Catharose de Petri

Hét Hang beszél

 

 

Előszó

 

Az olvasó legyen tudatában, hogy

aki rászánja magát az önátadásra,

és önkéntesen az ősatomnak,

a szív rózsájának ajándékozza magát,

az kapcsolatba lép az egyetemes világossággal.

 

A világosság egyre többször kezd beszélni

és nyilatkozni, megnyilvánulni őbenne;

forrásként buzog,

az ismeret és bölcsesség forrásaként.

Rendkívül nagyszerű tudatosan

biztos ismeretek birtokában lenni;

hogy nem tanultunk, és mégis tudunk.

 

Hogy mindig az egyetemes kútra

szabad hivatkoznunk,

s másoknak abból frissítőt adnunk;

hogy olyan úton járhatunk,

mely a végtelenségig ér;

ez a zarándokút erőről erőre visz.

 

Az alulírott ezt a könyvet

„vándorbotnak” adja

az Ön kezébe.

 

Tartalmának alapos tanulmányozásával

megteszi az első lépést,

hogy kiszálljon a dialektikusán öntudatos én-ből,

megváltsa magát a rögeszmétől,

és felépítse rendszerében

az „igazi önvalót”.

 

Az emberiség belépett

a nyilvánvalóvá-válás fázisába!

 

1960 szeptemberében

 

CATHAROSE DE PETRI

 

 

I. A testvércég hétszeres bizonyítéka

 

Figyelmüket pátmoson levő János magasztos alakjára szeretnénk irányítani, arra az emberre, aki az endúra transzfigurációjában előre haladva, bizonyos pillanatban – az ő »úr- napján« – maga előtt látja az élő lélekembert. Szánjunk néhány gondolatot erre a Jánosra.

A jelenések könyve azt mondja (1:9):

„Én János, aki nektek atyátokfia is vagyok, társatok is a szenvedésben, a királyságban és a tűrésben, és Jézus Krisztus közösségében; a szigeten voltam, amely Páthmos-nak neveztetik, az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért.”

E néhány szó pontosan egy gnosztikus szellemi iskola igaz tanulóságát ecseteli. Próbáljuk meg elemezni.

Először a János név tűnik fel. Ez nemcsak egy történelmi alakot jelöl, hanem magában foglalja a komoly tanuló jellegét. A név ugyanis azt jelenti, hogy ezt az embert megérintette a Szent Szellem, kegyes értelemben. Ezzel azt jelentik ki, hogy ebben az emberben, a Pátmoson lévő Jánosban, működni kezdett a hatodik nézet, az aurikus lény hatodik köre.

A hetedik gyűrű lipikáján át a hatodik kozmikus terület erői kezdenek behatolni az ilyen ember szerkezetének a területére. Az ilyen jánosember mindannyiónk testvére tehát – ha a lélekbirodalom Szentelő Szelleme már bennünk is hat.

Emiatt a nagy emberi testvérséghez, szerzethez tartozik, melyet a világ minden részéből, országából és népéből összehoznak.

Ha szerzetről vagy testvérségről akarunk beszélni, akkor résztvevőinek bizonyos pillanatban képeseknek kell lenniük felismerni egymást. Mert állíthatja valaki, hogy az Ön testvére, de viselkedésével gyakran az ellenkezőjét bizonyítja. A „testvéreim” bevezető ilyenkor csak csalétek.

Ezért kell a testvérséget minden fivérnek és nővérnek mindenkor a Szent Szellem rendje szerint, személytelenül bebizonyítania, mégpedig egyértelműen, hogy semmi kétely se maradhasson fenn. A bizonyítéknak ezen felül hétszeresnek kell lennie, a következő jelleggel:

Először is mind társak a szenvedésben;

másodszor társak a királyság tekintetében;

harmadszor társak a tűrésben;

negyedszer társak Jézus Krisztus közösségében,

ötödször mind Pátmos szigetének lakói,

hatodszor Isten beszéde miatt lesznek ott,

hetedszer Jézus Krisztus bizonyságtételéért vannak ott.

A testvérségnek ezt a hétszeres bizonyítékát részletesebben megvizsgáljuk.

Akit megérintett a Szentelő Szellem, s ezzel az aurikus lény hatodik gyertyatartójának működéséről tesz bizonyságot, az ettől a pillanattól kezdve a dialektikának minden részletét balsorsnak, szenvedésnek tapasztalja. Az ilyen ember ettől kezdve sehol és semmiben sem fog már teljes összpontosítással az élet vízszintes síkjára irányulni vagy abból kiindulni. Most már tudja, hogy idegen ezen a földön ennek megfelelően viselkedik, s erről mindenütt fel lehet ismerni; mert „társ a szenvedésben”.

Ennek ellenére nem lesz borúlátó, nem tartozik azokhoz, akiket az élet csalódásai elkeserítettek, s emiatt keserű mérgüket mindenkire ráokádják.

Ellenkezőleg. A jánosember a királyságra várakozva tudja, hogy a lelkek életterületére hivatott, ahol az életerő szeretet, nyugalom és összhang. A királyságra-várakozás emiatt idegensége napjaiban napként világít neki. Ez a világosság mindenkor érezhető örömsugárként árad belőle, minden vész és baj ellenére, sőt ezek közepette is.

Érthető tehát, hogy a jánosembert a türelem és tűrés is jellemzi a szelídség és szeretet miatt, mely mindent képes eltűrni. Ezért „társ a tűrésben”. Sokan várnak újra a királyságukra. Az ilyeneket ezért nagy öröm tölti el, s így türelmesek is tudnak lenni.

Az egyetlen királyság azonban, melynek értelme és örök értéke van, az a Jézus Krisztus királysága; az a lélekemberként felmenetel a hatodik kozmikus terület lélekvilágába. A jánosember így Jézus Krisztust is vallja, mégpedig nemcsak mint történelmi alakot, vagy magasztos istenséget teológiai megfontolásból, hanem mint olyat, akinek bennünk kell megszületnie. Szóval a pátmosfázis jánosemberének közössége van Jézus Krisztussal.

Emiatt Pátmos szigete lakójának is mutatkozik. Ez azt jelenti, hogy lehetőleg feltűnés nélkül, és társadalmi kötelezettségeinek figyelembevétele mellett mégis elszigeteli magát. Amennyire teheti, kivonja magát a világ egyformaságából, s a szokásvilágtól elszigetelő gyűrűt von maga köré.

Ezt pedig Isten beszéde miatt teszi, mert az egyetemes tant vizsgálja, melyből szakértően kivonatolja a helyes életmód irányvonalait. Mindenekelőtt pedig Jézus Krisztus tanúságokban és bizonyítékokban gazdag életét választja példaképül.

Mindazoknak a nyomdokaiba lép, akik az ösvényen járták, akik a Gnózis ösvényét bejárták, és bőven ennek bizonyítékaival szolgáltak.

Ilyen testvér volt ez a páthmosi János. Egész lényéből, minden cselekedetéből az igazán gnosztikus beállítottságnak ez a hétszeres bizonyítéka áradt. A szó legszorosabb értelmében volt testvér.

Példája követésre ösztönözzön és erősítsen minket.

 

 

II. Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme

 

Ezt a fejezetet a jelenések könyvének 19. részével szeretnénk bevezetni (5 – 10):

„És a királyiszéktől szózat jött ki, mely ezt mondta: dicsérjétek a mi Istenünket mindnyájan ő szolgái, akik félitek őt, kicsinyek és nagyok. És hallottam mintegy nagy sokaság ujjongását, és mintegy sok vizek zúgását, és mintegy erős mennydörgések szavát: Aleluja! Mert megkezdte uralkodását az Úr, a mi Istenünk, a Mindenható.

Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki, mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő menyasszonya elkészítette magát; és adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba. Mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságossága. Ekkor azt mondta nekem: írd fel! Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak. És mondta: Ezek az Istennek igaz beszédei.

És leborultam annak lábai előtt, hogy imádjam őt, de azt mondta nekem: ne tedd; mert szolgatársad vagyok neked és a te atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van. Istent imádd! Mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme.”

Először az utolsó szövegrészre szeretnénk terelni a figyelmet: Mert a Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme.

Ezzel elénk tárják minden Szentírás történelmi jelentőségének egész bőségét. Az egyetemes tan történelmi jelentősége abban rejlik, hogy az időszerű pillanatban, az eleven jelenben kell átélni. A Szentírás történelmi híradása legtöbbször többé-kevésbé gyámoltalan, mindenképpen hiányos, gyakran saját magának is ellentmond, a tényekkel sem egyezik, amelyet más módon is meg lehet állapítani.

Ha azonban a Szentírás közleményeiben mindig a prófétaság tiszta szellemét látjuk, mely a Gnózist keresők számára minden időkben bebizonyosodik, akkor a bizonytalan és hiányos azonnal megváltozik, s felbecsülhetetlen kincset, az adatok, utasítások és irányvonalak bőségét kapjuk.

A Szentírás történelmi kulcsa akkor nem az, hogy „ekkor és ekkor ez és ez történt a következő körülmények között”, hanem „egy ember, vagy csoport részesült az új életben a gnosztikus törvény teljesítése által”.

Mit tudunk dialektikus-történelmi értelemben Jézusról? Sok hír ellentmondó, ami az emberiséget sok táborra osztotta. E táborok aztán a kétezer esztendős dialektikusan felismerhetetlen eseményeket bámulják, számtalan misztikus érzelmességbe vesznek, s ezeket imádva térdre hullva maradnak, tele alázattal.

A Szentírás azonban szinte felkiáltójellel mondja: „Meglásd – Jézus bizonyságtétele a prófétaság szelleme”. Tedd meg ma, amit Ő tett. Te is tégy eleget a szent törvénynek!

Mi nem vagyunk istenek, hanem emberek, mint Ön. Mi azonban a feltámadási téren állunk, ahol Ön is állhat. Menjen be az új gnosztikus birodalomba, mert a Bárány menyegzője most is és Önnek is eljött. A menyasszony ragyogóan tiszta gyolcsba öltözködött.

Talán megérti ezt. A feltámadási teret napjainkban is elkészítették. Az Iskola élő teste egy egész földrészre kiterjed. Felkészült mindenkinek a befogadására, aki be akarja járni Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének az ösvényét.

Hogy ez az új tér tiszta, s világító fehérsége sziporkázik, mint a ragyogó gyolcs, az érthető. Ezért nagyon is örülhetünk és vidámak lehetünk, hogy ilyen derűs, kimondhatatlan jóságot tanúsítanak velünk szemben, és ily hatalmas lehetőségeket tárnak elénk.

Nem nehéz felfogni, hogy ha egy tanuló komolyan a megszabadulás ösvényéhez fordul és teljesen a Gnózisban lélegzik, akkor annak tudatában, hogy Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke, bizonyos pillanatban a feltámadási teret mintegy megvizsgálja, s az ujjongás rezgésének és nagy, élő vizek morajlásának tapasztalja.

 

 

III. Az Iskola hangja és a lélek hangja

 

Ön is ráhangolhatja magát annak az örök örömére, hogy a feltámadási tér „élő jelen”, s így igaz szolgaként dicsérheti a Gnózist.

Ha egy gnosztikus szellemi iskola tanulója minden erejével azon munkálkodik, hogy Istene „útját” egyengesse, akkor hamarosan eljön a pillanat, amikor a mikrokozmoszban a szív rózsájával kapcsolatban lévő léleklény felébred álmából és valamelyest érvényesülhet.

Az érintés helye, ahol a lélek beszél – mint ismeretes – mindenekelőtt a szív, tehát az a szerv, mely különösen érzékeny a gnosztikus sugarakra és a hatodik kozmikus területről jövő elektromágneses sugárzásokra. A szív ebben az időszakban egyre erősebben kezdi meghallani a lélek hangját.

Hogy ez a hatás mit jelent, s a tanuló hogyan értse, azt megpróbáljuk megmagyarázni.

Amikor a lélek még nem képes felkelni halálos álmából, a tanulóság kezdetén, akkor a tanuló csak az Iskola hangját hallhatja. A gnosztikus sugaraknak nincsen hangjuk. Ezek a sugárzások a szívszentélyhez folyamodnak, mert ez érzékeny a Rózsa, az ősatom sugárzásaira. A szív rózsája azért tevékeny, mert ez az ember új életállapotra vágyik, újat keres. Ennek következtében a szív gnosztikus sugárzásokat lélegez be, melyek be akarnak hatolni a vérpályákba. Ez viszont a tanuló tudatos, intelligens együttműködése nélkül nem lehetséges.

Ezért kell az Iskola hangjának beszélnie a tanulóhoz. Ez a hang a tanulónak tudatossá teszi az állapotát, megmagyarázza keresését és ennek okát. Ha a tanuló a magyarázatot elfogadja, akkor az Iskola hangja továbbmehet, s megmutathatja neki, hogyan kell a gnosztikus sugárzásokra reagálnia, hogyan nyissa meg a szívét tudatosan és önkéntelenül a világosság számára, s aztán hogyan alkalmazza ezt a komoly tanulóság gyakorlatában.

Ön ismeri az Iskola hangját, a magyarázatokat, a sürgető felhívást, a tanácsokat, melyekkel szüntelenül szolgál. Ha tehát ezt a hangot hallja és a gnosztikus világosságot tudatosan, szíve minden intelligenciájával elfogadja, a gnosztikus világosságot tehát a vérében, az idegközegében és természetes lélekállapota más közegében is hatásossá teszi, akkor hamar eljön az a pillanat, amikor az igazi, magasabb rendű, örök lélek éledezni kezd az eonok fogságából, és hatni kezd. Akkor az Iskola hangja mellett a lélek hangja is elfoglalja a helyét. Ez pedig egy belső hang, amely a tanulónak belülről magyarázza meg, hogy mire gondol, mit akar mutatni és mi akar lenni az Iskola. A lélek hangja akkor segít az új alakulás folyamatában.

Gondolják meg azonban, hogy a tanuló nagy fejlődésének ebben az időszakában a lélek még nem képes igazán elevenen fellépni és a tanuló egész életében vezető szerepet játszani. Csak sugallatokat adhat, mintegy suttogva, képletesen beszél, úgy, hogy a szív intuíciója megértheti azt és vigasztalódhat.

A tanulóságnak ezt az időszakát a misztikus fázisnak nevezik. A Szentírás is hírt ad erről a gazdag, misztikus életről, a szívnek és a léleknek erről a nagyszerű kapcsolatáról. És bizonyos, hogy aki az Iskolával és a lélekkel való kapcsolatban ezeknek a szerelmeseknek (lélek és szív) a hangjára hallgat, az nem hibázik és nem tévedhet.

