Kristály sorozat 2

Misztériumállatok

Bevezető

Létének az ember mindenkor megpróbált értelmet és jelentőséget tulajdonítani. E törekvése olykor nagyon is szembetűnő és érzékelhető, máskor inkább elvont és közvetett. A delphoi templom homlokzatát ékesítő ősrégi követelmény megvalósításán fáradozva „önismeretre” szeretne szert tenni, hogy saját mélységeit felmérhesse. Eme fáradozásokról számos hagyaték tanúskodik.

Az „ismerd meg önmagad” folyamata nyomán felfedezi elkeveredettségét, rájön, hogy különböző birodalmak találkozási pontja. Ezt az elegyet hol rendezett és rendszeres fejlődésnek, hol pedig ismét a kívánkozás zavarának tapasztalja. Ez az önismereti út azt is világossá teszi számára, hogy befolyásolható lény. Egyaránt hallja az állati és az isteni hangot, s mivel él benne a közlés és a közeledés vágya, kapcsolatba is lép mind az istenivel, mind az állatival. Rájön ugyanarra, amit Goethe, a nagy német költő így fogalmazott meg: „amilyen az ember, olyan az ő istene”. Rózsakereszt Krisztián pedig megállapítja az alkémiai menyegző hetedik napján: „A legnagyobb tudás annak a felismerése, hogy semmit sem tudunk”. Az ember csak önmaga felfedezése után juthat valódi elhatározásra.

Ez a könyvecske az olvasó elé tárja, hogyan keresgélt az ember az „ismerd meg önmagad” jelszavával, s hogyan próbálta a megismerhetőt a megismerhetetlennel kibékíteni, és ebben a békében nyugalomra lelni. Ezenkívül ismerteti, mely jelképek és formák segítségével szorgoskodott rendeltetése felismerésén. A tűzmadár, az egyszarvú és más misztérium­álla­tok mellett elmélkedik a sas-, a galamb- és más olyan állatjelképeken, melyeket tulajdonképpen nem lehet misztériumállatoknak nevezni. Mivel azonban a hagyomány és a jelképek tudománya oly régóta és oly gyakran hozza őket kapcsolatba a misztériumokkal, mi is fontosnak éreztük, hogy közülük néhány szintén helyet kapjon ebben a könyvecskében.

E kiadvány tartalmát a Lectorium Rosicrucianum folyóiratának, a Pentagramnak 1980. és 1994. között megjelent cikkeiből merítettük. A 7. fejezet kivételével, mely J. van Rijcken­borgh tollából származik, a folyóirat a cikkek szerzőit nem nevezi meg.

Rozekruis Pers

I. A tűzmadár

A tűzmadárról vagy főnixről számtalan mítosz és legenda látott napvilágot. A legismertebb talán az a költemény, melyet az észak-afrikai Laktanznak tulajdonítanak. Laktanz a III. század második felétől a IV. század első feléig élt, és annak a szintén Észak-Afrikában tanító Arnobiusznak volt a tanítványa, aki a Diocle­tianus császár uralkodása alatt (304-310) zajló keresztényüldözések idején a keresztény szent­ségeket vette célba egyik írásával. Különböző művek szerzőjeként Laktanz maga is tehetséges író volt, s gördülékeny latin stílusa miatt „a keresztény Cicerónak” is titulálták. Nagy Konstantin császár 317-ben Trierben felfogadta tanítónak fia, Caesar Crispus mellé. Laktanz őszinteségében és igazhitűségében csak annyira vagy éppoly kevéssé bízhatunk, mint bármely egyházatyáéban és egyházi tanítóéban, akik a pogányoktól úgy vették át a saját elképzelésükhöz illőt, hogy az semmiképp ne veszélyeztesse dogmáikat.

A tűzmadár ősrégi jelkép. Számos tanulmány fejtegeti e hagyomány eredetét, jelképrendszerét és tárgykörét. Ezt a csodamadarat a Biblia is megemlíti. Azt mondja Jób (a Zürichi Biblia szerint, 29:18): „Azt gondoltam azért, fészkemmel veszek el, és mint a főnixnek, megsokasodnak napjaim”. E rejtélyes lény ismertető jegye nem más, mint életének elpusztíthatatlansága. Ez a vágy, a mindenáron való életben maradás jellemezte az ókori Egyiptomot is: szerintük a halál az új élet megszületése. Halottkultuszuk a halál és az enyészet egyetlen lenyűgöző semmibevétele volt. Az Egyip­tomi Halottaskönyv szerint az ottaniak számára a legnagyobb büntetés: „Aki gonoszat cselekszik, nem lé­szen többé […], nem láthatja meg a napot soha”.1

A tűzmadár az egyiptomi Bennu, az óegyiptomi hitvilág egyik alapjelképe. A bennu szót a „feltámadni, megjelenni, ragyogni, csillogni, világítani” szavakból vezetik le. A Bennu vagy főnix annak a madárnak vagy lénynek az ősmisztikus képe, mely a vizekből kiemelkedő szárazföldeken elsőként jelent meg; vagyis ő a felragyogó világosság, az újra felismerhető Nap-mítosz.

Különböző szerzőktől vett idézetek szemléltetik, hogyan élték meg az egyiptomiak a halált és a feltámadást:

„Egyiptom vallása természeti vallás, a természetet feltételezi, és tőle függ… Évről évre látta az ember, hogy az élet minden szembetűnő ok nélkül újra előjön a halálból. És minden évben kénytelen volt azt is megtapasztalni, hogy az élet aztán megint eltűnik a halál titokzatos mélységeiben.”2

„Biztosra vehető, hogy az egyiptomiak gyűlölték a halált. Ennek ellenére valószínűleg mégis nyugodtan haltak meg abban a meggyőződésben, hogy új élet, létezésének a megújulása vár rájuk.”3

„Egyszóval ez a felfogás a halált beleértette az isteni életbe. Az egyiptomiak hite szerint egy lény azzal tette nyilvánvalóvá isteniségét, hogy feltámadt a halálból.”4

„Mindamellett látni kell, hogy tudomásunk szerint az óegyiptomi vallás főként az államrend kultuszából állt. A személyes jámborság tanúbizonyságai ritkaságszámba mentek.”5

Krisztus és a tűzmadár

Ezek után érthető, hogy Laktanz e témát kitűnően felhasználhatta költeményéhez. E tettét számos utalás és elképzelés támasztja alá. A tűzmadár-jelkép párhuzamba állítható Krisztussal. Ezzel a jelképességgel akarták a kereszténységet kiemelni a jelentéktelenség süllyesztőjéből. Így lépett elő a tűzmadár legendája keresztény mítosszá. A kereszténységet azáltal vonták fel egy klasszikus dicsfénybe, hogy egyiptomi eredetet tulajdonítottak neki.

Számos nép őrizte meg szentírásaiban a halálból való feltámadás legendáját. Nem véletlenül jelenti ki Pál apostol első korinthusi levelében (15:54-55): „Elnyeletett a halál diadalra. Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?” J. van Rijckenborgh A tájékoztatás és okítás zárszavai c. művében nyomatékosan kijelenti:6 „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat!” És közli: „A mai emberiségnek csak két időszaka létezett: az egyiptomi és a keresztény. A keresztényt az egyiptomi hozta létre és befolyásolta is, mert meg van írva: Egyiptomból hívtam ki az én fiamat – és ez a fiú harangozta be a keresztény időszakot.”

Az alábbiakban közöljük Laktanz legendáját (egy német fordítás nyomán):7

A főnix

Messze Nagy-Keleten fekszik az a vidék,

hol egy boldog kapu a mennyekre nyílék.

Sem nyár, sem a tél meg nem környékezi,

örök tavasz fénye s napja melengeti.

Végtelen síkságán se hegy, se szakadék,

mégis túlér e hely legalább tizenkét

könyökkel mindenen, ami földön csúcsos,

legmagasabb ormon, bármilyen magasztos.

Itt van a Napisten pompás lombligete,

legszebb virágoknak örökzöld erdeje.

Phaetón8 tűzvésze mennyeket perzselve,

e gyönyörű helyet messze elkerülte.

A bűnök özönvize, Deukalion9 tengere lábait nyaldosta,

e hely a hullámokból kiállt a magasba.

Nincs itt sem betegség, sem morcos öregség,

nincs a kínos halál, sem félés, sem bűnösség.

Buta birtokvágy is ismeretlen itten,

gyilkolás és gyász nincs, dühös harag sincsen.

Keserűség, rongyok, szegénység, aggódás,

sem éhínség nincs itt – e hely nagyon is más.

Nem táncol a szél, s vihar sem támadhat,

nem fedi a földet éjjel hulló harmat.

Felhő nem setétít, hótakaró nincsen,

kormos eső nem jön felülről soha sem.

Egyetlen forrás van, tiszta vizű bőség,

szelíden csobogó, átlátszó édesség.

Élő víznek mondják, és egyszer havonta

kilép a medréből földet látogatva,

tizenkétszer öntöz, ligetet gondozva.

Karcsú fák nőnek itt, pompás koronával,

érett gyümölcsüket nem tiporják lábbal.

Csak egy madár lakik ebben az erdőben,

gyönyörű ligetben – csodáld meg kellően:

halva újra éled, halált megvetően.

Csak a napnak szolgál ez a ritka szolga,

ezt a hivatalát természettől kapta.

Amikor Keleten hajnal pírja támad,

éjnek csillagait hessegetve lábad,

madarunk földre száll, vesz tizenkét fürdőt,

s tizenkétszer iszik a szent élő vízből.

Könnyedén felrebben a nagy fa csúcsára,

hogy a liget zöldjét felülről strázsálja.

Alig hágott Phoibosz10 létrája fokára,

madarunk epedve sugarát számlálja.

Ha a Napnak fénye kapu résén csillan,

alighogy messziről gyengén fel is villan,

gyönyörűen elkezd szent furulyát fújni,

fennkölt, szép dallammal sugárt csalogatni.

Semmi a világon oly szépen nem nótáz,

múzsa, szirén, tündér – mind csak éhenkórász.

Haldokló hattyúnak fuvolázó torka,

angyalok hárfája jobb ha nem is szólna.

Fülemile dalát messze felülmúlja

Főnix-madarunknak csodaszép nótája.

Mikor aztán Phoibosz hatlovas-hintóval

Olimposzra felhág, sugárkoszorúval,

madarunk szárnyával háromszor is tapsol,

tüzes főt így tisztel, aztán halkra kapcsol.

Mégis minden napnak leggyorsabb óráit,

és az éjsötétnek fekete bordáit

hangosan számlálja csodás énekével,

lugas silbak-őre, művész gégéjével.

Phoibosz tudja csupán minden pompás titkod,

erdők méltó papja; szárnyad vígan csapkod.

Ám ha ezer évet mégis betöltöttél,

görnyedezni kezdesz, bárhogy erőlködnél.

Elmenekülsz tehát szellős lugasodból,

életújításra, megszokott honodból.

Szentelt ligetedből idegenbe repülsz,

újjászületésre, újulásra készülsz.

Leszállsz a mély földre, ahol halál károg,

ráncos orcád, s szárnyad sötét légbe mártod.

Szíriába lendülsz, Föníciát nézed:

rólad nevezték el, aki mást vél, téved.

Mész a sivatagba, hegyre, völgybe, partra,

Kerülöd a veszélyt, pálmák mögé bújva.

Görögök a pálmát nevezték el rólad.

Kígyó, béka, hüllő csak kudarcba fullad,

ha e fára mászik, ragadozó borzad.

Káros állat nem mer ilyen fára mászni,

kénytelen lesz máshol alkalomra várni.

Főnix madarunkat minden vígan várja.

Aiolosz11 parancsol, barlangját bezárja,

nehogy holmi szellő, tollát borzolgassa.

Még a Nap se enged fátyolt arca elé,

szürke homály netán főnixet sértené.

Ím a madár mostan fészket rak magának,

ezt határozta meg saját sírhalmának.

Meg akar hát halni, élet érdekében,

aztán feltámadni földi rejtekében.

Lombdús örökzöldben illatozó nedvek,

ahol arab népek fűszereket szednek,

napos Indiában, szabinok földjén is,12

mómum,13 akanthusnak illatos héját is,14

tömjént, fahéjt, gyantát, mindent összehord itt,

nárdust, mirhát halmoz, s ebből fészket épít.

Bele is hanyatlik illatos fészkébe,

átváltozást várva élete végére.

Éltető fészkében ráncosodó teste

zsugorodik, mintha semmit sem tehetne.

