Jan van Rijckenborgh

A rózsakeresztes szerzet kiáltványa

(Fama Fraternitatis R.C.)

A szerző előszava az első holland kiadáshoz (1939)

 

Nagy örömmel és bensőséges hálával teszek eleget megbízatásomnak, s 1939 első felének vége előtt kiadom Johannes Valentinus Andreae Fama Fraternitatisának magyarázatát. Eljött az ideje, hogy megnyissuk a Rózsakereszt Szerzetének e lefátyolozott szellemi hagyatékát, s a benne rejlő értékeket napvilágra hozzuk.

A Rózsakereszt szerzeteseinek művét minden időkben teljesen félreértették, s felbecsülhetetlen károkat okozott az a keleti mágia befolyása alatt álló számtalan ezoterikus közlemény, melyben a Rózsakereszt világosságát idegen tanokkal sötétítették el. E művek jó néhányában felismerhető a klasszikus fekete ellenség, mely azon dolgozik, hogy a vetőmagot már a földben elfojtsa.

Az előkészítés nagy műve azonban folytatódott, s most, amikor az emberiség közeledik a világfordulóhoz, amikor Fekete és Fehér világosan megmutatkozik, és az igazságtalanságra lecsap a sorsa, a misztériumok könyvének pecséteit megnyitják, hogy a régi igazságot csorbítatlanul átadják azoknak, akik ezt megérdemlik, mégpedig egy olyan időszakban, amelyben ezt az igazságot erőként lehet átélni.

A Rózsakereszt követelményei szerint ügyeltünk a legnagyobb egyszerűségre, és a közönséghez intézett beszéd formáját választottuk, hogy az „engedjétek őket bemenni” ne akadályoztassék.

Remélve és imádkozva, hogy a szerző komoly hiányosságait Krisztus ereje kiegyenlíti, hogy a szerző hibái ne akadályozzák megbízása céljának elérését, e könyvet azoknak ajánlja, akik hordozni akarják Krisztus keresztjét.

John Twine

Haarlem, 1939.

A szerző előszava a második holland kiadáshoz (1965)

 

Pontosan 26 évvel az első kiadás után (a Kabbala szerint ez a 8-as szám, Szaturnusz száma, Szaturnusz pedig mély szellemi értelemben a megszabadító élet kapujának őrzője) szabad volt új fordításban megjelentetnünk a Fama Fraternitatis R.C-t, a Rózsakereszt klasszikus szerzetének kiáltványát, mely A Rózsakereszt Szerzetének titkai első részének átdolgozott kiadásában, a Fratres Rosae Crucis lefátyolozott szellemi hagyatékának magyarázataiban található.

Időközben sok minden beteljesedett, amit az első kiadásban bejelentettünk vagy sejttettünk. A Vízöntő-befolyás ezalatt erősen hatni kezdett, s ereje egyre fokozódik. A Fama Fraternitatis R.C. a Másik Birodalom Világosságszerzetének kiáltványa, így sürgetőbb és fontosabb, mint eddig bármikor. Azokhoz intézik ezt, akik napjainkban megértik az idők jeleit, és belátják, hogy az utolsó napokat éljük, mostani létciklusunk végét.

A Vízöntő, az egész légkört átható, minden embert megérintő erejével kivétel nélkül minden akarót képessé tesz arra, hogy a megváltás útját még most bejárja, és belépjen a megszabadító új életbe, melyre az emberiséget különösen az Újszövetségben lefektetett keresztény misztériumok akarták előkészíteni.

A mindig új és aktuális Fama Fraternitatis R.C.-ben ismét felhangzik az üdvösség üzenete: „Akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten gyermekeivé legyenek.”

Akinek van füle a hallásra, az a Fámában és a hozzáfűzött magyarázatokban újra felismeri a megszabadító igazságot, melyet ebben a Vízöntő-korszakban minden korábbinál nagyobb erőnek lehet tapasztalni.

Bensőségesen imádkozunk, hogy a hanyatlásnak e korszakában még sokan megragadják Krisztusnak a Vízöntő-áramlatokban kinyújtott kezét, hogy a behordott termés nagy, nagyon nagy legyen.

J. van Rijckenborgh

Haarlem, 1965.

A bölcsességet megértő olvasónak

 

A bölcsesség, mondja Salamon, az ember számára felmérhetetlen kincs, mert az isteni erő lélegzete és a Mindenható dicsőségének egy sugara, az Örök Világosság fényessége, az isteni hatalom tiszta tükre és jóságának képe. Az embereket tisztességre, belátásra, kegyességre és erőre tanítja. Megérti a rejtett szavakat, és tudja, hogyan kell titkokat megfejteni. Jeleket és csodákat eleve ismer, és tudja, mit hoz a jövő.

A bukás előtt ez a kincs a maga teljességében birtokában volt első apánknak, Ádámnak. Erre abból következtethetünk, hogy miután az Úr-Isten eléje vitt mindenféle mezei vadat és az ég madarait, mindnek meg tudta adni a saját nevét, mely természete szerint járt neki.

Noha az ember a bölcsesség e nagyszerű kincsét a sajnálatos bűnbeeséssel eljátszotta, s ezzel sötétség és értetlenség jött a világba, az Úr-Isten ezt a bölcsességet néhány barátjának mégis megnyitotta és kinyilatkoztatta. Így Bölcs Salamon azt mondja magáról, hogy szakadatlan kérelmére és vágyakozására olyan bölcsességet kapott Istentől, hogy megtudta, hogyan teremtetett a világ, megérti az elemek erejét, az idő kezdetét, lefolyását és végét, tudja, hogyan lesznek a napok hosszabbak és rövidebbek, hogyan változnak az évszakok, hogyan folyik le az év, s hogyan állnak a csillagok. Ismeri a szelíd és a vad állatokat, tudja, hogy miért száguld a szélvész. Felismeri az emberek szándékát, ismer minden növényt és gyökérzetük erejét, és tud még sok más dolgot is.

Alig hiszem, hogy lenne valaki, aki nem kívánná szívből e nemes kincs birtoklását. Mindez azonban senkinek sem pottyan az ölébe, hacsak nem maga Isten ajándékozza neki, s küldi le a magasságból Szent Szellemét. Ezért szorgos olvasás céljából nyomtatásban megjelentetjük a Rózsakereszt dicséretes Rendjének Fama és Confessio című értekezéseit, mert ezekben világosan bejelentik és nyilvánosságra hozzák, hogy mi vár erre a bukott világra. Habár e dolgok az olvasónak különösnek tűnnek majd, s néhányan azt fogják hinni, hogy a Rózsakereszt Rendjének nyilatkozatai csak homályos filozófiai elképzelések és nem igaz történetek, a Confessióból mégis eléggé ki fog tűnni, hogy több rejlik benne, mint gondolják. Mindenki, aki nem tudatlan, könnyen felismerheti és megértheti, hogy ezeknek mi a célja korszakunkban.

A bölcsesség igazi tanítványai és a szférák művészetének valódi követői jobban átlátják ezeket a dolgokat, egészen másként ítélik meg őket, és fel is figyelnek rájuk, mint azt az előkelő uraknak egy sora is tette. Különösen pedig Adam Haselmeyer, őméltósága Maximilián nagyherceg őfenségének jegyzője, aki kivonatot is készített Theophrastus teológiai irataiból, s mondják, hogy Jezsuiták címen értekezést is írt, amelyben kijelenti, hogy minden igaz kereszténynek igaz jezsuitának kell lennie, vagyis Jézusban kell járnia, élnie, léteznie és maradnia. A Rózsakereszt Szerzetének Fámájára adott feleletében a Rózsakereszt szerzeteseit „igen tisztelt férfiaknak és félreismerhetetlen jezsuitáknak” nevezte, amit azonban a jezsuiták semmiképpen nem tudván elviselni, megfogatták őt és gályára hurcoltatták, amiért minden bizonnyal meg fogják kapni a jutalmukat.

Most pedig, fel fog virradni a boldog reggel, amely Szaturnusz sötét éjszakájának végén a Hold világát vagy a mennyei bölcsességnek az emberekben még meglévő pislákoló szikráját fényességével elárasztja, s a szépséges Nap hírnöke lesz, mely tiszta és tüzesen fénylő sugaraival megjelenteti azt a boldog napot, melyre sok jámbor szív repesve vágyakozik. E nap világosságában aztán az isteni bölcsesség minden mennyei kincse és a világ minden rejtett és láthatatlan titka az első atyák tanaival egyezően megjelenik és felismertetik.

Ez lesz aztán az igazi királyi rubin, a nemes, ragyogó karbunkulus, melyről azt mesélik, hogy tüzes fényességet és ragyogó világosságot áraszt a sötétségben, tökéletes gyógyszere minden testnek, közönséges fémeket tiszta arannyá változtat, s az embereknek minden betegségét, félelmét, szükségét és bánatát megszünteti.

Ösztönözze ez a jóakaratú olvasót arra, hogy együtt esdekelve kérjük Istent, hogy nyissa meg mindazok fülét és szívét, akik nem akarnak hallani, és áldja meg őket, hogy mialatt csodálattal telve a természetet figyelik, igazán ismerjék fel őt, teljes hatalmában, az ő dicséretére, tiszteletére és imádására, a felebarát szeretetére, megsegítésére, vigasztalására, erősítésére, és minden betegnek gyógyulására.

Ámen

FAMA FRATERNITATIS R.C. vagyis a Rózsakereszt igen dicséretes Rendjének közleménye

 

Európa főurainak, tudósainak és államainak

Mi, a Rózsakereszt Rendjének szerzetesei, üdvözlünk mindenkit, aki keresztény lelkülettel olvassa Fámánkat, s felajánljuk neki szeretetünket és imánkat.

Miután az egyedül bölcs és kegyelmes Isten napjainkban kegyelmével és jóságával oly bőségesen elárasztotta az emberiséget, hogy a belátás a Fiát meg a természetet illetően is egyre mélyebb lett, joggal beszélhetünk boldog időszakról, hiszen nemcsak a világ rejtett és ismeretlen felét hagyta csaknem teljesen megtalálni, s a természet sok csodás, soha nem látott művét és teremtményét mutatta meg, hanem nagyon megvilágosult és szellemi nemességgel megáldott embereket is támasztott, akik az elfajult és tökéletlen művészetet részben újra helyreállították, hogy az ember végre mégis megértse nemességét és dicsőségét, és belássa, miért nevezik mikrokozmosznak, s mire képes művészete a természetben.

A meggondolatlan világnak azonban ez nem sokat használ, és a rágalmazás, a nevetés és gúnyolódás egyre fokozódik. A tudósok büszkesége és becsvágya is oly nagy, hogy nem hajlandók mindabból, amit századunkban Isten oly bőségesen közölt, mindannyiunk számára egyfajta Librum Naturae-t, vagyis minden művészet vezérfonalát összeállítani, és abban megegyezni. Ellenkezőleg: egymásnak ellentmondanak és egymást bosszantják. Továbbra is a régi nótát fújják, s megint a pápának, Arisztotelésznek, Galénusznak, igen, bárminek, ami valami Codexhez (törvénykönyvhöz) hasonló, kell a fényes, nyilvánvaló világosságot képviselnie. Pedig az utóbbiak, ha most élnének, szíves-örömest helyesbítenék műveiket. Ma azonban ily nagy vállalkozásra az ember nem alkalmas, gyenge. És noha az igazság megcáfolja őket a teológiában, a fizikában és a matematikában, a régi ellenség azzal mutatja meg ravaszságának és mérgének erejét, hogy békesség-gyűlölő, semmirekellő fráterek segítségével próbálja a dolgok ilyen szép fejlődését megakadályozni és gyűlöletessé tenni.

Egy ilyen általános reformációra törekedett hajdan, hosszú ideig, nagyon megvilágosult hívő testvérünk is, C.R. atyánk, egy német (olvasd: európai), rendünk feje és alapítója.

Szülei szegénysége miatt (bár nemesek voltak) öt éves korában kolostorba került, s ott, amint illik, megtanult két nyelven, görögül és latinul. Majd, még zsenge ifjúsága idején, állhatatos kérelmére és könyörgésére P.L.L. szerzetes mellé adták, aki a szent sírhoz akart utazni.

Noha ez a szerzetes Cipruson meghalt, s így Jeruzsálemet soha nem látta meg, C.R. testvérünk nem tért vissza, hanem hajóra szállt Damaszkusz felé, azzal a szándékkal, hogy onnan utazik majd Jeruzsálembe. Azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és jelentős orvosi tudásáért a törökök megkedvelték. Itt hallott véletlenül az arábiai Damkar bölcseiről beszélni, a csodákról, amiket tettek, s hogy az egész természetről sikerült a leplet eltávolítaniuk. E hírek felélesztették C.R.C. testvér magas és nemes szellemét, s most már nem annyira Jeruzsálem érdekelte, mint inkább Damkar. Így hamarosan nem tudott ellenállni kívánságának, és megegyezett arab hajósokkal, hogy bizonyos összegért vigyék el Damkarba.

Csak tizenhat éves volt, amikor odaért, de erős német alkattal rendelkezett. Az ottani bölcsek (saját tanúbizonysága szerint) nem idegenként fogadták őt, hanem mint akit már régen vártak. Nevén nevezték, s a kolostorára vonatkozó más titkokról is tudtak, amin nem győzött eléggé csodálkozni. Ott az arab nyelvvel is megismerkedett, úgyhogy a következő évben M könyvét jó latinra lefordította, és magával vitte. Ott kapta meg fizikai és matematikai ismereteit is, melyeknek a világ joggal örülhetne, ha a szeretet nagyobb lenne és a rosszakarat kisebb.

Három év múlva, jó ajánlólevelekkel ellátva, ismét felkerekedett, átkelvén a Sinus Arabicuson (az Arab-öblön) Egyiptomba, ahol nem maradt sokáig, hanem most több figyelmet fordított a növényekre és teremtményekre. Innen átkelt a Földközi-tengeren egészen Fezig, amit az arabok ajánlottak neki. Valóban, szégyen reánk nézve, hogy egymástól oly messze lakó bölcsek nemcsak megegyeznek egymással, és minden vitatkozást elkerülnek, hanem tele bizalommal, teljesen készek is felfedni a titkaikat.

Az arabok és az afrikaiak minden évben összejönnek, megkérdezik egymást tudományuk, mesterségeik felől, felfedeztek-e valami jobbat, vagy tapasztalataik nem cáfolják-e elképzeléseiket. Emiatt minden évben kiderül valami, ami által fejlődik a matematika, a fizika vagy a mágia – ebben ugyanis a feziek a legjobbak. Mivel most már Európában sincsen hiány sem tudósban, sem mágusban és kabbalistában, sem orvosban, sem filozófusban, de egymásra kell lelniük, s nem úgy, mint a legtöbben, hogy egyedül akarják learatni a dicsőséget.

Fezben megismerkedett azokkal, akiket az őslakosoknak szoktak nevezni, akik sokat felfedtek neki titkaikból, ahogyan mi, európaiak is sokat tudnánk nyújtani, ha éppúgy meg tudnánk egyezni egymással, s ha ezt komolyan akarnánk is. Fez lakóiról gyakran mesélte, hogy mágiájuk nem egészen tiszta, s hogy kabbalájukat is bepiszkolta a vallásuk. Ennek ellenére jó hasznát tudta venni, mert hite még erősebb alapokra talált. Az most már megegyezett az egész kozmikus harmóniával, mely csodás módon a századok minden korszakára rányomta a pecsétjét. Mert ahogyan minden magban benne van az egész fa vagy az egész termés, az egész világegyetem is benne van egy porszemnyi emberben, akinek vallása, politikája, egészsége, tagjai, természete, beszéde és művei összhangban vannak egymással, és melódiájuk egyezik Istennel, éggel és földdel. Ami ezzel viszályban áll, az tévedés, hazugság, és az ördögtől van, aki egymaga a világban tapasztalható egyenetlenség, vakság és sötétség legfőbb eszköze és végső oka. Ha ezek szerint a föld minden emberét megvizsgálnánk, kitűnne, hogy a jó és biztos mindig összhangban van önmagával, míg minden más ezerféle helytelen véleménnyel van bepiszkítva.

Két év után C.R.C. testvérünk elhagyta Fez városát, és sok drága kinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredménnyel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most már ugyanazon biztos alapokra helyezhetik. Ezért beszélt a spanyol tudósokkal a mi tudományaink hiányosságairól, s hogy hogyan lehetne ezeken segíteni. Miből lehet felismerni az eljövendő idők biztos jeleit, s milyen tekintetben kell ezeknek egyezniük a múlttal. Mik az eklézsia (egyházközségek) hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcsfilozófiát megjavítani. Új termékeket, új gyümölcsöket és állatokat mutatott nekik, melyekkel szemben a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákkal járt a kezükre, melyeknek segítségével minden tökéletesen megoldódhatna.

A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje táplált tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s azok elegendő jövedelmet is hoztak nekik. „Aki azt gondolja, hogy a nyugtalanítás hasznos lehet, felőlünk csak nyugodtan reformáljon” – mondták. Ugyanezt magyarázták neki más népek is. Nagyon megdöbbent, mert ezt várta el legkevésbé. Hiszen kész volt minden tudományát a tudósokkal bőkezűen megosztani, s csak annyi fáradságot kellett volna venniük, hogy bátorkodjanak minden tantárgyból, tudományból, művészetből és az egész természetből az igaz és hibátlan axiómákat megállapítani, melyekről biztosan tudta, hogy ezek mint egy gömb, az egyetlen középpontra irányulnak. Ahogyan az araboknál is szokásos, csakis ezek szolgáltak volna a bölcseknek vezérfonalként, hogy tehát Európában is legyen egy olyan közösség, melynek elegendő aranya és drágaköve van, amit alkalmas célok érdekében megoszthatnak a királyokkal. Itt kellene az uralkodókat oktatni, hogy mindazt tudják, amit Isten az embereknek megengedett, s itt szükség esetén felvilágosítást lehetne kérni, akár a pogányok jóshelyein.

Bizony fel kell ismernünk, hogy a világ már azokban az időkben nagy mozgalmakkal volt terhes, és miután a szülés fájdalmain túlesett, állhatatosan érdemteli hősöket szült, akik erejük megfeszítésével törtek át a sötétségen és a barbárságon, hogy nekünk, gyengébbeknek, már csak követnünk kelljen őket. Egészen biztosan ők voltak a Lángoló Háromszög (Trigonum Igneum) csúcsa, s e lángok egyre erősebben világítanak, s a világnak bizonyára az utolsó tűzvészét lobbantják majd lángra.

Hivatásánál fogva ilyen ember volt Theophrastus is, aki bár nem tartozott a mi szerzetünkhöz, szorgalmasan olvasta M könyvét, s ezzel világította meg veleszületett éles belátását. De a tudósok és áltudósok beképzeltsége annyira akadályozta őt legjobb dolgaiban, hogy a természetre vonatkozó belátásait soha nem tudta másokkal megbeszélni. Közleményeiben ezért többet gúnyolta a beképzelteket, minthogy teljesen felfedte volna magát. Az említett összhang azonban mégis megtalálható nála, s ezt kétségtelenül közölte volna a tudósokkal, ha a kicsinyes zaklatások helyett a magasabb művészetekre mutatkoztak volna méltóknak. Emiatt idejét inkább szabad és gondtalan élettel fecsérelte el, meghagyván a világot a maga dőre kedvteléseinek.

Ne feledjük azonban szeretett atyánkat, R.C. testvért, aki sok fáradságos utazás és értékes információk hasztalan közzététele után visszatért Közép-Európába, melyért a nemsokára elkövetkező változások és veszélyes viszályok miatt nagyon aggódott, s amelyet szívből szeretett. Habár művészete által és különösen a fémek transzmutálása miatt nagyon kitűnhetett volna, a pompánál sokkal fontosabbnak tartotta a mennyet és annak polgárát, az embert. Épített magának egy alkalmas, világos lakást, amelyben elgondolkodott utazásairól és filozófiájáról, s ezeket beírta egy emlékkönyvbe. Ebben a házban állítólag sokat foglalkozott matematikával, és sok szép eszközt készített ismerete minden területén. Ezekből azonban, amint később látjuk, csak kevés maradt ránk.

Öt év múlva megint eszébe jutott a kívánt reformáció. Mivel azonban mások segítségétől nem sokat várt, ő viszont tevékeny, szorgalmas és fáradhatatlan volt, elhatározta, hogy a munkát mindössze néhány segítővel és munkatárssal maga fogja elvégezni. Erre a célra elkérte előző kolostorából három szerzetes-testvérét, akikhez különös rokonszenv fűzte, mégpedig G.V. barátot, I.A. barátot és I.O. barátot, akik az ő ismereteit többre tartották, mint mások. Őket aztán a legnagyobb hűségre kötelezte, szorgalomra és titoktartásra intette, s megkérte őket, hogy minden közlését a legnagyobb gonddal írják fel, hogy az utánuk jövőket, ha különös megnyilatkozás által felvétetnének a rendbe, egyetlen betű se vezethesse félre.

Így indult a Rózsakereszt Szerzete először négy személlyel. Ők látták el részletes szómagyarázattal a mágikus nyelvet és a mágikus írást, melyet Isten dicsőségére ma is használunk, s amiben nagy bölcsességet találunk. Megírták M könyvének első részét is.

Mivel azonban a munka már nagyon megterhelte, s a hozzájuk sereglő betegek hihetetlen sokasága is nagyon akadályozta őket, azonkívül a Sanctus Spiritusnak nevezett új épület is felépült, elhatározták, hogy másokat is felvesznek társaságukba és szerzetükbe. Erre a következőket választották ki: R.C. testvért, elhunyt atyja fivérének a fiát, B. testvért, egy tehetséges festőt, G.G-t és P.D-t, írnokaikat, ezek mind európaiak voltak, I.A-val együtt. Így már összesen nyolcan voltak, mind nőtlenek, esküvel önmegtartóztatásra kötelezve. Összeállítottak egy kézikönyvet, mindazokról a dolgokról, amit az ember csak kívánhatott és remélhetett.

Noha meghagyjuk, hogy a világ az utóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve arról, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak, s a világ legkorosabb napjaiban sem fog olyat látni, ami érinthetetlenebb ezeknél. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „Fiat!”-ot (legyen), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „Pereat!”-ot (múljon el). Isten órája viszont minden percet üt, míg a mienk az órákat is alig mutatja. Így bizton állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.

Amikor aztán ez a nyolc testvér mindent elintézett és megbeszélt, úgyhogy már nem volt különösebb munkára szükség, és mindegyikőjük tökéletesen tanítani tudta a rejtett és a nyilvános filozófiát, nem akartak tovább együtt maradni, hanem (ahogyan kezdetben megegyeztek) szétszéledtek minden országba, hogy axiómáikat titokban ne csak a tudósok vizsgálhassák meg alaposabban, hanem értesíthessék is egymást, ha valamelyik országban valami téves nézetet tapasztalnak.

A következőkben egyeztek meg:

Egyikük se űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását – ezt pedig ingyen.

Egyiküket se kényszerítse a szerzet egyenruha viselésére, hanem alkalmazkodhassanak az illető ország szokásaihoz.

Minden évben, C. napján, minden testvér jelenjen meg a Szent Szellem Házánál (Sanctus Spiritusnál), vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó utódot, aki halála után a nyomdokaikba léphet.

Az R.C. szó lesz a pecsétjük, jelszavuk és a legbensőbb lényük.

A szerzet száz évig titkos maradjon.

Ezzel a hat ponttal pecsételték meg a kapcsolatukat. Öten elmentek, s csak B. és D. maradt egy évig C. atyánál. Amikor pedig ezek is útjukra indultak, akkor unokaöccse és I.O. maradt nála, úgyhogy egész életében ketten mindig vele voltak a testvérek közül.

Jóllehet az egyház még nem volt megtisztítva, mégis tudjuk, hogyan vélekedtek róla, s mire vártak vágyakozva. Minden évben összejöttek, s részletesen beszámoltak a tetteikről. Valóban öröm lehetett igaz és minden szépítgetés nélküli elbeszélésüket hallgatni, hogy milyen csodákat hintett Isten itt vagy ott a világba.

Azt is biztosnak vehetjük, hogy az olyan férfiak, mint ők, akiket Isten és saját mennyei munkálkodásuk hozott össze és tett kiválasztottakká, s akik sok évszázad legbölcsebb emberei voltak, egymással és másokkal szemben is a legnemesebb egyetértésben, a legnagyobb titoktartásban és a legszebb cselekedeti életben éltek. Ilyen dicséretes életmódban telt az életük, s habár testük minden betegségtől és fájdalomtól megkíméltetett, lelkük mégsem tudta átlépni az eloldozás bizonyos határait.

Az első, aki a Szerzetből meghalt (mégpedig Angliában), I.O. volt, ahogyan C. testvér azt jó előre megmondta nekik. I.O. nagyon értett a kabbalához, és nagyon tanult volt, ahogyan munkája, H könyve is bizonyítja. Angliában sokat is beszélnek róla, különösen pedig azt, hogy Norfolk fiatal grófját kigyógyította a bélpoklosságból. Abban egyeztek meg, hogy sírjuk lehetőleg ismeretlen helyen legyen, s így néhányukról máig sem tudjuk, hogy hol vannak. De mindnek helyébe méltó utód lépett. Itt azonban Isten dicsőségére nyilvánosan kijelentjük, hogy bármennyi titkot is ismerhettünk meg M könyvéből (s habár az egész világ képét és ellenerejét szemeink elé tárhatjuk), sorscsapásaink és halálunk órája ismeretlen számunkra, mert a Mindenható Isten ezt magának tartotta fenn, s állandóan készenlétben akar találni minket.

Erről majd többet mondunk a Confessiónkban, ahol harminchét okot is megemlítünk, hogy szerzetünkkel miért most lépünk a nyilvánosság elé, és miért teszünk közzé ilyen magasztos rejtélyeket önként, minden kényszer nélkül, és jutalmat nem várva. Több aranyat ígérünk, mint amennyit a spanyol király mindkét Indiából összehordhatna, mert Európa terhes, és erős gyermeket fog szülni, akinek nagy keresztelői ajándékra lesz szüksége.

O. halála után C. testvérünk nem ismert pihenést, hanem mihelyt lehetett, összehívta a többieket, s bizonyosnak tartjuk, hogy csak ekkor készült el a sírja. Mi, fiatalabbak, addig a pillanatig nem tudtuk, mikor halt meg szeretett atyánk, R.C., csak az alapítók és utódaik nevét tudtuk, egészen a miénkig. Még egy titokra emlékeztünk, a százhúsz évre vonatkozóan, amit A., D. utódja (aki sokunkkal egy időben élt, mint az utódok második körének utolsó tagja) bizalmas beszélgetések során bízott ránk, akik az utódok harmadik köréhez tartoztunk. Egyébként be kell vallanunk, hogy A. halála után egyikünk sem tudott semmit sem R.C.-ről és első szerzetes-testvéreiről azon kívül, ami filozófiai könyvtárunkban volt róla. Ezekből mi az Axiómákat tartottuk a legfontosabbaknak, a Rotae Mundi-t a legművészibbnek, és a Proteus-t a leghasznosabbnak. Azt sem tudjuk biztosan, hogy akik az utódok második sorához tartoztak, birtokolták-e ugyanazt a bölcsességet, s szabad volt-e hozzájutniuk mindenhez. A kedves olvasót azonban még egyszer emlékeztetjük arra, hogy amit mi most C. barát sírjáról nemcsak megtudtunk, hanem ezennel nyilvánosan ismertetünk, azt Isten így tervezte, megengedte és elrendelte. Mi, akik a parancsolatait oly hűségesen betartjuk, nem késlekedünk majd (ha szerényen és keresztény érzülettel jönnek hozzánk) kereszt- és családi nevünket, összejöveteleinket, és mindent, amit csak kívánhatnak tőlünk, nyilvánosan közzétenni.

Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. barátnak felfedezéséről pedig a következőképpen hangzik.

Miután A. Gallia Narbonensis-ben (a galliai Narbonne-ban) meghalt, helyére szeretett testvérünk, N.N. került. Miután csatlakozott hozzánk, és letette a hűség és titoktartás esküjét, azt közölte velünk bizalmasan, hogy A. biztosította őt arról, hogy ez a szerzet nem marad sokáig ennyire titkos, hanem Európa népeinek közös hazája számára szükséges lesz, segítséget és dicsőséget jelent, s így helyzete miatt egyáltalán nem kell szégyenkeznie. A következő évben, amikor tanulóidején túljutott, és alkalmat kapott, meg jelentős útipénzt (vagyis Fortuna erszényét), s útra akart kelni, jó építészként elhatározta, hogy ezen az épületen változtat valamit, s célszerűbben rendezi be. E megújító tevékenység közepette találta meg a sárgarézből öntött emléktáblát, amelyen a Szerzet minden tagjának a neve rajta volt, s még néhány más dolog is. Ezt az emléktáblát akarta átvinni egy másik, alkalmasabb boltozatba; ugyanis hogy mikor és hol halt meg C. barát, azt a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Az emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt kirántották, a vékony falnak vagy vakolatnak, mely a rejtett ajtót takarta, egy nagy darabja szintén kiesett. Ekkor váratlanul előtűnt az ajtó. Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal maradékát, és tisztítottuk le az ajtót, melyen egészen fent nagy betűkkel ez állt: „Post CXX annos patebo – Százhúsz év múlva megnyílok”, alatta pedig a régi évszám.

Megköszöntük Istennek ezt a leletet, s ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat.

Még egyszer, harmadszor is utalunk a Confessióra, mert amit itt kinyilvánítunk, azt azokért tesszük, akik méltók erre. A méltatlanoknak azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokat használ. Mert ahogyan a mi ajtónk is annyi év után csodás módon megnyílt, a falak eltűntével Európa számára is megnyílik egy ajtó, mely már kezd megjelenni, és amelyre sokan vágyakozva várnak.

Reggel kinyitottuk az ajtót, mely mögött boltozat volt hét oldallal és hét sarokkal, minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas. Bár ebbe a boltozatba sohasem sütött be a Nap, ragyogóan megvilágította egy másik Nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén. Középen sírkő helyett kerek oltár feküdt sárgaréz lappal, melyen ez állt:

A.C.R.C. Hoc universi compendium vivus mihi sepulcrum feci. (A mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.)

Az első kör körül ez állt: Jesus mihi omnia. (Jézus mindenem.)

Középen négy ábra volt, melyeket körök zártak körül. Ezek felirata pedig így szólt:

1. Nequaquam Vacuum. (Nincs üres tér.)

2. Legis Jugum. (A törvény igája.)

3. Libertas Evangelii. (Az evangélium szabadsága.)

4. Dei Gloria intacta. (Isten dicsősége érinthetetlen.)

Mindez világos és érthető, éppúgy a hetedik oldal és a két, hétszeresen megnyilvánuló háromszög jelentése. Így mind letérdeltünk és hálát adtunk az Egyedül Bölcs, Egyedül Hatalmas és Egyedül Örök Istennek, aki többre megtanított minket, mint amit az emberi ész kitalálhatna, dicsértessék a Szent Neve!

A sírboltot három részre osztottuk: a felső részre vagy a mennyre, a falra vagy oldalakra, a padlóra vagy alapzatra. A mennyről itt nem hallotok többet tőlünk, minthogy ez a Világító Közép hét oldala felé háromszögekre oszlott. Ami viszont benne volt, azt ti, akik az üdvre vártok, a saját szemetekkel fogjátok látni, ha Isten is úgy akarja. Minden oldal tíz, négyzet alakú térségre oszlott; mindben külön ábrákkal és feliratokkal, melyeket röviden és a lehető leggondosabban lemásolva könyvünkhöz mellékelünk.

A padló szintén háromszögekre van osztva, de mert ebben az alantas uralkodók ereje és hatalma van feljegyezve, nem szolgáltathatjuk ki a szerénytelen és istentelen világnak, mert visszaélne vele. Aki azonban összhangban van a mennyei beszéddel, az a gonosz kígyónak félelem és kár nélkül tapos a fejére – amire korszakunk nagyon alkalmas.

Minden oldalon egy ajtó mögött szekrény volt különböző dolgokkal. Itt volt például minden könyvünk, melyek azonban nekünk is megvoltak, valamint Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára és művei, amelyekből naponta adunk nyílt tájékoztatást. Ebben a szekrényben találtuk testvérünk útikalauzát és életrajzát is. A legtöbb közleményünk innen ered.

Egy másik szekrényben tükrök voltak sokféle tulajdonsággal, míg máshol csengők, égő lámpák és néhány csodásan művészi dal. Általában minden arra célzott, hogy ha a Szerzet megsemmisülne, ennek az egyetlen boltozatnak a segítségével még akár sok száz év múlva is mindent újra helyre lehessen állítani.

Gondos és bölcs atyánk holttestét még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt, így fel tudtuk emelni a nehéz sárgaréz lapot, ami alatt egy szép és nemes test feküdt, sértetlenül, a legcsekélyebb feloszlási jelenség nélkül, teljes díszben és minden ékességével együtt, ahogyan itt a kép ábrázolja.

Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott, T könyvét, mely most a Biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem tehetünk ki könnyelműen a világ ítéletének. E könyv végén a következő dicsőítő beszéd állt:

Rózsakereszt Krisztián, mint egy Jézus szívébe vetett magszem, a nemes és nagyon tekintélyes német rózsakeresztes nemzedékből származott. Évszázadának embere volt, akinek isteni sugallat, valamint nagyon fogékony képzelőereje és fáradhatatlan tettereje által szabad volt hozzájutnia minden mennyei és emberi titokhoz.

Fejedelmi kincseit, melyeket arábiai és afrikai utazásai idején gyűjtött, amire azonban korszaka még nem volt érett, az utókornak – hogy hozzájusson – megint ki kell ásnia. Leghűbb és legjobb barátait tette ismeretei és neve örököseivé. Egy kis világot alkotott, amelynek minden mozgása a nagy Világéval összhangban volt.

Miután végül a múltbéli, a jelenlegi és az eljövendő történéseknek ezt az összefoglalását, kompendiumát elkészítette, száz éves korán is túl, és nem betegség következtében, (amit egyébként a saját testén sohasem ismert, és aminek amúgy sem engedte volna meg, hogy emiatt mások nyugtalankodjanak), inkább Isten szellemének hívására, a testvérek ölelései és utolsó csókjai közepette, megvilágosult lelkét visszaadta teremtőjének, Istennek, C.R.C-t, igen tisztelt atyánkat, legkedvesebb testvérünket, leghűbb példaképünket, legderekabb barátunkat az övéi itt 120 évre elrejtették.

Ezt aláírták:

1. A. atya, R.C. barát, a szerzet választott feje;

2. G.V.M.P.G. barát;

3. R.C. barát, az ifjabb, a Szent Szellem örököse;

4. F.B.M.P.A. barát, festő és építőmester;

5. G.G.M.P.I. barát, kabbalista.

A második körből pedig:

1. P.A. barát, I.O. barát utódja, matematikus;

2. A. barát, P.D. barát utódja;

3. R. barát, a Krisztussal győzedelmeskedő C.R.C. atya utódja.

A végén pedig ez állt:

Ex Deo nascimur (Istenből születünk),

in Jesu morimur (Jézusban meghalunk),

per Spiritum Sanctum reviviscimus (a Szent Szellem által újjászületünk).

I.O. barát és D. barát tehát ekkor már halott volt. De vajon merre volt a sírjuk? Persze, abban egyáltalán nem kételkedtünk, hogy idősebb szerzetes-testvérünket különös módon temették el, vagy talán el is rejtették. Azt is reméljük, példánk másokat is arra ösztönöz, hogy több szorgalommal kutassanak a nevek és temetkezési helyek után, melyeket ezért ismertettünk. Mert az igen idős emberek nagyrészt még ismerik őket, és gyógyító, orvosi ismereteik miatt még hírnevük is él. Gázánk így valószínűleg megnövekedik, vagy legalábbis világosabb lesz.

Ami a minutus mundust (kis világot, mikrokozmoszt) illeti, ezt egy másik kis oltárban találtuk meg. Szépség tekintetében az ily dolgokban járatosak képzeletét is felülmúlta. Ezt azonban nem fogjuk ábrázolni, míg őszinte Fámánkra nem feleltek bizalommal.

Így aztán a lapot megint a sírra helyeztük, ráraktuk az oltárt, az ajtót újra lezártuk és mindannyiónk pecsétjével lepecsételtük. A továbbiakban rotánk útmutatása és utasítása alapján nyilvánosságra hoztunk néhány könyvet, köztük M könyvét, melyet a szeretetteljes M.P. költött, ami miatt sok házi kötelességet elmulasztott. Végül pedig szokás szerint szétszéledtünk, s kincseinket természetes örököseink birtokában hagytuk. Most aztán a feleletre, ítéletre vagy elítélésre várunk, amit a tudósoktól és tudatlanoktól kétségtelenül meg fogunk kapni.

Habár jól tudjuk, hogy még hosszabb időbe telik, míg vágyakozásunk és várakozásunk szerint az isteninek és az emberinek általános reformációja megtörténik, mégis ismeretes, hogy mielőtt a Nap felkel, világos vagy sötét fényt terjeszt el az égen. Időközben egynéhányan összejönnek majd, és a nyilvánosság elé lépnek, hogy szerzetünket gyarapítsák, s így nagyobb létszámmal és tekintéllyel, a C. atya által előírt filozófiai irányelvek szerint szerencsésen újrakezdjék. Örüljenek velünk alázattal és szeretettel kincseinknek, melyekben soha nem lesz hiány, velünk együtt könnyítsék a világ terheit, és bizony ne botorkáljanak vakon Isten csodás műveiben.

Hogy azonban minden keresztény ismerje a hitünket és vallásunkat, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan őt ezekben az utolsó időkben, különösen Európában világosan hirdetik (kivéve persze minden rajongót, eretneket és hamis prófétát), s ahogyan bizonyos, név szerint ismert országokban ma is befogadják, elnyerik és hirdetik.

Két szakramentumot is alkalmazunk, mindazokkal a szabályokkal és szertartásokkal, ahogyan ezeket az első református egyház bevezette.

Politikai tekintetben elismerjük a római birodalmat, de a Quarta Monarchiát (negyedik birodalmat) tekintjük a keresztények kormányának és saját vezetőségünknek.

Noha már eléggé ismerjük, hogy milyen változások várnak ránk, s ezeket szívből közölni akarjuk minden hittudóssal, Isten akarata ellenére senki emberfia sem kerítheti hatalmába vagy szolgáltathatja ki kéziratunkat az arra méltatlanoknak. Titokban azonban támogatni fogjuk a jó ügyet, attól függően, hogy ezt Isten nekünk megengedi vagy megtiltja, mert a mi Istenünk nem vak, mint a pogányok Fortunája, hanem egyházának dísze és templomának ékessége.

Filozófiánk nem új, hanem ugyanaz, amit Ádám kapott bukása után, vagy amit Mózes és Salamon alkalmazott. Így nem is akar sokat vitázni, vagy az eltérő nézeteket megcáfolni. Ahogyan az igazság egyszerű, velős, s mindig változatlan, különösen mert minden tekintetben teljesen egyezik Jézussal s tagjaival, ahogyan ő is az Atya ábrája és hasonlata. Nem szabad azt mondani, hogy „ez igaz a filozófiában, de nem igaz a teológiában”, mert amit Plátó, Arisztotelész, Pitagórasz és mások helyesnek ismertek fel, és aminek Énok, Ábrahám, Mózes és Salamon ad nyomatékot, az mind ugyanaz, kiváltképp hogy a nagy csodakönyvvel, a Bibliával is megegyezik. Egy szférát vagy gömböt képez, melynek minden része ugyanolyan távolságra van a középponttól. Erről majd keresztény értekezésekben többet és részletesebben beszélünk.

Ami pedig korszakunk istentelen és átkozott aranycsinálását illeti, ez annyira elterjedt, hogy mindenekelőtt sok züllött megszállott, aki megérett az akasztófára, nagy zsiványságokat művel vele. Ennek az a következménye, hogy sokak kíváncsiságával és hiszékenységével visszaélnek, sőt, szerény emberek is úgy vélik, hogy a fémek átváltoztatása a filozófia tetőpontja és megkoronázása, és Istennek az az ember különösen kedves, aki nagy tömeg aranyat és nagy aranyrögöket tud csinálni. Eközben még attól sem riadnak vissza, hogy oktalan kérelmekkel és szívszaggatóan szenvedő ábrázattal zaklassák a Mindenható Istent, aki pedig ismeri a szíveket.

Ezért nyilvánosan kijelentjük, hogy mindez helytelen, s az igazi filozófusoknak az aranycsinálás csekélység és mellékes dolog, ennél számtalan jobb dolgot is tudnak. Szeretett atyánkkal, C.R.C-vel mondjuk: „El az arannyal, ha nem a határtalan arany!” Mert akinek az egész természet megnyílik, az nem annak örül, hogy „Napot” csinálhat, vagy ahogyan Krisztus mondja, hogy „az ördögök engedelmeskednek neki”, hanem annak, hogy látja megnyílni az egeket, látja Isten angyalait fel- és alászállani, s hogy a neve be van írva az Élet Könyvébe.

Azt is kijelentjük, hogy „alkímia” címen olyan könyvek és képek jelennek meg, melyek Isten dicsőségének sértegetését jelentik. Ezeket meg is fogjuk nevezni, ha eljön az ideje, s a tisztaszívűeknek áttekintést adunk róluk. Minden tudóst arra kérünk, hogy gondosan ügyeljen az ilyen könyvekre, mert az ellenség addig nem hagyja abba a konkoly hintését, míg meg nem jelenik az erősebb, aki ezt megakadályozza.

Most pedig C.R.C. atyánk szándéka szerint mi, a testvérei, újfent arra kérjük Európa minden tudósát, hogyha Fámánkat (melyet öt nyelven adtunk ki) és a latin Confessiót is elolvassák, ajánlatunkat alaposan gondolják meg, s művészetünket olyan pontosan és gondosan vizsgálják meg, ahogyan csak tudják. Korszakunkat figyeljék meg részletesen, s ezután közöljék velünk gondolataikat, írásban vagy nyomtatva, közösen vagy mindegyikük külön-külön. Mert habár sem mi, sem közösségünk nem szab határidőt, biztosak vagyunk benne, hogy mindegyikük véleménye, bármilyen nyelven is, el fog érni minket.

Arról is biztosítunk mindenkit, hogy aki nevét közli velünk, az valamelyikünkkel szóban vagy – ha ez ellen kifogása van – írásban kapcsolatba kerül. Azt azonban hangsúlyozzuk, hogy aki komolyan és szívből velünk jön, az javai, teste és lelke tekintetében is élvezni fogja ennek a gyümölcseit. Aki viszont hamis, vagy csak pénzt remél, az először is semmiképpen sem tud kárt okozni nekünk, azonkívűl pedig saját magát taszítja a legnagyobb szerencsétlenségbe.

Épületünk is, noha emberek százezrei látták közelről, az istentelen világ számára örökké érinthetetlen, sérthetetlen, lerombolhatatlan, láthatatlan és rejtett marad.

Sub umbra alarum tuarum Jehova.

(Szárnyaid árnyéka alatt, ó, Jehova.)

Bevezető

 

Akik ezoterikus tanulmányokkal foglalkoznak, hamarosan felfedezik, hogy az egész kozmoszban szörnyű, emberfeletti harc dúl a jó és a gonosz hatalmai között. Az idők kezdetétől ránk maradt régi vallásokat, mítoszokat és legendákat megismerve megdöbbent bennünket a pozitív és negatív, a jó és a gonosz égben és földön szakadatlanul folyó harcának kimondhatatlan tragédiája.

Ebben a harcban mi a saját színdarabunkat játsszuk. Részt veszünk ebben a csatában, az ebben a természetben szükséges tisztulási folyamatban. Ezzel a harccal törünk át a diadalhoz. Ennek az életharcnak egy része a születés és a halál kapui között játszódik le. A föld a kohó, az olvasztótégely, melybe beledobtak minket, hogy a szellem aranya megszabadulhasson az alacsonyrendűtől, és lelki arannyá transzmutálódjon.

Ebben a csatában mindenkit döntésre hívnak fel. A Fehér Világosság seregeibe sorakoznak-e be, vagy a Fekete Szerzethez csatlakoznak? Jól meg kell értenie, hogy itt nem költői, misztikus vagy homályos kijelentésekről van szó. Világosan két tábor különböztethető meg. Valamelyikhez csatlakoznia kell. Kérlelhetetlenül harcba száll Ön is, elkerülhetetlenül részt vesz minden alakulásban.

Előre el van döntve, hogy melyik tábor fog győzni. A Fehér Világosság végül abszolút diadalt arat. Csak arról van szó, hogy ezt a lehető legrövidebb időn belül érje el. Állandóan azt kérdezi az Egyetemes Szerzet: hogyan érünk célt a leggyorsabban?

Ez a tempó az emberiségnek attól a részétől függ, amelyet a középosztály nagy tömegének nevezhetnénk, a maga nagyon csekély megkülönböztető képességével, nagyon kevés dinamikus energiájával és rendkívül erős maradiságával. Röviden: az öntudatlanok nyájától. Valójában ez a nyáj tartja fent a Fekete Szerzetet. Ezért sóhajtja a Krisztus-szellem az oly gyakran idézett szavakat: „Elvész a népem, mert nincs ismerete”. Mielőtt a fekete ellenséggel végképpen le lehetne számolni, a tömeget ki kell ragadni öntudatlanságából, és pozitív döntésre kell nevelni. Erre a döntésre a Világosság Szerzete nagy nyugalommal vár.

Ami az olvasót illeti, úgy vesszük, hogy már döntött, kiszakította magát a tömegből, így tehát felvették az úttörők csoportjába, s felkészült a jóságért, igazságért s igaz­ságosságért folytatott harcra. Jóság, igazság és igazságosság a misztikus szabadkőműves mágikus háromszöge.

Honnan tudhatja valaki, hogy már úttörő-e? Az úttörő határozott. Miután döntött, s kitűzte a célt, erős elhatározással halad feléje. Kerüli a tolongást és a fölösleges lármát, ellenállás nem akadályozza. Fokozatosan legyőz minden akadályt, ami ő és célja közé furakodik. Akkor is, ha kísérleteit teljesen félreértik, akkor is, ha gyűlölet, rágalmazás, tényleges ellenségeskedés vagy a megértés hiányának áldozata lesz. A támadásokat taktikával semlegesíti. Nem játssza meg a hőst, nem vág fel, mert szó sem lehet hősiességről olyan győzelem kapcsán, ami előre meg volt határozva. Tudja, hogy minden dicsőség, minden hála, minden imádat a nagy építőművésznek jár, aki mindent tervezett, és Krisztusnak, aki minden építkezést lehetővé tett.

Az úttörő állhatatos. Sohasem veszíti el a bátorságát. Nem olyan ember, aki a lelkesedés, a viharos tevékenység rohamából a semmittevésbe esik. S ha olykor viharként tombol, akkor ezt az öntudatlanoknak az álmukból való felrázása érdekében teszi. Az úttörő tud. Tudja, hogy mit tesz. Ismeri a nagy keletkezési terv szerkezetét. Tudja, hogy esetleges vereségről szó sem lehet. Tudja, hogy végül minden embernek ehhez az egyetlen életmódhoz kell eljutnia, mert a mágikus háromszög – jóság, igazság, igazságosság – tartós visszautasítása teljesen lehetetlen. Az úttörő így nyugodt ember lesz, olyan nagyon nyugodt, hogy higgadtan áll a korszakok harcának kellős közepén. Lépésről lépésre halad előre.

Széles arcvonalban lép fel a Világosság Szerzete! Ne gondolja azonban, hogy itt csak valami kozmikus képlet megoldásáról van szó, hűvös, józan tárgyilagosságról. Nem, e kozmikus módszer mögött álló nagy meghajtó erő a szeretet.

Az úttörő ismeri ezt a megnyilvánult szeretetet. Ez sziporkázik minden dologban és csillog minden szemben. Ez van „mindenben, minden által és mindenre nézve”. Ez a Krisztus-szintézis. Isten szeretete személytelenül irányul minden alkotásra, értünk van, de nem tőlünk, akkor sem, ha bennünk is megnyilvánul. Ez a szeretet tehát soha nem önmagára vonatkozik; önszeretetnek nincsen helye benne; valami kis csoport, családtag, család, nemzet vagy faj iránti szeretet nem fejeződik ki benne. „Aki apját, anyját jobban szereti nálam, az nem méltó énhozzám” – mondja Krisztus. Az igazi úttörőben van valami ebből a Krisztus-szintézisből, s arra törekszik, hogy egyre több legyen neki.

Ennek a Krisztus-szintézisnek kisugárzó képessége van. Nem tehet mást, bele kell sugároznia a világ sötétségébe. Ez a Világosság Szerzetének tökéletes fegyverzete, a Vízöntő-ember (†) egyetlen fegyvere. Ő a szeretet tüzével harcol.

Itt se valami költői, misztikus vagy homályos jelszóra gondoljon. Az úttörő a szeretet tüzével harcol. Ahogyan az alantas, önző szeretet tüze az emberiséget széttépi, és együttélésünket pokollá teszi, mégpedig nagyon is valóságosan és pokolian érezhetően, úgy képes a Krisztus-szeretet tüze ezt az alacsony életközösséget lerombolni, hogy ebből a pokolból a menny születhessen.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a győzelem legrövidebb időn belül való eléréséről van szó. Ezt a kérdést teszi fel magának állandóan a Világosság Szerzete: hogyan érünk célhoz leggyorsabban? Ezt a tényezőt, az időt, nem tudjuk befolyásolni.

Az egész emberi élethullám egyetlen életközösséghez tartozik, és minden alakulás a valamennyi dologban megnyilvánuló egységességünktől, a fekete ellenséggel szemben alkotott egyetlen, hatalmas „fronttól” függ. És így történik meg, hogy a határozottság, a megfontolt irányválasztás mellett, a megrendíthetetlenség mellett, az úttörőt ez az égő szeretet, mely az ereiben áramlik, eljegyzi és jellemévé válik. Ez az ő szent szenvedélye, mely minden alkotóerejét lefoglalja. Mert el akarja érni szeretete tárgyát, át akarja ölelni karjaival, siet, amennyire csak lehetséges, minden erejét megfeszíti, hogy a célt elérje. Nincs nyugta, míg ezt a célt meg nem hódította. Ezt a napot, az elérés óráját még senki nem ismeri; az időpontot ugyanis az úttörő nem tudja meghatározni. Az idő az egységességünktől függ, a fekete ellenség elleni közös fronttól.

Ezért tereljük Önt közelebb a munkánkhoz, a harcunkhoz, a Rózsakeresztes Szerzethez és Vízöntő-művéhez, az egyetlen, szent módszerhez, közelebb a szeretet tüzéhez, mely az egész világban hevesen küzd, hogy megsemmisítse az alantast.

A szeretet tüze, mely hevesen küzd, hogy megsemmisítse az alantast? Napjainkban? Elfajult, áruló, tömegméretekben gyilkoló korszakunk vérösztöneiben? Nem csak fecsegés ez, felelőtlen, abszolút bizonyíthatatlan?

Nem! Korszakunkban tényleg beszélhetünk a szeretet tüzéről. Ez a Fama Fraternitatis R.C., a „Fehér Világosság Szerzetének felhívása”, melyet át akarunk nyújtani Önnek. Nem új dolgokat közlünk; azt semmiképpen sem állítjuk, hogy érdeklődését a legmodernebb dologra akarjuk irányítani. Csak azt akarjuk mondani, hogy a Világosság Szerzete már az idők pirkadata óta bámulatos eredményekkel dolgozik az emberiségért. Bámulatos eredményekkel, ha a lehetőségekre gondolunk, hogy elegendő embert találjanak, akiket aztán tudatos munkára és építésre lehet nevelni.

A fehér fajok életterületének Világosság-szerzete, amelyről mi beszélünk, minden világ-alakulásban élen áll, és tevékenysége a modern világtörténelemben világosan kimutatható. Az volt a vélemény, hogy az ezoterika, az európai ezoterika idegen föld terméke. Valóban megpróbáltak vagy megpróbálnak – több-kevesebb sikerrel – „idegen növényeket” ültetni a Nyugat talajába. Például a teozófikus buddhizmust, a mazdaznan tan veszélyes jógagyakorlatait, vagy a szufik keleti-mágikus humanizmusát. Meg vagyunk azonban győződve róla, hogy mindez idővel eltűnik.

A nyugati fajnak másra van szüksége, és nem lehet az új bort a régi tömlőkbe tölteni. A Nyugatnak saját ezoterikája van, a keresztény ezoterika. Minden értéket, amit a századok szültek, minden, de tényleg minden tekintetben összevontak és megújítottak a kereszténységben. A Nyugat ezoterikája így teljesen más követelményekkel is áll elő. Tanítja a religiónak mint cselekedetnek az elutasíthatatlanságát; keresztény realizmust tanít. Ezt nem csak az egyén nem utasíthatja el, a közösség sem. (Religio „újra-összeköttetést” jelent, habár „vallásnak” fordítják. Ezt az összeköttetést azonban vallani csak úgy lehet, ha tényleges cselekedettel létrejött. A fordító megjegyzése.)

Az egyén nem választható el a közösségtől. Én egységet képezek a közösséggel. Ahogyan pozitív és negatív egyesül és összeolvad, hogy megszülje magából az újat, úgy kell nekünk is az egyéni megújulást abban keresni, hogy egymás érdekében tevékenykedünk. Így érthetővé válik korszakunk fő problémája is. Nem kezd hozzá az ember, mert az énhez és az én követelményeihez ragaszkodik

Ezzel sem mondunk újat. Ha még egyszer veszi a fáradságot, és elolvassa a Bibliát, akkor felfedezi az alkalmazott felebaráti szeretet törvényét, az abszolút követelményt, mely a kereszténység egyik alapja. A tett kereszténysége világforradalmat jelent, új Jeruzsálemet, nem az égben, hanem itt. Mi tehát nem is keresünk valami földről menekülő jógi-életet, sem gyakorlatokkal és aszkézissel kikényszerített szentté válást, magára hagyva a világot, úgy, ahogy van. Nem kell ide humanizmus ünnepnapokkal, amelyeken jelvényt tűzünk a mellünkre, segélyszervezetek körmenetei, ájtatos prédikációk, adakozások, gyűjtési akciók. Ilyesmi már nem megy Nyugaton! Mi a világot akarjuk szentté tenni, a világot emberiessé tenni, mégpedig az egyetlen szükséges tettel, amely az élő kereszténységen alapul. Nem a látszatot akarjuk menteni távolkeleti behozatallal.

Minden, amit a Nyugat véghezvisz a humanizmus, az eszmények és a vallás területén, beleértve ebbe mindenféle reformációt – bármennyire is szidják a keleti pogányokat -, nem más, mint keleti életmód. Vizsgálja csak meg alaposan a dolgot, és felfedezi a párhuzamokat.

De mindez nem megy Nyugaton. Ez a mi napjaink tragédiája. Mi sokkal anyagiasabbak, sokkal egyéniebbek vagyunk, mint a keleti ember, és mégis keleti fejlődési folyamatokkal akarunk foglalkozni. Ezeknek azonban csak egy céljuk volt: hogy az embert még mélyebbre vigyék az anyagba. A következmény így nem lehet más, mint abszolút ziláltság.

Hogy ezt a szétzilálódást megelőzze, vagy ellenálljon neki, azért jött az új vallás, a kereszténység, a nyugati ember istentisztelete. Ennek a vallásnak, az ebben lévő értékeknek (melyek a további fejlődéshez kellenek) kell hatalmukba keríteniük az emberiséget, hogy további haladásról lehessen beszélni. A kereszténység az igaz felebaráti szeretetet tanítja, nem pedig azt, hogy magasabb világokban gyönyörködjünk, vagy a másvilágon utazgassunk. Minden erőt meg kell feszíteni, minden dinamikus energiát alkalmazni, hogy az egyetlen elveszett bárányt vissza lehessen vinni a nyájhoz.

Ebben se lásson költői vagy misztikus jelképet. Ezt is saját keresztény vezérfonalai egyikének lássa, amivel az egész emberiséget életmegújulással lehet megajándékozni. Nem szabad ékes szóval, egyszerűen vagy fontoskodva keresztény frázisokat pufogtatnia, s ugyanakkor szemét elfordítania a valóságról. Nem szabad magát elbarikádoznia valami filozófia mögé, s minden mást változatlanul hagyni. Az élő kereszténység az Ön figyelmét a valóságra tereli, s önforradalmat követel – vagyis az életmód teljes megváltoztatását, a kereszténység gyakorlását. Aki rátér a megfordulásnak erre az útjára, az azt bizonyítja, hogy megszabadult a kelet ölelésétől, s tudatosan kezdi betölteni hivatását.

Hogyan jöhet létre ez a megújulás? Ez teljesen Öntől függ. Ha az emberiség továbbra is ellenkezik a Vízöntő-erők fejlesztő áramlatával, amely légkörünket egyre erősebben áthatja, akkor a következmények rettenetesek lesznek. Ha azonban kölcsönösen észre térítjük egymást, ha megértjük napnyugati hivatásunkat, ha csak valamit is megértünk a Krisztus-szándékokból, és megvan az elengedhetetlen kovászunk, vagyis az igazi szeretetnek és barátságnak egy szikrája, ha a tömeget tettre tudjuk késztetni – akkor elvonulhat mellettünk a rémület vihara.

Az emberiség Idősebb Testvérei, akiknek nevében kísérlünk meg Önökhöz fordulni, egy hatalmas megindulás, felkelés lehetőségére számítanak, mely orkánként seperhet végig a világon. Ha ez a felébredés elegendő mértékben ki tud fejlődni, akkor egyetlen tekintetben sem kereshet kiegyezést, hanem követelni fog: mindent vagy semmit, abszolút, alapvető megújulást a kereszténység irányvonalai szerint, tehát az önző, földre irányuló élet befejezését. Ha ezt az alapvető életmegújítást, ezt az evangéliumi, víztől és szellemtől való újjászületést nem valósítják meg elegen, akkor nem történhet más, mint hogy a kijavítás, mely Isten határozatára kozmikus, légköri és szellemi forradalomként kezd kialakulni, ellenállhatatlan erővel fog végigseperni a világon.

Ha a megújítás áramlata ezt az utolsó utat választja, az emberiség Istentől elfordult élete miatt a dolgok természetes rendje szerint bekövetkező apokaliptikus kirobbanás előtt a Világosság Szerzete a szeretet viharának ösztönzésére akkor is megpróbál majd annyi embert megmenteni, amennyit csak lehetséges.

Így fedezi fel Ön, hogy mit szeretne és mit akar a Rózsakereszt, milyen erőkkel rokon a Vízöntő-mozgalom, s milyen ösztön hajt minket a világmindenségi megvalósulás ösvényén. Ezekkel a szavakkal a rózsakeresztesek hiteles iratainak elemzését szándékozzuk bevezetni. Ezekből az iratokból megtudja, hogy a Vízöntő-mozgalmat, amely egyáltalán nem új, nem néhány modern rajongó készíti elő, s nem ilyeneknek az agyában született, hanem alapjai sokkal mélyebbek: eredetük a mai emberiség kialakulásának pirkadatára vezethető vissza. Persze arról szó sincs, hogy a kereszténység értékeit, a kereszténység lényegét az emberek önző forgolódása valahogyan is befolyásolhatná vagy megsérthetné. Mintegy harci rendben sereglik a Világosság Szerzete a kereszt köré, a Krisztusban újjászületett emberiség jelképe köré.

Többek között már 1617-ben, az Invitatio Fraternitatis Christi-ben is szó van a rózsakeresztesek Vízöntő-mozgalmáról, a Societas Christiana-ról, mely azért alakult – így áll ott -, hogy „Krisztusnak helyet készítsen a mindennapi életben, s a kisisteneket letaszítsa a trónjukról”.

A keresztény mágia pedig nem a legfontosabb ennél a dolognál, ahogyan sokan szeretnék, hanem csak célravezető eszköz, mellyel az igazi emberi közösséget lehet megalapozni. És az Invitatio Fraternitatis Christi elhatározza, hogy „soha, semmilyen körülmények között sem hagyjuk el az igazi Keresztény Szerzetet, mely a kereszt tövében rózsák illatát árasztja”. Az életharcnak egy szakasza a születés és halál kapui között játszódik le. Vegye fel velünk együtt ezt a harcot az emberiségért a felebaráti szeretet törvényének ösztönzésére, azzal, hogy ráeszmél jelenlegi feladatunkra!

Gyújtsa meg velünk együtt a szeretet tüzét! Christus Luciferus verus!

 

Miután az egyetlen-bölcs és kegyelmes Isten napjainkban kegyelmével és jóságával oly bőségesen elárasztotta az emberiséget, hogy a belátás, ami a Fiát is meg a természetet is illeti, egyre elmélyültebb lett, joggal beszélhetünk boldog időszakról. Isten nem csak a világ rejtett és ismeretlen felét hagyta megtalálni és megnyilatkozni, s nem csak a természet sok csodás és soha nem látott művét és teremtményét mutatta meg, hanem nagyon megvilágosult és szellemi nemességgel megáldott embereket is támasztott, akik az elfajult és tökéletlen művészetet részben újra helyreállították, hogy az ember végre mégis megértse nemességét és dicsőségét, és belássa, hogy miért neveztetik mikrokozmosznak, s mire képes művészete a természetben.

Fama Fraternitatis R.C.É

1. A világ ismeretlen fele

 

A Rózsakereszt magasztos Rendjének Fama Fraternitatis-át nem szabad úgy látnunk, mintha ezzel a Szerzet létezését akarnák tudtul adni, vagy mint történetének rövid, de nagyon lefátyolozott áttekintését, melyet valami kiválasztott csoportnak szántak. A Fama inkább egy mágikus erőképlet, mágikus erővonalak olyan szerkezete, amelyek mentén és amelyek segítségével az emberiség és a világ fejlődése végbemegy.

A Fama hiteles szövege néhány, viszonylag jelentéktelen csonkítástól eltekintve hiánytalanul maradt ránk, s úgy látszik, eljött az idő, vagy többé-kevésbé megérett arra, hogy a Rózsakereszt Rendjének e nagyszerű szellemi hagyatékát megismerjék, csodás mélységei feltáruljanak, s ezekkel a mágikus erőkkel dolgozzunk, hogy az emberiség úttörőit új feladatokra készíthessük elő.

Ha a Fámának e fejezet bevezetéseként idézett soraival kimondottan modern korszakunkról beszélnénk, s erről az örömteli trombitaszóról azt állítanánk, hogy éppen a mi időnkben nagyon is időszerű, akkor Ön a fejét csóválná, vagy hevesen tiltakozna. Mégis, szuper-realisztikusnak merészeljük nevezni őket, s ekként közölni a világgal, ennek minden következményével együtt.

Olyan következményekkel, melyek esetleg azt eredményezik, hogy az úttörők csoportja növekedés helyett nagyon észrevehetően megcsappan.

Mert ki merészelné az elfajulásnak és az általános hanyatlásnak ebben a pokoli időszakában azt állítani, hogy az egyetlen bölcs és kegyelmes Isten az emberiséget az utóbbi időben elárasztotta a kegyelmével és jóságával? Nem tökéletes bolondság-e az ilyesmi, s nem valószínű-e, hogy az ilyen véleményt hangoztató szerző egyszerűen őrült? Aki ilyesmit hirdet, azt csak kinevetni lehet!

Ezenkívül mennyire nyilvánvalóan hiányzik világunkból a szeretet. Ki merészel ujjongani az atomrakéták és haditámaszpontok tömkelegének láttán, melyeknek a világ úgynevezett békéjét kellene fenntartaniuk? Ki merészel az örömtől kurjongatni, amikor a fiatalság elkorcsosulóban van, s huligánságában, a szívének ürességében és kétségbeesésében, és nélkülözve minden szívet melengető impulzust, nem talál határozott életcélt? Ki merészel az örömtől kurjongatni az öldöklés és bűnözés növekvő áradata láttán, mely feltartóztathatatlanul árasztja el a világot? Ki merészel ebben a koromsötét éjszakában valahol is világosságot vélni?

Az ilyen embernek nincs szíve. Ismert jelenség, hogy a Rózsakereszt tanulójának a szív és a szeretet hiányát vetik szemére. Ez történelmi eledel, mindig is ezt kaptuk. Nos, egy ilyen ember ír a kegyelemről és a jóságról, mellyel Isten éppen a mi korszakunkban árasztotta el olyan bőségesen a világot és az emberiséget. Ez az ember tehát az Úr jókedvének esztendejét hirdeti.

Mert a kegyelemnek és a jóságnak ez az áradata nem természetösztöneink serkentésének érdekében jön el, nem kultúránk roskatag falainak tatarozására való, hanem arra a tényre vonatkozik, hogy egy egészen új erőkisugárzás által egyre közeledünk Jézus Krisztus és a természet teljes ismeretéhez.

Azok a tanulók, akik a gnosztikus Szellemi Iskola fejlődését 1934 óta közelről kísérhették figyelemmel, tudják, hogy a Rózsakereszt több munkatársa nagyon jelentősen hozzájárult egy teljesen új teológiához, egy teljesen új krisztológiához, amit most többféle formában felajánlanak korszakunk kereső emberének. Minden megszabadító ezoterikus ismeret újjászületett, és az emberiség megváltó útjára vonatkozó jó néhány új belátás és tény töltötte el és tisztította meg a belső Tan meglévő alappilléreit. Ahol azelőtt azt lehetett hinni, hogy a teljes kinyilatkoztatás előtt állunk, ott is sok minden elveszítette régi fényét, mert most más, nagyobb összefüggésben látjuk azokat.

Fellépése kezdetén a megújulásnak ez a fényes hulláma nagy nyugtalanságot kelt a kereső embernél, a kezdő tanulónál, mert ezek sem szívesen adják fel, amit birtokuknak vélnek, de az eléjük táruló nagy világosság hivatásukhoz tereli őket. Arra mennek tovább, amerre a Szellem küldi őket.

Ne gondolja azonban, hogy az erőáramlatnak e heves kitöltése közben szellemi zűrzavar, szellemi kalózkodás fejlődhet ki, hogy mindenféle oktalan tanokat egyszerűen a gnoszticizmus címkéjével lehetne ellátni. Az erőáramlat, noha feltartóztathatatlanul folyik, s mindent magával ragad, ami a hullámaira bízza magát, mégis szentelt medrében marad, van forrása, melyből ered, és célja, amelyhez siet. Itt az erőknek egy bizonyos minőségű, bizonyos rezgésű hullámáról van szó. Csak azok lesznek vele polaritásban, akik részt vesznek ebben a rezgésben, akik tehát ugyanabban az irányban mozognak.

E megújító megnyilvánulások eredete és célja a világ világosságán, Jézus Krisztuson, valamint Istennek az emberiséggel és a világgal kapcsolatos tervének kinyilatkoztatásán, a tökéletes természeten alapul. Hiszen minden gnosztikus tan (és e bölcsesség prófétái ezt nagyra becsülik) teljes mértékben bizonyítható a mindenség jelenségeivel, a logika törvényeivel, az élet gyakorlatával, és mindenekelőtt Isten beszédével, a Bibliával.

Ezeket az új tanokat továbbá sok munkatárs tapasztalata és közleménye is bizonyítja, akik a világ legkülönbözőbb tájain laknak, s akik egymásról, a többieknek a kémiai, anyagi világban való tartózkodásáról, létéről semmit sem tudnak. Az új tanok mögött ezenkívűl hatalmas dinamika rejlik, ragyogó meggyőződés, átható erő, amit az ösvény sok ellensége már saját kárán megtapasztalt.

Biztosítjuk Önt arról, hogy kijelentéseink biztonsága tudásból és hitből ered: tudjuk, hogy miről beszélünk. Nem a tudás magasztossága miatt írunk, hanem hogy Önt is belevonjuk az Istennel való közösségnek ebbe az áramlatába, mely Jézus Krisztusból, Urunkból fakad, és tovább áramlik az egyetlen és abszolút célhoz: a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv betöltéséhez, a csodás Új Jeruzsálem felépítéséhez, melyet Krisztusban megtisztult fejeknek, szíveknek és kezeknek kell megalkotni. És kimondhatatlanul elragadtató érzés egyre közelebb hatolhatni ehhez a tökéletes ismerethez.

E tökéletes ismeretekről felvilágosítással kell szolgálnunk. Vegyék figyelembe, hogy a rózsakeresztesek sohasem tesznek és tettek kísérletet ezeknek az ismereteknek a körülírására vagy meghatározására. A Fama szavai, hogy „a belátás egyre mélyebb lesz”, szintén azt bizonyítják, hogy itt a fejlődés örök menetéről van szó, s hogy teljességgel lehetetlen a folyamat valamelyik fázisában azt mondani: itt van és így van.

A rózsakeresztesek ezért soha nem is tettek mást, mint hogy e tökéletes ismeretek tulajdonságairól beszéltek, s megmutatták, mi a hatásuk az ezekben a tulajdonságokban rejlő erőknek, s hogyan lehet alkalmazni őket.

Az ezoterikus tudományok sok szerzője esett abba a tévedésbe, hogy az egyetemes bölcsesség bizonyos nézeteit annyira kikristályosította, hogy úgy látsszon, mintha tanainak nem lenne szüksége bizonyítékokra. A misztériumok kutatói újra meg újra e hibák áldozatául estek.

Ahol szükségessé vált vagy válik, hogy egy bizonyos tant magyarázatokkal lássanak el, ott az elfátyolozás módszerét alkalmazzák, mégpedig úgy, hogy az avatatlanok ne értsék meg a legbelsőbb szándékot, s így ne kapaszkodhassanak bele valami gondolati megkristályosodásba. Ennek a módszernek magasztos példája a Biblia.

Most az olvasó azt az ellenvetést teszi, hogy a Bibliát olykor nagyon negatív módon használják vagy idézik. Erre azt kell felelnünk, hogy a Bibliát csak ott használják negatív módon, ahol hatalmas követelményeit eltúlzott életszabályoknak veszik. Minden komoly ember, hagyományos vagy ezoterikus, aki többé-kevésbé előrehaladott belső nemessége következtében a Bibliához folyamodik, ezt azért teszi, hogy életmódját ráhangolja e könyv beszédére, és ebből meghallhassa az üdvösség szavát.

Az egész Fama Fraternitatisban sem találunk sehol sem ezoterikus-tudományos fejtegetéseket, annál inkább erővonalakat, amelyek összekapcsolnak minket a teljes ismerettel, ha igaz élettel rájuk tudjuk hangolni magunkat. Ez az ismeret aztán teljesen egyéni, s az ember nem képes ezt olyanoknak továbbadni, akik nincsenek vérközösségben velünk. Akik a látóval egyenlő vérrendhez tartoznak, azok segíthetnek egymásnak mindannak a rendszerezésében és vizsgálatában, ami tudomásukra jut. És ezekkel a kincsekkel eltelve, kivonulhatnak munkájukhoz az élet minden területére. Kincseikkel tehát sohasem fognak felvágni; ennek nem is lenne semmi értelme, azonkívül nagyon veszélyes is lenne. Mert az ellenség mindig konkolyt hint a búza közé, és állandóan keresi az olyanokat, akiken még lehetne valamit keresni. Most pedig, a mai időkben, amikor az emberek számtalan alapvető tévedése bebizonyosodik és megbosszulja magát, Isten jósága következtében a kutatók, keresők szorosabb kapcsolatba kerülhetnek az Isteni Igazság forrásával, hogy a fokozódó elfajulással és hanyatlással szemben a világosság és a világosság ereje is fokozódjon. Ezért tanúskodunk tehát túláradó boldogságunkról:

Isten nem csak a világ rejtett és ismeretlen felét hagyta megtalálni és megnyilatkozni, s nemcsak a természet sok csodás, és soha nem látott művét és teremtményét mutatta meg, hanem nagyon megvilágosult és szellemi nemességgel megáldott embereket is támasztott, akik az elfajult és tökéletlen művészetet részben újra helyreállították, hogy az ember végre mégis megértse nemességét és dicsőségét, és belássa, hogy miért nevezik mikrokozmosznak, és mire képes művészete a természetben.

 

Ezért tanúsítjuk, hogy ezen megnyilvánulások miatt az emberben, személyes fejlődése szerint le van fektetve a lehetőség, hogy a dolgok kiélesedésének eljövendő időszakában az ellenségnek ellen­álljon. Ezért tanúsítjuk azt is, hogy emberek fognak közülünk felállni, és a nagy megújítási folyamatokon erősen buzgólkodni.

Miért? Hogy az embereknek több kenyerük legyen? Vagy hogy szabadon kiélhessék természetösztöneiket? Nem, ezzel a munkával mindenkinek meg akarják mutatni az ő nemességét és dicsőségét, és meg akarják értetni vele, hogy miért neveztetik mikrokozmosznak, az Atya képmásának, aki egyszer azt mondta: „Teremtsünk embert a mi képünkre és a mi hasonlatosságunkra”.

Ezt a nagy művet azért rendelték el, hogy mindenkinek megmutassák, hogy mire képes művészete, belső képességei révén a természetben, hogy mire képes a bele ültetett istenerőkkel. Észreveszi-e, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai irányzatok, amelyekért olyannyira kardoskodnak, itt siklanak félre, mint az Ön elferdült életvalóságának nézetei? A rózsakeresztes tanuló ezekkel a dolgokkal nem akar foglalkozni; nem akar bennük részt venni, habár ott van köztük, ott akar lenni, mint olyasvalaki, aki szolgál.

A világ ismeretlen és rejtett fele. Miért részesülünk ebben az ismeretben, ha közeledünk Jézus Krisztushoz? Mert ez az Isten az Istenből azt parancsolja nekünk, hogy kövessük, s az általa mutatott ösvényre ösztönöz minket. Ha hallgatunk erre az isteni felhívásra, akkor fel is szerelnek minket az útra. Akkor megnyílik számunkra a teljes ismeret, mint a felkelő Nap világossága, s mi belépünk ennek a jelenségvilágnak a hátterébe, ellenpólusába, hogy az eredetnek abban a világosságában megismerjük emennek az oldalnak a rettenetes elfajulását és ennek az okait.

A természet csodás, és soha nem látott műveit és teremtményeit. Miért részesülünk ezekben az ismeretekben, ha közeledünk Jézus Krisztushoz? Azért, hogy ismerjük Isten tervét, mely a világ ismeretlen felében, isteni gondolatforma képében úgy sugárzik, mint valami világosság-szökőkút, hogy tehát ne csak a világ emez oldalának hiányosságait és ennek okait ismerjük, hanem ugyanakkor teljesen világosan belássuk, hogyan és mivel lehet ezeket a hiányosságokat megszüntetni, s mi módon kell a galád okokat eltávolítani.

Ezért lépnek fel nagyon megvilágosult, lángeszű emberek, akiket megáldottak ezzel a bölcsességgel, mely Krisztusban született, hogy világunkat megújítsák Isten követelménye szerint, a nyelv szerint, amit a világ ismeretlen felében beszélnek. Ez tehát a mi boldogságunk, hogy erősnek tudjuk magunkat ebben az új történésben. Az Úr jókedvének esztendejét hirdetjük.

„Örvend a sivatag és a kietlen táj,

örül a pusztaság, és virul, mint a nárcisz.

A vakok szemei megnyílnak,

és a süketek fülei hallani fognak.

Akkor a béna felugrik, akár egy szarvas,

mert a pusztában víz fakad,

és patakok a kietlenben.”

