Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II.-egyben

Jan van Rijckenborgh

Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője II.

 

 

Előszó

 

„Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője” második részének megjelenésével a Rózsakeresztes Szerzet titkainak három részes kiadása lezárult. Ugyanakkor jónak tartjuk újra felhívni a figyelmet arra, hogy Johann Valentin Andreä fennkölt művének ezoterikus elemzésével egyáltalán nem intellektuális kíváncsiságot akartunk kielégíteni, hanem Andreä szellemében csak egy cél lebegett szemünk előtt: a komolyan érdeklődő embereknek még világosabban akartuk megmutatni az egyetlen utat, mely az élethez vezet, s amelyet az alkémiai menyegző ecsetel, hogy a legmélyebb lényükre hatva ébresztgessék és táplálják azt, ami az élő igazság megszabadító világosságára való vágyakozásra ösztönzi őket.

Ne várják el tehát, hogy a leplezett elbeszélés legkisebb részletét is megmagyarázzuk. Ehhez – ha ez egyáltalán felelősségteljes lenne – amúgy is több kötetre lenne szükség. A komoly keresőnek, az ösvényen járó tanulónak ez nem használna, és nem is kell neki. Mert aki őszinte szándékkal lép az ösvényre, annak a megfelelő időpontban minden rejtély feltárul. E könyv olyan pontosan és annyit leplez le a megszenteltetéshez és megszabaduláshoz vezető egyetlen útból, amennyi lehetséges és kívánatos, hogy aki ehhez az ösvényhez nyílt szív- és főszentéllyel közeledik, az a szavak mögött meglássa a rá is váró megváltoztathatatlan, ragyogó világosságot.

A szellem, aki az emberiség megszabadító útját őrzi és vezéreli, sok embert ébresszen megszabadítóan cselekvő életre.

J. van Rijckenborgh

 

 

A harmadik nap (folytatás)

 

Az apród ezt később elmondta a Leánynak, aki többször is viccelődött velem emiatt, mert eljött az evés ideje, s én majdnem utolsónak értem asztalhoz. Nem tétováztam tehát, s amikor újra felvettem előbb levetett kabátomat és asztalhoz mentem, a szolgák oly nagy tiszteletet tanúsítottak irántam, hogy szégyeltem magamat és alig mertem felnézni. Így történt, hogy a másik oldalon rám váró Leányt nem vettem észre, s megvárattam. Ő azonban megfogta a kabátomat, s asztalhoz vezetett. Fölöslegesnek tartom, hogy a zenéről és a többi pompáról újra beszéljek, mert először is nem vagyok képes megfelelő szavakat találni rá, másodszor pedig korábban is dicsértem már, amennyire tehettem. Szóval mindenütt művészet és báj.

Miután elmeséltük egymásnak a nap élményeit (a könyvtárról és az emlékművekről hallgattunk), s a bortól kissé felvidultunk, a Leány beszélni kezdett:

– Kedves Urak, nagy vitában vagyok egyik nővéremmel. Szobánkban van egy sasmadarunk, melyet annyi gondozásban részesítünk, hogy egyikünk jobban kedveskedik neki mint a másik, ami sok viszályt okoz. Egyszer elhatároztuk, hogy oda megyünk hozzá, s amelyikünkhöz barátságosabb, azé legyen. Így cselekedtünk. Én – mint általában – babérágat vittem a kezemben; nővéremnél nem volt ilyesmi. Mihelyt a sas meglátott minket, a csőrében lévő ágat nővéremnek nyújtotta, s cserébe az enyémet kérte, amelyet oda is adtam neki. Így mindketten magunkat véltük előnyben részesítve. Most mit tegyek?

Nagyon tetszett nekünk, hogy a Leány milyen szerényen tette fel a kérdést. Mindannyian szívesen hallottuk volna a rejtély megoldását. Mivel azonban sokan énrám néztek és nekem szánták a válaszolás jogát, anynyira zavarba jöttem, hogy nem tehettem mást, én is felvetettem valamit. Azt mondtam tehát:

– Tisztelt Leány, kérdésére könnyen lehetne válaszolni, ha nem lenne itt valami, ami engem is nyugtalanít. Volt két társam, akik nagyon szerettek. Mivel nem tudták, melyikük áll a szívemhez közelebb, elhatározták, hogy váratlanul hozzám sietnek, s akit először ölelek meg, az a kedvesebb. Az egyik azonban nem tudott úgy sietni, mint a másik, lemaradt, s ezért sírva is fakadt. A másikat csodálkozva zártam karjaimba. Amikor elmesélték a tervüket, én sem tudtam határozni. A dolgot nyugodni hagytam, remélvén, hogy majd csak kapok jó tanácsot.

A Leány csodálkozott, de észrevette, hogy miért teszem, s így felelt:

– Na jó, akkor kvittek vagyunk, s kérjük a többiektől a megoldást.

Példámra azonban más is kedvet kapott és így folytatta:

– Ahol én lakom, abban a városban nemrégen egy nemes hölgyet ítéltek halálra. Mivel azonban a bíró megsajnálta, kihírdettette, hogy ha valaki hajlandó megküzdeni érte, akkor megteheti. A hölgynek volt két szeretője. Az egyik azonnal felkerekedett, s a harctéren várta ellenfelét. Időközben a másik is megjelent, s habár későn jött, elhatározta, hogy mégis harcol, de hagyja legyőzni magát, hogy az első férfi győzelmével a hölgy életét megmentse. Így is történt. Erre mindketten jogot formáltak a hölgyre. Mondják meg nekem, Uraim, kié legyen?

A Leány nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:

– Azt hittem, hogy okosabb leszek, de magam is sarokba szorulok, s szeretném tudni, hogy mások is vannak-e itt, akik így felelnek.

– Persze hogy vannak- mondta a harmadik. – Az enyémnél nagyobb kalandot még senki sem mesélt. Fiatalkoromban szerettem egy tisztességes lányt. Hogy eljuthassak hozzá, egy öreg anyóka szolgálatait kellett igénybe vennem, aki hozzá vezetett. Úgy történt azonban, hogy éppen a lány fivérei is odajöttek, amikor hárman együtt voltunk, s annyira méregbe gurultak, hogy meg akartak ölni. Könyörgésemre megeskettek, hogy mindkét aszszonyt feleségül veszem egy évre. Mondják már meg Uraim, hogy melyiket vették volna el először? Az öreget vagy a fiatalt?

Ezen a rejtélyen sokáig nevettünk, s holott néhányan suttogni kezdtek, egyik sem akart dönteni. Ezért így kezdte a negyedik:

– Egy városban lakott egy tisztességes nemesasszony, akinek sokan udvaroltak, különösen azonban egy fiatal nemes. Ez annyira nem tágított, hogy a hölgy végül odaígérte magát, azzal a feltétellel, hogy a tél kellős közepén szép zöld rózsakertbe tudja vinni. Ha ez nem sikerül neki, akkor soha többé ne kerüljön a szeme elé. A nemes ifjú messze földre is elutazott, hogy olyan valakit találjon, aki ezt meg tudja tenni. Végül egy öreg embert talált. Ez megígérte, hogy segít, ha a nemes ifjú neki adja vagyona felét. Az ifjú beleegyezett, s az öreg teljesítette az ígéretét. Az ifjú így meghívta a hölgyet a kertbe, mely várakozása ellenére zöld és kellemes volt. A hölgy emlékezett ígéretére, s megkérte az ifjút, hogy még egyszer elmehessen férjéhez, akinek aztán sóhajtozva és könnyezve elkeseregte a baját. Férje azonban teljesen meg volt győződve a hűségéről, s visszaküldte az ifjúhoz, aki oly magas áron nyerte el, hogy tegyen eleget neki. A nemes ifjút is annyira megdöbbentette a férj becsületessége, hogy bűnnek tartotta volna az ennyire tisztességes asszonyhoz hozzányúlni, s ő is visszaküldte férjéhez sértetlen erénnyel és becsülettel. Amikor az öreg ember megtudta az eset kimenetelét, holott szegény ember volt, ő sem akart csekélyebbnek mutatkozni, s a nemes ifjúnak visszaadta a javait. Nem tudom, Uraim, hogy ezek közül ki volt a legnemesebb lelkületű.

Erre mi sem tudtunk mondani semmit sem, s a Leány is csak azt kívánta, hogy a következő szólaljon fel.

Az ötödik aztán így kezdte:

– Tisztelt uraim, rövid leszek: Kinek nagyobb az öröme: aki azt, ami kedves neki, látja, vagy aki csak gondol rá?

– Aki látja, – mondta a Leány.

– Nem – vágtam rá, mire vita keletkezett, míg meg nem szólalt a hatodik:

– Tisztelt Uraim, meg kellene házasodnom, s van előttem egy leány, egy férjes asszony és egy özvegyaszszony. Segítsenek választani, s akkor én is segítek a többi rejtélyt megoldani.

– Ez még hagyján – szólalt meg a hetedik -, mivel legalább is választani lehet. Nálam más a helyzet. Fiatalkoromban szívből szerettem egy erényes szépleányt, s ő is szeretett engem, de nem kelhettünk egybe, mert a barátai nem egyeztek bele. Ezért máshoz ment feleségül, szintén becsületes és tisztességes emberhez, aki szerette is és jól bánt vele, míg az asszony gyereket nem várt, s annyira szenvedett, hogy végül mindenki halottnak tartotta. Így nagy pompával és gyásszal eltemették. Én ekkor azt gondoltam, hogy ha ez az asszony életében nem is lehetett az enyém, most, hogy halott, annyit ölelhetem és csókolhatom, amennyit akarom. Magammal vittem hát szolgámat és éjszaka kiásattam vele. Amikor kinyitottam a koporsót és szívem hölgyét karjaimba zártam, éreztem, hogy szíve gyengén dobog, s a melegemtől egyre erősebben ver, míg végül megállapíthattam, hogy valóban él. Csendben haza vittem, s miután hideg testét illatos fürdővel melengettem, anyám gondozására bíztam, míg szép fiúgyermeket nem hozott világra, akit éppúgy híven ápoltattam, mint az anyját. Két nap leforgása után elmondtam neki, hogy mi történt, mert nagyon csodálkozott mindenen, s arra kértem, hogy mostantól kezdve legyen a feleségem. Azonban ellenvetéseket tett, hogy ez a férjének – aki mindig jó volt hozzá – talán fájdalmat okozna. Mivel azonban a dolgok így történtek, mondta, köteles az egyiket ugyan úgy szeretni, mint a másikat. Két hónapot távol kellett töltenem, de azután férjét meghívtam vendégségbe, s amikor megkérdeztem, hogy elhunyt feleségét újra magához venné-e, ha visszajönne, mélyen meghatódva, könnyek között mondott igent. Végül behoztam hozzá a feleségét és a fiát. Elmondtam mindent, ahogyan történt, s megkértem arra, hogy előző egybekelésünkhöz adja meg utólagos beleegyezését. Soká vitáztunk, de jogomtól nem tudott eltéríteni. Feleségét rám kellett hagynia, de aztán még a fiáért veszekedtünk.

Itt félbeszakította a Leány:

– Csodálkozom, hogy képes volt a szomorú ember szenvedését még megkettőzni.

– Mit tehettem volna egyebet? – kérdezte a férfi.

Erre megint vitázni kezdtünk, de legtöbben azt tartották, hogy igaza volt.

– Nem, – mondta ő hirtelen – feleségét is meg fiát is visszaadtam neki. Most azt mondják meg Uraim, hogy az én nagylelkűségem volt nagyobb, vagy a férj öröme?

A Leány annyira örült ennek, hogy ezért a kettőért körbe járatta a poharat.

Azután a többiek mondtak ilyen találós meséket, de kissé zavarosak voltak, s nem tudtam mindet észben tartani. Egy azonban még eszembe jutott: Valaki azt mesélte, hogy ismert egy orvost, aki néhány évvel ezelőtt fát vett téli tüzelőnek. Egész télen annál melegedett. Tavasszal azonban eladta a fát, s így ingyen használta.

– Itt valami varázslatnak kell lennie – mondta a Leány. Az idő azonban letelt.

– Igen, – mondta társam – aki minden rejtélyt meg tud oldani, az alkalmas módon közölje a többiekkel. Nem hiszem, hogy ezt bárki is megtiltaná neki.

Ezalatt a hálaimát kezdték mondani, s az asztaltól elégedettebben és vidámabban álltunk fel, mintha egy csomót ettünk volna. Jó lenne, ha minden vendégséget és ünnepélyes étkezést így ünnepelnének.

Miután a teremben sétálgattunk egy kicsit, a Leány megkérdezett minket, hogy nem szeretnénk-e, ha megkezdődne a menyegző.

– De igen, nemes és erényes Leány – mondta egyikőnk. Erre a Leány titokban elküldött egy apródot, mialatt tovább beszélgetett velünk. Időközben annyira bizalmasak lettünk, hogy merészkedtem megkérdezni a nevét. Megmosolyogta kíváncsiságomat, s nem mondta meg egyenesen, hanem így felelt:

– Nevemben ötvenöt van, s mégis csak nyolc betűből áll. A harmadik betű az ötödik harmada. Ha a hatodikat hozzáteszik, akkor az eredmény gyökét az elsővel csökkentve annyi mint a harmadik, ugyanakkor a negyediknek a fele is. Az ötödik és a hetedik egyenlő; az utolsó – mint az első, ez pedig a másodikkal együtt annyi, mint a hatodik, amelyik csak néggyel több a harmadik háromszorosánál. Mondja meg hát barátom, hogy hívnak engem!

A felelet nekem elég bonyolult volt, de nem adtam fel, s így szóltam:

– Nemes és erényes Kisasszony, nem mondana meg mégis csak egyetlen betűt is?

– De igen, – mondta – azt megtehetem.

– Akkor mekkora a hetedik?

Amire azt felelte:

– ahányan az Urak vannak itt.

Ezzel meg voltam elégedve, s a nevét könnyen kitaláltam. Ennek nagyon örült és biztosított minket arról, hogy még sokkal többet fognak feltárni nekünk.

Ezalatt néhány leány készült fel, s jött be nagy pompával. Két ifjú fáklyát vitt előttük. Az egyiknek vidám arca, élénk szeme és szép termete volt. A másik szűkszavú volt, s amit akart, annak meg kellett lennie, ahogyan később hallottam. Utánuk négy szűz jött. Az első illedelmesen lesütötte a szemét, s alázatosan viselkedett. A második is szerény, félénk leány volt. A harmadik megrőkönyödött valamiért, amikor belépett a terembe. Ahogyan hallottam, nem szerette, ha az emberek túl féktelenek. A negyediknél szeretete és bőkezűsége jeléül néhány csokor volt. E négy után kettő jött pompásabb öltözékben, s minket udvariasan üdvözöltek. Az egyik egészen kék ruhát viselt, tele arany csillagokkal, a másik egészen zöldbe öltözött, piros és fehér sávokkal díszítve. Fején mindkettő finom, lobogó kendőcskét viselt, mely nagyon jól állt nekik. Végül olyan lány jött arany koronácskával a fején, aki pillantását inkább az égre emelte. Mind azt hittük, hogy ő a menyasszony. Annak azonban még nem jött el az ideje. Ez a lány a menyasszonyt dicsőségben, gazdagságban és rangban messze felülmúlta, s később is az egész menyegzőt vezette. Leányzónk példájára – mindannyian térdre estünk előtte, holott nagyon alázatosnak és istenfélőnek mutatkozott. Mindegyikőnknek kezet nyújtott, s azt mondta, hogy ezen ne csodálkozzunk, mert ez a legcsekélyebb dolgok egyike, amivel megajándékozhat minket. Szemeinket azonban Teremtőnkhöz emeljük, hogy megismerjük mindenhatóságát, s menjünk tovább a megkezdett úton, hogy a kegyelmet, amelyben részesültünk, Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére használjuk. Röviden: egészen másképpen beszélt, mint a velünk lévő Leány, aki kissé világiasabbnak tűnt. A koronás szűz szavai a legbensőbbekig hatoltak.

– Te pedig – szólított meg engem – többet kaptál másoknál; gondoskodj arról, hogy többet is adj vissza.

Ezen a figyelmeztetésen nagyon csodálkoztam.

Amikor a zenével jövő leányokat megláttuk, azt hittük, hogy már táncolni fogunk. De ennek még nem jött el az ideje. A korábban említett súlyok még a helyükön voltak, s a királynő (még mindig nem tudtam, hogy kicsoda) megparancsolta, hogy minden lány vegyen magához egyet-egyet. A mi Leányunknak azonban az övét adta, mely az utolsó és legnagyobb súly volt, s megparancsolta, hogy kövessük. Beképzeltségünk lehűlt egy kissé, mert észrevettem, hogy a mi Leányzónk tele volt ugyan jó szándékkal velünk szemben, de mégsem voltunk mi olyan tekintélyesek itt, ahogyan néhányan már kezdték beképzelni maguknak. Rangunk sorrendjében követtük hát őket, s az első szobába vezettek minket, ahol Leányunk a királynő súlyát felakasztotta, mialatt szép szellemi dalt énekeltek.

Ebben a szobában nem volt sok drágaság, a néhány szép imakönyvön kívül, melyek máshol sehol nem találhatók. Középen asztalka állt, mely imádkozásra is nagyon alkalmas volt; a királynő letérdelt előtte. Körülötte nekünk is le kellett térdelnünk, s a Leánnyal együtt imádkoztunk, aki egy kis könyvből olvasott fel, hogy az eljövendő menyegző Isten dicsőségére és üdvösségünkre ünnepeltessen. Erre egy másik szobába mentünk, ahol az első leány is felakasztotta a súlyát, s így folytatódott ez, míg minden szertartást el nem végeztek. A királynő újra mindenkinek kezet nyújtott, s kíséretével, a Leányokkal, elment.

A hozzánk beosztott Leány még egy ideig velünk maradt. Mivel azonban már éjjel két óra volt, nem akart minket tovább feltartani. Holott úgy tűnt nekem, hogy szívesen maradt volna, mégis jó éjszakát kívánt, s azt tanácsolta, hogy nyugodtan menjünk aludni. Nem szívesen ment el, s barátságosan elbúcsúzott tőlünk.

Apródjaink megkapták az utasításaikat, s így mindegyikünknek megmutatták a szobáját. Másik ágyban ők is velünk maradtak, hogy ha szükség lenne rájuk, a közelben legyenek. Az én szobám (a többiekről nem tudok semmit se mondani) főúrian volt berendezve, szép faliszőnyegekkel és képekkel. Mindenekelőtt azonban apródom tetszett nekem, aki oly kitűnően tudott mindenről beszélni, s a művészetekben annyira jártas volt, hogy még egy órát elbeszélgettünk, s csak fél négy felé aludtam el. Ez volt tulajdonképpen az első éjszaka, amikor nyugodtan aludhattam volna, ha nem zavart volna egész éjjel egy nyomasztó álom. Egész idő alatt ugyanis egy ajtóval bajlódtam, amelyet csak nagysokára és nehezen sikerült kinyitnom.

Ilyen valótlanságokkal töltöttem az időt, míg végre hajnal felé felébredtem.

 

 

A negyedik nap

 

Még ágyamban feküdtem, s élvezettel nézegettem szobám falain a szép képeket és ábrákat, amikor hirtelen trombitaszó harsant fel, mint ha már a menyegzői menetre lennének készen. Apródom az ijedtségtől magán kívül ugrott ki az ágyból, s holt sápadtan mondta, hogy a többieket már bemutatták a királynak. El lehet képzelni, hogyan hatott ez rám, s lustaságomat átkozva sírva fakadtam. Én még öltözködtem, mialatt apródom már régen készen volt, s kiszaladt a szobából megnézni, hogyan állnak a dolgok. Nemsokára visszajött azonban a jó hírrel, hogy még semmit sem mulasztottunk el a reggelin kívül, ami miatt engem – tekintettel magas koromra – nem akartak felébreszteni. Most azonban ideje elmenni a kúthoz, ahol már a legtöbben összegyűltek.

Ez annyira megvigasztalt, hogy kezdtem magamhoz térni. Nemsokára készen lettem az öltözködéssel és apródomat követtem az említett kertbe, ahol a kút volt.

Miután üdvözöltük egymást, s a Leány is ugratott engem egy kicsit a hosszú alvás miatt, kézen fogott és a kúthoz vezetett. Ott azt láttam, hogy az oroszlánnál kardja helyett most meglehetősen nagy tábla volt. Közelebbről megvizsgálva észrevettem, hogy az emlékművek közül való, s nagyobb értékelés kedvéért hozták ide. Felirata kora miatt eléggé kopott volt, ezért feljegyzem ide mindenki elgondolkoztatására:

Hermész az ősforrás.

Miután az emberi nemet

oly nagyon megrontották,

isteni határozatra

és a művészet támogatásával

gyógyírként török fel itt.

Aki teheti, igyon belőlem.

Aki akarja, tisztuljon meg bennem.

Aki mer, vesse magát a mélységeimbe:

Igyatok hát testvérek és éljetek!

Ezt a feliratot könnyű volt elolvasni és megérteni. Biztosan ezért is hozták éppen ezt ide.

Miután a kútnál mind megmosdottunk, s egy tiszta arany serlegből ittunk is, a Leányt újra követnünk kellett a terembe, ahol új ruhákba öltöztünk; ezeket teljesen arany szálakból szőtték és pompás virágok díszítették. Ezen kívül mindegyikőnknek másik, drágakövekkel kirakott aranygyapjút adtak, melyből sokféle hatás sugárzott, mindegyikőnk saját hatóerejének megfelelően. Nehéz aranydarab is függött rajta, melynek egyik oldalán a Nap és a Hold volt egymással szemben, a másik oldalon pedig a következő mondás:

„A holdvilág olyan lesz mint a napfény, és a Nap fénye a mostaninál hétszerte világosabban ragyog.”

Eddigi ékszereinket dobozba rakták, s egy szolgára bízták.

Erre a Leány rangunk sorrendjében kivezetett minket. Az ajtó előtt már vártak a zenészek, vörös bársony öltözetben fehér paszománnyal. Ekkor kinyitottak egy ajtót, amelyet eddig még nem láttam nyitva. Ez a királyi csigalépcsőre nyílt. A Leány a zenészek kíséretében háromszázhatvanöt fokon vezetett fel minket. Minden tele volt itt drága és művészi tárgyakkal. Minél magasabbra jutottunk, annál nagyszerűbb lett a pompa, míg fel nem értünk egy szépen festett boltozatba, ahol a hatvan szűz várt ránk, mind ékes öltözékben. Amikor mind meghajoltak előttünk, s mi is tehetségünk szerint adóztunk nekik tisztelettel, a zenészeket leküldték a lépcsőn és az ajtókat bezárták.

Ekkor csengőt ráztak meg, s egy szép leány lépett elő, aki mindenkinek babérkoszorút nyújtott át. A mi Leányunknak azonban babérágat adtak. Eközben függönyt vontak félre, s megpillantottam a királyt és a királynőt, teljes pompájukban. Ha a tegnapi királynő nem figyelmeztetett volna oly barátságosan, akkor most elfeledkeznék magamról, s ezt a kimondhatatlan nagyszerűséget az egekhez hasonlítanám. Mert attól eltekintve, hogy a terem is csak úgy tündöklött az aranytól és drágakövektől, a királyné ruhája is oly szép volt és úgy ragyogott, hogy nem is tudtam ránézni. Bármit is tartottam azelőtt szépnek, mindez oly magasan volt afölött, mint az ég csillagai.

Időközben a mi Leányzónk újra bejött. Mindegyikünket kézen fogott a lányok egyike, s mély meghajlással bemutatott a királynak, amire a Leány beszélni kezdett:

– Dicsőségtekre, Királyi Fenségek, legkegyelmesebb királyunk és legkegyelmesebb királynénk, ezek az urak életüket kockára téve jöttek el ide, aminek Felségetek örülhetnek. Már azért is, mert legtöbben olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek Felségetek birodalmát és területeit megnövelhetik, ahogyan erről Őfenségetek mindegyiknek a megvizsgálásánál maguk is megyőződhettek. Alázatosan bemutatom őket Őfenségeteknek, azzal a szerény kérelemmel, hogy feladatomat befejezettnek tekintsék és Őfensége maga kérjen kegyesen felvilágosítást mindegyikőjüktől tevékenységemmel kapcsolatban.

Ezzel a babérágat letette a földre.

Most egyikőnknek kellett volna mondania valamit, de mivel nem tudtunk mit mondani, végül az öreg Atlasz lépett elő és megszólalt a király nevében:

– Királyi Fenségük nagyon örülnek az érkezésüknek, s mindőjüket biztosítanak királyi kegyelmükről. Őfenségük a te cselekvéseddel – kedves Leány – szintén rendkívül meg vannak elégedve, s így királyi jutalomban részesülsz. Őfenségük azonban azt kívánják, hogy ezekről a vendégekről ma is gondoskodj, mert temiattad semmilyen tekintetben sem panaszkodhatnak.

A Leány erre újra alázatosan felvette a babérágat, s első ízben kellett újra elhagynunk a termet a Leányzónkkal. Ez a terem elől szögletes volt, ötször olyan széles, mint hosszú; a kijárat felé azonban nagy boltívbe torkollott, melyben három pompás trón állt körben; a középső valamivel magasabban állt. Minden trónon ketten ültek. Az elsőben ősz szakállú öreg király, felesége azonban szép és fiatal volt. A harmadik széken középkorú fekete király ült, mellette törékeny, lefátyolozott, idős asszony, akin nem volt korona. A középsőben a két fiatal ember ült. Fejükön babérkoszorú, fölöttük pedig nagy, értékes korona függött. Nem voltak olyan szépek, mint ahogyan elképzeltem. Ennek azonban így kellett lennie. Mögöttük félkörben egy padon, többnyire öreg emberek ültek.

Csodálkoztam, hogy senki sem viselt kardot, vagy más védekezésre alkalmas eszközt. Testőröket sem láttam, csak néhány leányzót, akik tegnap is velünk voltak, s most a boltív két oldalán ültek.

Híradásomból nem hagyhatom ki, hogy a kis Cupido ott is repkedett, s különösen a nagy korona körül tombolt és játszott. Időnként a két szerelmes közé ült, s íjjával játszva rájuk nevetett. Olykor úgy is tett, mintha nyilával miközülünk akarna valakire lőni. Szóval: a kis legény olyan féktelen volt, hogy még a teremben csapatosan repkedő madarakat sem hagyta nyugton, hanem azokkal is játszott, ahol csak tehette.

A lányok is szórakoztak vele, s ha el tudták kapni, akkor nem engedték el egyhamar. Az emberke így sok szórakoztató és vidám pillanatról gondoskodott.

A főurak előtt egy kicsi, de rendkívül értékes oltár állt, itt-ott bearanyozott fekete bársony könyvvel. Mellette kis gyertya pislogott elefántcsont tartóban. Holott nagyon rövid volt, mégis állandóan égett, s ha Cupido viccből nem fújt volna rá időnként, esetleg nem is vettük volna észre, hogy ég. A gyertya mellett gömb állt, mégpedig művészi módon magától forgó égbolttal, továbbá kis óra ütőszerkezettel, amelyen kicsiny kristály-szökőkút volt. Ebből állandóan vérvörös, világos víz folyt. Végül egy koponya is feküdt ott, amelyben olyan hosszú fehér kígyó mozgott, hogy mialatt teste minden más köré tekeredett, a farka mégis az egyik szemben volt még, mire a feje a másik szemen bement; így soha sem hagyta el halotti koponya-lakhelyét. Amikor Cupido piszkálni akarta egy kicsit, oly gyorsan tűnt el rejtekében, hogy csodálkoztunk.

A kis oltáron kívül a teremben itt-ott furcsa képek voltak, melyek mind mozogtak, mintha élnének, s olyan csudálatos dolgokat műveltek, hogy el sem tudom mesélni.

Amikor kimentünk, olyan érdekesen hangzó ének csendült fel, hogy nem tudtam megállapítani, a leányoktól, vagy a képekből jött-e.

Pillanatnyilag meg lehettünk elégedve, s elmentünk a Leányainkkal. A zenészek is újra megjelentek, s levezettek a csigalépcsőn, miután az ajtót gondosan lezárták. Amikor újra a terembe értünk, azt mondta az egyik leány:

– Nővérem, csodálkozom, hogy ennyi ember közé merészkedtél.

A minket vezető Leány pedig azt felelte:

– Senkiért sem aggódom annyira, mint ezért.

Amivel énrám célzott, s ez szíven ütött, mert megértettem, hogy a korom miatt gúnyolódott. Valóban én voltam a legidősebb. De azonnal azzal az ígérettel vigasztalt, hogy ha továbbra is jól viselkedek vele szemben, akkor ettől a tehertől megszabadíthat engem.

Időközben asztalra került az étel, s mindenkit a saját Leányzója mellé ültettek. Ezek, kedvesen elbeszélgetve, elszórakoztattak minket, úgyhogy az idő gyorsan telt. Hogy mi mindenről volt szó, s hogyan tréfáltunk egymással, azt nem szabad elárulnom. Leginkább azonban a művészetről volt szó, s volt alkalmam megállapítani, hogy fiatalok és idősek is járatosak voltak ebben. Ezalatt sokat tépelődtem, hogyan lehetnék újra fiatal; mert ez a probléma szomorított egy kicsit. A Leány észrevette ezt, s megszólalt:

– Veszem észre, mi hiányzik ennek a fiatalembernek. Fogadjunk, hogy ha ma éjjel nála aludnék, holnap vidámabb lenne.

Mire a többiek nevetni kezdtek, s holott én fülig elpirultam, mégis nevetnem kellett állapotomon.

Egyikőnk azonban a rajtam ejtett sérelmet meg akarta bosszúlni a Leányon és kijelentette:

– Remélem, hogy nemcsak mi, hanem a többi leány is tanúskodik testvérünk érdekében, hogy vezető Leányzónk vele akar hálni ma éjjel.

– Szívesen tenném – mondta a Leány -, ha nem kellene nővéreim rosszallásától tartanom, hogy tudtuk nélkül a legszebbet és legjobbat választottam magamnak!

– Kedves nővérünk – mondta egy másik lány -, látjuk, hogy magas hivatalod nem tett rátartivá. Ha megengeded, hogy a jelenlévő urakat kisorsoljuk magunk között hálótársnak, akkor örömmel hagyjuk neked azt az előjogot.

Ezt mi tréfának vettük, s újra beszélgetni kezdtünk, de Leányzónk nem tudta abbahagyni ugratásunkat, s újra kezdte:

– Uraim, mi lenne, ha valóban kisorsolnánk, hogy ki kinél háljon?

– Na igen – mondtam -, ha elengedhetetlen, akkor nem utasíthatjuk vissza az ajánlatot.

Mivel elhatározták, hogy ezt az étkezés után tesszük, nem akartunk tovább asztalnál maradni, hanem felálltunk, s mindenki az ő leányzójával járkált le s fel.

– Ne úgy -, mondta a Leány, – hanem lássuk csak, mit hoz a sorsolás.

Erre elválasztottak minket. Először szóváltás keletkezett a sorsolás lefolyása miatt. Ez azonban csak látszat volt, mert a Leány nemsokára körbe állított minket, magával kezdve, úgymond, számolni fog, s a hetediknek mindig a következő hetedikkel kell majd megelégednie, mindegy, hogy leány-e vagy férfi. Cselre nem voltunk felkészülve, s így beleegyeztünk. Holott elég összevisszának véltük helyünket, a leányok mégis úgy álltak fel közöttünk, mintha már előre tudnák a helyüket. A Leány számolni kezdett, s amikor a hetedik megint leány volt, aztán újra meg újra, míg csodálkozásunkra minden leány ki nem léphetett a körből, anélkül, hogy egyetlen férfit is kiszámoltak volna, ott álltunk mi, szegény legények, hallgathattuk a csúfolódást, s be kellett vallanunk, hogy hagytuk becsapni magunkat. Ha valaki látta volna, hogy milyen sorrendben állunk, akkor az ég leszakadását tarthatta volna inkább lehetségesnek, mint hogy egyikőnkre sem kerül sor. Ezzel vége volt a tréfának, s hallgathattuk a leányok csufolódását.

Időközben a kis pajkos Cupido is odajött hozzánk. Mivel azonban most a Királyi Fenségek nevében lépett fel, hogy arany pohárból frissítővel kínáljon meg minket, mialatt Leányunkat kellett a királyhoz hívnia, s ezen felül meg kellett mondania, hogy most nem maradhat nálunk és szeretete pajkos jeleire, tréfáira sem sok alkalom adódott. Így illendő, alázatos köszönetünk kíséretében hagytuk elrepülni.

Társaimnak eközben a vidámság a lábukba szállt, s mert a lányoknak sem volt ez ellen semmi kifogásuk, nemsokára mind vígan táncoltak, amit szívesebben néztem, mint hogy én is részt vegyek benne. Társaim fürge lábai olyan ügyesen mozogtak, mintha ezt már régen csinálnák.

Néhány tánc után elnöknőnk, a Leány is visszajött, s arról adott hírt, hogy a művészek és segédeik Királyi Őfenségeiknek felajánlották, hogy tiszteletükre és szórakoztatásukra indulás előtt színdarabot mutatnak be. Ha mi is ott szeretnénk lenni és Királyi Őfenségét elkísérnénk a Napházba, az örömet okozna neki – ezt üzeni kegyesen. Erre legalázatosabb köszönetünket üzentük meg Őfenségének a felkínált megtiszteltetésért, s nemcsak ebben, hanem más tekintetben is felajánlottuk csekélységünk alázatos szolgálatát, amit a Leány meg is mondott Őfenségének.

Nemsokára jelentette, hogy rangunk sorrendjében a folyosón várjunk Királyi Őfenségére, úgy hogy rövidesen oda vezettek ki bennünket. Ott nem kellett sokáig várnunk, mert a királyi menet már készen volt, de most bármiféle zene nélkül. Elől az ismeretlen királynő lépkedett, aki tegnap volt nálunk, fehér atlasz-selyembe öltözve és értékes koronával a fején. Csak egy kicsiny keresztet hordott, mely egyetlen gyöngyből készült, amely éppen ma nyílt ki a fiatal király és menyasszonya között.

Utána két sorban a hat említett leány jött; ők a király kincseit vitték, amelyek a kis oltáron voltak. Ezután a három király jött, középen a vőlegénnyel, aki csak egy olasz szabású atlaszruhát viselt. Fekete tollal díszített kis kerek, fekete kalapot hordott, amelyet barátságosan megemelt előttünk, hogy kegyes örömét mutassa. Meghajoltunk előtte, meg a többiek előtt is, ahogyan tanácsolták nekünk.

A királyok után a királynők jöttek, közülük kettő ékesen öltözve. Csak a középső volt szintén feketében. Az ő uszályát Cupido vitte. Ezután nekünk intettek, hogy álljunk be a sorba, majd a Leányok jöttek, míg a menetet az öreg Atlasz zárta le. Ilyen sorrendben értük el végül gazdagon díszített folyosókon a Napházat, hogy ott a király és a királynő mellett, egy nagy emelvényről nézhessük a színdarabot. Mi a királyoktól jobbra álltunk tisztes távolságban, míg a leányok a baloldalon álltak azok kivételével, akik a király hatalmi jeleit kapták; ezeket fent külön helyre vezették. A többi szolgáknak lent az oszlopok közötti állóhellyel kellett megelégedniük.

Mivel a színdarab jelentős és elgondolkoztató, rövid leírását nem szabad kihagynom:

Először egy öreg király jelent meg, akinek trónja elé kis ládát hoztak azzal a magyarázattal, hogy a vizen találták. Amikor kinyitották, egy kis gyereket találtak benne, néhány ékszerrel, meg a királynak címzett, lepecsételt pergamen-levéllel. A király azonnal kinyitotta, s olvasásakor sírva fakadt. Szolgáinak bejelentette, hogy a mórok királya megtámadta és bevette unokanővére országát, s a gyerek kivételével minden királyi utódot megölt, holott fiát mindig is annak lányával akarta összeházasítani. Erre megesküdött, hogy a mór és szolgái örök ellenségei lesznek, s a történteket megbosszúlja rajta. Ugyanakkor megparancsolta, hogy a gyereket szeretettel és gondosan neveljék fel, s készüljenek fel a mór elleni harcra. Ezekről az előkészületekről, s a lány felneveléséről (akit később egy öreg tanító gondjaira bíztak) szólt az egész első felvonás, tele finom és tanulságosan szórakoztató történetekkel.

Közjátékként egy oroszlánt harcoltattak egy griff ellen, aminél persze az oroszlán győzött.

A második felvonásban a mór lépett fel, egy fekete, ravasz férfi. Nagy bosszúságára megtudta, hogy gyilkosságát felfedezték, s hogy egy lány csellel megmenekült előle. Ezért azon gondolkozott, hogyan győzhetne le egy ilyen hatalmas ellenséget ravaszsággal, amire aztán éhínség miatt hozzá sodródott emberek nyújtottak neki lehetőséget.

Amikor a lány aztán minden várakozás ellenére újra a kezébe került, azonnal megfojttatta volna, ha csodás módon nem csapták volna be a saját szolgái.

Így ez a felvonás is a mór diadalával végződött.

A harmadik felvonásban a király nevében nagy sereget állítottak össze a mór ellen, melynek vezetését egy öreg, bátor lovagra bízták. Ez betört a mór országába, kiszabadította a lányt a toronyból és új ruhákkal látta el. Erre gyorsan szép emelvényt csináltak, s arra ültették a lányt. Nemsokára tizenkét királyi követ jelent meg, akiknek a lovag beszédet mondott, arra utalván, hogy legkegyelmesebb ura, a király a lányt nemcsak másodszor is megmentette a haláltól és királyi módon neveltette (habár nem viselkedett mindig úgy, ahogyan kellett volna), hanem Királyi Őfensége mindenekelőtt fia feleségének szánta, s hogy ezt az eljegyzést most kegyesen valóra akarja váltani, ha a lány kötelezi magát Őfensége következő feltételeit elfogadni. Erre egy okmányból néhány szép törvénycikket olvasott fel, melyeket igazán érdemes lenne felsorolni, ha ez nem vezetne el túl messze minket. Végül a leány megesküdött, hogy azoknak tökéletesen eleget tesz, s bájosan megköszönte a vele szemben tanúsított kegyelmet.

Ezért Isten, a király és a leány dicséretére énekelni kezdtek, majd mind lementek a színpadról.

A szünetben Dániel négy állatát vezették a színpadra, ahogyan ezeket ő egy vízióban látta és részletesen leírta. Mindennek bizonyos jelentősége volt.

A negyedik felvonásban a leány visszakapta elveszett birodalmát, megkoronázták, s egy darabig ebben a díszben vezették körben nagy örömmel. Majd sok követ jelent meg, nemcsak hogy minden jót kívánjanak neki, hanem hogy szépségét és pompáját is megcsodálják. A lány illedelmes viselkedése azonban nem tartott sokáig, hanem újra kihívóan kezdett maga köré nézegetni, a követeknek és a többi uraknak bólintgatni, amivel persze saját személyét nagyban érvényesítette.

Viselkedésének híre csakhamar a mór fülébe is eljutott, aki egy ilyen lehetőséget nem akart elszalasztani. Amikor a leány udvarmestere nem figyelt eléggé, a leányt nagy ígéretekkel elcsábították, úgyhogy a királlyal szembeni bizalmát elveszítette, s titokban egyre erősebben a mór kedvét kezdte keresni. A mór ezt kihasználta, s amikor a lány a saját fáradozása eredményeként újra a mór hatalmába került, az addig ostromolta szép szavakkal, míg újra neki nem adta egész birodalmát.

Erre aztán a mór ennek a felvonásnak a harmadik jelenetében teljesen levetkőztette, nyers fából készült vérpadon karóhoz köttette, megkorbácsoltatta, s végül halálra ítélte. Ez oly szomorú látvány volt, hogy sokan nem tudták a könnyeiket visszatartani.

Ezután meztelenül börtönbe vetették, hogy ott várjon a halálra, melyet méreggel akartak végrehajtani. A méreg azonban nem ölte meg, hanem csak bélpoklossá tette. Ennek a felvonásnak nagy része nagyon szomorú volt.

Közjátéknak Nabukodonozort mutatták be, akinek testét mindenütt díszes vértek és pajzsok borították. Erről a díszletről későbbi magyarázatban beszélünk.

Az ötödik felvonásban közölték a királyfival, hogy mi történt jövendő menyasszonyával a mórnál. Ő először apjánál jelentkezett azzal a kérelemmel, hogy a lányt ne hagyják így a sorsára. Apja engedett is neki, s először követeket küldött a lányhoz, hogy betegségében és fogságában vigasztalják, ugyanakkor azonban meggondolatlanságára is felhívják a figyelmét. A lány azonban nem akarta meghallgatni a követeket, hanem beleegyezett, hogy a mór ágyasa legyen, ami meg is történt, s amit a királyfival is közöltek.

Ekkor egy bohóccsoport lépett fel. Mindegyiknél varázsvessző volt; ezekkel egy szempillantás alatt nagy földgömböt csináltak, majd éppoly hirtelen újra feloszlatták. Ez szép, szórakoztató mutatvány volt.

A hatodik fejezetben a királyfi harcra hívta a mórt. A mór meg is jelent, s holott a királyfi agyonütötte, mindenkinek úgy tűnt, hogy a királyfi is meghalt. Végül mégis magához tért, megszabadította menyasszonyát, s menyegzőre készült, miután a lányt udvarmestrére és udvari lelkészére bízta.

Az előbbi azonban a lányt megkínozta, mire a lelkész vette át a szerepet, s ő is oly rendkívül gonosz volt hozzá, hogy úgy tűnt, mintha ebben mindenkit túl akarna szárnyalni, míg meg nem hallotta ezt a királyfi, s gyorsan el nem küldött valakit, hogy véget vessen a pap erőszakoskodásának, s a menyasszonyt fel lehessen ékesíteni a menyegzőre.

Ezután a felvonás után egy életnagyságú mesterséges elefántot vezettek elő, hátán nagy építménnyel és zenészekkel. Ezt mindannyian nagyon megcsodáltuk.

Az utolsó felvonásban a vőlegény olyan pompával és díszben jelent meg, hogy szinte hihetetlen, s csodálkozva gondolkoztam el azon, hogyan lehetséges ez egyáltalán. A menyasszony éppolyan díszesen jelent meg, mire az egész nép kiabálni kezdett, hogy „Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony!”

Ezzel a benyomást keltő színdarabbal kívánt mindenki királyunknak és királynőnknek minden jót és boldogságot, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett is nekik. Végül a színészek ünnepélyes menetbe sorakoztak a színpadon, s a következőt énekelték:

I

Idő kedves jóvoltából

nagy örömet okoz nekünk

királyunknak menyegzője,

ujjongunk és énekelünk:

boldogságot, békét annak,

aki szerezte ezt nekünk.

II

Szép menyasszonyt, akire mi

olyan soká várakoztunk,

hozzá adják, s megkapjuk mi,

amire még vágyakoztunk.

`dvösség hát mindenkinek,

aki látja, mit várhatunk.

III

Jó szülőktől, akik soká

őrizték őt, el is kérjük:

dicsőséggel szaporodjon,

s ezer sarjadjon belőlük.

A színészek ezzel elvonultak, s a királyi személyek örömmel nyilvánították tetszésüket. Közelgett az est, s így rangunk sorrendjében elvonultunk a királyi személyeket követve a csigalépcsőn a már említett terembe, ahol gazdagon megterített asztalok vártak ránk.

Most hívtak meg először a királyi asztalhoz minket. A kis oltárt a terem közepére állították, s ráhelyezték a királyi jelvényeket. A királyfi nagyon barátságosan viselkedett velünk szemben, de igazán felderülni nem tudott, s holott néha beszélt velünk, többször hallhatóan sóhajtott, ami miatt a kis Cupido sokat csúfolódott és tréfálkozott.

A királyok és királynők is nagyon komolyak voltak, az öreg király feleségén kívül, aki most ragyogóan nézett ki. Ennek az okát nem tudtam kitalálni.

A királyi személyek időközben leültek az első asztalhoz. A következőnél csak mi ültünk, a harmadiknál pedig néhány előkelő Leány. A többi uraknak és lányoknak a felszolgálással kellett foglalkozniuk. Mindez olyan derűs nyugalommal, komolyan és csendben folyt le, hogy alig merek róla beszélni is. Azt viszont meg kell említenem, hogy a királyi személyek az étkezés idejére ragyogóan hófehér ruhákba öltöztek. Az asztal fölött a már említett nagy, arany korona függött, melynek már a drágakövei is eléggé kivilágították volna a termet. Továbbá minden gyertyát az oltáron levőnél gyújtottak meg, hogy azonban ez miért történt, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre megfigyeltem, hogy a királyfi többször küldött ennivalót az oltáron lévő fehér kígyónak, amin elgondolkoztam.

Az ünnepélyes étkezésen majdnem minden fecsegés a kis Cupidótól eredt, aki a többieket sem, de különösen engem nem hagyott nyugton, s újra meg újra kitalált valami furcsaságot. A hangulat azonban nem volt valami vidám; minden olyan csendes volt, ami miatt képzeltem be magamnak, hogy valami nagy veszélyben lehetünk. Zene sem hallatszott, s ha kérdeztek minket, akkor röviden kellett válaszolnunk, majd csendben maradnunk. Szóval minden oly különös volt hogy kitört rajtam a verejték, s biztos vagyok, hogy a legnagyobb önuralommal rendelkező embernek is elmehetett a bátorsága.

Amikor az étkezésnek majdnem vége lett, a királyfi megparancsolta, hogy adják oda neki az oltáron fekvő könyvet, s felütötte. Még egyszer megkérdeztetett minket egy öreg emberrel, hogy örömben és fájdalomban is hűek akarunk-e maradni hozzá. Amikor ezt reszketve bizonygattuk, szomorú hangon hozzátette, hogy írásban is leköteleznénk-e magunkat neki, amit persze nem utasíthattunk vissza. Ennek így kellett lennie.

Erre egyik a másik után állt fel, s írta be a nevét a könyvbe. Amikor ez megtörtént, odavitték a kristálykutat és egy kristálypoharat, amelyből egymás után minden királyi személy ivott. Ezután nekünk is átnyújtották, majd a többieknek is. Ezt a hallgatás italának nevezték.

Erre minden királyi személy kezet fogott velünk, s kijelentették, hogy ha nem maradunk hűek hozzájuk, akkor soha többé nem látjuk őket, ami igazán a könnyekig meghatott minket. Előljárónőnk azonban nevünkben újra megerősítette hűségeskünket, amivel végül a királyi személyek meg voltak elégedve.

Most egy harangocska hangja csendült fel, amire a királyi személyek annyira elsápadtak, hogy mi is majdnem teljesen elveszítettük a bátorságunkat. Fehér ruhájukat erre levetették, s újra feketébe öltöztek, sőt, az egész teremben is mindenütt fekete bársonyokat aggattak fel, a padlót is meg a menyezetet is letakarva. Mindez már elő volt készítve. Amikor az asztalokat is félre rakták, mi is fekete ruhákat öltöttünk és körbe ültünk a padokra; elnöknőnk is újra bejött. Hat fekete szemkötőt hozott, amivel bekötötte a királyi személyek szemét. Amikor ezek már nem láthattak semmit, a szolgák gyorsan hat fedett koporsót hoztak a terembe, mialatt egy alacsony fekete széket állítottak középre. Végül nagy, koromfekete ember lépett a terembe éles bárddal a kezében. Először az öreg királyt vezette középre, s gyorsan levágta a fejét, amelyet fekete kendőbe csavartak. A vért azonban nagy arany kehelyben fogták fel; ezt mellé tették a koporsóba, majd lefedték és félretolták.

Így jártak a többiek is, úgyhogy már azt hittem, én következem. Nem így lett azonban, hanem alig fejezték le a hat személyt, a fekete ember kiment a teremből egy másik kíséretében, aki aztán őt is lefejezte az ajtó előtt, fekete fejét a bárddal együtt visszahozta és egy kis ládába helyezte.

Ez valóban véres menyegzőnek tűnt nekem, mivel azonban nem tudhattam, hogy mi vár még ránk, zaboláznom kellett gondolataimat, míg többet tudunk meg róla.

Előljárónőnk, a Leány, megnyugtatott minket, amikor látta, hogy néhányan félelmükben sírni kezdtek.

– Mert – mondta – ezeknek az élete most a ti kezetekben van; ha követtek engem, akkor az ő halálukból sokaknak lesz élete.

Aztán kituszkolt minket, hogy menjünk aludni és ne nyugtalankodjunk, mert bizonyára mindennek jó vége lesz. Mindegyikünknek jó éjszakát kívánván még bejelentette, hogy ma éjjel a halottaknál kell őrködnie. Így aztán apródja mindenkit a hálókamrájába vezetett.

Az én apródom soká beszélgetett velem mindenféléről, amire gyakran visszagondolok, mert nagyon csodálom az eszét. Valójában azonban alvásra akart ösztönözni, s amikor ezt észrevettem, úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Elaludni azonban nem tudtam, mert nem tudtam elfelejteni a lefejezetteket.

Szobám a nagy tóra nyílt, s mivel ágyam az ablaknál állt, jól beláthattam a terepet. Éjfélkor, mihelyt tizenkettőt ütött az óra, hirtelen nagy tüzet láttam a tavon. Félelmemben gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy lássam mi történik. A távolból hét hajót láttam közeledni, tele lámpával, fényesen kivilágítva. Minden hajó fölött egy láng lebegett, imbolygott ide-oda, s néha le is ereszkedett; ezek véleményem szerint a lefejezettek szellemei lehettek. A hajók lassan közeledtek a parthoz, s láttam, hogy mindegyiken csak egyetlen hajós van. Azt figyeltem meg, hogy amikor parthoz értek, Leányunk fáklyával megy eléjük, mialatt a hat zárt koporsót és a ládát is utána vitték, s elosztották a hajókra, mindegyikre egyet-egyet. Gyorsan felébresztettem apródomat is, aki hálás volt ezért, mivel az egész napi lótás-futás miatt olyan fáradt volt, hogy ezt a jelenetet – habár ismerte – elaludta volna.

Alig kerültek fel a koporsók a hajókra, amikor minden világosságot eloltottak. A hat láng visszament a tavon át, s így minden hajón csak egy világosság őrködött. Néhány száz őr helyezkedett el a parton, s a Leányt visszaküldték a kastélyba, ahol ő mindent gondosan lezárt. Megértettem, hogy nem lesz újabb esemény, s meg kell várnom a reggelt.

Így újra nyugalomra tértünk. Társaim közül csak az én szobám nézett a tóra, s így csak én láthattam mindezt. Most már én is fáradt voltam, s számos gondolat közepette álomba merültem.

 

 

Az ötödik nap

 

Az éjszakának vége volt, és az oly régen várt nap felkelt már, amikor gyorsan kiugrottam ágyamból, inkább az eseményekre kíváncsian, mintsem azon gondolkozva, hogy eleget aludtam-e. Miután felöltöztem és szokás szerint lementem a lépcsőn, az idő még korainak mutatkozott, mert még senkit sem találtam a teremben. Megkértem hát apródomat, hogy a kastélyban sétálva legyen a vezetőm, s mutasson valami érdekeset. Mint mindig, most is azonnal kész volt erre, s néhány lépcsőn föld alatti súlyos vasajtóhoz vezetett, amelyen nagy rézbetűkkel a következő állt:

Ezt leírtam kis noteszembe. Miután az ajtó megnyílt, apródom kézen fogva vezetett át a teljesen sötét folyosón egy másik ajtóhoz, melyet csak kötél tartott, mert – mint apródom mondta – az ajtót a koporsók kihozása végett nyitották ki tegnap, s még nem zárták be újra.

Beléptünk, s a leggyönyörűbb dolgot láttam meg, amit a természet valaha is alkotott. A boltozatnak nem volt más fényforrása, mint néhány különösen nagy karbunkulus. Megtudtam, hogy ez a királyi kincs. A legpompásabb és legnemesebb azonban egy sír volt középen. Rendkívül elcsodálkoztatott, hogy nagy értéke ellenére nem őrizték szigorúbban. Apródom azt felelte, hogy minden okom megvan a bolygóimnak hálásnak lenni, melyek befolyása miatt megláthatom ezeket a dolgokat, amelyeket a király szolgáin kívül ember szeme még nem látott.

A sír háromszögletű volt, középen fényesre csiszolt rézüsttel; minden más tiszta aranyból és drágakőből állt. Az üstben egy angyal állt, karjaiban ismeretlen fával. Erről állandóan víz csepegett az üstbe. Amikor a fáról gyümölcs esett le, akkor az is vízzé vált, és tovább folyt a mellette álló három kis aranytálba. Ezt az oltárt három állat tartotta: sas, bika és oroszlán, melyek rendkívül értékes alapzaton álltak.

Megkérdeztem apródomat, mit jelent mindez. Ő azt mondta, hogy itt van eltemetve Vénusz, a szép asszony, aki sok jelentős embernek tette tönkre a boldogságát, dicsőségét, áldását és birtokát. Ezután egy réz csapóajtóra mutatott:

– Ha tetszik, itt tovább mehetünk lefelé.

– Én mindig követlek – feleltem, s lefelé lépkedtem a lépcsőn. Lent teljesen sötét volt, de az apród kinyitott egy kis dobozt, amelyben örök mécses égett. Ezzel meggyujtott egyet a mellette fekvő fáklyákból, amire komolyan megijedtem, s megkérdeztem, hogy szabad-e ezt tennie. Azt felelte:

– Mivel a királyi személyek még nyugszanak, semmitől sem kell tartanom.

Ekkor pompás, lefüggönyözött ágyat láttam, melynek elhúzta az egyik függönyét, s a takarót is megemelte. Ott láttam Vénusz asszonyságot feküdni teljesen mezítelenül, oly szépen és bájosan, hogy földbe gyökerezett a lábam, s most sem tudom, hogy szobor feküdt-e ott vagy halott ember, annyira mozdulatlan volt, de megérinteni nem mertem. Erre újra betakarta, s a függönyt is behúzta. Nekem azonban az volt az érzésem, hogy még mindig látom.

Ekkor az ágy mögött táblát fedeztem fel, amelyen ez állt:

Megkérdeztem apródomat, hogy micsoda írásjelek ezek, de ő csak nevetett, s megígérte, hogy később megtudom. Aztán eloltotta a fáklyát, s újra felmentünk. Ott minden ajtót alaposan megnéztem, s felfedeztem, hogy minden sarokban egy piritből lévő világosság égett, amit az előbb nem vettem észre, mert a tűz olyan világos volt, hogy inkább kőre hasonlított, mint gyertyára. Ez a tűz szüntelenül olvasztotta a fát, mely mégis újra meg újra gyümölcsöt hozott.

– Halljad – mondta apródom -, hogy fülem hallatára mit mondott Atlasz a királynak: Ha a fa teljesen elolvad, akkor Vénusz újra fel fog ébredni, s egy király anyja lesz.

Alig fejezte be ezt, s még többet is mondott volna, amikor a kis Cupido repült be. Jelenlétünk meglepte, de amikor észrevette, hogy halálra sápadtan szeretnénk a földbe süllyedni, mégis nevetnie kellett, s azt kérdezte tőlem, hogy mi a csoda hozott engem ide. Azt feleltem, hogy a kastélyban eltévedtem, míg apródom itt talált meg végül, s azt remélem, hogy nem gondolnak rosszra.

– Akkor jól van, kiváncsi öregúr – mondta Cupido -, mert rosszul járhatnék, ha ezt az ajtót felfedeztétek volna. Jobban kell majd vigyáznom. Mire nagy lakatot akasztott a rézajtóra, amelyen éppen az előbb jöttünk fel.

Hálát adtam Istennek, hogy Cupido nem talált meg korábban, s apródom még jobban örült, hogy így kihúztam a csávából.

– Nem hagyhatom azonban büntetlenül – mondta Cupido -, hogy drága anyámon csaknem rajtaütöttetek.

Ezzel egyik nyila végét az egyik tüzecskébe tartotta, míg egy kicsit meg nem melegedett, s megszúrta vele a kezemet. Nem nagyon ügyeltem rá, mert örültem, hogy nagyobb veszély nélkül úsztuk meg a dolgot.

Időközben társaim is felkeltek és a terembe sereglettek. Hozzájuk szegődtem, s úgy tettem, mintha én is most keltem volna fel. Miután Cupido mindent jól elreteszelt, szintén csatlakozott hozzánk, s meg kellett neki mutatnom a kezemet. Volt még rajta egy csepp vér, amin jót nevetett, mialatt a többieket figyelmeztette, hogy jól vigyázzanak rám, mert nemsokára eljön a napjaim vége. Csodálkoztunk, hogy Cupido olyan vidám tudott lenni, s a tegnapi nap eseményei nem szomorították el. Mert szomorúságnak nyomát sem láttuk rajta.