Csőrével a nedvet haldokló testére

mindenhová keni, hátha ez segítne.

Illatos sírboltban lelkét kileheli,

halál miatt gond őt végképp nem terheli.

Elhalt teste hevül nemző halál-lángban,

szikra gyullad benne, belső lakásában.

Távoli mennyekből fényes tüzet kapott,

s így egy régi testet hamuvá porlasztott.

Ezt a hamut a Nap szeretet-tüzével

csomóvá formálja, magzatnak veszi fel.

Ápolja, gondozza, melengeti, s végül

madár keletkezik, lábak, szárnyak nélkül.

Ez az első termék; szinte kukac ez még,

vakítóan fehér, csillog, mint a hűs jég.

Gyorsan növekedik, idejét betartja,

begubózik mostan pontos időpontra.

Formája hosszúkás, olyan, mint a tojás,

érdekes az ötlet, ez a külön fogás.

Miként bábok lógnak szálon a sziklákon,

úgy fejlődik tovább fészek-gubójában.

Burka most felpattan, főnix-lepke rebben,

noha tollak nélkül, madár látszik ebben.

Eledelre nem lel, senki nem segíti

itt a földön őtet, csak a vágy hevíti.

A csillagos égbolt küld eledelt néki,

mennyei nektárral megeleveníti.

Égből hulló harmat lesz a tápláléka,

illatokban fürdik, szépül az alakja.

Ifjú teste majdan régire hasonlít,

frissen, vígan virul, az ég felé sandít.

Mielőtt a mennybe, hazájába menne,

régi teste hamvát balzsamokkal kenve

mirhát, tömjént megfog, szájába is veszi,

tisztelettel gömböt formálva lendíti

magát fel az égnek. Gömbjét lábbal fogja,

Napvárosba15 viszi, bemegy a templomba,

elkészített gömbjét teszi az oltárra.

Csodás ez a madár, méltóságos lény lett,

ragyogón, színesen újra előlépett.

Gránátalmaszínben a feje tündöklik,

pipacsvörös háta, s melle is így fénylik.

Fémes-sárgán csillog szép, ívelő farka,

s szárnyainak színe éppoly tarka-barka.

Fehér csőrén smaragd zöldje illog-villog,

óriási szeme jácint-kéken lobog.

Szeme belső körét lángok veszik körül,

Feje dicső dísznek, koronának örül.

Feje tetejének fennkölt ékessége

Phoibosz napkirálynak koronáját nézte

példának, elődnek, utánozandónak,

tükrözendő szépnek, öröknek, tartósnak.

Lábait az arany pikkelyesen fedi,

rózsaszín karmait büszkén meg-megnézi.

Alakja most olyan, mintha fácán16 volna,

hinduk azt mondanák: ez a páva tolla.

Nagy ő, mint egy állat,17 tarka, mint az ara.

Papagáj vagy szép vad a mesénk madara?

Nagyságához képest igen könnyen repül,

fáradságba röpte semmiképp sem kerül.

Az egyiptomiak is csodálják a látványt,

ujjongva köszöntik ezt a szép szivárványt.

Madarunk alakját mármorba is vésik,

születése napját így megörökítik.

Köré sereglik a madarak világa,

nem félnek egymástól, nem gondolnak másra.

Ünneplő csapatban Főnix égnek rebben,

vígan kísérik őt e boldog percekben.

Eléri a légnek éteri rétegét,

s onnan visszalebben, látva régi fészkét.

Mily boldog madarunk, ez a sorsa, s vége,

Isten ajándéka: újjászületése.

Neme semleges-e, férfi-e vagy nő-e,

Vénuszhoz – így örvend – nem volt semmi köze.

Kedvét a halálban leli mindörökre,

mert a halál csakis újjászületése.

Ő a saját fia, apja s örököse,

bábája, önmaga csecsszopó kisdede.

Mindig is önmaga, de nem saját mása,

örök létet fakaszt jóságos halála.

II. A főnix és a pelikán

A főnixről szóló különböző történetek rávilágítanak a pelikánnal való kapcsolatára is. Az amszterdami Biblio­theka Philosophica Hermeticában, a gnosztikus-ezoterikus irodalom e rendkívül gazdag gyűjteményében egy 1534-ből származó kézirat, A korszak mécsese ecseteli, hogyan lép kapcsolatba az emberiséggel az isteni világosság a „Fiat lux!” (Legyen világosság!) igéjén keresztül, és hogy ez milyen fejleményekhez vezet. Az irat egy ábrát is tartalmaz, amelyen a két misztériumállat, a főnix és a pelikán egy-egy fa tetején látható. Baloldalt, a jó és a gonosz ismerete fájának kopár ágain a pelikán fészkel három fiókájával. A fa alatt ott fekszik Ádám koponyája, utalva a figyelmeztetésre: „Amely napon eszel e fa gyümölcséből, bizony meghalsz”. Ez a fa az emberi lény mulandóságára emlékeztet. A pelikán – a Krisztus-hierarchia jelképe – mégis ide rakta fészkét, és itt költötte ki három fiókáját. A fa köré tekert színes szalag felirata: Dolor medicina doloris (A szenvedés gyógyszere a szenvedés).

Jobboldalt, az élet fáján a főnix rakott fészket, és a kép éppen azt mutatja, amint ez a tűzmadár kiemelkedik a lángokból. A fát körülfogó szalag ujjongva közli: Urens revivisco millares (Elégvén évezredekre újjáéledek). Az élet fáját tűzfának is nevezik. Az életre keltő isteni erő a gyökereken át lehatol a Földbe, hogy megújító tüzével átsugározza azt.

Erről a fáról beszél a Jelenések Könyve (22):18 „[Az angyal] megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, mely ragyog vala, mint a kristály, és Istennek és a Báránynak királyiszékéből jöve ki az ő [szent városa] utcájának közepén. És a folyóvízen innen és túl az életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a népek gyógyítására valók”.

A rózsakereszt filozófiája e két központi nézetet egynek, kettős egységnek tartja. A tűzmadár az egyiptomi Nap-misztérium, „Ízisz, Ozirisz, Hórusz” jelképe. A pelikán a Krisztus-hierarchia munkássága során a szellemből, vízből és vérből való újjászületés rejtélyében önmagát feláldozó Krisztus jelképe. Itt a halálról és a feltámadásról, az élet, az elhunyás és az újraszületés szünetet nem ismerő folyamatairól van szó. A tűzmadár és a pelikán tehát Krisztus önfeláldozását és feltámadását jelképezik.

A ránk maradt alábbi költemény19 is ezt a misztériumot hirdeti.

Krisztus, a mennyei tűzmadár

Minden nemes értékek madara, a főnix,

kinek méltó párja kerek e világon nincs,

messzi lakhelye a mesés Arab Birodalom –

a sasnak sem adatott ily erő s hatalom.

Nyaka arany, élénk sárgán fénylik,

teste-szárnya pedig tűzbíborban izzik.

Éjfekete farka fémes zöldben játszik,

rózsaszín pettyek is gazdagon díszítik.

Fejét büszkén tartja, s mintha arany trónon,

pompás koronája szikráz’ ezer tollon.

Ahogy Plíniusz is elregélte immár,

hatszáz esztendőt is megér biz’ e madár.

Gyűjteni kezd akkor, önként és szabadon,

drága fűszereket, illatban gazdagot,

nemes fák ágait, szirmait, levelét –

ebből építi meg legutolsó fészkét.

S mikor így elkészült, akkor szárnycsapkodva

tűző napsugárral fészkét lángba vonva

önmagát örömmel áldozatul adja.

A hamuból aztán feltűnik egy forma,

melynek láttán inkább gondolnánk hernyóra.

Ám madár lesz abból megint kisvártatva,

éppoly mint azelőtt: erős, szép és tiszta.

Mennyek tűzmadara, Krisztus, a jó s tiszta,

szintén magányos volt, ez volt földi sorsa.

Minden birodalmak s királyok királya,

teremtmény egy sem volt fogható hozzája.

Halála óráján mint sas győzött le poklot,

haláltermészetet, bűnt, s mindent mi romlott.

Istensége mostmár arany fényben csillog,

szenvedése minket ekként meggyógyított.

Testére bíborból palástot aggattak,

fejére tövisből font koronát raktak,

S míg keresztjét cipelte, bőven omlott vére:

áldozat miértünk, szeretete bére.

A kereszten függött mind a haláláig,

majd balzsamos kendőkben vitték sírboltjáig.

Így feküdt e Főnix napokig sírjában,

mígnem harmadnapon feltámadt pompásan.

Mostan ebben él ő, mint örök létező,

menny-birodalmában, mely teljes és dicső,

s a kereszténynek – hogyha bizton hívő –

bizony örökké és mindig látható ő.

Ámen, igen, Ámen.”

A névtelen költő műve – mint a XVII. század rózsakeresztes hagyománya – is azt bizonyítja, hogy Hermész Triszmegisztosz ősbölcsessége tovább él a nyugati misztériumiskolák keresztény hagyományaiban.

A keresztre feszítés jelenete

Régi kéziratokban gyakran találkozhatunk a pelikánnal. Egy 1491-ben, a hollandiai Utrechtben kiadott imakönyv keresztre feszítési jelenetének ábráján a Biblia ismert személyein kívül ott van a pelikán is öt fiókájával. A megfeszített és általszegezett Krisztus mintha anyja, Mária irányába hajolna. Máriát Jézus szeretett tanítványa, János támogatja, aki szinte a belső megvilágosulás állapotában, elragadtatva nézi a keresztre feszítés misztériumát. Mellette látható még Mária Magdaléna, a kereszttől balra pedig Arimathiai József, a szent Grál első őre a cirénebeli Simonnal, akik már készen állnak a keresztről való levétel elvégzésére.

A keresztre feszítés rejtélyét, a teljes önfeláldozás folyamatát a keresztény időszámítás kezdetétől fogva a fiókáit etető pelikánnal ábrázolták. A templomok mindenféle művészi alkotásai között fennmaradtak olyanok is, melyeken a pelikánt három, olykor öt vagy hét kicsinyével ábrázolják.

A klasszikus rózsakeresztesek is gyakran fordultak a pelikánt fiókáival ábrázoló, sokoldalú jelképhez, hogy utaljanak a Krisztus-rejtélyre. A pelikán ezért mindig is Rózsakereszt Krisztián és a Szerzet tevékenységének a látható ismertetőjele.

A keresztre feszített keresztjén ott díszeleg az I.N.R.I felirat, melyhez egykor gúnyosan hozzátették, hogy Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum (a názáreti Jézus, a zsidók királya). Ha ezeket a betűket az egész kereszt­re feszítési rejtéllyel kapcsolatban vizsgáljuk, akkor felfedezzük, hogy ezt az eseményt már Gecsemán kertjében bejelentik. Azt mondja Lukács (22:42-44): „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e poharat; mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen! És angyal jelenék meg néki, erősítvén őt. És haláltusában lévén, buzgóságosabban imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak”. Jézusnak ez a teljes önfeláldozása szinte a keresztre feszítés előrehozott vetülete. Ez a Grál egyik legmélyebb értelmű misztériuma elé állít minket. Ez a teljes önfeláldozás előkészítése. Ebben az összefüggésben akkor az INRI a következőképpen magyarázandó: Ignis Naturae Renovator Integra (a természet tüze mindent megújít). Ettől a pillanattól kezdve az isteni Krisztus-erő áthatja és betölti az egész Földet.

Összefoglalva: a főnixet és a pelikánt egyrészt az egyiptomi rejtélyekben találjuk meg Ízisz, Ozirisz és Hórusz képviseletében. Másrészt az önmagát feláldozó elv, a pelikán szolgál Krisztus és hierarchiája hármas – szellem, víz és vér általi – újjászületési misztériumának az ábrázolására is. A régi alkimisták ugyanebben az összefüggésben sóról, kénről és higanyról beszéltek, a tisztulás vagy belső megújulás sójáról, az önmagát feláldozó szereteterő kénjéről, és a feltámadás megújító erejének higanyáról.

Ezeket a misztérium-nézeteket – jóllehet más köntösben, de egyazon jelentéssel – megtaláljuk az Arany Rózsakereszt templomaiban is. A Merkúr-bot a beavatás Egyiptomból eredő ősrégi jele, azaz a kezdet tűzszellemének ereje. A teljes áldozat jeleként ott van továbbá az arany kereszt a rátűzött rózsával – a kereszt, melyet a szent Rózsakereszt szerzetesei állítanak fel a beavatás jeleként, hogy a keresztény misztériumokat a nyugati világ számára megvilágítsák.