Például a zsoltárok tucatjai tanúskodnak részletesen erről a nagyszerű, misztikus életről, s azt bizonyítják, hogy a léleknek ebben az időszakban sok dolga akad a szív különböző indulataival.

Ha áttekintik érzéseiket és indulataikat, akkor tudják, hogy mennyire tele vannak különböző feszültségekkel és kötöttségekkel, amelyeket a tanulóságra nézve károsnak kell tartanunk. Ha például az Iskola Önt az ösvény szükséges egyengetésére és ennek a folytatására ösztönzi, akkor is, ha szíve egyes meggondolásai Önt megállásra akarják késztetni, akkor hajlamos az Iskola hangját csupán elméleti lehetőségnek tartani.

Éppen ekkor kezd azonban a lélek hangja beszélni Önnel. A lélek belső tusát okoz Önben, s így bizonyos küzdelmet kell megvívnia. Ekkor pedig boldog az, aki a lélek hangjára hallgat, s a 119. zsoltárral mondhatja:

„Hálát adok neked tiszta szívből, hogy megtanítottál engem a te igazságod ítéleteire.”

Tisztítsa meg a szívét teljesen, a lélek vezetése alatt, hogy a gnosztikus világosság akadály nélkül átvonulhasson. Gondoljon az ismert kijelentésre: „Boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják”, vagyis a szentelő folyamat haladása folytán egyszer testileg találkoznak a „Másikkal”.

 

 

IV. Jézus mihi omnia

 

Ha valaki elhatározza, hogy bejárja a megváltás útját, s használni kezdi a kézhez kapott kulcsot, akkor ennek természetesen eredménye lesz. A kutató erről az apostolok cselekedeteinek 2. részében olvashat. Ez a rész oly nagy kincseket tartalmaz, hogy alig lehetünk eléggé hálásak érte.

„Akik azért örömest vették Péter beszédét, megkeresztelkedtek, és hozzájuk csatlakozott ezen a napon mintegy háromezer lélek.”

Ebből kitűnik, hogy az ösvényen-járásnak senkinél sem kell nagy nehézségekbe ütköznie. „Mert nektek lett az ígéret, és a ti gyermekeiteknek” – mondja a Szentírás.

Ha egy tanuló maga előtt látja az ösvényt, s valóban véghez akarja vinni a változást, akkor nem fog elmaradni. Akkor „egy akarattal foglalatoskodik az apostolok tudományában, és kitart a közösségben, a kenyér megtörésében és a könyörgésekben”.

Itt látni az új munka jelét, melyet a Szellemi Iskola oly sokakkal szeretne véghez vinni. Aki megkapta és használatba vette a kulcsot, az persze kitart az Iskola tanainál. Egész intelligenciájával magába szívja, amit az Iskola mond neki. Akkor lesznek az Iskola fókuszai az egybehangoltak közösségei. Akkor minden konferencia újabb menyegző, ahol a bort, a megújulás szellemét bőségesen osztják.

Ennél a beavatottak és tanulóik ősrégi, mágikus szokására kell gondolnunk. A beavatottak és tanulóik megkapják a megújulás szellemét poharaikban, a kelyhekben; ha „megfordult” emberek, akkor a Grálkelyhet felemelt kezeikben tartják, s amikor a kelyhek megteltek, akkor istenadományaikat egymásra hangolják. Akkor gondoskodnak arról, hogy amit kaptak, az egyetlen hanggal és rezgéssel csengjen. Így egyesülve a szent úrvacsoránál, mindegyik a Grálkehellyel imádkozó kezében, egymás szemébe néznek, s imádkozzák, mondják egymásnak: Békesség néktek!

Így tartanak ki a kenyértörés közösségében; és gondoskodnak arról, hogy mindenki megkapja a részét. Segítenek egymásnak az Úr kenyerének törésénél, s egyik sem akarja megelőzni a másikat, mert tudja, hogy egyetlen vigaszra és áldásra álltak össze. Együtt idézik az egyetlen szent nevet szívük mélyéből: Jézus mihi omnia!

Ehhez kell eljutnunk!

Ha pedig úgy lesz – mert úgy lehet -, akkor erő árad a munkából, olyan hatalmas, hogy erőket és jeleket tesz, hogy az Iskola fellendül, s úgy terjed, hogy az a kívülállók számára már nem magyarázható a közönséges természetből.

Mi lenne lehetetlen egy tanulósereg számára, ha olyan Szerzet őrizete alatt áll, amely munkáját egészen a Krisztuserőben végzi? Kit illethetne itt elsőbbség a másikkal szemben? A kegyelem mindenkié!

A dicső célt nem néhány kiválasztottnak tűzték ki. Ha egész lényünk bevetésével akarjuk, akkor mindenben közösen részesülünk. Túl sokban, hogy el lehessen mondani, olyan sokban, hogy el sem lehet képzelni. Ha pedig az ember megismeri ezt a gazdagságot, hogyan is ragaszkodhatna még a dialektikushoz!

Ha az ember csak valamit is ízlelt az elmúlást nem ismerő mannából, akkor mindent tervszerűen száműz a lényéből, amit önelemzése folyamán földhözkötőnek állapított meg.

Íme, így építi Sanctus Spiritus otthonát. Örvendetes tény, hogy sok tanuló ezzel foglalkozik. Mind sikeresek lehetnek, mert mindent ajándékba kapnak, amire csak szükségük van a cél eléréséhez.

Ezért vannak templomaink és szentelt műhelyeink, melyek az egyetlen egyetemes hétszeres Szellemnek szenteltettek és az egyetemes hétszeres Szerzet szolgálatában állnak. Az ifjú Gnózis közössége naponta összegyűlik templomaiban, hogy munkáját az egyetemes Szerzet és az ő hét sugarának szent beszédére hangolja. Ezek a sugarak a szolgálat helyeiről minden irányban kiáradnak, hogy ha Isten is úgy akarja, kihordják az egyetlen világosságot, s meggyújtsák a szívekben. Így uralkodik ott mérhetetlen öröm a szívek teljes egyszerűségében.

A dialektikus élet rendkívül zavaros és bonyolult. Akik azonban az új életfolyamatban állnak – azoknak ez az élet átlátszó, mint a kristály, teljesen bonyodalommentes, és világos, mint a delelő nap – azok bemennek az igazi egyszerűség lényegébe.

Értsék meg jól, hogy ez nem a felületesség együgyűsége, hanem az egyetlen élet egyszerűsége, mely Istentől van, az élő lélekállapot egyszerűsége, mely nagy és hatalmas.

Ezért dicsérjék Istent, és legyenek kedvesek Isten és az emberiség előtt. Hogyan is lehetne ez másképpen egy olyan tanulóseregnél, amelyik így áll az egyetlen templomban, melyet együtt építettek? Ebből a közösségből naponta emelkednek fel Isten gyermekei a megmentettek körébe.

Vegyék használatba a kulcsot, amely az egyetlen élethez vezet, amelyre mindenki hivatalos! Helyezkedjenek a megfordulás alapjára, és meglátják Isten lényét és életét.

 

 

V. Kresztosz – a lélekszületés, Krisztosz – a lélek diadala

 

Az Iskola fejlődését hosszú évek óta figyelemmel kísérő tanulók tudják, hogy ezt a fejlődést jól megkülönböztethető fázisok jellemzik. Nem éles ellentétekről van szó, hanem logikus folytatásokról. Úgy van ez, mint a régi szemita nép kivonulásával Egyiptomból az ígéret földjére. Minden gnosztikus szerzet története ez, amelyik az új valóság felé indult útnak.

Az első fázisban olyan csoport alakul, mely fogságának és életkörülményei szűkösségének világosan tudatába jut, s zúgolódni, tiltakozni kezd. Ez pszichológiailag jól érthető, mert az ilyen állapotban egyre tudatosabbá válik egy történelem előtti haza emléke, ahol egészen más volt a helyzet, jobb, sőt, nagyon jó. Ebben az első fázisban így megjelenik a sejtés és a törekvés is, hogy az egyed, a csoport és a környezet körülményeit, a fogság feltételeit nagyobb mértékben megjavítsák, sőt egészen tűrhetővé tegyék. Okkult tájékozódás és humanisztikus-etikus megnyilatkozás lép előtérbe. Hogy egy ilyen fázisnak egyszer be kell fejeződnie, hogy ez abszolút eléri a határait és falakba fog ütközni, azt ekkor még nem tudják.

Mert Isten birodalmát a földön nem lehet megvalósítani; igazi rendet – a lélekvilág-közösség értelmében – a dialektikában nem lehet teremteni. A dialektika szükségrendjét ugyanis az ellentétek mozgatják. Az okkult ember az önmagát felmagasztaló, az önző, én-központú ember a szó szoros értelmében, aki látja ugyan a korlátozásait és hiányosságát, de ezeket megpróbálja művelődéssel leküzdeni. Hogy ez lehetetlen, hogy éppen ez hívja fel az ellentéteket, az az első fázis emberének figyelmét elkerüli.

Ezért mindig is a fehér mágia volt a fekete mágia megteremtője, mert ha az én valamiféle művelődéssel csúcspontra jut, s a dialektikában a párjával, az ellenkezőjével kerül szembe, akkor helyzete fenntartása érdekében ellentéte ellen porondra kell szállnia. Így siklik át a fehér a feketébe, ennek minden következményével. Ezt Önök mindannyian tudják. Ha pedig e fájdalmas tapasztalatok után az első fázis emberénél megrendíthetetlenül él az elveszett haza eszméje, akkor belép a második fázisba: a menekülés, a kivonulás fázisába!

Ebben a második fázisban világosan és teljesen elkülönül minden régitől és minden régi kapcsolatot megszakít. Rátér a megtagadásra! Visszavonul, mert megértette, hogy „Az én birodalmam nem ebből a világból való!”

Ekkor jön … a sivatag, a puszta!

Mert hogyan is lehetne ezen a világon megtalálni a birodalmat, mely nem ebből való? Hogyan lehetne olyan lénnyel, melyet teljesen a természet szült és ebből fejlődött, másik természetbe bemenni?

A második fázis ezért a puszta, a róna fázisa. Az ember bandukol az ellentétek természetének sivatagi homokjában. De merre tartson? Így kanyarog és vándorol össze-vissza, mert bármerre megy, északon és délen, keleten és nyugaton is ugyanaz vár rá. Mindenütt homok, mely átpereg az ujjai közül.

Mi értelme van – mondja az öreg könyv -, ha az ember korán kel, vagy későn fekszik? Úgyis fáradsággal szerzett kenyeret eszik. Semmi új sincsen a nap alatt. Ami van és ami lesz, az volt már századokkal előttünk is. Minden hiábavaló. A prédikátor valóban a puszta vándora volt, a második fázis embere!

A belátás, hogy „minden semmi”, semmi se lesz belőle, s fáradságos vándorlás a pusztaságban, mégis hatalmas lelki következményekkel jár. A félelem és ellenállás rángatódzásai után bizonyos megnyugvás következik, az én szétfolyása, éntelenség, az elhalás állapota.

Az énnek a sivatagi élmény miatti aláhanyatlása, pusztulása kezdetben szomorú látvány. Ez azonban csak ideiglenes, mert az én pusztulása a mélypont. A csaknem a sivatag homokjával egyenlővé válás ennek a fázisnak a vége, mert ebben az állapotban az emberi rendszer megnyílik egy új világosság számára.

Ez egy nagy csoda. Nyomorúsága mélypontján az ember megtalálta a Gnózist, vagy legalábbis annak a sugarait.

Aki pedig a pusztában, a sivatagi fázisban megtalálta, meglátta a világosságot, az bemegy a harmadik fázisba. Az megteszi az utat a Jordánhoz, az élő lélekállapothoz. A világosság az az erő, mely a puszta vándorát új cselekvésre hatalmazza fel, mellyel elnyerheti az istenfiaságot, s újra megtalálhatja az elveszett hazát.

A harmadik fázist így már nem a dolgok okkult nézete jellemzi, a kísérlet, hogy a célt a régiben és a régivel érje el, hanem most már misztikus élményről beszélhetünk, a hála, a biztonság és a szeretet misztikájáról!

A tény, hogy az ember semmi, és semmije sincsen, s hogy a világosság mégis befedi, „beárnyékolja”, szárnyai alá engedi, az embert misztikussá, hálás, világosságot dicsérő és magasztaló emberré teszi.

És ebben a világosságtapasztalatban közeledik az Iskola és a tanuló a világosság forrásához, Isten folyójához. Ennek a közeledésnek pedig csak egy vége lehet: az új lélek-állapot megszületése, az istenfiaság kezdetének megvalósítása.

Ekkor megjön a negyedik fázis, a rózsák keresztútjának fázisa. Amikor a csoport belép a negyedik fázisba, mindig az a fontos, hogy a megszületett, új életkezdetet az ő számára idegen és ellenséges természetben „haza lehessen vinni”, biztosítani, minden veszélytől megóvni.

Az Iskola és a tanuló, amikor együtt átmentek a folyón, valóban új országban van, az igazi „ígéret földjén”. Az integető, hívogató és előre unszoló világosság valóban ott állt a születés barlangja fölött, amelyben valami egészen új kelt életre. A csoport azonban most a feladat előtt áll, hogy ezt az újat növessze, szülőföldjét és egész környékét ne művelje, hanem transzfigurálja, alakítsa át. Ezért kell az ígéret földjét az ellenség kezéből meghódítani. És ez a rózsák keresztútja! Ezt jelenti Jézus követése Betlehemtől Golgotáig.

A rózsák az új életkezdetek, amelyek a lélekújjászületés miatt felszabadultak, s amelyeket most növekedésre kell serkenteni. Az igazi rózsakeresztesség emiatt nagyon is határozottan krisztocentrikus, abszolút gnosztikus transzfiguráció, és semmilyen tekintetben sem okkult.

Idősebb tanulótársaink emlékeznek még az időszakra, amikor az Iskola az elvi és tiszta rózsakeresztességet vallotta, s ezzel az ígéret földjének a filozófiai és gyakorlati nézetét megtisztította.

Akit Isten Szelleme lángra lobbantott, annak késznek kell lennie Jézusban meghalni, hogy valóban rózsakeresztes lehessen. Így viszont az ember belép az ötödik fázisba, amelyet a Szent Szellemtől való újjászületésnek neveznek. Az ötödik fázis a „kétszer-születettek” fázisa.

