiek mondtak róla. A jelen pillanat szívdobbanását kell tudni meghallani és megérteni. Ha képesek erre, akkor a felelet sugárzó újdonságként jön Önökhöz, s ugyanakkor megtudják és megértik, miről is beszéltek a régiek tulajdonképpen.

Most sok mindent megtudtak a Góbi sivatagról, a Világszerzet közép-ázsiai, egyetemes magjáról. Ott földrajzilag, valóban van egy gigantikus, egyetemes gyújtópont, a Mozdulatlan Birodalomnak egy érintkezési pontja: az Akarat és Jóga Fiainak valóban szent földje.

Ezt azonban felőlünk el is felejthetik, vagy tagadhatják is. Csak hallják meg a Szerzet hívását, mely az Önök közvetlen közelében lévő hangból és gyújtópontból indul ki, és értsék meg, hogy csak úgy felelhetnek meg e hívásnak, ha készek kimenni a pusztába. Az Önök élete a természetben, ami a tudatot, a lelket és az anyagot is illeti, sivatag, száraz pusztaság; ebben élnek.

Nagyon jól tudjuk, hogy milliók tagadják ezt az állapotot, és lehetséges, hogy Önök sem osztják nézetünket. Életük csörgedezését talán nem tartják pusztában-menetelésnek, dialektikus életüket egyáltalán nem látják száraznak és terméketlennek. Így valószínűleg hevesen fogják tagadni halálos elhagyatottságukat. Ez előfordulhat, mert ez az élet egyesek számára valóban tele lehet szépséggel és ragyogással. Gondoljanak csak természetrendünk sok művészére, akik ennek a meggyőződésnek számtalan módon adnak kifejezést.

Ezért a felismerés, hogy ez a földi élet egy pusztaság, nagyszerű önfelfedezés, s ugyanakkor nagy kegyelem. Sőt, ezt egy új életismeret megszületésének vehetjük. Az avatott beszéd ezt valóban születésnek nevezi, mely azonban még teljesen a dialektika vízszintes síkján történik. Ez János, az előfutár születése, a sivatag emberének, a puszta prédikátorának megszületése.

Ahogyan az evangélium eme alakjáról olvashatjuk, úgy kell a tanulónak is sivataglakóvá válnia. Szeméről le kell hullania a hályognak, hogy olyannak lássa ezt a világot, amilyen! Az ilyen tanuló akkor már nem mondja, hogy „élek, vagyok”, mivel tudja, hogy nem élő, hanem haldokló teremtmény. E terület legnagyobb valósága a halál – és az élet csak látszat.

Bizonyára tudják, hogy bármely létterületen a megnyilvánuló teremtmények létük térségét világ-anyának nevezik. A jelképek és legendák sokasága ad hírt erről. Ezért nevezheti a tanuló, aki elérte a pusztai fázist, a közönséges természet világ-anyját a halottak anyjának. Ennek a természetnek a léte a Jánosi felismerésben egy halotti lét. Nem együttélés, hanem együtthalás.

Mivel a halál lényének nincsen valódi életlehetősége, megértjük, hogy a Biblia ezt a helyzetet a „terméketlenség” fogalmával jelöli; ezért mondják Erzsébetet, János anyját terméketlennek. Ha Önök át tudnak hatolni terméketlenségük felismeréséhez, akkor ez azt jelenti, hogy a lényükben tudatossá válik a pusztaság, az elhagyatottság és a halál, melyek átfonják ezt a dialektikus sivatagéletet. Ekkor válik tudatossá a haláltermészet életlélegzetének hatása. A haláltermészet lélegzetéből s e lélegzetnek, valamint a halál anyjának együttműködéséből, a bolygói éterek és a létterület kölcsönhatásából keletkezik a halál dialektikus jelensége.

Ha eljutnak ehhez a felfedezéshez, akkor a Góbi sivatagban állnak; akkor az Egyetemes Szerzet titokzatos oázisának a szélén állnak. Ha elérték ezt a tudati állapotot, akkor megtették az Önökben lévő Isten útjának egyengetéséhez vezető első és legfontosabb lépést. Az életnek ebben a fázisában jön létre a kapcsolat az Élők Anyjával.

Nagyon fontos megtudnunk, hogy ki és mi az Élők Anyja. Ő képezi Isten újabb fáradozásának a központját, s filozófiánkban őt nevezzük „az új élettérnek”. Ez az életnek egy olyan tere, ahol új Ádám jelenik meg, Isten előtt álló új Ádám sugárzik ki az alakulásnak egy másik területére.

Az Élők Anyja az új éterek fejlődési területe. Ezt az anyát Máriának is nevezik, mert a vele való kapcsolatot csak a teljes megfordulással lehet elérni, az ámító földi természettől való elválással, és azzal, hogy az ember ismét a haláltermészet pusztaságában találja magát.

Tegyük fel, van olyan tanuló, aki a „terméketlenségből” felemelkedik e létterület valóságába. Ez a tanuló mindent meg fog semmisíteni, ami a haláltermészet anyjából való, szerkezetileg és alapvetően, ami a szellemet, a lelket és a testet is illeti, ami azt jelenti, hogy a halálnak adja, ami a halálból való és azzal rokon. Szóval szentségtelenségként felszámolja, megszünteti önmagát, mert Istennek nem volt szándékában, hogy az ember ilyen formában jelenjen meg ezen a létterületen.

Az olvasó figyelmét nyomatékkal szeretnénk felhívni arra, hogy ez a felszámolás semmiképpen sem a szokásos értelemben vett öngyilkosság, hanem a mikrokozmoszban lévő szentségtelennek a semlegesítése. Aki a sivatagi útját még nem kezdte meg, annak ez a folyamat úgy tetszik, mintha a teljes „létnek”, az egész létezésnek a felszámolása lenne. Az ilyen ember számára a semlegesítés tényleg öngyilkosság is. Ezért nem akarták sokan elfogadni ezt az úgymond „rettenetes tant”.

Aki azonban a pusztában van, az teljesen érti, miről van szó. Minden kétségen kívül tudni fogja, hogy a mikrokozmoszban van egy másik létközpont, másik tudatmag, melyet életre kell kelteni. Ez az ember aztán azt is tudja, hogy csak a Másik képes igazán élni, és hogy a saját léte a halál léte. Tudja, hogy a Másik csak akkor lehet igazán szabad, ha a tanuló a haldoklás utolsó órájára törekszik.

Az ilyen ember Jánost is megérti, amikor azt mondja: „utánam jő, aki erősebb nálamnál; mert nálam korábban volt”.

A puszta vándora tudja, hogy az önfeláldozás nem valami áldozat, ennek közönséges értelmében, hanem az igazi élet felszabadítása.

Ha ez a fejlődés a tanulóban folyamatban van, akkor a mikrokozmoszban egy másik képesség fejlődik ki a dialektikus személyiség körül. Az eredeti tudatközpont felszabadítja magát. A felébredés valójában a megfordulás következtében jön létre.

A mikrokozmoszban új erők lépnek fel, melyek eleinte a Jánosember elhagyott személyiségét veszik használatba. Ekkor aztán ki tudja mondani az elfelejtett és elveszített Igét, és tudja, hogy felvették egy teljesen új életközegbe. Ezen az új életterületen felébred az új ember, és az Élők Anyjának szeretetsugárzásában, ennek ápolása és gondozása mellett kibontakozik. Az új élettér tehát nem filozófiai fogalom, hanem hatalmas aktuális érték. Ez az időszerű érték nem magyarázható a természetből, a halál életterületéről, még kevésbé a halottak birodalmából. Ezért ajánlják fel nekünk az új életterületet határozottan és abszolút “itt”, s az Egyetemes Szerzet szinte betör a mi „ittünkbe”, hogy közeledhessen hozzánk – ha valóban jánosemberek vagyunk. Az új életterület segítségével lehetséges egy nagyon konkrét és szervezett érintkezés itt a halál pusztájának területén. Ezért beszélünk a Góbi Szerzetéről.

Az „Élők Anyja” nem misztikus, jelképes kifejezés, hanem valóban a Szent Anya, aki Önöket fel akarja venni szeretetsugárzásába, ha „Ön” alatt a mikrokozmoszt értik, és haláljelenségüket illetően meg akarják kezdeni a pusztában való vándorlást.

Imádkozva kívánjuk egymásnak mindannyian, hogy a pusztában találkozzunk, útban mindannyiónk anyjához, az Élők Anyjához.

Ó Szent Életerő Viselője,

Veled kerülünk ki a veszélyből;

Veled megyünk be a megváltó életbe;

Veled érjük el új megnyilvánulási napunkat;

Veled járjuk be az új életpályát;

Veled lépünk be az örök világosságba.

A Te ragyogó szeretetfényedben fedezzük fel vétkeinket;

Benned fedezzük fel a mi bűnterhünket;

Benned hull le a lepel sivatagi vándorlásunk nagy titkáról;

A Te Szentségedben sötétlik a mi kárhozatunk.

Általad fedezzük fel igazi felettes Énünket;

Általad válik tudatossá felemelkedésünk;

Általad gyullad meg bennünk a megszabadító tett;

Általad zeng bennünk az isteni életlélegzet szívünk minden dobbanásában.

Ó rózsa, mely kivirul keresztemen,

Szívd magadba Isten világosságát,

S e sötét, tövises völgyben

E fényt megváltóan változtasd át.

Csak akkor mondhatjuk az Idősebb Testvérekkel:

Jézus, az új Istenfia, nekem mindenem!

IV. Samballa hét folyosója

A titokzatos oázis a Góbi sivatag végeláthatatlan érinthetetlenségének kellős közepén fekszik. Ezt a szent földet, melyre avatatlan ember még nem tette a lábát, többek között Samballának nevezik, ami az „Istenek városát” jelenti.

Samballa az Egyetemes Szerzet tevékenységi területének központja, amennyiben a Szerzet a dialektikus természetrendért fáradozik. Samballa az isteni segítők erőtere, mely semmilyen tekintetben sem magyarázható ebből a természetből, az anyagszférával és a tükörszférával egyetlen kapcsolatot sem tart fenn, s ebben a földi természetben mégis jelen van mindannyiónk segítségére.

Samballa hatása transzformátorhoz hasonlítható. Sambal­lá­ban, az Istenek Városában és általa az egyetemes életanyagot és a Logosz egyetemes fáradozását olyan feszültségre transzformálják, amit a világ és az emberiség el tud viselni. Samballa tehát egy olyan kapcsolódási terület, melyből sugallatok, rezgések és sugarak indulnak vízszintes irányban az egész világba. Samballa az átható valóság bennlakó érintése.

Az Isteneknek ebből a városából mennek ki a hiteles küldöttek is az eltévedt emberiséghez. E küldöttek a legkülönbözőbb néven végzik munkájukat mindenütt, ahol szükséges. Samballa az eredeti életre nyíló kapu, a megszabadulás egyetlen, abszolút kapuja. Samballa az új, ragyogó élet kulcsa.

Sokan tarthatják különösnek, hogy az egyetemes fáradozásnak egy földrajzilag meghatározható pontjáról van szó. De ez különösebb-e, mint amikor üdvösségét az ember a tükörszférától, a halottak, azon lények tartózkodási helyétől várja el, akik testiségük nagyobb részét elveszítették, s akiknek emiatt újra-megtestesüléssel kell sérülésükből kigyógyulniuk? Vagy különösebb-e annál, mint ha az ember lelke üdvéért valami egyházi intézményhez folyamodik, mely a földitől és dialektikustól csak azért különbözik, mert képviselői olyan nyelven beszélnek, mely abszolút nem egyezik a saját valóságukkal? Furcsább és kevésbé logikus-e, mint ha elvontan feltételezünk egy Istent, aki a lénytelenségben trónol és létezik?

Ellenkezőleg. Épp az a különös, hogy akik fogékonyak a metafizikára és szellemi dolgokra, még nem fedezték fel elködösülésüket.

Túlzás nélkül megállapítható: az egész metafizikai és szellemi élet megrekedt a tükörszféra karjaiban. Mindenki a halottakat kérdezgeti, a halottakhoz tartozik és azok követésére törekszik.

Ennek a következménye az emberiség általános megbetegedése és gyors süllyedése, beletámolygás a hazugság, a bűn és az árulás mocsarába; az erkölcsi korlátok leomlása, a vér- és idegbajok nagyon gyors terjedése. Mindez az emberiség olyan fejlődésének a következménye, mely elhajlott és elfordult az úttól, az igazságtól és magától az élettől.

Ha viszont útjukat az egyetemes rejtélyek fókuszára irányítják, akkor nem fejlődik ki valami írás- vagy beszéd-részegség, akkor nincs beárnyékoltság és az ezzel együtt járó idegközeg-rablás, hanem akkor Önök erőből élnek és állnak.

Nagyon helyesen jegyzi meg Pál a Korinthusbeliekhez írt első levelében: „Mert az Istennek országa nem beszédben áll, hanem erőben” .

Ez tehát Samballa ismérve. Ha a modern Szellemi Iskola tanulója közeledik a világnak ehhez a szívéhez, akkor gyengeségét erő fogja eltakarni, olyan erő, mely az ő saját lényvalóságává válik, s egyetlen másodpercre sem hagyja el. Ugyanaz az erő, mely különböző fokozatokban és lehetőségekben a fenntartás nagy művét hordozza, ösztökéli és betölti. Aki pedig ebből az erőből él és áll, az létállapotának megfelelően „uralkodó” lesz.