A pelikánt – három, öt vagy hét fiókájával – vehetjük végül a Krisztus-hierarchia élő teste jelképének is. Ennek legifjabb tagjaként végzi ötszörösen felszabadító munkáját a világért és emberiségért a hétséges Szellemi Iskola élő teste az ősi mantram erejével:

„Ex Deo nascimur,

in Jesu morimur,

per Spiritum Sanctum revi­viscimus”.

III. Az egyszarvú – az isteni erő jelképe

Akinek alkalma van sokat utazni, az a világon sok helyen rábukkan egy karcsú állat ábrájára, az egyszarvú jelképére, mely többek között az angol királyi család címerét is ékesíti. Az egyszarvú számos kút szobordísze, valamint faliszőnyegek és festmények kedvelt motívuma is. Mesék, mondák és legendák adnak hírt róla. Az Ószövetség is többször említi, ám – fordítói munkássága iránti tiszteletünket megőrizve – meg kell mondanunk, hogy Károli Gáspár ezzel a jelképpel nem tudott mit kezdeni. Luther Márton ugyanis a német nyelvű Bibliákban valóban egyszarvúról (Einhorn) beszél, míg Károli – a változatosság kedvéért – egyszer vad bivalynak (Mózes IV. könyve 23:22: Isten hozta ki őket Egyiptomból, ereje mint a vad bivalyé), másszor vadszamárnak és bölénynek (Jób 39:12: Akar-é szolgálni néked a bölény?), majd bivalyfiának fordítja (29. Zsoltár: Az Úr szava cédrusokat tördel; összetöri az Úr Libánon cédrusait is. És ugrándoztatja azokat, mint a borjút, a Libánont és a Szirjónt, mint a bivalyfiat.) Az egyszarvú kétségen felül magasságos szellemi eszmény jelképe, mely egyértelműen, „egyszarvúan” a magasabb, isteni természeti rend értékeire irányul.

A leírások szerint az egyszarvú hófehér, és arany nyakörvet visel. Ez az új és tiszta akaratra utal, mely a szellem vezetése alatt áll. Az egyszarvú ezek szerint rendkívül jelentős jelkép. Élőlényként a természetben nem fordul elő. Egyes festmények fehér lónak ábrázolják, homlokán hosszú, csavarodott arany szarvval. Artur király és asztaltársaságának pompás legendája lovagok kalandjait ecseteli, akik kivonulnak a szent Grál keresésére. Közülük csak négyen hivatottak a Grál-rejtély megélésére. Bűnös állapota miatt az első a Grált csupán álmában pillantja meg. A második kénytelen visszatérni a világba, hogy a Grált hirdesse, magasabb fokra még nincsen felkészülve. A harmadik lovag, Parzifál, az ösvényen számos bukás és talpraállás után a Grál őre, Grál-király lett. A negyedik pedig, Galahád, a tudó és beteljesítő – a beavatott – belépett a Grál fényességébe.

Figyelemre méltóak a Galahád új akarati állapotáról szóló leírások. Azt mondják például:20

„Galahád pillantása végigsiklott a lovagok társaságán, az asszonyokon és leányokon, a kerekasztalon, a széken, melyen arany felirat ragyogott.

– Uram, palotád gyönyörű, de nem maradhatok itt. Kint vár a lovam. Nem tudom hová visz, de nem is firtatom. Feladat vár rám, melyet teljesítenem kell. Saját kívánságaimra gondolnom sem szabad. Isten veled Uram.

Meghajolt a király előtt és elhagyta a termet. Az utána siető lovagok az udvarban fehér lovat pillantottak meg, melyre Galahád felpattant, és elvágtatott.”

Legendákban és mondákban a ló egy magasabb rendű, lendületes csillagerőre utal, melyet asztrális erőnek is neveznek. A fehér pedig a tisztaság színe. Aki elért Galahád szellemi fokára, az teljesen ráhangolódott az isteni akaratra. A dolgok nem az ő vezetése alatt állnak, hanem minden órában a magasabb rendű akaratnak vannak alávetve.

Más helyeken a teljes önátadásba vetett bizalmáról olvashatunk:21

„Galahád előtt zöld ruhás, fekete hajú szép asszony áll, Nimué, a Tó Asszonya.

– Már vártalak – üdvözli Galahádot.

Galahád leszáll a lóról, meghajol és udvariasan köszönti.

– Magányos lovag vagy, Galahád – szól Nimué. – Hol a pajzsod? Pajzs nélkül indulsz ily nagy útra?

– Úrnőm, reggel még kardom sem volt. Nem kerestem, mégis kaptam egyet. Ha pajzs kell, bizonyára időben hozzájutok.

– S ha nem, Galahád?

– Úgy pajzs nélkül keresem a Grált.

– S ha a Grált sem találod?

– Ez nem kérdés számomra, Úrnőm. Megbíztak a keresésével. Ennyi elég nekem.”

Egyszarvú-legendák

A különböző egyszarvú-legendák mind arról a szellemi fejlődésről beszélnek, mely az ember rendeltetéséhez vezet. Egy legenda szerint közönséges ember az egyszarvút nem pillanthatja meg, ilyenek előtt az egyszarvú nem mutatkozik. „De akinek a háza egy domb lábánál fekszik, az szinte földrengést észlel, ha az egyszarvú láthatatlanul, dübörgő patákkal keresztülvágtat a dombon. Az ember ekkor a szíve mélyéig megrémül a zajtól és a föld rengésétől.” Hasonló kép jelenik meg Rózsakereszt Krisztián történetében is, amikor Húsvét előestéjén meghívót kap az alkémiai menyegzőre: a küldött megérkezésekor földrengésszerű vihar rengeti meg házát.

„Istenből születtem” – állapítja meg a klasszikus rózsakeresztesek beavatási mantramjának első szakasza. Ha ennek tapasztalata – hogy ugyanis Istenből született – valakiben megjelenik, akkor az illető régi lénye az alapjaiig megrendül. Ha a számára még láthatatlan szellem megérinti őt a szívében, akkor megérti, hogy életének nagyszerű rendeltetése van, mely végtelen célként fekszik előtte. Ráébred, hogy ő tulajdonképpen Isten ábrázolója. Hogy olyan tökéletessé kell válnia, mint az Atya, aki a mennyekben van, akiből ő, a jelölt született. E feladat megrengeti énjének félénken a lejtőhöz simuló, mégis dacosan a hegybe kapasz­kodó házacskáját. Akit elér a szellem vihara, az megtapasztalja, hogy minden régi szokást és hétköznapi célt új mértéknek kell alávetnie, és ezzel az egyetlen nagy célnak alárendelnie. Így indul va­dászatra: meg akarja fogni az egyszarvút.

A szűzies lélek

Egy másik legenda azt meséli: Az egyszarvú egy csodás, nagyon ritka, értékes állat. Számtalan vadász kergeti, anélkül, hogy sikerülne elejteniük. Ha viszont egy tiszta szűz megy az erdőbe, és nyugodtan leül egy fa alá, akkor az egyszarvú maga megy oda hozzá, és szelíden a szűz ölébe hajtja a fejét: az egy­szarvú foglyul ejteti magát. Csak egyetlen vadász tartozik a szűzhöz. Négy kutyájával ez is az egyszarvúra vadászik, és a szűz felé tereli, akivel aztán az egy­szarvú szívesen foglyul ejteti magát.

Az ember birtokleső, elsőségre törekvő lelke az egyszarvút, a szellemet soha sem lesz képes megfogni. Számtalan ilyen vadász hajkurássza sikertelenül a valóság erdejében. Kizárólag az új lélek, a ,,tiszta szűzzé” vált lélek képes az egyszarvú lépteit maga felé irá­nyítani. Ennek olyan léleknek kell lennie, mely minden földiségtől mentes, amely többé semmilyen földi érdeknek és szenvedélynek nem szolgáltatja ki magát, tehát szűziesen tiszta. Nyugodtan ül a valóság sötét erdejében. Minden régi elmúlt, és íme: újjá lett minden.

,,Jézusban meghalunk” – mondja a klasszikus rózsakeresztesek beavatási képletének második szakasza. Az olyan lélekkel pedig, amelyben minden régi meghalt, az egyszarvú önkéntesen, szívesen foglyul ejteti magát, mert tudja, hogy őhozzá tartozik. Az új lélekbe új erőként és új életrendként beáramlik a szellem, hogy egyesüljenek. Csak amikor az ember semlegessé vált min­den földi befolyással szemben, mentessé vált a rokonszenv és ellenszenv kényszerétől, vagyis tárgyilagos­sá lett, akkor jön el az egy­szarvú, a szellem, hogy megünnepelje vele az alkémiai menyegzőt. Mária, a szűz, fogadja a Szent Szellemet.

Sok közép­kori festményen a szűz képében, akihez az egyszarvú közeleg, Máriát lehet felis­merni, míg az egyszarvút a Krisztusnak veszik, akitől a szűzben új élet fogan. A bibliai történetben a Szent Szel­lem közelgését és fiának megszü­letését Máriának Gábriel arkangyal, Isten küldötte jelenti be. Gábriel Istennek egy ereje, mely az ember újjászületett lelkében hat, és az embert annak a biztos reményével, sőt bizonyosságával tölti el, hogy a szellem benne fog lakozni. Az egyszarvú legendájában az egyetlen vadász, aki szövetkezett a szűz Máriával, nem más, mint Gábriel, négy kutyája pedig az ember négy nagy erénye: igazság, igazságosság, irgalmasság és békesség. Mielőtt ugyanis a lé­lek szűzzé válhatna, az előkészület hosszú útját kell megtennie. Az embernek az építmény négyzetére kell helyezkednie, és négy fontos tulajdonságot kell kifejlesztenie:

1. Egyértelmű irányulást – az igazság erényét.

2. Viszálymentességet – a békesség erényét.

3. Összhangot a tevékenységek váltakozásában – az igazságosság erényét.

4. A csoportegység tudatát – az irgalmasság erényét.

Teljes, négyszeres természetes lé­nyének az új lélek kialakulására és az alkémiai menyegző céljára kell irányulnia. A lélekember lényének ez a négy magától értetődő tulajdonsága, és annak a bizonyossága, hogy az alkémiai menyegzőt megünnepli, ez tereli a szellemet őhozzá. A legendában ábrázolt jelképek tehát nem mások, mint az alkémiai menyegző feltételei. A legfőbb és legalapvetőbb feltétel az, hogy az ember régi énlénye elhaljon. Csakis ezáltal fejlődhet ki az új, szűzi lélek. Ezt követi a személyiség négyszeres testének négy transzmutációja, át­alakulása, amelyet a szel­lem vezet, amiért is bizonyos, hogy a mű sikerülni fog. Ímhol a négy ku­tya, Gábriel arkangyal vezetése alatt.

Így keletkezik az új lélekből, az átalakult testből és a szellemből egy új háromság. Most az egyszarvú, az isteni akarat odaadja magát az embernek, és sugárként tör elő annak homlokából. Az ember egyesült a szellemmel. Mint szellemlélek-ember egyszarvút ábrázol. Rendíthetetlen, ,,egy­szarvú”, mert a szellem törvényeire irá­nyuló akarattal dolgozik az embe­riségért. A csavarvonalas szarv – a belőle áramló isteni akarat sugara – pontosan megegyezik a felettes természetből jövő csavarvonalban mozgó kozmi­kus áramlatokkal, melyeket befogad és to­vábbsugároz. Újjászületett a Szent Szellemből, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek beava­tási képletének harmadik szakasza mondja.

A főpap

Az Egyetemes Tan arra oktat, hogy az akarat szó szerint mágikus lélektulajdonság. Az akarat a léleknek, s ezzel az életünknek nagy és féktelen mozgatója. Akaratával az ember képes egy eredetileg alaktalan és elvont mágneses erőt határozottá tenni és felhasználni. Az akarat minden életfolyamatnál számottevő, sőt a legtöbb esetben vezető szerepet játszik. Az akaratnak kell például a gondolatokat arra késztetnie, hogy valamire irányuljanak. Csak így keletkezhet egy gondolati elképzelés. Az akarat minden cselekvést megelőz. A rózsakereszt filozófiája ezért joggal nevezi az akaratot „főpapnak”. Isten fényszületése azonban csak akkor jöhet létre, ha az akarat odaadja, feláldozza magát. Ez Isten fényszületésének a kulcsa.