Az első születést Kresztoszban ünneplik – ez a lélekszületés. A második születés a Krisztosz születése, amikor a lélek minden ellenállást legyőz. Ez az Ígéret földjének újraalkotása transzfigurációval, átalakulással, a tökéletes lélekember egyesülése a szellemmel, magával az Atyával, Pimanderrel, s így az új Jeruzsálem újraélesztése ragyogó templomával, az arany fejjel.

Aki megérti az Iskola és a jelölt ötszörös útját a gnosztikus rejtélyekben, az ugyanakkor felfedezi, hogy az eljövendő időszak rendkívül jelentős az ifjú Gnózis egész élő teste számára.

Az ifjú Gnózis ötszörös* élő teste teljesen megfelel az ötszörös ösvénynek, amelyet megpróbáltunk ecsetelni. Európa új gnosztikus birodalmában ma is kikutatják és feltárják az Egyiptomból az új Jeruzsálembe, vagyis a dialektika szolgai lakásából az élő lélekállapot megszabadító életébe vezető utat.

Ameddig csak valamelyest is lehetséges, az ifjú Gnózis Iskolája korszakunkban nyitva tartja ezt az utat mindenki számára, aki ezt a hosszú és bonyolult ösvényt be akarja járni.

Most pedig – ezt bizonyára megértik – amikor ez a nagyszerű és nagy mű elkészült, számunkra a béke, az összhang és a nagy lélekközösség nyugalmának ideje jött el.

Az évek során sokszor volt szükség a hangsúly áthelyezésére és a tanulóság és munka sok, különböző nézetének a hangoztatására. Ennél mindig fennállt annak a veszélye, hogy egyeseket annyira igénybe vesz valamelyik nézet, hogy a személyes haladás elakad. Most azonban, amikor az építmény elkészült, az Iskola és a tanulók életében minden nézetet egymásra lehet hangolni, s ez mindenki számára áldást jelent. Az új fázis hatását hamarosan mindenki érezni és tapasztalni fogja.

Sivár pusztám homokjában

önfeledten ént vesztettem,

elértem a választott célt

visszaléptem, „semmi” lettem.

Értem jött a világosság

kopár puszták síkságához,

elvezet már messzeföldről

Istenemnek folyamához.

Amikor a Szellemi Iskola belső fokozatai még zárva voltak, csak ötszörös Szellemi Iskoláról beszéltek. Az ifjú Gnózis Szellemi Iskolája most már hétszeresen nyilvánul meg, s így hétszeres Szellemi Iskoláról van szó.

 

 

VI. Az élet lélegzete

 

A modern Szellemi Iskolában a komoly tanuló tökéletesedésre, szenteltetésre törekszik. A halál fakó helyeinek az elhagyására törekszünk, és mindennek a feláldozásával, ami a haláltermészethez tartozik, fel akarunk menni az új életterületre.

Aki a megszenteltetésnek ezen az ösvényén jár, az megszabadul minden félelemtől és aggodalomtól, valamint kimenekül a természeteonok markából. Az ilyen ember a világosságban jár, ahogyan Ő a világosságban van, és a halál dolgai fölé emelkedik.

Hogyan lehet ezt az állapotot elérni? A Gnózis tökéletes lélegzetének megtartásával. Csak az kerül kapcsolatba az élet lélegzetével, a Gnózis isteni asztrális erőivel, aki a rózsaösvényen jár.

Először – a szív rózsáján keresztül – a sternumot teszik képessé az új lélegzésre, majd egy lelki pillanatban a fej mágneses rendszere is az örök élet természetében fog lélegezni. A tanulóban ez a változás folyamatszerűen és harmonikusan mehet végbe.

Valószínűleg ismeretes, hogy az emberi léleknek öt nézete, öt állapota, öt közege van. Ennek felel meg az ötszörös Gnózis is. Ennek az ötszörös szentelő rendszernek ugyanis minden fokozata az egyik lélekközeg megtisztítását és megváltoztatását végzi el, és éppúgy befolyásolja a többi közeget is, hogy azokat is előkészítse a saját fejlődésükre. A vér az alap; a vérváltozás megnyitja a lényt. Ezért vértisztító a belátás! Ezután a hormon-közeg, a hormon-anyag következik, mely pontosan követi a vérváltozás folyamatait, és az üdvre-vágyás sóhajtásként árad szét az egész lényben.

Így készül el a kígyótűz, és a plexusz szakrálisz kútjából felfelé indulva az én önátadásra való hajlama rezzen meg a vérben, ami persze az egész idegközeget új cselekvésre és új életmódra, Isten útjaira ösztönzi, úgy, hogy ötödször a hétszeres asztrál tudatközeg is megváltozik, amivel a lélek újjászületése valóra vált.

Akit megajándékoznak azzal, hogy Istennek ebből a lélegzetéből éljen, az tudja, hogy itt csak egy megoldás van: visszatérni az eredethez, Tao-hoz, vagyis a mennyek útjára, önmagát átadni az egyetlen birodalomnak. Ez a mennyek útja.

Ha azonban szüntelenül szorgosan és teljes erőből a dialektikus természettel foglalkozunk, akkor – ez magától értetődik – a dialektikus természet mozgat minket. Ez az ember útja: cselekedni, és mégis hátráltatást tapasztalni. Ez a természethez kötött emberiség útja.

Valóban. A mennyek útja és az emberek útja messze esik egymástól. Ezért kell ezeket világosan megkülönböztetni.

Naponta törekedjenek arra, hogy világosan lássák maguk előtt a felmérhetetlen szakadékot, amely a saját nyughatatlan létterületük, és a másik életterület között terül el, ahol Isten népe az útját már transzfigurisztikus pályákra terelte. Ennek igazságában nem kell kételkednünk, mert minden emberiségkorszak hírt ad erről a dicsőségről. Tao az, mely minden dolgot visz és fedez. A mennyek útja az, amelyen Ön kiemelkedhet a hétköznap dolgai fölé.

Az emberek útja – a hétköznap – Önt rabszolgaszerű mozgásban tartja. Ezt Ön nagyon jól tudja.

Vizsgálja meg a különbséget az életben nagyon pontosan, és állapítsa meg, hogyan viszonyul hozzá, s mi tartja vissza a gnosztikus világosságtól. Ha ezt önmagánál kivizsgálja, úgy, hogy nagyon jól tudja, akkor elhatározhatja, hogy erővel, belső meggyőződéssel és üdvre vágyva a megújulás ösvényére tér. Csak akkor ajándékozzák meg azzal, hogy Isten lélegzetéből élhessen.

Ismeretes, hogy ebben a természetben mindennek van alakja, hangja és színe. Ez a sokrétűség képezi a tér és idő természetét, amelyben a mindig „más” a mindig „ugyanabban” is megnyilvánul. Egyetlen téridő-rendi lény sem lehet azonos másik téridőrendi lénnyel. Mindketten lények, talán tökéletesen hasonlítanak egymásra, mégis külön vannak választva, mindketten magányosak és egymástól függetlenek, tehát egymás számára teljesen idegenek. Csak észlelhetőségek, jelenségek, csak tárgyak.

Az új életterületen a tökéletes ember teljesen kiemelkedik mindenféle alak és változás fölé, s a téridőrend minden nézetén felül áll.

Aki bemegy az élet tökéletes lélegzetébe, aki részesülhet ebben (és hála Istennek sok tanuló részese ennek), az egy változási folyamatba kerül. Ebben aztán egyre terjedelmesebben megszabadul a téridőrendi alakvilág korlátozásaitól és jelenségeitől, míg végül neki semmi sem állhat már ellent. Elfoglalhatja a neki járó helyet.

Aki az ötszörös egyetemes Gnózis tökéletes lélegzetében lélegzik és a rózsaösvényen jár, az a természetét újra a Gnózissal való eredeti kapcsolathoz vezeti. Aki tehát a rózsaösvényen jár, annak a lényét már semmi más sem érintheti.

Minden bizonytalanság nélkül megállapítjuk: Az élet lélegzete az új élet minden jelöltjére eljön, aki lényét megnyitja a Gnózis világosságának, erejének és kegyelmének. Ez aztán annyira lefoglalja, hogy sem vész, sem balsors, sem félelmek, sem korlátozások nem árthatnak már neki, amelyeket ezzel legyőzött.

A gnosztikus Szellemi Iskola igazi tanulója bemegy a lélek nyugalmába.

Aki az ösvényen jár, az megszabadul. Örökre.

 

 

VII. A háromszögtűz

 

Szeretnénk néhány szót szólni a templomi rendről, amelyet az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában minden tanulónak be kell tartania. Nem különösen miránk vonatkozik tehát, hanem a Szerzet szent helyein minden időkben érvényes volt.

A templomi rendszabályokat nem szabad csak misztikus méltóságnak, tiszteletteljes viselkedésnek nézni. Az Arany Rózsakeresztnek egy temploma, az egyetemes Hétszellemnek szentelt templom, az ifjú Gnózis mágneses testének egy fókusza, s így magától értetődik, hogy a tanuló nagy tisztelettel lép be ide. Nem misztikus félelemből, vagy mert megkövetelik, hanem intelligens belátásból és tapasztalatból. Mert a hétszeres egyetemes Szellemnek szentelt fókusz egy mágneses tér, erőtér, rezgési terület. És minden tanulótól elvárható, hogy egy ilyen térből csak valamit is észleljen, s önkéntelenül ennek megfelelően viselkedjen, tehát viselkedését és gondolatait arra hangolja, amit átél.

Ezért az is elvárható, hogy a szentelt műhely látogatói a látogatási engedélyt méltó viselkedéssel honorálják. Ha egy tanuló ezen a helyen bizonyos szabvány alatti színvonalon viselkedne, akkor már visszaélésről beszélhetnénk. Akkor a templom használatának a jogát tőle meg kellene vonni.

Miért? Nos, egyszerű okokból.

Aki a viselkedésével a templomban zavar, az a sugárteret is zavarja, meg a Szerzetláncot, az egyetemes tant és a munkát is. Abszolút törvény, hogy viselkedésünk a létállapotunknak megfelelő. Minden belső indulat, vagy ennek a hiánya azonnal megmutatkozik a viselkedésben. Akkor is, ha valami pózra kényszerítjük magunkat. Az éles megfigyelő megállapíthatja való állapotunkat.

Tiszteletet önkéntelenül érez az ember, egy alapvető állapot miatt. Ez az állapot, ez a légkör a Szellemi Iskola fókuszaiban megvan. Ha tiszteletadás nem jelentkezik, akkor ezt az alapállapotot az illető nem tapasztalja. Értsék meg azonban, hogy a visszaélés a test számára nagyon veszélyes lehet.

Templomainkban az ifjú gnosztikus Szerzet testvéreiként jövünk össze, s így szakramentális kapcsolatba léptünk a Szellemi Iskolával. Ez a kapcsolat pedig döntő jelentőségű mindegyikőnk jövőjét illetően. A jövőnket dönti el, a bukás vagy a feltámadás értelmében. Eldönti a Gnózissal szemben tanúsított viselkedésünket. Mert a Szellemi Iskolával elhatározott kapcsolatunkat nem a hetedik kozmikus területtel teremtettük, hanem kizárólag a hatodik kozmikus területtel, a lélekemberiség életterületével. Ennek komoly mágikus értelme van, s világosan három fázisát különböztethetjük meg:

1. Az Ön egész mikrokozmikus lényének és állapotának, mindennel, ami ebbe beleértendő, hét fordulatot kell megtennie az egyetemes Hétszellem nagy területén, miközben ennek a Héterőnek mindig másik nézete kerül kölcsönhatásba az Ön saját hét nézetével.
2. E hétszeres előkészületet Rózsakereszt Keresztély élménye követi, amikor meghívják a Bárány magasztos menyegzőjére, a kémiai menyegzőre.
3. A levelet eltörölhetetlen betűkkel a szívbe írták, s így útnak eredhet. Ezután két kapun megy át, két őr, két kapus mellett halad el, mielőtt lépteit a megszabadulás templomához irányíthatná.

Ezek a tapasztalatok a három gnosztikus rejtély háromszoros szakramentális érintéséhez fűződnek, mely a lénybe a klasszikus rózsakeresztesek által trigónum igneumnak nevezett tüzes háromszöget rajzol. Ezt a tűzháromszöget a mi lényünkbe is bele kell rajzolni, hogy a Gnózis három rejtélye szervileg véglegesen megalapuljon mibennünk, s ezen az alapon beléphessünk a lélekemberiség megnyílt, szentelt lakóterületére.

Ezért olyan örvendetes, hogy mi, mint központi csoport, az ifjú Gnózis élő testét a megnyilvánulások új bőségével ajándékozhatjuk meg, ami az egész Szerzetet örömmel és hálával tölti el.

 

 

VIII. Az ifjú Gnózis Iskolájának sugárhatása

 

Az Iskolában kifejlesztett folyamatokkal, a lélekszületés, és az ezzel párhuzamosan haladó endúra és transzfigurációs, megváltoztató folyamatokkal kapcsolatban jó lesz felhívni a figyelmet az ösvény néhány veszélyére, amelyek mindegyikünket fenyegetik.

Tudják, hogy ha belépnek az Iskolába, akkor tudatuk és életük erős befolyás alá kerül. Az Iskola megmutatja Önöknek a természetszülte ember igazi arculatát és a dialektikus világrend fajtáját, melyben ennek az embernek élnie, léteznie kell.

Ha a tanuló ezeket a tanokat megérti, akkor ez a tény természetesen mélyen érinti őt. Ez azt is jelenti, hogy az Iskola tantételeivel életáramok, rádióaktív és elektromágneses áramlatok is együttjárnak. A rádióaktív áramlatok sejtváltoztatók, sejthasítók, az elektromágneses áramlatok pedig a tanulót egy új életterületre viszik. Az Iskola testileg és szó szerint minden atomját megtámadja. Ennek csak az lehet a következménye, hogy tudata és egész életállapota reagálni kényszerül.

Feltehetjük a kérdést, hogy ez a reagálás mindig nyugodtnak, harmonikusnak nevezhető-e. Kész-e Ön mindenkor beleegyezni abba és helyeselni azt, amit az Iskola javasol? Megérti-e azonnal az Iskola minden közlését? Nem merül-e fel olykor ellenállás valamelyik folyamattal szemben, amelyet az Iskola Önnel és Önért végezni szeretne? Nincs-e úgy, hogy az egyik pillanatban az esze lázadozik, a másikban az érzései, míg azután a természetállapota helyezkedik ellenzéki álláspontra?

Nos, ezek a folytatódó zavarok, melyek olykor a tanulóság lankadása miatt lépnek fel – ezt meg kell mondanunk – végül az egészségre is káros hatást gyakorolnak.