A legendákban, mítoszokban, levelekben és leírásokban megőrzött szent beszéd tanúskodik Samballáról is, meg az isteni impulzusokról, amelyek bizonyos időpontokban kiindulnak onnan küldöttek alakjában és másképpen is. Samballa avatott lakóit az akarat és jóga fiainak nevezik, vagy Samballa, a Siddhák, vagy Melkhisédek rendjének vagy Elohimnak.

Amikor egy kozmikus forradalom után a dialektikus életterület kiürült, és a bukott monádok egész létterülete a formálatlanba esett vissza, akkor a következő helyzetek és folyamatok fejlődtek ki.

A befejeződött időszakban sok lény tért vissza Samballába, vonult át a megszabadulás kapuin. A többiek pedig – néhány kivétellel – testüket vesztve a tükörszférában gyűltek össze, ahol egy új megnyilvánulási napra várnak, mely el fog jönni számukra. Az emberiségnek ezt az egész alakulását Samballa Szerzete, az Elohim Szerzete vezeti. Az emberiségre ekkor új fejlődési lehetőség vár.

E folyamat kezdetéről pl. a Biblia eredeti szövegében ezt olvassuk: „Kezdetben teremték az Elohim az eget és a földet” . Ez azt jelenti, hogy Samballa Szerzete újra előkészítette a bukott monádok lakóhelyét. „A föld pedig káosszá lett és kiürítették, és az Elohim lebegtek a vizek felett.”

Amikor a bukott és még meg nem mentett ember egy ilyen új életlehetőséget kap, tehát mintegy újra kezdheti keresni a Mozdulatlan Birodalomba visszavezető utat, akkor számára megnyílik Samballa úgynevezett hét folyosója. A teremtés könyvének bevezetőjében ezeket nevezik a teremtés hét napjának.

Samballába, az Istenek városába vezető első folyosó, első út a világosság útja. Az embernek vagy a tanulónak igazán tiszta, derűs világosság jelenik meg, olyan fény, mely nem hibázik, mely igazán világít a lábai elé. A megszokott természet fénye mindig sötétséggel keveredik, ahogyan a jó és a rossz is keveredik a dialektikában. Most azonban a világosságot élesen elhatárolják a sötétségtől, s így megnyílik az első út Samballába. És az Elohim látták, hogy ez jó volt. Az első nap!

Samballa második útját égboltnak nevezik. Ez az égbolt egy valódi, tiszta életanyagból álló életterület. A második út gondoskodik arról, hogy a tanulónak a világosság mellett a menéshez szükséges ereje is meglegyen. És az Elohim látták, hogy ez jó volt. A második nap!

A harmadik Samballába vivő utat a föld alakulásának nevezik. Az eredeti éterek légköri anyagához egy harmonikus anyagi, kémiai életszféra kapcsolódik. A tanulónak így már nem csak világossága és ereje van az úthoz, hanem most megkapja magát az ösvényt is. Ez Samballa harmadik útja, a harmadik nap. És az Elohim látták, hogy ez jó volt.

A negyedik út az előbbi három folyatatása – jobban mondva: csak egy út van, s ez az egyetlen út különböző szakaszokra oszlik. Először a világosság van itt – másodszor az erő – harmadiknak maga az ösvény, amelyre az igazi világosságban és az igaz erőben rá lehet lépni.

Így érthető, hogy a negyedik napnak a világosság, az erő és a valóság logikus, tudományos megoszlását, harmonikus összefüggését, isteni egyensúlyát kell kimutatnia. A világosság önmagában lenyűgözhetné, elvakíthatná az embert. Az erő, egyedül, odaszegezhetné és megbéníthatná. A világosság és az erő összekapcsolása nélkül az ember nem járhatna az ösvényen óriási tévedések nélkül. Ezért a negyedik napon minden eddig kapottat összefoglalnak, és a megfelelő használatra alakítanak és rendeznek. És az Elohim látták, hogy ez jó volt. A negyedik nap!

Most aztán a világ szívéhez vezető ötödik úton az eredménynek kell megmutatkoznia. A teremtés ötödik napján halakat és madarakat teremtenek, amit a tanuló is tesz az ötödik úton Samballa felé.

A hal teremtése vagy a haljelkép viselése, vagy „a hálót kivetni a vizek mélyébe” azt jelenti: világosságban és erőben a Samballához vezető ösvényen, tökéletesen és tudományos biztonsággal véghezvinni az én-feloszlatást, a saját természet abszolút önfeláldozását, s ennek következtében szinte madár röptében, mint egy sas, befejezni a kitűzött utat. És az Elohim látták, hogy ez jó volt. Az ötödik nap!

És az Elohim azt mondták: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra” . Ha a tanuló ösvényét a madár röptében, a halak jegyében a beteljesülés felé viszi, megvirrad a hatodik nap, akkor válik ő újra emberré, igazán az Elohim képe és lényege szerint. Akkor hazaér a Mozdulatlan Birodalomba. Akkor látják az Elohim mindazt, amit lehetővé tettek, akkor befejeződik az Istenek városába vezető hatodik út.

Végül eljön a hetedik nap, az isteni nyugalom napja, a véghezvitt mű napja: maga a ragyogó valóság!

Így mutat a teremtés története a hét útra, amely az egyetlen élethez vezet a Góbi szívében. Akinek van füle, az hallja, hogy mit mond a szellem a gyülekezetnek.

Ennek a történetnek ezután a második fejezete következik, mely a Bibliának is a második fejezete. A bukott monádok, melyek úton vannak Samballa hét útján, és új lehetőségekre hivatottak – áldozatul esnek az ellentermészetnek, elsüllyednek, mint már annyiszor egy erőltetett, találgató, kísérletező életvitel folytán.

Ennek következtében Samballa hét útja nem tartozik többé magától értetődő lehetőségként ehhez a világhoz, ilyen értelemben lezárják őket.

Kezdetben, közvetlenül a katasztrófa után még sok rejtély birtokolta a kulcsot. A folytatódó elfajulásban azonban ezek a rejtélyek is leromlottak és kihűltek, egyes magok kivételével, melyek egyre inkább visszahúzódtak, magukat egyre jobban távol tartották a tömeg lánggal lobogó életétől, hogy így elejét vegyék a végleges megkristályosodásnak.

Az Elohim azonban nem hagyják el az emberiséget. Nem hagyják cserben kezük munkáját. Időnként harsonaszóként csendülnek fel a hívó hangok, és jönnek a kezdeményezések az emberiséghez. Ezeket újra és újra megismétlik, mihelyt az előzők a dialektikában elfövenyesednek és elsüllyednek. Minden hívó hang ugyanazt a hírt hozza az emberiségnek: „Samballa hét útja még mindig itt van, és mindenkinek megnyitják, aki igazán kívánja! Minden másnak azonban, ami ebben az ellentermészetben lakozik, a zárt könyv hét pecsétjét jelentik. Aki pedig járni akar az egyetlen ösvényen, annak egymás után újból megnyitják azokat.”

Ehhez azonban egy új alkotásra van szükség, egy teljes transzfigurálásra, újjászületésre, az eredeti, hétszeres ösvényre való alkalmassá válásra. Arra van szükség, hogy az ember tudatosan, belülről és pozitívan feleljen a Jézus-felhívásra: „Kövessetek engem!”

Jézus követése megköveteli a dialektika teljes lerombolását az Önök léte körzetében. Ezt az önfeloszlatást nevezik keresztútnak, és Samballa hét útjának megfelelően a keresztútnak is hét fázisa van. A hétszeres keresztút egy hétszeres újraalkotást jelent a természetet és a szellemet illetően is.

Mihelyt a tanuló saját légkörében megkezdi a dialektika lebontásának folyamatát, felfedezi, hogy fáradozása során magától a dialektikától kap váratlan segítséget. Mert amikor a tanuló a közönséges élettől elfordul és kiemelkedik belőle, a megszokott természet önkéntelenül ellenségévé válik. Ha Ön nem akar összeköttetésben lenni egy bizonyos életformával, akkor az az élet kitaszítja Önt; ez az ellenségesség szegezi Önt a megváltás keresztjére. Észreveszi, hogy aki az igaz életre törekszik, annak ebben a tekintetben is minden dolga jóra fordul.

Elfordulása miatt az ellenség Önt meg akarja büntetni, és íme, ez a büntetés kegyelemmé válik. Azért mondja a tanuló, aki ezt felismerte: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek!” Ettől kezdve valóra válik a keresztút, és a jelölt körül kivilágosodik. Olyan világos lesz, hogy a többiek, akik nem értik, ezt sötétségnek nézik. Így múlik el a keresztút első napja. És az Elohim látják, hogy ez jó.

Tárt karokkal a világosságban állva mondja a jelölt: „Asszony, íme a te fiad!” Ezt a kiáltást Samballa világanyához intézi, az égbolt őrzőjéhez: „Isten minden gyermekének szent, univerzális, gondviselő Anyja, nézd törekvő fiadat, hogyan közeledik Samballa hét útjához!”

Ennek az erőért-kiáltásnak a rezgése és tehetőssége egyre fokozódik. Újra ki lesz mondva az elfelejtett és oly régóta elveszett Ige. És az Elohim látják, hogy ez jó. Elmúlt a keresztút második napja.

Ha ezt az Igét kimondják, akkor erre válasznak kell jönnie. Ezért hangzik el ujjongva: „Fiú, íme az anyád!” Az Élet Szent Gondviselője megjelenik, és megnyitja az ösvényt a zarándok számára. Így múlik el a harmadik nap a Samballához vezető úton.

És íme, maga a Világanya beszél az új éterek hullámaiban, az erő pályájának szelíd, lágy zenéjében, melyben a zarándok vándorol: „Én mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban!” Ez a negyedik nap felelete. És az Elohim látják, hogy ez jó.

Így meg fogják érteni az ötödik nap kulcsrezgését. Ez egy olyan rezgés, melyet egyetlen szóval lehet lefordítani: „szomjúság!” …”szomjúhozom!” … Samballa ösvényén egyre erősebb lesz a vég, a beteljesülés vágya. Egyre erősebb lesz tehát a dinamika, s ezáltal a cél elérésére irányuló törekvés is. És az Elohim látják, hogy ez jó… ötödik nap!

Íme, a beteljesülés közeledik. A jelölt eljutott a hatodik heteskörhöz. Újra az eredeti alakú és dicsőségű ember lesz. Látja az Elohimot, testileg. Lényét szótlan, mindenre kiterjedő hála tölti el, mely végül az egyetlen, mindent magában foglaló imában áramlik ki: „Eloi, Eloi, lama sabachthani! Elohim, Elohim, hogy megdicsőítettetek engem!” Ez az ujjongó, zúgó hatodik nap! És az Elohim látják, hogy ez jó.

Így virrad meg maga az örökkévalóság. A kereszt nagy művét véghezvitték. Samballa szívében örök nyugalomban, a hetedik nap örök nyugalmában mindenki tanúsítja: „Consummatum est – Elvégeztetett!” A vándor elérte Ízisz szigetének tiszta messzeségeit. És az Elohim látják, hogy ez jó.

V. Ízisz szigete

Az ösvényen haladó tanuló, aki bejárta Samballa hét útját, átélte transzfigurálásának hét nagy ünnepnapját, eléri a Góbi szívét, az Egyetemes Szerzet fókuszát, ahol úgy fogadják, mint az elveszett fiút, aki hazatért atyja házába. Ezt a szent földet a végtelen homokpuszták magányában, többek között Ízisz szigetének is nevezik, és mi előjognak és csodálatos kegynek vesszük, hogy elmondhatunk Önöknek valamit Ízisznek erről az áldott, boldog szigetéről.

Ízisz mibenlétének és tulajdonságainak megértéséhez vissza kell pillantanunk az emberiség-megnyilvánulás pirkadatára, amikor még minden jó volt, amikor az egész emberiség még a Legmagasságosabbnak a lélegzetében létezett. Akkor még az egész teremtés az isteni akarat tökéletes kifejezése volt, és minden megnyilvánulás mintegy „Isten kezében volt”.

A kozmikus helyzet alapján az egész hétszeres földbolygó tökéletes és abszolút módon válaszolt a mágneses szellemtér sugallataira, mely körülvette ezt a szent földet. E bolygó vagy életterület és a mágneses szellemtér között teljes szépségében nyilvánult meg a földbolygó sugártere, melyben minden erő-összpontosulás, amit a mágneses szellemtér kivont a Föld belsejéből, csillagként csillogott.

Ez a csodaszép háromszoros rendszer – szellemtér, életterület és sugártér – az egyetemes térben ékszer volt, mint valami drágakő, és harmonikusan összecsengett a világmindenség szimfóniájával.

Ez a harmónia azonban – ezt Önök is tudják – megbomlott, s a hétszeres bolygó mint kozmosz, gyermekeinek bűnei miatt erősen elsötétedett. Az emberi lények millióinak a fejlődése a továbbiakban elfajult. Ezeket a lényeket a bolygónak egy részére terelték össze, ahol egy nyomorult jövő felé haladtak tele szenvedéssel, vérrel és könnyekkel, s ahol orcájuk verejtékével kellett enniük a kenyerüket.

A monádok egy része azonban nem vétkezett, és a világosság örök forrásával „helyes viszonyban” maradt. A monádoknak ezt a részét nevezik az „utolsó maradéknak”. Ezek a megmaradottak laknak most Ízisz szigetén, vagyis bizonyos számú lény, akik Melkhisédek Rendjévé, Samballa Szerzetévé egyesültek, s az eredeti, dicső földkozmosz egy részét még teljesen megtartották korábbi nagyszerűségében.