Ezalatt a mi vezetőnk, a Leány is felkészült az útra, fekete bársonyba öltözvén, elengedhetetlen babérágával. Az ő Leánykíséreténél is babérágak voltak.

Amikor minden elkészült, a Leány innivalóval kínált meg minket, hogy aztán felkészüljünk a menyegzői menetre. Nem várakoztunk sokáig, hanem követtük az udvarra. Ott hat koporsó feküdt. Társaim azt gondolták, hogy a királyi személyek vannak bennük. Én átláttam a komédiát, de nem tudtam, hogy mi lesz a többiekkel. Minden koporsónál nyolc álarcos férfi állt. Mihelyt a szomorú és engem mélyen megrendítő zene megszólalt, a férfiak felemelték a koporsókat, s rangunk sorrendje szerint követnünk kellett őket az ismert kertbe, melynek közepén hét oszlopon nyugvó faépületet emeltek gazdagon díszített eresszel. Belül hat sírgödör ásítozott, s mindnél egy kő feküdt. Középen azonban kerek, középen lyukas, magas kő állt.

Ezekbe a sírokba eresztették le a koporsókat sok szertartással, rátolták a köveket és jól lezárták őket. Középen a kis ládának kellett állnia. Ezzel társaimat becsapták, mert azok nem hihettek mást, mint hogy a halottak fekszenek bennük. Fent nagy zászló függött egy főnix ábrájával; valószínűleg azért, hogy még jobban becsapjanak minket. Hálát adtam Istenemnek, hogy többet láttam a többieknél.

A temetés után a Leány a középső kőre állva rövid beszédet mondott, melyben azt ajánlotta, hogy szívleljük meg ígéretünket, maradjunk hűek, ne riadjunk vissza mindattól, ami vár ránk, hanem segítsünk az eltemetett királyi személyeket újra életre kelteni, aminek érdekében haladéktalanul Olimposz tornyához kell utazni és a helyes és szükséges orvosságot elhozni.

Ebbe azonnal beleegyeztünk, s egy másik ajtón keresztül követtük a Leányt a tópartra, ahol már várakozott a hét üres hajó. A leányok rájuk erősítették babérágaikat, s miután elosztottak minket a hajókra, Isten nevében elindítottak, s utánunk néztek, míg el nem tűntünk a szemük elől. Aztán az őrökkel együtt visszamentek a kastélyba.

Minden hajónkon nagy zászló lobogott, s egy különös jel. A hét hajó közül ötön az öt szabályos mértani ábra díszelgett, mindegyiken másik. Az én hajómon, melyen a Leány is ült, gömb ékeskedett. Így bizonyos sorrendben hajóztunk. Minden hajón csak két hajós volt.

Elől az „a” jelzésű hajó vitorlázott, melyben véleményem szerint a mór feküdt. Fedélzetén tizenkét zenész játszott, különösen szépen, s a hajó jele a piramis volt.

Aztán három következett egymás mellett, „b”, „c” és „d”, amelyeken mi tartózkodtunk. Én a „c”-ben ültem. Középen a két legnagyobb és legszebb hajó ment, „e” és „f”. Azokban nem volt ember, hanem sok babérággal voltak feldíszítve, s jelük a Nap és a Hold volt. A menetet a „g” hajó zárta le, melyben 40 leány ült.

Miután átkeltünk a tavon, egy szoroson kijutottunk a tengerre. Ott már várt ránk minden szirén, hableány és tengeri istennő, akik azonnal vízitündért küldtek hozzánk, hogy átnyújtsa ajándékukat a menyegző alkalmából.

Ez nagy, gyönyörű, értékes foglalatba illesztett igazgyöngy volt, kerek és fényes, amilyet sem a mi világunkban, sem az új világban nem látott még senki.

A Leány örömmel átvette, mire a vízitündér megkérte, hogy álljunk meg egy pillanatra, s hallgassuk meg a zenéjüket, amibe a Leány szívesen beleegyezett. A két nagy hajót középre állította, s a többit ötszög formájában állította köréjük. c

b d

e f

g a

A vízitündérek és sellők ekkor körülvettek, s bájos hangon énekelni kezdtek:

A világon sincs nemesebb,

mint a szép-jó szeretet.

Istennel is eggyé lészen,

ki jóbarát, tettre készen.

Hogy a királynak is tetsszen,

csendüljön fel éneketek.

Kérdezünk – ti feleljetek!

Miből lett a kezdetetek?

Szeretetből.

Mit adtak vissza a kegyelmek?

Szeretetet.

Miből lettünk születettek?

Szeretetből.

Mi nélkül lennénk elveszettek?

Szeretet nélkül.

Mi nemzett hát mindőnket?

A szeretet.

Mi szoptatott bennünket?

A szeretet.

Mivel tartozunk szülőnknek?

Szeretettel.

Miért ilyen türelmesek?

Szeretetből.

Mivel leszünk győzelmesek?

Szeretettel.

Hogy találunk szeretetet?

Szeretettel.

Mi tűnik ki jó tettekkel?

A szeretet.

Mi egyesíti a kettőt?

A szeretet.

Énekeljünk mindannyian

szeretetet dicsőítve.

Így lesz ez is királyunknál

királynőnknél gyarapítva.

Testük itt van, lelkük oda.

Ha megéljük – Isten adja –

ahogy a szeretet ereje

őket elválasztotta,

úgy fogja a kettőt újra

a szeretet erős lángja

szerencsésen összehozni.

Akkor ez a szenvedés már

nagy örömre fog változni,

sok-sok ezer fiatalnak

örök valóságot hozni.

E nagyon dallamos és harmonikus ének után már nem csodálkoztam, hogy Odüsszeusz betömte társai fülét, mert a legszerencsétlenebbnek éreztem magamat, hogy a természet nem tett engem is ilyen pompás teremtménnyé. A Leány azonban gyorsan elbúcsúzott, s indulásra adott parancsot. Így a vízitündérek is szétszéledtek a tengerben, miután hosszú piros szalagot kaptak ajándékba. Itt észrevettem, hogy Cupido nálam is kezdett mesterkedni, ami nem vált éppen dicsőségemre. Mivel azonban az olvasó az én elérzékenyedésemből semmit sem tanulhat, ezt nem részletezem tovább. Ez volt a seb, amelyet az első könyvben álmomban a fejemen kaptam. Mindenki szívlelje meg a figyelmeztetésemet, hogy ne időzzön szükség nélkül Vénusz ágyánál, mert Cupido ezt nem állja.

Néhány óra múlva, amikor kellemes beszélgetések közepette jókora utat tettünk meg, feltűnt Olimposz tornya. A Leány ezért parancsot adott, hogy néhány lövéssel jelezzük érkezésünket, amit meg is tettek. Nemsokára láttuk, hogy nagy fehér zászlót húztak fel, és egy kis aranyozott hajót küldtek elénk. Ahogyan közelebb ért, láttuk, hogy egy öreg ember ül benne, a toronyőr, néhány fehérbe öltözött szolgával. Barátságosan fogadott, s a toronyhoz vezetett minket.

Ez a torony egy teljesen négyszög alakú szigeten állt, melyet olyan erős és széles sánc vett körül, hogy 260 lépést számoltam meg, míg átértem rajta. Belül pompás rét terült el, sok kertecskével, melyekben különös és számomra ismeretlen gyümölcsök teremtek. Ezután újra fal jött a torony körül.

Maga a torony úgy nézett ki, mintha hét kerek tornyot építettek volna egybe. A középső valamivel magasabb volt a többieknél. Belül is egymásba torkolltak, s hét szintjük volt egymás fölött.

Amikor a torony kapuihoz értünk, kissé oldalra vezettek minket, hogy – úgy vettem észre – a koporsókat észrevétlenül vihessék be a toronyba; a többiek azonban nem tudtak erről. Mihelyt ezt is elintézték, minket is bevezettek a nagyszerűen kifestett toronyba. Sok szórakozásra azonban nem adhatott alkalmat, mert laboratórium volt. Itt kellett nekünk mindenféle fűszert, drágakövet és más anyagot megmosni, majd ezeknek különböző leveit és kivonatait kis kémcsövekbe tölteni, s így adni át tárolásra. Leányunk is olyan szorgalmasan dolgozott, hogy mindegyikőnknek tudott elég munkát adni. Ezen a szigeten tehát keményen kellett dolgoznunk, míg mindent előkészítettünk, amire szükség volt a lefejezett testek felélesztéséhez.

Később megtudtam, hogy ezalatt az első helyiségben három leány a tetemek mosásával foglalkozott szorgalmasan.

Amikor mindezzel az előkészülettel készen lettünk, nem hoztak mást nekünk, mint egy kis levest és bort, amiből megértettem, hogy ide nem szórakozni jöttünk. A munkanap végén csak matracokat tettek a földre, amelyekkel meg kellett elégednünk.

Aludni nem volt nagy kedvem, s így sétálni mentem a kertekbe. Végül a sáncokhoz is eljutottam, s mivel felhő nem volt, a csillagos ég szemléletébe merültem. Véletlenül nagy kőlépcsőhöz értem; ez felvezetett a sáncra. A hold is világosan sütött, s így bátorkodtam felmenni. A tenger teljesen nyugodt és csendes volt. Időmet tehát az asztronómián való elgondolkozással töltöttem. A bolygók állását ezen az éjszakán olyannak találtam, amilyen nem lesz hamarjában.

Jóideig néztem ki a tengerre, s amikor tizenkettőt ütött az óra, láttam a távolból a hét lángot jönni, és a torony csúcsához menni. Emiatt kissé félni kezdtem, mert mihelyt a lángok leereszkedtek, a szél kezdte a tengert felkorbácsolni. A holdat is felhők takarták el, s örömteli szemlélődésem olyan félelemmel végződött, hogy alig volt időm megtalálni a lépcsőt és visszamenni a toronyba. Hogy a lángok maradtak-e, vagy újra eltűntek, azt nem tudom megmondani, mert a vaksötétbe nem mertem többé kimenni. Matracomra feküdtem, s laboratóriumunk kútjának kedves csobogásánál nemsokára elaludtam.

Így az ötödik nap is csodákkal végződött.

 

 

A hatodik nap

 

Reggel, miután felköltöttük egymást, összeültünk beszélgetni és gondolkodni, hogy mi lesz ennek az eredménye. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy a megölt testek mind életre kelnek majd, mások azt hangoztatták, hogy az öregek pusztulásának kell a fiataloknak nemcsak életet, hanem a növekvés és szaporodás erőit is visszaadnia. Megint mások azt gondolták, hogy nem is őket fejezték le, hanem másokat helyettük. Amikor már elég sokáig beszélgettünk így, bejött az öreg, üdvözölt minket, utánanézett, hogy minden készen van-e és a folyamatok eléggé előrehaladtak-e. Mivel olyan szorgalmasak voltunk, hogy nem lehetett semmi kifogása, minden kémcsövet összeszedett és egy kis ládába rakott.

Nemsokára néhány legény jelent meg több létrával, kötelekkel és szárnyakkal. Mindent letettek elénk és távoztak. Erre azt mondta az öreg:

– Szeretett fiaim, ezeknek a dolgoknak egyikét mindegyikőtöknek mindig magával kell hordoznia. Tőletek függ, hogy magatok akartok-e választani, vagy kisorsoljuk őket.

Azt mondtuk, hogy inkább választani szeretnénk.

– Nem – felelt erre -, akkor a sors döntsön.

Erre három cédulát csinált. Az egyikre létrát írt, a másikra kötelet, a harmadikra szárnyat. Ezeket egy kalapba tette, s mindegyikőnknek húznia kellett egyet. Kinek mi jutott, azzal kellett megelégednie. Aki kötelet kapott, azt hitte, hogy a legjobban járt; én meg létrát kaptam, ami nagyon bosszantott, mert tizenkét láb hosszú volt, meglehetősen nehéz, s szüntelenül cipelnem kellett, míg a többiek kötelüket minden további nélkül a derekuk köré tekerhették. Az öreg a harmadik csoport tagjaira meg oly ügyesen erősítette rá a szárnyakat, mintha belőlük nőttek volna.

Aztán elzárt egy csapot, hogy a kút ne folyjon, s el kellett tennünk középről. Miután mindent kihordott, magához vette a kis ládát és a kémcsöveket is, kiment, s maga mögött bezárta az ajtót. Azt gondoltuk, hogy most a toronyban foglyok vagyunk.

Nem telt azonban negyedórába sem, míg fölöttünk kerek nyílást nyitottak, melyen keresztül a Leányunkat láttuk meg. Jónapot kívánt, s arra kért, hogy menjünk fel.

Akinek szárnya volt, az hamar felkerült a nyíláson. Most már azt is tudtuk, hogy mire kell a létra. Akik azonban kötelet kaptak, azok jártak legrosszabbul. Mihelyt egy létrás felért, megparancsolták neki, hogy húzza fel a létrát. A többiek kötelét végül vashoroggal húzták fel, aztán maguknak kellett a kötélen felmászniuk, ami nem ment felhorzsolt kezek nélkül.

Amikor mind felértünk, a nyílást lezárták, s a Leány barátságosan fogadott minket.

Ez a terem olyan tágas volt, mint maga a torony, volt hat szép cellája, melyek valamivel magasabban feküdtek a teremnél. Három lépcsőn lehetett felmenni oda. Ezekre a cellákra osztottak el minket, hogy ott a király és a királynő életéért imádkozzunk.

Ezalatt a Leány ki- s bejárt az „a”-ajtón, míg készen nem lettünk. Alig lettünk készen a feladatunkkal, amikor a kis kapun tizenkét ember (akik azelőtt a zenészeink voltak), egy furcsa, hosszúkás dolgot hozott középre. Társaim csak kútnak tartották, én azonban észrevettem, hogy a tetemek feküsznek benne. A legalsó láda akkora nagy kocka volt, hogy abban hatan kényelmesen feküdhettek egymás fölött.

A tizenkettő ekkor kiment, felvették hangszereiket és bájos zenével kísérték be a Leányt és szolgálólányait a terembe.

A Leánynál egy ládikó volt, a többieknél csak ágak és kis lámpák, néhánynál égő fáklyák, melyeket nekünk nyomtak a kezünkbe. Ekkor az ábra szerint kellett a kút köré állnunk. A Leány először „a”-nál állt, szolgálói az ágakkal és lámpákkal körben körülötte „c”-nél, míg mi a fáklyákkal „b”-nél. A zenészek az „a”-vonalon álltak, a többi leány pedig a „d”-vonalon. Hogy ezek a leányok honnan jöttek, hogy éjszaka hozták-e ide őket, azt nem tudom, mert arcukat finom, fehér fátyol takarta, s így nem ismerhettem fel őket.

A Leány ekkor kinyitotta a kis ládát, s egy gömbölyű tárgyat vett ki belőle, mely duplán zöld taftba volt göngyölve. Ezt a felső üstbe helyezte, s letakarta fedővel, mely tele volt kis lyukakkal, s szegélye is volt. Erre ráöntött néhány folyadékot, amit tegnap készítettünk. A kút azonnal folyni kezdett. A folyadékot négy cső vezette az üstbe. A legalsó üstön sok kampó volt; ezekre erősítették a leányok olajmécseseiket, hogy melegítsék az üstöt és felforralják a vizet. Mihelyt a víz forrni kezdett, sok kis lyukon át a tetemekre csepegett, s olyan forró volt, hogy a tetemeket feloldotta és folyékonnyá tette. Hogy a felső, gömbalakú tárgy mi volt, azt társaim még nem tudták, én azonban megértettem, hogy a mór feje, amelytől a folyadékok a nagy hőséget kapják. A nagy üst körül, „b”-nél szintén sok lyuk volt, s a leányok ebbe dugták ágaikat, de nem tudom, hogy erre szükség volt-e, vagy csak a szertartás érdekében történt. Az ágakat azonban állandóan locsolta a kút, ami az üstbe csepegő nedvességet valamelyest sárgára festette. Csaknem két órahosszáig folyt a kút így magától, de idővel egyre gyengébben.

Időközben a zenészek elmentek, mi pedig a teremben sétálgattunk, melyet úgy rendeztek be, hogy nem mutatkozhattunk. Voltak itt táblák, festmények, óraművek, orgonák, szökőkutak, stb., semmit sem felejtettek ki.

A kút végül elapadt, amire a Leány arany gömböt hozatott. A kút alján volt egy csap, amin keresztül a forró cseppek által feloldott anyagokat, melyek közül néhány nagyon vörös volt, a gömbbe eresztette. Az üstben maradt folyadékot pedig kiöntötték. A kutat, mely sokkal könnyebb lett, kivitték. Hogy kint kinyitották-e, vagy a tetemekből maradt-e valami használható, azt nem tudom megítélni. Egyet azonban biztosan tudok: hogy a golyóban felfogott víz olyan nehéz volt, hogy hatan, vagy még többen is alig bírtuk volna megemelni, holott a gömb maga egy ember számára sem lehetett túl nehéz.

Miután nagy nehézséggel a gömböt is kivittük az ajtó elé, a teremben egyedül maradtunk.

Mivel észrevettem, hogy a fölöttünk lévő helyiségben járkálnak, megkerestem létrámat. Érdekes volt hallgatni társaim furcsa véleményeit a kúttal kapcsolatban. Mivel azt hitték, hogy a tetemek a kastély kertjében fekszenek, a folyamatokra nem tudtak magyarázatot találni. Én azonban hálát adtam Istennek, hogy időben felébredtem és mindent láttam, úgyhogy azt is jobban megértettem, amit a Leány tett.

Negyedóra múlva megemelték a tetőt a fejünk fölött, s megparancsolták, hogy menjünk fel, ami a szárnyak, létrák és kötelek segítségével újra meg is történt. Eléggé bosszantott, hogy a leányok más úton mehettek fel, nekünk meg annyit kellett fáradoznunk, el tudtam azonban képzelni, hogy ennek is megvan a különös oka, s hagynunk kellett, hogy az öregnek is legyen valami dolga. Szárnyas társaimnak persze csak akkor volt hasznuk a szárnyakból, mikor ezen a nyíláson kellett felmenniük.

Amikor mind felértünk, s a nyílást is elzárták, megláttam a terem közepén az arany gömböt erős láncon függeni. Ebben a teremben csak ablakok voltak, s az ablakok között egy-egy ajtó, mely azonban csak nagy tükröt takart. Ajtók és ablakok olyan ügyesen álltak egymással szemben, hogy amikor egy ablakot kinyitottak a Nap sugarainak (ez akkor rendkívül fényesen sütött), s a tükrök elől elhúzták az ajtókat, úgy tűnt, hogy az egész teremben mindenütt csak napok vannak. Ezek a tükrözött sugarak aztán mind a középen függő fényesre csiszolt gömbre vetítődtek, mely olyan ragyogást árasztott a teremben, hogy nem tudtunk ránézni, s kifelé kellett néznünk, míg a gömb eléggé fel nem tüzesedett, s a kívánt állapotba nem került.

Meg kell mondanom, hogy ezekben a tükrökben a legcsudálatosabb dolgokat láttam, amit a természet valaha napvilágra hozott. Mindenhonnan napok sütöttek, a középen levő gömb azonban ennek ellenére még fényesebben ragyogott, úgyhogy fényét, mint a Napét is, alig tudtuk egy pillanatra is elviselni.

A Leány végre megparancsolta a tükrök befedését és az ablak becsukását, hogy a gömb kissé lehűlhessen. Ez hét órakor történt. Úgy gondoltuk tehát, hogy jó lesz egy kicsit megpihenni, s reggelivel frissíteni magunkat. Ezt az étkezést újra nagyon filozófiainak nevezhetem, s túltáplálásunk veszélye fel sem merülhetett. De hiányról sem panaszkodhattunk. Az eljövendő öröm reménye ugyanis, mellyel a Leány állandóan vigasztalt minket, olyan vidámmá tett mindegyikünket, hogy nem riadtunk vissza semmiféle munkától és fáradságtól sem.

Az igazság kedvéért társaimról is meg kell mondanom, hogy magas származásuk és rangjuk ellenére soha sem gondoltak a saját konyhájukra vagy asztalukra, hanem minden élvezetük abban állt, hogy megismerjék ezt a kalandos természettudományt, s ezzel kapcsolatban az Alkotó bölcsességéről és mindenhatóságáról gondolkodhassanak.

E könnyű étkezés után újra munkához láttunk, mert a gömb eléggé lehűlt. Csak nagyon nehezen tudtuk a láncról leoldozni és a padlóra helyezni. Azon gondolkoztunk, hogyan szedhetnénk széjjel, mert azt a parancsot kaptuk, hogy középen osszuk ketté. Végül úgy gondoltuk, hogy egy éles gyémánt lenne a legjobb. Azzal nyitottuk hát ki, s nem találtunk már benne semmi vöröset sem, hanem egy szép, nagy, hófehér tojást. Nagyon örültünk, hogy ilyen jól sikerült, mert a Leány állandóan azon aggódott, hogy a héja esetleg még vékony.

Olyan örömmel álltuk körül ezt a tojást, mint a kotló a sajátjait. A Leány azonban gyorsan kivitette és maga is kiment, s – mint mindig – gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hogy csinált-e kint valamit a tojással, vagy hogy titokban történt-e bármi is vele, azt nem tudom, de nem tartom valószínűnek.

Megint várnunk kellett egy negyedórát, míg megnyílt fölöttünk a nyílás, s eszközeinkkel felmehettünk a negyedik emeletre. Ebben a teremben nagy rézüstöt találtunk tele sárga homokkal, amit kis tűz melengetett. Ebbe tették a tojást, hogy teljesen kifejlődhessen. Az üst négyszögletes volt. Egyik oldalán a következő két sor állt nagy betűkkel:

O.BLI.TO.BIT.MI.LI.

KANT.I.VOLT.BIT.TO.GOLT.

A másik oldalon ez:

SANITAS.NIX.HASTA.

A harmadikon csak az volt, hogy:

F.I.A.T.

De hátul egész szöveget láttam:

QUOD.

Ignis:Aer:Aqua:Terra

SANCTIS REGUM ET REGINARUM NOSTR:

Cineribus.

Eripere non potuerunt.

Fidelis Chymicorum Turba.

IN HANC URNAM

Contulit.

Ao

Hogy itt a homokról vagy a tojásról van szó, azt tudósabb emberek döntsék el. Én a saját dolgomat végzem, s híradásomból nem hagyok ki semmit.

Tojásunk aztán készen lett, s kivettük az üstből. Nem kellett feltörnünk, mert a madár nemsokára megszabadította magát, s nagyon vidámnak mutatkozott, habár még véres volt és csúnya. Először a meleg homokra ültettük, s a Leány parancsára jól megkötöttük, mielőtt enni adtunk volna neki, mert egyébként – mondta a Leány – sok bajunk lenne vele. Amikor megkötöttük, meg is etettük. Tápláléka azonban nem lehetett más, mint a lefejezett emberek vére, amelyet a kikészített vízzel felhígítottak. A madár ettől oly gyorsan növekedett, hogy már megértettük a Leány figyelmeztetését. Olyan vadul és gonoszan csipkedett és karmolt, hogy ha elkaphatta volna egyikőnket, akkor nem sokat teketóriázott volna vele. Most már egészen fekete lett és vad, s így más táplálékot is hoztak neki; talán másik királyi személy vérét. Emiatt kihullottak fekete tollai, s hófehérek nőttek helyettük. Most már szelídebb is lett, de még mindig nem bíztunk benne. A harmadik eledel miatt tollai oly szépre kezdtek színesedni, amilyet még életemben soha nem láttam. Már rendkívül szelíd lett, s mindegyikőnkkel szemben nagyon barátságosan viselkedett, úgyhogy a Leány beleegyezésével elengedtük.

– Most úgy lesz rendjén – mondta a Leány -, hogy mivel a madár szorgalmas munkátok és öreg emberünk beleegyezése alapján elnyerte tökéletességét, ezt mi örömmel ünnepeljük is.

Erre megparancsolta, hogy hozzák be az ebédet, s pihenjük ki magunkat kissé, mert a legnehezebb feladatot megoldottuk és élvezhetjük teljesítményünk gyümölcsét. Elkezdtünk tréfálkozni egymással, de mivel még gyászruháinkban voltunk, ez örömünk láttán valamelyest nevetségesen hatott. A Leány állandóan kérdéseket tett fel nekünk, valószínűleg hogy kitalálja, melyikőnk segíthetne neki a következő munkánál legjobban. Leginkább olvasztásról beszélt, s tetszett neki, ha valamelyikőnk járatos volt a finom munkában és fogásokban, amikre az ilyen szakértőnek szüksége van.

Az ebéd csak háromnegyed óráig tartott, amit nagyobbrészt madarunkkal töltöttünk, mert őt állandóan a saját eledelével kellett etetni. Most már nem növekedett. Evés után nem maradt sok időnk emésztésre, mert miután a Leány a madárral elment, megnyitották nekünk az ötödik termet, ahová az ismert módon felmentünk, hogy felajánljuk szolgálatainkat.

Ebben a teremben madarunknak fürdőt készítettek, amit valami fehér porral úgy színeztek be, hogy tejnek látszott. Először hűvös volt, amikor a madarat beletették, amit ez kellemesnek tartott. Ivott belőle és játszadozott. Miután azonban a víz a lámpák miatt, amelyeket alá állítottunk, melegedni kezdett, legnagyobb fáradságunkba került a fürdőben tartani őt, úgyhogy végül tetőt tettünk az üstre, s csak a fejét hagytuk kibújni egy lyukon. Ebben a fürdőben kihullott minden tolla, s bőre oly sima lett, mint egy emberé. Más tekintetben nem ártott neki a hőség, amin csodálkoztam; mert ez a fürdő a tollakat maradéktalanul feloldotta, amelyek pedig a vizet kékre festették.

Végre levegőre engedtük madarunkat, mely magától kiugrott az üstből, s olyan fényesen sima volt, hogy öröm volt nézni. Mivel azonban eléggé vadnak mutatkozott, nyakörvet kellett rá tennünk lánccal, s úgy sétáltunk vele a teremben le- s fel.

Ezalatt az üst alá nagy tüzet gyújtottak, s a folyadékot elfőzték, míg kék kő lett belőle. Ezt kivettük és szétmorzsoltuk, majd másik kővel porrá is zúztuk, végül pedig a madár bőrét színeztük be vele. Most már csodásan nézett ki, mert teljesen kék volt, a feje kivételével, mely fehér maradt.

Munkánk ezzel ezen a szinten befejeződött, s miután a Leány elment a kék madárral, felhívtak minket, hogy a nyíláson menjünk fel a hatodik emeletre, amit meg is tettünk. Itt azonban nagyon nyomasztó érzés fogott el minket. Középen kis oltárt állítottak fel, mely a királyi terem oltárához hasonlított. Ezen az ott említett hat dolog állt, és a madár hetediknek. Először a kis kutat állították elé, melyből nagyot húzott. Ezután megcsípte a fehér kígyót, míg az erősen vérezni kezdett. Ezt a vért egy arany edényben kellett felfognunk, s a hevesen védekező madár szájába öntenünk. Akkor a kígyó fejét a kútba mártottuk, mire újra feléledt, koponyalakásába mászott és hosszú ideig nem mutatkozott.

Az éggömb ezalatt tovább forgott, míg be nem következett a várt konjunkció. Az óra éppen egyet ütött. Ezután újra együttállás jött létre, és az óra kettőt ütött, s miután végül a harmadik konjunkciót is észleltük, s ezt az óra harangocskája jelentette, a szegény madár maga tette fejét alázatosan a könyvre, hogy a közülünk kisorsolt személy levághassa. De egyetlen csepp vér sem folyt, míg fel nem lett vágva a melle. Innen a vér oly frissen és világosan buggyant elő, mintha rubinforrás lenne. Halála nagyon szíven ütött minket, de gondolhattuk, hogy egy meztelen madárnak nem sok hasznát vehettük, s így bele kellett törődnünk.

Az oltárról mindent félreraktunk, s a Leánynak segédkeztünk ott a madár hulláját a vele lévő táblával együtt az oltár világosságával meggyújtott tűzzel hamuvá égetni. Ezután a hamut többször is megtisztítottuk, s gondosan kis cédrusfaládába helyeztük.

Nem akarom eltitkolni, milyen tréfát eszeltek ki ellenem és három társam ellen. Miután szorgalmasan összegyűjtöttük a hamut, azt mondta a Leányzó:

– Uraim, itt a hatodik teremben vagyunk, s már csak egy vár ránk; fáradozásunk véget ér, s visszamegyünk a kastélyba, hogy nagyságos urainkat és hölgyeinket felébresszük. Szerettem volna, ha mindannyiótok viselkedését dícsérhettem volna nagyon tisztelt királyunk és királynőnk előtt, hogy számotokra megfelelő jutalmat vehessek át. Mivel azonban nagy sajnálatomra négy lusta és rest dolgozót találtam köztetek (ekkor rám és még háromra mutatott), s mert mindegyikőtöket szeretem és nem akarom átadni őket megérdemelt büntetésüknek, hogy szorgalmuk hiánya mégse maradjon megtorlás nélkül, elrendelem, hogy ez a négy az eljövendő és legnagyszerűbb hetedik feladatból kizárasson. Így Király Őfenségük előtt nem kell felelősségre vonni őket.

Nem is kell mondanom, hogy e szavak után milyen hangulatban voltam. Mert a Leány mindezt oly komoly arccal tudta bejelenteni, hogy mindegyikőnkön kitört a verejték, s a legszerencsétlenebb embereknek tartottuk magunkat.

Erre szolgálóleányainak egyikét (akikből most sok volt itt) a Leány elküldte a zenészekért, akiknek minket annyi gúnnyal kellett kitrombitálni az ajtón, hogy a nevetéstől maguk is alig tudták fújni hangszereiket. Különösen bosszantott, hogy a Leány a siránkozásunk, haragunk és türelmetlenségünk miatt kinevetett, s hogy társaink közül is többnek tetszett a bajunk.

De egészen másképpen jött minden. Mert mihelyt kívül voltunk az ajtón, a zenészek azt mondták, hogy ne búsuljunk, hanem kövessük őket a csigalépcsőn felfelé, amin a hetedik emeleten felül, a tetőre mehettünk, ahol az öreg ember is tartózkodott. Őt még nem láttuk. Kis, kerek tűzhely mellett állt, barátságosan fogadott, s szívből gratulált nekünk, hogy a Leány minket választott ki erre. Ijedelmünkről hallva hasát fogta a nevetéstől, hogy ilyen szerencse esetén el tudtuk veszíteni a jókedvünket.

– Tanuljátok meg ebből, szeretett fiak – mondta -, hogy az ember sohsem tudja, mennyire jót akar vele az Isten.

Ekkor a Leány is feljött kis ládájával, s miután mégegyszer jól kinevetett minket, a hamut másik edénybe téve, ládáját más anyaggal töltötte meg azzal a megjegyzéssel, hogy még a többi művészt kell egy kicsit orránál fogva vezetnie, tegyük, amit az öreg mond, s legyünk továbbra is szorgalmasak.

Ekkor lement a hetedik terembe, hogy oda hívja fel társainkat. Hogy kezdetben mit tett ott velük, azt nem tudhatom, mert nem csak nekik tiltották meg az események kibeszélését, hanem a saját feladatunk miatt sem tudtunk lenézni rájuk a hasadékokon.

Nekünk a hamut kellett az azelőtt kikészített vízzel elkeverni, míg folyékony kása lett. Ezután a tűzön megforrósítottuk, így forrón két kis formába öntöttük, s ezekben hagytuk kissé lehűlni.

Ezután volt időnk néhány hasadékot csinálni, s lenézni barátainkra, akik szintén tűzhely körül szorgoskodtak. Mindnek csővel kellett a tüzet fújni, s így mind fújdogálva álltak akörül, míg alig kaptak már levegőt, de azt hitték, hogy sokkal jobb sorsra jutottak nálunk. Ez a fújócskázás addig tartott, míg az öreg újra munkára nem hívott minket. Nem tudom tehát, hogy mit csináltak azután.

Kinyitottuk a formákat, s két ragyogó, áttetsző alakot láttunk, amilyet ember szeme még nem látott: fiúcskát meg kislányt, mindegyik csak négy láb hosszú volt. Az csodálkoztatott el legjobban, hogy nem voltak kemények, hanem puhán húsosak, mint az emberi testek. De élet nem volt bennük, s meg vagyok győződve róla, hogy Vénusz asszonyság ábrázolását is így csinálták. Ezeket az angyalian szép gyerekeket először atlaszselyem párnára fektettük, s addig néztük, míg a pompás jelenség egészen elcsendesített minket.

Az öregúr azonban beavatkozott, s azt a feladatot kaptuk, hogy az arany edényben felfogott madárvérből cseppenként csepegtessünk a figurák szájába. Ennek következményeként növekedni kezdtek, s holott kicsiny korukban is nagyon szépek voltak, növekedésük arányában még szebbek lettek. Ha lettek volna itt festők, akkor a természet alkotása láttán szégyelték volna minden művészetüket. Az alakok most már olyan nagyok lettek, hogy a párnákról fel kellett venni és fehér bársonnyal takart hosszú asztalra fektetni őket.

Az öreg azzal bízott meg minket, hogy fehér, dupla atlaszselyemmel takarjuk be őket a mellükig, amit kimondhatatlan szépségük miatt nem szívesen tettünk. Mire aztán a vért így elhasználtuk, felnőtt nagyságra növekedtek, s aranyszőke, göndör hajuk lett. Hozzájuk képest a korábban említett vénuszábrázolás semmivé törpült. De még nem volt bennük természetes melegség és érzés. Természetes és élénk színük ellenére mintegy holt képek voltak.

Mivel az öreg aggódott, hogy túl nagyra nőnek, nem volt szabad többet adnunk nekik, arcukat is betakarta kendővel, s az asztal köré fáklyákat rakatott.

Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy ezeket a fáklyákat nehogy szükségesnek tartsa; az öreg ezzel csak azt akarta előlünk mintegy eltakarni, hogy mikor ereszkedik beléjük a szellemlélek. Nem is vettük volna észre, ha én nem láttam volna korábban már kétszer a lángokat. A többiek véleményét azonban rájuk hagytam, s az öreg sem tudta, hogy én többet láttam már. Az asztallal szemben egy padra küldött minket.

Nemsokára a Leány jelent meg a zenészekkel és minden szükséges tárggyal. Két szép köntöst hozott, amilyet a kastélyban sem láttam még soha, s nem tudok leírni sem. Azt hittem, hogy tiszta kristályból vannak, de puhák és átlátszatlanok voltak, s így többet nem mondhatok róluk. Ezeket egy asztalra tette, s miután leányszolgáit is a körben álló padokra ültette, elkezdett az öreg emberrel az asztal körül mindenféle mutatványokat produkálni, hogy félrevezessen minket.

Mindez, mint mondtam, a csodás alakú tető alatt történt. Ez a tető belülről hét félgömbből állt. A középső valamivel magasabb volt a többinél, fent kis kerek nyílással, amit társaim közül csak én vettem észre.

Sok ceremónia után hat szűz lépett be. Mindegyiknél trombita volt, melyeket zöld, világító anyaggal csavartak körül, mintha koszorúk lettek volna rajtuk. Az öreg kézbe vett egyet, s miután a fejeknél félrerakott néhány fáklyát és az arcokat is felfedte, a trombitát úgy tette az egyik test szájához, hogy széles nyílása pontosan a tető kis kerek lyuka felé nézett. Társaim mindig csak az alakokat, a testeket nézték, én azonban másra gondoltam. Mihelyt a hosszú csövön lévő zöldet vagy koszorút meggyújtották, láttam, hogy a tető nyílása feltárul, s világos tűzsugár lövell a csövön át a holttestbe. A nyílást ezután bezárták és a trombitát eltávolították.

Társaimnak úgy tüntették fel, mintha az élet az égő zöldnek a tüze segítségével ment volna a testekbe, mert mihelyt egy test megkapta a szellemlelket, azonnal nyíltak és csukódtak a szemei, holott a testek alig mozdultak.

Másodszor az öreg másik csövet tett a szájakra, s ezeket gyújtotta meg. Most a szellemet engedték le a csövön a testekbe. Ezt háromszor tették mindegyiknél, azután minden fáklyát eloltottak és félreraktak. Az asztal bársonyterítőjét rájuk terítették, s azonnal utazásra alkalmas ágyat is készítettek elő. Ebbe fektették őket, becsavarva, ahogyan voltak. Ott vették le róluk a takarókat, s egymás mellé fektették őket. A függönyöket behúzták, s így aludtak egy darabig.

Most a mi Leányunk számára is eljött az idő, hogy megnézze, mit tesznek művész barátaink. Náluk is minden rendben volt, s vidámak voltak, mert – ahogyan a Leány mondta nekem később – aranyat kellett megmunkálniuk, ami ugyan ehhez a szakhoz tartozott, de nem a legfontosabb, nem a legszükségesebb és nem a legjobb munka volt. Náluk is volt a hamunak egy része, amiért azt hitték, hogy az egész madarat az arany miatt csinálták, s a halottak ezáltal kapják majd vissza az életet.

Mi pedig csendben ültünk, s a házaspár felébredésére vártunk. Ez mintegy fél óráig tartott. Most a merész kis Cupido is megjelent, s miután üdvözölt minket, a függöny mögé repült, ahol kettőjüket addig piszkálta, míg fel nem ébredtek. Mindketten nagyon csodálkoztak, mert azt hitték, hogy lefejezésük pillanatától kezdve csak aludtak.

Miután Cupido felébresztette őket, s felismerték egymást, kijött onnan, hogy egy kicsit magukhoz térjenek, mialatt a tréfáit velünk folytatta. Végül be kellett hozni a zenészeket, hogy egy kicsit felvidítsák őket.

Nemsokára a Leány is bejött, s miután a királyt is meg a királynőt is alázatosan üdvözölte és kezet csókolt nekik, elővette az említett szép köntösöket, amelyeket magukra öltöttek, s így jöttek elő.

Két pompás széket is előkészítettek nekik, azokon foglaltak helyet, mire alázatos meghajlással köszöntöttük őket. A király nagyon megköszönte ezt, s újra biztosított minket a kegyelméről.

Már öt óra körül lehetett, s nem várakozhattak tovább. Miután mindent becsomagoltak, a fiatal királyi párt le kellett kísérnünk a csigalépcsőn, minden őr mellet és minden kapun át a hajóig. Néhány leánnyal és a kis Cupidóval a fedélzetre mentek, s oly gyorsan elhajóztak, hogy nemsokára nem is láttuk már őket. Később megmondták nekem, hogy sok nagy hajóval jöttek eléjük, s négy óra alatt sok mérföldet hagytak maguk mögött a tengeren.

Öt óra után a zenészek azt a feladatot kapták, hogy mindent vigyenek a hajókhoz, s készüljenek az indulásra. Mivel azonban ez a munka meglehetősen lassan haladt, az öreg előparancsolta rejtett katonáinak egy részét. Ezek eddig a sáncon belül tartózkodtak valahol, s mi nem láttuk őket. Ebből észrevettem, hogy a tornyot jól védték támadás ellen.

A katonák hamar elkészültek a poggyászunkkal, úgy hogy nem maradt más hátra, mint a vacsorázás. Amikor az asztalt megterítették, a Leány társainkhoz vezetett minket, s úgy kellett viselkednünk, mintha sajnálatra méltó helyzetben lennénk, s vissza kellett tartanunk a nevetést. Ők azonban újra meg újra összedugták a fejüket, holott többen sajnáltak is minket. A vacsoránál az öreg ember is velünk volt, s nagyon ügyelt ránk; senki sem mondhatott ugyanis valami értelmesebb dolgot anélkül, hogy ellent ne mondott volna, vagy ne javította volna ki, vagy mindenesetre bölcs tanulságot ne mondott volna hozzá. Ettől az embertől tanultam a legtöbbet, s jó lenne, ha mindeki őhozzá fordulna, s tanításait elfogadná; akkor sokkal kevesebb alkalommal járna rosszul.

Evés után az öreg a műgyűjteményébe vitt minket, mely itt-ott a sáncfalakba volt beépítve, s ahol a természetnek oly csodás alkotásait láttuk, és olyan dolgokat is, amit emberi ész készített a természet utánzására, hogy egy évig is elnézegettük volna. Sötét éjszakáig maradtunk ott gyertyafénynél.

Amikor aztán már több kedvünk volt aludni, mint tovább nézegetni, a falban levő kamrákra osztottak el minket. Ott nem csak rendkívül jó ágyakat találtunk, hanem a helyiség is oly szépen volt berendezve, hogy csodálkoztunk, mivel eddig oly sok viszontagságban volt részünk. Egy ilyen szobában élveztem a nyugalmat, s mivel aggodalomra alig volt már okom, a szakadatlan munkától el is fáradtam, s a tenger is csendesen morajlott, mély, jótékony álomba merültem. Tizenegy órától másnap reggel nyolc óráig álmodtam.

 

 

A hetedik nap

 

Amikor nyolc óra után felébredtem és gyorsan felöltöztem, mindjárt a toronyhoz akartam menni, de a falban annyi sötét folyosó volt, hogy jóideig bolyongtam, míg megtaláltam a kijáratot. Ugyanígy jártak a többiek is. Végül a legalsó boltívben találkoztunk, ahol egészen sárga ruhákat kaptunk Arany Gyapjúnkkal együtt. A Leány bejelentette, hogy most az Arany Kő lovagjai vagyunk, amit eddig nem tudtunk.

Miután így elkészültünk és megreggeliztünk, az öreg mindegyikőnket egy-egy arannyal ajándékozott meg, melynek egyik oldalán a következő felirat díszelgett:

AR.NAT.MI.

(A művészet a természet szolgája)

a másik oldalon:

TEM.NA.F.

(A természet az idő gyermeke)

Figyelmeztetett, hogy sohase cselekedjünk vagy lázadozzunk az ellen, amit ez az érem mond.

Erre aztán a tengerhez mentünk, ahol hajóink olyan pompásan voltak felszerelve, hogy ha ezeket a dolgokat nem hozták volna ide máshonnan, akkor ez nem lett volna lehetséges. Tizenkét hajó volt, hat nekünk, hat meg az öreg úrnak. Az ő hajóiba egy csomó fegyverest ültetett, ő maga azonban hozzánk szállt be, ahol együtt voltunk. Az első hajóban a zenészek ültek, akikből az öreg úr is nyilván sokkal rendelkezett. Előre hajóztak, hogy szórakoztassanak minket. Hajóink az állatöv tizenkét jegyét viselték. Mi a Mérleg jegyében voltunk. A mi hajónkon sok máson kívül egy szép óramű is volt, mely minden percet mutatott. A tenger oly nyugodtan terült el, hogy az utazást különösen élveztük.

Mindent felülmúlt azonban a beszélgetés az öreggel, aki oly csodás történekkel feledtette velünk az idő múlását, hogy egész életemben szívesen hajóztam volna vele. Hajóink azonban gyorsan haladtak, mert alig voltunk két órája úton, a hajósok máris jelentették, hogy az egész tengeren csak úgy nyüzsögtek a hajók, amiről arra következtettünk, hogy elénk jönnek. Mihelyt ugyanis a szoroson bementünk a tóba, 500 hajót láttunk ott meg, melyeknek egyike csak úgy ragyogott az aranytól és drágakövektől. Ennek a fedélzetén ült a király és a királynő más magas rangú urakkal, hölgyekkel és szolgálóleányokkal.

Mihelyt látótávolságba értünk, a hajók mind elsütötték ágyúikat, s akkora lárma kerekedett már a trombiták és dobok miatt is, hogy a hajók csak úgy táncoltak a vizen. Amikor közelükbe értünk, körülvettek, s horgonyt vetettek.

Erre az öreg Atlasz lépett elő a király nevében, s rövid, de szép beszédet tartott, melyben szívélyesen üdvözölt minket, s tudakozódott, hogy készen van-e a királyi adomány.

Társaim csodálkozva kérdezték egymást, hogy ez a király hogyan támadt fel, mert azt hitték, hogy nekik kellene még életre kelteni őt. Rájuk hagytuk a dolgot, s úgy tettünk, mintha ezt mi is furcsállnánk. Atlasz beszéde után a mi öreg emberünk lépett elő, s valamivel bővebben nyilatkozott. A királynak és királynőnek boldogságot és sok utódot kívánt, majd egy kis díszes ládát adott át nekik. Nem tudom mi volt benne, de Cupidónak adták át megőrzésre, aki kettőjük között repkedett.

A beszéd után újra üdvlövések hangzottak el, majd egy darabig egymás mellett hajóztunk, míg el nem értük a partot, nem messze attól a kaputól, ahol először jöttem be. Itt megint nagy tömeg várt a királyi udvarból néhány száz lóval. Mikor partot értünk, a király és a királynő különösen barátságosan nyújtott kezet nekünk, s lóra kellett szállnunk.

Hadd kérjem meg az olvasót, hogy a következőket ne tartsa hencegésnek, hanem higgye el, hogy ha nem lenne fontos a velem szemben tanúsított megbecsülésről is hírt adnom, akkor hallgattam volna. Elosztottak minket a nemesek közé; a mi öreg urunknak és az én csekély személyemnek azonban a király mellett kellett lovagolnia, s vörös-keresztes, hófehér zászlót kellett vinnünk. A korom miatt választottak ki erre, mert hosszú ősz szakállunk és ősz hajunk volt. Ezen kívül a jeleimet is a kalapomra erősítettem, amit a királyfi hamar észrevett, s megkérdezett, hogy én vagyok-e az, aki ezeket a kapunál be tudta váltani. Alázatosan igennel feleltem, ő azonban nevetett, s kijelentette, hogy most már nem fontos udvariaskodni, mert én az ő apja vagyok. Aztán megkérdezett, hogy mivel váltottam be azokat, s megmondtam, hogy vízzel és sóval. Ezen csodálkozott, s azt kérdezte, hogy ki tett engem ilyen bölccsé, mire bátorkodtam elmondani neki kenyeremmel, a galambbal és a hollóval való kalandomat. Ez nagyon tetszett neki, s határozottan kijelentette, hogy ebben a dologban Isten nyilván nagyon kegyelmes volt hozzám.

Most az első kapuhoz értünk, ahol a kék ruhás őr állt, kezében kérvénnyel. Ahogyan engem meglátott a király mellett, átnyújtotta nekem kérvényét arra kérve engem, hogy az ő hűségét említsem meg a királynak. Először azonban érdeklődtem róla a királynál, aki megmondta, hogy ez egy híres és kitűnő asztrológus, aki a királyfi apjauránál mindig nagy becsben állt. Mivel azonban egyszer illetlenül viselkedett Vénusz asszonysággal szemben, s látta őt feküdni nyugágyán, büntetésül ezt a kaput kell őriznie, míg valaki meg nem váltja. Erre megkérdeztem, hogyan lehetne megváltani.

– Ha találnak valakit – mondta a király -, aki éppoly komolyan vétkezett, akkor annak kell átvennie az ő helyét.

A felelet szíven ütött, mert lelkiismeretem azt mondta, hogy ez a tettes én vagyok, de tartottam a számat, s odaadtam a kérvényt a királynak. Amikor elolvasta, annyira megijedt, hogy a királynő is észrevette, aki mögöttünk lovagolt Leányunkkal és a másik királynővel, akiről a súlyok felakasztásánál volt szó, s megkérdezte, hogy mi áll a kérvényben. A király azonban úgy tett, mintha a dolog nem lenne jelentős, a kérvényt eltette, s másról kezdett beszélni, míg három óra felé megérkeztünk a kastélyba. Ott leszálltunk a lovakról, s a királyt bekísértük az Ő Termébe.

A király rögtön magához hívatta Atlaszt egy kis szobába, s megmutatta neki a kérvényt. Atlasz azonnal visszalovagolt a kapushoz, hogy részletesebben kikérdezze. A királyfi és felesége, meg a többi urak, hölgyek és leányok helyet foglaltak. Ekkor Leányunk nagyban dícsérni kezdte szorgalmunkat, fáradozásunkat és munkánkat, s királyi jutalmat kért, nekünk meg azt is, hogy ő is élvezhesse közvetítő munkája gyümölcsét.

Majd az öreg is felállt, s kijelentette, hogy a Leány az igazságot mondja, s helyes lesz, ha mindkét felet kielégítik. Ezután egy időre vissza kellett vonulnunk, úgy határoztak, hogy mindenkinek teljesítik egy kívánságát, s nem kételkednek, hogy belátók vagyunk, s jó kívánságaink lesznek; azt pedig lesz időnk meggondolni a vacsora utánig.

A király és a királynő időközben egy játékkal kezdett szórakozni, ami sakkra hasonlított, de más játékszabályokkal. Erény és rosszaság állt egymással szemben, s világosan kitűnt, milyen módszerekkel próbálta a rosszaság legyőzni az erényt, s hogyan kellett neki ellenállni. Mindez olyan értelmesen és okosan zajlott le, hogy nekünk is jó lenne egy ilyen játék.

A játék ideje alatt Atlasz is visszajött, s titokban közölte, amit megtudott. Rajtam kitört a verejték, mert lelkiismeretem nem hagyott nyugton. Erre aztán a király átnyújtotta nekem a kérvényt, hogy olvassam el. Körülbelül így hangzott:

Először is sok boldogságot és gyarapodást kívánt a királynak, s hogy az ő vetése messzire terjedjen. Ezután arra utalt, hogy eljött a nap, amikor a királyi ígéret szerint őt meg kell szabadítani, mert a király egyik vendége levette Vénuszról a leplet; a kérvényező ebben az észrevételében nem csalatkozhatott. Ha a király Őfelsége alapos vizsgálatot rendel el, meg fogja tudni, hogy állítása helyes; ha pedig az tudódna ki, hogy állítása helytelen, akkor életfogytiglan kész a kaput őrizni. Azt kérvényezi alázatosan, hogy kegyelmesen hagyják résztvenni a mai vacsorán, mert azt reméli, hogy maga is felfedezheti a tettest, s így meg lesz váltva kapusi tisztségétől.

Mindezt részletesen és kifogástalanul közölte, ami intelligenciájáról tanúskodott. Nekem viszont túl szigorú volt, s azt kívántam, hogy ez az irat bárcsak sohasem került volna a szemem elé. Most hát azon gondolkoztam, hogy a kívánságommal segíthetnék-e neki. Megkérdeztem a királyt, hogy nem lehet-e a kapuőrt másképpen megváltani.

– Nem – felelte a király -, mert az ügyet különösen óvatosan kell intézni; de kívánságát teljesíthetjük, s részt vehet a vacsorán.

Elküldött tehát valakit, hogy hívja be. Időközben az asztalokat egy olyan teremben terítették meg, ahol még nem voltunk. Ez annyira másképpen volt berendezve, s olyan módon, hogy megközelítőleg sem tudom leírni. De különös pompával és szertartással vezettek be minket ide.

Cupido most nem volt itt, mert – úgy mesélték – fel volt háborodva a szégyen miatt, amely anyját érte. Szóval: cselekedetem és a kérvény mindenféle kellemetlenség okozója lett. A király számára kellemetlen volt a vendégeivel kapcsolatban vizsgálatot kezdeményezni, mindenekelőtt azért is, mert akkor az ügyet azok is megtudták volna, akik még nem hallottak róla. Ezért az éles megfigyelést a kapuőrre bízta, maga azonban olyan vidáman viselkedett, amennyire csak tehette.

Az emberek hangulata végre kezdettújra felengedni, s mindenféle hasznos társalgás indult meg. Fölösleges itt részleteznem, hogyan vendégeltek meg minket, s milyen ceremóniák folytak le, mert ez az olvasónak nem használ, s az én célomhoz sem visz közelebb. De meg kell mondanom, hogy minden inkább szakértelemről és művészetről tanúskodott, mint az inniakarásról. Ez valóban életem utolsó és legpompásabb lakomája volt.

Vacsora után gyorsan félrerakták az asztalokat, s egy csomó szép karosszéket állítottak körbe, melyekben a királlyal és a királynővel, meg a két öreg emberrel, és több udvarhölggyel és leánnyal helyet kellett foglalnunk.

Egy szép ifjú ekkor kinyitotta a már említett könyvet. Atlasz középre állt, s beszélni kezdett:

– Királyi Felség még nem feledte el, hogy mennyit tettünk érte, milyen szorgosan szenteltük magunkat a feladatunknak, s így jutalmul mindőnket az Arany Kő lovagjaivá választott ki. Ezért szükséges, hogy Királyi Őfenségének nem csak lekötelezzük magunkat, hanem fogadalmat is kell tennünk, hogy a következő előírásokhoz igazodunk, hogy Királyi Őfensége még egyszer pontosan tudhassa, milyen viszonyban van szövetségeseivel.

Erre az ifjúval felolvastatta a törvénycikkeket, melyek így hangzottak:

I. Lovag Urak, esküdjetek, hogy Rendeteket sohasem szentelitek sem ördögnek, sem szellemnek, hanem csakis Istennek, Teremtőtöknek, és az Ő szolgájának, a természetnek.

II. Hogy minden paráznaságot és tisztátalanságot gyűlölni fogtok, s ilyen rosszaságokkal Rendeteket nem piszkítjátok be.

III. Hogy adományaitokkal, amiket kaptatok, mindenkinek segítségére siettek, aki megérdemli ezt és akinek szüksége van erre.

IV. Hogy ezt a dicsőséget nem azért kéritek, hogy világi sikerre és tekintélyre tegyetek szert.

V. Hogy csak addig akartok élni, ameddig Isten is akarja.

Az utolsó cikken jót kellett nevetnünk, mert lehetséges, hogy csak viccből tették hozzá.

Bárhogyan is, de esküdnünk kellett a király jogarára. Erre a szokásos ünnepélyességgel lovaggá ütöttek minket, s továbbá – más előjogokon kívül – még a tudatlanság, szegénység és betegség fölé helyeztek, hogy ezekkel tetszés szerint járjunk el. Mindezt később egy kis kápolnában is megerősítették, ahová elvezettek, s ahol Istennek is megköszöntük mindezt. Ott Isten dicső-ségére felakasztottam aranygyapjúmat és a kalapomat, hogy örök emléknek ott hagyjam őket. Mivel mindenkinek be kellett ott írnia a nevét, én ezt írtam:

A legnagyobb: tudni, hogy semmit sem tudunk

RÓZSAKERESZT KERESZTÉLY SZERZETES

Az Arany Kő lovagja:

anno 1459.

Mindenki mást írt, azt amit akart.

Ezután újra a terembe vittek, s le kellett ülnünk, mialatt közölték, hogy ki-ki gyorsan gondolja meg, mit kíván. A király az övéivel egy kis szobába vonult vissza, hogy ott hallgassa meg kívánságainkat. Mindenkinek egyedül kellett bemennie, s így a többiekéről nem mondhatok semmit. Azt hittem az lesz a legjobb, ha Rendem dícsőségére valami erényről tanúskodom. Azt is beláttam, hogy ezek közül egyik sem olyan nehéz számomra, mint a hála. Erőt vettem tehát magamon, és – holott szívesen kívántam volna mást – elhatároztam, hogy magamat kockáztatva megszabadítom jótevőmet, a kapu őrét.

Amikor engem hívtak be, először azt kérdezték, hogy én – a kérvény ismeretében – nem vettem-e észre a tettest, vagy nem sejtem-e, hogy ki az. Erre bátran mesélni kezdtem, hogyan jutottam tudatlanságból Vénusz ágyához, s hogy mindent vállalok, ha ezzel hibáztam. A király és a többi urak nagyon csodálkoztak a váratlan vallomáson, s megkértek, hogy menjek ki egy pillanatra.

Amikor újra bemehettem, Atlasz közölte Királyi Őfensége sajnálatát, hogy ez a baleset éppen velem történt meg, de a király nem térhet el a régi szokástól. Számomra tehát nincs más engesztelési lehetőség, mint a helycsere a kapussal, ami által az megszabadul. De a király reméli, hogy nemsokára más fog így bűnbe esni, hogy én hamarosan hazamehessek. Sajnos azonban nem reménykedhetek megszabadulásban az ő jövendő fia menyegzője előtt.

Ez az ítélet majdnem összeroppantott, s mindenekelőtt magamat gyűlöltem a fecsegésért. Csak hallgattam volna! Végre összeszedtem minden bátorságomat, s mert rájöttem, hogy kénytelen vagyok ekképpen cselekedni, elmeséltem, mit adott nekem ez a kapus, s hogyan ajánlott a többieknek, akiknek a segítségével a mérlegen megálltam a helyemet, ami örömet szerzett nekem és dicsőséghez juttatott engem. Ezért kötelességem most jótevőmmel szemben hálásnak mutatkozni. Mivel a dolog megváltoztathatatlan, megköszönöm az ítéletet, s szívesen teszek számomra kellemetlen dolgot annak kedvéért, aki ilyen dicsőséghez segített engem. Mivel azonban kívánságommal elérhetek valamit, azt kívánom, hogy újra otthon lehessek, úgy hogy az az ember általam, én meg a kívánságom által szabaduljak meg.