Az Iskola áramlatai elsősorban az értelem központjaihoz fordulnak, s itt hamarosan felélesztenek egy tudati gócot, mely a tobozmirigy közelében fekszik. Másodsorban a szívre hatnak erősen, amely az érzések és az élet központja.

Ha tehát Ön bizonyos pillanatban az Iskola sugárzásaira diszharmónikusan reagál, akkor ennek a következménye csakis a fej és a szív feszültsége lesz, s nem kizárt, hogy ennek testi következményei is lesznek zavarok formájában. Mivel pedig ilyen zavarok egyetlen tanulónál sem maradnak el, valóban „az ösvény veszélyeiről” beszélhetünk.

Figyelmünket már annak a ténynek is fel kell keltenie, hogy a gnosztikus sugárzások annyira különböznek a mi természetünktől. Mindezzel nem a gnosztikus ösvénytől akarjuk elijeszteni egymást, hanem csak figyelmeztetünk, gyakorlati megoldásokat szeretnénk találni és azokra törekedni.

Először is azt kell kijelentenünk, hogy az Iskola nem a legjobb hely a kételkedők, a fondorlatosak és az áltanulók számára, mert az Iskola sugárbőségében éppen az ilyenek kerülnek a legfeszültebb helyzetbe, mivel a Gnózis sugárenergiája sem táptalajra, sem a pozitív reagálási szándékra vagy ennek kívánatára nem talál bennük. Az Iskola – ez ismeretes – így szüntelenül azzal is foglalkozik, hogy az ilyeneket a saját érdekükben eltávolítsa. A sugárzásoknak éppen ez az összeütközése kelt nagy gonoszságot és okoz beteges zavarokat, s akik így felsülnek, azok mindig is az ellenség táborába sodródnak.

Erre számtalan klasszikus példa van, de időszerű is, Iskolánk mindennapi életéből. Minden tanulónak el kell tehát döntenie, hogy teljesen az Iskolára és az ösvényre bízza-e magát, vagy pedig ezt nem teszi; akkor azonban azonnal vissza kell vonulnia. A követelmény itt „mindent vagy semmit”.

A „minden” nagyon gyorsan meg fog szüntetni minden zavart és diszharmóniát, s átvisz a holtponton, míg a „semmi” Önt visszaviszi közönséges természetállapotához és annak törvényszerűségéhez.

Lehet, hogy az olvasó csodálkozik „az ösvény veszélyei” hallatán, s hogy ezek ily közeliek és mindünkre vonatkoznak. Ebben az esetben nem ismeri a Szent Szellem hatásainak törvényét.

Aki ugyanis a Szent Szellem hatásaira bízza magát, de egyáltalán nem szándékozik megszenteltetni, az abnormális, s így abnormális veszélyek is fenyegetik. Ez érthető.

Fel lehet vetni a kérdést: ha életem elhatározása az abszolút „mindent”, s ez az én természetszülte lényemben, ennek bűnös állapota miatt, veszélyes feszültségeket kelt, lehet-e ilyen esetben valahol segítséget kapni?

Lehet.

 

 

IX. A hét gyógyító lélekáramlat

 

A tanuló, aki az ösvényen járást valóban elhatározza és teljesen a nagy cél elérésére törekszik – ezt az Iskolában gyakran megbeszéltük – a lélek vetőmagját, a rózsabimbót hamar kibontakozásra készteti. Emiatt teljesen nyitva áll a Szellemi Iskola legmagasabb nézetéből kiinduló gyógyító áramlatok számára, s fogékony lesz ezekre.

Hét gyógyító lélekáramlat van. Azért vannak, hogy Önök szolgálatára legyenek, ha ösvényükön testi nehézségek keletkeznének, mindegy, hogy ezek a feszültségekből erednek-e, vagy más okuk van. A gyógyító gnosztikus áramlatok alapját a személyiség megérintésének a lehetősége, tehát a szív működő rózsája képezi.

A rejtélyiskola első gyógyító áramlata életerőt ajándékoz. Megszüntet minden gyengeséget, s a jelöltnek erőt ad a munkájához, ha nem erőlteti túl önmagát, és testétől nem éppenséggel a lehetetlent követeli meg.

A rejtélyiskola második gyógyító áramlata az életerő keringési folyamatait szabályozza. Ehhez tartoznak az anyagcsere, az emésztőszervek és a nyirokrendszer, úgymint a terhesség folyamatai.

A harmadik gyógyító áramlat a vérre és ennek a működésére irányul, szabályozza a máj hatását, és nagyon fontos a lélekállapot megújításánál.

A negyedik áramlat a testet egyre alkalmasabbá teszi a Gnosztikus Nap fókuszaival való kapcsolatba-lépésre és a természet minden ellenállásának a megtörésére.

Az ötödik gyógyító áramlat különösen a főszentélyre és a kígyótűzrendszerre irányul. A jelöltnek segít a lélekközpont elkészítésénél és a merkúrerő helyes feldolgozásánál a főszentélyben. Ez az áramlat ugyanakkor a „hangra” is hat, és segít az adott esetben helyes módon megszólalni.

A hatodik áramlat a szív rózsájára irányul, s a gnosztikus közeg felvételének a következményeit szabályozza a vérben.

A rejtélyiskola hetedik gnosztikus áramlata az új alkotó képességre és az új tudati állapot működéseire irányul. Ebbe az áramlatba ágyazva a tanuló bemegy a lélek-otthonba.

Ez a hét áramlat minden nehézségnél képes segíteni, mely a tanulóság ideje alatt felléphet. Az idő hamarosan eljön, amikor az ifjú gnosztikus Szerzetnek megadatik, hogy ezekkel az erősugarakkal dolgozzon minden testvér javára, akinek szüksége van rájuk. Ha a betegség mibenlétét megállapították, és az illető testvér abszolút az Iskolára irányul, akkor a Rózsaudvar templomából az esethez szükséges sugarat vagy sugarakat kötik össze vele. Ennek a következményei négy napon belül megmutatkoznak.

Talán meg kell említenünk, hogy ez a valóban gnosztikus segítség az orvos kezelését nem teszi fölöslegessé. Ellenkezőleg, ez a segítség sok esetben nagyon is kívánatos lesz. Ha az orvos tudja, hogy nehéz esetekben gnosztikus sugarak segítenek, akkor szerencsés együttműködés jöhet létre. Az orvosi terület és a gnosztikus terület egyáltalán nem akadályozzák egymást – persze csak akkor nem, ha a kezelő orvos a Gnózis lényegét és célját megérti.

 

 

X. Az élő templom

 

Tudniuk kell, hogyan építendő az élő templom, amelyet minden mítosz és Szentírás említ, hogy egy ilyen templom megépítése lehetséges, s ezt a munkát egy gnosztikus szellemi iskola minden tanulójától elvárják. Ha meggyőződtek ennek az építménynek a szükségességéről, akkor kétségtelenül valamelyest tudni akarják, hogyan kell egy ilyen templomnak létrejönnie.

Aki ebben a tekintetben belátásokkal rendelkezik, az megérti az efézusbeliekhez intézett beszédet:

„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. Kik felépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegellet feje maga Jézus Krisztus. Akiben az egész épület szép rendben rakattatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szellem által.”

Látják, ezt a beszédet képesek teljesen megérteni. Csak egyetlen beavatótemplom van, csak egyetlen rejtélytemplom, a megszabadulásnak csak egyetlen szentélye. Az a szentély ez, amelyet élő kövekből lehet felépíteni. Ez az a nagy üdvcsoda, amellyel mindenkit szembesítenek, most, hogy a Szellemi Iskola megérett erre.

Kizárt dolognak tartható, hogy egy fából vagy kőből épült ház elfoglalhatja annak a valóságnak a helyét, amit önmagának kell átélnie. Nyugodtan tartható kizárt dolognak, hogy egy vezető tekintély vagy pap Önt tartósan dirigálhatná.

Ha így folytatnánk, akkor a pap és a laikus, a tekintély és a tömeg, a mester és a tanítvány viszonyához jutnánk. Gnózisban való egyesülésről, sanctus democratio-ról akkor nem lehetne szó. Ezért tárják Ön elé az Iskola életrajzát a kezdetektől a mai napig.

Ez egy élő kövekből megvalósított templomépítés története, amelyhez kövével mindegyikőjüknek hozzá kell járulnia, hogy szép rendben és egymásba illően rakattassék.

Ez először egyesek terve volt. A születés vérén keresztül megragadták az isteni építész tervét, s így kezdték el a csoda építkezését. Érthető azonban, hogy az ilyesmi csak akkor kivitelezhető, ha van elég épületkő, ha minden kő elég kemény, minden kő ismeri a tervet, s mind teljes, örömteli odaadással segít a terv kivitelezésénél. Ezért kellett minden idők építészeinek évekig tartó előkészületekkel foglalkozni, s mindig készen állni a visszaesések leküzdésére.

Az ilyen rendkívüli templom alapjait mindig az ellenség földjén kellett lerakni. Ezért kerekednek időnként viharok, s úgy tűnik, hogy a kövek nem bizonyulnak mindig elég keményeknek. Ismeretes, hogy a téglát tűzzel keményítik, égetik; minél forróbb a tűz, annál keményebb a kő. A tapasztalat tüzén át vezető út időbe kerül, szenvedéssel, bosszúsággal és csalódásokkal is jár.

Ha az előkészítő munka befejeződött, s hozzá lehet látni az épület kivitelezéséhez, akkor kitűnik, hogy ami a kicsinyhitűek, jövevények és zsellérek szemében lehetetlenségnek és bolondságnak látszott, az igazi polgártársak számára csodás elragadtatások formájában nyilvánul meg.

Olyan korszak kezdetén állunk, amelyben az élő templom épül és bebizonyosodik. Először az Ön csodálkozó pillantása számára, amelyet hamarosan a teljes megértés és tapasztalat követ. Egyöntetű lesz annak a megállapítása, hogy ez nem is lehet másképpen, mert ez a különös építkezés, az élő templom építése egy szent természettörvény betöltése.

Amikor a klasszikus rózsakeresztesek „Sanctus Spiritus otthonáról” beszéltek, akkor ilyen élő templomról volt szó. Ezért illeszkednek bele a tanulók a hétszeres egyetemes Gnózis szabályai szerinti tökéletes csoportegységbe, hogy az élő test egyre erősebben életre keljen. Akkor homállyal telt országainkban messzire ragyogó és messziről látható világosság gyullad. A keresőknek integet, a magányosokat vigasztalja; az elfáradtakat felsegíti, s mindet új tagként illeszti bele a gnosztikus szerzetláncba.

 

 

XI. A három egyetemes test

 

Talán hallottak már a három egyetemes testről – ahogyan a régi bölcsesség nevezi: a tan testéről, az örömök testéről és a transzfigurálás testéről. Az utóbbiban még megkülönböztetik az együttjáró (hozzáfűződő) testet és a transzmutálás testét. Ezek a testek megegyeznek:

először is az Atya világmindenséget és mindent átható terével,

másodszor a Fiú világosságmegnyilvánító terével,

harmadszor a Szent Szellem újraalkotó és gyógyító terével.

Az Atya a lehetőséggel ajándékoz meg minket, a Fiú az ismeret világosságával, a Szent Szellem pedig Isten erejében és a Fiú világosságában a megváltás egyetlen, mindent magában foglaló ösvényét hozza meg.

Mindenekelőtt azt hallottuk – ahogyan mi értjük és tapasztaljuk -, hogy a Szent Szellemtől jövő megváltásnak ez az ösvénye mindegyikőnkre vonatkozik és mindegyikünkben lakást választott magának. Ezért mind részesültünk egy új világfolyamatban, új világrendben, új természetben, egy új élettérben. A Szent Szellem érintése miatt mindannyian testileg bementünk a transzmutálás testébe.

A kereszténység Szentírása ezeket a testeket vagy tereket nevezi „a mennyeknek”. Ha az olvasó ezt figyelembe veszi, akkor a Szentírás tanulmányozásánál sok minden világossá válik. Mert ki van zárva, hogy a mennyek alatt a tükörszférát értenék.

A tükörszférának semmi, de semmi köze sincsen egyetlen mennyországhoz sem, hanem az kizárólag a halottak birodalma. Ennek a birodalomnak, a holtak birodalmának saját területe van. Ez az árnyak világa. Árnyvilágról pedig azért van szó, mert ott csak hiányos és hasadt személyiségek laknak. Az anyagi és éteri testek elmúltak, s így ott csak árnyak folytatják ideiglenes létüket, mégpedig úgy a gonoszak, mint a jók árnyai.

A Fiú világossága pedig mindkét területre, a mi területünkre és holtaink területére is leereszkedett. A Fiú világossága ezt az áldozatot hozta meg ezekért a területekért. Meghalt és eltemették. Azután azonban visszavonul a saját birodalmába.

Aki követni akarja ezt a világosságot, az a „mennyek felé” nyílt ajtót, azaz először a transzmutálás testére nyíló ajtót talál.

A holtak birodalmának ajtaja mindig is nyitva volt. A mennyeknek ajtaját pedig azoknak nyitják meg, akik a világosságot keresik, s a világossággal lépnek kapcsolatba. Ezért mondja a jelenések könyve (4):

„Ezek után látom, hogy íme megnyílt ajtó van a mennyben, és az első szó, amelyet mintegy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondá: Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell lennie ezután.”

Ugyanez a hang beszél persze hozzánk is; minket is hívnak a mennybemenetelre. Mindenekelőtt most, amikor a Szent Szellem újraszülő ereje miatt a transzmutálás teste újra földrészünkre terült.

A 104. zsoltár szó szerint teljesült: „Aki körülvette magát világossággal mint egy öltözettel, és kiterjesztette az egeket mint egy kárpitot”.

A jelenések egész könyve a transzfigurálás három mennyországának jelenségéről, az ebbe való felmenetelről és ennek a folyamatszerűségéről tanúskodik.

Ebben az összefüggésben fel kell hívnunk a figyelmet a „hegyen való megdicsőülésre”. Néhány tanítvány tanúja lett Jézus, az Úr megdicsőülésének. Vagyis Jézus bizonyos időre felvonult transzfigurált testébe, s tanítványait az esemény tanúivá tette. Ezeket – Pál híradása szerint – felvonták a gnosztikus mennybe. Mivel pedig ez a szokatlan tapasztalat váratlanul érte őket, önkéntelenül helytelenül reagáltak.

A mítosz szerint Jézus mellett Mózes és Éliás alakja is megjelent, akik az izraeliták számára istenien fényesek, valójában azonban egy elmúlt korszak küldöttei, s így a tanítványok jelenkora számára jelentéktelenek. Amikor azonban három szentély elkészítését javasolják, Mózesnek is meg Eliásnak is egyet-egyet, s gnosztikus-mágikus cselekvésre akarnak térni, azonnal közlik velük, hogy csakis Jézusra, az Úrra hallgassanak s őt szolgálják, mert számukra ő az élő jelen Ura.