Földünknek ezt a részét joggal lehet a Szentföldnek nevezni. Ez azonban egy kis ország, mint valami oázis a sivatagban, mint valami sziget a ördögi szenvedélyek és ösztönök óceánjának közepén.

Ahogyan a sötétség és a világosság kifejezésre jut a dialektikában az éjjel és nappal, a jó és rossz váltakozásában anélkül, hogy valaha is el lehetne őket választani egymástól, úgy nyilatkozik meg az egész világon az eredeti földkozmosz „utolsó maradéka”, Ízisz szigete is. Ízisz az isteni világosság, mely szüntelenül belesugárzik ebbe a homályos világba, minden jóra és rosszra ebben a természetben. Ízisz a szent földbolygó megtestesülése. Ízisz az igazi világanya. Ami belőle ered és ami hozzá visszatér, az mind valóban a világosság gyermeke.

Ezt úgy kell érteniük, hogy az Egyetemes Szerzet nem elvont dolgokkal jön hozzánk, alaptalan, légből kapott metafizikával, a tükörszférára vagy valami más messze eső világra spekulálva, hanem itt, az anyagi világ kémiai szférájában jelenik meg, mint valóság. Az eredeti világrend létezik, megtartotta magát számunkra, és részesülhetünk benne, ha hajlandók vagyunk visszatérni törvényeihez.

Ezért arra a végső következtetésre jutunk, hogy Ízisz az eredeti természet, amelyet számunkra megőriztek. Nem erről a természetről van szó, mely most kenyeret ád nekünk, miután kemény küzdelemmel kiharcoltuk magunknak a talajtól – hanem az eredeti élet természetéről, amely Istené. Az a természet pedig úgy nyilvánul meg, mint utolsó maradék a Góbi szívében, Ízisz szigetén. Ismételjük: nem kell a Góbiba utaznunk ahhoz, hogy részesülhessünk ebben a valóságban. Csak át kell törnünk – mint az igazi szellemi oktatás tanulói – transzfigurálással Samballa hét útján, hogy felvétessünk Krisztus testébe. Ahogyan egy isteni lény van tudatában mindenütt-jelenlétének, úgy vonul be az Istenben újra lángra lobbant zarándok a mindenütt jelenvalóság tudatában Ízisz szigetére.

Erről a bevonulásról és az új ember mindenüttjelenlét-tudatáról és képességeiről akarunk beszélni.

Az útról már részletes tájékoztatást adtunk, az igazságról a legjobb tudásunk szerint beszéltünk. Most különösen a Szerzetben folytatott élet lesz az, amit szabad fejtegetnünk. Elképzelhető, hogy az az élet vonzóbb lesz az Önök számára, mint bármelyik előző. Persze csak akkor, ha van szemük, hogy lássanak, s fülük, hogy halljanak.

A Szerzetnek ezen az életterületén a mágneses szellemtér tökéletesen összhangban van a kémiai-elemi életterülettel. Ennek következtében van egy ennek megfelelő sugártér, mely közvetítőként működik a két térség között.

Érthető, hogy a Samballához tartozók és az állandóan ott lakók ezt mikrokozmikusan is megvalósítják. Szellemterük egyezik a személyiségi terükkel, és ennek sugárzó hatáskör a következménye. A régi bölcsesség ezt a háromszoros isteni összefüggést mágikus hatóközegnek nevezi, és ha egy lénynek megvan ez a mágikus hatóereje, akkor szó szerint rendelkezésére áll minden hatalom az égben és a földön. Egy ilyen lény Ízisz ölében él és létezik. Az ilyen beavatott – ha szabad ezt a régi megjelölést használnunk – mágikus hatóerejében tizenkét erővel rendelkezik.

Ez a tizenkét erő benne van az ő sugárterében: a négy szent éter, a szent asztrál erő és a szent mentális erő pozitív és negatív sarkaikkal, középpontkereső és középponttól eltörekvő sugaraikkal. Ez a tizenkét erő együtt egy erősen sugárzó fényt, világosságot képez, amelyet a „menny” vagy „Krisztus” fogalmával jelölünk.

A beavatott, aki hatni tud ezzel a tizenkét erővel, aki mikrokozmikusan teljesen egy azokkal, az szó szerint találkozik Krisztussal saját egének felhőiben. A nyolc éter az univerzális építőanyagot képezi; a két asztrális erő az a dinamikus képesség, amely az építőanyagokat használatba veszi, a két mentális erő pedig az építőmester tervét készíti el, az építkező szándéka szerint.

Amikor a Biblia „a menny örökléséről” beszél, akkor arról az igazán boldogról van szó, aki rendelkezik e mágikus hatóerővel, az igazán mennyei erőkkel. Ebbe a „mennyországba” bemenni tehát valami egészen mást jelent, mint a tükörszférába való felvétel az anyagi test levetése után.

Ozirisz és Ízisz kapcsolatából a gyermek Hórusz kel életre, a Szent Szellem és Mária kapcsolatából a gyermek Jézus sugárzik ki. Megértjük, hogy itt a világosság fiának misztikus jelöléséről van szó, aki a mágneses szellemtér és az életterület harmonikus együttműködése révén sugárterének mind a tizenkét erejével teljes mértékben rendelkezik.

Ezért logikus, hogy minden élet Urának tizenkét tanítványa van, tizenkét hűséges társa tartózkodik a közelében. Ezzel a tizenkettővel az Egy körül Isten megnyilvánult a testben, a bűnön kívül, megszületett Jézus Krisztus, s felszólít minket: „Kövessetek!”

Ha egy lény a sugártere tizenkét erejét rosszul használja, tehát nem az isteni akarat szerint, akkor mennyboltjának erőit kioltják, és személyisége – a mágneses szellemtértől való elválasztódás miatt – elromlik.

A mikrokozmikus égbolt tizenkét erejét gyakran víznek vagy élő víznek nevezik. Aki ezeket az erőket üzérkedve, kísérletezve helytelenül használja, az katasztrófát okoz. A Biblia és más szent könyvek sok ilyen katasztrófát írnak le jelképesen. Gondoljanak csak Noéra, amikor negyven nap és negyven éjjel esett az eső, és a nagy áradatban minden elpusztult.

Továbbá a tizenkét erőt jelképesen vízre és tűzre is osztják. A vízzel az étererőkre, a tűzzel az asztrális erőkre utalnak. Ha az Önök világát tűz emészti fel, akkor vágyaiknak esnek áldozatul. Ha a katasztrófát víz okozza, akkor a dolgok forma-megnyilvánulásával kapcsolatban vétkeztek.

Az Ízisz szigetéhez való visszatérés tehát azt jelenti, hogy a jelölt Jézus Krisztusban feltámadván újra rendelkezik tizenkét erejével. A Kegyelem Anyjában a tanuló visszatért a természet gyökeréhez, és ez gyermekének újra megnyilvánítja az élet eredeti kincseit. Lehetséges, hogy valami halvány fogalmat tudunk alkotni magunknak a világosságnak egy ilyen nagyszerűen sugárzó képességű szelleméről. Ha ezt az elképzelést magunkévá tudjuk tenni, akkor megértjük, hogy ennek a mágikus hatóközegnek a megvalósítása valami egészen más, mint amit napjaink metafizikai és ezoterikus forgolódása sejtet.

Az igaz életnek ezek a ritka, szűkös megközelítései azonban nem elegendők ahhoz, hogy segítsenek elsüllyedtségünkben. Lehet, hogy van út a Góbiban lévő igaz élet és a miénk között. Lehet, hogy van egy igazság, mely ebből az életvalóságból sugárzik – most azonban ennek az Istennek szentelt seregnek az élete maga jön el hozzánk. Az eredeti sugártér Krisztussugárzása, mint megmentő áramlat, Jézus és szolgái személyében jön el hozzánk. Az ég a fenti értelemben a Földhöz és az emberiséghez hajlik, hogy belépésre ösztökéljen minket, hogy ha kívánjuk, elsegítsen Ízisz szigetéhez.

Samballa Szerzete küldötteinek testi valóságával jön el hozzánk. Eljövetelüket bejelentik, és azt mondják, hogy olyanok lesznek, mint mi – a bűn kivételével. Ez a megjelölés elegendő minden szellemileg értő számára. Ha aztán megjönnek, akkor megszületnek, belemerülnek egy istállóba, egy káoszba, egy alapvető rendetlenségbe. És így, teljesen egy szinten velünk, így próbálnak elérni minket.

Ha önkéntelenül keresve reagálunk, akkor elhívják az első tanítványt. Ez azt jelenti, hogy valamit átnyújtanak – mint mennyei kenyeret az első mennyei képességből – a reagáló embernek. Így folytatódik ez lépésről lépésre, míg a bukott testvérek iránti végtelen szeretetből mind a tizenkét erő fogságba nem adott valamit az ő eredeti képességéből.

Ezt jelképesen úgy ábrázolják, hogy a tizenkettő egyikének el kell árulnia a tizenkétszeres eredeti anyagot és isteni küldöttét. Vagyis a tanulónak világosan bebizonyítják, hogy a tizenkét kenyérből és a tizenkét halból abszolút lehetetlen valamit is dialektikus valósággá tenni. Az időben és térben nem lehet őket véglegesen megkötni. Az árulónak ezért meg kell halnia, megkapja a magáét.

Most pedig mi történik? Miután a tizenkét erőt besugározták a megmentésre, minden élet Ura maga jön el hozzánk, és megnyilvánítja nekünk az utat. Ez az út a kereszt. Ő bejárja ezt az utat, és feltámad ebből Samballában. A tizenkét erő azonban itt marad tanúnak, hogy minden teremtménynek elvigye a megváltás örömhírét, evangéliumát.

Ha valakit tehát eltalál a tizenkét sugár egyike, ha hívni kezdi, akkor a kereszthez lesz vezetve, és megmutatják neki, hogyan kell bejárnia a transzfigurálás keresztútját.

Ott pedig, a keresztúton, a szívben, a krízisponton, ahol a tanulónak át kell törnie a vízszintesből a függőlegesbe, mely elvezet ettől a természettől, ott, ebben a szívben áll Ízisz, Anyánk, az élet anyja, a rózsa. Ott lesz a kereszt rózsakereszt.

A kegyelem anyját váltakozva ábrázolják lótuszvirágnak és rózsának. Ha a tanuló a keresztútján találkozik ezzel a rózsával, akkor boldog, mert ha elnyerte a rózsát, akkor erős lett, aki már nem hibázhat. Visszatért Ízisz ölébe, és az elérés reggelét köszönti.

A rózsakereszt jelképről elmondható, hogy az út, az igazság és az élet vetülete. Önöknek ez a szempont eddig valószínűleg sohasem tűnt fel. Most már világosabban fogják a rózsakeresztet a megváltott ember jelképének látni, aki ennek a természetnek halálos óráját messze maga mögött hagyta.

Vegyék figyelembe, hogy Önök itt nem az időt valami metafizikai és ezoterikus spekulálással töltő közösségben vannak, hanem olyan előudvarban, ahol igazán szabad kőműveseket képeznek ki, akik mesterünk, Jézus Krisztus nyomdokaiba lépnek.

Ő, a teljesen dicső, mindenünk,

Ő a világ Anyjának Fia,

és a Legmagasságosabbnak a Fia.

VI. Az utolsó maradék

Az Egyetemes Szerzet tehát az emberiség bukásának első másodpercétől kezdve a süllyedő ember mellé szegődött, hogy vele legyen az idegenben, és segítségére legyen az igaz út újra-megtalálásának minden önkéntelen, őszinte kísérleténél.

A Szerzet nemcsak valami elvont kapcsolatot tart fenn az erre esetleg számításba jövő emberrel, hanem jelentkezése és az érintkezés nagyon is határozott, s tagjai megtestesülnek a kémiai-elemi életben, hogy elejét vegyék mindenféle fülledt beárnyékolásnak, ahogyan azt a tükörszféra gyakorolja.

Ugyanakkor be kell látnunk, hogy ha a Szerzet valóban segíteni akar elsüllyedt embertársain, akkor ezt nem korlátozhatja kizárólag magukra az emberekre, hanem ennek a segítségnek természeténél fogva ki kell terjednie az egész életterületre, ahol az emberiség tévelyeg. Aki tiszta akar lenni, az nem fogja sokáig kibírni az egyre jobban leromló, óráról-órára piszkosabbá váló házban. A dialektikus életvalóságban már aránylag rövid idő múlva a helyreállás semmiféle lehetőségéről sem beszélhetnénk, ha az Egyetemes Szerzet nem lenne.

A halálnak és ijedelemnek e puszta helyein ez a magasztos Rend egy vákuumot teremtett, hogy aki akarja, annak állandóan rendelkezésére álljon egy alkalmas kémiai-elemi kijárat, egy átjáró az eredeti világosságba vezető feljárathoz. Ha igaz, hogy nekünk, akik szükségben vagyunk, megmentő kezet nyújtanak, akkor ennek a segítségnek itt is jelen kell lennie, és mint az üdv okos-erkölcsi alapjának, fenn is kell maradnia.

Van egy végtelen szegletkő, mely megváltoztathatatlan. Ha valaki ezt a szegletkövet „Krisztusnak” nevezi, akkor teljesen igaza van – ha tökéletesen lemond minden teológiai dogmáról és misztikáról, a teológia kapujának e két oszlopáról, amelyen keresztül már az emberek végeláthatatlan sora haladt át az Istentől-elidegenedés felé. Ez a kapu az emberek millióin ütött már csaknem gyógyíthatatlan sebeket.