Az Egyetemes Tan alapvetően különbséget tesz a közönséges természet, vagyis a földre irányuló és a földi természetet fenntartani szándékozó ember akarata – valamint az Istenben lángra lobbant, megszenteltetett akarati képesség között. János 1. levelének 2. része közli a 17. szakaszban: „És a világ elmúlik, és annak kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” Ezen általában azt értik, hogy az ember a saját akaratával teszi azt, amit Isten akar. Ám ez természetesen lehetetlen! Régi tömlőkbe nem lehet új bort tölteni. Földi képességekkel lehetetlen mennyei munkát végezni. Isten akaratát teljesíteni tehát csak akkor lehet majd, ha az ember Isten akaratát új akaratképességként birtokolja.

Ehhez a Szent Szellem első sugarát, mely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának mágneses testében, s így a tanulóban is megjelenik, eleven erőként be kell engedni a tanuló főszentélyében lévő akarati és gondolkodási szervekbe. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz a tanulónak félre kell állítania saját akaratát. A tanulónak semmi ezzel a világgal kapcsolatos dolgot sem szabad akarnia többé, egész akaratát az isteni akaratnak kell alárendelnie. Akaratával a felettes akaratot kell szolgálnia, nem pedig alantas akaratával dolgokon és embereken uralkodnia.

Az ember akarata egy hatalmas tűz, egy rendkívül mágikus erő. Az ember bukását, bűnbeesését éppen ennek az egykor Isten által rendelkezésére bocsátott képességnek a helytelen használata, ezzel a tüzes, lendületes képességgel való visszaélés okozta, emiatt kellett elhagynia a dicsőség birodalmát. Ez a paradicsomi átok, amely csaknem elviselhetetlen terhével mind a mai napig nyomaszt és gyötör minket. Az átoktól csak egyetlen módon lehet megszabadulni, csak egyetlen úton lehet visszatérni az istenfiasághoz, amit Isten rendelt el az emberiségnek.

Ez az út talán valami módszer, előírások sora, melyhez igazodni kell? Vagy ismeret, valami filozófia? Esetleg meditálással és lemondással járó gyakorlatokat kell végezni? Elérhető-e ez a megszabaduláshoz vivő út imádkozással, vagy inkább humánus, emberbaráti életre kell törekedni?

Nem, semmiképpen sem. A paradicsomi átok hatástalanításának vagy semlegesítésének mindezen kísérleteinél az ember a régi akarat sötét tüzét veti be. Erre a haszontalan és veszélyes módszerre mondja a Szentírás: az ördögöt Belzebubbal akarja kiűzni.

A rózsakereszt által hirdetett út a transzfiguráció módszere. Ennek egyik nézeteként a szentségtelen akaraterőt fel kell számolni, ezt a sötétvörös tüzet el kell oltani, minden tartozékával és kellékével együtt. A természet akaratának ösztönző, hajszoló erejét a koponya hegyén meg kell feszíteni. Ahogyan Krisztus mondta tanítványainak: „Aki az ő életét elveszejti énérettem, az megtartja azt”.

A hit

Ezt csak erős hittel lehet megvalósítani. A „hit” a keresztény alkémia mágikus értelmében nem egy misztikus elmerülés a vérmes érzelmek világában, hanem azt jelenti, hogy akaratot, az egész tudatnak ezt a kulcsát, az én alapját a Krisztus-tűzre kell rábízni. A hit a Szent Szellem tüzének lángjaiban végzett cselekvés. Aki így, az akarata átadásával veti bele magát a megszenteltetés tüzébe, az megszületik Istentől. Akit igazán Isten szelleme lobbantott lángra, az egy új, ‘egyszarvú’, egyértelműen irányuló akaratképesség hatására cselekszik. Aki ennek az akaratnak van birtokában, az rendelkezik Isten akaratával. És megtapasztalja, hogy az egyszarvú az ő saját belső tulajdonságaként áll szolgálatába.

Mivel pedig ez a tulajdonság a főpap homlokáról kisugárzik, feladata végzése közben pedig fény villan fel onnan, a szimbolika ekkor is egyszarvúról beszél. Az akarat tehát a legdinamikusabb hatóerő a testalakban. Most már számunkra is világos, hogy a régi akaratot nem lehet átszellemíteni és kiművelni, nem lehet és nem szabad megdicsőíteni. Aki a saját bukott életénél jobban kívánja és szereti a szellemi élet felélesztését, az felmegy Golgotára, hogy miután ott kijelenthette: „elvégeztetett”, megünnepelhesse a feltámadást.

Ezt az utat kellett megtenniük az előttünk haladó testvéreinknek is. Ez az út mindenki számára a földiség leküzdéséből és a mennyeinek a felébredéséből áll. Nekik is cipelniük kellett a keresztet, mielőtt részesülhettek a győzelemben. Önző, személyes akaratukat meg kellett feszíteniük, és mindent maguk mögött kellett hagyniuk, ami a lelket a szenvedélyek és káprázatok földi szféráiba húzza le. Csak ekkor bontakozhattak ki szellemi erőik, hasonlóan a reggel fényességében kifeslő rózsához.

A mi szerzetünk – mondják a rózsakeresztesek – a teremtés első napjától kezdve létezik, amikor Isten szavára világosság lett, és létezni fog mind az idők végezetéig. Ez a világosság gyermekeinek a közössége, akiknek a teste világosságból van, és akik örökké a világosságban élnek.

Az önátadás

A fentiekkel kísérletet tettünk arra, hogy e hatalmas jelképről, az egyszarvú szimbólumáról fellebbentsük a fátylat. Ezekben az utolsó időkben, a nagy változásnak és új tájékozódásnak ezekben a napjaiban a Szerzet azokat keresi, akik készek a transzfiguráció útjára térni. Ez az az út, amelyen „néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”. Ezek az emberek a századok során szerzett tapasztalatkincsük révén érettek lettek, betekintést nyertek az élet nagy összefüggéseibe, és ezzel megteremtődött önátadásuk alapja. Emiatt belülről képesek kimondani az egyetlen ima lángoló igéjét, amelyet a Krisztus hagyott az emberiségre, és amelynek mágikus ereje egykor megnyitja majd minden kapuk kapuját:

„Legyen meg a te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is”.

IV. A galamb, a holló, az egyszarvú és az oroszlán

A galamb számos pozitív tulajdonsággal rendelkezik, ezért általánosan alkalmazott jelképpé vált. Első és legfontosabb jellemzője, hogy csoportosan, közösségben él. Ehhez pedig olyan tulajdonságokra van szükség, mint tisztaság, odaadás, béketűrés és segítőkészség. Fiókái iránti gyengédsége és áldozatkészsége miatt a galambot gyakran az anyai ösztön megtestesítőjeként vagy egyenesen az asszonyi szeretet jelképeként tartják számon.

A galamb iránti tiszteletről és megbecsülésről sok ősi hagyomány tanúskodik. Régebben különösen a női istenségeknek szentelték: a termékenységet és a szeretetet jelképezte. A babilóniaiaknál Istár istennő, az egyiptomiaknál Ízisz, a rómaiaknál Vénusz, a görögöknél pedig Aphrodité szent állata volt. Más világnézetek a galambot az isteni akarat küldöttének tekintik, azon erő és rend képviselőjének, amely az isteni világok képmásának tartott alsóbb világokról gondoskodik. Így ez a jelkép Istennek a világmindenségben megnyilvánuló alkotó tevékenységével is kapcsolatban áll.

A galamb a magas tisztségek viselőinek jogarán is helyet kapott, amivel arra utaltak, hogy bennük isteni elvek hatnak, illetve azokról tesznek tanúbizonyságot. A régi misztériumok egyik képe a galambot áldozati állatnak mutatja egy kerék négy küllőjén keresztre feszítve. Ezt Jézus Krisztus eljövendő misztériumára, az ő kereszten véghezvitt szeretetáldozatára való utalásnak is értelmezték.

Később a zsidó hagyományban a galamb neve is szent jelképpé vált. A galamb héber neve: „Ionah”. Ugyan­ezzel a szóképpel találkozunk például a ninivei Jónás próféta, Keresztelő János és János evangélista nevében is. Az iszlám hagyomány pedig Mohamedet ábrázolja olykor galambbal a vállán.

Az isteni ihletés jelképe

 

A vállra leszálló galamb a középkorban is igen elterjedt jelkép volt. A próféták esetében ez isteni ihletettségére utalt, valamint arra az előjogra, hogy a Szellemről tanítsanak és tanúskodjanak. A keresztény hagyományban a galamb általában a Szent Szellem jelképeként ismeretes. Az Ószövetségben például az özönvíz és Noé bárkájának leírásában találkozunk vele, mégpedig különleges szerepben: a megbékélés hírnökeként. Az özönvíz – azaz a bűnös világ megtisztítása – után Noé először a hollót küld ki. A holló a galambbal ellentétben a vészt és a halált jelképezi. Az emberi bensőre vonatkoztatva a holló az énközpontúságot és az Istentől való elválasztottságot jelenti. Emiatt a holló megbízhatatlan küldött, ide-oda repked anélkül, hogy hírt hozna. Nem törődik a csoport, a közösség szükségleteivel és jólétével, amelyhez ő is tartozik, hanem magának él. A holló után Noé a galambot küldi ki. Nemcsak egyszer, hanem háromszor, hétnaponként. Ez összesen huszonegy napot tesz ki. A hármas szám a világmindenségben a tökéletességet és összhangot jelenti. A huszonegyes szám azé az emberé, aki a világon szerzett tapasztalat és belátás által megérett, és végül a Szellemhez fordul.

Első alkalommal visszatérve a galamb nem hoz semmit: a föld még lakatlan. A második alkalommal olajággal a csőrében tér vissza, ami arra utal, hogy a víz már elapadt a földről. Az olajág egyúttal a béke jelképe is. A galamb csőrébe helyezve a termékenységet idézi, ez jelzi Noé számára, hogy a Föld újra benépesíthető. A jelképes középkori ábrázolásokban a galamb vízszintes repülése, különösen ha olajág is volt a csőrében, mindig a világon létrejött békét, egységet és megbékélést jelentette. Ez a jelentés mindmáig fennmaradt, és mind a művészetben, mind a politikában a béke utáni vágy kifejezésére használják, akárcsak egykoron.

A bibliai történésben Noé még harmadszor is kiküldi a galambot, de az nem tér vissza többé. Egy időszakasz lezárult: a mindenségben helyreállt a béke és a összhang.

Isten szelleme nyugszik majd az új nemzetségen

Ézsaiás (11:1) azt írja, hogy a Messiás Isai (Jesse) törzsökéből nő ki. Isai Dávid atyja. Sok teológus ebből arra következtetett, hogy Dávid nemzetségéből származik majd a Messiás, mint fiatal hajtás egy régi törzsből. A prófécia azt hirdeti, hogy Isten szelleme ezen a sarjon, hajtáson nyugszik majd. Ezt a Messiásról szóló jóslatot a középkorban gyakran az „Isai hajtása” képpel ábrázolták. Az alvó Isai gyökérformájú testéből egy fa sarjad, melyen Krisztus felmenői láthatók, egészen Máriáig. Efölött trónol Krisztus, akire hét galamb száll le. A galambok itt a Szent Szellem hét adományát testesítik meg: a bölcsességet, az értelmet, az akaratot, az erőt, az ismeretet, a jámborságot és az istenfélelmet.

A Legmagasságosabb Fiának a küldötte

A galamb nemcsak a Szent Szellem adományának hordozójaként és a béke hírnökeként fordul elő a Bibliában, hanem áldozati állatként is, legtöbbször a ‘bűnért való’ tisztítóáldozat összefüggésében. Például Jézus születése után negyven nappal történt, hogy a zsidó törvény szerint két galambot kellett tisztítóáldozatként bemutatni. A Máriának adott kinyilatkoztatásakor is galamb jelenik meg, hogy bejelentse a Szent Szellem kitöltését az erre felkészült emberre. Gábriel angyal hírül adja Máriának, hogy valami megszentelt fog megfoganni benne, akit „a Legmagasságosabb Fiának” neveznek majd. És ekkor a Szent Szellem galamb képében leereszkedik Máriára. A Szellem tehát belép a testbe, hogy Istenből megszülessen az igazi ember, aki teljesen összekapcsolja magát az anyaggal.