Ezt az alakulást azonban mindenekelőtt ne olyan folyamatnak nézze, ami az emberen kívül megy végbe. Mindenki részt kap, mindenkinek tevékenyen részt kell vennie azokban a nagy dolgokban, amik megtörténnek. Vérünk állapota, lelkünk életanyaga, melyben lényünk minden tényezője megtalálható, helyzetünk meghatározására ösztönöz minket, és e helymeghatározás alapján ki kell ontani ezt a vért, hogy megtörténjenek azok a dolgok, amelyeknek sürgősen meg kell történniük.

Az állatember, amely orgiáit a koncentrációs táborok vérbunkerjeiben ünnepli, a szenvedélyvulkán, ami a szerelemösztönben éli ki magát, a kereskedő, aki kultúránk hiányosságain keres, az annyira jólelkű, humánus hölgyek és urak kandallójuk mellett a karosszékeikben, életvitelükkel, vérösztöneikkel mindannyian csak meggyorsítják a nagy folyamatot. Az ő bukásuk a világosság feltámadását fogja jelenteni.

Emberi mibenlétük miatt, az Atya vérével való kapcsolatuk miatt még az afrikai bennszülöttek és a borneói fejvadászok is hozzájárulnak a dolgok kifejlődéséhez. Mérhetetlen fájdalom és a megváltásért esedező rettentő és fájdalmas könyörgés fog orkánként kitörni. De mindenkinek követnie kell vére rendeltetését.

Mi pedig az Úr jókedvének esztendejét hirdetjük. Te jó ég! Micsoda őrület! Hirdetjük ezt az őrületet, mert Ön a kényelmet szereti, és emiatt, meg a gyávasága és a kispolgári beállítottsága miatt semmit sem tud magas nemesi rangjáról és értékeiről. Mások egy új életközösségen dolgoznak, amely olyan csodás, hogy Ön annak a nevének az első hangjait sem tudja kinyögni. Ez a tevékenység azonban más vérontást, másfajta munkát követel: mindennapi áldozatot. És akik az új vérközösséghez tartoznak, az Ön jövőjét építik!

Ott, ahol nemsokára a halál mennydörgő kiáltása hallatszik, és a földet könnyek itatják át, ott mégis felcsendül az új építők örömteli dala, mert az egyetlen bölcs és kegyelmes Isten napjainkban kegyelmével és jóságával olyan bőségesen árasztotta el az emberiséget, hogy Fiának, Jézus Krisztusnak és a természetnek egyre tökéletesebb ismeretéhez jutunk el. És ezért: az Úr jókedvének esztendejét hirdetjük!

A meggondolatlan világnak azonban ez nem sokat használ, s a rágalom, a nevetés és a gúnyolódás állandóan fokozódik. A tudósok büszkesége és becsvágya is olyan nagy, hogy nem hajlandók mind­abból, amit századunkban Isten olyan bőségesen közölt, mindannyiunk számára egyfajta Librum Naturae-t, vagyis minden művészet vezérfonalát összeállítani és abban megegyezni. Ellenkezőleg: egymást akadályozzák és bosszantják. Inkább megmaradnak a régi tanoknál, s megint a pápának, Arisztotelésznek, Galénusznak, igen, bárminek, ami valami Codex-hez (törvénykönyvhöz) hasonló, kell a fényes, nyilvánvaló igazságot képviselnie. Pedig az utóbbiak, ha most élnének, szíves-örömest helyesbítenék műveiket. Ma azonban ily nagy vállalkozásra az ember nem alkalmas, gyenge. És noha a teológiában, a fizikában és a matematikában ellentmond nekik az igazság, a régi ellenség azzal mutatja meg ravaszságának és mérgének erejét, hogy békegyűlölő semmittevők segítségével próbálja a dolgoknak ilyen szép fejlődését megakadályozni és gyűlöletessé tenni.

Fama Fraternitatis R.C.

2. A tudomány rögeszméje

 

Van tökéletes ismeret, olyan világos, olyan fenséges, magasztos, olyan határtalan, hogy a leírás művészetének minden lehetőségét felülmúlja. Az előző fejezetben megemlítettük ezt a csillogó tudást, és láttuk, hogy ez a világosságáramlat a dolgok Örök Forrásából száll fel. Láttuk, hogy ebben a világban emberek léptek fel, hogy mindenkit, aki akarja és alapvetően alkalmas rá, erre az Isten-áramlatra bízzanak, amely majd elviszi őket az igazi élet óceánjába.

A fiatal rózsakeresztes testvér életében van egy olyan időszak, mikor azt hiszi, hogy a világ ezeket a közleményeket nagy lelkesedéssel fogja fogadni. Mert először volt szabad belemerülnie az egyetemes tudás Élő Vizébe, naivságában még azt hiszi, hogy ébresztő kiáltására nagy örömmel követik majd őt. Aztán megismeri a Fama szavainak igazságát: A meggondolatlan világnak azonban ez nem sokat használ, s ezért inkább fokozódni fog a rágalom, a nevetés és gúnyolódás. Isten szolgájának kinevetés, rágalmazás és gúny a bére, ha erről az egyetemes tudásról merészel beszélni vagy tanúskodni.

Mi ennek az oka? Két dolog. Először is szükség van az életmód megváltoztatására, ha az ember kapcsolatba akar kerülni ezzel az új tudással, másodszor pedig: az emberiség a látszattudomány rögeszméjének fogságában sínylődik. Erről a rögeszméről szeretnénk most írni, mert ez az oka annak, hogy az ember általában nem nagyon hajlandó életmódja megváltoztatására.

Sokan megszokták, hogy az egyházat tegyék felelőssé kultúránk elfajulásáért, szó szerint az egyház lelkén szárad minden. Bár az egyház ólom súlyosságú bűneit mi sem akarjuk vitatni, a tudomány bűneit és felelősségét mégsem tartjuk kevésbé komolynak.

Az egyház rögeszméjétől, hogy valóban ő hozza Jézus Krisztust, az egyház rögeszméjétől, hogy ő Isten szent szavának őre, birtokosa és tartóoszlopa, már ezrek és milliók szabadultak meg. A tudomány rögeszméjének azonban, hogy vele haladunk tovább az egyetemes tudás pirkadatához, még csaknem minden ember foglya. Az emberek manapság a tudósok legdőrébb elméleteit is „szentírásnak” tartják és velük „imádkozzák”, a tudomány sugallatai szerint élnek, s megfontolás nélkül, ezrek bízzák magukat kísérleteikre.

Az egyház középkori trónján ma a tudomány ül. Általában az értelmiségiek érdeklődnek a rózsakereszt után, s így kötelességünk, hogy rést üssünk az Ön intellektuális magabiztosságán. Mert az a helyzet, hogy a mai tudományban minden valódi érték, minden bizonyítható jóság és tisztaság kölcsönzött vagy éppenséggel lopott holmi, hiszen mindazt több-kevesebb idővel ezelőtt már közzétették az ezoterikusok. Minden más viszont esztelenség, durva megtévesztés, és szörnyű veszély. Gondoljon csak a gyakran oly méltóságos komolyságra, az óriási makacsságra, a nagy önfeláldozásra, amivel sok áltudós teszi közzé, amit talált. Az ezoterikusok viszont nem hasonlóval fizetik vissza a kinevetést és a gúnyolódást, hanem tovább harcolnak nagy komolysággal és szeretettel.

A látszattudomány hősies alakjai előtt, mint például madame Curie és férje előtt el is megy a kedvünk a gúnyolódástól, mert annyi áldozatkészséggel végezték a kísérleteiket, s mégis a tudásnak mily rettenetes hiányában! A radioaktív anyagoknak legbelső tulajdonságai és fajtája ugyanis e félreismerhetetlen hősök számára hét pecséttel lezárt könyv maradt. Hogy mi mindent lehetne tenni a rádiummal, azt merész eszük nem tudta kifürkészni, mert nem akartak vagy nem tudtak Isten egyetemén, Isten egyetemes tudásából tanulni.

Hányan nem riadtak vissza a leghihetetlenebb áldozatoktól sem, hogy Isten beszédét a szent könyvek alapszövegéből értsék meg! Nem voltak-e és nincsenek-e lángeszű matematikusok, akik csodálatra méltó fáradozások árán, a fizika feltevéseiből kiindulva megközelítették a negyedik dimenziót, hogy aztán a kiindulási pontjuk miatt a relativitásba, a viszonylagosságba és az értékek ellentétükre-változásába vesszenek bele? E szorgos munkálkodóknak tisztelettel adózunk, de kísérleteiket nem vagyunk hajlandók komoly tudománynak elfogadni. Munkájukat inkább elmesportnak vesszük, s eléggé sportbarátok vagyunk ahhoz, hogy teljesítményeiket bizonyos mértékig csodáljuk.

Testünk rendkívül finom szerkezete sokra tesz minket képessé, és értelmünk unszolása nagy szorgalomra ösztönözhet. A világ és az emberiség megszabadításához azonban, egy magasabb életvalóságba emeléséhez, ahhoz, hogy ebből a pokolból együttélést csináljunk, valami egészen másra van szükség. Ezért egyre mélyebben be kell vésnünk a tudatunkba, hogy korunk látszattudománya semmilyen értelemben sem megszabadító. Ha Ön teljesen őszintén és előítéletek nélkül vizsgálja meg a helyzetet, akkor szintén erre az álláspontra jut.

A tudománynak azt a részét, mely nyereségvágyból a fekete ellenségnek adta el magát, itt teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Figyelmét a látszattudomány lelkiismeretes területeire irányítjuk, s azt kérdezzük: megváltók-e ezek csak valamelyest is? Boldogabbá tette-e az emberiséget a technika előrehaladása? Ellenkezőleg, az embereket tulajdonképpen páni félelem tölti el a technika ködös kísértete láttán, mely acélkemény markával és tüzet okádva, mindent megsemmisítéssel fenyeget.

Nem mindegy Önnek, hogy egy kidőlt fa törzsén megy át a patakon, vagy valami acélhídon? Van-e elvileg különbség abban, hogy pohárból iszik-e, amelyet egy üveghuta borzasztó hősége miatt meztelen felsőtestű férfi készített, tüdeje szakadtáig fújva egy pár tallérért, vagy italát megboldogult nagybátyja koponyájából veszi magához, ahogyan ezt elődeink tették? Azt az ellenvetést teszi, hogy a modern technika üveggyártó gépeket talált fel, s így a klasszikus üvegfújó munkája fölösleges lett. A modern technika azonban ezt nem azért tette, hogy a szegény üvegfújóknak segítsen, hanem hogy olcsóbban termelhessen. Ugyanezen okból használtak elődeink is agyagedényeket, mert nem állt mindig rendelkezésükre elég koponyacsont. Ezenkívül a koponyatermelés közben túl sok példányt kettéhasítottak.

Sokan állítják, hogy az orvostudomány és mindenekelőtt a kémia sokat tett a népegészség érdekében, s így az emberek manapság idősebb kort érnek meg, és a gyermekhalandóság is sokkal kisebb, mint azelőtt. Mi azt mondjuk, hogy az orvostudomány még semmit sem tett a népegészség érdekében, s a statisztikák által kimutatott látszólagos sikerek nem tudják kiegyenlíteni a gyógyszerek által előidézett intenzív vérmérgezés rettenetes következményeit. Ezért folyamodnak az emberek manapság újra a régi gyógymódokhoz, a természetes gyógymódokhoz és szerekhez, különféle gyógynövényekhez, jóllehet a saláta és a gyógyfüvek sem tudnak kisegíteni minket a káoszból, melybe saját életmegtagadásunk miatt jutottunk.

Egyszer tapasztalni fogja, lénye legutolsó porcikájában is, hogy ezek a szavak igazságon alapulnak. Egyelőre azonban úgy van, ahogyan a Fama mondja: „hogy a tömeg a tudományosságnak még a látszatát is többre becsüli, mint a tiszta és megnyilvánult Világosságot és Igazságot.”

És noha a teológiában, a fizikában és a matematikában ellentmond nekik az igazság, a régi ellenség azzal mutatja meg ravaszságának és mérgének erejét, hogy békegyűlölő semmittevők segítségével próbálja a dolgok ilyen szép fejlődését megakadályozni és gyűlöletessé tenni.

De a látszattudomány esetében is nagy szerepet játszik a büszkeség és önfejűség, és megakadályozza az új tájékozódást. Ezért mondja a Fama, hogy:

Továbbra is a régi nótát fújják, s megint a pápának, Arisztotelelésznek, Galénusznak, sőt bárminek, ami valami régi kéziratnak látszik, kell a fényes, nyilvánvaló világosságot képviselnie. Pedig az utóbbiak, ha most élnének, szíves örömest helyesbítenék műveiket.

Arisztotelész volt az a kimagasló alak, aki évszázadokig uralta a nyugati gondolkodást, s pecsétjét rányomta napjaink egész tudományára; aki úgy vélte, hogy a vallást az ember gondolkodásából lehet megmagyarázni. Galénusz az ókor egyik leghíresebb orvosa volt, aki rendkívüli ismeretei ellenére elfelejtette, hogy az emberi szervezeten az egyetlen, abszolút szellem, az istenszikra uralkodik.

A régiek vak követése mellett tehát szó sem lehet új tudásról, ami figyelembe venné a maradandó keresztény irányvonalakat. A híres görög-római kultúrkorszak e tudós jelenségeinek egészen más volt a hivatásuk, mint nekünk. Az ő feladatuk az volt, hogy közvetítsék az emberiségnek minden elmúlt dolog szintézisét, hogy egy új korszak, mely az ő bölcsességükből tanult, egy újabb szellem-megnyi­lat­kozás ösztönzésére magasabb lehetőségekhez haladhasson tovább. Ez a megújulási folyamat azonban sajnos máig sem tudott érvényesülni, s a megtört valóság cserepei között élünk, míg el nem jön a halál.

Most pedig, az elmúlás romhalmazán mellénk telepszik egy új valóság árnyéka. Közeledik egy új lehetőség. Az összetört reményen és az értelmiségi nyilvánosság megsemmisített magabiztosságán nemsoká új vágyakozás fog megjelenni. Rágalmazás, gúnyolódás és nevetés eltűnik az arcokról, s meghallgatják az ezoterikusokat, végre meghallgatják őket.

A próféták fiai akkor a mindenütt jelenlévő isteni bölcsességről fognak beszélni, mely közelebb van hozzánk kezünknél és lábunknál. El fogják mondani, hogyan lehet ezt a bölcsességet elérni. Új életmódra fogják Önt tanítani és ösztönözni, vérmegújító életmódra, mely Jézus Krisztus szereteterejéből született.

Akkor felfedezi, hogy az Ön lényében egy színtiszta fehér virág nyilatkozik meg: a misztikus liliom, a keleti látnokok lótuszvirága. Ez a belépés az elvont gondolatok Szent Csarnokaiba, ahol Isten bölcsességét, az Egyetemes Tudást erőként lehet belélegezni. A világosságban-járás ez, amint Ő maga a világosságban van.

A tanuló előtt így mérhetetlen istenismeret bontakozik ki, egy isteni filozófia, a mágikus tudás filozófiája. Ezen az alapon, az örökkévalóságnak e kapujánál kell mindenkit egyesíteni, aki új-intellektualizmusra hivatott, aki az igaz bölcsességet kedveli. És ott lesznek a gondolkodók, a költők és építők, a tudomány, a művészet és a vallás minden feladatának hivatottai, s az ősbölcsesség forrásából felfrissülve, testvérek láncává kovácsolva vonulnak majd ki tehetségük magasztos kibontakoztatására. Tehetségük az istenfényben kivirágzik, mint a rózsa, s kéz a kézben írják meg ragyogó tetteikkel a Librum Naturae-t, a Természet Nagykönyvét, mint olyan igaz­ságot, amely örökkévalóságokat kapcsol egybe.

Minden igaztalan halálra van ítélve; minden az életre hivatott, ami az Atya örök Napszívéből született.

Egy ilyen általános reformációra törekedett hajdan, hosszú ideig, szellemileg nagyon megvilágosult atyánk és testvérünk is, C. R., egy német (értsd: európai), rendünk feje és alapítója. Szülei szegénysége miatt (habár nemesek voltak) ötéves korában kolostorba került, s ott, amint illik, megtanult a két nyelven, görögül és latinul. Majd, még viruló ifjúsága idején, állhatatos kérelmére és könyörgésére P. A. L. szerzetes mellé adták, aki a Szentsírhoz akart utazni. Noha ez a szerzetes Cipruson meghalt, s így Jeruzsálemet soha nem látta meg, C. R. testvérünk nem tért vissza, hanem hajóra szállt Damaszkusz felé, azzal, hogy onnan látogatja meg Jeruzsálemet. Azonban testi nehézségek miatt ott kellett maradnia, és nem csekély gyógyszerismeretéért a törökök megkedvelték. Itt véletlenül hallott az arábiai Damkar bölcseiről beszélni, a csodákról, amiket tettek, s hogy a természet összes titkáról fellebbentették a fátylat. E hírek felélesztették C. R. C. testvér magas és nemes szellemét, s most már Damkar érdekelte, és nem Jeruzsálem. Így nemsokára nem tudott ellenállni kívánságának, s megegyezett az arab hajósokkal, hogy bizonyos összegért vigyék át Damkarba. Csak tizenhat éves volt, amikor odaért, de erős német alkattal rendelkezett. Az ottani bölcsek (saját tanúbizonysága szerint) nem idegenként fogadták őt, hanem mint akit már régen vártak. Nevén nevezték, s a kolostorára vonatkozó más titkokról is tudtak, amin nem győzött eléggé csodálkozni. Ott az arab nyelvet is jobban megismerte, úgy hogy a következő évben M könyvét jó latinra fordította, és magával vitte. Ott kapta meg fizikai és matematikai ismereteit is, amelyeknek a világ joggal örülhetne, ha a szeretet nagyobb lenne és az irigység kisebb.

Fama Fraternitatis R.C.

3. M könyve

 

A régmúlt idők homályából szemünk előtt emelkedik ki a Rózsakeresztes Rend egyik ősrégi története. A felületes olvasó számára egyszerű eseménynek tűnik, történelmileg kétes mítosz kronologikus, időrendi részének, melynek már az eredetiségében is sokan kételkednek. A kereső tanuló azonban, aki valamelyest is ismeri a régi beavatottak módszerét, amellyel üzeneteiket lefátyolozták a világiak elől, a fátyol alatt csillogni látja az ösvényt besugárzó világosságot. És mivel a jóság, igazság és igazságosság keresőiként bensőséges vágyunk arra irányul, hogy az emberiség útját, a dolgok elkerülhetetlen menetét, az Abszolútnak a kozmikus ösztökélését kinyilvánítsuk és szabad utat biztosítsunk neki, félre akarjuk húzni a fátylakat, hogy meghallhassuk a Fama Fraternitatist, a Világosság Szerzetének kiáltványát, és elolvashassuk M könyvének első oldalait.

Sok negatív beállítottságú ezoterikus kereste ezt a titokzatos könyvet, M könyvét, melyről a régi rózsakeresztes irodalomban beszélnek. Sokan kérdezték tőlünk, hogy hol kapható, s van-e jó fordítása. Sok más könyve van már az embernek, könyvszekrényében az ezoterikus irodalom vastag kötetei sorakoznak, de M könyve még hiányzik. Hogy eladnánk-e esetleg – így érdeklődtek -, most van kereslet az ilyesmire, bizonyára jó árat kaphatnánk érte.

A kérdezőknek csalódást kellett okoznunk, sokszor bankjegyekkel teli kezeket kellett félretolnunk. Mégis meg kell mondanunk Önnek: ismerjük M titokzatos könyvét, láttuk, s volt szabad belenéznünk. Néhány oldalt tanulmányozhattunk, s a benne lévő értékeket – amennyiben képesek voltunk erre – szabad volt elsajátítanunk. Most pedig a törvénynek megfelelően, hogy egyetlen gnosztikusnak sem szabad magának megtartania a megszerzett értékeket, könyvünkben alkalmat találunk e törvény betöltésére.

M könyvének oldalai tele vannak csodálatos írásjelekkel, furcsa betűkkel. Mintha élnének, hívogatnak, intenek, bizonytalan előérzeteket és félelmet keltenek. Sokszor vidám dolgokat fejtegetnek, féktelen öröm árad belőlük. Végtelen sorok vonulnak el előttünk, M könyvének élő szóáradata. Lenyűgözve figyeljük a messzeségből érkező hullámokat, s a határtalan mélységek szelíd, mégis erőteljes ringását. Olyan láthatárok ezek, amelyeket senki sem tud belátni. Igen, M könyve mágikus nyelven beszél. Ha a pecsétek megnyílnak, és a képleteket kimondják, akkor az érzékek elragadtatnak, akkor az ember kiszáll az anyagból, hogy felszálljon az éteri élet finom nyíltságába – a látatlanig.

Térjünk azonban vissza egy időre a Fama Fraternitatis első pillantásra olyan egyszerűnek tűnő történetéhez, mert ezt Önnek meg kell tanulnia velünk együtt megérteni, ha M könyvéről akarunk beszélni. Hogy M könyvének első képleteit elmagyarázhassuk, ahhoz meg kell tennünk a szükséges első lépéseket.

Híradásunkban a Rózsakereszt Rendjének fejéről van szó, az úgynevezett nagyon megvilágosult atyáról, C.R.C. barátról, s egyúttal – figyelje csak meg – szerzetünk eredetéről.

Szülei szegénysége miatt (bár nemesek voltak) öt éves korában kolostorba került. Miután ott illőképpen mind latinul, mind görögül megtanult, még viruló ifjúsága idején, állhatatos kérelmére és könyörgésére P. A. L. szerzetes mellé adták, aki a Szentsírhoz akart utazni.

Egyesek, akik megpróbálkoztak a Fama elemzésével, először is azt a kérdést tették fel: „Élt-e valóban egy C.R.C. nevű ember? Ki volt ő? Ismerünk-e kortársakat, akik látták? Van-e korabeli irodalom, amely említi őt?” És így tovább.

Biztosan ismeri a szokásos történelmi kutatómunkát, az évekig tartó aprólékos tépelődést, hogyan lehetne további adatokhoz jutni, a lassú haladást, míg végül egy új lelet egy fél élet munkájának eredményét megsemmisíti, s mindent újra kell kezdeni. Mi nem ezt a módszert alkalmazzuk, habár meg kell mondanunk, hogy C.R.C. élt, ismerünk olyanokat, akik kortársai voltak, látták, s közvetlen környezetében éltek. Vannak olyanok, akik szoros kapcsolatban vannak vele.

Hagyjuk azonban a történelmi kutatást, s beszéljünk csak egyszerűen „egy emberről”. Vegyük úgy, hogy él most valaki, akit C.R.C-nek hívnak, hogy ismerjük Őt, és küzdelmének szemtanúi vagyunk. Hogy régebben élt-e, az ma nekünk mindegy lehet. Képzeljünk el tehát egy embert, s keltsük életre ezt a misztikus alakot, míg élő valósággá nem válik számunkra. Nevezzük őt Rózsakereszt Krisztiánnak (Christiani Rosae Crucis), aki – ezt még nem mondtuk el Önnek – német származású volt. Ez azt jelenti, hogy tősgyökeres európai, a napnyugat világának polgára.

Ez a nyugati ember a nyugatiak útját, nevezetesen azt az utat akarta járni, amelyet életével Krisztus mutatott meg nekünk. Ezért hívjuk őt Krisztiánnak.

Nos, ez a napnyugati ember ki akar fejleszteni minden lappangó képességet, ami mindenkiben ott nyugszik, ami az embert Isten gyermekévé, istenfiúvá pecsételi, tehát alakulásban levő istenné – s erős elhatározással fáradozik ezen. Továbbá kész bejárni a tökéletes önfeláldozás útját. Ezért nevezzük hősünket ugyanakkor Rózsakeresztnek.

Mivel pedig most ez a misztikus alak számunkra él, és szenvedélyesen csodáljuk hősies harca kezdetén, azért imádkozzuk vágyakozva: „Kedves testvérem, világítson keresztedről a fehér Krisztus-rózsa.”

Érthető, hogy ennek az embernek, ennek a C.R.C. testvérnek nemes családból kell származnia, tehát a megfinomulásnak, a belső elmélyülésnek bizonyos fokát kellett elérnie ahhoz, hogy hozzáfoghasson egy ilyen nagy műhöz. Itt a jellem minőségéről, lelki minőségről van szó, mely tulajdonosát arannyal ékesíti, és vérét megfinomítja. Ha valakit az élet ilyen módon többé-kevésbé megnemesített, akkor kimondhatatlan éhség támad benne a bölcsesség iránt. „Ne csak a szívetekkel, hanem az eszetekkel is szolgáljátok Istent.” Ha az ember végig akarja járni az emberiség ösvényét, akkor az utat is ismernie kell, ki kell fürkésznie Isten akaratát.

Ezért megy C.R.C. barát ötéves korában kolostorba, s ezt úgy értjük, hogy itt a dolgok ésszerűségére utalnak. A megvilágosult észt, a Merkur-bölcsességet kabalisztikusan az ötös szám ábrázolja. A kolostor pedig az összpontosítás jelképe.

Próbált Ön már egyszer valódi bölcsességhez jutni? Emlékszik még első lépéseire? Emlékszik még a labirintusra, a tévelygésekre, vagy a (csaknem tökéletes) reménytelenségre, amely olykor-olykor hatalmába kerítette ? A görögöt és a latint, a magasabb értelem jelképes szintéziseit csak részben tanulta meg. Ezért keletkezik C.R.C. barátban kétségbeesett vágyakozás. El akar menni a Szentföldre, át akar törni a tökéletességhez, a magasabb értelemhez.

El akarja érni a végcélt, az ő végső célját, s azért könyörög, hogy elutazhasson.

Ugyanezt a kimondatlan imát látjuk az Ön ajkairól is felszállni; a gondolatképek, tele vágyakozással, felénk rezegnek: „Keljünk útra végcélunkhoz!”

Semmi sem tartja vissza Önt, barátom! Menjen azonnal, ha akar! Tudnia kell azonban, amit az ilyen utazók nagyon hamar felfedeznek: hogy borzasztóan nehéz ez, habár teljesen elérhető. És éppen emiatt a nehéz és mégis elérhető miatt szállunk le Önnel ebben a műben a mélységbe.

Ha pedig elindulunk, P.A.L. testvérünkkel utazunk – ő a természettörvényszerűség misztikus jelölése -, aki aztán Ciprusra visz minket. Híradásunk most rendkívül mély értelmű lesz. A misztériumok nyelvén Ciprus „Vénuszt” jelent, az evangéliumok nyelvén pedig az alacsony vágytermészeten való uralkodást és a keresztény realizmus trónra emelését. Csak a megtisztult Vénusz-erők segítségével juthatunk el a misztériumokhoz. Asztrozófikusan: Vénusz az Uránuszhoz, a belső Krisztushoz vezető út.

Uránusz hívását hozzák most el nekünk. Oda pedig az egyetlen út a kereszténység realizmusán át vezet, ennek minden keserű és megdöbbentő következményével. Ezért vezetjük Önt állandóan, ahogyan P.A.L. testvérünk tette, Ciprusra. Dolgozni kell Ciprus rézbányáiban, ezt nem lehet elkerülni! Akinek van füle, az kétségtelenül hallani fog.

C.R.C barátunk nem jött vissza Ciprusról. Cselekedetek révén elért Damaszkuszba, azaz Damkarba. Ha az ember a munkát Cipruson helyesen végzi, akkor ebből lelki növekedés következik, akkor az arany páncélt építi, melynek segítségével legyőzhető az alantas természet, az alantas vágyak pokoli örvénye. Csak aztán lehet közeledni Damkar csodájához. Sokan keresték Damkar városát, de nem találták. Sokan utaztak el Rózsakereszt Krisztián után a Fama adatai szerint, de Damkart, amit az iratok állandóan egybeszőnek Damaszkusszal, földrajzilag nem találták meg.

Pedig Damkar, az arábiai Damkar tényleg létezik, és Ön biztos lehet benne, hogy megtalálja ezt a megálmodott várost, ha elutazik Ciprusra. Damkar – ez a szellem, melyben a tanuló átöleli a világot, hogy ebben a nagy, kimondhatatlan vágyakozásban az igazság új fellegvárának falait építhesse meg. Damkar – ez a legmagasabb isteni jog, ami hív és könyörög, hogy teljesülhessen. Damkar – ez bolygónk szellemének szíve, világok alakulásának kritériuma. Arábián pedig itt az oroszlán városát értsük, az oroszlán helyét, lakóhelyét.

Damkarnak, a gondolatnak, a megszabadításnak az oroszlán – Júda oroszlánja, azaz Krisztus, a nagy Mindent Betöltő, a páratlan beavató – lakóhelyéből kell előjönnie. Az oroszlán (Leó) a Vízöntőnek a beavatójele. Ott, a keresztény misztériumok forrásánál időzött C.R.C. atya három évig, és ott írta M könyvét.

Nézzük meg még egyszer híradásunk időrendjét. Amikor mítoszunk hőse a keresztény realizmus tökéletes cselekedetét ünnepelte, s önfeláldozó szolgálatba lépett, tehát egész életével összeolvasztotta a jóság, igazság és igazságosság tanát, és lángoló Krisztus-világosságként állt kora sötétségében, nem törődve a gyűlölködéssel, ellenállással és üldöztetéssel, akkor fáradtan ugyan, de közeledik a dolgok lényegéhez.

Megérkezik Damaszkuszba, Damkar előcsarnokába, ahonnan később Jeruzsálembe akar továbbutazni. Itt, Damaszkuszban, megmutatja nagy tehetségét a fizikában, a természettudományokban, vagyis: a fátylak kezdenek lehullani a dolgok lényegéről. A természet lényege kezd megmutatkozni neki. Magasabb tudásért sóvárgott, mélyen vágyakozott, hogy felfoghassa a Krisztust, mélységesen kívánta az alkímiai menyegzőt, a Krisztussal való egyesülést, s itt mindez kezd beteljesedni. A misztériumok „görögjén és latinján”, a misztériumok nyelvén, a cselekedet által most teljesen uralkodik.

Így természetesen kapcsolatba kerül Damkar bölcseivel, akik a keresztény misztériumokba való beavatást végzik.

E hírek – így folytatja híradásunk – felélesztették C.R.C. barát magas és nemes szellemét, s most már Damkar érdekelte, és nem Jeruzsálem. Így többé nem tudott ellenállni kívánságának, s megegyezett az arab hajósokkal, hogy bizonyos összegért vigyék át Damkarba.

Ez úgy értendő: aki sötétségben van, és teljes szívvel keresi a világosságot, mindenki, aki vágyakozva keresi Krisztus világosságát, az felfedezi, hogy a világosságot nem kell tovább keresnie, mihelyt elvégezte a ciprus-cselekedetet, mert a világosság elébe siet. Közelebb van hozzá, mint saját keze és lába. „Amikor a tékozló fiú közeledik, az Atya eléje megy”, mondja a példázat. Most már talán azt is megértjük, hogy miért mondja az apostolok történetének szerzője, hogy Saulus Damaszkusz (vagy Damkar) felé menet találkozik Krisztussal.

Így volt ez C.R.C-vel, mítoszunk hősével, így történhet ez velünk is. Jeruzsálem közeledik hozzánk, ha mi az előírt irányvonalak mentén közelgünk hozzá. A feltételeket most Ön is ismeri, ez az a bizonyos összeg, amit C.R.C-nek fizetnie kellett, hogy elvigyék Damkarba. Ott ismerősként fogadják, ott az egyesülést ünneplik, ott teljesen kinyílnak a rózsabimbók. Az emberfölötti ember megszületett a cselekedet talppontján át: mint igazán szabad kőműves, hajlékot épített magának Damkarban.

Mágikus-asztrozófikusan: a szívmegújító ciprus-cselekedettel a tanuló áttör Uránuszhoz, Damkar-Krisztushoz. Ott találja meg Urát a Jeruzsálembe zarándokló ember. Ott jön létre az életközösség Vele, aki szeretet és öröm, Vele, aki így szól:

„Ezeket beszéltem néktek,

hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm,

és a ti örömötök beteljék.

Ez az én parancsolatom:

szeressétek egymást,

amiképpen én szerettelek titeket.

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál,

mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Ti az én barátaim vagytok,

ha azokat cselekszitek, amiket és parancsolok néktek.

Nem mondalak többé titeket szolgáknak,

mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura,

titeket pedig barátaimnak mondottalak,

mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam,

tudtul adtam néktek.

Ezeket beszéltem néktek,

hogy meg ne botránkozzatok.

A gyülekezetekből kirekesztenek titeket;

sőt, jön idő, hogy aki öldököl titeket,

mind azt hiszi, hogy isteni tiszteletet cselekszik.

És ezeket azért cselekszik veletek,

mert nem ismerték meg az Atyát, sem engem.

Ezeket pedig azért beszéltem néktek,

hogy amikor eljő az az idő,

megemlékezzetek róluk,

hogy én mondtam néktek.

E világon nyomorúságtok lészen,

de bízzatok:

én meggyőztem a világot.”

A Krisztussal való életközösség e szent ünnepén jobban megtanuljuk az arab nyelvet, mint bármikor is. A fizika pedig semmibe vész M könyvének lenyűgöző dicsősége mellett. Az élő Írás, csodás írásjeleivel körülvesz minket, szent táncait lejti, s mi imádatunkban térdre ereszkedünk dicsősége láttán.

Ha az alakulásnak ezen az útján Ön gondolatban követni tudott minket, és valóban erre az útra törekszik, akkor olvasni tudja majd M titokzatos könyvét. Miféle könyv is az, hol van és milyen?

M könyve az emberiség könyve, a természet emlékezetének teljes kozmológiája. M könyve a gnosztikus mágia könyve, a tűz könyve. M könyve Máni könyve, minden bölcsesség szintézise a világ teremtésétől kezdve a mai napig. M könyve mindannak az absztrakt ismerete, ami volt, ami van és ami lesz, olyan ismeret, amit a világ egyetlen embere sem tud eltüntetni, és amit semmi sem tud elrontani. M könyve Isten szeretete, amit Krisztus kinyilatkoztat nekünk. M könyve Neptun, mely Uránusz, a Krisztus által lesz bőséggé. M könyve egy óriási, mindent felülmúló hatalom, melynek segítségével átkelhetünk a Sinus Arabicuson, az arab öblön.

Az oroszlán, Akvárius beavatójele a rózsakereszt minden tanulójának integet: Lépjen szerzetünk feje és eredete nyomdokaiba, és jegyezze meg, hogy a siker titka „Ciprus rézbányáiban” rejlik.

 

Három év múlva, jó ajánlólevelekkel ellátva ismét felkerekedett, átkelvén a Sinus Arabicuson (az Arab-öblön) Egyiptomba, ahol nem maradt sokáig, viszont most több figyelmet fordított a növényekre és teremtményekre.

Fama Fraternitatis R.C.

4. A Sinus Arabicuson (az Arab-öblön) át Egyiptomba

 

Azok a tanulók, akiknek volt szabad mélyebben behatolniuk a rejtélyekbe, tudják, hogy a Föld, a bolygó, amelyen az emberi élethullám vívja tragikus harcát, egy csodás, bonyolult szervezet. Amikor az ezoterikus filozófiában a körülöttünk levő világokról beszélünk, akkor a „világ” fogalmat ne lássuk zárt egységnek, hanem a nagy szervezet egyik részének, amelyik a többiekkel elválaszthatatlanul összefügg, amelyek egymásba merülnek, s amelyek közül mindegyik a másik segítségével tartja fenn magát.

E világokkal kapcsolatban sok ismeretre szabad szert tennünk, s a kutató gondolkodás számtalan módon próbálja szaporítani ismereteit e titokzatosra vonatkozóan, amely oly közel van hozzánk. Tény azonban, hogy az ismeretek nagy részét túlságosan elkendőzi az ember alantas természete, meg a romantika és a félelem. Saját hiányosságunk következtében túlméretezett jelenségeket látunk, amelyeket csak saját, rossz gondolatformáink raktárából származó tükröződéseknek kell tekintenünk, s amelyeket sorjában és időnként, bolygói rezgéshullámok keltenek új életre.

Romantikus hajlamaink következtében (minden romantika valami olyasmi utáni honvágyból ered, ami már nincs meg nekünk) a másvilágon feszültségeket és kapcsolatokat fedezünk fel, amelyek Hold-álomtermészetünk következményei, olyan dolgokat, amelyek csak mibennünk léteznek.

A hagyományosan vallásos ember urát trónon ülve álmodja magának, körülötte „nagy sokasággal, melyet senki meg nem számlálhatott”, akik pálmaágakkal integetnek és trombitákat fújnak. Az okkultan fertőzött pedig átható pillantású mesterről álmodik, aki őt fontos dolgokra oktatja, és beavatások sorozatában részesíti.

Félelmünk miatt viszont pokoli helyzetek keletkeznek: fekete örvények, „fekete fenevad” benyomások; s a régi lemúrok fantom-okkultizmusa, mely néger törzsekben maradt fenn, a fehér emberben lemúriai félelemként, tudatalatti komplexum-féleségként él tovább.

Ha azonban sikerülne elbúcsúznunk mindezektől a negatív dolgoktól, melyek csak nyugtalanítanak minket, vagy rossz irányba terelnek, vagy amelyekkel mások életét nehezítjük, és helyzeteket rontunk el; ha sikerülne szakítani mindezzel a régivel, s ezekben a dolgokban is új emberré válni, akkor a láthatatlan világokat egészen más oldalról ismernénk meg, és sokkal gyorsabban haladhatnánk azon az ösvényen, amelyet a napnyugati gnoszticizmus, az Arany Rózsakereszt Ifjú Gnosztikus Szerzete mutat nekünk.

Számunkra egyre világosabb a tény, hogy aki nem kész teljesen új emberré válni, mégpedig a szó legtágabb értelmében, az nem érthet meg semmit sem az igazi ezoterikából. János evangéliumának bevezetője, a „világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem fogadta be azt” nem csak azokra érvényes, akik úgy élnek és halnak meg, mint az állatok, hanem ránk is. Ha nem törjük össze alacsony vágytermészetünk páncélját, ha nem fordulunk el a romantikus okkultizmus ösvényétől, ha nem szabadulunk meg félelmeinktől – a régi vudu-szörnytől -, akkor az örökkévalóság végéig sem tanuljuk meg kikutatni a keresztény misztériumokat, soha nem ismerjük meg a Krisztust, s egyetlen lépést sem tehetünk meg a megváltás ösvényén.

Persze zörgetni fogjuk a misztériumok ajtaját, naponta fogjuk zörgetni, mert szorongat és nyugtalanít a félelem, mert felrezzenünk Szaturnusz markolásában, mert kínoz bennünket a honvágy. És Ön jól tudja: „a zörgetőnek megnyittatik”. Ez kozmikus törvény. Akik azonban előkészületlenül zörgetnek, azokra a megnyílt ajtó mögött ítélet sújt le, s vissza lesznek vetve az életbe, ahol el kell végezni a legelső cselekedetet.

Zörgetünk a misztériumok ajtaján, mert ki akarunk menekülni saját gyártmányú pokoli örvényeink világából. Zörgetjük a láthatatlan ház ajtaját, melyben Jó Urunk lakik, aki azt mondta: „zörgessetek, és megnyittatik néktek”.

Mi pedig zörgetünk, naponta zörgetünk, holott a munkánk még nincs készen. Annyira verjük az igaz élet dobjait négermágiánk hullámzó ritmusában, hogy az ajtó felpattan! Feltörik, és megjelenik az ítélet. Jó Urunk ítéletként jelenik meg, mialatt mértéktelen fájdalommal visel minden piszkot, amit mi a negativitásunkban csinálunk és hátrahagyunk, és még vagyunk olyan ördögien szemtelenek, hogy a zárt ajtók mögött biztos helyet követelünk magunknak.

Miért ellenezzük mi a jelenlegi pacifizmust? Nem azért, mert nem vagyunk pacifisták, nem mintha szeretnénk az erőszakot; nem vagyunk veszélyes őrültek – hanem mert minden rendelkezésünkre álló erővel a rózsakeresztesek gnosztikus-tudományos kereszténységét akarjuk terjeszteni. Ha Ön ezt nem tudja elfogadni, akkor arra fogunk törekedni, hogy Önért is dolgozzunk az Ön négermágiája ellenére, és megpróbáljuk Krisztussal együtt az Ön méltatlanságát is elviselni és hordozni, mert akarjuk a keresztet hordozni, mint a megszabadulás egyetlen útját és módját.

Mi más a jelenlegi pacifizmus, mint kopogtatás valami magasabb célra nyíló ajtón? Hallja asszonyaink lépteit a béketüntetésen? Az ajtó kinyílik, nagy roppanással felpattan. És lángbarlangot látunk, zubogó lávahullámot, pokoli fegyvergyártást, amilyet a világ még nem látott. Szörnyű jajveszékelés kakofóniáját. És akarja-e, hogy még rosszabb legyen? Akkor folytassa ezoterikus pacifizmusát, mert az ítélet lépést tart az Ön munkamegtagadásával.

Hát mire van szükség? Magunkba szállásra, akvárius-magunkba szállásra. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mibe pusztul bele a világ, s mi ennek az oka. S ha megtudjuk az okot, akkor „leszállunk a csatornázatba”, ahogyan A ház szolgája című színdarabban mondják, s megtisztítjuk azt, teljesítjük virgo-feladatunkat. A talán oly tiszta kezünkkel belenyúlunk a szennybe, amitől az ember egyébként visszaretten. Kezeinket abba a piszokba mártjuk, amelyet az ártatlan Krisztus arcába dobnak, s így, áldozatunkkal, eleget teszünk az esedékessé vált ítéletnek. Ez a gnosztikus pacifizmus, az élő kereszténység megszabadító értelmében.

Ahogyan az exoterikus vallás vezeti az emberiséget a megkövesedéshez, ugyanúgy súlyosbítja az exoterikus pacifizmus az ítéletet, mert négermágiát gyakorolnak vele; az ajtó felpattan, és az ólomnehézzé vált ítélet ránk zuhan, mert a művet, a munkát visszautasítjuk. Harc nélkül nincs győzelem! Azért kell ide más, azért van ez a csatornázatba való leszállás, a bilincseknek ez az összetörése. Ez a mi pacifizmusunk. És ezt hozza Önnek az Arany Rózsakereszt, mert az Ön barátja, mert szereti Önt.

Nehéz a feladat, amit a dolgok rendje bízott ránk, s utunk, az Élő Rózsakereszt munkásainak útja rendkívül veszélyes. Mert mindannyian zörgetjük az ajtót, s tudjuk, hogy erre ki fogják nyitni. Ezt a problémát a Rózsakereszt Krisztián alkímiai mennyegzőjében mesterien kidolgozták. Amikor Rózsakereszt Krisztián ismételt zörgetésére jött feleletként megkapja a levelet, amelyben meghívják a menyegzőre, azt mondja:

„Amikor elolvastam, egészen kábultnak éreztem magam, hajam égnek állt, s minden pórusomból ömlött az izzadság, mert jóllehet világosan tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam (zörgetésemre ez volt a felelet, s hogy ennek jönnie kellett), de semmiképpen sem gyaníthattam, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes körülmények között fog történni. Korábban azt gondoltam, hogy csak meg kell majd jelennem a menyegzőn, s hogy szívesen látott vendég leszek, most azonban az isteni igaz­ságosságra figyelmeztettek, az isteni ítéletre, melyben eddig az időpontig soha nem voltam biztos.”

Valóban, ami az isteni ítéletet illeti, abban s annak igazságosságában és kegyességében nem vagyunk biztosak. Felhívjuk azt mantramjainkkal, de ami a hatást illeti, abban éppolyan bizonytalanok vagyunk, mint Rózsakereszt Krisztián. Ezért munkára fel, minden erőnkből munkához látni, hogy áldozatunkkal kiengeszteljük az eljövendő törvényes ítéletet, mely meg van írva a csillagokban, Szerpentáriusban és Cignusban. Ha munkánkat helyesen végezzük, akkor a templomot is építjük, amelyet nem kezek építenek, s áthatolunk a láthatatlan dolgok valóságához.

Mindennél pedig azokat az utakat akarjuk bejárni, és azokhoz tartjuk magunkat, amiket a régi könyvek, a Rózsakereszt Rendjének hagyatéka mutat számunkra:

A Confessio Fratermitatis a programot mutatja meg, a hitvallást,

A Fama Fraternitatisban a tanuló hozzákezd a program kivitelezéséhez,

A Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzője pedig a keresztény beavatás ösvényén elérhető teljes fejlődést ábrázolja, miután a szándékra, a hívásra, a Fámára, egyéni feladatunkat teljesítve válaszoltunk.

Az első fejezetben láttuk, hogyan tör át Rózsakereszt Krisztián az alacsony vágytermészeten, helyesen véghezvitt életcselekedettel. Cipruson keresztül Damaszkuszba utazik, majd onnan az arábiai Damkarba, ahol megírja M könyvét, és kiképzést nyer fizikában és matematikában. E jelképek ezoterikáját elemeztük, s a szándékot megértettük. A Fama ekkor így folytatja:

 

Három év múlva, jó ajánlólevelekkel ellátva ismét felkerekedett, átkelvén a Sinus Arabicuson (az Arab-öblön) Egyiptomba, ahol nem maradt sokáig, viszont most több figyelmet fordított a növényekre és teremtményekre.

Ha a tanuló tanulmányozta a magasztos és mesteri bölcsességet az oroszlán városában, az arábiai Damkarban, más szóval: ha egészen belemerül a Krisztus-rejtély teljes valóságába, nem csak szóval, hanem tettel, akkor három év után megkapja az engedélyt, hogy átkeljen a Sinus Arabicuson, és Egyiptomba utazzon.

A keresztény misztériumokba bevezetett jelölt ebből megérti, hogy ha a tettekben gazdag asszimilációs folyamatot (tehát a Jupiter-folyamatot, melyet kabalisztikusan a hármas szám jelöl) a rendelkezésére álló erők szerint teljesen végbevitte, akkor beléphet a láthatatlan világokba, anélkül, hogy állandóan áldozatul esne mindenféle tévedésnek, megtévesztésnek és sajnálatos nehézségnek, amikről korábban írtunk. Állítjuk, hogy senki sem tudhat meg semmi pozitívat, valóságosat és értékeset az új tudati állapotból, aki nem vett részt teljesen az igazi életben, és ott, mindenféle nehéz körülmények között, melyek az emberiség felhalmozott bűneinek a következményei, „a ház szolgájaként” el nem végezte a feladatát. Minden más forrásból kölcsönzött, másképpen keletkezett ismeret csaknem teljes mértékben félrevezető, s hatása rettenetesebb, mint az exoterikus pacifizmusé – mert ez a legszentebbel való gúnyolódás. Ez az ítélet, amely emésztő tűzként fog hatni.

Nos, a láthatatlan területek nyitva állnak Rózsakereszt Krisztián számára. Átvonul a Sinus Arabicuson, az Úr boltíves kapuján, kifejlődve a pozitív Krisztus-világosságban, és e világosság vezetésével belép a minket körülvevő világokba, hogy ott közelebbről tanulmányozza a növényeket és teremtményeket. Ettől a pillanattól kezdve a dolgok egészen másképpen tárulnak eléje, egészen más tulajdonságokat mutatnak, mint azt azelőtt negatív megfigyelőként gyanította. Mivel most már minden félelem eltűnt, vágytermészete megtisztult, és romantikus honvágy-érzése megváltozott, a dolgoknak az igazi alakját látja, s valóban tanulmányozásról lehet szó, mert már ért.

Mi is arra akarunk törekedni, hogy előkészüljünk az égben és földön levő dolgok igaz és pozitív megfigyelésére, mert csak akkor haladhatunk előre a napnyugati misztériumiskolában. Rendkívül értékes számunkra, ha tárgyilagosan észlelhetjük a láthatatlan világokat. A Föld, melyen élünk, a bolygó, melyen kifejezzük magunkat, a középpontjától egészen az isteni szellem világáig a lények felmérhetetlen hierarchiái fejlődési területének egyetlen hatalmas komplexuma, olyan lényeké, melyek részben együtt dolgoznak a mi fejődésünkön, s tőlünk függenek. Ezért szükségesnek tartható, hogy tudjunk az erőknek és lényeknek erről a sokaságáról, mégpedig tárgyilagosan, hogy helyesen dolgozhassunk Isten tervén.

Tudatlanságunkban megtanultuk a vágyvilág legalacsonyabb szféráit és az anyagi világ éteri szintjét pokoli örvénynek látni, s ezek tényleg ilyen tulajdonságokat mutatnak, de csakis anyagvilági fonák cselekvésünk tükröződéseként. Ha ezoterikus pacifizmusunkkal sikerülne az emberi együttélésben az egyetlen lehetséges módon békét teremteni, akkor az életnek ez a szintje az lenne és azzá válna, amire szánták: egy rendkívül érdekes és hatalmas élet harmonikus fejlődési területe.

A pokol azért van, mert Ön megtagadja az igaz életet. A helyes megvilágításban vizsgálva, a nem normális jelenségek egész megvetendő sorozata azért van, mert Ön az egyetlen szükségest visszautasítja. Ezért fordulunk újra meg újra a szívéhez és a lelkiismeretéhez. Egyhangú szabályossággal ismételgetjük a kopogtatást!

Persze, kétségtelenül kinyílik az Ön lényének ajtaja. S amikor az ajtók megnyílnak, százféle formában ömlik ránk az eredmény: gyűlölettel, irigységgel, értetlenséggel és átkozódással felelnek nekünk. Közömbösséggel és öntudatlansággal találkozunk. A legrosszabbat vetik a szemünkre, amivel keresztényt vádolhatnak, s amivel Krisztust is vádolták: hogy az ördögöt szolgáljuk, s eltérünk a jótól, széptől és igaztól.

Mi azonban, és mindenki, aki velünk harcol, tovább hordozzuk a Krisztus keresztjét, a Világlélek keresztjét. Továbbra is leszállunk a csatornázatba és a vizesárokba, és nem restellünk munkálkodva belenyúlni együttélésünk mocsarába. Tovább kopogtatunk, egyre zörgetünk a cselekedet kalapácsával, míg a szívekből felénk nem sugárzik majd a megértő és együttérző szeretet, s az úttörők egyetlen seregeként vonulunk át a halál folyóin, hogy minden negatív és igaztalan meghallja e hatalmas sereg lépéseinek dübörgését, amely a Sinus Arabicuson kel át.

Innen átkelt az egész Földközi tengeren, egészen Fezig, amit az arabok ajánlottak neki. Valóban, szégyen reánk nézve, hogy egymástól oly messze lakó bölcsek nemcsak megegyeznek egymással, és minden vitát elkerülnek, hanem tele bizalommal készek teljesen felfedni titkaikat.

Az arabok és az afrikaiak minden évben összejönnek, megkérdezik egymást tudományuk és mesterségeik felől, felfedeztek-e valami jobbat, vagy tapasztalataik nem cáfolják-e feltevéseiket. Emiatt minden évben kiderül valami, ami által fejlődik a matematika, a fizika vagy a mágia – ebben ugyan­is a feziek a legjobbak. Mivel most már Európában sincsen hiány sem tudósban, sem mágusban és kabalistában, sem orvosban, sem filozófusban, de egymásra kell lelniük, s nem úgy, mint a legtöbben, hogy egyedül akarják learatni a dicsőséget.


Fezben megismerkedett azokkal, akiket az őslakosoknak szoktak nevezni, akik sokat felfedtek neki titkaikból, ahogyan mi európaiak is sokat tudnánk nyújtani, ha éppúgy meg tudnánk egyezni egymással, s ha ezt komolyan akarnánk is. Fez lakóiról gyakran mesélte, hogy mágiájuk nem egészen tiszta, s hogy kabbalájukat is bepiszkolta a vallásuk. Ennek ellenére jó hasznát tudta venni ezeknek, mert hite még erősebb alapokra talált. Az most már megegyezett az egész kozmikus harmóniával, mely csodás módon a századok minden korszakára rányomta a pecsétjét. Mert ahogyan minden magban benne van az egész fa vagy az egész termés, az egész világegyetem is benne van egy kicsiny emberben, akinek vallása, politikája, egészsége, tagjai, természete, beszéde, szavai és művei összhangban vannak egymással, és a melódiájuk egyezik Istennel, éggel és földdel. Ami ezzel viszályban áll, az tévedés, hazugság, és az ördögtől van, aki egyedül a világban tapasztalható egyenetlenség, vakság és a sötétség legfőbb eszköze és végső oka. Ha ezek szerint a Föld minden emberét megvizsgálnánk, kitűnne, hogy a jó és a biztos mindig összhangban van önmagával, míg minden más ezerféle helytelen véleménnyel van bepiszkítva.

Fama Fraternitatis R.C.

5. Fez titkai

 

A rózsakeresztesek klasszikus könyveinek sok tanulmányozója vette már észre, hogy ezek a művek nem csak régi, többé-kevésbé legendás eseményekkel, a rózsakeresztesek első szerzeteseinek gondjával-bajával foglalkoznak, hanem a bölcsesség nyugati megnyilatkozásának ezen első képviselői mindenkinek mély értelmű és felbecsülhetetlenül értékes dolgokat mondanak, aki az elérés nyugati ösvényét akarja bejárni. Továbbá meg kell állapítanunk, hogy ezek a művek a hatalmas emberiségtörténésre vonatkoznak, és progresszív világtörténelmet bontakoztatnak ki, úgy hogy Ön esetleg nem csodálkozik, ha kijelentjük, hogy szerintünk az ezoterika tanulmányozója számára az Evangelium Magnumot, a négy evangélium gnosztikus visszhangját képviselik.

Ahogyan Isten szavát nem lehet kiirtani, ahogyan a világosság önfeláldozó szeretettel áramlik a sötétségbe, úgy fordulnak hozzánk ezek a szent könyvek utolsó kísérletként, hogy az isteni szikrát, mely lényünkben fakón pislákoló ötágú csillagként látható, felélesszék és lánggá szítsák. Ezért megszabadítjuk magunkat mindentől, ami a régi Rózsakeresztes Rend hagyatékát banálisan vagy kritikusan próbálja magyarázni, s elmegyünk a Fama Fraternitatis, a keresztény ezoterikus tudás szent területére; felettes énünk prototípusával, Rózsakereszt Krisztiánnal elutazunk Fez őslakóihoz.

Rózsakereszt Krisztián utazásának egy részét már vele együtt átéltük. Ahogy mondják, ötéves korában felvették egy kolostorba, ahol megtanult görögül és latinul. Hogy ezzel mire céloznak, arról még sokat kell majd beszélnünk. Az ötéves kor többek között a tanulóság különböző fázisaival van kapcsolatban, melyekben alkalmat kapunk arra, hogy lélektestünk ötágú csillagát az igaz cselekedettel a fényesség magasabb fokához vezessük.

Ha így, helyes módon elértük az ötéves kort, akkor eljön a tanítványság ideje, melyet a Fama a kolostorba való felvétellel jelöl. A tanuló ott folytatja a munkát. Most nagy küzdelem időszaka kezdődik. Minden oldalon falakat és akadályokat lát maga körül, s a hajszoló vér a lényében, mely élete és tevékenysége miatt egészen másképpen vibrál, nem hagyja nyugodni. Különös hangok hívják. Úgy érzi, hogy hatalmas impulzusok ragadják magukkal. Intuíciója különösen felerősödik. Tudása mély titkokat tár fel, s ő beszél is erről. De a falak visszatartják. Az érzékek elragadtatásában látja a világ Jeruzsálemét vakító szépségben sugározni. Mint a tűz fia, a béke városát akarja építeni. Azt akarja, hogy az akvárius-világ jusson érvényre, mint valami világosságünnep, a falak azonban ellen­állnak neki, s kőkemény rendíthetetlenségük megsebzi őt.

Így folytatja küzdelmét fiatal éveiben, míg végre megnyílnak a kapuk: Rózsakereszt Krisztiánt egy társaság mellé adják, amely a Szentföldre utazik. Tanítója beavatkozása következtében (őt a Fama P.A.L-nek nevezi,) megszabadul a durva anyag ölelésétől. Élete és tevékenysége miatt, drámai feszültségekkel teli küzdelme miatt az ötágú csillag olyan fejlettségi fokot ért el, hogy fiatalsága befejezettnek tekinthető, s felemelkedik a spirálisnak egy magasabb fordulatára.

A tanító vezetése alatt az út először Ciprus rézbányáiba vezet, ahol az alantas természettől való teljes elbúcsúzást lehet ünnepelni. Itt, Ciprusban, a tanító elhagyja a tanulót. Bizonyos mértékű szükséges segítség megkapása után a laikus barát saját erejére támaszkodva újra menetelni kezd a megvalósítás ösvényén. Most már nem tartják vissza az eleinte oly szükséges falak, s így tovább utazik célja felé.

Mi a célja? Életközösség az új Jeruzsálem lelkével, a Krisztussal, a nyugati misztériumok hordozójával és építőjével! Ezzel az Életbetöltővel való állandó összeköttetésre vágyik. Krisztus érintését fáradozása kezdetétől fogva annak a Szent Lélegzetnek érezte, mely az ő egész lényét eltöltötte. Mivel most az őt tartósan lefoglaló különböző akadályok elhárultak, a világosság felé siet, hogy átkarolja, s ebben az erőben igazi emberi cselekedetre emelkedhessen fel.

És íme, amikor a tanuló így a világosság felé halad, megtörténik a nagy csoda. A világosság még nagyobb sebességgel jön elénk. Amikor azt hisszük, hogy félúton vagyunk, akkor találkozunk vele, mint már sokan előttünk, úton Damaszkusz felé, s Ő megmutatja nekünk az utat Damkarba, az arábiai Damkarba, az oroszlán városába, Júda oroszlánjáéba, Krisztuséba, aki az akvárius-cél hatalmas és mindent magában foglaló ösztönzője.

Rózsakereszt Krisztián csak tizenhat éves volt, amikor megérkezett Damkarba – így mondják. Mi pedig megértjük: ez a dicsőség és győzelem ösvénye az igaz ember számára. Jaj annak, aki a tizenhatodik ösvényre szentségtelen, bemocskolt állapotban akar rálépni. A tizenhatos számnak van egy régi, okkult jelképe: egy torony, melybe belecsap a villám, s egy embert látunk lezuhanni. Senkinek sem sikerülhet a Damkari utazás, aki nem akar Rózsakereszt Krisztián előkészületeivel és módszerei szerint cselekedni.

Ott, Damkarban történik aztán, hogy találkozik a nyugati misztériumok hierofánsaival. Azok megmutatják neki kolostora néhány titkát, vagyis ismertetik vele anyagi testének, anyagi megnyilvánulásának néhány kulcs-erejét. Ezzel az új bölcsességgel később képes lesz új gyógymódot kidolgozni. A Fama azt mondja, hogy napról napra jobban érti az arab nyelvet. Egyre mélyebbre hatol a dolgok lényegébe, s így képes lesz megírni M könyvét, az emberiség könyvét, a rózsakeresztesek Evangelium Magnumát, a gnosztikus evangéliumot. Itt ugyanakkor a többi tudományok szintézisét is felveszi magába, úgyhogy a világnak emiatt később lesz oka örvendezni.

Miután pedig a tanuló eléggé felfrissült a kimeríthetetlen Krisztus-ismereteknek e forrásánál, folytatja utazását. Mert mielőtt a misztériumok szerzeteseként elindulhatna tulajdonképpeni útjára, elegendő tapasztalatot kell gyűjtenie minden erőről és dologról, ami az anyag és a szellem területén található és hatásos.

Így aztán először az oly veszélyes útra indul a Sinus Arabicuson át Egyiptomba, hogy ott folytathassa tanulmányait és előkészületeit. Egyiptom itt a szellemi területek jelképe, ahová az ember csak akkor hatolhat be, ha belsőleg abszolút erősnek érzi magát, és teljesen fel van vértezve. Ezért utazik tehát Egyiptomba a Sinus Arabicuson át, a gnosztikus mágia minden fegyverével, minden világosság-fegyverével ellátva, ami magából a Krisztus-forrásból származik. Ilyen felszereléssel a tanuló számára már nincsenek akadályok. Áthatol Egyiptomba, s ott – mint már láttuk – elvégzi a munkáját, hogy közvetlenül azután útra keljen Fezbe, Észak-Afrikába, amit Damkarban ajánlottak neki.

 

A Fama tanulmányozói biztosan észrevették, hogy Rózsakereszt Krisztián útja teljes kört ír le a régiek világtengere körül. A német kolostorból kiindulva Cipruson keresztül Damaszkuszba megy, majd Arábiába. Onnan Egyiptomba hajózik át, majd Marokkóba, Fezbe utazik. Fez meglátogatása után Spanyolországba megy, hogy végül visszatérjen Németországba. A következő fejezetben, melyben Rózsakereszt Krisztián spanyolországi tartózkodását vizsgáljuk, megpróbáljuk megmagyarázni e földrajzi erővonal ezoterikus-tudományos jelentőségét. Fejtegetéseink pillanatnyi hiányosságát tehát később pótoljuk. Nézzük meg most a Fezi tartózkodást.

 

Fezben megismerkedett azokkal, akiket őslakóknak szoktak nevezni, s akik sokat felfedtek neki titkaikból, ahogyan mi európaiak is sokat tudnánk nyújtani, ha éppúgy meg tudnánk egyezni egymással, s ha ezt komolyan akarnánk és keresnénk. Fez lakóiról gyakran mesélte, hogy mágiájuk nem egészen tiszta, s hogy kabbalájukat is bepiszkolta a vallásuk. Ennek ellenére jó hasznát tudta venni, mert hite még erősebb alapra talált. Az most már egyezett az egész kozmikus harmóniával, mely csodás módon a századok minden korszakában megtestesült.

Talán hallották már, hogy hét misztérium van, hét rendszer, hét csatorna, melyen keresztül a tanuló magasabb tudáshoz juthat. Ez a hét iskola az a „hét kötél”, amit leeresztenek az igazi élet sötét barlangjába, hogy itt megszabadító munkát végezzenek. Akinek megvan az ereje és képessége, vagy kifejleszti azt, amivel felmászhat ezeken a köteleken, azt a felérés után azonnal bevetik a kötelek további felhúzásánál, amelyeken a misztériumokért esedezők lógnak láncaikban és béklyóikban. Itt az Alkímiai menyegző jelképes beszédét használjuk.

Egy misztériumiskola tehát egy munkaközösség, előrehaladott emberek mágikus munkaközössége az emberiség szolgálatában. Egy misztériumiskola ezért erőtér, erőkifejtés, ami az olyan, alkalmas tanulók számától függ, akik jelentkeznek egy ilyen oktatásra, és ebben sikerrel haladnak. Minél több erő, annál több hatalom! Ez a törvény szellemi dolgokra is érvényes.

A hét misztériumiskola, a hét mágikus munkaközösség el van osztva az egész világra, s hozzáigazodik a munkaterületén található népfajok szokásaihoz, erkölcséhez és vallásához. Egymásba folynak, mihelyt egy népfaj megmássza a spirális magasabb menetét. A hetedik, a fehér faj számára készült misztériumiskola a legmagasabb, a leghatalmasabb és a legmagasztosabb, mert a legfejlettebb valláson, a kereszténységen alapul.

A napnyugati misztériumok valóban a régi vagy régebbi misztériumok megkoronázását jelentik. Mivel pedig a Fama a hetedik misztériumiskola fejlődésének történetét közvetíti, Rózsakereszt Krisztián itt a hatodik misztériumiskolával lép kapcsolatba, mely jelképesen Fezben, Észak-Afrikában lakozik. Itt továbbképzi magát a feziek mágikus művészetében.

A tanuló, az új szerzetes, aki ilyen hatalmas megbízást kapott, (hogy gyújtsa meg a Gnózis világosságát Európában), egy harcban edzett munkaszervezetet tanulmányoz, mielőtt maga látna munkához. A különböző misztériumiskolák között nincsen versengés, hanem szoros együttműködés, mivel a feladatuk emberszolgálat, s így mágikus képességeik is erre vannak hangolva, habár módszereik a dolgok természeténél fogva különbözők.

Ezért beszél Rózsakereszt Krisztián nagy hálával fezi tartózkodásáról, ha meg is állapítja, hogy az ottani mágia, a saját, magasabb tudásához viszonyítva nem egészen tiszta, s hogy a titkos tan is (ez érhető) összekeveredett egy kereszténység előtti vallással. Ennek ellenére jó hasznát tudta venni a Fezben alkalmazott bölcsességnek, s hite még jobban megalapozódott.

Lehetséges, hogy a fentiek Önt újra valami összehasonlító vallási tanulmányokra késztetik. Az ilyen tanulmányokban tényleg sok érték rejtőzhet, ugyanakkor azonban nagy veszély is, ahogyan a mindennapi élet mutatja. Ha ugyanis a vallások tanulmányozásával tényleg haszonra akar szert tenni, akkor ezt az egyetlen, erre valóban alkalmas módszerrel kell megtennie, azzal, amit a Fama Fraternitatis ajánl, Rózsakereszt Krisztián módszerével – és semmi esetre sem az úgynevezett teozófikus módszerrel. Egy kozmikus törvény szerint először öntudathoz (Aries) kell jutnunk, mielőtt önfeláldozáshoz (Pisces) kezdhetnénk. A napnyugati öntudat megkívánja, hogy először – a teljesen elfajzott egyház szégyenfoltjától megszabadulva – a Sors Urai által kinyilatkoztatott napnyugati vallásra állítsuk be magunkat: az eredeti, tiszta kereszténységre. Ha felmértük a keresztény tudás mélységeit, csak akkor leszünk képesek belépni a régiek mindentudásának kincstárába, s ott megtalálni azt a bölcsességet, melyre napnyugati feladatunk helyes betöltéséhez szükségünk van. Csak akkor tudjuk átlátni a régiek vagy más rendszerek szándékát, s akkor nem fogunk eltévedni meg nem értett értékek labirintusában, egy alacsonyabb spirálishoz kötözve. Nagyon helyesen mondja a Fama, hogy ha helytelen módszerekkel dolgozunk, akkor ezerféle helytelen vélemény szeplője borít minket, ami minden világi diszharmónia, elvakultság és esztelenség oka, s így nem leszünk képesek valamirevaló munkát végezni. Csak azoknál fordul jóra minden, akik el tudnak hatolni Damkarba, az oroszlán városába. Csak azok tudják a számukra megnyilvánultakból, az általuk kikutatott dolgokból levonni a helyes következtetéseket. Hitük így egyre szilárdabb alapokon nyugszik, melyek megegyeznek az egész kozmikus harmóniával, s minden korszakban csodásan megmutatkoztak.

Ha Önnek megvan ebből valami, akkor naponta, sőt óráról órára pozitívabb lesz. Akkor a megnyilvánulások folytonos sorozatát éli át, melyek világító jelensége csodálatos. Lépésről lépésre halad tovább a világító hídon, mely az időtől az örökkévalósághoz vezet, a mikrokozmosztól a makrokozmoszhoz. Ez a fejlődés olyan, mint a szférák zenéje; ez az Arany Rózsakereszt mágikus éneke.

Két év után C.R.C. testvérünk elhagyta Fez városát, és sok drága kinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredménnyel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most már ugyanazon biztos alapokra építhetik. Ezért beszélt a spanyol tudósokkal a mi tudományaink hiányosságairól, s hogy hogyan lehetne ezeken segíteni. Miért fognak a jövőben bizonyos előjelek erősödni, s miért kell ezeknek egyezniük a múlttal. Mik az egyház hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcsfilozófiát megjavítani. Új növényeket és gyümölcsöket, s olyan állatokat mutatott nekik, melyekkel szemben a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákkal járt kezükre, melyeknek segítségével minden tökéletesen megoldódna.

A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje dédelgetett tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s elegendő jövedelmet is biztosítottak nekik. Aki azt gondolja, hogy a nyugtalanságkeltés hasznos lehet, felőlük csak nyugodtan reformáljon – mondták.

Ugyanezt fuvolázták neki más népek is. Nagyon megdöbbent, mert a legkevésbé sem erre számított. Hiszen kész volt minden művészetét a tudósokkal bőkezűen megosztani, s nekik csak annyi fáradságot kellett volna venniük, hogy bátorkodjanak minden tantárgyból, tudományból, művészetből és az egész természetből az igaz és hibátlan axiómákat megállapítani, melyekről biztonsággal tudta, hogy ezek mint egy gömb, az egyetlen középpontra irányulnak. Ahogyan az araboknál is szokás, csakis ezek szolgáltak volna a bölcseknek vezérfonalként, hogy tehát Európában is legyen egy olyan közösség, melynek elegendő aranya és drágaköve van, amit alkalmas célok érdekében megoszthatnak a királyokkal. Itt kellene az uralkodókat oktatni, hogy mindazt tudják, amit Isten az embereknek megengedett, s itt szükség esetén felvilágosítást lehetne kérni, akárcsak a pogányok jóshelyein.

Fama Fraternitatis R.C.

6. Utazás Spanyolországba

 

Az Aquarius- vagy Vízöntő-mű, melynek népszerűsége egyre örvendetesebben növekszik, rendkívül régi. Egyesek azt gondolták vagy állították, hogy ez az ötlet néhány politikával foglalkozó rózsakeresztes fejében és keblében született meg – mintha a rózsakeresztesség és a politika nem zárnák ki egymást teljesen és tökéletesen!

A gondolat azonban nagyon régi, sőt ókori, ha megnyilatkozása alkalmazkodik is a pillanatnyi helyzethez. Valóban, az Aquarius-mű, a módszere és az ellene folytatott harc rendkívül koros, olyannyira, hogy csodálkoznunk kell, hogy a Rózsakereszt ismerői és tanulmányozói ezt nem fedezik fel. Hogy pedig egyébként tisztességes emberek arra hagyják használni magukat, hogy munkánkat gyanúsításokkal akadályozzák, az csakis a Rózsakeresztet illető messzemenő tudatlanságukkal magyarázható.

A helyzetet teljesen megértő ember felfedezi, hogy a Rózsakereszt messze túlér az emberek normális tevékenységén, s az ellene való harc valójában a fekete gonoszból ered, mely minden eszközzel megpróbálja a gnosztikus üdvtevékenységet feltartóztatni és megsemmisíteni. Itt is úgy van azonban, mint minden dolognál. A támadók ránk irányított fegyvere erőtlennek bizonyult, sőt nekünk hozott rendkívüli sikert, mert a mű az elnyomás napjai óta belsőleg és külsőleg is növekedett. Támadóinkkal szemben részvéttel teljes szeretetet és egyáltalán semmi gyűlöletet nem érzünk. Előjognak tekintjük, hogy egy ilyen korszakban lehetünk Krisztus-hírnökök, s ilyen minőségünkben támadnak minket. Nagyszerűnek tartjuk, hogy Krisztus és magasztos szolgái érdekében sziklaként állhatunk a hullámverésben.

A Rózsakeresztet mindenkor üldözte és rágalmazta a klasszikus ellenség, a fekete mágia, s megpróbálta károsítani. Ez a fekete szörny minden évszázadban felemelte a fejét, hogy elnyelje az Idősebb Testvérek művét, s a tény, hogy a nyugati műveltség történetében oly jól ismert klasszikus támadások megismétlődnek, a mindennapi nehézségek mellett bensőséges örömmel tölt el minket. Ezek a támadások ugyanis azt bizonyítják, hogy jó úton járunk. Nem lett úrrá rajtunk a megszokás. Nem műkedvelésből foglalkozunk rózsakeresztességgel. Atyánk, Rózsakereszt Krisztián barát nyomdokaiba akarunk lépni! Semmi közünk nincsen a különböző exoterikus közösségek politikai hangoskodásához és vitáihoz. A mi munkánk korunk káosza és szenvedélyei fölött áll. Nem hagyjuk magunkat ezekbe belerángatni sem jobbról, sem balról.

Értsük jól egymást: Amikor azt állítjuk, hogy a dolgok fölött állunk, arról van szó, hogy munkánk olyan erőn alapul, mely nem ebből a világból való, s hogy emiatt jobban dolgozhatunk a világban, és annál jobban láthatjuk és terjeszthetjük az igazságot.

Nem azt mondjuk valami magasabb meggondolás alapján: „az új, megszabadító valóság jön, csak várjunk”. Mert nem hagy minket hidegen, hogy hogyan és mikor nyilvánul meg ez itt az emberben. Mi az új emberré válás megnyilvánításán dolgozunk a legcsekélyebb ellenállás útján, és megkíséreljük testvéreinket annyi szenvedéstől megkímélni, amennyitől csak lehet. Azért égünk, mint valami fáklya, hogy a Krisztus-világosságnak segítsünk bejáratot találni az Idősebb Testvérek klasszikus módszere szerint. Ezért kell, ha csak részben is, ugyanazokat a tapasztalatokat megszereznünk, mint a régieknek.

A Rózsakeresztes-közösség, a Lectorium Rosicrucianum, és az Ifjú Gnosztikus Szerzet belsőbb nézetei, mint az Idősebb Testvérek munkaeszköze ebben a világban, a régi erőből állnak és hatnak, s a jóság, igazság és igazságosság alkalmas szerszámát képezik az Egyetemes Gnózis ősrégi értelmében. Akik pedig pontosan akarják tudni, hogy művünknek mi a célja, azoknak jó lesz megvizsgálni a Rend régi iratait. Ezek már évszázadok óta beszélik mágikus nyelvüket. Ettől az ösvénytől egyetlen lépést sem akarunk eltérni, sem jobbra, sem balra. Minden kormányt elfogadunk, ha az Isten útjain jár. Ha nem ezt teszi, akkor sem akarunk bármikképpen is tenni ellene, vagy a bukásán dolgozni, hanem pontosan tudjuk, hogy a kozmikus hatalom el fogja seperni, ha eljön az erre alkalmas pszichológiai pillanat. Az igazságot, jóságot és igazságosságot az embereknek gnosztikus értelemben, eredeti, valódi értelemben akarjuk közvetíteni, minden kerülő nélkül úgy, hogy személyt nem nézve hirdetjük, s így a világosság hatalomra juthat bennünk, és közöttünk lakozhat. Egy kormány, politikai párt vagy exoterikus közösség ebben a viszonylatban éppoly kevéssé maradandó értékű tényező, mint korábban.

Mi tehát – ezt ismételjük – nem foglalkozunk politikával. A Vízöntő műve, az Aquarius-mű tehát olyan régi, mint a világ, s azóta is változatlan. Ennek bizonyítékát a Fama Fraternitatisban találjuk meg. Ahogyan már a Fama címében is kifejezésre jut, ezt „Európa minden főurának, államának és tudósának” felajánlják. Az élő, gnosztikus kereszténység Fámája nem akar háttérben maradni, tudománytól, vallástól, semmitől sem akar távol maradni, mert a Logosz szándéka az, hogy az igazi emberiség három kifejezési formája, a művészet, a tudomány és a vallás a cselekedetben egyesüljön, és az igazi élet népközösségében olvadjon egybe, hogy ez képző térséggé fejlődjön a megszabadulás megvalósító ereje számára.

Mert az igazi kereszténység felépítésére szolgáló tér apostolai az anyagi világban kezdettől fogva a Rózsakereszt szerzetesei voltak. Ezek nem alkalmazkodnak, nem egyezkednek, hanem követelnek, figyelmeztetnek, hívnak nap mint nap, megszakítás nélkül. De nem vaktában esnek neki a munkának, mintha hirtelen lelkesedés ragadná magával őket, s a bennük dúló erőknek kellene kifejezést adniuk, hanem meghatározott, jól kidolgozott rendszer szerint dolgoznak, amely a keresztény misztériumokon alapul. Erre a módszeres munkára minden munkatársat alaposan előkészítenek. Az előkészítést pedig Rózsakereszt Krisztián útirajzában ecsetelik. Ezt az előző fejezetekben kétféle szempontból is megbeszéltük. Most nézzük meg a harmadik oldalát is.