Ezért beszél a modern rózsakereszt a Góbiról, az egyetemes érintés központjáról, az Elohim Szerzetéről, az igazán szent földről, és az utolsó maradékról, a magasztosak e seregének fátyollal takart jelöléséről, akik kisugározzák a Krisztus-világosságot, a krisztussugárzást és a krisztusrezgést a világra és azokra, akik a nyomor mélységeiben segítségre szorulnak és ezt meg is érdemlik.

Mindenféle gondolati elkalandozástól megszabadítva ez azt jelenti: itt, a vér és könnyek területén őrzik meg nekünk az eredeti életet, az eredeti természetet, mint valami szent birodalmat, az igaz élethez vezető lépcső legalsó fokaként. Ezt a földrajzilag megjelölhető vákuumot, és a Szerzetet, mely ezt számunkra őrzi, ezt nevezik utolsó maradéknak.

Ennek hallatán sokan idegenkednek vagy közömbösen vállat vonnak. Megmondhatjuk azonban, hogy a modern rózsakeresztben vannak olyan tanulók, akik megtalálták az Elohim szigetét, vagy útban vannak e felé a Caphar Salama felé. Azt is kijelentjük, hogy minden szent irat beszél erről, és minden lehetséges felvilágosítást megadnak azoknak a vándoroknak, akik meg akarják találni a Góbinak ezt az oázisát.

Önöknek, nyugati embereknek valószínűleg a Biblia jelenti a legtöbbet, ezért felhívjuk figyelmüket egyik legrégibb történetére, a Melkhisédek és Ábrahám között lejátszódó eseményre. Mózes 1:14: „Melkhisédek pedig, Sálem királya, kenyeret és bort vett elő; ő pedig a magasságos Istennek papja volt. És megáldá őt és mondá: Áldott légy Ábrám a magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. És Ábrám tizedet ada néki mindenből”.

Továbbá az is ismeretes, hogy Jézust Melkhisédek Rendje főpapjának mondják. Jézus is kenyeret és bort vett elő, s ahogyan Melkhisédek kötött szövetséget Ábrámmal, úgy beszélhetünk egy szövetségről Jézussal, az Úrral.

Szó van továbbá Jánosról, a szeretet apostoláról, aki Páthmoson vesztegel lelki elszigeteltségben és magányban. Hozzá jön el Ő, az ember Fia, aki hét arany gyertyatartó között jár, és hét csillagot tart a jobb kezében.

Aki csak valami keveset is magáévá tudott tenni Samballa Szerzetének lényegéről, az felismeri ezt a beszédet, és felismeri az Elsőnek és Utolsónak a jelét. Ez az eredeti ember jele, aki határtalan szeretettel az Utolsó Maradék képében akar hozzánk jönni.

Térjünk azonban vissza még egyszer Ábrahámhoz, próbáljuk meg megérteni. Ki volt Ábrahám? Hébernek mondják, Héber fiának. A transzfigurizmus nyelvén ez azt jelenti, hogy ő a transzfigurizmus, az újjászületés iskolájának tanulója.

Ábrám, a héber, olyan ember, aki átmegy, áttör az egyik életből a másikba. Útján messzire haladt előre, mert vállait már a köpeny, az új élet fátyla borítja. Ezt a köpenyt fivérének mondják, Lótnak; ez az egyetemes Világosság fátyla.

Egy ilyen tanuló életében azonban kezdetben az új élet köpenye még nem vált elveszíthetetlen birtokká. Mint valami világító bója fénye, le s fel libeg, vagy mint egy világítótorony sugárnyalábja, átpásztázik a vidék fölött, amely aztán újra sötétségbe borul.

A tanuló ebben a fázisban nagy nehézségekkel küzd. A világosság köpenyét a megszabadulásért folytatott harcában gyakran váltja fel a dialektika sötét látszata, s a tanulónak egy belső harcban, az oroszlán bátorságával kell kiharcolnia birtoka megmaradását.

Ezért olvassuk, hogy Kedor-Laomor fogságba viszi Ábrahám fivérét. Kedor-Laomor a „sötét látszatot terjesztő”. Mihelyt a tanuló felismeri, hogy a sötét látszat el akarja fojtani új birtokát, előhívja harcos hőseit. Ábrahám 318 „próbált legényét” viszi a harctérre Kedor-Laomor ellen.

Ugye megértik, hogy ebben a képletben a tizenkét erőt látjuk, a tizenkét mennyei erőt, melyeknek az újraalkotáshoz kell vezetniük? Az ösvényen lévő tanuló ebből a tizenkét új eledelből él, s amikor ezeket tudatosan tudja asszimilálni, akkor az új élet köpenyét már nem lehet elvenni tőle.

Az ókornak e klasszikus harca tökéletesen ábrázolja a rózsakereszt modern filozófiáját. Nem mondtuk-e már Önöknek, hogy le kell mondani a dialektikus természet lényvalóságáról, a sötét látszatról ahhoz, hogy az új élet igazi köntöse boríthasson be minket? És nem bocsátják-e rendelkezésünkre azokat az erőket, amelyek ezt a harcot jó véghez tudják vinni?

Ha az igazán akaró tanuló felhívja ezeket az erőket, akkor azokat nem tagadják meg tőle. Ha a tanuló igazán harcol, akkor el fogja érni Sáve völgyét, tehát az aggodalom és nyomor mélypontját, természete összetörésének völgyét.

És íme, a tanuló ezen a mélyponton találkozik minden élet Urával, Melkhisédek Rendjének papjaival, akik az eredeti emberiség „utolsó maradékaként” élnek ebben az ellenséges természetben. Ábrahám és Melkhisédek találkozása Sáve völgyében ugyanaz, mint Jánosnak, az előfutárnak találkozása Jézussal, az Úrral a Jordánnál. A Jordán ugyanazt a gondolatot képviseli, mint Sáve völgye, és ugyanazt az ötletet, mint Páthmos szigete.

„És Melkhisédek, Sálem királya, kenyeret és bort vett elő, és megáldá őt.” A köpenyt megint a tanuló vállára terítik, s most már nem lehet elvenni tőle, mert a sugártér, a köpeny, az új lipika immár közvetlen kapcsolatban van a mágneses szellemtérrel. A mikrokozmosz régi állapota elvileg újra helyreállt, és a tanuló ettől a pillanattól kezdve nem tanuló már, hanem építőmester lett az isteni építész vezetése alatt.

Ha egy tanulót kenyérrel és borral táplálnak Melkhisédek rendje szerint, az azt jelenti, hogy a véghezvitt harc után asszimilálni tudja az egyetemes élet tizenkétszeres kenyerét, s ezt a sugárteret, melyet szinte köpenyként visel, meg is tudja mutatni. A szellem bora miatt megrendíthetetlenül áll, mint a szikla.

A rózsakereszt előudvarában naponta nyújtják át az Utolsó Vacsorát, tehát az egyetemes élet tizenkét erejét, mint mennyei kenyeret, és a Szerzet Egyetemes Szellemének borát mindenkinek, aki a rózsakereszthez közeledik.

Most aztán két lehetőség van: vagy tudják asszimilálni, vagy pedig elködösíti Önöket a szellem bora. Részegség keletkezhet, mely szó szerint fizikai ittassággá válhat, őrületté és heves tiltakozássá. Júdást a borba mártott falat hajszolta a cselekvésbe.

Az az elhatározás, hogy valaki a szent mű ellenségeként lépjen fel, nyilvánosan vagy titokban (ez teljesen az illető jellemétől függ), mindig is éppen a templomban születik meg. Samballa Szerzetének adományai, a kenyér és a bor, mindig leleplezőek; hasonlítanak a parancsra: „amit cselekszel, hamar cselekedjed!” Így aztán létezik a győzelem úrvacsorája – és a hanyatlás, az ítélet úrvacsorája.

Gondoljanak Noé legendájára. Noé ugyanazt jelenti, mint Melkhisédek. Kár, hogy ezt is, mint a Szentírás sok más legendáját, siralmasan eltorzították.

Tudják, hogy Noé egy kozmikus forradalom után megmaradottaknak készített elő új életlehetőséget, ahogyan azt az Elohim állandóan teszik.

Mit tesz Noé, az Elohim klasszikus feladatával egyezően? – Szőlőt ültet. Nemsokára azonban sok utódja, a tanulók, az ösvényen „próbálkozók”, részegen fekszenek sátraikban, mikrokozmoszukban. A szellem borának és életterületüknek viszonya nem harmonikus, és a szellemben és a szellem általi megvilágosodás helyett ennek az ellentéte következik be: még erősebb elzárkózás. Ezt meg kell mondanunk Önöknek.

Ezért itt jó lesz még egyszer röviden rámutatni, hogyan képes a tanuló megmenekülni, hogyan kell megmenekülnie ettől a részegségtől. Ez csak úgy lehetséges, ha Ábrahámhoz hasonlóan megvívja a helyes harcot, mégpedig háromszáztizennyolc próbált legénnyel. Az előbb csak érintettük ezt a képletet. Most újra felvesszük a fonalat, s ezzel szeretnénk a témát lezárni.

Ez a képlet a transzfiguráció szent tudományában azt jelenti, hogy a tanuló a természet szerint tökéletesen kiüríti lélektudatát, én-lényét, s így a természet folyamatszerű halálát halja, ezáltal az alacsony életen teljesen áttör, legyőzi a halált. Ha bátran és elhatározottan elkezdi ezt a bonyolult folyamatot, akkor legyőzi önmagában a fekete bőrűt, Kedor-Laomort.

Samballa Szerzete, mely üdvösségünkre Utolsó Maradékként nyilvánul meg, természetünkben hét sugárban, hét csoportban hatásos. Ez nem hét különböző szellemi iskolát jelent a különböző emberfajok számára, hanem hét heteskör-rendszert, ahogyan ezt a Dei Gloria Intacta című könyvben magyarázzuk meg részletesebben.

Ezért minden tanuló, aki végig tudja járni az ösvényt és elérte Sávéját, Jordánját, Páthmosát, egyszer átéli a találkozást, az ember Fiának megpillantását, aki hét arany gyertyatartó közepette áll hét csillaggal a jobbjában. És ez az Ember-Fia őt megáldja, és kenyérrel és borral frissíti. „Az Úr vevé a kenyeret és mondá: vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiérettetek adatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, hogy a kapcsolat tartós legyen. Hasonlóképpen vette a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: e pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik. Vegyétek és igyatok, tegyétek ezt, hogy a kapcsolat tartós legyen. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.”

Amikor a rózsakereszt előudvarában átnyújtják Önöknek a kenyeret és a bort – és már a templomban való jelenlétük révén megkapják mind a kettőt – a részegségtől és az elzárkózástól való megmenekülésre csak egy lehetőség van: az Önök bűnös léleklényének meg kell halnia. Naponta meg kell valósítaniuk Krisztus példájára a lélekelhalást, (ezt a természetet illetően) saját, legmélyebb énjükben. Akkor hirdetik az Úr halálát a mikrokozmoszukban.

Ha járják az ön-szabadkőművességnek ezt az ösvényét, akkor senki sem vonhatja meg Önöktől az élet koronáját. Akkor lesznek Önök is képesek tizedet adni, mint Ábrahám Melkhisédeknek, tehát új lényük egész teljességét fel tudják ajánlani a Szerzetnek, és ennek szolgálatában megírják hét levelüket a hét gyülekezetnek Ázsiába.

Csak akkor lesznek érettek arra, hogy a Világosság hivatásos szolgái legyenek.

VII. A kétszeres Elohim

Már többször beszéltünk az Elohimról. Ez az Egyetemes Szerzetnek, az eredeti emberiség megnyilvánulásának egyik magasztos jelölése, amennyiben bukott testvéreiért tevékeny. Ezek az Elohim képezik a magasztos és isteni sereget, amelyik a legfőbb építész szolgálatában megnyilvánulásban tartja a dialektikus emberiséget, és minden lehetségest megtesz, hogy visszavezesse az eredeti életbe. Hogy tudatukkal jobban megközelíthessék ezeket az Elohimot, hogy világosan belássák, hogy itt nagyon időszerű erőkről van szó, nevezzük őket egyelőre „Szent Szellemnek”.

A hétköznapi keresztény felfogás számára a Szent Szellem („Szent Lélek”) ismert fogalom. A Szent Szellem az a hatalom, amely Isten akaratát közvetíti a világnak és emberiségnek. Bizonyos kabalisztikus csoportosításban az „Elohim” azt jelenti: „Isten felhatalmazottja, aki kilélegzi a szellemet a vizek fölött”. A Szent Szellem Isten akaratának a végrehajtója, és metafizikai szempontból nagyon közel van hozzánk, habár mégis nagyon valótlan.

Egy új teológia, melyet „svájci” vagy „Barth-féle” teológiának neveztek el, felfedezte, hogy a Szent Szellem nélkül minden vallásos keresés és tapogatódzás hiábavaló. Ha akaratlanul is, ezzel azt állapítják meg, hogy a Góbi Szerzetének segítsége és a vele való kapcsolat nélkül az ösvény nem járható be.