Azt felelték azonban, hogy olyan nagy kívánságom nem lehet, mert akkor amúgy is kívánhattam volna az ő megszabadítását. Királyi Őfenségének azonban tetszik, hogy így beletörődök sorsomba, holott nem tudom milyen nyomorult helyzetbe hozott a kíváncsiságom.

A jóembernek erre visszaadták a szabadságát, nekem pedig szomorú szívvel el kellett búcsúznom. Utánam a többit is behívták, akik azonban mind vidáman jöttek ki, s ez még jobban bosszantott, mert azt hittem, hogy halálom órájáig a kapunál kell majd ülnöm. Azon tépelődtem, hogy mit fogok csinálni, mivel töltöm majd az időt. Végre az jutott eszembe, hogy már öreg vagyok, s természetes körülmények között is csak néhány évig élhetek. Ez a baj, és a búskomor élet hamar sírba visz majd, s kapuőri kötelességemnek is véget vet; meg boldog szunyókálással is gyorsan megáshatom a síromat. Ezen sokat gondolkoztam. Néha bosszantott, hogy oly nagyszerű dolgokat láthattam, s most ez meg lett vonva tőlem; az viszont megörvendeztetett, hogy már halálom előtt mindezekre az örömökre hivatott lettem, s nem kellett szégyenszemre visszamennem. Ez volt tehát az utólsó és legnagyobb csapás, amit el kellett viselnem.

Mialatt ezekbe a fontolgatásokba merültem, a többiek elkészültek, s miután a király és a többi urak jóéjszakát kívántak nekik, a szobáikba vezették őket.

Nekem, szerencsétlen kontárnak senki sem mutatta meg az utat, hanem még ki is csúfoltak, s hogy jövendő feladatomnak teljesen tudatában legyek, elődöm gyűrűjét is az ujjamra kellett húznom. Végül a király is intett, mivel utoljára látom ebben az alakban, hogy hivatalom szerint viselkedjek, s ne kerüljek összeütközésbe a Rend szabályaival. Erre megölelt és megcsókolt, amiből arra következtettem, hogy másnap reggel kapumnál kell majd ülnöm. Miután mindenki barátságosan beszélgetett még velem egy darabig, kezet nyújtottak és Istennek ajánlottak engem, mire a két öreg ember, a torony örege és Atlasz pompás szobába vezetett. Ebben három ágy állt, s mindegyikőnk belefeküdt egybe. Így töltöttünk még csaknem két . . .

Itt hiányzik körülbelül két negyedrét oldal, s a szerző – abban a hiedelemben, hogy másnaptól kezdve kapuőrnek kell lennie – hazakerült.

Vége

 

 

A harmadik nap (folytatás)

Az apród ezt később elmondta a Leánynak, aki többször is viccelődött velem emiatt, mert eljött az evés ideje, s én majdnem utolsónak értem asztalhoz. Nem tétováztam tehát, s amikor újra felvettem előbb levetett kabátomat és asztalhoz mentem, a szolgák oly nagy tiszteletet tanúsítottak irántam, hogy szégyeltem magamat és alig mertem felnézni. Így történt, hogy a másik oldalon rám váró Leányt nem vettem észre, s megvárattam. Ő azonban megfogta a kabátomat, s asztalhoz vezetett. Fölöslegesnek tartom, hogy a zenéről és a többi pompáról újra beszéljek, mert először is nem vagyok képes megfelelő szavakat találni rá, másodszor pedig korábban is dicsértem már, amennyire tehettem. Szóval minden csupa művészet és báj. Miután elmeséltük egymásnak a nap élményeit (a könyvtárról és az emlékmű vekről hallgattunk), s a bortól kissé felvidultunk, a Leány beszélni kezdett:

– Kedves Urak, nagy vitában vagyok egyik nővéremmel. Szobánkban van egy sasmadarunk, melyet annyi gondozásban részesítünk, hogy egyikünk jobban kedveskedik neki mint a másik, ami sok viszályt okoz. Egyszer elhatároztuk, hogy oda megyünk hozzá, s amelyikünkhöz barátságosabb, azé legyen. Így cselekedtünk. Én – mint általában – babérágat vittem a kezemben; nővéremnél nem volt ilyesmi. Mihelyt a sas meglátott minket, a csőrében lévő ágat nővéremnek nyújtotta, s cserébe az enyémet kérte, amelyet oda is adtam neki. Így mindketten magunkat véltük előnyben részesítve. Most mit tegyek?

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

1. Az asztrális megtisztulás elengedhetetlen

 

Az ősidőkben volt olyan korszak, amikor az emberiség kimagasló szellemi vezetői, akik az Egyetemes Szerzetben egyesülnek, mindent megtettek, hogy a dialektikus embernek anyagtestet segítsenek kifejleszteni. A dialektikus életterületet csak akkor lehet kitapasztalni és átélni, szükségrendünk minden részletre kiterjedő korlátozottságát csak akkor lehet teljes mértékben felfedezni, ha az élet poharát teljesen erre a szükségrendre hangolt anyagi szervezettel isszuk ki az utolsó cseppig.

Nos, anyagtestünk megvan.

Egyéni és társadalmi viszonylatban is megvizsgáltuk és tapasztaltuk az életet, amennyire ezen a létterületen szükséges és lehetséges. Ha pedig az élet poharát majdnem kiürítettük, akkor három lehetőség fejlődik ki:

olyan pszichikai ösztön, mely az anyagi élet megváltoztatását, megjavítását, tökéletesítését kívántatja velünk;

vagy más pszichikai törekvés, mely arra késztet, hogy az anyagi élettől elbúcsúzzunk, s az életnek valami egészen más állapotába emelkedjünk fel;

vagy ennek a két pszichikai reflexnek a szokatlan, s gyakran olyan bonyolult párosulása, aminek következménye erős anyagi törekvés a megváltásra való mélységes vágyakozás kíséretében.

Bizonyára sokan ismerjük ezt a kettős állapotot. Ezért látunk létterületünkön három, olykor világosan megkülönböztethető embercsoportot törekedni.

Az első csoport teljesen anyagi javulásra törekszik, a vízszintes síkon mozog. A cél a világ és az emberiség kultúrális, társadalmi és embertudományos serkentése, amit persze nem kell elutasítani. Mert bármennyire is lehetetlen az ilyen fejlődés valójában, gnosztikus értelemben, az öntisztítás és önismeret, amit az ilyen lelkes földi törekvés eredményez, mindig fontos és szükséges. S ha meggondoljuk, az anyagi, földi életnek bizony számtalan javításra szoruló területe van. Erre törekedni hasznos, fontos és szükséges.

A második csoport a világtól teljesen visszavonul, elbúcsúzik. Ezek azok, akik elvből élesen elválasztják a két létterületet, ennek a világnak a terét és a szellem területét, s kiegyezést vagy elmosódott határokat nem fogadnak el. Az emberiség történetében ez a csoport időnként nagyon erősen lép fel, olykor gnosztikusan, máskor rendkívül vakbuzgón, a legszélsőségesebbre készen. Gondoljanak például a nem túl régi történelem több szektájára, a számtalan emberre a kolostorokban, s a Manicheusok mozgalmára, mely szintén ide tartozik.

A harmadik csoport – ez érthető – az arany szabály szerint a középutat követi. Holott belátja, hogy Isten birodalma nem ebből a világból való, s test és vér nem örökölheti azt, mégis világosan felismeri, hogy az anyag- életnek is mély értelme van, s tudja, hogy a nagy változás, a transzfigurálás, a víztől és lélektől való újjászületés alapjait itt kell lerakni.

Ez az oka annak, hogy a Gnózis változatlanul megnyilvánul az anyag életében, anyagi utakat és eszközöket vesz használatba, s az emberekkel akar lenni.

Nem akarunk tovább időzni ezeknél a reflexeknél, amelyek az egész embert meghatározzák, hanem azt szeretnénk megvizsgálni, hogy honnan erednek.

A feleletet ismerjük. Ezek a reflexek a vágytestből, az asztráltestből erednek, a tudatalattiból, a kívánságok szférájából, érzéséletünkből, a pszichénkből; abból az állapotból, amelyben az öröklött tényezők és a karmikus befolyások érvényesülnek! Mindezt nagyon jól tudjuk. Kívánkozásunk és vágyaink hatásait ismerjük, s minduntalan újra megállapíthatjuk.

De ismeri-e az olvasó magát a vágytestet, az asztráltestet is? Ismeri ezt ugyanolyan jól, mint anyagtestét?

Bizonyosnak vehetjük, hogy asztráltestét nem ismeri, hogy szó szerint és testileg semmit sem tud róla, hogy e test tényleges irányításának az alapismereteit is még ezután kell megtanulnia.

Ha ezt így kijelentjük, akkor nem megbántani akarjuk, hanem csak a valóságot tárjuk fel, s ez nagyon fontos. Mert asztráltestünkön ugyanúgy meg kell tanulni uralkodni, mint az anyagi testen. Asztráltestünket éppúgy gondoznunk és ápolnunk kell, mint anyagtestünket. Az Egyetemes Szerzet erre nyomatékosan figyelmeztet minket.

Az ember reggel azzal kezdi, hogy anyagtestét megmossa és felöltözteti. Ápolja a haját, a körmeit és a fogait, majd testének enni-inni ad. Tudja mi kell neki, s bizonyos időközökben nyugalmat biztosít számára. Ha valami fáj, s nem múlik el elég gyorsan, akkor tesz ellene valamit. Mi mindent nem tesznek a test gondozása és fejlesztése érdekében, olykor túlzottan is!

De mit tesz asztrálteste ellátása érdekében?! Ennek még a gondolata is távol áll Öntől. Esze ágában sem lenne anyagtestét az utcán sárral, piszokkal bemocskolni. Egy kis kutya ezt olykor vígan megteszi. Miért? Mert az állatka anyagtestének nincsen teljesen tudatában. Csak résztudat van benne.

Tudja-e, hogy asztráltestünkkel kapcsolatban a kutyus helyzetében vagyunk? Ha kutyánk jön olyan mocskosan be a házba, akkor azonnal észrevesszük, s mindjárt megfürdetjük. Ha Ön jön be mocskos asztráltesttel, azt nem veszi észre senki sem – Ön sem. …Később talán, gyakran olyankor, amikor már valóban késő.

Ez egy rendkívül veszélyes állapot!

Mialatt körmei ápolásával foglalkozik, hogy azok formásan és kifogástalanul nézzenek ki, azalatt egy targoncányi asztrál mocsok ömölhet az asztráltestére, s ezt csak később veszi észre! Ez nagyon komoly helyzet, mert az asztrál bepiszkolódás személyiségének mind a négy testét károsítja. Az anyagtest, az étertest és a gondolkodási képesség is részesül az asztráltest bajában.

Ha gyermekei jönnek haza piszkosan a játszótérről, akkor esetleg összeszidja őket – pedig lehetséges, hogy Ön ekkor asztrális szempontból sokkal gusztustalanabb állapotban van.

Ugye sejti, mekkora problémát okoz a tudatlanság ebben a tekintetben? Ebben a helyzetben van az egész emberiség. Ezért beszélnek manapság annyit a pszichéről, pszichiáterről és lelki segítségről, és sokan végeztetnek pszichológiai vizsgálatokat. A psziche szó azonban még semmit sem mond, mert ezalatt csak azt értik, ami az ember látható jelensége mögött, és a tudat szintje alatt rejlik.

Így azonban újabb veszély keletkezik, mert a számtalan úgynevezett pszichológiai módszer, amit manapság a tudomány álarca alatt zúdítanak az emberiségre, üzérkedők és gonosztevők agyában született meg.

Amitől Ön tehát élete folyamán fél, minden bosszúsága, nyomora, minden feszültsége, cselekvése és mulasztása abból a tényből ered, hogy asztráltestét nem ismeri, nemhogy uralkodni is tudna rajta.

Képzeljük el, hogy valaki nagy butaságot, értelmetlenséget tesz, nagy nehézségeket okoz, s emiatt pszichiáterhez viszik, aki aztán megpróbálja kitalálni, hogy mi késztette őt bolond tettére. Ha kitalálta, akkor megpróbál ezzel ellentétes okot beleerőszakolni a pszichéjébe. A helytelen cselekedet anyagtesti következményeit pedig megpróbálják megsemmisíteni, elsokkolni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Ha nem sikerül, vagy az illető nem jut odáig, akkor viselkedése másokat súlyosan károsíthat. Másokat nagyon bánthat, elidegenedik hozzátartozóitól és embertársaitól.

A gnosztikus Szellemi Iskolában ezért olyan pszichológiai gyógymódot alkalmaznak, mely alapvetően eltér mindentől, amit az emberek ezalatt értenek. Ezt szeretnénk Önnek ebben a könyvben elmagyarázni C.R. C. alkémiai menyegzőjének közlései alapján.

Az a Szellemi Iskola feladata, hogy segítsen Önnek a saját asztráltestén megszabadító értelemben uralkodni, ami megajándékozza Önt a meggyógyulás tiszta, kimondhatatlan boldogságával, minden olyanból való kigyógyulással, aminek szenvedés, betegség és halál a következménye. Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője tökéletesen leírja az ehhez az elmúlhatatlan boldogsághoz vezető utat. Ez a megváltás útja Krisztus igazi követése által.

 

 

2. A tíz történet

 

Úgy gondoljuk, hogy asztráltestünk megismerésének és e testen való uralkodásnak a szükségességét az előző fejezetben elég világosan megmutattuk. Ennek a nagy és fontos feladatnak a kivitelezéséhez elsősorban lélekminőség és tanulóság kell: új lélekminőség, mely a szív rózsájából eredt, hatásos a vérben és az idegközegben, s rendkívül komoly tanulói beállítottság, mely az élet cselekedeteiben és a viselkedésben bebizonyosodik.

Az új lélekminőség a gondolkodási higiéniában, új, megtisztult gondolkodáséletben is megmutatkozik. Gondolkodáséletünkkel férhetünk hozzá asztráltestünkhöz, s azzal működtetjük ezt a testet. Minden gondolatnak közvetlen asztrál hatása van, mely teljesen megegyezik a gondolat fajtájával, minőségével, tartalmával és erejével. Egész személyiségünk minősége és fenntartása kérdéseiben tehát a mentalitásunk játszik rendkívül fontos szerepet.

A gondolkodási higiénia a kezdet. Ezután azonban az asztráltest pszichikai és fizikai megszervezése következik. A tanulónak meg kell tudnia, hogy mit tehet, és mit kell tennie ebben a tekintetben, mert az asztráltest szabadítja fel az étereket, s ezek az éterek építik és tartják fenn az anyagtestet. Rózsaerő és rózsaillat képében az új lélekminőség teszi a tanuló anyagtestét nagyon magasztos és a földi természet fölötti benyomásokra és asztrál befolyásokra érzékennyé. Ez az állapot védelmet is nyújt a tanulónak alacsony befolyásokkal szemben. Az asztráltest egyre finomabb és magasabb rezgése miatt alacsony rezgések egyre nehezebben tudnak behatolni a tanuló rendszerébe.

A komoly tanulói szándék a jelöltnek a Szellemi Iskola Élő Testének asztrál nézetével való harmonikus kapcsolatát is biztosítja, aminek erejében aztán könnyen kivédi azokat a támadásokat, melyeknek gyenge állapotban csak nehezen tudna ellenállni.

Világosan be kell látni, hogy az alkémiai menyegző értelmében igazi életmegújításra törekvő embernek a jó irányba mutató anyag-életmódhoz az asztrál-életmód tisztaságának is csatlakoznia kell. Ha az asztrál életmódot nem alkalmazza, vagy csak részben, akkor nem ünnepelheti az alkémiai menyegzőt, hanem ösvénye bizonyos pontján megáll, s egyetlen millimétert sem halad. Akkor úgy jár, mint a Pistis Sophia, aki a tanulóság céljára törekszik, de újra meg újra legyűrik az eonok erői, tehát az asztráltestben vég nélkül váltakozó ellenáramlatok, melyeknek az egész négyszeres személyiség áldozatul esik.

Az alkémiai menyegzőhöz, amelyre törekszik, a tanulónak háromszoros kapcsolatot kell létrehoznia. Az újjászületett lelket, a négyszeres személyiséget és a szellemet a mikrokozmikus térben teljes egységgé kell összeilleszteni.

Mielőtt visszatérünk az alkémiai menyegző harmadik napjának megbeszéléséhez, emlékeztetni szeretnénk az első részre, ahol a szellem, lélek és test egyesülési előkészületeinek egyik fontos részletét említettük. Az alkémiai menyegzőnek azon fázisa előtt, mellyel ez a második rész kezdődik, a jelölt már bebizonyította, hogy:

1. a lélekújjászületés megvalósult benne;

2. eléggé érzékeny lett ahhoz, hogy az egyetemes Gnózis új életre hívó szavát megértse és pozitívan reagáljon rá;

3. ennek következtében a megszabadító ösvény érdekében hajlandó bizonyos áldozatokat hozni;

4. gyakorlatilag bizonyítja, hogy keresi a beavatás templomát, és

5. a hét súly vizsgáját sikerrel letette, mire aztán a harmadik napon belép a beavatás templomába, ahol ennek célját és szerkezetét teljesen megismeri, ahogyan az első rész végén láttuk.

A Szerzet asztrál gyújtópontját, melynek állapota mindig pontosan megfelel a Föld állapotának, az alkémiai menyegző földgömbnek nevezi. Ennek és a jelölt- munkásnak a kölcsönhatása határozza meg a jelölt helyét a munkában. És a Szerzet nagy, asztrál műhelyében – úgy láttuk – minden erre nemesedett segítő gondosan tanulmányozhatja az egész munkát és a neki jutó feladatot.

E tanulmány és az ösvénnyel kapcsolatos tájékoztatás érdekében ülnek össze újra meg újra a jelképes úrvacsorán. Minden problémát meggondolnak és megbeszélnek, ami felmerülhet. Hogy a jelöltnek segítsenek, aki, mint C.R.C., eljutott a harmadik napig, az alkémiai menyegzőn vacsora alatt tíz utasítást adnak. Ezeket rövid történetekbe vagy találós mesékbe burkolják, melyek látszólag csak szórakoztatnak.

Mint például a két nővér problémája a sassal, s hogy az melyikőjüket szereti jobban. Az egyik lánynak babérág van a kezében, a másiknak nincsen. A sasnak is babérág van a csőrében, s ezt annak adja, akinek nincs, s ezért a másikét akarja cserébe. Így mindkét lány azt hitte, hogy a sas őt szereti jobban.

Hogy ezt megérthessük, ahhoz gondoljunk vissza a sassal kapcsolatban korábban megbeszélt dolgokra. A sas az új élet-állapot jelképe, melynek abszolút a lélek az alapja; de a lélek, a szellemlélek nélkülözhetetlen életkörének, életlégkörének a jelképe is, amelyben a legmagasztosabb magasságokig emelkedhet. Történetünk két nővére teljesen a sasra, a szellemlélekre irányult. Mindketten szívből szerették az új életet. De felmerült bennünk egy lelki probléma, a gyakran felmerülő kérdés, amivel valószínűleg minden tanuló szembe kerül egyszer: Szeretem-e a lelket eléggé? Átadom-e magamat a léleknek tökéletesen? Hathat-e és kialakulhat-e bennem a lélekerő eléggé? Rendben van-e nálam minden ebben a tekintetben? Milyen életmód a legjobb, a leghatásosabb?

Figyeljék meg pontosan, hogy mi történik az elbeszélésben.

A babérág a remény jelképe, a legbelül élő, hervadhatatlan reményé, tehát az állandóan jól irányuló, erős és gyógyuló életé. Az előttünk haladó Szerzet korábbi Gnózisa emiatt nagyon tisztelte a babérfát, s ágait több összefüggésben is alkalmazta a templomi szolgálatokon. A babér így ma is ott található a pireneusokbeli Ussat falu közelében lévő „Betlehem” beavatási barlang előtt.

De térjünk vissza elbeszélésünkhöz: A sas, a szel-lemlélek-kapcsolat helyreállításának hatalmas jelképe, megkapja az egyik nővér babérágát. Minden forró vágya az élő lélekre, a szellemlélekre, a sasra irányul. A sas pedig elfogadja szeretetét. Ugyanakkor azonban a babérágat, a reményt annak ajándékozza, akinek még nincsen. Ezzel azt a megmásíthatatlan tényt akarják kijelenteni, hogy aki az alkémiai menyegzőt tanulmányozza, s aki a menyegzői terem ünnepélyéhez közeledik, azt megajándékozzák Isten szeretetével, melynek minden igaz emberben meg kell valósulnia, s amely mindenki fölött ragyog, a jók és a gonoszok fölött is, kivétel nélkül.

Isten szeretete mindenkire és mindenre ragyog. Oszthatatlan, s nem ismer többet, sem kevesebbet. Ha tehát egy ember a lélek szerint újjászületett, akkor e nagyszerű törvény alapján élhet és létezhet. Szeretetét a lélek is teljesen egyenletesen sugározza ki mindenkire. Nem tehet mást. Csökkenthetetlen reménnyel megy oda mindenkihez, akinek segítségére van szüksége, a keresőkhöz, meg azokhoz, akik eltévedtek és le vannak törve, és azokhoz is, akik megújító életkövetelményeivel még ellenkeznek.

A lélek sohasem szünteti meg szeretethatását és szeretetszolgálatát. Hűségesen kitart mindörökké.

Ebben az összefüggésben azonban nagyon fontos, hogy Isten mindenre és mindenkire ragyogó és sugárzó szeretetét ne tévesszük össze bizonyos körök és emberek tudatlanságból eredő jóságoskodásával, mint amilyen például az erkölcsi újrafelszerelés mozgalma, mely felületes és haszontalan, sőt káros. Isten szeretete, mely minden igazi lélekemberről egyenletesen sugárzik mindenkire, az egyiknek segíteni fog, a másikat megbünteti; az egyiket felsegíti, a másikat összetöri. Mindenkinek azt adja, amire annak valóban szüksége van. Teljesen személytelenül fáradozik, egyetlen önző szándéka sincsen.

Mindaz után, amit Isten szeretetéről mondtunk, a sastörténet alapján megmutathatjuk asztrál énjén való uralkodása előfeltételét: ez pedig az egész asztráltest rezgési állapotának abszolút egyenletessége. Ha ezt az abszolút egyenletességet elérte, akkor az alkémiai menyegző kapuja tágra nyílt az Ön számára. Ennek a lehetősége Önben megvan. Az asztráltest maga képes erre. Hogy ez világos legyen, emlékeztetünk az asztráltest vagy vágytest három képességére: a vonzásra, a taszításra és az egyenletességre. Ez a harmadik képesség nem annyira semlegesség, semmiképpen sem közömbösség, hanem változatlan, személytelen, tárgyilagos, csendes, de dinamikus sugárzás, mely teljesen egyenletesen ragyog Isten egész teremtésére. Ha Ön ezt a léleknövekedés alapján éri el, akkor nem lesz része semmiféle megrendülésben, felindulásban és az ilyesminek a következményeiben. Akkor szinte csillár lesz Isten nagy templomában.

Akiben az asztrál fénynek ez az elcsendesedése nem valósult meg, annak az asztrál mozgása három nézetre bomlik. Az magával, mindennel és mindenkivel szüntelenül viszályban él:

keresi és vonzza, amire erősen vágyik;

taszítja azt és harcol az ellen, ami ellenkezik vele vagy nem tetszik neki;

mindennel szemben közömbös, ami nem érdekli, vagy amit nem szeret, aminek belsőleg ellensége.

Ha Ön ebben az állapotban van, akkor a benyomások és befolyások állandó örvénye egész személyiségét felőrli.

Ha viszont a lélek miatt megerősödve emelkedik fel az asztrális rezgés egyenletességéhez és egyensúlyához, akkor mintegy magától értetődően, de felindulás vagy belső megmozdulás nélkül fogja vonzani, s ezzel megkapni, ami jó. A nemjó pedig nem hatolhat be az Ön rendszerébe. Akkor a legcsekélyebb energiát sem fecséreli olyasmire, aminek nincs szüksége az Ön energiájára, vagy ami nem érdemli meg azt, annak ellenére, hogy Ön még kapcsolatban marad vele.

Az asztrál egyensúly miatt olyan életmódot folytathat, mely teljesen a hegyi beszédnek felel meg. Akkor szereti azokat, akik Önt gyűlölik; nem áll ellent a gonosznak, és áldja azokat, akik átkozzák. Mindezt pedig nem személyesen, önzőn teszi (hegyibeszéd-életmód így nem lenne lehetséges), hanem lelke minősége és nemessége miatt, mely ezt az életmódot minden jelölt számára lehetővé teszi.

Most már a többi történet is világos. Mert a szüntelenül felmerülő dialektikus rejtélyek, hogy ki részesül több rokonszenvben és ki kap kevesebbet, kinek van többre joga, kinek kevesebbre, mit kell tennem és mit nem szabad, tárgytalanok lesznek, ha megvan az asztrális egyensúly. A lélek ezért soha sem foglalkozik ilyen problémákkal.

Persze marad még néhány kérdés, mint például két ember közös életútjának a kérdése. Lássuk tehát, hogy a többi történet milyen felvilágosítással szolgál, s milyen tanáccsal látnak el bennünket az asztráltesten való teljes urakodással kapcsolatban, melyet valóban el kell érnünk.

 

 

Nagyon tetszett nekünk, hogy a Leány milyen szerényen tette fel a kérdést. Mindannyian szívesen hallottuk volna a rejtély megoldását. Mivel azonban sokan énrám néztek és nekem szánták a válaszolás jogát, anynyira zavarba jöttem, hogy nem tehettem mást, én is felvetettem valamit. Azt mondtam tehát:

– Tisztelt Leány, kérdésére könnyen lehetne válaszolni, ha nem lenne itt valami, ami engem is nyugtalanít. Volt két társam, akik nagyon szerettek. Mivel nem tudták, melyikük áll a szívemhez közelebb, elhatározták, hogy váratlanul hozzám sietnek, s akit először ölelek meg, az a kedvesebb. Az egyik azonban nem tudott úgy sietni, mint a másik, lemaradt, s ezért sírva is fakadt. A másikat csodálkozva zártam karjaimba. Amikor elmesélték a tervüket, én sem tudtam határozni. A dolgot nyugodni hagytam, remélvén, hogy majd csak kapok jó tanácsot.

A Leány csodálkozott, de észrevette, hogy miért teszem, s így felelt:

– Na jó, akkor kvittek vagyunk, s kérjük a többiektől a megoldást.

Példámra azonban más is kedvet kapott és így folytatta:

– Ahol én lakom, abban a városban nemrégen egy nemes hölgyet ítéltek halálra. Mivel azonban a bíró megsajnálta, kihírdettette, hogy ha valaki hajlandó megküzdeni érte, akkor megteheti. A hölgynek volt két szeretője. Az egyik azonnal felkerekedett, s a harctéren várta ellenfelét. Időközben a másik is megjelent, s habár

későn jött, elhatározta, hogy mégis harcol, de hagyja legyőzni magát, hogy az első férfi győzelmével a hölgy életét megmentse. Így is történt. Erre mindketten jogot formáltak a hölgyre. Mondják meg nekem, Uraim, kié legyen?

A Leány nem tudta megállni, hogy közbe ne szóljon:

– Azt hittem, hogy okosabb leszek, de magam is sarokba szorulok, s szeretném tudni, hogy mások is vannak-e itt, akik így felelnek.

– Persze hogy vannak- mondta a harmadik. – Az enyémnél nagyobb kalandot még senki sem mesélt. Fiatalkoromban szerettem egy tisztességes lányt. Hogy eljuthassak hozzá, egy öreg anyóka szolgálatait kellett igénybe vennem, aki hozzá vezetett. Úgy történt azonban, hogy éppen a lány fivérei is odajöttek, amikor hárman együtt voltunk, s annyira méregbe gurultak, hogy meg akartak ölni. Könyörgésemre megeskettek, hogy mindkét aszszonyt feleségül veszem egy évre. Mondják már meg Uraim, hogy melyiket vették volna el először? Az öreget vagy a fiatalt?

Ezen a rejtélyen sokáig nevettünk, s holott néhányan suttogni kezdtek, egyik sem akart dönteni. Ezért így kezdte a negyedik:

– Egy városban lakott egy tisztességes nemesasszony, akinek sokan udvaroltak, különösen azonban egy fiatal nemes. Ez annyira nem tágított, hogy a hölgy végül odaígérte magát, azzal a feltétellel, hogy a tél kellős közepén szép zöld rózsakertbe tudja vinni. Ha ez nem sikerül neki, akkor soha többé ne kerüljön a szemei elé. A nemes ifjú messze földre is elutazott, hogy olyan valakit találjon, aki ezt meg tudja tenni. Végül egy öreg embert talált. Ez megígérte, hogy segít, ha a nemes ifjú neki adja vagyona felét. Az ifjú beleegyezett, s az öreg teljesítette az ígéretét. Az ifjú így meghívta a hölgyet a kertbe, mely várakozása ellenére zöld és kellemes volt. A hölgy emlékezett ígéretére, s megkérte az ifjút, hogy még egyszer elmehessen férjéhez, akinek aztán sóhajtozva és könnyezve elkeseregte a baját. Férje azonban teljesen meg volt győződve a hűségéről, s visszaküldte az ifjúhoz, aki oly magas áron nyerte el, hogy tegyen eleget neki. A nemes ifjút is annyira megdöbbentette a férj becsületessége, hogy bűnnek tartotta volna az ennyire tisztességes asszonyhoz hozzányúlni, s ő is visszaküldte férjéhez sértetlen erénnyel és becsülettel. Amikor az öreg ember megtudta az eset kimenetelét, holott szegény ember volt, ő sem akart csekélyebbnek mutatkozni, s a nemes ifjúnak visszaadta a javait. Nem tudom, Uraim, hogy ezek közül ki volt a legnemesebb lelkületű.

Erre mi sem tudtunk mondani semmit sem, s a Leány is csak azt kívánta, hogy a következő szólaljon fel.

Az ötödik aztán így kezdte:

– Tisztelt uraim, rövid leszek: Kinek nagyobb az öröme: aki azt, ami kedves neki, látja, vagy aki csak gondol rá?

– Aki látja, – mondta a Leány.

– Nem – vágtam rá, mire vita keletkezett, míg meg nem

szólalt a hatodik:

– Tisztelt Uraim, meg kellene házasodnom, s van előttem egy leány, egy férjes asszony és egy özvegyaszszony. Segítsenek választani, s akkor én is segítek a többi rejtélyt megoldani.

– Ez még hagyján -, szólalt meg a hetedik, – mivel legalább is választani lehet. Nálam más a helyzet. Fiatalkoromban szívből szerettem egy erényes szépleányt, s ő is szeretett engem, de nem kelhettünk egybe, mert a barátai nem egyeztek bele. Ezért máshoz ment feleségül, szintén becsületes és tisztességes emberhez, aki szerette is és jól bánt vele, míg az asszony gyereket nem várt, s annyira szenvedett, hogy végül mindenki halottnak tartotta. Így nagy pompával és gyásszal eltemették. Én ekkor azt gondoltam, hogy ha ez az asszony életében nem is lehetett az enyém, most, hogy halott, annyit ölelhetem és csókolhatom, amennyit akarom. Magammal vittem hát szolgámat és éjszaka kiásattam vele. Amikor kinyitottam a koporsót és szívem hölgyét karjaimba zártam, éreztem, hogy szíve gyengén dobog, s a melegemtől egyre erősebben ver, míg végül megállapíthattam, hogy valóban él. Csendben hazavittem, s miután hideg testét illatos fürdővel melengettem, anyám gondozására bíztam, míg szép fiúgyermeket nem hozott világra, akit éppúgy híven ápoltattam, mint az anyját. Két nap leforgása után elmondtam neki, hogy mi történt, mert nagyon csodálkozott mindenen, s arra kértem, hogy mostantól kezdve legyen a feleségem. Azon

ban ellenvetéseket tett, hogy ez a férjének – aki mindig jó volt hozzá – talán fájdalmat okozna. Mivel azonban a dolgok így történtek, mondta, köteles az egyiket ugyan úgy szeretni, mint a másikat. Két hónapot távol kellett töltenem, de azután férjét meghívtam vendégségbe, s amikor megkérdeztem, hogy elhunyt feleségét újra magához venné-e, ha visszajönne, mélyen meghatódva, könnyek között mondott igent. Végül behoztam hozzá a feleségét és a fiát. Elmondtam mindent, ahogyan történt, s megkértem arra, hogy előző egybekelésünkhöz adja meg utólagos beleegyezését. Soká vitáztunk, de jogomtól nem tudott eltéríteni. Feleségét rám kellett hagynia, de aztán még a fiáért veszekedtünk.

Itt félbeszakította a Leány:

– Csodálkozom, hogy képes volt a szomorú ember szenvedését még megkettőzni.

– Mit tehettem volna egyebet? – kérdezte a férfi.

Erre megint vitázni kezdtünk, de legtöbben azt tartották, hogy igaza volt.

– Nem, – mondta ő hirtelen – feleségét is meg fiát is visszaadtam neki. Most azt mondják meg Uraim, hogy az én nagylelkűségem volt nagyobb, vagy a férj öröme?

A Leány annyira örült ennek, hogy ezért a kettőért körbe járatta a poharat.

Azután a többiek mondtak ilyen találós meséket, de kissé zavarosak voltak, s nem tudtam mindet észben tartani. Egy azonban még eszembe jutott: Valaki azt mesélte, hogy ismert egy orvost, aki néhány évvel eze

lőtt fát vett téli tüzelőnek. Egész télen annál melegedett. Tavasszal azonban eladta a fát, s így ingyen használta.

– Itt valami varázslatnak kell lennie – mondta a Leány. – Az idő azonban letelt.

– Igen – mondta társam -, aki minden rejtélyt meg tud oldani, az ezt alkalmas módon közölje a többiekkel. Nem hiszem, hogy ez tilos lenne.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

3. A fordított polarizáció

 

Nagyon kényes feladat előtt állunk. Az alkémiai menyegző harmadik napjának az előbbiekben idézett sorait kell megbeszélnünk. Nem emlékszünk, hogy a Szellemi Iskoláért végzett munkánk folyamán valaha is ennyire szókimondó szerelmi történetkéket kellett volna magyaráznunk; de gyerekes lenne, ha az alkémiai menyegzőnek ezt a részét valahogyan kihagynánk.

Ezen kívül hamar világossá válik, hogy ezekben a látszólag szerelmi történetekben mély értelem rejlik. A szerző azonban ezt nagyon mélyre rejtette, amiből arra következtethetünk, hogy oka lehetett rá, s mondanivalóját nem világi füleknek szánta.

Próbáljunk meg áthatolni a dolgok belátásához.

Képzeljék el, hogy az emberiségnek egy része a megújult lélekállapot vezetése alatt képes megvalósítani az asztrál képességek egyensúlyát, s így Isten szeretetében megszabadulva ezt a szeretetet, mint egyenletes, belső világosságot, mindenre és mindenkire kisugározza. Ennek az lesz a következménye, amint az előző magyarázatokból adódik, hogy ennek a csoportnak a tagjai a csoportegységet megvalósítják és bizonyítják. Mert akik Isten szeretetét az új lélek alapján kapják, azokat ez a szeretet egységgé kovácsolja.

Ez pedig egészen más viszonyba hozza a két nemet, más viszonyt fejleszt ki a férfi és a nő között, s mindkettőt az igazi rendeltetéséhez vezeti.

Ha tehát egy tanuló megsemmisítette asztrál káoszát (az alkémiai menyegző nyelvén: a földgömbben, a glóbuszban ismeretre tett szert), mint lélekember Isten szeretetében lángra lobbant, s ennek elmaradhatatlan, mindenre és mindenkire irányuló kisugárzása megjelenik, akkor a jelölt az erény problémájával kerül szembe. A szeretet után mindig az erény következik. Jobban mondva: a szeretet mellett ott áll az erény. Azért beszél az egyetemes tan a titokzatos erény ösvényéről, ami azt jelenti, hogy ha a jelöltben feléled ez a hatalmas asztrál állapot, a szeretet új ereje elhatalmasodik rajta, akkor egészen új életmód is keletkezik, amit erénynek nevezhetünk. Akkor egy isteni törvény lép előtérbe, melynek segítségével és vezetése alatt a szeretetet ki kell sugározni, megnyilvánítani és alkalmazni, s amelynek a szabályaihoz és korlátaihoz a jelölt kötve van, ha azt akarja, hogy a szeretet áldás legyen. Ez a törvény az erény, a titokzatos erény.

Az erényes ember jó ember, s az erény törvénye többek között azt követeli meg, hogy saját cselekedettel, bármilyen tevékenységről is van szó, soha sem szabad valakit károsítani, megbántani, gondot vagy szomorúságot okozni, akkor sem, ha ez szeretetből történne.

Az élő lélekállapotban az erény törvénye éppolyan magától értetődő dolog, mint a szeretet.

A természetszülte embernél ez egyáltalán nem természetes, a dialektikus ember rendkívül bonyolult bűn- és-megzavarodottsági állapota miatt, és az asztráltestben dúló káosz miatt is. Ezért kell a még természetszülte állapotban lévő, de a menyegzői teremre nemesedett jelöltnek az erény törvényét szüntelenül szem előtt tartania. Az erény törvényének az egész személyiség belső fékjének kell lennie. Aki pedig ezt a féket, az erény fékjét nem tudja alkalmazni, az egy szép napon összeroppan, vagy – mint említettük – másokban okoz kárt. Ebben a tekintetben minden hiba megbosszúlja magát. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az ember Achilles-sarka éppen az erény problémájában rejlik.

Az erény az élet sok részletére vonatkozik, és alkalmazását a jelöltnek alaposan be kell bizonyítania. A legfontosabb azonban a nemek viszonyának alapos szabályozása, amelynél a szeretet és az erény a mérvadó szabvány. Az olvasó most már azt is érti, hogy miért nem részletezzük az élet bonyolult viszonyait és körülményeit, amelyek a haláltermészetben a két nem feszültségi terén nyilvánulnak meg, s amelyről a rövid történetek ezreit lehetne írni. És a harmadik nap kis történetei-nek sem ez a szándékuk.

Tehát próbáljunk meg közeledni a történetek szándékához.

A lélekember (természetesen ebből indulunk ki), fajtája miatt együttműködést keres, együttműködésre van szorulva. Ezt magától értetődővé teszi a szeretet, mely minden fölött áll. Ez az emberiségre, de fajra vagy népre, csoportra vagy egyes emberekre is irányulhat.

A Logosz pedig úgy rendezte be, hogy ha az ember erőt akar kifejteni, akkor az úgynevezett fordított viszonyban álló polarizációt, „mágneses sarkok” közötti viszonyt kell használatba vennie, vagyis a férfi és a nő együttműködését, a teljes egyenjogúság alapján – ha figyelembe veszik a fordított polarizációt. Mit jelent ez?

Tudni kell, hogy a hímnemű személyiség hordozói, a férfi testei másképpen vannak polarizálva.

A férfi mentálteste negatív / az asszonyé pozitív.

A férfi asztrálteste pozitív / az asszonyé negatív.

A férfi éterteste negatív / az asszonyé pozitív.

A férfi anyagteste pozitív / az asszonyé negatív.

Ez azt hozza magával, hogy a férfinek és a nőnek különböző megnyilvánulási területre van szüksége, s hogy éppen az ellentétes sarkosítás miatt jó és kiegyenlített együttműködést lehet elérni a szent Szerzet szolgálatában. Ha a nemek egyike kilép feladatköréből, akkor mindig nehézségek és bonyodalmak keletkeznek; a férfi elveszíti férfiasságát és a nő a nőiességét, s a munka hibás lesz, vagy akadozik. Akkor a helyzetnek nincsen értelme!

Például: mivel a férfi mentálteste negatív, vagyis befogadó, hozzáférhető a sugallatok számára. Mivel a nő mentálteste pozitív, vagyis kisugárzó, a női ész a mi természetünkben okosabb, de erősebben korlátok közé is szorul.

A férfi asztrálteste rendkívül tüzes és dinamikus, az asszonyé pedig befogadó, s így befolyásokra érzékenyebb.

A férfi éterteste befogadó, felvevő, míg az asszonyé kisugárzó, alkotó. Az anyagtestnél újra fordítva van: a férfinél kisugárzó, alkotó, a nőé befogadó, felvevő.

Mindkettőnél tehát a kisugárzó elv az alkotó, a befogadó elv pedig a szülő.

A férfi így – negatív, befogadó mentálteste miatt – a Gnózisban érzékenyebb a szellem közvetlen besugárzására, mert a szellem pozitív.

Az asszony – pozitív mentálteste miatt – a lélek világosságára és erejére fogékonyabb, mely negatív.

Ezért nevezik a szellemet hímneműnek, a lelket pedig nőneműnek. Ezért képviseli a szellem az atya-elvet, a lélek meg az anya-elvet.

Az egyetemes tannak a nemekkel kapcsolatos részein a századok folyamán sok erőszakot követtek el.

Megmutatkozik tehát, bogy a nemeknek abszolút szükségük van egymásra, s rendkívül intelligens együttműködést kell megvalósítaniuk, hogy feladataik területe harmonikus állapotban legyen.

És ennek az együttműködésnek kell a szeretet és erény irányvonalai szerint megvalósulnia. Hogy a világon ebben a tekintetben a lehető legnagyobb zavar keletkezett, ami mindkét fél számára nagy szenvedést eredményezett, az világos. De nem erről a zavarról és szenvedésről akarunk most beszélni, hanem arról van szó, hogy a férfi és a nő fent megbeszélt fordított polarizációját alaposan tanulmányozzuk, mély bölcsességét kikutassuk, és életmódunkra nézve levonjuk a következtetéseket. Minden férfinek és minden nőnek megadatott, hogy a nagy lélekközösségben részt vegyen ebben az együttműködésben. Mindennek azonban semmi köze a földi házassághoz és ennek a problémáihoz, holott az egyik nem zárja ki a másikat.

Végül azt is figyelembe kell venni, hogy az ember életútján (többek között ezt is jelentik az alkémiai menyegző rövid történetei és rejtélyei) sok karmikus fonal szövődött elszakíthatatlanul egymáshoz, vagyis a sors embereket vezet egymáshoz, akik kötelesek ennek megfelelően dönteni és cselekedni. A gnosztikus rejtélyek teljes értékű jelöltje ezekben az esetekben erre az álláspontra helyezkedik és emellett a cselekvés mellett dönt, miközben saját énjét – bármilyen összefüggésben is – másoknak, egyeseknek vagy a közösség érdekeinek rendeli alá, mégpedig a titokzatos erény irányvonalai szerint.

Ha Ön ehhez a törvényhez igazodik, akkor az esetleg meghozandó, korlátolt áldozat miatti szomorúsága magas színvonalú örömmé válik. Mert minden szenvedésünk ideiglenes! A lélek diadala azonban örök!

 

 

Ezalatt a hálaimát kezdték mondani, s az asztaltól elégedettebben és vidámabban álltunk fel, mintha egy csomót ettünk volna. Jó lenne, ha minden vendégséget és ünnepélyes étkezést így ünnepelnének.

Miután a teremben sétálgattunk egy kicsit, a Leány megkérdezett minket, hogy nem szeretnénk-e, ha megkezdődne a menyegző.

– De igen, nemes és erényes Leány – mondta egyikőnk. Erre a Leány titokban elküldött egy apródot, mialatt tovább beszélgetett velünk. Időközben annyira bizalmasak lettünk, hogy merészkedtem megkérdezni a nevét. Megmosolyogta kíváncsiságomat, s nem mondta meg egyenesen, hanem így felelt:

– Nevemben ötvenöt van, s mégis csak nyolc betűből áll. A harmadik betű az ötödik harmada. Ha a hatodikat hozzáteszik, akkor az eredmény gyökét az elsővel csökkentve annyi mint a harmadik, ugyanakkor a negyediknek a fele is. Az ötödik és a hetedik egyenlő; az utolsó – mint az első, ez pedig a másodikkal együtt annyi, mint a hatodik, amelyik csak néggyel több a harmadik háromszorosánál. Mondja meg hát barátom, hogy hívnak engem!

A felelet nekem elég bonyolult volt, de nem adtam fel, s így szóltam:

– Nemes és erényes Kisasszony, nem mondana meg mégis csak egyetlen betűt is?

– De igen, – mondta – azt megtehetem.

– Akkor mekkora a hetedik?

Amire azt felelte:

– Ahányan az Urak vannak itt.

Ezzel meg voltam elégedve, s a nevét könnyen kitaláltam. Ennek nagyon örült és biztosított minket arról, hogy még sokkal többet fognak feltárni nekünk.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

4. A leány, alkémia

 

Megmagyaráztuk, hogy az egyetemes tan mit ért a titokzatos erény ösvénye alatt. Erre rá kellett mutatnunk, mert Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének harmadik napja kimondottan foglalkozik ezzel, sőt feltétellé teszi, ha be akarunk hatolni az alkémiai menyegző mélyebben rejlő lényegébe.

Véleményünk szerint túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy az alkémiai menyegzőnek ez a szakasza a mű egyik legrejtelmesebb közleménye, s éppen ezért az egyik legfontosabb témával foglalkozik. A titokzatos erény ösvénye valóban a cél elérésének a kulcsa.

A beavatótemplomban összegyűlt emberek, akik a harmadik napon részt vesznek a szent vacsorán, mind olyan jelöltek, akik erősen elhatározták, hogy bejárják az utat, minden elemi követelményt betöltöttek, a hét súly vizsgáját letették, minden önzőség eltünt belőlük, és az új lélekállapot megszületett bennük. Ebben az előkelő társaságban való jelenlétük azt bizonyítja, hogy az alacsony élettől elbúcsúztak. Ennél az asztali beszélgetésnél pedig meg kell mutatkoznia, hogy a titokzatos erény nagy fontosságú ösvényét fel tudják-e mérni.

A beszélgetésből és a történeteikből kitűnik, hogy ezt az ösvényt ismerik, s következményeit készek magukra venni. Amikor aztán az asztalfő megkérdezi, hogy az urak nem kívánják-e a menyegző azonnali megkezdését, akkor a felelet világosan pozitív: „Igen, nemes és erényes Leány”. Hogy a titokzatos erény ösvényének súlyát, fontosságát még egyszer hangsúlyozzák, C.R.C. kérésére leplezetten közlik a Leány nevét. Ez a név alkémia (vagy alchimia), amely persze nagyon ismerős nekünk. Ez alatt többek között a transzfiguráció fogalmát is értjük.

Aki a transzfigurációt saját magán véghez akarja vinni, annak egy alkémiai átalakulási folyamatot kell elkezdenie. Ilyesmit azonban lehetetlen csak szokásos részvétel vagy közönséges elhatározás alapján elkezdeni. Ez a folyamat csak akkor kezdődhet, ha a jelöltben már kialakultak bizonyos abszolút előfeltételek, a feltételeknek olyan sora, mely együtt egy erőt képez. Ezt az erőt nevezhetjük alkémiának. Olyan erő ez, mely lehetőséget nyújt, de betöltetlen része még mintegy ígéret, szűzleány. Az alkémiai lehetőséget azzal kapja meg a tanuló belülről, hogy átadja magát szíve rózsájának, megszületik új lelke, s ebben az új lélekállapotban össze lesz kötve a szellem hét sugarával (a Szent Szellemmel), tehát a hét súllyal, melyeknek súlyát ki kell bírnia, követelményeinek meg kell felelnie.

Ebben az állapotban az egész mikrokozmoszban és az egész lélegzési térben új asztrál állapot keletkezik, erők alkémiai szintézise, amely a mikrokozmoszban semmit sem hagy érintetlenül. Ekkor létrejön a transzfigurálás szükségessége, amit aztán a jelölt nem csak megtehet, hanem meg is kell tennie!

Ha ez az alapvető állapot kialakult, akkor az illető megtette első lépését a titokzatos erény ösvényén. Ezt az ösvényt pedig csakis a szeretetben és szeretettel, és erényben és erénnyel lehet bejárni. Olyan szeretet ez, mely Istentől van, Isten maga; az a szeretet, amelyet a Hétszellem második sugara sugároz ki, s amely a tiszta asztrál anyag miatt a mikrokozmikus rendszerben világossággá válik.

A szentírás kijelenti: „Isten szellem, Isten szeretet, Isten világosság”.

Nézzék most ezt az itt megbeszélt alkémiai folyamat keretében: alulról megszületik a lélek, s a rendszerben új asztrál állapotot teremtenek és bontakoztatnak ki.

Aztán a Szellem lép fel, mely szeretet, és amely világosságot teremt.

Mialatt pedig a folyamat ebben a világosságban folytatódik, bebizonyosodik az erény, a titokzatos erény. Ez az erény egy érdekes, egészen új életmódot jelent, amelyben semmi sincsen már a haláltermészetből, s amelynek a munkamódszere teljesen a nemek fordított mágneses sarkosítottságára van hangolva.

Most már látjuk, hogy a titokzatos erény ösvénye a jelölt további alkémiai átalakulására vonatkozik, az új állapot alapján és az új tudat vezetése alatt.

Jól meg kell jegyezni: ha az alkémia Önben van, akkor nem alakul ki önműködő folyamat, hanem Önnek kell egész tudatával, erős elhatározással és nagyon pozitív beállítottsággal ezt az Önben lévő erőt, ezt az alkémiát követni. Az alkémiai menyegző kérdésével nagyszerűen, kimondottan erre tereli a figyelmet: „Kívánják-e az urak, hogy elkezdődjön a menyegző?”

Ha a jelölt határozott igennel felel, akkor meg kell értenie, hogy a benne lévő vezető erő neve alkémia, s aki felhívja ezt az erőt, az aztán nem utasíthatja vissza. Akkor reagálnia kell – ha nem pozitív értelemben, akkor mindenképpen negatívan. Mert ha az ember nem él új életmóddal a szeretetnek ebből az isteni erejéből, akkor rendszerében nem átalakulási, alkémiai folyamat zajlik le, hanem lerombolási folyamat, a feloszlatás folyamata, vagyis a normális hanyatlás és kialvás, csak gyorsított iramban.

Ezek a bonyodalmak az egész világon láthatók. A példák csak úgy hemzsegnek.

Személyes tapasztalatból vagy a történelemből vagy másoktól bizonyára ismernek olyan embereket, akik az odaadás és önfeláldozás élő példái. Biztosak lehetnek, hogy aki olyan odaadó, tiszta életet él, az ezzel feléleszt valamit az igaz lélekből, s ugyanakkor a Hétszellem sugarainak befolyására valamelyest fogékonnyá teszi magát. Ebben az esetben belülről megszabadítja magában alkémia erejét, anélkül hogy tudna róla, vagy a lehetőségekről; olykor anélkül, hogy valaha is hallott volna a magasabb, megszabadító életről vagy a titokzatos erény ösvényéről.

Ennek következtében az ilyen emberek tovább haladnak jelentős jóságuk ösvényén, de teljesen dialektikus értelemben. Így életükbe belevonják a fájdalmat, de nem az átalakulás tisztító fájdalmait, hanem a haszontalan és értelmetlen lerombolás fájásait. Ez többek között sejtfeltörő betegségeket okozhat; mert az élet legmagasabb célját nem értik meg, s a felhívott, hatalmas, megszabadító erők nem találnak élő alapokra, amelyeken a megszabadító folyamatok kifejlődhetnének.

Ha úgy vehetjük, hogy helyesen értettük; és beléptünk a beavatás templomába, és találkoztunk a szellemből, szeretetből, világosságból és odaadásból született alkémiával – és felismertük,

hogy minket is megkérdeztek: – Kívánja-e, hogy a menyegző ünnepe most kezdődjön?

és ha a mi feleletünk teljes szívünkből: – Igen!

akkor most tanulmányozhatjuk ennek az igenlésnek a következményeit.

 

 

Ezalatt néhány leány készült fel, s jött be nagy pompával. Két ifjú fáklyát vitt előttük. Az egyiknek vidám arca, élénk szeme és szép termete volt. A másik szűkszavú volt, s amit akart, annak meg kellett lennie, ahogyan később hallottam. Utánuk négy szűz jött. Az első illedelmesen lesütötte a szemét, s alázatosan viselkedett. A második is szerény, félénk leány volt. A harmadik megrőkönyödött valamiért, amikor belépett a terembe. Ahogyan hallottam, nem szerette, ha az emberek túl féktelenek. A negyediknél szeretete és bőkezűsége jeléül néhány csokor volt. E négy után kettő jött pompásabb öltözékben, s minket udvariasan üdvözöltek. Az egyik egészen kék ruhát viselt, tele arany csillagokkal, a másik egészen zöldbe öltözött, piros és fehér sávokkal díszítve. Fején mindkettő finom, lobogó kendőcskét viselt, mely nagyon jól állt nekik. Végül olyan lány jött arany koronácskával a fején, aki pillantását inkább az égre emelte. Mind azt hittük, hogy ő a menyasszony. Annak azonban még nem jött el az ideje. Ez a lány a menyasszonyt dicsőségben, gazdagságban és rangban messze felülmúlta, s később is az egész menyegzőt vezette. Leányzónk példájára – mindannyian térdre estünk előtte, holott nagyon alázatosnak és istenfélőnek mutatkozott. Mindegyikünknek kezet nyújtott, s azt mondta, hogy ezen ne csodálkozzunk, mert ez a legcsekélyebb dolgok egyike, amivel megajándékozhat minket. Szemeinket azonban Teremtőnkhöz emeljük, hogy megismerjük mindenhatóságát, s menjünk tovább a megkezdett úton,

hogy a kegyelmet, amelyben részesültünk, Isten dicsőségére és az emberek üdvösségére használjuk. Röviden: egészen másképpen beszélt, mint a velünk lévő Leány, aki kissé világiasabbnak tűnt. A koronás szűz szavai a legbensőbbekig hatoltak.

– Te pedig – szólított meg engem – többet kaptál másoknál; gondoskodj arról, hogy többet is adj vissza.

Ezen a figyelmeztetésen nagyon csodálkoztam.

Amikor a zenével jövő leányokat megláttuk, azt hittük, hogy már táncolni fogunk. De ennek még nem jött el az ideje. A korábban említett súlyok még a helyükön voltak, s a királynő (még mindig nem tudtam, hogy kicsoda) megparancsolta, hogy minden lány vegyen magához egyet-egyet. A mi Leányunknak viszont az övét adta, mely az utolsó és legnagyobb súly volt, s megparancsolta, hogy kövessük. Beképzeltségünk lehűlt egy kissé, mert észrevettem, hogy a mi Leányzónk tele volt ugyan jó szándékkal velünk szemben, de mégsem voltunk mi olyan tekintélyesek itt, ahogyan néhányan már kezdték beképzelni maguknak. Rangunk sorrendjében követtük hát őket, s az első szobába vezettek minket, ahol Leányunk a királynő súlyát felakasztotta, mialatt szép szellemi dalt énekeltek.

Ebben a szobában nem volt sok drágaság, a néhány szép imakönyvön kívül, melyek máshol sehol nem találhatók. Középen asztalka állt, mely imádkozásra is nagyon alkalmas volt; a királynő letérdelt előtte. Körülötte nekünk is le kellett térdelnünk, s a Leánnyal

együtt imádkoztunk, aki egy kis könyvből olvasott fel, hogy az eljövendő menyegző Isten dicsőségére és üdvösségünkre ünnepeltessen. Erre egy másik szobába mentünk, ahol az első leány is felakasztotta a súlyát, s így folytatódott ez, míg minden szertartást el nem végeztek. A királynő újra mindenkinek kezet nyújtott, s kíséretével, a Leányokkal, elment.

A hozzánk beosztott Leány még egy ideig velünk maradt. Mivel azonban már éjjel két óra volt, nem akart minket tovább feltartani. Holott úgy tűnt nekem, hogy szívesen maradt volna, mégis jó éjszakát kívánt, s azt tanácsolta, hogy nyugodtan menjünk aludni. Nem szívesen ment el, s barátságosan elbúcsúzott tőlünk.

Apródjaink megkapták az utasításaikat, s így mindegyikünknek megmutatták a szobáját. Másik ágyban ők is velünk maradtak, hogy ha szükség lenne rájuk, a közelben legyenek. Az én szobám (a többiekről nem tudok semmit se mondani) főúrian volt berendezve, szép faliszőnyegekkel és képekkel. Mindenekelőtt azonban apródom tetszett nekem, aki oly kitűnően tudott mindenről beszélni, s a művészetekben annyira jártas volt, hogy még egy órát elbeszélgettünk, s csak fél négy felé aludtam el. Ez volt tulajdonképpen az első éjszaka, amikor nyugodtan aludhattam volna, ha nem zavart volna egész éjszaka egy szorongató álom. Egész idő alatt ugyanis egy ajtóval bajlódtam, amelyet csak hosszú idő után, nagy nehézségek árán sikerült kinyitnom.