Az utazás mély értelme az alakulás keresztjén fejlődő hét rózsára is vonatkozik. Rózsakereszt Krisztián kolostori tartózkodását, Jeruzsálemre való mély, hatalmas vágyakozását és odahatolását nevezzük keresztény realizmusnak, a Jupiter-szintézisnek, az erőknek, melyek a két mellékvese hormonjával képessé tesznek bennünket arra, hogy az anyagban rátérjünk a cselekvésre. Cipruson, a Vénusz-tisztelet központjában való tartózkodása az alacsony vágytermészet megváltoztatását jelképezi, mely a tímusz-mirigy hormonja által olyan fontos változásokat visz végbe testünkben. Megérkezése és tartózkodása Damaszkuszban a hatalmas Merkúr-fémet, a magasabb tudást fejezi ki, melynek fejlődése a pajzsmirigy hormonjától függ. Aztán tovább megy Damkarba, az oroszlán városába: felébred a benne lévő Krisztus. Szabaddá válnak a hatalmas Uránusz-erők, melyek az agyalapi mirigy (hipofízis) erőivel hatnak együtt.

Amikor Rózsakereszt Krisztián így rendelkezhet saját magával, útja tovább viszi a Sinus Arabicuson át Egyiptomba, amely a küszöb őrét jelöli, majd Fezbe, ahol magáévá tesz minden eddigi misztériumot, s előkészülését és fejlődését tényleg megkoronázza. Minden szellemi érték, ami a tobozmirigyben rejlik, az alakulás keresztjének hetedik rózsájában, rendelkezésére áll az ösvény tanulójának.

Aztán pedig, e harmonikus előkészítés után, két év múlva, tehát amikor az idők megértek, elindul Spanyolországba. Spanyolországgal itt az emberi szellemre utalnak, a Plútó-nézetre, mely mint csendes őr, kiszabadul a királykamrából, hogy megkezdje a világért és az emberiségért végzett nagy feladatát, mint beavatott és a misztériumok őrzője.

Így szól tehát a Fama – mely általános értelemben Európának minden tudósához, különösen pedig minden kormányzójához fordul -; így szól a Vízöntő programja, a Rózsakeresztes Rend évszázados irata, a jóság, igazság és igazságosság hírnöke:

Két év után C.R.C. testvérünk elhagyta Fez városát, és sok drágakinccsel Spanyolországba utazott, abban reménykedve, hogy mivel utazása olyan jó eredményekkel járt, Európa tudósai vele fognak örülni, hogy tanulmányaikat most már ugyanazon biztos alapokra építhetik. Ezért beszélt a spanyol tudósokkal a mi tudományaink hiányosságairól, s hogy hogyan lehetne ezeken segíteni. Miért fognak bizonyos előjelek erősödni, s miért kell ezeknek egyezniük a múlttal. Mik az egyház hiányosságai, s hogyan kellene az egész erkölcs-filozófiát megjavítani. Új növényeket, új gyümölcsöket és állatokat mutatott nekik, melyekkel szemben a régi filozófia tanácstalan volt, s új axiómákkal járt a kezükre, melyeknek segítségével minden tökéletesen megoldódna.

A tudósok véleménye szerint azonban mindez nevetséges volt, s mivel új volt, féltek, hogy nagy hírükön csorba esne, ha megint tanulniuk kellene, s hosszú ideje ápolgatott tévedéseiket be kellene ismerniük. Mert ezeket a tévedéseket nagyon megszokták, s elegendő jövedelmet is biztosítottak nekik. Aki azt gondolja, hogy a nyugtalanságkeltés hasznos lehet, felőlük csak nyugodtan reformáljon – mondták. Ugyanezt fuvolázták neki más népek is.

Így megmutatkozik, hogy a legmagasabb és legjobb, amit a misztériumok és a kereszténység a világnak nyújthat, naponta elénk tárul. Jelen van, csaknem ránk erőlteti magát, de az emberek nem akarják. Krisztus azt mondja: „íme, közelebb vagyok hozzátok, mint kezetek és lábatok, tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. De az emberek nem akarják. Mert hát a fennálló helyzeten olyan jól lehet keresni. És – nemde – sokan annyira közismertek mint tudósok vagy Istennek szentelt teológusok vagy nagy emberbarátok. Képzeljék el, hogy az igazság fényében az embernek mindennel fel kellene hagyni (lévén az illúzió és tévedés), amit saját vélemény formájában birtokol és hirdet! Ezért ragaszkodik az ember az önfenntartás és helytállás anyagi világában inkább a sötétséghez, mint a világossághoz. És ugyanezen okból csak két lehetőség van: a világosságot elfogadni, vagy azon elbukni.

Az Arany Rózsakereszt története itt hangsúlyozza, mégpedig rendkívül komolyan: a világosságot felajánlják – ingyen. De az ember helytállásra és érvényesülésre törekedve lábbal tiporja, harcol ellene, mint valami veszély ellen. A világ üdvözítője szerettei között jár, de leköpködik s letépik ruháját, miközben a jámborság mögé sáncolják magukat, hogy eltakarják meztelenségüket.

Meg kell azonban értenünk, hogy a szentnek ez a tétlensége csak látszat. Aki a világosságra emel kezet, az belepusztul a sötétségbe. Így védik a magasabb elemet, s misztériumiskolára van szükség, ami a magasabbat biztosítja. Így keletkezik a gnosztikus mágia fegyvere, amivel – mint a Fama Fraternitatis R.C. mondja – az Egyetemes Gnosztikus Szerzet újra meg újra azokhoz fordul, akik meg akarják hallgatni.

Semmi mást nem akarunk, mint a világnak és az emberiségnek megmutatni a nagy kincseket, melyek mindenki számára megvannak. Semmi mást nem akarunk, mint a világot és az emberiséget figyelmeztetni a nagy veszélyekre, melyek elszabadulnak, ha megmaradunk az arcátlan megtagadás és visszautasítás mellett. Semmi mást nem akarunk, mint a ránk bízott nagy művet védelmezni és kivitelezni a sötétség minden mocsarán keresztül.

Spanyolország fogalmának még más jelentése is van, melyet itt csak megemlítünk. Spanyolország és Európa néhány más országa bejárati kaput képez, melyeken keresztül más fajok reinkarnáló egói hatolnak be Európába. Ahogyan a múltban létezett már egy nagyon előrehaladott spanyol kultúra, amely szoros kapcsolatban állt az arab kultúrával, úgy a jövőben is kivirul majd az új spanyol kultúra. És az a rettenetes küzdelem, mely a második világháború kitörése előtt Spanyolországban kezdődött, ahol tízezrek vére folyt, az eljövendő újnak volt sajnos elkerülhetetlen ára, míg ugyanakkor előállt annak a veszélye, hogy a sötétség hatalmai ennek az alakulásnak az időpontját késleltethették. Ahogyan már akkor is kijelentettük, a spanyol testvérharc nem egyedi dolog volt, ahogyan sokan gondolták, hanem egész Európára jellemző, mint nem sokkal később meg is tapasztaltuk.

Így, kozmikus erővonalak mentén, új eszme akart hatalomra jutni Európában. Spanyolországon át jött be, ahogyan C.R.C. is a keresztény filozófiával Spanyolországba ment, hogy az ottani elutasítás után Németországba utazzon. Ez aztán az oka annak, hogy az ezoterikusok már azelőtt sok fontos eseményre vártak Közép-Európában, mely várakozás szintén jogos volt és teljesült is.

Munkánk a jóság, igazság és igazságosság érdekében folytatódik, hogy a régi Evangéliumot most is közvetítsük egy összetört és megzavarodott világnak. Széles fronton menetelünk, hogy az eljövendő idők helyes értékeit és eseményeinek jeleit mindenkinek átadjuk, aki meghallgat minket. Rátapintunk sok fájó pontra, s a világosság ösztönzésére, mely hatalmába kerít minket, meg akarjuk tanítani az embereket, hogyan kell élniük a nagy Őriző és Életbeteljesítő, a Krisztus szolgálatában.

 

Bizony el kell ismernünk, hogy a világ már azokban az időkben nagy mozgalmakkal volt terhes, és miután a szülés fájdalmain túl volt, állhatatosan érdemteli hősöket hozott a világra, akik erejük megfeszítésével törtek át a sötétségen és a barbárságon, s nekünk, gyengébbeknek már csak követnünk kell őket. Egészen biztosan ők voltak a Lángoló Háromszög csúcsa, s e lángok egyre erősebben világítanak, s a világnak bizonyára utolsó tüzét lobbantják majd lángra.

Fama Fraternitatis R.C.

7. A tüzes háromszög

 

A Fama Fraternitatisban szó van a Trigonum Igneumról, a tüzes vagy lángoló háromszögről. Amikor Rózsakereszt Krisztián csodás európai útján Spanyolországba érkezik, minden kincsét, összegyűjtött hatalmas bölcsességét felajánlja mindenkinek, aki akár egy pillanatra is hajlandó odafigyelni. Az eredmény azonban durva visszautasítás. A tudósok, a politikusok, a művészet kedvelői és a vallásos felső réteg tagjai lunáris éleselméjűségükkel csakhamar észreveszik, hogy amit Rózsakereszt Krisztián felkínál nekik, az saját primitív nézeteik és szokásaik tökéletes ellentéte. Ha az őszintén és ingyen felkínált isteni adományokat elfogadták volna, akkor ez – ahogy a Fama ecseteli – ártott volna hírnevüknek; akkor kitűnt volna, hogy semmit sem tudnak, s újra kellett volna kezdeniük a tanulást. Akkor be kellett volna ismerniük sokéves hibáikat, ami miatt elapadt volna a jövedelmük forrása, s pénztárcájuk elvékonyodott volna. Nos, e keserű tapasztalat után, mely nekünk meglehetősen ismerősnek tűnik, a Fama – mielőtt folytatná Rózsakereszt Krisztián útleírását – mély értelmű ezoterikus-filozófiai fejtegetésbe kezd, hogy tanulmányozóinak megmagyarázza a magát szakadatlanul felajánló Világosság és az őt visszautasító Sötétség közötti éles ellentétet. Beszél a Világosság Szerzetének rettenetes küzdelméről, melyet azért folytatnak, hogy ebből a sötétségből és barbárságból eléggé méltó embereket kerítsenek elő, akik az emberi élethullámnak, a többieknek, utat tudnak törni a fejlődési spirális magasabb menetének fényes világosságába. A hősöknek e seregére utalva mondja a Fama:

Egészen biztosan ők voltak a Lángoló Háromszög csúcsa, melynek lángjai egyre erősebben világítanak, s a világnak bizonyára utolsó tüzét lobbantják majd lángra.

Ha meggondoljuk ezeket a dolgokat, akkor nagy csodálatunk, mély tiszteletünk és hálánk árad mind­azokhoz, akik Nyugaton felépítették a Világosság Szerzetét. Tiszteljük mindezeket a nemes lelkeket, akik az alantasnak a pokoli örvényéből, a halál gödréből felküzdötték magukat – nem azért, hogy magukat mentsék, hanem hogy utat törjenek, utat építsenek nekünk, akik utánuk jövünk. A szeretet hulláma árad felénk. Fényes alakok maroknyi csoportját látjuk az Egyetlen körül, Krisztus körül, akivel és akiért hordozni akarják a keresztet. Ők képezik a lángoló, a tüzes háromszög csúcsát. Ebben a fejezetben erről a világító mágikus jelképről szeretnénk elmélkedni.

E szavakat valójában vallomásnak, nyilatkozatnak kell vennie. Ön hallani fogja, hogy kik vagyunk, mi az igazi szándékunk, milyen munkával foglalkozunk, s mennyiben vagyunk kapcsolatban ezzel a tüzes háromszöggel.

A mágikus háromszögnek sok nézete van. Ezt már a geometria háromszögeinél is felfedezzük. A háromszöget sík felületnek nézhetjük, melyet három egyenes szakasz határol; és vannak derékszögű, hegyesszögű és tompaszögű háromszögek, meg gömbháromszögek is.

A misztikus szabadkőművességben a háromszög minden építménynek alapelve és végcélja. Az ezoterikus, gnosztikus kereszténységben a háromszöget a Golgota magaslatán felállított három kereszt ábrázolja. A rózsakeresztes filozófiában az Ego három nézetéről úgy beszélnek, mint isteni szellemről, életszellemről és emberi szellemről. A mágikus asztrozófiában a tűzháromszöget Aries, Leo és Sagittarius képezi. A gnosztikus planetáriumban Uránusz, Neptun és Plútó háromszögét látjuk sugározni, a három hatalmas jelet Serpentariusban és Cignusban.

Ismerjük a kozmikus háromszöget mint az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nézetét, és a kozmoszon felüli háromszöget mint a Logosz három nézetét. Az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájának munkájában pedig – mely egykor a gnosztikus szabadkőművesség egyenes folytatása volt – ugyanez a háromszög a Vízöntő-követelményben, a jóságban, igazságban és igazságosságban jelenik meg.

A háromszög nézeteiről, azokról is, amelyeket itt nem említettünk, kétségtelenül egész könyvet lehetne írni. Ebben a nagy bőségben tehát korlátoznunk kell magunkat. Így a mágikus gondolkodásnak csak egyetlen vonalát fogjuk követni, hogy ne tévedjünk el a sugárzó lángok sokaságában.

Nyilvánvaló, hogy a háromszög az abszolút harmónia, a háromság egységének jelképe. A három a tökéletes egység terméke, a tökéletesség száma. Az abszolútnak, a teljes építménynek ez a gondolata a Logosz legmagasabb nézetéből ereszkedik alá minden kozmikus területen át, mint egy tüzes láng. Ahol Istennek ez a tüzes lángja megjelenik, ott meggyújtja a kozmikus gyökérönállóságot, és megjelenik a káosz: egy hatalmas, tomboló, le és fel hullámzó mozgás, alakulásra törekvés.

Isten tűzlángja mélyebbre merül ebben a hatalmas szeretetműben, s lelövell a sötét Földre. Mint a Világosság, mely a sötétségben fénylik, mint Világosság, mely káoszt, mozgást, krízist és ítéletet hív elő. Az isteni háromszög lefelé irányuló tüzes, tűhegyes csúcsa kardként csap le erre a világra. Ez a Krisztus-szellem, mely nem békességet hozni jött, hanem kardot, fegyvert.

A tanuló pedig, aki élete éjjeliőrségén szemeivel az eget pásztázza, hogy felfedezze Isten világosságát, látja a tüzes lángokat lefelé lövellni, s az ő életét megérinteni. A háromságot, mikrokozmikus lénye háromszögét megérinti az isteni háromszög. Az emberi háromságot a szellem három nézete jelöli, s ezek a fejben három világító magnak látszanak, három gyengén világító csillagnak: az agyalapi mirigy, a tobozmirigy és a homlok mögött, a szemöldökök közötti hely sugárzása. Mihelyt ünnepelni lehet ezt az isteni találkozást, amint a két háromszög hegye megérinti egymást, rettenetes harc keletkezik: az alantas halála és a feltámadás. A két háromszög átfedi egymást, így áll elő a két egymásba fonódó háromszög képe, a hexagram. A hatos számnak e mágikus kifejezését a régi kabbalisták a tökéletesség jeleként használták. Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjének tanulmányozói most már megértik, hogy miért a hatodik kötéllel húzták fel Rózsakereszt Krisztiánt a sötét veremből.

Csak a beavatott, az Istennel egyesült, akinek megvan Salamon e pecsétje, az tudja tüzes háromszögét hatalmas tűzlánggá fejleszteni. A láng egyre világosabb lesz, s kétségtelenül ez ajándékozza meg a világot az utolsó világossággal.

Most pedig ki kell puhatolnunk, hogyan fejlődik ki ez a folyamat. Ez csak egyetlen módon történhet: a jóság, igazság és igazságosság útján. Ez a három fogalom Uránusz, Neptun és Plútó kulcsszava. Ezek jelölik a három mirigy: az agyalapi mirigy (hipofízis), a tobozmirigy és a csendes őr, a pajzsmirigy megszabadító tulajdonságát. Ez az Ego három nézete.

A teljesen önfeláldozó szeretetszolgálatot jelenti ez, a tökéletes kereszténységet, a feltétlen szabadkőművességet. Ez képezi a három keresztet a koponya helyén, ahol a kibékülés vére folyik sokak váltságdíjaként. Röviden: itt fejek, szívek és kezek tökéletes cselekedetéről van szó. Az Akvárius-munka ez, a Rózsakereszt Szerzetének mágikus munkája korszakunkban. A háromszög alapjának a jóság fogalmát látjuk, s ezen az alapon emelkedik egyik oldalon az igazság, a másikon pedig az igazságosság. Ahol pedig ez a két felemelkedő erő találkozik, ott keletkezik a beavatás, az egyre világosabbá váló láng.

Mit jelent a jóság? Mit akar az Uránusz-elv? Az Uránusz-elv az igazi szeretet legmagasabb formájára, a dolgok Krisztus-nézetére vonatkozik. Mi mindent nem csináltak az emberek a szeretetből! Puha, kásás valamit, ellenőrizetlen érzések hullámain való libegést, a szenvedélyek és a végtelen önszeretet betetőzését, mindkét kézzel való kapaszkodást a felületes romantikába; eszközt, mellyel a saját tehetetlenséget és ürességet szeretnék feltölteni. „Ha egyedül nem tudom, akkor mások segítségével próbálom megtenni.” Ez a szeretet a negatívság jelképe; korlátolt és véges. A háromszög alapja egészen más irányba terel minket. Az abszolút önfeláldozást tanítja, az emberiségért való személytelen odaadást, azoknak a teljes megszánását, akik a sötétben járnak. Ha van Önnek ebből valamije, ebből a hatalmas megrendülésből azok sorsa láttán, akik kimondhatatlanul szenvedve küszködnek ebben a sötét világveremben – csak akkor lehet Ön Akvárius-barát.

Ha ismeri ezt a szeretetfájdalmat, csak akkor mondhatja magáról, hogy a világ fájdalmait hordozónak a gyermeke. Akkor kész Ön arra, hogy elhagyja apját, anyját, mindenét, hogy szolgálja Istent, a világot és az embert. Akkor megy el – mint Rózsakereszt Krisztián, az Ön felettes énjének prototípusa – Spanyolországba, hogy kincseit felajánlja mindenkinek. Akkor Önnek is visszautasítás, gyanakvás és üldöztetés lesz a sorsa, akkor Ön is azt hallja: „Feszítsétek meg!”

És lassan felemelkedik az Ön áldozatának keresztje a koponya helyén, a zsoldosok szitkozódva állják körül az Ön vérző szívét, sorsot vetvén az ön igazi cselekedettel bizonyított szellemi birtokára, mint valami árura. Így pereg egyik vércsepp a másik után az Ön testéről; ez az Ön szeretete, mely a világot táplálja; átitatja a földet, hogy annak öléből egykor más gyümölcsök sarjadjanak. Így fektetjük le az igazi szeretet alapelvét, az önfeláldozást Krisztusban, s emiatt, ebből, mint mondtuk, két másik erő száll fel.

A jóságból először igazság növekedik. Ha a szív jóságának ezoterikus jelentőségét nem értette meg, akkor az igazságot sem láthatja. Ez a neptuni elv, ez a magasabb ész a jóságból kel életre. Íme minden igaz ismeret titka. A jóság olyan, mint Mózes jelképes botja. Ön megüti vele az egyetemes ismeretek szikláját, s az élet vize tör, buzog elő belőle. Elárasztja Önt a megszabadító igazság. Látása megélesedik: látja a megindultságot a sötét világveremben, látja a megszabadulás irányvonalait, s Ön a szeretetével és a szeretete mellett magával hozza a bölcsességét is.

E világ hatalmasa azonban megint megpróbálja megölni Önt, s így a koponya helyén a második kereszt is felemelkedik. Gyilkosként feszítik tehát a keresztre azt, aki az alacsony életet akarja megölni. Így függ ott egymás mellett fej és szív, kimondhatatlan fájdalommal, a vércseppek pedig szaporodnak, s peregnek a sivatag homokjába.

És íme, a jóságból az igazságosság is előtör. Ha az Ön szeretettel telt szíve így sugárzik, és Ön leásott az Örök Bölcsesség forrásaihoz, akkor az élet feltör, teljes pozitivitással, és igazságosságot követel. Az Akvárius-kiáltás az egész világon visszhangzik: Igazságosságot! Ön a fekete horda bűnfátyollal takart arcába néz; elállja az útját, még ha királyi vagy papi köpenyt hordana is az a halál álcázására, s a fülébe harsogja az igazságosság, az igazi emberiesség Plútó-követelményét. Mert az Ön háromszög-követelménye Isten követelménye, a Logosznak, az Örök Tűzlángnak a követelménye, mely lemerül az idő világába.

Így emelkedik fel a harmadik kereszt a koponya helyén. A második gyilkos, az emberi szellem teljes önfeláldozással engedi magát keresztre feszíteni. Így hanyatlik le az emberi szellem az alantasban, de íme, a Nagy Világszív azt mondja neki: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a Paradicsomban”.

A halál itt válik győzelemmé. Íme a Trigonum Igneum legmagasabb csúcsa. Mint a villám, lövell a Világosság sugara a világon át, a Világosságé, ami a sötétséget elvakítja; és ujjongás­ként hangzik a mennydörgés, a beavatott szabadságkiáltása: „Consum­matum est! Elvégeztetett!” A két egymásba fonódó háromszög salamoni pecsétje megszületett a vérben.

Nézzék, ez az Akvárius-mű, az egyetlen ösvény, mely a világ és az emberiség megszabadításához vezet. A jóság, igazság és igazságosság háromszöge Önök közé megy, és megkérdezi Önöket, hogy Istennek e nagyszerű építkezésében akarnak-e társai lenni. Ne gondolják, hogy ez a háromszögtan csak az Arany Rózsakereszt tanulóinak fontos. Ez az egész emberiségre vonatkozik.

Látjuk, hogyan próbálnak rá sokan reagálni, de mert a napnyugati filozófiát nem értik, csak félig-meddig reagálnak, s ezzel okozzák a világtér heves küzdelmét. Az ember csak akkor szabadíthatja meg magát a láncaitól, ha mind a három nézetnek megfelel.

Látjuk a világban, hogy sokan próbálnak megfelelni az önfeláldozó szeretet követelményének – de nem birtokolják az igazságot, a kozmikus igazságot, s így hamis, eltorzult igazságosságot tanítanak. Nem tudják, hogyan kell a kardokból sarlót, a fegyverekből kapát kovácsolni, ahogyan Ézsaiás próféta mondja. Így keresnek és küzdenek a humanizmusban eredmény nélkül. A kiáltások feltörnek a sötét barlangból, de minden a régi marad.

Mások meg igazságot keresnek, ezek az ál-ezoterikusok, a negatív zsibárusok. Ezek okkult ismereteket keresnek, kozmológiát tanulmányoznak, és horoszkópokat gyártanak. De nincs bennük jóság, nincs szeretet, nincs önfeláldozási törekvés. Szeretetük az eszme szeretete, a határozatlan, lényegtelen fecsegésé, a látszaté. Az emberiség szenvedése miatti megrendülésnek nyoma sincs bennük. Emiatt hallani sem akarnak igazságosságról. Irgalomra és igazságosságra nem is képesek, mert hiányzik nekik az alaperő, az önfeláldozó szeretet. Az igazságosságban nem is vesznek részt – az Isten dolga, abba nem kell beleszólni. „Abban nem kell részt vennünk”. Csak az Evangéliumot prédikálni, de a Krisztus második parancsa, a betegek gyógyítása – a tévelygő, vak emberiségnek a megszabadulás ösvényével kapcsolatos tudatlanságából való kigyógyítása, és segítség, hogy a megfelelő életmóddal tényleg bejárhassák az ösvényt – ez a második parancs hiába kopogtat az ő ajtajukon. Rózsakereszt Krisztián nem kell nekik. Hiányzik az ismeret, a belátás; még maguk is a betegekhez tartoznak, gyógyulásra várnak.

Olyanok is vannak, akik igazságosságot keresnek, de szeretet és igazság nélkül. Ennek a következménye viszont szörnyű, véres viszálykodás, esztelen csihi-puhi, gyújtogatás és gyilkolás, a forradalmi praktikák.

Továbbá olyan csoportok is vannak, amelyek a háromszög két nézetét képviselik. Látunk olyan embereket, akik ismerik a jóságot és az igazságot, de az igazságosságra gyávák, s így hatástalanok. Vagy olyanokat, akik jóságot és igazságosságot gyakorolnak, de a kozmikus igazság nem jut el hozzájuk, így sajnálatosan nagy kerülőt tesznek meg, és szaporítják az emberiség szenvedését. Végül olyanok is vannak, akik szeretik az igazságot és az igazságosságot, akikből azonban hiányzik a jóság. Így ezek is erőtlenek, mert Krisztus nélkül minden alakulást lehetetlennek tarthatunk.

Így hallgatjuk e titokzatos könyv, a Fama Fraternitatis beszédét, így nógatjuk egymást a tüzes háromszög felé, s amikor a szent jelkép elé állunk, azt kérdezzük magunktól: melyik nézetével érezzük magunkat rokonnak, és melyiket utasítjuk vissza tudatosan, gyávaságból, a szeretet hiányából vagy tudatlanságból.

Most már tudja, hogy mi az Akvárius-munka célja: a Rózsakeresztes Rend legszentebb, de egyúttal legveszélyesebb művét kivitelezni egy olyan elvadult időszakban, mint a miénk. Önök közül kinek van mersze beállni a világ hőseinek soraiba, akik a Világosság Szerzetének létezését lehetővé tették?

Lesz majd olyan idő, amikor azt mondják: „bárcsak feleltem, reagáltam volna a Rózsakereszt hívó kiáltására”. Abban az időben lesz ez, amikor a Világosság a diadal reggelére ébred. Akkor azonban Ön már nem lehet világossághordozó.

A szeretet hulláma árad felénk. Fényes alakok kis csoportját látjuk az Egyetlen körül, Krisztus körül, akivel és akiért hordozni akarják a keresztet, a háromszoros keresztet, a tüzes, lángoló háromszöget. És a szférák éneke száll e sötét Föld felett:

Tépjétek le béklyótokat,

Jöjjetek ma ki a fényre,

Rántsátok le arcotokról

Az álarcot végre! Végre!

Lépjetek be a nagy kapun,

Seregek és örvendjetek,

Ragadjátok meg a fáklyát,

Szent Lángot emeljetek!

Kivonulva mindenfelé,

Együtt előre menjetek,

Rendeltetést elfogadva

Vegyétek fel a keresztet.

Szóljatok az embereknek,

Akik sírva ácsorognak,

A szenvedés hosszú útján

Fáradozva menetelnek:

Hagyjátok az álmodozást!

Keljetek fel! Ébredjetek!

Lássátok a feladatot,

Mit kezdettől szántak nektek!

Igazságért harcba szállva

Öltsétek fel a jóságot,

Vitézekként kiharcolva

Kegyes igazságosságot!

 

Ilyen ember volt a hivatásánál fogva Theophrastus is, aki, bár nem tartozott a mi szerzetünkhöz, szorgalmasan olvasta M könyvét, s ezzel világosította meg vele született éles belátását. De a tudósok és áltudósok beképzeltsége annyira akadályozta őt a legjobb dolgaiban, hogy a természetre vonatkozó belátásait soha nem tudta békésen elmondani nekik. Közleményeiben ezért inkább a beképzelteket gúnyolta, semhogy szándékait tette volna közzé. Az említett összhang azonban mégis megtalálható nála, s ezt kétségtelenül közölte volna a tudósokkal, ha a kicsinyes zaklatások helyett a magasabb művészetekre mutatkoztak volna méltóknak. Emiatt idejét szabad és gondtalan élettel töltötte el, meghagyva a világot a maga dőre kedvteléseinek.

Fama Fraternitatis R.C.

8. Theophrastus

 

A Fama Fraternitatis nyomán most bevezetjük Önt a múlt egyik tragédiájába, és azzal a történelmi alakkal szembesítjük, akit a Fama Theophrastusnak nevez. Theophrastus, az istenmagyarázó. Lehetséges, hogy Ön Paracelsus néven ismeri jobban, ami „magasztosat” jelent.

A Fama a tüzes háromszöggel kapcsolatban említi meg őt. Van a világnak egy úttörő csoportja, mely a tüzes háromszöget lángoló jelnek használja, az igazi, misztikus szabadkőművesség, a jóság, igazság és igazságosság jelének. Ehhez a világot szolgáló csoporthoz tartozott – cselekedetben és igazságban – Paracelsus is, akinek talán ismeri is a sorsát. Rendkívül jó, rátermett orvos volt, aki kortársait minden tekintetben messze felülmúlta. Nagyon buzgólkodott a magasabb mágiában, s ismeretei olyan teljesek és magas fokúak voltak, hogy tudós fejtegetéseinek fonalát irigy kortársai nem tudták követni. Európa-szerte az a hír járta, hogy orvosi sikerei nagy csodákon alapulnak. Az akkori orvostudományt alapjaiban kérdőjelezte meg, s minden területen mélyreható újításokat hozott.

Ha hallgattak volna Paracelsusra, akkor a világtörténelem sok fura fejlődése más irányt vett volna, és – hogy csak egy példát mondjunk – nem kellene most magunkat átküzdenünk a rettenetes elfajuláson, meg a különböző csoportosulások viszálykodásán. Paracelsus tanai felmérhetetlen jelentőségű világreformációhoz vezettek volna. Cseppet sem véletlen hát, hogy a Fama Fraternitatis R.C. is említést tesz róla.

Pályáján azonban Paracelsust is annyira akadályozta az álbölcsek és áltudósok tömege, hogy a természetre vonatkozó belátásait és ismereteit sohasem tudta békésen megbeszélni velük. Gyűlölték és kerülték, mert többet tudott és eredményesebb volt náluk, akiket persze a saját maguk és a nyilvánosság véleménye szerint nagyobb elismerés illetett volna meg, jóllehet esélyük sem lehetett ennek alátámasztására.

Lelepleződésük miatt kezdték ellene szorgosan kovácsolni a rágalom fegyverét. Paracelsus korában ehhez éppolyan jól értettek, mint ma. Semmire sem reagál a buta tömeg olyan készségesen, mint a rágalom álnok támadására. Ha nem értenek egyet valamilyen eszmével vagy magatartásformával, akkor egyszerűen gyanút és rágalmat terjesztenek. Ha valaki ebben a világban nyílt sisakkal harcol, és az alantas szándékú ellenségnek nehézséget okoz, azonnal rágalmazni kezdik.

Ha valaki még túl öntudatlan, túl negatív ahhoz, hogy a világosságot meg tudja különböztetni a sötétségtől, ha még nem tudja meglátni az igazságot, és mégis érzi a helytelen élet fájdalmait, akkor azonnal reagál a vádra és rágalomra, mert szorultságában mégiscsak vágyik arra, hogy szembenézzen bajának okozójával, s így a rágalmazott képében bűnbakra talál. A történelem nem ad hírt róla, de el tudjuk képzelni, mennyi tisztaságot, mennyi őszinte törekvést, mennyi fontosat semmisített meg az idők folyamán a rágalom. A rágalom következtében lesz a hozsannából „feszítsd meg”. Ha Ön beáll az úttörők soraiba, akik egy jobb világrendért küzdenek, ha felemeli a jóság, igazság és igazságosság zászlaját, akkor önnek is ez a megaláztatás lesz a sorsa.

A rózsakeresztesek úttörő csoportja aránylag kicsi. Megkérdezhetnénk: hogyan lehetséges, hogy más ötlet-komplexumban élő emberek, akik pillantásra is alig méltatnak bennünket, ennyi szennyes rágalmat zúdítsanak a munkánkra. Csak nem tartanak ezek a nagy emberek attól, hogy megismétlődik Dávid és Góliát klasszikus esete? Persze, mi nem teszünk olyat, mint Salengro francia miniszter, aki öngyilkos lett, mikor leöntötték a rágalom fekete iszapjával. A Rózsakereszt tanulói soha nem követnek el öngyilkosságot, és nem félnek a szavak és a tettek következményeitől sem, mert szavaik és tetteik Őrá vannak hangolva, akit minden élet Urának nevezünk, Krisztusra, aki minden mindenben.

A Rózsakereszt tanulói csak egy irányzatot ismernek: az istenbirodalom politikáját. És Isten birodalmáról és annak politikájáról nem absztrakt terminológiával beszélünk, hanem nagyon is határozott fogalmakkal. Sokszor ezért olyan mérgesek ránk. Mi nem valami eljövendő mennyei hazán spekulálunk, hanem azzal a sürgős követelménnyel foglalkozunk, hogy Isten birodalmát itt, a jelenségek világában alapítsuk meg, mégpedig fejek, szívek és kezek igaz építményével, mely az ezoterikus kereszténységre hangolódik. Ezért siklik le rólunk a rágalom, ezért nem érint minket. Dávid-dobásunk pedig el fogja érni a „világosan látható” fekete hatalmakat (Góliát „világosan láthatót” jelent), és biztosak vagyunk a győzelemben.

Beképzeltség-e a győzelemről beszélni? Nem! Amikor Rózsakereszt Krisztiánt felszólítják az elérés ünnepén való részvételre, akkor ez a meghívó a kereszt jelével van ellátva, s a felirata: „Ennek jegyében győzni fogsz”. Ön bizonyára érti ezt a jelképes beszédet.

Így érte Paracelsust is a rágalom, de nem tudta őt megrendíteni. Úgy járt, mint a jóság, igazság és igazságosság sok más apostola: meggyilkolták, de megsemmisíteni nem tudták. Ismerete, szeretete, és az általa megtalált harmónia meg kell hogy hódítsa, meg fogja hódítani a világot. Isten Szellemének tüze, Theophrastusé, az istenmagyarázóé, a Lángoló Háromszög tüze diadalmaskodik.

Paracelsus életének nagy tragédiája, hogy nem tudta magát valóságosan megmutatni. Nem tudott úgy dolgozni, ahogy szeretett volna. Élete a szidalmazói ellen vívott, a szellemi helytállásért folyó szakadatlan harc volt, hogy legalább valamit tehessen a szenvedő emberiségért. Szakadatlan tusát vívott az emberiség ellenségei ellen. Műveit tudatosan megcsonkította, hogy megakadályozza helytelen használatukat. Így eltelt az idő anélkül, hogy építhetett volna. Elhagyta őt az élet, mielőtt minden lehetségest megtehetett volna.

Akik Paracelsusról olvastak, esetleg azt állíthatják (s ezt meg is tették), hogy nagy hibákat követett el, s azért folyt és végződött az élete olyan tragikusan. Mi visszautasítjuk ezt a kritikát, mert a Fama Fraternitatis azt bizonyítja, hogy ez téves. A Rózsakeresztes Rend hagyatéka ugyanis közli velünk, hogy „Theophrastus szorgalmasan tanulmányozta M könyvét, s így hivatása és lelke szerint a Tüzes Háromszög csúcsához tartozott”.

M könyvével kapcsolatban tudjuk, hogy miről van szó. Aki tanulmányozni akarja ezt a könyvet, annak el kell jutnia az arábiai Damkar titokzatos városába, a szépség, bölcsesség és szeretet városába, mely az oroszlán országában, a Krisztus országában, Júda oroszlánjának országában fekszik. Akik M könyvét ismerik, azok mind a napnyugati keresztény rejtélyek beavatottaihoz, az emberiség nagy szellemi vezetőihez tartoznak. Aki meg akarja ismerni M könyvét, annak be kell járnia a Rend hagyatékában leírt utat, Rózsakereszt Krisztián útját, az önfeláldozás, az öntisztítás ösvényét, a jóság, igazság és igazságosság ösvényét, a cselekedet útját.

Úgy tudjuk és úgy érezzük tehát, hogy Paracelsus a nagyok egyike volt, s a rózsakeresztes tanuló számára ragyogó példaképet látunk benne. Paracelsus életének tragédiája a mi tragédiánk is, az ő munkája a mi munkánk is, az ő harca a mi harcunk is. Mélyüljünk el tehát e harc lényegében, idézzük fel e hősnek, Theophrastusnak a képét, hogy az ő valóságához, az ő áldozatához mérhessük a mi valóságunkat, s meghatározhassuk a rózsakeresztes munka irányvonalát és célját korszakunkban.

A Fama kijelentését vesszük alapul, hogy Paracelsust a tudósok beképzeltsége annyira akadályozta, hogy sohasem tudta békésen megbeszélni velük a természetre vonatkozó ismereteit és belátásait. Közleményeiben ezért inkább ezeket a beképzelteket gúnyolta, semhogy szándékait tette volna közzé.

Vegyük úgy, hogy tanulmányoztuk M könyvét, hogy áthatoltunk Damkarba, az arábiai Damkarba. Akkor a jelenségek világában felállított keresztény követelmény egész horderejét megértenénk, lényünk az emberiség iránti szeretettől izzana, továbbá nagyon világosan észlelnénk mindent, ami ebben a világban Krisztus törvényének betöltését akadályozza. Minket is fájdalom és gyász töltene el az emberiség szenvedése és helytelen cselekvése láttán, s a megértés hiánya miatt. Végül azonban munkához látnánk, hogy mindent megtegyünk, amit meg kell tenni, hogy az igazi Világosságot győzelemre vigyük.

A szellemi tudományoknak vannak olyan tanulmányozói, akik csak az ösvény célját latolgatják. Meditálnak, és a Krisztus birodalmára összpontosítják a figyelmüket. Rajzolgatják az új Jeruzsálem körvonalait, verselnek, írnak és beszélnek Isten szeretetéről, ami Krisztusban nyilvánult meg. „A szeretethez emberszeretet kell, a szeretet boldogság, béke és egyensúly. A szeretet pálmaágsuhogás és trombitaszó. A szeretet barátságosság és ítéletnélküliség, mert minden lényben van egy isteni szikra, s így tehát minden lény egy alakulásban lévő Isten. A szeretet erőszaknélküliség”. Így csengenek fülünkbe a szeretetköltemény édes szavai, és látjuk a fehér tulipánokat és a csendes körmeneteket, a fehér lampionokat, az asszonyok békemenetét, az „egyház és béke” estélyeket, halljuk az erőszak elleni tiltakozást. A rózsakeresztes tanulónak pedig – úgy gondolják – olyan pompás munkája van ezek között a negatívok között! Finoman és ravaszul van ez kigondolva! Nincs más dolga, mint hogy világosság legyen a világban, nagy világosság, s beszéljen egy kicsit a rózsakeresztes filozófiáról, persze a szeretetről is, de akkor ezoterikusan – érti? Álljon az idő mozgalmai fölött, vigyázva, hogy meg ne égesse magát az élet zubogó üstjénél. Kívül áll, messze és biztonságban, magasan minden felett. Mindenkire mosolyogva néz, megértő szeretetmosollyal. Ívlámpa ő ötszáz wattos teljesítménnyel. Ha az egyikkel kezet fog, akkor azt a másikkal is teszi, mert Isten napja a jókat és a gonoszakat is melegíti, mert hiszen Krisztus mindenkiért odaadja magát! Ne gondoljuk, hogy kevesebbel megelégszik.

Így ad kezet a Fehérnek, de barátságosan kezet fog a Feketével is, vigyáz arra, hogy egyik se forduljon el tőle. Így ösztönöz Krisztus félreértett szeretete a Feketének a fenntartására, s ezáltal a világ fájdalmának szaporítására. A szeretetnek ez a magyarázata az emberiséget fenyegető veszélyek egyik legnagyobbika. Ez elválasztja az embert a valóságtól, és megakadályozza az igazi cselekedetet: ez tartja fönn az egyensúlyt Fehér és Fekete közt. Ez jellemtelen dolog, ez negatív. Értse jól, mire gondolunk. Amikor ezt a viselkedést jellemtelennek nevezzük, nem gonoszságnak mondjuk, hanem butaságnak és tudatlanságnak. Gonoszság, gonosz tettek lehetnek a butaság és tudatlanság következményei is. A jellem a lelki növekedés mértékében képződik.

Akik M könyvét tanulmányozhatják, azok a cselekedettel áttörtek Damkarba. Háromszoros lelkük működésbe lépett, és Betlehem fényes csillagának vezetésével áthatolnak ahhoz, aki a világmindenséget hordozza. Áthatolnak a világ szülőbarlangjához, és feláldozzák lelkük aranyát. Amikor aztán ily módon József, az ács fogadta őket, akkor vele akarnak dolgozni az építkezésen, és beállnak az igazi kőművesek sorába.

Ön ekkor fogja megérteni, mi a szeretet. Ekkor fogja érezni a szeretet érvényesülő erejét, az igazi szeretet titkát. Ez nem csak meditációs feszültség, szeretetteljes gondolatok kisugárzása minden további nélkül. Ez esetleg értékes lehetne, de a gyógyító csodaszernek mégis csak egyharmada. Az igazi szeretet eltér a tantételektől, állandóan intelligens, és betölti a pillanat követelményét. A szeretet (mint az igazság) az igaztalanra irányul. Villám, mely megvilágítja a sötétséget. A szeretet valójában védő, ösztönző, magyarázó és leleplező. Ezen a világon ezreket meg ezreket árulnak el és adnak el a tudatlanságuk miatt, visszautasító viselkedésük miatt, s így visszatartják őket a kereszténység lényegétől. Ha a megvertek felemelik a fejüket, és fájdalmas kiáltással a bűnöst keresik, akkor hamis útra terelik őket, ők pedig esztelen elvakultságukban táplálják a kígyót megszaggatott keblükön. Barátaik és segítőik ellen fordulnak, s azt sziszegik a Krisztus felé: „Feszítsétek meg!”

Az igaz szeretetnek feladata tehát, hogy megmutassa a fehéret és a feketét. Az embert testvérei ellen uszítják. Ezért mondjuk, hogy „itt leselkedik, itt van az árulás!” Ha elérnek minket a szenvedő emberek sóhajai, akkor azt mondjuk: „ott a gyilkosotok!” Amikor mindenféle vallásos elterelő műveletet gondolnak ki, és a pásztor nélküli nyáj azt kérdezi félelmében, hogy „hol az árulás?”, akkor azt mondjuk: „Ott állnak! A szerencsétlenek és kétségbeesettek szívének vérével kenik össze a Biblia szövegeit!”

Ez az igazság, és a szeretet törvénye azt követeli, hogy meg is mondjuk.

Azért írjuk ezeket a dolgokat, mert Theophrastus Paracelsus fényes alakja áll szemünk előtt. Aki mindenek fölött szerette az igazságot, s ezzel az igazsággal, ezzel a fényes, szeretetteljes igazsággal fordult beképzelt kortársaihoz. Nem ő volt a gyűlölködő, hanem azok, akik az ő szeretete elől nem tudtak elmenekülni, s ez előtt semmivé zsugorodva őt végül halálra sebezték.

Azért írunk ezekről a dolgokról, mert meg akarjuk mondani, hogy a Rózsakereszt ereje ellenállhatatlan. Azért írunk erről, mert be akarjuk Önöknek jelenteni, hogy az Idősebb Testvérek bevehetetlen erődítményt építettek ebben a világban. Ezt az erődítményt pedig misztériumiskolának nevezzük. Rózsakereszt Krisztián folytatta utazását. Spanyolországba ment, s kincseit felkínálta Európa minden bölcsének és kormányának. De kigúnyolták, nem akarták, elzavarták. Nagyszerű adománya mindenkié lett volna, de nem fogadták el. A szépség, bölcsesség és szeretet izzó háromszöge sugárzón állt a világban, de a világ nem fogadta be azt.

Theophrastus jött az adományival: visszautasították! Theophrastus jött a munkájával: akadályozták és rágalmazták! Theophrastus jött az igazságával, a tiltakozásával, a leleplezésével: meggyilkolták! A világ nem akart betekinteni M könyvének csodás távlataiba.

És – ekkor állt elő a rejtélyiskola, a bevehetetlen erődítmény, a napnyugat misztériumiskolája. És mi, az Ifjú Gnosztikus Szerzet, mi vagyunk az élcsapat, az úttörők, a kiküldöttek, hogy beszéljünk Önöknek erről a ragyogóan csodás dologról, a győzelemről, mely előre el van döntve.

 

De ne feledjük szeretett atyánkat, R.C. testvért, aki sok fáradságos utazás és értékes információk hasztalan közzététele után visszatért Európába, melyért a közelgő változások és veszélyes viszályok miatt nagyon aggódott, s amelyet szívből szeretett. Habár művészete által, és különösen a fémek transzmutálása miatt nagyon kitűnhetett volna, a pompánál sokkal fontosabbnak tartotta a mennyet és annak polgárát, az embert. Épített magának egy alkalmas, rendes lakást, amelyben elgondolkozott utazásairól és filozófiájáról, s ezeket beleírta egy emlékkönyvbe. Ebben a házban állítólag sokat foglalkozott matematikával, és sok szép eszközt készített ismerete minden területén. Ezekből azonban, amint később látni fogjuk, csak kevés maradt ránk.

Fama Fraternitatis R.C.

9. Vissza Európába

 

Tudjuk, mi történik, ha kő gurul a vízbe. Amint megérinti a vízfelületet, körkörös hullámok keletkeznek, amelyek egyre tovább terjednek, míg végül észrevétlenül elenyésznek. Ez a jól ismert folyamat kozmikus törvényen alapul. Ha két tárgy megérinti egymást, akkor a keletkező erő körökben terjed tova. Az anyag és a szellem minden területén ugyanezt a jelenséget látjuk. A fény, a hang, az éteri rezgések, a gondolathullámok stb. esetében is megállapíthatjuk, hogy a jelenség köralakban terjed tova. Az ezoterikusok erőkörökről beszélnek. Az erőt kiáramoltatják, s az egyre terjed, míg el nem oszlik a világmindenségben. Ebből azt kell megtanulnunk, hogy a jelenséget keltő erőkiáramoltatást állandóan ismételnünk kell, hogy tartós eredménye legyen. Ez viszont egy másik kozmikus törvényre utal, az ismétlés törvényére.

Képzelje el, hogy egy embercsoportnak meg kell tanulnia reagálni egy bizonyos rezgésre. A rezgést vagy hangképet létrehozzák, de az néhány pillanat múlva, az észlelési képesség határán túl, elvész. Újabb hangképre, ugyanazon magasságú rezgésre van szükség, s ennek folyamatos ismétlésére, míg a csoport a reagálás, a beteljesülés bizonyítékával nem szolgál. Mihelyt eredmény állapítható meg, újabb, más hangképre van szükség, hogy a szándékolt irányban újabb lépést lehessen megtenni. A hangképet mindig hozzá kell igazítani a korszakhoz, a felvevőképességhez és a szokásokhoz. Az Isten szőlőskertjében munkálkodóknak tehát, ahogyan sokan észrevették, állandóan intelligenseknek kell lenniük. A munkamódszereket állandóan hozzá kell igazítani a körülményekhez. A munkatárs, aki olyasmit ismétel és él át, ami elmúlt erőkörhöz tartozik, nem képes a Rózsakereszt szorgos és intelligens Idősebb Testvéreinek új hangképeit és kompozícióit meghallani.

Soha ne higgye az olvasó, hogy az emberi élethullám állandó, sztatikus. Számtalan hatalmas erő hat rá, és minden impulzus a pillanat követelményeinek felel meg. Ez a biztonság messzemenő következtetésekre ad alkalmat. Gondoljon például az egyházra. Az egyháznak mint társadalmi jelenségnek két nézete van. Egyrészt emberbarát megnyilatkozásait látjuk, ezek minden kétes következményével. Ezek miatt utasítja el a modern Rózsakereszt az egyházat. Másrészt azonban a régi misztikus értékek is megnyilatkoznak benne, melyeket elmúlt erőkörökből kölcsönöztek. A rózsakeresztes tanuló az egyháznak ezen tulajdonságait valójában még sajnálatosabbnak tartja. Miért? Nos, a világhoz alkalmazkodó egyház gyorsabban eljut a krízishez, gyorsítja az új alakulást, a robbanást, míg az elmúlt értékeket tükröző egyház a negativitásával csak azt bizonyítja, hogy idejét múlta.

Azt mondják a Szent Könyvben: „Örvendezés van a mennyben egyetlen bűnös ember megtérése miatt”. Bensőséges ujjongás tölti el az ezoterikus szívét, ha azt látja, hogy egy erős ember, aki dinamikus energiáját eddig helytelenül használta, elkezd dolgozni. Látja, hogy az úttörők csoportja erős munkatárssal gyarapodik.

Mit mondjunk azonban azokról, akik rendkívül vallásosnak tartják magukat – teljesen arra hangolva, aki a világmindenséget hordozza -, ugyanakkor negatív beállítottságukkal, azzal, hogy régen idejétmúlt értékekbe kapaszkodnak, imáikkal és zsolozsmáikkal, hamis misztikájukkal öntudatlanul még­is naponta arcul köpik a Krisztust? Ezeket az embereket nem lehet más belátásra bírni. Itt csak hallgatni lehet: ez az eset reménytelen.

Képzelje el, hogy a Rózsakeresztnek lelket adó erők holnap bensőséges, sürgető meghívóval jönnének Önhöz, hogy a Nagy Műnek valamiképpen tegyen szolgálatot. Hogy mintegy vágyakozó kéréssel jönnének önhöz, s könyörögnének, hogy „gyere, segíts nekünk”, s hogy Ön ezt a kérelmet egy ezoterikus valamely kijelentése vagy egy tan valamely apró részlete alapján elutasítaná.

Talán el tudja képzelni, hogy Krisztust is el lehet utasítani saját kijelentése alapján. Az Úr szőlőskertjének munkásai állandóan attól tartanak, hogy az emberek nem hallják meg az idők szívdobbanását, és nem veszik észre, hogy annak megfelelően mire van szükség. Hogy nem értik meg a ritmikusan hullámzó erőimpulzusokat, s a régmúltba kapaszkodnak. Hogy Ön nem akar tovább jönni velünk a világépítés ösvényén, hogy Ön visszautasítja a „jóság, igazság és igazságosság” isteni dallamát, és a Trigonum Igneum lángjait kioltja.

Ebben az állandó bizonytalanságban élünk mi. Mikor jön el a Gecsemán kertjének mindig visszatérő pillanata: „Hát nem bírtok vigyázni velem egy óráig sem?!” Hogy alusztok, elalusztok Istennek szentelt tévedéseitek mellett, hogy elutasítjátok a hívást, mialatt a világszív vérzik – ez Krisztus minden szolgájának szent rettegése, szent szeretetaggodalma.

„Mikor gyermek valék, úgy szólék, mint egy gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek, minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat”, és látom az idők zord, szürke valóságát. Miközben pedig rettegéssel telve kinyújtom karomat, és világmegváltásért esedezem, hallom a Megváltó hangját: „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek”.

Nemsoká észreveszem az első zörgetést, észlelem a mágikus erőkör első impulzusát. Látom a fényes Evangéliumot, a jövő képét, igazi lényem prototípusát, a jövő közösségét, a jövő emberiségét, a jövő szükségeit. Megtudom, hogy mit akar az isteni szeretet, s amíg ebben az isteni fényességben gyönyörködöm, megdördül szívem üregeiben a második zörgetés hanghulláma: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”. És útra kelek, megragadom vándorbotomat, és felövezem magamat köpenyemmel. Elutazom az arany álmok világába, a gonosznak mocsarán át.

De mennydörgésként zuhan a harmadik ütés lelkem ablakára: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Önfeláldozó szeretetszolgálattal ajándékozzátok oda magatokat mindenkinek! A pásztor nem alszik el, míg meg nem találta az egyetlen elveszett bárányt. Így aztán nem utazom el az arany álmok világába, hanem itt dolgozom az igazi életben. Látom, hogy a testvéreim összeroppannak a fekete szörny pokoli szorításában, ahogyan a második világháború idején írtuk: „Nem tudok aludni, mert egy lebombázott város utcáján egy gyerek fekszik letépett lábakkal, és anyja után zokog. Hallotta már Ön is ezt a zokogást? Hallja Ön, hogyan dörömbölnek a szívén, zörgetik az Ön egész lényét?” Hallja Ön a háború idején kínzókamrákban gyötört ezrek zokogását?

Tud Ön aludni, ha a mindenütt tetten érhető teljes elfajulásra gondol, ami elsősorban a fiatalság nagy részén, de bizonyára sok felnőttön is úrrá lett, s szédítő rohanással vonszolja őket lefelé, vissza a lemúr kezdetekhez? Tud nyugodt maradni, ha arra a kilátástalan helyzetre gondol, amelybe az emberiség manőverezte magát? Ha a félelmekre, sokak kétségbeesésére, az erőszakkal való fenyegetésre, a biztonság imbolygó egyensúlyára gondol, amelyre az egész emberi építmény támaszkodik?

Az igazi szabadkőműves ezért itt, közöttünk építi meg az igazság citadelláját, alulról felfelé. Azért fordulunk a jelenben a világ minden eltaposottjához, hogy keressük azt, ami elveszett. Ezeknek nyújtjuk át cselekedetünk, új valóságunk vigaszát. Ez az út. Nincs másik.

Akik így dolgoznak, azok mind hallani akarják az isteni kompozíciót, amivel az elérés módszerét adják tovább. És akik nem akarnak, az elutasítók? Azok látni és érezni fogják, hogy az Úr kopogtatása mintegy ökölcsapássá változik, hogy megtántorodnak és lebuknak romba dőlt valóságukban. Édes uruk ítélő Istenné változik, mert meggyalázták a jóság parancsolatait, és semmibe vették az igazságot.

Ne feledjük azonban (a Fama Fraternitatist idézzük) szeretett atyánkat, R.C. testvért, aki sok fáradságos utazás és értékes információk hasztalan közzététele után visszatért Európába, melyért a közelgő változások és veszélyes viszályok miatt nagyon aggódott, s amelyet szívből szeretett. Habár művészete által, és különösen a fémek transzmutálása miatt nagyon kitűnhetett volna, a pompánál sokkal fontosabbnak tartotta a mennyet és annak polgárát, az embert.

A Fama megbeszélésénél most egyetlen erőkör eredményével foglakoztunk. A kör Németországban kezdődött, és ott is végződött. Beutaztuk a kört, és megállapítottuk, hogyan jött be a napnyugati filozófia Európába, hogyan közölték a pozitív ezoterikus kereszténységet az emberiséggel, s az hogyan reagált erre.

Rózsakereszt Krisztián mindenkinek felajánlotta kincseit, de az emberek, alantas önfenntartási és érvényesülési törekvésükben elutasították. Az első koppanás megzörrentette az ajtót. A kör szétfolyt, anélkül, hogy a fejek és szívek megmozdultak volna. Az első kalapácsütésnek nem volt említésre méltó nyoma az acélkemény páncélon. A kor, a felfogóképesség és az erkölcsi állapot most újabb kalapácsütést tesznek szükségessé. Vegyük figyelembe, hogy eleinte egyáltalán nem szándékoztak nyugaton misztériumiskolát alapítani. A kereszténység szerkezete, a kereszténység célja azt követeli, hogy a legmagasabbat, az abszolútot közvetlen úton nyújtsák át az emberiségnek. Maga Isten nyilatkozik meg a kereszténységben. Ő maga merül le a mi mélypontunkra, hogy ideadja magát nekünk. Közvetítő személyek, közbeiktatott fázisok ő- és miközöttünk, keresztény-ezoterikus okokból elvileg elvetendők. A napnyugati iskola értékeit mindenki magáévá teheti. A Fama Fraternitatis ezt nagy nyomatékkal hangsúlyozza. Megállapítjuk tehát, hogy az abszolút megszabadító tényezők mindenütt jelen vannak, „közelebb vannak hozzánk, mint a kezünk-lábunk”. Akik megtalálták ezeket a tényezőket, megmutatják a többieknek, de azok elutasítják őket. Ők azonban, a megtalálók, akik megértették a zörgetést, nem hagynak magunkra minket, nem hagyják abba kísérleteiket, mégpedig önfeláldozó, kimondhatatlan, sugárzó szeretetük miatt.

Nem maradnak meg az első, s most már elavult impulzustól kölcsönzött módszernél. Nagyon intelligensek. Megértik, hogy e világ urát másképpen kell elejteni. Ezért emelnek citadellát az ellenség világának kellős közepén, misztériumiskolát építenek, a misztikus szabadkőművesség székhe­lyét. Felveszik a harcot a fekete hordával, ismételten és jól meggondolva irányítják erőhullámaikat a mindennapi életre, hogy a kiáramló hullámok nyomán végül is eredmény mutatkozhasson. A szerzetesek citadellája, erődítménye bevehetetlen, s onnan vonulnak ki a világ harcmezejére, hogy megteremtsék az építkezés előfeltételeit.

Vessünk egy pillantást a harcmezőre! Látunk egy hatalmas csoportot, a művészet, a tudomány és az egyház nagy csapatát, amely egészen a fekete fenevad szolgálatába állt. A nagy nyáj, az ember pedig még mindig bízik vezetőiben. A művészet, a tudomány és az egyház a tömeget oda parancsolja, ahol a háttérben lévő hatalom a legjobban kihasználhatja azt. A tömeget tudatlanságban tartják, tévutakra vezetik, s a feltörő tiltakozást emberbaráti célokat szolgáló szervezetekben vezetik le. Az emberbarát jelszavak és mozgalmak azok a megvásárolható „lányok”, akik a világosságra vágyó emberiséget visszatartják a jóság, igazság és igazságosság igazi, alkímiai menyegzőjétől.

Képzelje el, hogy e világ vezető rétegeit magasabb belátásra lehetne bírni. Akkor általuk a tömeget is befolyásolni lehetne. Akkor erős építményként lehetne felállítani a szeretet evangéliumát. Rózsakereszt Krisztián megpróbálta ezt – kigúnyolták. Mert hát a meglévő állapoton olyan jól lehetett keresni. A szabad szellem, Theophrastus megkísérelte ezt – megkövezték. Mégis, diadalt kell aratnia a Világosságnak. Krisztusnak meg kell születnie az emberek fejében és szívében. Ezért járnak ezen az úton, a világ eltaposottaiból és kigúnyoltjaiból való újjászületés útján. Minden szükségben lévő ember megkapja a megújulás csíráját. A tűz mágiája rejtve és ellenállhatatlanul tovább hat, míg a világosság lobogó lángja az ég felé nem emelkedik. A tettre ösztönző szellemi befolyás bizonyítja ezt.

Így jött (és így jön) vissza Rózsakereszt Krisztián Európába, hogy megalapítsa a napnyugat misztériumiskoláját. Vissza Európába! Azóta pedig ez a földrész a bástyája az alakuló új élet gondolatának, mely minden szellemiséget sokféleképpen befolyásol. Új filozófia tört utat magának, a Rend által ihletett költők és gondolkodók zörgették meg a világ lelkiismeretének ajtaját. A Luther által vezetett nagy reformáció, a hatalmas, világot árfogó egyházforradalom Németországban jött létre. Marx megindította a társadalmi reformációt, szintén az egész világ részére. A munkatársaknak csaknem végeláthatatlan sora áradt szét Európából a világra – a jóság, igazság és igazságosság aktív harcosai.

Persze, a reagálás sem volt sehol sem olyan erőteljes, sehol sem volt a vasökölnek olyan romboló hatása, mint itt. A nemzetiszocializmus és a fasizmus támadása volt a reakció utolsó kísérlete, amivel el akarták fojtani a szabadság dalának erősödő kórusait. A szabadság várában szemünk előtt folyt és folyik a titánok harca, sokan szörnyen és iszonyatosan szenvedtek, testvért testvér ellen vetettek be. A tudatlan tömeg szeme előtt a vámpír tartotta kezében a gyeplőt, de akik hegyezték a fülüket, azok hallhatták és hallhatják a régi dalt, a megszabadulás dalát. Ez szükségből és szenvedésből született és születik mindig is.

Rózsakereszt Krisztián visszajött Európába. Ne hencegjünk a tetteinkkel, és ne fecséreljük el őket. Mindenekelőtt a menny és annak polgára, az ember legyen fontos számunkra. Legyünk társak annak szolgálatában, aki a világmindenséget hordozza. Gondoljunk azokra, akik soha nem adják fel, s szakadatlanul dolgoznak a világért és emberiségért. Hallja meg velünk együtt Isten magasztos szerzeményének hangjait: Rózsakereszt Krisztián visszajött Európába.

 

Öt év múlva megint eszébe jutott a kívánt reformáció. Mivel azonban mások segítségétől nem sokat várt, ő viszont tevékeny, szorgalmas és fáradhatatlan volt, elhatározta, hogy a munkát néhány segítővel és munkatárssal maga fogja elvégezni. Erre a célra elkérte régi kolostorából három szerzetes-testvérét, akikhez különös rokonszenv fűzte, mégpedig G.V. barátot, I.A. barátot és I.O. barátot, akik a művészetekben valamivel járatosabbak voltak, mint mások. Őket aztán a legnagyobb hűségre kötelezte, szorgalomra és titoktartásra intette, s megkérte őket arra is, hogy minden közlését a legnagyobb gonddal írják fel, hogy az utánuk jövőket, ha különös megnyilatkozás által felvétetnének a Rendbe, egyetlen betű vagy szó se vezethesse félre.

Fama Fraternitatis R.C.

10. A modern reformáció Európában

 

Próbáljuk meg egymást mély, csendes örömmel áthatni, izzítsuk át egymást a tudás örömével. A rózsakeresztes imájában – Uram, ajándékozz meg a tudás örömével! – mély értelem rejlik. Itt nem értelmi élvezetről van szó, figyelmünket ez nem a művészet, a tudomány és a misztika gyakorlatában rejlő nagyszerű kincsekre tereli. A rózsakeresztesek imája a mágikus tudás tornyába vezet fel minket.

A finom lelkű ember élvezni tudja a jól sikerült irodalmi alkotást, lelkesedik a költészet magas színvonalú megnyilatkozásaiért; a tájékozott ember ismeri a rózsakeresztes filozófia szépségeit, de egyik sem ismeri még a mágikus tudás mély, mérhetetlen örömeit.

Mit jelent a tudás öröme? Azt jelenti, hogy az ember tudatosan érez valami olyan pozitívat, olyan ellenállhatatlant, olyan abszolútot, hogy senki és semmi, se menny, se pokol, sem fájdalom, se megpróbáltatás, sőt, a legrettenetesebb sem, valami náci-börtön, melyben minden idők legfeketébb éjszakája uralkodik, semmi sem tud elválasztani minket ennek a tudásnak isteni fényességétől. Azt jelenti, hogy az ember valami olyan érinthetetlent, olyan abszolútot, olyan óriásit ismer, hogy még a legutálatosabb földi éjszakában is, mely minden ördög boszorkányszombatja ünnepének tűnik, fáradságába kerül az öröm kitörő nevetését visszatartania.

Ez a tudás olyan örömöt okoz, hogy a csodálkozó közönség őrületnek nézi. Az a tudás ez, amely a régi próféták jelképes történeteinek vitézeit teszi hősökké a mennyei seregek csatáiban, az a tudás, mely mérhetetlen erőket szabadít fel. Erről a tudásról zengedezik a beavatott Pál: „Sem magasság, sem mélység nem szakaszthat el minket Jézus Krisztus szeretetétől”. Ez a tudás olyan, mint egy kőszikla, mely az élet hullámverésében emelkedik, s amelyen minden hullám megtörik és szétzúzódik.

Igen, ebből a tudásból ragadott meg bennünket valami, s erről szeretnénk itt tanúskodni. Bensőséges, csendes örömmel szeretnénk Önt felvilágosítani arról a modern reformációról, amelynek ereje Európában kezd kibontakozni. Tény, hogy a fekete fenevad különböző tagjai felneszeltek a közeledő, számukra nagyon veszélyes fejleményekre, melyek az Egyetemes Gnosztikus Szerzetnek, a Világosság Szerzetének a tevékenységében rejlenek. Ez a „veszély” tökéletesen elháríthatatlan és megtámadhatatlan, és úgy reméljük, hogy ezt be is tudjuk bizonyítani. Ezt a megtámadhatatlanságot lényegében a Biblia szövege és törvénye foglalja szavakba: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít”.

A Világosság Szerzete, a Rózsakereszt Szerzete nem aszociális, nem nemzetellenes, nem kommunista, nem anar­chista, nem ellensége ennek vagy annak az uralkodóháznak, nem ellenez semmiféle kormánypártot, s noha minden oka megvan arra, hogy tartson a fasiszta törekvésektől, ezennel kijelentjük, hogy a fasizmus fellépése Európában elkerülhetetlen volt. A fasizmus megjelenése ugyanis felgyorsította azon dolgok öngyilkossági folyamatát, amiknek el kellett múlniuk. Az emberiséget fájdalom segítségével tette tudatossá. A gonosz ugyanis mindig saját maga miatt pusztul el. A jóságot, igazságot és igazságosságot nem lehet feltartani, s a jó erőhullámait nem lehet betiltani, sem fogságba ejteni, nem lehet üldözni vagy kiutasítani. Ezért tölt el minket nagy öröm, amikor erről a modern reformációról beszélhetünk, amely Krisztus miatt hatalmába keríti az emberiséget.

Térjünk a tárgyra! Az előző fejezetek egyikében Rózsakereszt Krisztián visszatéréséről beszéltünk, visszatéréséről „Németországba”, tehát Közép-Európába, szomorú tapasztalatai összességéhez. Szeretete, kincsei és bölcsessége felajánlásával fejét beverte az önző, önfenntartó, kapitalista és feketemágus kultúra betonfalába. Emiatt vált szükségessé egy egészen új munka, elszánt hősök csatarendjének a megszervezése. Emiatt egészen új munkamódszert alkalmaztak.

Ezt élesen meg kell különböztetnünk az első munkamódszertől, a Spanyolországba érkezett Rózsakereszt Krisztián munkamódszerétől. Az első módszer inkább Krisztus első parancsolatára volt hangolva: „Hirdessétek az Evangéliumot”, s azon a naiv elképzelésen alapult, hogy a második parancsolat: „Gyógyítsátok a betegeket”, az elsőnek a teljesülésével automatikusan és harmonikusan fog megszületni. Elméletileg ez persze tökéletesen lehetséges, de a gyakorlatban másként van a dolog. Meg kell gondolnunk, hogy a fekete kultúra torlaszait nem lehet áttörni az „Evangélium hirdetésével”. Ha az első parancsolatot nem követi ténylegesen a „betegek gyógyítása”, akkor minden munka értelmetlen, a lélek gyötrelme és negatív fecsegés.

Ezért a rózsakeresztesek mindig ellenzik a prédikáló mozgalmakat. Ezekben a mozgalmakban kétségtelenül sok ezer kedves és jóhiszemű ember van, aki vérző szívvel figyeli kultúránk következményeit. Mindegyikőjük sok, többnyire szívszaggató felszólítást intéz a kereszténységhez, mármint azokhoz, akiket ők keresztényeknek tartanak. Az „Evangélium hirdetése” ez, végtelen sok változatban és árnyalatban, melynek klasszikus következménye a szemtelen visszautasítás, az eltérítés, a megalkuvás. Az Evangéliumot bohócruhába öltöztetik, és csengőket akasztanak rá. A csengők csilingelnek a templomokban és az összejöveteleken, röviden: napjaink egész, látszat-keresztény sürgölődésében. A negatív kultúra tömbjét nem lehet minden további nélkül félretolni. Ezért a rózsakeresztesek már régen új módszerekhez láttak, és mindenkit nyomatékosan megkérünk arra, hogy ha ezt a módszert nem tudja megérteni vagy nem akarja alkalmazni, akkor ne tartson fel minket – mert mi igazi társai akarunk lenni atyánknak – Rózsakereszt Krisztiánnak.

Tudjuk, hogy az „Evangélium hirdetése” elválaszthatatlan a „betegek gyógyításától”. Ez a beteljesítő követelmény – a betegek gyógyítása – nagy horderejű dolog. Köreinkben sokan gondolták, hogy a rózsakeresztesek gyógyulásra irányuló műve kizárólag a testi fogyatékosságok gyógyítására vonatkozik. Akik azonban valamelyest ismerik a tudás örömét, azok felfedezték, hogy a rózsakeresztesek gyógyító műve az anyag és a szellem minden területére vonatkozik, eltünteti a testi bajokat, de főként az ember elsüllyedtségéből, a tudatlanság következményeiből való kigyógyulásra irányul. A Rózsakereszt első követelménye ezért a lélek újraélesztése, amelynek birtokában van „az ismeret, ami az Atyától és az Atyánál van”: a Gnózis. Ha ez a lélek megint az ember életének vezetőjeként lép fel, akkor minden „betegség”, minden emberi elsüllyedtség elmúlik, s megkezdődik a teljes felépülés. Csak akkor lehet az Atya házába való visszatérésről beszélni, akkor kezdődik a hazaút.

Így érti a Rózsakereszt az isteni megbízást, a betegek gyógyítását! Ha ez a gyógyulási folyamat nagyobb mértékben megvalósul az emberiségnél, akkor ennek következtében a társadalom betegségei is, az emberiség-történet zavarai is meggyógyulnak. Ez a gyógyulás pedig felmérhetetlen következményekkel jár.

Amikor Max Heindel 1909-ben fellépett, még nem jött el a teljes kinyilatkoztatás ideje. A Rózsakereszt szerzetesei évszázadokig titokban tudták tartani a szándékaikat, s ebben a tekintetben Max Heindelnek is megbízatásához kellett tartania magát, jóllehet ő harangozta be a modern rózsakeresztesség nagy mozgalmát. Hogy tudott a Szerzet huszadik századi nagy hivatásáról, azt az ő alaptörvénye is mutatja: ítélőképes értelem: igazság, érző szív: jóság, egészséges test: igazságosság. Örömünket pedig az is fokozza, hogy hivatásunknak eleget téve, szabad tovább építenünk a Max Heindel által lerakott alapokra, s a rózsakeresztes művet egyre erősebb megnyilatkozásra ösztökélhetjük. A Nagy Mű világossága soha nem sejtett dicsőségben ragyog előttünk! Jelenlegi világművükhöz az Idősebb Testvéreknek filozófiailag és gnosztikus-tudományosan teljes mértékben kiképzett segítők nagy seregére van szükségük. Ha előre bejelentették volna, hogy mire szolgál a rózsakeresztes munka, akkor a kezdődő művet a fekete seregek támadása nagyon gyorsan megsemmisítette volna. Eleinte így valami ártatlan mozgalomra gondoltak, valami „hirdessétek az Evangéliumot” mozgalomra, a régi módszer szerinti dologra. Az ilyen csoport csodásan beleillett volna a régi kultúrába, mert az emberek ezreit csitította volna le és tartotta volna nyugton a figyelmet nagyszerűen elterelő mozgalom: „Hagyjátok csak őket rózsakeresztecskét játszani, sebaj, a fekete blokk ettől csak erősödik.”

A Rózsakereszt nagyszerű műve azonban ezreket ébresztett fel. Heindel sokaknak megragadta a szívét és fejét; s itt-ott néhányan különös befolyás gyakorlására vannak kiválasztva. Ezeket évekig oktatták és tették próbára, s nagyon nehéz dolguk volt nekik, és amikor a fekete blokk veszélyt kezdett szimatolni, s csatlósait mindenütt letelepítette, hogy a művet, amely tényleg veszéllyel kezdte el fenyegetni, aláássa, akkor Heindel áldozatának hamujából, Heindel szeretetéből kiemelkedett az újjászületett Rózsakereszt, a Világosság Szerzetének egy újabb munkaeszköze.

Ebben a pszichológiai pillanatban pedig, amikor a fekete árnyék bemutatkozott, és tehetetlen dühében ájultan fekszik a földön, a nagy reformációról beszélünk, az új reformációról, az időknek egy új pirkadatáról. Vérvörösen emelkedik Akvárius napja a láthatár fölé. Arany gömbként, Krisztus glóriájának jelképeként folytatja útját a tetőpont felé.

A szerzetesek 1909-ben már tudtak azokról a nagy világeseményekről, amelyeket mi a két világháborúnak nevezünk. Már tudtak a fasiszta szörnyről, mely ki fogja tátani a torkát, hogy elnyelje a mit sem sejtő tömeget. Azért jött Max Heindel, hogy közleményeivel a hősöknek egy seregét nevelje fel, hogy érettek legyenek a megfelelő pillanatban, hogy alkalmasak legyenek a megfelelő pillanatban, hogy készek legyenek, hogy használni lehessen őket. Ez tehát a mi örömünk, hogy ez a belső csoport, az időközben új alakban feléledt Rózsakereszttel megerősítve és kibővítve, teljes értékű munkatárs lett az új megnyilvánulás gépezetében, s hogy szerény szerepünket mi is játszhatjuk ebben, hogy tanúskodhatunk erről az új világ-alakulásról és a győzelem dicsőségéről, hogy felhívhatjuk Önt, jöjjön velünk ebbe az új világba.

Az új világalakulás kulcsa „Németországban” (olvasd: Európában ) van. Amikor Rózsakereszt Krisztián visszajött Németországba – így meséli a Fama -,

épített magának egy alkalmas, világos lakást, melyben elgondolkodott utazásairól és filozófiájáról, s gondolatait feljegyezte egy emlékkönyvben. Ebben a házban állítólag sokat foglalkozott matematikával, és sok szép eszközt is készített.

 

Talán megérti, hogy miről van itt szó. Itt az új munkamódszernek, a „betegek gyógyításának” az előtérbe kerülését, az Evangélium mágikus kivitelezését készítik elő. Öt év múlva megint eszébe jutott a kívánt reformáció. Maga is tele volt aggodalommal, férfiasan és fáradhatatlanul mégis volt bátorsága néhány társával belefogni a kísérletbe, noha mások segítségében és támogatásában kételkedett. Erre a célra elkérte első kolostorából három szerzetes testvérét, akiket a legnagyobb hűségre, szorgalomra és titoktartásra kötelezett. Így kezdte a Rózsakereszt Szerzete mindössze négy személlyel.

Próbáljon belegondolni ebbe az eseménybe. Ön Isten igazi szolgája lenne, s szeretetteljes szívvel gondolna az emberiség bajára, s amikor szeretetminősége kibontakozna, a pszichológiailag helyes pillanatban kedvet, erős ösztönzést érezne a szenvedő emberiség megsegítésére és az újjászületéséhez való hozzásegítésre. Öt év múlva (ez a teljes kibontakozás kabbaliszikus jelölése, a pünkösdi esemény, péntekeste ünnepe, az Arany Ötszög, az Arany Pentagram ünnepének jele), ezen öt év múlva jutna eszébe a kívánt reformáció, s akkor megkísérelné a fekete kultúra falait nem csak prédikálással, hanem másképpen megdönteni. Akkor belső fejlődése kolostorából megszabadítaná és dinamizálná háromszoros lélekminőségét, s így kezdené el három testvérével a nagy művet.

Látjuk tehát, hogy ez a szerzetesi fegyverzet nem rögeszme volt vagy lesz, hanem hogy – mindig Közép-Európából kiindulva – egyre újabb erők, reformáló erők törnek maguknak utat. Még egyszer utalunk Luther nagy egyházi reformációjára, mely a Rózsakereszt hatására kezdődött meg. Luther megadta a kegyelemdöfést a szigorúan pápai irányzatú uralomnak, s ezzel megnyitotta a szabad szellemi kutatás útját. Marx a szociális megújulás ösvénye előtti torlaszokat rakta el az útból, és a legközelebbi jövő megmutatja, hogy a múlt tényei a jövőben is bebizonyosodnak.