Így nekünk is az élő jelenre, a mai pillanatra kell szorítkoznunk, s mennybemenetelünk egyetlen valóságának kivitelezéséhez ebből kell merítenünk. Mindőnknek nyitva áll egy templom a mennyekben, az örökkévalóság igazi, világító országában. Hogy azonban az ember ebbe a mennyországba bemehessen, ahhoz valóban élnie kell, méghozzá olyan életet, mely nem ismer halált.

Az Önbe ereszkedő világosság szövetséget kötött Önnel.

Kössünk mi is szövetséget Vele! Járjuk be az élet egészen új, mennyei útját!

 

 

XII. Az élet egyetlen forrása

 

Istent mindegyikünknek úgy kell megismernie, mint az élet egyetlen forrását, az egyedül jót, EZT, ahogyan Lao Ce nevezi.

Lao Ce, az emberiség múltjának nagy, összetörő ereje Tao-jában éppúgy a Gnózisból kiinduló, megszabadító sugárzásról beszél, mint mi, a jelenben, Szellemi Iskolánkban. A „pálya”, amelyről Lao Ce beszél, világosság-aknát fúr magának elhalásunk világába, hogy végül kapcsolatot teremthessen a minden mikrokozmoszban meglévő ősatom, vagyis a szív rózsája, és az üdv gnosztikus Szerzete között.

Lao Ce azt mondja, hogy a magukat a múltban Taonak szentelő filozófusok kevesen voltak, finoman érzékenyek, és gondolataikkal mélyre hatoltak. Annyira mélységesek voltak, hogy csaknem érthetetlen; félénkek és óvatosak, komolyak, egyszerűek és kötetlenek, s eltűntek, mint a tavaszi hó.

Ki tudja szívének tisztátalanságait megszüntetni, hogy megnyugodjon? Ki születhet meg Taoban?

Ha a Tao-Te-King-ben a „nem-cselekvésről” olvasunk, mely az új élet kulcsa, s a Szellemi Iskolában ugyanabban az értelemben mondjuk, hogy át kell adnunk magunkat a bennünk lévő birodalomnak, akkor sok probléma merül fel. Ezek a transzfigurisztikus rejtélyek folyamatainak problémái. Ilyen például a tudat problémája. Beszélünk a régi ember tudatáról és az új ember tudatáról.

Általában az a vélemény, hogy az új ember tudata mostani tudatunkkal szemben valami terjedelmesebb, hatalmasabb, szebb, teljesebb értékű tudati állapot, tehát a tudatnak egy magasabb foka. Ezt az álláspontot azzal a feltevéssel bizonyítják, hogy az éntudatot lehetne valahogyan az új lélektudattá művelni vagy tágítani. Ezért idegenkedik a legtöbb ember az evangélium hallatán, amikor az a tudat aláhanyatlását követeli, hogy el lehessen nyerni az új ember tudatát. Ennek a szükségességét be fogjuk látni, ha megismerjük a két tudati állapot közötti különbséget, mely olyan, mint ég és föld. Szó sincs arról, hogy ez csak rezgési különbség. Abszolút lényeges különbségekről van szó.

Az egyetemes tan egészen mást ért tudat alatt, mint amit a mi létünk szempontjából nevezünk tudatnak. A mi tudatunk természeténél fogva énközpontú tudat, melynek kimutatható központja van, az Ego-központ, amelyből kiindul. Ezt a központot a fej tetején lévő tobozmirigy-agyrészben találjuk meg.

Legtöbbször büszkék vagyunk erre a tudatra. A természetben a legfejlettebb lényeknek tartjuk magunkat. A teremtés koronájának neveznek minket; de csak a dialektikus teremtésre nézve vagyunk azok.

Annak a lénynek a tudata azonban, melyet mi az új, vagy eredeti embernek nevezünk, nem bizonyos, kimutatható központból indul ki, s így nem is lehet önző. Alapvetően éntelen, habár a negyedik agyüreget használja, s ezen keresztül irányítja a dialektikus embert. Az új tudatot a legegyszerűbben úgy jellemezhetjük, hogy egy teljes értékű, de énközpont nélküli tudat. Az ilyen tudat tehát nem lehet énközpontú; a nálunk ismert önzés ennek a tudatnak teljesen idegen helyzet. Ha tehát az új ember éntelen állapotáról beszélünk, akkor ezt nem elsősorban etikai, vagy erkölcsi értelemben tesszük, hanem a szó szoros értelmében, mert ez a fogalom lényege.

Ez egy különös helyzet, melyet talán nehéz felfogni. Példát mondunk: tudják, hogy anyagtestünk számtalan sejtből, a sejtek pedig atomokból állnak. Úgy adódik, hogy minden sejtnek valójában bizonyos saját tudata van. Az egyes sejtek tapasztalatait és viselkedését az idegrendszer közli a központi tudattal. Ha a sejttudat teljesen egyenértékű lenne a központi tudattal, akkor az egész lény részesülne az egészben, s nem lenne tudati fókusz, nem lenne Én, s az éntelenséget nem kellene gyakorolni. Valahogy így közeledhetünk az új ember tudati állapotának a fogalmához. Az új tudatnak nincsen fókusza, s azt mondhatjuk, hogy az egész mikrokozmoszban található, habár szerveket vesz használatba. Ennek a mikrokozmosznak nincsen tudatközpontja, hanem az egész egyetlen tudatközpont a másfajta atomok miatt, amelyek Isten tervét fejezik ki. Ezt a különös állapotot a Szentírás olykor úgy jellemzi, hogy elől és hátul a szemek ezreivel tele lévő lényről beszél.

Ha ezt a mikrokozmikus állapotot valamelyest el tudjuk képzelni, akkor észrevesszük, hogy ez még csak részállapot, mert hát megkülönböztetünk mikrokozmoszt, kozmoszt és makrokozmoszt. Az új ember fejlődése folyamán azonban ez a „részben” teljesen megszűnik. A mikrokozmikusan tudatos „lét” tovább megy a kozmikusán tudatos, majd a makrokozmikusan tudatos állapotba.

Amikor ezt így ecseteljük, s Önök ezt felveszik az értelmükkel, akkor jól meg kell gondolniuk, hogy mit próbálunk elmagyarázni. Ha a dialektikus természetállapotomban nem akarok tovább uralkodni és bemegyek a mikrokozmikus, vagy lélektudatba, akkor az én állapotom egy a sok közül. Ha azonban a mikrokozmoszom, mint tudat, bemegy a kozmikusan tudatosba vagy szellemtudati állapotba, akkor nem lehet másképpen, mint hogy számtalan mikrokozmoszok valami egységes tudatba, a mindenütt jelenvalóság tudatába mennek be.

Akkor teljes egyesülésről van szó, mert minden elkülönülés megszűnt. Nincsen többé sokság, csak egység. Még nagyszerűbb lesz, ha a kozmikus bemegy a makrokozmikusba, a valóban isteni mindenségi megnyilvánulásba. Akkor a számos, a sok, ami azelőtt megjelent, teljesen egy lett őbenne, Aki az abszolút univerzális szeretet.

A nem-cselekvés célja tehát az új tudat dialektikus megközelítése. Annak a kísérlete, hogy minden dialektikust és ennek az eredményét elhagyjunk, és bemehessünk a mérhetetlen, hatalmas isteni fejlődésbe, melynek az eredménye csak az Istennel való egyesülés lehet. A nem-cselekvést tehát azért tanácsolja nekünk Lao Ce, hogy a két világ óriási különbségét kiküszöböljük, amennyire csak lehetséges, s így valami alapokat rakjunk le az új tudaterők számára, amelyeknek lehetőségei a szív rózsájában rejlenek.

Ezért lesz az igazi tanuló éntelen, nem ragaszkodik semmi dologhoz, s életével önátadást bizonyít, hogy a szívet megtisztítsa a mozgalmak parazsától.

Az Én megpróbálja magát lehetőleg semlegesíteni, hogy a lélekélet megkezdődhessen. Aki ezt a megközelítési tevékenységet örömmel tapasztalja, az kegyes gnosztikus sugárzások áramlatát kapja, mely az egész lényt az abszolút nyugalomba, a valódi papi csendbe vezeti be, mert ez annak a béke-állapotnak az előfeltétele, amelyben az új templom építésének nagy szent művét kell elvégezni.

Bárcsak hamarosan tanúskodhassunk Lao Ce-vel:

Tudok, mert meghaltam, és szellemből feltámadtam.

Ami engem rontott, az elromlott.

Az Örökbe mentem be így.

 

 

XIII. Az asztrális életlégkör

 

Valószínűleg tudnak a két asztrál felhőképződésről, asztrál életlégkörünk két rezgési területre való elválasztásáról, s ennek a következményeiről. Nekünk világos, hogy döntenünk kell, az egyiket választanunk kell.

El kell döntenünk, most, amikor még van idő erre, hogy az egyik, vagy a másik asztrál légkörhöz akarunk-e tartozni. Senki sem sértődik meg Önök közül, ha azt mondjuk tanulóinkra, hogy megszokták a két térből élést. Az egyik pillanatban a felemelkedés asztrális felhőjében vannak, a másikban átkapcsolnak a földi természet asztrális felhőjére.

A mai napig ezt még meg lehetett tenni, s ez a viselkedés érthető is volt. Az Iskola azonban évek óta mondja, hogy a viselkedést hamar meg kell változtatni, mert valóban útelágazáshoz jutottunk.

A dolgok menetén senki sem csodálkozhat, mert ezt az időszakot már régen bejelentették. Ilyen időt minden előttünk haladó szerzet megélt. Hogy ez nemcsak azelőtt, hanem ezután is így lesz, hogy ilyen időszakok újra meg újra eljönnek az emberiség történetében, afelől a Szentírás semmi kétséget sem hagy fennmaradni. Gondoljanak Jézus prófétai beszédére (Máté evangéliumában 25:31-46).

Az asztrális életterület két részre választását – ez természetes – nagyon erős asztrális mozgás okozza. Egy magas rezgésű szidérikus erő avatkozik be, s arra való tekintettel, hogy ez a szidérikus erő az Istenség második nézete, itt a Fiúról beszélnek, aki teljes dicsőségében megjelenik.

Ez a fejlődés fogja az emberiséget két csoportra osztani: a jobboldaliakra és a baloldaliakra, a juhokra és a kecskékre. A jobboldali csoportnak ezt mondják: „örököljétek a birodalmat, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta”. Ezután pompásan jelképes beszéd alakul ki, amelyet jól meg kell értenünk, hogy levonhassuk a tanulságait.

Az élet Ura azt mondja:

„Éheztem, és ennem adtatok,

szomjúhoztam, és innom adtatok,

jövevény voltam, és befogadtatok engem,

mezítelen voltam, és felruháztatok,

beteg voltam, és meglátogattatok,

fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.”

 

A tényt ugyanis, hogy az asztrál életlégkör el lesz választva, történet előzi meg.

Az Istenség fia, a Gnózis második nézete mindig is létezik az asztrális légkörben, de először éhező képében, aki az emberrel kapcsolatot keres. Ha egy ember reagál, akkor ez az éhező Gnózis etetése, amely szeretne érintkezésbe lépni. A Gnózis így az ember szolgálására szomjúhozik, az emberiséget szeretné szolgálni, s nagy kegyelem ér mindenkit, aki inni ad neki. így növekszik az emberi reagálás folytán az új asztrál tűz. Egyre erősödik, míg végül egész pompáját elterjesztheti.

Most abban a nagyszerű helyzetben vagyunk, hogy az új gnosztikus megnyilvánulás már eljutott a növekedés fázisához. A kegyelem Fiának már nem a mi reagálásunkból kell növekednie, hanem kezd megnyilvánulni.

A múlt századok erőfeszítésének összegeként most a megnyilvánulás válik valóra. Jóslásból valóság lesz.

Most pedig le kell vonni a következtetéseket, s mindenkinek vagy jobbra, vagy balra kell állnia, a jellegétől függően.

Nagyon reméljük, hogy e prófétai kijelentésekből eléggé világosan kitűnik az ifjú Gnózis mondanivalójának értelme, s az is, hogy miért kell Önöket az elutasíthatatlan következtetésekkel szembesítenünk.

 

 

XIV. Hit – remény – szeretet

 

Az olvasó figyelmét szeretnénk Máté evangéliumának csodás 14. fejezetére irányítani. Ezt három hatalmas esemény jellemzi:

Keresztelő János lefejeztetése,

az ötezer megvendégelése, és

Jézus tengeren járása.

Ezt a három eseményt persze szándékosan foglalták össze ebben a részben. Először a szándék okát szeretnénk megkeresni, majd magukat a mítoszokat próbáljuk elemezni.

Aki – természetszülte állapotában – a Gnózis útjait keresi, az ezt először a szívével és a fejével teszi. Szíve a kedélyállapotának a helyszíne, a feje tudati irányulásának a tere. Ha minden jól halad, akkor bizonyos hit keletkezik benne, hívő állapotba kerül, s a hitnek újra két nézete van, szív- és fejnézete. Ez a kettő hajtja őt az ösvényen, s az ezt követő fejlődés a lélek újjászületéséhez vezet.

A lélekközpont – a tanulók ezt tudják – a fejben fekszik. A fej a lélekmag, az egész emberi lény legdinamikusabb kezdeményezője, amely az élet minden tevékenységét vezeti. Ha tehát az ember lelke újjászületett, azt mondhatjuk, hogy új feje lett, vagy a régi természetre nézve lefejezett ember lett.

A központi lélekkezdet, amellyel a munkát megkezdték, nem szolgálhatja tovább a folyamatokat, s a lélekelvet új fejre cserélték, mégpedig a Jézust-szült ember fejére. A hit gyümölcsözött, s ezen az alapon tovább lehet menni magasabb javakhoz.

Ha egy emberben az új lélekállapotból valóban világít, sugárzik valami, akkor ez melegítő sugárzás. A nagylelkű ember ebben az értelemben mindig is vigasztalni tudja az elfáradtat, segíteni tud az eltévedtnek és reményt ébreszt az elcsüggedtben. Így ez az ember mindenkor etet, táplál. Ez az ember csodálatosan megvendégel mindenkit, aki a pusztaságban oly messze került otthonától.

Ez a megvendégelés érthető, okainak és következményeinek ésszerű magyarázata van. Ezért mondja el Máté a hívő állapot következményeinek története után a remény époszát, melyben a remény ötezer embert vendégel meg, asszonyokon és gyermekeken kívül.