Ilyen valótlanságokkal töltöttem az időt, míg végre hajnal felé felébredtem.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

5. Tíz új erő a teljesüléshez

 

Megbeszéltük, hogy milyen erő az alkémiai menyegző előljárónője. Itt az alkémiaerőről van szó, amely a szellemből, szeretetből és világosságból lett az odaadás, az önátadás által. Ez az új asztrál erő végzi az egész transzfiguráció folyamatát. Ennek az erőnek abszolút jelen kell lennie a jelöltben, ha sikeresen be akarja járni a titokzatos erény útját.

Most pedig egy új csoport lép a terembe. Kilencen jelennek meg, két férfi és hét nő. Az új asztrál erő világosságában ugyanis kilenc erővonal, kilenc hatás, kilenc nézet jelenik meg: két nagyon pozitív sugárzás, alkotó, megvalósító erő, és hét negatív, befogadó sugárzás, megszülő erő. A kilenc nézet elemzése érdekében azt mondja az alkémiai menyegző:

hogy az egyik ifjú nagyon eleven, életrevaló és szép termetű, míg a másik nagyon erőteljes és úgy néz ki, mint aki szűkszavúan intézkedik.

A négy leány egyike alázatos és erkölcsös, a második szerény és szégyellős, a harmadik félénk és zavarban van, a negyedik pedig szeretettől sugárzik.

Aztán két leány jön ragyogóbb öltözékben. Ez egyiken égszínkék ruha van, tele arany csillagokkal, míg a másik egészen zöldbe öltözött, piros és fehér sávokkal díszítve.

Végül olyan leány jön, aki pillantását inkább az égre emeli. Ez egy királynő és rövid beszédet mond: „Szemeteket emeljétek fel Teremtőtökhöz és az Ő mindenhatóságához. Folytassátok megkezdett utatokat, és kegyelmét Isten dicsőségére és az emberiség üdvére használjátok.” Végül azt mondja Rózsakereszt Keresztélynek: „Te többet kaptál a többieknél, ügyelj rá, hogy többet is adj.”

Próbáljuk meg kipuhatolni, hogy ez a kilenc nézet mit akar tudatni velünk. Kezdjük az utolsóval.

Ez a királynő nem a menyasszony, habár azt dicsőségben, gazdagságban és rangban felülmúlja, s később is az egész menyegzőt vezeti. Ez a királynő valóban fejedelmi erőt személyesít meg, mégpedig a tökéletesen megtisztult asztráltest új asztrál erejét, mely a tisztulással megszabadult ennek a természetnek alaposan bűnös asztrál terétől. Ez az új akarattal kapcsolatos erő, mely azt az egész folyamatot fogja erővel ellátni, amelyet az újszülött léleknek kell elvégeznie.

Jól meg kell értenünk, hogy az újszülött lelket nem szabad összetéveszteni a megszokott, természetszülte tudattal. Az újszülött lélek új tudatot jelentet meg, mely a megszokott dialektikus tudaton kívül van. Ezért mondja a királynőnek nevezett új asztrál erő a jelöltnek, hogy tartson ki az útján.

Továbbá azt is látjuk, hogy a léleknek hétszeres magja van. A rózsának hét szirma, hét nézete van. Ezeknek egyike Alkémia. Mert a lélek felébredése miatt szabadul fel az új asztrális.

Továbbá új lipika is van, az új mágneses égbolt. Ez az erő kék világossággal jelenik meg, tele arany csillagokkal. Ezek az arany mágneses pontok a tökéletes aurikus és karmikus tisztulást jelzik.

Az új lipika miatt sok új lehetőség merül fel; az új élet megvalósításához mindenféle új erő szabadul fel. Ezért van ez a nézet zöld ruhában, mely a remény színe. Piros és fehér sávok díszítik: a fényes fehérsége az ismerhetetlen Istenségnek, akit a jelölt szolgál, és a dinamikus energia vöröse.

Ebből aztán az következik, hogy ezekből másik négy nézet nyilvánulhat meg; négy, mert itt az építmény négyszögéről van szó. Az épület még nem készült el, de épületelemei megvannak, és az építkezés szabályai napvilágra kerültek. Ezért rendkívül szerény és félénk ez a négy nézet, holott tiszta, és szeretettől ragyog. A műnek ugyanis még ezután kell megvalósulnia!

A léleknek tehát a rózsa magjában hét segéde, szolgálóleánya van; ezek egyike Alkémia. Hogy pedig a munka el lesz végezve, a hétszirmú rózsa valóban beteljesülésre fog kinyílni, hogy az építkezés helyszínén tényleg építő szakemberek jelennek meg, azt a két ifjú jelképezi, akik mindehhez a világosságot hozzák.

Az első legény az építmény mintája; szép termetű, mert: ő a terv, amelyet a valóban élő lélek formájában meg kell valósítani.

A második legény a teljesítő, a nagy betetőző, a dinamikus energia, mely az új lehetőségekből lett felszabadítva, s nem sokat teketóriázik.

Alkémia megjelenése után tehát a lelket és kilenc erőt látunk fellépni. Ezek a tizes számot képezik, s ez a szám a beteljesedést teszi lehetővé. A nagy, szent munkát el lehet végezni.

Az előkészületek befejeződtek.

Ezután új feladatot kell teljesíteni. A hét súlyt, mely előszőr ítéletre, vizsgára szolgált, s a megmérettetési ceremónia tartozéka volt, most az új lehetőségekkel való feltöltés miatt a nekik járó helyre kell vinni. A lélek vezetése alatt mindegyik leány megfog egy súlyt, hogy a rendeltetési helyére vigye; a hét súlyt hét helyre. Mindegyikbe bemegy a lélek is. Mindegyikbe bemegy a súllyal terhelt leány is.

Megértik Önök ezt a hatalmas munkát?

A hét hely a hét agyüreg. Mindegyikben le lesz horgonyozva a Hétszellem egyik sugara, s össze lesz kötve a lélekrózsa egy-egy nézetével. A szellem erői és a lélek erői egyesülnek a nagy műhelyben. Mélyen a templom belsejében a szellem és a lélek elvben – mint lehetőség – már végrehajtotta a szent menyegzőt. Aminek pedig most még meg kell történnie, ami most megtörténhet, az a nagy átváltozás, az új test felépítése, a képviselő, a jármű új állapotának a megvalósítása.

Azt látjuk, hogy a hétkarú gyertyatartó a fejben új, csodás világossággal ég. Az új reggel fénye ez.

Így végződik az alkémiai menyegző harmadik napja.

Az első nap a hívás napja és az a nap, amikor a jelölt megtalálja a templomot.

A második napon a templom kezdetben törvényszéknek mutatkozik.

A harmadik napon mintegy visszavonul a törvényszék, s a templom a beavatás helye lesz, ahol az új munkához szükséges erők és eszközök a helyükre kerülnek.

Ekkor kezdődik az éjszaka. A nyugalom időszaka és leple ereszkedik a szolgálat helyére, az építkezésre. Ez az előkészületek nyugalma, amikor azonban C.R.C.-t nyomasztó álom zaklatja: egy ajtóval bajlódik, mely nem akar kinyílni, végül azonban az állhatatos erőnek engednie kell.

Jó lesz erről a témáról is szólni néhány szót. Az alkémiai transzmutáció rendszerében ugyanis van egy gyenge pont. A szellemerőknek és a lélekerőknek még sokáig a tovább létező természetszülte személyiséget kell használniuk; ez pedig még mindig kifejthet bizonyos ellenállást. C.R.C.-t tehát a harmadik nap éjjelén nem beképzelt aggodalom nyugtalanítja. A kapott erőket maradéktalanul be kell vetni, hogy ezt az ajtót meg lehessen nyitni és nyitva tartani! Ez azonban az említett két ifjú, két legény segítségével mindig lehetséges.

Az egyik az ötlet, a terv ereje.

A másik a dinamikus energia, mely ezen a fokon minden jelöltnek rendelkezésére áll.

 

 

A negyedik nap

Még ágyamban feküdtem, s élvezettel nézegettem szobám falain a szép képeket és ábrákat, amikor hirtelen trombitaszó harsant fel, mint ha már a menyegzői menetre lennének készen. Apródom az ijedtségtől magán kívül ugrott ki az ágyból, s holt sápadtan mondta, hogy a többieket már bemutatták a királynak. El lehet képzelni, hogyan hatott ez rám, s lustaságomat átkozva sírva fakadtam. Én még öltözködtem, mialatt apródom már régen készen volt, s kiszaladt a szobából megnézni, hogyan állnak a dolgok. Nemsokára visszajött azonban a jó hírrel, hogy még semmit sem mulasztottunk el a reggelin kívül, ami miatt engem – tekintettel magas koromra – nem akartak felébreszteni. Most azonban ideje elmenni a kúthoz, ahol már a legtöbben összegyűltek.

Ez annyira megvigasztalt, hogy kezdtem magamhoz térni. Nemsokára készen lettem az öltözködéssel és apródomat követtem az említett kertbe, ahol a kút volt.

Miután üdvözöltük egymást, s a Leány is ugratott engem egy kicsit a hosszú alvás miatt, kézen fogott és a kúthoz vezetett. Ott azt láttam, hogy az oroszlánnál kardja helyett most meglehetősen nagy tábla volt. Közelebbről megvizsgálva észrevettem, hogy az emlékművek közül való, s nagyobb értékelés kedvéért hozták ide. Felirata kora miatt eléggé kopott volt, ezért feljegyzem ide mindenki elgondolkoztatására:

Hermész az ősforrás.

Miután az emberi nemet

oly nagyon megrontották,

isteni határozatra

és a művészet támogatásával

gyógyírként török fel itt.

Aki teheti, igyon belőlem.

Aki akarja, tisztuljon meg bennem.

Aki mer, vesse magát a mélységeimbe:

Igyatok hát testvérek és éljetek!

– 1378 –

Ezt a feliratot könnyű volt elolvasni és megérteni. Biztosan ezért is hozták éppen ezt ide.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

6. A rejtélyek ősforrása

 

Az alkémiai menyegző negyedik napjánál vagyunk. Tanulmányainkhoz most már nagyon sok figyelemre és összpontosításra lesz szükség, mert a tananyag sokkal elvontabb, a fogalmak absztraktak. A folyamat leírása folytatódik, s vizsgálataink folyamán olyan magasságokba kell emelkednünk, ahol – általános értelemben – abszolút idegenek vagyunk. A negyedik nap szövegének elemzése közben észre fogják venni, hogy figyelmünket nagyon szokatlan témákra irányítják.

Láttuk, hogy a harmadik nap végén minden előkészületet megtettek, és minden részlet megvan, ami az alkémiai menyegzőhöz szükséges. A nagy mű megkezdődik, és azonnal kitűnik, hogy a jelöltnek mennyire vigyáznia kell. Az időt ugyanis semmiképpen sem szabad elfecsérelni. A transzfigurálás folyamata nem ismer megállást vagy semmittevést, hanem állandóan rendkívűli figyelmet követel. C.R.C.-t így a negyedik napnak már a hajnalán trombitaszó riasztja fel nyugalmából, s már várják a kútnál.

Ez a kút, amelyből a jelöltek a negyedik napon meríthetnek, az élő víz forrása, mely közvetlen kapcsolatban van magával az élő szellemmel. Most tehát, amikor a főszentély hétkarú gyertyatartója új lánggal ég, és a lélekhétség miatt létrejött a kapcsolat a Hétszellemmel, a szellemnek ez a forrása bőven buzoghat. A kútnál levő oroszlán, mellyel már a harmadik napon találkoztunk, nem az ítélet kardját tartja, hanem egy régi kőtáblát, kopott felirattal. Rózsakereszt Keresztély észreveszi, hogy a tábla a kincsestárból származik, melyet tegnap vizsgált, s megérti, hogy ennek a dolognak valami értelmének kell lennie. Azonnal fel is fedezi, hogy a felirat a figyelmet a most kezdődő folyamat lényegére és céljára tereli.

A kőtáblán többek között azt olvassa:

„Hermész az ősforrás.

Miután az emberi nemet folytatottan megrontották,

isteni határozatra

és a művészet támogatásával

gyógyírként török fel itt.”

Itt – talán váratlanul – kifejezik, hogy minden rózsakeresztességnek és gnosztikus nézetnek Hermész az ősforrása.

Minden igazi, megszabadító bölcsesség, minden igaz vallás Hermész Triszmegisztosztól, a Háromszornagytól származik.

Így azt is megértik, hogy az Arany Rózsakereszt ifjú Szerzetében miért származik minden tanúságunk következetesen ebből az ősforrásból, hogy a Szellemi Iskolában miért tanulmányozzuk újra meg újra a régi hermészi könyveket, megpróbáljuk helyreállítani és az elferdítésektől megszabadítani őket.

Ki volt, illetve ki ez a Hermész?

Hermész nem más, mint a megnyilatkozó szellem, aki minden embert táplálni, frissíteni akar. A felirat azonban folytatja: „az emberiséget sokféleképpen és folytatottan károsították”! Emiatt lett a forrás az emberiség számára elérhetetlen. A rongálás kristályosító következményei túl mélyrehatóak. Ezért van szó isteni határozatról, hogy az emberiségnek felajánlják a gyógyuláshoz vezető művészetet, a királyi művészetet, amelynek segítségével újra megfakad az ősforrás mindazoknak, akik valóban keresik és meg akarnak tisztulni benne, hogy ezáltal meggyógyulhassanak, helyreállíthassák az eredetit. Aki tehát ezt a tiszta művészetet gyakorolja és alkalmazza, az ezáltal visszatér az ősforráshoz.

Ezt a tiszta művészetet a dialektikában az emberi nem történelmének kezdete óta a mai napig is alkalmazzák. Ezért mondható, hogy a Világosság Hármas Szövetsége, a Grál, a Katárok és a Rózsakereszt a legrégibb és legtisztább vallás és misztikus nézet, a legrégibb és eredeti, tiszta filozófiát képviseli, s a legrégibb és legtisztább igazi emberszolgálatot fejti ki.

Ezt nem azért jelentjük ki, hogy mellünket verve a klasszikusságunkat hangsúlyozzuk, hanem hogy világossá tegyük, mi minden tolakodott az emberiségtörténelem hajnala óta az ősforrás és az emberek közé, hogy az Egyetlen Világosságot eltakarja. Ismeretes, hogy egyházi körök olykor szektának neveznek minket, eretnekek csoportjának, akik az egyháztól váltak el. De a rózsakereszt, a Világosság Hármas Szövetsége megvolt már réges-régen a mai egyházak keletkezése előtt! Minden időkben dolgoztak a világosság küldöttei a földön, mint Buddha, Lao Ce, Jézus Krisztus, Zarathustra, és mások is. Ezek az ősforrásból merítettek és tanúskodtak, mintegy odakiáltottak az emberiségnek, hogy szentségtelen élet miatt elvált az ősforrástól, s önszentelés segítségével kell visszatérnie ahhoz. Az utat is megmutatták!

És mit tettek az egyházak?

Nem tértek erre az útra, hanem a küldöttet tették a végcélukká, istenükké. Összegyűjtötték a mondásait szentírás formájában, ebben látták az ősforrást s ezt teológiába burkolták.

Ezzel nem a Nagyok dicsőségét akarjuk csökkenteni, hanem Önök is világosan fel fogják ismerni, hogy az ő szándékuk nem teológizálás volt, hanem az útrautalás, melyet be kell járni, s amely visszavezet az ősforráshoz! Nem szabad megállni annál, amit az ősforrásról mondanak!

Az a helyzet, hogy az egyik nem szónokol, hanem élete cselekedetével jár az ösvényen; a másik meg nagyban részletezi az ösvényt, de egyetlen lépést sem tesz meg rajta. Az ősforrásról való fecsegésnek semmi értelme sincsen. Magához a forráshoz kell közeledni, ehhez a kúthoz járulni. Csak akkor lehet hangoztatni Jézus, az Úr szavait: „Aki pedig az ősforrásból iszik, soha örökké meg nem szomjúhozik”.

Ebből az is kitűnik, miért álcázták C.R.C. alkémiai menyegzőjét: hogy ez a kincs a századok folyamán megmaradhasson. Ha ez az irat nyíltabb lenne, akkor már nem beszélhetnénk róla, mert rég eltűnt volna, vagy ami megmaradt volna, az erősen meg lenne csonkítva, annyira ki lenne csavarva, hogy senki sem érthetné meg. A klasszikus ellenség régen rávetette volna a kezét, ennek minden következményével.

Minden szent írást a védelmére fogalmaztak meg leplezetten vagy ködösen. Joggal!

Nos, érdekelt nézők képében haladtunk át e leplezett utikalauz első három napján. Láttuk, hogyan közeledhet a valóban kereső ember a rejtélyek őskútjához, a szellem ősforrásához; hogyan eszközölheti ki önzetlen, éntelen odaadással és lélekújjászületéssel, hogy lélegzőterét új asztrál erő itassa át, s hogy ez az alkémia kilenc erőt, kilenc sugarat, a transzfigurálás kilenc lehetőségét fejleszti ki, amit aztán az egész lényben hatásra ösztökél.

És, ó csoda, láttuk, hogy a szellem, maga az ősforrás, a lényben hétszeres érintkezés helyeit teszi szabaddá, s így a főszentélyben hét világosságot gyújt: a gyertyatartó ég, „Isten lángra lobbantotta, s a rózsát kivilágította, mely ebből a forrásból virul, s szépségét kisugározza”.

Magától értetődik tehát, hogy a jelölt, aki elérte ezt a pontot, aki belépett az alkémiai menyegző negyedik napjába, közvetlenül az Atya ősforrásából iszik. Elsőkézből tapasztalja a híreket, amit az oroszlán közöl vele, hogy a királyi művészet erős, gyógyító orvosságot készített, amit itt kiárasztanak. Ezért „igyon belőlem aki erre nemesedett, tisztuljon meg bennem aki akar. Aki mer, élni fog”.

Mindez Hermész szent beszédéből származik, s ismerősnek tűnik, mert a mi korszakunk szent beszédében is megtalálható. Mindenekelőtt az Úr-Jézus és Pál beszél és tanúskodik róla. Hermészre vezethetők vissza.

Gondoljanak itt a Vízöntő jegyére is, amelyre a testvérek a szent úrvacsora minden ünnepélyes szertartásánál gondoltak és gondolnak. Az újszövetség bora az ősforrás szintézise.

Így már megértik a modern rózsakereszt figyelmeztetését is: minden ezoterikus csillagév folyamán jön egy pillanat, amikor az ősforrás maga közeledik az emberi nemhez, hogy korsója vizét végső vizsgaként öntse az emberiségre, amivel megállapítja, hogy ki képes inni és ki nem.

Aki képes, élni fog.

Aki nem képes inni, az meghal.

A vizsga pillanata most is eljött. Ezért léptünk mi is az előkészület ösvényére; hogy nemsokára nekünk is mondhassák:

„Igyon belőlem, aki ránemesedett! Tisztálkodjon bennem aki akar. Aki mer, élni fog!”

 

 

Miután a kútnál mind megmosdottunk, s egy tiszta arany serlegből ittunk is, a Leányt újra követnünk kellett a terembe, ahol új ruhákba öltöztünk; ezeket teljesen arany szálakból szőtték és pompás virágok díszítették. Ezen kívül mindegyikőnknek másik, drágakövekkel kirakott aranygyapjút adtak, melyből sokféle hatás sugárzott, mindegyikőnk saját hatóerejének megfelelően. Nehéz aranydarab is függött rajta, melynek egyik oldalán a Nap és a Hold volt egymással szemben, a másik oldalon pedig a következő mondás:

„A holdvilág olyan lesz mint a napfény, és a Nap fénye a mostaninál hétszerte világosabban ragyog.”

Eddigi ékszereinket dobozba rakták, s egy szolgára bízták.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

7. Rózsakereszt Keresztély új ruhái és aranygyapjú dísze

 

Aki ivott az ősforrásból, minden dolog ősforrásából, akinek a rózsakereszt szerzetesei adtak inni, az élni fog. A jelölt megmosdik, megtisztul ebben az élő vízben, iszik ebből a nektárból, a szellem aranykelyhéből.

Belátható, hogy miért választják itt is az aranyat jelképnek. C.R.C. aranykehelyből iszik, csupa aranyszálból szőtt új ruhát kap, amelyet pompás virágok díszítenek. Azután másik aranygyapjút kap, amelyen drágakövek ékeskednek.

Ezen az aranygyapjún súlyos arany érem függ, egyik oldalán a Nappal, a másikon a Holddal, s a következő felirattal: „a holdvilág olyan lesz, mint a nap világossága, és a nap a mostaninál hétszerte világosabban ragyog”.

Minden díszt és ékességet, amit a jelöltek ezelőtt kaptak, levetnek és félretesznek. Azok már csak történelmi jelentőségűek. Az új felszereléssel mennek fel a jelöltek a királyi csigalépcsőn.

Először az aranytól ragyogó felszerelés jelentését szándékozzuk megmagyarázni, majd merészen megkíséreljük az új-hivatottal együtt megmászni a királyi csigalépcsőt.

Nézzük meg először a jelölt minőségét, aki belépett a negyedik napba!

A lélekrózsa, a mikrokozmosz központi szíve egészen feltárult.

Alkémia, az új, tiszta asztrál anyag, mely nem a haláltermészetből való és ebből nem magyarázható, elterjedt a lélegzőtérben, a jelölt légkörében.

A hét súly a helyére került, vagyis a Hétszellem elsődleges nézetei újonnan kivilágítják a hét agyüreget, tehát megint meggyújtották a hétkarú gyertyatartót.

A jelölt fel van szerelve, elkészült a menyegző kezdetére. Valóban csodás felszerelésével biztosan beléphet az ifjú gnosztikus Szerzet élő testének magas területére, az Arany Fejbe, a feltámadási térre. Felszerelése azonban még nem elég ahhoz, hogy felmehessen a királyi csigalépcsőn, vagyis az Arany Fő teljes értékű tagjaként valóban dolgozhasson ebben.

Ezért van szó az alkémiai menyegzőben teljesen új ruháról, az aranygyapjúdíszről. Ugye érthető, hogy itt a figyelmet néhány új nézetre és alakulásra terelik, amelynek a jelöltben még meg kell valósulniuk, életre kell kelniük? Ezt csak akkor lehet megérteni, ha az ember belátja, hogy a transzfigurálás nagy folyamatában három lényt kell összehozni, melyek – legalább is kezdetben – élesen megkülönböztetendők: a szellemet, a lelket, és a személyiségtestet.

A testet a természet szülte; szintén természetszülte szülőktől származik.

A lélek a felébredt mikrokozmoszból lett.

A szellem pedig kívülről jön, nem a haláltermészetből és nem a mikrokozmoszból származik. E háromnak kell egyesülnie.

A szellem és a lélek egyesülése nem lesz olyan nehéz. De ennek a kettőnek, akik éppen egyesültek, a személyiséggel, a négyszeres testtel való egyesülés a problémája, mert ez az egyesülés alkémiai szükségesség, de a négyszeres személyiség nem alkalmas minden további nélkül a belépésre, hogy az egység alakulását háromsággá egészíthesse ki.

A kezdő munka lezárult, az együttműködés kezd kialakulni. Mindhárman rokonszenvesek egymásnak. De ennek a folyamatnak még sokkal messzebre kell terjednie. Ezért kell a munka haladásának folyamán a jelöltnek újra meg újra új ruhát öltenie, s furcsának tűnő öltözködési ceremóniákon részt vennie. A ruha persze nem külső öltözék. Ha meg akarjuk érteni, hogy miféle ruhákról van szó, akkor alaposan meg kell gondolnunk, hogy alkémia, az új mikrokozmikus sugártér, erősen hat a negyedik nap jelöltjére.

Ismételten kijelentettük, hogy ez az új asztrál tér egészen más fajtájú és rezgésű, mint a természetszülte személyiség asztrális része. Világosságereje sokkal hatalmasabb és magasabb rezgésű, s nagyon erős hatást gyakorol az egész személyiségre.

Azt is mondtuk, hogy a hét súlyt elhelyezték a hét agyüregben, szóval: a tüzes elixír, mely most tölti meg a hét agyüreget, szintén teljesen más valami, mint azelőtt. A sokkal magasabb világosságerő-hatás miatt a természetszülte személyiségben új szomjúság keletkezett. A jelöltnek abszolút szüksége van az élő víz forrására. Erről belső szükség miatt nem mondhat már le.

Felfedezzük, hogy a természetszülte test ebben az állapotban és az új mentális hatások befolyása miatt valójában szellemsugárzásokat szív fel és ezekkel tölti fel magát. A személyiségnek egészen más lesz a rezgése, s asztrál tere ezzel megváltozik. Az alkémia új éterekre oszlik; új, más éterek szabadulnak fel. Az égből manna kezd hullni. A szent eledelek szabadulnak fel: erősen vibráló visszatükröző éter, erősen világító és sugárzó fényéter, és a két új, dinamikusan támadó alacsony éter. Így látjuk az új ruhát, melyben C.R.C. jelenik meg. Az aranyszálakból szőtt, virágokkal díszített ruha az új éteröltözet, mely az új asztrál ruha után jelenik meg. Különösen a megújulásnak ez az éterruhája az arany menyegzői ruha. Ez annak a bizonyítéka, hogy a transzfiguráció erősen folyamatban van. A vágytest, vagyis a természetszülte asztráltest, és a természetszülte élettest vagy étertest is oszlásnak indult, s kezd megváltozni.

Mindennek egy másik bizonyítéka az aranygyapjú dísze. Ezt az ékességet a jelölt mellén, a sternum környékén képzeljék el, ahol arany nyakláncon függ.

A figyelmet itt valóban a mellcsontra, a sternumra terelik. Sternum kisugárzót jelent. Gondoljanak a sternum sok misztikus ábrázolására, amelyen arany sugarak áradnak onnan. A folyamatban lévő alakulásban a sternum sugárzása és hatása érezhetően megváltozik. Mintha drágakövekkel lenne kirakva, mégpedig héttel.

Miért héttel? Mert az új éterruha kialakulása után mindenekelőtt a szívszentélyt éri támadás, mely emiatt szerkezetileg teljesen megnyílik. Talán ismeretes, hogy a szív atomjai más természetűek, mint a test többi atomja, mert a mikrokozmosz központi szíve, az ősatom, a szív atomjait az ember születésétől kezdve másképpen képzi ki és tartja életben.

Továbbá a szívszentély szoros kapcsolatban van a főszentéllyel. Ha tehát a szellem behatol a hét agyüregbe, akkor a szívbe is eljut. Ahogyan a lélekerő miatt a szíven keresztül a főszentély nyílt meg, úgy kezd most a szív másképpen dolgozni a főszentély besugárzásai miatt. Bensőséges kapcsolat alakul tehát ki

a mikrokozmosz központi szíve, a fehér rózsa,

és a test szíve, a piros rózsa,

meg a főszentély szíve, az arany rózsa között.

Valóra vált az aranygyapjú, ragyogó drágaköveivel.

Még az aranyérméről kell beszélnünk, amelyen a nap és a hold jele van, meg a kijelentés: „a holdvilág oly fényes lesz, mint a nap, s a nap a mostaninál hétszerte fényesebben ragyog”.

Ebben a folyamatban persze a szellem vezet, ez a hangadó tényező. A hermészi ősforrásból eredő beszédekben mindenkor a nap és az arany volt a szellem jelképe, míg ezüsttel és holddal a lelket jelképezték. Az aranygyapjú ékessége így azt jelenti, hogy a sternumban szellem és lélek, nap és hold testileg egyesült.

Akinek a szíve így emelkedett Istenbe, így van kapcsolatban Istennel, az testileg tapasztalja a szellem, lélek és test helyreállított egységét a test szívében.

A transzfigurációt, az igazi alkémiai menyegzőt tehát először a szívben ünneplik. A lélek ragyog, mint a Nap, mint Pimander, s a beereszkedett szellem egyre dicsőségesebben terjed.

Aki valóban az aranygyapjú lovagja, abban a szív teljesen újjászületett.

A jövőnek ez a lehetősége minket is vigasztaljon.

 

 

Erre a Leány rangunk sorrendjében kivezetett minket. Az ajtó előtt már vártak a zenészek, vörös bársony öltözetben fehér paszománnyal. Ekkor kinyitottak egy ajtót, amelyet eddig még nem láttam nyitva. Ez a királyi csigalépcsőre nyílt. A Leány a zenészek kíséretében háromszázhatvanöt fokon vezetett fel minket. Minden tele volt itt drága és művészi tárgyakkal. Minél magasabbra jutottunk, annál nagyszerűbb lett a pompa, míg fel nem értünk egy szépen festett boltozatba, ahol a hatvan szűz várt ránk, mind ékes öltözékben. Amikor mind meghajoltak előttünk, s mi is tehetségünk szerint adóztunk nekik tisztelettel, a zenészeket leküldték a lépcsőn és az ajtókat bezárták.

Ekkor csengőt ráztak meg, s egy szép leány lépett elő, aki mindenkinek babérkoszorút nyújtott át. A mi Leányunknak azonban babérágat adtak. Eközben függönyt vontak félre, s megpillantottam a királyt és a királynőt, teljes pompájukban. Ha a tegnapi királynő nem figyelmeztetett volna oly barátságosan, akkor most elfeledkeznék magamról, s ezt a kimondhatatlan nagyszerűséget az egekhez hasonlítanám. Mert attól eltekintve, hogy a terem is csak úgy tündöklött az aranytól és drágakövektől, a királyné ruhája is oly szép volt és úgy ragyogott, hogy nem is tudtam ránézni. Bármit is tartottam azelőtt szépnek, mindez oly magasan volt afölött, mint az ég csillagai.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

8. A menyegzői teremhez vezető királyi csigalépcső

 

Megbeszéltük, hogy mit jelentenek az új arany ruhák, melyeket C.R.C.-nek kellett a negyedik nap kezdetén felöltenie, s hogy mit értsünk az aranygyapjú dísze alatt. Felfedeztük, hogy mindez a kezdődő transzfiguráció jele és nézete, melynek folyamán a szív, a fej és az anyagi alak is világosan megváltozik.

Ilyen előkészületek után a jelölteket ajtóhoz vezetik, melyet C.R.C. még nem látott nyitva, s amely által megnyílik a királyi csigalépcsőhöz vezető út. A lépcsőnek 365 foka van. Ez az ajtó mindig megnyílik, ha a jelölt számára kialakulnak a feltételek, amelyeket merkúr-évnek nevezhetnénk.

A 365-ben ugyanis a merkúrszámot ismerjük fel, ami ebben az összefüggésben merkúrerőt, merkúrhatást, merkúrállapotot hoz létre. Merkúr, melyet joggal neveznek az Istenek hírnökének, az életben szükségessé teszi a megnyilvánult szellemsugárzásoknak a lélekkel való összekapcsolását, egyesítését, s ezzel a testben való megnyilvánítását.

Ha lélekerő és szellemerő párosul, akkor az ember lényében megnyílik valami, legalábbis ha ez a nyíltság a megbeszélt értelemben, valóban gnosztikus tanulóság miatt jött létre. Merkúr így mindig is a beavatás nagy jelképe volt:

a hold a lélek jele:

a nap a szellem jele:

a kereszt az anyag jele:

Az anyagon át vezető út ez, mint keresztút. A teljes önátadással az éntelenséghez vezető keresztút, a János-út: „Nem én, hanem a másik; néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”.

Aki ezen az úton jár, az elnyeri a lelket, s ezzel a szellemet. Aki pedig ezen az ösvényen kapott valamit a lélekből, annak a szellemet is be kell fogadnia. Az vállalkozik a hét súly vizsgájára. Ezt a hét súlyt a helyére állítják. A fejben lévő hét tudatforrást megérinti az élő víz; s aki az ösvényen jár, annak innia kell ebből a vízből, tehát ebből kell élnie és hatnia. És azonnal megkezdődik a transzfiguráció; megkezdődik a merkúrfázis, melynek ezek szerint három nézete van: szellem, lélek és test.

Jobb lenne azt mondani, hogy lélek, szellem és test. Mert ebben a folyamatban a lélek halad elől. Ő a menyasszony, aki a vőlegényre vár. Ha pedig a lélek, a szellem és a test egymáshoz hajoltak, s a jelölt így az élő merkúrjelet képezi, akkor megnyílik a királyi csigalépcső bejárata is, mely közvetlen és kizárólagos kapcsolatot képez a fej és a szív között, aminél bizonyos pillanatban a szív-csakra képezi a nyitott ajtót.

Mielőtt folytatnánk, röviden utalnunk kell arra, hogy a normális, természetszülte állapotban az ember tudata a szívben is meg a fejben is székel, a tudat csillárja tehát a szívben is meg a fejben is ég. Ebben a természetállapotban azonban a tudat két nézete között hasadás van. Egységről szó sem lehet. A szív meggondolása legtöbbször egészen más, mint a fejé, s mivel a szív közvetlen kapcsolatban van az asztráltesttel, gyakrabban uralkodik a szív a fejen, mint fordítva. Így azt mondhatjuk, hogy amit a szív nem akar, az a fejbe nem juthat be.

Mivel a természetben-születettség állapotában a szív asztrál tényezője, a lélektényező játsza a főszerepet, a tudat csillárja a fejben, mely a hét agyüregben lévő asztrál közegből áll, csak az ismert észfeladatot látja el, ami miatt az agysejtek egészen a természetszülte állapotra hangolódnak, s annyira megkövesednek, hogy már semmiféle változás sem alakulhat ki bennük, akkor sem, ha az embert a fájdalom, az aggály és a nyomor görnyeszti. Mert az ész és az észtekintélyek nem látnak más utat! Így bandukol a természetszülte ember természetlélek formájában az útján, míg el nem jön a vég.

Az alkémiai menyegző negyedik napjának kezdetén persze egészen más állapotok uralkodnak. Valódi merkúrmegnyilvánulásról azelőtt szó sem lehetett, mert a természetszülte ember főszentélyét, mint templomot, a szív, vagyis a vágytermészet teljesen megszentségtelenítette. Az ész pedig teljesen önérvényesítésre és a létért folytatott küzdelemre irányul. Amikor tehát a hermészi filozófia a természetszülte embert állatembernek, vagyis csak lélekkel ellátott lénynek nevezi, akkor ez teljesen valós.

Az alkémiai menyegzőben leírt állapotban azonban a szív a vérbűnét a fejjel szemben önátadással, minden vágy teljes odaadásával maradéktalanul lerótta.

A szív, hét sugarával, megnyitotta a mikrokozmosz központi szívét. A lélek állapota megújult, új asztrál felhő terjed el a lélegzőtérben, s a fej hét lámpáját megérintheti a szellem. A véráldozat feltörte a felfelé vezető ajtót.

Új ajtó nyílt tehát, ami miatt egyensúly keletkezhet a szív és a fej, a lélek és a szellem között. Ami a fejben van, az most a szívben is van; ami a szívben van, az a legmagasabb szentélyben is ott van. Ennek a bizonyítéka az aranygyapjú.

Az alkémia pedig lehetővé teszi, hogy a jelölt felmenjen az új úton, a kígyótűzön át fokról fokra. És a Szűz, a Leány, alkémia vezet felfelé, míg felérnek egy gazdagon kifestett boltozatba, ahol hatvan leány vár, mind pompás öltözékben.

Az olvasó esetleg hallotta vagy olvasta már, hogy a tobozmirigyet, a legmagasabb csillárt hatvan szirmú rózsának vagy lótuszvirágnak is mondják. Így már értjük a szöveget. Ezután a jelölt találkozását írják le a királlyal és királynővel, szembesítését tudata minden nézetével és erejével.

A lélek helyet foglalt az Istenrend által kijelölt helyén, a legmagasabb szentélyben, a király, a szellem mellett.

A léleknek ez a nagy győzelme a jelölt számára mérvadó jelentőségű. A lélek kiszállt a szívből, hogy a Hétszellem szellemsugárzásait beengedje a hét agyüregbe. Ha lélek és a szellem így egyesült, akkor az élet és az állapot ellenőrzése egyetlen kézben nyugszik, vége az annyi fájdalmat okozó hasadtságnak.

Ezért tör ki C.R.C. lelkesedésben: „ha a tegnapi királynő nem figyelmeztetett volna olyan barátságosan, akkor most elfeledkeznék magamról, s ezt mennyeknek nevezném. Mert attól eltekintve, hogy a terem is csak úgy tündöklött a drágakövektől és az aranytól, a királynő ruhája is oly ragyogó volt, hogy ránézni sem tudtam”.

Néhány megbeszélt részletet végül még egyszer meg kell világítanunk, hogy ezek a valószínűleg nagyon elvont dolgok valamelyest határozottabb körvonalakat kapjanak.

Először a királyi menyegzői teremhez vezető csigalépcső: ez összeköttetést teremt a szív-csakra és a felső csakra között, amely a tobozmiriggyel egyezik. Ha a lélek megszületett, és a csillárok egyenletesen égnek és egyesültek, akkor szó szerint és testileg éteri fénykapcsolat fejlődik ki a szív és a fej között, minden anatómiai alap nélkül. Ez a kapcsolat visszatükröző éterből áll, mely mentális (gondolkozással összefüggő), és fényéterből, mely érzékszervi. Mindkettő világosan csavarvonalas mozgást végez, s ezért beszélnek csigalépcsőről.

Aztán vessünk még egyelőre távlati pillantást a menyegzői teremre, vagyis a tobozmirigy-agyrészbe, a lélekkel egyesült legmagasabb szellemjelenség székhelyére. A tobozmirigy-agyrészbe belevetítődik a mikrokozmikus égbolt, de most már az élő lélekállapot világának égboltja is. Mivel pedig ez a lehetőség a lélek feltámadásából, a mikrokozmosz központi szívéből született, érthető, hogy a királynő oly elragadtató, vakító benyomást tesz C.R.C.-re. „Azelőtt bármit is tartottam szépnek, ez oly magasan volt afölött, mint az ég csillagai”.

Valóban! Ezt világosan látjuk.

Sőt, azt is tudjuk, hogy ez valójában csak a kezdet!

 

 

Időközben a mi Leányzónk újra bejött. Mindegyikünket kézen fogott egy-egy leány és mély meghajlással bemutatott a királynak, amire a Leány beszélni kezdett:

– Dicsőségtekre, Királyi Fenségek, legkegyelmesebb királyunk és legkegyelmesebb királynénk, ezek az urak életüket kockára téve jöttek el ide, aminek Felségetek örülhetnek. Már azért is, mert legtöbben olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek Felségetek birodalmát és területeit megnövelhetik, ahogyan erről Őfenségetek mindegyiknek a megvizsgálásánál maguk is megyőződhettek. Alázatosan bemutatom őket Őfenségeteknek, azzal a szerény kérelemmel, hogy feladatomat befejezettnek tekintsék és Őfensége maga kérjen kegyesen felvilágosítást mindegyikőjüktől tevékenységemmel kapcsolatban.

Ezzel a babérágat letette a földre.

Most egyikőnknek kellett volna mondania valamit, de mivel nem tudtunk mit mondani, végül az öreg Atlasz lépett elő és megszólalt a király nevében:

– Királyi Fenségük nagyon örülnek az érkezésüknek, s mindőjüket biztosítanak királyi kegyelmükről. Őfenségük a te cselekvéseddel – kedves Leány – szintén rendkívül elégedettek, s így fejedelmi jutalomban részesülsz. Őfenségük azonban azt kívánják, hogy ezekről a vendégekről ma is gondoskodj, mert terád semmilyen tekintetben sem panaszkodhatnak.

A Leány erre újra alázatosan felvette a babérágat, s első ízben kellett újra elhagynunk a termet a Leányzónkkal. Ez a terem elől szögletes volt, ötször olyan széles, mint hosszú; a kijárat felé azonban nagy boltívbe torkollott, melyben három pompás trón állt körben; a középső valamivel magasabban állt. Minden trónon ketten ültek. Az elsőben ősz-szakállú öreg király, felesége azonban szép és fiatal volt. A harmadik széken középkorú fekete király ült, mellette finom, idős asszony, akin nem volt korona, hanem fátyol takarta. A középsőben a két fiatal ember ült. Fejükön babérkoszorú, fölöttük pedig nagy, értékes korona függött. Nem voltak olyan szépek, mint ahogyan elképzeltem. Ennek azonban így kellett lennie. Mögöttük félkörben egy padon, többnyire öreg emberek ültek. Csodálkoztam, hogy senki sem viselt kardot, vagy más védekezésre alkalmas eszközt. Testőröket sem láttam, csak néhány leányzót, akik tegnap is velünk voltak, s most a boltív két oldalán ültek.

Híradásomból nem hagyhatom ki, hogy a kis Cupido ott is repkedett, s különösen a nagy korona körül tombolt és játszott. Időnként a két szerelmes közé ült, s íjjával játszva rájuk nevetett. Olykor úgy is tett, mintha nyilával miközülünk akarna valakire lőni. Szóval: a kis legény olyan féktelen volt, hogy még a teremben csapatosan repkedő madarakat sem hagyta nyugton, hanem azokkal is játszott, ahol csak tehette.

A lányok is szórakoztak vele, s ha el tudták kapni, akkor nem engedték el egyhamar. Az emberke így sok szórakoztató és vidám pillanatról gondoskodott.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

9. A nap-makrokozmosz életterülete

 

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének megbeszélése folytatásaként most olyan témáról kell beszélnünk, melyről Szellemi Iskolánkban fennállása óta még nem beszéltünk. Ez a téma teljesen új fényt vet a folyamatra, amelyet a gnosztikus Szellemi Iskola a tanulóival végez. A magyarázat itt szükségessé vált, mert az alkémiai menyegző negyedik napja szembesít minket ezekkel a dolgokkal, s nem lenne helyes a szöveget lepel alatt hagyni.

Odáig jutottunk, hogy C.R.C. felmehetett a spirálmeneten, a csigalépcsőn, beléphetett a tobozmirigy szentélyébe, s ott a király és királynő teljes fényességét nézhette.

A szöveg azzal folytatja, hogy a jelöltek csoportjának vezetője, az Alkémia Leány a királyi pár előtt beszédet mond, és kéri, hogy a jelöltekkel kapcsolatos feladatát befejezettnek tekinthesse. A beszédre az öreg Atlasz válaszol.

A társaság ezután másik terembe vonul, ahol három pompás királyi trónok állnak félkörben; a középső a másik kettőnél valamivel magasabban.. Az első trónon ősz szakállú öreg király ül, felesége azonban fiatal és szép. A harmadik trónon közepes korú fekete király ül, mellette lefátyolozott, finom alkatú anyóka, a középső trónon pedig két babérkoszorús fiatal. Fölöttük nagy, értékes korona függ. C.R.C. a fiatalokat nem találja olyan magasztosnak, mint várta. Úgy látszik, kissé csalódott. A kis Cupidót is meg kell említenünk, aki szintén ott repked, s mindenekelőtt a korona környékén tombol. Az elbeszélést itt egyelőre megszakítjuk, s elgondolkozunk.

Ha gyerek születik, akkor ez a lény a földön meglévő megvalósítási lehetőségek életterületéről származik. Ezért vagyunk mi, természetszülte emberek, szó szerint és testileg földből, porból, földiek.

A körülvevő mikrokozmosz, mely minket, természetszülte embereket befogadott, a mikrokozmoszoknak olyan osztályához tartozik, amelyik szintén teljesen a Föld világtérségéből magyarázható.

A természetszülte személyiség és a mikrokozmosz között csak az a különbség, hogy a mai életfázis személyisége halandó, a mikrokozmosz pedig nem. Minden személyiség tapasztalatai belevésődnek az aurikus lénybe; a lipika, a mikrokozmikus világmindenség mágneses pontjai képezik az élet könyvét. A mikrokozmosz így idővel hatalmas tapasztalati kincsre tesz szert, különösen a dialektika miatt, melynek jellemzője a múlandó, a tarthatatlan, s így a valótlanság.

A valótlanságnak persze célja és értelme van. Azt bizonyítja, hogy a Logosz ezt nem valóságnak, nem feladatnak és nem célnak szánta. Mihelyt egy lény ezt kísérli meg, a dialektikát tartja a célnak, azonnal kristályosodás, megkövesedés keletkezik, amit össze kell törni, s azonnal le is rombolnak! Ezt a lerombolást és összetörést nevezzük mi halálnak, mert ez a közjátékokkal teli dialektika végrehajtója. Valójában minden szenvedés abból ered tehát, hogy a földi ember a valótlanhoz ragaszkodik. Reméljük, hogy az olvasó mindezt megérti.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor mit akartak a természetszülte mikrokozmosszal és a természetszülte személyiséggel, ahogyan azok a nagy földi területen jutnak kifejezésre?

A Föld, a mi világunk, rendkívül titokzatos bonyolultságával – ezt jól meg kell érteni – maga szintén nem cél. A Föld egy bolygó, és egy naprendszer része. És ez a Naprendszer, mint magasabb egység, mint mérhetetlenül nagy, magasztos alkotóterület, ad útmutatást nekünk. Mint egység, hatalmasan ragyogó, mindent átfogó világosság gömbje, szintén gömbalakú, tehát magasabb életterület, másik kozmikus terület, amelyben egészen más életrend uralkodik, amelyet nem hasonlíthatunk a dialektikus természethez. Ennek a nagyobb egységnek a rendjét nevezzük mi az élő lélekállapot Rendjének.

Most pedig elsősorban az a fontos, hogy a természetszülte személyiség, melyet a természetben született mikrokozmosz vesz körül, erre a magasabb életrendre törekedjen és ezt kívánja. Ebből nem hiányzik a logika. Mert ha az ember valaminek felismeri a valótlanságát, bizonyos pillanatban átlátja a dolgot, akkor először megkísérli azt valósággá tenni, míg be nem látja ennek a lehetetlenségét, a kísérletet abba nem hagyja, s végül az élő lélekállapot világa felé fordul. Ez viszont nem a tükörszféra, nem a halottak birodalma, mert az csak az a terület, ahol a lény mégis megpróbálja előző életállapotának az árnyékával a valótlanságot valósággá tenni.

Az élő lélekállapot világa azonban a naprendszer makrokozmikus életterülete. Az élő lélekállapot világába való belépéshez nem kell másik bolygóra vagy a Napra átköltözni, hanem annak az életterületnek részesévé válni és abba merülni, amelyik a naprendszer egészéből áll. Mivel a Föld ennek a nagy rendszernek a része, és a mikrokozmosz a földtől származik, érthető, hogy a magasabb, egészen más életterületen való megszületés vágya minden lényben megvan. Ha ez a veleszületett vágy, az igazi emberi rendeltetésre való vágyakozás feléled, akkor ezzel párhuzamosan erősen csökken (vagy megváltozik) az érdeklődés a dialektikus terület, a természetszületés térsége iránt.

És az új vágyakozásnak ez az állapota, ez az új kedélyállapot, ez az új tájékozódás az új lélekminőség, az új, igazi lélekirányulás. A valótlanság iránti érdeklődés megcsappan vagy eltűnik, s feléled az érdeklődés az ember igazi rendeltetése iránt. Mivel a lélek csak lelkesítés, mely a lényt motorszerűen bizonyos irányba tereli, bizonyos cél elérésére ösztönzi, a lélek nem a végső fázis, hanem egy erő, egy lehetőség, hogy a végső fázist, bizonyos célt el lehessen érni.

Ezt a célt a lélek bizonyos minőségével, fajtájával lehet elérni. Aki tehát elérte a léleknek ezt az új állapotát, vagy útban van efelé, az az életnek teljesen új nézeteivel találkozik, amelyek a Napmakrokozmosz életterületéhez tartoznak.

Az ilyen ember mikrokozmikus létében először találkozik a szellem lényegével, mely a bármilyen formában és területen is megnyilvánult élet egyetlen célja.

Csakis ekkor kezdődik valóban Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője. Ez a legmagasabb valóság csakis akkor kezdődik, csakis akkor kezdődhet, ha az új vágyakozás állapota, az új lélekállapot elég erős. Mert csak ez az új állapot hoz létre bizonyos változást az ember főszentélyében.

Ez egy nagyon jelentős változás, ami a tobozmirigy- agyrészen belül is és kívül is végbemegy!

A tobozmirigynek van sugárzása és aurikus lénye is. Itt a mikrokozmoszban lévő mikrokozmoszról beszélhetnénk. Az új vágy miatt, az új lélekállapot miatt a tobozmirigy-aura másképpen kezd lélegezni. Más erők és más sugárzások hatolhatnak be. Most legelőször is arra lesz szükség, hogy az új sugárzások megerősödjenek, lerögződjenek az oly nagyon megkövesedett testben, és egészen a személyiség és a mikrokozmosz rendszeréig hathassanak.

Először is, amint láttuk, az új sugárzásoknak a hét agyüregben való alapvető lehorgonyzására van szükség. Ezt a hét agyüreget a hét tükörnek, vagy a hét súlynak is nevezik. Érthető tehát, hogy az ösvényen haladást állító jelöltnek be is kell bizonyítania, hogy a szellem ösvényének ezt az alapvető követelményét betölti-e. Ha betölti, akkor a szellem hét sugara be tud lépni a főszentélybe, hétszeresn tükröződhet a szívben, és belevetítheti magát az idegrendszernek mind a negyvenkét plexuskörébe. Ekkor nyilvánul meg a szellem hétszeres érintése a földszülte ember egész lényében. Akkor a Földlogosz Istennek egy gyermekét nemzette. És ez a gyermek ekkor felmehet a csigalépcsőn, a csavarmeneten egészen a tobozmirigy-auráig, hogy ott megnézze a csodát, s elkezdhesse Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjét.

 

 

10. A hat királyi személy

 

Aki képes lelke minőségét a megbeszélt értelemben megvalósítani, s így feltárni a felfelé vezető spirálist, hogy beléphessen a tobozmirigy-központba, az a leghatalmasabb észlelőközpontot kelti életre, mellyel az ember egyáltalán rendelkezhet.

A tobozmiriggyel nem csak úgy lehet látni, mint a normális szemmel, hanem ugyanakkor az észlelt dolog képét és benyomását, sugárzásokat és erőket is fel lehet venni és lerögzíteni a rendszerben. Ez történik ugyan a szemen keresztül is, de kerülőúton.

Ezért beszélnek itt több teremről, amelyekről az alkémiai menyegző többi napjain még hallani fogunk. Egy terem tartozik tulajdonképpen magához a tobozmirigyhez, egy másik pedig, a homlokcsont mögötti nyílt terület, a tobozmirigy aurájában van. Ott tehát, ebben a még teljesen ismeretlen rendszerben, a jelöltet a királyság lényeges erejével szembesítik, a szellem általi egyetlen központi érintkezéssel, ahogyan az a makrokozmoszban jut kifejezésre.

Ennek az erőnek megkülönböztethetően két hatása, két nézete van, pozitív és negatív, hímnemű és nőnemű nézete. Az alkémiai menyegző itt királyról és királynőről beszél. Az az iker-erő ez, mely oly sok természetrendben fellép és szükséges, mert a pozitív, hímnemű nézet lehetővé tevő, a negatív, nőnemű nézet pedig szülő, megvalósító. Ezt az abszolút egymáshoz tartozó két sugarat tehát bizonyos pillanatban belevezetik a jelöltbe. Azért tudatják velünk, hogy Rózsakereszt Keresztély és jelölttársai a királyt és a királynőt láthatták teljes pompájukban, s hogy ennél az első találkozásnál a belőlük áradó ragyogó pompa mély benyomást keltett bennük. Amikor pedig az öreg Atlasz – akiről még beszélni fogunk – néhány szóval köszönetet mond a jelölteknek, s ezután a Leánnyal kimennek a teremből, a boltíves kijáratnál három gyönyörű királyi trónt látnak, melyek közül a középső valamivel magasabban áll. Minden trónon két személy ül, összesen tehát hatan vannak:

1. egy ősz szakállú öreg király;

2. fiatal, szép felesége;

3. középkorú fekete király, és

4. egy lefátyolozott, finom alkatú idős asszony;

5. és 6. a középső trónon a két fiatal.

Nézzük meg, hogy ez a hat személy mit ábrázol a negyedik nap folyamatában.

Először az öreg királyt látjuk, aki a lény, a megnyilvánult ember érettségét és tapasztalatait jelképezi. Mennyi személyiség-életrekeltést élt már át mikrokozmoszunk Föld-anyánkon vezető útján! Milyen nagy mennyiségű tapasztalat halmozódik már a mikrokozmosz aurikus lényében! Nos, e tapasztalatok összegét most a jelölt rendelkezésére bocsátják. Érthető, hogy aki felemelkedett a hétszeres megszabadító út negyedik napjáig, annak ezt a tapasztalati kincset egészen másképpen kell használnia; és használja is.

Ezért látjuk az agg király mellett a szép fiatal királynőt, mint a sok új lehetőség megszemélyesítését, amit az életútján már tudatosan haladó jelölt az önmegvalósítás ösvényén felhívott.

Másodszor a középkorú fekete fejedelmet látjuk, mellette a lefátyolozott idős asszonnyal.

Ez bizonyára a keserűség nagy, tele kelyhének a képe, melyet az alakulóban lévő embernek kellett kiürítenie korszakok óta tartó útján az anyagon és éjszakán át.

Fekete – az éjszaka és sötétség jele.

Fekete – a gyász jelképe.

A fekete a fájdalom, vezeklés és tisztulás képét tartalmazza.

A fekete a sok bűn és a helytelen életmód jelképe is.

Ezáltal is mennyi érettségre tett szert a tévelygő, alakuló ember! A tapasztalat gyümölcse, a keserűség aratása!

Ez azonban mind a középen ülő fiatal pár javára válik. Még nincsenek megkoronázva, mert a fáradozás vívmánya, az eredmény a győzelemnek egyelőre csak a lehetősége. Így még csak a babérkoszorú van fejükön. De a szép, értékes korona már fölöttük függ.

Ez a két fiatal a lehetővé vált nagy, új dolog főszereplője: teljesen királyokká kell tenni őket! Ezért jelenik meg most Cupido is, a szellem szeretetsugárzása, amelyet a régi bölcsesség Fohatnak is nevez. Ezzel az új elektromágneses életerőre utalnak, mely a jelöltet új létállapotában teljesen körülfogja, mindenütt jelen van, minden dolgot és nézetet érint, s így mindent megújít és lehetővé tesz.

Valamelyest félrevontuk tehát a fátyolt ezekről a látszólag mellékes dolgokról, s látunk valamit a valóságból, a nagy ünnepből, mely az alkémiai menyegzőnek ebben a fázisában kezdődik.

A megbeszélt jelenetben figyelmünket még a trónok mögött ülő idős férfiak csoportjára is terelik. Ez a kép is klasszikus. Ők az elkövetkező folyamatokban szerepet játszó sok érett és finom erőt ábrázolják, olyan sugárzásokat, melyek a világmindenség alapítása óta léteznek. Ezeket az öregeket nevezi az egyetemes tan a Nagyon Öreg segédeinek.

Ki az öreg Atlasz? És ki a Nagyon Öreg?

Ha a megbeszélt iker-erőt, a királyfit és királylányt, akiket a tökéletes fejedelemséghez kell elvezetni, belevezetik a jelöltbe, akkor ugyanabban a pillanatban az az alak is megnyilvánul benne, akit a szöveg az öreg Atlasznak nevez. Az öreg Atlasz az a meghatározott hatóerő, mely a szent Nagyon Öregből megy ki annak a vezetése alatt. Ki kell jelentenünk, hogy ezt a szent erőt csak azoknál a tanulóknál lehet megtalálni, akik minden szabály betartásával valóban a szellem uralmára, királyságára törekednek. Az öreg Atlasz jelenléte a jelöltben az elsőkézből eredő ismeretek megszerzésére ad lehetőséget. A jelölt őbenne talált mesterére!

A szent Öreg, akivel különösen a hatodik és hetedik napon találkozunk, ha megjelenik, mindig a rendszer legmagasabb szentélyeiben tartózkodik. Máshol sehol sem található.

Ő a legmagasabb kapus, a kapu őre, az eredeti szellemember, a Szent Szellem, az isteni Fiú, Ő a Szellem egyetlen, alapvető ereje, mely dupla sugárban fejezi ki magát: elvont értelemben Isten háromsága, melynek a jelöltben határozottá kell válnia; a jelölt tobozmirigyközpontjában az öreg Atlasz személyében ölt alakot. Ezt a szellemembert, vagy isteni fiút, második mikrokozmosznak mondhatnánk, amelyben magas, pompás élet ragyog, mely csakis a napmakrokozmoszban tud kifejezésre jutni.

Nézzük meg most az alakulást ennek a Nap-Fiának, az Istenség Fiának a szolgálatában.