A szellemet, amely Luthert és Marxot ösztönözte cselekvésre, a keresztény realizmus sokkal magasabb szinten fogja új megnyilvánulásra ösztönözni. A Világosság Egyetemes Szerzetláncának vezetésével ellenállhatatlanul be fognak avatkozni a világszerkezetbe, hogy az emberiség teljes pusztulásának fenyegető veszélye idején – melyet az emberiség elvakult életmenetével maga hívott fel – az Isten rendelte reformációt mégis megvalósítsák, s a most még tekintélyei rögeszméjét követő számtalan embert megajándékozzák a lehetőséggel, hogy megtalálják a megújulás ösvényét, az eredeti emberi életállapotba való visszatérés ösvényét, s ezt be is járhassák.

A második világháború kitörése után a fekete hatalmakat szolgáló mozgalmak, hatalomra jutásuk pillanatában azonnal megtiltották, lerombolták az ezoterikus csoportok külső formáját, köztük a Rózsakeresztét is. Az igazi rózsakeresztes mozgalom azonban érinthetetlen, mint a levegő, s a Világosság Szerzetesei nagy erővel dolgoztak és dolgoznak. Semmi és senki nem tudja a diadalmas felvonulást feltartóztatni, semmi és senki nem akadályozhatja meg a reformációt.

A feloszlató erők szétterjedése közepette készítik elő Európában és az egész világon a győzelmet. A reformáció hullámai, Rózsakereszt Krisztián étertestének ellenállhatatlan erői isteni fenséggel felemelkedve átfogják és áthatják egész életterületünket, és csakis a fekete kultúra csapatának van mit félnie az Akvárius-forradalom hatalmától.

Milyen szerepet játszik a Rózsakereszt Szerzete ebben az emberiségtörténésben? Keresztény szerepet. Ez egy Krisztus-építmény ebben a világban, a tragikus emberiségmenet megszabadító fordulata érdekében, a Logosz követelménye szerint. Ki állhatna ellent nekünk? Sem magasság, sem mélység nem szakíthat el minket Krisztus szeretetétől, mely csak fejek, szívek és kezek által juthat hatalomra és uralkodhat rajtunk.

 

 

Így indult a Rózsakereszt Szerzete először négy személlyel. Ők látták el részletes szómagyarázattal a mágikus nyelvet és a mágikus írást, melyet Isten dicsőségére ma is használunk, s amiben nagy bölcsességet találunk.

Fama Fraternitatis R.C.

11. A titkos nyelv a Vízöntő-forradalom szótárából

 

A rózsakereszt törekvő tanulójának életében jön egy pillanat, amikor felfedezi, hogyan állt elő a Rózsakereszt Rendje, s hogyan fejlődik ki a Napnyugat misztériumiskolája az ellentétek közepette a zord valóságból. Ha a Világosság Fia, a Tűz Fia életmegújító bölcsességével e világ sötétségéhez és romjaihoz fordul, emez pedig sötét és negatív helytállási törekvésében elutasítja őt, akkor ő megváltoztatja a taktikáját. Ha Ön látni akarja az a Vízöntő forradalmának szellemi hátterét, akkor teljesen meg kell értenie ezt a taktikát és ennek a szerkezetét.

Itt máris értekezésünk problémájának a lényegét érintjük. Amikor a kereső ember először kerül érintkezésbe a nyugati rózsakeresztes filozófiával, és magával ragadja ennek mágikus világossága, akkor – a Spanyolországba érkező Rózsakereszt Krisztiánhoz hasonlóan – belső ösztönzést érez arra, hogy a bölcsességet, melyet oly nagy szeretettel és önzetlenül közöltek vele, továbbadja az egész emberiségnek. Ezért terjeszteni kezdi a gnosztikus kereszténység tanát. És szinte magától értetődően ugyanúgy megleckéztetik, mint Rózsakereszt Krisztiánt: nyers, kíméletlen visszautasítás a sorsa. Gyűlölet zúdul rá, az alantasnak a hálójával veszik körül, s bele akarják préselni a dolgok megszokott menetébe.

Ha a tanuló eljutott ösvényének erre a pontjára, akkor az Idősebb Testvérek érdeklődve figyelik további fejlődését. Ez egy rendkívül kritikus fázis. Vajon újjászületett tűzmadárként száll-e ki ebből a krízisből? Öt év múlva eszébe jut-e a kívánt reformáció? Vagy megáll a határon? Az utóbbi esetben a misztériumiskola számára elveszett. Már nem lehet szabad kőműves. Elbotlott az ellentétekben, vagy erőtlen ahhoz, hogy áthidalja őket. Az efézusbeli, a határlakó állapotában marad, s így soha nem fog bemenni az élő lélek állapotába.

Felmérhetetlen különbség van a keresztény humanista és a gnosztikus Szellemi Iskola értelmében vett keresztény között. A keresztény humanista a prédikáló, a sok esetben jóhiszemű ember, aki ha cselekszik, akkor tiltakozó, protestáns, a kérvények támogatója. A sebeket az emberbarátság mindenféle formájával, humánus munkával próbálja gyógyítani, pedig ő nem gyógyító. Legmagasabb fokán olyasvalaki, aki tiltakozását lángoló szavakkal vágja a dekadencia arcába; ő a szigorú vezeklést hirdető prédikátor.

A gnosztikus keresztény azonban már nem vezeklést hirdet, mi nem vagyunk éles nyelvű szónokok. Mi sokkal veszélyesebbek vagyunk! Mi Isten segítségével a Vízöntő forradalmát visszük végbe, más a taktikánk, s kezünk-lábuk ehhez van kötözve. Mondjunk erre bibliai példát? Gondoljon a pusztai emberre teveszőrköpenyében, Keresztelő Jánosra, Krisztus előfutárára. E világ pusztájában él, s azt mondja: „Készítsétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az ő ösvényeit!” (Márk 1,3) János Jordán-vízzel keresztel, a valóság vizével, a valósággal ostoroz, s felébreszti hallgatóit, hogy következetes életmóddal belsőleg készítsék elő magukat Krisztus érkezésére.

Meg van Ön már keresztelve a valósággal? Ismeri a poklot, amiben él – vagy csak valamelyik egyház keresztelte meg? Csak ha a valóságban alámerül, ha Önt létvalósága a fulladásig nyomasztja, és kész az elkülönült én valóságát pusztulni hagyni, hogy a Krisztus-világosság megnyilvánulhasson Önben, csakis akkor lett Ön megkeresztelve a Jordán vizében. Akkor Ön is megérti Keresztelő János szavait: „Aki utánam jő, az előttem lett, mert előbb volt nálamnál, és én nem vagyok méltó, hogy lehajolván, sarujának szíját megoldjam.” (Márk, 1,7) Akkor tudni fog egy új égről és új földről, egy új valóságról. Akkor tudni fog arról, aki nem vízzel akar keresztelni, hanem tűzzel, s aki a tűzzel meg fogja semmisíteni a pokoli valóságot.

Ha Ön ezt megérti, ha Ön átharcolta ezt az öt évet (öt: a magasabb értelem, az új lélek kabalisztikus nézete), akkor eszébe jut az új reformáció. Akkor azonban már nem prédikál a sivatagban a Jordánnál!

Akkor jön ő, a Jézus-ember, az igazi lélekember! A Jordánhoz jön. Alámerül a vízben. A MI valóságunkban akar megkeresztelkedni. Teljesen alámerül e lét zavaros nyomorában, hogy csaknem belefullad. De elfogadja ezt a nyomort, teljesen és feltétel nélkül; minden ember összes fájdalma beléhatolt. „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”, mondja János. Hogyan is lehetne másképpen! Amikor pedig Jézus kiemelkedik ebből a vízből, látjuk leszállni a fejére Isten Szellemét, mint egy galambot. Aztán elmegy. Áthatol a pusztán. Széttöri Szaturnusz burkát: és a Nap emelkedik! Átgázol e lét mocsarán: és a Nap emelkedik! Hirdeti az evangéliumot, természetesen, de egyúttal betegeket gyógyít. És a Nap emelkedik! Teljesen és tökéletesen feláldozza magát. A keresztet választja: és a Nap emelkedik! A feltámadás reggelén pedig új világ fölött ragyog a Nap. Érti Ön ezt a Napra-hívást, a Krisztusnak ezt a felhívását?

Most már tudja, hogy a misztériumiskola a nyers valóságból áll elő. Most már tudja, hogy a rejtélyiskola nem lehet a víz iskolája, hanem csakis a tűz iskolája. Talán megérti ennek a következményeit is. Ezeket a következményeket mondja a Fama titkos nyelvnek vagy írásnak, vagy a nagy szótárnak.

Mik ezek a következmények? Akik tátott szájjal, érdeklődve vagy bosszankodva csak Keresztelő Jánost hallgatják, azok még nem tudják felfogni ezeket a dolgokat. Azoknak először meg kell érteniük az élet értelmét, és meg kell ismerniük a valóságot. Azért fordul hozzánk a nyugati filozófia, hogy ehhez a bölcsességhez mérhessük a valóságunkat. A valóság rettenetes! Ezért sietünk tovább a napnyugati filozófiával, s vele kiáltunk: „Egyengessétek az Úr útját!”

A fekete horda azonban, amely markában tarja a világot és az emberiséget, vonakodik. A beleegyezés a végét jelentené. Önként nem fogja ezt a sorsot választani. A tanuló ezért, aki továbbhalad a megvalósítás ösvényén, megkeresztelteti magát a Jordán vizében, mint Jézus, s most már tudjuk, hogy mit értsünk ezen. Keresztelője után azonnal megváltoztatja a taktikáját. E keresztelő után ugyanis felveszik a Rendbe.

Becses előjogunk, hogy közölhetünk Önnel valamit a titkos nyelvből. Esetleg már sejt valamit az útról, amelyen járunk. Esetleg megért már valamit a Vízöntő-munkából.

Miért támadjuk olyan hevesen a fekete hordát? Miért tüzeljük fel Önt, hogy jöjjön velünk, miért ecseteljük Önnek a valóságot olyan hűen? Értse meg! Mert tettre akarjuk késztetni. Milyen tettre? Hogy ugorjon velünk együtt a Jordán vizébe, egészen! Ha ezt megteszi, ha van erre bátorsága, ha magára vállalja azt a hőstettet, akkor teszi a lábát arra az ösvényre, amely az új élet állapotához vezet.

A misztériumiskola az utóbbi időkben erősen növekszik. Egy magasztos és döntő munka előkészülete ez. Ezért nyugtalanítjuk Önöket; ezért próbálja és tisztítja meg ez a nyugtalanság az aranyat; ezért lesznek ily módon az alkalmasak kiválasztva az új munkára. Sokan megragadták ezt a lehetőséget. A szeretet-tett bizonyítása révén eljött hozzájuk a szeretet. Minél inkább megválik Ön az éntől, annál több lelki gyarapodásban részesül.

Amikor a fiatal testvér belép a szükségből született Rendbe, tanulmányozni kezdi a nagy szótár bölcsességét. Oktatásban részesül a Rend taktikájából. Új munkája alapjaként megtanulja megérteni, hogy a Világosság nem hagyja magát visszautasítani, hanem győzni akar! Ha nem győzhet a sötétséget elűző barátságos fénnyel, akkor villámként fog bevágni.

Ha megért Ön valamit a Világosság mágiájából, akkor tudja, hogyan kormányozza a Világosság a világ természetes dolgait végtelen fokozatokban és végeláthatatlanul sokféle módon. Az asztrozófia elénk tárja a kozmikus erők sugarait, s tudjuk, hogy az elemek láthatatlan sugarainak is erős hatásuk van.

Van olyasmi, amit rejtett isteni tevékenységnek nevezhetnénk: a természet embere számára láthatatlan módon kivájja és aláássa a durva-anyagit, míg ez össze nem omlik. A fekete hordát fenntartó folyamatot alkalmazzák most ellene. A Világosság, a tűz mágikus, forradalmi hatása miatt a fekete a saját alantas mivoltába pusztul bele.

R. C. barát – mondja a Fama – naponta használja e nagy világosság-felkelés szótárát Isten dicsőségére és magasztalására, s ebben nagy bölcsességet talál. Ebből a könyvből megtanulja a tantételek és a megvalósításuk közötti nagy különbséget. Tantételek önmagukban nem megszabadítóak, csak megvalósításuk oldja meg a problémákat. A tantételeket a víz eleméhez, beteljesítésüket pedig a tűz eleméhez hasonlíthatnánk.

A természetes életben ez a két elem egymás ellensége. Ezért húzódozik az ember annyira a kereszténység feladatától. A napnyugati vallást dogmákba temetik, ez minden. A Rózsakereszt tanulója azonban a víz és a tűz egyesítésére törekszik. Ezért rendezi meg ebben a világban az Akvárius- (Vízöntő-) forradalmat, amelynek meg kell hoznia ezt az egységet.

A Jordánnál találkozunk. Ott látjuk a keresztelő alakját, aki belemerít minket a megtört valóságba, az alantas természet által összetört valóságba. Megkeresztelésünk után Vele megyünk, minden élet Urával, a pusztán át a megújulás Kánájához. Ott áttörünk az új menyegzőhöz, ahol az Úr vére, az új bor csillog a kehelyben. Ott építjük meg az emberi élethullám új hazáját.

Nézze, meg kell tanulnunk megérteni a titkos nyelvnek azt az értelmét, hogy a misztériumiskola nem szándékozik az alacsonyból kiemelni minket, nem akar megváltani a bajból és elfajulásból, hanem keményen beledob az alantasba, a valóságba, a Jordánba. A Krisztus-szellem szintén leszáll a Jordán-vízbe, s előttünk megy a megújulás Kánájába. Ezért kell egymást kölcsönösen megszabadítanunk attól az ámítástól, hogy van „megváltás” ebből a pokol-valóságból. Nincs megváltás – hanem cselekedetünk tüzével magunknak kell eloltanunk ezt a pokoli parázslást, míg meg nem látjuk az új Napot felfelé emelkedni. Ha hozzá merünk fogni ehhez a munkához, ha elfogadjuk ezt a feladatot, ha megértjük a Vízöntő-forradalom szótárának ezt a titkos nyelvét, akkor „minden a hatalmunkba adatott”.

„A húsvét ünnepe előtt pedig, tudván Jézus, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket. És vacsora közben, amikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt, tudván Jézus, hogy az Atya mindent hatalmába adott néki, és hogy ő az Istentől jött és az Istenhez megy, felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját, és egy kendőt vévén, körülköté magát. Azután vizet tölte a medencébe, és kezdé mosni a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, amellyel körül vala kötve. Méne azért Simon Péterhez, és az monda néki: Uram, te mosod-é meg az én lábaimat? Felele Jézus és monda néki: amit én cseleszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.” (Ján. 13,1-7)

Kétségtelenül akad olyan olvasó, aki szintén nem érti e nagyszerű valóság szent jelképiségét. Számára a János-evangélium itt titkos nyelven beszél. Valamilyen szertartásos cselekedetre gondol, amelyet – elrettentő karikatúra gyanánt – a római pápa évente bemutatott lábmosásaival utánoz. Igen sokak számára az egész kereszténység nem más, mint egy titokzatos nyelv és zavaros karikatúra.

Ön azonban meg fogja érteni ezt a titkos beszédet, mihelyt a kemény valóság megragadta Önt, és az önzés utolsó maradványától is megszabadította. Mihelyt olyan szörnyű pokollá válik itt minden, hogy minden lépését végtelen fájdalomnak érzi. Akkor a fájdalom majd felnyitja a szemét, akkor a Rózsakereszt Szerzete szótárának titkos nyelve világítani fog Ön előtt; akkor megérti majd a lábmosás titkát.

Kimondhatatlan fenségben látja akkor a Dicsőségeset kiemelkedni a Jordán vizéből, tiszta vászonkendővel, a személytelen szeretetszolgálat jelképével körülövezve. Mint szolgáló jön Ő; teljes önmegtagadással lehajol ebben a vigasztalan sivatagban, hordozva keresztjét az emberért és közösségért. Ez a lábmosás csodája, a halak jelképe, a kereszt jele.

Péter, a bennünk lévő energikus és dinamikus, pedig azt mondja: Miért Te, Uram? Nem emberi fejeknek, szíveknek és kezeknek kell meghozniuk ezt az áldozatot? A testté vált Isten azonban így szól: „Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

Ha perzsel bennünket az élet, ha elérkezik a harc lélektani pillanata, akkor ott áll a kereszt, és a dinamikus ember csak ebben a jelben győzhet. Akkor minden dolog a kezünkbe adatott. Krisztus áldozata nélkül minden munka hiábavaló. A mi áldozatunk nélkül pedig minden megváltó munka csak agyrém.

Értse meg velünk együtt a Vízöntő-forradalom szótárának titkos nyelvét, a Fama Fraternitatis R.C. titkos beszédét. Ha most még nem is, majd ezután meg fogja érteni, hogy csak egyetlen jel van, az Akvárius-forradalomnak csak egyetlen jelképe van: Krisztus keresztje. Porig sújtva a valóságba: a valóságban véghezvitt önfeláldozó szeretet-tettével járuljon hozzá e sivatagban a kereszt győzelméhez. Ez a Vízöntő, ez a rózsakeresztesség! Ez a mi taktikánk! Ki állhat ellen nekünk?

Megírták M könyvének első részét is. Mivel azonban a munka már nagyon megterhelte, s a hozzájuk sereglő betegek hihetetlen sokasága is nagyon akadályozta őket, azon kívül az új épület, melyet Sanctus Spiritusnak neveznek, felépült, elhatározták, hogy másokat is felvesznek társaságukba és szerzetükbe.

Erre a következőket választották ki: R.C. testvért, elhunyt atyja fivérének a fiát, B. testvért, egy tehetséges festőt, G.G.-t és P.D.-t, írnokaikat, ezek mind németek voltak, I.A.-val együtt. Így már összesen nyolcan voltak, mind nőtlenek, esküvel önmegtartóztatásra kötelezve. Összeállítottak egy kézikönyvet mindenről, amit az ember csak kívánhatott és remélhetett.

Fama Fraternitatis R.C.

12. A Szent Szellem új épülete

 

Amikor a tanuló a Rózsakereszt misztériumiskolájában fáradságos ösvényét járja, hogy feladatát egészen a célig elvégezze, akkor ehhez meglesz az ereje is, mert tudja, hogy a napnyugati rejtélyek alaptörvénye hordozza őt, az a törvény, melyet Rózsakereszt Krisztián jelképes sírboltjának dicsőítő felirata fejez ki a következő szavakkal:

„Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus”, vagyis „Istenből születünk, Jézusban meghalunk, a Szent Szellem által újjászületünk”.

Ez azonban nem jámbor példabeszéd, nem valami misztikus köpeny rojtozata. Ennek a kijelentésnek mély gnosztikus jelentősége van. Ez a nyugati filozófia prizmatikus mag-atomja. Ha pedig a Rózsakereszt tanulója egynek mondja magát ezzel a hitvallással, akkor tudja, mit mond, akkor tudja, mit tesz, akkor ismeri a benne rejlő csodás erőt.

Akit felvettek a misztériumiskola mágikus köreinek egyikébe, annak meg kell vizsgálnia magát: tudom-e, mit mondok, mit teszek, ismerem-e valamelyest azt a csodás erőt, amikor szavakba foglalom a nyugati rejtélyek alaptörvényét: Istenből születtem, Jézusban halok meg, a Szent Szellem által újjászületek.

Ha Ön tud erről valamit, akkor a Fama Fraternitatis szavait is megérti, amikor a négy személlyel induló rózsakeresztes szerzetről beszél.

Azt írja a Fama:

 

Megírták M könyvének első részét is. Mivel azonban a munka már nagyon megterhelte, a hozzájuk sereglő betegek hihetetlen sokasága is nagyon akadályozta őket, s azon kívül az új épület, melyet Sanctus Spiritusnak neveznek, felépült, elhatározták, hogy másokat is felvesznek társaságukba és szerzetükbe. Erre a következőket választották ki: R.C. testvért, elhunyt atyja fivérének a fiát, B. testvért, egy tehetséges festőt, G.G.-t és P.D.-t, írnokaikat, ezek mind németek voltak, I.A.-val együtt. Így már összesen nyolcan voltak, mind nőtlenek, esküvel önmegtartóztatásra kötelezve. Összeállítottak egy kézikönyvet mindenről, amit az ember csak kívánhatott és remélhetett.

 

Amikor valamely egyházi közösség prédikátora karjait áldásra emeli a gyülekezet előtt, s elmondja szózatát: „Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében”, akkor nagyon kérdéses, hogy a férfiú tudja-e, mit tesz, mert saját tanítói tevékenységében és életvitelében gyakran elmulasztja, hogy az Atya, a Fiú és a Szent Szellem rendje szerint éljen. Ha ugyanis ez utóbbit tenné, akkor bizonyára nem bírná ki sokáig egyházi testületében.

A szózat után az említett lelkész uraknál gyakorta az ellentmondások számtalan árnyalata következik, ami az imában, a prédikációban, de mindenekelőtt a valóság eltorlaszolásában nyilatkozik meg.

„Istenből születtem.” Mit jelentsen ez? Olyan ember mondása ez, aki ismer Istent, aki kipuhatol valamit Istenből, mégpedig a fejével és a szívével. Olyan ember mondása ez, aki az egész világmindenségben egyetlen akaratot, egyetlen bölcsességet, egyetlen erőt érez, amely a mindenséget tartja. Már nem a kifürkészhetetlen magasabb vezetésben való hit ez, ami különböző módon észlelhető. Ez már nem a primitív ember szánalmas dadogása, hogy „igen, itt lennie kell valaminek”, hanem abszolút tudás, az ezoterikus kutató magasabb tudása.

A kozmikus tervszerűség ez, a világmindenség lenyűgöző, egyetemes szervezettsége. A Naprendszerek milliói sietnek át a hetedik kozmikus terület végeláthatatlan terén; számtalan csillagcsalád mutatja annak az egyetlen erőnek a nagyszerűségét és dicsőségét, amelynek mindent kell irányítania. Ahogyan pedig valami gyorsan mozgó tárgy a mozgási ellenállást legyőzve hangot kelt a térben, úgy kelt a sebessége, mérete és összetétele szerint oly különböző gömbök miriádjainak mindegyike saját hangot megszabott útján a kozmikus gyökérönállóságon át. Ezek csengése pedig együttesen Isten helytartóinak nagy kórusát képezi.

Hallott Ön már valamit a hangoknak ebből a tengeréből? Tud valamit az asztrozófiáról? Itt nem a szegényes horoszkóp-okoskodásra gondolunk mindenféle csekélységgel kapcsolatban, hanem Isten beszédére, ami Isten magasztos szolgáinak közvetítésével jön el hozzánk. Ha a fenti kérdésekre igennel tud felelni, akkor tapasztalta a szent elragadtatást annak a felfedezésekor, hogy az Ő parancsára mindezek a kozmikus erők miértünk fáradoznak, s hogy a Zsoltárok költője nem csak fecseg, amikor azt zengi: „Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi.”

Akkor könnyes szemekkel és imára kulcsolt kezekkel egyetlen óriási és magasztos tudományhoz jutott hozzá, egy kimondhatatlanul nagyszerű dolog egyértelmű bizonyítékához, hogy ugyanis minket – ezekhez a titánokhoz képest végtelenül piciny mikroorganizmusokat – is ismernek, hogy minket is tovább terelnek egy alakulási folyamatban. És hogy nem lettünk véletlenül keletkezett tudatmagokként az egyik legkisebb égitestre hajítva, amíg majd valami csillagközi katasztrófánál szétfröccsenünk, hanem egy tervbe vétettünk fel, és a nagyok feladatának teljesítése közben elengedhetetlenek vagyunk ebben a tervben, melynek végcélja a mi jelenlegi felfogóképességünket minden tekintetben meghaladja.

„Istenből születtem!” A tanuló ezt nagyon pozitívan ismétli, tudván, hogy kérlelvén átölelve ragadta meg ezt a Hatalmast. Amikor ugyanis az átlagember azt dadogja, hogy „valaminek csak kell lennie”, mert a nagy titok negatívan hatotta meg őt, akkor a tanuló hálásan és szeretettel néz fel arra, aki a mennyeket kigondolta – és máris lettek. Egynek tudja magát Ővele, azzal is tisztában lévén, hogy egy magasztos út előtt áll, s így könyörög: „Uram, taníts meg, hogyan kell leküzdenem a rettegést”, ha elhangzik a felszólítás: „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogyan a ti Mennyei Atyátok tökéletes”.

Ezt viszont ki mondta? Ki beszél itt a számunkra is elnyerhető tökéletességről? Ez a Krisztus hatalmas hívó hangja, azé, aki megmagyarázza nekünk a szent módszert.

„Istenből születtem”, a mindenség szülőméhéből küldtek le engem az idő világába. Hogy ebből a számos arculattal rendelkező tervszerűségből felvonuljak a minden tervszerűséget felülmúlóba, és a Szent Szellem által újjászülessek – ehhez kell Krisztusban meghalnom. Minden célbaérés képzelt győzelem és bolondság, ha nem értünk a szent módszerhez, ha nem vagyunk készek Krisztusban meghalni.

Ezt a fejtegetést ne lássák prédikációnak. A gondolkodásukat nem szándékozzuk a hagyományos, ellaposodott keresztény gondolkodásmódhoz igazítani, az A, B vagy C egyháznak a kereszténységet parodizáló léptéke szerint. Mi, rózsakeresztesek, gyakorlatiasak vagyunk. Mielőtt tehát utánamondjuk: „Jézusban meghalok”, nem feledkezünk meg arról, hogy Istentől születtünk, az ő nemzetségéből valók vagyunk.

Amikor pedig joggal vagyunk büszkék, hogy a lényeknek ehhez a nagy hierarchiájához tartozunk, és helyet kaptunk a mindenség-megnyilvánulásban, egyúttal látjuk a valóság rémes utánzatát is. A világot lángoló pokolnak látjuk, látjuk a legutálatosabb ellentéteket, tudván, hogy még a tervbe vettnél is mélyebbre támolyogtunk le, ahol az emberiséget az aljasság hatalmai tartják a markukban. Látjuk a lángoló árulást, a fekete bestia szentségtelen ölelését. Látjuk a tömeget a démonok körtáncában; a földet átitatják a könnyek; sóhajainkat már megszámlálni sem tudjuk, és szívünk ellankadt.

A tanuló pedig, aki ujjongva énekelte: „Istenből születtünk”, elkeseredve állapítja meg, hogy a tömegnek fogalma sincs, honnan származik, és a Világosság fakó homályban fénylik, mely ezt a fényt nem képes befogadni. Ezért hangzik el ajkairól határozottan: „Jézusban meghalok”.

A tanuló számára ez nem tantétel, nem haláloságy-romantika, sem kedveltté vált szófordulat. Ennek semmi köze az álszenteskedéshez, melyből csak úgy csurognak a kenetteljes szakkifejezések. Ez egy félelmetes ugrás a valóság kellős közepébe; ez a fekete démonok nyakon ragadása, elszánt komolysággal, hogy fel lehessen szabadítani az Istenből született emberiséget, amely a különféle praktikák vasöklű szorításában már-már lélegzetét veszti. Lemerülés ez a kegyetlen életbe, ahol milliók nyomorognak, és a kevesek bővelkednek. Ez a fehérre meszelt sírok jámbor hazudozásának a felismerése, az üdvösség vízszintes síkon történő téves elvárásának a leleplezése.

Ugyanakkor ez fájdalmat, gyakran kimondhatatlan szenvedést jelent Isten igaz lovagjai számára. Ez minden időkben börtönt, koncentrációs tábort, üldöztetést, száműzetést, megkínoztatást és pokoli terrort jelent. Ez nem más, mint: hallani a fegyvergyárak légkalapácsait, látni az atomhajtású tengeralattjárókat és a csatahajók gomolygó füstjét, a kiontott vér tengerét. Ez azonban a megkorbácsoltak és eltiportak felébresztése is, az elbukottak feltámogatása és a Világossághoz vezetése, hogy egykor együtt ujjonghassanak a tudatosak nagy karában: „Istenből születtünk!” Ez egy új ház építése – nem valami keresztény elképzelés szülte árnyszerű és ködös kép, hanem fejek, szívek és kezek segítségével emelt igazi épület, a Szent Szellemnek egy új háza Európában. Ez az igazi szabadkőművesség, ez a meghalás Jézus Krisztusban.

“Istenből születtünk. Jézusban meghalunk.” A megszabadulás egyetlen útja a kereszt elfogadása; tökéletes áldozatra készen állni ebben a világban. Ez a tiszta, sugárzó emberszeretet bizonyítéka, melyből eltűnt minden keresztény önzőség, minden keresztényi pogányság. Ez nem búvócskát játszani Krisztus szeretete mögött, hanem Őt elfogadni, ahogyan Ő akarja, hogy fogadjuk, azaz követni Őt a kálvária hegyére. Ha hanyatt-homlok belevetjük magunkat a való életbe, ha lemerülünk a terv szerintinél is alantasabb pokoli valóságba, akkor leszünk képesek megmenteni a világot és magunkat is.

Krisztus kijelenti: “Utolsókból lesznek az elsők”, s ez nap mint nap beigazolódik a szemünk előtt. Minket, rózsakereszteseket tehát rendkívül érdekel azoknak az egyre növekvő csoportja, akik – bár Krisztust nem ismerik – önfeláldozással és magukat nem kímélve utat törnek hozzá. Ezek lesznek az elsők, mert mélységes emberszeretetükkel szabaddá teszik a nagy Krisztus-törvényt. A megszabadulás egyetlen módja a kereszt elfogadása: “Istenből születtem, Jézusban meghalok, a Szent Szellem által újjászületek”.

Erre aztán a győzelem és a Szent Szellem új háza következik. A fekete föld mélységeiből új, erős növény kel ki:

Isten terve szerint elvettetett a mag;

Krisztusban a mag a földbe hullott és meghalt;

majd a Szent Szellem által kiszabadul a szunnyadó erő, és áttör a Világossághoz, hogy gyümölcsözzön.

Most már értjük a Fama Fraternitatist. Itt van a Rózsakereszt négy szerzetese. Rózsakereszt Krisztiánban az új korszak pirkadatát pillantjuk meg, míg ezen a négy szerzetesen a gnosztikus jelképesség szerint a Nap legmagasabb pontját, a delelését értjük. A szellemi Nap – Krisztus – ragyog, és gyújtópontra talált a fejekben és szívekben; a fény áttört a sötétségen, s hamarosan magasra csapnak a lángok.

Így készül el M könyvének első része. Belsőleg megvilágosultan és emberszeretettől fűtve hatol át Rózsakereszt Krisztián az övéivel a valósághoz; a keresztet viszik, mert Krisztust csak így lehet felismerni.

Minél inkább így állunk hozzá az élethez, annál több beteg sereglik ide, akik segítségünket kérik, és akiknek segíteni tudunk. A szenvedők végtelen sorokban vonulnak el előttünk, karjaikat a megváltásért kitárva. Mi pedig, sajnos, tudatában vagyunk a gyengeségünknek. Mit is tehetünk a szenvedésnek ebben az óceánjában?

Ekkor azonban csoda történik. Áldozatunk árán a mag felpattan a sötét földben, a rejtett erők kiszabadulnak, és a Szent Szellem háza a magasba szökell, mint egy ifjú Isten. És íme a Rózsakereszt négy szerzetese párjára talál, s ettől kezdve a nyolcak szerzete képében lép fel. Megduplázódva a szaturnuszi mágikus anyagcsereképletet képezik:

Istenből születtünk – Szellem.

Jézus Krisztusban meghalunk – az anyagban.

A Szent Szellem által új szellemmé születünk az átszellemülés ösvényén.

Ez a rendkívül pompás anyagcsere-folyamat a transzfiguráció menete, amely elé a kereszténység állít minket, s amelyet a Rózsakereszt Szerzete kivitelez.

Megfigyeljük, hogyan válik az erő anyaggá, és az anyag erővé. Így születik meg a nem ebből a világból származó birodalom. Egy vallásos, tudományos és művészi anyagcsere-folyamatból keletkezik fejek, szívek és kezek ténykedése révén. Ezt a fordulatot szándékozzuk kieszközölni.

Boldog, aki megért ebből valamit. Boldog, aki beáll azoknak a soraiba, akik ezt az új épületet megépítették. Az mindent megkap, amit csak ember elvárhat, kívánhat és remélhet:

 

 

Ex Deo nascimur,

In Jesu morimur,

Per Spiritum Sanctum reviviscimus.

Noha meghagyjuk, hogy a világ a legutóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve arról, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak, s a világ legkorosabb napjaiban sem fog olyat látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „Fiat”-ot (legyen!), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „Pereat”-ot (múljon el). Isten órája azonban minden percet üt, míg a mienk az órákat is alig mutatja. Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.

Fama Fraternitatis R.C.

13. A rózsakeresztesek tagadhatatlan alapelvei

 

Milliók sóhaja száll felfelé: mikor jön el a megváltás a démoni hatalmak markából, melyek az emberiséget súlyos láncokba verték? A kezek az ég felé merednek, s ha hajlandók vagyunk csendben hallgatni, akkor halljuk a kimondhatatlan aggodalmat, mely áradatként hömpölyög a Föld körül. Igen, az emberiség baja tengernyi, végeláthatatlan, mérhetetlenül mély és viharosan hullámzó. Itt a ziláltság áramlik, ott a kétségbeesés, amott a tompa beletörődést látjuk, és az élő halottakat. A fuldoklók küzdenek az életükért, és halálkiáltásuk az „élni akarunk!”

És íme, a partokon állnak néhányan, akik a megmentőket játsszák. Ők a negatívok megszabadító kiáltásait jelképezik. A megszabadulás ötletei jönnek és mennek, mint a sötétben elvonuló lidércfények. Felröppennek, majd elnyeli őket a sötétség. A megszabadulás ötletei olyanok, mint Isten elvont fogalmának eltorzult képei. Nem lehet hibátlanul belevetíteni őket a határozott gondolkodásba, mert az emberek élete megtört, és sértetlen állapot sehol sem található. Minden csak karikatúra! A halál játéka ez, és halotti tánc bohócruhában, csengőkkel. Az alantas vágyakozás lesben áll, s fogva tart minket számtalan csápjával. Mint a tintahal, teleköp bennünket pokol-fekete nyálával.

A megszabadulás ötletei kedves költemények képében jönnek, s ha meg akarjuk ragadni őket, fantomokká válnak, melyek görcsös nevetéstől és pokoli örömtől vonaglanak. Jönnek a megszabadulás ötletei, de nem lehet rájuk támaszkodni. Rozoga csónakok, nem tengerállók. Idővel szétfolynak és megváltoznak.

Ebből ered a nevetés és káromkodás. Nem örömteli nevetés, hanem a bajból született, örömtelen, szerencsétlen, szívfacsaró nevetés. És nem a gyűlöletből, hanem a fájdalomból eredő káromkodás ez, ami ökölbe szoríttatja a kezeket, ami a hátat görnyesztve megfeszíti, s ha nem talál kiutat, akkor eget hasító kiáltásban tör ki.

Ezért csak mosolygunk ezeken a régi megszabadulási ötleteken, melyek nem voltak képesek megvalósulni. És szidjuk a korhadt értékeket, melyek az emberiséget vonszolják hosszú, végtelen fordulókban. Nem bámulunk már a fájdalomszaporító délibábok után, nem kapaszkodunk egy elromlott tudomány hipotéziseibe, amikkel az árulók és demagógok spekulálnak.

Nem olyan-e az emberiesség, jóság, igazság és igazságosság fogalma, mint valami játék, vészes játék, melynek élő hátterét vér és könnyek képezik? „Nem akarunk mást, mint élni, igazán élni!” Átható kiáltásként visszhangzik ez a világban. A kiutat kereső ember hetykén teszi lábát újra meg újra a fájdalom útjára. Majd újra felhangzik a sóhaj, az emberiséget súlyos láncokban tartó démoni hatalmak markából való megváltódás, a vég kívánsága.

Itt látszik meg a dolgok körforgása: az egyik fordulat ziláltsága határozza meg a következő még súlyosabbnak a ziláltságát. Hol a fejlődés spirálisa? Van-e valahol haladás? Vagy minden csak sátáni szédítés? Az emberi élethullám esetleg szándékos ámítás a dolgok kozmikus rendjében? Ha az emberiség végre meg tudna szabadulni a képzelet fantombirodalmától, meg tudna válni az ámítástól, s tényleg magáévá tehetné a helyes irányvonalakat, a kozmikus eszméket, melyek örök értékűek! Ha megtudhatnánk valamit a lényegről! Ha végre megismerhetnénk valamit a dolgok isteni rendjéből! Valamit abból, amiről a Biblia azt mondja, hogy „öröktől fogva mindig ugyanaz”. Ha meg tudnánk magunkat szabadítani a hazugságfilozófiától, a felbérelt költőktől és gondolkodóktól, a fizetett istenkáromlóktól, ha szét tudnánk tépni a látszat és koholmány egész gubancát, hogy láthassuk, hogyan ragyog az igazság, a múlhatatlan igazság e világ sötétségében!

Mindezt megtehetjük! Az igazság örök és tagadhatatlan alapelvei léteznek. Megvannak nekünk! Láthatjuk és megismerhetjük őket. Alakot öltenek a gnosztikus nyugati bölcsesség axiómáiban.

Egy ilyen axióma tagadhatatlan alapelv, melyet az idő foga nem kezdhet ki, s amely áthidalja az örökkévalóságot. És ezekkel az alapeszmékkel, ezekkel a tagadhatatlan alapelvekkel akarják Önt kapcsolatba hozni az Arany Rózsakereszt Iskolájában. Ezek nem „sötét éjszakában tovaúszó hajók”, melyek minket, fulladozókat az áradatban hagynak. Amit Rózsakereszt Krisztián hozott nekünk, az nem ámítás. A Fama azt mondja erről:

Noha meghagyjuk, hogy a világ a legutóbbi száz évben jelentősen javult, mégis meg vagyunk győződve arról, hogy axiómáink az ítélet napjáig változatlanok maradnak, s a világ az ő legkorosabb napjaiban sem fog olyat látni, ami érinthetetlenebb, mint ezek. Rotáink ugyanis azon a napon kezdődtek, amikor Isten kimondta a „Fiat”-ot (legyen!), és akkor fognak elmúlni, amikor kimondja a „Pereat”-ot (múljon el).

Van egy örök, egyetemes bölcsesség, melyet mindenki megismerhet, aki az anyagiság mélypontján küzd és tévelyeg. Ne gondoljon könyvekre, sem szavakra – gondoljon erőre, mely azoknak nyilvánul meg, akik a szenvedésből kiemelkedve cselekvéshez látnak, Jézus Krisztus rendje szerint.

Ha Ön ismerné ezeket az alapelveket, akkor pozitív nyereségre tenne szert, s kiszakítaná magát a negatívból. A dolgokat nem szorongással várná, hanem áttörne rajtuk. Akkor pedig szigorúbban szállna szembe a démoni hatalmakkal, amelyek a világot megbéklyózzák.

Nyilatkozatát a Fama így folytatja:

Így biztonsággal állíthatjuk és hisszük, hogy ha szeretett atyáink és testvéreink a jelenlegi világosságban éltek volna, a pápával, Mohameddel, az írástudókkal, művészekkel és szofistákkal sokkal szigorúbban bántak volna, és segítőkész természetüket inkább tettekkel, mint sóhajokkal és a beteljesülésre való kívánkozással bizonyították volna.

Megállapítjuk tehát, hogy ennek a fényes, múlhatatlan igazságnak az ismerete életünket teljesen megváltoztatja.

Fontoljunk meg a kezdő tanulóra vonatkozó néhány dolgot. Olyan sok jó lélek van, aki segítőkészségét azzal a sóhajjal és vággyal kíséri, hogy a világot és az emberiséget megbéklyózó pokoli dolgok megszűnjenek, megsemmisüljenek. Ez a sóhaj és vágy azzal a várakozással párosul, hogy végül mégis beavatkozik valami külső erő; hogy egy mester, vagy idősebb testvér kézen fogja őt, hogy Krisztus megnyilvánul, és hogy az Istenben való bizalom, sőt, a keresztény tanok imádása – ha egyszer elfogadták azokat – végül meghozza a megújulást. És vannak istentiszteletek, ahol meditálhatnak. De még mit sem tudnak a tagadhatatlan alapelvek fényes világosságáról. Mert mihelyt az ember tud róla valamit, szigorúbban lép fel. A sóhajtozó vágyakozás helyébe pozitivitás lép. Felemelik a jóság, igazság és igazságosság zászlaját! Hallják Krisztusnak hozzájuk intézett szózatát: „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes!” Magukon viselik az isteni ostorcsapás nyomait: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket!” S Ön ezeket a szavakat nem az én-tudat keretében látja, hanem a mi-tudat, a mások érdekében végzett önfeláldozó szeretetszolgálat keretében. Elköszön a „mit tehetek én a saját erőmből” vészterhes gyengeségétől, mert tudja, hogy az isteni erő az emberi erőtlenségben fejti ki hatását. Ön meg tudja ezt tenni, ha felismeri a kozmikus irányvonalakat. És megteszi, ha felismerte azokat. Ezért olyan érthetetlen ember az akvárius-ember – a pozitív szabadkőműves – a többiek szemében, akik még az ajtó előtt állnak.

Milyen tulajdonságok jellemzik azt, aki magáévá tett valamit a tagadhatatlan alapelvek e fényes világosságából?

Az akvárius-ember nagy tiszteletben tart minden tiszta gondolatot és gondolatrendszert, de ezeket arra a területre utasítja, ahová tartoznak. Egy keleti vallás kétségtelenül szükséges a keleti emberek milliói számára, és ott be fogja tölteni a feladatát. A nyugati emberre azonban más normák érvényesek. Ezeknek a visszautasítása vagy elködösítése viszont a szenvedés növelését, mélyebb fájdalmat, gátló tényezőket jelent, és nagyobb elfajulást okoz. Ezért kell az embernek igazi, pozitív szeretettel, nagy szigorúsággal és energiával fellépni ez ellen az ellaposodás ellen.

A felismerő rózsakeresztes tanuló az „írástudók” ellen is fellép, ahogyan a Fama mondja. Ezek azok, akik a lelkeket a negatívval és természetellenessel mérgezik meg. A jelölt itt is a szigor útján jár.

Aztán a „művészek” jönnek. Ezek a feketemágusok és paraziták, az úgynevezett beavatottak és kuruzslók. Ön tudja, hogy mi könyörtelenül leszámolunk mindezekkel a „művészekkel”, ha utunkba kerülnek.

Végül a „szofisták” következnek, a látszattudomány szolgái, akik e világ fejedelemségének adták el magukat. Ezek a népámítók.

A pozitív embernek szigorral kell fellépnie e csoportok ellen. Miért? A gyűlölet ösztönzi? Kicsinyesség, szektás szűkkeblűség? Miért rohamozza erővel a negatív falait? Miért vág oda a jóság, igazság és igazságosság nagykalapácsával?

Mert megtanulta felkutatni a világmindenség alapelveit, mert tudja, hogy csak ezen az úton lehet a célt elérni; mert a negatív sóhajtozástól és kívánkozástól elbúcsúzott; mert csakis fejek, szívek és kezek cselekedete által lehet Isten erejét – ha erőtlenségben is – véghezvinni, és mert önfeláldozó szeretetszolgálat által tettre született.

Segítőkész lesz! Nem úgy, mint aki borravalót ad, miután elvett valamit, hanem igazán segítőkész, pozitívan segítőkész Isten világgal kapcsolatos tervének megvalósításában, amit az embernek kell kivitelezni. Ezért vagyunk itt.

Adolf Keller professzor azt mondta egyszer: „Mit tehetek én saját erőmből?” Mi azt mondjuk: „Meghívjuk, hogy megismerje a gnosztikus nyugati filozófia tagadhatatlan alapelveit, mert meg vagyunk győződve róla, hogy ennek fényes világosságában ünnepelheti majd élete megfordulását, és szigorral és hajthatatlansággal, mely ismeretből és szeretetből ébredt, együtt fog harcolni az emberiség szolgáinak egyre növekvő seregében.”

 

 

Amikor aztán ez a nyolc testvér mindent közösen elintézett és megbeszélt, úgyhogy már nem volt különösebb munkára szükség, és mindegyikőjük tökéletesen tanítani tudta a rejtett és a nyilvános filozófiát, nem akartak tovább együtt maradni, hanem (ahogyan kezdetben megegyeztek) szétoszlottak minden országba, hogy axiómáikat ne csak a tudósok vizsgálhassák meg titokban alaposabban, hanem értesíthessék is egymást, ha valamelyik országban valami téves nézetet tapasztalnak. A következőkben egyeztek meg:

Először is: Egyikük se űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását – ezt pedig ingyen.

Másodszor: Egyiküket se kényszerítse a Szerzet meghatározott ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhassanak az illető ország szokásaihoz.

Harmadszor: Minden évben, C. napján, minden testvér jelenjen meg a Szent Szellem Házánál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Negyedszer: Mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó utódot, aki annak idején majd a nyomdokaiba léphet.

Ötödször: Az R.C. szó lesz a pecsétjük, jelszavuk és a megkülönböztető jelük.

Hatodszor: A szerzet száz évig titkos maradjon.

Fama Fraternitatis R.C.

14. A hatszoros megegyezés

 

Ha a tanuló a Nyugat misztériumiskolájában adottságai és jelleme lehetőségei szerint magáévá tette a gnosztikus filozófia legfontosabb értékeit, ha – ahogyan a Fama mondja – tökéletesen tanítani tudja a rejtett és a nyilvános filozófiát, akkor kiküldik, mint a Nagy Mű prófétáinak, hírnökeinek egyikét. Ahogyan Krisztus küldte tanítványait a nagy szőlőskertbe, úgy oszlanak szét a Rózsakereszt munkásai is a Föld minden országába, hogy a legkülönbözőbb módon végezzék szolgálatukat az emberi élethullám nagy hazájában.

Nézzük meg, milyen szabályok szerint halad ez a munka. A rózsakeresztes barátok hatszoros, önkéntesen letett eskühöz vannak kötve. Ez a Fama Fraternitatis szerint a következőképpen hangzik:

Egyikük se űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását – ezt pedig ingyen.

Egyiküket se kényszerítse a Szerzet meghatározott ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhassanak az ország szokásaihoz.

Évente, C. napján, minden testvér jelenjen meg Sanctus Spiritusnál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó embert, aki annak idején majd a nyomdokaiba léphet.

Az R.C. szó lesz a pecsétjük, jelszavuk és a megkülönböztető jelük.

A szerzet száz évig titkos maradjon.

Ez a megegyezés első pillantásra igen egyszerű, sőt, többé-kevésbé együgyű, mindenesetre nagyon kiábrándító. E hatszoros törvény miatt tényleg sokat gúnyolódtak, s a Fama Fraternitatis szerzőjére, Johann Valentin Andreae-re emiatt fogták rá, hogy szatírát akart írni, hogy a Rózsakereszt Szerzetét nevetségessé akarta tenni. Felületesen nézve van is ennek valami alapja. Ha korlátozó előírásokra van szükség, hogy elejét vegyék a barátok esetleges nyereségvágyának, ha olyan fontosnak tartják, hogy milyen ruhát hordanak, ha valamiféle pecsét és jel meghatározásával foglalkoznak, akkor a rend szellemi színvonalát nem lehet valami magasnak mondani.

Persze sokan elbotlottak már az ismeretek és a belátás hiánya miatt, s a kritikusok itt is csalódni fognak bennünk. E hatszoros megegyezés nem valami heves vita eredménye, amit az egylet színei, vagy egy bizonyos divat előnyei és hátrányai miatt kellett megtartani. E hatszoros megegyezés magasabb színvonalról tanúskodik, s szerkezete sokkal tökéletesebb, mint a felületes olvasó gyaníthatná. Megpróbáljuk ezt helyes megvilágításba helyezni.

Nézzük meg az első törvényt, hogy senki ne űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását, ezt pedig ingyen.

Tudjuk, hogy a rózsakeresztes barátok, a rózsakereszt szerzetesei az életben a Krisztus nagy törvényét töltik be: az Evangéliumot hirdetik, és a betegeket gyógyítják. E törvény pedig egyszerűen azt követeli: mondani és tenni. Ezeket a dolgokat semmiképpen sem lehet egymástól elválasztani, habár a megvalósítás törvénye szerint a tettet (a gyógyítást) a mondásnak (az Evangéliumnak) kell megelőznie.

Ezt a folyamatot látjuk a misztériumok eseményeiben is. Rózsakereszt Krisztiánnak, mint prédikátornak elhangzik ébresztő hívása, s mivel ez eredménytelen marad – mert mindenütt visszautasítják -, Németországba való visszatérése után felépíti a misztériumiskolát mint erődítményt, mint az igazság citadelláját, hogy az igazság világosságát egy csapásra meghódítsa. Más szóval: előrántja az Egyetemes Szerzet kardját, hogy megtámadja a fekete erőket. Ha korszakunk negatív embereinek szokása szerint továbbra is az Evangéliumot prédikálta volna, az igazságot hirdette volna, minden egyéb nélkül, akkor a fekete erők számára teljesen veszélytelen maradt volna. Akkor szívesen becsülték és ünnepelték volna, szobrot állítottak volna neki a megható felirattal: „Itt áll a nagy, de sajnos meg nem értett világújító” – persze azzal a mellékgondolattal, hogy „lehetőleg még sokáig ne is értsék meg”. Rózsakereszt Krisztián azonban nem ment bele ebbe a csapdába. Ő a szó kivitelezője akar lenni, s most már megértjük a mondást: „ne űzzön más foglalkozást, mint a betegek gyógyítását”. Itt a jóságért, igazságért és igazságosságért folyatott harcra utalnak. Felfedezzük, hogy itt a Rózsakereszt lovagjait jellemzik, akik hősökként vonulnak ki, hogy gyógyítsák az emberiség betegségeit. Persze nem a fejfájást vagy emésztési zavarokat, amelyek akkor lépnek fel, ha az ember áthágja a legelemibb táplálkozási törvényeket. Nyilván testi gyógyításról is van szó, de ez csak nagyon kis része az egész emberiséget átölelő nagy gyógyító munkának, amely száműzni akarja a rákot ebből a társadalomból, amely fel akarja emelni e világ elesetteit és elveszetteit, amely meg akarja értetni az emberiséggel hivatását és emberségét. Ezt értik a Rózsakereszt Szerzetesei a betegek gyógyításán!

Ezt pedig ingyen teszik. Ezt nem pénzért és javakért teszik, ezt a nagy művet nem dicsőségért és megbecsülésért teszik, nem azért, hogy az emberek lássák őket, és azért sem, hogy bizonyos szellemi megkönnyebbülésre tegyenek szert. Itt az emberiségről van szó, amelyet ki kell szabadítani a fekete szörny karmai közül; az emberiségről, amelyet sürgetni kell, hogy emelkedjék fel a Világossághoz. Ezt a munkát végzik ingyen a Rózsakereszt Szerzetesei. Persze valójában nincsen ez „ingyen”. Tudja, mit keresnek ezen? Rágalmat és gyűlöletet, a megszólás és a hazugságok piszkát, kispolgári zaklatást minden tekintetben, amit a fekete moloch szervez meg. Anyagi tekintetben ez a bér. Valójában azonban tényleg nem egészen helyes azt mondani, hogy ingyen dolgoznak. Mert akik így, személytelen szolgálattal odaadják magukat az emberiségnek, és magukra veszik a kereszt szégyenét, azok oly hihetetlenül gazdagok lesznek, hogy ez egyáltalán nincs arányban mindezzel. Gazdagok lesznek erőben és szeretetben, amit maga a Világosság sugároz ki. Olyan erő ez, ami mérhetetlenül erőssé tesz, s a győzelmet annál biztosabbá, ragyogóbbá teszi.

A második törvény az, hogy egyikőjük se kényszerüljön bizonyos ruházat viselésére, hanem alkalmazkodhasson az ország szokásaihoz.

Ez a paragrafus a Nagy Mű módszerére, taktikájára és célszerűségére vonatkozik. A „ruházaton” itt ezeket a szempontokat értik. Minden munkatárs, a munkatársak minden csoportja szabad kezet kap. A rózsakereszt munkatársait nem szorítják bele sablonos előírásokba, hanem minden előőrsnek a körülmények és szükségletek szerint kell cselekednie. Nincs tekintélyek által meghatározott olyan nemzetközi módszer, amellyel dolgozni kellene, hanem figyelembe kell venni minden egyes ország szokásait. Ebben a tekintetben minden eltérést azonnal ki kell javítani, hogy minden szerszám a lehető legrugalmasabban dolgozhasson a nagy eszmény megvalósításán.

A Rózsakereszt egyetlen testvére se hordjon meghatározott fajta „ruházatot”. Nem lépnek be bizonyos testületekbe vagy egyletekbe, kívül állnak minden párton, hogy ezáltal jobban dolgozhassanak. Ezt azonban jól kell értenünk. Mivel a világegyetemben mindenütt rendszer és rend van, magától értetődik, hogy ahol csak valamennyire is szükséges és hasznos, ott szervező munka, valódi módszeres építkezés folyik. Ennek az építkezésnek a szerkezete azonban a megkristályosodás minden eshetőségét már előre ki kell, hogy zárja.

Így már érthető, hogy sokrétű tevékenységében a Rózsakereszt Rendje – e törvényi szabályozás által – kikezdhetetlen. Egy anyagi szinten egységként megnyilvánuló csoportot megtámadhatnak ugyan, de a nézetek és módszerek felismerhetetlen sokszínűsége éppoly sérthetetlen, mint maga a Világosság. A Világosság milliónyi sugara árasztja el a világot és az emberiséget, és behatol a legsötétebb helyekre is. És ahol ez a Fény megjelenik, onnan a sötétségnek távoznia kell.

A Rózsakereszt Szerzetének munkamódszerét utánozni lehet ugyan, de felülmúlni semmiképp sem. És ez jelenti a gnosztikus mágus örömét: a fekete mágus utánozhatja az ő módszerét, de mivel annak indítékai tisztátalanok, az sohasem győzhet.

Így talán azt is megérti, hogy mit jelent a harmadik szabály: Minden évben, C. napján, minden testvér jelenjen meg a Szent Szellem házánál, vagy pedig jelentse távolmaradása okát.

Noha a szellemi úttörők központi csoportjának tagjai az egész világra szétszóródtak, mégis valamennyien napi kapcsolatban vannak egymással. Létezik egy folytonos, határokat elsöprő, földrészeken átívelő életközösség.

C. napja a Dies Crucis, a kereszt napja, vagyis a Krisztus-nap; ez minden egyes nap, amelyet Isten ad nekünk. Minden nap az Úr kezében élünk: belőle, általa és reá nézve vannak minden dolgok. Itt nem egy durva-anyagi viszonyok közötti együttlétről, hanem a Sanctus Spiritus Házában, a Szent Szellem Épületében való találkozásról van szó. Ezt a házat mindenki megtalálhatja, aki elegendő lélekminőségre tett szert, aki már szőni kezdte arany menyegzői ruháját. Szép és pompás dolog ezt a Jupiter-ruhát viselni; ez a testvérek mágikus ruhája, ez az átszellemülés, ez Sanctus Spiritus Házának csodás kertje.

Akik nem tudnak megjelenni, ha a Dies Crucis napján felhangzik a hívás, azok, akiket köt a munkájuk, amikor a testvérek elragadtatott örömmel ünneplik lélek-közösségüket, és egymásnak ajándékozzák a minden észt felülmúló szereteterőt, ekkor levelet írnak, amelyben közlik az akadályoztatás okát. Ez azt jelenti, hogy senki sem hagyhatja el azt az építményt, amelyen dolgozik; senki sem hagyhatja el helyét, amíg a mű be nem fejeződik. A munkatárs a szíve vérével, lelkének vérével írja az akadályoztatásáról szóló levelet. A Rózsakereszt testvéreinek napi lelki kapcsolata nem valamiféle álmodozás vagy misztikus elragadtatás, miközben a világ elvérzik a nyomorúságban. Az ő konkrét tettük, szakadatlan áldozatuk az a levél, amelyet a szeretet jelével írnak.

Mindegyikőjük válasszon ki egy alkalmas és méltó utódot, aki annak idején majd a nyomdokaiba léphet. Így szól a negyedik szabály.

Érthető, hogy a Művet sohasem szabad abbahagyni, de soha semmiféle időhúzás sem engedhető meg. Ön ismeri talán a mágikus erővonalakat, amelyek egy középpontból indulnak ki, hogy azután az életmegnyilvánulás tágas térségeiben oldódjanak fel. Állandóan új impulzusra van szükség, hogy új erőkört keltsen. A Rózsakereszt testvérei ezért gondoskodnak mindig róla, hogy utódaik készen álljanak. Ha egy bizonyos Mű elindult, akkor a fiatal munkások már készen állnak arra az esetre, ha az idősebbek építő keze elerőtlenedne. Gyakran megtörténik, hogy külső munka kapcsán a művekkel együtt a teremtőik is eltűnnek. A misztériumiskolában azonban messze előre tekintve keresik és meg is találják az utódot. Készüljön fel, hogy egy új körbe Önt is felvegyék!

Magától értetődik az is, amit az ötödik törvény fejez ki: Az R.C. szó lesz a pecsétjük, jelszavuk és megkülönböztető jelük. Ez a kereszt, a test jelképe, amelyben bizonyos lappangó képességeknek kell kifejlődniük; a kereszt, a személyiség jelképe, amelynek jóságban, igazságban és igazságosságban kell feláldoznia magát; a Krisztus keresztje, aki áldozatát a világért és emberiségért hozta meg; a Krisztus keresztje, aki feltárta nekünk a napnyugati ösvényt; a szenvedés keresztje, amelyet a hősök végeláthatatlan serege hordozott, azoké, akik testvéreik megszabadításáért dolgoznak, mégpedig test, lélek és szellem szerint.

És a rózsa jelképe? Miért e sok szenvedés és gúny? Miért a Szellem e sok erőfeszítése és kínja? Miért mind e sok áldozat és fáradozás? Miért az önfeláldozás e hosszadalmas útja? A mélyen átérzett, tűzben megtisztult emberszeretet miatt! Ez a rózsa illata. Ez a szeretet szimfóniája, amelyet a Rózsakereszt testvérei énekelnek.

És aztán végül a mágikus megállapodás hatodik törvénye következik, amely a maga zseniális lefátyolozottságában bizonyára a legmegkapóbb is: A szerzet száz évig titkos maradjon.

Miért, kérdezték kíváncsian a kritikusok. Ennek mi értelme van? Miért nem százhuszonöt vagy kétszáz évig? Mert itt nem szó szerint értendő „száz” évről van szó, hanem a „tökéletes alkotás” fogalmáról.

A százas szám a kabalisztikus magyarázat szerint tizenkét lépcsőből áll, amelyek mérhetetlen távlatokat nyitnak meg előttünk. Ezek az ember földi nyomorúságából, alantas léte elfajultságából történő kiemeléséről mesélnek nekünk; azokról, akik újra megtalálják a mérhetetlen és a mérhető, a láthatatlan és a látható, a lényeg és a tartalom, az Isten és ember közötti összekötő láncszemet. A szellemi hatásokról és az anyagi világok megismeréséről, az anyagon át vezető útról és a fekete szörny felett aratott győzelemről beszélnek. Ő a Nap, amely folyékony arany-cseppekkel kevert sugarait a negatívra és a pozitívra, az esdeklőre, a jámborra és a megvalósítóra egyaránt szórja. Ő a cselekedet elve. Ő a tisztaság, a befogadó, fehér lován a testvérekért hozott lélek-áldozat és a vérontás piros lobogójával.

A Rózsakereszt szerzetének az a titka, hogy nem döngeti mellét, azt kiáltva: „Nézzétek, itt vagyok”, mielőtt a Művet bevégezte volna. A Rózsakereszt Rendje személytelenül, legmélyebb lényét illetően az ismeretlenségben maradva kívánja munkáját befejezni, amíg azt a tökéletes alkotás nem koronázza. Ön a Rendből csak a tetteit, a szeretet-cselekedeteit, az Önt körülvevő falak ledöntését észleli. Ez a titokzatos száz év!

Adja Isten, hogy Ön ezt megérthesse, és valamennyit ebből életelemévé is tegyen.

 

 

Ezzel a hat ponttal pecsételték meg a kapcsolatukat. Öten elmentek, s csak B. és D. maradt egy évig C. atyánál. Amikor pedig ezek is útjukra indultak, akkor unokaöccse és I.O. maradt nála, úgyhogy egész életén át ketten mindig vele voltak.

Jóllehet az egyház még nem volt megtisztítva, mégis tudjuk, hogyan vélekedtek róla, s mire vártak, tele vágyakozással. Minden évben összejöttek, s részletesen beszámoltak a tetteikről. Valóban öröm lehetett igaz és minden túlzást mellőző elbeszélésüket hallgatni, hogy milyen csodákat hintett Isten olykor-olykor a világba.

Azt is biztosnak vehetjük, hogy az olyan férfiak, mint ők, akiket Isten és az összes mennyei erő hozott össze és választott ki, s akik sok évszázad legbölcsebb emberei voltak, egymással és másokkal is a legnemesebb egyetértésben, a legnagyobb titoktartásban és a legszebb cselekedeti életben éltek.

Fama Fraternitatis R.C.

15. A Rózsakereszt szerzeteseinek mágikus munkamódszere

 

Bizonyára csodálkozott már azon, hogy ezen a világon az egyik munka sikerül, a másik meg nem; miért lesz a látszólag erős elseperve, míg a gyenge gyakran nagy erőkifejtésre képes; miért nem sikerül a nagy lendülettel elkezdett dolog, s gyakran miért a pici, a lenézett arat győzelmet. Röviden: miért vesznek a dolgok olykor váratlan irányt.

A tömeg csodálkozó szeme előtt állandóan és sokféleképpen megmutatkozik, hogyan lesz az építészek által elvetett kő a legfőbb szegletkővé.

Csaknem egyhangúan, sorozatosan jutunk arra a felfedezésre, hogy várakozásaink helytelen irányba mutattak, s kezdeményezéseink a visszájukra fordulnak.

A komoly tanuló bizonyára régen megértette, hogy ezeknek a csalódásoknak, ennek az erőpocsékolásnak mélyebb oka van. Tudja, hogy lennie kell valami kozmikus törvénynek, valami természettörvénynek, amely az emberiség nagyobb része előtt ismeretlen, olyan törvénynek, amellyel minden munkának összhangban kell lennie, hogy sikerülhessen.

Magától értetődik, hogy a jelölt kifürkészi ezt a törvényt. Addig ás és kutat, míg meg nem találta, hogy minden munkáját, jóságra, igazságra és igazságosságra vágyakozásának minden megnyilvánulását ráhangolja, s így a siker előre biztos legyen.

Meg kell mondanunk Önnek, hogy megtaláltuk ezt a törvényt, s hogy minden tevékenységünknél és törekvésünknél megpróbálunk összhangba kerülni vele. A Rózsakereszt munkájának elterjedésében sok mindent kétségtelenül annak kell tulajdonítanunk, amit lassanként megértettünk ebből a törvényből.

Ha Ön ismerne valamit ebből a törvényből, akkor az nagy segítséget jelentene az Ön megkülönböztetési képessége számára. Az Ön körül lévő dolgok fontosságát azzal mérné, viselkedését úgy határozná meg, s úgy választhatná útját korunk heves és zűrzavaros mozgalmassága közepette.

Vizsgáljuk meg a dolgot közelebbről. Sürgősen szükségesnek tartjuk, hogy mindenki tanulmányozza ezt a törvényt, aki tényleg szabad kőműves akar lenni, s komoly munkatársként akarja együtt építeni a gnosztikus kereszténység követelményeihez alkalmazkodó új életközösséget.

E kozmikus építészeti törvénynek legalább az elemi ismerete nélkül gnosztikus tanulónak lenni lehetetlen.

Az a szándékunk, hogy itt megbeszéljük Önnel ezt a törvényt – már amennyiben fel tudjuk fogni. Szavainknak ne tulajdonítson rejtett értelmet, úgy vegye őket, ahogyan jönnek. Csak segíteni tudunk, hogy rálépjen arra az útra, amely már régen rendelkezésére áll. E kozmikus rend szerkezetét ugyanis megtalálja a Fama Fraternitatisban. Teljesen kezünk ügyében van, s a reá borított fátyolt tiszta egyszerűségében mesterinek nevezhetnénk.

Ismeri a Rózsakereszt szerzeteseinek hatszoros megegyezését. A Fámában közvetlenül ezután megtaláljuk az építés kozmikus törvényét.

Azt olvassuk:

 

Öt testvér elment, s csak B. és D. maradt egy évig C. atyánál. Amikor pedig ezek is útjukra indultak, akkor unokaöccse és I.O. maradt nála, úgy, hogy egész életében vele volt kettő a testvérek közül.

Itt van az építés kozmikus törvénye, amit az Isten birodalmában folyó igazi munka során állandóan alkalmaznak. Minden olyan munkának visszavonhatatlanul sikerülnie kell, amit tudatosan vagy öntudatlanul erre hangolnak, ami ezzel összhangban van. Bizonyára megérti, hogy az akvárius-embernek, a jóság, igazság és igazságosság munkatársának ezt a törvényt ismernie kell.

Az építés törvénye az egyes, kettes és az ötös számba torkollik. Itt van Rózsakereszt Krisztián atya, a központ, az Egy. Mindennapi kíséretéhez tartozik két testvér, két barát. A nyolcak rendjének többi öt barátja elutazik a munka elvégzésére.

Az atyánál levő két testvért évente leváltja két, útjáról visszatért testvér.

Így állandó kölcsönhatás fejlődik ki az egy, a kettő, és öt fogalma között.

Az idegenben levő öt munkás állandó kapcsolatban van a Sanctus Spiritus rendházában lévő hárommal, s vizsgáljuk meg, hogy mit jelent mindez.

Ehhez röviden a kabbalával kell foglakoznunk, a számok ezoterikus tanával, mert rejtélyünk e régi titkos tan nélkül megoldhatatlan.

Egymás után megmutatjuk az egy, a kettő és az öt kabalisztikus fogalmát. Először egyéni, majd kollektív szempontból, hogy végül megtaláljuk a kozmikus építésztörvény lényegét.

A mi lényünkben az Egy a hatalmas ismeretlen, az isteni szikra, melyből minden keletkezik, melytől minden lobogó lángtengerré válik.

Ez az, ami kezdetben volt, minden építés bevezetője, a bennünk levő alkotás lényege, Isten nyugvó rejtettségének nagy raktára, mely által megismerteti magát az emberekkel.

Ez a Világosság, a rejtett Szellem, mely lényünket átizzítja. Ez a Nap száma, az élet meghozójáé, minden titkok forrásáé, melyből kimondhatatlan dicsőséggel minden múlhatatlan buzog.

E nélkül az Egy nélkül, minden dolognak e forrása nélkül, e bennünk lévő istenszikra nélkül minden alakulás csak rögeszme, minden emberiesség csak bolondság, életünk csak nagy kegyetlenség, vészterhes tréfa. Az Egy nélkül, e halhatatlan nélkül, mely letelepszik bennünk, hogy egykor ünnepelhesse a feltámadást, minden csak fantom, az alkotó Logosz csak tévedés, ami éjjel-nappal nyugtalanít minket.

Az Egy kabalista elve az élet és halál elve. Miért élünk? Mire törekszünk? Miért halunk meg? Miféle titokzatos erő hajszol minket át az életen? Mi ez a vágyakozás bennünk? Miért szövi át lényünket a gondolat, hogy királyok vagyunk? Miért tartunk ki, amikor a fekete fenevad a tarkónkra telepszik? Miért? Mert alvó istenek vagyunk! Mert álmainkat álmodjuk! Mert negatívan viselkedve jobb időkre várunk! Nehézkes, húsos állatokként csüggünk a világ keresztjén, mint kövér álmodozók.

Ön is hájas óriásként függ e világ keresztjén, és alszik, elszunnyadt, mialatt az életmódja Önt minden elképzelhető módon kizsákmányolja.

Álmodozik erről az Egyről, mely kezdettől fogva volt. Önnek titáni ereje van. Egyetlen rántással megszabadíthatná magát ettől a szörnyűségtől és csalástól. Kitart, mert tudatalattijával tudja, hogy Ön király, uralkodó. Egyelőre azonban megelégszik egy álommal.

Az emberek azt gondolják, hogy misztikus szemléletmódunk keresztjén kiaszott aszkétának kellene függenie, szenvedésben lesoványodott átszellemült embernek, vonásain földöntúli fájdalommal.

Barátaink – ez hazugság lenne. Ezt a nézetet fel kell adnunk. Az Ön szenvedése, esetleg kimondhatatlan fájdalma, szellemi éhsége azért fejlődik ki, mert nem akarja megérteni, hogy Ön egy titáni erejű óriás, és mert ennek az Egynek a magasztos erejét, a kezdettől-levő erőt nem akarja használatba venni.

A szenvedés klasszikus dicsőítését elutasítjuk. A hagyományos keresztény egyházak a szenvedést elsőrendű érdemnek ábrázolják. A miszticizmusban a kiaszott, a halálosan megsebesült, az elvérzett, a megkövezett ember jut a mennybe.

Mi azonban más értékeket ismerünk. Mi tudjuk, hogy minden ember hivatott, Isten nemzetségéből való, hogy belénk van palántálva az Egy, az egyetemes, hogy az isteni hozzánk fordul, feláldozza magát értünk, hogy velünk és általunk fejlődjön. Ezért a számok „atyja” az egy, ahogyan a kabalista tudomány mondja.

Ezért kell az „egy” fogalmából a „kettőnek” előkerülnie. Az „egy”, az univerzális, a „kettőben” nyilvánul meg. Az alaktalanból a kettőben nyilvánul meg a forma csírája. Ebben a kabalisztikus értékben az óriás megválik a negatívság keresztjétől. Felel a már kezdetben elhangzott hívásra. Elfogadja hivatása és harca lényegét, és később esetleg megint a keresztre lesz szegezve, ez azonban az áldozat keresztje lesz, a győzelem keresztje, mint a Krisztus keresztje.

Így az óriás a szent templom ajtaján harci kiáltással lép be. A megtermékenyítési folyamat kezdetét vette.

A kettes szám a misztikus menyegző mágikus jelölése, az eddig alvó óriás és a Krisztus, a mennyei vőlegény menyegzőjének jele; az alkímiai menyegzőé, melyből nagy erők szabadulnak fel, Isten szunnyadó elvének jele, mely erőre változik az eljövendő, a tett által kivívott győzelem érdekében.

Ahol emberek állnak össze, hogy betöltsék az isteni alkotási tervet a fejek, szívek és kezek tettével, ott mindenütt megkezdődik a kozmikus Krisztussal való alkímiai menyegző.

Ahogyan az egyet a számok atyjának nevezik, úgy a kettő a számok anyja. Az örökké szülő elv a Krisztusban-cselekvésből fejlődik ki, hogy egyszer világítva álljon előttünk az újszülött gyermek az ötös szám képében.

Az ötös szám a pentagram, az ötágú csillag, ami a Rózsakereszt mögött világít, az előrehaladott, a fejlett emberlélek jelképe. Az Öt a pentekoste, ami a tanítványok feje fölött lángol pünkösd napján. Ez a Szent Szellem jelképe, a teljesen felnőtt, örökké szülő elv.

Akinek megvan ez a lélekminősége, az gazdag ember. Ez neki a védelem és egészség talizmánja, mondja a számok tana. Nagy mágikus erő, mert a kereszttől való végleges megváltást jelenti. Az anyagi valóság ezzel teljesen szolgája lesz ennek az egyetlen alkotó elvnek, mely az anyaszámban, a kettőben lesz megtermékenyítve. Ez a teljesen felszerelt erő, melynek már belső birtoka a győzelem.

Ha ezeket a kabalisztikus nézeteket kapcsolatba hozzuk a Rózsakereszt Rendjével, akkor közeledünk az építés törvényének lényegéhez.

A szerzet fejét két barát kíséri, míg öt barát teljes erővel a Nagy Művön dolgozik.

Most már értjük ezt. E világ szellemi erőközpontjaiból állandóan az erő ötszörös áramlata ered. Ez az erő dinamizálva van, gyümölcshozásra van ösztönözve, mert kiküldése előtt a kettes anyaszám valóságában megtermékenyítik, tehát alámerül a Krisztus-szintézisben.

Így kell az emberiségnek a könnyek áradata közepette megmászni a Merkúr-létrát, kifejleszteni az ötágú csillagot. A tömegnek meg kell tudnia isteni eredetét, mintegy távolba-pillantással fel kell ismernie hivatását, jövőjét, fejlődését, ahogyan ezt felettes énünk prototípusában, Krisztusban látjuk. S azzal, hogy Krisztust követi ösvényén, hogy betölti a gnosztikus kereszténység követelményét, konkrét valóságként fogja az ember egyszer felépíteni az új földet, az új életközösséget.

A Rózsakereszt Rendje a Fama Fraternitatis nézőpontjából tárul elénk. Látjuk, hogy Rózsakereszt Krisztián a fekete erők ellenállása és visszautasító magatartása miatt építette fel a misztériumiskolát.

A misztériumiskolában az ember tudatában van isteni küldetésének, ott ismerik az egyetemes felebaráti szeretet törvényét, ott az egyetlen, örök elvet teszik Krisztusban pozitívvá, ott ünneplik az alkímiai menyegzőt.

Így vonulnak ki a testvérek távoli országokba, dinamikus erővel töltve utaznak a széles világon, hogy szeretet-tettben, szeretetszolgálatban, jóságban, igazságban, és igazságosságban ajándékozzák oda magukat.

Sohasem merülnek ki, sohasem győzik le őket, mert ötszörös tekintetben jönnek utánuk nagy áramlatokban az erő új hullámai. Szakadatlanul hallatszanak a győzelem dalai. A szabadkőműves barátok összeillesztik köveiket, hatalmas épületté, mely felér az égig.

Ha az emberiség meg tudná érteni ezt a művet, akkor a még alvó óriásként a kereszten függő, a még negatívan titáni erejű egyetlen rántással megszabadítaná magát a szolgaságtól, és erőteljesen vonulna tovább az ígéret földjére, ahová Isten által mindannyian hivatottak vagyunk.

A rózsakeresztes szerzetesek jelenleg titkos munkamódszerének egyszer az egész emberiség munkamódszerévé kell válnia. Ez a titkos munkamódszer pedig a kozmikus építésztörvény alkalmazása. Ez a törvény azt követeli meg Öntől, hogy megértse isteni eredetét és hivatása célját, mint emberi szellem. Hogy megértse a Szent Könyv szavait: „Ti Isten nemzetségéből valók vagytok.”

Ez a törvény azt követeli meg Öntől,

hogy ne álmodozzon tovább annak a tudatában, hogy isteni szikra birtokosa, hanem gyújtsa meg ezt az isteni szikrát felettes énje prototípusánál, Krisztusnál, Isten Fiánál és az Ember Fiánál, hogy kövesse Krisztust azon az úton, amit mutatni fog Önnek,

s hogy mindenekelőtt ne legyen különféle keresztény szemléletmódok rabja.