Ugye megértik, hogy a megvendégelteknek a száma itt nem sokat számít, s az evangélista a figyelmet a tényre akarja terelni, hogy a remény ébresztése egy emberéletben így nagyon ésszerűen magyarázható. Ezért használják az ötös számot, Merkúr számát, az értelem számát. És ötezerről beszélnek, mert ezek a hatások az ember tudatára, a lelkére és a testére vonatkoznak.

Minden éhező számára öt kenyér és két hal áll rendelkezésre. A kenyér, melyet az örök felebaráti szeretettel ajándékoznak, melyet minden időkben a hal jegyével jelképeznek.

Akit aztán így frissítenek és táplálnak az örök reménnyel, annak azt mondják, hogy „menj az ösvényre”! Tedd meg ezt még ma! Aki tanítvány akar lenni, azt a remény tüzének ösztönzésére szinte kényszerítik hajóra szállni és átmenni a másik oldalra, a feltámadási térbe a szent Grál folyamata által.

Aki ezt teszi, aki erre a hívásra helyesen válaszol, aki az új élethez vezető útra tér, annak – ez nem lehet másképpen – védekeznie kell a saját természete ellen, annak hajózni kell az élet tengerén, mialatt a saját természete egyre erősebb vihar, ellenszél, ellenfél képében támad rá.

Ki állhatja meg itt a helyét? Ki képes dacolni ezzel a hatalommal? Senki?

Minden lélek győzhet a csodás megvendégeléssel, akiben valóban izzik a remény, ha nem fejlődik ki kicsinyhitűség, ha a tanuló világosan irányul és a kormányt erősen tartja. Akkor a legkritikusabb pillanatban elénk jön az isteni szeretet az élet tengerének hullámain, hogy segítsen, mentsen, felegyenesítsen, míg el nem érjük a másik partot, a feltámadási teret.

Így csak hit, remény és szeretet marad. Ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.

 

 

XV. Rejtett kapcsolatban Istennel

 

A korinthusbelieknek írt első levél első részét olvassuk (17-31):

„Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.

Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak vitázója? Nemde bolondsággá tette az Isten e világnak bölcsességét?

Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot. Ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust prédikáljuk, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.

Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél. Mert tekintsétek csak a hivatástokat, atyámfiai! Hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. De a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőteleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.

Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki Istentől lett nekünk bölcsességül, igazságul, szentségül és megváltásul. Hogy amint meg van írva: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.”

Pál nyilvánvalóan arra hivatott, hogy aki keres, és hozzá fordul, azt a szükségrendfejlődés csúcsához vezesse, az isteni bölcsesség egzisztenciális tapasztalatához, mert ez az isteni bölcsesség jogosít, szentel és megvált. A szükségrend dicsősége a lélekemberiségbe való felmenetel. Ehhez viszont egy keresztútra, rózsakeresztútra, ellenállások elleni és általi megtisztulásra van szükség, hogy az eredeti helyreállhasson.

A Gnózis szolgái a hozzájuk forduló embereknek minden időkben megpróbáltak a szükségrendfejlődés folytatásánál segédkezni. Az ösvény ezért egyáltalán nem különösen embertelen, természetellenes út, de az emberiség útjának csak a végső szakasza, amelyen, és amelynek segítségével az igazi gondolkodási képességnek kell megszületnie és az élet vezetését átvennie. Most pedig az a helyzet, hogy az emberiség a földkorszak holdfázisában tévelyeg, vagyis a vágytest fázisában, a továbbhaladástól újra meg újra visszariad és a múltba süllyed.

Ezért jönnek most a Gnózis szolgái az üdv két eszközével hozzánk, két mágikus eszközzel: a keresztelővel és az evangéliummal.

Itt ne János vízkeresztségére gondoljunk, mely csupán jelképes, hanem a Szent Szellemmel való keresztelésre. A keresztelés kapcsolatba hoz a Gnózissal; a keresztelés kapcsolatba hoz az ösvény végcéljával, kapcsolatot teremt a lélekemberiség világával.

Képzeljük el, hogy Ön a szükségrendösvény utolsó fázisának kapui előtt áll. Nagyon kételkedik, nehéz a helyzete. Teljesen fogságban tartják a vágytest erői, amelyek ellenszegülést nem tűrve vezetik, és meghatározzák tudata állapotát. Most a Gnózis követei eljönnek Önhöz, és az Ön kérelmére és beleegyezésével megkeresztelik Önt Szent Szellemmel, vagyis megteremtik az összeköttetést Ön és az ösvény végcélja között. Erős fonalat feszítettek ki Ön és az egyetlen cél között. Érzi, hogy mily rendkívül fontos ez a mágikus kapcsolat? Már ennek a segítségével is megrendíthetetlenül jó véghez viheti az ösvényét.

Mint tanuló, megkapta a Szent Szellem keresztelőjét. Az élő testtel való kapcsolat okirata ilyen keresztelőt jelent. Az összeköttetés azonban még más is: olyan, mágneses erővonal, mely Önért fáradozik.

Így különös rokonság keletkezik Ön és a Gnózis között. A misztikus nyelv ezt nevezi az Istennel való rejtett kapcsolatnak. Ennek a kapcsolatnak nagyon is tudatába juthatnak, ha az evangélium segítségére pozitívan reagálnak.

Mit jelent ez?

Nem prédikáció, vagy valami előadás látogatását időnként, nem rejtett tudománnyal való foglalkozást, hanem az isteni bölcsességre, az isteni gondolkodásra, a manaszra, a gondolkodóra, ennek fajtájára és céljára való korlátozódást, ezen kívül gyakorlati utasítást, irányvonalakat jelent a velünk összekötött keresztelő fonalának a követéséhez.

Az üdv evangéliumának tehát engedelmeskedni kell, ezt követni kell, alkalmazni kell és át kell élni.

Pál ugyan azt mondja a korinthusbelieknek, hogy nem annyira keresztelni küldték, hanem inkább, hogy az evangéliumot hozza. Ezt nem azért mondja, mert ellenezné a keresztelést, hanem mert arra való tekintettel a figyelmet a gnosztikus üdvadomány, üdvmegjelenés második nézetére akarja irányítani. Ezért kértük fel mi is Önöket Pál idézett szavainak a latolgatására. Mert Önök, mint tanulók, mind meg vannak keresztelve és a Gnózissal össze vannak kapcsolva. Ebből kell tehát élniük, és ezt kell igazzá tenniük!

Mivel ilyen erősen hívnak minket és ilyen szeretetteljesen ki lettünk választva, be kell fejeznünk a szükségrendösvény utolsó szakaszát az evangélium következményeinek teljes vállalásával. A keresztelőről így már nem kell beszélnünk, annál többet azonban az új életről és az új életmódról. Ezzel kapcsolatban pedig kimondottan meg kell állapítanunk, hogy az evangélium útja a vágytudatban ácsorgó ember számára bolondságnak tűnik. Az élet nehézségeinek befolyása alatt a szükségrendösvény utolsó szakasza Önöknek bolondságnak látszik.

Mert a vágytestük vezetése alatt álló eszük az életet nem úgy látja, mint az evangélium. Ez a látszólag bolondság, mindezek ellenére mégis Isten bölcsessége, és maga a diadal.

Bensőségesen reméljük, hogy ezt belátják, és követik a keresztelő fonalát a megszabadulás evangéliumának segítségével.

Nagyon reméljük, hogy határozottan és gyorsan mennek, mielőtt ebben az időszakban erre már késő lenne.

 

 

XV. Rejtett kapcsolatban Istennel

 

A korinthusbelieknek írt első levél első részét olvassuk (17-31):

„Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen. Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik megtartatunk, Istennek ereje.

Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak vitázója? Nemde bolondsággá tette az Isten e világnak bölcsességét?

Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot. Ámde maguknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust prédikáljuk, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét.

Mert az Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél. Mert tekintsétek csak a hivatástokat, atyámfiai! Hogy nem sokan vagytok bölcsek test szerint, nem sokan hatalmasak, nem sokan nemesek. De a világ bolondjait választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; és a világ erőteleneit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket. És a világ nemteleneit és megvetettjeit választotta ki magának az Isten, és a semmiket, hogy a valamiket megsemmisítse: hogy ne dicsekedjék őelőtte egy test sem.

Tőle vagytok pedig ti a Krisztus Jézusban, aki Istentől lett nekünk bölcsességül, igazságul, szentségül és megváltásul. Hogy amint meg van írva: Aki dicsekedik, az Úrban dicsekedjék.”

Pál nyilvánvalóan arra hivatott, hogy aki keres, és hozzá fordul, azt a szükségrendfejlődés csúcsához vezesse, az isteni bölcsesség egzisztenciális tapasztalatához, mert ez az isteni bölcsesség jogosít, szentel és megvált. A szükségrend dicsősége a lélekemberiségbe való felmenetel. Ehhez viszont egy keresztútra, rózsakeresztútra, ellenállások elleni és általi megtisztulásra van szükség, hogy az eredeti helyreállhasson.

A Gnózis szolgái a hozzájuk forduló embereknek minden időkben megpróbáltak a szükségrendfejlődés folytatásánál segédkezni. Az ösvény ezért egyáltalán nem különösen embertelen, természetellenes út, de az emberiség útjának csak a végső szakasza, amelyen, és amelynek segítségével az igazi gondolkodási képességnek kell megszületnie és az élet vezetését átvennie. Most pedig az a helyzet, hogy az emberiség a földkorszak holdfázisában tévelyeg, vagyis a vágytest fázisában, a továbbhaladástól újra meg újra visszariad és a múltba süllyed.

Ezért jönnek most a Gnózis szolgái az üdv két eszközével hozzánk, két mágikus eszközzel: a keresztelővel és az evangéliummal.

Itt ne János vízkeresztségére gondoljunk, mely csupán jelképes, hanem a Szent Szellemmel való keresztelésre. A keresztelés kapcsolatba hoz a Gnózissal; a keresztelés kapcsolatba hoz az ösvény végcéljával, kapcsolatot teremt a lélekemberiség világával.

Képzeljük el, hogy Ön a szükségrendösvény utolsó fázisának kapui előtt áll. Nagyon kételkedik, nehéz a helyzete. Teljesen fogságban tartják a vágytest erői, amelyek ellenszegülést nem tűrve vezetik, és meghatározzák tudata állapotát. Most a Gnózis követei eljönnek Önhöz, és az Ön kérelmére és beleegyezésével megkeresztelik Önt Szent Szellemmel, vagyis megteremtik az összeköttetést Ön és az ösvény végcélja között. Erős fonalat feszítettek ki Ön és az egyetlen cél között. Érzi, hogy mily rendkívül fontos ez a mágikus kapcsolat? Már ennek a segítségével is megrendíthetetlenül jó véghez viheti az ösvényét.

Mint tanuló, megkapta a Szent Szellem keresztelőjét. Az élő testtel való kapcsolat okirata ilyen keresztelőt jelent. Az összeköttetés azonban még más is: olyan, mágneses erővonal, mely Önért fáradozik.

Így különös rokonság keletkezik Ön és a Gnózis között. A misztikus nyelv ezt nevezi az Istennel való rejtett kapcsolatnak. Ennek a kapcsolatnak nagyon is tudatába juthatnak, ha az evangélium segítségére pozitívan reagálnak.

Mit jelent ez?

Nem prédikáció, vagy valami előadás látogatását időnként, nem rejtett tudománnyal való foglalkozást, hanem az isteni bölcsességre, az isteni gondolkodásra, a manaszra, a gondolkodóra, ennek fajtájára és céljára való korlátozódást, ezen kívül gyakorlati utasítást, irányvonalakat jelent a velünk összekötött keresztelő fonalának a követéséhez.

Az üdv evangéliumának tehát engedelmeskedni kell, ezt követni kell, alkalmazni kell és át kell élni.

Pál ugyan azt mondja a korinthusbelieknek, hogy nem annyira keresztelni küldték, hanem inkább, hogy az evangéliumot hozza. Ezt nem azért mondja, mert ellenezné a keresztelést, hanem mert arra való tekintettel a figyelmet a gnosztikus üdvadomány, üdvmegjelenés második nézetére akarja irányítani. Ezért kértük fel mi is Önöket Pál idézett szavainak a latolgatására. Mert Önök, mint tanulók, mind meg vannak keresztelve és a Gnózissal össze vannak kapcsolva. Ebből kell tehát élniük, és ezt kell igazzá tenniük!

Mivel ilyen erősen hívnak minket és ilyen szeretetteljesen ki lettünk választva, be kell fejeznünk a szükségrendösvény utolsó szakaszát az evangélium következményeinek teljes vállalásával. A keresztelőről így már nem kell beszélnünk, annál többet azonban az új életről és az új életmódról. Ezzel kapcsolatban pedig kimondottan meg kell állapítanunk, hogy az evangélium útja a vágytudatban ácsorgó ember számára bolondságnak tűnik. Az élet nehézségeinek befolyása alatt a szükségrendösvény utolsó szakasza Önöknek bolondságnak látszik.

Mert a vágytestük vezetése alatt álló eszük az életet nem úgy látja, mint az evangélium. Ez a látszólag bolondság, mindezek ellenére mégis Isten bölcsessége, és maga a diadal.

Bensőségesen reméljük, hogy ezt belátják, és követik a keresztelő fonalát a megszabadulás evangéliumának segítségével.

Nagyon reméljük, hogy határozottan és gyorsan mennek, mielőtt ebben az időszakban erre már késő lenne.

 

 

XVII. Személyiségünk glutén-tényezője

 

Ha vérünk glutén-tényezőjét, sikér-tényezőjét, mely rendszerünk, emberi szerkezetünk anyagi töménysége fokát, s ezzel bűnösségének fajtáját határozza meg, a jelenlegi kozmikus sugárzások feltörik és megváltoztatják – a már bűnös kristályosodási folyamat alapján, melyre már Eckartshausen joggal tereli a figyelmet -, akkor az ösvényen járó tanuló számára a nagy lehetőségek mellett komoly veszélyek is keletkeznek.

Ezekről a veszélyekről már többször beszéltünk, most azonban szükséges lesz a figyelmet egy különös jelenségre felhívni. A megszabadító élet felé vezető utunkon mindannyian szembe kerülünk ezzel. Itt a betegség veszélyéről van szó, amelyet éppen a sikér-tényező változása okoz.