Először a földterületen képeznek ki egy csodásan és nagyszerűen szerkesztett testet. Ebbe a testbe aztán lelket lehelnek az egyetlen lélek anyagából, amelyről oly részletesen beszéltünk. Ennek következtében egyetlen céljára, magas rendeltetésére irányul. Útnak indul, és belép a bárkába.

A testben élet van, és a test maga is élet.

És a lélek az élő valóság.

Ez a kettő aztán az alkémiai menyegző negyedik fázisában megkapja az eredeti, nekik szánt szellemi életet. Az öreg Atlasz leereszkedik, s bizonyos pillanatban benne van a rendszerben. Így egyesült a három: test, lélek és szellem; szellem, lélek és test. Ha pedig az így újra igazi emberré emelkedett lényben ünnepelni lehet ezt a Hármas Szövetséget, akkor ő a további folyamatokat – bármilyen hatalmasak és nagyszerűek is azok – bizonyos tekintetben már mellékeseknek nézi.

Felfelé vezető útján a test sok tapasztalaton ment át, sokszor megcsorbult, gyakran érte kristályosodás.

A lélek pedig nagyon belefáradt a mérhetetlen és csaknem vég nélküli megerőltetésekbe.

Most azonban minden megújul! Mert az Istenség Fia, az Eredeti, a Tiszta leszállt a rendszerbe, hogy minden sebet begyógyítson, és az elvi hazatérést tökéletessé tegye, mégpedig hatalmas alkémiai változással, egy nagy folyamat segítségével: az alkémiai menyegzővel!

Végül utalni szeretnénk a szentírás néhány ismert részletére, hogy a megbeszélteket még közelebbről lássuk. Gondoljon Jánosra Páthmoson. Amikor azzal találkozik, aki kijelenti: „Én vagyok az alfa és az omega, az első és utolsó, aki a hét arany gyertyatartó között jár”, akkor a szent Öregről, a bőség Fiáról, az Istenség Fiáról van szó, aki Jánosban élő valóság lesz.

Amikor pedig a lélekembernek ez a szellem-beereszkedése megbízást ad a hét levél megírására, akkor arról a munkáról van szó, ami a szellem hét sugarával kezdődik, és érvényesíteni kell egészen a győzelemig. Amikor pedig a jelenések könyvének végén a szent városról beszélnek, amelyet János a mennyekből lát leszállni, akkor az nem más, mint utalás az új életállapotra a Nap-makrokozmoszban, az ígéret földjén.

Azt is mondtuk, hogy a szent Öreget a Szent Szellemmel is azonosíthatjuk. Az olvasó tudja, hogy szentelés gyógyulást jelent. Ha tehát a Szent Szellem ömlik ki egy emberre, akkor az kivétel nélkül mindig az a szellem, mely a megbeszélt módon lép be a jelöltbe, mely a főszentélyben akar lakni, s azért jön, hogy így lehetővé tegye az igazi szentelést, mely a gyógyulás, vagyis a transzfigurálás, az igazi emberréválás, vagyis C.R.C. alkémiai menyegzője. Ez a szellem soha sem ömölhet ki olyanokra, soha sem lép és nem is léphet kapcsolatba olyanokkal, akik nem járták be lélekmegújítás segítségével a valóban felfelé vezető spirálist.

Aki ezt a szellemet még nem birtokolja, az a szellem áldásos, transzmutált erejét nem tudja kiküldeni másokra, akiknek az még hiányzik. Ezt a szellemet nem lehet mantramokkal felhívni – ha még nincsen jelen. Ha mégis megpróbálják, akkor mindig más erőt szabadítanak fel: valami tükörszféra-erőt. Gondoljanak itt a teológusok és az egyházi papság gyakorlatára.

Ha pedig az Egyetemes Gnosztikus Láncnak egy követe, a Nagyok egyike jön el az emberiséghez, hogy az ösvényről beszéljen, és az emberek ragaszkodni akarnak hozzá, akkor érthető, hogy bizonyos pillanatban kijelenti, ami a Jánosevangéliumban áll: „Jobb nektek, hogy én elmenjek. Utánam eljön hozzátok a Vigasztaló, a Szent Szellem. Az fog rólam tanúskodni”.

Az ember Jézusnak megvolt a Krisztusa. Gautámának megvolt a Buddha. Nekünk is birtokolnunk kell a szent Öreget, a bőség Isteni Fiát. Ezért mondja János 1. levele (5. rész):

„Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ki menekülhet meg a világ markából az Atyához vivő lélekútján? Csakis az, aki belülről abszolút tudja, hogy Jézus kapcsolatban van a bőség Fiával, és így jött hozzánk Jézus Krisztusként. Ő az, aki nem csak vízzel jött, hanem vízzel és vérrel, vagyis kenyérrel és borral. És a Szellem az, mely bizonyságot tesz, mert a Szellem az igazság.”

Ezért könyörgünk! Ez a Szellem, ez a szent vigasztaló legyen meg mindannyiójuknak!

 

 

A főurak előtt egy kicsi, de rendkívül értékes oltár állt, itt-ott bearanyozott fekete bársony könyvvel. Mellette kis gyertya pislogott elefántcsont tartóban. Holott nagyon rövid volt, mégis állandóan égett, s ha Cupido viccből nem fújt volna rá időnként, esetleg nem is vettük volna észre, hogy ég. A gyertya mellett gömb állt, mégpedig művészi módon magától forgó égbolttal, továbbá kis óra ütőszerkezettel, amelyen kicsiny kristály-szökőkút volt. Ebből állandóan vérvörös, világos víz folyt. Végül egy koponya is feküdt ott, amelyben olyan hosszú fehér kígyó mozgott, hogy mialatt teste minden más köré tekeredett, a farka mégis az egyik szemben volt még, mire a feje a másik szemen bement; így soha sem hagyta el halotti koponya-lakhelyét. Amikor Cupido piszkálni akarta egy kicsit, oly gyorsan tűnt el rejtekében, hogy csodálkoztunk.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

11. Az oltár és kellékei a menyegzői teremben

 

Mielőtt folytatnánk a negyedik nap megbeszélését, az olvasó figyelmét az egyik kihagyott szakaszra kell irányítanunk. Ez Alkémia Leánynak a királyi pár előtt tartott beszéde, miután a jelöltek beléptek a menyegzői terembe. E beszéd néhány részletén el kellene gondolkodnunk, mert az előbbiek után valószínűleg érthetőbek is lesznek.

Azt mondják például, hogy „ezek az urak életük kockáztatásával jöttek el … király és királynő őfenségeik dicsőségére…” Továbbá azt, „…hogy többen olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek Őfenségük birodalmát megnövelhetik…”

A figyelmet most azért tereljük ezekre, mert világossá akarjuk tenni az okkult módszerek veszélyességét és végzetességét, amelyekkel ezt a csodás tobozmirigyrendszert akarják valamilyen módon erőltetni. Ennek a következménye ugyanis a rendszer teljes megsemmisítése lenne, amivel a már meglévő emberi minőségek is megsemmisülnének. A börtönből kivezető út ekkor eltorlaszolódna.

Ha az elrettentően hosszú útra gondolunk, amelyet a testi embernek kell a Föld fejlesztő-területein bejárnia, akkor érthető a kijelentés, hogy az urak a menyegzői teremhez vezető utat életveszélyben vágták maguknak, minden veszéllyel dacoltak „királyi őfenségük dicsősége érdekében”, s hogy „legtöbbjük rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek őfenségük birodalmát gyarapíthatja”. Ezzel azt fejezik ki:

1. hogy a Szent Szellem kiárasztására való vágyakozás tiszta és őszinte volt mindig is;

2. hogy az előírt úton haladtak, vagyis a lélekújjászületés ösvényén önmaguk teljes kiszolgáltatásával, teljes odaadással, s ennek következtében találták meg a felső termet, miután bebizonyították, hogy a fej hét chakrája, a hét súly, el tudja látni feladatát.

Az olvasó figyelmét fel kell hívnunk ezekre a dolgokra, mert azt mondtuk, hogy ami beáramlik a tobozmirigyrendszerbe, az a fej hét tükrén át a szívbe, az idegrendszerbe, és a test minden életfontosságú szervébe vetítődik.

A tobozmirigyszerv – mint mondtuk – lélegző és észlelőszerv. Ezzel lélegezzük be a pránát, amelyből állunk és élünk – ez a prána akár pozitív, akár negatív, akár jó, akár rossz. Egész létállapotunk – az utolsó atomig – megegyezik ezzel. Létvalóságosan teljes egyensúlyban vagyunk tehát a belélegzett pránával. Ezért nagy veszély rejlik abban, ha a tobozmirigyet úgy befolyásoljuk, hogy már csakis a haláltermészet jobbágyai és követői lehetünk.

Minden időkben voltak kábítószerek, füstölők és lélegzési gyakorlatok, amelyekkel a belső elválasztású mirigyeket, az idegétert és a kígyótüzet lehetett irányítani és kényszeríteni, s olyan helyzetbe hozni, amelyben különleges célokra lett alkalmas. Azok a módszerek is nagyon negatívok és veszélyesek, amelyekkel a test befolyásolásával hatnak a tobozmirigyre bizonyos célok elérése érdekében. A tömjénfüst bódító hatása például a tobozmirigy-agyrészt az egyházi mágia befolyásának nyitja meg.

Ezekkel az okkult ügyeskedésekkel nem kellett volna feltartani magunkat, ha nem terjedt volna el az utóbbi években mindenféle úgynevezett gyógyszer és gyógymód, melyet erősen propagálnak és alkalmaznak, s amelyeknek végül nem lehet más eredménye, mint a tobozmirigyrendszer teljes elfajulása. Ezért helyénvaló a figyelmeztetés.

Mert ki nincsen manapság mindenféle idegfeszültségnek, élet- és létkonfliktusoknak kitéve? Ezekből viszont mindenféle testalkati nehézségek keletkeznek. Ezt az a tény okozza, hogy auránkba és tobozmirigyünkbe számtalan dialektikus és eonikus, tehát természetes sugárzás hatol be, amelynek következménye aztán az egész rendszerben megmutatkozik. Ha ennek a következményeit negatív módszerekkel próbáljuk megszüntetni, de az okokat nem szüntetjük meg, akkor a tobozmirigy elfajul. A szabadságnak ez a kapuja beomlik!

A tobozmirigyrendszernek a természetbefolyásokkal szembeni lezárására és a bőség Fiával szembeni megnyitására ezért csak egyetlen lehetőség van: a lélek újjászületése. Csak az ezzel foglalkozó és ehhez csatlakozó pszichológiai gyógymódok lehetnek hasznára a jövő emberének.

C.R.C. alkémiai menyegzője a negyedik nap tanulóinak figyelmét erre a páratlan gyógymódra irányítja, mely minden betegségnek és szenvedésnek véget vet. Ha az olvasó felfedezi, hogy a jelöltek a további fejlődés folyamán milyen folyamatoknak lesznek alávetve, akkor mindezt jobban megérti.

Nyomatékkal ki kell jelentenünk: ne gondolja, hogy a lélek újjászületéséért folytatott küzdelem az egyetlen harc, amelyet végig kell vívni. Ha pedig ez a kijelentés Önt megdöbbenti, akkor Pál szavait kell idéznünk: „Jézus Krisztus evangéliuma csak az erőseknek való!”

Vegyék figyelembe, hogy Pál nem valami lélekmisztikus Jézus evangéliumáról beszél. Mert olyan evangélium nincsen, habár azt nagyon sokan szeretnék. Jézus Krisztusról beszél! Ez a lélekember, akiben megjelent a bőség Fia. Csakis ekkor kezdődhet el a nagy alkimisztikus regenerálódás.

Ez aztán a keresztút, mely a Jordánnál kezdődik, ahol a szellem galamb képében száll le Jézusra, az Úrra. Ez a keresztút pedig az új életállapotban, a napmakrokozmoszban való feltámadással végződik.

Figyeljenek fel rá: a szellem beereszkedése a főszentélyben történik. És a feltámadás is a főszentélyben történik!

E két folyamat között vezet a keresztút, a rózsakereszt útja. Gondoljon ebben az összefüggésben a „Rózsakereszt Keresztély” névre is. A Krisztus felvétele után, a szellem megszületése után lehet a rózsakeresztet jó véghez vinni.

Ezek után az olvasót újra a tobozmirigytérbe vezetjük, ahol a három királyi párt nézhettük.

Ha körülnézünk, értékes kis oltárt is látunk. Ezen fekete bársony könyv fekszik, néhány helyen arannyal kiverve. Mellette elefántcsont gyertyatartó áll, melyen nyugodtan és egyenletesen ég egy lángocska.

Továbbá éggömböt látunk, mely forog, mint valami óramű; egy kristályszökőkút is van, amelyből vérvörös folyadék buzog; végül pedig koponya fekszik ott, benne csúszkáló fehér kígyóval.

Ebben a teremben még furcsa képeket is felfedezünk, amelyek mozognak és különös dolgokat művelnek. Próbáljuk meg felderíteni ennek a leírásnak az értelmét.

Egy oltár az áldozat helye. Ebből az következik, hogy a tobozmirigyközpont királytermének a tökéletes áldozat, a teljesen új, csak most lehetővé vált áldozat helyének kell lennie. A szellem-, lélek- és testnézetet, melyek most össze lesznek kapcsolva, magunk teljes feláldozásával alkémiailag az igazi, új, isteni emberré kell változtatni. Ezért látjuk az éggömbbel szemben az elefántcsont gyertyatartót nyugodtan égni. Itt nem földgömbről van szó, hanem éggömbről, a Napmakrokozmosz hatalmas képéről.

Hogy ennek az áldozatnak a vér áldozatának is kell lennie, azt a szökőkút is bizonyítja. Az örökkévalóságnak meg kell nyilvánulnia az időben, és az időből az örökkévalóságnak kell kiemelkednie. A fejlődésnek ezen az útján pedig vannak bizonyos döntő időpontok. Erre emlékeztet az óramű.

Hogy pedig itt valóban élet vagy halál kérdéséről van szó, az egyrészt a koponyából adódik, másrészt a fekete bársony könyvből, amelybe az oltár jelképessége szerint be kell írni azoknak a nevét, akik az oltár előtt állva meg akarják hozni önmaguk teljes feláldozását.

A fehér kígyó pedig, mely a koponya-támaszpontjából az egész oltáron mozog, az állandóan ható isteni bölcsességet ábrázolja, azt az isteni bölcsességet és tökéletességet, a teljes, maradéktalan újjászületést, az abszolút halhatatlanságot, amit Isten Szellemében meg kell valósítani.

Így mutatja meg az alkémiai menyegző az utat, amelyen az életet a halálon keresztül lehet elnyerni: nem úgy, hogy ebből az ösvényből dogmát csinálnak, hanem azzal, hogy az ember bejárja ezt, mint az önmegvalósítás folyamatát. Ez az oltár mélyebb értelme.

Ebben az összefüggésben Jézus Krisztus ismert szavait idézzük: „Aki el akarja veszíteni az ő életét énérettem, az elnyeri azt”. És ez az oltár, az én áldozati helye a hat királyi személy előtt áll a tobozmirigytérben, mely törvényszéknek és a kivégzés helyének rendeltetett, ahogyan később látni fogjuk.

 

 

A kis oltáron kívül a teremben itt-ott furcsa képek voltak, melyek mind mozogtak, mintha élnének, s olyan csudálatos dolgokat műveltek, hogy el sem tudom mesélni.

Amikor kimentünk, olyan furcsán hangzó ének csendült fel, hogy nem tudtam megállapítani, a leányoktól, vagy a képekből jött-e.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

12. A mozgó képek

 

Mindannak a megbeszélésénél, amit Rózsakereszt Keresztély láthatott a menyegzői teremben (ami a tobozmirigy- agyrész), még a következő kijelentésről sem elmélkedtünk:

„A kis oltáron kívül a teremben itt-ott furcsa képek is voltak, amelyek mind mozogtak mintha élnének, s oly csudálatos dolgokat műveltek, hogy el sem tudom mondani.”

Itt tudnunk kell, hogy a tobozmirigy külső oldalát szemcsés, homokszerű réteg borítja. A szemcsék oly kicsinyek, hogy a tobozmirigyen – mely maga sem nagyobb egy borsószemnél – bizonyára több száz van belőlük. A mirigy belseje pedig sárgán, vagy aranyosan fénylő anyagból áll, melynek szemcséi nagyobbak a külsőknél.

Egészen kis gyerekeknél ez a homok nem található, míg fiatal, viruló embereknél sok van belőle. A növekedés idején, a gyermekkor és a fiatalkor között a szemcsék szaporodnak bizonyos korig, majd lassan eltűnnek. Fiziológusok mindenféle kísérlettel kitalálták, hogy az ezoterikusoknak igazuk van, s ezeknek a homokszemcséknek a tobozmirigyrendszerben fontos szerepük van. Szoros kapcsolatban állnak ugyanis az ember gondolatműködéseivel, úgymint az emlékezettel és az intelligenciával is.

Mindenekelőtt az utóbbi években kutattak erősen ebben az irányban, s a szakirodalomból kétségtelenül minden érdekes megtudható. Ha a felületi szemcsékből kevés van vagy teljesen hiányzanak, akkor a gondolkodás komoly akadályokba ütközhet, vagy meg is szűnhet.

Ezek után megpróbáljuk megmagyarázni, hogy miről szól az alkémiai menyegző fenti szakasza, s mit mond az egyetemes tan minderről.

A tobozmirigy belső és külső, aranyosan csillogó szemcséit pici drágakövekhez hasonlíthatnánk, melyek csodálatra méltó képességekkel rendelkeznek.

Ha az agyban valami esemény, észlelés vagy tapasztalat folytán gondolati tevékenység keletkezik, akkor ezt felfogja a külső tobozmirigykristályok egyike, s befelé vetíti; de a felvett gondolatképet visszafelé is tükrözi különböző irányban. A tobozmirigyet így szinte számtalan szem borítja, melyek gondolatokat fognak fel, tartanak meg, és tükröznek, sugároznak is vissza. Ennek a kis szervnek így nagy hatásköre van.

A tobozmirigy belsejében lévő kristályok az ember örökölt és karmikus állapotával függnek össze. A tobozmirigyre tehát egyrészt a szülők és elődök, vagyis öröklött tényezők hatnak, másrészt a mikrokozmosz aurikus szférája és a karma tényezői is. Mindez meghatározza a tobozmirigy észlelő és felvevőszervi minőségét. Ez a minőség csaknem minden tanulónál világosan kétféle.

És ezen az alapon képződnek a külső oldal kristályai, melyek azon kívül az egyes agyrészekkel és a test egész chakra~ rendszerével is megegyeznek. A kristályok kisugárzása az egész rendszerben kölcsönhatásokat kelt, amellyel persze az idegéter is megegyezik.

A gyerek tobozmirigyében a karmikus és öröklött adottságokon kívül a Gnózis világosságára is megvan a kisebb-nagyobb érzékenység, sőt lehetséges, hogy ilyen kristályok a tobozmirigyben már a születésnél vannak. Érthető, hogy a szülők pozitív és helyes életmódja a születés előtti fázisban a gyereknek nagy előnyt jelenthet.

Mégis mindenkiben jelen van – a szülők és a karma miatt is – a fekete király. Ezzel a ténnyel mindőnknek számolnia kell. Ezért hívja fel az alkémiai menyegző a figyelmet erre a királyra. És megértettük, hogy az alkémiai menyegző sikerének minden elemét egyesítenünk kell a rendszerünkben; ez a feladatunk.

Azután kell megkezdődnie a nagy küzdelemnek. Csak akkor kezdődhet a nagy munka. És jelentőségteljes, hogy ezt lehetőleg fiatalon kezdjük. Ezért előjog egy gyerek számára, ha szülei mindezt belátják és eszerint cselekednek. Ebből a szempontból a szülői állapot nagy előjog, nagyszerű feladat és nagy hivatás.

Rendkívül fontos a gyermeket az ember egyetlen hivatásának helyes légkörébe bevezetni. Ha gyermekük tobozmirigyszemeit már korán a gnosztikus életmód mentális szférájának felvételére irányítják, akkor az belülről, mintegy magától értetődően megtanul az ösvényen járás felé tájékozódni. Akkor tobozmirigyének meglévő lehetőségeit hamarosan tevékenységre serkentik. Így később nem lesz nehéz mentálisan felfognia az ösvény követelményeit. Nem leckeként fogja ezt megtanulni, hanem magától értetődőnek tekinti. Mert a tobozmirigyszemek kristályképességeiből életerő és befolyás áramlik szét az egész lényben. Ez az erő a testet és a lelket is ugyanabba az irányba tereli.

Az is érthető azonban, hogy ezzel a csodás szerkezettel visszaélni is lehet, s a haláltermészet fenntartására irányuló mindenféle oktatási rendszerrel a tobozmirigyképességeket meg lehet zavarni. Ha pedig azoknál a gyerekeknél, akiket ilyen oktatási rendszerek károsítottak, a tobozmirigyet nem tudná mégis megértinteni valami az eredeti kundalínitűzből, akkor egyikőjük sem szabadulhatna meg a haláltermészet börtönétől. A szabadság végleges elnyeréséhez azonban még sokkal nagyobb küzdelemre van szükség.

Azokra a veszélyekre is rá szeretnénk mutatni, amelyek bizonyos gondolkodási módokra való nevelésben rejlenek. Sok ember gondolatélete egyrészt elképzelésekre, másrészt nem valami jó életmódra és negatívitásra irányul. Ha ebben kitartóak, akkor hamarosan gondolkodási kényszer alakul ki, s ennek befolyása oly erős lehet, hogy a már alig rejtegethető gondolatok rossz szokásokhoz vagy teljes tétlenséghez vezetnek.

Most már megértjük a szövegben említett különös képeket, melyek mozognak, mintha élnének, s különös dolgokat tesznek. Minden embernek megvan ez a képtára a tobozmirigyben, s gyakran hagyjuk magunkat becsapni általuk. Berozsdásodott, megmozdíthatatlan mentalitás mindig ebből magyarázható.

Csak ritkán van hasznunk belőlük; akkor ugyanis, ha gondolkodásunk fiatalkorunkban úgy alakult, hogy test és lélek önkéntelenül be tud lépni a megszabadulás nagy folyamatába. Ez a képtár azonban a legtöbb esetben olyan gondolatéletet, én-életet jelent, mely a testet és a lelket nem képes a megszabadító ösvény követésére ösztökélni, vagy teljes tétlenséghez vezeti.

Ezért játszódnak le a képtárban oly különös dolgok, hogy C.R.C. nem képes elmondani azokat.

Ezekkel a magyarázatokkal azt szerettük volna elérni, hogy Önök a jövőben erősen a főszentélynek erre a különös szerkezetére irányuljanak, melyről oly keveset tudunk, amelyre azonban a figyelmünket tulajdonképpen minden pillanatban irányítanunk kellene.

Legyenek tehát óvatosak!

 

 

Pillanatnyilag elégedettek lehettünk, s elmentünk a Leányainkkal. A zenészek is újra megjelentek, s levezettek a csigalépcsőn, miután az ajtót gondosan lezárták. Amikor újra a terembe értünk, azt mondta az egyik leány:

– Nővérem, csodálkozom, hogy ennyi ember közé merészkedtél.

A minket vezető Leány pedig azt felelte:

– Senkiért sem aggódom annyira, mint ezért.

Amivel énrám célzott, s ez szíven ütött, mert megértettem, hogy korom miatt gúnyolódott. Valóban én voltam a legidősebb. De azonnal azzal az ígérettel vigasztalt, hogy ha továbbra is jól viselkedek vele szemben, akkor ettől a tehertől megszabadíthat engem.

Időközben asztalra került az étel, s mindenkit a saját Leányzója mellé ültettek. Ezek, kedvesen elbeszélgetve, elszórakoztattak minket, úgyhogy az idő gyorsan telt. Hogy mi mindenről volt szó, s hogyan tréfáltunk egymással, azt nem szabad elárulnom. Leginkább azonban a művészetről volt szó, s volt alkalmam megállapítani, hogy fiatalok és idősek is járatosak voltak ebben. Ezalatt sokat tépelődtem, hogyan lehetnék újra fiatal; mert ez a probléma szomorított egy kicsit. A Leány észrevette ezt, s megszólalt:

– Veszem észre, mi hiányzik ennek a fiatalembernek. Fogadjunk, hogy ha ma éjjel nála aludnék, holnap vidámabb lenne.

Mire a többiek nevetni kezdtek, s holott én fülig el

pirultam, mégis nevetnem kellett állapotomon.

Egyikőnk azonban a rajtam ejtett sérelmet meg akarta bosszúlni a Leányon és kijelentette:

– Remélem, hogy nemcsak mi, hanem a többi leány is tanúskodik testvérünk érdekében, hogy vezető Leányzónk vele akar hálni ma éjjel.

– Szívesen tenném – mondta a Leány -, ha nem kellene nővéreim rosszallásától tartanom, hogy tudtuk nélkül a legszebbet és legjobbat választottam magamnak!

– Kedves nővérünk – mondta egy másik lány -, látjuk, hogy magas hivatalod nem tett rátartivá. Ha megengeded, hogy a jelenlévő urakat kisorsoljuk magunk között hálótársnak, akkor örömmel hagyjuk neked azt az előjogot.

Ezt mi tréfának vettük, s újra beszélgetni kezdtünk, de Leányzónk nem tudta abbahagyni ugratásunkat, s újra kezdte:

– Uraim, mi lenne, ha valóban kisorsolnánk, hogy ki kinél háljon?

– Na igen – mondtam -, ha elengedhetetlen, akkor nem utasíthatjuk vissza az ajánlatot.

Mivel elhatározták, hogy ezt az étkezés után tesszük, nem akartunk tovább asztalnál maradni, hanem felálltunk, s mindenki az ő leányzójával járkált le s fel.

– Ne úgy -, mondta a Leány, – hanem lássuk csak, mit hoz a sorsolás.

Erre elválasztottak minket. Először szóváltás keletkezett a sorsolás lefolyása miatt. Ez azonban csak látszat volt, mert a Leány nemsokára körbe állított minket, magával kezdve, úgymond, számolni fog, s a hetediknek mindig a következő hetedikkel kell majd megelégednie, mindegy, hogy leány-e vagy férfi. Cselre nem voltunk felkészülve, s így beleegyeztünk. Holott elég összevisszának véltük helyünket, a leányok mégis úgy álltak fel közöttünk, mintha már előre tudnák a helyüket. A Leány számolni kezdett, s amikor a hetedik megint leány volt, aztán újra meg újra, míg csodálkozásunkra minden leány ki nem léphetett a körből, anélkül, hogy egyetlen férfit is kiszámoltak volna, ott álltunk mi, szegény legények, hallgathattuk a csúfolódást, s be kellett vallanunk, hogy hagytuk becsapni magunkat. Ha valaki látta volna, hogy milyen sorrendben állunk, akkor az ég leszakadását tarthatta volna inkább lehetségesnek, mint hogy egyikőnkre sem kerül sor. Ezzel vége volt a tréfának, s hallgathattuk a leányok csufolódását.

Időközben a kis pajkos Cupido is odajött hozzánk. Mivel azonban most a Királyi Fenségek nevében lépett fel, hogy arany pohárból frissítővel kínáljon meg minket, mialatt Leányunkat kellett a királyhoz hívnia, s ezen felül meg kellett mondania, hogy most nem maradhat nálunk és szeretete pajkos jeleire, tréfáira sem sok alkalom adódott. Így illendő, alázatos köszönetünk kíséretében hagytuk elrepülni.

Társaimnak eközben a vidámság a lábukba szállt, s mert a lányoknak sem volt ez ellen semmi kifogásuk, nemsokára mind vígan táncoltak, amit szívesebben néz

tem, mint hogy én is részt vegyek benne. Társaim fürge lábai olyan ügyesen mozogtak, mintha ezt már régen csinálnák.

Néhány tánc után elnöknőnk, a Leány is visszajött, s arról adott hírt, hogy a művészek és segédeik Királyi Őfenségeiknek felajánlották, hogy tiszteletükre és szórakoztatásukra indulás előtt színdarabot mutatnak be. Ha mi is ott szeretnénk lenni és Királyi Őfenségét elkísérnénk a Napházba, az örömet okozna neki – ezt üzeni kegyesen. Erre legalázatosabb köszönetünket üzentük meg Őfenségének a felkínált megtiszteltetésért, s nemcsak ebben, hanem más tekintetben is felajánlottuk csekélységünk alázatos szolgálatát, amit a Leány meg is mondott Őfenségének.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

13. Az apródok és leányok

 

Az alkémiai menyegző negyedik napjának szövegét tanulmányozva figyelemmel követtük a spirálmenetet felfelé, amennyire képesek voltunk, s a menyegző jelöltjével a tobozmirigy-agyrészt tanulmányoztuk, hogy áttekinthessük a szükséges előkészületek után teljesítendő feladatokat.

Most pedig mind újra lemennek a csigalépcsőn, s az ajtót egyelőre gondosan lezárják! Ezután a látszólag könnyelmű és sikamlós közjáték következik. Ezek a kis szerelmi történetek – mondhatni – egyáltalán nem illenek ebbe az elbeszélésbe. Mielőtt azonban véglegesen ítélkeznénk, vizsgáljuk meg mégegyszer szövegünket. Ha egy szöveget valaha is erősen lefátyoloztak, hogy illetéktelenek számára abszolút elzárják a bejáratot, akkor ezeknél a részeknél.

Amikor a jelöltek a toronyszobából lemennek a csigalépcsőn, akkor, úgymond, a szűzek, vagy fiatal lányok kísérik őket.

Már korábban is szabad volt beszélnünk ezekről az alakokról. Az alkémiai menyegzőben szűzekről vagy leányokról, és apródokról van szó. Úgy látszik nagy számmal szerepelnek; minden jelöltnek megvan a saját leányzója és apródja.

Mit jelent ez?

Nos, ha valóban a gnosztikus rejtélyek jelöltjei lettünk és az új lélekállapotot elértük, akkor a tobozmirigynél törvényszerűen és természetesen gnosztikus világosságerő beáramlásáról beszélhetünk. Ennek a szellemi anyagnak eleinte két nézete van, pozitív és negatív, hímnemű és nőnemű. A régi kínaiak Yangról és Yinről beszéltek. Ez a két spirituális világosságerő, amelyet az alkémiai menyegző királynak és királynőnek nevez, átáramlik a személyiség egész rendszerén, s a csakrarendszeren és a sok érzékelőközponton keresztül a sugárzások és befolyások százaira oszlik. Így számtalan apród és fiatal lány szolgálja a Gnózist a jelöltben.

Az alkémiai menyegző nagy folyamatában haladó minden tanulónak saját fajtája, múltja és létállapota van a jelenségek nagy területén. Ezért van ebben az egyéni helyzetben sok különböző csakra-befolyás, melyek különösen és személyesen hatnak, melyek a jelöltnek segítenek minden ajtót kinyitni, vagy megbüntetik és feszültségeket keltenek benne.

Így érthető, hogy a gnosztikus rejtélyek minden jelöltjének megvan a saját apródja és leányzója. Apród és Leány az alkémiai menyegző elbeszélésében a yang és yin-erőknek a jelöltben megnyilvánuló minőségét jelképezi, melyek olykor együttesen hatnak, olykor csak az apród, mint lehetővé tévő erő, vagy csak a leány, mint megnyilvánító, megjelentető erő.

Miután tehát a jelöltek erős benyomást kapnak a toronyteremben folyó nagy munkáról, ahol láthatták a királyt és a királynőt, újra visszavezetik őket létállapotuk szintjére, s mindegyikhez egy Leányt szegődtetnek.

A továbbiakban arról adnak hírt, hogy a Leány, az előljárónő, Rózsakereszt Keresztély kora miatt gúnyoló- dik, de azzal vigasztalja, hogy ettől a tehertől, kora terhétől megválthatja, ha mindig jóban marad vele. C.R.C. hosszan gondolkodik erről; eközben a Leány újabb kijelentése zavarja meg, hogy „C.R.C. másnapra bizonyára vidámabb lenne, ha a Leány ma éjjel vele hálna”. Mindenki nevet, míg C.R.C. fülig pirul, s akaratlanul is nevetnie kell saját állapotán.

Ekkor az a jelenet következik, melyben bebizonyosodik, hogy a jelöltek és a leányok közötti szerelmi találkozásról szó sem lehet. A sors egészen másképpen dönt!

Lehet, hogy az olvasó érti ennek a komédiának a szándékát:

Ha a Hétszellem ereje, pozitív és negatív áramlat képében, kezd a jelöltben megnyilvánulni és rendszerében sok irányban hatni, akkor a természetszülte ember megszokott, normális énje, a régi irányulású létállapot egyáltalán nem léphet kapcsolatba ezekkel az áramlatokkal. A Gnózis sugarainak pozitív és negatív hatásai segítők, felvilágosítók és támogatók, de semmiképpen sem lépnek kapcsolatba olyasmivel, ami a haláltermészetből származik. Az új természet erői nem is képesek a régi természet erőihez csatlakozni.

Az ígéret mégis teljesen igaz marad, hogy az ösvényen járót megváltják elesettségétől, a halálhoz vezető dialektikus útjától (mily régen tévelyeg már az ember a bukott világban!). Mert a Hétszellem kétszeres megnyilvánulása velünk megy a beteljesülésig, anélkül, hogy a természetállapotot a legcsekélyebb mértékben is fenn akarná vagy fenn tudná tartani.

Az én semmit sem kap a saját érdekében ebből a szent tevékenységből. Az én mindent megkap, ha semmit sem akar saját magának.

Megmutatkozik tehát, hogy ezekben a dekaméronszerű történetkékben magas, nemes és nagyon vigasztaló igazság rejlik. A gnosztikus világosság minden utunkon kísér minket. Maga az isteni szeretet van bennünk. Ezt a Felséget azonban nem lehet, nem tudjuk megalázni.

Aki ezt a nagy igazságot képes megvizsgálni, megérteni és belülről helyeselni, az az elbeszélés végét is megérti.

Cupido, az isteni szereteterő jön be, hogy az ünnepi teremben összegyűlteket Királyi Őfenségük nevében arany serlegből kínálja meg.

Ha a megbeszélteket megértették, és a szentnek és a szentségtelennek az összekapcsolására egyetlen kísérletet sem tesznek, akkor világos lesz, hogy aki úgy áll a Gnózis befolyása elé, ahogyan azt fogadni kell, az a Hétszellem pozitív hatását nagyon felerősíti magában.

A menyegzői teremben a résztvevőkbe áramló Héterő hatalmas hatása miatt ezért uralkodik oly nagy öröm, mely élénk táncban jut kifejezésre. A menyegzőhöz közeledőkön új életritmus kezd uralkodni. A hangulat a felhívásban csúcsosodik, hogy vegyenek részt a Napház rendezvényén.

„Néhány tánc után elnöknőnk, a Leány is visszajött, s a művészek és segédeik ajánlatáról adott hírt, hogy Királyi Őfenségeik magasztalására és örömére indulás előtt színdarabot mutatnak be. Ha mi is jelen szeretnénk lenni, és Királyi Őfenségét elkisérjük a Napházba, akkor nagyon örülni fog… a folyosón kellett várnunk rájuk, ahová nemsokára kivezettek minket.”

A jelöltek és a leányok tánca a királyi menyegzőn az új kundalíni-erő sokirányú beáramlására vonatkozik, és a jelölt reagálására egész életútján. Élete minden szempontjába és nézetébe belevonja a Gnózist, mely egyenletes ritmussal érinti őt. Ezért mondja a szöveg: „társaim szárnyra kelt lábai oly ügyesen mozogtak, mintha ezt már régóta csinálnák”.

Így – másképpen nem is lehet – készültek fel a jelöltek a Királyi menyegzőre. Ezután következik a színdarab a Napházban, ahová a jelöltek útra kelnek.

A Nap háza a szívszentély. A Nap pedig – ugye ez érthető -, maga a király és a királynő. A szellemnek a szívben kell laknia, ha teljesen egyesült a lélekkel, ha a királyi menyegző valóban és tökéletesen ünnepelhető lett.

A tobozmirigy a hatalmas központ, az a hely, ahol a szellem belép. És a felfelé vivő csavarmenetnél a jelöltek felfedezték, hogy a király és a királynő már jelen van, bár még koronázatlanul.

Most pedig a rendszerbe beáramló sokféle kundalínisugárzás és a jelölt valóban alkalmazott életmódja közötti kölcsönhatásként kifejlődik a belépett szellemnek egy első, de még korlátozott beáramlása későbbi végleges lakásába, a Nap Házába, a szívszentélybe.

Miért történik meg ez a beáramlás?

Hogy a neofita, az újonc kedélyállapotát, lelkét teljesen ráhangolja az egész folyamatra, amelynek rendszeresen, fokozatosan ki kell fejlődnie. Ugye ismeretes, hogy különbséget teszünk a lélek és a tudó lélek között? A Szellemi Iskola sok tanulója hatolt át – hála Istennek – az új lélekállapothoz; az új lélek feléledt bennük és sugárzik. Ezt az új lelket azonban bizonyos irányra kell hangolni, tudóvá tenni, ennek ismerethez kell jutnia. Ezzel a folyamattal foglalkozik az ifjú gnosztikus Szerzet belső iskolája.

Az új lélek csak sugárzás. Ha a szellem nem irányítja helyes irányba, akkor a bizonytalanba téved, és a még meglévő én nagyon negatív cselekedetekre válhat hajlamossá.

A Negyedik Nap ecsetelt eseményében a Hétszellem tobozmirigyközpontba bevonult kundalíniáramlata közvetlen kapcsolatba lép a szívvel, ahogyan azelőtt a lélek kereste mintegy sóhajtva a felfelé kanyargó utat. Most pedig a lélekbe, a jelölt kedélyállapotába közvetlenül bevésik az alkémiai változás nagy folyamatát, hogy „a lélek ismerjen, ahogyan őt is ismerik”, tehát olyan kedélyállapota legyen, mely állandóan az igazi, szellemre irányuló tettre serkenti. Ezért beszélnek a szív előkészítésénél színjátékról, az eljövendő, nagyszerű munka ábrázolásáról, amit minden jelöltnek, mint közvetlenül érintettnek, bemutatnak.

 

 

Nemsokára jelentette, hogy rangunk sorrendjében a folyosón várjunk Királyi Őfenségére, úgy hogy rövidesen oda vezettek ki bennünket. Ott nem kellett sokáig várnunk, mert a királyi menet már készen volt, de most bármiféle zene nélkül. Elől az ismeretlen királynő lépkedett, aki tegnap volt nálunk, fehér atlasz-selyembe öltözve és értékes koronával a fején. Csak egy kicsiny keresztet hordott, mely egyetlen gyöngyből készült, amely éppen ma nyílt ki a fiatal király és menyasszonya között.

Utána két sorban a hat említett leány jött; ők a király kincseit vitték, amelyek a kis oltáron voltak. Ezután a három király jött, középen a vőlegénnyel, aki csak egy olasz szabású atlaszruhát viselt. Fekete tollal díszített kis kerek, fekete kalapot hordott, amelyet barátságosan megemelt előttünk, hogy kegyes örömét mutassa. Meghajoltunk előtte, meg a többiek előtt is, ahogyan tanácsolták nekünk.

A királyok után a királynők jöttek, közülük kettő ékesen öltözve. Csak a középső volt szintén feketében. Az ő uszályát Cupido vitte. Ezután nekünk intettek, hogy álljunk be a sorba, majd a Leányok jöttek, míg a menetet az öreg Atlasz zárta le. Ilyen sorrendben értük el végül gazdagon díszített folyosókon a Napházat, hogy ott a király és a királynő mellett, egy nagy emelvényről nézhessük a színdarabot. Mi a királyoktól jobbra álltunk tisztes távolságban, míg a leányok a baloldalon álltak azok kivételével, akik a király hatalmi jeleit kapták; ezeket fent külön helyre vezették. A többi szolgáknak lent az oszlopok közötti állóhellyel kellett megelégedniük.

Mivel a színdarab jelentős és elgondolkoztató, rövid leírását nem szabad kihagynom:

Először egy öreg király jelent meg, akinek trónja elé kis ládát hoztak azzal a magyarázattal, hogy a vizen találták. Amikor kinyitották, egy kis gyereket találtak benne, néhány ékszerrel, meg a királynak címzett, lepecsételt pergamen-levéllel. A király azonnal kinyitotta, s olvasásakor sírva fakadt. Szolgáinak bejelentette, hogy a mórok királya megtámadta és bevette unokanővére országát, s a gyerek kivételével minden királyi utódot megölt, holott fiát mindig is annak lányával akarta összeházasítani. Erre megesküdött, hogy a mór és szolgái örök ellenségei lesznek, s a történteket megbosszúlja rajta. Ugyanakkor megparancsolta, hogy a gyereket szeretettel és gondosan neveljék fel, s készüljenek fel a mór elleni harcra. Ezekről az előkészületekről, s a lány felneveléséről (akit később egy öreg tanító gondjaira bíztak) szólt az egész első felvonás, tele finom és tanulságosan szórakoztató történetekkel.

Közjátékként egy oroszlánt harcoltattak egy griff ellen, aminél persze az oroszlán győzött.

A második felvonásban a mór lépett fel, egy fekete, ravasz férfi. Nagy bosszúságára megtudta, hogy gyilkosságát felfedezték, s hogy egy lány csellel megmenekült előle. Ezért azon gondolkozott, hogyan győzhetne le egy ilyen hatalmas ellenséget ravaszsággal, amire aztán éhínség miatt hozzá sodródott emberek nyújtottak neki lehetőséget.

Amikor a lány aztán minden várakozás ellenére újra a kezébe került, azonnal megfojtatta volna, ha csodás módon nem csapták volna be a saját szolgái.

Így ez a felvonás is a mór diadalával végződött.

A harmadik felvonásban a király nevében nagy sereget állítottak össze a mór ellen, melynek vezetését egy öreg, bátor lovagra bízták. Ez betört a mór országába, kiszabadította a lányt a toronyból és új ruhákkal látta el. Erre gyorsan szép emelvényt csináltak, s arra ültették a lányt. Nemsokára tizenkét királyi követ jelent meg, akiknek a lovag beszédet mondott, arra utalván, hogy legkegyelmesebb ura, a király a lányt nemcsak másodszor is megmentette a haláltól és királyi módon neveltette (habár nem viselkedett mindig úgy, ahogyan kellett volna), hanem Királyi Őfensége mindenekelőtt fia feleségének szánta, s hogy ezt az eljegyzést most kegyesen valóra akarja váltani, ha a lány kötelezi magát Őfensége következő feltételeit elfogadni. Erre egy okmányból néhány szép törvénycikket olvasott fel, melyeket igazán érdemes lenne felsorolni, ha ez nem vezetne el túl messze minket. Végül a leány megesküdött, hogy azoknak tökéletesen eleget tesz, s bájosan megköszönte a vele szemben tanúsított kegyelmet.

Ezért Isten, a király és a leány dicséretére énekelni kezdtek, majd mind lementek a színpadról.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

14. Színdarab a napházban (I)

 

Részletesen megbeszéltük, hogy a tanulóság haladása folyamán bizonyos pillanatban miért jelenik meg a tanuló chakrarendszerében már mindenütt hatásos szellem közvetlenül a szívszentélyben, hogy az abban fejlődő lelket ellássa a nagy, szent folyamatnak, a tulajdonképpeni menyegző ünnepének teljes ismeretével, amelynek most meg kell kezdődnie.

A színjáték a lélek oktatását ábrázolja. Jelképesen a folyamat minden részletét eljátsszák, amelyet a léleknek meg kell tanulnia. A tobozmirigy termeiben tett látogatásunkkor megismert királyi társaság teljes létszámmal megjelenik a szívszentély nagy házában. Az érdekelt jelölteket a gyülekezet jobboldalára, a leányokat pedig a balra ültetik. Ezzel az elhelyezéssel a figyelmet – talán fölöslegesen – mégegyszer a tényre terelik, hogy a jelöltet, amikor újszülött lelkét oktatják, a lélek céljával és bölcsességteli útjával nagyon pozitív viszonyba helyezik.

Elkezdődik tehát az elgondolkoztató színdarab első felvonása. Nézzük meg mi is, s próbáljunk belőle megérteni valamit.

Első felvonás.

Ahogyan Mózest találta fonott kosárban a Nílus habjain egy királylány, úgy találnak ebben a színdarabban is szép gyermeket, egy leányt ládában a víz hullámain, s öreg királyhoz viszik. A gyermek egy királyi család egyetlen sarja, aki megmenekült a mórok királya által rendezett öldökléstől. Az öreg király ezt a lányt már régebben is a fiával akarta összeházasítani, ha eljön az ideje, s most a leány, nemzetsége utolsó tagjaként, eljutott a királyhoz. Ahogyan pedig Mózest is Egyiptom királyi udvaránál nevelték, úgy ezt a királyi gyermeket is magához veszi a fejedelem. Kiadja a megbízást, hogy a gyermeket szeretettel neveljék fel és a bűnös mórkirály ellen vegyék fel a harcot.

Megértjük a dolgot.

Emberi élethullám fejlődik ki, amelyben az egész istentervnek kifejezésre kell jutnia, tehát az élethullám minden lénye pap-királyságra, isten-emberi állapotra hivatott és választatott ki!

Tudjuk, hogy ennek az élethullámnak nagy részét lefelé vezető útján megtámadták, vagy sötét árulás formájában önmagát károsította.

Tudjuk, hogy a testi ember, az én-ember fölényének rögeszméje az egész rendszert károsította, elrontotta, és a lelket elszigetelte, mely tulajdonképpen a test és a szellem közötti közvetítőnek rendeltetett, s emiatt az elpusztíthatatlan lélekmag, egyedül és elhagyatottan hányódik az élet óceánjának örvénylő hullámain.

Míg egyszer ki nem alakul a lélekkel rokon szellem elhatározása, hogy ezt a lélekmagot megvédje, regenerálja, megnevelje, és rendeltetésének visszaadja.

Az olvasó ismeri az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának alapelvét, hogy az ősatomot, a monádikus magsugárzást, a rózsabimbót újra növekedésre és virulásra kell késztetni, s uralkodónak állítani a kereszt, a testi ember szívébe. A Világosság Hármas Szövetségének ezt az alapelvét, ezt a célját a léleknek teljesen tudatosan kell egész tevékenysége alapjává tennie. Ami ettől eltér, ami ezt akadályozza, azt el kell utasítani és ki kell térni előle. Az igazi tanuló ebben a tekintetben is Pál álláspontjára helyezkedik, aki tiszta hermészi értelemben kijelentette, „elhatároztam, hogy csakis Jézus Krisztust vallom, a keresztre feszítettet”.

Vagyis a szellemmel összekötött lelket, mint uralkodót, egy transzfigurált személyiség középpontjában.

Az első és második felvonás közjátékaként az oroszlán és a griff harcát látjuk, s ez a harc reménnyel tölt el minket! Mert a griff a klasszikus szárnyas sárkány, a még meg nem tisztult kígyótűz, mely állandóan a lélek életét fenyegeti. Az oroszlán pedig az isteni szereteterő jelképe, mely a harcban mindig győz.

Második felvonás.

A második felvonásban újra a fekete, megsemmisítő, lelket fenyegető erőt látjuk fellépni. A mór felfedezi, hogy a királyi család egyik tagja megmenekült előle, s cselt eszel ki; a lányt így valóban újra hatalmába keríti. Amikor azonban a megölését parancsolja meg, a saját szolgái becsapják.

Ez a második lecke, amelyet minden megújuló léleknek naponta szem előtt kell tartania.

Ha a lélek megmozdul, egyetlen céljára irányul, s ezzel a személyiségre azt a befolyást gyakorolja, amit Hermész lelki fénynek nevez, akkor elkerülhetetlenül felhívja az ellenfél, a vádoló erejét is. Mert a tobozmirigyközpontba nem csak a szellem újraélesztő ereje áramlik be, hanem a dialektikus kundalínierő is, a közönséges természet ereje, amelyet a tobozmirigyközpontban a mór, a régi akarat ábrázol. A Pistis Sophia ezt nevezi Authádésznek, az oroszlánfejű erőnek. Ez az erő behatol a kígyótűzbe, s feléleszti a plexus sacralist, az egész karmikus múlt székhelyét. Ezt az önmagában lévő negatív befolyást egyetlen tanuló sem kerülheti el. A lélek így állandóan veszélyben forog, mert mindenféle áruló befolyás veszi körül.

Ennek a megértéséhez arra kell gondolnunk, hogy az élő lélek fejlődésének útján, amikor a testi embert befolyásolja, mindig felmerülnek régi vélemények, viselkedések és szokások is, melyek a lélek világosságában tarthatatlanoknak bizonyulnak, s amelyeket abba kell hagyni. Ezeknek a régi szokásoknak azonban a rendszerben megvannak az asztrál és éteri nyomai, amikor pedig már nem tápláljuk őket a viselkedésünkkel, éhezni kezdenek. Ekkor ezek az asztrál elvek a dialektikus kígyót, a természetes kundalínierőt cselekvésre serkentik. Ezért mondják a második felvonásban, hogy a mórnak végül olyan emberek segítenek, akiket az éhínség hajtott oda.

Így fejlődnek ki a lélekben szüntelenül feszültségek, s mindig fennáll annak a veszélye is, hogy ezeknek áldozatul esik.

De csodás módon a mórt is becsapják, méghozzá a saját szolgái! Csodás módon, mondja az elbeszélés. Mert a mórnak kétféle szolgái vannak. Életterülete és hatóereje az ellentétek mezeje és ereje. Ha tehát a gonosz, a sötét ösztönöz tevékenységre, akkor a dialektika lényege miatt a jó is megmozdul. Mindannyian ismerjük a szüntelen váltakozás csalóka játékát: a jót, mely rosszra fordul, s a rosszat, amelyet a jó követ nyomon. Gondoljanak itt a világtörténelem sok hatalmas eseményére is, amikor nagy hatalommal, erővel és intelligenciával kivitelezett fejlődések feltartóztathatatlanul az ellenkezőjükre fordultak.

Ez az oka annak, hogy minden ellenfelet és vádolót, kicsit vagy nagyot, előbb-utóbb a saját szolgálói csapnak be. Ezért menekül meg a lélek is újra meg újra a merényletek elől.

Habár tehát a lelket újra meg újra megmentik, nem képes minden további nélkül kiszabadulni a fogságból és elszigeteltségből. Mert a lélek nem képes megnyilvánulni az ellentétek területén; és ezt részletezi a következő felvonás.

Harmadik felvonás.

Ebben nagy sereg vonul a mór ellen. A lányt megszabadítják, új ruhákkal látják el, és díszemelvényre ültetik. A fiatal lány megmentője ekkor beszédet mond, s közli, hogy a lányt sok más közül a királyfi feleségének választották. Ezt közli a tizenkét királyi követtel, a tizenkét pár agyideggel, amelyek a lélekre irányított kezdeményezést a tudatnak továbbítják. Ez a királyi eljegyzés azonban csak akkor valósulhat meg, ha a lány bizonyos elkerülhetetlen feltételek abszolút betöltésére kötelezi magát. Azt olvassuk a továbbiakban, hogy a fiatal lány a feltételek betöltését esküvel ígéri meg, s megköszöni a vele szemben tanúsított kegyelmet.

Ez a felvonás Isten, a király és a fiatal lány tiszteletére énekelt dicshimnusszal végződik.

 

 

15. Színdarab a napházban (II)

 

Most a napházban, a szívszentélyben bemutatott színdarab harmadik felvonásáról szeretnénk beszélni. Tudjuk, hogy a lélek életét megmentették, de szabadságról nem beszélhetünk, mert még teljesen el van szigetelve. Még mindig a dialektikus testember rabja, akiben az ellentermészetnek még sok ereje uralkodik. Látjuk azonban, hogy ez ellen az ellenfél ellen, akit itt mórnak neveznek, nagy sereg vonul ki.

Ebben a seregben a Gnózis Egyetemes Láncának seregét ismerjük fel, mely egy gnosztikus Szellemi Iskolában tud megnyilvánulni, s ez – mint az ifjú Gnózis – az ellenség földjén áll. Minden valóban éhező lelket, amely a megszabadító életet keresi, fel lehet venni az Élő Testbe, ennek különös asztrál és éteri feltételei segítségével meg lehet szabadítani és új ruhákkal lehet ellátni.

A lélek természetes ruhája a személyiség, a testember. Ezt a ruhát azonban csak abszolút transzfiguráció val lehet megújítani. A szövegben említett ruha ilyen megújult köntös, a világosságruha, az arany menyegzői ruha; ezt nevezhetjük mindenekelőtt lélekruhának. Ez a ruha biztosítja a megvilágosult lélek cselekvési szabadságát a testemberen kívül. Ezt részleteznünk kell.

Akit felvesznek a modern Szellemi Iskola élő testébe, s így alkalmat kap az új lélekelv, a rózsabimbó kibontakoztatására, az élő testből új asztrál erőket, s ezzel új étererőket is kap. Ezeket szent eledelekként bocsátják a lélek rendelkezésére és ebből sző egy lélek-testfélét, a soma pszichikont, egy pszichikai-anyagi köpenyt, az arany menyegzői ruhát, amelybe aztán burkolja magát.

Ez a lélekruha alig, vagy egyáltalán nem függ össze a testi emberrel, holott – amennyire lehetséges – együttműködik azzal. A léleknek ez lehetőséget ad arra, hogy időnként a testembertől függetlenül nyilvánuljon meg, úgynevezett lélekutazásokat tegyen, így tapasztalatokat gyűjtsön vagy kapcsolatokat teremtsen, ahol szükséges.

Hangsúlyozzuk, hogy ennek semmi köze az okkult személyiséghasításhoz, vagy ahhoz a hasadáshoz, mely alvás idején következik be. Alvás idején az igazi tanulónál a személyiség éteri részei legtöbbször az anyagtest közvetlen közelében tartózkodnak, míg a lélek, a ruhájában – ha ez már megvan neki – a tükörszférától függetlenül járja útjait.

Ez a különös állapot csak akkor érhető el, ha a testember ezen – önmaga átadásával – szintén együttműködik.

Ha tehát a léleknek sikerül a megváltás, megváltják magányától, elszigeteltségétől, vagy pedig a megszabadulásnak ezen a folyamatán dolgozik, akkor lesz a királyfi jövendő feleségének kiválasztva. Ezt jól kell érteni! Mihelyt a lélek újjászületett és megszűnt az elszigeteltsége, érintkezésbe lép vele a Hétszellem, hogy előkészítse a tulajdonképpeni alkémiai menyegzőt. A menyegző ünnepét azonban csak akkor lehet valóban foganatosítani, ha a feltételeket abszolút betartják, s a lélek erre korlátlanul kötelezi magát.

Akkor kötheti össze magát a szellem a lélekkel abszolut egységgé.

Akkor pedig a testi ember is megváltozik a transzfiguráció által, és a három: szellem, lélek és test, háromsággá válik.

A színdarabban a megszabadított leány azonnal megteszi a kért fogadalmat. Később azonban megmutatkozik, hogy egy fogadalom – szent eskükkel együtt – még nem jelenti a betartást is.

Meg kell mondanunk, hogy sok megvilágosult lélek, tudás és az új ruha birtokában, úgyszólván a Szent Szellemmel él, s így a Bárány menyasszonyának nevezhető, de az alkémiai menyegzőhöz vezető további, igazi fejlődést még nem végezheti el, mert a szellemnek tett ígéretét soha sem tartja be, újra meg újra megsérti, s a testemberhez fordul.

Így a személyiséggel együtt marad a születés és halál kerekéhez kötve. Így a testember is, akivel a születésnél lett összekötve, teljesen földi marad, ennek minden következményével.

Így szenvednek ezek a lelkek, holott a szabadság útját ismerik és bejárhatnák. Az emberiség emiatt öt fokozatba sorolható:

1. az alvó lelkű testember;

2. a megvilágosult lelkű testember;

3. a testember, akinek megszabadult lelke új ruhákban van.

4. a megszabadult lélek, amely a szellemtörvény teljesítéseként a transzfiguráció nagy művén dolgozik;

5. az igazi, Isten terve szerinti, életrekeltő szellemember.

Így fedezzük fel a színdarab nagy jelentőségét. Megismerhetjük belőle a lélek magas hivatását.

Önnek talán már nagyon megvilágosult lelke van. Talán igazi, pozitív tanulósága miatt megszabadult léleknek nevezhetjük. De milyen gyakran árulta el már ebben az állapotban magas hivatását?!

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője Önt ebben a tekintetben tájékozott lélekké akarja tenni, s ebben a tudatos állapotban akarja rendeltetése nagy problémájával szembesíteni!