Míg a vízszintesen repülő galamb a békét hirdeti, a leszálló galamb mindig az anyagba beereszkedő Szent Szellem jelképe. A felszálló galamb pedig a Szellemhez felemelkedő megtisztult emberi lelket jelöli. Jézus megkeresztelésekor is galamb alakjában látjuk reá eljönni a Szellemet, Jézus isteni származásának jeléül. Hasonló jelképpel találkozunk a pünkösdi eseménykor is, amikor tüzes lángnyelvek ereszkednek alá az apostolokra.

A belső megszabadulás jelképe

Ennek az ábrázolásnak a háttere különösen a gnosztikus hagyományok tükrében válik érthetővé. Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzőjében a galamb a szellemi megszabadulás ösvényén a beavatás különböző szakaszaiban játszik szerepet. Rózsakereszt Krisztián elmeséli, hogy egy útelágazásnál nem tudta, a négy út közül melyiket válassza. Kimerülten, éhesen és szomjasan veszi elő kenyerét, és leszel magának egy darabot. Ekkor egy hófehér galamb száll le a fáról, s szelíden közelít hozzá, hogy kapjon a kenyérből. A galamb ellensége, egy fekete holló rögtön lecsap rá, hogy elvegye tőle a falatot. A galamb menekülni kényszerül.

Az új lélek hangja

Mint Noé történetében, a galamb itt is az újat, a fény felé növekedést, a holló pedig a régit, a hanyatlást, a halált testesíti meg. Rózsakereszt Krisztián űzőbe veszi a hollót, hogy megvédje a galambot, s eközben váratlanul a számára rendelt úton találja magát. Mikor találkozott Rózsakereszt Krisztián a galambbal és a hollóval? Amikor földi ereje kimerült, és így válaszúthoz érkezett. A fehér galamb itt az ember új lelkét testesíti meg, míg a fekete holló az ént, az ego hangját. A holló és galamb, ez a két erő mindig egyidejűleg van jelen az emberben. Ha valaki az új lelke megszülettetésén munkálkodik, akkor a létéért küzdő fekete holló is megjelenik, hogy az újtól elvegye az új lélekerők kenyerét. A holló azokat az öntudatlan és önfenntartó erőket mintázza, melyek az új életet saját, földi célokra akarják felhasználni. Aki azonban önző ösztöneit elűzi, mint Rózsakereszt Krisztián a hollót, az a galambot követi, az új lélek hangját, mégha nem is tudja pontosan, hogyan is történik mindez. Váratlanul és hirtelen azonban mégis a helyes úton találja magát.

Az ösvénynek ezen a szakaszán a galamb tehát a lélek hangját, a szellemi világ erőire való irányulást képviseli. Az ember ekkor még nincs kapcsolatban a szellemi világgal, hanem csak készül erre. Ám feltartóztathatatlanul a Szellem világa felé vivő úton jár, és ezt a célt el is fogja érni.

A tüzes háromszög

Mint a bibliai történetekben, a galamb először a Szellem követe, később a Szellemmel való kapcsolat közvetítője. Ugyanígy történik az Alkémiai menyegzőben is: a léleknek először megmutatja a célt, majd megajándékozza a feladat teljesítéséhez szükséges erőkkel. Rózsakereszt Krisztián története a galambot két másik misztériumállattal, az oroszlánnal és az egyszarvúval együtt szerepelteti. Mint Noénál, itt is a hármas számról van szó, mely a teljesülés száma. Az egyes szám szimbolizálja a teremtést, a kettes a dualitást, azaz a kettősséget, a hármas a beteljesülést, mely aztán ismét további teremtés kiindulópontja lesz.

Ha a hármas számot háromszögnek ábrázolják – a gnosztikus hagyományok Trigonum Igneum-jához, lángoló háromszögéhez hasonlóan -, akkor az oroszlán képezi az alapot, a galamb és az egyszarvú pedig a háromszög szárait alkotják. Az egyszarvú a teljesen az isteni világra irányuló megrendíthetetlen akaratot példázza. Az oroszlán az egyetemes isteni szeretet, a második sugár jelképe, az alap, amelyen az egész háromság nyugszik. Más helyütt Rózsakereszt Krisztián azt közli, hogy egy fehér galamb olajágat hoz a csőrében. Ez azonban csak akkor történik meg, miután az oroszlán és az egyszarvú egy egészen különös állapotba jutott, ha szeretet és akarat formájában jelen vannak és hatnak. Az oroszlán lenyeli az olajágat, és nagyon elégedett. Más szavakkal élve: „a szeretet elnyeli, felveszi magába a Szellemet”. A Szellem elhozza az isteni világ üzenetét: szeresd Isten művét, és valósítsd meg Isten békéjét. A galamb e szent megbízás közvetítője. Tanúbizonyságát kihordja az egész világra!

A mikrokozmikus háromság helyreállítása

Hogy a galamb a világon hathasson, szüksége van az oroszlánra és az egyszarvúra, a megrendíthetetlen akaratra és a szeretetre, amelyből megszülethet a cselekvés. Így az ‘olajág elnyelése’ a Szellem erőinek készséges elfogadását jelenti, melyet az ember szeretetből eredő tettekkel bizonyít, egyesítvén a kettőt. Így születik meg a mindenség hármas egységéből, az Atyából, a Fiúból és a Szent Szellemből a mikro­koz­mikus háromság – az emberben. Az akaratból, szeretetből és Szellemből – az egyszarvúból, az oroszlánból és a galambból – keletkező háromszög képezi azokat az alaperőket, amelyekkel a megújhodott ember dolgozik. A Szellem, a szeretet és az akarat egységéből léphet elő és működhet a Hétszellem többi sugara.

 

A folytonos választás a galamb és a holló között

Az Alkémiai menyegző két története megmutatja, milyen fejlődéseken megy keresztül az, aki Isten szellemét keresi. Mielőtt elindul, először is nagy, Isten utáni vágyakozásnak kell lobognia benne. Ha már az úton van, akkor újra és újra Isten mellett kell döntenie, vagyis a galambra, szíve hívó hangjára kell hallgatnia, a hollót pedig el kell utasítania. Ezenkívül semmit sem vihet magával, sőt, minden egyebet vissza kell hagynia. Rózsakereszt Krisztián a holló elűzésekor elhagyja kenye­restarisznyáját, földi táplálékát, mely a földi lélekhez tartozik. Ám valójában nincs is már többé szüksége rá! Ha ugyanis valaki hallgat a galambra, és a szellemi világ hangját követi, akkor a ‘galamb’ világából szakadatlanul áramlik a lelke számára az elapadhatatlan táplálék is. Akkor a földi dolgokkal teli tarisznyát bízvást hátrahagyhatja, mert már nem kötődik többé hozzájuk. Rózsakereszt Krisztián ezt az új helyzetet nem érti meg azonnal. A visszaforduláson gondolkodik, de a Szellem forgószele ebben megakadályozza. Csak ekkor ébred rá, hogy a helyes úton van, s így régi terhét vígan és örömmel hagyja hátra.

Az úton eddig a galamb vezette. A következő szakaszon a Szent Szellemmel kerül kapcsolatba. A Szellem iránti tökéletes belső odaadás, tisztulás és önmegtagadás elűzte az önfenntartásáért küzdő ént, a fekete hollót. Az új ember feltámadása elő lett készítve. A lélek kész fogadni a Szent Szellem beereszkedő erejét. A galamb felülről ereszkedik be. Ez a Szent Szellem teljes kitöltése, ahogyan azt Jézus megkeresztelése is ábrázolja. Ez az út vége, minden istenkereső célja. A megtisztult lélek végleges, felbonthatatlan kapcsolatba lép Isten szellemével.

Rázd le magadról a világot

E hosszú fejlődési út vége ugyanakkor egy teljesen más szinten történő új kezdet. A természetes lélek halála lehetővé teszi az új lélek, az új ember megszületését. Szellem és anyag törhetetlen szövetségben egységet képez. Új munka kezdődhet meg. A tűzzel megkeresztelt ember most már dolgozhat a Szent Szellem erőivel. Közvetlen, tudatos kapcsolatban áll ezekkel az erőkkel, Isten szőlőskertjének igazi munkásává vált. A pünkösdi esemény után az apostolok is kimennek a világba, hogy hirdessék az evangéliumot. Megvalósították önmagukban az Atya, Fiú és Szent Szellem, az akarat, szeretet és béke közösségét. Aki a belső megszabadulás útjára tér, annak saját lényében kell megvalósítania ezt a szent háromságot. Akkor birtokolja az isteni akaratot, az Atyát, mely által megtapasztalhatja és kihordhatja a Fiú szeretetbölcsességét. Új asztrális palástot sző, és a Szent Szellem, a „minden észt felülmúló béke” új étertest kifejlődéséhez vezeti őt, mely új, az egyetemes szeretetből fakadó cselekedeteket tesz lehetővé.

Egy régi manicheus szöveg azt mondja:

Vedd fel a te keresztedet, és vetkezd le az óvilágot. Oldozd el véred kötelékeit, s gyűrd le a régi embert. Építsd fel a lélekembert, teljesítsd a szent parancsot. Öld meg magadban a kígyót, s engedd be a fehér galambot. Szeretteim örvendjetek!

A galamb tehát az út és a teljesülés csodálatos jelképe. Kísérőként az úton a békéről és a szeretetről tanúskodik. Tisztasága, alázata, békeszeretete és odaadása által készíti az utat. Az ember jelképesen a ‘galamb útján’ járhat, ha a galamb erényeit magáévá teszi. Ezen erények által Isten útjának egyengetőjévé és Isten hirdetőjévé válik, s végül az isteni birodalom lakójaként megtapasztalja a Szent Szellemmel való tudatos kapcsolatot.

A galamb útjának a kiindulópontja az emberekkel való békés együttélés. Mint rajban élő állat, a galamb azokat a tulajdonságokat is magában hordozza, amelyek a csoportban éléshez szükségesek. Ezen az úton az első lépés a felkészülés szakasza. Ezen a fokon a galamb a termékenységet és a szeretet testesíti meg, ahogyan az ókori rejtélyek is ábrázolják. A világosság kutatójában szent vágyakozás támad, az isteni világ felé irányuló szeretet. E kezdeti lépések gyümölcse új belátás, új érzékelés és új életvitel lesz. Az út második szakaszán a galamb az isteni világ hírnöke, hogy a harmadik és utolsó fokon a Szellem és az anyag kapcsolatának jelképévé váljon, ahogyan ezt az Újszövetség és a gnosztikus misztériumok ábrázolják.

A Gnosztikus Szerzetben a férfiak és nők mindig is együtt valósították meg szellemi feladatukat. A Trigonum Igneum, a lángoló háromszög jelképrendszerében az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának nagymesterei e tekintetben a háromszög két felfelé menő szárát képezik. Mint említettük, a galamb a harmadik sugár, a béke sugara, az egyszarvú pedig a vele együttműködő tüzes akarat, melyek együtt erős, legyőzhetetlen erőt alkotnak. Az isteni szeretet alapján ezek építik fel a lángoló háromszöget, mely az isteni természet ismérve. Az Élet Szerzetének azon erőit jelképezik, melyek besugároznak a bukott természetbe. Ezek az erők hívnak, mutatják az utat, lelkesedést, békét és szeretet ajándékoznak. Így nyitotta meg az utat Jan van Rijckenborgh, aki a tüzes akaratot jeleníti meg, hogy a Szellemi Iskola az anyagban felépülhessen, miközben Catharose de Petri asszony a béke megjelenítőjeként őrizte az összhangot, és gondoskodott a mű kiterjesztéséről. A Szerzet pedig az alap, melyen ez a mű nyugszik, hogy az egész világon elterjedhessen és kibontakozhasson.

V. Ha a sas repül, felébred a szellem

„Nappal felhőformák gomolygó mozgása,

Éjjel csillagsereg eleven izzása.

Tisztán zengő húrok merész szárnyalása –

Szférák zenéjének örök áradása.”

J. W. von Goethe

A sas, a „madarak királya” már a korai fejlett kultúrákban is sokrétű jelentéssel bíró jelkép volt. Általában a Naphoz és a fényhez társítják. A néphitben, mítoszokban, irodalomban számos királyi jellemvonást tulajdonítanak neki: hatalmat, erőt és varázserőt, merészséget és éleselméjűséget, de kérlelhetetlenséget, keménységet és bosszúálló hatalmat is. Az isteni szellem végrehajtójaként kígyókat és sárkányokat semmisít meg, és a sas a jelképe a fény sötét hatalmak feletti győzelmének is.