Az építés törvénye azt követeli meg Öntől, hogy kivonuljon feladata betöltésére. Akkor pedig felfedezi, hogy legyőzhetetlen, hogy Ön mellett harcol a Világosság, ami elől minden sötétségnek vissza kell húzódnia.

Az Egy, a Kettő és az Öt kabalisztikus törvénye a háromságos Isten-megnyilvánulás törvénye. Ahogyan a Logosz, a makrokozmosz tevékeny, úgy kell nekünk, mikrokozmoszoknak is dolgozunk:

Rózsakereszt Krisztián – Istenből születtünk.

Kísérete, a két barát – Jézus Krisztusban meghalunk.

Az öt kivonuló barát – a Szent Szellem által újjászületünk.

Ilyen dicséretes életmódban telt az életük, s habár testük minden betegségtől és fájdalomtól megkíméltetett, lelkük a felbomlás bizonyos pontján mégsem tudott túllépni.

Az első, aki a Szerzetből meghalt (mégpedig Angliában), I.O. volt, ahogyan C. testvér azt jó előre megmondta neki. I.O. nagyon értett a kabbalához, és nagyon tanult volt, ahogyan munkája, H könyve is bizonyítja. Angliában sokat is beszélnek róla, különösen pedig azért, mert Norfolk fiatal grófját kigyógyította a bélpoklosságból.

Fama Fraternitatis R.C.

16. Norfolk grófja

 

A bélpoklosság vagy lepra az egyik legrettenetesebb betegség, ami az ember anyagi testét sújthatja. Olyan kegyetlen, szörnyű ez a baj, hogy a gondolata is félelemmel töltheti el az embert.

A legpokolibb megsemmisülésnek ez az irtózatos jelképe így minden évszázadban erősen foglalkoztatta az ember fantáziáját, s mindig is imádkozva vágytak a gyógymódra, de azt még máig sem fedezték fel.

A lepra a legrégebben ismert betegségek egyike, bár ez valóban kétes ismeret. Tudjuk, hogy az emberiségnek ez az ostora Egyiptomban már évszázadokkal Krisztus születése előtt is mérte csapásait, s a középkorban Európában terjedt el népbetegségként, ahogyan egykor a tüdőbaj, most pedig a rák kínozza az embereket.

Európában a XIII. században harmincezer leprakórház, leprosorium volt, ahol a betegek páriákként voltak elszigetelve, s élő halottakként kezelték őket. A leprásoknak csörgőt adtak a kezükbe, hogy jelenlétüket a többiek már messziről észrevegyék. Az emberek erre aztán menekültek is a ragályos vész elől, mert a legkisebb seb vagy horzsolás is elég volt a megfertőződéshez.

A leprának különböző fajtái vannak, de az eredménye mindnek egy rendkívül lassú elfajulás, a testrészek elsorvadása, ami szörnyű fájdalmakkal jár.

Gennyes tályog fejlődik ki, mely felfakad és egyre tovább terjed. A szövetelhalás teljesen elharapózik, úgyhogy például a kezek vagy lábak ujjai is lehullanak. Így folytatódik ez, míg évekig tartó gyötrelem után a beteget végre megváltja a halál.

Ez a gonosz burjánzás, ez a pokoli megsemmisülés mindenekelőtt azért olyan vészes, mert nagyon lassan halad: azt mondják, hogy a lappangási időszak tíz év is lehet. Érthető, hogy az emberiségnek ez az ostora kitűnő jelképe az egyéni, társadalmi és szociális élet minden más megsemmisítő folyamatának.

Így világos, hogy a bélpoklosság alkalmas arra, hogy sok dologtól óva intsen, mert a leprásnak a sorsa, ennek a világnak a leprásáé, életünknek esetleg helytelen irányú fejlődése esetén meg kell, hogy ragadjon, és vissza kell, hogy térítsen minket az élet igazi értelméhez, ahhoz, amit a kereszténység tár elénk. Az ezoterikában így sokszor használják a bélpoklosságot jelképnek vagy figyelmeztetésnek. Gondoljon csak például a leprás meggyógyítására, amiről Márk evangéliuma ad hírt:

„És jöve hozzá egy bélpoklos, kérvén őt és leborulván előtte és mondván néki: ha akarod, megtisztíthatsz engem. Jézus pedig könyörületességre indulván, kezét kinyújtva megérinté őt, és monda néki: Akarom, tisztulj meg. És amint ezt mondja vala, azonnal eltávozék tőle a poklosság és megtisztula. És erősen megfenyegetvén azonnal elküldé őt, és monda néki: Meglásd, hogy senkinek semmit ne szólj, hanem eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik. Az pedig kimenvén, kezde sokat beszélni és terjeszteni a dolgot, annyira, hogy nyilvánosan immár be sem mehetett Jézus a városba, hanem künn puszta helyeken vala, és mennek vala hozzá mindenfelől.”

Itt nem adhatjuk meg e rendkívül fontos bibliarész kimerítő ezoterikus magyarázatát. Csak gondolatmenetünk alátámasztása érdekében említjük meg. Elemzése kimutatná, hogy az egész Vízöntő-munka világít belőle és talál benne alapokra.

Ez az eset Kapernaumban vagy annak közelében játszódik le, tehát a vigaszok falujánál. Ha a rettenetesen bélpoklos, leprás társadalom, melyben élünk, tudatosan egyesülne az elemi élettörvényekkel, melyek a kereszténységben öltenek alakot, akkor a végleges megtisztulás, a gyógyulás abszolút és tökéletes lenne. Ezt a vigaszt nyújtja át nekünk a kereszténység; ennek értékeivel a sebeket gyorsan és közvetlenül meg tudjuk gyógyítani.

A szent módszer segítségével az emberiséget gyorsan meg lehetne menteni. A fekete erők tudják ezt, s azért tesznek meg mindent, hogy a teljesülést megakadályozzák. Azért alkalmazzák a szent módszer karikatúráját, hogy Krisztust naponta keresztre feszítsék. A jó ellen igenis lehet harcolni az „úgynevezett jóval”. Krisztust meg lehet „semmisíteni” egy prédikációval, mindenekelőtt a hagyományossal. A rózsakeresztességet Ön halálra zaklathatja rózsakeresztes-filozófiával.

A tudatosan, pozitívan alkalmazott kereszténység halálos veszély a fekete erők számára – ezt Ön esetleg tudja vagy sejti. Az igazi szabadkőművesek, az igazi rózsakeresztesek ezért már régen nem csak a prédikálás módszerét alkalmazzák, hanem a cselekvés, a munkálkodás, az építés módszerét, – adott esetben teljesen csendben.

Ha egy erőről, egy felszabadult lehetőségről túl sokat beszélnek, akkor az ellaposítja a kivitelezést, a fekete erőknek alkalmat ad a támadásra. Ezért tanácsolja Krisztus a meggyógyultnak, hogy ne beszéljen, hanem inkább cselekedjen, avatkozzon be a dolgok helytelen menetébe, s így töltse be Mózes törvényét. A tanácsot nem fogadják meg, aminek következtében a győzedelmes világosságot visszaszorítják a városon kívülre, a puszta helyekre, a titkos helyekre.

A kereszténység, azaz a tudatos, pozitívan alkalmazott kereszténység e világ hatalmasságai számára árulásnak, bűncselekménynek számít. Gondoljunk csak a nacionalizmusra, amely annakidején a pogányságot hivatalosan államvallássá nyilvánította, s bejelentette, hogy ha a világuralomra irányuló náci-törekvés háború és eltiprás segítségével sikert arat, akkor a kereszténységet meg kell semmisíteni.

A Márk-evangélium szavait nyíltabb szívvel vallani, világosabban bizonyítani alig lehetséges. A tettekre váltott kereszténység képes meggyógyítani a bélpoklosságot. Megmenekülésünk és embertársaink megmentője közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk, a világosság szakadatlanul sugárzik és fénylik ebben a világban.

Egyelőre azonban a gonosz egyetértése miatt visszaszorul a puszta helyekre. A Rózsakereszt nehéz helyzetben küzd, gyanúsítások tömkelege közepette. A megpróbáltatott emberiségnek a vigasz kelyhét magában a városban odaadni még nem lehet. Lépésről lépésre kell előre haladnunk.

Ahogy említettük, és a Biblia szövege is bizonyítja, a bélpoklosság az ezoterikában határozott jelkép.

Nézzük meg újra a Fama Fraternitatist! A tevékeny barátok egyikéről van szó, aki áldozatát Angliában hozta meg, ahol meghalt. Angliában – mondja a Fama – sokat beszélnek róla, főképpen arról, hogy Norfolknak egy fiatal grófját kigyógyította a leprából.

Már írtunk a Rózsakereszt alakuló, fejlődő misztériumiskolájáról. A Fámának ebben a részében a nyugati bölcsességtan felépítéséről hallunk az angolszász faj területén. Ezért van szó Angliáról, ahol a szerzetesek egyike teljesen elvégezte áldásos munkáját, amelyet Norfolk grófjának meggyógyítása tetőzött. Hogyan értjük ezt?

Nemesi ranggal vagy jelöléssel az ezoterikában a nép színe-javára, vagy valaminek a szellemi lényegére, a pozitívra, vagy az embernek egy már kifejlesztett tényezőjére utalnak. Ezért van itt szó grófról, fiatal grófról, akinek fiatalsága miatt még sok fejlődési lehetősége van, akinek feladata, hivatása még egyáltalán nincs betöltve, még nem ért véget.

Norfolk grófjának nevezik.

Norfolk régmúlt idők óta a magasrendű fejlődés székhelye. Norfolk az angolszász faj egyik szellemi erőközpontja. Ilyen erőközpont minden fajnál megtalálható.

Norfolk fogalmát azonban másképpen is vizsgálhatjuk, hogy megértsük az ezoterikus szándékot. A norfolk régi idők óta bizonyos ruhadarab is, egy burkolat. Így talán már értjük az ötletet.

Az angolszász faj olyan szellemi értékekbe burkolódzott, amelyek a fejlődésnek egy befejezett spirálisához tartoznak. Ebből viszont nehézségek keletkeznek, mint mindig, ha az ember az idejétmúlthoz ragaszkodik.

Itt azokra az értékekre utalnak, amiket a régi Edda-rejtélyek, a régi druidák rejtélyei, az ó-germán kultuszok tartalmaztak, melyeket a kereszténységnek le kellett váltania, hogy a nyugati ember maradéktalanul betölthesse feladatát.

Olvasóink talán most már látják, hogy mit akartak a vezető fasiszták, amikor megint be akarták vezetni a régi Edda-rejtélyeket, a druida-kultúrát és a germán kultuszokat, hogy feltartóztassák a keresztény feléledés pozitív ösztönét.

Valóban meg kell állapítanunk, hogy a fasizmus ezerszer rosszabb volt, mint a legutálatosabb lepra, ez volt a legveszélyesebb támadás, ami a világot valaha is érte.

Ön tehát megérti, és érzi, hogy mit jelent Norfolk fiatal grófjának bélpoklossága. Nagy örömmel figyeli a Rózsakereszt misztériumiskolájának haladását, és felfedezi Rózsakereszt Krisztián atyánk módszerének helyességét: az Evangélium kihirdetése után a betegek gyógyítása következik. Miről van itt szó?

Rózsakereszt Krisztián adományaival Spanyolországba jött. Nem akarták. Bölcsességét és erőit ellenszolgáltatás követelése nélkül bocsátotta rendelkezésre. Elutasították. Erre megváltoztatta a taktikáját. Mivel kiderült, hogy megszabadító Evangéliumát nem akarják, elhatározta, hogy „meggyógyítja a betegeket, a beteg világot”. A munkát a harc jegyébe állították, a gnosztikus szabadkőművesség jegyébe. Németországban, Európa szívében építették fel a rejtélyiskolát.

A megkezdett mű egyik legfontosabb eredményeként, cselekedeteként pedig Norfolk grófjának meggyógyítását jelentik be, az új misztériumok megalapozását az angolszász fajnál. Ami Spanyol­országban az első taktikával nem sikerült, azt Angliában a másodikkal végezték el. Azóta Angliában is kifejlődött egy rendkívül fontos mű a nagy, nyugati Világosságszerzet szolgálatában.

Ha valamire is felfigyelünk, úgy erre a dologra, mindenekelőtt azért, mert biztosak lehetünk, hogy a Fama sokkal több, mint a Rózsakereszt történelmi alakulásának leplezett leírása. A Fama prófétai ereje rendkívül nagy. Spanyolország, Németország és Anglia nagy szerepet fognak játszani az eljövendő dolgokban.

Gnosztikus-tudományos alkalmazása nélkül magyarázatunk nem lenne teljes. Ezt tehát itt nem szabad kihagynunk:

Minél mélyebbre hatol a Gnózis tanulója a dolgok lényegében, s lesz képes a világ eseményeinek kulisszái mögé pillantani, annál világosabban és pozitívabban fogja megkülönböztetni a különböző erők harcát és harcosait.

Ön tudja, hogy a gnosztikus az ő személyes fejlődése érdekében gyorsító módszert választott, de azt is meg kell értenie, hogy a világmozgásban, az emberiségmenetet megfordító folyamatok kifejlődésénél szintén gyorsító módszert alkalmaz. A két fejlődés, az egyéni és a közös, szoros kapcsolatban van egymással. Az egyik nem képzelhető el a másik nélkül, egyik a másikból fejlődik ki.

Sokan fáradoznak azon (különösen, akik nem értik az igazi szabadkőművességet), hogy egyénileg gyorsabb fejlődésre tegyenek szert, de a közös fejlődést, az emberiség megújulását – mint szerintük nagyon lassan ható folyamatot – elutasítják. Nem akarják megérteni, hogy ezt a két fejlődést nem lehet elválasztani. Ez a magatartás eredhet az emberszeretet nagy hiányából, de éppúgy egy teljesen helytelen misztikus szemléletből is. Ez a zavaros misztikus beállítottság mintegy kizsákmányolása a Krisztusszellemnek, amely a mai napig is kibírhatatlanul szenved.

A rózsakeresztes minden munkájánál arra törekszik, hogy a Krisztusszellemet, amely értünk mindent eltűr, elszenved és hordoz, a lehető leggyorsabban megváltsa. Mivel pedig ismeri a harcolókat, és le tudja rántani az álarcot az arcokról, mindenkivel és mindennel együtt dolgozik, ami és aki az emberiség-megújulás gyorsított fejlődési folyamatát szándékozza a gyakorlati kereszténység erővonalai mentén kivitelezni. Befolyásolja ezeket a lelkeket, együtt áll a világalakulás első soraiban – mert szeret, határozottan szeret, önfeláldozóan szeret. Beledöfi a kést a sebbe, mert szeret, mert tudja, hogy a gyorsított folyamat hamarabb hozza meg az embernek és minden élet Urának megváltását.

Mérhetetlen különbség van a néha félreismerhetetlen jámborságú exoterikus misztikus, és az időnként látszólag szigorú gnosztikus között, akinek a szigorúsága nem keménység, hanem azt jelenti, hogy tárgyilagosan, szeretetteljesen áll a dolgok mozgalmassága közepette, ha a felismerni nem tudó ember nem is érti meg őt.

E világ fekete hatalmai dühösen állapítják meg, hogy minden nagy világfordulónál az igazi szabadkőművesek állnak az első sorokban. Ez minket örömmel tölt el.

A gyógyíthatatlantól, a lassan, lassan tovább burjánzó gonosztól, a leprától, a bélpoklosságtól meg lehet tisztulni, ez hirtelen véget érhet – mintegy csoda által – a gyorsított folyamatban.

Képesek vagyunk erre, ha a misztériumok magasabb tudására támaszkodunk, kimondhatatlan szeretettel, olyan nagy szeretettel, hogy egyetlen másodpercig sem akarunk várni a megváltó mű elkezdésével, és így mondjuk minden élet Urával, a Krisztussal: „Akarom, tisztulj meg!”

Abban egyeztek meg, hogy sírjuk lehetőleg ismeretlen helyen legyen; s így néhányukról máig sem tudjuk, hogy hol vannak. De mindnek helyébe méltó utód lépett. Itt azonban Isten dicsőségére nyilvánosan kijelentjük, hogy bármennyi titkot ismerhettünk is meg M könyvéből (s habár az egész világ képét és ellenerejét szemünk elé tárhatjuk), sorscsapásaink és halálunk órája ismeretlen számunkra, mert a Mindenható Isten ezt magának tartotta fenn, s szüntelenül készenlétben akar találni minket.

Erről majd többet mondunk a Confessiónkban, ahol harminchét okot is megemlítünk, hogy miért most lépünk a nyilvánosság elé, és miért teszünk közzé ilyen magasztos rejtélyeket önként, minden kényszer nélkül, és jutalmat nem várva. Több aranyat ígérünk, mint amennyit a spanyol király mindkét Indiából összehordhatna, mert Európa terhes, és erős gyermeket fog szülni, akinek nagy keresztelői ajándékra lesz szüksége.

O. halála után C. testvérünk nem ismert pihenést, hanem mihelyt lehetett, összehívta a többieket, s bizonyosnak tartjuk, hogy csak ekkor készült el a sírja. Mi, fiatalabbak, addig a pillanatig nem tudtuk, mikor halt meg szeretett atyánk, R.C., csak az alapítók és utódaik nevét tudtuk, egészen a miénkig. Még egy titokra emlékeztünk, a százhúsz évre vonatkozóan, amit A., D. utódja (aki sokunkkal egy időben élt, mint az utódok második körének utolsó tagja) bizalmas beszélgetések során bízott ránk, akik az utódok harmadik köréhez tartoztunk.

Egyébként be kell vallanunk, hogy A. halála után egyikünk sem tudott semmit sem R.C.-ről és első barát-testvéreiről azon kívül, ami filozófiai könyvtárunkban volt róla. Ezekből mi az Axiómákat tartottuk a legfontosabbaknak, a Rota Mundi-t a legművészibbnek, és Proteus-t a leghasznosabbnak. Azt sem tudjuk biztosan, hogy azok, akik az utódok második sorához tartoztak, birtokolták-e ugyanazt a bölcsességet, s szabad volt-e hozzájutniuk mindenhez. A kedves olvasót azonban még egyszer emlékeztetjük arra, hogy amit mi most C. barát sírjáról nem csak megtudtunk, hanem ezennel nyilvánosan ismertetünk, azt Isten így tervezte, megengedte és elrendelte. Mi, akik a parancsolatait olyan hűségesen megtartjuk, nem késlekedünk majd (ha szerényen és keresztény érzülettel jönnek hozzánk) kereszt- és családi nevünket, összejöveteleinket és mindent, amit csak kívánhatnak tőlünk, nyilvánosan közzétenni.

Fama Fraternitatis R.C.

17. A három fokozat

 

A Fama Fraternitatis beszél a három fokozatról, három lépcsőfokról vagy három körről, amely a Rózsakereszt Rendjében megkülönbözethető. A rendek régi könyveinek tanulmányozója tévútra jut, ha ennek a három foknak a jelentőségét próbálja kipuhatolni, mert különböző, látszólag ellentmondó tényezők elterelik a dolgok lényegétől, s így mintha hét pecséttel lezárt könyvet olvasna.

A tanuló viszont tudja, hogy a rend régi könyvei hermészi iratok, amelyeket bizonyos módon kell olvasni, s ha addig kutat, míg a hermészi kulcsot meg nem találta, a nyelvet és az összefüggéseket meg fogja érteni. A józan adatok életre kelnek számára, mint a kikelet. Kimeríthetetlen forráshoz fúrt le, olyan megdöbbentően gazdaghoz, olyan lenyűgözőhöz, hogy teljesen belátja Johann Valentin Andreae szavainak helyességét: „Sohasem lesz más megnyilvánítva, és nem is lehet mást megnyilvánítani, mint ami a Fama Fraternitatisban van feljegyezve”.

A Rózsakeresztesek Rendjének szellemi hagyatéka páratlan ajándék, amit az Idősebb Testvérek ingyen adnak Önnek. Az igazi szeretet ajándéka, olyan nagy, hogy Ön csaknem összeroskad a súlya alatt. Tartalma mindent megad Önnek, amire szüksége van, s e csodás beszéd olvasása közben próbáljunk meg egymásnak segíteni, hogy e bölcsesség segítségével felegyenesíthessük meggörnyedt életünket.

Bensőségesen kívánva, hogy Önök mindezt megértsék, álljunk hát a Rózsakereszt három lépcsőfoka elé, amelyek beláthatatlan magasságig emelkednek előttünk. Mintegy az érzékek elragadtatásában megmásszuk őket.

Az első fok neve Fama vagy Merkúr. A másodiké Confessio vagy Jupiter. A harmadiké Alkímiai Menyegző és újra Merkúr.

Az első lépcsőnek vagy első körnek öt fokozata vagy körszakasza van. A második lépcsőnek vagy körnek három fokozata vagy szakasza. A harmadik lépcsőnek vagy körnek megint öt foka vagy szakasza.

Az első kör a legtisztább kristályból áll. A második kör úgy sugárzik, mint egy karbunkulus vagy türkiz. A harmadik kör akvamarinból készült.

Itt van a Fama Fraternitatisban említett három lépcsőfok jelentőségének hermészi kulcsa! Ha ezt könyvet csak haladó tanulók olvasnák, akkor ennyi már elég is lenne, minthogy a tanító jelképekben beszél az alkotó tudathoz.

A tanuló számára a jelkép olyan, mint másoknak egy vastag könyv. Egy nyilvános közlemény azonban mindig három embercsoporthoz fordul, s hogy a témát a szerzet követelményei szerint valamelyest kimerítően megbeszélhessük, mindig háromféleképpen kell megmagyarázni. Írnunk kell a misztériumok nyelvén, ezoterikus magyarázattal kell szolgálnunk, harmadszor pedig az akvárius-nyelven is el kell mondanunk a dolgot. Miért?

Miért alkalmazzuk ezt a módszert? Kívánatos-e ez egyáltalán?

Ha a misztériumok nyelvét alkalmazzuk, akkor erők szabadulnak fel, erőket szabadítunk fel, melyekre az elvégzendő munkához szükség van, melyek felépítők és erősítők.

Az ezoterikus magyarázattal az erőt minden tanulónak átnyújtjuk, akik aztán – legyenek a fejlődésnek bármilyen fokán is – ennek nagy értékét felismerik, és ezt magukévá akarják tenni.

Az akvárius-nyelven a rejtélyek világossága a sötétségben járó emberiségnek lesz átnyújtva. Az akvárius-nyelv segítségével a Legmagasabb, a Leghatalmasabb, az abszolút követelmény, az írások Krisztusa ismerteti meg magát mindenkivel, úgyhogy senki sem mondhatja, hogy „íme, nem ismertelek”.

Az akvárius-nyelvben a Krisztus úgy sugárzik, mint a Szeretetteljes, aki a segítség és vigasz balzsamát akarja átnyújtani, de úgy is, mint a fegyveres, mint kardos, aki isteni erőszakkal ellenáll a jogtalanságnak és az igazságtalanságnak.

Akvárius (Vízöntő) a kéznyújtás az elveszett felé, hogy a legalantasabb, a legelfajultabb és az eltaposott felemelkedhessen a Legmagasabbhoz.

A Rózsakereszt így a legkülönbözőbb olvasóközönséghez fordul. Ezért van az is, hogy ezekben a módszeresen mondott és írt szavakban olyan sok árnyalatot lehet felfedezni, a nyelvnek oly változatos sokféleségét, mint Pünkösd napjának eseményénél, amikor „mindegyik a maga nyelvén hallá őket szólani”.

Ezért mondanak bennünket olykor túl hagyományosnak, túl ortodox keresztényinek, és elfordulnak tőlünk. Vagy máskor túl értelmiséginek, túl tudományosnak, és itthagynak minket. Ezért neveznek minket istentagadóknak is, és menekülnek előlünk. Sokak szemében ittasak vagyunk, mint ahogy ezt Pünkösd napján Péterről és övéiről is hitték.

Ezért sorolták a Rózsakeresztest néha, azelőtt is és most is, a gonosztevők közé, és elfordultak tőle! Veszélyesen részegek vagyunk számukra. Ezért akarják ezt a művet olyan sokan megölni. Ezért veszik körül ezt a művet a rágalom áradatával. Ezért tornyosul a tehetetlen düh halmaza, mert mi ezzel a szent módszerrel hatunk, ezekkel a legyőzhetetlen erőkkel, melyek a feketét leleplezik, és mindenkit nyugtalanítanak és felébresztenek áldatlan önzőségéből.

Három fokozat van, három lépcső, három kör! Önnek mindre fel kell másznia, mindegyikbe be kell majd lépnie.

Az első fokot, ötszörös nézetével, nevezzük bölcsességnek vagy emberiességnek. Mi emeli az embert a Föld többi természeti birodalma fölé, mi különbözteti meg őt világunk minden más élőlényétől? Gondolkodási képessége! A legnagyszerűbb, legigézőbb kincsünk, amit mindegyikőnk megkapott. A gondolkodással emelkedünk ki az állatok közül, ezzel leszünk eszes lények, melyek észre tudják venni Isten műveit és csodáit. A gondolkodás segítségével mérhetünk fel valamit abból a kimeríthetetlen szeretetből, ami a Krisztusszellemben nyilatkozik meg számunkra. A gondolkodással nyitjuk meg a Misztérium Magnumot, ellenőrizzük intuícióinkat. A gondolkodással kezdődik a kultúra története, ezzel épít és kísérletezik az ember. A gondolkodás segítségével ismerjük fel isteni származásunkat, látjuk meg az elérés vezérfonalát, és sietünk felfelé a második lépcső kezdetéhez.

A tanuló igen tétován lép ebbe a második körbe, amelynek három nézete van. A felismert törvények alkalmazásáról van szó, rejtett értékek tényleges kifejlesztéséről. A belső Krisztus megszülettetéséről van szó, az ellentétek legyőzéséről, a negatív legyőzéséről a pozitív segítségével. Arról van szó, hogy csapással sújtsuk a fekete mágiát, a tökéletes áldozatról van szó a szolgálat ösvényén, abszolút önmegtagadásról, a lélektest építéséről, az örökkévalóság megerősítéséről az időben.

Az igazi ember ebbe a második körbe ujjongva fog belépni, hogy azután felszálljon a harmadik lépcsőhöz. Miután az újonc bevonult a bölcsesség kristálykapuján, látja a villogó karbunkulust és a ragyogó türkizt, melyek vércseppekként jelképezik a vér-megújulást, a Jupiter-követelményt, a Krisztus-valóságot, a Golgota hegyére vezető keresztutat, ahol az áldozat vére folyik sokak váltságdíjaként.

Akkor pedig ott van, az elérés sziklájába vájva, az akvamarinból lévő „Jákob lajtorjája”, Merkúr létrája, az elérés ösvénye. Miután az angyal szolgálatunk ösvényén való küzdelmünk folyamán kificamította csípőnket, a Nyilas csípőjét (Sagittarius csillagjegy, figyeljen fel erre!), felmászunk a létrán, mely felér az égbe, s halljuk a hangot, mely olyan, mint nagy vizek zúgása: „Menj be a te uradnak örömébe, jó és hű szolgám”.

Az első fokozat, a Fama, a szolgálat ösvényének a felismerése. A második fokozat a Confessio, a hitvallás; és ezt a hitet, ezt az ismeretet, ezt a tudást vallani azt jelenti, hogy tenni, beteljesíteni. Most már azt is tudja, hogy mit ért a Rózsakereszt tanulója hitvalláson. Szenved ezért, feláldozza magát érte. Nem fecseg, hanem cselekszik. A harmadik fokozat az Alkímiai Menyegző, egyesülés az egyedül Bölccsel, az egyedül Jóval, a Krisztussal: az elérés.

Az első lépcső a Rózsakereszt Szerzetének, a nyugati bölcsességtanoknak a felismerése. A második lépcső az irányzataik követése, betöltése a legkisebb részletekig.

Ha pedig Ön végigjárta ezt a második ösvényt, akkor mondhatja a Fama szerzőjével, Johann Valentin Andreae-vel, hogy „a harmadik sorhoz tartozom”. Akkor megtalálja Rózsakereszt Krisztián sírját, melyben az Ön felépült, igazi énje fekszik ragyogó dicsőséggel és teljes díszben, kezében T könyvével.

Sokan keresték Rózsakereszt Krisztián sírját, a Rózsakereszt tulajdonképpeni templomát, s vaskos köteteket írtak tele erről a csodás építményről, amiről a Fama ad hírt. Kutatók azt mondták nekünk: „Ez a templom Berlin mellett van”. Egy német barátunk néhány éve azt bizonygatta, hogy Dél-Németországban kell lennie. (És a háború idején nem csodálkoztunk volna, ha valami egységpárti német azt állította volna, hogy Berchtesgadenben található.) Ne higgyen azoknak, akik így erőszakot tesznek az igazságon. A Rózsakereszt temploma, Rózsakereszt Krisztián feltámadásának sírboltja mindenütt jelen van – bennünk van. A sírbolt olyan mértékben képződik, ahogyan az első két lépést tesszük meg. És Ön meg fogja nyitni a sírt, ha a munka befejeződött.

Az első fokot a Fama Axiómáknak, a másodikat Rota Mundi-nak, a harmadikat Proteus-nak nevezi. Az Axiómák az egyetemes élet tagadhatatlan alapelvei, amelyeket fel kell ismerni; a Rota Mundi a világ kereke, amit vele egyezően a helyes irányban kell mozgatni; és Proteus, a tenger istene, Neptun, elvezet minket az emberiségtől az emberfölöttiséghez, s az emberfölöttiségtől az isteni tökéletességhez, Krisztus követelménye szerint: „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogyan a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

Ezekből épül tehát a Rózsakereszt. Az emberiség már elképzelhetetlenül hosszú idők óta próbálja lábát az emberré válás ösvényére tenni. Ennek folyamán kapta a gondolkodást, a gondolkodási képességet, mint világító lámpást, mint világosságot az önkialakítás ösvényén.

Megkezdődik a titáni harc az első fokon: a hiányosságból a tökéletességre ébredni, kiharcolni a helytelen tettektől való megszabadulást, és életmegújuláshoz jutni. Ki képes véghezvinni ezt a hőstettet, ki fogja elérni ezt az emberfelettiséget? Álomképek témája ez, olyan téma, melyről vágyakozó dalokat lehet költeni.

A valóság azonban az ellenkezőjét mutatja. Amikor az ember a régmúltban megszabadult a tekintélyektől, kitört a kötöttségből, hogy kövesse Merkúr világosságát, a kozmikus kötöttség – a paradicsomi állapot – helyébe az önmagához-kötöttség pokoli parazsa lépett. Ahogyan a gyerek elszalad anyja őrködő szemei elől, s a veszély felé bukdácsol, úgy táncolt ki a gyermekember a régi törvény alól, és vetette magát az új alá. Alig érkezett meg az idegen országba, rárontottak a veszélyek: a fekete erők és a hamis próféták, a hazugságok, a megszabadulást kereső ember minden ismert béklyója.

Hogyan élheti túl az emberiség ezt a krízist? Hogyan kerülhet ki ebből a nyomorból?

Csak egy út van: a második fokra való fellépés!

Mit jelent ez?

Értse meg: az alakulásról, az önmegszabadításról van szó, el kell érnünk, amire rendeltettünk, hozzá kell jutnunk az akvamarin kőhöz.

Mindig „megtérésről” beszélnek. Mi azt mondjuk, hogy bár ez a fogalom elvileg helyes, az emberi gyakorlatban helytelen és kereszténységellenes lett. Mi azt mondjuk: önfeláldozással beleveszni mindenki szolgálatába, feladni az „én”-t az emberiség szolgálatában.

Az emberek az énjüket mintegy oltáron hordozzák magukkal, s imádatot, segítséget és vigaszt követelnek, mennyei vigaszt, Isten kéznyújtását, kozmológiai és asztrológiai segítséget Én-király számára. Rendkívül ritka az olyan ember, aki nem önmagáról beszél, aki nem magának kér.

Nem mondjuk és tanítjuk, hogy adjuk fel én-tudatunkat, ahogy a keleti ember, aki képes a legnagyobb rendetlenség közepette üres szemekkel álmodozni. A kereszténység azt tanítja, hogy önfeláldozással szolgáljuk a többieket, mindenkit! „Aki elveszíti az életét énérettem, megtartja azt.” Ez a nyugati misztériumok nagy titka, a kereszténység nagy titka, a második fokozat titka.

Ha Ön tiszta testre vágyik, akkor nem elég a tiszta táplálék és a test ápolása, és a gondolatok tisztasága sem elég. Ezeket a régi vallások tanították. A kereszténység tovább megy egy lépéssel. A Nyugat azt tanítja: csak akkor lehet Ön tiszta, ha környezete tiszta, ha az országa tiszta, ha a világa tiszta. Értse meg, hogy az egyén a közösséghez van kötve, hogy az ember az emberiséghez van kapcsolva. Minden haladás, minden mennyeinek a megértése ki van zárva és gonosz csalás, ha ezt nem tartjuk szem előtt. Minden haladás ki van zárva világmegújulás nélkül, emberek általi, emberekért kivitelezett világmegváltás nélkül.

Ez a második fokozat, az önfeláldozó és vérmegújító szeretet, amivel megmentjük a világot és emberiséget Krisztus példájára, aki azt mondta: „Kövessetek!”

Így közeledünk a harmadik fokozathoz, a megnyilvánuláshoz, az eléréshez: az új Éghez és új Földhöz!

Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. barátnak a felfedezéséről pedig a következőképpen hangzik:

Miután A. Gallia Narbonensis-ben (a galliai Narbonne-ban) meghalt, helyére szeretett testvérünk N.N. került. Miután csatlakozott hozzánk és letette a hűség és titoktartás esküjét, azt mondta nekünk bizalmasan, hogy A. biztosította őt arról, hogy ez a szerzet nem marad sokáig ilyen titokban, hanem Európa népeinek közös hazája számára szükséges lesz, segítséget és dicsőséget jelent, s így állapota miatt egyáltalán nem kell majd szégyenkeznie.

A következő évben, amikorra már iskolai kötelezettségeit teljesítette, és alkalmat kapott, meg jelentős úti pénzt (vagyis Fortuna erszényét), s útra akart kelni, mint jó építész elhatározta, hogy ezen az épületen változtat valamit, s célszerűbben rendezi be. E megújító tevékenység közepette találta meg a bronzból öntött emléktáblát, amelyen a Szerzet minden tagjának a neve rajta volt, s még néhány más dolog is. Ezt az emléktáblát akarta átvinni egy másik, alkalmasabb boltozatos helyiségbe, mert hogy mikor és hol halt meg C. barát, azt a régiek elhallgatták, mi tehát nem tudtuk. Az emléktáblából egy nagy szeg állt ki, s amikor ezt kirántották, a vékony falnak vagy vakolatnak, mely a rejtett ajtót takarta, egy nagy darabja szintén kiesett. Ekkor váratlanul előtűnt az ajtó. Örömmel és vágyakozva bontottuk le a fal maradékát és tisztítottuk le az ajtót, melyen egészen fent nagy betűkkel ez állt: százhúsz év múlva megnyílok. Alatta pedig a régi évszám.

Fama Fraternitatis R.C.

18. A titokzatos szeg

 

A Fama részletezi Rózsakereszt Krisztián sírboltjának romantikus felfedezését, az ott talált dolgokat, s más különös tényeket is, melyek ezzel közvetlenül összefüggnek. Az anyag túl gazdag ahhoz, hogy egyetlen fejezetben megbeszélhessük. Ezért figyelmünket először a felfedezést közvetlenül megelőző eseményekre irányítjuk.

A következőkről adnak hírt.

A barátok egyike, akit A.-nak mondanak, a hivatott követő, meghal Gallia Narbonensisben. Halála előtt kiválaszt egy utódot, aki névtelenül lép fel, mint N.N. barát. Ez leteszi a hűség és titoktartás esküjét, és elmeséli barát testvéreinek, hogy mit mondott neki A., mielőtt meghalt. A szerzet nem fog már sokáig titokban tevékenykedni, hanem Európának mint népei közös hazájának nélkülözhetetlen segítsége lesz, és dicsőségére fog szolgálni, és neki ebben a helyzetében egyáltalán nem kell majd szégyenkeznie.

Az új szerzetes elvégzi tanulmányait, s azután utazást tervez, mert ehhez már nem hiányzik semmije sem. Mielőtt azonban tervét valóra váltaná, elhatározza (mivel építész volt), hogy változtat valamit a szobákon, melyekben a szerzet házában lakik.

E munka közepette bronzból öntött emléktáblát talál, melyen rajta van minden barát neve. A falon levő táblát el akarja távolítani, hogy máshol helyezze el. A nagy szeget azonban, mely a táblát a falon megtartotta, olyan erővel rántja ki, hogy a falnak vagy vakolatnak egy része is leomlik. Nagy csodálkozására emögül egy ajtó tűnik elő. Előhívja az épületben levő társait, akikkel együtt aztán a felfedezés örömében lebontják a falat, s így szabaddá teszik az ajtót. Az ajtón ez áll: Százhúsz év múlva megnyílok.

A történet egyszerűnek látszik, s részletes magyarázatára látszólag nincs is szükség. Régi épületek átalakítása közben gyakran találnak érdekes dolgokat a régmúltból. Lassan megtelő múzeumaink is ezt bizonyítják. Ahogyan most van, úgy volt azelőtt is, és természetes, hogy a rózsakeresztes barátok későbbi nemzedékei a régi lakóhelyeken olyasmiket fedeztek fel, amik számukra azelőtt ismeretlenek voltak.

Tegyük tehát félre ezeket a megelőző eseményeket mint történelmi különlegességeket, amelyek már nem tartoznak az ügyhöz, hanem csak bepillantást nyújtanak a rend mindennapi életébe, s térjünk rá arra, ami fontosabb: a folytatásra.

Legfeljebb annyit tehetünk – ha akarunk -, hogy elidőzünk egy pillanatra az eset romantikus részleteinél, mint például a titokzatos szegnél, melytől annyi minden függött.

Vagy a régi boltozatokban folytatott keresgélésnél, és az emléktábla váratlan megtalálásánál, a múltnak ennél az emlékénél, meg a tiszteletnél, amivel a szerzetesek ezt a táblát alkalmasabb helyre akarták vinni. Könnyen akadhatna valami rajzoló vagy festő, aki ezt az eseményt egy kis fantáziával benyomást keltő módon tudná ábrázolni, s akkor a felületes kutató már meg is lenne elégedve.

Mi azonban azt akarjuk kideríteni, hogy mit rejtett ez a megtalált ajtó!

Nem, ezt mégsem tesszük! – mert ez a bevezető történet olyan rendkívül jelentős, hogy ennek megértése nélkül a többi dolgot is helytelenül, valóságától megfosztottan látnánk. Teljesen meg kell ismernünk az egész környezetet, mielőtt áthatolhatunk a dolog magjához. Az ösvényt teljesen fel kell tárnunk, s megtisztítanunk mindattól, amiben később elbotolhatnánk.

Szabad Önt megkérdezünk: mit tud az ember valójában Rózsakereszt Krisztiánról mint történelmileg ismert személyiségről? A válasz így hangzik: semmit!

Az első, aki valami határozottat mond róla, az Johann Valentin Andreae, aki a Fámában azt mondja, hogy ő maga sem látta őt soha.

Ahogyan a rózsakeresztesek régi, hiteles könyveiben a szerzet magasztos fejéről beszélnek, az világosan bizonyítja, hogy ott Rózsakereszt Krisztiánnak mint embernek a nevét jelképesen használják, mégpedig a nyugati misztériumiskola jelölésére. Jelképes névként használják tehát, amivel a keresztény filozófia magjára utalnak.

Rózsakereszt Krisztián alakja azonban emiatt nem lesz valótlanabb számunkra. Teljes mértékben felismerjük a hatalmas lényt, aki sok évszázaddal ezelőtt Krisztus Egyetemes Szerzetéből lépett elő.*

Ugyanakkor viszont számunkra ő – mint aki az általa újra kihirdetett krisztusi megváltási tant saját magán megvalósította – a mi igazi, legmélyebb lényünk prototípusa, a szellem-lélek ember, az igazi akvárius-ember.

Ebben a tekintetben tehát Rózsakereszt Krisztián a megszületetlen szellem bennünk, melynek teljesen fel kell növekednie, minden fejlődés céljának megfelelően; az a szellem, melynek önállóan alkotó lénnyé kell felébrednie, Krisztus szavai szerint: „Legyetek azért tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”.

Amikor tehát arra a kérdésre, hogy „mit tudunk mi Rózsakereszt Krisztiánról mint történelmi jelenségről”, a fenti felelettel kell megelégednünk, akkor az is magától értetődik, hogy egészen más feleletet adunk, ha Rózsakereszt Krisztián ezoterikus képét magyarázzuk.

Létünk mögött egy titokzatos szándék rejlik, egy gigantikus cél, oly nagyszerű és oly dicső, oly hatalmas, hogy az emberi gondolkodás mai fejlettségi fokán még felfoghatatlan.

Ezt a célt nem mennyországnak nevezzük, mint a hagyományos keresztények. Nem élt még egyetlen olyan hagyományos teológus sem, akit ne hasonlíthatnánk a legnagyobb tőzsde-spekulánshoz. A teológus olyan mennyországra spekulál, amiről soha sem szerzett első kézből jövő ismeretet. Nincsen olyan mennyország, amiről a teológia beszél. Az Ön mennyországa ITT VAN, jóllehet az emberiségnek sikerült egyelőre poklot csinálni belőle.

Mivel az itteni dolgokat az ember oly vigasztalanná tette, a teológusok valami mennyei világra spekulálnak, amely az embert nem nyeli el, ahová az a saját gyártmányú poklából elmenekülhet.

Az ember még nincs teljesen tudatában a helyzetnek, még nincs eléggé tudatában, nem ismeri léte nagyszerű és titokzatos célját. Ha tudatában lenne, elegendően tudatában, akkor leszámolna az emberi teológiával, mely egyszerűen alkalmazkodik társadalmi viszonyainkhoz.

Marxnak teljesen igaza van, amikor azt mondja: „Az ember tudatát társadalmi viszonyai képezik. Általános értelemben az anyagi élet termelő folyamatai határozzák meg a szociális, politikai és szellemi életet – ahogyan azt a modern dialektikus ember érti.”

Bizonyos köröknek nagyon nem tetszett Marxnak ez a megállapítása, pedig tökéletesen keresztényi és tudományosan helyes. Jóság és igazság, ismeret és belátás csak a valódi igazságosságból állhat elő. Az anyagban, az anyagi küzdelemben kell a szellemnek megszabadítania magát a korlátozásoktól, itt kell Rózsakereszt Krisztiánt kiszabadítanunk sírjából.

Ha tehát egy pillanatra megszabadulunk minden előítélettől, akkor világító célt látunk. Ezt a célt pedig Rózsakereszt Krisztiánnak nevezzük.

Mit tudunk róla?

Mindent! Mint ezoterikus tanulók, mindent tudunk róla, amit csak felfoghatunk.

Hív bennünket, hogy menjünk eléje, éljünk eléje, küzdjük magunkat eléje, készítsük el építményünket, hogy méltók legyünk őreá.

Ami ehhez kell, azt megadja nekünk; a Bölcsesség Urai rendelkezésünkre bocsátják a szükségeset:

Először is, ahogyan már megbeszéltük, itt vannak Axiómáink, tagadhatatlan, első kézből eredő ismeretekkel bizonyítható alapelveink. Egy axióma a tudás kősziklája, mely az örökkévalóságban is helytáll. Megvan az ezoterikus filozófiánk, ahogyan ez a pozitív kereszténységből kifejlődik, a szent könyvből, a Bibliából. Továbbá megvannak kozmológiai tanaink: az ösvényre, az igazi emberre és minden ezzel összefüggő dologra vonatkozó ismeretek.

Birtokunkban van a Rota Mundi is, ahogyan a Fama fejezi ki, tehát az asztrotudományok, a szent asztrozófiai tudomány, aminek semmi, de igazán semmi köze a képzelt ezoterikusok asztrológiai okoskodásához és firkálásához. Erről még fogunk beszélni, mert mielőtt a barátok belépnek Rózsakereszt Krisztián sírboltjába, tanulmányozzák rotáikat, vagyis megvizsgálják személyes asztrozófiai körülményeiket. Tudni kell, hogyan használja a Rózsakereszt szerzetese az asztrológiát, s hogy mire nem használja.

Harmadik adományként a Fama a már megbeszélt Proteust említi, vagyis a neptuni elvet, ami az emberi szellem önalkotó tulajdonságaira utal, az önbeavatás neptuni ösvényére.

A Fama az Axiómákat nevezi a legfontosabbnak, hiszen a filozófia minden tudomány, minden művészet és vallás alapja. Ha nincsen elég gyakorlata a filozófiában, akkor az igazi művészet, tudomány és vallás értékei az Ön számára rejtve maradnak. A Fama a Rota Mundit, az asztro­tudományt mondja a legművészibbnek, mert ez a tudomány isteni eredetű, ez a királyi művészet, melynek segítségével axiómáinkat rendezzük, előkészítjük, s a kapott értékeket a pszichológiailag helyes pillanatban bevetjük. Ez minden szervezési képesség titka. E királyi művészet elsajátításához korunk horoszkóp- és aspektus-szószátyárkodása egyáltalán nem elég, ehhez egészen más kell.

Hogyan lehet tehát megtanulni ezt a művészetet, mely minden ezoterikus törekvés fordulópontja? Ön ezt úgy tudja megtanulni, hogy keresi a Fámában említett harmadik elemet. Ez Proteus, s ezt nevezi a Fama a legjótékonyabbnak, leghasznosabbnak.

Mi haszna van Önnek az axiómákból és a királyi művészetből, ha mindennel, amije van és ami Önben található, mások önfeláldozó szolgálatával nem járja be az ösvényt? Ha nem vonja bele az életébe az igaz tettet, s így valójában nem nyeri el örök üdvösségét?

Aki Proteust, a tenger istenét, Neptun szolgáját követi, az egyre mélyebbre ás az axiómákban és a Rota Mundiban, a királyi művészetben.

Az igaz és eredeti beszámoló Isten nagyon megvilágosult emberének, C.R.C. barátnak a felfedezéséről tehát a következőképpen hangzik.

Volt egy tanuló, aki eléggé be volt vezetve a rejtélyekbe, hogy tudja, mit kívánnak tőle. Mivel pedig elegendő lélekminőséggel rendelkezett, amire a szeretet szolgálatában tett szert, elhatározta, hogy követi azt az irányt, azt az ösvényt, melyet Proteus, Neptun szolgája mutatott neki. Elhagyja tehát házát, hogy megszerezze az igazi üdvösséget, és útra kel a jóság, igazság és igazságosság szolgálatában.

Azonnal jönnek a próbák, a nehéz vizsgák. Meg kell tanulnia magát elveszíteni, magát a szolgálat oltárán teljesen odaajándékozni. Alantas természetét azáltal kell megváltoztatnia, hogy Krisztus erejében, Ura erejével megtisztítja magát. Meg kell tanulnia, hogy ez a Krisztusban való megtisztulás nem dogmatikus tekintélyen nyugszik, melyet jámbor képpel kell követni, hanem hősi tűrés, rettenetes kockázat, szörnyű fájdalom, az alantasra vonatkozó, a természetet illető meghalás. Meg kell tanulnia, hogy ez az aláhanyatlás, ez a pusztulás csak látszatpusztulás, tetszhalottság, ahogyan Krisztus mondja Lázárra: „Ez a betegség nem halálos, hanem az élethez vezet”, hogy Isten, a belső Isten, az igazi Én, Neptun, Rózsakereszt Krisztián általa megdicsőüljön, életre ébresztessen.

Ezt látjuk valóra válni történetünkben is.

A tanuló, nevezzük A. barátnak, hivatásánál fogva utód, az üdv örököse, az igazi üdvé Jézus Krisztusban, meghal, teljesen aláhanyatlik, elhuny Gallia Narbonensisben, tehát a nehéz próbák országában.

És belőle, az alantasnak ebből a sírjából kiemelkedik követője, egy új ember. Ahogyan Lázár „segítséget nélkülözőt” jelent, úgy nevezhetjük ezt az embert „névtelennek”. Ez nem akar többé „én” lenni, holott senkinek sincs erősebb személyisége, mint neki. Csak szolga akar lenni, az emberiség szolgája.

Ez az N.N. barát, a személytelen, a Szellem szerint újjászületett, megfogadta Krisztus figyelmeztetését: „Aki nem akarja érettem elveszíteni az életét – a belátását -, az nem lehet az én tanítványom”. Ez az ösvényen való haladás rendszere, ami az egész világot ki fogja segíteni a szükségből és elvezeti az élethez. Így érkezik meg az újjászületett barát a rendbe, s miután elvégzi tanulóidejét, azt tervezi, hogy útra kel.

Ha így újjászülettünk, feltámadtunk az alantasból, meg vagyunk váltva az önzéstől azzal, hogy meghalunk Gallia Narbonensisben, csak akkor vagyunk tényleg alkalmasak az elutazásra, hogy kihordjuk az Evangéliumot, és gyógyítsuk a betegeket. Akkor új hivatáshoz, foglalkozáshoz is jutottunk: akkor építésznek neveznek minket, akkor szabadon építők, kőművesek vagyunk. Akik pedig esetleg szabadkőműveseknek nevezik magukat, azok vegyék tudomásul: az az igazi szabadkőműves, aki alantas természetét illetően meghalt Gallia Narbonensisben. Csak azok lehetnek a többiek hasznára, akik önként fel tudják áldozni az énjüket az Evangélium követelménye szerint.

Most már azt is megértjük, hogy csakis az a tanuló mehet tovább, aki eljutott idáig. Minden beavatás csak gonosz rögeszme, ha az ember nem veti alá magát ennek a természettörvényszerű folyamatnak. Világunkban az álbeavatottak ezrei találhatók. Kitüntetik magukat, prófétákként lépnek fel, de életük valósága teljesen ellentmond az építés követelményének. Mindezek a beavatottak misztikán és dogmatikán spekulálnak, szeretetről, Istenről és Krisztusról fecsegnek.

Ön így esetleg meg tudja érteni szent felháborodásunkat, heves tiltakozásunkat, s hogy a jóságnak, igazságnak és igazságosságnak ezeket az elárulóit nagyon energikusan leleplezzük. Aki segíteni akar a világnak, annak építésznek, szabad kőművesnek kell lennie a Fámában ecsetelt módszer szerint. Meg kell halnia, alá kell szállania Gallia Narbonensisben az Evangélium kereszténységének követelménye szerint.

A beavatás ösvénye most megnyílt történetünk jelképes hőse számára. Mint ön-szabadkőműves, mint önmegvalósító, erősen foglalkozik saját épülete megváltoztatásával, hogy egyre alkalmasabbá tegye a szolgálatra, amit teljesítenie kell.

E belső megújító munka közepette találja meg az emléktáblát, mely bronzból készült, s minden testvér nevét tartalmazza, néhány más dologgal együtt.

A bronz a réz és az ón ötvözete. A bronz tehát ezoterikus értelemben is a szellemi fém, a szellemi birtok, amit Vénusz- és Jupiter-értékekből lehet fejleszteni, az érzőlélekből és a tudati lélekből, szeretetünk jellegének megváltoztatásával az emberiség önmegtagadó szeretetszolgálata, a keresztény realizmus által. Ez az átépítés, ez az ötvözés megtisztítja gondolkodási képességünket, és emléktáblát állít össze. Olyan emléktáblát, mely egyre jobban képes felfogni az axiómákat és a királyi művészetet.

Ha hősünkhöz hasonlóan mi is személytelen önépítéssel foglalkozunk, hirtelen felfedezzük a bronz emléktáblát. Gondolkodási képességünk egyszerre csak képes látni és felfogni az isteni, mindenütt jelenlévő elvont értékeket, absztrakciókat, s lényünket olyan tudás tölti el, mely minden földi ismeretet felülmúl.

Ezt a szent tudást, amely a tanulót szótlanná tevő örömmel tölti el, ezt az isteni adományt ragadja most meg, hogy jobb helyre vigye. Ezt a bölcsességet a szívébe akarja belevonni, a hála könnyei közepette akarja szívében felállítani oltárnak, ahol Isten felfoghatatlan szeretetét imádhatja, mely közli magát vele, és titkát a bronz emléktáblába akarja vésni.

És ekkor csodálatos dolog történik.

Amikor az újjászületett ember Gallia Narbonensisben az absztrakt gondolkodással való egyesülést ünnepli, mely megnyilatkozott neki, és amit megragad szíve megújítása érdekében, akkor ez a furcsa pont – itt szegnek nevezik – életre kel, kiszakítják.

Ezt a pontot az ezoterikában hatodik szegnek is nevezik, vagy hatodik kötélnek, mellyel Rózsakereszt Krisztiánt kihúzzák a veremből. A másik öt pont a pentagram öt pontjának, lélektestünk öt pontjának felel meg.

Így teszik szabaddá Rózsakereszt Krisztián, a belső Krisztus sírboltjának ajtaját. A falakat ujjongva lebontják, s beteljesedik a „zörgessetek, és megnyittatik néktek”.

Az ajtón pedig nagy betűkkel az áll: Százhúsz év múlva megnyílok.

A százhúsz Proteus száma, Neptun szolgájának száma, az igazi üdv száma, mely felszabadul, ha Krisztus nyomdokait követjük.

Lépjünk tehát be atyánk Rózsakereszt Krisztián testvér sírboltjába.

Megköszöntük Istennek ezt a leletet, s ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat.

Még egyszer, harmadszor is utalunk a Confessióra, mert amit itt megnyilvánítunk, azt azokért tesszük, akik méltók erre. A méltatlanoknak azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokat használ. Mert ahogyan a mi ajtónk is, ennyi év után csodás módon megnyílt, Európa számára is megnyílik egy ajtó (ha a falak eltűntek), mely már kezd megjelenni, s amelyre sokan várnak már vágyakozva.

Fama Fraternitatis R.C.

19. A rota titka

 

Az előző fejezetben kezdtük megnyitni Rózsakereszt Krisztián titokzatos sírboltját. Folytassuk e csodás elbeszélés elemzését, amely – amint látni fogjuk – egyike a legpompásabb ajándékoknak, amit a Rózsakereszt Idősebb Testvéreitől kaptunk.

Világos lesz, hogy a Fama közléseit nyugodtan jelölhetjük a „megnyilvánulás” vagy kinyilatkoztatás fogalmával. Ha pedig Ön ezt a kinyilatkoztatást megérti, akkor személyes fejlődése és munkája kibontakoztatása szempontjából ez a legnagyobb jelentőségű lehet.

Ha most egyesek azt hiszik, hogy e kinyilatkoztatás feltárása veszélyekkel járhat, akkor magát a Fama szerzőjét idézzük:

Kijelentjük, hogy amit itt nyilvánosságra hozunk, azt azért tesszük, hogy mindenkinek segítsünk, aki méltó erre. A méltatlanok azonban, ha Isten is úgy akarja, nem sokra mennek vele. Mert ahogyan a mi ajtónk is annyi év után csodás módon megnyílt, Európa számára is megnyílik egy ajtó (mihelyt a falak eltűntek), mely már kezd megjelenni, s amelyre sokan várnak vágyakozva.

Mi pedig hozzátesszük, hogy a Fáma elbeszélésének fátyla – melyet itt bizonyos mértékig fellebbentünk, mert a Nyugat úttörőinek egybehangzó akarása és tevékenysége miatt a misztériumok ajtaja láthatóvá vált és nemsokára kinyitható – mindig is jótáll azért, hogy a magasabb elérés küszöbét ne léphessék át illetéktelenek és méltatlanok.

Mi tehát csakis azoknak írunk, akiknek van fülük, hogy halljanak, és szemük, hogy lássanak, s akik meg tudják érteni az ezoterikus evangélium szándékait.

Magyarázatainkat a többi olvasó vagy balgaságnak, vagy teljesen érthetetlennek fogja találni: habár olyanok is akadhatnak, akiknek – noha a misztériumok nyelvét egyáltalán nem értik – a dolog annyira megragadja az érdeklődését, hogy többé nem is engedi el őket. Ezeknek ajánljuk Iskolánk irodalmát és tanfolyamainkat, amelyek mindenki számára hozzáférhetőek.

Ha tehát a tanuló a misztériumiskolában elérte a célt, teljesítette az ezoterikus evangélium legfontosabb és legnehezebb megbízását, vagyis az énjét, a személyiségét, önfenntartó természetét teljesen feláldozta annak szolgálatában, aki közelebb van hozzánk, mint kezünk és lábunk; ha Gallia Narbonensisben, a nehéz próbák országában alantas természetét illetően meghalt, akkor hivatásánál fogva építész lesz, építőmester, szabad kőműves. Fejlődésének ebben az időpontjában kiegyenlítette múltja vétkeinek nagy részét, és építkezni készül.

Hogy ez az építkezés a lehető legnagyobb sikerrel haladhasson, ahhoz először több részletet megváltoztat az épületen, amelyben lakik. A tanuló a misztériumiskola tanítványa lett. A tanítványnak némi változtatást kell elvégeznie a testeken, amelyekben lakik: a kifejlesztett lélekértékeket, a lélektestet dinamikussá kell tennie, és tudattal kell ellátnia.

Itt az alkalom, hogy rámutassunk a misztikus és a gnosztikus lényeges különbségére. Mindkettő épít lélektestet, mindkettő kivonatolja életmódjából a lényeget, ami kifejleszti a magasabb rendű étereket. Ha ez a lélektest teljes lett, akkor mindkettőnek kitűnő intuíciós képessége van. Akkor hiánytalanul kapcsolatban állnak az életszellem világával, a Krisztus-erő területével. Nagy erők állandó beáramlása van folyamatban, melyek segítenek az illető életét megérlelni, terjedelmes belátáshoz juttatják az életre nézve, naponta kapcsolatba hozzák szent értékekkel, melyek a közönséges ember értelmét messze felülmúlják.

Ahol azonban a misztikus ezzel az emberfeletti állapottal már megelégszik, ott a gnosztikus továbbmegy. Ennek okát – legalábbis egyelőre – nem lehet biztosra venni. Az uralkodó feltevés szerint a gnosztikus a misztikusnál több emberszeretettel rendelkezik. Annyi bizonyos, hogy a gnosztikus emberszeretete sokkal dinamikusabb a misztikusénál. Ahol a misztikus végül megelégszik azzal, hogy szereteterőt termel és ezt a vezető erők rendelkezésére bocsátja, ott a gnosztikus a vezető erőknek akar szolgálni, erősíteni akarja a szolgálat mágikus rendjét, szeretete lángjait tudatosan akarja irányítani, hogy erejét a lehető legcélszerűbben lehessen alkalmazni. Van valami a lényében, ami ösztönzi erre, s hogy ezt megtehesse, végére kell járnia, végére akar járni léte – mindannyiunk léte – rejtélyeinek, s keresi a dolgok Gnózisát a fátyol mögött. Ezért kell neki tudatosan észlelni tudni a láthatatlan területeket: hogy kifürkészhesse a dolgok forrását, s két világ polgáraként dolgozhasson Isten, a világ és az emberiség szolgálatában.

A misztikus és a gnosztikus közötti különbség tehát a nagy emberiségmunka vonatkozásaiban szembetűnő. Amikor a misztikus kezeit összekulcsolva békéért esedezik, amikor intuitív képességével nagyon helyesen rámutat a hibákra ebben a beteg társadalomban, és az embereket meggondolásra inti, az alatt a gnosztikus munkához lát: beveti dinamikus erejét, hogy az ellenséget végleg legyőzze. A csatatérre megy, hogy közvetlenül dolgozzon. Ezt pedig a szellem és az élet minden területén teszi, az Evangélium rendje szerint.

Az első kézből jövő ismeretek megszerzéséhez pedig, hogy tudatosak lehessünk a magasabb területeken (az olvasó most már tudja miért), ahhoz a lélektestet, melyet magunknak kell kifejleszteni, meg kell szabadítani az anyagi korlátozásoktól, mert tudatunk alapja a szellem világában a lélektest, s ennek az éteri járműnek a minősége határozza meg anyagon felüli tapasztalatainkat.

Számtalan fekete-mágikus és negatív módszer van, amellyel a másvilági területeken többé-kevésbé tudatossá lehet válni, anélkül, hogy a lélektest meglenne. Ha azonban a nem kívánatos lehetőségeknek egy ilyen állapotát érjük el, akkor a tapasztalataink is ennek megfelelőek lesznek, ahogyan azt közülünk már sokan tudják.

Tanítványsága idején, amikor a tanuló az építész foglalkozását tanulja meg, képessé válik a lélektest erővonalakkal való ellátására. A lélektest néhány helyen belesüllyedt az anyagi szervezetbe, s – mint tudják – e helyek egyikét nevezi a Fama „szegnek”.

Történetünkben a szeg egy bronzlapból áll ki, amely a lélekerők egyik központjának a jelképe. Ezt az erőközpontot a látnok megfigyelheti az egyik olyan ponton, ahol a lélektest össze van kapcsolva a szervezettel.

Amikor tehát saját fáradozásunk eredményeként egy pszichológiai pillanatban, az önátadás és a Hegyi beszéd követelményei szerinti életmód következtében a szeget ki lehet húzni, akkor a lélektest a többi helyeken is leválik, s megkezdődik a szellemi megszabadulás. Ezoterikus klasszikusok ezt különböző módon ábrázolják, s az evangélium beavatási történetei is világosan leírják. Emlékeztetünk a „segítség nélküli ember”, Lázár történetére, aki – mint a misztériumiskola tanulója – a belső Krisztus erejével kiszáll a születés sírboltjából. Ha figyelmesen elolvassuk ezt a történetet, azonnal észrevesszük, hogy ugyanarról van szó, mint Rózsakereszt Krisztián sírboltjánál (a sírbolt a felettes én), a belső Krisztus sírboltjánál, akit az az építész szabadít meg, aki a házán elvégzi a szükséges változtatásokat, hogy tanulói hivatását betölthesse.

Így lesz a szeg kirántva, s a tanuló megtalálja a sírbolthoz vezető ajtót. Mielőtt azonban belép a sírboltba, azt mondja a Fama:

Hálát adtunk Istennek, és ezen az estén mindent úgy hagytunk, ahogyan volt, mert először meg akartuk nézni a rotánkat.

Mielőtt a tanítvány megteheti a döntő lépést, teljesen ismernie kell asztrozófiai állapotát ebben a magasztos pillanatban, s ennek megfelelően kell viselkednie. Ne gondoljuk, hogy a rota megkérdezésének a legcsekélyebb köze is van az okkult dolgok sarlatánjainak mit sem érő asztrológiai okoskodásához. Magas szintű, szent munka az, amivel szellemi felébredésének előestéjén a tanítvány foglalkozik. Ez egy mágikus kísérlet, oly hatalmas, oly kolosszális, hogy Ön ezt csak megközelítőleg tudja elképzelni. A rota neptuni mágikus-asztrozófikus gyakorlása ez, melyhez az ember csak első kézből eredő ismerettel közeledhet.

Megpróbáljuk megmagyarázni ezt a szent cselekedetet. Ön így esetleg abbahagyja az asztrológiai közhelyekkel való foglalkozást, az isteni tudománnyal, ezzel a királyi művészettel való játszadozást.

Ismeri a bibliai szállóigéket: „Isten világosság” – „Az egek hirdetik Isten dicsőségét” – „Kezeinek munkáit hirdeti az égboltozat”, s mi tudjuk, hogy ezek nem költői ömlengések, hanem szó szerinti igazságok.

A világmindenség kozmosz fölötti rendet hirdet, emberfölötti összefüggéseket mutat. A bolygók és csillagrendszerek olyan erős kapcsolatban vannak egymással, annyira függnek egymástól, hogy nagyon együgyű lenne ebben nem valami magasabb szándékot, magasabb törvények együttesét látni, melyeket ismernünk kell, ha meg akarjuk tudni az isteni építkezés követelményeit. Az asztrozófia adja kezünkbe Isten beszédének a kulcsát, magyarázatát, amely az égboltra van felírva.

A kozmológia megérteti velünk, hogy nincsen olyasmi, amit holt anyagnak nevezhetnénk. Az egész világmindenség az élő erő egyetlen óceánja, melyben az isteni szikrák csaknem végtelen fokozatokban fejezik ki magukat. Mindezek az erők függnek egymástól, kölcsönhatásban állnak, s egymást a cél elérésére ösztönzik. Így logikus és tudományosan kimutatható, hogy mindezek a kozmikus erők az emberi élethullámra is hatnak, s ebben a tekintetben Isten tervével együttműködnek.

Ön tudja, hogy az asztrológia tudománya ezeken a tényeken alapul. Ezt azonban kétféleképpen lehet gyakorolni, s életünkben kétféleképpen lehet megtanulni megérteni Isten beszédét. A két módszer egyikét az anyaginak, a másikat a szelleminek szeretnénk nevezni. Az anyagi módszert, mely csak részleges, s amely a tanulót csak részben elégíti ki, Ön vélhetően ismeri valamelyest. Amikor azonban a Fama beszél a rota tanulmányozásáról, akkor a szellemi módszerről van szó. Most erről szeretnénk beszélni.

Az a tanuló, aki az építészi hivatást választotta, és így áthatolt a szellemi tanítványság fokához, tudja, hogy bizonyos erőkkel, melyek a mi zodiákusunkban is kifejeződnek, különös polaritásban van, és ismer egy szellemi gyakorlatot, melynek segítségével a saját rezgését egybehangolhatja ezekkel az erőkkel. Ez a szent cselekedet, melyet valami ima-cselekedetnek mondhatnánk (az imát azonban messze felülmúlja), a tanulót képessé teszi a különböző viszonyok és feszültségek, pozitív és negatív áramlatok minőség és lényeg szerinti észlelésére, amennyiben ezek összefüggnek az ő életével.

Ez a szellemi asztrológia messze az ismert exoterikus asztrotudomány fölött áll, s ennek az igazán szellemi tudománynak a gyakorlása, ennek a megtanulása az igazi rózsakeresztes tanuló célja. Ha akarja (s ezt csak akkor akarhatja, ha az emberiség szolgálatára való szent törekvése jogosítja erre), akkor a rota, a születés és halál kereke, a dolgok kereke forog négydimenziós észlelési képessége előtt, hogy így teljesen alkalmazkodhasson a kozmikus élet követelményeihez, melyeket be kell töltenie. Ez a rota titka, melyet a tanuló kipuhatol, ha eljött az ideje és ha kész arra, hogy rálépjen a magasabb elérés ösvényére.

Mért írunk ezekről a dolgokról? Mert Önnek tudnia kell, hogy a Rózsakereszt szelleme más szellem, mint amivel máshol került kapcsolatba. Azért írjuk mindezt, mert meg kell értenie, hogy nagy előjogban részesül, amikor elsajátíthatja a mindenki számára nyitva álló bölcsességet a Rózsakereszt templomában.

Tudjuk, hogy az egész emberiségnek kivétel nélkül rá kell lépnie az igazság útjára, arra az útra, amelyet a Fama Fraternitatis mutat: arra az útra, amelyen találkozni fog az igaz élet, a jóság, igazság és igazságosság követelményével. Mindenkinek meg kell kezdenie felismerni a Krisztus-erőt, ennek számos nézetét, mert a belső Krisztust, az igazi ént is meg kell szabadítania a megkötözöttség sírjából.

E sír ajtaján az áll: Százhúsz év múlva megnyílok. A 120 Jupiter jelének kabalista jelölése, az ebben a világban megvalósított Krisztus-mű jele, amely felmenetelét a tökéletesedés számában, a 3-ban (120) ünnepli.

Példát mutató építészként mondta Krisztus, saját lényére utalva: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt megépítem azt.” És tudjuk, hogy feltámadott a harmadik napon.

Így már érthetővé válik a Fama beszéde. Az ösvény a világosság aknája lesz számunkra: Százhúsz év múlva megnyílok; harmadnapon feltámadok a lekötöttség sírjából, és ünnepelem a megszabadulást.

A tanítvány, az építész tudja, hogy ez igaz, ezért vitelezi ki az annyira szükséges változtatásokat a saját épületén a keresztény realizmus ösztönzésére: „Íme lerontom ezt a templomot, s három nap alatt újra felépítem azt.” Látja világítni a célt maga előtt: az ajtó előkerül. Mielőtt azonban megnyitná, kimegy az éjszakába, hogy utánanézzen a rotájában. És megérinti őt a kozmikus lét nagy elragadtatása:

„Kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.”

„Fiam, menj be a te uradnak örömébe!”

Reggel kinyitottuk az ajtót, mely mögött boltozatot találtunk. Ennek hét oldala és hét sarka volt: minden oldal öt láb széles és nyolc láb magas volt. Bár e boltozatba sosem sütött be a nap, ragyogóan kivilágította egy másik nap, mely ezt a képességét a Naptól tanulta, s fent volt a tetőzet közepén. Középen sírkő helyett kerek oltár emelkedett egy bronzlappal, amelyen ez állt:

A.C.R.C. A mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt:

Jesus mihi omnia (Jézus mindenem).

Középen négy ábrát láttunk, melyeket körök fogtak körül. Ezek köré pedig a következőket írták:

1. Nincs üres tér

2. A törvény igája

3. Az evangélium szabadsága

4. Isten dicsősége érintetlen

Mindez világos és érthető, éppúgy a hét oldal és a kétszer hét háromszög is. Így mind letérdeltünk és hálát adtunk az egyedül bölcs, egyedül hatalmas és örök Istennek, aki többre megtanított minket, mint amit csak emberi ész kitalálhatna; dicsértessék a neve.

Fama Fraternitatis R.C.

20. A kerek oltár

 

Újra bemegyünk tehát Rózsakereszt Krisztián sírboltjába, hogy vizsgálatainkat folytassuk a Fama utasításai szerint.

Tájékoztatásul megismételjük: ez a „sírbolt” egyéni létünk titkát, csodás lehetőségek és erők szerkezetét jelenti, melyek a makrokozmosz hű tükröződéseként együttesen a mikrokozmoszt képezik, igazolván az igét, miszerint: „Isten az embert az Ő ábrázolására teremtette”.

A rózsakeresztesek hermészi tanai el akarják távolítani a fátylat a mikrokozmosz titkáról; meg akarnak tanítani rá, hogyan ébreszthetjük fel felettes énünk prototípusát (mintapéldányát), Rózsakereszt Krisztiánt, az élet életét az anyaghoz kötöttség sírjából, hogy aztán magasabb lehetőségekhez emelkedhessünk. Újra elénk tárják tehát a hermészi iratok titkos beszédét, hogy akinek van füle a hallásra és szeme a látásra, az ráeszméljen, hogy Isten gyermekéül hivatott, s átgondolja feladatát az emberi lények nagy hierarchiájában.

Ezért hát összekulcsolt kezekkel újra behatolunk ebbe a sírboltba, az új születés helyére, s minden emberi kíváncsiságot félreseperve világosságra és igazságra vágyunk. Az ötletek ránk törő sokasága ellenére korlátozzuk magunkat, és a kerek oltár elé állunk.

Középen sírkő helyett kerek oltár emelkedett egy bronzlappal, amelyen ez állt:

A.C.R.C. A mindenségnek ezt az összefoglalását életemben sírommá tettem.

Az első kör körül ez állt: Jesus mihi omnia (Jézus mindenem).

Középen négy ábrát láttunk, melyeket körök fogtak körül. Ezek köré pedig a következőket írták:

1. Nincs üres tér

2. A törvény igája

3. Az evangélium szabadsága

4. Isten dicsősége érintetlen.

Mindez világos és érthető, éppúgy a hét oldal, és a kétszer hét háromszög jelentése. Mindannyian letérdeltünk tehát és hálát adtunk az egyedül bölcs, egyedül hatalmas és örök Istennek, aki többre megtanított minket, mint amit minden emberi ész kitalálhatna; dicsértessék a neve.

Mielőtt Ön is elmondhatná ezt a hálaimát, és élvezhetné a szótlanná tevő örömet, ami a tanulót tovább ösztönzi az ösvényen, Önnek is tudnia kell, Önnek is szüksége van ismeretekre. Ön miért nem tud, miért nincs ismerete?

Miért láttak ebben a sírboltban csak halottasházat, melyet néhány szabadkőműves-jelképpel díszítettek fel?

Mert az ember még messze van a külső körtől, a szélétől; mert nem ismeri a perpetuum mobilet, a „Jesus mihi omnia” örökké tartó, dinamikus ösztönzését; mert semmit sem tudnak a Krisztus-elvről, mely lemerül addig a csúcspontig, amelyet az ember elérhet: nem tudnak Jézus mesterről.

A „Jézus mindenem” kifejezés közismert. Homlokzatokra mázolják, és a templom falaira tűzik ki; e szent jelet vészesen megszentségtelenítő értelemben használják. A tömeg az „édes Jézusra” gondol, aki megvált minket a földi pokoltól, és betessékel az örökkévalóságba.

A „mindenem” fogalmában az önző ember karmokat lát, melyek mindent magukhoz rántanak. A legmagasabb cél mindent birtokolni, mindent megragadni, vérben és halálban gázolva. A „minden” fogalma az önzés istene, és Jézus lenne a jóváhagyó, a műveltség címkéje. Ez a Jézus megad nekünk mindent – és így hal meg az „igazhitű és szabadelvű” világ, az utolsó pillanatig a prédáért, a képzelt mindenért küzdve, valójában pokolba vonulása közepette.

A halál világában élünk, a halál leselkedik minden sarok mögül. Minden természeti birodalomban a halál mondja ki az utolsó szót. A halálnál ereszkedik le a függöny. Életünket mindenhol megragadja a fekete polip valamelyik csápja. „Együnk, igyunk, vigadjunk, holnap úgyis meghalunk!”

Az ember tudat alatt mégis meg van győződve róla, hogy a halál valami természetellenes dolog, s hogy valami különleges, valami lehetetlenség rejlik a dolgoknak ebben a rendszerében. Tétován elhatol hozzánk egy olyan korszak isteni ígérete, amikor a „halál elnyeletik diadalra”, amikor az ideiglenes fel fog oldódni az örökben. Ezt a tudatalatti sejtést illetve tudást a teológusok azzal fojtják el, hogy a földi halállal valami eljövendő mennyországot állítanak szembe:

itt a halál, a kegyetlen gyötrelmek, a démonok tánca,

ott – örök nyugalmával – a mennyország.

Mások azonban tudják, hogy ez csalás: mert ha mi itt a halál minden nézetét elfogadjuk, akkor a személyiségtudatot a másvilágon sem lehet használni. Ezért kell a világosságnak behatolnia ebbe a világba. Ezért mondta egyszer De Hartog professzor, hogy az örökkévalóságnak át kell törnie az időbe. Ezért éget, perzsel és lángol Akvárius a tüzes háromszögével, hogy Isten megszülethessen az emberek között, és a halál legyőzettessen. Ezért jön Isten szentje, száll le a Krisztus a mi halálunkba, hogy megtanítson minket a halhatatlanságra.

Ezért állítjuk saját lényünk sírját a Szellem elé, azt kiáltván: „Kelj fel, jer elő sírodból, s hagyd Krisztust világítani magad fölött!”

„Jesus mihi omnia!” A tanuló sajátjának fogadja el ezt a felkiáltást, mert tud! Tudja, hogy Krisztus, aki a Jézus-emberben alakot öltött a mi földi halálunkban, visszaadja nekünk az elveszett erőket, hogy azok alkalmazásával tapasztalhassuk az örökkévalóságot az időben.