 

 

A szünetben Dániel négy állatát vezették a színpadra, ahogyan ezeket ő egy vízióban látta és részletesen leírta. Mindennek bizonyos jelentősége volt.

A negyedik felvonásban a leány visszakapta elveszett birodalmát, megkoronázták, s egy darabig ebben a díszben vezették körben nagy örömmel. Majd sok követ jelent meg, nemcsak hogy minden jót kívánjanak neki, hanem hogy szépségét és pompáját is megcsodálják. A lány illedelmes viselkedése azonban nem tartott sokáig, hanem újra kihívóan kezdett maga köré nézegetni, a követeknek és a többi uraknak bólintgatni, amivel persze saját személyét nagyban érvényesítette.

Viselkedésének híre csakhamar a mór fülébe is eljutott, aki egy ilyen lehetőséget nem akart elszalasztani. Amikor a leány udvarmestere nem figyelt eléggé, a leányt nagy ígéretekkel elcsábították, úgyhogy a királlyal szembeni bizalmát elveszítette, s titokban egyre erősebben a mór kedvét kezdte keresni. A mór ezt kihasználta, s amikor a lány a saját fáradozása eredményeként újra a mór hatalmába került, az addig ostromolta szép szavakkal, míg újra neki nem adta egész birodalmát.

Erre aztán a mór a felvonás harmadik jelenetében teljesen levetkőztette, nyers fából készült vérpadon karóhoz köttette, megkorbácsoltatta, s végül halálra ítélte. Ez oly szomorú látvány volt, hogy sokan nem tudták a könnyeiket visszatartani.

Ezután meztelenül börtönbe vetették, hogy ott várjon a halálra, melyet méreggel akartak végrehajtani. A méreg azonban nem ölte meg, hanem csak bélpoklossá tette. Ennek a felvonásnak nagy része nagyon szomorú volt.

Közjátéknak Nabukodonozort mutatták be, akinek testét mindenütt díszes vértek és pajzsok borították. Erről a díszletről későbbi magyarázatban beszélünk.

Az ötödik felvonásban közölték a királyfival, hogy mi történt jövendő menyasszonyával a mórnál. Ő először apjánál jelentkezett azzal a kérelemmel, hogy a lányt ne hagyják így a sorsára. Apja engedett is neki, s először követeket küldött a lányhoz, hogy betegségében és fogságában vigasztalják, ugyanakkor azonban meggondolatlanságára is felhívják a figyelmét. A lány azonban nem akarta meghallgatni a követeket, hanem beleegyezett, hogy a mór ágyasa legyen, ami meg is történt, s amit a királyfival is közöltek.

Ekkor egy bohóccsoport lépett fel. Mindegyiknél varázsvessző volt; ezekkel egy szempillantás alatt nagy földgömböt csináltak, majd éppoly hirtelen újra feloszlatták. Ez szép, szórakoztató mutatvány volt.

A hatodik fejezetben a királyfi harcra hívta a mórt. A mór meg is jelent, s holott a királyfi agyonütötte, mindenkinek úgy tűnt, hogy a királyfi is meghalt. Végül mégis magához tért, megszabadította menyasszonyát, s menyegzőre készült, miután a lányt udvarmesterére és udvari lelkészére bízta.

Az előbbi azonban a lányt megkínozta, mire a lelkész vette át a szerepet, s ő is oly rendkívül gonosz volt

hozzá, hogy úgy tűnt, mintha ebben mindenkit túl akarna szárnyalni, míg meg nem hallotta ezt a királyfi, s gyorsan el nem küldött valakit, hogy véget vessen a pap erőszakoskodásának, s a menyasszonyt fel lehessen ékesíteni a menyegzőre.

Ezután a felvonás után egy életnagyságú mesterséges elefántot vezettek elő, hátán nagy építménnyel és zenészekkel. Ezt mindannyian nagyon megcsodáltuk.

Az utolsó felvonásban a vőlegény olyan pompával és díszben jelent meg, hogy szinte hihetetlen, s csodálkozva gondolkoztam el azon, hogyan lehetséges ez egyáltalán. A menyasszony éppolyan díszesen jelent meg, mire az egész nép kiabálni kezdett, hogy „Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony!”

Ezzel a benyomást keltő színdarabbal kívánt mindenki királyunknak és királynőnknek minden jót és boldogságot, ami szemmel láthatóan nagyon tetszett is nekik. Végül a színészek ünnepélyes menetbe sorakoztak a színpadon, s a következőt énekelték:

I

Idő kedves jóvoltából

nagy örömet okoz nekünk

királyunknak menyegzője,

ujjongunk és énekelünk:

boldogságot, békét annak,

aki szerezte ezt nekünk.

II

Szép menyasszonyt, akire mi

olyan soká várakoztunk,

hozzá adják, s megkapjuk mi,

amire még vágyakoztunk.

`dvösség hát mindenkinek,

aki látja, mit várhatunk.

III

Jó szülőktől, akik soká

őrizték őt, el is kérjük:

dicsőséggel szaporodjon,

s ezer sarjadjon belőlük.

A színészek ezzel elvonultak, s a királyi személyek örömmel nyilvánították tetszésüket. Közelgett az est, s így rangunk sorrendjében elvonultunk a királyi személyeket követve a csigalépcsőn a már említett terembe, ahol gazdagon megterített asztalok vártak ránk.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

16. Színdarab a napházban (III)

 

A napház színdarabjának – mely áttekintést nyújt az alkémiai menyegző céljáról – a lehető legrészletesebb megbeszélése után megkísérelhetjük a következő négy felvonás vizsgálatát.

Hogy tudatunk előtt világos kép álljon, megismételjük:

Az első felvonásban a Monád magsugárzását magányos lelenc alakjában vezetik bele a testember szívszentélyébe. A testemberben uralkodó tudatnak ekkor még két nézete van: egyrészt jó, másrészt gonosz. Van tehát benne egy agg király és egy fekete király. Az új lelket az agg király fogadja, s reméli, hogy összeházasíthatja, egyesítheti a Szent Szellemmel. E cél érdekében elhatározza, hogy a benne lévő fekete király ellen minden erejével harcol; mert ismeri a mór részéről fenyegető veszélyeket.

A második felvonásban fellépő mórnak sikerül a lelket csapdába csalni, s így börtönbe vetni.

A harmadik felvonásban látjuk, hogyan vonul ki minden jó erő a lélek megszabadítására, s hogy ez sikerül is. A lelket, mely a szenvedés miatt tudatosabbá vált, szembesítik a feladatával, s kötelezi magát a hűség megígérésével, mert a hűségnek kell az élet uralkodó tényezőjévé válnia.

Ekkor egy pillanatra lemennek a színpadról. A feszültség feloldódik: a fogadalom izgalma rezeg ki az egész személyiségben és az őt körülvevő lélegzési térben. Ekkor a négy állatot hozzák a színpadra, melyeket Dániel látott látomásban.

Azt írja Dániel könyvének 7. része, hogy az első állat olyan, mint az oroszlán és sas-szárnyai vannak; a második olyan mint a medve, a harmadik mint a párduc, melynek négy madárszárnya és négy feje van. A negyedik állat meg rettenetes, iszonyú és rendkívül erős. Ez minden másik állattól különbözik. Sok szarva egyikén emberszemekhez hasonló szemek vannak és nagyokat mondó szája.

Ez a látomás az anyag legaljának négy nézetére vonatkozik, mellyel az egész kereső emberiséget szembesítik, s amelyet minden jelöltnek is meg kell ismernie vészben és harcban, míg meg nem valósul a végső győzelem. Ahogyan pedig az életben szokott lenni, itt is az utolsó csata a leghevesebb.

Ezeken a vészeken minden tudatossá vált léleknek át kell mennie; ezt egyetlen jelölt sem kerülheti el. A lélek tudatossá válásának folyamataiban szükség van ezekre a tapasztalatokra, hogy a lélek ránemesedjen a legmagasabb és győző királysággal, a szentek népének királyságával, a Legmagasabbal való találkozásra.

Dániel ugyanabban a fejezetben az alkémiai menyegzőhöz hasonlóan a szent öregről, vagy a nagyon öregről is beszél, mely maga a szellem.

A harmadik és negyedik felvonás közötti közjáték figyelmünket arra a tényre tereli, hogy valamiképpen minden tanulónak be kell járnia a mélyponttól a feltámadáshoz vezető utat, és intelligencia és okos belátás dolga, hogy a mélyponton-időzés és a veszedelem korszaka a lehető legrövidebb legyen.

Azután a negyedik felvonás következik nagy örömmel.

A lélek, a leány ruhájában, elvileg visszakapja, teljesen birtokába veheti elveszett birodalmát, a testembert; az emberi élet fejedelmévé koronázzák. Tudjuk azonban, hogy a rendszerben még mindig jelen van a régi akarat, amit a mór jelképez. Ez valóban megint megtámadja az újra megszületett lelket.

Itt a Pistis Sophia sorsának ismétlését látjuk. Őt is újra meg újra megtámadják Authádész teremtményei. Kitűnik, hogy a még gyenge lélekállapot nem képes uralkodni a helyzeten. A dialektikus élet oly sokoldalú és bonyolult, a társadalmi élet annyira igénybe veszi az embert, és az ellentermészet oly rejtetten ravaszul tevékeny benne, hogy az új lélek nemsokára belevész ebbe.

A szöveg azt mondja, hogy az udvarmester nem ügyelt rá eléggé. Ki ez az udvarmester?

Ha a lelkület, a kedély, a Monád magsugárzása a szívben lélekké, lelkesítő tényezővé vált, akkor a lélek fénye átsugározza a testet és a különböző közegeket, fluidumokat megtámadja. A tudatnak egy része nemsokára az új befolyás alá kerül, s többé-kevésbé együttműködik az új lélekkövetelményekkel. Emiatt ebben az állapotban időnként egészen tanulóságunkra irányulunk, s így a léleknek alkalmat adunk a kibontakozásra. Sajnos azonban Önök is tapasztalatból tudják, hogy ez az együttműködés időnként, mindenekelőtt fontos pillanatokban, abbamarad.

A lány istenfélése ebben a fázisban nem tart sokáig, s újra teljesen a mór hatalmába kerül. Ebben az időszakban történik a pszichológiailag érthető esemény, hogy egyik-másik tanuló az Iskolát elhagyja. A királyfiba fektetett bizalmukat kezdik elveszíteni, s visszatérnek a mór fogságába. A Pistis Sophia gnosztikus evangéliuma ezt úgy fejezi ki, hogy a lélektől elrabolják világosságereje utolsó szikráját is.

Míg újra halálosan legyengül, mezítelen lesz, vagyis világosságruháját elveszíti, s halálra ítélik! Mert a gonosznak, az ellentermészetnek a mérge végül kétségtelenül megöli. Az elbeszélésben azonban nem jut odáig a dolog. A lélek leprában betegszik meg, sorvadást kap; a monádikus magsugárzás lassan visszahúzódik belőle!

A menyegzői ünnep jelöltjei közjátéknak Nabukodonozort látják. Ez jelentős! Dániel könyve azt mondja, hogy a kép ezer darabra pattan. A menyegzői ünnep jelöltjének meg kell értenie az ebben rejlő figyelmeztetést. Nabukodonozor képe többek között egy gnosztikus Szellemi Iskola fellépését árbázolja, melynek megvan a többszörös élő teste. Ha az ilyen iskola magja leprás lelkekből állna, akkor az egész, érzékeny élő test összeomlana.

Ha tehát az ellenfél erői megtámadják, hogy elrabolják a világosságerejét, akkor ezt egyrészt azért teszik, hogy Önt is megkaparintsák a saját birodalmuk számára, másrészt azonban – és mindenekelőtt – azért, hogy Önben és Önön keresztül az Iskolát semmisítsék meg. Ezért tartjuk olyan nagyon fontosnak, hogy a tanuló életmódja a tannak megfelelő legyen.

Miután mindezt felismertük, az ötödik felvonást is megértjük.

Ahol van lélek, ott a szellem is megjelenik. Ahol a menyasszony, ott a vőlegény is.

Ha a lélek elerőtlenedett, s az új tobozmirigybefolyásokra már nem reagál, akkor ezek megpróbálják a természetszülte ember minden jóság-tényezőjét új tevékenységre serkenteni. A lélek azonban eleinte nem reagál, sőt, a szellemmel való kapcsolatot is elutasítja, ahogyan ebben az állapotban a tanuló is elutasítja a Szellemi Iskolát, és a mór karjaiba veti magát. Ebben az időszakban a lélek abban a rögeszmében él, hogy a jobb helyzetet választotta, egy hazugságtól szabadította meg magát. Ezért lép fel a közjátékban egy csomó bohóc, akik beképzelt hatalmi eszközökkel foglalatoskodnak, látszatvilágot építenek, amelyet aztán éppoly gyorsan újra megsemmisítenek.

A Parakléta szelleme, az Egyetemes Lánc Szelleme azonban nem enged. A hatodik felvonásban újra megtámadja az egész lényt és a mórt megsemmisíti. Mikor újra feláll, megszabadítja menyasszonyát, s udvarmestere és udvari lelkésze őrizetére bízza. Az egyik aztán kínozza a menyasszonyt, a másik meg tele van gonoszsággal.

Az ebben rejlő leckét is alaposan meg kell érteni. A tanuló ugyanis, akinek a lelke megszabadult, s újra életerőre kapott, a természetalak elkerülhetetlen reakciója miatt minden elképzelhető módon vádolja magát, szemrehányást tesz magának, fontolgat és latolgat, s mindenfélére kényszeríti magát.

Az olvasó talán tapasztalatból ismeri ezt az időszakot, amikor minden hibás viselkedés után különböző büntetéseket ró ki magára, s a lelket nem hagyja nyugton. Nem ad neki lehetőséget a magáhoztérésre. Igen, kedves olvasó, az Önben lévő udvarmester és lelkész nem hagyja nyugton. Szüntelenül kínozza, önvádakkal ostromolja, – aminek a legcsekélyebb értelme sincsen. Próbálják világosan látni a jó-és-rossz természetalak és az ebbe a rendszerbe bevezetett új lelkület viszonyát. Ne kínozzák a lelküket! Engedjék szabadon! Engedjék lelküket felkészülni a menyegzőre!

A színdarab így a hetedik felvonásban a vőlegény és a menyasszony, a szellem és a lélek találkozásával végződik, akik a magasabb javakhoz vezető közös felmenetelük alkalmából most láthatják egymást először.

A vég tehát csupa öröm. De értsük jól: ez csak a színdarab vége volt! Ezért következik mindjárt ezután az alkémiai menyegző valóságával való szembesítés. A negyedik napon lassan beesteledik, s az egész társaságot, királyi személyeket és jelölteket, valóban fejedelmi vacsorára hívják meg a csigalépcsőn felfelé.

A megszabadult lélek felemelkedik az utólsó vacsorához.

 

 

Most hívtak meg először a királyi asztalhoz minket. A kis oltárt a terem közepére állították, s ráhelyezték a királyi jelvényeket. A királyfi nagyon barátságosan viselkedett velünk, de igazán felderülni nem tudott, s holott néha beszélt velünk, többször hallhatóan sóhajtott, ami miatt a kis Cupido sokat csúfolódott és tréfálkozott.

A királyok és királynők is nagyon komolyak voltak, az öreg király feleségén kívül, aki most ragyogóan nézett ki. Ennek az okát nem tudtam kitalálni.

A királyi személyek időközben leültek az első asztalhoz. A következőnél csak mi ültünk, a harmadiknál pedig néhány előkelő Leány. A többi uraknak és lányoknak a felszolgálással kellett foglalkozniuk. Mindez olyan derűs nyugalommal, komolyan és csendben folyt le, hogy alig merek róla beszélni is. Azt viszont meg kell említenem, hogy a királyi személyek az étkezés idejére ragyogóan hófehér ruhákba öltöztek. Az asztal fölött a már említett nagy, arany korona függött, melynek már a drágakövei is eléggé kivilágították volna a termet. Továbbá minden gyertyát az oltáron levőnél gyújtottak meg, hogy azonban ez miért történt, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre megfigyeltem, hogy a királyfi többször küldött ennivalót az oltáron lévő fehér kígyónak, amin elgondolkoztam.

Az ünnepélyes étkezésen majdnem minden fecsegés a kis Cupidótól eredt, aki a többieket sem, de különösen engem nem hagyott nyugton, s újra meg újra kitaláltvalami furcsaságot. A hangulat azonban nem volt valami vidám; minden olyan csendes volt, ami miatt képzeltem be magamnak, hogy valami nagy veszélyben lehetünk. Zene sem hallatszott, s ha kérdeztek minket, akkor röviden kellett válaszolnunk, majd csendben maradnunk. Szóval minden oly különös volt, hogy kitört rajtam a verejték, s biztos vagyok, hogy a legnagyobb önuralommal rendelkező embernek is elmehetett a bátorsága.

Amikor az étkezés majdnem véget ért, a királyfi megparancsolta, hogy adják oda neki az oltáron fekvő könyvet, s felütötte. Még egyszer megkérdeztetett minket egy öreg emberrel, hogy örömben és fájdalomban is hűek akarunk-e maradni hozzá. Amikor ezt reszketve bizonygattuk, szomorú hangon hozzátette, hogy írásban is leköteleznénk-e magunkat neki, amit persze nem utasíthattunk vissza. Ennek így kellett lennie.

Erre egyik a másik után állt fel, s írta be a nevét a könyvbe. Amikor ez megtörtént, odavitték a kristálykutat és egy kristálypoharat, amelyből egymás után minden királyi személy ivott. Ezután nekünk is átnyújtották, majd a többieknek is. Ezt a hallgatás italának nevezték.

Erre minden királyi személy kezet fogott velünk, s kijelentették, hogy ha nem maradunk hűek hozzájuk, akkor soha többé nem látjuk őket, ami igazán a könnyekig meghatott minket. Előljárónőnk azonban nevünkben újra megerősítette hűségeskünket, amivel a királyi személyek végül megelégedtek.

Most egy harangocska hangja csendült fel, amire a királyi személyek annyira elsápadtak, hogy mi is majdnem teljesen elveszítettük a bátorságunkat. Fehér ruhájukat erre levetették, s újra feketébe öltöztek, sőt, az egész teremben is mindenütt fekete bársonyokat aggattak fel, a padlót is meg a menyezetet is letakarva. Mindez már elő volt készítve. Amikor az asztalokat is félre rakták, mi is fekete ruhákat öltöttünk és körbe ültünk a padokra. Elnöknőnk is újra bejött. Hat fekete szemkötőt hozott, amivel bekötötte a királyi személyek szemét. Amikor ezek már nem láthattak semmit, a szolgák gyorsan hat fedett koporsót hoztak a terembe, mialatt egy alacsony fekete széket állítottak középre. Végül nagy, koromfekete ember lépett a terembe éles bárddal a kezében. Először az öreg királyt vezette középre, s gyorsan levágta a fejét, amelyet fekete kendőbe csavartak. A vért azonban nagy arany kehelyben fogták fel; ezt mellé tették a koporsóba, majd lefedték és félretolták. Így jártak a többiek is, úgyhogy már azt hittem, én következem. Nem így lett azonban, hanem alig fejezték le a hat személyt, a fekete ember kiment a teremből egy másik kíséretében, aki aztán őt is lefejezte az ajtó előtt, fekete fejét a bárddal együtt visszahozta és egy kis ládába helyezte. Ez valóban véres menyegzőnek tűnt nekem, mivel azonban nem tudhattam, hogy mi vár még ránk, zaboláznom kellett gondolataimat, míg többet tudunk meg róla.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

17. A hat királyi személy lefejezése

 

Amikor a színdarabnak vége, és leszállt a negyedik nap estéje, az alkémiai menyegző jelöltjei összegyűlnek a legmagasabban lévő teremben, a felső teremben, hogy első ízben vegyenek részt egy valóban fejedelmi étkezésen. Ennek a jelentése talán érthető. Ismerjük az evangéliumi megbízást, hogy a vacsorát a felsőházban készítsük el.

A jelöltek itt újra látják a kis oltárt a királyi felségjelekkel, melyről már korábban beszéltünk. Tudjuk, hogy ebben a felsőházban hat királyi személy van:

az agg király, fiatal feleségével,

a szintén nem fiatal fekete király, mellette törékeny, lefátyolozott, idősebb asszony,

és a még megkoronázatlan fiatal pár, akik fölött pompás, nagy korona függ.

Rajtuk kívül jelen van a leány és az apródok, valamint az alkémiai menyegző jelöltjei.

Az asztal fölött függő nagy, arany korona csodásan ragyog. A királyfi az oltáron lévő fehér kígyónak többször is küld ennivalót, egyébként azonban az ünnepi teremben nem túl vidám a hangulat. Minden különös csendben történik. Az egész légkör C.R.C.-t megrendíti.

Vizsgáljuk meg ezt a fejezetet.

A hat királyi személyt a mondottak után kétségtelenül felismerjük.

Az anyagban született emberben két természet érvényesül, két hang beszél: az úgynevezett jónak, és az úgynevezett rossznak a hangja. Mindkettőnek van pozitív és negatív sarka, hímnemű és nőnemű nézete. A felső teremben, a főszentélyben ezért négyen ábrázolják őket, két király a feleségével.

Ha a fekete királyt és feleségét gonosznak nevezzük, akkor a gonoszt itt gnosztikus-filozófiai értelemben kell venni.

Mi a gonosz? Nem csak a bűnöző, csekély értékű és rossz, hanem a Gnózis értelmében minden, ami a testi embert az anyagság mélypontjához köti, s azt akarja, hogy ebben lássa rendeltetését.

Mi a jó? Gnosztikus-filozófiai értelemben minden, amit a testi ember tesz, hogy az anyagság mélypontján (ahová nem való) megoldást találjon a többé-kevésbé mélyen érzett, igaz és tiszta élet berendezésére.

Felfedezzük, hogy a jó és a gonosz nagyon közeli rokonok, a múlandóság világában elválaszthatatlanok, szüntelenül egymás ellen ható irányban mozognak, és dialektikusan kölcsönösen mozgásban tartják egymást. Amit az egyik épít, azt a másik lebontja. A haláltermészetben így marad az ember távol a rendeltetésétől. Ezt az ötletet a fent említett négy királyi személy ábrázolja.

Érthető, hogy aki ennek a kerékforgásnak a kilátástalanságát belátta, annak jóság-nézetében a megmentés, a megváltás hatalmas vágya keletkezik. A pozitív jóságra törekszik és azt kívánja, amit tényleg meg lehet valósítani, az eredet jóságára vágyik, melynek nincsen ikertermészete.

Ha egy emberben ez a vágyakozás jelenik meg, a tapasztalatból született kívánat, akkor a szívszentély megnyílik a monádikus magsugárzás számára; akkor megszületik a fiatal uralkodónő, a királylány, az idegenszerű léleklény. Ezt a lélek-királylányt látjuk ötödik alakként a felső teremben. Mellette pedig a fiatal fejedelmet látjuk, a Hétszellem érezhető, nem lankadó befolyásának a megszemélyesítését. Így az új lélekerő és a Szent Szellem ereje – habár még megkoronázatlanul (mert a menyegzőnek, az egyesülésnek még ezután kell megtörténnie)- már a dialektikus természet hagyományos királyai között tartózkodik, ami bizony különös, rendkívüli helyzet!

Az a tény is figyelemre méltó, hogy a fekete király negatív nézete abszolút öreg és elhasznált. Az ezekkel jelképezett ember tehát a sír szélén áll, míg az agg király negatív nézete nagyon fiatal és életerős. A jóságtörekvés, amelyet a halálán lévő gonosz már nem akadályoz, új lehetőséget fedezett fel: önmaga nagy átadását, kiszolgáltatását a Másik érdekében, akinek ki kell alakulnia. Tehát ez a nézet is a sír szélén áll.

Az első halál azonban a törvényszerű vég,

a második halál viszont, mely önmagunk odaadásából alakul ki: a Jánoshalál.

Mihelyt valaki megtagadja a dialektikát, vagyis elbúcsúzik tőle, meghal benne a gonosz. Ha életre hívja a lelket, az aránylag jó is kihal belőle.

Az ilyen lény ekkor megszabadult. Mert ugyanabban a pillanatban eljön hozzá a lélek a szívbe és a szellem a tobozmirigybe, az újonnan hivatott királynő és király, akik azonban még koronázatlanok.

Mit jelent ez?

A nem földi fajtájú lélek- és szellemjelenségeknek be kell lépniük a természetszülte alakba, foglyul kell ejtetni magukat ezzel a halálalakkal. Nekik is be kell menni a természet sírjába. A nagy áldozat tehát nekik is a halált jelenti. Ezért mondja az evangélium: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy egy se vesszen el, hanem örök élete legyen”.

Újra látjuk a hatalmas jelkép értelmét az oltáron, a koponyát a benne mászkáló fehér kígyóval, az igazi örök élet jelképével, melynek a halálból kell kiemelkednie.

Megértjük tehát, hogy az alkémiai menyegző negyedik napján kritérium, tetőpont közeleg, mely ugyanakkor mélypont is: egy Golgota, a hat királyi személy halála. De ebből a halálból végül a feltámadásnak kell adódnia egy hatalmas alkémiai tapasztalaton keresztül. Ennek az üdvfolyamatnak egy másik gnosztikus leírása erre a nézetre azt mondja: a hegy, ahol a forma meghal. Azok számára pedig, akik elérik a hegy csúcsát, a nagy, dicsőséges reggel következik.

Aki ezt az élethez vezető halált el akarja fogadni, annak meg kell értenie, hogy ez a halál minden érték teljes megváltoztatásának hatalmas folyamata, amelyben a jelöltnek teljesen tudatosan és tájékozottan együtt kell működnie.

Ezért kérdez meg a szövegben a Nagyon Öreg, a rejtélyek hierofánsa minden jelöltet, hogy kész-e a királyhoz és királynőhöz hű maradni, vagyis ebben az átváltoztató folyamatban együttműködni, s hogy ezt az ígéretet megpecsételi-e az élet könyvének saját kezű aláírásával. Erre mindegyik megkapja az úgynevezett haustus silentii-t, a hallgatás italát, a feledés italát. „Minden régi elmúlt!”

Amikor pedig a gnosztikus rejtélyek jelöltje döntéseinek tényleges eredményét látja, akkor nagyszerű, mély béke tölti el, mely belülről felüdíti.

Így megy végbe a titokzatos halál. A felsőházban egymás után hét személyt fejeznek le: a hat királyi személyt, és a titkozatos alakot, akinek ezt a kivégzést kellett elvégeznie. A hat test koporsóba kerül, s egy serlegben felfogott vérüket szintén melléjük helyezik. A hetediknek azonban csak a fejét teszik el egy kis ládába.

Erre a jelölteknek a mélyértelmű közlést teszik: „Az ő életük most a ti kezetekben nyugszik; ha követtek engem, akkor az ő halálukból még sokaknak lesz élete”. Amire mindenkit felhívnak, hogy térjen nyugovóra.

C.R.C. azonban nem tud elaludni. Nem tudja elfelejteni a lefejezetteket – s ez érthető.

Az olvasó talán felfigyelt az ítélet végrehajtójára, aki a végrehajtás után maga is elpusztul. Ez a végrehajtó a jelölt akarata. A Dei Gloria intactában az akaratot főpapnak nevezik; ez a természetben született lény mágikus kezelője, irányítója. Az akarat mibennünk a végrehajtó, a cselekvő. Ez az, mely a negyedik nap jelöltjeiben a hat másikkal együtt önmagát is elveszejti.

Ezt a vesztet, mely az élethez vezet, nevezte az előttünk haladó Szerzet endúrának, az eredeti kereszténység pedig a Jézusban, az Úrban elszenvedett önkéntes halálnak, mely a feltámadáshoz vezet.

„Aki az ő életét el akarja veszíteni énérettem, az megtalálja azt.”

Reméljük, és könyörgünk Önért, hogy képes legyen mindezt megérteni.

 

 

Előljárónőnk, a Leány, megnyugtatott minket, amikor látta, hogy néhányan félelmükben sírni kezdtek.

– Mert – mondta -, ezeknek az élete most a ti kezetekben van; ha követtek engem, akkor az ő halálukból sokaknak lesz élete.

Aztán kituszkolt minket, hogy menjünk aludni és ne nyugtalankodjunk, mert bizonyára mindennek jó vége lesz. Mindegyikünknek jó éjszakát kívánván még bejelentette, hogy ma éjjel a halottaknál kell őrködnie. Így aztán apródja mindenkit a hálókamrájába vezetett.

Az én apródom soká beszélgetett velem mindenféléről, amire gyakran visszagondolok, mert nagyon csodálom az eszét. Valójában azonban alvásra akart ösztönözni, s amikor ezt észrevettem, úgy tettem, mintha mélyen aludnék. Elaludni azonban nem tudtam, mert minduntalan a lefejezettekre gondoltam.

Szobám a nagy tóra nyílt. Ágyam az ablaknál állt, s így jól beláthattam a terepet. Éjfélkor, mihelyt tizenkettőt ütött az óra, hirtelen nagy tüzet láttam a tavon. Félelmemben gyorsan kinyitottam az ablakot, hogy lássam mi történik. A távolból hét hajót láttam közeledni, tele lámpával, fényesen kivilágítva. Minden hajó fölött egy láng lebegett, imbolygott ide-oda, s néha le is ereszkedett; ezek véleményem szerint a lefejezettek szellemei lehettek. A hajók lassan közeledtek a parthoz, s láttam, hogy mindegyiken csak egyetlen hajós van. Azt figyeltem meg, hogy amikor parthoz értek, Leányunk fáklyával ment eléjük, mialatt a hat zárt koporsót és a ládát is utána vitték, s elosztották a hajókra, mindegyikre egyet-egyet. Gyorsan felébresztettem apródomat is, aki hálás volt ezért, mivel az egész napi lótás-futás miatt olyan fáradt volt, hogy ezt a jelenetet – habár ismerte – elaludta volna.

Alig kerültek fel a koporsók a hajókra, amikor minden világosságot eloltottak. A hat láng visszament a tavon át, s így minden hajón csak egy világosság őrködött. Néhány száz őr helyezkedett el a parton, s a Leányt visszaküldték a kastélyba, ahol ő mindent gondosan lezárt. Megértettem, hogy nem lesz újabb esemény, s meg kell várnom a reggelt.

Így újra nyugalomra tértünk. Társaim közül csak az én szobám nézett a tóra, s így csak én láthattam mindezt. Most már igen fáradt voltam, s számos gondolat közepette álomba merültem.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

18. A hét hajó és a hét láng

 

C.R.C. hálószobája a nagy tóra nyílik, mely ezen az oldalon közvetlenül a kastély mellett kezdődik. Mivel pedig a mozgalmas nap után nem tud elaludni, kinéz az ablakon, s éjfélkor nagy tüzet lát meg a tavon.

„A távolból hét hajót láttam közeledni, tele lámpával, fényesen kivilágítva. Minden hajó fölött láng libegett ide-oda, s néha le is ereszkedett; véleményem szerintcsakis a lefejezettek szellemei lehettek. A hajók lassan közeledtek a parthoz, s láttam, hogy mindegyiken csak egyetlen hajós van. Amikor parthoz értek, Leányunk fáklyával ment eléjük, mialatt a hat letakart koporsót és a ládát is utána vitték a hajókra, mindegyikre egyet- egyet. Gyorsan felébresztettem apródomat is, aki hálás volt ezért, mert az egésznapi lótás-futásban elfáradva ezt a jelenetet – habár ismerte – elaludta volna.

Alig kerültek fel a koporsók a hajókra, amikor minden világosságot eloltottak. A hat láng visszament a tavon át, s így minden hajón csak egy világosság őrködött. Néhány száz őr helyezkedett el a parton, s a Leányt visszaküldték a kastélyba, ahol ő mindent gondosan lezárt. Megértettem, hogy újabb esemény nem lesz, s meg kell várnom a reggelt.”

Mélyen a jelöltben holtan és csendesen fekszik a hét megbeszélt nézet:

a természetszülte lény tudatforrásának négy nézete,

a két magasabb nézet, a szellem és a lélek, melyek szintén feláldozták magukat,

és az élet és halál ura, az akarat, a főpap, aki az ítéletet végrehajtotta, s az elítéltekkel együtt pusztult el.

Most pedig a tavon, az asztrál bőség tengerén hét hajó közeledik a fölöttük égő fényekkel. Ebben nem nehéz felismerni a Hétvilágosságot, a Hétszellem, a Szent Szellem hét sugarát. Mert ha a jelölt szabaddá tette magában az utat, akkor a Hétszellem beleereszkedhet. Ha ez a hét hajó partot ér, vagyis a jelölt lényét megérinti, akkor lényének hét nézetét, amelyek az endúra halálát halták, Jézusban, az Úrban önkéntesen elpusztultak (a hat zárt koporsót a királyi személyek tetemeivel, és a kis ládát az akarat fejével és kardjával) a hét lánghoz viszik a hét hajóra. A szellem hat lángja ezután visszahúzódik, s csak egy marad ott őrnek, világosságával minden hajót átölelve, és összeköti magát a megtisztult és új irányban tájékozódott akarattal, amivel ez újjáalakító tevékenységre kap lehetőséget.

Csak most lett a felsőház, a főszentély teljesen előkészítve a hatalmas folyamatra, mely az ötödik, hatodik és hetedik napon megy végbe: az új tudat felébredésére és felnövekedésére, mely aztán a szellem hét sugarának fényességében áll.

Mélyen át kell éreznünk és átlátnunk az ebben rejlő tanítást.

Aki kivitelezni akarja Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjét, annak először tudnia kell hogy mit tesz és miért: az első nap.

Szándékainak tisztáknak kell lenniük, vágyainak meg kell egyezniük ezzel, ami miatt hét vizsgát kell letennie: a második nap.

Minden szentségtelent ki kell égetni, minden helytelent, igaztalant és önzőséget ki kell űzni: a harmadik nap.

Ezután a természetszülte jelölt egész tudati állapotát a Gnózis kétszeres világosságába kell felemelni és ennek a tudati állapotnak az endúra önkéntes halálát kell halnia: a negyedik nap.

Ennek a napnak a végén, ezen az alapon kiáradhat a Hétszellem. Ez a Hétszellem felveszi az endúrisztikusan elpusztult nézeteket, hogy teljesen transzfigurálja és a feltámadáshoz vezesse őket. Ezért marad a jelöltben a hét sugár egyike, hogy az alapvető munkát elvégezze, a folyamatot megalapozza. Ez az első sugár, amelyet „Az élet és halál urának” neveznek!

Hat testvére pedig visszavonul, amíg befejeződik az alapvető munka, a felegyenesítés munkája.

Miután C.R.C. mindezt tudatosan tapasztalta és kivizsgálta, apródjával együtt mély álomba merül, mert nagyon fáradt. Pihenő, szünet következik.

Vége a negyedik napnak.

A jelölt, aki egész természetszülte lényének bevetésével, a Gnózis által megvilágosítva és támogatva az endúrában elpusztult, most belép az ötödik napba, újjászületve magában a Szent Szellemben, mely teljes mértékben vezeti és viszi.

Ebben, ezáltal és erre a Szellemre nézve vannak mindenek.

Így lesz a jelölt ettől az órától kezdve főpapember; mert a Hétszellem első sugarában meggyullad az új akarat.

 

 

Az ötödik nap

 

Az éjszakának vége volt, és az oly régen várt nap felkelt már, amikor gyorsan kiugrottam ágyamból, inkább az eseményekre kíváncsian, mintsem azon gondolkozva, hogy eleget aludtam-e. Miután felöltöztem és szokás szerint lementem a lépcsőn, az idő még korainak mutatkozott, mert még senkit sem találtam a teremben. Megkértem hát apródomat, hogy a kastélyban sétálva legyen a vezetőm, s mutasson valami érdekeset. Mint mindig, most is azonnal kész volt erre, s néhány lépcsőn föld alatti súlyos vasajtóhoz vezetett, amelyen nagy rézbetűkkel a következő állt:

Ide temették Vénuszt, a szépasszonyt, aki sok jeletős embernek tette tönkre a boldogságát, becsületét, áldását és jólétét.

Ezt leírtam kis noteszembe. Miután az ajtó megnyílt, apródom kézen fogva vezetett át a teljesen sötét folyosón egy másik ajtóhoz, melyet csak kötél tartott, mert – mint apródom mondta – az ajtót a koporsók kihozása végett nyitották ki tegnap, s még nem zárták be újra.

Beléptünk, s a leggyönyörűbb dolgot láttam meg, amit a természet valaha is alkotott. A boltozatnak nem volt más fényforrása, mint néhány különösen nagy karbunkulus. Megtudtam, hogy ez a királyi kincs. A legpompásabb és legnemesebb azonban egy sír volt közé

pen. Rendkívül elcsodálkoztatott, hogy nagy értéke ellenére nem őrizték szigorúbban. Apródom azt felelte, hogy minden okom megvan a bolygóimnak hálásnak lenni, melyek befolyása miatt megláthatom ezeket a dolgokat, amelyeket a király szolgáin kívül ember szeme még nem látott.

A sír háromszögletű volt, középen fényesre csiszolt rézüsttel; minden más tiszta aranyból és drágakőből állt. Az üstben egy angyal állt, karjaiban ismeretlen fával. Erről állandóan víz csepegett az üstbe. Amikor a fáról gyümölcs esett le, akkor az is vízzé vált, és tovább folyt a mellette álló három kis aranytálba. Ezt az oltárt három állat tartotta: sas, bika és oroszlán, melyek rendkívül értékes alapzaton álltak.

Megkérdeztem apródomat, mit jelent mindez. Ő azt mondta, hogy itt van eltemetve Vénusz, a szép asszony, aki sok jelentős embernek tette tönkre a boldogságát, dicsőségét, áldását és birtokát. Ezután egy réz csapóajtóra mutatott:

– Ha tetszik, itt tovább mehetünk lefelé.

– Én mindig követlek – feleltem, s lefelé lépkedtem a lépcsőn. Lent teljesen sötét volt, de az apród kinyitott egy kis dobozt, amelyben örök mécses égett. Ezzel meggyújtott egyet a mellette fekvő fáklyákból, amire komolyan megijedtem, s megkérdeztem, hogy szabad-e ezt tennie. Azt felelte:

– Mivel a királyi személyek még nyugszanak, semmitől sem kell tartanom. ű

Ekkor pompás, lefüggönyözött ágyat láttam, melynek elhúzta az egyik függönyét, s a takarót is megemelte. Ott láttam Vénusz asszonyságot feküdni teljesen mezítelenül, oly szépen és bájosan, hogy földbe gyökerezett a lábam, s most sem tudom, hogy szobor feküdt-e ott vagy halott ember, annyira mozdulatlan volt, de megérinteni nem mertem. Erre újra betakarta, s a függönyt is behúzta. Nekem azonban az volt az érzésem, hogy még mindig látom.

Ekkor az ágy mögött táblát fedeztem fel, amelyen ez állt:

Ha fám gyümölcse teljesen elolvadt, felébredek,

s egy király anyja leszek.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

19. Vénusz és rejtélye

 

A negyedik nap végén tehát endúrisztikusan meghalt a természetszülte ember. A régi ember hét nézetét a hét különös járműbe rejtik. Az Egyetemes Szellem hét sugara megérinti az én-jét illetően meghalt tanulót, körülöleli és tartja az első sugár világosságában és erejében, amely az élet és halál ura.

Értjük, hogy ez a leplezett közlés mit akar mondani.

A teremtésnek nem a természetben született test a célja; ez csak eszköz, amivel egy másik születést, másik célt lehet megvalósítani. Ha a természetszülte személyiség hajlandó én-ösztönét semlegesíteni, mielőtt ez a testben nagy kárt okozna, akkor más erők szabadulnak fel, lélekállapot születik meg, amely csakis Isten erejében képes létezni és élni. Hogy ezek az új nézetek, amelyek a természetszülte személyiséggel mintegy fogságba ejtetik magukat, valóban eljuthassanak a feltámadáshoz, ahhoz a régi tudati és életközpontokat élve ki kell cserélni hét újra. Szóval a rózsakeresztesek rejtélyei tartalmazzák az eredeti, tiszta, tehát eszményi emberi állapot elvi és alapvető helyreállítását, ahogyan azt a Logosz tervezte; ennek a folyamatnak pedig a józanul látott valóság alapján kell a természetszülte személyiségben megkezdődnie.

Természetszülte személyisége képezheti a hatalmas feltámadás alapját, ha ezt Ön belátja, és idejét és képességeit kihasználja, ameddig erre lehetősége nyílik.

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője megmutatja a módszert, leírja, hogyan lehet ezt az óriási átváltozási folyamatot elvégezni. A folyamat kulcsa pedig az ember akaratában rejlik.

Természetes akaratunkat nem lehet erre minden további nélkül felhasználni. A természetszületés, vagyis az önzés akaratának ehhez először meg kell rekednie ebben a természetben, a múlandóság világában. Mert az én- akarat sok mindenre képes, de nem lehet minden további nélkül az igazi halhatatlanság útjának a tényezője. Aki áthatol ennek a tudatához, aki a természetszülte állapot tehetetlenségét megállapította és átélte, az erősen fog vágyni az igazi megszabadulásra, és keresni fogja azt. És ezen az alapon lép be a monádikus magsugárzás, a szív rózsájának ereje a kereső ember szívszentélyébe.

Minden valóban egyetemes filozófia, minden szent írás ezt az utat mutatja. „Boldogok a szellemben szegények (akik tehát tudják, hogy életükből hiányzik a szellem), mert övék a mennyeknek országa.” Ahogyan pedig a negyedik napon láttuk, a Gnózis új, lelket adó ereje az akaratot is megújítja.

A tanuló akarati állapota mutatja a tanulóság fejlődésének a mértékét. Akarata uralkodik az Ön egész életén és állapotán. Az a fontos azonban, hogy mit akar és hogyan. Azért nevezik a Dei Gloria intactában az akaratot a főpapnak.

Miután létrejött a új lelkesedés, a tanuló új lélekkel lett ellátva, az akarat vezetése alatt az endúrát, a nagy önelőkészítést, a teljes önátadást is meg kell alapozni. A negyedik napon végül azt látjuk, hogy ebben az új akaratban és a lélek erejében minden dialektikus tudattényező, a hat fejedelem eltűnik, és magát az akaratot is lefejezik.

És azonnal megjelenik a Szent Hétszellem első sugarából, ezáltal és ebben, az új akarat. Ennek az első sugárnak az alapján kell a nagy megváltoztató munkát megkezdeni. Ezért vonul vissza az elbeszélésben a hat másik láng a tengeren túlra.

Most már ismerjük a Szent Szellem kiárasztásának igazságát és alapját a folyamatnak ebben a fázisában. Ez a kiárasztás, kitöltés csakis a tanuló teljes én-elhalása alapján lehetséges.

Ekkor kezdődik az alkémiai menyegző ötödik napjának reggele.

Mialatt C.R.C. énlényét és természettudatos énjét illetően meghalt, az új akarat lakik benne, s a járművek, a további fejlődési folyamat jelképei készen állnak a tengerparton, az ötödik nap reggelén C.R.C. nagyszerű felfedezést tesz: az új akarat megérkezésével, és az ezáltal hatásossá vált tényezővel, a Hétszellem első sugarával a másik hat láng is hátrahagyta hatalmas elveit a tanuló lényében. Ezeket az új elveket kell most az új akaratnak egymás után életre kelteni és hatásossá tenni.

Az elbeszélés ezt úgy ábrázolja, hogy az új akarat felébredése után C.R.C. mintegy kutató expedícióra megy a beavatás templomába, mely mindig is az ember saját, legmélyebb lénye. Valóban kutatóút ez, mert az igazi feltámadás munkája csak most kezdődhet el. Ehhez leszáll a szív sírkamrájába, hogy – mint új papember – újjászületett akaratát összekapcsolja azzal, amiről tudja, hogy ott lelket adó elemként van jelen.

Az ember szívszentélyében – még a legmélyebbre süllyedt emberében is – egy hatalmas erő, mindent megvalósító erő rejlik, mégpedig a szeretet hatalma, az az erő, amelyről azt mondják, hogy Isten maga; amelyről a korinthusiakhoz írt első levél 13. része zeng nagyszerű dicshimnuszt. Az az erő ez, amelyet az istenemberi állapot magerejének, központi erejének kell neveznünk. Ezt a magerőt nevezi az egyetemes tan a mikrokozmikus ember szellemi központjának; ez az istenszikra, mely a természetbe süllyedt. A rózsakeresztesek a szív rózsájának nevezik, az alkémiai menyegző pedig Vénusznak, ahogyan a szövegből következik, amit C.R.C. fedez fel a sírbolt ajtaján:

Itt nyugszik Vénusz,

a szép asszony,

aki sok jelentős ember

boldogságát, becsületét,

áldását és jólétét tette tönkre.

Hogyan értsük ezt?

Tudjuk, hogy ez a közönséges természetben elsülylyedt magerő minden embert megtámad és hajszol. A minden földi embert jellemző önzés nem képzelhető el enélkül a szeretetre-törekvés nélkül, mely cselekvésre késztet. A természetember, a földhöz kötött ember nem csak az örök életet és birtokot hajszolja, hanem mindenekelőtt a szeretetet, habár annak magasztos lényét nem érti. Mert végeredményben a szeretet a nagy, egyetlen életbeteljesülés. „Ha mindenem meglenne, mindenen uralkodnék, ha minden jót megtennék, szeretet pedig nincsen énbennem, akkor semmi vagyok”, tanúskodik Pál apostol.

E siralomvölgy lakói mi mindent nem tettek és hajszoltak már emiatt az erő miatt, s ebben a viszonylatban mennyi de mennyi hibát követtek el! Az ember normális, dialektikus élete mennyi vészes és rettenetes következménnyel és mennyi megkövesítő eredménnyel járt e magerő nyomása miatt! Mert a dialektikus ember kívül keresi azt, ami belül van. A másikban keresi azt, amit csak a saját, legmélyebb, újjászületett énjében lehet szabaddá tenni. Ezért mondhatjuk túlzás nélkül, hogy minden földi menyegző, amely nem az újra elnyert és újjászületett rózsaerőn alapul, az embert minden más mellett esetleg az életbeteljesülésnek és boldogságnak valami látszatával, vagy sugallatával ajándékozhatja meg, de ennek ellenére a bánat, félelem, fájdalom és aggodalom kiapadhatatlan forrása. Az alap, amelyen a természet egész együttélése nyugszik, a társadalmi menyegző, milliószorosan mutatja, hogy eszményi szempontból mennyire korhadt és teljesíthetetlen a dialektikus élet.

Ereszkedjen le tehát a szívhez, az emberben lévő isteni magerő sírjához és vallja velünk együtt, hogy „ott nyugszik a szépség és dicsőség, mely oly sok nagy ember boldogságát, becsületét, áldását és jólétét döntötte romba”.

Ha pedig az olvasó felfedezi a dialektikus emberiség boldogságának korhadtságát és elesettségét a boldogtalan házassággal, gyermekekkel, betegségekkel, és társadalmi életállapotunk ezer más bajával belátja, hogy mindez nem egyeztethető össze a szeretet isteni lényegével és a keserűségnek ezt a poharát kiissza, mielőtt megtalálta volna az életmegújítás ösvényét, akkor kőszívű, kőkemény ember lesz, aki minden élővel szemben legalább is közömbös lesz. Aki ezt idáig hagyja fajulni, az ebben az életben elveszett.

Ezért boldog az az ember, aki szegénységét belátva a szellemre éhezik, és emiatt megtalálja a megszabaduláshoz vezető ösvényt.

Aki ezen az ösvényen megéli az ötödik nap pirkadatát, az bizonyos pillanatban megtalálja a királyi kincset és saját szemeivel láthatja a rejtélyek Vénuszának leplezetlen valóságát, mely tökéletes és leírhatatlanul szép, lényegében annyira földöntúli és érinthetetlen, hogy C.R.C. lábai földbe gyökereznek.

Az ötödik nap célja ezeknek a rejtélyeknek a felélesztése. Az új papi akaratnak az a feladata, hogy Isten szeretetét szabaddá tegye.

C.R.C. ugyanis azt olvassa: „Ha a fa egészen elolvadt, akkor Vénusz asszony felébred, s egy király anyja lesz”: az istenember, a papkirály anyja!

 

 

Megkérdeztem apródomat, hogy micsoda írásjelek ezek, de ő csak nevetett, s megígérte, hogy később megtudom. Aztán eloltotta a fáklyát, s újra felmentünk. Ott minden ajtót alaposan megnéztem, s felfedeztem, hogy minden sarokban egy piritből lévő világosság égett, amit az előbb nem vettem észre, mert a tűz oly világos volt, hogy inkább kőre hasonlított, mint gyertyára. Ez a tűz szüntelenül olvasztotta a fát, mely mégis újra meg újra gyümölcsöt hozott.

– Halljad – mondta apródom -, hogy fülem hallatára mit mondott Atlasz a királynak: Ha a fa teljesen elolvadt, akkor Vénusz újra felébred, s egy király anyja lesz.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

20. Az oltár Vénusz sírjánál

 

Részletesen beszéltünk a minden ember szívszentélyében rejlő fejedelmi kincsről: a szellemszikraatomról, a rózsáról, Vénuszról, vagyis az univerzális szeretetről. Az igazi embernek e központi elvéből sugárzás árad, de a természetszülte ember a fajtája miatt nem képes helyesen reagálni rá. Ez az elv ezért őt szinte hajszolja a világon; emiatt értetlenül keres, állandóan vágyakozik rá, hallja a hívást, de nem tudja teljes mértékben megtalálni, amíg C.R.C. példájára képes nem lesz a természetes Én különböző részeinek alapos transzmutálásával teljesen feltárni a szív titkához vezető utat.

A természetszülte emberiség útját tragikusnak mondhatjuk. Meg kell azonban tanulnunk eljutni a belátáshoz, hogy ez a tragikus út nyílegyenesen az egyetlen célhoz vezet. Mert nem az a helyzet, hogy ez a kincs egyszerűen minden teremtmény számára rejtve van, míg valaki egyszer meg nem találja, s esetleg azt sem tudja mit tegyen vele, hanem mindez egy terven, istenien értelmes, folyamatszerű, csodás fejlődésen alapul. Aki pedig a Gnózishoz közeledik, annak meg kell ismernie ezt a tervet, ezt a folyamatot. Ezért beszéljük meg itt az olvasóval C.R.C. alkémiai menyegzője alapján.

Mondtuk, hogy az istenszikrából, a még szinte holtan fekvő Vénuszból sugárzás árad. A szöveg oltárról, és azzal kapcsolatos síremlékről beszél. Az oltár háromszögű, rézből, aranyból és drágakövekből áll; sas, ökör és oroszlán tartja. Az oltár közepén pedig szeráf áll, angyal, fényes rézmedencében, karjaiban ismeretlen fával, mely olvadozik. A cseppek a fáról szüntelenül hullanak a medencébe, minden csepp, minden lehulló gyümölcs azonnal szintén vízzé válik, s kifolyik a három külső, arany medencébe.

Ebből látjuk, hogy mit közöl az alkémiai menyegző az elsüllyedt istenszikráról. Minden benne van, amit tudnunk kell. Csak a jelképek beszédét kell megértenünk.

A természetszülte embernek elemekből álló teste van, vagyis négyszeres személyisége olyan elemi erőkből és anyagokból áll, amelyeket egy dialektikus világrend tulajdonságai jellemeznek, s amelyek emiatt a múlandóságot foglalják magukba. Szóval az anyagi elemekből álló testben a legcsekélyebb mértékben sincsen meg az isteniség fajtája, lényege és eredetisége. Ezért hangsúlyozza Hermész Triszmegisztosz, hogy a haláltermészet elemeiből összerakott test egyáltalán nem képezheti a megdicsőült testet, sem az anyagszférában, sem pedig életterületünk tükörszférájában.

A Logosz lénye gondoskodik tehát arról, hogy ha mégis erre a lehetetlenségre törekednek, ez a törekvés eredménytelen maradjon. A Logosz lénye azonban azzal a biztonsággal is megajándékoz, hogy a nagy átváltozás terve minden körülmények között kivitelezhető. A törvény elleni életmód visszavonhatatlanul halálhoz vezet, míg a törvény betöltése éppolyan biztosan az élettel ajándékoz meg.

Mi a Logosz lénye?

Melyik központi törvény kormányozza az egész világmindenséget? Az univerzális szeretet ereje, az isteni elv, mely minden teremtménybe bele van szőve.

A szeretetnek ebből a bennünk rejlő elvéből, mint mondtuk, sugárzás árad, mely az egész lényt érinti. Ez a sugárzás kétszeres. Pozitív és negatív nézete van, mely együtt alkotó és szülő, tehát eredményhez, az önmegvalósításhoz vezet.

Ezért vannak az oltár és a tartozékai rézből és aranyból. A réz a negatív, a befogadó elv jelképe, míg az arany a pozitív, kisugárzó elvet jelzi.

Továbbá azt közlik, hogy az oltár háromszögű, drágakövekkel ékesítik és fölötte néhány különösen nagy karbunkulus ragyog. Az egyenlő oldalú háromszög mindig az isteni bölcsesség jelképe volt, mely elajándékozza magát, az arra nemesedett észben határozottá válik, s így szintén eredményhez vezet. Itt is látjuk a két nézetet, az alkotó és a szülő aspektust.

A drágakövek pedig a győzelem koronájáról és fényességéről beszélnek.

Az Istenszikrából és a szív oltáráról tehát hatalmas sugárzás száll fel, mely faként ágazik szét messze, minden irányban. Ez az örök, mindenütt jelenlévő, mindegyikünkben elsüllyedt univerzális isteni szeretet sugárzása. Ez a szereteterő, mint mondtuk, kétpólusú: alkotó szülő. Ez az Istennel való találkozás bennünk!

Magának az alkotó erőnek szintén két nézete van, mint a szülő erőnek is. Ezért nézheti C.R.C. a sast, az ökröt, az oroszlánt és az angyalt, a négy elem, a levegő, a föld, a tűz és a víz klasszikus jelképét. A négy elemét tehát, amelyekből természetszülte személyiségünk is épül.

Talán már megértjük a közleményeket.

Az Istenszikra megtámad minket eredetisége négyszeres sugárzásával. Ezzel mintegy kikezdi a meggyalázott elemekből álló és élő haláltermészetszemélyiséget. Az egyetemes szeretet négy sugara tehát megtámadja az ember négy alacsony elvét. Ebből vagy összetörés, szétesés, halál lesz, vagy pedig olvadás, ahogyan az alkémiai menyegző nevezi.

Így biztosítja Isten szeretete bennünk a nagy tervet változatlanul. Halálhoz, s ezzel új kezdethez, vagy pedig kémiai átalakítással és olvasztással az élethez vezet minket.

A fentiekhez a következő irányból is közeledhetünk:

A szeretet ősereje, mely megtámad minket, felemésztési folyamatot, tehát anyaggá, ősanyaggá változást okoz: vízcseppeket, melyek elfolynak.

Vegyük úgy, hogy Ön ezt a folyamatot a dialektikus emberiség útjának ismeri fel, világosan átlátja, s mint a Gnózis igazi tanulója, azzal foglalkozik, hogy minden erejével átvonuljon Rózsakereszt Keresztély megbeszélt négy napján. Ekkor elkerülhetetlen, hogy az Ön négy alacsony elve egészen más viszonyban van belső oltára négy sugarával. Ebben a tekintetben összhangról beszélhetünk az Ön önfeláldozása miatt. Ennek az eredményét nevezik itt gyümölcsöknek, amelyek a szeráf rézmedencéjébe hullanak. Ezeket a gyümölcsöket pedig, melyek szintén elolvadnak, három kis arany medencében fogják fel: a vérben, az idegéterben és a belső elválasztású szerkezetben. Aki Rózsakereszt Keresztély ösvényén jár, az három pozitív, új, tiszta erőt szabadít fel magában. És ez a három képezi szó szerint Isten szeretetének és a magát ennek a szeretetnek odaadó természetszülte embernek a gyümölcsét.

Akik pedig ezt befogadák, hatalmat ada azoknak, hogy újra Isten gyermekei legyenek!

Most már megértjük, hogy a transzmutálásnak és a megszabadulásnak ezt a nagy munkáját csak az végezheti el, aki megszabadítja magában ezt a háromszoros erőt. Ezzel a háromszoros arany elixírrel lehet tehát megkapni a királyi tisztséget, s ezzel fogják a királyt és a királynőt életre kelteni, ahogyan később megmutatkozik.

Ez a szent úrvacsora három tartozéka is. Ezekből válik valóra a feltámadás.

Így már jobban értjük az ötödik napnak a halálos álomban fekvő Vénusz mellett talált sorait: „Ha a fa teljesen elolvadt, akkor felébredek, s egy király anyja leszek”. Aki belép a gnosztikus átalakulás és tudatossá válás folyamatába, az tehát szó szerint és testileg alkémiai transzmutálási folyamatba kerül, a szeretet fokozódva égő hőségébe, amelyben az alacsony fémek egyre magasabbakká válnak, míg meg nem jelenik a tiszta arany.