Az indiai irodalom legrégibb emlékében, a Rigvé­dában Garuda, a csodamadár világít, akár a legragyogóbb láng, és gyors, mint a fény. Hatalmas szárnyaival képes megállítani a világok forgását, Visnu pedig az ő hátán ülve száll csatába a gonosz démonok ellen. Az indiánok a mennyei fény megtestesüléseként tisztelték, az aztékok számára maga volt a Nap. Az ókor népei és a germánok szerencsét hozó jósmadárnak tartották; míg a görögöknél Zeusz akaratának volt jelképe a sas. „A királyok és istenek madara” számtalan ábrázolásra ihlette az ókori Kelet művészeit: márvány domborművek, vázaképek, használati tárgyak, érmék és dísztárgyak tanúskodnak erről. Későbbi korokban is fontos szerepet töltött be. A kétfejű sas például a szabadkőműves jelképvilágban a skót rituálé 33. fokát jelképezte, Európában pedig a leggyakrabban használt címerállatok egyike volt.

A megújhodás a kulcsszó

Az Egyetemes Tanban a sas, „a szellem mennyei kékjében fürdő hatalmas, szárnyas lény”22 a szellemlélek és az élet jelképe, és ötágú csillaggal is ábrázolják. A Szentírás is többször említi, például János Jelenései 4, 6-7: „És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz, és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elöl és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arca vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz.”

E négy állat a négy elem, melyek révén a tökéletes teremtés megnyilvánul. Belőlük áll össze a szfinx: az „Ozirisszal egyesült” – vagyis a halhatatlan – új ember jelképe. Az Oroszlán jeleníti meg az új életet, a borjú – a fiatal Bika – az új anyagiságnak, az emberarcú állat a Vízöntőnek, az új gondolkodásnak felel meg, míg a sas a Skorpió szellemi nézete. A Skorpió kulcsszava a „regenerálódás”, azaz a megújulás, a helyreállítás. Ő állítja az emberi lényt az új világosságba, s ő tanít a megújult tudatban való létezésre.

A fejedelmi madárnak a népek meséiben, mondáiban gyakran kettős vonatkozása jut kifejezésre. Az ember barátjaként utat mutat, és segít a szükségben. Ha az ember mégis ellenségévé teszi, azzal, hogy nem tiszteli törvényeit, úgy kérlelhetetlen bosszúálló erőként lép fel, mely pusztulást idéz elő.

Prométheusz kételkedik Zeusz teljhatalmában

A sas ilyen ítélőerőnek mutatkozik a Prométheuszról szóló görög mondában is: Prométheusz, a titánok fia az istenek képére alkotta meg az embereket, beléjük lehelte az isteni szikrát, és lehozta nekik a tüzet a Nap szekeréről. Mégis kételkedni merészelt Zeusz mindentudásában, és megpróbálta becsapni az istenek atyját. Zeusz ezért Prométheuszt, a halhatatlant Hephaisz­tosszal, a tűz istenével (az istenek kovácsával) mezítelenül a sziklához láncoltatta, ahol éhségnek és szomjúságnak, hőségnek és hidegnek volt kitéve. Zeusz hosszú éveken át elküldte hozzá a sast, mely minden nap megette Prométheusz máját, amely azonban éjjelente újra és újra kinőtt. Így gyötrődött Prométheusz szakadatlan kínok közepette. Ettől csak Héraklész, a halandó váltotta meg, amikor nyilával megölte a sast, és Prométheuszt megszabadította béklyóitól. S hogy többé ne felejtse el Zeusz ítéletét, Prométheusznak attól kezdve gyűrűt kellett viselnie, benne annak a sziklának egy darabkájával, melyhez odaláncolták.

Héraklész leküzdi az anyag béklyóit

Prométheusz megszegte az isteni törvényeket, ezért megfosztják erejétől és száműzik a hazájából. Tehetetlenül és ájultan, anyagtesthez bilincselve találja magát. Így lép be a születés és halál körforgásába. Ezt jelképezi az életerők kapuja, a máj, „amiből a sas eszik, miközben az éjjelente újra kinő”. Fényhozóból és az isteni bölcsesség hordozójából a sas, a Szellem sugara így emésztő tűzzé válik, mert ezt az erőt halandó lény nem képes befogadni. Csak végtelenül hosszú időszakok múlva érkezik Prométheusz számára segítség Héraklész, a halandó képében, aki – lélekemberré válva – önmaga legyőzésének útját járja. Csak ő képes megölni a sast a „célt soha el nem vétő nyíllal”, csakis a lélekember képes megszüntetni a bosszúálló elv működését.

A világosság bosszúálló nézetét mindannyian megtapasztaltuk már. A Fama Fraternitatis kijelenti, hogy csapásaira mindazok számíthatnak, akik az önfejűség útját járják. A fény ekkor karma-törvénnyé, olyan erővé válik, amely a megszabadulás irányába mutat, kijavítván mindent, ami ettől elhajlik. Halál és szenvedés által ismételten megújuló lehetőséget teremt arra, hogy meg lehessen találni a megszabadító ösvényt. Amint valaki pozitívan reagál a világosság érintésére, a karma üdvhozóvá válik, és ekkor az önátadásban járó emberben növekedhetnek a sas szárnyai.

Rózsakereszt Krisztián – a sas felemelkedik

Jan van Rijckenborgh írja a Rózsakereszt Krisztián alké­miai menyegzője 3. napjának magyarázatában: „A sas a levegő királya, ezért a levegőelem urának jelképe, az élet-elemé, mely minden teremtmény számára nélkülözhetetlen. A sas tehát az életanyagot jelképezi, amelyre a gnosztikus misztériumok minden jelöltjének szüksége van, hogy az egyetemes Élő Testben élhessen. Az a nélkülözhetetlen életanyag ez, melyet az Iskolában Gnózisnak szoktunk nevezni. Újjászületéséhez az Ön lelkének a Gnózisra van szüksége. Ez az egyetemes Élő Test légköre, amelyet megtanulunk alkalmazni, és amelyből élnünk kell.

Ha Önnek az ösvényen önmaga átadásával ez sikerül, akkor lelke kész bemenni az egyetemes Élő Testbe, s kész tökéletesen, mikrokozmikusan abban létezni és élni. Akkor Ön felszáll az Élő Testben, s új életelemén sasként fog uralkodni. Így értendő, hogy a sas az új lélek és az új élet jelképe.”

Hogy „fel lehessen emelkedni” az Élő Test légkörébe, ahhoz új születésre, új növekedésre van szükség. Hogy repülni lehessen a sassal, ahhoz le kell győzni az anyag nehézségi erejét. A léleknek a porban kúszó kígyóból sassá kell változnia. Ezt szolgálják a tanulóság lépcsőfokai, melyeket a Merkúr-bot jelképez: benne a kígyó és sas eggyé vált.

VI. A griff

A griff le­gendái fölbukkannak a régi Indiában, Szíriában, Perzsiá­ban, Babilóniában és Egyip­tomban is. Mióta csak ember él, beszélnek róla. Ha­zája állítólag északon Hiper­borea hegyvidéke, de említik a Góbi sivatagot is. Feje és szárnya hasonlatos a sashoz, teste többi része az oroszlán alakjában folytatódik. Egyaránt megtestesíti a levegő és az ál­latok királyát. Min­den elbeszélésben az arany­kincs, a fény, a Nap őrzőjé­nek nevezik, de ő a küszöb őre is, és az örökkévalóság hír­nöke. Az észak-németországi Bad Münderben a Van Rij­ckenborgh Templom előtt bronz griff-szobor áll. A nagymester – akinek a sas a jelképe – templomának fényét vigyázza.

A Krisztus előtti VI-VII. században élt Arisz­teasz Arimaspeia című költeményé­ben megírja, hogy fent északon, Hiperborea hegyei között őrzi az aranybányákat az arimaszpik ellen. Ktésziasz (Kr. e. V. sz.) szerint pedig a griff India hegyeiből bányássza az aranyat, melyből fészkét építi. Még tolla­zatának színét is leírja: a hátán fekete, melle vörös, szár­nya fehér, nyaka sötétkék. Hans Schöpf Mesés álla­tok23 című munkájában részle­tesen ír róla: „Ez a legendás madár a mondák és a mesék varázslatos lénye. Képes egy kocsit a levegőben húzni, őrzi az aranykincset, és aki csak egy farktollát is birtokolja, az képes varázsolni.” A régi ábrázolások kettős lénynek mu­tatják. Feje, mellső lábai és a szárnya a sasé, törzse, hátsó lábai és farka pedig az orosz­lánra emlékeztetnek. Különös sajátos­sága hegyes felfelé álló füle, mely nem származik sem a sastól, sem nem az oroszlántól. Ez a hegyes, csúcsos fül a ba­bilóniai Tiamat-sárkányra jellemző. Bár a griffábrá­zolások kultúrkörönként vál­tozóak, lényegüket tekintve mégis nagyon hasonlatosak: karomszerű mellső lába, tollas feje, görbe csőre és széles ragadozómadár-szárnya, valamint erős oroszlánteste van. És mindig a hátsó lábain ül. Ebben az alakjában a görögök Keletről átvett keveréklényként tartják számon. Egyi­ke azoknak az ősi keleti misztériumlényeknek, melyeket Babilonból, de Egyip­tomból és a mükénéi kultú­rából is ismerünk.

A hagyományok és az irodalom alapján e meseszerű lény származási helye minden valószínűség szerint Egyiptom. S bár a griff különösen az egyiptomi művészetben tűnik fel gyakran, más állítások szerint hazája mégsem Egyiptom. Ábrázolásai ugyanis olyan ősi műemlékeken is feltűnnek, amelyek ázsiai népektől, hadi­sarcként kerültek Egyiptomba. Ezek az alkotások a griff gyorsaságát emelik ki. Lehetséges tehát, hogy eredetét Ázsiában kereshetjük, hiszen hasonló ábrá­zolásokra lelünk Babilonban és az asszír művészetben is. Mindig békés, ám éber lényként, és mint az istenek őrét: kutya módra, ülő helyzetben jelenítik meg. Az ókori görögök számára a griff nemcsak művészeti alkotást, hanem beavatási jelképet is jelentett.

A griff mondája

Delphoiban az Om­phalost, a Szent Köldökkövet őrző arany saspár rokonságot mutat a sze­mita istentiszteletben központ­i szerepet betöltő frigyláda fölött található két arany kerubbal (griffel). Ezek Jehova arany lábzsá­molyán fekszenek, fejüket egy­más felé fordítva, óriásira ki­terjesztett hatalmas szárnyak­kal, mintha védeni akarnák a ládát.

A griffek a görög mondákban és mítoszokban is előfordulnak mint óriási ma­darak, melyeket az éles megjegyzésekben bővelkedő Aiszkhülosz Zeusz csahos kutyáinak nevez. Ők őrizték az aranykincset egy távoli keleti országban, amíg az aranyföveny melletti Plútón lakó egyszemű arimaszpik dühös csatában el nem vették tőlük. A griff a görögöknél ‘grüpsz’ szóalakban az ikerpár Apolló és Artemisz megjelenítője.

A középkori Németországban a ‘grüpsz’-ből griffmadár lett, mely a régi költeményekben nagy szerepet játszott. Az egyszarvúhoz ha­sonlóan a régi gyógyászatban a griffet is varázserővel ru­házták föl. Az egyház griffkarmokat és a grifftojást árult.

Az egyik legkülönösebb (a III. századból származó) legenda Nagy Sándorról ad hírt, aki griffek húzta kocsin szelte a levegőeget. A világhódító hadvezér a világ végére akart menni, hogy megnézze, valóban összeér-e ott az ég és a föld. Szolgái elfogtak kettőt az ott élő hatalmas és erős madarak közül. Három napos éheztetés után hámot adtak rájuk, melyhez egy kosarat kötöttek. Ebben emelték az éhes állatok a királyt a levegőbe, aki egy lándzsán lómájat tartott eléjük. A legmagasabb mennyországban Nagy Sándor egy ember formájú madárral találkozik, mely fenyegetődzve visszafordulásra szólítja fel. Lándzsáját a merész hódító akaratlanul is a végtelen mélységben parányinak tűnő, a tenger által kígyóként körülfont föld felé ereszti, mire a hatalmas madarak szinte zuhanva robognak vele vissza a földre.

A griff mint jelkép

A középkorban a griffet általában Krisztus jelképének tekintik. A Sevillai Izidor így ír erről Etimologiae24 c. művében: „Krisztus: oroszlán, mert erős és uralkodik. Sas, mert feltámadása után a mennybe emelkedik.”