Ha a Vízöntő-sugárzások, az akvárius-sugárzások eltalálják személyiségünk glutén-tényezőjét, és készületlenül találják, ha tehát a személyiség a folyamattal nem működik együtt, akkor hajlamossá válik öt különböző betegségre, a testi megbetegedések öt csoportjára, amelyek – ez könnyen érthető – a lélek öt közegéhez fűződnek. Ezek a betegségek kifejezésre juthatnak:

1. a kígyótűzben, melynek a gerincvelő vagy a gerinc megbetegedése a következménye;
2. a tudat-közegben, amiből a fej betegségei következnek,
3. a belső elválasztású szervekben, aminek beteges következményei az egész testben megjelenhetnek, olyan helyeken és szervekben, amelyeket különösen a belső elválasztású szervek ellenőriznek,
4. az idegközegben és az ezzel kapcsolatos betegségekben, és végül és főképpen
5. a vérben, a lélek alapközegében, és a vérnek a megbetegedéseiben, ennek minden következményével.

Persze nem szándékozunk mindezekről a betegségekről és ezeknek a következményeiről, úgymint az ellenük való védekezésről részletesen beszélni, ahogyan szokásos. Már azért sem, mert nem tartjuk magunkat illetékesnek.

Csak arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy modern korszakunkban öt megbetegedési lehetőség van, amelyet nem lehet az emberrel vele született okokból vagy fertőzésekből magyarázni. Sőt, egyetlen dialektikus ok vagy hajlamosság sem található. És ezeket a betegséghullámokat, amelyek az emberiséget egyre gyakrabban fogják elárasztani, nem sikerül megfékezni vagy gyógyítani semmilyen gyógyszerrel vagy gyógymóddal sem. Mert ha ezeknek a testi nehézségeknek az okait keressük, hogy ezeket leküzdhessük, akkor csak azt fogjuk megállapítani, hogy eredetük a Vízöntő sugárzásai miatti gluténtényező változásában keresendők.

Ez ellen a változás ellen nem kell, és nem is lehet küzdeni, hanem az embernek egész lényével, egész életével misztikusan, filozófiailag és gyakorlatilag együtt kell működnie vele.

Az utolsó vacsora, az úrvacsora így nem is egyszerűen kívánatos, nemcsak misztikus felemelkedés, amelynél Ön elhatározhatja, hogy el akarja érni vagy nem akarja elérni, hanem itt nincs kevesebbről szó, mint a feltámadásról vagy bukásról.

Kézenfekvő és nem prófétai kijelentésről, hanem szemmel látható dologról van szó, amikor megállapítjuk, hogy a tömeg negatív elanyagtalanodása hamarosan nagyon felgyorsul Uránusz tüze miatt, mely az emberiséget nagy járványok és betegséghullámok formájában fogja lekaszabolni. Kronosz-Szaturnusz fog Uránusz szolgálatában a kaszával a világon járni, ahogyan számtalan mitológia ábrázolja.

Nem nagyszerű és megszabadító-e tehát a mindenkinek szóló felhívás, hogy menjünk a „vizet vivő ember” elé, hogy lényünket ráhangoljuk az új korszakra, mely kapuit feltárta számunkra?

Nem nagyszerű-e és megszabadító a hozzánk intézett felhívás, hogy testvéreinknek készítsük el a szent úrvacsorát? Mert ezzel a tevékenységgel és élettel számtalan ember szenvedésének és bosszúságának vethetünk véget, akiket nekünk kell a menyegzői terembe behívni.

Nézzétek, milyen nagy szeretetet adott nekünk az Atya!

Ezért a hitünk is nagy legyen!

Hogy a reményünk is dinamikus legyen és a céllal egybeessen!

Hogy a szeretetünk világot átölelő legyen!

 

 

XVIII. A rota olvasása

 

Ugye ismerik ezt a kifejezést? Amikor a lélek a rotát olvassa, akkor a saját mikrokozmikus égboltját nézi, melybe beleereszkedett Isten világossága.

Ha mindezt meggondoljuk, akkor minden földi ismeret semmivé törpül. A rota megkérdezésének belső ismeretére például megpróbáltak dialektikus módon szert tenni, holott ez az ismeret a Tökéletesek Rendjének van fenntartva. E próbálkozás neve asztrológia. Aki közülünk azelőtt asztrológiát tanulmányozott, az meg fogja érteni, mennyire gyerekes játék az a rota igazi olvasásával szemben.

A Fama Fraternitatisban olvashatjuk, hogyan találtak rá a rózsakereszt szerzetesei Rózsakereszt Keresztély sírtemplomára, vagy legalább is annak ajtajára. Mielőtt pedig bementek, gondosan megkérdezték a rotájukat, s csak másnap reggel léptek be tisztelettel a boltozat szent termébe! A rotában olvasni rendkívül nagyszerű és szent élmény. Ez: Isten hangját hallgatni! Ez: Isten hangját meghallani és megérteni!

A rotából élni: Isten kezét fogva menni. Egyetlen lépést sem tenni az Atya akarata nélkül.

Mindez magas, magasztos misztikára vonatkozik, nem valami érzéseken alapul, amire önsanyargatással vagy más módon próbálnak szert tenni. Mindez a világosság beszédének magasztos ismeretén alapul. Isten minden másodpercben beszél a hatodik mikrokozmikus gömb mágneses égboltjában. Ebben meg lehet hallani Isten tiszta beszédét, sőt, minden érzékszervvel lehet azt tapasztalni.

A világosságnak hét elsődleges nézete van, s ugyanannyi másodlagos is. Továbbá a világosság erősségének, és rezgése növekvésének és csökkenésének is számtalan fokozata van. Az egyik sugár számtalan módon keveredhet a másikkal. Így rendkívül gazdag nyelv fejlődik ki, a mennyek nyelve, Isten beszéde.

Ha tehát egy testvér (fivér vagy nővér) arra nemesedett, hogy rotáját közvetlenül nézheti, ha tehát a hatodik mágneses gömb világosságai meg lettek gyújtva neki, s sugaraikat küldik a középen álló emberhez, akkor az a helyzet, hogy a jelölt, a testvér, szüntelenül, minden pillanatban láthatja, hallhatja és tapasztalhatja a mennyek beszédét.

A rota olvasása tehát az, amikor az ember meditálva-tudatosan rotája közepére megy, a világosságait – hallgatózva – hatni hagyja magára, a szavait, Isten beszédét megérti, s csak a meghallgatottak alapján tér rá a cselekvésre, vagy dönt a nem-cselekvés mellett.

Ugye megértik, hogy ez a hang, Istennek ez a tanácsa sohasem lehet helytelen, és semmilyen körülmények között sincsen találgatásról szó. A rota ugyanis alkalmazkodik minden mikrokozmoszhoz, s így a világosság beszéde csakis ennek a mikrosznak szól. Kizárt dolog tehát, hogy az ezt a beszédet értő, olvasó embert félrevezesse.

A Szentírás minden időkben bőségesen tanúskodik is Istennek erről a megrendíthetetlenségéről és megbízhatóságáról. Jegyezzék meg azonban, hogy Isten beszéde csak akkor tiszta, ha a hatodik mágneses gömb égboltjából jön.

A hetedik gömb beszéde félrevezető, mert ebben a természet-eonok hangja is érvényesül, és minden, ami ezekkel kapcsolatos. Annak a tanulónak, aki még nem jutott el teljesen Betlehemjéhez, s a Grál rejtélyéhez még csak közeledik, nehéz megértenie Isten tiszta beszédét. A Betlehemhez vezető úton ugyanis két hangot hall, ketten beszélnek hozzá: a közönséges természet lipikájának a világossághangja, és az új természeté.

Ha a jelölt majd teljesen éntelenül, magának semmit sem kérve emelkedik fel a Gnózishoz, csakis emberszolgálatra irányulva, akkor tör át a Gnózis fénye az elsötétedés felhőin, s akkor lehet Isten hangját meghallania.

Most már megértik, hogy milyen előjog a tanuló számára, hogy amíg a rotájában nem képes Isten hangját tisztán hallgatni, addig az Iskola hangja ad neki tanácsot, szeretné vezetni, segíti, s teljes szeretetáldozattal előtte megy, hogy el ne tévedjen a dialektika útvesztőjében.

Az Iskola – ezt szabad megtudniuk – a megnyilvánulásban lévő Gnózis, a testté lett Gnózis, hogy Önök mellé álljon és segítsen életük nehéz szakaszában, az utolsó lépésig.

Az Iskola a Szent Szellem megtestesült követe, amely Betlehem vigaszát, a segítség világosságát mindenkire kisugározza, akinek szüksége van erre.

Minden valóban gnosztikus iskola meghatározott lépésekkel halad. Minden gnosztikus iskola program szerint fejlődik ki, amelyről felismerhető és ellenőrizhető.

Esedezve reménykedünk, hogy az Iskola helyettes áldozata Önök közül egyre többnek szerezze meg a rota helyes megkérdezési lehetőségének az ajándékát.

 

 

XIX. Az asztal megtérítése

 

Talán hallottak már a hatalmas műről, amelyet a rejtélyek az asztal megtérítésének, asztalterítésnek neveznek. Valójában mindenki asztalt terít magának, vagyis étkezésen vesz részt, melynek elkészítésén maga is dolgozott.

Mindenki ahhoz az asztalhoz ül, ahová való, s ahogyan erről az asztalról eszi az odakészített táplálékot, úgy olyan életmódra kényszerül, mely ennek a tápláléknak felel meg. Ez nemcsak rá érvényes, hanem asztalát és táplálékát ugyanakkor Urának és társainak is készítette.

Minden emberből sugárzások és erők indulnak ki, s ezek a szakadatlanul mozgó valamik tevékenyek is, tesznek valamit. Fenntartják a csoportot, az osztályt, amelyhez az illető tartozik. Az ilyen csoport tagjai asztaltársaságot képeznek, s az erőkkel, amelyek minden résztvevőből áradnak, egymást a csoporttesthez kötik.

Ezt azért részletezzük és hangsúlyozzuk így, mert mindenekelőtt az legyen világos, hogy amit eddig a vacsorához terített asztalról hallottak, az nem valami rendkívüli dolog, mely néhány kiválasztottnak van fenntartva, hanem amiben mindannyian részt veszünk.

A gnosztikus mágia, amit mutatunk, teljesen az Önök lehetőségeinek keretén belül fekszik.

Az asztalterítés, amellyel az Iskola Önöket a mai időkben szembesíti, az asztal és az asztaltársaság megváltoztatására céloz. Önöknek helyet készítenek és tartanak fenn egy másik asztaltársaságnál. Az „asztaltársasággal” az Aurumot, az aurát jelképezzük, mely a tanulót és mindenekelőtt az egész csoport élő testét is palástként burkolja.

Ha valóban részt akarnak venni a megszabadulásnak ezen a vacsoráján, amit tanulóságuk alapján magától értetődőnek veszünk, akkor mindenekelőtt arról kell gondoskodniuk, hogy ne vegyenek már részt más asztaltársaságokon, más szóval: tartsák távol magukat minden elektromágneses sugárzástól és befolyástól, amely nem a Gnózisból ered.

Ezért figyelmezteti Pál a tanulóit az 1. korinthusi levélben (10): „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának is vendégei”.

Számunkra ez most esetleg túlzásnak tűnik, de tulajdokképpen azt akarták nekünk mondani, hogy a Gnózistól eltérítő minden életerőnek bennünk gonosz hatása van, megsemmisítő, s így ördögi.

Aki eltérítő erőkkel szándékosan foglalkozik, az nem léphet egyszerűen az Úr asztalához, hogy ott is egyen.

Ezért minden asztaltársaságot szent törvény véd, és minden testvér nagyon lelkiismeretesen betartja a törvény cikkeit és az életmódot, mert nagyon jól tudja, hogy az asztalnál nem csupán a saját megvalósításában vesz részt, hanem ugyanakkor a részvétele és jelenléte miatt csoportja minden tagjához kimegy belőle valami.

Megterítik az asztalt, és egymásért is esznek és isznak. Valószínűleg ez a szent törvény legjelentősebb cikkje. Világosak tehát Pál szavai, hogy aki arra nem méltó, mégis ott eszik és iszik, az ítéletet von magára. Így az is érthető, hogy a szent étkezésről, az „úrvacsoráról”, melyről az evangéliumok adnak hírt, az árulót kiűzik az éjszakába.

Ezt pedig nem lángoló szavakkal, nem szent felháborodással, nem valami bírói ítélettel, hanem egy falat kenyér szakramentális bevételével teszik, vagy egy korttyal a Grál-kehelyből.

Aki az Iskola új feltámadási terén a helyhez nem méltó módon viselkedik, azt abban a pillanatban visszavetik azelőtti, régi állapota területére.

 

 

XX. A tíz zefirót

 

A tízszeres előkészületet, melynek a modern Szellemi Iskola tanulója az élő test és a csoport fejlődése folyamán alá lesz vetve, a Szentírás tízhúros hangszerhez hasonlítja, amelyen az igaz ember éneke hangzik el. A hetet és a hármat, mely egy lesz, a tíz zefirótnak nevezik, a mennyei világosságnak, mely tízszeresen áramlik ki az emberbe. Az isteni mágikus élet hét, három és tíz nézetéről a dialektikus emberiség történelme folyamán mindig is írtak és beszéltek. Itt tehát nem a legmodernebb dolgot, nem újdonságot, mai találmányt szeretnénk megtárgyalni.

Az isteni élet ősrégi dolgainak és értékeinek a megfontolására csak azért hívjuk fel Önöket, hogy még jobban megismerjék saját rendeltetésüket és értékeiket. Mert tudják, hogy a gyakorlatot az ismeretnek kell megelőznie.

Ha mindegyikőnk a tíz zefirót szerint él, tehát az isteni világosság tíz, mennyei kiáramlása szerint, mely a hatodik kozmikus területről jön elénk, akkor szó szerint bemegyünk a papi életbe. Nem szólítanak-e fel mindenkit királyságra és papságra? A királyság a befejezés, a győzelem, de a papság a megvalósítás. Papsága nélkül az ember király sem lehet valóban. A mágikus-gnosztikus életnek így az a célja, hogy ezt a papságot Önökben élővé és szabaddá tegye.

Ha a fejlődés eljövendő éveiben – ami az Iskola életét, és a saját életünket is illeti – rátérünk a rendkívüli gnosztikus-mágikus életre és munkára, akkor a papság sok formájára, a papok és papnők sok fokozatára lesz szükség.

Először is az Iskola minden tanulójának a saját papságára kell szert tennie. Ha pedig a tíz zefirót gyémántként ragyog mindegyikben, akkor a papság sok más formájának és jelenségének kell kifejlődnie.