Sem személyiségművelés, sem pedig személyiséghasítás, hanem csakis az alkémiai személyiségmegújítás vezet Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének nagy céljához.

 

 

Alig fejezte be ezt, s még többet is mondott volna, amikor a kis Cupido repült be. Jelenlétünk meglepte, de amikor észrevette, hogy halálra sápadtan szeretnénk a földbe süllyedni, mégis nevetnie kellett, s azt kérdezte tőlem, hogy mi a csoda hozott engem ide. Azt feleltem, hogy a kastélyban eltévedtem, míg apródom itt talált meg végül, s azt remélem, hogy nem gondolnak rosszra.

– Akkor jól van, kiváncsi öregúr – mondta Cupido -, mert rosszul járhatnék, ha ezt az ajtót felfedeztétek volna. Jobban kell majd vigyáznom. Mire nagy lakatot akasztott a rézajtóra, amelyen éppen az előbb jöttünk fel.

Hálát adtam Istennek, hogy Cupido nem talált meg korábban, s apródom még jobban örült, hogy így kihúztam a csávából.

– Nem hagyhatom azonban büntetlenül – mondta Cupido -, hogy drága anyámon csaknem rajtaütöttetek.

Ezzel egyik nyila végét az egyik tüzecskébe tartotta, míg egy kicsit meg nem melegedett, s megszúrta vele a kezemet. Nem nagyon ügyeltem rá, mert örültem, hogy nagyobb veszély nélkül úsztuk meg a dolgot.

Időközben társaim is felkeltek és a terembe sereglettek. Hozzájuk szegődtem, s úgy tettem, mintha én is most keltem volna fel. Miután Cupido mindent jól elreteszelt, szintén csatlakozott hozzánk, s meg kellett neki mutatnom a kezemet. Volt még rajta egy csepp vér, amin jót nevetett, mialatt a többieket figyelmez

tette, hogy jól vigyázzanak rám, mert hamarosan napjaim végéhez közeledek. Csodálkoztunk, hogy Cupido olyan vidám tudott lenni, s a tegnapi nap eseményei nem szomorították el. Mert szomorúságnak nyomát sem láttuk rajta.

Ezalatt a mi vezetőnk, a Leány is felkészült az útra, fekete bársonyba öltözvén, elengedhetetlen babérágával. Az ő Leánykíséreténél is babérágak voltak.

Amikor minden elkészült, a Leány innivalóval kínált meg minket, hogy aztán felkészüljünk a menyegzői menetre. Nem várakoztunk sokáig, hanem követtük az udvarra. Ott hat koporsó feküdt. Társaim azt gondolták, hogy a királyi személyek vannak bennük. Én átláttam a komédiát, de nem tudtam, hogy mi lesz a többiekkel. Minden koporsónál nyolc álarcos férfi állt. Mihelyt a szomorú és engem mélyen megrendítő zene megszólalt, a férfiak felemelték a koporsókat, s rangunk sorrendje szerint követnünk kellett őket az ismert kertbe, melynek közepén hét oszlopon nyugvó faépületet emeltek gazdagon díszített eresszel. Belül hat sírgödör ásítozott, s mindnél egy kő feküdt. Középen azonban kerek, középen lyukas, magas kő állt.

Ezekbe a sírokba eresztették le a koporsókat sok szertartással, rátolták a köveket és jól lezárták őket. Középen a kis ládának kellett állnia. Ezzel társaimat becsapták, mert azok nem hihettek mást, mint hogy a halottak fekszenek bennük. Fent nagy zászló függött egy főnix ábrájával; valószínűleg azért, hogy még job

ban becsapjanak minket. Hálát adtam Istenemnek, hogy többet láttam a többieknél.

A temetés után a Leány a középső kőre állva rövid beszédet mondott, melyben azt ajánlotta, hogy szívleljük meg ígéretünket, maradjunk hűek, ne riadjunk vissza mindattól, ami vár ránk, hanem segítsünk az eltemetett királyi személyeket újra életre kelteni, aminek érdekében haladéktalanul Olimposz tornyához kell utazni és a helyes és szükséges orvosságot elhozni.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

21. Az üres koporsók temetése

 

A megbeszéltek után belátható, hogy a Rózsa szívszentélybe áradó sugárzásának csodás folyamatát és ennek következményeit, folyamatszerűségét és törvényszerűségét az önző énember semmiképpen sem befolyásolhatja, sem okkult gyakorlatokkal nem terelheti bármilyen irányba. A szív csodafájának sugárzásait és hatásait maga az élet, az ember gondolkodási, akarási és cselekvési életmódja szabályozza. Ez a gnosztikus tanulóság lényege. Az ember élete és közérzete számára rendkívül veszélyes is lenne, ha megkísérelné a szívműködését befolyásolni. Aki megpróbálja, annak ezért halállal kell lakolnia.

Ezért mondja az alkémiai menyegző, hogy Vénusz sírboltjába behatolni szigorúan tilos. Persze nem az a helyzet, hogy e hatalmas sugárfolyamatok hatásainak a tanuló számára ismeretleneknek kell maradniuk, míg végül tényekkel találja magát szemben. Ellenkezőleg, a tanuló tudata állandóan érintkezésbe kerül az őbenne lévő istenerővel. Erre utal az alkémiai menyegzőben Cupidó fellépése. A szárnyas Cupido Vénusz szolgája, aki tanácsaival, nyilaival és üzeneteivel a jelöltet szüntelenül tájékoztatja haladása és hibái felől.

Cupidó alakjával az alkémiai menyegzőben már korábban is találkoztunk. Most észrevesszük, hogy – joggal- a szívszentély őre is. Hogy C.R.C.-t az ösvény állhatatos kutatása és felismerése miatt állítólag megbüntesse, Cupidó, felmelegített nyilával, C.R.C. kezébe szúr. Ha felfigyelnek Cupidónak erre tett megjegyzésére, akkor megértik az eseményt. A tény, hogy C.R.C. keze vérzik, amikor az egyetemes szeretettel felmelegített nyíllal megszúrják, azt bizonyítja, hogy C.R.C. erre az érintésre reagálni tud. A sebet a kézen, a cselekvés eszközén ejtik és arra az ünnepélyes napra utalnak, melyet C.R.C. nemsokára megér, mégpedig a végül bekövetkező menyegzőre, az alkémiai menyegzőre, melynek kivitelező alakja maga C.R.C. lesz.

Ezután a temetés jelenetét játszák el gyászzenével és sötét ruhákban, mialatt a sírba leeresztett koporsók teljesen üresek. Tudjuk, hogy a hat főúr és a régi akarat anyagi maradványait a hét hajóra, a Szent Szellem hét égihajójára bízták. A félrevezetés fokozása érdekében a sír fölött nagy zászló lobog a főnix, a feltámadás képével.

Hogyan értsük ezt a játékot? Ezzel azt hangsúlyozzák, hogy a tudatnézetek endúrisztikus halálának, melyet a tanuló önkéntesen végez önmagán, a legcsekélyebb köze sincsen az igazi, természetes halálhoz. Itt élethez vezető halálról, a régi természet teljes semlegesítéséről van szó, hogy feltámadhasson az új természet! Ezért magyarázta a Gnózis mindig is, hogy Jézusnak, az Úrnak a halála csak látszat volt.

A tény, hogy az alkémiai menyegzőről beszélünk, azt hozza magával, hogy – ha röviden is – a gnosztikus rejtélyekről is beszélünk. Meg kell tehát mondanunk, hogy az endúrisztikus halál nem villámgyorsan néhány másodperc alatt játszódik le, hanem egy életszakaszra vonatkozik, amelynek folyamán az én elhal. Ez az egész természetlény csendessé válása, a magány időszaka, ugyanakkor azonban a növekvő, nagy gazdagság időszaka is, amikor a Hétszellem első sugara, az új főpap, az új akarat belép és új életláthatár tárul fel, szabadítja fel magát a megszokott tudat homályából.

Ezért olyan hálás C.R.C. Istennek, hogy többet láthatott a többieknél.

Végül a Leány a sírnál rövid, jelentős imát mond:

hogy a tanuló maradjon hű az ígéreteihez,

hogy az elcsendesülés időszakában esetleg elszenvedett nehézségek vagy fájdalom ne bátortalanítsák el,

hogy erősen fáradozzon a hét halott feltámasztásán, és

hogy haladéktalanul utazzon Olimposz tornyához, hogy elhozza a feltámadáshoz szükséges gyógyszert.

Itt kezdődik világosan annak a munkának az ideje, mely már az új tudatossá válás területéhez tartozik. Figyelmünket mindenekelőtt az Olimposz tornyához vezető utazásra irányítják!

Nézzük meg, hogy mit értsünk ez alatt.

A klasszikus mitologiából tudjuk, hogy Olimposz hegy, az istenek lakóhelye. A szentírásban és az egyetemes tanban ilyen hegyek nagy szerepet játszanak. Sok ilyen hely neve ismeretes; valójában azonban mind ugyanarra, a kiemelkedés, a megszabadulás fókuszára utalnak.

Az Arany Rózsakereszt modern Szellemi Iskolájában az új életterület kapujáról, az Arany Fej, vagy feltámadási terület bejáratáról beszélünk.

Józanul arra az álláspontra helyezkedhetnénk, hogy ha a tanuló megérik a bemenetelre, akkor majd csak észreveszi ezt. Szövegünk azonban kijelenti, hogy az alkalmas gyógyszer elhozása végett kell odautaznia, melyre szükség van az újraélesztéshez.

Új cselekedetet követelnek tehát.

Az ötödik nap folytatásában, melyről még részletesen beszélünk, el is mondják, hogyan száll a hét jelölt a parton lehorgonyzott hajókra, amelyekben valójában a hét koporsó rejlik a lefejezett főurak anyagi maradványaival. Majd áthajóznak a tavon, aztán a tengeren, s néhány óra múlva elérik a szigetet, amelyen Olimposz tornya van. A sziget pontosan négyzet alakú, s erős fal veszi körül, melynek átmérője 260 lépés. A tengerben, a falban és a szigetben Krisztus Egyetemes Szerzetének magasztos jelképét, a kört, háromszöget, négyzetet látjuk.

A tenger az örökkévalóság köre;

a fal az ember igazi, isteni alkotóerejének a háromszöge, mely a megújult tobozmirigyben, agyalapi mirigyben és pajzsmirigyben nyilatkozik;

a sziget az építés igazi négyzete, a teljes önfeláldozás Krisztusban. Tegyük hozzá, hogy az Olimposz a görög mitológia szerint a halhatatlan Istenek lakóhelye. A halhatatlanok székhelyének csúcsa az egység; a fal a háromszög; az alapfelület a négyzet.

260 a kabalában a 8-as szám, tehát Szaturnusz; a nullával együtt az élethez vezető átmenetre utal, melyen az ötödik nap jelöltjei éppen át akarnak vonulni. Az átvonulás számukra a hét új-asztrál emanáció, kisugárzás alapján válik lehetségessé, ami a háromszögből árad, mely a jelölt megszentelődése miatt lángpompára lobbant. A hét emanációt már a hét súlyról szóló részletben megismertük.

Vizsgáljunk meg néhány részletet.

A tanuló lélekben megszületett, természete meghalt, a Hétszellem megérintette, és az első sugár, mint világosság az új ösvényen, megmaradt benne. A hét hajó pedig a parton horgonyoz és vár.

A tengert most a tobozmirigyközpont aurájának nézze, mely nagy, kerek fénymezőt képez, s messze túl ér az anyagi fej körvonalain. Ez a tobozmirigy-fénytenger az arra nemesedett tanuló és a Hétszellem különös érintkezési pontja. A negyedik napon a hét láng, a hét hajó fölött lebegve, bejön ebbe a fénytengerbe, mialatt a régi ember hét lámpáját, melyet eloltottak, lefejeztek, a hét hajóban helyezik el. A régi természet önátadással, önfeláldozással a nagy üdvösség elé ment, s a szellem lángjátékában megsemmisült; ez olyan halál, mely az élethez vezet!

Mert a hét hajó itt marad! A hét erővonal ez, a hét kötél, mely a tanulót mindig az igaz emberréválás nagy céljához köti, összeköti Olimposszal, a halhatatlanok székhelyével, melynek csúcsa hétséges egységet, alapfelülete pedig tiszta négyzetet képez.

És az a magasztos, hogy a tanulók, előkészületeik miatt, valóban képesek elutazni ehhez a célhoz, hogy tehát a szellem, a lélek és a már nem ellenkező test egysége alapvetően létrejött. Ehhez a győzelemhez terel az Önbe süllyedt alapvető szereteterő is. Ha igazán a megszabadulásra vágyik, akkor Önt is a négyszögű szigeten, a szőnyegen, az épület négyzetén kell találni. Mert ez a feladatunk.

Tudjuk, hogy a szőnyegen állni azt jelenti: a szükséges előkészületek után komolyan dolgozni saját magán. Ezért nevezzük ezt az építmény négyzetének, melynek a figyelemre legméltóbb nézete az életmód. Nem az a fontos, amit Ön tud, aminek látszik, amit mond, hanem amit tesz – az a lényeges! Aki nem az új életmóddal halad az ösvényen, ahogyan a Gnózis mutatja azt, az nem való az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájába.

 

 

Ebbe azonnal beleegyeztünk, s egy másik ajtón keresztül követtük a Leányt a tópartra, ahol már várakozott a hét üres hajó. A leányok rájuk erősítették babérágaikat, s miután elosztottak minket a hajókra, Isten nevében elindítottak, s utánunk néztek, míg el nem tűntünk a szemük elől. Aztán az őrökkel együtt visszamentek a kastélyba.

Minden hajónkon nagy zászló lobogott, s egy különös jel. A hét hajó közül ötön az öt szabályos mértani ábra díszelgett, mindegyiken másik. Az én hajómon, melyen a Leány is ült, gömb ékeskedett. Így bizonyos sorrendben hajóztunk. Minden hajón csak két hajós volt.

Elől az „a” jelzésű hajó vitorlázott, melyben véleményem szerint a mór feküdt. Fedélzetén tizenkét zenész játszott, különösen szépen, s a hajó jele a piramis volt.

Aztán három következett egymás mellett, „b”, „c” és „d”, amelyeken mi tartózkodtunk. Én a „c”-ben ültem. Középen a két legnagyobb és legszebb hajó ment, „e” és „f”. Azokban nem volt ember, hanem sok babérággal voltak feldíszítve, s jelük a Nap és a Hold volt. A menetet a „g” hajó zárta le, melyben 40 leány ült.

Miután átkeltünk a tavon, egy szoroson kijutottunk a tengerre. Ott már várt ránk minden szirén, hableány és tengeri istennő, akik azonnal vízitündért küldtek hozzánk, hogy átnyújtsa ajándékukat a menyegző alkalmából.

Ez nagy, gyönyörű, értékes foglalatba illesztett igazgyöngy volt, kerek és fényes, amilyet sem a mi világunkban, sem az új világban nem látott még senki.

A Leány örömmel átvette, mire a vízitündér megkérte, hogy álljunk meg egy pillanatra, s hallgassuk meg a zenéjüket, amibe a Leány szívesen beleegyezett. A két nagy hajót középre állította, s a többit ötszög formájában állította köréjük.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

22. A hét hajó Olimposz tornyához megy

 

Bevezetőül a Fama Fraternitatis hatalmas ígéjével szembesítünk:

Isten szelleme által lángra lobbantva

Jézusban, az Úrban elpusztulni,

a Szent Szellem által újjászületni.

Ez a mantram az egész ösvény tanának rövid összefoglalása. A rózsakereszt rejtélyainak, vagyis a Világosság Hármas Szövetsége rejtélyeinek tanulóját először magát tökéletesen az új lélekállapotnak szentelő életmód miatt a Hétszellemnek kell lélekkel ellátnia, lelkesítenie. Ennek a következménye elkerülhetetlenül a természetet illető teljes, hétszeres pusztulás, aláhanyatlás lesz Jézusban, az Úrban; vagyis az egész énlénynek és a természetszülte lelkesülésnek endúrisztikusan meg kell halnia. A természetszülte személyiség eszköz ugyan, melyet természetes életerők éltetnek, s ha ezek az életerők nem lennének, akkor az ilyen személyiség nem lenne, vagy idő előtt szétesne; természetszülte énünk tehát a test fenntartója, de semmi több.

Ennek a testfenntartónak, az eszköz, a szerkezet ideiglenes gondnokának a szellemet és az új lélekállapotot mintegy királynak és királynőnek kell elfogadnia, egész rendszere egyetlen vezető erőinek kell tartania. Ezért kell a test ideiglenes gondnokának egy endúrának nevezett folyamatban teljesen éntelen, önzetlen szerepet játszania, hogy a szellem és a lélek király és királynőként uralkodhasson és az egész rendszert magasabb javakhoz és teljes megszabaduláshoz vezethesse. Ezt az alakulást nevezzük kezdetben újjászületésnek vagy feltámadásnak. Ezeket a kifejezéseket a Biblia helytelen értelmezése miatt teljesen félremagyarázzák.

Erre az újjászületésre elkerülhetetlenül a transzfigurációnak az egész rendszer hatalmas megváltozásának kell következnie, melynek az a célja, hogy az egész rendszert az anyag és szellem minden területén jelenlévő élethez igazítsa és arra alkalmassá tegye. Ezt a transzfigurálást, vagy átváltozást csak a bennlakó szellemlélek, a szellemlélek birtoklása teszi lehetővé. Ezért beszélnek a rózsakeresztesek alkémiai menyegzőről, vagyis a szellemlélek testbeereszkedéséről és a szellemléleknek a testben tudatossá válásáról, hogy aztán lehetővé váljon a transzfigurálás.

Nos, szövegünk ötödik napjának végén az endúra valóra vált. A régi tudaterők visszahúzódtak, meghaltak és eltemettettek. Az én felvétetett a nem-létbe. Most aztán az új, abszolút istenemberi tudatállapot újraélesztésének, az újjászületésnek, a feltámadásnak kell megvalósulnia. Ezért megy a hét hajó a tavon és a tengeren át Olimposz tornyához.

Említettük, hogy a templom körüli tó a tobozmirigytérség, ennek a hatásköre, mely az egész személyiségen uralkodik. Ezen a tavon láttuk a szellem hét világosságát érkezni és újra elmenni. Ha az én endúrisztikusan aláhanyatlott, akkor új kapcsolatot teremtenek a tobozmirigytér és az interkozmikus, tiszta, eredeti életszellem, a tiszta asztrál tér között. Ezzel a térrel együttműködve kell aztán a feltámadást előkészíteni és elvégezni. Az megnyílt és azért mennek ki a hajók a tavon át a tengerre.

Talán ismeretes, hogy a szent területeket, ahol a szellem teljesen megnyilatkozik, a szent szimbólika mindig tengernek jelöli. Isten bőségét és a Szent Szellemet mindig tengernek, az istenmegnyilvánulás tengerének mondják.

Így találjuk meg Mária nevének jelentését is. A szó a mare = tenger szóból származik. Ebből a Máriából, az eredeti asztrál anyag tiszta tengeréből kell az istengyermeknek, az új embernek megszületnie. Ez a Máre vagy Mária ezért Isten anyja is, az istengyermek anyja.

Ugyanakkor látjuk már azt a hatalmas árulást is, amelyet az egyház követ el az emberiséggel szemben, amikor Máriát természetszülte embernek ábrázolja, aki szó szerint és testileg Isten anyja lenne mindörökkön örökké. Látjuk, hogy mit tartsunk erről az egyházi dogmáról? Az anya, Mária, Máre az istenmegnyilvánulás tengere, amelyből a transzfiguráció valósul meg. Ebből a Máriából emberi lényt, mellőzhetetlen istennőt csinálni egyszerűen szörnyűség, sőt bűn. Ez az egyháznak egy mentő szalmaszála, mellyel fenn szeretné tartani magát; mese, amelyet igaznak állítanak, s amelyben következetesen megvan a helye a szűz-jelképnek és a szeplőtelen fogantatásnak is.

Ha a jelölt felszerelve és felkészülten a feltámadás nagy, szent művéhez lát, akkor a hervadhatatlan remény jeléül mind a hét hajót babérágakkal díszítik. Azt is mondják, hogy minden hajón zászló és különös jel van. Ezen kívül bizonyos sorrendben hajóznak.

Minden hajón két hajós van, s az utolsón 40 szűz. C.R.C. hajóját a c-betű jelöli, s zászlaján földgömb van.

Nézzük meg mit jelent mindez. A hajók sorrendje a következő:

Egyik elől halad. Ezután három jön egymás mellett; ezek után kettő, végül pedig egy.

Ebben a képben világosan látjuk a kettős keresztet, Bouan keresztjét, a Szent Grál kereszteseinek ősrégi jelét, a feltámadás hatalmas gnosztikus jelképét, melyet a közepén lévő rózsa díszít. Mert ezen a hajón foglalt helyet Rózsakereszt Keresztély, akinek a jele a földgömb, mint a rózsakereszt világot átölelő feladatának a kifejezése.

Az öt hajó jelvényei szabályos ábrák; az „a” hajó jele a piramis. Itt a szabályos kristályokra utalnak. A piramis is kristály, mely a természetben mindenütt megtalálható.

Ha a tanuló a céljára törekszik és képes kapcsolatba lépni az életszellem világával, az életbőség tengerével, akkor ennek az összeköttetésnek a következménye új erők beáramlása lesz. Ezekkel az erőkkel azonban új, tiszta kristályformák vannak kapcsolatban; mert nincs üres tér. Új erők tehát új megnyilvánulást is jelentenek. Most az a feladat, hogy ezeket az Istenben született atomokat helyesen illesszék össze! Ezért is van minden hajón két hajós. Ezek a pozitív és a negatív sarkot jelképezik, amelyekre az erők szabályos, gondos összeillesztéséhez szükség van.

A győzelem keresztjének alapját, a „g” hajót 40 szűz jellemzi.

Az „e” és az „f” hajó a legszebb és legnagyobb; ezek a Nap és a Hold lobogója alatt vitorláznak.

Talán ezt sem nehéz megérteni. A negyvenes szám a megnyilvánulás teljességére utal az örökkévalóságra nézve. Ezért nyilvánulhat meg a Nap és a Hold (a szellem és a lélek jelképe) csak a tökéletesen megszabadító cselekedetből, tehát az élet megújított központjából, a medenceszentélyből. Ez a hajók későbbi átcsoportosulásából is megmutatkozik, amikor „e” és „f” (Nap és Hold, szellem és lélek) legszebb megjelenési formájában középre megy, mialatt C.R.C. a „c” hajóban a személyiség vezető, megújult tudatelvét a szívből a főszentélybe helyezte át, hogy ott folytassa és fejezze be a szellem és a lélek együttműködésével az alkémiai átalakító munkát. Az ötágú csillag, amelyet az ötszög, a megszabadult ember jelképe zár körül, ennek az új, elnyert valóságnak a bizonyítéka.

Az ötödik napnak ez az új, kezdődő folyamata így mindenki számára, akinek szabad tudnia ezt, ezoterikusan, kabalisztikusan, tudományosan és gnosztikusan meg van határozva, és a beavatott teljesen tisztában van a részletekkel.

Amikor C.R.C. különös flottája a tavon át kiér a bőség tengerére, találkozik a szirének és nimfák seregével, amikor is a menyegző tiszteletére értékes gyöngyöt nyújtanak át. Végül pedig a Hétszellem tiszteletére hatalmas, hétszeres szirén-dal csendül fel, melyet a következőkben megbeszélünk.

 

 

Ebbe azonnal beleegyeztünk, s egy másik ajtón keresztül követtük a Leányt a tópartra, ahol már várakozott a hét üres hajó. A leányok rájuk erősítették babérágaikat, s miután elosztottak minket a hajókra, Isten nevében elindítottak, s utánunk néztek, míg el nem tűntünk a szemük elől. Aztán az őrökkel együtt visszamentek a kastélyba.

Minden hajónkon nagy zászló lobogott, s egy különös jel. A hét hajó közül ötön az öt szabályos mértani ábra díszelgett, mindegyiken másik. Az én hajómon, melyen a Leány is ült, gömb ékeskedett. Így bizonyos sorrendben hajóztunk. Minden hajón csak két hajós volt.

Elől az „a” jelzésű hajó vitorlázott, melyben véleményem szerint a mór feküdt. Fedélzetén tizenkét zenész játszott, különösen szépen, s a hajó jele a piramis volt.

Aztán három következett egymás mellett, „b”, „c” és „d”, amelyeken mi tartózkodtunk. Én a „c”-ben ültem. Középen a két legnagyobb és legszebb hajó ment, „e” és „f”. Azokban nem volt ember, hanem sok babérággal voltak feldíszítve, s jelük a Nap és a Hold volt. A menetet a „g” hajó zárta le, melyben 40 leány ült.

Miután átkeltünk a tavon, egy szoroson kijutottunk a tengerre. Ott már várt ránk minden szirén, hableány és tengeri istennő, akik azonnal vízitündért küldtek hozzánk, hogy átnyújtsa ajándékukat a menyegző alkalmából.

Ez nagy, gyönyörű, értékes foglalatba illesztett igazgyöngy volt, kerek és fényes, amilyet sem a mi világunkban, sem az új világban nem látott még senki.

A Leány örömmel átvette, mire a vízitündér megkérte, hogy álljunk meg egy pillanatra, s hallgassuk meg a zenéjüket, amibe a Leány szívesen beleegyezett. A két nagy hajót középre állította, s a többit ötszög formájában állította köréjük.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

22. A hét hajó Olimposz tornyához megy

 

Bevezetőül a Fama Fraternitatis hatalmas ígéjével szembesítünk:

Isten szelleme által lángra lobbantva

Jézusban, az Úrban elpusztulni,

a Szent Szellem által újjászületni.

Ez a mantram az egész ösvény tanának rövid összefoglalása. A rózsakereszt rejtélyainak, vagyis a Világosság Hármas Szövetsége rejtélyeinek tanulóját először magát tökéletesen az új lélekállapotnak szentelő életmód miatt a Hétszellemnek kell lélekkel ellátnia, lelkesítenie. Ennek a következménye elkerülhetetlenül a természetet illető teljes, hétszeres pusztulás, aláhanyatlás lesz Jézusban, az Úrban; vagyis az egész énlénynek és a természetszülte lelkesülésnek endúrisztikusan meg kell halnia. A természetszülte személyiség eszköz ugyan, melyet természetes életerők éltetnek, s ha ezek az életerők nem lennének, akkor az ilyen személyiség nem lenne, vagy idő előtt szétesne; természetszülte énünk tehát a test fenntartója, de semmi több.

Ennek a testfenntartónak, az eszköz, a szerkezet ideiglenes gondnokának a szellemet és az új lélekállapotot mintegy királynak és királynőnek kell elfogadnia, egész rendszere egyetlen vezető erőinek kell tartania. Ezért kell a test ideiglenes gondnokának egy endúrának nevezett folyamatban teljesen éntelen, önzetlen szerepet játszania, hogy a szellem és a lélek király és királynőként uralkodhasson és az egész rendszert magasabb javakhoz és teljes megszabaduláshoz vezethesse. Ezt az alakulást nevezzük kezdetben újjászületésnek vagy feltámadásnak. Ezeket a kifejezéseket a Biblia helytelen értelmezése miatt teljesen félremagyarázzák.

Erre az újjászületésre elkerülhetetlenül a transzfigurációnak az egész rendszer hatalmas megváltozásának kell következnie, melynek az a célja, hogy az egész rendszert az anyag és szellem minden területén jelenlévő élethez igazítsa és arra alkalmassá tegye. Ezt a transzfigurálást, vagy átváltozást csak a bennlakó szellemlélek, a szellemlélek birtoklása teszi lehetővé. Ezért beszélnek a rózsakeresztesek alkémiai menyegzőről, vagyis a szellemlélek testbeereszkedéséről és a szellemléleknek a testben tudatossá válásáról, hogy aztán lehetővé váljon a transzfigurálás.

Nos, szövegünk ötödik napjának végén az endúra valóra vált. A régi tudaterők visszahúzódtak, meghaltak és eltemettettek. Az én felvétetett a nem-létbe. Most aztán az új, abszolút istenemberi tudatállapot újraélesztésének, az újjászületésnek, a feltámadásnak kell megvalósulnia. Ezért megy a hét hajó a tavon és a tengeren át Olimposz tornyához.

Említettük, hogy a templom körüli tó a tobozmirigytérség, ennek a hatásköre, mely az egész személyiségen uralkodik. Ezen a tavon láttuk a szellem hét világosságát érkezni és újra elmenni. Ha az én endúrisztikusan aláhanyatlott, akkor új kapcsolatot teremtenek a tobozmirigytér és az interkozmikus, tiszta, eredeti életszellem, a tiszta asztrál tér között. Ezzel a térrel együttműködve kell aztán a feltámadást előkészíteni és elvégezni. Az megnyílt és azért mennek ki a hajók a tavon át a tengerre.

Talán ismeretes, hogy a szent területeket, ahol a szellem teljesen megnyilatkozik, a szent szimbólika mindig tengernek jelöli. Isten bőségét és a Szent Szellemet mindig tengernek, az istenmegnyilvánulás tengerének mondják.

Így találjuk meg Mária nevének jelentését is. A szó a mare = tenger szóból származik. Ebből a Máriából, az eredeti asztrál anyag tiszta tengeréből kell az istengyermeknek, az új embernek megszületnie. Ez a Máre vagy Mária ezért Isten anyja is, az istengyermek anyja.

Ugyanakkor látjuk már azt a hatalmas árulást is, amelyet az egyház követ el az emberiséggel szemben, amikor Máriát természetszülte embernek ábrázolja, aki szó szerint és testileg Isten anyja lenne mindörökkön örökké. Látjuk, hogy mit tartsunk erről az egyházi dogmáról? Az anya, Mária, Máre az istenmegnyilvánulás tengere, amelyből a transzfiguráció valósul meg. Ebből a Máriából emberi lényt, mellőzhetetlen istennőt csinálni egyszerűen szörnyűség, sőt bűn. Ez az egyháznak egy mentő szalmaszála, mellyel fenn szeretné tartani magát; mese, amelyet igaznak állítanak, s amelyben következetesen megvan a helye a szűz-jelképnek és a szeplőtelen fogantatásnak is.

Ha a jelölt felszerelve és felkészülten a feltámadás nagy, szent művéhez lát, akkor a hervadhatatlan remény jeléül mind a hét hajót babérágakkal díszítik. Azt is mondják, hogy minden hajón zászló és különös jel van. Ezen kívül bizonyos sorrendben hajóznak.

Minden hajón két hajós van, s az utolsón 40 szűz. C.R.C. hajóját a c-betű jelöli, s zászlaján földgömb van.

Nézzük meg mit jelent mindez. A hajók sorrendje a következő:

Egyik elől halad. Ezután három jön egymás mellett; ezek után kettő, végül pedig egy.

Ebben a képben világosan látjuk a kettős keresztet, Bouan keresztjét, a Szent Grál kereszteseinek ősrégi jelét, a feltámadás hatalmas gnosztikus jelképét, melyet a közepén lévő rózsa díszít. Mert ezen a hajón foglalt helyet Rózsakereszt Keresztély, akinek a jele a földgömb, mint a rózsakereszt világot átölelő feladatának a kifejezése.

Az öt hajó jelvényei szabályos ábrák; az „a” hajó jele a piramis. Itt a szabályos kristályokra utalnak. A piramis is kristály, mely a természetben mindenütt megtalálható.

Ha a tanuló a céljára törekszik és képes kapcsolatba lépni az életszellem világával, az életbőség tengerével, akkor ennek az összeköttetésnek a következménye új erők beáramlása lesz. Ezekkel az erőkkel azonban új, tiszta kristályformák vannak kapcsolatban; mert nincs üres tér. Új erők tehát új megnyilvánulást is jelentenek. Most az a feladat, hogy ezeket az Istenben született atomokat helyesen illesszék össze! Ezért is van minden hajón két hajós. Ezek a pozitív és a negatív sarkot jelképezik, amelyekre az erők szabályos, gondos összeillesztéséhez szükség van.

A győzelem keresztjének alapját, a „g” hajót 40 szűz jellemzi.

Az „e” és az „f” hajó a legszebb és legnagyobb; ezek a Nap és a Hold lobogója alatt vitorláznak.

Talán ezt sem nehéz megérteni. A negyvenes szám a megnyilvánulás teljességére utal az örökkévalóságra nézve. Ezért nyilvánulhat meg a Nap és a Hold (a szellem és a lélek jelképe) csak a tökéletesen megszabadító cselekedetből, tehát az élet megújított központjából, a medenceszentélyből. Ez a hajók későbbi átcsoportosulásából is megmutatkozik, amikor „e” és „f” (Nap és Hold, szellem és lélek) legszebb megjelenési formájában középre megy, mialatt C.R.C. a „c” hajóban a személyiség vezető, megújult tudatelvét a szívből a főszentélybe helyezte át, hogy ott folytassa és fejezze be a szellem és a lélek együttműködésével az alkémiai átalakító munkát. Az ötágú csillag, amelyet az ötszög, a megszabadult ember jelképe zár körül, ennek az új, elnyert valóságnak a bizonyítéka.

Az ötödik napnak ez az új, kezdődő folyamata így mindenki számára, akinek szabad tudnia ezt, ezoterikusan, kabalisztikusan, tudományosan és gnosztikusan meg van határozva, és a beavatott teljesen tisztában van a részletekkel.

Amikor C.R.C. különös flottája a tavon át kiér a bőség tengerére, találkozik a szirének és nimfák seregével, amikor is a menyegző tiszteletére értékes gyöngyöt nyújtanak át. Végül pedig a Hétszellem tiszteletére hatalmas, hétszeres szirén-dal csendül fel, melyet a következőkben megbeszélünk.

 

 

Néhány óra múlva, amikor kellemes beszélgetések közepette jókora utat tettünk meg, feltűnt Olimposz tornya. A Leány ezért parancsot adott, hogy néhány lövéssel jelezzük érkezésünket, amit meg is tettek. Nemsokára láttuk, hogy nagy fehér zászlót húztak fel, és egy kis aranyozott hajót küldtek elénk. Ahogyan közelebb ért, láttuk, hogy egy öreg ember ül benne, a toronyőr, néhány fehérbe öltözött szolgával. Barátságosan fogadott, s a toronyhoz vezetett minket.

Ez a torony egy teljesen négyszög alakú szigeten állt, melyet olyan erős és széles sánc vett körül, hogy 260 lépést számoltam meg, míg átértem rajta. Belül pompás rét terült el, sok kertecskével, melyekben különös és számomra ismeretlen gyümölcsök teremtek. Ezután újra fal következett a torony körül.

Maga a torony úgy nézett ki, mintha hét kerek tornyot építettek volna egybe. A középső valamivel magasabb volt a többieknél. Belül is egymásba torkolltak, s hét szintjük volt egymás fölött.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

24. Olimposz tornya

 

Én egy szövegblokk vagyok. Kattints a szerkesztés gombra a szöveg megváltoztatásához. Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut elit tellus, luctus neA jelöltek alkémiai menyegzőhöz vezető útján nemsokára feltűnik Olimposz tornya. Már messziről nagy fehér zászló üdvözli őket, a béke jele, s arany hajó jön eléjük, amelyben az öreg ül, a torony őre, néhány fehérbe öltözött segédjével.

A szigetet már leírtuk. Szabályos négyzet az alakja; a négyzet szívében építmény, az egységbe kapcsolt hét kerek torony; a középső valamivel magasabb a többieknél. Az építményt, melynek hét emelete van, 260 lépésnyi vastagságú fal veszi körül. Ebbe a szerkezetbe vezetik be a jelölteket, hogy itt elvégezzék a nagy munkát.

Meg kell beszélnünk néhány részletet, hogy ezt jól megérthessük. A kedves olvasót tehát a legnagyobb figyelemre kérjük, mert az ötödik nap végén megtaláljuk minden elkövetkezőnek a kulcsát.

Megbeszéltük, hogy a tanuló hogyan kapja meg a kristályt, a „nagyon értékes gyöngyöt”, s hogyan részesül Rózsakereszt Keresztély az egyetemes szeretet hétszeres lényében, a Hétszellem második sugarában, melynek szeretetereje teljesen eltölti őt, s mint újszülöttel, közli vele az új életállapot éteri nézetének a lényegét. Ezen az alapon éri el az életbőség tengerén a szigetet, melyen Olimposz pompás tornya áll.

Ez azt jelenti, hogy most valóra válik a találkozás az új életmegnyilvánulás központi erejével. Nem magasztos, absztrakt érintés, hanem tudatos találkozás formájában. Megpróbáljuk ezt részletezni.

Bevezetőül az egyetemes tan egyik különös kijelentését idézzük:

„A szellemet csak akkor lehet meglátni, ha a léleknél megjelenik a szent Öreg.”

Amikor C.R.C. a toronyhoz ér, a szent Öreg fogadja. Itt tehát új, valóságos, határozott találkozásról van szó. A szent Öreg ugyanis többek között a megszabadulás ereje, mely leereszkedik, a mikrokozmoszban megnyilvánul, majd belép a tanuló tobozmirigyközpontjába. Ez az az erő, amelynek segítségével a három (szellem, lélek és test) egyesül; ez tehát az igazi, istenemberi állapot megvalósításának a kezdete.

A három egyesülésén elgondolkozva a harmadik nézetnél, a testnél nem szabad saját személyiségükre gondolniuk mai állapotában, hanem mindez arra a személyiségre vagy testre vonatkozik, amelynek még ki kell alakulnia.

Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője a király (szellem) és a királynő (lélek) újjászületésére vonatkozik, hogy ennek következtében harmadikként a test is (a személyiség) igazi, Isten terve szerinti, transzfigurált valóságában nyilvánulhasson meg.

Háromszoros feladatról van tehát szó:

a szellemmegjelenésről, vagyis a királyról;

a lélekmegjelenésről, a királynőről;

és a személyiségmegjelenésről, Rózsakereszt Keresztélyről.

Hogy valami határozottá válhasson, ahhoz először elvont, de mégis meglévő értékek és lehetőségek formájában léteznie kell.

Nos, Isten háromságának elvont formája még nem nyilvánult meg, ez a szent Öreg, a nagyon Öreg, vagy vén a segédeivel. Ennek az elvont háromságnak határozott értékként, alkémiai építőanyagként kell a tanulóba leereszkednie, hogy aztán a tanuló maga váltsa azt valóra. Ez a fontos! Ez a hatalmas hatás, ez a nagy életfeladat az ifjú Gnózis jelképének alapja is. A kör, a háromszög és a négyzet az a jelkép, melyet a hét gyertyatartó világosságába állítanak. Röviden: a tenger, a sziget és a Nagyon Öreg a segédeivel.

Induljunk ki abból az ötletből, hogy Önök, mint tanulók, mind érettek a menyegzőre, tehát többé-kevésbé élő lélekállapotuk és elhallgattatott énjük vagy testi állapotuk van. Akkor szellemérintésről is lehet szó.

Mi az Önök én-tudata?

Már mondtuk, hogy ez az egész rendszerükben jelenlévő atomok életerejének összege. Honnan van ez az atomi életerő?

Természetesen a teremtőtől, aki az ősanyagba lehelte az Ő életlélegzetét! Bizonyos mértékben tehát az éntudat is Istenből született. Az atom életlélegzete azonban, filozófiai szempontból, nem feltétlenül tökéletes. Ennek a lélegzetnek más isteni értékekhez kell csatlakoznia, hogy véghez vihesse a nagy istentervet.

Tovább kérdezünk az előbbi feltételek mellett az Önök pillanatnyi belső állapotára vonatkozóan: honnan ered élő lélekállapotuk?

Lélekerejük a monádjuk, a mikrokozmoszuk magereje, központi ereje. Honnan ered ez a magerő? Szintén minden dolog Atyjától! A lélek is Istenből való.

Továbbá ki hívja Önöket az új életre? Ki hívja fel Önöket a megszabadulásra? Maga a szellem, mely megérinti belső lényüket, hol a lélekben, hol pedig az elcsendesült énlényben. Tehát a harmadik nézet, a szellem, a királyerő is Önöknél, körülöttük és bennük van – csak még nem egyesültek. Ebben a helyzetben sem megnyilvánulás, sem beteljesülés, sem helyreállítás nem lehetséges csak előkészület, míg meg nem valósul a nagy utazás a szigetre. Akkor a jelölt találkozik a Nagyon Öreggel, szembesítik ezzel, akiben a szellem, a királyerő földöntúli értelemben van kapcsolatban az anyával vagy tengerrel (Mare), mely a lélek, vagyis a királynő. A nagyon Öregben elválaszthatatlanul megvan a szellem és a lélek mint Istenerő, amelyben benne rejlik az Isten tervezte test ötlete, lénye és magja, úgy hogy természettörvényszerűen Fiúság jelenhet meg.

Itt tehát isteni értékről van szó, mely háromságot, három-egységet foglal magába: atyát, anyát és fiút – királyt, királynőt és Rózsakereszt Keresztélyt, amelyet a krisztológiában az egyház dogmája Atyának, Fiúnak és Szentléleknek forgatott ki. Ez a háromság elvont értelemben Isten nagy, eggyé tévő terve, a nagy, ősrégi elv, amit a kabala Szent Öregnek, vagy vénnek nevez. Aki tehát a gnosztikus rejtélyek jelöltjeként a négyszögű szigethez utazik, az a toronyban találkozik a torony őrével és annak segédeivel. Ez az isteni háromegység, mely eljön, hogy a háromságot, a tanuló három elvét egyetlen elvvé tegye.

A szellem leereszkedik, mint valami hatalmas tűz. Összekapcsolódik a megtisztult lélekkel. Így válik a király és a királynő is, az újjászületés által, egyetlen elvvé. És együtt megvalósítják az Isten által tervezett fiú ságot, a teljes értékű, istenemberi személyiséget: Rózsakereszt Keresztélyt.

Mindez az evangéliumban is megtalálható – ha az embernek van szeme, hogy lásson, és ezen felül alaposan el tud búcsúzni az egyházi dogmáktól, a tudatlanságtól és az árulástól. Jézus, az Úr a szellem által születik Máriából, később pedig leereszkedik rá a szellem galamb képében. Így látjuk újra a Háromság kialakulását az erős, pozitív és abszolút munka eredményeként, amit az építmény négyszögén végeztek.

A megszabadulás, a tökéletessé válás, az egységgé válás nagy munkáját a szent Öreg vezetése alatt kell elvégezni. C.R.C. megtalálta Istenét abszolút értelemben. A legszentebb munkát pedig, amihez a gnosztikus rejtélyek jelöltjét lehetőségei szerint egyáltalán meghívhatják, most Olimposz tornyában kell elvégeznie.

A hatodik nap ebbe vezet be minket.

 

Amikor a torony kapuihoz értünk, kissé oldalra vezettek minket, hogy – úgy vettem észre – a koporsókat észrevétlenül vihessék be a toronyba; a többiek azonban nem tudtak erről. Mihelyt ezt is elintézték, minket is bevezettek a nagyszerűen kifestett toronyba. Sok szórakozásra azonban nem adhatott alkalmat, mert laboratórium volt. Itt kellett nekünk mindenféle fűszert, drágakövet és más anyagot megmosni, majd ezeknek különböző leveit és kivonatait kis kémcsövekbe tölteni, s így adni át tárolásra. Leányunk is olyan szorgalmasan dolgozott, hogy mindegyikőnknek tudott elég munkát adni. Ezen a szigeten tehát keményen kellett dolgoznunk, míg mindent előkészítettünk, amire szükség volt a lefejezett testek felélesztéséhez.

Később megtudtam, hogy ezalatt az első helyiségben három leány a tetemek mosásával foglalkozott szorgalmasan.

Amikor mindezzel az előkészülettel készen lettünk, nem hoztak mást nekünk, mint egy kis levest és bort, amiből megértettem, hogy ide nem szórakozni jöttünk. A munkanap végén csak matracokat tettek a földre, amelyekkel meg kellett elégednünk.

Aludni nem volt nagy kedvem, s így sétálni mentem a kertekbe. Végül a sáncokhoz is eljutottam, s mivel felhő nem volt, a csillagos ég szemléletébe merültem. Véletlenül nagy kőlépcsőhöz értem; ez felvezetett a sáncra. A Hold is világosan sütött, s így bátorkodtam felmenni. A tenger teljesen nyugodt és csendes volt. Időmet tehát az asztronómián való elgondolkozással töltöttem. A bolygók állását ezen az éjszakán olyannak találtam, amilyen nem lesz hamarjában.

Jóideig néztem ki a tengerre, s amikor tizenkettőt ütött az óra, láttam a távolból a hét lángot jönni, és a torony csúcsához menni. Emiatt kissé félni kezdtem, mert mihelyt a lángok leereszkedtek, a szél kezdte a tengert felkorbácsolni. A Holdat is felhők takarták el, s örömteli szemlélődésem olyan félelemmel végződött, hogy alig volt időm megtalálni a lépcsőt és visszamenni a toronyba. Hogy a lángok maradtak-e, vagy újra eltűntek, azt nem tudom megmondani, mert a vaksötétbe nem mertem többé kimenni. Matracomra feküdtem, s laboratóriumunk kútjának kedves csobogásánál nemsokára elaludtam.

Így az ötödik nap is csodákkal végződött.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

25. A munka a toronyban

 

Az utolsó és legszentebb munka Olimposz tornyában kezdődik. A háromságos isteni titkot, mely a Logoszban elválaszthatatlanul létezik, most a jelöltben alkémiailag szét kell választani, hogy minden nézete pozitív és hatásos legyen. Az így megszületett három nézet aztán egymásba merülhet és együttműködhet. Minden mágiának ez a legfőbb célja: a szellem, a lélek és a test tehát a hímnemű és a nőnemű, valamint a fiuk, a gyermekük, a test, vagyis király, királynő és Rózsakereszt Keresztély eszményi együttműködése.

Ez a munka tehát a torony legalsó szintjén kezdődik, a beavatás tornyának abban a részében, mely a berendezéséről ítélve laboratóriumnak tűnik. A jelöltek feladata itt mindenféle fűszerek, drágakövek és anyagok mosása, s nedveiknek és esszenciáiknak a kivonása és elkészítése, melyekre szükség lesz a lefejezett testek újraélesztéséhez.

Azt látjuk tehát, hogy a munka, melynek végül a három egyesüléséhez kell vezetnie, újra következetesen a tiszta éteri életerők, a szent eledelek felszabadításával kezdődik, ahogyan ezek megtalálhatók a szigeten, az építmény négyzetén. Megbeszéltük, hogy ezeknek az erőknek a lényege az isteni szeretet. Ugye érthető a torony első feladata? A jelölteknek be kell bizonyítaniuk, hogy van-e bennük elég szereteterő, s tudnak-e ebből eleget szabaddá tenni magukban ahhoz, hogy a legszentebb munkát valóban jó véghez vihessék.

Amikor a napi munka véget ért és mindenki nyugalomra tért, C.R.C. nem tudott elaludni, s kiment. Addig sétált, míg felmászott a nagy falra is, mely a szigetet veszi körül minden oldalról, hogy kitekinthessen a tengerre. Ezalatt pedig a bolygók különös együttállását vette észre.

Az építmény négyzetén dolgozni, önmagán dolgozni, a Szellemi Iskoláért és az életért, a világért és emberiségért dolgozni csak akkor értelmes munka, ha a háromszögből jött létre és a mindent átölelő körre irányul. Ezt akarja az ötödik nap minden közeledő jelöltnek végül mégegyszer megmutatni. Amit tanulóságunk alapján teszünk, annak minden pillanatban erre a célra kell irányulnia. Aki ezt elfelejti vagy elhanyagolja, az csak az én szolgálatában, vagy haszontalan szokásból dolgozik.

Minden komoly tanulónak tehát naponta fel kell másznia építménye négyzetének falaira, hogy kinézzen az örökkévalóság körére, az életbőség nagy tengerére, s meg kell állapítania, hogy szokásból, vagy pozitív építő sugárzásból él-e. Aki minden pillanat gnosztikus sugárbőségéből él (az együttállás sugárzások egybeesése!), az látja, hogy az üdv hét lángja eléri a torony csúcsát, vagyis biztos, hogy a munka végét a győzelem tetézi be.

Így végződik az alkémiai menyegző ötödik napja.

Most készüljünk fel a hatodik és hetedik nap megbeszélésére, amikor a hétszeres torony megmászása ölt alakot szellemi szemeink előtt.

 

 

A hatodik nap

Reggel, miután felköltöttük egymást, összeültünk beszélgetni és gondolkodni, hogy mi lesz ennek az eredménye. Egyesek azon a véleményen voltak, hogy a megölt testek mind életre kelnek majd, mások azt hangoztatták, hogy az öregek pusztulásának kell a fiataloknak nem csak életet, hanem a növekedés és szaporodás erőit is visszaadnia. Megint mások azt gondolták, hogy nem is őket fejezték le, hanem másokat helyettük. Amikor már elég sokáig beszélgettünk így, bejött az öreg, üdvözölt minket, utánanézett, hogy minden készen van-e és a folyamatok eléggé előrehaladtak-e. Mivel olyan szorgalmasak voltunk, hogy nem lehetett semmi kifogása, minden kémcsövet összeszedett és egy kis ládába rakott.

Nemsokára néhány legény jelent meg több létrával, kötelekkel és szárnyakkal. Mindent letettek elénk és távoztak. Erre azt mondta az öreg:

– Szeretett fiaim, ezeknek a dolgoknak egyikét mindegyikőtöknek mindig magával kell hordoznia. Tőletek függ, hogy magatok akartok-e választani, vagy kisorsoljuk őket.

Azt mondtuk, hogy inkább választani szeretnénk.

– Nem – felelt erre -, akkor a sors döntsön.

Erre három cédulát csinált. Az egyikre létrát írt, a másikra kötelet, a harmadikra szárnyat. Ezeket egy kalapba tette, s mindegyikőnknek húznia kellett egyet. Kinek mi jutott, azzal kellett megelégednie. Aki kötelet kapott, azt hitte, hogy a legjobban járt; én meg létrát ű

kaptam, ami nagyon bosszantott, mert tizenkét láb hosszú volt, meglehetősen nehéz, s szüntelenül cipelnem kellett, míg a többiek kötelüket minden további nélkül a derekuk köré tekerhették. Az öreg a harmadik csoport tagjaira meg oly ügyesen erősítette rá a szárnyakat, mintha belőlük nőttek volna.

Aztán elzárt egy csapot, hogy a kút ne folyjon, s el kellett tennünk középről. Miután mindent kihordott, magához vette a kis ládát és a kémcsöveket is, kiment, s maga mögött bezárta az ajtót. Azt gondoltuk, hogy most a toronyban foglyok vagyunk.

Nem telt azonban negyedórába sem, míg fölöttünk kerek nyílást nyitottak, melyen keresztül a Leányunkat láttuk meg. Jónapot kívánt, s arra kért, hogy menjünk fel.

Akinek szárnya volt, az hamar felkerült a nyíláson. Most már azt is tudtuk, hogy mire kell a létra. Akik azonban kötelet kaptak, azok jártak legrosszabbul. Mihelyt egy létrás felért, megparancsolták neki, hogy húzza fel a létrát. A többiek kötelét végül vashoroggal húzták fel, aztán maguknak kellett a kötélen felmászniuk, ami nem ment felhorzsolt kezek nélkül.

Amikor mind felértünk, a nyílást lezárták, s a Leány barátságosan fogadott minket.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

26. Létrák, kötelek, szárnyak

 

Világos lett tehát, hogy hármat kell egyesíteni: a szellemet, a lelket és a testet, vagyis az atyát, az anyát és a fiút.

Ennek az egybekelésnek az egész folyamatát nevezzük Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének. Ez mindenekelőtt a testi ember természetszülte lényének a teljes átalakítására és újjászületésére vonatkozik. Ennek a testi embernek hét nézete van, amit hét járműnek is nevezhetünk. Alulról felfelé a következőket különböztetjük meg:

1. az anyagtestet

2. az éteri testet

3. az asztrál testet

4. a mentális testet

5. az ész-ént

6. az érzés-ént és

7. a tudat-én-t.

A három utóbbit együtt olykor a háromszoros Egónak is nevezik. Ezt az egész hétséget, hétszeres életrendszert meg kell újítani, tökéletesíteni, mégpedig a Hétszellem besugárzása által, és a mikrokozmosz mag-elve, a halhatatlan lélek, mint közvetítő, segítségével.

Mindannyian ismerjük ezt az életfeladatot. Az egyik filozófiai dolognak látja, a másik határozatlan vágyakozásnak, a harmadik jól ismert, kis feladatnak. A modern Szellemi Iskola minden tanulója hallott már erről valamilyen formában. Az igazi tanulóság azonban csak akkor születik meg, ha ezt az egyetlen, nagy életfeladatot életünk gyakorlati tényezőjévé tesszük. Az alkémiai menyegző minden jelöltjének meg kell kezdenie e feladat elvégzését. Ha ezt nem teszi, akkor a tanulóságnak semmi értelme sincsen. Akkor szó sincs tanulóságról, hanem csak a Szellemi Iskolába való behatolásról valamilyen sötét szándékkal. Az olyan tanulóságnak a lehető leggyorsabban véget kell vetni.

A tanulóság tehát magától értetődően az új életmóddal kezdődik. Ennek pedig elsősorban az anyagi test területén, tehát a mindennapi életben kell felismerhetően és bizonyíthatóan alakot öltenie. Ha a tanulók ezt kétségen kívül bizonyítják, ahogyan a mérlegelés vizsgáját sikeresen letévő vendégek esetében látjuk, és a negyedik és ötödik nap tapasztalatai után a hatodik nap élménye előtt állnak, csak akkor gyűjtik össze őket az Olimposz tornyában tartandó menyegző igazi jelöltjeiként.

Ott aztán a helyes módszer segítségével szembesítik őket az egyesülés hétszeres életfeladatával, melynek alulról kell a hétséges testben kialakulnia.

A hatodik nap kezdetén a jelölteket a torony alsó szintjén hívják össze, hogy életüket, életmódjukat, anyagtestüket utoljára megszenteljék, hogy az átváltozás és megújítás nagy munkájának kezdetén megfeleljen a követelményeknek és ennek a bizonyítékait és eredményeit végképpen mutassa.

Emlékszünk az ötödik nap kijelentésére, hogy a torony alsó szintje úgy látszik laboratóriumnak van berendezve, ahol a jelöltek feladata a különböző anyagok, nedvek és kivonatok elkészítése. Ezt megvizsgáljuk: A test különböző fluidumainak, közegeinek, melyeknek a megújulás alapjait kell képezniük, például a vérnek és az idegközegnek, bizonyos alapkövetelményeknek kell megfelelniük, mielőtt a folyamatot folytatni lehetne. Minden jelölt fülig merül a munkába. Amikor a hatodik nap reggelén az Öreg belép megnézni, hogy minden rendben van-e, semmi kifogásolni valót sem talál.

Erre néhány fiatalember jön be létrákkal, kötelekkel és szárnyakkal. A folyamat most kezdődő szakaszában minden jelöltnek hordoznia kell ezek közül valamelyiket. Felmerül a kérdés, hogy itt szabadon lehet-e választani, vagy sorsolás döntsön. Végül az Öreg határoz: sorsot húznak.

Ez a részlet azt akarja világossá tenni, hogy az első öt napon, az első öt időszakban minden jelölt teljesen szabadon készülhetett elő a kellékek egyikére, ha azonban eljött a hatodik nap, a megvalósítás napja, akkor választásnak már nincsen értelme. Akkor a jelölt belső állapota határozza meg, hogy miként jut fel a következő szintre, tehát hogyan léphet ki az anyagtestből, helyezheti tudatát éteri másába, az éteri területekre, és hogyan tevékenykedhet ott.

Erre, mint látjuk, három lehetőség van. Van létra, van kötél és van szárny.

Ha Önök választhatnának, valószínűleg mind szárnyacskák mellett döntenének. Rózsakereszt Keresztély létrát kap, mellyel eleinte nincs nagyon megelégedve; mert a létra hosszú és nehéz. Véleményét azonban teljesen megváltoztatja és tökéletesen elégedett lesz, amikor a tartozékok jelentőségét belátja.