Az Isteni színjáték 29. énekében Dante győzelmi fogatról álmodik, amelyet griff húz. A sashoz hasonlatos rész arany, az oroszlánszerű viszont fehéresvörös, mivel – a magyarázatok szerint – ez Krisztus emberi természetét képviseli. Így lett a griff – a sas és az oroszlán pozitív tulajdonságainak összeolvasztása révén – tökéletes Krisztus-jelképpé.

A görögöknél a griff egyben napszimbólum is, szent állat, az erő és a hatalom megtestesítője. Perzsiában a griff a szent tűznek, az élet vizének és az élet fájának az őrzője. Velőkig ható pillantása miatt a griff az éberséget és éleselméjűséget is jelképezte.

A griff gnosztikus szempontból

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri azt írja, hogy a griffről szóló mesék nagyobbrészt keletről származnak, ahol a griff többek között az arany őrzője, kincstárnok.25 Ezért ez az állat a Napnak van szentelve. A Nap keleten kél, ezért aki az ösvényre tér, az – jelképesen – kelet felé fordul. Ott található a semmihez sem fogható világosság. Ám túl kell jutni a griffen, a kincstárnokon, aki annak a fénynek is az őre, mely sem földön, sem vizen soha még fel nem ragyogott.

A mesék a birtokát erősen féltő állatnak is mondják. E nézetében a griff az egyetemes Élő Test oltalmazó ereje, az üdvösség kincsestárainak őre, ahová pedig „tisztátalan kézzel”, vagy­is megszentségtelenítő értelemben senki sem hatolhat be. Ez az erő a sas és az oroszlán lényiségét foglalja magában, mely tüzes, mint a Nap.

A kisugárzások, a szellem tűzlángjai két alakban öltenek testet. Az elsőben az új Ádámot, a másodikban az új Évát jelentetik meg: „az Isten előtt álló” új lélek két nézetét. Ezt a két érintést szeráfoknak és keruboknak, arany kígyóknak és griffeknek, tehát szárnyas misztériumállatként ábrázolják. A perzsa mitológiában a griff az arany hegyet őrzi. Ha a tanuló képes megérteni a Gnózis hívását, akkor a szellem hegyeihez fordul, ahonnan az ő segítsége jön. Amikor pedig a Boldognak-mondások szent hegyéhez közeledik, hangosan kiáltja: „Az én segedelmem az Úrtól van, aki teremtett mindeneket”. Mihelyt kimondta ezt a mantramot, azonnal körüllebegik a hegy őrei, a titokzatos griffek, a kerubok. Egyikőjük vakító villámként csap le rá, és mellét feltépve hatalmas hőséggel végigperzseli kígyótűz-rendszerét. Akit a szellem tüze így megragadott, az mennydörgő hangot hall: „Az ember fia és a kígyók fia. Íme, bárányként küldelek a farkasok közé. Légy bölcs, mint a kígyók”.

A tanuló ekkor visszafordul az arany hegyről, mert felmenetelének órája még nem jött el. Lemegy a völgybe, mint bárány a farkasok közé, karját a griff ejtette seb fölött keresztbe fonva. Most az új törvény szolgája. Endúrájának, önfeledt emberszolgálatának hosszú útja végén majd ismét az arany hegyen találja magát, szeráfok és kerubok közepette, magában a szent mindenütt-jelenlétben. És olyan szavakat hall, amiket ember még nem hallott soha.

VII. A szfinx rejtélye

Ebben a fejezetben a szfinx rejtelmeiről lesz szó. Ez kétségtelenül hálás téma, hiszen rengeteget lehet róla beszélni, s belőle tanulni. Véleményünk szerint nem túlzás, ha kijelentjük, hogy a világon alig van olyan jelkép – talán a kereszten kívül -, mely ennyire elterjedt volna. A kettő csupán abban különbözik, hogy míg a kereszt mondanivalója többé-kevésbé általánosan ismeretes, a szfinx esetében az emberek számos tévedésnek esnek áldozatul.

Szfinx-szerű ábrázolásokra és szobrokra sok helyen rábukkanunk, például barokk épületek bejáratainál, de reneszánsz épületeken is ott díszelegnek e misztériumállat domborművei. A nagy vallások és régi kultúrák vizsgálatánál is lépten-nyomon a legváltozatosabb szfinx-ábrákba botlunk.

Vannak hímnemű és nőnemű szfinxek. A hímnemű, erőteljes ábrázolások, melyeknek olykor férfi-, máskor madárfejük van, főként Egyiptomban fordulnak elő. A nőnemű alak inkább Görögországban található, szárnyas oroszlántestén női fej és keblek díszelegnek, míg karmait a keselyűtől kölcsönözte, farka pedig kígyóra emlékeztet. Egyes szfinxek állnak, mások fekszenek. Figyelmüket felhívjuk továbbá a hinduk szárnyas Singh-jére, az oroszlánmadár-szerű szörnyre, valamint a perzsa Simorgh-ra, mely a templomokat őrzi. A paloták, nagy házak vagy parkok és kertek bejáratához tévedt szfinxek már rossz helyre kerültek, mert az ókorban ez a misztériumállat kizárólag a templomhoz tartozhatott.

Ne higgyük, hogy a beavatási rejtélyek e mély értelmű jelképalakja mára elveszítette volna hatóerejét: hiszen a kereszténység is él e jelkép lehetőségeivel, méghozzá egy eleven és beszélő szfinx képében, melynek segítségével minden idők titka megoldható. Itt az oroszlán fiáról van szó, aki „első és utolsó, aki halott volt, és íme megelevenedett”. Ez nem egyszerűen a modern Rózsakereszt állítása, hanem utalni szeretnénk az ókeresztény templomokban fellelhető, álló szfinxábrázolásra, a „föld mélyéből növekedő” oroszlánleszármazottra, melynek háromszoros koronája napként tündöklik.

Az ősi bölcsesség szem előtt tartja a szfinx sokszor előforduló kétneműségét, és merészen azt állítja, hogy ez a rejtélyállat az androgünnek, a múlt ködébe veszett létezési korszak emberlényének a jelképe. Az oroszlánember ábrájának kétneműsége valóban nem kerülheti el a figyelmet. Az ilyen ábrázolással élő akkori művészek minden bizonnyal utalni is kívántak az eredeti emberiség kétneműségére.

Az ókori Memphis híres temetőjében – véleményünk szerint – a legkülönbözőbb színű és alakú szfinxek ezrei álltak, valamint obeliszkek sokasága, melyekre azoknak a tetteit vésték, akik olyan világba mentek el és olyan világban támadtak fel, ahol a szfinx többé nem misztériumállat, hanem élő valóság. A Gizehi Piramis mellett fekvő szfinx egy mérföldekre terjedő szfinxváros utolsó, málladozó példánya. Akik akkoriban a szfinxek sorfala közepette sétálgattak, azokat nem a temető iránti, hanem egy föléjük boruló, magasztos mágia iránt érzett tisztelet hatotta át. Ez a mágia kivetette őket önmagukból, és bepillantást nyertek egy – a mai emberlény számára elveszett – istenbirodalomba. Ez annak óriási vágyát keltette bennük, hogy visszatérjenek a távoli haza dicsőségébe, pompájába és hatalmába.

Memphis temetőjében békesség uralkodik. Ott nem volt csontkamra, sem feliratos sírkő, mert Memphis templom volt, ahol számos élő tett tanúbizonyságot a halál legyőzéséről. A „megnyílt sírok” városa volt, ahonnan sok király, főúr, nemes és szellemi nagyság haladt tovább. Egyiptomból bizony sok Fiút hívtak ki, ahogyan az Úrjézusról is hirdeti az Evangélium.

A négy állat

 

A nagy piramis világhírű szfinxéről tudni véljük, hogy az ókorban három másik, ugyanolyan nagy és hatalmas szfinxszel volt összeköttetésben. Az egyik oroszlánember Kelet felé nézett, s a napkeltét fürkészte. A másik felfelé, az égnek szegezte pillantását, a medium coeli irányába, ahol a Napisten hágott déli dicsőségének legmagasabb fokára. A harmadik a napnyugta szemléletébe merült, míg a negyedik az „éjféli Nap” útját követte nyomon az északi sugártérben. Az első misztériumállat vágyakozást, a második hálát juttatott kifejezésre, a harmadik imádatról tanúskodott, míg a negyedik a legdicsőségesebb volt: a mágus, a papkirály, a feltámadott, a diadalt arató.

A természet emlékezetében és szellemi szemekkel nézve a memphisi temető még mindig hiánytalanul teljes. A nagy piramis vakítóan ragyog a napsugarakban csillogóra csiszolt fehér burkolatával, s még mindig úgy áll ott mind a négy gyönyörű szfinx, ahogyan egykor kőbe faragták az áldott és beavatott művészek.

Egyetértünk azonban Önökkel, ha azt mondják, hogy mindebből semmi hasznuk sincs, hiszen nem birtokolják a rejtély kulcsát. Mert az elmúlhatatlant csak azok számára tudjuk megeleveníteni, akiknek van fülük, hogy halljanak, és szemük, hogy lássanak. A „feltárult sírok” húsvéti ünnepét bizonyára nem tudják már nap mint nap áhítattal együtt ünnepelni. Az olvasó – mai tudatával – már nem képes megérteni, kik is azok a Feltámadottak, kik Hermész Triszmegisztosz ősi Phreemessenjei, a Világosság Fiai. Napjaink tárgyilagos szemlélője számára ez a memphisi temető már csak kirabolt királysírok kopár mezeje. Az obeliszkek eltűntek, a szfinxek elsüllyedtek, a piramis szétmállik, s a magányos szfinx-szobor is porladozik. Már csak homok van, hőség, piszok és betegség.

A ma is látható egyetlen szfinx a vágyakozás szfinxe. Ki is csodálkozna ezen? Hiszen ez az egyedül megmaradt, megkopott rejtélyállat meggyalázva, szinte halálosan megsebesülve, tehetetlenül kínlódva, korszakok óta várja az emberiségre virradó, megmentő napkeltét. Ha az Egyiptom földjéről kihívott fiaknak ezt a fájdalmát az olvasó csak valamelyest is képes átérezni, akkor megérti majd, hogy már mérhetetlen idők óta létezik az a türelmes és hősies fáradozás, mely az emberiség számára lehetővé akarja tenni az új virradatot. Ha pedig az örökre Nagyok ekkora szeretetsugárzása láttán megborzong méltatlansága érzetétől, akkor arra is ráébred, hogy kívánkozása nem a tömeg kívánságaihoz csatlakozik, nem a dialektika kegyetlenségében és tántorgásával botladozik. Ha meg akarják érteni azt a vágyakozást, amelyet ez a páratlan misztériumállat juttat kifejezésre, akkor mélyére kell hatolniuk annak a bölcsességnek, és fel kell tárniuk azt az elutasíthatatlan tant, mely a szfinxben van lefektetve.

Ödipusz és a rejtély

Önkéntelenül is Ödipusz alakja jelenik meg gondolatainkban. Bizonyára ismerik a görög mondavilágnak ezt a hősét. Ő volt az, aki megoldotta a szfinx rejtélyét. Théba városának kapui előtt letelepedett egy élő szfinx, mely rettegésben tartotta a lakosságot. Az arra elha­la­dóknak találós kérdést adott fel:

– Melyik az a teremtmény, mely reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon jár?

Aki nem tudott válaszolni, azt a szfinx széttépte.

Ödipuszra is sor került, s ő azt felelte:

– Ez nem más, mint az ember. Élete reggelén kisgyermek, és négykézláb jár. Amikor napja delel, felnőttként két lábon, élete alkonyán pedig mint öregember, bottal jár, mely „harmadik lábát” jelenti.

Alig mondta végig Ödipusz a megoldást, a szfinx levetette magát a szikláról, és halálra zúzódott a mélységben. Théba megszabadult a szfinxtől, és Ödipuszt mint hőst és a város új királyát ünnepelték. Ez a hős, ez az úgynevezett győztes, további élete során, rövid ideig tartó, jellegzetesen dialektikus örömmámor után vakként járta szenvedéssel teli útját. És csak e via dolorosa végén, amikor belátásra jutott, nyerte el Ödipusz a megszabadító életet.

Érti-e az olvasó ezt a legendát? A szfinxben rejlik az ember sürgetően szükséges megújulásának a titka, a teljes újjászületésre való felszólítás. Mivel ez a megújhodás az emberiség és a világ fejlődésében elengedhetetlen, e követelménnyel újra és újra szembesül az emberiség. Szfinxként jelenik meg a modern Théba kapui előtt, és katasztrófát okoz: szellemi, légköri és kozmikus forradalmat vált ki.