A „Jézus mindenem” tehát nem jámbor beszéd, nem holmi fecsegés rózsakeresztes nyelven, hanem az isteni megváltási terv örömteli elfogadását jelzi: Van egy érvényes törvény, és mindegyikőnknek meg kell tanulnia aszerint élni.

Ezért mondja Krisztus, hogy „nélkülem semmit sem tehettek!”

Ha az Ön cselekedete, cselekedeti élete – legyen az bármilyen is, és bárhol nyilvánuljon is meg – nincsen minden élet Urára hangolva, akkor Önnek minden kísérlete kezdettől fogva kudarcra ítéltetett.

Önben mélységes, emberi, művelt békére-vágyás buzog. A békét elérni azonban teljesen lehetetlen, ha Ön mint tanuló nem lépi át a dolgok első körét azzal, hogy elfogadja Jézus Krisztust, minden követelménye szerint.

„De hát – mondják erre – e világ békemozgalmai teljesen Krisztus kijelentésein alapulnak.”

Tény, hogy egy csipetnyi igazsággal próbálnak ki tudja mekkora munkát elvégezni: de ez egy sziszifuszi munka, gyerekeknek való társasjáték, ha néha bájosan alakul is.

Az emberek békét követelnek, amellett, hogy mindent meg akarnak tartani! „Mindenük” birtokában még békét is szeretnének. Az Ön természetösztöne ez: prédáját zavartalanul akarja élvezni. De gondolja meg, hogy olyanok is vannak, akiknek még nincsen meg mindenük, akik többet akarnak. Az emberek millióinak nincsen elég természetes java, milliók élnek és halnak meg a legszegényesebb körülmények között, sőt szükségben. Azt gondolja, hogy azok, ilyen körülmények között megelégszenek a békével? Az ösztön és a természet követelményei egyetlen emberfiánál sem ismernek határt – csak ha újjászületett Krisztus Jézusban. Csak akkor él, hal és tevékeny az ember az Ő megszabadító törvényeinek követelményei szerint. Akkor látni fogja a békétlenség okát, és semlegesíteni fogja ezeket.

A kerek oltáron négy ábra volt, körökkel körülvéve. Az elsőnek a felirata így szólt: Nincs üres tér. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy el kell búcsúznunk az ámításoktól, a személyiségtudat tévedéseitől, az eltorlaszolt lét saját készítményű gátjaitól.

Ahogyan Paracelsus szépen megmutatja, mindenkinek van egy mindenségi tudata és egy személyiségtudata, az én. Az én, a személyiségtudat a mindenségi tudat látható megnyilvánulása, mint ahogy az anyagi Nap a szellemi Napé.

Személyiségtudatunk szerint elkülönült lények vagyunk, egók, fókuszok, amelyeknek segítségével a mindenségi tudatnak kell növekednie. A személyiségtudat szerint magányos vándorok vagyunk, zarándokok, agyonhajszolt, szerencsétlen flótások ezen a világon. A mindenségi tudat szerint részesei vagyunk a mindenségi megnyilvánulás nagy egészének.

A személyiségtudat szerint a mi bolygónk a mérhetetlen űrbe vész – mindenségi tudatunk ellenben látja, hogyan szövődnek egymásba, hogyan hatják át egymást a világok rendkívül szép egységben. Üres tér nincsen!

Hiányos személyiségtudatunkkal irigyek, önzők és gyűlölködők vagyunk, és nagyon levertnek érezzük magunkat, ha azt kell látnunk, hogy valaki megelőzött minket a fejlődés ösvényén. Ezért jön le a Krisztus a mi ziláltságunkba, hogy megmutassa nekünk a lehetőségeket, amelyekkel személyiségtudatunkat ráhangolhatjuk a mindenségi tudat követelményeire, amelyhez mi mindannyian tartozunk. Ezért mondja a Biblia, hogy „örvendenek a mennyekben egyetlen bűnös ember megtérésén”. Ez sem misztikus fecsegés, hanem éppoly természetes szükséglet, mint a kenyér, melyet Önnek ennie kell, hogy fenntarthassa a testét.

A törvény igája.

Amit eddig megbeszéltünk, az mind a törvények szigorú, súlyos igáját ismertette, melyek alatt nyögünk; rabszolgasorsunkat magyarázta, az anyag mélypontján tapasztalható feszültségekkel egyetemben. Hogyan dobhatjuk le magunkról ezt az igát? Ezt akkor tehetjük meg, mondja a beavatott Pál apostol, ha a saját törvényünkké válunk, ha a törvényt betöltöttük, és személyiségtudatunkat a követelmény szerint fejlesztettük. Akkor leszünk megváltva a dolgok körforgásától, egyhangú, fájdalmas egymásutánjától, amit a költők is megénekeltek. Akkor tolhatjuk félre a kerek oltárt, hogy az igazi felettes énünk, az igazi énünk, mindenségi tudatunk felszállhasson a kimondhatatlan dicsőséghez.

Hogyan kezdjük el ezt a nagy munkát? Hogyan kell betöltenünk a törvényt, és hogyan kell Krisztust követnünk azon az úton, amelyet mutat nekünk?

Ebben a tekintetben sem hagynak minket tájékoztatás nélkül, mert itt az evangélium szabadsága ragyog; itt a könyvek könyve fekszik, harmadik ábraként az életmegvalósítás bronzlapján. Magasabb világból jövő vigaszként világít az evangéliumból az elérés lehetősége számunkra, a szellem és az anyag minden területén átlángoló halhatatlanság, s felénk csendül a dal: „Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”

Rózsakereszt Krisztián sírboltjában, lényünk legmélyén, levesszük az evangéliumról a bohócruhát, amibe öltöztették, s legmegalapozottabb ezoterikus tudásunk szerint elfogadjuk Istennek ezt a hatalmas segítségét.

Ez az evangélium első pillantásra ólomnehéznek tűnik, mázsás súllyal nehezedik ránk, mert követelményei teljesen összezúznak minket. Kardként hasítják szét alantas természetünket. Az evangélium megtámad, megéget minket szeretete tüzével, míg végül nem tudunk már ellenállni neki, míg végül elpusztulunk az alantas, a lenti próbák országában.

Akkor aztán a diadal következik. Orkán erejével ujjongnak a kórusok: Dei gloria intacta, Isten dicsősége érintetlen”. Tér és idő fölött, minden alantas fölött, messze alakulásunk csatatere fölött örök biztonságban áll Isten dicsősége, Istennek világgal és emberiséggel kapcsolatos terve, mely érinthetetlen.

Sem magasságok, sem mélységek, sem távolságok nem tudnak elválasztani minket Tőle, akitől a diadalt kapjuk, aki a diadal erejét csíraként, rejtett alkotólehetőségként oltotta belénk.

A hetedik oldal és a kétszer hét háromszög teljes világossággal kezdi belevésni értékeit a tudatunkba.

Lényünknek mi a hetedik oldala? Ez a Szent Szellem ereje, a plexus sacralis bennünk felhalmozott forrása, a természetben szunnyadó magasabb alkotóerő. Itt a kétszer hét háromszög, a Szent Szellem kettős ereje, a kétélű kard, mely elhasítja alantas életünket, hogy végül ünnepeltesse velünk pünkösd ünnepét, a lélek koronázási ünnepét, mellyel legyőzzük a személyiségtudat halálát.

Íme, akinek van füle, hogy halljon, annak mindez világos. Akinek van füle, hogy meghallja ezt a hangot, és szeme, hogy lássa a sötétségben megnyilatkozó világosságot, az letérdel, hogy az egyetlen hatalmas, egyetlen bölcs és egyetlen örök Istennek megköszönje kimondhatatlan szeretetét.

Dei gloria intacta!

És mélységes odaadással, gnosztikus tudás alapján imádkozzuk a rózsakeresztesek régi imáját:

„Minden áldás és kegyelem a Te lényedből ragyog.

Ujjaddal Te írtad a természet jeleit, és csak az olvashatja azokat, aki a Te iskoládban tanult.

Mindent a Te isteni kezeidben látunk.

Ezért szemeinket hozzád emeljük: mert hordozni akarsz minket.

Urunk, Istenünk, nem fogunk Téged dicsérni, nem fogunk magasztalni, ó dicsőségek fejedelme:

mert belőled van, tiéd és hozzád tér vissza minden,

és mindent a Te szereteted és erőd nyit meg újra.

Nálad semmi sem veszhet el.

Mindennek a Te dicsőségedet kell szolgálnia.

Egyedül Te vagy Isten, senki más.

Karod hatalmával azt teszed, amit akarsz.

Senki sem hagyhat el Téged, Te minden mindenben: pompás teremtője a valaminek a semmiből;

élj bennem, hogy benned élhessek.

Ámen.”

A sírboltot három részre osztottuk: a kupolára vagy a mennyre, a falakra vagy oldalakra, és a padlóra vagy alapzatra.

A mennyről itt most nem hallotok többet tőlünk, mint hogy ez a világító közép hét oldalának megfelelően háromszögekre oszlott. Ami viszont benne volt, azt ti, akik az üdvre vártok, ha Isten is akarja, a saját szemetekkel látjátok majd.

Minden oldal tíz, négyzet alakú térségre oszlott, külön ábrákkal és feliratokkal, melyeket röviden és a lehető leggondosabban lemásolva könyvünkhöz mellékelünk.

A padló szintén háromszögekre volt osztva, de mert ebben az alantas uralkodók ereje és hatalma van feljegyezve, nem szolgáltathatjuk ki a szerénytelen és istentelen világnak, mert visszaélne vele.

Aki azonban összhangban van a mennyei beszéddel, az a gonosz kígyónak bátran és minden baj nélkül tapos a fejére – amire korszakunk kimondottan alkalmas.

Fama Fraternitatis R.C.

21. C.R.C. sírboltjának három része

 

Megfigyeltük a tanuló kísérletét, mellyel hozzá akart jutni a sírtitokhoz, s a kerek oltár köré álltunk, hogy megfejtsük a rajta levő különös feliratok értelmét.

Most részletesebb vizsgálatra, legmélyebb lényünk alaposabb megvizsgálására hív fel a Fama, hogy kinyomozzuk létünk titkát, s hivatásunk szerint – mint Isten gyermekei – az Atya útjain járjunk.

Látjuk a kupolát vagy mennyet, makrokozmikus viszonylatban a magasabb rendű területeket mint a háromszoros Naplogoszt: Atyát, Fiút és Szellemet; mikrokozmikus viszonylatban mint háromszoros Énünket*: az emberi szellemet, az életszellemet és az isteni szellemet, s ezek kapcsolatát anyagi testünkkel.

Ezután a falak vagy az oldalak elé állunk, vagyis a fejlődési terv kozmikus szerkezetét nézzük, melynek keretében a mi fejlődésünk folyik, s amelynek egyéni nézete a személyiségünk lénye: egónk működési elve a mindenség megvalósulásában.

Majd a padlóra vagy alapzatra állunk, vagyis a korlátozott, valódi durva-anyagi életbe, ahol mint emberiség és emberek élünk.

Figyelmünket először a felső részre irányítjuk, és kérdéssel kezdjük: mit tud Ön a minket körülvevő világokról, mit tud erről a nagy kozmikus titokról?

Számtalan szentségtelen kéz nyúl ez után. A teológusok egyetemi bravúrral beszélnek Önnek Istenről és Krisztusról, magasabb erőkről, mennyről és pokolról, anélkül, hogy egy csepp első kézből eredő ismeretük is lenne; a pap olyan világgal akarja Önt összeköttetésbe léptetni, amiről ő sem tud semmit.

A spiritiszták és szellemlátók jól érzik magukat a földhözkötöttek fekete ködében, pedig ezek a ködök testileg és szellemileg beteggé tesznek.

A parapszichológusok pedig az érzékfölöttiből akadémiai tudományt akarnak csinálni, tanszékekkel, magántanári és doktori címekkel. Isten tervét és lényét ők értelmi képességeikkel akarják kivizsgálni.

Az asztrológusok előző életeik perzsa-kaldeus kultúrával való kapcsolata miatt mindent aspektusokban, bolygókban és lunációkban akarnak látni. A piramiskutatók pedig Isten lényét a kövekből akarják megmagyarázni, minden belső megújulás nélkül.

Számtalan ember keres és kutat, s az áthatolhatatlan titok után nyújtja ki a kezét, minden eredmény nélkül.

Pedig meg kell ismerni ezeket a dolgokat! A dolgokban el van határozva, hogy Ön egyszer megismerje rejtett ésszerűségüket. Ehhez azonban csak egyetlen út vezet: Ami a világító középen van, azt Ön, aki az üdvre vár, ha Isten is úgy akarja, a saját szemével fogja látni.

A kinyomozhatatlan misztérium és a miközöttünk levő vákuum olyan, mint valami nagyon finom fátyol. A dolgok lényege közelebb van hozzánk, mint kezünk-lábunk, mert bennünk lakozik, mert Isten terve is mélyen bennünk van elrejtve. Még sincs semmi sem távolabb tőlünk, ha életünket nem hangoljuk rá a dolgok követelményére.

A magasabb élet jelöltje, aki ért valamit ebből a követelményből, s ezt tudatos szabadkőművesként alkalmazza ebben a világban, az érez valamit e kozmikus boltozat felső részéből, és a saját sírboltjából is, mint a nagy világ tükröződéséből. Világok nyílnak meg számára, lépésről lépésre nyomul előre, a fátyol mögé. Első kézből jövő ismeretek alapján látja és érti a középen lévő, világító háromszög valóságát, és mondja: „Istenből születünk, Jézusban meghalunk, a Szent Szellem által újjászületünk!” Tudja, hogy a Fiú bevezette őt az Atya lényébe, hogy a szellem lángjai csapjanak ki belőle. Látja, hogyan sugárzik ez a kivilágított háromszög, ez a háromszoros Isten-megnyilatkozás, mindenfelé hétszeresen. Ismeri Isten hét pecsétjét, a mindenségi megvalósulás hét erejét, melyek neki Gábriel képében, az Isten előtt álló héterő képében nyilvánulnak meg, amikor ő – mint Zakariás, a pap – meghozza megvalósult lélekerőinek füstölő áldozatát a világért és emberiségért.

Megismeri saját, háromszoros szellemfényének csodáját, melyet az istenfény gyújt meg. A „Szézám, nyílj meg!”-et itt az emberi szellemnek kell kimondania, amely a királykamrában a gondolkodóképesség mag-atomját veszi körül. Ez az emberi szellem a fehér rózsa, a János-alak, Krisztus előfutára bennünk. Ha az igazi élet pusztájában a megfelelő cselekedet miatt a gondolkodási képesség tükre, a mag-atom lassan kivilágosodik, akkor az emberi szellem egy pszichológiai pillanatban hozzáfér az elvont gondolatok világához, ahol Isten terve hétszeresen megnyilvánuló világító háromszögként sugárzik. Az Ego tudatos, állandó kapcsolatba kerül az elvont gondolatok világával; nemsokára megszülethet a János-gyermek. És Erzsébet, ez a bennünk lévő biztonság, miszerint Isten, az Atya esküvel erősítette meg, hogy nem hagyja el kezeinek alkotásait, idős korában – mert a küzdelem hosszú és nehéz volt – bejelenti ezt a születést Máriának, ezt a belső forradalmat, felkelést, amely bekövetkezik, ha Krisztus megérint minket.

Azt olvassuk Máriáról, hogy nagyon megörül ennek, s a magzat „örvendezve kezde repesni a méhében”. Ez az életszellem közelgő megszabadítása, mely az Atyából, az isteni szellemből születve a személyiségben uralkodóként fog fellépni.

Ezeket a dolgokat kétségtelenül nehéz megérteni. Ez a boltozat felső részének a nyelve, a rózsakeresztesek filozófiája. Itt Istennek a világban készült épületéről van szó. S ha Ön segíteni akar ezen az építkezésen, akkor erősen kell fáradoznia, hogy megérthesse Istennek ezt a beszédét.

Nagyon fontos, hogy a Rózsakereszt misztériumiskolájában haladásra törekvő tanuló megértse a boltozat felső részének nyelvét és az emberi szellemnek ebben a folyamatban betöltendő feladatát, hogy egyáltalán megérthesse ezt a beszédet. Ezért fáradoznak a fekete erők szakadatlanul, a legnagyobb erőbevetéssel gondolkodásunk e központjának az elszigetelésén, hogy elködösítsék és a vágytermészethez kössék. Ahogyan a fekete erők annakidején Atlantiszban az anyagi testet szigetelték el az élettesttől, úgy próbálják most az egész személyiséget, összekapcsoló láncszemével, a gondolkodóképességgel együtt elszigetelni a magasabb Egotól, a háromszoros szellemtől.

A támadók terve nagyon egyszerű, s könnyen vissza is lehetne verni, ha az ember eléggé ismerné ezeket a dolgokat.

Ezeket az ismereteket nem szabad észbeli megértésnek nézni. Az ember az ész kielégítésére törekszik. Itt azonban szellemi felfogásról van szó, a szellemi megértés felé növekedésről, az igazi élet segítségével. Erről az ismeretről van szó, s ezért a bibliai sóhaj: „Elvész a népem, mert nincs ismerete.”

Az a tanuló viszont, aki Isten útjain járva össze tudja kötni az emberi szellemet az elvont gondolatok világával, az egyetemes tudáshoz jut, abszolút, mindent átfogó tudáshoz, amihez képest minden intellektuális képesség csak karikatúra.

A tudásnak ez a forrása tesz minket képessé arra, hogy megértsük, mit akarnak kifejezni a falak, vagyis a boltozat oldalai.

A Fama egyik exoterikus kutatója azt mondta: „Ha a megadott mértékek, öt láb szélesség és nyolc láb magasság minden falra érvényes, akkor lehetetlen mindegyiket tíz négyzetre osztani. Talány előtt állunk, mert vagy a mértékek hibásak, vagy pedig a felület tíz négyzetre való felosztását írták bizonyos szándékkal.”

Valóban. Bizonyos szándék rejlik e mögött. Ha a tanulónak sikerül tudatosan belépni az elvont gondolatok világába, akkor felfedezi, hogy Istennek nem csak terve van, hanem ugyan­akkor ereje is. Abba a jelöltbe, aki fejlődésében eléri ezt a pontot, kozmikus erők áramlanak be, melyek személyiségének minden részébe behatolnak, s őt új élettel töltik el: az örökkévalósággal az időben.

Ezeknek az erőknek különböző nézeteik vannak, számtalan módon lehet alkalmazni őket; különböző ábrákat lehet rajzolni, különböző erőhatású igéket lehet mondani velük: olyan ábrákat és igéket, melyeket a Rend közleményei híven megemlítenek.

A háromszög hétszeres fénye sugárzik a mennyezetről a hét fal mentén, és hétszer tíz négyzetben nyilvánul meg. Ebben a kabalisztikus-filozófiai utalásban először a „teljesség” fogalmára tanítanak meg minket. Ez a kozmikus erők szakadatlan beáramlása, mégpedig azáltal, hogy az ember megszabadította magát az akadályoktól. Ezeket az erőket a „tíz” kabala-fogalmával jelölik, ami a Vulkánusz-energia beáramlására vonatkozik, ez pedig a mágikus piramisalaptól, a négyzettől függ.

Ez a felfogás teljesen megfelel az Evangéliumnak. Talán Rudolf Steiner hívta fel tanulói figyelmét egyik előadásában arra a tényre, hogy amikor a János-evangélium a tizedik óráról beszél, akkor mindig kozmikus erők beáramlásáról van szó. Amikor Krisztus első tanítványait szólítja magához, azt mondják: „vala pedig tíz óra”.

A hétszer tíz négyzetet, a hetven erőt szintén megtaláljuk az Evangéliumokban, mint a hetven tanítvány kiküldetését, akiknek le kell tenniük a vizsgát.

A személyiségnek ez a felemelkedése, ez a tökéletesedése annak a mágikus csodának a következménye, amit a tanuló vitt véghez. A hetven négyzet, a hetven tanítvány, a hetven erő a sírbolt harmadik részéhez viszi őt, hogy ezekkel az ábrákkal és igékkel a saját szerkezetét építse, miközben a kivilágított, sugárzó háromszög vezeti.

 

A padló szintén háromszögekre volt osztva, de mert ebben az alantasabb uralkodók ereje és hatalma van feljegyezve, nem szolgáltathatjuk ki a szerénytelen és istentelen világnak, mert visszaélne vele. Aki azonban összhangban van a mennyei beszéddel, az a régi gonosz kígyónak félelem és károsodás nélkül tapos a fejére; s erre korszakunk nagyon alkalmas.

Így végül a halálnak és megsemmisülésnek ezen a helyén határozottan a valóság talajára állítanak minket. A háromszög fénye visszatükröződik ebben a világban: „Mint fent, úgy lent”. E világosság segítségével képesek leszünk a „lentet” olyanná transzformálni, mint a „fent”. A beavatott ezt a munkát a hetven nagy erővel végzi, amit megszerzett, s olyan munkamódszerrel, mely teljesen a dolgok valóságára van hangolva.

Milyen valóságra? Arra a valóságra, hogy a föld, melyen a mi építményünknek is kell emelkednie, teljesen az alantas uralkodók kezében van, a mélység erői, a negatív értékek kezében, melyek a természetüknél fogva minden alakulással ellenkeznek.

A szent módszer érinthetetlen, nagy mértékben dinamikus, és mindent biztonsággal legyőz. Hősi feladatot vállal, ki e módszert használni és alkalmazni meri. Fejek, kezek és szívek feladata ez; a jóság, igazság és igazságosság tűzfegyverével, a háromszögből jövő hét láng segítségével való harc.

Ennek a szemléletnek a segítségével állítjuk Önt a Nagy Mű, a szeretet munkája elé. Imádkozunk, hogy így léphessen be egyszer Rózsakereszt Krisztián sírboltjába, s nézhesse meg a három, sugárzó részt.

Minden másnál közelebb van az erő, mely vágyakozva áramlik ki hozzánk, ha összhangban élünk a mennyei tannal, melynek segítségével félelem nélkül taposhatjuk szét a régi, rossz kígyó fejét.

Így csatlakozhatunk a vulkániak kórusához, Perzeusz nagy játékában:

„Gloria, gloria in excelsis Deo. Őbenne van a dolgok millióinak harmóniája.”

Minden oldalon egy ajtóval ellátott szekrény volt, melyben különböző dolgok voltak, például minden könyvünk, melyek azonban nekünk is megvoltak, és Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára, továbbá azok a művek, amelyekből naponta adunk őszinte tájékoztatást. Ebben a szekrényben találtuk útikalauzát és életrajzát is, melyből a legtöbb közleményünk ered.

Egy másik szekrényben tükrök voltak sokféle tulajdonsággal, míg máshol csengők, égő lámpák és néhány csodásan művészi dal is. Általában minden azt a célt szolgálta, hogy ha a Szerzet vagy az egész Rend megsemmisülne, ennek az egyetlen boltozatnak a segítségével még akár sok száz év múlva is mindent újra helyre lehessen állítani.

Fama Fraternitatis R.C.

22. Paracelsus szótára, útikalauza és életrajza

 

Ön valószínűleg tudja, hogy Jeruzsálemben elhasadt a templom függönye – szétszakadt, amikor a Krisztus meghozta áldozatát a koponya helyén a világért és emberiségért -, s azt is reméljük, hogy ismeri az esemény mély, ezoterikus jelentőségét.

Abban a pillanatban, amikor Krisztus – véráldozata által – lényét összekapcsolta a miénkkel, s Pál későbbi kijelentése megvalósult („Benne mozgunk és vagyunk”), a levita paphivatás kivételes helyzete megszűnt, lejárt.

Már nem csak a főpap léphet be a függöny mögé a legszentebbe, hanem Krisztus tettével a szentek szentje minden emberfiának megnyílt, aki be akar lépni az elérés templomába.

Nem lesz már valami különös kegyelemmel kiválasztott papsereg, mely kapcsot képez a láthatatlan és a látható között, összekötő tényezőt Isten és az ember között, hanem azóta a beavatás, a megszabadulás és az Isten gyermekévé válás minden emberi lény számára lehetővé vált, aki alá akar hanyatlani Krisztusban.

Istennek e tettével az ószövetségi papságot végképpen megfosztották trónjától, mindegyikőnknek magas rangot és a királyok bátorságát adták, s így valóra vált minden egyén papsága.

Miután mintegy villámcsapás következtében elhasadt a függöny, az igazi élet pusztájában találjuk magunkat, ahol halljuk a Krisztus szavát: „Nélkülem semmit sem tehettek”.

Ez a kereszténység beszéde.

Aki Krisztust nem ismeri, aki a kereszténységet nem érti, az egy bálványt keres. Ezt a bálványt ízlése szerint egyháznak nevezi, vagy egyletnek, vagy pártnak, vagy sportnak, vagy a gyermekének, vagy rózsakeresztes iskolának stb. És bálványunk hazudni tanít minket, magunkat és másokat becsapat velünk. Embert játszunk, pedig állatok vagyunk.

Az évek folyamán sokan vetették szemünkre, hogy eltértünk a Rózsakereszt ösvényétől, hogy gnoszticizmusunk saját találmányunk, s hogy fontos részletekben ellentmondunk a máshol tanítottaknak.

Valóban, sokan írtak a Rózsakeresztről, de jobb lett volna, ha nem tették volna. Ahogyan sokan beszélnek a kereszténységről is, miközben Istent gyalázó karikatúrát csinálnak belőle.

Ha Ön közeledni akar a Fama Fraternitatis-hoz, akkor joga van az igazságra. Ezt a hivatást ezért mindig is ostorcsapásnak éreztük, s sohase mulasztottuk el megmondani Önnek, hogy a rózsakeresztes filozófia semmi más és semmi más sem akar lenni, mint a valóság kereszténysége, nem más, mint ahogyan a Fama olyan szépen mondja: egy Jézus Krisztus szívébe vetett mag.

A misztériumiskola feladata, munkamódszere és célja Keresztelő János napjai óta teljesen megváltozott. A Rózsakereszt misztériumiskolája nem akar közvetítőként odaállni az isteni titok és Ön közé, ezt már nem is tudná megtenni. Amit Önnek erről mondanak, az butaság, és a kereszténység elemi ismereteinek hiányát bizonyítja.

Annak a bizonyítékát, hogy semmi mást nem akarunk, mint a rózsakeresztesek ősbölcsességének eredeti szándékait és isteni világosságát továbbadni, megtalálja a Fama megfelelő szakaszában:

Általában minden azt a célt szolgálta, hogy ha az egész Rend vagy a Szerzet megsemmisülne, ennek az egyetlen boltozatnak a segítségével még akár sok száz év múlva is mindent újra helyre lehessen állítani.

Ha bármilyen esemény folytán minden ezoterikus bölcsesség eltűnne, akkor az a saját lényünkből újjászülethetne.

A Rózsakereszt pedig nem akar mást, mint végtelen szeretettel segíteni, hogy Ön megtanulja magát Isten gyermekének látni, ennek megismerni.

Isten bölcsessége a teremtésében fejezi ki magát. Az emberiség sokat beszél az isteni bölcsességről, de addig senki sem ért meg belőle semmit, míg Krisztus nem világít az életében, s át nem éli szavait: „Szeresd az Uradat, a te Istenedet teljes szívedből (szeretet), teljes lelkedből (cselekedet) és teljes elmédből (magasabb ismeret)”.

„Az Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az Atya örök szívében van, az jelentette meg Őt.” A Fiúban átélhetjük az Atyát.

Hiába tanulmányozza át akár az egész irodalmat, Ön sem láthatja vagy értheti meg a rózsa és a kereszt bölcsességét mint Krisztus-szintézist, míg el nem jön a regeneráció, a megújulás.

A valóság tehát az, hogy az Ön számára minden bölcsesség eltűnt. A Világosság Szerzetének az Ön számára nyoma sem maradt – és mégis az Ön legmélyebb lényében rejlik!

Ezt a kincset akarja a Fama Önnek megmutatni. Nem tudja Önnek megmagyarázni, hanem meg akarja mutatni, hogy Ön, mialatt csodás gazdagságát megérti, ragadja meg az eke szarvát, s kezdjen el dolgozni; ragadja meg a fegyvert, hogy meghódítsa az „Önben lévő birodalmat”.

Ezt a bennünk lévő kincset akarjuk most a Fama közleményei nyomán pontosabban vázolni.

Ha Ön a megadott módon el tudná érni, hogy a lényében a világító háromszög, tehát az „Atya-tudatos”, a jóság, igazság és igazságosság képében kezdene megjelenni sírboltja tetőpontjában, az Ön legmélyebb lénye rejtélyének tetején, akkor csodás megvilágosulást tapasztalna. A háromszög fényei hétszeresen nyilvánulnának meg. Lényét hétkarú gyertyatartó képében látná sugározni Isten szentélyében.

Az Önben lévő Istenfény végigpásztázná a boltozat hét oldalát, s az Ön hétszeres természetét felütné, mint valami könyvet. Ön felfedezné, hogy mind a hét testének van egy kulcsa, amelyekkel kipuhatolhatja e testek valamennyi titkát.

Minden oldalon ajtó volt, mely szekrényhez vezetett, ahol különböző dolgok voltak, például mindazok a könyvek, amelyek már nekünk is megvoltak, és Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára, azokkal a művekkel együtt, melyekből naponta hűségesen közlünk. Ebben találtuk útikalauzát és életrajzát is, melyből közleményeink legtöbbje ered.

Ha az ezoterikus filozófia segítségével tanulmányozzuk az ember csodálatos felépítését, felfedezzük, hogy ebben a tekintetben az ismeretek nagy kincsével rendelkezünk. Az idők folyamán sok mindent nyilvánítottak meg nekünk, és sokan emlékeznek még a megrendülésre, amely hatalmába kerítette őket, amikor először hallottak a bölcsesség igazgyöngyeiről.

A tanuló rendkívül értékes belátásra tett szert hétszeres szerkezetét illetően, s minél mélyebbre ás, és minél több világosságot tud fejleszteni háromszögében – és ezt a hét oldal mentén lefelé tudja áramoltatni -, annál többet fog érezni Isten hatalmas titkából, mely a teremtésében és teremtményében rejlik.

Valóban sok szellem-megnyilvánulás van birtokunkban, amelyekből olvashatunk, s ezeket mint pozitívumokat másokban is felfedezzük.

És mégis: bármilyen bensőségesen örülünk is, valami lényeges hiányzik – a legfontosabb: Hohenheimi Theophrastus Paracelsus szótára, útikalauza és életrajza.

A szótár, az útikalauz és az életrajz. Ez a legnagyobb kincs, amit a Rózsakereszt szerzetesei C.R.C. sírjában felfedeztek. Ez az a kincs, melyből naponta, tiszta kedéllyel szerzik ismereteiket, s amelyből az igazi R.C. barát közleményei erednek.

Kétségtelenül felfedezte már, hogy mit tartalmaz ez a szótár, útikalauz és életrajz, mert ez tulajdonképpen megdöbbentően egyszerű.

E bölcsesség kulcsát a Hohenheimi Theophrastus Paracelsus névben őrzik.

A szótárt a Theophrastustól kapjuk, tehát az „istenmagyarázótól”.

Az útikalauzt a Paracelsustól, a „magasztostól” kapjuk.

Az igaz életet pedig a Hohenheim („magas otthon”) embere írja le nekünk, aki a magasztos házban, Mont Salvat várában él.

Ha az életet azon követelmények szerint éljük, amelyeket Istentől kaptunk, ha annak az útjain járunk, aki azt mondta nekünk: Kövessetek!, akkor új lény növekszik bennünk – Hohenheimi Theophrastus Paracelsus.

Ez az Istenmagyarázó, az „Isten akaratát átélő”, aki zarándokútja végén megérkezik a „magas otthonba”, a hegyen épült városba.

Ezt a szótárt nem lehet megvásárolni vagy könyvtárban felfedezni. Az útikalauzt nem olvashatja anyagi szemekkel, s a Salvat hegyén levő magasztos helyet nem érheti el valami modern közlekedési eszközzel. A háromszoros isteni nyilatkozat az, ami életre kel Önben, mint a boltozat hét oldalának valóságos beszéde:

Isten terve, belénk merülve – Theophrastus.

Paracelsus – megkezdeni az utazást – Krisztusban alászállani.

A Szent Tűz általi megújulás a hegyen – Hohenheim.

Íme, a titkos könyvkutatók titkolódzása fölöslegessé válik. Isten maga hatol be a fáradt zarándok lényébe, hogy elvezesse az örök napsütésbe.

A modern beavatottak ebből a napsütésből sugároznak valamit a Föld sötétségébe. Ez az általuk elért papság világossága, ez Hohenheimi Theophrastus Paracelsus.

Ez az ember, aki egyszer az Ön saját lényéből is beszélni fog, nem közvetítő személy, nem a régi rend szerinti pap, aki a laikust az égbe vezeti, hanem a világosság hordozója e világ pusztájában, aki a Világosságról, Isten Világosságáról tanúskodik.

Így bontakozik ki a csoda szemünk előtt:

Egy másik szekrényben tükrök voltak, sokféle jó tulajdonsággal, míg máshol csengők, égő lámpák és néhány csodásan művészi dal.

Az ajtók eltűnnek a falban, s látjuk az erények tisztára csiszolt tükreit. Másutt a lelki szépség ezüst harangocskáinak finom csengését halljuk. Látjuk a Virgo Lucifera égő lámpásait, amelyek az elérés útját szegélyezik, s olvassuk a csodásan művészi mondásokat, melyek az örök dolgokat magyarázzák.

Feltárul a mikrokozmikus istentitok hét ajtaja, mint hétkarú gyertyatartó Isten templomában.

Az első ajtón át nyers anyagi valóságunkkal leszünk összekötve, azzal a hellyel, ahol építményünket kell megalapozni.

A második ajtónál látjuk, hogy mennyire lényeges ez a munka az átszellemülés ösvényén, s hogyan nyilvánul meg a termés elve.

A harmadik ajtón át a dinamikus erők bőséggel telt forrásait látjuk.

A negyedik ajtón át vezet az út a paracelsusi élethez, a nagy, teljes élettapasztalathoz.

Az ötödik ajtó, a szótár, a magasabb értelem megvilágosít minket.

A hatodik ajtó az útikalauz. Próféták leszünk Isten házában.

A hetedik ajtónál magát az életet ragadjuk meg: „Szent Szellem, áradj reánk!”

S ha a nagy utazás véget ér, és kimondatott a „Consummatum est”, akkor a mennydörgés zajával szakad szét a függöny. C.R.C. sírjában világít Isten temploma; és gyermekeivel kötött örök szövetségének bárkája láthatóvá válik, mint valami nyitott könyv: Hohenheimi Theophrastus Paracelsus.

Gondos és bölcs atyánk holttestét ekkor még nem láttuk. Ezért félretoltuk az oltárt. Így fel tudtunk emelni egy nehéz sárgarézlapot, amely alatt egy szép és nemes test volt, sértetlenül, és a feloszlás legcsekélyebb jele nélkül, teljes díszben és minden ékességével együtt, ahogyan itt a kép ábrázolja.

Kezében arany betűkkel pergamenre írt könyvet tartott: T könyvét, mely most a Biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem lehet könnyelműen kiszolgáltatni a világ ítéletének.

Fama Fraternitatis R.C.

23. T könyve

 

Az anyagi és nem-anyagi világokban vannak olyan értékek, és az életben olyan dolgok, amelyeket nem lehet és nem szabad kitenni a tökéletlen emberek kritikájának.

A kritikának vannak olyan formái, melyek halálosabbak a legádázabb méregnél, és nyomasztóbbak a malomkőnél. Ahogyan a zsenge tavaszi virág, tiszta és vidám megnyilatkozási ösztönével kibontakoztatja szépségét, s emiatt a kora tavaszi időjárás állhatatlansága halálos veszéllyel fenyegeti, úgy lehet az igazság himnuszait megsemmisíteni a kritika éles disszonanciájával, mely a lélekrezgéseket széttépi, és az alakutó lélektudat fejlődését akadályozza.

A világépítők, tanúikkal és segédeikkel, a világ nagy kovácsműhelyének munkásai, az újonnan megnyilvánult bölcsességfény finom lángjainak őrzői tudják, hogy a gomolygó kritika hogyan fojthatja el az alakuló életet, és hogyan béníthatja meg annak energiáját. Ezért hősies vonulás és hősi harc az úttörők útja.

Alig kezdődött el a munka a Világosság birodalmának szolgálatában, máris nekiesnek a kritika farkasai, hogy széttépjék. A tudatlanság kritikájának, a féltékenyek, a gyűlölködők és a beképzeltek kritikájának tarka tömege odasorakozik, hogy az új megnyilvánulást elfojtsa.

Régi munkatársak ismerik ezt a harcot a saját környezetükből, azok ellen, akiket az Alkímiai menyegző „lapis spitalauficum-csinálóknak” nevez, akik nem az egyetlen lényeges dolog ösztönzésére, hanem bizonyos ferde szándékokkal tolakodnak oda a Szellemi Iskolához. Nem a Világosságot keresik azzal a belső ösztönnel, hogy e világosság segítségével kiszabadítsák az emberiséget a sötétségből. Amikor a Krisztus, a testben lévő Isten megkezdi munkáját, a felső tízezer, az emberiség elöljárói gúnyos mosollyal vonnak vállat: „Názáretből jöhet-e valami jó?”

Ön tehát belátja, ha megért valamit ebből a hősi tűrésből és veszélyekből, hogy a világosság megnyilvánulását ebben a világban nem szabad negatív szeretetösztönből kiáramoltatni, hogy a lapis spitalauficum-csinálók, a szellemi hencegők nehogy beletörölhessék a cipőjüket. Itt a Szeretet Szerzetének haditervéről van szó, mely többek között az ismert szavakban jut kifejezésre: „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek – Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait”.

Meg kell értenie, hogy valójában az emberiségnek a Krisztus-hierofánsok által történő bekerítéséről kell beszélnünk, s hogy a kozmikus rend szerint ezeket az erőket azért vetették be, hogy győzzenek.

Ha az Igazság megnyilatkozik az emberiségnek, akkor azt módszeresen teszi. Nem árad ki teljes mértékben, holott mindenütt jelen van. Az ösvénynek mindig csak egy részét világítja meg a tömeg számára, noha az ösvényt teljes mértékben lehet ismerni. A Biblia azt mondja: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.”

Tud Ön erről valamit? Lát Ön valamit ebből a Krisztusból és erejéből? Szemmel tartja a tényt, hogy Ön őbenne van?

Ön nem tud erről semmit, és nem látja ezt, míg fel nem emelkedik ehhez az igazsághoz, át nem hatol ehhez, és át nem él belőle valamit. Ez az élmény aztán valósággá válik az Ön számára, a többi viszont lefátyolozva marad, azoktól még távol kell tartania magát. Mert ha azokból is kapna valamit, anélkül hogy megérdemelte volna, akkor az ártana Önnek: az megégetné. Azért mondják azoknak, akik mégis kérik: „majd azután megértitek”.

Figyelembe kell vennie, hogy az emberek a szellemi fejlődés különböző fokain vannak. Az egyik jobban kihasználta múltja lehetőségeit, mint a másik, s a haladottabb az „ezután majd megérted”-et előbb képes átélni, mint a mögötte járók.

Létezik tehát olyan bölcsesség, amelyet néhányan megértenek.

Létezik tehát olyan világosság, amit néhányan látnak.

Létezik egy élet, amelyet néhányan felismernek.

A kívülállók pedig látják egyesek csodás haladását, egy olyan életet, amelyben ők nem vehetnek részt.

A kívülállók látnak egyesek életében egy olyan cselekedetet, amit ők nem tudnak megtenni.

Emiatt viszont sokan dühbe gurulnak, sőt megvadulnak, s ekkor kritikával és egyéb harci módszerekkel támadnak.

Ekkor meg kell mutatkoznia, hogy az úttörő elég erős-e, hogy nem lapis-spitalauficumcsináló-e, nem szellemi fontoskodó-e: hogy kiállja-e az erőpróbát, lábon tud-e maradni a rátörő viharban.

Az egyetemes igazság egy részét megnyilvánították az emberiségnek, s az ember ezen az igazságon erőszakot követ el. A fekete erők megragadták, bohócruhába öltöztették és befogták a szekerükbe, hogy álcázzák a fekete rakományt. Mivel fogságában az igazság nem tud érvényesülni, eszközzé vált, hogy a tömeget a tudatlanság hatalmával kössék gúzsba. És ez a harci módszer, az igazságnak ez az áldozata, hogy a fekete fenevad által még fogságba is ejteti magát, ez hozza a győzelmet, mert maga az igazság csak az igazságot mondhatja, élheti, s ezáltal csak győzhet.

Így Önnek nagy örömet hirdetünk, mely egyszer minden népet el fog tölteni:

Mindazok, akik a megnyilvánult igazságot betöltik, ahogyan ez Isten beszédéből világít, mindazok, akik a jóság, igazság és igazságosság evangéliumát nemcsak a szájukkal, hanem fejükkel, szívükkel és kezükkel is, e világ kovácsműhelyének kalapácsütéseiként megszólaltatják, azokat beviszik egy új megnyilvánulásba.

„Íme, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: Mert született néktek ma (mert az Örök közelebb van, mint kezek és a lábak) az üdvözítő, aki a Krisztus, az Úr. Ez pedig néktek a jele: találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban”, a születés barlangjában, hogy ez az Istenből-Isten a Föld mélységéből Salvat csúcsaira vezessen minket.

Ez a Krisztus sok formában nyilvánul meg nekünk, kimondhatatlan dicsőséggel. Egyik kijelentése szerint harcos vitézként áll ebben a világban, lángoló perzeuszi szavakkal: „Összetörlek benneteket”. Egy másik kijelentés szerint a tanuló számára a gyenge kisgyermek, bepólyálva, jászolban fekve, akit anyja gyöngéd karjai védnek kritikától és támadásoktól. A tanuló pedig, aki tényleg pásztora akar lenni a szegény, megvert és megtaposott nyájnak, összekulcsolja kezeit szótlan imádattal, s hallja az angyalok énekét: „Dicsőség Istennek a legmagasabb mennyekben, és békesség a földön az embereknek, akik jóakaratúak őelőtte”.

El tudja képzelni, hogy ez egészen más, mint a karácsony-táji fecsegés? S hogy karácsony ünnepét Ön mindennap ünnepelheti Vele, aki mindennek élete és lelke?

El tudja-e képzelni, és megérti-e, hogy Ön most olvasott valamit T könyvéből, Theos, Isten könyvéből, mely a Biblia után, a kinyilatkoztatott igazság után jelenleg a legnagyobb kincsünk?

És ugye megérti, hogy ezt az egyéni birtokot, ezt az egységet nem szabad kiszolgáltatni a világ kritikájának?

Kezében könyvet tartott, T könyvét, arany betűkkel pergamenre írva, mely most a Biblia után a legnagyobb kincsünk, s amit persze nem szabad könnyelműen kitenni a világ ítéletének.

Ki az az ember, aki ezt a pergament tartja a kezében? Az emberi elérhetőség legmagasabb csúcsának jelképes prototípusa, aki az élet legalacsonyabb pontjának sírboltjában képes elvégezni a munkát.

Van egy halál, mely nem jár ijedelemmel; van egy halál, mely csodásan világosan sugárzik; van egy halál, melynek ujjongás az eredménye; van halál, tele a feltámadás magasztosságával.

Ünnepelhetjük ezt a halált, mely győzelem, ha képesek vagyunk félretolni az igazi sárgarézlapot, a nehéz lapot, melyet Vénusz és Jupiter szintéziséből készítettek (réz és ón keverékéből öntöttek). Ezt pedig most ne ezoterikus-tudományosan értse, mondván, hogy már olyan sokat tud Vénuszról és Jupiterről. Ha Naprendszerünk e két tiszta fényét teljes pompájukban látja az éjszakai csillagos égbolton, Ön esetleg asztrológiai problémákra gondol. Amit azonban e két erőből a saját lényében kell átélnie, az elkerüli a figyelmét.

Ez a két erő, mely együtt a nehéz sárgaréz lapot képezi, ezek az erők jelképezik a vérünket, és uralkodnak azon. Az Ön vére az Ön élete; a vére a természetösztöne; a vére az önfenntartása; az Ön vére a vörös ámítás. A vére a léte alapja, lelke székhelye, egész énje a megnyilvánulás mélypontján, az Ön egyéniségtudata. Meg kell tanulnia az önfenntartás e nehéz lapját félretolni, merészelnie kell e drága nedvet cseppről cseppre, a világért és emberiségért feláldozni. Akarnia kell mindent odaadni. Aki pedig ezt a naponkénti halált nem akarja, aki életét nem akarja elveszíteni én érettem, az nem lehet az én tanítványom, mondja Krisztus.

Mielőtt ezt a lapot félretolhatná, a kerek oltárt kell elmozdítania, annak a megbízását kiviteleznie, s annak bölcsességéhez alkalmazkodnia. Az oltár egyik jelszava: Jézus mindenem, Jesus mihi omnia. Késznek kell lennünk arra, hogy ezt az isteni Krisztust, aki a Jézus-ember képében nyilatkozott meg, kövessük ösvényén, amit meg akar mutatni nekünk. Jesus mihi omnia!

Mi az ösvény? A kereszt keskeny útja! A mindennapi áldozat a jóság, igazság és igazságosság harcában! És ez az ösvény vezet minket az igazi sárgaréz laphoz; térdünkön csúszunk át a lét iszapján, megmásszuk keresztutunkon Golgota hegyét. A kalapácsütések döngése kíséri vészjós énekként a véráldozatot. Szakadatlanul csepeg a szív vére a kopár dombra.

És ó, csoda, a lap elmozdul! A halál itt a ragyogó elragadtatás ujjongó dala lesz. A feltámadás reggele napfényesen csillog, „s mi egy szép és nemes testet találunk, sértetlenül, a legjobb állapotban és minden képessége birtokában”.

Isten szelleme által lángra lobbantva és Krisztusban alámerülve áll előttünk az igazi felettes én, a fő-én, az Ő képének képe, jobb kezében T könyvével, a Szent Szellem által újjászületve. Egy magszem, arany kincs, Jézus szívéből.

Elmondtuk tehát Önnek a rózsakeresztes barátok legmélységesebb élményét. Szembesítettük az üdvtényekkel, melyek arany betűkkel vannak T könyvébe, Theos könyvébe, az újonnan élettel telített mikrokozmoszba írva.

Halljuk az angyalok énekének vidám szólamait, s Golgota dombjának drámai kórusát, de ezeket a szólamokat a feltámadás reggelének magasztos kórusával elegyítjük: „Az Úr valóban feltámadott!” Idáig azonban még nem jutottunk el.

Az érzékek elragadtatásában megmutattuk a jövőt, de C.R.C. sírboltja az Ön számára még hermetikusan le van zárva. Kapuira pedig az van vésve: Százhúsz év múlva megnyílok.

Mit jelent ez? Hogy Önnek, mielőtt beléphetne, ünnepelnie kell pünkösd ünnepét, Jupiter ünnepét, vagyis bele kell égetnie ebbe a világba az alkotás tüzét mint igazi cselekedetet, jóságban, igazságban és igazságosságban. Ezért halljuk Salutaris kiáltását Perzeusz színjátékában, mely az emberiség fülébe hasít: „Összetörlek benneteket!”

Rózsakereszt Krisztián, mint egy Jézus szívébe vetett magszem, a nemes és nagyon tekintélyes német rózsakeresztes családból származott. Évszázadának embere volt, akinek isteni sugallat, valamint nagyon fogékony képzelőereje és fáradhatatlan tettereje által szabad volt hozzájutnia minden mennyei és emberi titokhoz.

Fejedelmi kincseit, melyeket arábiai és afrikai utazásai folyamán gyűjtött, amire azonban korszaka még nem volt érett, az utókornak – hogy hozzájusson – megint ki kell ásnia. Leghűbb és legjobb barátait tette ismeretei és neve örököseivé.

Egy kis világot alkotott, melynek minden mozgása összhangban volt a Nagy Világéval. Miután végül az elmúlt, a jelenlegi és az eljövendő történéseknek ezt az összefoglalását, kompendiumát elkészítette, száz éves korán is túl – és nem betegség következtében, amit egyébként a saját testén soha sem ismert, és aminek soha nem engedte volna meg, hogy másokat nyugtalanítson, inkább Isten Szellemének hívására – a testvérek ölelései és utolsó csókjai közepette, megvilágosult lelkét visszaadta teremtőjének, Istennek.

C.R.C.-t, igen tisztelt atyánkat, legkedvesebb testvérünket, leghűségesebb példaképünket, legderekabb barátunkat az övéi itt 120 évre elrejtették.

Ezt aláírta:

1. A. atya, R.C. barát, rendeltetés szerint a szerzet feje;

2. G.V.M.P.G. barát;

3. R.C. barát, az ifjabb, a Szent Szellem örököse;

4. F.B.M.P.A. barát, festő és építőmester;

5. G.G.M.P.I. barát, kabalista.

A második körből pedig:

1. P.A. barát, I.O. barát utódja, matematikus;

2. A. barát, P.D. barát utódja;

3. R. barát, a Krisztussal győzedelmeskedő C.R.C. atya utódja.

A végén ez áll:

Istenből születünk,

Jézusban meghalunk,

a Szent Szellem által újjászületünk.

Fama Fraternitatis R.C.

24. T könyvének dicshimnusza

 

A modern Rózsakereszt templomának előudvara egymástól nagyon különböző emberek társaságát foglalja magába. Ha az érdeklődő közönséget vallások, meggyőződések, gondolkodásmódok és politikai irányzatok szerint osztanánk be, akkor hihetetlenül tarka képet kapnánk. Nagyon megdöbbennénk, hogy egymástól milyen eltérő felfogású emberek egyesülnek ebben a körben. Ha Ön valaha is fontolgatta, hogy a Rózsakereszt van-e a valamilyen befolyással a tömegre, s hogy a Rózsakereszt rá tudja-e venni az embereket, hogy többé-kevésbé megszabadítsák magukat életük sok anyagi vagy gondolkodási szokásától, akkor itt találja meg a bizonyítékok egyikét.

A Rózsakereszt előudvarának társasága olyan változatos összetételű, ahogyan ezt egyetlen más csoportban sem, egyházban vagy közösségben sem találjuk meg. Képviselve van itt a modern élet minden értelmi, vallási, társadalmi és politikai csoportja és árnyalata. Ha utánagondolunk, akkor megállapíthatjuk, hogy itt bizonyára nem a véletlenek furcsa egybeeséséről van szó, hanem tudatos, szándékosan keltett befolyásról. A társadalom életének minden részletét áthatotta a Rózsakereszt mágiája, hogy elvégezze újjáalakító munkáját, s életükben, tudtuk nélkül, Önök többször kapcsolatba kerültek már ezzel a munkával, együtt dolgoznak ezen, sőt, szolgálják ezt a mágiát. Itt minden dolog a jóra irányul és azon dolgozik.

Most pedig ne valami hatalmas, illegális szervezetre gondoljon, mert nincs a Rózsakeresztnél nyilvánosabb mozgalom. Amikor a Rózsakereszt különböző területeken dolgozó szerzetesei találkoznak és felismerik egymást, mindig csodálkoznak, hogy a nyugati mágia milyen egyszerű és intelligens.

Ezért van tehát, hogy itt olyan emberekhez fordulunk, akiknek jellege és szellemi szükségletei nagyon különböznek, de mégis kört képeznek. E kör segítségével egy nagy művet vitelezünk ki, mely erőket fejleszt, amelyek többek között az Ön bukásához vagy feltámadásához vezetnek. És nagyon örülünk, hogy Önt újra meg újra megragadja a Rózsakereszt mágiája.

Ne gondolják, hogy itt valami légből kapott állításról van szó, hogy egy kis titokzatossággal reklámot csináljunk magunknak. Sőt, mindenféle fontoskodásnak ellene vagyunk, mert mi csak egyetlen dolgot akarunk Önnek kihirdetni: Jézus Krisztus igazi jelenségét.

Ismerjük Önt, ismerjük mindannyijukat!

Barátaink, érdeklődők, ellenségeink, ismerjük mindannyijukat!

Ismerjük Önöket, református testvéreink, akikben az exoterikus teológia megemészthetetlen eledelként erjed; megreformált barátaink, akik hozzáidomulva egyházaikhoz, a szellem számára meghaltak.

Ismerjük római katolikus barátainkat, akik a tömjénfüst bódulatától megszabadulva, a szertartások és a fényűző papi öltözetek mögött kezdik felismerni „egyedül üdvözítő” anyaszentegyházuk valódi természetét.

Ismerjük mindannyijukat, akik egyházaiktól már megszabadultak, s érzik, hogy lelküket az egyedüllét és az elégedetlenség rágja.

Azokat is mind ismerjük, akik Jézus Krisztust vallják, és átélni akarják, s egy olyan csoportot keresnek, amelyben kinyilváníthatják iránta érzett szeretetüket. Ismerjük Önöket, a legkülönbözőbb irányzatok humanistáit, akik tisztaságuk, felebaráti szeretetük és áldozatkész természetük ellenére úgy érzik, hogy mintegy részegen tántorognak a világban, támasz és pozitivitás nélkül.

Ismerjük Önöket, ellenségeinket. A teológusokat, akik mindezt belső ellenszenvvel olvassák, mert megdöbbenve szereznek tudomást egy „laikus” teológiáról, amit a Rózsakereszt fejleszt ki, olyan istenismeretről, Gnózisról, amelyben nincsen részük, amelyben soha sem doktorálhatnak cum laude, mert ez az ismeret és erő mindenkiért van.

Ismerjük Önöket, igazhitűeket, akik még oly szoros kapcsolatban vélik magukat az egyházukkal, mialatt mégis azt latolgatják, hogy nem a mi szavaink egyeznek-e mégis jobban a saját felfogásukkal.

A fokozatoknak és minőségeknek e sorában Önök mind kapcsolatban vannak velünk, és mi barátoknak nevezzük Önöket. Átöleljük Önöket a Rózsakereszt mágiájával, elhozzuk Önöknek az üzenetünket, és betöltjük Önökben a feladatunkat.

Azt a Krisztust hozzuk el Önöknek, akit nem ismernek – akit mindenesetre nem akarnak.

Elhozzuk Önnek Istennek ezt a Szentjét, akit e világ hatalmai megragadtak és világi jogszabályok elé állítottak, amelyek teljesen megegyeznek a vérszomjas horda lelkületével. Önök pedig ezzel a hordával együtt kiabálnak: „Az ő vére mirajtunk és magzatainkon”. Nos, éppen az a Rózsakereszt mágiája, hogy Önökkel kimondassa, kikiálttassa, kisziszegtesse: „Az ő vére mirajtunk és magzatainkon”.

Embertársaink milliói járnak a tudatlanság útjain. Olyan mélyre süllyedtek az anyagban, hogy elvakult kultúránkat magától értetődőnek veszik. Nem ismerik Krisztus igazi alakját, nem ismerik, ahogyan lemerül az ember Jézus lényébe. Az Ő lényét és tanát hamisítva kapják; a csoportok, amelyek az Ő egyházának nevezik magukat, elárulták Őt.

Az élet minden területéről és zugából ezért áramlanak most át a Rózsakereszt templomán ezrek, hogy az Ő hatalmas követelménye és az Ő valósága elé állíttassanak. Erre csak kétféleképpen reagálhatnak: vagy elfogadják Őt a követelményei és valósága szerint, ennek minden következményével, vagy pedig azt kiáltják: „feszítsd meg!”

Ha pedig megpróbálnak semlegesek maradni ebben a tekintetben, akkor magával vonszolja Önöket a dolgok örvénye. Bárhogyan is, de bukáshoz, vagy feltámadáshoz. „Az Ő vére mirajtunk és magzatainkon”, s most csak arról van szó, hogy Önöket tudatos kapcsolatba hozzuk ezzel a biztonsággal.

Az ezoterika megmagyarázza, mikor és hogyan kötötte össze magát a Krisztus-szellem mindannyiunkkal. Vére átáramlik az egész emberiségen, akár szitkozódva, vagy hálás elfogadással, akár teljes tudatlansággal vagy undok gyávasággal reagálnak erre.

Ennek következtében Önök eljutnak a valóság dinamikus átéléséhez. Annak a valóságnak az átéléséhez, hogy az emberiség és a világ számára a megmenekülésnek csak egyetlen lehetősége van: a vértisztítás és vérmegújítás útja Krisztusban; vagy gnosztikus-tudományosan: C.R.C. alkímiai menyegzője által, a rózsakeresztesek alkímiája által, a háromszögtűz által, a hétszeres erő által, amely a megvilágosult középen van.

Tehát az egész rózsakeresztesség a tudatosan alkalmazott kereszténységből áll?

Igen!

Az egész rózsakeresztesség semmi másról sem akar tudni, mint Jézus Krisztusról, mégpedig keresztre feszítve?

Igen!

A rózsakeresztes mozgalom tehát valami fejlett, bizonyos foltoktól megtisztított egyházi testületnek tartja magát?

Nem, ezerszer nem!

A rózsakeresztes filozófia nyomatékkal kijelenti, hogy a Krisztus átélése – tehát vallása az isteni követelmény teljes mértékében – csakis akkor lehetséges, ha ismerjük az emberiség-megnyilvánulás Gnózisát, ha mélyére hatolunk a világgal és az emberiséggel kapcsolatos isteni tervnek.

Ezt az ismeretet az Evangéliumok nyelvezete a Péter nevű emberrel hozza kapcsolatba, Péterrel, a terv ismerőjével. Ezért mondja a Krisztus: „Te Péter (petrosz) vagy, és ezen a kősziklán (petra*) építem fel az én anyaszentegyházamat”. Istennek e kéznyújtásával fogja a pap-királyi ember egyszer Isten nagy műveit kinyilatkoztatni. E terv ismerete tehát nem cél, hanem eszköz, mellyel ki kell vitelezni Isten parancsát: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes”, és „legyetek az én követőim”.

Nem tehetünk róla, hogy annyi erőtlen és úgynevezett-rózsakeresztes filozófiát terjesztenek a világon. Ha visszatérünk a Rózsakereszt misztériumainak forrásához, a Rózsakeresztes Szerzet szellemi hagyatékához, akkor megtaláljuk az igazságot. És ez a hagyaték, hála Istennek, lefátyolozva jött el hozzánk; nagyon bölcsen lefátyolozva, hogy a fekete erők ne tudják meghamisítani vagy a teológiai gyakorlat által elerőtleníteni.

Álljunk tehát T könyvének elogiuma elé, a könyvet záró dicsőítő beszéd elé, mely így végződik: Istenből születünk, Jézusban meghalunk, s a Szent Szellem által újjászületünk, és mindent megmagyarázva így kezdődik: Egy magszem, Jézus szívébe vetve.

Ha a Rózsakereszt tanulója elmélyül az isteni tervben, s ebből az ellenállhatatlan tudásból kiemelkedik benne valami, mint valami szikla, mint petra, akkor tudja (nem ésszel felfogva, nem diplomás vizsga eredményeként, hanem belső, mindent átfogó tudással), a vérében és a vére által: Istenből születtünk! Ő tőle, Ő általa és Ő reá nézve vannak mindenek!

Itt nem csak kifinomult, alázatos megvallásról van szó: „nagy az Isten”, hanem ez a Hatalmas, Kimondhatatlan az, aki a tanuló előtt egyúttal teremtési tervének magasztos dicsőségében, mindent felülmúló bölcsességében és színpompájában is megnyilvánul. Ezt jelenti az isteni szeretet személytelen átélése a lélekkel, a szívvel és az ésszel.

Amikor a Rózsakereszt tanulója kimondja a mantramot: Istenből születtünk, akkor tudja, hogy Isten terve, melyből valamit meg tud érteni, feladattal bízza meg: hogy Isten tervének meg kell nyilatkoznia általa, hogy növekednie kell és meg kell érnie őbenne.

Ezért tudja, hogy követnie kell Jézust, akiben a Krisztus nyilvánult meg. Ezért tudja, hogy alá kell szállania Jézusban, meg kell halnia Jézusban, Őbenne, aki emberalakban jött, és engedelmes volt mindhalálig, sőt, a kereszthalálig: „hogy egyszer Jézus Krisztus nevében minden térdet hajt, ami a mennyekben, a földön és a föld alatt van, és minden ajak vallja: Krisztus Jézus az Úr, az Atya-Isten dicsőségére.”

Így köti össze magát a tanuló a keresztútjával az idők éjszakájában, hogy Isten világosságát lehorgonyozza, mert tudja, hogy csakis így, ezzel az áldozattal lehet a megújulást, a Szent Szellem általi újjászületést az ember és a társadalom életében megnyilvánítani.

Az ember tehát egy magszem, egy csodálatos élet elve, kezdet és vég nélkül. Érezzük ezeket az erőket, amik ebben a magszemben rejlenek, kipuhatoljuk isteni alkotójukat, megbízatásukat és isteniségüket. Olyan magszem ez, mely egyszer, megnyilvánulása után képes lesz megvendégelni az éhezőket. Nos, mi elvetjük ezt a magszemet Jézus Krisztus szíve vérébe, s kezdetét veszi a nagy megnyilvánulási csoda.

Rózsakereszt Krisztián, Krisztus követője, kifejti dinamikus képességeit – a rózsákat – keresztútja által, a jóság, igazság és igazságosság szolgálatában. Rózsakereszt Krisztián Isten nemes és magas rangú nemzedékéből született; fáradhatatlan munka árán és isteni megnyilatkozás segítségével hozzájuthatott a királyi, sőt császári kincshez, melyet a valóságos életen át utazva gyűjtött, s amelyet nekünk, örököseinek átadott. Rózsakereszt Krisztián, aki lelke vérét feláldozta mindenkiért, mindenkinek; aki több mint száz évesen véghezvitte áldozata elmélyítését, minekutána Isten szelleme elszólította – e helyen százhúsz évre elrejtetik.

A rózsakeresztes-filozófia: egy magszem, Jézus szívébe vetve; egy lélekerő, Isten tervéből véve, Jézus Krisztusban meghalva dinamikus erő lett, örökség mindnyájunk számára, a Szent Szellem általi megújulásban.

Ez a vér szálljon ránk és magzatainkra!

I.O. barát és D. barát ekkor tehát már halott volt. Vajon hol található a sírjuk? Persze abban egyáltalán nem kételkedünk, hogy idősebb szerzetes-testvérünket különös módon temették el, vagy talán el is rejtették. Azt is reméljük, hogy példánk másokat is arra ösztönöz, hogy több szorgalommal kutassanak a nevek és a temetkezési helyek után, melyeket ezért ismertettünk. Mert az igen idős emberek nagyrészt még ismerik őket, és gyógyító orvosi ismereteik miatt még hírnevük is él. Gázánk (kincsünk) így valószínűleg gyarapodik, vagy legalább is érthetőbb lesz.

Fama Fraternitatis R.C.

25. Gáza titka

 

Az Ószövetségben, a Bírák Könyvében van egy mély értelmű elbeszélés Sámsonról. Ha ezt az ezoterikus tudás következtében megnyílt szemekkel olvassuk, akkor az emberiség története bontakozik ki előttünk, minden konfliktusával, sötét és fényes eseményeivel, minden tragikumával. E történetből szeretnénk valamit beleszőni az Ön lelkébe, hogy Ön újra a Fama Fraternitatis szépségeibe merülhessen.

Itt van tehát Sámson, aki názáreti volt, vagyis megáldott, a tömegből kiemeltetett; az az ember, akinek az ereje a hajában rejlett. Hét hajfonata volt: ezek a Szent Szellem hétszeres erejét ábrázolják, a teljes értékű alkotóerőt, az epigenezis erejét, ami őt köpenyként takarta. Ez a kegyelemben részesült, megáldott ember kimegy Gázába, a filiszteusok városába.

Gáza városát mi mind nagyon jól ismerjük: ismerjük ezt a helyet. Az a város ez, amelyben mindannyian lakunk, a világ, ahol a sötétségbe süllyedve élünk; a rejtett erőkkel ellátott város, amelyben egyszer hatalmas erődítmény emelkedik majd, ha a Gázában rejlő erőket felfedeztük, és helyes használatba vesszük.

Gáza titkai tényleg nagyok, mély értelműek, s rendkívül nehéz kifürkészni őket. Ön rengeteg akadályba ütközik, ha kegyelem folytán áldott emberként, Sámsonként megy Gázába, hogy bíróként ítélkezzen a filiszteusok fölött.

Hozzá hasonlóan elpusztulna Ön is, mialatt mégis, Gáza titkai által, pusztulásával a felmenetelét ünnepelné.

Gáza a filiszteusok országának városa. Ön ismeri a filiszteusok országát, nagyon is jól ismeri. Ez a fekete sötétség országa, az alantas kötöttség, a megnyomorodott élet országa. A fekete erők igázták le Gázát, úgyhogy titkait nem lehet másképp felfedezni, csakis egy názáreti, egy istenáldotta ember hőstette által.

És íme, Sámson kimegy, tele Krisztus-erővel, arany haja-palástja díszében. Gázába jön, ő, akitől a filiszteusok félnek, mint a mérges kígyótól, aki hatalmasságként dühöngött rájuk. Oda megy, ahol azok a legerősebbek.

Mert figyeljék meg (aki olvassa, értse meg), hogy a fekete hordák mindig a legszebbet, a legtisztábbat, a legmélyebb titkot ejtik fogságba először, ezt hurcolják meg a legkegyetlenebbül, ezen teszik a legnagyobb erőszakot. Gáza városában, az Isten titkaival telt városban, amely a legnagyszerűbb szellemi javakat rejti és őrzi, a filiszteusok uralkodnak, mintha otthon lennének.

És Isten názáretije kimegy Gázába… és íme, nagy szeretet fogja el a filiszteusok iránt, az emberek iránt, akik vérösztönüktől és gyűlölettől parázsló szemekkel meg akarják ölni.

„És elment Sámson Gázába, és meglátott ott egy parázna asszonyt, és bement hozzá.” Ne lásson ebben a történetben valami perverz, folytatásos szerelmi regényt. Istennek ez az erős embere az örökké szülő elvet keresi a romlásba süllyedt gyermekies emberekben. Bemegy hozzájuk, hogy Krisztus szeretetével tisztítsa meg őket. Nem felülről, istennek-szenteltként akar hozzájuk szólni, és erejével ostorozni őket. Hozzájuk szegődik, mint közülük való.

„Amikor pedig szívét kitárta és szeretetét kitöltötte, a gázabeliek leselkedének ő utána egész éjszakán át, hogy megöljék.” Ő pedig felkel, összetöri a város kapuit és elmegy. Szeretetének megnyilvánítása egyelőre hiábavaló volt.

Nagyon intelligensen második kísérletet tesz: „És történt azután, hogy megszeretett egy asszonyt a Sórek völgyében, akinek neve Delila volt.” Delila gyengét, törékenyt jelent. Sámson itt hősies kísérlettel újra a földhözkötöttek legjellemzőbb, legérzékenyebb pontját keresi, s feladatát egész szeretetével, egész intelligenciájával a Sórek pataknál, ennek a Delilának a karjaiban – polipkarjaiban – próbálja elvégezni.

Ennek a gyenge asszonynak a fogékony természete azonban olyan volt, mint valami fekete mocsár. A halál lélegzete duzzasztotta a keblét, s gondolkodási képességének homályos tükrében az árulás villogott. A filiszteusok fejedelmei hozzá menvén „mondának néki: tudd meg, miben áll az ő nagy ereje, és miképpen vehetünk rajta erőt, hogy megkötözzük, és megkínozzuk őt, és mi mindenikünk adunk néked ezerszáz ezüst siklust.”

„És monda Delila Sámsonnak: Mondd meg nékem, miben van a te nagy erőd.” Háromszor próbálja őt kiszolgáltatni a leselkedőknek, s háromszor iszik Sámson az árulás keserű kelyhéből.

Szeretete azonban erősebb, mint elfordulása. Mivel tiszta szeretetüket nem tudja másképpen elnyerni, áldozatra határozza el magát. És még egyszer: ne lásson itt semmiféle olcsó regény-fordulatot, ne lásson itt olyan embert, aki méltatlanra fecséreli magát. Lássa itt Isten Szentjének tiszta áldozatát Jézus Krisztus szeretetében.

„És Sámson kitárta előtte egész szívét, és monda néki: Borotva nem volt soha az én fejemen, mert Istennek szentelt vagyok: ha megnyírattatom, eltávozik tőlem az én erőm, és olyan erőtlen leszek, mint akármely ember.”

„És Delila látta, hogy kitárta előtte egész szívét. És elaltatta őt az ő térdein, és lenyíratta az ő fejének hét fonatékát. És eltávozott tőle az ő ereje.”

Így áldozza fel Isten szentje, a Legmagasságosabb áldott szolgája egész alkotóerejét, egész szent-szellemerejét a világért és az emberiségért. Kiszolgáltatja magát a méltatlannak, hogy ez a szeretetáldozat egyszer fellebbentse a fátyolt Gáza titkairól.

A történetnek azonban ezzel nincs vége. Valójában csak most kezd kibontakozni: „De a filiszteusok megfogták őt és kiszúrták a szemeit, és levezették őt Gázába, és ott megkötözték két vaslánccal, és őrölnie kellett a fogházban.”

Felhangzik a gúnyos nevetés és hull a pénz Delila, a gyenge ölébe. Isten Erősét megcsonkították és a győzelem tiszta pillantását elvették tőle. Az alacsony ösztönök Vénusz-rezéhez kötözve e világ taposómalom-börtönébe hajtják, Gázába, a nagy titok közepébe. Jóság, igaz­ság és igazságosság – megkötözve a fekete horda pokoli örvényeiben.

A történet azonban ezzel sem ért véget. Csak itt mutatkozik meg a magja:

„De az ő fejének haja újra kezdett nőni, ahol le volt nyírva.”

Sámson még egy áldozatot tervez, a legnagyobb áldozatot, amit ember hozhat. Már nem olyan szeretetáldozatot, mely viszontszeretetet kíván. Szeretetáldozatát nem fogja újra Delila perverz jelenségére fecsérelni, hanem olyan szeretet-tettet fog véghezvinni, ami a szentségtelent összetöri:

„Amikor pedig megvidámult a filiszteusok szíve, mondának: Hívjátok Sámsont, hadd játsszék előttünk. És előhívák Sámsont a fogházból, és játszék előttük, és az oszlopok közé állították őt. Sámson pedig monda a fiúnak, aki őt kézenfogva vezette: Eressz el, hadd fogjam meg az oszlopokat, amelyeken a ház nyugszik. A ház pedig tele volt férfiakkal és asszonyokkal, és ott voltak a filiszteusok összes fejedelmei, és a tetőzeten közel háromezeren, férfiak és asszonyok, a Sámson játékának nézői.

Ekkor Sámson az Úrhoz kiáltott és monda: Uram, Isten, emlékezzél meg, kérlek, én rólam, és erősíts meg engemet csak még ez egyszer, ó Isten. És átfogta Sámson a két középső oszlopot, melyeken a ház nyugodott, az egyiket jobb kezével, a másikat bal kezével. És monda: Hadd vesszen el az én lelkem a filiszteusokkal! És nagy erővel lehajolt: és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében.” (Bírák könyve 16, 25-30)

Adja Isten, hogy Ön megértse ezt a történetet. Isten szentje, az Isten által megragadott ember, utolsó szeretet-tettével lelke vérét ontja mindenkiért. Az ember, aki belép Gáza feketemágus templomába, ért ahhoz, hogy megragadja a két középső oszlopot – dinamikus megrendíthetetlenséggel teli jobb kezével és ragyogó szeretettel teli bal kezével -, s mint Istennek egy óriása, nagy erővel lehajol a világért és emberiségért.

Az áldozat eredménye mindent felülmúl, amit azelőtt tett. Az igaztalanság háza ráomlik a gomolygó feketeség fejedelmeire és azoknak összes szolgáira. Amikor pedig elvonulnak a porfelhők és elcsitulnak a hazugságprédikálók halálkiáltásai, akkor a bűnhődés sírjából kiemelkedik Gáza titka, a beteg és eltiport világépítők panáceája, csodás gyógyszere: Jézus Krisztus, életünk Ura, aki nélkül semmit sem tehetünk.

Ezzel Ön megint a Fama Fraternitatisnak, a Világosság Szerzete kiáltványának körzetébe került. Amikor T könyvének elogiuma elhangzott, és az Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus mágiája elvégezte a munkáját, akkor a Fama így folytatja:

„I.O. barát és D. barát ekkor tehát már halott volt. De hol található a sírjuk? Persze abban egyáltalán nem kételkedünk, hogy idősebb barát-testvérünket különös módon temették el: vagy talán el is rejtették. Azt is reméljük, hogy példánk másokat is arra ösztönöz, hogy több szorgalommal kutassanak a nevek és a temetkezési helyek után, melyeket ezért ismertettünk. Mert az igen idős emberek nagyrészt még ismerik őket, és gyógyító orvosi ismereteik miatt még hírnevük is él. Gázánk így valószínűleg gyarapodik, vagy legalább is érthetőbb lesz.”

Akarjuk, hogy Ön megértse ezt a beszédet. Emelkedjen fel a Sámson-elbeszélés ezoterikájához, és lásson! Lássa az emberiség ragyogó képviselőit, ahogyan rejtve és nyíltan dolgoznak, mint világ-átalakító zsenik, vagy dinamikus, egyszerű munkások a szőlőskertben. Lássa, hogyan szerették az emberiséget. Lássa, mennyire kimerültek, hogy elhozhassák nekünk szeretetük adományait. Lássa, mennyire kiadták a lelküket, s egy végső kísérletben, Sórek pataknál, Delilára találtak. Lássa, hogyan verték és rugdalták, ejtették fogságba és csonkították meg őket.

És lássa, hogyan ragadták meg végül az igaztalanság templomának oszlopait, egyiket a jobbjukkal, a másikat a baljukkal, s milyen robajjal omlott össze a fekete hordák épülete. Lássa, hogyan adták oda lelkük vérét a világért és emberiségért, Önért és miértünk.

És mi azt követeljük Öntől, hogy keresse a sírjaikat, áldozatuk lényegét, és abból hozza napvilágra szellemi hagyatékukat. Foglalkozásuk ismeretes: az emberiség bírái voltak. Külsejük ismeretes: a megvilágosult lélek jelensége, aki valóban szeret. Dicsőségük jogos. Prototípusaik a Biblia régi krónikáiból világítanak.

Azt követeljük Öntől, hogy járjon utána ezeknek az áldozatoknak, hogy törje fel ezeket az arany sírkamrákat, hogy Gáza titka köztudomásúvá váljon, és mintegy fényaknát képezzen ebben a sötét világban: az emberiség legmélyebb fájdalmának gyógyszerét, a „Szézám nyílj ki”-jét mindennek, ami volt, ami van, és ami jönni fog. Gáza titka a közöttünk megszületett Krisztus Jézus, aki gyermekeit tettre lobbantja: a Jóság, igazság és igazságosság tettére.

És Sámson mondá: lelkem vesszen el a filiszteusokkal, és nagy erővel lehajolt.

„És lészen az utolsó napokban – mondja Isten -, hogy kiöntöm szellememet minden testre.” Lészen, hogy a Rózsakereszt modern munkásai kimennek e világ házába, és szeretetteljesen keresik a földhözkötötteket. Megpróbálnak segíteni nekik, összekötik az életüket a bűnössel és méltatlannal, hogy felemeljék azt, ahogyan Krisztus is a paráznákhoz és a bűnözőkhöz ment. És megragadják majd őket, üldözik, ütik és leköpik őket.