A csoporttól, mint egységtől, mint zárt egységtől, mágikus hatásoknak kell kiindulniuk minden keresőhöz. Ezeket a mágikus hatásokat vezetni kell, s a csoport „belső értékei” alapján ezeket egyeseknek ki kell vitelezni. Ez tehát egyesek számára egészen különös papi szolgálatot tesz szükségessé. Ezeket a munkásokat hatalommal ruházzák fel, de nem olyannal, melyeknek alkalmazása másokat veszélyeztethetne, vagy amelyekkel másokat ki lehetne zsákmányolni. Ez a papság csak a többiek hatalmára, a tíz zefirót sugárzásaira támaszkodhat.

Ha aztán a mennyei világosság tíz kiáramlása a csoport tagjaiban kialakul, és így a halhatatlan lelkek „új tudatként” veszik át a régi éntudat vezetését, akkor mindenkinél előkerülnek a megfelelő tehetségek.

Nem beszélhetünk majd a tehetségek, képességek és tulajdonságok egyenirányításáról, mint például az állatvilágban, ahol egy bizonyos állatfaj egyedei egyformák, s ugyanolyan körülmények között egyformán reagálnak, hanem azoknál a lényeknél, akik a lélekemberiség egy részét képezik, a nagyon magas színvonalú lélekminőség birtoka miatt nagyon különböző tehetségekkel találkozunk majd, habár mind ugyanarra a célra irányulnak.

Ezt nem lehet összehasonlítani a hetedik kozmikus terület emberiségével, ahol a tehetségek nagy különbségei a vér, a faj, a nép, a nevelés, a társadalom és a biológia különbségeiből adódnak.

A lélekemberiség tehetségkülönbségei azonkívül a mikrokozmoszok lényének különbségeiből erednek. Ha a mikrokozmoszokat drágakövekhez hasonlítjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy mindegyik másképpen van csiszolva, s a fazetták különbsége miatt minden mikrokozmosz másképpen fogadja be és sugározza ki újra Isten világosságát. Így érthető, hogy habár teljesen egyek a lélekközösségben, az új birodalomban több rendkívüli hivatal és hivatás lesz az egésznek a megerősítése, rendje és megnyilvánítása érdekében. Az a helyzet tehát, hogy az új birodalom múltból jövő néhány követe az elmúlt évek folyamán élő testet kezdett építeni.

A testet nem maguknak valósították meg, hanem másoknak, akik még a halálban és éjszakában feküdtek megkötözve. Ezt a testet kezdetben úgy tartották fenn és védték, mint „személyes tulajdonukat”.

Amikor az építmény elkészült, akkor tanulókkal népesítették be, ezeket behozták az új házba, hogy ebben lakhassanak.

Attól a pillanattól kezdve pedig, amikor a ház népe önmegvalósító lett és a tíz zefirót útjain jár, minden lakó a ház társtulajdonosává vált, így örököstárs és közösen felelős is. Akkor már senki sincsen a másik alá rendelve, hanem mind egyek, és az Egy az mindenki.

Mindannyian ismerjük meg és járjuk be a fejlődésnek és a kegyelemnek ezt az ösvényét!

És a mennyei világosság tíz kiáramlása hamarosan az Önök tulajdona legyen!

 

 

XXI. Minden lélek részesül Krisztus feltámadásában

 

Nekünk, akiket a Sanctus Spiritusnak nevezett otthonba hívnak, világosan tudatában kell lennünk a ténynek, hogy ha földi lakásunk, anyagszülte alakunk elbomlik, akkor épületünk van az új asztrál területen, „öröklakásunk”, melyet nem kézzel építettek.

Ezt a nagy, megszabadító üdvtényt hozzák kapcsolatba Önökkel. Ezt a tényt nem szándékozzák tantételként vagy filozófiaként közölni, hanem szeretnék ismertetni, tapasztalataik, és meggondolásaik biztos alapjává tenni.

A hermészi filozófia a biztos dolgok ősgnosztikus megfontolása, amelyeket fel lehet fogni és meg lehet érteni, s annak az ajtónak a kulcsát képezik, mely az embernek megnyitja az örökkévalóság kapuját, és a téridőrend ajtaját bezárja mögötte.

Az Iskolának van egy asztrál tere – az arany fej -, amelynek az a feladata (és erre meg is van a lehetősége), hogy minden alvó, éppen megszületett lelket tudatra ébresszen, tudatos életre keltsen, hogy helyreállítsa a szellemmel való kapcsolatot, amelyet a mikrokozmoszok hetedik kozmikus területre való lesüllyedése megszakított. Ezért nincs értelme a szellemről és kegyelméről csupán beszélni, és csak hinni, hogy létezik.

Először a lelket kell megszülettetni, hogy a széttört egységet helyreállíthassa, s az Istenben élést megvalósíthassa. Ez az a munka, amelynek elvégzésére – klasszikus elődeik példájára – felkérik Önöket.

Akit pedig erre a munkára meghívtak, annak ismernie kell a munka mibenlétét, szükségességét és célját.

Aki a Gnózis által mutatott ösvényen jár, az nagyon hamar szert tesz annak a belső biztonságára, hogy ez az út Hermész Triszmegisztosz Gnózisához vezet. Ez a szolgáló szeretet Gnózisa (a szív), és a gondolkodás Gnózisa (a fej). Az a Gnózis, amely az örökkévalóságig bírja, s ezért napjainkig sem gyengült semmit sem.

Aki a Gnózis ösvényén jár, az hamar tapasztalja és mondhatja Pállal: „Tudjuk, hogy épületünk van Istentől…”

Aki közülünk áthatolt eddig a pontig, az nehézséggel kerül szembe, vagy nehézséggel szembesítik. Nincs ugyanis kizárva, hogy a földi menet túl nehézzé válik, és sóhajtozás keletkezik, hogy bár már felöltöztetnék az új asztrális tér mennyei lakóhelyével. Vagyis mardosó vágy keletkezik, mert a lehető leghamarabb le szeretné rázni magáról a földi ruhát, mely a haláltermészetből való. Azon sóhajtozik, hogy „bár már odáig jutottam volna”!

Ez a viselkedés azonban nagyon helytelen, és ezen felül veszélyes is. A veszély kipuhatolható. Az alvó lelket az új területen az azon fellépő erős, poláris áramlatok tudatra, teljes éberségre és látásra ébresztik. Minden lélek fel fog támadni a Krisztustérben; minden lélek részesül Krisztus feltámadásában. Ha azonban Ön arra az álláspontra helyezkedik – miután az összeköttetésben biztos lehet -, hogy most aztán a lehető leggyorsabban eltűnik a dialektika siralomvölgyéből, akkor a dialektikus természet lényegét és feladatát teljesen félreismeri. Abba a nagy veszélybe kerül, hogy „felöltöztetés” helyett „mezítelennek” találtatik.

A Gnózis megtanít minket arra, hogy a hetedik kozmikus terület, ahogyan mi tapasztaljuk, egy „szükségrend”, s hogy a mi létünk ezen a területen egy „terven” alapul, amelyen minden lény – ha ezt a tervet megérti – teljesen és szívből együttműködik. Gnosztikus szélsőségesek, mint annakidején a manicheusok, azonnal meg akarnak szűnni, ki akarnak oltatni, de a gnosztikus realista, mint az alexandriai iskola tanulója, a tények embere, a tervet, amelyen megmentése alapul, elfogadja és együttműködik vele.

Hogyan? Úgy, hogy gondoskodik arról, ahogyan Pál is mondja, hogy „a halandót elnyelje az élet”! Isten (a Gnózis) az, aki képessé tesz minket erre, aki ehhez egy erőt állít rendelkezésünkre: az úgynevezett Szent Szellemet.

Értsék meg, hogy nagy különbség van az olyan tanuló, aki nyugodtan éli tanulói életét, az iránytól el nem térve, teljes odaadással hisz és remél, tehát lélekminőséggel felszerelve lép szembe a halálával, és végül az Iskola asztrális terére jut – és egy másik tanuló között, aki dialektikus életét teljesen Isten és az ember szolgálatának szentelte, úgyszólván minden pillanatot támogatásra, segítésre és hordozásra használt, s így a Szent Szellemből és a Szent Szellem által erővel hatott.

Ugye érthető, hogy az előbbi ember felébresztett lelke nem ugyanolyan minőségű, mint az utóbbié. Az utóbbi gondoskodott arról, hogy halandó lénye a szolgáló élet megvilágosító, tisztító égése miatt elnyeletett, míg ugyanakkor a megújulás lélekállapota nagyot növekedett.

Ez az álláspont teljes mértékben bizonyítható. Aki a rózsát valóban életre kelti, az attól a pillanattól kezdve megmentett, megszabadult ember. A rózsának azonban ruhát kell szőni a szeretetáldozattal, a szolgáló szeretet áldozatával. Az Én feladása és a mennyei lakóhellyel való felruházás nem elegendő; ehhez, ezáltal még az emberszolgálat áldozatának is kell járulnia. Hol? A megszabadítottak birodalmában? Nem! A szenvedés világában!

Az ilyen embert-szolgáló be fogja tölteni a szükségrend tervét, s a szeretetáldozattal diadalmaskodik. Őt ruházzák fel az arany palásttal.

Erre pedig a Gnózis készített elő és tett képessé minket, aki ehhez a Szent Szellemet adta nekünk zálogba. Ezért volt a Gnózis a manicheusok számára a világ összetörésének és megtagadásának a Gnózisa, amit persze szintén útnak nevezhetünk. De Hermész Triszmegisztosz Gnózisa a szolgáló szeretet Gnózisa, mely az örökkévalóságig megállja a helyét, s ezért napjainkban sem vesztett semmit sem az erejéből.

 

 

XXII. Az új lélekjelenség prototípusa

 

Az előbbiek után a jelenések könyvének furcsa, tizedik részével szembesítjük Önöket, melyből néhány sort idézünk:

„Amikor pedig a hét mennydörgés megszólaltatta szavát, le akartam írni; és az égből szózatot hallottam, amely ezt mondta: Pecsételd be, amiket a hét mennydörgés szólott, és azokat meg ne írd.” (4)

„És a szózat, amelyet hallottam az égből, ismét szólt nekem, és mondta: Menj és vedd azt a nyitott könyvecskét, mely a tengeren és a földön álló angyal kezében van! Elmentem azért az angyalhoz, és azt mondtam: Add nekem a könyvecskét! És azt mondta nekem: Vedd el és edd meg; és megkeseríti a te gyomrodat, de a te szádban édes lesz, mint a méz.” (8-9).

Az angyal, akit itt bemutatnak, az új lélekmegnyilvánulás prototípusa, mintapéldánya; az új mágneses állapot felhőjébe van burkolva; a Szent Hétszellem hétszeres szivárványa világít a feje fölött annak bizonyítékául, hogy a mágneses agyrendszer megnyílt annak a beáramlására. Ez a lehetőség abból a tényből is kitűnik, hogy az arca a naphoz hasonlít. Ha a gnosztikus világosságerő meggyújtotta a negyedik „gyertyatartót”, akkor a világosság ömlik, áramlik a homlok-ablakból. Az új állapotot továbbá a szimpatikusz két tüzes oszlopa is bizonyítja, melyek a gnosztikus áramlat számára szintén hozzáférhetők lettek.

Kezében a lény nyitott könyvet tart. Nyitottat, mert kapcsolatban van az üdv, a bölcsesség örök bőségével, amely a Gnózisból van, és olvashat ebből. Messze a dialektikus területek fölé érő hatalmas lény ez, minden dialektikus vonatkozásból kiemelkedett, tenger és föld fölött áll.

Amikor pedig szólt, akkor a hét mennydörgés hallatta a hangját. Az ifjú Gnózis tanulója megérti ezt. A hét mennydörgés, vagy a Hét Hang (ahogyan szintén nevezik őket) az új lélekrendszer hét nézete, annak hét csakrájával.

Valószínűleg tudják, hogy a csakra egy mágneses tűzelv, mágneses forrás, mágneses állomás, amely a hét gnosztikus áramlat egyikére hangolódik. Ezért van meg minden csakrának a saját rezgése, saját hangja, saját csengése, oly szép és hatalmas, hogy érthető, ha a régi költők mennydörgésről vagy a hét fejről beszéltek, melyek együtt Isten nagyszerűen dicső nevét képezik. Ezt a prototípust gyakran bemutatták Önöknek.

Amit János látott, azt Önök is látták. Ez a jelenség pedig üzenetet ad át, különös mondanivalója van az Önök számára: hogy ennek a lénynek a hatalmát, áldását és magasztosságát le kell pecsételniük és nem szabad felírniuk.

Ezzel azt akarják mondani, hogy ezeket a dolgokat nem szabad kívülről megtanulni és a szokásos dialektikus módon lerögzíteni, vagyis nem szabad értelemmel kidolgozni. Azt is jelenti, hogy erről ne beszéljenek, ahogyan a fecsegő tömeg szokott. Erről hallgassanak! Ezek a dolgok gyöngéden finomak és szentek legyenek Önöknek ahhoz, hogy közönséges beszélgetés tárgyává tegyék.

Akkor mi lehet e jelenség értelme? Aki felfedezi ezt, akinél jelentkezik az üdvnek ez a prototípusa, az tudni fogj a, hogy nincsen már vesztegetni való ideje, az idő eljött, az idő beteljesedett. Kimondták az „itt az idő”-t, s az ösvényt be kell járnia.

Aki maga előtt látja ezt az üdvlényt, az tudja, hogy „számomra, számunkra eljött az idő”. A beteljesedés hetedik angyala megszólalt.

Most mit kell tennünk

Mennünk kell! Át kell venni a nyitott könyvet az angyal kezéből! Vedd és edd meg! Ez a megbízás.

Járj az ösvényen! Cselekedj?

A megnyilvánultat „megenni” azt jelenti, hogy belül megvalósítani, s többé nem csak kivülről nézegetni és filozófiának tartani.

„Vedd a könyvtekercset és edd meg; testedben keserű lesz, de szádban édes mint a méz.”

Most már értik Istennek ezt a beszédét. Aki az isteni Gnózist fogadja be, „megeszi”, beveszi és megpróbálja feldolgozni, az ellentermészetet eszik, s ez a dialektika számára keserű dolog, a természetlényt megzavarja. Ennek a következménye a keserűség útja lesz, amely azonban nem a halállal végződik, hanem az élettel, olyan édessel, mint a méz; a megújulás életével!

Aki pedig ebbe az életbe emelkedik fel, az tud valóban az emberiség szolgálatában és embert mentve fellépni.

Azt kérjük, hogy a jelenések könyvének nagyszerű tizedik részét így értsék és valósítsák meg!