Ennek az univerzális, magasztos kapcsolatnak van egy közvetlen és egy közvetett nézete. A közvetlen kapcsolat a testi szembesítés, az Elohim Rendjének egyik fivérével vagy nővérével való találkozás. A közvetett kapcsolat azokra az erősugárzásokra vonatkozik, amelyek egy ilyen testvérből indulnak ki. A Szent Szellem érintésének így két fázisa van. A Szentírás többször említi ezt a két fázist vagy fokozatot. Erre még visszatérünk. Továbbá azt is figyelembe kell vennünk, hogy a két kapcsolatnak szintén két nézete különböztethető meg, van hímnemű és nőnemű nézete. Vannak hímnemű és vannak nőnemű Elohim, és a Szent Szellem erőkisugárzásának is világosan megvan a hímnemű és nőnemű hatásköre.

Amit filozófiánkban „az ösvénynek” nevezünk, az nemcsak egy út jelképes jelölése, amelyen a tanuló eljuthat az új, megszabadító élethez, hanem az ösvény ugyanakkor nagyon is valóság. Az a pillanat az ösvény kezdete, amikor a Szent Szellem sugárereje megérinti a tanulót, és az ennek az erőnek a vezetése alatt elindul előre. Az ilyen tanuló egyre jobban megtelik Szent Szellemmel, vagyis a sugárzás ereje a tanuló előrehaladásának mértékében növekszik. Olyan ez számára, mint valami Betlehemhez vezető csillag.

Az egyetemes bölcsesség azt tanítja, hogy az Elohimból tizenkét sugár indul ki. Ezt a tizenkét erőt jelképesen kenyérnek mondják; ez a tizenkét kenyér. Ha meggondoljuk, hogy Betlehem „kenyérházat” jelent, és az evangélium szerint a bölcsek a csillag vezetésével mennek a kenyérházhoz, akkor ez számunkra tökéletesen világossá válik: A Betlehembe-menés a minden élet Urához vezető ösvény. Ott fogjuk Őt megtalálni, az igaz embert, a király-embert, a zsidók vagy judeaiak királyát.

A „zsidó” (Jude) szó eredeti, szellemi jelentése egyébként az „oroszlán” fogalmára utal. Ugyanezt megtaláljuk a Góbi vagy Gób szóban is. Ha tehát a Góbi sivatag oázisáról beszélünk, akkor ugyanarról van szó, mint a régieknél, a klasszikusoknál: Betlehemről, a kenyérházról.

Figyelembe kell azonban venniük a következőt: ha igazán tanulók akarnak lenni, ha valóban be akarják járni az ösvényt, tehát a Szent Szellem által akarják magukat vezettetni az útra, és nem önfejűen kezdenek tanulmányozni és kísérletezni dialektikus becsvágyuk ösztönzésére, akkor az a Betlehem, ahová a Szent Szellem sugárereje akarja Önöket elvezetni, gyakran egészen más irányban van, mint ahogyan eleinte gondolják. Ebben az összefüggésben szeretnénk utalni Rózsakereszt Keresztély elhívására. Mennyire másképpen folyt le minden, mint ahogyan elképzelte!

Esetleg azt hiszik, hogy az ösvény két pont közötti egyenes vonal. A kenyérházat, az Elohim forrását valami elszigetelt területen, egy vákuumban képzelik el. De gondolják meg: Betlehem itt van. A bölcsek a zsidók királyát istállóban találják, a dialektikus lét pokoli valóságában.

Az Elohimhoz vivő út ezért nem valami elkülönített területre vezet, és nem a tükörszférában fogják azt megtalálni, hanem itt. Ezért nevezi a Szent Szellemet a beavatottak tudománya „bolygói szellemnek”, a Föld szellemének is. A Szent Szellem érintése, sugárhatása a tanulót belevezeti az igaz élet kellős közepébe, az intenzív munkába. Mert egyetlen emberfia megmentése ugyanakkor sok másik elhivatását és felébresztését jelenti.

Az előudvarban hívjuk Önöket az ösvényre, de még nincsenek az ösvényen. Csak akkor állnak az ösvényen, ha a Szent Szellem megérintette Önöket sugárerejével, ezt be tudják fogadni és reagáltak rá. Ha pedig reagáltak, akkor a Szent Szellem mindig kivezeti Önöket a pusztába. Ez feladatot jelent saját lényükben és a világon is. Aki az Elohim sugárerejében áll, az tudja, hogy mit kell tennie. A Szent Szellem megmondja neki.

Ennek megfelelően az ilyen tanulónak kétszeres ismertetőjele van. Egyrészt belső növekedésről, folyamatos belső kibontakozásról tanúskodik; másrészt, ugyanakkor felkutat magának egy munkaterületet, s beleveti magát a szolgálatba. Ezzel kapcsolatban felhívjuk a figyelmüket Mártára és Máriára. Mártára, a szolgálóra, és Máriára, aki Jézus lábainál ült. Márta, mint tanuló, jobban előrehaladt már mint Mária, mondja Eckehart mester. Márta a szemlélődő életet is ismerte, meg a tevékenyt is. Mária még csak a szemlélődő életben állt, munkája előkészítésénél. A szemlélődő élet nélkül a tevékenynek sincsen értelme, eredménytelen marad.

Márta kérdése arra célzott, hogy szeretett testvére, Mária túljutott e a szemlélődő fázison, s rátérhet-e az üdv nagy művére. Jézus feleletéből azonban megértette, hogy ennek még nem jött el az ideje. Ezért volt Mária számára abban a pillanatban még az a helyes, hogy a mester lábainál ülve belső szemlélődésbe merüljön. Az ő helyzetében a legjobb megoldást választotta. Reméljük, hogy ez jól behatol a tudatukba.

A Szent Szellem érintése nélkül nem vagyunk semmik, és nem tudunk semmit. Az Egyetemes Szerzet sugárerejének érintése nélkül egyéni megszabadulás lehetetlen, és semmilyen emberiség-megszabadító művet sem lehet kifejleszteni. Amit mi elhivatásnak és megbízatásnak nevezünk, az a Szent Szellem általi megtermékenyítés. A tanítványok csak akkor indultak munkába, miután a Szent Szellem elárasztotta őket. Mária és a többi szent asszony csak azután segített nekik megbízatásuk kivitelezésénél.

A tanuló akaratának Istenben kell lángra lobbannia. Amíg saját akarata lobog benne, a természet akarata, addig minden munkáját dialektikus becsvágyból végzi, s mindig nehézségek fognak kialakulni. Akkor tolongás keletkezik a legjobb helyekért, akkor – mint előkészítő fázisukban a tanítványoknál is – viszálykodás jön létre, hogy ki a legjobb és legnagyobb.

A rózsakereszt előudvarában mindenkit kapcsolatba hoznak a Szent Szellem sugárerejével, aki ezt igazán akarja. Ha valamelyik tanuló megérett erre az érintésre, akkor megkapja az elhivatást, s megnyitják számára az ösvényt. Ezen az ösvényen soha sem lesz összeütközés egy másik testvérrel; az ösvény csak összhangot és nagy, kölcsönös megértést hoz. A szemlélődő és a tevékeny élet sohasem zárja ki egymást. Mind a kettő azt a csillagot követi, amelyik a kenyérházhoz, Betlehembe vezet, a zsidók újszülött királyához.

A tanuló, aki megérkezik Betlehembe, felfedezi saját lényében az újszülött királyt, azaz az új ember megszületését saját mikrokozmoszában. „Ha Krisztus ezerszer születik is Betlehemben, mégis elvesztél, ha benned nem.” Ha a zsidók újra megszülető királya előáll a mikrokozmoszban, akkor a régi akarat meghalt, a természet királya eltűnt.

Mindezek után pedig témánk lényege elé állítjuk Önöket – mert a kétszeres Elohimról akarunk beszélni. Mit jelent ez?

Már említettük a tényt, hogy vannak hímnemű és nőnemű Elohim, ahogyan a Szent Szellemnek is világosan meg lehet különböztetni hímnemű és nőnemű tevékenységét. Ez a teremtés és a megszülés elve, az értelmes és a létrehozó elv. Ezt a kétszeres hatást teljes mértékben Samballa Szerzetének fivérei és nővérei hozzák létre és tartják fenn.

E Szerzet tökéletes összhangja sehol sem fejeződik ki jobban, mint éppen a Szent Szellem e két sugarának együttműködésében. A dialektikában ez semmihez sem hasonlítható. Ez a két sugár bontakozik ki a Szent Szellem minden tevékenységénél.

A tanulóhoz a hímnemű sugár viszi el a tizenkét erőt; a nőnemű sugár végzi a kifejlesztés művét. Az ösvényhez vezetést a hímnemű sugár végzi; a gondozás és a folyamatos táplálás a nőnemű sugár dolga.

A régi bölcsek joggal mondták Góbi Szerzetére, hogy a világ apja-anyja. Ha a fivér behatol valakinek a szívébe, akkor a nővér fejleszti a magot. A fivér arat, csépel és behordja a termést a csűrökbe. A nővér gyúrja és süti meg a kenyeret. Együtt részesülnek abban a boldogságban és örömben, hogy a tanuló meg fogja enni az élő kenyeret.

Az Egyetemes Szerzetnek ezt a kétszeres fáradozását a Szentírás az angyalok fáradozásának nevezi. Az írások ezt számtalan helyen említik. Ha a Szent Szellemnek egy sugara elmegy a keresők egy csoportjához, hogy ha lehetséges, megérintse őket, akkor ez erősugár; és ez az érintés teljesen személytelen. „Istennek országa erőben jön el hozzánk”, mondja Pál. Az igazságot e tény miatt könnyű megkülönböztetni a hazugságtól, mert a tükörszféra erői mindig arra törekednek, hogy személyes érintkezésbe lépjenek velünk.

Ha azonban a Szent Szellemnek egy erősugara érint meg minket, akkor jelet fedezünk fel benne, mégpedig alkotójának a jelét. Az ilyen megnyilvánulásban erővonal-szerkezet van, bizonyos kép. Ez a célnak és az erő-megnyilvánulás lényegének a képe, de a magasztos Szerzet képe is. Ezért beszél a Biblia látnokokról és prófétákról, akiknek angyalok jelentek meg, és mindenkiről, aki megérett és megkapta a Szent Szellem érintését.

Samballa Szerzetének egy ilyen megnyilvánulásában hang is van. A cél és a lényeg ugyanakkor fel is csendül; ezért mondják, hogy az angyalok beszéltek, hogy üzenetet adtak át, vagy hívó kiáltást vagy figyelmeztetést hallattak. Aki tehát egy ilyen érintésben részesül, annak teljes észlelése lesz, melyben semmit sem bíznak a véletlenre.

Most már világos, hogy a tanuló az ösvényen mindent megkap, amire a vágyakozását irányíthatja. A Szent Szellem tanítóként jelenik meg számára, a Szent Szellem beszél neki, és lépésről lépésre megy előtte az ösvényen, és mégis kizárt dolog minden személyes megkötöttség. A világosság az ösvényen, a Szerzet sugara, a kétszeres Elohim a tanuló számára minden mindenekben.

Legyen ez egyszer így mindnyájuknak!

VIII. Az ismeret mélységei

Minden avatott és szent iratban felfedezhetjük, hogy a „mélység” szót különböző értelemben és szándékkal használják. A „mélység” vagy „mélységek” jelöléssel figyelmüket általában bolygónk különböző rétegeire terelik; néha különösen az egyik szintről van szó. Az Egyetemes Tan tanulójának bizonyosan ismeretes, hogy a földrétegek a bolygótest erőterei és életterületek. Ezekben bizonyos erők és életcsoportosulások jutnak kifejezésre. Hogy azonban milyen erők ezek, és mi ez az élet, arról keveset mondanak; a világi ember számára ez rejtve marad.

Ha ezekben a titkokban tájékozódni akarnak, akkor össze kell hasonlítaniuk a makrokozmoszt a mikrokozmosszal. A mikrokozmosz – úgy tanultuk – olyan nézetek és lehetőségek csodálatos együttese, mely életünk jelenlegi bűnössége miatt teljesen gúzsba kötött és összezsugorodott állapotban van. Más, kevésbé kívánatos erők és lehetőségek játszanak szerepet benne, és ragadták erőszakkal magukhoz az egésznek a vezetését.

Így van ez a makrokozmosszal is. Ebben a természetben több földréteg egyáltalán nem tud megnyilvánulni, holott érvényre jutásuk nagyon is kívánatos lenne. Más mélységek viszont, melyeknek zárva kellene lenniük, tárva-nyitva állnak.

A Biblia beszél arról a mélységről, melynek felszálló fenevada álnok hatalmával e világot rettenetes pokollá változtatja. Azt jósolják nekünk, hogy ezt a pokoli erősugárzást minden kísérőjelenségével együtt egyszer visszadobják a saját mélységébe.

Továbbá az ismeretek mélységéről is beszélnek, az egyetemes bölcsesség rétegéről. Ez a mélység mindig is kapcsolatban volt az Egyetemes Szerzettel és a Krisztussal, aki közvetíti nekünk Isten bölcsességét. Ezzel a réteggel lépett kapcsolatba az Úr-Jézus, keresztútja után Golgotán. Leszállt a Föld legmélyebb részébe.

Minden réteg, és minden bennük kifejeződő erő és állapot a Föld felszínén megnyilvánuló erőknek és állapotoknak felel meg. Amikor arról van szó, hogy az ember „a Földről való, földi”, akkor meg kell értenünk e szavak mély értelmét. A földből felszálló fenevadat az ő jelét viselő és őt hirdető emberek maguk idézik fel. A földréteg erőinek megnyilvánulása olyan mértékben szent vagy szentségtelen, amennyire az ember szent, vagy szentségtelen.