De ők továbbra is feláldozzák magukat! Az emberi természet leggyengédebb és legfogékonyabb oldalait fogják keresni, hogy a jóra befolyásolják azokat. De megragadják őket, szemeiket elsötétítik, s a gyűlölők gúnykacaja közepette mennek a taposómalomba.

Egyszer azonban, az idők fordulóján, a legnagyobb áldozatot fogják ünnepelni, hogy Gáza titka megnyilatkozzon. Amikor pedig feláldozzák magukat, azt fogják mondani: Lelkünk vesszen el a filiszteusokkal együtt! Tapogató ujjaik e világ házának templomoszlopait fogják keresni, s nagy erővel lehajolnak.

Gázánk így gyarapodjék, vagy legalább vetüljön rá világosság!

Ami a minutus mundust (kis világot, mikrokozmoszt) illeti, ezt egy kis oltárban találtuk meg. Annál is szebb volt, mint amilyent akár egy hozzáértő el tud képzelni. Ezt azonban nem fogjuk ábrázolni, míg őszinte Fámánkra (kiáltványunkra) nem válaszoltak bizalommal.

Így aztán a lapot megint a sírra tettük, ráhelyeztük az oltárt, az ajtót újra lezártuk és mindannyiónk pecsétjével lepecsételtük. Továbbá rotánk útmutatása és utasítása alapján kiadtunk néhány könyvet, ezek között M könyvét is, melyet a szeretetteljes M.P. költött, aki emiatt sok házi kötelességet mulasztott el. Végül pedig szokás szerint elszéledtünk, s kincseinket természetes örököseink birtokában hagytuk. Most aztán a tudósok vagy tudatlanok válaszára, ítéletére vagy véleményére várunk.

Fama Fraternitatis R.C.

26. Minutus mundus

 

A korinthusbeliekhez írt első levélben Pál egy nagy titokról beszél, amelyet az emberiség egyszer ki fog puhatolni, meg fog ismerni és át fog élni, amely egyszer valóra váltja az igét: „A halál elnyeletett diadalra”, úgyhogy az emberiség ujjongva kiált fel: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?”

Ez a titok olyan változásra vonatkozik, mely elhatalmasodik az emberen; arra az erőre, amelynek bennünk kellene kifejlődnie.

Ez a „titok” gyorsan fog érvényesülni, egyetlen pillanat alatt, az utolsó trombitaszóra. A halottak feltámadnak romolhatatlanul, és mi elváltozunk. Ebben a híres korszakfordulóban „a romlandó romolhatatlanságba, és a halandó halhatatlanságba öltözik”.

Lehet, hogy az olvasó ismeri a korinthusbeliekhez írt levél szavait, és többször elgondolkozott vagy beszélt róluk. Kétségtelenül csóválta is a fejét, ha ezekhez a dolgokhoz ezoterikus ismeretek nélkül fogott hozzá, és az egészet érthetetlennek tartotta. A beavatott Pál titokról beszél, de nem veszi le róla a leplet. Ezt viszont szándékosan teszi, mert mindezt nem lehet ésszel megfontolni, felfogni és megérteni. Ezt csak átélni lehet: más út nincs.

Sokan vélik magukat bölcsnek: ez a bölcsesség azonban még nagyon szegényes. Még csak néhány irányvonaluk van. A többit úgy kell megtanulniuk, hogy átélik azokat. Nem az a helyzet, hogy tökéletes bölcsességet nyújtanak át azzal a megbízással, hogy „olvasd csak el, foglalkozz vele, aztán pedig kezdj hozzá a kivitelezéshez”. Az egyetemes bölcsességből csak azt érthetik meg, amire ránemesedtek – a többi sötét függöny mögött rejtőzik. Ha azt belső nemesség nélkül akarják elsajátítani, akkor értelmetlenség vagy visszautasítás lesz az eredménye.

Pál titkát a rózsakeresztesek filozófiája, a Fama Fraternitatis minutus mundusnak nevezi. Azt mondja a Fama:

 

Ami a minutus mundust illeti, ezt egy kis oltárban találtuk meg. Annál is szebb volt, mint amilyent akár egy hozzáértő el tud képzelni. Nem fogjuk azonban ábrázolni, míg őszinte Fámánkra nem feleltek bizalommal.

Tudják, hogy a belső nemesség a Krisztus szolgálatában töltött igaz élet következménye: nélküle semmit sem tehetünk. Ugyanakkor azt is tudniuk kell, hogy mit értünk mi igaz életen. Az igazi életnek három elven kell alapulnia: jóságon, igazságon és igazságosságon, amit létünk legkisebb részletéig ki kell építeni. Az igazi élet: akarni személytelennek lenni, nem akarni érvényesülni, ismerni az önmegtagadást.

Az érvényesülési törekvés például az irigység nagy bűnét fejleszti ki. Az irigy ember azt látja, hogy érvényesülését meghiúsították. Becsvágyának útját állta valaki. Más foglalta el azt a helyet, amelyre oly szívesen került volna. Mint a mesében a róka a tyúkokhoz, ő is jámbor beszéddel közeledik, jól megválasztott szavakkal, pillantása megrendültségről tanúskodik, szemében esetleg könnycsepp is csillog, hogy így vihesse végbe merényletét és ekként érvényesítse magát.

Ilyen módon, önmagát erősítgetve Ön nem szolgálhatja Krisztust. Ez a helytállási törekvés szemtelenné és ravasszá tesz bennünket, s ebben a világban az az eredménye, hogy az ember nem röstelli magát. Az irigy ember már bevezetőül azt mondja: „Nem azért mondom, mintha irigy lennék!” A tanuló ekkor azonnal figyeljen fel és vigyázzon, mert a munka, amit személytelenül akart kivitelezni, ettől a pillanattól kezdve veszélyben forog.

A róka csínyje azonban hamar napvilágra kerül.

Ha kívülről tudja is a megnyilvánult rózsakeresztes filozófiát, ha ismeri is a Bibliát, mint valami táblázatot, ha cum laude doktorált is valami tudományban, nincs ennek az Ön számára semmi haszna sem, ha nem akarja felszámolni helytállási törekvését. Ezért tesznek meg mindent a Rózsakereszt misztériumiskolájának előudvarában, a Lectorium Rosicrucianumban, hogy kitessékeljék az emberből az érvényesülési törekvést.

Ha alaposan és őszintén meggondolja, akkor kitűnik, hogy csaknem minden tevékenysége erre a törekvésre vezethető vissza. Frizurát csinál vagy csináltat magának, esetleg kifesti magát, arcát különböző ráncokba vonja, ruhát vásárol, nyakkendőjét igazítgatja – s mindezt az érvényesülés érdekében. Akik azonban ismerik Önt, azok átlátnak mindezen.

Mások viszont az ellenkezőjét teszik. Olyan ápolatlanok és visszataszítók, amennyire csak lehetséges. Érvényesülés! „Nézzétek, mennyi függetlenséget harcoltam ki magamnak!” Ezek az emberek a reagálásba menekültek. A társadalom felső rétegére reagálnak, mely más módszerrel ugyanazt teszi. A „felső tízezer” módszere azonban pénzbe kerül, s ez legtöbbünknek nincsen. Ha nem tudnak ápoltsággal feltűnni, akkor másképpen próbálják meg.

Ha az olvasó így áttekinti az életet, melyben mindannyian részt veszünk, azt az életet, mely az előrehaladott lények számára igaztalanságtól bűzlik, akkor megérti, hogy a belső nemességet nehéz meghódítani. Megérti, hogy életünkben sok mindennek kell megtörténnie, míg hajlandók leszünk feladni érvényesülési törekvéseinket; hogy a nyomor tengerén kell átgázolnunk, míg megérthetünk valamit Pál titkából.

„Minden alakulás feltétele az igaz élet.”

Van egy titok, a minutus mundus, oly szép, oly elragadtató, hogy szebb, mint bárki is elképzelheti. Ezt a szépséget azonban nem lehet odaadni Önnek, míg nem felelt Fámánkra, a Világosság Szerzetének az igaz életre szólító hívására.

Minden ismerete, minden vallásossága, egész művészete jelentéktelen, ha nem tudja háttérbe szorítani és elfelejteni az énjét.

Az arcokról lerí az önteltség. Ennek az életmódnak a révén hazugsággal és árulással veszik körül egymást: foglyai ennek a pókhálónak. Minden csak póz, nem valódi, csak látszatélet. Minden csak félelem, harc és vámpírmódszer. Ezért mondják: „Eredj, add el mindenedet, és kövess engem”. És: „Aki az életét nem akarja elveszíteni én érettem, az nem lehet az én tanítványom.”

Krisztus ezeket az életalapokat követeli meg, s csak ezen az alapon tárul fel számunkra az új élet, így valósíthatjuk meg az erőről erőre való haladást, míg a halál tényleg el nem nyeletik diadalra. Pálnak, a beavatottnak a rejtélye, titka, és a minutus mundus az új életre vonatkozik, mely belőlünk és általunk fog keletkezni.

Vizsgáljuk meg ezt a korinthusi levél és a Fama Fraternitatis fenti szavai nyomán. Az emberben titkos erők egész összefüggő sokasága rejlik, mely a tökéletes alkotás lehetőségeit hordozza magában. E csodás erők szerkezetét, egységét, és az ember-megnyilvánulással, emberi jelenséggel összefüggő tulajdonságait nevezik minutus mundusnak vagy kis világnak, mikrokozmosznak. Ha ezeket az erőket, ezeket a tulajdonságokat igaz élettel kifejlesztettük, akkor az ember testeiben nagy változás megy végbe, amit filozófiánkban megdicsőülésnek vagy átszellemülésnek nevezünk. Ezekhez a fogalmakhoz közelednek a tudósok, mint pl. Einstein, csak más módon, amikor a makrokozmosz, a nagy világ változásaira mutatnak rá természettudományos szempontból.

Nem lesz nehéz megérteni, hogy a kis világ, a minutus mundus változásainak és a nagy világ változásainak természettörvényszerűen párhuzamosan kell haladniuk. Ha pedig ez a két, egymásra hangolt fejlődés bizonyos ponthoz ért, akkor hirtelen, egyetlen pszichológiai pillanatban, az utolsó trombitaszóval a „halottakat” romolhatatlanságra ébresztik, mi pedig el fogunk változni.

Ha Önök azokhoz tartoznak, akik mindennek a hagyományos magyarázatát saját magukon tapasztalták, akkor a „trombitaszó” hallatán nem kerülhetik el a borzongást. Mert a hagyományos irányzatokhoz hű embertársaink bibliai trombitaköltészete rettenetes szomorúsággal van tele. A trombita és a pálmaág szerintük a mi menyei tartozékaink, amivel mindenkit ellátnak, ha megkapja a mennybejutás rendkívüli előjogát. Ezeknek a trombitákat kell majd örökké fújniuk, és a pálmaágakat kell örökké lengetniük, állandóan békét, békét és halleluját kiabálva. Ez viszont jóval több annál, mint amit ép eszű ember általában képes kibírni.

Ezzel teszik nevetségessé a szellemi dolgokat, s fiatal korunkban sokat töprengtünk azon, hogy mi lehet olyan üdvös ebben a sürgölődésben, s ebből mennyi lehet a bevétele a trónon ülőnek. Ez a mennyei unalom és diszharmónia a szégyenletes következménye annak, hogy szentségtelen kézzel nyúlnak Isten titkaihoz.

Ha a makrokozmosz és a mikrokozmosz egymásra hangolt, folyamatszerű fejlődése elér bizonyos krízist, akkor fejlődési területünk rezgése a térben egészen más hangot kelt.

Képzeljék el, hogy lenyomjuk az orgonának egy billentyűjét, majd nagyon lassan kezdjük megmozgatni a fujtatót. Bizonyos pillanatban annyira megnövekszik a légnyomás, hogy először alig hallható, később pedig fortissimora erősödő hang keletkezik. Az először alig hallható hang később behatol a tudatunkba, s megérint minket.

Ez a mennyei trombitaszó lényege.

Ha a Jó erői, minden regeneráló képességükkel egymáshoz fűződnek, akkor hangot, tehát forradalmasító, átszellemítő rezgést is keltenek a térben. Az anyagba-görnyedt ember ezt eleinte nem észleli. Később azonban, ha ez egyre újabb erők felszabadulása miatt felerősödik, végül meg lehet hallani az utolsó trombitaszót. Ennek a következménye pedig az anyag és a szellem különböző területeinek a regenerálása lesz. A háromdimenziós és a négydimenziós, ez az oldal és a másik oldal közötti határok eltűnnek, s a halált, a háromdimenzióst teljesen elnyelik a Krisztusban kifejlesztett négydimenziós erők.

Így nyújtják át az erre méltóknak a minden észt felülmúló békesség pálmaágát.

Érthető, hogy a harmadik és negyedik dimenzió közötti határ eltörlése az életet teljesen megváltoztatja. A halált már nem fogjuk abban a formában ismerni, ahogyan azt most kell elviselnünk. Többé nem az anyag lesz a tudatunk alapja, hanem ez – tiszta éterek hatására – finomabb éteranyaggá alakul.

Abban a pillanatban, amikor ezek a dolgok érvényre jutnak (Pál azt mondja, hogy ez egyetlen szempillantás alatt fog megtörténni), a halottak birodalmában tartózkodók szabadon érintkezhetnek azokkal, akik az anyag területén vannak megtestesülve. Ez tehát egy átmeneti állapot.

A háromdimenziósban élők számára a halottakat romolhatatlanul felébresztik, ami azt jelenti, hogy rezgésváltozás megy végbe rajtuk. A romlandónak, a háromdimenziósnak, a romolhatatlanságot, a négydimenzióst kell magára öltenie az utolsó trombitaszó hatása miatt, fejlődési területünk rezgésének észlelhető fokozódása miatt, amit azok keltenek, akik ismerik az igaz életet.

Az is érthető, hogy mindez ugyanakkor ítélet is, mert ez az új állapot katasztrófát is jelent. Ugyanis csak azok tudnak ehhez alkalmazkodni, akiknek van elég lélekminőségük, lelki nemességük, akik tehát eléggé kifejlesztették a halhatatlan lélekruhát (lélektestet). A jelenségek világa tűznek, világító világosságnak mutatkozik, mint a Krisztus-rezgés északi fénye, amely az éjszakában az egyik embert nyugtalanítja, míg a másik ezt a jelet az utolsó trombitaszóra való boldog várakozásban tapasztalja meg.

A rózsakeresztes filozófia pedig, a Rózsakereszt misztériumiskolája azzal a felhívással folyamodik Önökhöz, hogy dolgozzanak vele együtt teljesen tudatosan ezen a folyamaton. Át akarja adni Önöknek a minutus mundus titkát – ha feleltek a Szerzetnek az igaz életre, a jóságban, igazságban és igazságosságban kivitelezett cselekedetre hívó szavára. Ezeket a titkokat Önöknek őrzik, s azért mondja a Fama:

 

A lapot így megint a sírra tettük, ráhelyeztük az oltárt, az ajtót újra lezártuk és mindannyiónk pecsétjével lepecsételtük… Most aztán várunk a tudók vagy tudatlanok válaszára, ítéletére vagy véleményére.

Lehetséges, hogy az igaz élet miatt a tanuló minutus mundusának azúrkék terében már rezeg az utolsó trombitaszó. Akkor ettől a perctől kezdve új életlehetőségbe lesz felemelve. Elvileg legyőzte a halált, ha a halhatatlansággal még várnia kell is, míg a nagy világ természettudományos folyamatai elérik azt a pontot, amikor a trombita szava általánosan is szélviharrá erősödik.

A tanuló hidat épített, arany hidat a még befejezetlen dolgok fölött. Lelki rokonaival beáll azoknak a soraiba, akik minden szférában a helyreállítás nagy alkímiai folyamatán dolgoznak Jézus Krisztusban, Urunkban.

Ott, a láthatatlanság tágas csarnokaiban írják meg a mesteri krédót: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?”

Habár jól tudjuk, hogy még hosszabb időbe telik, míg vágyakozásunk és várakozásunk szerint teljes mértékben megtörténik az isteninek is meg az emberinek is az általános reformálása, mégsem szokatlan, hogy mielőtt a Nap felkel, világos vagy sötét fényt terjeszt az égen. Időközben egynéhányan összejönnek majd és a nyilvánosság elé lépnek, hogy szerzetünket gyarapítsák, s így a nagyobb létszámmal és tekintéllyel, a C. atya által előírt filozófiai irányelvek szerint szerencsésen újrakezdjék. Velünk fognak örülni, alázattal és szeretettel, kincseinknek, melyekben soha többé nem szenvedünk hiányt, s velünk könnyítik majd e világ terheit, és bizony nem fognak vakon járni-kelni Isten csodás művei között.

Fama Fraternitatis R.C.

27. Az általános reformáció

 

A Rózsakereszt Iskolája egy isteni építmény szolgálatába állt, melyet a Fama a következőkben általános reformációnak nevez. Ez a reformálás vagy megmozdulás – ez a Vízöntő-forradalom – rendkívül mélyreható lesz. Nem csak emberi dolgokra és állapotokra vonatkozik, hanem a velük megszakíthatatlan kapcsolatban lévő isteni és mennyei dolgokra és állapotokra is. A Vízöntő-reform egy kozmikus ösztönzés, egyetemes esemény, mely az anyag és a szellem minden területére kiterjed. Itt olyan erők megnyilatkozásáról van szó, amelyek magasan, nagyon magasan a tömeg primitív természetösztönei fölött állnak. Ezt jól meg kell gondolnia mindenkinek, aki meg akarja ítélni a modern Rózsakereszt Vízöntő-művét.

A Vízöntő-reform új viszonyok isteni érvényesítése a makrokozmosz minden területén és dimenziójában, s a minutus mundusnak, a kis világnak – itt az emberi közösséget értve rajta – természettörvényszerűen alkalmazkodnia kell ehhez. Kötelességünknek tartjuk figyelmeztetni Önöket, óva inteni Önöket attól, hogy olyan értékekhez és erőkhöz ragaszkodjanak, melyek szemben állnak ezzel a kozmikus hatással.

Ezt a figyelmeztetést azonban, amelyet dinamikus erővel és szent szenvedéllyel intéznek az emberiséghez, eddig csak kevesen értették meg, és a tömeg általában visszautasítással, sőt gyűlölettel fogadja. Mi nem valamiféle emberi lázadásra spekulálunk, s egyetlen lépésnyire sem akarunk eltérni az ösvénytől, mely az Atya dolgaihoz vezet. És noha nyíltan megmondjuk az igazságot, bárhogyan is hangzik, mégis az egész emberiséghez fordulunk, figyelmeztetésünk mindenkinek szól, a legszélsőségesebb baloldaltól a legszélsőségesebb jobboldalig.

Mert jól tudjuk, hogy még hosszabb időbe telik, míg vágyakozásunk és várakozásunk szerint az isteni is meg az emberi is teljes mértékben megújul. Olyan reformról, olyan megújulásról van itt szó, mely nem valami internacionáléban van lefektetve, hanem amit Jézus Krisztus követel meg és érvényesít. Most pedig, figyelmeztetésünk után, melyre gnosztikus-tudományosan szükség volt, várunk – ahogyan a Fama mondja – a tájékozottak és tájékozatlanok feleletére és ítéletére.

A halálán levő világ az egész világtörténelem folyamán változatlanul elutasította az igaz életet, s keresztre feszítette a jóság, igazság és igazságosság követeit és megvalósítóit. A világosság hordozóit minden században megpróbálták mindenféle álnok vállalkozásra rávenni s ekként igába hajtani. Például nemzeti törekvések szolgálatába állítani: „Uram, avagy nem ez időben állítod-é helyre az országot Izráelnek?” Az Úr azonban olyan birodalomról beszél, mely nem ebből a világból való. Akkor el vele, „feszítsétek meg!” Ilyen a világ folyása: a Vízöntő-üzenetet kigúnyolják.

Miért választják a Krisztust szolgáló erők mindig ezt az utat? Mert ez a győzelem útja, az áldozat útja: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegletnek feje”, amelyen minden igaztalanság szétzúzódik. Már nem figyelmeztetünk, mert az élen haladók munkája által lényük összeszövődött az Önökével. A mélységbe való ugrás miatt megnyílt a felfelé vezető ösvény. A Golgotán ontott vér miatt, az emberiségért tett szeretetáldozat utolsó sóhaja miatt a fekete földből fénysugár lövell felfelé: a fehér templomhoz vezető lépcső.

„Jóllehet – siránkoznak a szomorkodók – ez az áldozat szép, ez a hősi esemény bátorságról és erőről tanúskodik, mi értelme van a fehér templom fehérmárvány lépcsőjének, mely leér a halálba, ha senki sem megy fel rajta? Mi értelme volt az áldozatnak?” Jézus Krisztus és szolgáinak eposza csak révület, bizonytalan álom. Aztán elhalványul a kép, s felnyögve felébredünk. Halljuk a halálsikolyokat, s a kényurak hencegő beszédét: Istenem, micsoda őrület!

„Vigadjatok és örüljetek, ha szívetek vérzik is!” Mi tudjuk, hogy ha eljön az ideje, általános megújulás következik, ami az isteni dolgokra éppúgy vonatkozik, mint az emberiekre, teljesen a vágyakozásunk és várakozásunk szerint. Van-e valami Önökben is ebből a tudásból? Megvan-e Önökben a Vízöntő-reformnak ez az ellenállhatatlanul megszabadító tudata?

Mi tudunk! Miért nem tudnak Önök erről az isteni világosságról? Mert az anyagot érvényesülési törekvésükkel látják és mérlegelik, s gyávák felemelni a fekete föld rögeire hajtott fejüket. Ha ugyanis felemelkednének, s leráznának magukról csak valamit is a századok porából, akkor valami csodálatosat fedeznének fel. Mert a Fama helyesen állapítja meg, hogy mielőtt a Nap felkel, világos vagy sötét fényt vet az égre.

Ez a fény, ez a világosság pedig megjelent! Auróra, a pirkadat istennője. Auróra, a reggel világossága. Auróra, az emelkedő világosság ígérete.

Ismerik ezt a pirkadatot mint mágikus élményt? Megérintette már ennek az istennőnek az ajka az Önök homlokát szent csókjával? Önök elé lépett-e ő már a királykamrában? Vagy énekelték-e Hiavatával az istennőnek szentelt dalát, mely úgy zúg, mint az énekek éneke: „Ímé, szép vagy én szerelmesem, gyönyörűséges!” Nézzétek, hogyan illannak el a fakó ködök, s színeződnek csodaszép ruhává, a virradat köntösévé.

Ismerik ezt az elragadtatást? Amikor egy egészen új hajnal fénysugara először érint meg, s kimondhatatlan meghatottság rendíti meg lényünket? Akkor kinyújtják kezüket az istennő felé, Héliosz, a Napisten követe felé, azt suttogva: „Ó Isten Istenből, Tőled, Általad és Reád nézve vannak mindenek: dicsérjük a Te Nevedet!”

Ismerik ezt az élményt, amikor az elvont gondolatok reggele jön, hogy megvilágosítsa az Önök sötétségét? Akkor azt is tudják, hogy az Önök mögött lapuló sötétségnek menekülnie kell. Akkor tudják, hogy szél kerekedik. Fának, levélnek olykor csak egyetlen rezdülése, Aurórának, a virradat istenének, Héliosznak, a Napisten követének csókja.

Tudjuk, hogy az isteni és az emberi dolgok általános megújítása bekövetkezik, s tudjuk, hogy ennek a napnak a felkelése előtt Auróra fog megjelenni, a virradat istennője.

És Auróra megjelent! Láthatják, ha felemelik a fejüket. Érezhetik, hogyan rendül meg a sötétség, amikor megpillantja a gyönyörű alakot. Átélhetik a menekülő, fekete horda utolsó kísérletét, hogy magával vonszolja Önöket a feneketlen mélységbe. Átélhetik azoknak a terrorját, akik a világosságot gyűlölik.

És ez a mi korszakunk nagy tragédiája. Mert ki tud ellenállni a Világosságnak? Ki képes megakadályozni a napkeltét?

Íme itt áll a virradat istennője, nézzétek fényruháját!

Nem dőreség azt gondolni, hogy ezt a reggelt vissza lehet utasítani?

És minél több felhő tornyosul az emberiségmegszabadítás láthatárán, annál vörösebb és tüzesebb a hajnal, annál erősebben csap le a közeledő világosság a sötétségre. Ez a világosság pedig kapcsolatban van és egyesült a földön mindazokkal, akik az idők lanyha folyásában meghozták a fényszületés áldozatát azzal, hogy lelkük vérét kiontották a legsötétebb helyekre. Így van velünk összekötve a sötétség. Azzal, hogy megragadjuk, s a lélekáldozattal a világossághoz béklyózzuk: a világossághoz, mely Isten ítéleteként közeleg. Mert ahol a világosság megjelenik, ott a sötétség elnyeletik.

Ezzel a korai reggellel szembesítjük Önöket, ami a Világosság közeledését jelenti be.

Most pedig csak kétféleképpen reagálhatnak. Vagy szeretik ezt az istennőt, vagy gyűlölik. A közömbösség vagy tudatlanság, a lehajtott fejjel menetelés mindenképpen a fekete táborba tereli Önöket. Ha viszont szeretik Aurórát, a győzedelmes Krisztus-világosság pirkadatát, akkor olyan tettre hívjuk fel Önöket, mely egész energiájukat, egész intelligenciájukat és egész önfeláldozásukat megköveteli. Mert Auróra csókjának ösztönzésére, a Fama szavai szerint

…néhányan összejönnek majd, hogy szerzetünket gyarapítsák, s így a nagyobb létszámmal és tekintéllyel, a C. atya által előírt filozófiai irányelvek szerint szerencsésen újrakezdjék. Velünk fognak örülni alázattal és szeretettel kincseinknek, melyekben soha többé nem lesz hiányunk, s velünk könnyítik majd e világ terheit, s bizony nem fognak vakon téblábolni Isten csodás művei között.

 

Nagy dolognak és isteni előjognak tartjuk, hogy összeköthetjük Önöket ezzel a szerzettel, hogy képessé tehetjük Önöket a Fehér Templom lépcsőinek a megmászására; hogy átadhatunk valamit a filozófiai kánonból, az új-gnoszticizmus kincseiből, melyeknek nincsen már közük valamilyen hátrahagyott bölcsességhez, hanem gyémántként sziporkáznak és fénylenek, egyre szebben.

Ne gondolják, hogy ezeket az értékeket nagy sürgölődéssel, hűhóval, fontoskodással és matematikai képletekkel nyújtják át. Ezt a munkát inkább egyszerűség és szerénység jellemzi. Erről lehet a Rózsakereszt igazi tanulóját újra felismerni. Egyszerűséggel és szerényen halad az útján. Nem akar érvényesülni. Nagy szeretettel nyújtja át kincseit, amelyeket feltárt neki a virradat csókja, s ezeket az adományokat a legegyszerűbb úton és módon próbálja átadni, odaajándékozni mindenkinek, aki kéri.

Így építjük fel az úttörők csoportját, mely felébredt a virradat óráiban; és sokan vannak, akik most látják visszahúzódni a megszokott nehézségeket, amelyek halálra ijesztgették őket. És sokan vannak közöttünk, akik csodásan megvilágosultak. És sokan vannak, akik, komplexusaiktól halálra kínozva, Krisztusban újjászülettek, s fejüket a győzelmet sejtető, vidám nevetéssel emelik fel.

Igen, sokan vannak közöttünk, akik új emberek lettek, s többé nem botorkálnak vakon. Megértették Auróra beszédét, mely úgy susogott át a fákon és bokrokon, mint a hajnali szél: „Ébredjetek: íme jön az üdvösségtek!”

És sokan vannak sorainkban, akik az elragadtatástól mintegy mámorosan járnak Isten csodás művei megismerésének útjain, ahol a világgal és emberiséggel kapcsolatos istentervet vizsgálják.

Így mutatjuk be Önöknek a hajnalpír úttörő csoportját, azt kérdezvén, hogy velünk jönnek-e a felkelő világosság elé? Akarják-e velünk előkészíteni érkezését és győzelmét? Akarják-e velünk ébresztgetni mindazokat, akik fel akarják emelni a fejüket, hogy bemehessenek a tudás örömébe?

Annak a tudásnak nagy öröme lelkesít minket, hogy az isteni és az emberi dolgok is általánosan megújulnak, legszentebb vágyakozásunk, és Urunk, Krisztus Jézus kinyilatkoztatásai szerint. Homlokunkon érezzük a hajnal pirkadatának égő csókját; a királykamrában, a belső pünkösd ünnepén adták át ezt nekünk. S csak azt tudtuk dadogni: Íme, mily szép és gyönyörűséges vagy, szerelmesem! Ó Isten Istenből: Tőled, Általad, és Reád nézve vannak mindenek, dicsérjük a Te Nevedet!

Hogy azonban minden keresztény előtt nyilván legyen hitünk és kilétünk, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben – különösen Európában – világosan hirdetik, s ahogyan (persze minden vakbuzgó, eretnek és hamis prófétától eltekintve) bizonyos, név szerint ismert országokban manapság is befogadják, elnyerik és kinyilatkoztatják.

Fama Fraternitatis R.C.

28. A rózsakeresztesek vallása

 

A korinthusbeliekhez írt első levélben azt olvassuk:

„Kérlek azonban titeket atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus nevére, hogy mindnyájan egyképpen szóljatok, és ne legyenek köztetek szakadások, de legyetek teljesen egyek ugyanazon értelemben és ugyanazon véleményben. […]

Vajon részekre osztatott-é a Krisztus? […] Mert nem azért küldött engem a Krisztus, hogy kereszteljek, hanem hogy az evangéliumot hirdessem; de nem szólásban való bölcsességgel, hogy a Krisztus keresztje hiábavaló ne legyen.

Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje. […] Mert minekutána az Isten bölcsességében nem ismerte meg a világ a bölcsesség által az Istent, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.

Mert egyfelől a zsidók jelt kívánnak, másfelől a görögök bölcsességet keresnek. Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet…”

Miután pedig a Fama Fraternitatis, a Rózsakereszt Szerzetének hagyatéka a figyelmet Aurórára, az új szellem-megnyilvánulás hajnalának világító istennőjére terelte, hogy mindenki megpillantsa Héliosznak, a Napistennek ezt a követét, és közeledjen a Fehér Templomhoz, hogy átvehesse a szerzet gazdag kincseit, azzal folytatja:

 

Hogy azonban minden keresztény előtt nyilvánvaló legyen hitünk és kilétünk, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben – különösen Európában – világosan hirdetik, s ahogyan (persze minden vakbuzgó, eretnek és hamis prófétától eltekintve) bizonyos, név szerint ismert országokban manapság is befogadják, elnyerik és kinyilatkoztatják.

E rövid vallomás hallatán hajlamosak vagyunk a közleményt tudomásul venni, s a régi rózsakeresztes tanok mágikus mélységeinek kutatását folytatni; mert hát a kereszténységet már ismerjük! Ha világunk fehérbőrű lakosságától azt kérdeznénk, hogy ismerik-e a kereszténységet, akkor kilencven százalék azt felelné, hogy „Hát hogy kérdezhet ilyet? Nem tud valami újabbat?” A különféle egyházak milliós tagsága megrökönyödne a kérdés hallatán. „Nevetséges! Hogy mi ne ismernénk a kereszténységet?! Szemtelenség!”

A teológus urak pedig, akik a keresztény üdvnyilatkozatból doktoráltak, megdöbbenve néznének ránk, s azt mondanák: „Testvérem, Ön bizonyára messziről jön, valami pogány országból. Mert az itt lakók mind nekünk köszönhetik keresztény ismereteiket.”

Gondoljuk el, hogy minden olvasónkat megkérdezhetnénk, ismeri-e a kereszténységet. Nem statisztikai adatok miatt, hanem a kérdés szorongató, dinamikus ereje miatt. Szerintünk bizonyára mindenki azt mondaná, hogy igenis ismeri.

Nos, vesszük magunknak a bátorságot, hogy azt állítsuk: fogalmuk sincs a kereszténységről, legalábbis ami rendkívül nagyszerű megnyilvánulását, tiszta világosságát és érthetőségét illeti. Állítjuk, hogy a kereszténységről csak fecsegnek, s hogy ennek a bölcsesség-megnyilvánulásnak a lényege az Önök számára a legrejtettebb titkokhoz tartozik.

Ezen kétségtelenül sokan megsértődnek. Sokan vannak ám, akik véleményük szerint jól bekenték magukat keresztény mázzal, s azt gondolják, hogy nem fertőzheti meg őket idegen piszok. Bizony a kenőcs elég vastag, de sok igaztalanságot is takar. Az Önök kenőcse külsődleges, a fehérre meszelt sírok máza. Valójában azonban lelkük belső állapotáról van szó. A kereszténység belső kultúra, belső reform, újítás, belső forradalom, a belső világosság birtoklása.

Le kell tehát mosniuk ezt a mázgát, ezt a kenőcsöt, hogy a Szenthez nem-ismerve és nem-birtokolva közeledhessenek. Ahogyan Rózsakereszt Krisztián mondja végül az elérés templomában is: „Minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk”.

Ha képesek eljutni ehhez a szellemi állapothoz, akkor a távolság ellenére is egyetlen szellemi közösséggé forrunk össze. Lehull minden vélt tudás és én-kultúra.

Ekkor fennáll annak a lehetősége, hogy meghalljuk Aurórának, a hajnal istennőjének suttogását, aki a Világosság arany kincsét ígéri nekünk, mely utána jő. Olyan világosságról van szó, mely nem ajándék, hanem amelyet meg kell hódítani, amely csak előkészített szívekbe tud beereszkedni, olyanokéba, akik teljesen kiürítették magukat, akik a nem-ismerés és a nem-birtoklás állapotában vannak, és minden nehezéket és fölöslegest sutba dobtak.

A szellemnek ez az állapota nem valami emelkedett hangulat, hanem kétségbeesett elhagyatottság. Ez az állapot félelem.

Ismerik a félelem mágiáját? Mi ismerjük, s arra kérjük Istent, hogy Önök is megismerjék ezt. Mert erről az állapotról beszélünk, ez a nem-ismerés és nem-birtoklás.

Az elillanó illúziók és összeomlott eszmények félelemörvénye ez? Vagy eljövendő szükségektől és feszültségektől való félelem?

Nem. A félelemnek ez a mágiája a Jézus-ember kínzó gondterheltsége, aki Gecsemán kertjének abszolút magányában úgy találja, hogy bajtársai alusznak, mint valami fáradt állatok. Az élő lélek állapota ez, amely Páthmosa magányában, eget szaggató sóhajtással, legnagyobb szükségben Istenét, a Szellemet hívja és várja. A regenerálás tüze ez, a halál árnyékának völgye, melybe Önöknek le kell merülniük, egészen egyedül, mialatt legjobb barátaik lepihentek és alszanak; ahol az Önök szavai összefüggéstelen foszlányokká szakadnak; ahol az Istentől elhagyatottság ragadja meg Önöket, és még a mennyek is mozdíthatatlan ércből vannak.

A félelemnek ez a mágiája, amit egyszer mindnyájan meg fognak ismerni, ez a kereszt bolondsága. Ha pedig ezt átélték, átvonszolták magukat Gecsemán kertjén, tudatosan, érett elhatározás után, akkor beszélhetnek majd kereszténységről, akkor fognak majd megérteni valamit a rózsakeresztesek kereszténységéből.

Amíg ezt a bolondságot nem tették magukévá, addig az Önök kereszténysége csak játék, próbálkozás, humanista nyüzsgés, keresztény pogányság. Így már nem olvashatják közömbösen a Fama szavait:

 

Hogy azonban minden keresztény előtt nyilvánvaló legyen hitünk és kilétünk, kijelentjük, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben – különösen Európában – világosan hirdetik.

A világosság templomában a hitvallást illetően teljes egyetértés uralkodik, mely a félelem mágiájából született, és a kereszt bolondságából emelkedett fel. Ott erős, zárt egység uralkodik, a vélemény és értelem egysége. Mert Krisztus nincsen részekre osztva. A keresztény értékek nem fejlődhetnek önálló egységekként itt és ott. A nyugati bölcsességtan az erejét a szilárd összefogásból, az értelem és vélemények összpontosításából, dinamikus megrendíthetetlenségéből és összetörő képességéből nyeri.

Ha ez a jóságon, igazságon és igazságosságon alapuló, és a tudatosan akart kereszt bolondságából felemelkedő, rendkívül nagyszerű egység nincsen meg, akkor a kereszténység által megérintett néptömegben viszály keletkezik; akkor az emberek belevesznek az ötletek tömkelegébe (ahogyan a rózsakeresztesek szertartása mondja); akkor az igazság cserépdarabjaira hullik, s csak az itt-ott előkerült töredékeit méltányolják.

És ne higgyék, hogy az összetört Grál-kehelynek ezeket a cserepeit elismerjük. Jézus Krisztust mi a teljességében valljuk! Ezért kérjük Önöket Urunk, Jézus Krisztus nevében, hogy mindnyájan egyek legyenek vallás és vélemény tekintetében, s hogy ne legyen Önök között megosztottság, hanem, ellenkezőleg, képezzenek szilárd, zárt egészet.

A kereszténységet nem lehet részekre osztani. Krisztus nem azért küldte Önöket és minket, hogy külön célokra törekedjünk, különböző humánus kísérletekkel próbáljuk a poklot, amelyben élünk, kellemesebben berendezni. Krisztus azért küldte Önöket és minket, hogy az evangéliumot hirdessük, de nem pompás szavakkal, hanem átéléssel, hogy Krisztus keresztje ne váljon hiábavalóvá és erőtlenné.

A kereszt az igazi áldozat teljessége, az én teljesen figyelmen kívül hagyása, az önmegtagadás, a nem-ismerés és nem-akarás. Akik értetlenül járnak útjukon, azoknak ez mind bolondság, gyakorlatilag felelőtlenség; túlságosan vakbuzgó, nem elég rugalmas dolog. Aki azonban tud, annak ez erő, varázsige.

Most pedig keressük értekezésünk tudományos értelmét, az ezoterikus-tudományos értelmét, mert a közvélemény normális tudományos felfogása a mi prédikálásunkat bolondságnak tartja: „Mert tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.”

Vannak, akik jeleket kérnek, bizonyítékokat, első kézből eredő ismereteket, mielőtt egyéni regenerálódásról lehetne szó. Vannak, akik alacsony vágyaik ösztönzésére jeleket akarnak, mert az énjüket akarják fenntartani a másvilágon. Vannak, akik a jelet spiritiszta idézésben kérik, mert az élet riadalmai hajszolják őket. Vannak, akik bölcsességet keresnek, tudományt, okkult-tudományos fejtegetéseket, mindenekelőtt nem misztikusakat, hanem nagyon intellektuálisakat. Vannak, akik azt mondják: én az ész útján járok, az eszem után megyek: később talán a szív útját fogom választani.

„Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet”, mondja Pál nyomatékkal. A Rózsakereszt szerzetesei pedig azt mondják:

 

Valljuk, hogy ismerjük Jézus Krisztust, ahogyan Őt ezekben az utolsó időkben – különösen Európában – világosan hirdetik, s ahogyan (persze minden vakbuzgó, eretnek és hamis prófétától eltekintve) bizonyos, név szerint ismert országokban manapság is befogadják, elnyerik és kinyilatkoztatják.

Mi is egy megfeszített Krisztust prédikálunk Gecsemán félelembarlangján és az „Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”-en keresztül.

Most pedig: mi ennek a mágikus értelme? Mi a nagy gnosztikus-tudományos jelentősége ennek az életmódnak, ami a hangsúlyt nem helyezi át? Hol marad a Rózsakereszt misztériumiskolája mágikus tanaival és dinamikus törekvésével?

Ezt a gnosztikus-tudományos értelmet csak azok értik meg, akik ismerik, vagy ismerték, vagy meg akarják ismerni a félelem mágiáját. Ezek tudják, hogy ha minden erőnket átélt prédikálásban keressük, azaz a bennünk keresztre feszített Krisztus tényleges kisugárzásában, akkor az alacsonyrendű, háromdimenziós világot összetörjük és megsemmisítjük, így a durva-anyagi világot regenerálásra és átszellemülésre sürgetjük.

Itt van tehát az az elől haladó, az utat előkészítő úttörő csoport, amelyik – Pál szavai szerint – a szent mágiát alkalmazza. Kisugározza a világosságot ebbe a sötét éjszakába. Itt-ott pedig felfogják ennek a világosságnak a sugarait, és az emberek játszanak vele; egyházat és főiskolát játszanak. A zsolozsmák a levegőben rezegnek, és az imákat árasztják felfelé.

Ha azonban az ember cserepekkel játszik, a világosság foszlányaival, akkor meghasonlás és viszály, igaztalanság és bátortalanság keletkezik. A nyáj pedig elszéled, mert lelkiismeretlenek hajtják, akik a földi aranyat emelték az istenség trónjára, és a fekete erők befolyásolják, akik a győzelmes kereszttől félnek, mint a tűztől.

És a zsolozsmán és gregorián zenén, az imákon és a siralmas prédikáláson ma is, mint mindenkor, áthallatszanak a haldoklók és sebesültek kiáltásai, akiket a fekete hordák bombái tépnek. Ez a viszály eredménye, mely állatiassággá válik, amit azonban végeredményben a kereszt bolondságától való rettegés és a nyomában támadt gyűlölet okoz. Mihelyt a világosság fénylik a sötétségben, az igaztalanság és a töredékmisztika összefog. De elbotlik az igazságban, és öngyilkosságra kényszerül. Így megy tönkre saját maga miatt az igaztalanság, mégpedig azon az acélos megrendíthetetlenségen, amivel a kereszt világossága érvényesül.

Látják, mi a Rózsakereszt misztériumiskolája nevében Jézus Krisztust hirdetjük, mégpedig megfeszítve. Ennek, Isten Szentjének kell Önöket összetörnie, hogy egyszer megismerjék az Istentől elhagyatottság félelmét, miközben Önök, ragyogó szeretettel, a saját öngyilkosságával foglalkozó emberiséget akarják megmenteni.

Két szakramentumot is alkalmazunk, minden rítussal és szertartással együtt, ahogyan ezeket az első református egyház bevezette.

Fama Fraternitatis R.C.

29. A rózsakeresztesek két szakramentuma

 

A Fama közli, hogy a Rózsakereszt szerzetesei két szakramentumot alkalmaznak, minden szertartással és rítussal együtt, ahogyan ezt az első református egyház fektette le. Ha megvizsgáljuk, hogy melyekről van szó, felfedezzük, hogy ez a kettő a keresztelő és a szent úrvacsora, amit a nyugati világ misztériumiskolája szintén nagyra becsül.

Vizsgáljuk meg, milyen gnosztikus-tudományos értékeken, milyen erőkön és mágián alapul ez a két szentség, mert nem nehéz megérteni, hogy a gnosztikus tudomány itt is messzebb lát és mélyebbre hatol a teológiai felfogásnál, amelyeken az egyház gyakran erőtlen és meg nem értett szokásai alapulnak.

Ha felteszik a kérdést, hogy mi egy szakramentum, akkor azt kell felelnünk: kegyelmi eszköz, amellyel szent erőt vezetnek bele a lényünkbe. A Heidelbergi Katekizmusban ez áll: „A szakramentumok szent, látható ismertetőjelek és pecsétek, amelyeket Isten rendelt el, hogy alkalmazásukkal az evangélium (= örömhír) ígéreteit jobban megérthessük, és jobban lepecsételhesse azokat bennünk”.

Más szóval: ez olyan módszer, amellyel egy bizonyos erő közölhető az emberrel, akiben ez maradandó, megszüntethetetlen következményeket okoz. A tanuló számára ezek a dolgok nem tűnnek különösnek, mert tanulmányai következtében tudja, hogy a mantramok tana, az erő-képletek, „varázsigék” tana ugyanezen alapul. Nagy hiba lenne azonban azt gondolni, hogy egy egyszerű vagy bármilyen bonyolult mantram egyenértékű lenne egy szakramentummal. Már az a tény is eleget mond, hogy ezt a két szentséget, a keresztelőt és a szent úrvacsorát Krisztus rendelte el.

A mantramok tana és gyakorlata egészen összeszövődött mindennapi életünkkel. Bizonyos hangok, bizonyos szavak megérintenek minket, és következményekkel járnak, ha bizonyos körülmények között érnek bennünket. Ezen alapul a varázsigék, a mantramok tana, s ha kipuhatolják egy ember rezgési és polaritási képletét, akkor a mantramok egész rendszerét építhetik erre. Ezzel a lehetőséggel a mágia is mindenkor élt.

Ezt alkalmazzák a láthatatlan segítők a gyógyító folyamatban, de a fekete, lerontó erők is ezt teszik sötét céljaik érdekében.

A tanulónak meg kell értenie, hogy két kozmikus áramlat létezik:

az egyik lefelé vezet: ez az involúciós áramlat, a keresztelő;

a másik felfelé vezet: ez az evolúciós áramlat, a szent úrvacsora.

A keresztelő így az a szentség, kegyelmi eszköz, mágia, mely minket bevezet, míg a szent úrvacsora az a szentség, kegyszer, mágia, mely minket kivezet, miután a bevezető folyamat elérte a célját.

A gyerek keresztelését tehát érthetőnek, nagyon logikusnak és szükségesnek kell tartanunk, ha a szülők teljes együttműködésével végzik. Ha a kozmikus két-egység, a férfi-nő egy gyermeket éleszt, ha a szeretet-tett itt formát öltött, akkor a szülők tudják, hogy gyermeküknek, aki eleinte az élet valóságával szemben tudatlan, egyszer át kell hatolnia az életen, el kell fogadnia és teljesítenie kell a feladatát. A szülők, akik az élet értelmét ismerik, és az ember feladatát megértik (ez egy új világ felépítése jósággal, igazsággal és igazságossággal, mégpedig fejek, szívek és kezek erejével), azok a keresztelő mantrami erejével a gyereket kapcsolatba hozathatják a lefelé terelő Krisztus-közeggel, hogy ezzel az erővel lepecsételve hősként emelkedhessen, növekedhessen fel a feladatához.

Így felfedezhetjük, mennyire félreértik egyházi körökben a keresztelőt, és a hagyományos körök mennyire visszaélnek ezzel a szent szakramentummal. Ha a gyereket megkeresztelték, akkor a primitív szülői és papi szív megnyugszik. Azt hiszik, hogy gyermekük e szakramentális csoda miatt biztonságban van. Gyermekük azonban nagyon is bizonytalan lett: nagy diszharmónia, erős, belső ziláltság viszi őt a tökéletlenségek káoszába. Miért? Mert a keresztelő mágiája miatt a gyereket megragadja az involuáló Krisztus-közeg, hogy – ahogyan a Heidelbergi Káté tanítja – az evangélium ígéreteit és követelményeit megértesse és lepecsételje benne.

A keresztelő tehát az evangéliumban lefektetett megbízással köt össze minket. Ennek ellenére a gyerekeket az életnek olyan értelmezésére és olyan életmódra nevelik, ami az evangélium követelményeivel teljesen ellenkezik. Így a dolgok itt is az ellentétükbe fordulnak: a keresztelő mágiája, melynek a fejek, szívek és kezek igaz tettének tartós energiaforrásává kellene lennie, nagy, romboló hatalommá válik. A lefelé irányuló áramlat itt rövidzárlatot okoz, a tűz minden oldalon kitör, éppen a harsogó zsolozsmák, énekek és a szakramentális visszaélés miatt, és mindezek ellenére. Ez az egyház lassú öngyilkossága.

Továbbá arra is rá kell mutatnunk, hogy a keresztelő szakramentumát vízzel végzik. A víznek azonban nagyon megkristályosító ereje van. Ahogyan az árja földrészek a víz áradatából emelkedtek ki, úgy a Krisztus élő vizének is kristályosító befolyása van. Ezzel az élő vízzel kell építenünk, mégpedig egy igaz világot, rendet a káoszunkban, a kristálykapus várost. A megtört valóságot, a megtört természetrendet ki kell javítani, helyre kell állítani a Krisztus-erővel, a lemerülő involúciós áramlat szándéka szerint. Ha ezt a megbízást nem vesszük figyelembe, vagy elutasítjuk, akkor másik kristályosító folyamat lép fel, minden kultúraérték megkövesedése. Művészet, tudomány és vallás zsákutcába jut.

Egyenesítsük fel tehát a meggörnyedt hátakat a beavatott Pál bölcs szavai segítségével: Először a természetes jön, azután a szellemi („először az érzéki, aztán a lelki”). Először a természetes következik, az ember és a társadalom megtört valóságának helyreállítása Krisztus erejével, a keresztelő mágiája által, miközben megragad bennünket a haláltermészetünkbe leereszkedő isteni életközeg. És akkor, csakis akkor következik a szellemi, a Krisztus alakulása bennünk, a szent úrvacsora mágiája által, amivel részesülünk a lényében és a vérében, s felvesznek a kozmikus erők fejlődő áramlatába, amelyek a mindenség jelenségeit transzmutálással átszellemítik.

Képzeljenek el egy embert, aki az igazi keresztelő hatására Krisztus erejében, egész élete bevetésével folytatja a munkát. Igazi világépítő tehát, szabad kőműves, aki kövenként hordja és építi fáradságosan az igazság új citadellájának falait. A keresztelő mágiájával a káoszt Theos (az istenterv) ésszerűségévé változtatja, s ha valamelyik munkadarabját befejezte, akkor azt a szent úrvacsora mágiájával fokozatosan átszellemítheti.

Könnyen belátható tehát, mi a következménye, ha valaki méltatlanul kapcsolódik be az úrvacsora mágiájába. A megkövesedés káoszát, az igaztalan keresztelő eredményét még egyszer keresztezi az úrvacsora mágiája, amelynek nem létező értékeket kellene átszellemítenie.

Ebben találjuk meg, gnosztikus felfogás szerint, minden rákszerű betegség eredetét, amelyek oly gyakran a nemi szerveket támadják meg, mert az ember az alkotó erejét használja helytelenül. Vegyék figyelembe, hogy az úrvacsora bora – mint a vér nézete – ennek a vérnek az átszellemülését, megtisztítását és lélekvérré, tűz-lélekéterré alakítását ábrázolja, míg a kenyér, mint a Krisztus testi nézete, személyiségünk atomszerkezetének átalakítását és átszellemítését jelképezi. Ezért tudományosan bizonyos, hogy aki méltatlanul eszi ezt a testet és issza ezt a vért, tehát ennek a szentségnek a mágiáját méltatlanul hívja fel, tudatosan vagy sem, az a vérben erjedést, vérmérgezést, valamint anyagcsere-betegséget okoz. Ezért figyelmezteti Pál a korinthusbelieket, amikor ezekről a veszélyekről beszél, hogy „ne ítélkezésre jöjjenek össze”.

Nos, a Fama Fraternitatis R.C. közlése szerint a Napnyugat misztériumiskolája, a Rózsakereszt Szerzete alkalmazza ezt a két szakramentumot, de ezt jól kell értenünk. Minden mágia, amit a Világosság Szerzete alkalmaz, ehhez a két szentséghez fűződik. Van egy mágia, melynek célja a világnak és emberiségnek bizonyos tettre ösztönzése, s egy másik mágia, amelyik a világot és emberiséget a tett után a tett gyümölcseinek élvezéséhez segíti az átszellemülés valósága által.

A fekete mágia a dolgok ilyen rendjének torz tükörképe. A fekete erők az első szentséget negatívan használják, hogy az emberiséget tartósan megkristályosítsák, s ezzel a birodalmukat állandóvá tegyék; és vacsora-mágiájuk is van, hogy hatókörüket a láthatatlan területekre is kiterjeszthessék, mégpedig a halál okainak elfajításával, ami a szellemi értékek nélküli átszellemítés következménye.

Minálunk nem beszélhetünk tehát a szentségek papi kiosztásáról, ha a Rózsakereszt tanulóinak csoportjai összejönnek is néha bizonyos szakramentális szertartásokra. Urunk, Jézus Krisztus alapszabályai szerint mindenkinek a saját papjának kell lennie, s a kozmikus kétegységnek, a férfi-nőnek itt is át kell vennie a felelősséget a kapcsolatáért.

A Rózsakereszt keresztelője személytelen keresztelő a dolgok valóságában, hogy így Önök, Isten szelleme által lángra lobbantva, Krisztusban lemerülhessenek. A Rózsakereszt úrvacsorája is személytelen, a transzmutálásra való felhívás, minden élet Urával való alkímiai kapcsolat segítségével, hogy a Krisztusban való lemerülés után ünnepelni lehessen a Szent Szellem általi újjászületést.

Minden igazán szakramentális impulzusnak először is ennek a földi pokolnak a valóságába kell belemerítenie minket, hogy itt véghez vihessük a lángoló tettet jóságban, igazságban és igazságosságban, hogy az ebből az éjszakából életre kelt golgotavirág, az igaz szeretet virága egyszer egy új és vidám világban bontakozzon ki. Ezért csepeg tehát Krisztus Élő Vize halálán lévő világunkba, hogy a vele való keresztelkedés által építhessük meg a kristálykaput, s ezért van itt a teste és a vére is, mely közelebb van hozzánk, mint saját kezünk-lábunk, hogy velük jóllakva egyszer a kristálykapun át bevonulhassunk a szabadságba.

Csak akkor száll fel majd a beavatottak éneke:

„Ez az ajtó, ez Isten ajtaja,

melyen a megváltott nép bemegy.”

Politikai szempontból elismerjük a Római Birodalmat, de a keresztények kormánya és a mi vezetőségünk a Quarta Monarchia (negyedik birodalom).

Fama Fraternitatis R.C.

30. A rózsakeresztesek és a politika

 

A Fama a rózsakeresztesek politikai vallomását és álláspontját is tartalmazza, amelytől sem azelőtt, sem azóta nem tért el a Rózsakereszt egyetlen komoly tanulója sem; s ha Isten is úgy akarja, soha nem is fog eltérni. A Fama megtárgyalásánál nem árt utalni rendünk példájára, ismertetni politikai irányvonalainkat, mert korszakunk viharos mozgalmasságában és feszültségei közepette jó lesz leszögezni álláspontunkat, és megmondani, hogy mit vallunk. Örvendünk is, hogy ezt itt megtehetjük, mert a különböző táborokban, ahol a Rózsakereszt tevékenysége esetleg nyugtalanságra ad okot, sok helytelen vélemény van forgalomban álláspontunkkal kapcsolatban.

Mit mond tehát a Fama:

 

Politikailag elismerjük a Római Birodalmat, de a keresztények kormánya és a mi vezetőségünk a Quarta Monarchia (negyedik birodalom).

Ez a Rózsakereszt politikai vallomása, a Nyugat misztériumiskolájának politikai irányzata. E cikkely rövidsége kétségtelenül jó benyomást kelt, s bizonyára sejteti, hogy szfinxszerű külseje mögött mély értelem rejlik; hogy olyan képlettel van dolgunk, amelynek kipuhatolása fontos lehet. Erről szeretnénk ebben a fejezetben levenni a leplet.

 

Politikai tekintetben elismerjük a Római Birodalmat, de a keresztények kormánya és a mi vezetőségünk a Quarta Monarchia.

Hogy ne lebegjünk a fellegekben, állítsuk e homályos kijelentés mellé Jézus Krisztus politikai törvénycikkét, melyet bizonyára ismernek: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené”.

Sokan tartják ezt a krisztusi mondást a kor politikai bonyodalmai előli mesteri kitérésnek. Mi azonban kijelentjük, hogy ez egyáltalán nem kitérés. Krisztus itt a keresztények számára lehetséges egyetlen álláspontot határozza meg.

„Add meg a császárnak, ami a császáré!”

A keresztény misztériumok tanulója ezzel elismer egy fennálló helyzetet, mely természettörvényszerűen keletkezett, s amely logikusan igazodik bizonyos faj vagy nép szellemi és anyagi fejlődési fokához. Ha ezt a valóban fennálló állapotot nem ismernénk el hasznosnak és szükségesnek, akkor hiányos ezoterikus-tudományos belátásról tanúskodnánk. Mert mi, a Rózsakereszt tanulói, ezoterikus vizsgálatunk alapján tudjuk, hogy a dolgok folyásában logika rejlik, s hogy minden nép az ősmúltban alapozta meg jelenlegi felemelkedését vagy hanyatlását; hogy az egyén és a közösség szenvedésének története van, amiből a betegség kitörése megmagyarázható.

Ha betegek vagyunk, átkozhatjuk vagy gyűlölhetjük betegségünket; de az ezért még nem fog elmúlni, s számolnunk kell vele. A tanulónak tehát itt is el kell fogadnia a tényeket: nem megadó beletörődéssel, hanem mint Jób, aki a jó mellett a sors csapásait is elfogadja, mert felismeri, hogy azok tudományosan helyesek, következetesek. „Add meg a császárnak, ami a császáré!”

Ha a dolgok valóságát el is ismerjük, ha a dolgok menetének természettörvényes alakulási folyamatait el is fogadjuk, s alkalmazkodunk a félreismerhetetlen törvényekhez (ahogyan a Biblia a házasság kozmikus törvények szerinti szentségét tanítja, s mégis léteznek válási törvények: Mózes szóbeli törvénye az Ószövetségben, és Pálé az Újszövetségben), mégsem lesz egyetlen embernek sem nyugta, mégis katasztrófák sora éri az emberiséget és a világot, ha a természettörvényessé vált állapotot nem egyezteti össze az isteni követelménnyel, mégpedig emberek feje, keze és szíve munkája által.

Ezért keresztezi Jézus Krisztus politikai nyilatkozatát, az „add meg a császárnak, ami a császáré”-t a lángoló folytatás: „… és Istennek, ami az Istené”!

Nem a figyelmünk megosztásáról van szó: „az egyiknek is meg a másiknak is valamit”; nem két úr, Isten és a mammon szolgálásáról van szó, hogy hat napig természetösztöneinknek éljünk, a hetediken pedig elmenjünk a templomba; nem arról, hogy az isteni követelmény és saját sóvárgásaink között egyensúlyozzunk, hanem tényleges keresztezésről, az állapotoknak a szellem kardjával való átdöféséről van szó. Ez az isteni követelmény támadása az emberi együttélés karikatúrája ellen, a rossz, a hamis, a helytelenül fejlődött néven nevezése. A jóság, igazság és igazságosság nyílt kijelentése az isteni megnyilvánulás értelmében, a világgal és emberiséggel kapcsolatos istenterv értelmében, amit a Fiú, a Krisztus magyaráz nekünk.

Így fejlődik ki természetrendünknek és Krisztus-Jézus szellemrendjének összetűzése, hogy az erőknek e játéka és ellenjátéka által megszülethessen az új élet az idő világában. Ezért van a nyugtalanság és a visszaborzadás és a nagy félelem az emberekben. A tömeg felugrik a csengettyűs és pántlikás körhintákra, a tánctermek megtelnek vadul táncoló párokkal, a hinták az ég felé emelik terhüket, hogy azonnal újra porba zuhanjanak. A szex-orgiákon bömböl a fenevad a plexus sacralis mélységéből. Az emberiség nyög, mint a sebzett állat, s megpróbálja fájdalmát eltitkolni a benne nyugvó isteni szikra sürgetése közben.

Fájdalma a flitteres örömök álarca mögé bújik, s a dolgok kínzó valósága a határtalan durvaság mögé tuszkolja. „Álarcok vigyorognak ránk”, mondta valaki, és álarcok éneklik nacionalista énekeiket, hogy aztán – tudatosan vagy öntudatlanul – elpusztuljanak. Jézus Krisztus kardja átfúrja a nemzetek igazságtalanságtól lángra gyulladt és lázálomban reszkető testét, az úgynevezett jólét ellenére, amelybe az emberiség nagy része temetkezik.

A Logosz egyetlen pillanatra sem hagy nyugton minket. Idegeink pattanásig feszülnek, a rák ólálkodik körülöttünk, s a honvágy fojtogatja a torkunkat. Persze elegen vannak még, akik jóllaknak az alantas dolgok húsosfazekaiból, s ezeknek az álarcai is ránk vigyorognak, mígnem az ő vigyoruk is kiáltássá torzul.

Tudnak Önök valamit a Föld fájdalmairól ezekben a szürke alakokban? Ismerik Önök a földhöz kötött lelkek kimondhatatlan baját, akik ezt eget szaggató kiáltással próbálják közölni, s tehetetlen dühvel támadnak mindenre, ami a közelükbe kerül? Ha tudnak valamit erről a mérhetetlen nyomorról, ha csak valamit is éreznek a dolgok való állapotából, akkor megértik az ébresztő felszólítást: adjátok Istennek, ami Istené! Akkor a rózsakeresztesek politikai vallomása is világosan ragyog szemeik előtt:

 

Politikai tekintetben elismerjük a Római Birodalmat, de minden keresztény fejének csakis a Quarta Monarchiát.

Mert ez a vallomás a krisztusi mondásból ered: „Add a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené!” A rózsakeresztesek ezzel elismerik azt a tényleges állapotot, hogy csaknem az egész világot az évszázadok folyamán kialakult római kultúra szerkezete szövi át, amelyet a rózsakeresztesek által eleinte szintén előrevitt reformáció megtámadott ugyan, ennek ellenére azonban még mindig rendkívül erős. Ezt a római birodalmat, római hierarchiát, amely még a puritán országokban is számos kulturális jelenségben érezteti diadalmaskodó hatalmát, és olyan civilizációt fejlesztett ki, mely részint eltér az emberiség kozmikus rend szerint bejárandó útjától, részint teljesen ellenkező irányba mutat, ezt a római birodalmat keresztezik most a rózsakeresztesek a Quarta Monarchiával, a negyedik birodalommal.

Mi a Quarta Monarchia?

Jézus Krisztus birodalmának kabalista jelölése. Quarta Monarchia a teljesség jelképe és a világosság megjelenése, amely János evangéliumának bevezetője szerint fénylik a világban, de a sötétség nem képes világosságnak felismerni.

Quarta Monarchia a világosság és a sötétség teljes elválasztását jelenti. A mágiában ezt koronával jelképezik, császárral, aki bal kezében kereszttel ékesített földgömböt, jobb kezében pedig háromágú szigonyt tart jogar gyanánt, míg mellén a Nap és a Hold jelét viseli.

Önök értik ezt a jelképet. Ez a Logosz második nézete, a Krisztus-szellem, aki a forma-adás erejével, a Szent Szellem erejével a teljes szellem-megnyilvánulás neptuni szigonyát jeleníti meg ebben a világban, és királyként uralkodik.

Az asztrológia tanulmányozói pedig tudják, hogy a négy-erő, a négyzet az anyag nyomását, természetrendünk belső ziláltságát jelképezi. Ez a kard, a fegyver, Jézus Krisztus Quarta Monarchiája, mely felveszi a harcot a világ és emberiség ellen.

Így aztán – figyeljék meg – a kozmikus rend követelményei szerint mi nem ellágyult, misztikus révületben beszélünk valami édes Urunkról, aki olyan kedves és gyöngéd, hanem egy Krisztus-erőről, aki éjjel-nappal támad, szinte karddal hasogatja igaztalanságunkat, négy-erő képében feszültségeket kelt bennünk, amelyeket csak kétféleképpen lehet levezetni: pusztulással vagy megújulással.

Íme, ez a mi politikánk, politikai vallomásunk, hogy amint elismerjük a valóságot, hozzá is nyúlunk, megtámadjuk az evangélium megbízásából, s minden jelenséget Jézus-Krisztus szent törvényéhez mérünk:

 

Politikai tekintetben elismerjük a Római Birodalmat, de minden keresztény kormánya és a mi fejünk a Quarta Monarchia.

Minden rendelkezésünkre álló erővel kijelentjük, hogy csak egyetlen út és egyetlen módszer létezik, amellyel valóságunkat a spirális magasabb csavarvonalára vihetjük, mégpedig a Quarta Monarchia, az isten-ember, aki azt mondta: „Nem békességet hozni jöttem, hanem hogy fegyvert”.

Ezt pedig mindazoknak mondjuk, akik az emberiség megmentésére vágyakozva kísérleteznek, mindegy, hogy humanista vagy forradalmi hajlamokkal. Mert csak egy megoldás van: a Quarta Monarchia!

Ezzel keresztezik a rózsakeresztesek a világot és az emberiséget, hogy a jóság, igazság és igazságosság rózsái egyszer kibontakozzanak a fejek, szívek és kezek igaz tette következtében, mely a forma-adás pünkösdi tüzében gyulladt meg. Vagy ahogyan Szalutárisz mondja Perzeusz színjátékában: „A világ a zabolátlanul ontott vér óceánján sodródik, mely tovább ömlik, amíg az utolsók is meg nem értették, hogy gonosztevők.”

A békét nem politikai sakkhúzások hozzák meg, mivel ezeket nem az isteni háromság hatalmas lélegzete hajtja, ami pediglen

az Atya jósága,

a szeretetteljes Fiú engedelmessége,

és a tiszta Szent Szellem befogadása

a Quarta Monarchia segítségével.

Noha elég pontosan tudjuk, hogy milyen változások várnak ránk, s ezeket szívből szeretnénk közölni minden istenkeresővel, Isten akarata ellenére senki emberfia sem keríthet hatalmába vagy szolgáltathat ki minket az arra méltatlanoknak. A jó ügyet azonban titokban támogatni fogjuk, attól függően, hogy ezt Isten megengedi-e vagy megtiltja, mert a mi Istenünk nem vak, mint a pogányok Fortunája, hanem egyházának dísze és templomának ékessége.

Fama Fraternitatis R.C.

31. A rózsakeresztesek titkos segítsége

 

A rózsakeresztesek politikai álláspontjával foglalkozó fejezetben megbeszéltük, hogy változatlanul elismerjük a világ ténylegesen fennálló állapotát. A rózsakeresztes akkor is elfogadja ezt, ha ez az állapot teljesen ellenkezik Isten akaratával és törvényeivel, mert az állapotokat az ország és a benne élő nép természettörvényszerű termékének látja. Bátran magára veszi a népben kifejezésre jutó közös bűnök következményeit, engedelmeskedik országa törvényeinek, s a törvényes kormánnyal szemben megfelelő tiszteletet tanúsít, anélkül, hogy a fajszellem túlzott tiszteletének hibájába esne. A rózsakeresztes tanuló tehát soha sem, semmi körülmények között sem forradalmár a szó társadalmi, politikai vagy tudományos értelmében.

Ne gondolják azonban, hogy ha a természettörvénnyé vált állapotot elismerjük, akkor megrekedünk a negativitásban és a szokásokban: hogy ha lemerülünk népünk életébe, és megosztjuk vele szenvedéseit, bűneit és hiányosságait, akkor nem teszünk semmit sem, hogy megfordítsuk e természetrend sorsát, amelyhez mindannyian tartozunk.

Azt is megmondtuk Önöknek, hogy a Quarta Monarchiát ismerjük el a mi vezetőségünknek és a keresztényekének. Megmondtuk, hogy ez a kabalisztikus kijelentés Krisztus lényére vonatkozik, s hogy a dolgok természetrendjét – mint egy karddal – Jézus Krisztus szellemrendjével keresztezzük, nem fecsegéssel tehát, hanem az igét cselekedve.

Így aztán a Rózsakereszt egész mágiája, a nyugati világ egész mágiája Krisztus szellemi rendjének megvalósítására irányul. Ezzel megtámadjuk a fennálló helyzeteket, a dolgok tetejétől a talpáig és az alapjától a csúcsáig. A Nagy Művet pedig teljes mértékben ki lehet vitelezni az ország jelenlegi és a jövőben érvényes törvényeinek keretén belül.

Ez a munka olyan közvetlen, dinamikus és diadalmas, annyira mindent összetörő szeretettel öleli át a világot, hogy ha Önök csak valamit is tudnak erről, akkor – mint a jóság, igazság és igazságosság keresői – már semmiféle politikai tevékenységre vagy esetleg még meglévő államférfiúi becsvágyukra nem fognak időt vesztegetni.

Van egy titkos segítség, amellyel a Rózsakereszt mindent megajándékoz, ami a nagy célt szolgálja, amelyet mindenkinek odanyújt, akit az Úr szőlőskertje igazi munkásának lehet tartani. Ebben a fejezetben erről a titkos segítségről szeretnénk felvilágosítást adni.

A Rózsakereszt tanulói tudják, hogy a Krisztus követelményeit a világ csak akkor tudja megvalósítani és alkalmazni, ha elég embert lehet találni, aki ezeket a követelményeket saját magában megvalósítja, és a lélekkel, a szívvel és az értelemmel valóra váltja. Ha elég embert lehet találni, aki Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét, a makrokozmosznak a mikrokozmosszal kapcsolatos tervét kész teljesen önzetlenül kikutatni, és ezen az úton az Egyetemes Tan örökkévalóságokat áthidaló lényegéhez áthatolni, akkor bennük egy új erő fejlődik ki, amely – már a sugárzó és összetörő képessége miatt is – új alkotásra képes.

A rózsakeresztesek régi könyvei ezt az erőt nevezik „a titkos segítségnek”.

Van egy isteni erő, amely minden percben, minden másodpercben be akar hatolni hozzánk, velünk akar lakozni, hogy a föld és lakói zavartalanul együtt zengjenek a szférák harmóniájával, és teljesen felemelkedjenek eredeti rendeltetésükhöz: újra az Atya gyermekei legyenek. Ez az isteni erő azonban a dolgokat csak a mi hozzájárulásunkkal tudja alakulásra ösztönözni.

Rajtunk kell áthaladnia, mintegy átcsapnia, s minket is a világmindenség tudatos résztvevőivé ébresztenie. Ezért mondták egykor, hogy „Isten alkotása az emberben rejlik. Az alkotás részei vagyunk, kis kerekek a világmegvalósulás nagy szerkezetében. Az Ő keletkezése, alkotásának betetőzése ezért fejek, szívek és kezek tudatos odaadásától függ”.

Ez az isteni lény, akinek hatalmában állna a másodperc töredéke alatt mindőnket megsemmisíteni, a dolgok megnyilvánulásából eltörölni, arra késztet minket minden észt felülmúló szeretettel, hogy kezdettől fogva munkatársai legyünk nagy terve kivitelezésénél. Egy munkatárs azonban csak akkor ér valamit, csak akkor készíthet hasznos munkadarabot, ha viszontszeretettől vezérelve, intelligensen, és a tervet felismerő szabad építőként dolgozik.

Ezért fáradozik Isten az idők pirkadata óta azon, hogy szabad, személyes elhatározásból fogadjuk be az Ő akaratát és bölcsességét. Ezért mondja a Biblia, hogy szeretete hatalmas bizonyítékául az Atya a Fiát küldte el, hogy senki se vesszen el, hanem mindenkinek örök élete legyen.

A legjobb, a legszentebb, a legmagasztosabb, amit csak képesek vagyunk befogadni Istentől, az jön hozzánk a Krisztusban, hogy ráébresszen minket fejedelmi rendeltetésünkre: „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket!”

Ezt a megbízást szűkebb, de tágabb, egyetemes értelemben is kell látnunk.

Mindannyian egymásra vagyunk utalva. Az emberi élethullám hierarchiája egyetlen test. „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”, mondja a Krisztus, mint a mi hozzátartozónk, családtagunk; s átvitt értelemben mi mondjuk Önöknek, és Önök nekünk: „nélkülem semmit sem tehettek”. Ha pedig Önök, mint e nagy test tudatos részei, nem akarják elfogadni fejedelmi hivatásukat, akkor a Krisztusnak ideiglenesen vissza kell vonulnia tőlünk, mert – ahogyan a szent könyv mondja – vonakodásuk miatt ereje nem tud hatni ezeken a helyeken.

Képzeljék el azt az embert, aki az ösvényen-járással, a Napnyugat misztériumiskolájának beavatási ösvényén tudatosan és intelligensen kapcsolatba lép ezzel a korábban is említett isteni erővel, mely csakis Isten fókuszain keresztül, az embereken keresztül hathat az erejével, s a világot és emberiséget az ember segítségével lobbanthatja lángoló tűzzé. Az isteni erő, amelynek három nézete van, mint valami tüzes kard, a fejétől a kígyótűzcsatornán, a hátgerincen át lelövell benne a plexus sacralisig.

Ebben az emberben ettől a perctől kezdve egy belső érzékszerv kel életre, amelyet Az alkímiai menyegző jelképesen a szép szűznek mond, aki hátulról megérinti C.R.C-t, Rózsakereszt Krisztiánt, megérinti a hátát, amikor C.R.C-ben a szellem vihara tombol. Ez a belső érzékszerv közli a tanulóval a szándékot, amivel az isteni erő közeledett hozzá: mint Jánosnak Páthmoson, megmutatják neki, hogy minek kell nemsokára megtörténnie, s a tanuló hogyan dolgozhat együtt az emberiség fejedelmi hivatásának betetőzésén, azon a munkán, amelyért Krisztus a mai napig is kimondhatatlanul szenved.

Itt tehát nem valami határtalan misztikus elragadtatásról van szó, melynek eredménye valahol a sötétben rejtőzik, hanem a Vele való találkozásról a hegyen, ahol a Föld hatalmas panorámaként tárul a tanuló elé, aki világosan látva vizsgálhatja a távlatokat, mindannak a mélységeit, aminek nemsokára meg kell történnie. Ha pedig a háromszoros istentűz villámló sugárként megérintette a plexus sacralist, akkor ebből a forrásból felszáll az emberi válasz, mint az Atya hívására adott felelet; és mint egykor a próféták, ő is megszólal: „Igen, Uram, hall a Te szolgád”.

Akkor felfelé tör az Élő Víz, a Szent Szellem tüze, s a tanulótól kimegy a világba, hogy megadja a háromszoros feleletet. A tímusz vérzik, mint valami nyílt seb, amelyből a lélekszintézis az Önök szívébe folyik. A királykamra magas tornyából villámként lövell a korbácsoló igazságosság szaturnális tüze világunk sötétségébe, míg az átszellemült gégéből megnyilatkozik a mágikus hang, s trombitaszóként csendül fel az alkotó Fiat.

Ez a háromszoros erő, amelyet a háromszoros istenvilágosság gyújtott meg: ez az a titkos segítség, amellyel a rózsakeresztesek mindenkit megajándékoznak, aki méltónak mutatkozik erre. Ezzel a titkos segítséggel harcolnak a rózsakeresztesek a népek mozgalmai közepette nap mint nap és percről percre. Ezzel az erővel támadnak meg mindent, ami a dolgok követelményének nem felel meg.

Azt mondja a Fama: tudjuk, milyen változások vannak folyamatban. Ezt mi is ugyanígy kijelenthetjük: mert tudjuk, hogy milyen változások vannak folyamatban. Egész szívünkkel arra vágyunk, hogy küldetésünket mindenkivel, Isten minden tanítványával közöljük, hogy mindannyian a legtudatosabban dolgozhassunk azon az alakuláson, amelynek nemsokára meg kell történnie.

Beszédünket csak a lényük mélyén ránemesedettek értik meg. Ezt nem teheti senki sem köztulajdonná, s a méltatlanok nem képesek elvenni tőlünk. Itt a fekete erők fortélyaira gondolunk, amelyek hasonló folyamat révén, de a solarplexusban (napfonatban) lobbannak lángra, s így nekik nélkülözniük kell az Istenben felébredt tanuló belső látását, holott nagyon szeretnék birtokolni ezt a magasztos látási képességet, hogy megvalósíthassák gonosz terveiket.