A törvényszerű és megújító felmenetel követelménye azonban ellaposodik az olyan olvasó esetében, aki a szfinx titkát emberi szintre helyezi. Az új napkelte kívánalmát az emberiség például szociális, politikai és gazdasági előmenetelre cserélheti. Ez sikerrel is kecsegtethet, mint ahogyan ez az emberiség dialektikus próbálkozásaiból is kitűnik. Ekkor azonban meg kell értenie a legenda folytatását, Ödipusz további sorsát is, aki vakon botladozik tovább. Aki ezt az utat választja, annak a tapasztalatokból kell tanulnia. Ödipusz a titkot emberi szintre húzta le. A régi bölcsesség joggal utal erre. A találós kérdés ugyanis csak félig lett megoldva. Théba szfinxe ugyanis hozzátette: „Minél több lábon él a lény, annál kisebb az ereje és sebessége”. A szfinx az emberről beszélt ugyan, de bizonyára nem a mi dialektikus állapotunkban lévőről, hanem arról, amelyik szárnyakkal és hatalommal rendelkezik, hogy aztán istenemberként éljen egy olyan világban, mely nem a földről való.

Mi is erről az emberről beszélünk Önöknek. A szfinx ezekben az ábrázolásokban a mennyei embert képviseli, melyről az egész Egyetemes Tan bőségesen tanúskodik. Az Arany Rózsakereszt Iskolája hosszú évek óta szembesíti tanulóit az álomba merült istenemberrel, akinek újjá lehet és újjá kell születnie. Itt is csak a bizonyítékok sokaságát szeretnénk felsorakoztatni, az olvasót a századok számtalan tanúbizonyságával szembesíteni, hogy többé ki ne térhessen előlük. Így kell történnie Önnel is: a szfinx szinte kényszeríti rejtélyének megoldására, hogy Ön érezze: itt létkérdésről van szó.

A hímnemű és a nőnemű megnyilvánulás

A szfinx minden felesleges dísz nélkül jelképezi a legmagasságosabb Földbolygó istenembe­rét. Abból a bolygóból szüntelenül jön a felszólítás, hogy aki hajlandó meghallani, az térjen vissza erre az isteni lakóhelyre. A szfinx azért hímnemű és nőnemű is, mert ez a misztériumlény az eredeti mikrokozmosz helyreállításával szembesít minket. Amit az avatatlan olvasó embernek tart, az ennek a mikrokozmosznak csupán az elfajult hetedrésze. Ön a mikrokozmosz torzképe, a mikrokozmosz biológiai fejlődési területének a terméke, amit az Ön bűnös monádjának helytelen cselekedete okozott.

Az eredeti mikrokozmoszban ugyanis – melynek hét rétege összhangban létezett az isteni alkotás alapgondolata szerint -, két mennyei lény képezett tökéletes egységet, egy hímnemű és egy nőnemű megnyilatkozás. Ezt kell látnia az eredeti androgünben, a kettős mikrokozmikus rendszert, nem pedig két biológiai alakot. Egy magasabb rendű egységről van szó. Az Egyetemes Szerzet erről a lényről nem hoz köztudomásra túl sokat, mert a dialektikus ember azzal kétségtelenül a nyakát szegné. Ezért ábrázolták a szfinxet férfinak és nőnek is, mely gyakran viselte elhunyt király, királynő vagy más jelentős személy arcvonásait.

Minden ember egy szfinx-rendszerhez tartozik, de az Ön szfinxe már réges-régen levetette magát a megnyilvánulás sziklájáról, mert Ön a rejtélyt lehúzta az ember szintjére. Eljöhet azonban annak a pillanata, amikor az ősrégi misztériumlény újból kiemelkedik Ön előtt a feledés süllyesztőjéből, mire az eddig oly földi jellegű vágyakozásában megjelenik valami az eredeti monád mérhetetlen sóvárgásából. Akkor pillantását Ön is a keleti láthatárra szegezi, az új Nap érkezésére várván, mely megjelenhet az Ön életében. A lávakővé dermedt monád feltámadása a Naptól függ. Ezt jól meg kell értenie. Fel kell ismernie e fejlődési menet rejtélyét. És akkor már nem fog tiltakozni, amikor Krisztus kijelenti, hogy „nélkülem semmit sem tehettek”. Mert Ő a nagy rejtély, a Misztérium Magnum – a szellemi Nap, melynek ránk kell virradnia. Erre a Rá-ra, erre a Hó­ruszra irányul a szfinx mérhetetlen vágyakozása.

Ha a tanuló életében ez a Nap felkel, és e mennyei fényesség első sugara megérinti a templomot, akkor kezdődik a nagy, pompás, megújító templomszolgálat. Az újonnan alakuló ember ekkor követi urát a medium coeli-hez, onnan pedig a naplementéhez. Ott áll minden élet Ura Herkules két oszlopa között, és fenségesen ragyog tökéletes színpompájában.

Végül eléri az északi sugárteret! A keresztút elvégeztetett, a szfinx megelevenedett. Ő volt az első, s most ő lett az utolsó is. Jobb kezében tartja a hét csillagot, uralkodik a hét mikrokozmikus térségen. Egyesült a Krisztussal. Mert íme az ő orcája hasonlatos a Naphoz, mely önerejéből ragyog. És halljuk az eleven szfinx hangját:

– Ne félj; én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő; pedig halott valék, és íme élek örökkön örökké!

VIII. A szfinx útja a piramishoz

A szfinxen kívül Egyiptomban van egy másik rejtélyes jelentésű építmény, a nagy piramis. Gnosztikus szempontból ennek az építménynek a valódi jelentőségét csak úgy értjük meg, ha elgondolko­zunk a szfinx titkán.

A vele kapcsolatos számtalan tudományos számítás és ezoterikus ma­gyarázat ellenére a nagy piramis örök üzenetét a termé­szetlélek nem képes megérteni. A nagy piramis megszabadító igazságának alapját képező üzenet meg­értéséhez kulcsra van szük­ség. Ugyan­ez érvényes a Bibliában összefoglalt igazságokra is. Hogy birtokosa a kulcsnak, azt az ember azzal bizonyítja, hogy képes megoldani a szfinx rejtélyét. Ez a kulcs a sternum mögött rejlik. Ez az új lélek alapja és kiinduló­pontja. Egyszerű alap, amely azonban – a természetlélek szempontjából – mindenféle zavar forrása.

A nagy pira­mis nagyszerűségét nem kell ecsetelni, mert ezzel számos leírás és magya­rázat foglalkozik. Esetleg az a megállapítás hathat újként, hogy a Föld egyik sivatagában a nagy piramis egy tudomány, egy ismeret, a Gnózis tanúja, ahogyan az ember is a Gnózis egy tanúja az ő élete pusztaságában. Hogy a nagy piramist az idő foga alaposan kikezdte, az isme­retes. Ugyanezt kellett a szfinxnek is elszenvednie, többször ellepte a homok, majd újra kiás­ták; éppen úgy, ahogyan az ember emlékezetében is homályba merülnek egyes üzenetek, hogy később aztán újra a felszínre kerüljenek. Azt is mondhatnánk, hogy a szfinx többször meghalt és életre kelt. Az utóbbi ötven év fényképfelvételei élénken tanúskod­nak erről. Napjainkban a szfinx teljes dicsőségében áll előttünk, tetőtől talpig rejtélyes jelként, megoldat­lan kérdésként. Aki azonban a meg­oldást valóban keresi, az felismeri a jelet.

Hogyan kell ér­tenünk e szfinx-jelképet? Emberfejet látunk egy oroszlán testén, mely pillantásával a napkeltét kémleli. Elülső mancsai között álló kőoszlopra Tot­mesz álmát vésték, mely így szól:

„Nézz meg és ismerj fel en­gem. Atyád vagyok, a Nap­isten. Neked adom földi birodal­mamat. Légy az élők legfőbbje, fehér és vörös koronával a fejeden. Tiéd a Föld, széltében és hosszában is. Mindezért pe­dig oltalmazz engem, mert most beteg vagyok. Megfulladok a sivatag homokjá­ban. Gondoskodj rólam, és teljesítsd kívánságomat annak tudatában, hogy a fiam és oltalmazóm vagy. Jöjj közelebb hozzám. Én veled vagyok és vezetni foglak.” Amikor a hang elhallgatott, a királyfi felébredt. Megér­tette az üzenetet, és szíve elcsendesedett.

A szfinx egy homokba süllyedt isten. Az állattesten ülő gondolkodó fej saját tükörképünkként fordul hozzánk. Ez a kép a saját valóságunk, belső valónk álma. Mielőtt belép­hetnénk a nagy piramisba, meg kell oldanunk a szfinx rejtélyét. Vagyis: az ember­nek először meg kell ismernie önmagát; meghasonlott lény­nek, elfövenyesedett, homok­ba temetett, mégis nagy lehetőségekkel rendel­kező lénynek kell felismernie magát. Ez a belátás egy új életvitel kezdete: a szfinx útja a piramishoz. A szfinx és a piramis külső jelképek a homokban. A gnosz­tikus misztériumok tanulója azonban tudja, hogy ezek egy belső folyamatra utalnak. Ahogyan a szfinx ismételten feltámad a ho­mokból, úgy kell a tanuló­nak is egy belső folyamattal önmagát a homokból kiszabadítania. E folyamatban ébernek kell lennie, vagyis figyelmét mindig a szfinxre kell irányítania, a homokkal pedig nem kell törődnie. Mert gyakran az a helyzet, hogy az ember a homokkal foglalkozik, és nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy ho­mokvárakat építsen.

A szfinx mondanivalója na­gyon egyszerű. Megértésé­hez a tudatnak csak egy másodpercre van szüksége. Ha Totmesz, azaz a személyiség alszik, tehát elcsen­desül, akkor az elsüllyedt Isten és szolgálójának párbeszédét álmodja. „Ember – sürgeti a szfinx -, ismerd meg magad!” A tanulónak meg kell értenie saját létállapotát. Be kell látnia, hogy élete alapjai homokra épül­tek, s lényeges változást ebben nem képes véghezvinni. Az a lényeg, hogy ezt a létállapotot őszintén bevallja magának. A szfinx nagy piramishoz vezető útja szüntelen figyel­met követel a tanulótól, a belső állapota szakadatlan vigyázását, miközben most már nem irányul a külsőre.

Néhány író föld alatti járatról beszél, mely a szfinxnél kezdődik és a nagy pira­mishoz vezet. Ez a beavatottak útja, ám kizárólag azoknak való, akik a szfinx követelményét meg­értik. Az ilyeneket régi természetük nem akadályozza már a templompiramis folyosóin és kamráin át vezető úton. Eddigi, régi természetük meghalt, és elkezdődhet az új élet, a mikrokozmosz tudatossá válása. Ez az új élet olyan, mint a templom, mely korszakok óta arra vár, hogy az új lélek világosságában felis­mertessen.

Végül vessünk egy pillan­tást magára a piramisra. Benne három kamra, három szentély található. A földalatti kamra a medence­szentélyt, a királynő kamrája a szívszentélyt, a királykam­ra pedig a főszentélyt jelképezi. A piramis belsejé­be való belépés befelé irányulást, ugyanakkor elválasztást je­lent, mely három szinten megy végbe. Elvá­lasztják „a csontokat az ízektől”, vagy­is az alakuló lélek megválik burkától, amelybe ágyazódott. Ez a folyamat a szentélyeket összekötő járatokban és termekben megy végbe. A világosság kiszabadul a sötétségből. A tanulónak tudatossá válik a lényében lévő világosság és sötétség. Ám anélkül halad át e sötétségen, hogy annak léte miatt önmagának szemrehá­nyásokat tenne. Sőt, képes fel­keresni saját asztrál-szférá­jának sírkamráját. Saját sze­mével vizsgálhatja az őt fogságban tartó karmikus szálak szövevényes hálóját, amelyet most a világosság feloszlat.

Aki elhagyja a piramist, és csúcsára felteszi a hiányzó fedőkövet, az a világosság tanúbizonysága lesz. Őbenne minden régi elmúlt. A szfinxnél felismerte lénye kettősségét. A szfinxtől a piramishoz veze­tő útja abból az elhatározásából eredt, hogy a kettőt haladék­talanul elválassza. Műve pedig a piramisban teljesedik be.