Mindenki azoknak az erőknek a jelét hordozza a lényében, amelyekkel kapcsolatban áll. Ez a jel világosan látható. A cselekedetek pedig még jobban bizonyítják, hogy az ember a fenevad jelét hordja-e; ahogyan az is felismerhető, ha valaki megkapta az Emberfia jelét. Miért mondják, hogy az ember ezt a jelet a homlokán viseli? Mert a homloküreg az első és legvilágosabb lámpa, amelyik kimutatja, hogy az illetőt milyen szellem kormányozza.

Talán ismerik az olasz filozófus, Scipio Sighele művét, melynek címe „La folla delinquente”(A bűnöző tömeg). Azt fejtegeti benne, hogyan jöhet létre egy közönséges materialista tömegben – melynek egyénei átlagos típusok – rettenetes bűnözés, egyenirányított ösztönök összeadódása által. Sighelenek teljesen igaza van. Az egyirányú gondolkodású, cselekvésű és érzésű társaság, csoport, olyan erőket tud felidézni a mélységekből, melyek rettenetes dolgokat művelhetnek.

Ezek szerint bizonyos számú lény – belső minősége miatt – képes lehet felnyitni az ismeret mélységét is. Az Egyetemes Szerzet megtette ezt, amennyiben fáradozásai az ezen a bolygón lévő bukott testvéreire irányulnak.

Samballa Szerzete a szeretet és az erő összekapcsolásával lefúrt egy ilyen aknát, ezzel kapcsolatot teremtvén a bűnös földfelszín és az egyetemes bölcsesség mélysége, rétege között. Ez a Szerzet minden ránemesedett tanulónak szélesre tárja a mélység kincseskamrájának ajtaját, ahogyan a zsoltárok költője énekli. Ebben a Szerzetben így Krisztus igazi lénye nyilvánul meg.

Persze értelmetlenség azt kutatni vagy fontolgatni – még ha képesek lennénk is erre -, hogyan nyitotta ki Samballa Szerzete a bölcsesség mélységét. Azt kell megértenünk, hogy megtette. Ezt pedig meg fogjuk tudni érteni, ha rátérünk az ösvényre, amely ehhez a Szerzethez vezet el minket.

Majdnem minden szent írás hirdeti a nagyszerű tényt, hogy a Szerzet véghezvitte ezt az üdvözítő művet. Az aknát, a vájatot az ismeret mélysége és a Szentföld között, ahol a felszínre ér, Ézsaiás például fának mondja, melynek gyökerei mélyen a földbe fúródnak, s koronája a felhőkbe nyúlik.

Önök persze hallottak már az élet fájáról, a bölcsesség igazi forrásáról, amelyből az eredeti emberiség élt. Ézsaiás azonban azt mondja: „Az élet fája kivágatott, s csak törzsöke maradt meg”. Az ismeret mélységét lezárták. A levágott életfa törzsét Ézsaiás Isainak nevezi, azaz megmentő erőáramlatnak. „De íme” – mondja a próféta – „egy vesszőszál sarjad majd Isai törzsökéből, és gyökeréből egy ág gyümölcsöt terem”.

A megszakadt kapcsolatot újra helyreállították Melkhisédek Rendjének testvériségében. Az élet fája újra megalakult, „melyen megnyugoszik az Úrnak szelleme, a bölcsességnek és értelemnek szelleme, határozatnak és hatalomnak szelleme, az Úr ismeretének és félelmének szelleme”.

A próféta ezzel az ismeret mélységének erejét és jellegét jellemezte. Az ismeret mélysége: Krisztus. Samballa Szerzete az örökkévalóságnak ebből a mélységéből merít, hogy Lukács tanúsága szerint (1) „az üdvösség ismeretére megtanítsa népét”.

Az előbbiek alapján sok mindent kell elmondanunk Önöknek. Az üzenet megértéséhez először azt kell kifejtenünk, hogyan alkalmazza az Egyetemes Szerzet – mint az igazi szellemi és isteni bölcsesség őrzője – ezt a magasztos kincset az emberiség megsegítésére.

Ha a hierofáns, a szent küldött asszimilál, merít ebből a Krisztussugárzásból, akkor először olyan rezgésre transzmutálja, amelyet a kiszemelt embercsoport fel tud venni. Ha a transzmutálás létrejött, akkor az így átalakított rezgést kisugározza a szóban forgó embercsoporthoz. Az is lehetséges persze, hogy ezt csak egyetlen embernek szánja. Bárhogyan is, ennek az energiának egyetlen cseppjét sem lehet elfecsérelni, egyetlen csepp sem vész kárba.

Ha a rózsakereszt előudvarában a tanulót vagy hallgatót eléri a neki szánt rezgés, akkor teljesen behatol az aurikus szférájába. Ez az átruházás akkor is megtörténhet, ha a kiküldő és a felvevő között nagy a távolság. A sugárzás elindítója gondolataival bizonyos rezgési képletet állít elő. Az is lehetséges, hogy közvetlenül beszél a kiszemelttel, ahogyan ez a rózsakereszt előudvarában történhet.

A transzmutálás és a kisugárzás tehát teljesen egy titkos tudomány uralásától függ, amivel a kisugárzó vagy transzformáló ezt a munkát képes helyesen elvégezni. Ez a transzformált sugárzás senkit sem érint meg, aki nem maga kérte. Persze világos, hogy a tanulónak az előudvarban való tartózkodását ilyen kérelemnek kell tekinteni.

Ha a tanuló a sugárerőt felvette aurikus szférájába, akkor kétféle hatás keletkezik, melyek mindegyikének szintén két nézete van. Mind a főszentélyben, mind a szívszentélyben kétszeres hatás jön létre. E kétszerességet vonzásnak és taszításnak, vagy rokonszenvnek és ellenszenvnek nevezhetnénk.

Ha a sugárerő eltalálja a tanulót, akkor visszahatásnak kell keletkeznie. Az ilyen reakció nem maradhat el. Ahogyan a Nap energiája is minden szervezetben hat, úgy van ezzel a sugárenergiával is; teljesen törvényszerű reagálás az elmaradhatatlan következménye. Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a következményeket.

A reagálás vagy rokonszenves, vagy ellenszenves. Ha a tanuló a szentélye valamelyikével (vagy mindkettővel) az impulzusra elutasítóan reagál – ami gyakran megtörténik, olykor nagyon is ingerült hangulat kíséretében -, akkor a reakció mégis olyan erős, hogy az illető semmi esetre sem maradhat meg eddigi életmódja mellett. Hajszolva érzi magát, mintha leleplezték volna. Mintha sajogna az impulzus nyoma. Fel van háborodva, s ezt műveltségétől függően meg is mutatja.

Ez az ellenkezésből származó gyógyszer olyan összeroppanást és nyugtalanságot okozott, hogy bizonyos idő múlva mégis rokonszenvező felelet jön – akkor is, ha egyes esetekben az élet és halál kerekének egy újabb fordulatát kell elvégeznie.

Ha a tanuló rokonszenvvel reagál, akkor ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy már megvan a helyes megértése és észlelése is. Csak arról van szó, hogy kész felvenni, elfogadni az impulzust, harmonikusan várja. A kapott impulzus ezt a tanulót is egy folyamatba hajszolja. Problémák és nehézségek merülnek fel. Nem mintha ezeket kívülről küldenék neki, hanem a Szerzet leleplező világossága a tanuló saját tudati és jellembeli feszültségeit kifelé hajtja, és így a tanulót saját magával szembesíti. Így megtörténhet, hogy az élet viharának vad hullámain a rokonszenv reakciója ellenszenvvé válik.

Ezért a Szellemi Iskola előudvara tényleg viharos tengerre hasonlít, melyen a hajócskák ide-oda hánykolódnak. Így érthető, hogy a Szellemi Iskolában való tartózkodásuk – kezdeti reakciójuktól függetlenül – mindig örök boldogságukat szolgálja.

Röviden összefoglaljuk: a tanítónak először Krisztus sugárerejét kell megkapnia; ezt szakértően transzmutálja; ezután ennek megfelelően kisugározza; ez beáramlik a tanuló lélegzőterébe, hogy elvégezhesse a munkát a tanuló két szentélyében, ami aztán erős rokonszenvből vagy ellenszenvből származó izgalomra ad okot.

Ez a módszer jellege, amivel a Szerzet hat a tanulóra. A Szerzetnek a szívszentélyben kifejtett hatását misztikus fejlődésnek, a főszentélyben kifejtett hatását pedig mágikus fejlődésnek mondjuk. A tudományt, mellyel ezeket a hatásokat kifejtik, királyi művészetnek nevezik. Az az erő, amellyel ezt a művészetet folytatják, az isteni bölcsesség, az élet fájának gyümölcse. Ezt az isteni kegyelmet mindenki megkapja, aki önmaga miatt tönkremenvén fel akar állni a moslékos vályútól, és elindul, hogy visszataláljon elveszett hazájába.

Ezek után a következőket kell megállapítaniuk: a mennyei Szerzet nagy követei – akiket mi vallásalapítóknak nevezünk – tulajdonképpen sem vallást nem alapítottak, sem egyházakat nem szerveztek, nem írtak könyveket és nem állítottak fel tantételeket; és rejtélyiskolákat sem alapítottak. Az emberiségnek mindegyik ugyanazt az üzenetet hozta:

Testükből, mikrokozmoszukban lévő személyiségükből templomot kell csinálniuk, saját létvalóságukban kell egyházat alapítaniuk. Ez azt jelenti, hogy minden lehetségest meg kell tenniük, hogy a mennyei Szerzet impulzusát szívük szentélyében helyesen fogadhassák be! Továbbá egész személyiségüket saját szellemi iskolájukká kell szentelniük, hogy főszentélyükben tökéletesen megtanulják megérteni a Szerzet szándékát.

Az Egyetemes Szerzet módszerének jellemzésében világosan felismerik a négy sugarat. Felülről nézve:

1. az egyetemes bölcsesség sugarát,

2. a ritmus titokzatos tudományát,

3. a mágikus elem sugarát, ami a bölcsesség belépése a főszentélybe a ritmus segítségével,

4. a misztikus elem sugarát, ami Isten bölcsességének megerősítése a szívszentélyben a ritmus segítségével.

Ezen a világon e sugarak közül hármat utánoznak, ami miatt a negyediket hermetikusan elzárták azok elől, akik az első három sugár valamelyikét utánozni próbálják. A három utánzatot művészetnek, tudománynak és vallásnak nevezik.

Az első esetben az isteni ritmust utánozzák a művészet sok „templomában”. Itt csaknem kivétel nélkül a tükörszféra ritmusa áll elő.

A második utánzattal szellemi iskolákat alapítanak, hogy kihasználják a mágikus ismereteket.

A harmadik utánzásból az egyházak ezrei élnek, egymással reménytelen viszályban és a kísérletek zűrzavarával.

A sugarak e három hamisítványa kivétel nélkül haszontalan és rendkívül veszélyes, mert az emberiséget visszatartja az egyetlen ösvénytől és az igaz élettől.

A saját mikrokozmoszukban kell Önöknek templomot is és szellemi iskolát is építeniük. Ezt a kettős utat nevezzük megszentelésnek és ön-szabadkőművességnek. Ez nem a modern rózsakereszt újítása. Már Lao Ce is beszél erről a kettős útról; Hermész Triszmegisztosz Phree Messen-jei is tanúskodnak róla.

Ha az ilyen kereső igazán az Egyetemes Egyház tagja lesz, és igazán az Egyetemes Szerzet tanítványává válik, akkor bizonyos pillanatban kapcsolatba kerül magával a királyi művészettel, tehát áttör az élet fája ritmusának tudományához. Akinek van füle, az hallja! Ebben a ritmusban új hajtás lesz az élet fáján, lemerül az ismeret szintjére, és a többiekkel együtt a szolgálat ösvényén áll.

Reméljük és imádkozunk, hogy egyszer minden testvérünk felépítse ezt az egyházat és ezt az iskolát, és áthatoljon az igazi művészet örök szépségéhez, hogy teljesüljön Ézsaiás igéje (11): „mert teljes lesz a Föld az Úr ismeretével!”

IX. A Szentföld Asszonyai

Mivel a Szellemi Iskola hatósugara már hosszabb ideje eléri Samballa Szerzetének tevékenységi területét, méltónak tartottak minket, mint az Iskola szolgáit arra, hogy egy pillantást vethessünk tevékenységükre, s valamelyest megérthessük kifejezési módjaikat. Tanulóink elől így nem szabad elhallgatnunk azt a felfedezésünket, hogy e magasztos Szerzet tevékenységi területén két, világosan megkülönböztethető sugár fejlődik ki. Ebben a vonatkozásban egy hierofánsi spinális (agy-hátgerinci) erőről és egy hierofánsi asztrális erőről beszélhetünk.

A hímnemű vonal hierofánsai a spinális erőben, a női vonal hierofánsai pedig az asztrális erőben tevékenyek. A spinális erőnek a mikrokozmoszban a főszentély a gyújtópontja, míg a szívszentély az asztrális erő fókusza.

Az egyetemes bölcsesség nyelvén a spinális erőt mikrokozmoszbeli gyújtópontjával való együttműködésében „Ádámnak” nevezik, míg az asztrális erőt a mikrokozmoszbeli fókuszával való együttműködésben „Évának” mondják. „Ádám” fogalma figyelmünket a gondolkodás-életre tereli, melynek székhelye a főszentélyben van. „Éva” fogalma az érzékelő életre utal, melynek trónja a szívszentélyben található. Ádámot a kígyó is jelképezi, mert a spinális rendszernek, mely a homloküregnél kezdődik és a plexus sacralisban végződik, valóban kígyóformája van.