A Világosság Fiai a rózsakeresztesek titkos erejével – amelyet nem lehet másokra átruházni és nem lehet ellopni – befolyásolnak minden pozitív munkát a világon; így törik szét a szentségtelent, és sürgetik megújulásra a méltatlant. Ezt azonban nem valami emberi, háromdimenziós forradalmi folyamattal teszik, hanem ahogyan az ösvényen haladó tanulót szellemben szüntelenül megvilágosító isteni impulzusok azt megengedik vagy megakadályozzák.

 

Mert a mi Istenünk nem vak, mint a pogányok Fortunája, hanem egyházának dísze és templomának ékessége.

A pogány Fortuna a spekulatív elem, amellyel a természetösztönéhez kötött ember oly szívesen próbálkozik. Fortuna a vak istennő, aki a földgömbön áll, s karjaiban a föld túlcsorduló bőségszaruját tartja, amelyből azok tudnak meríteni, akik mások érdekeit mellőzve, mohón, ravasz önzéssel nyújtják ki érte durva kezeiket.

A mi Istenünk azonban, aki „gondolta a mennyeket, és máris lettek”, egyháza dísze és templomának ékessége. Ő a szentek közösségének központi, vezető elve, és az Istennek szentelt személyiség saját, belső templomának regeneráló elve.

Ez az erőből-erő pedig, ez az Istenből Isten, ez a mindenható teremtő – aki úgy szerette a világot és az emberiséget, hogy egyszülött fiát küldte hozzánk, hogy törjünk át az emberfölöttiség örök dicsőségéhez -, nem vakokként akar minket a negatív, önműködően megvalósuló tökéletesedés útján vezetni. Az Ő bölcsességének, akaratának és tevékenységének tudatos fáklyahordozóivá lobbant lángra minket, hogy a gyermekeiben átalakított szeretetét mindenkinek odaadja, akit „Isten tanított”, mindenkinek, aki a szellemre vágyik.

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről.

És az élet megjelent! És láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk.

Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal”,

a Szent Szellem tűzlángjának közösségében.

Filozófiánk nem új, hanem ugyanaz, amit Ádám kapott bukása után, és amit Mózes és Salamon is használt. Így nem is akar sokat vitázni, vagy az eltérő nézeteket megcáfolni. Mivel azonban az igazság egyszerű, velős, s mindig azonos önmagával (s különösen, mert minden tekintetben teljesen egyezik Jézussal, ahogyan Ő az Atya ábrája és példája,) nem lehet azt mondani, hogy: „Ez igaz a filozófiában, de nem igaz a teológiában”. Mert amit Platón, Arisztotelész, Pitagorasz és mások helyesnek ismertek fel, és aminek Hénók, Ábrahám és Mózes ad nyomatékot, mind ugyanaz, kiváltképp, hogy a nagy csodakönyvvel, a Bibliával is egyezik: szférát vagy gömböt képez, melynek minden része ugyanolyan távolságban van a középponttól, ahogyan majd keresztény értekezésekben többet és részletesebben beszélünk róla.

Fama Fraternitatis R.C.

32. Jesus ex omni parte*

 

Ha a Rózsakereszt tanulója kitartó igyekezet árán valamelyest behatolt a rózsakeresztes filozófiába, akkor megérti a bölcs prédikátornak a sorsba látszólag belenyugvóan és borúlátóan csengő szavait: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik: és semmi nincs új dolog a Nap alatt. Van-e valami, amiről mondhatják: nézd ezt, ez új? Régen volt már, száz esztendőkön át, melyek mielőttünk voltak.”

Amint pedig láthatatlan hallgatóival együtt a prédikátor átvonszolja magát a fakó valóságon, felfedezi, hogy csak egy dolog van, egy valóság, egy kezdet és egy vég: a Logosz, Isten; hogy minden egyetlen követelmény körül kering: az istenné válás körül a mennyben és a földön.

A napnyugati misztériumiskola tanulója, aki észlelni kezd valamit a mágia világosságából a szellemi újjászületés térségeinek láthatárán, megállapítja, hogy az igazság egy és osztatlan, mindig ugyanaz, s az idők meghiúsult reményeit örökké szerető karjaiban tartja.

Ha tehát a Rózsakereszt Önök elé lép, szót emel, trombitájával messze csengő felhívást szólaltat meg, hogy világosságra ébressze és kiemelje Önöket zilált életükből, akkor ezt nem valami újra hivatkozva teszi, hogy „nézd ezt, ez új”, hanem arról a hatalmas dologról van szó, hogy összekapcsolja Önöket az igazsággal, mely örökkévalóságokat foglal magában. Akkor az igazságról van szó, amelyről az élenjárók a világ alapítása óta tanúskodtak, amiért vérüket ontották, amiről a próféták beszéltek, amiről minden vallás – rendeltetése szerint – énekelt, és amit ragyogtatott.

Akkor arról a követelményről, isteni követelményről van szó, mely acélos megrendíthetetlenségével mindig ugyanaz maradt: Isten tervének a betöltéséről fejek, szívek és kezek segítségével.

Ez az isteni követelmény falként áll körülöttünk, a fal előtt pedig mélységes aggodalom, melyet a tudatlanság és elutasítás okoz. Így lett Isten akaratának, bölcsességének és hatásának fala siratófal, Jeruzsálem siratófala, ahol a zsidó énekesek szenvedélyes, ritmusos fohászaikkal akarják Isten szívét meglágyítani, hogy vonja vissza a követelményeit.

Ugye értik, hogy a bölcs prédikátor nem az egyetemes igazságot kritizálja, hanem minket? Mert nem azt mondja, hogy „hagyjátok abba a keresést és tapogatódzást”, hanem az úgynevezett új dolgokkal és rendszerekkel való „játszadozásunk” miatt szól ránk, amelyek pillanatnyilag lefoglalnak minket – mert hát valahogyan el kell tölteni az időnket. A fércmunkánkat kritizálja, s megállapítja, hogy csak egyetlen módon lehet megszabadulni ettől a bajtól, Istent és embert csak egyetlen módon lehet megváltani a kimondhatatlan fájdalomtól, mégpedig az igazságnak, az egyetemes igazságnak az átélésével és teljesítésével, amely megszabadítja magát a múlt fátylaitól, s a jövő messzeségeibe vész.

Itt egymás hegyén-hátán minden dúl és áskálódik: homályos, fakó fáradozás ez, körülöttünk pedig az isteni követelmény falai tornyosulnak. Most pedig, miután az emberiség a kísérletek ezrein van túl, miközben számtalan ember vére folyt és folyik, most a Rózsakereszt jön Önökhöz, és azt mondja: „filozófiánk nem új találmány, nem valami suszter-filozófus fantáziájából ered”.

Ha a mi filozófiánkról beszélünk, akkor nem hangsúlyozzuk a „mi” szót, mert nincs benne tőlünk semmi. Semmi olyasmi sincsen, amit Önök – akárcsak bútoraikat és pénztárcájukat – személyes birtoknak nevezhetnének.

Egy tan mutatkozik be Önöknek, egy istenné válási rendszer, mely teljesen annak felel meg, amit Ádám kapott kezdetben. Ez Önöknek persze semmit sem mond. Ádám neve egy betűcsoport, amelyről a költő rímekben beszél; vagy úgy látják őt, ahogyan a régi festők képzelték el. Londonban láttunk egy festményt Ádámról. Olyan ősembernek ábrázolták, borzas fajankónak, hogy a King Kong nevezetű gorilla is elszaladt volna előle. Éva pedig rettenetes volt. A festő még ember-isten alakjukban látta őket, mert mindketten meztelenek voltak: a fügefalevél-öltöny még nem illette meg őket.

A Fama Fraternitatis szerzőjének nem ilyen kép lebegett a szeme előtt, amikor azokról a tanokról beszélt, amelyeket a bukása után nyújtottak át Ádámnak. Ádámot úgy látja, mint a Biblia is: emberiségnek, amelyet a Logosz második nézetének kimondhatatlan szeretete – a Krisztus örökkévalóságig közvetítő és magyarázó szeretete – összekapcsol az isteni követelménnyel. Olyannyira, hogy lényénél fogva képes lesz egyesülni ezzel a követelménnyel, képes lesz átlátni és kutató értelmével megvilágítani azt, hogy aztán ő – az emberiség – ezt a követelményt a Szent Szellem erejében betölthesse.

Nem kell tehát a könyvesboltban Ádám tanait keresniük, mert Önök képezik Ádámot. A tanok Önöknél és Önök körül vannak, s éppúgy alkalmazhatják azokat, mint Mózes és Salamon: Mózes, a cselekvő, a megvalósítás ereje, és Salamon, a bölcs, a nem tudott dolgok kifinomult látója.

Ebben a bölcsességben, mely nem emberi, hanem isteni, nem lehet kételkedni, s tagadni sem lehet. Persze hogy megkísérelik. Kételkednek, sőt tagadják, mert ezek a tanok ellentmondanak a természetösztönnek és az érvényesülési törekvésnek. Ez a bölcsesség fegyver, kard, amellyel az embert átfúrják. És ez ellen küzdenek az emberek.

Ha a Rózsakereszt Istennek ezzel a követelményével lép fel, akkor az embereknek egy csomó kifogásuk van. Hogy a követelmény nem eléggé intellektuális, vagy misztikusan nem kielégítő, vagy túl életbevágó; hogy nem veszi eléggé figyelembe a személyes meggyőződéseket, hogy vélt alappilléreket ingatunk meg – s védekezni kezdenek.

A kételyeket eleinte udvariasan és nem kifogásolható módon közlik. Az egyetemes bölcsességet azonban, amit a Rózsakeresztnek hivatásánál fogva közölnie kell, nem lehet az emberek egyéni kívánságai szerint megváltoztatni, hanem a bölcsesség követelményei szerint kell forgalomba hozni.

Akkor aztán az ellenkezők eldurvulnak, megpróbálják lelkünk üdvözítőjét megölni, vagy ha arra van szükség, harminc ezüstpénzért kiárusítani. Az igazságot azonban nem lehet megölni. Minden rajtaütés után szebben csillog, mint a legtündöklőbb álomkép. A Rózsakeresztet nem lehet megsemmisíteni.

Ez az igazság pedig, amely mindig ugyanaz, teljesen megegyezik Jézussal: Jesus ex omni parte. Ezt a kifejezést úgy tudnánk körülírni, hogy „Jézus Krisztus teljes jelensége”. A rózsakeresztesek filozófiája ezzel teljesen megegyezik. Mivel pedig ez a testben megjelent Isten atyja hű képmása, lehetetlen azt mondani, hogy ez a filozófia tudományosan helyes, de nem egyezik meg a vallással, a teológiával. A teológia fogalmát azonban ne annak nézzék, aminek manapság tartják, hanem az igazi istenismeretnek, istenmagyarázatnak, ami itt nemcsak szoros kapcsolatban, hanem összhangban is van az igazi tudománnyal.

De hogyan lehet megtalálni a Fama tanának bizonyosságát? Hogyan lehet áttekinteni és kikutatni? Hol van ebben a tanban valami fix pont? Hogyan lehet a háromdimenziós korlátozottság keretén belül megtalálni a vallás és a tudomány egységének, minden emberi alakulás e két oszlopa szoros egymásba fonódásának a bizonyítékát? Megvan-e ennek a lehetősége?

Megvan!

Amit a valóban megvilágosult filozófusok, mint Platón, Arisztotelész, Pitagorasz és mások helyesen láttak, és amiben az emberiség vallástörténelmének kimagasló alakjai, Hénók, Ábrahám, Mózes és Salamon jeleskedtek, az egyezik, lenyűgözően egyezik a csodás könyvvel, a Bibliával.

A Bibliát a Sors Uraitól kaptuk, akik minden hiba felett állnak. És ami a szellemi fejlődésünkhöz kell, az mind megtalálható benne. És ebben a csodálatra méltó könyvben megtaláljuk a vallás és a tudomány egyezését is.

Ennek megfelelően a Rózsakereszt is mindent megtesz, hogy ezt a könyvet az emberekkel helyesen megértesse, minden torzítástól és exoterikus értelmetlenségtől megszabadítsa, és minden vágyakozó léleknek átnyújtsa. Mindez pedig együtt gömböt vagy szférát képez, melynek minden része egyenlő távolságra van a középponttól.

A Rózsakereszt Krisztián alkímiai menyegzőjében a jelölteket, az aranygyapjú lovagjait (akiket egy „apródnak” nevezett belső képességgel látnak el), szabad kutatás céljára a beavatás várába küldik. Kutatása folytán C.R.C. is egy gömbhöz ér, egy nagy földgömbhöz. Csodálkozva állapítja meg, hogy ezen a földgömbön az aranygyapjú minden lovagjának a lakóhelye meg van jelölve, s hogy ezt a gömböt, ezt az arany földgömböt ki is lehet nyitni, s be lehet hatolni a középpontjába.

És C.R.C. bemegy: behatol a gömb szívéig, s ott mintegy fenséges planetáriumban találja magát. Látja az égitesteket, ahogyan pályájukat róják; megvilágosodik számára az istenterv magasztos kompozíciója: érzékei elragadtatásában látja a világmindenség egységét.

Minden dolog, amit mi vagy mások, keresztény szempontból mérlegelve a múltban, a jelenben és a jövőben megbeszéltünk ill. megbeszélünk, minden, amit Önök esetleg egyszer maguk is olvasni fognak az Élet Nagykönyvében, az mind gömböt képez, egy ilyen egyetemes formát.

Most pedig felszólítjuk Önöket, hogy lépjenek velünk együtt C.R.C. nyomdokaiba, s hatoljunk be ebbe a gömbbe. Itt aztán meglátjuk a világ melengető és tisztító világosságát, Jesus ex omni parte, Jézust teljesen és világosan; Jézus Krisztust, minden élet Urát. Mi pedig, akik a világban munkálkodunk, és igaz szabadkőművesekként erős citadellát építünk, amelyben az igazság fog velünk lakozni, mi tudjuk, hogy mindannyian, az egész emberi élethullám, egyforma távolságban vagyunk ettől a világító, ragyogó és szeretetteljes középponttól, amely egyetemes tudást és kegyteljes üzenetet küld nekünk, amely az evangéliumban öltött alakot. És mialatt az Atya arany napszívéhez simulunk, látjuk, hogyan futnak a csillagok és bolygók a pályájukon a kozmikus gyökérönállóságon át. A világmindenség az Ő kezeinek munkáját hirdeti.

Valóban, filozófiánk nem új találmány. Ez Isten hangja, mely arra ösztönöz, hogy járjuk be az ösvényt, amelyet mutatni akar nekünk. Ne álljunk tehát saját gyártmányú siratófalunkhoz, hogy ott kiáltsuk ki fájdalmunkat és vágyakozásunkat. Fogjunk munkához annak szent tudatában, hogy bármilyen helyzetben és bárhol legyünk is, egyenlő távolságban vagyunk az isteni, ragyogó középponttól.

Ha a szív fáj is, ne csüggedjetek,

Bármi is gyötörne itt titeket,

Krisztus áttör, ím, a sötét felhőn,

Szeretetével a szabadság jön.

Ami pedig korszakunk istentelen és átkozott aranycsinálását illeti, ez annyira elterjedt, hogy mindenekelőtt sok züllött megszállott, aki megérett az akasztófára, nagy gazemberségeket követ el vele, s emiatt sokak kíváncsiságával és hiszékenységével visszaél. Sőt, szerény emberek is úgy vélik, hogy a fémek átváltoztatása a filozófia csúcsa és végcélja, és Istennek az az ember tetszik különösen, aki nagy tömeg aranyat és nagy aranyrögöket tud csinálni; és még azt is remélik, hogy oktalan kérelmekkel és szenvedő ábrázattal a Mindenható Istent, aki ismeri a szíveket, valamire rávehetik.

Ezért nyilvánosan kijelentjük, hogy mindez helytelen, s az igazi filozófusoknak az aranycsinálás csekélység és mellékes dolog: ennél számtalan sokkal jobb dolgot is tudnak!

Szeretett atyánkkal, C.R.C-vel mondjuk: „El az arannyal, ha az nem több, mint arany!” Mert akinek az egész természet megnyilatkozik, az nem örül annak, hogy „Napot” tud csinálni, vagy ahogyan Krisztus mondja, hogy „az ördögök engedelmeskednek neki”, hanem örül, hogy látja megnyílni az egeket, Isten angyalait fel- és alászállani, s hogy a neve be van írva az Élet Könyvébe.

Fama Fraternitatis R.C.

33. Az aranycsinálás a századok folyamán

 

A Rózsakereszt nyugati filozófiát tanulmányozó tanulói bizonyára találtak a rózsakeresztesek alkímiájával foglalkozó olyan közleményeket, melyek a középkori ezoterikusok rendkívül titokzatos kézműiparáról adnak hírt, arról, hogy közönséges fémekből aranyat csináltak. Kétségtelenül ismerik a régi ábrázolásokat, amelyeken tiszteletre méltó, csuklyás férfiak görnyednek retortáik és lombikjaik fölé, mialatt bizarr füstfelhők célozgatják a sötéten ásító kémény nyílását. Az elbeszélések szerint az alkimisták mindenekelőtt éjjel űzték foglalkozásukat, mert a felfedezés veszélye ekkor volt a legkisebb, mivel az emberek aludtak. Bizony, a középkori alkimisták laboratóriumai ezrek figyelmét vonták magukra, s még többen böngészték könyveiket, hogy rájöjjenek a módszereikre.

A Fama Fraternitatis ösztönzésére most az aranycsinálásra, az annyira kutatott mágikus művészetre tereljük a figyelmet, s reméljük és imádkozunk, hogy megtaláljuk a magyarázat legegyszerűbb módját, amellyel bemutathatjuk a mérhetetlen kincsekhez vezető utat. Mert mindjárt az elején megmondjuk Önöknek, hogy az alkimisták nem bújtak el megvasalt, elreteszelt ajtók mögé, éjszaka, hanem Önökért dolgoztak és szenvedtek, Önöket akarták gazdaggá tenni, olyan gazdaggá, hogy kincseiket ez a világ be sem tudná fogadni.

Az aranycsinálásnak három módja van: az éntudat aranyának a készítése; a lélektudat aranyának a készítése; és a szellemtudat aranyának a készítése. Az én aranyát a vágy erejének vörös parazsa jellemzi; a lélek aranya az irgalmasság ereje; a szellem aranya pedig az új alkotás vakító fényességében válik nyilvánvalóvá.

Ki ne ismerné a vágyak vörös lángjait? Ki ne állna csaknem minden percben ebben az emésztő tűzben? Ki ne ismerné a sóvárgás szörnyű nyavalyáját? Világszerte a vágyak tombolása vonszol magával mindent. Az emberek szeme a messzeségbe tekint, s a pillanatnyinak és az elérhetőnek a távolságát méregeti. Izmaik megfeszülnek, s idegességükben reszketnek a világ ridegségétől. Melegségre vágynak, de nincs. Szeretetért esedeznek, s ez sincs. Nyugalomért epekednek, végre egy kis nyugalomért, de – Istenem! – ez sincs.

Látjuk csodálkozó és tiltakozó gondolataikat, mert néhányan úgy vélik, hogy varázsbirodalmukat igenis megtalálták egy szeretett ember társaságában, vagy máshol, esetleg valami durva birtok formájában, amit ropogtatnak, mint kutya a csontot. Itt nyugalomra találtak, s békés csend ereszkedett mozgalmas életükre. A másik szemébe néznek, vagy széles mosollyal ölelik magukhoz a megszerzett földi „javakat” – ahogyan mondani szokták.

Önök azonban olyanok, mint egy nagy gyerek. Nemsokára újra felcsapnak a lángok, s a Mars-hierarchiák még erősebben tartják kézben Önöket. Kiverik Önöket vélt varázsbirodalmukból. Maga az élet ragadja meg Önöket. Akikhez a boldogságuk fűződött, azok meghalnak, átsuhannak a fátyol másik oldalára, a másvilágba, mégpedig nem a csillagos ég pompájának harmóniájában, az idők forgó kereke következtében, hanem kitépik őket közülünk, halálos sikoltással.

Tompa fájdalom marad a szívükben, s új vágyakozás, az újraegyesülés vágya ragadja meg Önöket nagy erővel. Gyermekeink keresztezik igazi boldogság utáni vágyunkat. Rögeszménket cafatokra tépik, s a kudarcba fulladt remény megsebzi szívünket. Viharként tombolnak a kívánságok, míg végül a harcba belefáradva el nem süllyedünk csillapíthatatlan és összetört kívánságaink vörös tengerében, harckocsijainkkal együtt.

Mi ez a vágyakozás, minden idők csillapíthatatlan kívánkozása? Mi ez a heves ösztön a vérükben, melytől az egyik pillanatban lihegünk a megerőltetés miatt, a másikban lélegzetvisszafojtva hallgatódzunk; vajon megértjük-e a magyarázatát? Honnan erednek ezek a soha sem nyugvó vörös örvények?

A régi alkimisták válasza megdöbbentő: a vágyakozás olyan erő, amelyet a Krisztus-hierofánsok küldenek Önöknek. Életünk Ura az, aki az emberiség útján ebben Önök elé lép. És rémület fogja el a seregeket.

Hogy lehet ez? Hát nem a misztikusok akarnak-e figyelmeztetéseikkel megóvni minket a vágyak égető lángjaitól? Nem a gnosztikusok beszélnek-e a vágymentességről, amelyre rá akarnak ébreszteni minket? Nem beszéltünk-e mi is az előbbiekben a vágyak örvényétől való megszabadulásról? Most pedig a Rózsakereszt szerzetesei olyan Krisztus-adományról beszélnek nekünk, mely a Mars-hierarchiák segítségével merít le bennünket abba a vörös tengerbe, amely földrészeket választ el egymástól?

Igen: de az új-ezoterikus tudás itt a látszólagos ellentétek között felfedezte az igazságot, a megszabadító igazságot, mely ebben a világban életre keltheti a jóságot és igazságosságot. A vágyakozás vörös aranyával megvásárolhatjuk annak a jogát, hogy ráléphessünk erre az útra. Tudományosan bizonyos, hogy a vágyakozás ereje az emberben kiirthatatlanul le van rögzítve. Az őskezdettől fogva mindnyájan zabolátlan vágyakozásra lobbantunk, de nem azért, hogy ebben a forró vágyban elpusztuljunk, hanem hogy ezzel az arannyal végül diadalmaskodjunk. Hajdanában a Krisztus-hierofánsok a vágyak segítségével süllyesztettek minket a mélypontra, s minél mélyebben vagyunk ebben a nadírban, annál erősebben a markában tart, és annál nagyobb a vonzereje.

A vágyakozás az a „kőkemény” forrongás a vérünkben, az a dinamikus energia, isteni adomány, amellyel szüntelenül felkorbácsolnak és nyugtalanítanak, tovább sürgetnek minket az új hajnal felé. Az az erő ez, amellyel megpróbálunk helytállni és fenntartani magunkat, hogy az énünk diadalmaskodhasson. Felfedezzük azonban, hogy ez az erő túlhaladja az én­tudatunkat, és érvényesülési törekvésünket szétveri. A védfalak, melyeket magunk körül emeltünk, leomlanak, szeretteink meghalnak, s anyagi birtokunk szüntelen veszélyben forog.

A vágyakozás tengernyi pénzzel sem csillapítható éhséget kelt bennünk. Vágyaink mindenféle nehézségekbe és bonyodalmakba sodornak minket, és az anyagi dolgokban keresünk beteljesedést. Rögeszméinkkel pedig a bűn mocsarába süllyedünk. De az alantas vágyak éhségét ott sem lehet csillapítani – míg fel nem fedezzük ennek az isteni ösztönzésnek a szándékát: arra az elhatározásra sürget, hogy üdvrevágyásunk dinamikájára alapozott teljes erőbedobásunkkal keressük az ígéret földjét.

Mikor aztán menekülünk a dolgoktól, amelyekbe vágyaink próbálnak belefojtani, akkor a vörös lángok félrehúzódnak, hogy áteresszenek minket. Bemegyünk egy új földrész sivatagjába, ahol új küzdelem vár ránk, s ezt szintén a Krisztus-hierofánsok égettek belénk természetfolyamat formájában. A vágy mellett, az éntudat aranya mellett most a lélek aranyát kell kiásni e világ sivatagi homokjából.

Ebben az új országban pedig újra ugyanazon dolgok évszázados dala hallik a világosság és sötétség örök szimfóniájában: az én aranya tudatos önmegtagadásra sürget, hogy fel lehessen éleszteni a lélek aranyát. A nyugtalanító, új Krisztus-erő szüntelenül helytállási és érvényesülési törekvése sziklájának löki az embert, aki nagy fájdalmak közepette vonul a jelképes negyven éven át a sivatagban. Belső laboratóriuma retortáiban és lombikjaiban pedig kezd kiválni a lélekarany, az igazi emberszeretet, a felebaráti szeretet, az irgalmasság aranya.

Ahogyan azonban az alantas vágyak elleni harc kínzó erővel másik vágyat éleszt, úgy fogja az irgalmasság is fokozni a szenvedését. Amilyen mértékben jelen van az üdvrevágyás, és kifejlődik benne a felebaráti szeretet, úgy nyitja meg a saját lényében, az emberben és a társadalomban levő érvényesülési törekvés a szakadékok mélységét, melyek láttán kétségbeesetten tördelik a kezüket.

És megpróbálnak hidakat verni, megegyezéseket kötni, megpróbálják magukat művészettel, tudománnyal és vallással kábítani; keresik a megfinomult lelki szépséget. Csodás verseket költenek, s a sivatagba hintik. Dalokat énekelnek és szavalnak, elringató ritmusban. Meghatják egymást prédikálásukkal és romantikájukkal. Mindez mégis csupán színészkedés. Az isteni ösztönzést igaztalansággal akarják erőtelenné tenni. Lélekerőikkel a világ sivatagjában fekvő kultúra hulláját akarják felruházni. Éjszakáik falait bibliaszövegekkel és emberbarát szólamokkal tapétázzák.

Fájdalmukat azonban ezzel nem tudják kiseperni, s vágyakozásuk vérvörös lángja és lelkük fojtogató szorítása megmarad. Hogy ugyanis a szellem aranya áttörhessen, ahhoz egy harmadik lépést kell megtenni az ösvényen: a beteljesülés lépését. Aki azonban ezt a lépést akarja megtenni, annak ezt nagyon komolyan és nagy erővel kell megtennie. Ezért mondta valaki, akivel szoros kapcsolatban érezzük magunkat, hogy „ehhez hősök kellenek”.

Csak itt lesz az ember tényleg keresztény, vagyis itt éli át igazán a kereszténység követelményeit. Itt önti ki vágyait és lélekerejét a Szent Szellem erejében. Az ember rendeltetése itt torkollik igazlelkűségbe. Itt lesz az ember építő, szabad kőműves. Itt már nincs keresés és önfejű kísérletezés, hanem aprólékosan pontos ráhangolás arra, ami mindennek a Lelke. Itt áll előttünk az alkimista, a varázsló, aki teljes önmegtagadással mágikus retortái fölé hajolva a szellem nemes aranyát hívja elő egészen új alkotásra.

Ez a háromszoros aranycsinálás titka, mely a századok folyamán mindig ugyanaz volt. Így jelölik a háromszoros aranyat, mert ezt a háromságot Jézus Krisztus örök napszívéből szerezték, mely Isten terve és a Szent Szellem alkotása közötti közvetítő tényező.

Istennek ez az üdvözítő ereje először a Mars-hierarchiák közvetítésével lép elénk, hogy a vágyak markában feléledhessen az üdvre vágyás, kifejlődhessen s ebben tükröződhessen Isten követelménye. Azért jár az Ószövetségben ezzel az istenadománnyal a parancs, amely az alantast figyelmezteti: „ne kívánd… és ne áhítsd…!”

Ezután pedig a Vénusz Urai ruházzák ránk a második Krisztus-impulzust: a közvetítő tényező maga jön hozzánk, szinte családtagunkká válik, hogy az ő világosságában járva kifejlesszük a második aranyat, a lélekaranyat.

Amikor megvan a vágyakozás mozgató hatása, és az anyagtalan lélekarany adománya is a birtokunkba került mint lehetőség, hogy Krisztusban diadalmaskodjunk az élet és halál fölött, akkor Uránusz hierarchiái jönnek harmadik Krisztus-impulzusként, arra a személyes elhatározásra ösztönözve minket, hogy legmélyebb lényünkben megtöltött lombikjainkat új alkotásra használjuk fel, új születésre, mely az anyag és a szellem minden területét felöleli.

Mindezt pedig vessék össze a Fama Fraternitatis sajnálkozásával, hogy a Rózsakereszt szerzeteseinek ezt a módszerét, melyre mágikus módon mindenkit meg akarnak tanítani Krisztusban, a csőcselék közönséges nyereségszerzésre használja és így értelmezi, s hogy rózsakeresztes álarc mögött sok züllött megszállott és akasztófavirág nagy gazemberségeket művel vele, és sokak kíváncsiságával és hiszékenységével visszaél.

A rózsakereszt szerzetének háromszoros mágiájával hasonlítsák most össze a méltatlanok egész seregének a kísérletét, amellyel a szent mágiát számtalan dologra használják, hogy kíváncsiságot elégítsenek ki, vagy nyereségre tegyenek szert, vagy a kenyérkeresés szolgálatába állítsák, mert egyik sem mer a lángoló szavak értelmében próbálkozni: „keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek”.

Ezért és itt kell felharsannia a kiáltásnak: fegyverre! Mert a kártevők szüntelenül dézsmálják az arany gabonát. Fegyverre, hogy tiszták maradjanak szándékaik a Rózsakereszt Idősebb Testvéreinek szolgálatában!

Ezért is mondjuk szeretett atyánkkal, C.R.C. testvérrel együtt a Fama szavai szerint: El az arannyal, ha az nem a határtalan arany. Ő azonban örül, hogy nyitva találja az egeket, s látja Isten angyalait le- és felszállni, s hogy a neve be van írva az Élet Könyvébe.

Gondoljanak a korinthusbeliekhez írt első levélre:

„Elvettetik romlandóságban,

feltámasztatik romolhatatlanságban;

elvettetik gyalázatosságban,

feltámasztatik dicsőségben;

elvettetik erőtelenségben,

feltámasztatik erőben.

Elvettetik lelki test,

feltámasztatik szellemi test.

Ahogyan van lélektest,

van szellemi test is.”

És ebben az értelemben van megírva, hogy: „Lőn az első ember, Ádám, élő lélekké; az utolsó Ádám megelevenítő szellemmé” – a háromszoros aranycsinálás segítségével.

Akinek van füle a hallásra, az hallja. Azt reméljük és azért imádkozunk, hogy megértsék ezt a beszédet.

Azt is kijelentjük, hogy alkímia címén olyan könyvek és képek jelennek meg, melyek Isten dicsőségének csorbítását jelentik. Ezeket meg is fogjuk nevezni, ha eljön az ideje, s a tisztaszívűeknek felsoroljuk őket. Minden tudóst arra kérünk, hogy gondosan ügyeljen az ilyen könyvekre, mert az ellenség soha sem hagyja abba a konkoly hintését, míg meg nem jelenik az erősebb, aki megakadályozza ebben.

Fama Fraternitatis R.C.

34. A tiltott könyvek jegyzéke

 

Ezen a világon rettenetes harc dúl a jó és a gonosz hatalmai között. Két tudatfejlődés viszálya ez: a Szaturnusz-tudaté, mely egyezik Isten tervével, és az üdvrevágyás révén Krisztusban született meg, valamint azé a Szaturnusz-tudaté, amely az istenterv elutasításából született: ez a kezdődő és egyre jobban érvényesülő sátánizmus.

A jelenlegi ember e két tudati állapot keveréke; s a külső harc saját lényünk belsejében is dúl. Az emberi tudat két jelenség kölcsönhatása miatt alakul ki: az egyik a dinamikus energia, az emberi szellem minden teremtő erejű tevékenységének alapja, az a magasztos erő, amelyet a Krisztus-hierofánsok hoztak be rendszerünkbe, a másik pedig a forma, amelyben lakunk. Így válnak valóra a Krisztusról mondott szavak: „vettetett sokaknak elestére és feltámadására”.

Hogy a dolgok menetét megérthessük, figyelembe kell vennünk, hogy ennek a világnak minden jelensége egyetlen erőből ered. A kezdődő istentudatnak valamint a sátánizmusnak is ugyanaz a forrása. A minden dolog forrásából feltörő élő vizet az ember – az emberi élethullám alapját képező szabad fejlődési terv miatt – kétféleképpen használhatja: bukásra vagy feltámadásra. Ez a természeti rend áll fenn az anyag és a szellem minden területén. Ugyanaz a nyelv, mely Istent dicséri, szidhatja is. A gégével formált hangok az együttérzés és a szeretet, de a lángoló gyűlölet szavai is lehetnek. Kezemmel segíthetek, s kivitelezhetem Isten tervét, de kínozhatok és …gránátot is hajíthatok. Ha megfigyelik, megállapíthatják, hogy a dinamikus ösztönzés hajszoló hatására minden szervünkkel a becsület és a becstelenség dolgait is kivitelezhetjük vagy támogathatjuk.

Az egyazon forrásból eredő tettek eredményei azonban nagyon különbözőek. Mindkét cselekvésfajta tudattáguláshoz, a tapasztalatok gazdagodásához vezet: de aki a jó oldalt választja, az a világosság felé növekszik, aki pedig a gonoszt, az a sötétség felé halad.

A múltban és a jelenben is számtalanszor választottuk a gonosz irányt, s mai megnyilvánulásunk ezért mutatja a világosság és sötétség tragikus játékát, sok sötétséggel és nagyon kevés világossággal.

A filozófiában gyakorlott olvasó ebben a bizonyításban kétségtelenül hiányosságot fedez fel. Valami okának kell ugyanis lennie a ténynek, hogy a jó helyett a gonoszt választom, vagy választottam annak idején, s ennek következtében tudatom elhomályosult.

Meg lehet-e állapítani ezt az első okot?

Igen: ez az ok a durva-anyagi világ lényében és tulajdonságaiban rejlik, amelyben jelenleg vándorolunk. A nadírnak ezt a világrendjét csak a halál elvével lehet fenntartani, amit többek között az a tény bizonyít, hogy az egyik természeti birodalom csak a másik megölésével és megevésével képes életben maradni. Attól kezdve, amikor a bűnbeesés miatt lesüllyedtünk az anyagiság talppontjához, el kellett szenvednünk a halált, hogy kifejleszthessük az éntudatot.

A Fama pedig megjegyzi, hogy Ádámnak – tehát az emberiségnek – bukásánál egyetemes tanokat adtak, hogy azokkal foglalkozva megtudja, hogyan viheti végbe zarándokútját a halál országában, s hogyan győzheti le a halált a leghamarabb. Az ember azonban ezeket a tanokat csak akkor alkalmazhatja, ha elegendő tapasztalatra tett szert, ha élete elérte az érettség bizonyos fokát. És itt fedezünk fel egy nagy veszélyt. A kísérleti stádiumban ugyanis a legcsekélyebb ellenállás útján haladó és természeténél fogva érvényesülésre törekvő ember Istentől eltérő tudatot épít. Mielőtt észrevenné, a sátánizmus erősen kifejlődik benne.

Ez a bizonyítás szintén hézagos.

Az ember sokszor, nagyon sokszor vétkezik, míg megérti, hogy vétkezik. A sötétséget olykor a legjobb szándékkal választja. Logikus-e, illetve megfelel-e a Logosz tökéletességének, hogy az embert feláldozzák, mielőtt észreveszi, hogy áldozat? Ez lenne az isteni szeretet? Isteni rend? Nem fedezünk-e fel itt olyan állapotot, amely nem volt benne az istentervben, sötét foltot az isteni tökéletességen?

Ne ítéljünk elhamarkodottan!

Mert abban a pillanatban, amikor e bajok következményei a világ és az ember szabad fejlődését komolyan veszélyeztették, úgy hogy végkifejletről lehetett volna beszélni, akkor Isten maga jött el az emberiséghez.

A nadírmenet, bármilyen aggasztó is, a bűnbeesés miatt vált szükségessé. A legnagyobb szükségben azonban Isten jött el az emberiséghez, amit a szent könyv a következőképpen juttat kifejezésre: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” S Istennek ez a Szentje, ez az erőből erő, kimondja a tudatlanságukban bűnöző emberek fölött a megszabadító igét: „Atyám! bocsásd meg nékik, mert nem tudják mit cselekesznek”.

Így akartuk Önöknek filozófiailag bebizonyítani, hogy életük olyan helyzetbe került, szerkezeti, szellemi krízisbe, amelyben – ha a megmaradás útján akarnak járni – egyetlen millimétert sem tehetnek meg Jézus Krisztus nélkül. Az Ő szellemrendje lobbantja lángra a mi természetrendünket, hogy megmentsen minket, s szavai: „nélkülem semmit sem tehettek”, ezoterikus-tudományosan teljesen helyénvalók.

Még egyszer meg akartuk mutatni, miért választják a rózsakeresztesek Krisztus keresztjét, mely az emberiség legmélyebb fájdalmának egyetlen megszüntetési lehetősége, hogy a végleges elérés hervadhatatlan rózsái egyszer kivirulhassanak. Ez a Krisztus odaáll minden ember ösvényére, és azt mondja: „Jertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” – vagyis Önöket, akik az idők folyamán megfáradtak a harcban, melyet a saját magukban megnövekedett sátánizmus, az alantas vágytermészetük ellen vívtak.

Ha teológusok lennénk, akkor ezt a beszédet most befejeznénk néhány elcsépelt közhellyel. A Rózsakereszt világosságában azonban nem eresztjük el egymást, míg össze nem kötöttük Önöket a feladatukkal. Krisztus a megmentőnk akar lenni, és ki akar vezetni minket szükségrendünkben keltett feszültségeink zsákutcájából. Emellett azonban, Isten megbízásából, be kell töltenünk az Ő világgal kapcsolatos tervét, mégpedig fejek, szívek és kezek erejével, jósággal, igazsággal és igazságossággal.

Krisztus nem betöltetlen feladatunktól, nem megtört valóságunktól ment meg minket. Azért ment meg, hogy betöltsük ezt a feladatot, hogy a megtört valóságot kijavítsuk. Azzal ment meg minket, hogy megszabadítja bennünk az alvó istenerőket.

Ez a felfogás képezi a legnagyobb különbséget a rózsakeresztesek Gnózisa és a hagyományos teológia között. Ezért szeretnénk Önöket a Fama kijelentésével kapcsolatba hozni:

 

Azt is kijelentjük, hogy alkímia címén olyan könyvek és képek jelennek meg, melyek Isten dicsőségét megcsúfolják. Ezeket meg is fogjuk nevezni, ha eljön az ideje, s a tisztaszívűeknek áttekintést adunk róluk. Minden tudóst arra kérünk, hogy gondosan ügyeljen az ilyen könyvekre, mert az ellenség soha sem hagyja abba a gyomvetést, míg meg nem jelenik az erősebb, aki ezt megakadályozza.

Világunkon rettenetes harc dúl a jó és a gonosz hatalmai között. Ha az ember tudatos alkotó-egységként ebben a világban találja magát, akkor tudja, hogy birtokában van az említett dinamikus energia és az egyetemes tan, amely fejlődési fokának megfelelően a formák tömegével nyilvánult meg neki. Az ember halálokon át járta a tapasztalat útját, és a még meg nem tapasztaltat illetően a földiség sodrása, az Istentől elfordult tudat miatt fejlődött ki a sátánizmus. Ha azonban ez az ember rájön alantas mivoltának nyomorúságára, akkor képes lesz Krisztusban igazi emberi feladatára újjászületni.

Istennek e mentő kezét azonban Önök félretolhatják, mert a kereszténység követelményét, az önmegtagadás követelményét nem akarják elfogadni; mert az életreformot, amely a Krisztus-megvalósítás következménye lesz, nadírmenetük, talppontra való lesüllyedésük ellen-tételének nézik, tehát nem akarják meghozni az áldozatot, amivel megmászhatnák a tisztulás hegyét.

Ha Önök ilyenek, megmondhatjuk a jövőjüket: Krisztus, aki feltámadásukat akarja, akkor a természetben megnyilvánuló, bukásukat előidéző erővé lesz. A dinamikus energia, az alakulásra szolgáló erő, az Önök hordozóival, testeivel való kölcsönhatás folytán napról napra erősíti Istentől elfordult tudatukat. Az ilyen tudat – figyeljék meg – sokkal gyorsabban növekszik, mint a megszabadítást kereső ember tudata. Így megállapíthatják, hogy sátáni tudatuk hamarosan sokkal erősebb lesz, mint mások tudata.

Viselkedésükkel, pillantásukkal, beszédükkel, nagy értelmi képességeikkel hamar hatalomra jutnak mások fölött. Kiterjedt tudatuk természeti törvényként hozza Önöket kapcsolatba a természet rejtett erőivel, s olyan emberekkel, akik ezt az utat már korábban bejárták. Ha eljutottak erre a pontra, akkor utoljára állítják Önöket döntés elé: visszafordulnak-e, vagy folytatják a választott utat.

Ha folytatják, akkor felveszik Önöket a fekete szerzetesek soraiba, s nem fordulhatnak vissza többé. Istentől elfordult tudatuk attól a pillanattól kezdve ki lett szakítva Isten tervéből. Ennek a rettenetes bukásnak a vége pedig nem lehet más, mint végleges megsemmisülés, kivettetés az úgynevezett külső sötétségre.

És ez a nagy ütközet. Az istentervet keresztező erők ütközete, akik tudják hogy elpusztulnak, s ezért kétségbeesetten harcolnak azon erők ellen, amelyeknek megvan az istentudatuk. A harc nem közvetlen összecsapás, mert ez akkor a legrövidebb időn belül eldőlne a világosság szerzetesei javára. Nem, ez nagyon bonyolult és lélegzetállító küzdelem egy nehézkes, lomha, nagy prédáért, mégpedig a tömegért, az emberért mint nyájért. A sötét erők életre-halálra harcolnak, egész önfenntartási képességük bevetésével. Ez a képességük viszont a tömeg fölötti hatalmuktól, a tömeg butaságától, a tömeg gátolt fejlődésétől, a fejlődésben lévő szabad egyén önmegsemmisítésétől függ.

A gonosz csak akkor lakozhat Önökben, ha beeresztik. Ha viszont száműzik, vagy Krisztusban kiűzik, akkor birodalmának befellegzett Önökben. Így érthető, hogy ennek a világnak a gonosza, a fekete birodalom, csak akkor lakozhat itt, ebben a társadalomban, ha menedékre talál, ha beengedik. Ha ezt önkéntesen nem teszik, akkor megpróbál tekintélyuralmi és korlátlan hatalmon alapuló módszerekkel, tehát elnyomói, rabszolgatartói intézkedésekkel hajlékot foglalni!

Ezek azonban csak a durva, külsődleges jelenségek, amelyek a fekete átkozottnak a félelméből és önfenntartási törekvéséből erednek. A tulajdonképpeni harc a magas színvonalra fejlődött értelem miatt nagyon kifinomult módszerekkel folyik. A megnyilvánulásban lévő emberi szellemet a dolgok útvesztőjébe vezetik, az ötletek sokaságához láncolják napjaink cselédsorba jutott materialista tudománya, elfajult művészete és az istenné válást átkozó vallása segítségével.

Kijelentjük, hogy a művészet, a tudomány és a vallás területén a számtalan alkímiai – azaz megújító szándékot kifejező – elnevezés és fogalom között igen sok csupán megtévesztésre szolgál, Isten dicsősége ellen és a páni félelemben reszkető Sötét Rend érdekében.

Az ifjú gnosztikus szerzet, amely Jézus Krisztus szolgálatába állt, nem alkalmazhat ugyanolyan módszereket. Értelmetlen lenne Önöket arra kényszeríteni, hogy elfoglalják helyüket a világosság seregében. A világosság erői akkor sem tudnának parancsolóan fellépni, ha honvágyunkban erre kérnénk őket. A fénysugarak nem világíthatják meg az egész eget, mielőtt a Nap megjelent volna a láthatár fölött.

Ezért fordulunk most sürgős felhívással az Önökben lévő Magasabbhoz, a Krisztus által Önökben megvalósítotthoz, hogy álljanak sorainkba a jóság, igazság és igazságosság szolgálatában. Mi csak a világosság által győzhetünk, a világosság módszereivel. Aki pedig ezt választja, azt a tanulót alaposan megtanítják, hogy ha eljön az ideje, helyesen végezhesse a dolgát. A tiszta szívű tanulónak teljesen kinyilatkoztatják a „titkos indexet”, a fekete átkozott erkölcstelen módszerét, hogy egyszer majd hivatott apostolként velünk együtt támadhassa meg az ellenséget és irthassa a gyomot.

Isten szeretetének minden tanítványát arra kérjük, hogy gondosan ügyeljen az ilyen könyvekre, az ilyen fajta gyomra, mert „az ördög sohasem alszik”. Fejek, szívek és kezek munkájára hívjuk fel Önöket a Szeretet Urának társaságában, hogy lángoló jelek legyenek ebben a sötét világban.

Annak az arcát, aki győzni fog, láttuk érzékeink elragadtatásában: ez az Ön arca, isteniesedett megnyilvánulásban.

Most pedig C.R.C. atyánk szándéka szerint mi, az ő testvérei, másodízben is arra kérjük Európa minden tudósát, hogy ha Fámánkat (melyet öt nyelven adunk ki) és a latin Confessiót is elolvasták, ajánlatunkat alaposan vegyék fontolóra, művészetünket olyan pontosan és gondosan vizsgálják meg, amennyire csak képesek, s korszakunkat is minden igyekezetükkel tekintsék át, majd közöljék velünk gondolataikat – közösen vagy egyenként – írásban vagy nyomtatásban. Mert habár most sem magunkat, sem közösségünket nem nevezzük meg, biztosak vagyunk benne, hogy bármilyen nyelven is, de mindőjük véleménye el fog érni minket. Arról is biztosítunk mindenkit, aki a nevét közli velünk, hogy valamelyikőnkkel szóbeli – vagy ha ez ellen kifogása lenne, írásbeli – kapcsolatba kerül.

Fama Fraternitatis R.C.

35. Találkozás a Rózsakereszt Idősebb Testvéreivel

 

A Rózsakereszt misztériumainak hierofánsai nagyon személytelen módon, „öt nyelven” szólnak a tanulóhoz. Ezekben a nyelvekben le van fektetve minden bölcsességük, minden dinamikus akaratuk és minden hatásuk. A tanulót ennek a nyelvtudománynak a gyakorlására ösztönzik. A Rózsakereszt Fama Fraternitatisa azért jött hozzánk, hogy ennek az elemi feltételeit ismertesse.

Az első nyelv, amelyen a napnyugati misztériumok hierofánsai beszélnek, Jézus Krisztus Urunk nyelve. E nyelv jellemzői nem a jelenlegi teológia kitaposott útjain találhatók, s ezoterikusan értekező társulat sincs a képben, mert e nyelv szép képeit csak az istentudók, az Istennél tanultak tudják elolvasni és megérteni. Ez a nyelv nagyon is eleven és alapvető jelentőségű. Itt nem csonka fogalmak és rögeszmék sorakoznak mondatokká, hanem vakító szépséggel ragyogó mágiáról van szó. Ennek a nyelvnek az elolvasása, olvasni tudása tehát az átélni tudását, mágiájának a megtapasztalását jelenti.

Ezt a nyelvet nem lehet elkerülni; ezt Önöknek meg kell tanulniuk.

Sokan nehéznek, nehezen érthetőnek találják. Nyelvtana csaknem ravaszul bonyolult; a nyelvi követelmények valahogy nem természetesek, sőt természetellenesek. Mert nem ezen követelmények egyike-e, hogy „aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”? Vagy nem úgy szól-e egy másik szabály, hogy „add el mindenedet, és jer, kövess engem”? Vagy „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket”?

Ki tudja tehát elsajátítani ezt a nyelvet? Ki lenne bolond bevezetni az irodalmi nyelvhasználatba? Megszokott dolgaink területén hogyan tehetnénk ilyesmit?

Ezért készítettek minekünk egy sok könnyítést és egyszerűsítést tartalmazó mesterséges nyelvet. Ezzel a sok megalkuvással azonban a nyelv sajátosságát reménytelenül meghamisították, s szépségéből karikatúra lett. Jézus Krisztusnak ezt az első nyelvét azonban senki sem kerülheti el. Sok keresve gondolkodó ember próbálta ezt meg mégis, s még többen fognak ezzel kísérletezni. Hiába: mindannyian az alantas értékek káoszában fognak bolyongani, a sátánizmus pokolian nyugtalanító szimfóniája közepette. Mígnem a tanuló, az élen haladó, végül hajlandó lesz a csodás Krisztus-nyelv jeleit annak minden következményével együtt tanulmányozni.

Ekkor aztán a Krisztus-hierofánsok második nyelvéhez vezetik. Itt az ösvénynek egy magasabb fázisáról van szó. Míg az első fokon Önök az evangélium hatalmas követelménye elé álltak, teljes készséggel elfogadva azt, bárhová is vezeti Önöket az útjuk, addig a következő fázis az alkotóképesség csarnokaiba visz. Ha önfenntartási és érvényesülési törekvésünk napjai a végük felé közelednek, s felsóhajtva sietünk a Krisztus elé, akkor kiöntetik ránk Isten szelleme, s az apostolok története értelmében, szellemben megújult új emberekként „látásokban” új lehetőségeket látunk, az igazi emberélet új megnyilvánulásait, az alantas érzékek erejétől mentesen, egy új világrend számára felszabadultan. Új eszményiség lobban lángra bennünk, amelyről beszélünk és tanúskodunk, esetleg tűzsugárként hasítva és támadva a szentségtelent és lanyhát embertársunkban, hogy őt is fáklyahordozóvá regeneráljuk.

Ez a fiatalos serénykedés és sziporkázás azonban a tanulónál hamarosan az életkornak megfelelő érettségnek és meggondoltságnak ad helyet, s így a Rózsakereszt harmadik nyelvéhez vezetik őt. Most, mint a régiek, álmokat fog látni. Az eszményiség tarka sorát látja az érzékek elragadtatásában, ezeket fontolgatja és mérlegeli az evangélium követelményeihez viszonyítva. Itt egy alkímiai folyamatról van szó. A beteljesülés álma fejlődik ki, a legfinomabb részletekig átgondolva és átérezve.

Azoknak a testvéreinknek a szemében, akik elérték a fejlődésnek ezt a fázisát, mélyről eredő fényt látunk, csodásan tiszta világosságot, erős honvágyat. Mert az ő szemük belelátott a titokba, amelyet a hierofánsok adatai szerint maguk rekonstruáltak. Önöknek azonban nem tudják elmondani, hogy mit láttak éber álmukban. Nem tudják azt költeményekben megénekelni – mert Önök nem értenék meg. Hanem építeniük kell, szabad kőművesekké kell válniuk, álomnyelvüket épületként kell bemutatniuk fejük, szívük és kezük dinamikájával.

És ez a Rózsakereszt tanulójának negyedik nyelve: az építés dinamikája, az evangélium tüzes, lángoló jeleinek tettekkel történő kifaragása. Erre teszi képessé Önöket Az, aki örökké van.

Íme, így emelkedik az ötödik nyelv a pentagram ösvényén. A Fehér Templom ragyog és világít, mint mindennek az előudvara, ami volt, ami van, s ami egyszer lesz:

már nem az evangélium követelményeként, mely nyugtalanítja Önt,

már nem eszményként, amelyet fényreklámként kapcsolnak be,

már nem a szemlélődésben elmerült tanuló befejezett álomképeként,

már nem szerszámait a világ munkahelyén szorgosan kezelő kőműves alakuló épületeként, hanem az elkészült mű nagyszerű bizonyítékaként.

A Fehér Templom! Mi lehet az?

Ó, erről nehéz írni. A Fehér Templom elérése vagy megépítése netalán a kereső személyes kielégülése, aki talált, esetleg kiemeltetés a halál pokoli valóságából?

Nem. A Fehér Templom egy erő, melyet a Krisztus-misztériumok hierofánsai építettek, fejlesztettek, akiket erre Isten szeretete tett képessé. Minden tanuló, aki az ecsetelt módon áttör ehhez az erőhöz, megerősíti, dinamikusabbá és mágikusabbá teszi azt; és minél több tanuló erősíti ezt az erőt, az annál jobban leereszkedik a halál helyeire, egyre mélyebbre, egyre fényesebben, egészen a pokol birodalmáig, hogy a szentségtelent összetörje.

A Fehér Templom a szeretet cementjével készült. Kövei élő anyagból állanak, amelyeket emberi kezek, szívek és fejek önfeláldozása és önmegtagadása formált. Olyanoké, akik felfedezték, hogy mindenre van erejük a Krisztusban, aki őket megerősíti.

Erről a templomerőről tanúsítják, hogy terjedelme és lehetőségei mértékében a kiválasztottak miatt a szenvedés napjai megrövidíttetnek. Mert ahol a világosság megjelenik, ott a sötétségnek menekülnie kell. Ez a Rózsakereszt mágiájának a lényege és szándéka, amelyre ezennel Önöket is szívből, szeretettel meghívjuk.

Ha pedig ezt az ajánlatot, ezt a felhívást alaposan meggondolják, s az ezzel kapcsolatos mágikus művészetet pontosan megvizsgálják, akkor tapasztalni fogják ennek a nagy munkának a mélységét és szépségét. Ha pedig valamit megtud az ember erről a munkáról, akkor az azt jelenti, hogy munkatárs akar lenni, e nagy munka társkivitelezője. Ezért a Fama Fraternitatis által minden valóban „Isten iskolájában tanult” emberhez szól a felhívás, hogy lelkesítse őket erre a munkára, és hogy véleményüket munkaerejük látható bizonyítékával – akár közösen, akár egyénileg végzett munkával – fejezzék ki. Mert csakis a Nagy Mű érdekében folytatott gyakorlati fáradozások árán lehet személyes tapasztalathoz jutni, személyesen találkozni a Rózsakereszt hierofánsaival.

Azt mondják nekünk a Fámában:

Mert habár most sem magunkat, sem közösségünket nem nevezzük meg, biztosak vagyunk benne, hogy bármilyen nyelven is, de mindőjük véleménye el fog érni minket. Arról is biztosítunk mindenkit, aki a nevét közli velünk, hogy valamelyikőnkkel szóbeli – vagy ha ez ellen kifogása lenne, írásbeli – kapcsolatba kerül.

Ebből az idézetből a következő szempontokat emeljük ki további elemzés céljából:

1. a Rózsakereszt testvérei nevüket nem teszik közzé;

2. hibátlanul felismerik mindenkinek a belső értékét;

3. a velük teremtett kapcsolat feltétele a belső érték, a mi okos-erkölcsös lélekelvünk, amelyből élünk;

4. ez a kapcsolat szóbeli lehet, tehát szemtől-szembeni,

5. vagy pedig írásbeli.

A Rózsakereszt tanítványai tudják, hogy a misztériumok hierofánsai teljes névtelenségbe burkolódznak. Az én elámítása így jó előre ki van zárva. A kereszténység alapelvei, tehát az önfeláldozás és önmegtagadás az alantas én teljes feladását követelik meg, a személyiségérvényesítési törekvés teljes felszámolását: „Aki az ő életét elveszíti énérettem, az megtartja azt” – mondja Krisztus. A régi öntudat helyére ekkor teljesen új lép, olyan öntudat, melynek nem kell fenntartania magát a halál közepette, nem kell harcolnia egy napsugaras helyért. Olyan öntudat ez, mely győzött, a Szent Szellemben újjászületett, és alkotó feladatának teljes tudatában van, mégpedig az anyag és a szellem minden területén. Olyan tudat ez, mely nem elvenni jön, hanem minden elesettet felegyenesíteni, s megtartani azt, ami elveszni készül.

Értsük azonban jól: ez a névtelenség nem kacérság, soha sem szellemi önmagasztalás, hanem magától értetődő viselkedés. Az emberek azért tudatják a nevüket, hogy ismerjék egymást, hogy dolgozhassanak egymással a normális társadalmi rendben. Akiknek viszont megvan a Krisztusban megújult öntudatuk, azok az erejüket tudatják, a szeretetüket és az eszüket jelentetik meg. És nagyon jól tudják, hogy erejükön erőszakot követne el a földi világ, és nem fogadnák szívesen, ha azt a jelenségvilág valamelyik emberével hoznák kapcsolatba. Azonkívül pedig az ilyen embert a sátánizmus is nemsokára a legfeketébb rágalmakkal mocskolná be.

A névtelenség tehát nem túlzott szerénység, hanem módszer, hogy rendesen lehessen dolgozni. Mert ha a munka bizonyos szakaszában a névtelenséget valamilyen okból fel kell adni, ott a Rózsakereszt munkatársa kétszer annyi ellenállásba ütközik. Ezért kell a legcsekélyebb ellenállás útján haladnia.

Korábban kiadtunk egy pár kisebb munkát álnéven. S tudjuk, hogy sok haragosunknak (mert a Rózsakereszt tanulójának sajnos gyakran van haragosa) nagyon tetszett, többször is elolvasta, és tovább ajánlotta irodalmi munkánkat, mert nem tudta, hogy tőlünk ered. Így győzzük le a haragjukat személytelen szeretetünkkel. Ha csak valamit is értenek a mágiából, akkor tudják mit jelent ez. Ezért nem mutatkoznak be a hierofánsok, holott látogatják az emberek gyülekezeteit.

Nyugtalanságra azonban nincs ok, mert ezzel a módszerrel a sokságban mégis fel lehet ismerni az egységet. Minden tanuló bemutatkozik a belső értékével, az értelmes-erkölcsös lélekelvével. Mindig az egyformák vonzzák egymást, s így azonnal bensőséges kapcsolat keletkezik a hierofánsokkal, ha ez a belső érték, belső minőség eléggé megerősödött.

Hogyan ismerik fel ezt a belső, szellemi minőséget, ezt az egységet a sokságban?

A világosságról! Ahogyan Istent és az Ő dicsőségét az anyag és a szellem minden területén a világosságáról ismerjük fel, úgy az embert is arról a világosságról ismerni fel, amelyet az ő mikrokozmikus világmindenségében keltett. Megtestesült lélekminősége színt, hangot sugároz ki, amelyben – mivel több dimenziós – minden tényező megvan, amelyről felismerhető.

Azt is megfigyelhetik, hogy amelyik tanuló elhatolt ehhez az életmódhoz, az akkor a legboldogabb, ha dolgozhat, ha a munkáját végezheti. Nem az az ő legnagyobb kívánsága, hogy a hierofánsok felismerjék. Már azért sem, mert mint teremtő erejű lény, mint teljes istenelv, munkájában nem akadályozható. Ahogyan Isten, aki maga a Világosság, parancsol, és már meg is történt, úgy tudja a tanuló, akit ez az istenvilágosság lobbantott lángra, alkotó munkáját a hierofánsoktól függetlenül elvégezni. Az Idősebb Testvérekkel való találkozás értékét ezért egészen más tényezők adják meg, ahogyan még látni fogjuk.

A tanuló ekkor nagy nyugalomhoz is jut, mert már nem marja, hajszolja az elismerés utáni vágy, mert az elismerés mágiája a saját kezében van. Tudja, hogy minden a benne lévő értelmes-erkölcsös lélekelv alakulásától függ. Ezt viszont nem lehet ajándékba kapni, hanem csak kifejleszteni. Ezt mindenkinek meg kellene gondolnia, aki a saját nagyságának elismertetésére törekszik.

Az özvegyasszony filléreinek mint cselekedetnek nagy jelentősége volt, de elismerésre nem volt szüksége. Szégyellte magát a sok vélt nagyság közepette; de Krisztus felfedezte közvetlen, egyenes egyszerűségét.

Így következik be a pszichológiailag helyes pillanatban a misztériumok hierofánsaival való kapcsolat. Ez pedig mi? Okkult, hátborzongató kísérlet őrökkel a küszöbön és légzési gyakorlatokkal? Nem.

Ez az, amit a Heidelbergi Katekizmus, a misztikusok és a gnosztikusok „a szentek közösségének” neveznek: a mindennapi, szüntelen kapcsolat az életben az élet által felszenteltekkel, az állandó kapcsolat a Fehér Templom erejével. Akik pedig a szenteknek ebben a közösségében élnek, mind arról adnak hírt, hogy mily nagy elragadtatás a szentek közösségébe való felemeltetés. Mint az örökkévalóság az időben, olyan az a tudat, amellyel az ember egységben tudja magát ezekkel a fehér rózsákkal, melyek Jézus Krisztus szíve vérével vannak átitatva. Ez az istenszolgák nagy szerzetrendje, akik a tagság egyetlen feltételévé az említett belső értéket, lelki minőséget teszik, ami a jóságban, igazságban és igazságosságban végzett munka által bontakozik ki.

El tudják-e Önök képzelni azoknak a szótlanná tévő örömét, akik először vonulhatnak át az istenközösségnek ezen a kristálykapuján?

A hierofánsokkal való kapcsolat szóban, vagy ha valami akadály van, írásban jön létre. Az első kézből eredő ismeret megnyilvánításának és fejlődésének két lehetősége van a Fama szerint: szóban, vagy ha ez valahogyan nem megy, írásban. A szóbeli a személyes ismeretségre utal, a szellemileg-szervileg észlelő ezoterikus képességre, míg az írásbeli a hierofánsokkal a gerinci szellemtűzben való találkozást jelenti. Ezt az utóbbi módszert akkor alkalmazzák, ha a világon szabadon kőműveskedő tanulót annyira leköti a munkája, hogy a módszereket, melyek a testét szóbeli kapcsolatot lehetővé tévő állapotba hoznák, nem alkalmazhatja munkája elhagyása nélkül. Érthető, hogy választása nincsen, mert a munka az első, s ezáltal fejlődik megszenteltetés az előző életben felépített lehetőségeknek megfelelően.

Így szeretnénk tehát Önöket meghívni a szenteknek ebbe a közösségébe a Heidelbergi Katekizmus szavaival:

Hiszek Istenben, az Atyában, ég és föld mindenható teremtőjében, akiből, aki által és akire nézve minden van.

Hiszek Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, aki áthatolt az emberiséghez, hogy az emberben meggyújtsa Isten világosságát;

aki fogantatott a Szent Szellemtől, a megvalósítás erejétől;

született Szűz Máriától, az azzal megegyező emberi elvből;

aki szenvedett Pontius Pilátus, a háromdimenziós, elhasadt természetrend földi törvénye alatt;

meghalt és eltemettetett, leszállt a pokolra, s így az anyagvilág éteri területét betöltve, ezzel a szeretetáldozatával helyreállította az összetört természetrendet;

harmadnapon feltámadt halottaiból, és felment a mennybe, ahol a mindenható Atya Isten jobbja felől ül; megdicsőült a szellem és az anyag minden területén;

ahonnan el fog jönni, hogy ítélkezzen az élők és a holtak fölött;

ahonnan gyermekei ereje által meggyújt minden gonoszt a megújulásra.

Ezért hiszek az isteni gondolat formaadójában, a Szent Szellemben.

Ezért hiszek egy szent, egyetemes keresztény egyházban, amely az igazság, jóság és igazságosság eredménye lesz, s elvezet engem a szentek közösségéhez, a misztériumok hierofánsaival való közösséghez;

hiszek a bűnök megbocsátásában, az alantas értékeknek a belső szellemi minőségre való átváltoztatásában;

a test feltámadásában, a haláltörvény fölötti diadalmaskodásban, s ezáltal az igazi, örök életben.

„Igyekezem, hogy el is érjem, a miért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.”

Azt azonban hangsúlyozzuk, hogy aki komolyan és szívesen velünk tart, az javait, testét és lelkét illetően is élvezni fogja ennek gyümölcsét. Akinek szíve azonban hamis, vagy akit csak a pénz érdekel, az először is semmiképpen sem képes kárt okozni nekünk, azonkívül pedig saját magát taszítja a legnagyobb szerencsétlenségbe. Épületünk is, noha az emberek százezrei látták közelről, az istentelen világ számára örökké érinthetetlen, sérthetetlen, lerombolhatatlan, láthatatlan és rejtett marad.

Szárnyaid árnyéka alatt,

ó, Jehova!

Fama Fraternitatis R.C.

36. A láthatatlan épület

 

„Istenből születünk,

Jézusban meghalunk,

a Szent Szellem által újjászületünk.”

Önök ismerik a Rózsakeresztnek ezt a mágikus idézetét. A C.R.C. sírboltjában talált T könyvének záró szavai ezek: Ex Deo nascimur, in Jesu morimur, per Spiritum Sanctum reviviscimus.

Ezt többször hallották, olvasták, esetleg hangoztatták is – és mégsem értik. Talán megérintették, vagy csendes tisztelettel adóztak ennek az idézetnek, de mágikus erejét nem érezték. Ha mégis, akkor azt kétségtelenül észrevették volna, mert e szavak mögött hatalmas titok rejlik. Ezért van az, hogy hallanak, de nem értenek; látnak, de nem hatolnak a mélyére; éreznek, de nem tapasztalnak.

Vannak szellemi javak, amelyek naponta felkínálják magukat, ingyen, és nagyon gazdaggá tehetnének. Vannak erők, amelyek Önök mellett mennek az ösvényen, mintegy kezüket nyújtván, és nagyon erősen meglódíthatnák Önöket. Mindezt azonban elmulasztják, sőt még csak észre sem veszik.

„Isten Szelleme által lángra lobbanni; Jézus Krisztusban, az Úrban aláhanyatlani; a Szent Szellem tüze által újjászületni.”

E mágia mögött a láthatatlan épület ragyog.

A Krisztus-hierofánsok háromszoros megnyilvánulást sugároznak ki ebbe a világba, amit vágynak, áldozatnak és alkotásnak, vagy öntudatnak, vérmegújításnak és szellemi tudatnak mondunk.

A vágyakozás éleszti bennünk az életösztönt, a megnyilvánulásra törekvést. Ez az első erő, amely minden természeti birodalmat kivitelezésre, párzásra, fenntartásra, alakulásra unszol. A forró, tüzes vágy kivilágítja ebben a világban a sötétséget, s e vörösen lángoló tűz vezetése alatt felfedezzük saját magunkat és a felebarátunkat.

Felébredünk ennek a világnak a pusztájában. Mi, az ember, Ádám (ódem), Isten lélegzete, az Ő szellemében elolthatatlan tűzzé lobbanva, nevet adunk környezetünknek, tájékozódunk napjaink Paradicsomjában. És van egy hatalmas vágyakozás, zabolátlan sóvárgás, kimondhatatlan beteljesülési szükség, melyet ez a tüzes vágyörvény élesztett dübörgő tűzhányóvá. És a célra irányuló honvágy keletkezik, hajsza, hogy elérjük és megragadjuk.

De hol a cél, és mi a cél?

Tovább hajszolnak minket a pusztában, mialatt a vágy, mely teljesülésre sürget, egy pillanatra sem hagy nyugton. Ebből a vörös tűzből éled a tudat. Felfogásunk fejlődik, s észrevesszük, hogy a többiek szeméből ugyanaz az ösztön parázslik, hogy a tűz őket is lángoló izzásra gyújtotta. Az egész emberiséget ebbe az olvasztótégelybe dobták, s ebben a heves tisztulási folyamatban a tudatnak óráról órára növekednie kell.

Ugyanakkor azonban gyűlölet is támad, mely az érvényesülési ösztönből születik. Az ember öntudata olyan fegyverzet, mellyel ugrásra készen lép természetbéli ellenségei elé. Az izzó vágyakozás pedig viszályra késztet, az önfenntartásért, érvényesülésért vívott küzdelemre. Embertársára ront, s a torkára hág. A legerősebb lábak győznek, mert azok taposnak a legjobban. És ezekre mondják az elismerés hangján, hogy „sokra vitték”!

Érdekes azonban, hogy ezek, akik sokra vitték, nem nyugosznak, nincsenek megelégedve. A sóvárgás tovább hajszolja őket, egyre tovább! A harc fokozódik, és az értelem mértéktelenül növekszik. Ha nem a neandervölgyi ősember nyers erejével, öklével csapnak oda, akkor modern fegyverekkel, az éleseszűek találmányaival. Aztán a csel és az árulás jön, meg zsolozsma és imakönyv. Nincsen azonban egyetlen elégedett sem, a vágy tovább hajszol, hullákon és városokon át, tovább, egyre tovább!

Csak az öregek, akik belefáradtak a gyilkolásba, akik haszontalan, nehéz prédájukat alig bírják már cipelni, azok maradnak végül fekve a mocsárban, epekedve, míg meg nem váltja őket a halál.

Vannak, akik most azt kérdezik: „honnan ered ez a vágyakozás, ez a vörös szenvedély, mely engem is magával sodor?” És azt felelik maguknak: „a vágy: szexuális ösztön”. Keresik a másikat, kozmikus tükörképüket, a nemi tekintetben fordítva polarizáltat, hogy a vágyat kioltsák, megöljék.

A vágyat azonban nem lehet megölni! A csábító kábulat után a lángok hevesebben csapnak a magasba, mint bármikor is, mint a mítosz százfejű sárkánya. A vágy egy nem ebből a világból való erő, s csak olyan birodalomban teljesülhet, amely szintén nem ebből ered. És ezért rabszolgalélek Ön, ha továbbra is a régi játékot játssza, amelynek mindig ugyanarra az eredményre kell jutnia. Szinte őrültek garázda csürhéjeként dúl és küszködik az emberiség ezen a mélyponton, ebben az árokban. Ököllel verik a láthatatlan épület falait, s aki a negatív módszer segítségével hatol be, azt a feledés italával ellátva zavarják el, s így újra a vágytűz mocsarában találja magát.

Isten szelleme által lángra lobbantva.

Ez nem valami értekezés szövege, hanem tűz, erő, mely megtölti a vérünket, éjjel-nappal hajszol, hogy teljesen és tökéletesen megrekedjünk saját magunkban.

Akkor, csak akkor fogjuk aztán az üdvtitkot keresni. Akkor megoldást keresünk. Önök kerestek, s továbbra is ezt teszik majd. Vágyaik a senki-földjére hajszolták Önöket, s most az emberi vágyakozás igazi izgatószerei után tudakozódnak, mert minden előző kísérletnél csak a halál vigyorgott és a szükség növekedett.

Nagyon emberbarátokká válnak, s azt mondják a gyilkosoknak, „szépen kérjük, ne ontson vért, mert nem illik”; vagy a fojtogatónak: „ne olyan erősen, mert fáj”; a rendbontóknak pedig, hogy „ne csapjanak ekkora lármát, mert ez műveletlenség”. És egyleteket, rendeket, társaságokat alapítanak. Meg könyveket írnak, nagyon szépeket és felemelőket.

A vágybarlangok lángjai azonban körülnyaldossák az egyleteket, rendeket és társaságokat is, belekapnak a könyvekbe is, és mindenki ezen a pokoli parázson táncol. A tűzháromságból tüzes szalamanderek bújnak elő, és belerángatnak minket a halotti torba, míg sóhajtva, nevetve, kétségbeesetten vagy dühösen el nem hangzik az utolsó sikoly; míg a kereső fel nem fedezi az igét: in Jesu morimur – Jézusban meghalunk.

Mert a vágy céljának megértésére csak egy lehetőség van, csak emellett nem éget meg a tüzes parázs. Az egyetlen lehetőség Jézus Krisztus, Jézus Krisztus lényege, a benne megnyilvánult önfeláldozás és önmegtagadás. Ahol a dolgok közönséges menete szerint a vágy tüze a halált hívja fel, ott mondja a Krisztus: „Aki el akarja veszíteni az ő életét énérettem, az megtartja azt.” „Jertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, s én megnyugosztlak titeket.”

Egyáltalán nem arról van szó, amit a teológusok szeretnének elhitetni Önökkel, hogy ha valaki belefáradt a vágyorgiákba, s már csak egy rakás szerencsétlenség, akkor a maradékot adja csak át édes Urunknak, s majd ő megnyugtatja. Mintha valamiféle szellemi nyugdíjról lenne szó tehát.

Mindezt másképpen kell érteniük: Krisztus megmutatja Önöknek az utat, és átadja az erőt, hogy a vágyakozás dinamikáját helyes módon vethessék be, hogy ez a vágyakozás ne elestükre, bukásra szolgáljon, hanem érzékek fölötti feltámadáshoz vezessen. Ha pedig ehhez az isteni felismeréshez csak akkor jutnak el, amikor már életükben annyi mindent elrontottak, hogy valóban csak egy adag szerencsétlenségről lehet szó, akkor Krisztus szeretetében az ösvényen való későbbi továbbhaladás lehetőségét találják meg. Mert az ösvény bejárása elutasíthatatlan, azt mindenképpen be kell járni.

Szó sem lehet tehát szellemi nyugdíjról, hanem új megbízásról, isteni titokról van szó, amelyet Önökre bíznak, s mely a vágyakozásukat üdvrevágyássá változtatja. Akkor be kell járniuk a keresztutat, Golgota ösvényét, az önfeláldozó szeretetszolgálat útját, hogy ott, ahol a vízszintes keresztezi a függőlegest, a szellemi szív fehér rózsaként bontakozzon ki.

Ha megkapták a fehér rózsát, akkor hallják meg az elérés erdejének mágikus zenéjét, a láthatatlan épület kórusait: per Spiritum Sanctum reviviscimus – a Szent Szellem által újjászületünk.

Istennek terve van a világgal és az emberiséggel. Ezt a tervet pedig emberi kezeknek, fejeknek és szíveknek kell teljesíteniük. Ha a Rózsakereszt tanulója kész és képes elölni az elsődleges vágyat azzal, hogy Krisztusban aláhanyatlik, akkor mágikus csoda történik, mihelyt ez a folyamat eléggé előrehaladott. A tanuló akkor a Szent Szellem által, a Szent Szellemben újjászületik, vagyis Isten terve megvalósul rajta és őbenne, s ő felállítja a láthatatlan épületet ebben a világban, míg mindaz együtt, amit a Szent Szellemben megdicsőültek elértek, csodás és nagyszerű módon a Fehér Templomként ragyog.

A Fehér Templom természetesen nem álomkép, nem kedves, misztikus ígéret fáradt vándoroknak. Ez a Fehér Templom, ez a nagyszerű, láthatatlan katedrális minden mérték szerint mérhető: ereje, szépsége, dinamikus megrendíthetetlensége az emberi lényekben él, s ezek által bizonyosodik be.

A Fehér Templom a szentek közösségének megnyilvánulása. Erő, habár láthatatlan, mégis erő; épület, s habár láthatatlan, mégis lerombolhatatlan; olyan erő, melyet ellenállhatatlanul bevezetnek pokoli világunkba; a Rózsakereszt ereje, amellyel a misztériumok hierofánsai a világot támadják.

Minél több tanuló váltja valóra a leírt alakulást és járja be az utat, annál hatalmasabb és pompásabb a Fehér Templom, hogy egyszer e tűz elől elmeneküljön a sötétség. Ez a Krisztus-hierofánsok módszere. Ez a módszer nem kelt feltűnést, de bevehetetlen citadellát képez. Ezért végződik így a Fama Fraternitatis:

Épületünk pedig, noha százezrek látták közelről, az istentelen világ számára örökké érinthetetlen, sérthetetlen, lerombolhatatlan, láthatatlan és rejtett marad.

Szárnyaid árnyéka alatt,

ó, Jehova!

Ez a mi örömünk:

Isten dicsősége érinthetetlen.

Íme, angyalait küldi hozzánk:

Isten szelleme által lángra lobbantva,

Jézusban, az Úrban aláhanyatlunk,

a Szent Szellem tüze által újjászületünk.

Ámen.