Évának különböző jelképei vannak, de ezekben mindig az életerő jut kifejezésre. Ez nagyon világos és érthető, mert a szívszentély az életerő forrása és fókusza.

Ha e rövid és egyszerű magyarázat némi fogalmat nyújtott Ádám és Éva rejtélyéről, akkor lehetséges, hogy a Biblia sok sötét része válik lassanként érthetőbbé.

A spinális erőnek két nézete van, egy elvont és egy határozott. A spinális erő az asztrális erőnél finomabb és lágyabb sugárzás.

Ha az emberi lényvalóságot létrehozó erőket tizenkét nézetből álló csoportnak tekintjük, akkor a két spinális erő a legmagasabb, közvetlenül ez alatt van a két asztrálerő, ez alatt pedig a négy étererő az összetevőikkel. Ez képezi a mikrokozmikus rendszerben tevékeny tizenkét erőhatást. Ezeket a bölcsesség nyelvén a tizenkét mennyei kenyérnek, vagy a templom tizenkét szent kenyerének nevezik.

Bármilyen rendszer kialakításánál először a spinális erő lép fel. Ennek tüzes kígyóalakja van. Oldalából meghatározott rezgés árad, mely az asztrális erőre vonzóan hat. E két erő együttműködésére aztán a rendszerbe belefolynak az éterek, végül a kettő körül felismerhetővé válik a forma.

Így már valószínűleg megértik a jelképes történetet, mely szerint először Ádám volt, az ő oldalából Isten kivett egy bordát, amelyből Éva jött létre, hogy segítője legyen. Ebből a szent és isteni együttműködésből csodásan nagyszerű élet fejlődött ki az ember mikrokozmikus rendszerében, a mikrokozmikus Paradicsomban.

A spinális és az asztrális eszményi együttműködése – ez érthető – harmonikus személyiséget hoz létre, melyben minden az isteni akarattal egyezően mutatkozik meg, minden azzal egyezőnek bizonyul.

Amikor azonban az embernél fellép a hasadás, s emiatt a szív és a főszentély együttműködése megszűnik, a kettő hatásának összhangja is megbomlik. Harmonikus kapcsolatról így már nem lehet szó. Erről a pusztulásról mondja a Biblia, hogy „a kígyó megszólította Évát”.

A századok folyamán gyakran vitáztak arról, hogy a kígyó tud-e beszélni. Ennél nem kell soká időznünk, mert a kígyónak nincsen gégéje, s ennek következtében nem adhat artikulált hangot. A transzfiguristának nem nehéz megérteni ezt az egész történetet. A spinális a bölcsességsugárzás alapja, az a szabályozó erő, az az intelligens képesség, melynek segítségével felvehető az asztrális erő, s amely meghatározza annak a mértékét és minőségét. A kígyó tehát – jelképesen – mindig beszél Évához.

A régi történetek a figyelmet arra a tényre terelik, hogy az emberiségnek egy része erőltette az isteni erőket és visszaélt velük, ami megzavarta a spinális és az asztrális összhangját. Harmonikus anyagcsere ettől kezdve már nem volt lehetséges, s a bukott ember egyre inkább eltávolodott eredeti otthonától.

A kölcsönös vádaskodás, melyről Ádámmal és Évával kapcsolatban oly sokszor hallunk, pszichológiailag szintén teljesen igaz, mert ha egy ember életében a szervi szerkezet fogaskerekei már nem érnek egymásba, akkor diszharmóniának kell fellépnie, és így szükségszerűen kialakul a kölcsönös szemrehányások sorozata a szív és a fej között.

Kétségtelenül volt már olyan nagy, belső felindulásuk, izgalmuk, amely folyamán a szív és a fej az elsőbbség jogáért vetélkedett. A fej és a szív így erősítik egymást a tévedésben. Ebben a drámai konfliktusban van a paradicsomi átok tudományos bizonyítéka is. Ezért mondják Ádámnak: „orcád verejtékével egyed kenyeredet”, Évának pedig, hogy „fájdalommal szülsz magzatokat”.

Ha valaki az isteni élettörvények áthágása miatt elzárja magát az isteni bölcsesség elől, akkor a gondolkodási képesség, vagyis az értelemlélek sötétben van. Az embernek sötét éjszakában tapogatózva, kísérletezve és spekulálva kell útja folytatása után kutatnia. A maiak közül ki ne lenne valójában ezen az úton? Mindenki saját tapasztalatából tudja, hogy mennyi fáradságába és szenvedésébe kerül, mennyi csalódással kell megbirkóznia, ha nem akar teljesen elsüllyedni ebben a ködös létben.

A szívszentély – mint az asztrálerő forrása, mely az alkotó, megvalósító étererők asszimilálásáért felelős – természetesen osztozik a gondolkodóképesség romboló erejében, mert a gondolkodás minden hiányossága hibás megvalósítással bosszulja meg magát. Ezek a hibás megvalósítások a fájdalommal szült magzataink, melyek nap mint nap bűnbeesésünket bizonyítják.

Ha az ószövetség kezdetének vizsgálata után figyelmünket az újszövetség elejére irányítjuk, akkor ott új Ádámról és új Éváról hallunk vagy olvasunk. Az új Évát Máriának hívják, az új Ádám pedig József, az ács. Ezek pontosan az előbbieknek felelnek meg. Elhagyják lakóhelyüket, hogy visszatérjenek születésük helyére. Erről Lukács 2-ben olvashatunk:

Augusztus császár kiadta a parancsot, hogy mindenki menjen el a szülővárosába és jegyeztesse be magát. Mivel József Dávid házából és nemzetségéből származott, hites feleségével, Máriával Dávid Betlehemnek nevezett városába sietett. „És lőn, hogy amikor ott valának, betelének az ő szülésének napjai”, s Mária megszülte első fiát.

Ha ezt a történetet a saját életünkbe helyezzük, akkor ma is meghalljuk a felhívást, hogy hagyjuk el jelenlegi lakóhelyünket, s menjünk eredeti hazánkba. Más szóval: Meg kell térnünk, teljesen meg kell fordulnunk – az új élet felé.

Ahogyan József és Mária eredménye az volt, hogy belőlük Jézus, az Úr született, Jézus, aki Krisztus volt, úgy jelenik meg a megváltozott ember életében egy teljesen új, eredeti bölcsességsugárzás. A régi kígyónak ezzel szétzúzzák a fejét, s a lényben egy új kígyó, a bölcsesség kígyója kel fel.

Reméljük, hogy lassanként kezdenek valamit megérteni az emberiség eredeti céljából. Amikor az univerzális nyelv férfiakról és nőkről beszél, akkor általában nem az emberi nemekről van szó, hanem a mikrokozmoszban lévő spinálisról és asztrálisról. Ezzel kapcsolatban szeretnénk még egy példát mondani.

Nézzék meg Máté evangéliumának 24. részét. Amikor ott a közeledő kozmikus és légköri forradalomról van szó, és megmondják, mit kell akkor az embernek cselekednie, azt is kijelentik: „jaj pedig a terhes és szoptató asszonyoknak azokban a napokban”.

Ez minden ember életében közvetlenül az asztrális erőhatásra vonatkozik. Világos, hogy egy kozmikus forradalomnak több kritikus mozzanata van. Ezek olyan pillanatok, amelyekben bizonyos erők olyan erővel lépnek fel, hogy mindenki reagálni kényszerül rájuk – harmonikusan vagy diszharmonikusan.

Ezért az a helyzet, hogy ha rendszerünkbe szentségtelen asztrális erőket veszünk fel, akkor ezt szükségszerűen cselekvésnek kell követnie, mivel az asztrálerő a természeténél fogva éterhatást és ezáltal forma-megnyilvánulást vált ki.

Ha tehát egy szentségtelen asztrálerő termékenyített meg minket, akkor bizonyos cselekvési és megnyilvánító folyamathoz vagyunk kötve, melyet nehéz időben behatárolni, és bizonyos, hogy e kötöttség ideje alatt a kozmikus erőkre nem reagálunk harmonikusan. Máté 24 tehát nem annyira azokat az asszonyokat figyelmezteti, akik esetleg gyermeket hordanak a szívük alatt, hanem mindenkit, kivétel nélkül.

Így van ez Pál sok kijelentésével is, melyeknek feljegyzései sajnos már nem felelnek meg teljesen az eredeti szövegnek. A régi egyház itt nagy bűnnel terhelte meg magát. Amikor Pál a férfi és a nő viszonyáról beszél, akkor bizonyára nem az volt a szándéka, hogy tanítványainak valamilyen módon erkölcsteológiát nyújtson, hanem a spinális és asztrális közötti tényleges viszonyt akarta megmagyarázni.

Ha ezt csak valamelyest is megértik, s a Bibliát ennek tudatában kezdik tanulmányozni, akkor kétségtelenül sok minden világossá válik, ami eddig érthetetlen volt.

Térjünk most vissza kiindulópontunkhoz, és ismételjük meg, hogy az Egyetemes Szerzetből két sugár indul ki, egy hímnemű és egy nőnemű. Az emberben az egyik az asztrális tevékenységre irányul, a másik meg a spinális szellemtűzre. A fentiek után már világos, hogy az asztrálisnak és a spinálisnak abszolút harmóniája és együttműködése isteni követelmény. Az is érthető, hogy az Egyetemes Szerzet fivéreinek és nővéreinek, bármilyen különböző is a munkájuk, együttműködésükben a kultúra magas fokát kellett elérniük. Ezért szeretnénk végül valamelyest világosságot vetni a Szentföld Leányainak feladatára.

E Szent Asszonyok feladata nagyon széleskörű, s így nem lehet csak néhány szóval összefoglalni. Azt lehet azonban mondani, hogy az ő feladataikhoz tartozik az ember egész idegrendszerének, tehát az érzelemlelkének a befolyásolása és átalakítása. Az idegekben keringő fluidum egy asztrális közeg, és tudják, hogy a dialektikus ember idegközege egy elhasadt rendszerben kering. Így vegetatív és központi idegrendszerről beszélünk.

A vegetatív idegrendszerben hallatja hangját az ember egész dialektikus múltja, tehát ősei nemzedékének a vére is. Az ösvényre lépni kívánó tanulónak ez az idegrendszer a legnagyobb akadályozója. A múlt terhei miatt az alantas asztrális erők szabadon játszanak az emberben, ami miatt nincs ereje ahhoz, hogy életének más irányt adjon.

A tanulónak ezért szüksége van a Mennyei Szerzet segítségére, hogy vegetatív idegrendszerét mentesítse a múlt bűnterhétől, hogy Krisztus esetleges újabb bölcsességsugara az idegrendszerben készséges eszközre találhasson Isten akaratának az érvényesítéséhez.

A dialektikus ember vegetatív rendszerében lévő asztrális erőt sátáni erőnek nevezik. Ez az erő a bennünk lévő sátán. Az istentelen életté váló szentségtelen mag, szentségtelen vetés ellen harcolnak a Szentföld Leányai, hogy segítségükkel meg lehessen szüntetni a paradicsomi átok egyik végzetes oldalát, hogy „fájdalommal szülsz magzatokat”. Máriának és Erzsébetnek a Szent Szellem általi megérintése az az egyetemes érintés, amely megszünteti az emberi nemet sújtó átkot.

Ha most az egész témát röviden a két nem szempontjából nézzük, akkor azt látjuk, hogy a férfi és a nő között ebben a tekintetben az az egyetlen különbség, hogy az egyik nemet, a férfit, mindenekelőtt a spinálisban érintik meg, míg a nőt, mindenekelőtt az asztrálisban.

Reméljük megértették, hogy a Szentföld Leányai és az Akarat és Jóga Fiai közösen fáradoznak a kétszeres paradicsomi átok megszüntetésén, hogy egyszer mind hazatérhessünk az örök, múlhatatlan, mindent magában foglaló Világosság birodalmába!

X. Az Akarat és Jóga Fiai

Az előzőekben a két sugár tevékenységéről volt szó, melyek Samballa Szerzetéből indulnak ki. Az egyik a nőnemű vonal hierofánsainak, a másik a hímnemű vonal hierofánsainak tevékenysége. Az egyik csoportot az egyetemes nyelv „a Szentföld Leányainak”, a másikat „az Akarat és Jóga Fiainak” nevezi.

Azt is mondtuk, hogy a nőnemű vonal hierofánsai különösen az asztrális erőre irányulnak és ezzel hatnak, míg a hímnemű vonal hierofánsai a spinális erővel dolgoznak. A két sugár a különböző éterhatásokban találkozik és mutatkozik meg.

Most az Akarat és Jóga Fiainak hatósugarát szeretnénk közelebbről megvizsgálni, s ezzel egyelőre befejezzük a Góbi szerzetéről szóló előadások sorát.

Ha a világirodalomban röviden tájékozódunk a mítoszok, legendák, jelképek és a Szentírás területén, akkor azt vesszük észre, hogy Samballa Szerzetével kapcsolatban egy fiúról, három fiúról, hét fiúról, nyolcról, és végül tizenkettőről van szó.

Felületesen az ilyen elbeszélések és hagyományok szerzőinek romantikus önfejűségére következtethetnénk, mert végeredményben nagy különbség, hogy a hagyományos keresztényeknél Isten egyszülött Fiát, vagy egy vallásos panteonban Isten fiainak sokaságát nézzük-e. Ha azonban áthatolunk a valósághoz, ezeknek a dolgoknak a hátteréhez, akkor felfedezzük, hogy pillantását a szóban forgó szerzők mindegyike az egyetlen, örök igazságra szegezte.

Gondoljanak még egyszer arra, hogy az asztrális erő mindenekelőtt az úgynevezett vegetatív, vagyis automatikus idegrendszerre, a vérre és a vérképző szervekre hat. Ebben az erőkeringésben a szív, a máj és a napfonat (solar-plexus) játszik nagyon nagy szerepet. A bolygói asztrális közeg beáramlik a vegetatív rendszerbe, vagyis azt magához vonzza a vegetatív rendszer a vér állapota és az idegközeg minősége alapján.

A spinális közeg az asztrális közegnél finomabb összetételű és gyorsabb rezgésű kozmikus anyag. A személyiségben a spinális közeg a központi idegrendszerrel van kapcsolatban. Az akarat ezt a rendszert több tekintetben ellenőrizheti, és ebben fejeződnek ki az ember gondolatai és tudata.

Most talán valamelyest el tudják képzelni a személyiség-rendszer egész munkamódszerét a két kozmikus erővel történő együttműködése során.

A spinális, a főszentélyben összpontosult tudat kozmikus spinális közegeket vonz magához, melyek a lelket vagy a tudatot gondolati és akarati megfontolásokra késztetik. Ez a tevékenység feszültséget kelt a vérben és a vegetatív rendszer közegében, aminek következtében a feszültség kozmikus asztrális közegeket vonz. Ez a nagyon dinamikus elektromos erő viszont meghatározza az éterek asszimilálását, minőségét és kölcsönös viszonyát. Az asszimiláció után pedig, a kezdeti gondolat alapján az egész rendszernek rá kell térnie a cselekvésre, a megnyilvánításra.

Ezt a kétszeres idegrendszert összefüggésükben minden idők szent jelképei „fának” mondják. A Biblia keleti tanok nyomán különösen fügefáról beszél. Ez a jelkép nagyon logikus, mert ha a plexus sacralisból felemelkedő spinális szellemtűz-oszlopot a fa törzsének tekintjük, akkor a főszentély a korona, és a tizenkét pár agyideg képezi a lelógó ágakat, melyek a főszentélyből az egész testbe lesugároznak.

Amikor az élet fájáról beszélnek, akkor ennek az életrendszernek az eredeti, tiszta, eszményi hatásáról van szó.

A jó és rossz ismeretének fájánál pedig figyelmünket ennek az életrendszernek a megzavart, szentségtelen tevékenységére terelik. Ezeket a dolgokat transzfigurisztikus-tudományo­san hajszálpontosan meg lehet vizsgálni és magyarázni.

Ha a spinális tudat üzérkedik a mentális és akarati erőkkel, akkor visszavonhatatlanul megzavarja a bolygói asztrális közeg felvételét.

A rendkívül dinamikus és robbanékony asztrális közeg a szentségtelen cselekedeteken kívül a vérben erjedést és romlást is okoz, és – itt zárul a kör – elsötétíti a tudatot. Ha a tudat egyszer elsötétült, akkor visszavonhatatlan ténnyé vált a lejtő, a lefelé haladás, ami az egész személyiség további zavarához és végleges degenerálódásához vezet.

A születés és halál kerekéhez való kötöttség, az elállatiasodás és az emberi tudat végtelen hasadása, a bűnös glutén, melyről Karl von Eckartshausen beszél, minden tekintetben érthető. Ha Önök a világosságban élnek, s valami egyszeri hibával sötétséget okoznak, akkor a megvalósulás pillanatában a jó és a rossz ismeretére tesznek szert.

Ha azonban eredeti, isteni képességeik elrontásának és bűnbeejtésének útján továbbmennek, akkor az abszolút jó és az abszolút világosság emlékét elveszítik. Akkor Önöknek és az emberiségnek életállapotukká válik a gonosz és a sötétség.

Ha valaki ebben a helyzetben a jóról és a rosszról mint ellenkező értékekről beszél, akkor nincsen észnél. Akkor a gonoszság kellős közepén akar jó lenni. Ha az emberiség egyszer lesodródott ebbe a dialektikába, akkor már senki és semmi sem jó, ahogyan a Biblia állapítja meg nagyon helyesen.

Életünk egy félelmetes, vészes játék. Koromsötét éjszakánk egyik felét jónak, másik felét gonosznak nevezzük, s mindkettőre irányelveket találtunk ki. Ahogyan egy gyermek épít várat a homokban, hatalmas bástyákkal, s mindezt fantáziája segítségével valótlan élettel népesíti be, úgy határoltunk el mi is bizonyos helyeket börtönbarlangjainkban, melyeket aztán „egyháznak” nevezünk. Elképzeljük magunknak, hogy ezek Krisztus egyházai és templomai, és megváltott életet játszunk, ahogyan a gyerek éli bele magát nagyon komolyan elképzeléseibe.

A sötétségnek ebben a világában minden metafizikai, filozófiai, tudományos, politikai, társadalmi vagy gazdasági spekuláció, mely bebörtönzöttségünk lényeges alapjait nem támadja meg, csak még nagyobb sötétséget okoz, s a virradat óráját a távolabbi jövőre halasztja. Így válik az egyház fogdává, a találmány katasztrófává, a társadalmi megújulás malomkővé, és az élet egyre lobogóbb pokollá.

A mitológia paradicsomának két fája tehát az Önök legközvetlenebb közelségében van – Önökben magukban: az élet fája és az ismeret fája. A szent fügefából szentségtelen bozótot csináltunk. És a klasszikus mítosz olyan találó, hogy a Biblia fényesen bontakozik ki előttünk.

Mert nézzük csak meg a kígyót. A kígyó a fügefán lóg, azon él. A kígyó a lélek, a spinálisban élő tudat. Világos, hogy kígyóról beszélnek, mert a spinális (gerinci) rendszer szervileg tényleg kígyóhoz hasonlítható.

Amikor Jézus azt mondja tanítványainak, „legyetek azért okosak mint a kígyók…”, akkor az eredeti, tiszta és szent kapcsolatra utal, mely fennállt a spinális és az isteni élet között; akkor ez az isteni bölcsességre vonatkozik, mely a spinálissal egylényű volt.

A magasztos rejtélyek eredeti kígyója azonban hüllővé fajult, a sziszegő kígyótest az anyagban tekeredik, és mérgével minden teremtményt megfertőz. Megértjük, miért mondják a Bibliában egyszer, hogy „legyetek okosak, mint a kígyó”, máskor pedig a kígyót nevezik a legundorítóbbnak.

Továbbá azt is értjük, miért beszélnek hétfejű sárkányról, mely előjön a vízáradatból, és a sokfejű hidráról. A spinális kígyónak ugyanis tényleg hét feje van. Ez a hét agyüreg, amely közvetlen és szervi kapcsolatban van az egész spinális rendszerrel. A hét lámpa, mely a hét agyüregben ég, a kígyó vagy sárkány hét feje, a mesékben említett hét szem, és a Samballához vezető hét út.

Úgy tárul szemeink elé az isteni üdvfáradozás, mint valami színpad, melynek függönyét elhúzták. Megpillantjuk az Egyetemes Szerzet hatalmas és nagyszerű munkáját. Látjuk kísérleteit, hogy felállítsa és transzfigurálja (átalakítsa) a bukott embert és meggyalázott személyiségét. Újra fel kell állítani az élet fáját, az eredeti, halhatatlan emberi fügefát, és vissza kell térnünk a bennünk lévő paradicsomba.

Így tanuljuk meg megérteni az Akarat és Jóga Fiainak a feladatát, melyet önkéntesen vállaltak, és megértjük, miért jelennek meg Hétségként. Az akarat és jóga hét természeti nézetének, mely most lámpaként ég a hét agyüregben, ki kell aludnia. A régi és gonosz kígyó fejét, a szörny hétszeres fejét szét kell taposni, hogy újra bevonulhasson az isteni Jóga, az isteni bölcsesség, és hogy az isteni akarat főpapként kormányozza transzfigurálásához a spinális rendszert.

Meggyújtják a hét világosságot, s a tanuló mintegy a jobb kezében tartja azokat. A tizenkét pár agyideget, mint az életfa ágait, új életre keltik. Az újrateremtett életközeg behatol a három szentélybe. A plexus sacralisból áramlani kezd az élő víz, a szentély nyolc kapuján belefolyik az üvegtengerbe, és már nem létezik semmi sem, ami ezt összetörhetné.

Az akarat és jóga harminchárom nézete, a spinális rendszer harminchárom részlege felegyenesedik, mint bölcsességgel teli kígyó. És a kígyó, amely egykor a halál igéjét hadarta, most a szépség, bölcsesség és szeretet szavait beszéli. Hírám, az isteni építész fia, újszülött király lett, Isten egyszülött Fia, a kígyók és az oroszlánok fia. Az élet fája újra áll, mint Isten templomának oszlopa.

Azt reméljük és azért imádkozunk, hogy meg tudjanak érteni valamit ebből a bőségből, az igaz életből, melyre legmagasabb énjük kiválasztatott, és abból a segítségből, amit a Szellemi Iskola közvetítésével kapnak. Reméljük, hogy velünk jönnek a sivatagi útra a Góbi szívéhez.

A modern Rózsakereszt Iskolája nem valami bölcsességtant terjesztő intézmény, hanem az Egyetemes Szerzet élő láncszeme. Az előudvar temploma a menyegzői terem bejárata, és az a feladatunk, hogy ezt a termet megtöltsük vendégekkel és résztvevőkkel, fivérekkel és nővérekkel, akiknek azt mondjuk: „Menjetek a vőlegény elé!”

Aki belép a menyegzői terembe, annak birtokában kell lennie az emberfia jelének, az igazi szabadkőműves, a valódi építő jegyének, az igaz gyermekség jelének. A szentírás azt mondja, hogy ez a jel a homlokon válik láthatóvá. Ez tudományosan helyes. Aki valóban elkezdi bejárni a transzfiguráció ösvényét, teljes, megadó szeretettel és ragyogó lelkesedéssel, és eleget tesz a Szellemi Iskola elemi követelményeinek, az bizonyos előkészület után változást tapasztal a spinális rendszerében. Ennek következtében pedig a spinálisba be tud hatolni a hét fiú, az akarat és jóga hét sugara.

Érthető, hogy ez a változás fel fog tűnni, a főszentélyben láthatóvá válik, az arc tükre ezt világosan kifejezi és hangsúlyozza. Ez az elsődleges jel, az ember fiának jele, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy a tanuló a magasabb tudat iskolájának szentélyében tartózkodhasson és részt vehessen az igazi építésben.

Aki e nélkül a jel nélkül jön be, azt némi idő múlva leleplezik. Itt minden csalást elkerülhetetlenül kijavítanak. Jól értsék meg a csalás lényegét. Ebben a tekintetben mindenki csaló, aki látja az ösvényt, ismeri, és mégsem lép rá. Mindenki csaló, akinek ugyan „hite van, de cselekedetei nincsenek”, ahogyan Jakab mondja. Mindenki csaló, aki mindazt igazságnak ismeri fel, amit a Szellemi Iskola hirdet, és mégis – bárhogyan is – a régi élethez ragaszkodik.

Itt arról van szó, hogy a jó és a rossz fügefáját az élet fájává alakítják-e. Ha ebben a folyamatban vannak, akkor jogosultak, megigazultak, akkor építőmesterek. Ha előtte állnak és állva maradnak, akkor bárhogyan is, de mindenképpen csalók.

A bibliai „zsidó” legtöbbször nem izraelita – nemzetiségére nézve – hanem az oroszlán fia, Isten gyermeke, Isten elhivatott Fia. Képzeljenek el egy olyan embert, aki a folyamat előtt áll – tehát csaló, és képzeljenek el egy olyat, aki benne van a folyamatban – tehát jogosult, igazolt.

Ha ebben a megvilágításban látják a János-evangélium alábbi elbeszélését, akkor teljesen megértik az evangélista szándékát: „Látá Jézus Nátánaelt őhozzá menni, és monda felőle: Íme egy igazán zsidó, akiben hamisság nincsen. Mondá néki Nátánael: Honnan ismersz engem? Felele Jézus, és monda néki: Mielőtt hítt téged Fülöp, láttalak téged, amint a fügefa alatt voltál. Felele Nátánael és monda néki: Rabbi, mester, te vagy az Isten Fia, te vagy a zsidók királya!”

Nátánael az a tanuló, aki megkezdte a transzfigurálás folyamatát, és a természeti törvények szerint viseli ennek a jelét. Benne tehát semmi csalás, semmi hamisság nincsen, s benne egy kezdődő, új tudat virul ki, melynek segítségével képes felismerni az Egyetemes Szerzet megmentő kéznyújtását.

Amíg Önök még a csaló helyzetében vannak, addig még nincsen tudatuk, és elutasítanak mindenkit, aki kimondhatatlan szeretettel segíteni akar Önöknek.

Reméljük és imádkozunk, hogy hamarosan szintén a fügefa alatt találtassanak, hogy Önöket is a kígyók hétszeres, megkoronázott fiainak nevezhessék.

Ó Isten az Istenből,

Akiből, Aki által és Akire nézve vannak mindenek,

Dicsérjük és magasztaljuk a Nevedet,

Mindörökkön örökké.