A létra birtoka olyan tanulót jellemez, aki komoly tanulósága folyamán a hangsúlyt mindig a tettre helyezte, aki a megszabadító élet előkészületeinél minden új lépést megpróbált teljesen átélni és ennek eredményét a rendszerébe tapasztalatbőség formájában beépíteni. Az ilyen tanuló elsősorban a kígyótűzrendszerében hoz létre változást. A kígyótűzrendszer bizonyos tekintetben útnak mondható, mely felfelé vezet a plexus sacralistól a tobozmirigytérségbe. Ez az út teljesen egyezik a csakrarendszerrel. Aki ezt az utat készíti elő, nyitja meg, tisztítja meg a megszabadító cselekedettel, az új életmóddal, az a saját tudatával mindig is hozzáférhet ehhez az emelkedő kígyótűzösvényhez. Az ilyen ember mindig felmászhat a létrán, s beléphet a személyiségállapot legmagasabb, vagyis hetedik nézetébe, a tudat-énbe, a legmagasabb Ego-nézetbe, amellyel a szellem van kapcsolatban.

Rózsakereszt Keresztélynek megvolt ez a létrája, ha nehéz is volt, a felelősség miatt, mely emiatt a tanuló vállain nyugszik.

A második típus, mint komoly tanuló, teljesen a hitből él, és a tannal és élettel szembeni odaadásból, mely a hitéből következik. Hitéből fejlődik a tudás, és hitből végzi a cselekedeteket. A hangsúly a hiten, s ezzel a szíven van.

Az első típus a tudatból él. Ebből buzog magától értetődően a hit és a tudás. Ennek megvan a létrája.

A második típus a misztikus, aki a szívből él. Ennek a kötél van meg, az istráng, mellyel felmászhat és tudatossá teheti magát a második Ego-nézetben, az érzés-énben, amely a léleknek felel meg.

A szövegben bemutatott harmadik típus, mint komoly tanuló, a tudásból él. Nem birtokszerűből, hanem abból a tudásból, mely mindenekelőtt ismeret és felismerés az ésszel látás és értés értelmében. Nincsen itt szó valami ismeret értelmi tárolásáról az agy valamelyik tekervényében tehát emlékezetbevésésről, mert ennek sem tudáshoz, sem ismerethez, sem észhez nincsen köze.

Hanem lehetséges, hogy amikor a gnosztikus Szellemi Iskolában például az Ön számára eddig ismeretlen témáról beszélnek, akkor hirtelen mintegy ennek a témának a területére helyezve érzi magát, szinte szárnyakkal emelkedik oda, s a téma különböző nézeteit világosan látja és belsőleg átéli. Ez a harmadik Ego-nézet, a megtisztult ész-én hatása, amelynek a megtisztult testi ember felel meg.

A harmadik típus hit és tettnézetét tehát az észbeli belső látás mértéke és minősége határozza meg.

A második típus belátás és tettnézetét hitének és irányulásának mértéke határozza meg.

És csak az első típus, maga Rózsakereszt Keresztély kötötte össze a tudati állapota miatt a hitet, az ismeretet és a tettet egyenértékű háromsággá. Őbenne van nyitva az Ego egész háromsága. Világos, hogy a második és a harmadik típusnak az első típus létállapotára kell törekednie.

Minden komoly tanulónak tehát, aki ötszörös előkészület után beléphetett a hatodik napba, megvan legalább is az észbeli belső látás szárnya, vagy a hitbiztonság kötele, mely összeköti őt az örökkévalóval. Mindkét módon át lehet hatolni Olimposz tornyához és együtt törekedni a beteljesülés ünnepére. Érthető azonban, hogy minden tanulónak az első típus teljességére és teljes értékére kell törekednie, a létra belső birtokára, melynek segítségével minden pillanatban a kívánt térségekhez lehet le és felszállni, ahogyan Rózsakereszt Keresztély teheti.

 

 

27. Az első és a második halál

 

Megkíséreltük megmutatni, hogy az alkémiai menyegző Olimposz tornyára jogosult jelöltjei miért vannak létrákkal, kötelekkel vagy szárnyakkal felszerelve, hogy elérhessék a torony különböző szintjeit. Mindez a tanulóság három különböző fokozatára vagy állapotára vonatkozik, melyek közül csak egy képes a valóban, közvetlenül megszabadító életbe bemenni és a testi ember fölé növekedni az élő lélekállapot világába, mert ez a fok egyrészt az egész, háromszoros Egón uralkodik, másrészt pedig ezt össze tudta kapcsolni a szellemlélekkel.

Nézzük meg a további folyamatokat a rendelkezésünkre álló részletek alapján.

Képzeljük el mégegyszer Olimposz tornyának alsó szintjét, melyről az ötödik nap vége ad hírt, s tartsuk szem előtt, hogy aki oda bemehet, az az önmagáravonatkoztatást, az önzést levetkőzte. Ez teljesen bejárta az én-összetörés Jánosi útját az endúra-halálon át. Az énben szerepet játszó alakokat mind lefejezték, mint keresztelő Jánost is, s ezeket az így élve meghaltakat a teljes transzfigurálási folyamat érdekében szintén Olimposz tornyához vitték. Ezt részletesen megbeszéltük.

A torony alsó részlegében a jogosult jelölteknek be kell bizonyítaniuk, hogy testük anyagi állapota nem akadályozza a toronyban való felemelkedést. Most kézenfekvő, hogy az anyagtest megtisztítása és a hat uralkodó nézet lefejezése után az étertest vizsgája következik. Hogy ezt megértsük, ahhoz gondoljunk az ember halálának a folyamatára.

Először az anyagtest hal meg, a szívverés abbamarad. A tudat elhagyta az anyagtestet, de az étertest él még néhány napig, s többé-kevésbé kapcsolatban van az anyagtesttel.

A halál második fázisa abban áll, hogy a tudat, az én, az étertestet is elhagyja.

A harmadik fázisban az asztráltestet hagyja el,

a negyedikben a mentáltestet, és

az ötödik, hatodik és hetedik fázisban magának a tudatnak a feloszlását figyelhetjük meg.

A második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és hetedik fázist nevezi a szentírás második halálnak.

A három utolsó fázis a legtöbb embernél meglehetősen elméleti, problematikus dolog, mert a tudat nem elég erős ahhoz, hogy olyan sokáig fenntartsa magát. Ezek a fázisok tehát legtöbbször a tudatmaradékok gyors és teljes elpárolgását jelentik.

Nem nehéz belátni, hogy a természet normális halálának ez a folyamata bizonyos tekintetben az Olimposz tornyában lejátszódó eseményekhez hasonlít. Az építmény négyzetén álló toronynak is hét emelete van, melyekben a jelölteknek felfelé kell kerülniük. Sőt, mint később látni fogjuk, még nyolcadik térség is van, melyben meg kell mutatkoznia, hogy a hétszeres meghalás után, nagy csodaként, mégis új, teljes élet létezik.

Szavakba kell tehát foglalnunk az alkémiai menyegző hatodik napjának szándékát: a halál mindig hétszeres folyamat – a transzfigurista élő halála esetében is.

Az utóbbi esetben azonban – és ez a mérhetetlen különbség- ez a hétszeres folyamat az élethez vezető hatalmas fejlődés, a szentségtelennek az önkéntes pusztulása, hogy ezzel a szent és múlhatatlan feltámadását tegye lehetővé. Csak ezután mutatkozik meg valójában, hogy a győzelem teljes-e.

Ez a tájékoztatás esetleg nagyon kijózanító, sőt kiábrándító, mert a gnosztikus Szellemi Iskolában mindig oly határozottan utaltunk az Én önátadására, az anyagi embernek erre az élő halálára, amit megszabadítónak mondtunk.

Nem félrevezető ez?

Egyáltalán nem! Mert világosnak kell lennie, hogy a megváltás egész ösvényének az endúrával, a természetben születettség keretében kivitelezett önátadással, odaadással kell kezdődnie. A Szellemi Iskola annyit fáradozott már azon, hogy Önöket elvezesse ehhez az állapothoz, hogy nem sok értelme van annak, ha a tanuló figyelmét a további folyamatokra, a második halál fölötti győzelem végső fázisára irányítjuk. A továbbhaladásban azonban Önöket semmi sem akadályozza. Mert akinek itt sikerült az endúra halála, az mindenképpen tovább megy, tovább mehet! Az a legfontosabb, hogy a tanulónak meglegyen a teljes tudata. A gyakran magasztalt álomtudatnak ebben az összefüggésben semmi jelentősége sincsen.

Az építmény négyzetén a tanuló az ösvény, az út minden fázisában teljesen tudatosan cselekszik. Ha kiemelkedik valamelyik szintből, akkor azt bizonyítja, hogy ennek a fázisnak a munkáját teljesen elvégezte. Mert ha nem végezte volna el, akkor létrája, kötele vagy szárnya, s ezzel a tudata is, gyengének mutatkoznék. Az álomtudat ebben a viszonylatban mindig káprázat, találgatás, kívánság.

Tegyék tehát magukévá annak a tudatát, mint valami axiómát, hogy hétszeres meghalásról van szó és egy nyolcadik nézetről, Szaturnusz kapujáról. Ezt az utat kell bejárni a természetes életben és a szellemi életben is – a nagy különbség azonban az eredményben rejlik!

Mert Szaturnusz kapuja a természetes ember számára az abszolút halált, az abszolút semmit, az egész életállapot megszűnését jelenti. Annak azonban, aki az ösvényt bejárja, Szaturnusz kapuja a halál feletti nagy győzelmet, a megszabadító életre való feltámadást jelenti.

Megdöbbentően hosszú utat kell tehát megtennünk!?

Igen barátaim!

Így megértik, talán életükben először, hogy miért sürgetjük az én érvényesülési törekvésének a megszüntetésével elérhető élve meghalást és az egészen új életmódot. Mert ha a torony első szintjén, a földszinten, a munkát jól végzik, hogy hiba már nem található, akkor erre a szintre már nem kell visszatérni! Megmenekülnek az élet és halál kerekétől, s így a második halál már nem okozhat kárt.

Képzeljék el, hogy mostani életük folyamán sikeresen végzik az endúra, az önátadás folyamatát. Akkor a halálnak csak az első fázisát végezték el, amely az élethez vezet.

Megdöbbentő? Igen, esetleg! De nem nyomasztó; mert az ifjú Gnózis élő testében, ebben az égi hajóban folytatják a feltámadási folyamatot. Ezt a feltámadási szférát régebben Samballa vákuumának neveztük. A régi, hindu bölcsek Nirvánáról beszéltek. Samballa vákuuma a hetedik kozmikus területhez tartozik, tehát dialektikus térség, de oltalmazva van a gonoszságtól, nem juthatnak hozzá a haláltermészet ellenerői és fájdalmai, vagyis abszolút eredeti fajtájú, gonoszságtól megtisztított dialektika. Átjáró magasabb javakhoz, akadályok nélkül. Ezt a területet most Arany Fejnek nevezzük. Az ifjú Gnózis új asztrál területe tehát olyan minőségű, hogy testileg meghalt testvéreinket továbbsegítheti a feltámadás ösvényén, az élet és halál kerekétől szabadon, a tudat birtokában.

Ha Ön itt, természetszülte életében eléri a lehetséges győzelmét, akkor nem kell elhagynunk egymást, hanem együtt megyünk tovább erőről erőre és dicsőségről dicsőségre.

Ha magáévá teszi elképzeléseinket, ha Isten rendelte hivatásának eleget tesz, akkor együtt utaztunk a négyszögletes szigetre, s most az alsó szinten vagyunk. Fölöttünk és körülöttünk a hétszeres torony, az ifjú Gnózis élő teste, és feltámadásunkat senki sem akadályozhatja, ha a szent törvényt betöltjük.

Akkor az Ön számára vége van az idő és örökkévalóság közötti nagy ellentétnek. A halál nem félemlít meg többé; halhatatlan összeköttetésben vagyunk, s örökre felvétettünk az Egyetemes Láncba.

Amikor először beszéltünk a hatodik nap kezdetéről, és a létrák, kötelek és szárnyak történetét hallotta, valószínűleg feltette magának a kérdést, hogy mi haszna van ennek a jelenben? Most már tudja, hogy milyen közel áll hozzánk mindez, mennyire közünk van ehhez.

Gondolkozzunk el tehát Olimposz tornyának második emeletén. Jusson az olvasó mély belátáshoz, hogy a győzelemhez szükséges ereje növekedjék.

 

 

28. A második emelet

 

A jelölt figyelmét tehát egy adott pillanatban a nyers anyagi területről az éteri területre terelik, a torony földszintjéről a felette lévőre. Amilyen mértékben véghez tudja vinni az endúrát, figyelme úgy terelődik a nagy jelentőségű éteri területre. Mert abban az életben is részesül egyik járműve, az éterteste vagy életteste által.

Arra is gondolni kell, hogy a kiemelkedés, vagy élve meghalás hétszeres folyamatában szó van az életnek egy forrásáról vagy kútjáról is. Ha a tudatot fel kell vonni például az anyagi területről a következőre, akkor az elhagyandó terület kútja elapad, s a következő nyílik meg.

Az alsó toronyszint kútjának az a feladata, mondja szövegünk, hogy a laboratóriumban mindenféle készítményt tisztítson, mosson meg, hogy az anyagi én megszentelődjön a következő lépésre. Figyeljék meg, mert ez nagyon fontos. Ennek az életforrásnak, a Gnózis erejének, ahogyan ez buzog számunkra természetszülte létünkben, az a célja, hogy képessé tegyen életfeladatunk, megbízatásunk elvégzésére. Ezért buzog számunkra a gnosztikus életforrás mai életünk területén! Ha tehát az ember ezt az életfeladatot valahogyan feladja, megtagadja, elhanyagolja, akkor ez a gnosztikus forrás az ő számára elapad. Ha észreveszik, hogy a segítség elmarad, akkor biztosak lehetnek abban, hogy életmódjuk helytelen, hogy valamilyen oknál fogva nem állnak rendesen az ösvényen.

A helyesen irányuló, kitartó jelölt bizonyos pillanatban másik élettérséget lát feltárulni és bemegy oda, az étervilágba létra, kötél vagy szárnyak segítségével. Az étervilág sokaknak csak egy szó; mások határozottan tagadják; de olyanok is vannak, akik pozitívan tapasztalják. Mint mondtuk, ez egy térség, életterület körülöttünk, ugyanakkor személyes állapot is, mert mindannyian rendelkezünk szervekkel teljesen felszerelt étertesttel. Logikus tehát, hogy ha a tanuló a tudatát az anyagiról az éteri területre helyezi, akkor közvetlenül és tökéletesen él és létezik abban a világban. És szörnyűség, sőt bolondság megkísérelni az anyagi test gyakorlásával, anyagi szervekkel észlelni az étervilágot. A látnokság vagy tisztánlátás és a negatív okkultizmus minden ismert formája ezen a bolondságon alapul, s kivétel nélkül sajnálatra méltó következményekhez vezet.

Az étervilág.

Ez a terület kívül van az anyagin, ugyanakkor azonban áthatja ezt. Anyaga finomabb az anyagi terület folyadékainál és légnemű anyagainál. Szóval az éteratomok szerkezete különbözik az anyagi atomok szerkezetétől. De a két atomfajta együttműködik. Az éteratom prizma alakú, s behatol az anyagi atomba, hogy élettel lássa el. Az éterterület fő feladata az anyagi megnyilvánulás élettel való megajándékozása. Ezért nevezik az étertestet élettestnek is.

Szövegünk azt mondja, hogy amikor a jelöltek a torony újabb termébe értek, ott hat szép kamrát találtak, melyekbe a terem padlójáról három lépcső vezetett fel. Itt rejtetten az étertest és az anyagtest viszonyára utalnak. Az étertest ugyanis hat eleven helyen kapcsolódik az anyagtesthez. Több kapcsolat is van, de ez a hat hely tűnik fel a vizsgálatnál legelőször, s a komoly tanulónak étertesti és éterterületi munkájánál ezt a hat eleven pontot szüntelenül figyelembe kell vennie.

Az egyik a fejjel esik egybe, egy másik a szívvel, kettő a tenyerekkel, kettő pedig a lábakkal. A szentírás ezeket a töviskoronával, az oldalba döfött dárdával, és a kezeken és a lábakon átvert szegekkel jelképezi. A tanuló figyelmét a hatodik napon erre a hat helyre irányítják.

A szöveg szerint a jelölteket a hat kamrára osztják szét, hogy ott a király és a királynő életéért imádkozzanak. Ezt jól kell érteni, mert az egyetemes tan a komoly tanulót arra tanítja, hogy az imádkozás a megfinomult cselekvésnek egy formája.

Az imádkozás a fehér ember számára legfeljebb jámbor, misztikus szokás, gyakran nagyon is kellemetlen, elavult szertartás, míg a gnosztikusnak mágikus cselekvés-élet, a klasszikus mondás, az ora et labora igazi jelentése szerint.

Akik énjükre nézve meghaltak, s így teljesen hagyják, hogy a lélek vezesse őket, azoknak már nincsenek magánérdekeik. Ahogyan a normális én-életű ember teljesen a föld rögéhez van kötve, úgy van a lélekéletű ember teljesen az emberiséggel, az emberrel, a csoporttal kapcsolatban. A lélek törekvése mindig olyan állapot elérésére irányul, amellyel a legsikeresebben dolgozhat az emberiségért általánosan, és a megszabadulásra törekvő csoportért különösen. Ezért éleződik ki az újlelkű ember törekvése a hatszoros, új tudati állapot teljes megvalósításának erőteljes kísérletében. Mert – mint ismeretes – amilyen a tudat állapota, olyan az élet módja!

Ezen oknál fogva száll ki a tanuló Olimposz tornyában a haláltermészetből, hogy egy hétszeres élve-meghalással hétséges új életet nyerjen el, mert csak így lehet Istennek és az emberiségnek valóban szolgálatára lenni.

Erre mégegyszer kimondottan fel kellett hívnunk a figyelmet, mert világosnak kell lennie, hogy a toronynak ebben a második részlegében egyáltalán nincsen szó okkult gyakorlatokról, amelyekkel az étertestet el lehetne szakítani az anyagtesttől, hogy – úgymond – az anyagtesttől mentesen használhassák. Ellenben az előbb említett hat élő pontot veszik használatba. Ezt a gyakorlatot ajánlja több olyan okkult csoport is, amely magát jogtalanul nevezi rózsakeresztesnek; az ő eredményük ugyanis az igazi rózsakeresztességnek csak silány karikatúrája.

Miért is akarna Ön az éntudatával, mint élete központjával a haláltermészet étervilágában tudatossá válni? Nem érzi, hogy ez milyen értelmetlen és rendkívül veszélyes?

Már közöltük, hogy az étervilág és az éteráramlatok feladata minden teremtett dolognak az élettel való ellátása és ennek az életnek a fenntartása. Ha pedig ennek az anyagvilágnak annyi részlete rendkívül vészesnek mutatkozik és világosan a megnyilvánult gonoszság bizonyítéka, akkor világos, hogy ez a gonoszság az étervilágból ered! A tudatossá válás az úgynevezett magasabb világokban így egyáltalán nem megszabadulás, nem királyi tisztség, hanem egyenesen a dupla szenvedésbe, nagyobb nyomorba vezet, melynek következményeit a haláltermészet jellege, az ellentétek természete még fokozza.

Remélhetőleg belátható, hogy az alkémiai menyegző nem a nyomorúság szakadékába akar taszítani minket. Jegyezzék meg jól, hogy a gnosztikus Szellemi Iskolában senkit sem hoznak erőszakkal kapcsolatba az étervilággal. Ez a kapcsolat létrejön, ha biztossá vált, hogy a tanuló szerkezetében, rendszerében tiszta éterek áramlanak, azok az éterek, amelyeket az egyetemes tan a négy szent eledelnek nevez.

Hogyan lesz bizonyos, hogy a tiszta éterminőségek vannak jelen? A felelet kézenfekvő: ha az ember itt, az anyagtestében az új életmódra törekszik, teljesen ebbe merül mély vágyakozással, egész, intelligens érdeklődésével és nyilvánvalóan új cselekedetekkel.

A kérdésre tehát, „hogyan kell kezdenem ezen az ösvényen?”, csak egy felelet van: új életmóddal. Ön képes erre, ha vágyik rá, ha egész érdeklődése erre irányul. Ahogyan a fuldokló kapkod levegő után, úgy kell a világosságra vágynia. Akkor új lelkesedés új lélek alakul ki, a lelkesedésből erő és képesség, ezekből pedig új éterek keletkeznek.

Kezdetben az a helyzet, hogy az új életmódra úgy vágyunk, mint valami szép kép birtoklására, vagy egy jó könyvre, vagy szép zenére. Ez kielégít egy pillanatra, nem más, mint az ízlés élvezete. Az életmód ezzel nem változik, mert az Ön élete a természeténél fogva éltető éterhelyzet kezeiben nyugszik. Mert az élettest uralkodik az Ön életén!

Ebből a börtönből valóban csak az szabadulhat ki, aki életmódját alaposan kijavítja. Más lehetőség nincs.

Ha elég erősen vágyik a megszabadító életre, és az Ön életmódja akadályozza, mintegy vádolja, akkor legyen bátorsága minden korlátozónak az összetörésére. Törjön ki minden erejével, amit mozgósítani képes. És azonnal beáramlanak az új éterek, s ahogyan az építmény négyzetén áll, úgy kényszeríti – alulról- az élettestét a megújulásra.

Akkor eljön az az idő is, amikor tudatosan bemegy az étervilágba. Akkor fájdalmas vándorlását nem fogja még jobban megnehezíteni. Ellenkezőleg!

Akkor az ösvényre és a menyegző ünnepére való irányulásával teljesen életre kelti az említett hat eleven pontot. Akkor az élő rózsakeresztet fogja képezni, mert teljesen azzá vált. Így fog aztán imádkozni; vagyis megfinomult mágikus cselekvéssel teljesen a feladatára, a fej, a szív és a kezek feladatára összpontosít.

Közvetlenül ezután pedig egy különös hosszúkás tárgyat állítanak az Ön közepére, amelyben – ez érthető – a királyok és királynők tetemei vannak, amelyeket új életre kell kelteni, mégpedig éppen az Ön megfinomult mágikus cselekvésével, az imájával.

 

 

Ez a terem olyan tágas volt, mint maga a torony, volt hat szép cellája, melyek valamivel magasabban feküdtek a teremnél. Három lépcsőn lehetett felmenni oda. Ezekre a cellákra osztottak el minket, hogy ott a király és a királynő életéért imádkozzunk.

Ezalatt a Leány ki- s bejárt az „a”-ajtón, míg készen nem lettünk. Alig lettünk készen a feladatunkkal, amikor a kis kapun tizenkét ember (akik azelőtt a zenészeink voltak), egy furcsa, hosszúkás dolgot hozott középre. Társaim csak kútnak tartották, én azonban észrevettem, hogy a tetemek feküsznek benne. A legalsó láda akkora nagy kocka volt, hogy abban hatan kényelmesen feküdhettek egymás fölött.

A tizenkettő ekkor kiment, felvették hangszereiket és bájos zenével kísérték be a Leányt és szolgálólányait a terembe.

A Leánynál egy ládikó volt, a többieknél csak ágak és kis lámpák, néhánynál égő fáklyák, melyeket nekünk nyomtak a kezünkbe. Ekkor az ábra szerint kellett a kút köré állnunk. A Leány először „a”-nál állt, szolgálói az ágakkal és lámpákkal körben körülötte „c”-nél, míg mi a fáklyákkal „b”-nél.

A zenészek az „a”-vonalon álltak, a többi leány pedig a „d”-vonalon. Hogy ezek a leányok honnan jöttek, hogy éjszaka hozták-e ide őket, azt nem tudom, mert arcukat finom, fehér fátyol takarta, s így nem ismerhettem fel őket.

A Leány ekkor kinyitotta a kis ládát, s egy gömbölyű tárgyat vett ki belőle, mely duplán zöld taftba volt göngyölve. Ezt a felső üstbe helyezte, s letakarta fedővel, mely tele volt kis lyukakkal, s szegélye is volt. Erre ráöntött néhány folyadékot, amit tegnap készítettünk. A kút azonnal folyni kezdett. A folyadékot négy cső vezette az üstbe. A legalsó üstön sok kampó volt; ezekre erősítették a leányok olajmécseseiket, hogy melegítsék az üstöt és felforralják a vizet. Mihelyt a víz forrni kezdett, sok kis lyukon át a tetemekre csepegett, s olyan forró volt, hogy a tetemeket feloldotta és folyékonnyá tette. Hogy a felső, gömbalakú tárgy mi volt, azt társaim még nem tudták, én azonban megértettem, hogy a mór feje, amelytől a folyadékok a nagy hőséget kapják. A nagy üst körül, „b”-nél szintén sok lyuk volt, s a leányok ebbe dugták ágaikat, de nem tudom, hogy erre szükség volt-e, vagy csak a szertartás érdekében történt. Az ágakat azonban állandóan locsolta a kút, ami az üstbe csepegő nedvességet valamelyest sárgára festette. Csaknem két órahosszáig folyt a kút így magától, de idővel egyre gyengébben.

Időközben a zenészek elmentek, mi pedig a teremben sétálgattunk, melyet úgy rendeztek be, hogy nem mutat

kozhattunk. Voltak itt táblák, festmények, óraművek, orgonák, szökőkutak, stb., semmit sem felejtettek ki.

A kút végül elapadt, amire a Leány arany gömböt hozatott. A kút alján volt egy csap, amin keresztül a forró cseppek által feloldott anyagokat, melyek közül néhány nagyon vörös volt, a gömbbe eresztette. Az üstben maradt folyadékot pedig kiöntötték. A kutat, mely sokkal könnyebb lett, kivitték. Hogy kint kinyitották-e, vagy a tetemekből maradt-e valami használható, azt nem tudom megítélni. Egyet azonban biztosan tudok: hogy a golyóban felfogott víz olyan nehéz volt, hogy hatan, vagy még többen is alig bírtuk volna megemelni, holott a gömb maga egy ember számára sem lehetett túl nehéz.

Miután nagy nehézséggel a gömböt is kivittük az ajtó elé, a teremben egyedül maradtunk.

Mivel észrevettem, hogy a fölöttünk lévő helyiségben járkálnak, megkerestem létrámat. Érdekes volt hallgatni társaim furcsa véleményeit a kúttal kapcsolatban. Mivel azt hitték, hogy a tetemek a kastély kertjében fekszenek, a folyamatokra nem tudtak magyarázatot találni. Én azonban hálát adtam Istennek, hogy időben felébredtem és mindent láttam, úgyhogy azt is jobban megértettem, amit a Leány tett.

Negyedóra múlva megemelték a tetőt a fejünk fölött, s megparancsolták, hogy menjünk fel, ami a szárnyak, létrák és kötelek segítségével újra meg is történt. Eléggé bosszantott, hogy a leányok más úton mehettek fel,

nekünk meg annyit kellett fáradoznunk, el tudtam azonban képzelni, hogy ennek is megvan a különös oka, s hagynunk kellett, hogy az öregnek is legyen valami dolga. Szárnyas társaimnak persze csak akkor volt hasznuk a szárnyakból, mikor ezen a nyíláson kellett felmenniük.

Amikor mind felértünk, s a nyílást is elzárták, megláttam a terem közepén az arany gömböt erős láncon függeni. Ebben a teremben csak ablakok voltak, s az ablakok között egy-egy ajtó, mely azonban csak nagy tükröt takart. Ajtók és ablakok olyan ügyesen álltak egymással szemben, hogy amikor egy ablakot kinyitottak a Nap sugarainak (ez akkor rendkívül fényesen sütött), s a tükrök elől elhúzták az ajtókat, úgy tűnt, hogy az egész teremben mindenütt csak napok vannak. Ezek a tükrözött sugarak aztán mind a középen függő fényesre csiszolt gömbre vetítődtek, mely olyan ragyogó fényt árasztott a teremben, hogy nem tudtunk ránézni, s kifelé kellett néznünk, míg a gömb eléggé fel nem tüzesedett, s a kívánt állapotba nem került.

Meg kell mondanom, hogy ezekben a tükrökben a legcsudálatosabb dolgokat láttam, amit a természet valaha napvilágra hozott. Mindenhonnan napok sütöttek, a középen lévő gömb azonban ennek ellenére még fényesebben ragyogott, annyira, hogy fényét, mint a Napét is, alig tudtuk egy pillanatra is elviselni.

A Leány végre megparancsolta a tükrök befedését és az ablak becsukását, hogy a gömb kissé lehűlhessen. Ez hét órakor történt. Úgy gondoltuk tehát, hogy jó lesz

egy kicsit megpihenni, s reggelivel frissíteni magunkat. Ezt az étkezést újra nagyon filozófiainak nevezhetem, s túltáplálásunk veszélye fel sem merülhetett. De hiányról sem panaszkodhattunk. Az eljövendő öröm reménye ugyanis, mellyel a Leány állandóan vigasztalt minket, olyan vidámmá tett mindegyikünket, hogy nem riadtunk vissza semmiféle munkától és fáradságtól sem.

Az igazság kedvéért társaimról is meg kell mondanom, hogy magas származásuk és rangjuk ellenére soha sem gondoltak a saját konyhájukra vagy asztalukra, hanem minden élvezetük abban állt, hogy megismerjék ezt a kalandos természettudományt, s ezzel kapcsolatban az Alkotó bölcsességéről és mindenhatóságáról gondolkodhassanak.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

29. A lélekruha megszabadítása

 

Ha az új életállapot, mely a belső fokozatba, a megszabadulás életterületére – Samballába való belépésre vonatkozik -, valóban tartós, és a tanuló állhatatos marad, akkor az egész élettestet és az anyagtestet is teljesen össze kell egyeztetni ezzel. Az új lélekerőnek be kell bizonyítania, hogy uralkodik.

E munka módszerét a hatodik nap a következőképpen magyarázza.

Először a szöveg következő részleteit kell figyelembe vennünk:

1. hat szép kamrát;

2. egy különös, hosszúkás ládát, amelyben a hat tudatnézet van;

3. a kis ládát, amelyben gömbalakú dolog van, a mór feje, a régi akarat;

4. mindez ugyanakkor forrás, szökőkút;

5. szűzek és jelöltek vannak jelen;

6. fáklyák és lámpák;

7. ezeknek a nézeteknek, tárgyaknak, lángoknak és erőknek az együttműködése hatalmas keveredési folyamatot fejleszt ki, melynek bizonyos eredményhez kell vezetnie.

Először a hat kamrát említik a torony második termében. Ezekre osztják el a jelölteket, hogy ott imádkozzanak a királyok és királynők feltámadásáért, vagyis megfinomult mágikus munkát végezzenek. A hat kamrának az étertest hat eleven pontjához van köze. Ezeket kell most elfoglalni és új tevékenységre ösztökélni.

Ezekhez három fokon lehet felmenni, mondja a szöveg. Ez a körülmény ismerősnek tűnik nekünk, mert műhelyeinkben a szolgálat helyére szintén három lépcsőfok vezet fel! Ez azt jelképezi, hogy a szolgálat helyén az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében dolgoznak, vagyis a munka célja az igaz ember háromságának, a szellem, a lélek és a test egységének a megvalósítása.

Az egész figyelmet tehát arra a munkára terelik, amellyel az étertestet hatszoros tevékenységre kell serkenteni.

Egy éteráramlatot, mely az étertest fejéből árad, az anyagtest fejére irányítanak.

Egy másik éteráramlatot, mely az étertest szívéből árad, az anyagtest szívére irányítanak.

Két másik éteráramlat az étertest kezeiből az anyagtest kezeire irányul.

A másik két éteráramlat pedig az étertest lábaiból az anyagtest lábaira irányul.

A fejre irányított éteráramlat célja új tudattevékenység kifejlesztése.

A szívre irányuló áramlat új, állandó érzéstevékenységet akar lehetővé tenni.

A kezekre irányuló áram új munkába akar életet lehelni.

A lábakra irányuló áram pedig a munka folytatását akarja biztosítani.

A tanuló így felhívja a szentelő és éltető erők hat élő áramlatát, felszabadítja azokat az étertestben, és a szövegben leírt folyamatban a torony második termének a közepére irányítja.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a tiszta éteráramlatoknak az anyagtestet és az étertestet összekötő hat pontra gyakorolt megújító és szentelő hatása által a tanuló, megújult éterjárművében, a szó szoros értelmében és testileg Betlehem csillagát képezi, a lélek teljes megszabadulásának kezdetét bizonyítja.

Felhívjuk a figyelmet arra, hogy a személyiség mai, természetszülte állapotában az étertest teljesen önműködő, s hűen alkalmazkodik az anyagtest működéséhez. A belső fokozatban azonban az új életmód miatt az étertest folyamatait tudatosan irányítják és élnek velük, úgy hogy Betlehem csillaga felragyog. A megújulásnak ez az állapota volt a Katár beavatás főcélja!

Mi van tehát a második toronyterem közepén?

Különös hosszúkás tárgy, mely egyrészt kútnak tűnik, másrészt nagy, négyszögletes zárt helynek mondják, ahol hat ember is kényelmesen fekhet.

Ebben esetleg felismerik a kígyótűzrendszert, melyet felül mintegy a főszentély koronáz. Ez a lefejezett főurak sírkamrája. A hat főúri személy a tárgyilagosan tudatosnak a két nézete, az egyénien vagy önkényesen tudatosnak a két nézete, és a tanuló új tudatának a két nézete, akiket tehát érintkezésük, egymással való kapcsolatba lépésük órájában megbénítanak, semlegesítenek.

Erre a síremlékre, erre a sírboltrendszerre, erre az életfára, mely ugyanakkor erős tűzszerkezet is (ezért beszélnek kígyótűzről), és kút is, szökőkút, mert- mint ismeretes – tüzes közegek keringnek benne (a kis vérkeringés, az idegközeg forrása, a belső elválasztás és a kígyótűz központja), erre a szerkezetre irányítják az étertestből áramló hat új éteri áramot, amit a belső fokok igazi tanulója most tudatosan kormányoz, mert már tudatosan áll a pentagramban, az ötágú csillagban, a betlehemi születés barlangjában.

E hatszoros munkálkodás folyamán hirtelen szép zene hangzik fel. A tizenkét zenész jön be, akik a Leányt és a szolgálóit kísérik, s a pillanatot mintegy fényünneppé teszik, mert égő fáklyákat, lámpákat és jelképes ágakat hoznak, melyeket örökzöld fákról vettek; minden az örökkévalósági életre mutat.

Talán ezt is megértjük.

Bizonyára hallottak már a tizenkét pár agyidegről, melyek a fejből kiindulva az életfa ágaiként áradnak szét a testben, és szoros kapcsolatban vannak az egész kígyótűzrendszerrel. Ez a tizenkét pár ideg a zenész a tanuló élő szerkezetében. Mert amikor a hat új éteráramlat, a rózsakereszt szerzeteseinek imája kiáramlik az olimpuszi torony második szintjének hat kamrájából, az egész idegrendszer nagyon dinamikusan felélénkül. Hatalmas, lendületes rezgés keletkezik az idegéterben, a szép zene, ami miatt a tanuló egész életrendszerét új étererők izzítják át, melyek lángokként törnek be az életrendszerébe: körkörösen a tanuló körül, és hosszanti irányban a kígyótűzzel kapcsolatban.

Ebben a lángdíszben aztán megnyitják a kis ládát, amelyben a régi akarat feje, a mór feje nyugszik. Tudjuk, hogy itt a válságerőről van szó, ez a krízis oka, mely teljes odaadással és önfeláldozással véghez vitte az endúrát. Az önfeláldozásnak ez az oka, ugyanez a válságokozó, a következő alkémiai folyamatban most újra fellép, méghozzá kettőzött erővel, s az ebből fejlődő hőséggel összeolvasztják a hat endúrált nézetet a főszentélyben (és ezáltal a kígyótűzben) az összekapcsoló krízisszintézissel, e válságok összefoglalásával, a hetedik nézettel. Ezért mondja a szöveg, hogy „a víz az üstben oly forró lett, hogy minden testet feloldott és folyékonnyá tett”.

Az étertest tehát hatalmasan beavatkozik a változás folyamatába, ami az endúrát megváltoztathatatlan ténynyé teszi. Ez az áttörés. Az új létállapot alapvető lett. A tanuló már nem fordulhat vissza. Végképpen belépett a belső fokokba; mert az anyagtesten való uralkodás mellett az étertestnek is mestere lett. Átment Szaturnusz kapuján. A feltámadás ünnepe folytatódhat a következő fázissal, amelynek az asztráltestben kell lejátszódnia.

Ami a tanuló anyagi nézetében, megjelenési formájában történt, az- mint láttuk- az étertestben bizonyosodik be. Ezért csakis az következhet, hogy a folyamat következő mozzanatának az anyagtestet és az étertestet is magában foglaló asztráltestben kell végbemennie.

Erre nagy arany gömböt hoznak be, mely egyrészt az asztráltestet ábrázolja, a mikrokozmosz közepén, másrészt pedig a transzfiguráló jelölt főszentélyét, és ebben különösen a tobozmirigytérséget, mely most nagy megújító munkára hivatott. Ez a halom a koponyák helye, Golgota, minden feltámadás alapja.

Talán hallottak vagy olvastak a tobozmirigytérség sugárerejéről. Ez tehát az arany gömb, s joggal használják a földgömb jelképet, mert a tobozmirigy életre keltése a gnosztikus tudatossá válás folyamatában a mindenütt-jelenlétet, az abszolút tudatot váltja valóra.

Nos, ebbe a gömbbe töltik az összetett elixírt, mely az éteri tűz miatt keletkezett. Amikor pedig a gömböt kiviszik a torony második terméből, akkor a jelöltnek feltárul a harmadik terem, a harmadik szint, ahová a társaság aztán a létrák, kötelek vagy szárnyak segítségével felkerül. Tevékenységüket a jelöltek az eredmény után az éteri területről az asztrál területre helyezik át.

A tobozmirigy térsége először is bensőséges kapcsolatban van az asztráltesttel, mely nagy tojásdad területként vesz körül minket, ezen kívül pedig az asztráltesten keresztül kapcsolatban van a mikrokozmosz egész, hétszeres aurikus lényével, amelyben – mint ismeretes – a lipika mágneses pontjai vannak. A szöveg ezt hűen ábrázolja.

A jelöltek a harmadik teremben ott találják az arany gömböt, mely a terem közepén lóg láncon.

A terem falait felváltva képezik ablakok és tükrök, de a tükröket ajtókkal lehet lefedni. Az ablakok és tükrök úgy vannak elhelyezve, hogy az ablakon beeső fénysugarat a tükrök egymásra vetítve ezerszeresen tükrözik és befelé vetítik. Minden nyitott vagy zárt ajtó tehát megváltoztatja a fényképet. Ahogyan pedig a második terem új éteráramlatai a hat kamrából a terem közepére áradnak, úgy a tükrök és ablakok itt is minden beeső világosságot a terem közepére, az arany gömbre irányítanak. A gömböt olyan pompásan fényesre csiszolták, hogy a sugarak vakító fényt keltenek, ami az arany gömböt felizzítja.

Rózsakereszt Keresztély látja, hogyan árad a napok fénye a teremben mindenfelé, de mégis a tobozmirigytér, a gömb fénye az uralkodó. Megértjük, hogy a lipika mágneses pontjainak minden sugárzását összehozzák a tobozmirigytérségben, ahol az eddig véghezvitt folyamatok összefoglalása, szintézise van: a koponyák helyén folytatják az elhalási folyamatot. Újra mágneses sugármunka folyik tehát, s az eredményének most meg kell mutatkoznia. Ha ez a tűz egy ideig működött, akkor szünet következik. Az ablakokat becsukják, a tükröket befedik. A fehéren izzó gömbnek és tartalmának most le kell hűlnie.

 

 

E könnyű étkezés után újra munkához láttunk, mert a gömb eléggé lehűlt. Csak nagyon nehezen tudtuk a láncról leoldozni és a padlóra helyezni. Azon gondolkoztunk, hogyan szedhetnénk széjjel, mert azt a parancsot kaptuk, hogy középen osszuk ketté. Végül úgy gondoltuk, hogy egy éles gyémánt lenne a legjobb. Azzal nyitottuk hát ki, s nem találtunk már benne semmi vöröset sem, hanem egy szép, nagy, hófehér tojást. Nagyon örültünk, hogy ilyen jól sikerült, mert a Leány állandóan azon aggódott, hogy a héja esetleg még vékony.

Olyan örömmel álltuk körül ezt a tojást, mint a kotló a sajátjait. A Leány azonban gyorsan kivitette és maga is kiment, s – mint mindig – gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hogy csinált-e kint valamit a tojással, vagy hogy titokban történt-e bármi is vele, azt nem tudom, de nem tartom valószínűnek.

Megint várnunk kellett egy negyedórát, míg megnyílt fölöttünk a nyílás, s eszközeinkkel felmehettünk a negyedik emeletre. Ebben a teremben nagy rézüstöt találtunk tele sárga homokkal, amit kis tűz melengetett. Ebbe tették a tojást, hogy teljesen kifejlődhessen. Az üst négyszögletes volt. Egyik oldalán a következő két sor állt nagy betűkkel:

O.BLI.TO.BIT.MI.LI.

KANT.I.VOLT.BIT.TO.GOLT.

(„Ó, folytassátok az imádkozást (a munkát), szeretteim, s ha úgy tetszik, aranyat kérjetek”)

A másik oldalon ez:

A GYÓGYULÁS A LÁNDZSÁN ALAPUL

A harmadikon csak az volt, hogy:

F.I.A.T. (Úgy legyen)

De hátul egész szöveget láttam:

AMIT

Tűz, levegő, víz, föld

nem volt képes kivonni KIRÁLYAINK ÉS KIRÁLYNŐINK SZENT ANYAGÁBÓL azt az igaz alkimisták hű serege összegyűjtötte

EBBEN AZ URNÁBAN

Anno 1459 szellem, föld, lélek – P.H.M.D. – alfa omega

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

30. Az új ember feltámadása

 

Amikor a munka a torony harmadik emeletén véget ér és Olimposz tornyának jelöltjei rövid pihenőt kapnak, a lehűlt gömböt leemelik és a földre helyezik. A segítők következő feladata ekkor a gömb kettéosztása. A megnyitott gömbből pompás, nagy, hófehér tojás kerül elő. Ezzel véget is ér a tartózkodás a harmadik emeleten, és a rózsakereszt szerzetesei tevékenységüket a következő szintre, a negyedik emeletre helyezik át. Gondolkozzunk el ezen.

Vegyük fel újra az események fonalát. Az endúra kialakul a háromszoros, tiszta, igaz életmód következtében, ami miatt egy új, lelket adó elem kétpólusúan lép kapcsolatba a tudattal és a tudatalattival. Ez a kapcsolat nem lehetséges minden további nélkül. Ezért fejlődik ki egy válságerő, amelynek tudatsemlegesítés a következménye: a tanuló olyan állapotba megy be, amit az abszolút semmihez hasonlíthatnánk. Ebből a semmiből, ebből a már nem természetszülte emberlétből kell a jelöltnek felébrednie. Ebből a halálból az vezeti el a feltámadáshoz, hogy teljesen bejárja a keresztutat.

A keresztút első mozzanata a teljesen új életmód elhatározása, mely a haláltermészettől való megválásra irányul. Ezt nevezzük a belső fokok életmódjának. Valójában erőgyűjtés ez, hogy a keresztutat jó véghez vihessük, egy egészen új életmódra való ráhangolódás.

Az első fázis vége után a második következik, melyet az étertest, a jelölt Betlehem csillagává emelkedett második testének nagy tevékenysége jellemez, mely a megvalósult új életmód miatt ráébred ezekre a lehetőségekre. Az így lélekkel ellátott étertest hat sugara erős hőségével a személyiség hat semlegesített nézetét összeolvasztja. A három kétpólusú nézetből egy lesz, a haláltermészet egész múltja lehanyatlik és meghal.

És a természetszülte lénynek, a természetszülte én -nézetnek azt mondják: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban”. Így marad meg egyetlen élő kereszt, az új lélekkel-ellátottnak a keresztje.

Ennek eredményét pedig átviszik az arany gömbhöz, bemegy a tobozmirigyközpontba.

Így megkezdődik a harmadik fázis Golgota halmán. A keresztútnak majdnem vége. A lipika hatodik aurikus gyűrűjének világosságerői behatolnak az asztráltestbe, s onnan ragyogják be az arany gömböt. A keresztút egész eredményével kapcsolatban lévő tobozmirigytérségre irányítják az asztrál tüzet. A tanuló elmúlt életének különböző keresztút-nézetei véget értek; kimondják a consummatum est-et, nem mély fájdalommal, hanem nagy örömmel; mert most kell az eddigi folyamat első eredményeinek megmutatkozniuk.

Miután az arany gömböt éles gyémánttal kettévágják, előkerül a pompás, hófehér tojás.

Ezt megpróbáljuk megmagyarázni.

Gondoljunk mégegyszer az arany gömbre. Ez a tobozmirigyet ábrázolja, mely új tevékenységre hivatott; az új tudatállapot magját kell képeznie.

A tobozmirigy felülről, a Szent Szellem számára, a személyiségrendszerhez vezető kapu, alulról pedig a lélek számára kapu. Magában kell foglalnia a teljes, kétszeres, kétpólusú királyságot – a királyt és a királynőt -, hogy az alkémiai menyegző tökéletesen nyilvánvalóvá válhasson. Hogy a szellem és a lélek valóban beköltözhessen a tobozmirigybe, ahhoz a magnak, a terméselvnek benne kell lennie, mégpedig

1. az életmód miatt a világosságtól lelket kapott élet vetésének, termésének;

2. a szellem vetésének, termékének, amelyet a lipikából jövő, hatalmas erővel izzító sugárzás árasztott az arany gömbre.

Ha megtörtént ez a kétszeres megtermékenyítés, akkor meg kell jelennie az eredménynek. Ennek érdekében – mondja a szöveg – az arany gömböt éles gyémánttal felvágják.

Talán ismeretes, hogy az ásványi gyémánt a kozmikus naptűz eredménye és tiszta állapotban a legkeményebb anyag. Ha a gnosztikus jelképes beszéd gyémánttal való hasításról beszél, akkor arról van szó, hogy maga a szellem avatkozik be.

És a tojás kerül elő, mely nagyszerűen, fényesen fehérlik!

Az egyetemes jelképesség a Hétszellemből, a Szent Szellemből, az Egyetemes Szellemből való újjászületést gyakran ábrázolja tojással; mert a tojásban egészen új élet rejlik. Az élet létezik. Meg kell nyilatkoznia és meg fog nyilatkozni. A szellem jelképes színe az arany, mert a szellem aurikus színe, mely az asztráltestbe bemegy, olyan mint az arany. A tobozmirigytérség pedig, mely most az új erőket és lehetőségeket tartalmazza, csakis arany színű lehet és arany gömböt képez. Ha pedig ez az arany gömb megnyílik és az arany tojás fehérarany fényessége megmutatkozik, akkor az újjászületés, a feltámadás valóra vált.

A harmadik napon pedig az üres sírt otthagyják Arimathiai József udvarában. Az Új Ember Isten örökkévalóságának körében, Olimposz tornyának harmadik szintjén áll.

Az arany gömbből a tojás kerül elő, amelyben benne van az egész, új élet, vagyis a körből ered az Egyetlen. A körből jelenik meg az igaz, tökéletes, isteni ember. A körből, mint sírboltból emelkedik ki Jézus Krisztus, az ember, aki ugyanakkor Isten.

Az Arimathia név egy régi irat címének a kiforgatása. Arithmetika volt az, vagyis a számok szent mágiája. Ott az 1-ről van szó, mely a körből jelenik meg, s így képezi a 10-et, az igaz, szent számot.

Így teszik Olimposz tornyában a harmadik napon, a harmadik emeleten tényleges lehetőséggé az igaz ember feltámadását.

Ennek az új embernek aztán a torony többi négy térségében kell bizonyítania magát. Ezért mondják, hogy feltámadása után Krisztus 40 napig járt az emberek között!

Itt is azt látjuk, hogy az evangélium hírei mítoszok, jelképes, nagyon is emberi elbeszélések, melyeknek külsőségeit az egyház áruló módon való tényeknek adta ki, és így terjesztette el. Érthető, hogy az alkémiai menyegző szerzői és Valentin Andreae az igazságot annak idején csak leplezett formában ismertethették, csak azokkal közölték, akik meg tudták érteni.

Folytassuk a beavatott fejlődésének és életállapotának vizsgálatát. Menjünk fel a torony negyedik térségébe.

Ebben a teremben nagy üst van, tele sárga homokkal, melybe beleássák a tojást és felmelegítik. Az üst kocka alakú; ez az összehajtott mágikus kereszt.

Ez a győzelem keresztje, melyet az újjászületés visel.

Esetleg ismeretes, és az Iskola irodalmában szó van róla, hogy a tobozmirigyet kis sárga szemcsék borítják. Ez a homok nagy jelentőségű, mert ennek a mennyisége határozza meg az ember minőségét, a hatáskörét és a megnyilvánulási lehetőségeit. A szemcsék mennyisége az embereknél nagyon különbözhet. Úgy értendő a közlemény, hogy az újjászületett tobozmirigytérséget, a fehérarany tojást most a sárga homok fürdőjére bízzák. A negyedik teremben, tehát az új hatású gondolkodási képességben mindent, ami a tojásban rejlik, kifejezési lehetőséggel látnak el. Előre gondoskodnak arról, hogy a hatáskör a lehető legnagyobb legyen és a megújulás megnyilvánulása azonnal megkezdődhessen.

Végül pedig, a folyamatnak ebben az utolsó, kritikus mozzanatában egy képletet bíznak a tanulókra, amelyet most valamelyest magyarázó formában közlünk, hogy további elemzése fölösleges legyen.

Reméljük és imádkozunk, hogy ezt a képletet úgy értik, ahogyan kell:

Ó, dolgozzatok tovább, szeretteim!

Ha akarjátok, kérjétek a szellem aranyát;

mert helyreállástok, gyógyulástok

a Szent Grál Lándzsáján alapul.

A Logosz akarja, hogy így legyen.

Amit tűz, föld, levegő és víz királyaink és

királynőink szent anyagából nem tudott kivonni,

azt az igaz alkimisták hű serege ebben az üstben

hordta össze.

Ha a folyamat végbement, akkor ebből támad fel

a szellem, a lélek és a test helyreállt egysége:

a háromszor Nagy, a magasztos, az üdvözítő,

az egyetemes gyógyszer birtokosa,

aki az első és az utolsó,

az alfa és az omega,

a kezdet és a vég.

 

 

31. Rózsakereszt Keresztély önmegvalósításunk prototípusa

 

Ó, folytassátok a munkát, szeretteim!

Kérjétek a szellem aranyát, mert gyógyulástok

alapja a Szent Grál lándzsájának ereje.

Ezt akarja a Logosz.

Ez a mágikus mondás, amelyet az Olimposz tornyának negyedik termében lévő jelölteknek mondanak az alkémiai menyegző hatodik napján, kedves olvasó, valójában már Önnek is szól. Ha Ön is azokhoz tartozik, akik a megszabadulásra vágyakoznak, ha szintén követni szeretné Rózsakereszt Keresztélyt az alkémiai menyegző ösvényén, akkor Önnek is azt mondják: kezdjed el, menj, imádkozzál és dolgozzál! Dolgozzon kitartóan, s új életmóddal nyissa meg magát a szellem aranyának, a Gnózis tisztító, segítő, sürgető erőinek. Így abszolút biztonsággal halad majd tovább ezen az úton minden mozzanaton keresztül, amelyet Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője alapján magyaráztunk. Ebben Önnek is sikere lesz!

Miért? Mert ez az út a Logosz akaratának, Isten akaratának a teljesítése. Mert ha így visszatér a világmindenség egyetemes törvényével szembeni engedelmességhez, akkor semmi sem akadályozhatja abban, hogy megszabadítsa és megnyilvánítsa az értékes igazgyöngyöt, a rózsabimbót, mely páratlan kincsként rejlik az Ön szívszentélyében.

Ennek a tudatára akartuk Önt ráébreszteni Rózsakereszt Keresztély ösvényének ábrázolásával. Mintegy ízelítőt akartunk adni, látomást kelteni erről az elképzelhetetlenül nagyszerű, való emberlétről, melyre Ön is hivatott. Ezt ugyanis mindenkinek be kell látnia, mert ezt az utat előbb vagy utóbb mindenkinek be kell járnia; mert – ismételjük – így akarja a Logosz.

Az a kérdés, hogy ebben a viszonylatban az olvasó milyen messzire tudott pillantani?

Amennyire lehetett, megmagyaráztuk a tudatossá válás fejlődési fokozatait, mindenekelőtt a tanuló cselekvéséletét az első lépéstől egészen az arany-fehér tojás, a teljesen előkészített tobozmirigy alakulásáig, amelybe leereszkedik a szellem, hogy egyesülhessen a lélekkel: ez az alkémiai menyegző! Az olvasó mintegy szemtanúként követhette Rózsakereszt Keresztély fejlődését.

Most pedig C.R.C. elbeszélésében megnyilvánul a szellemlélek, végbe megy a transzfiguráció, és a mindenségi tudat, a mindenütt jelenlévőség tudata Rózsakereszt Keresztélyt beengedi az élő lélekállapot életterületeire, tehát azokra a területekre, melyek háromdimenziós tudatunk képességeit messze felülmúlják, s ahová ez a tudat C.R.C.-t nem követheti.

És éppen ezért nem tudjuk Önt messzebbmenően tájékoztatni. Mert az ezután következő dolgokkal kapcsolatban olyan állapotokról kellene beszélnünk, amelyeket a normális tudat ésszel nem érhet fel. Ezekre az állapotokra ugyanis három kiterjedésű világunkban nincsenek hasonlatok. Mindenféle technikai vagy filozófiai leírásokkal kellene próbálkoznunk, amelyek Önnek esetleg semmit sem mondanának, az Ön belső fejlődése semmi hasznát sem venné, s mi ezeket a magasztos dolgokat lehúznánk és erőszakot követnénk el rajtuk.

Ezért azt kell mondanunk:

Aki Rózsakereszt Keresztély útján jár, ami Krisztus egyetlen igaz követése, és ugyanolyan hűségről, állhatatosságról és odaadásról tanúskodik mint Rózsakereszt Keresztély, annak szeme előtt éppúgy fokozatosan lehull minden lepel. Minden rejtély feltárul, s ezt az embert odaengedi a csodásan nagyszerű és kimeríthetetlen kincstárhoz, amit Isten minden emberszívben őriz örökségül.

Ha Ön ezzel a gazdagon részletes elbeszéléssel, tiszta lelkülettel és Rózsakereszt Keresztély sikeres példájával a szeme előtt, örömmel és kitartóan elkezdi és folytatja a menyegzői teremhez vezető útját, akkor ezen az egész, hatalmas tapasztalatúton tudni fogja: Az úton vagyok! Az utazás megkezdődött, és… ismerem a biztos véget, tudom, hogy visszatérek Istenhez!

Önök közül nagyon sokan bizonyuljanak sikeresnek ezen az úton!

 

 

Utószó – A teremtés hetedik napja

 

A Rózsakereszt-Keresztély-ösvény fejtegetésének végére érve még világosságot szeretnénk vetni egy szempontra, mely a rózsakereszt egész munkájának, amelyről az alkémiai menyegző beszél, az élő jelennel való közvetlen kapcsolatát mutatja meg, vagyis kimondottan fel akarja hívni a figyelmet ezen dolgok nagy jelentőségére, minden törekvő ember számára. Minél jobban megértjük, hogy mindegyikőnkre vonatkoznak, hogy minden egyes ember jólétét közvetlenül meghatározzák, annál jobban belátjuk: itt az egyetlen útról van szó, mely menekvést nyújt, kivezet az egyre terjedő káoszból és általános zavarból; a zavarból, mely jellemző az ilyen átmeneti korszakokra, amelyeket gyakran az idők végének mondanak.

Hogy a helyes kiindulópontra kerüljünk és a továbbiakat megérthessük, állapítsuk meg mégegyszer, hogy az ember, az igazi emberlét egy mikrokozmosz, sokrétűen összetett, gömbalakú, hétszeres életrendszer, melynek a mi személyiségünk csak az egyik nézete, része! Amit tehát emberségünk hosszú útján az anyagság mélypontjáig meggyaláztak, azt szintén hétszeres folyamattal kell helyreállítani. Ez C.R.C. hét napja.

A mikrokozmosz isteni minőségű erővonalrendszer; részletes terv tehát, melyet megnyilvánítanak. Létünk mai fázisában ez azt jelenti, hogy a térség, mely a személyiség megnyilvánításához a mikrokozmoszban rendelkezésre áll, teljesen tervszerű. A mikrokozmoszt különböző atomcsoportok töltik meg, hogy ennek tervnek valami első kifejezést adjanak.

Érthető, hogy a folyamatokat vezető erők magas rangúak és színvonalúak, és nagyon intelligensek. Hogy pedig a terv sikerüljön, ahhoz a mű minden nézetének abszolút együtt kell működnie. Itt elsősorhan az ősatomnak nevezett rész és a megnyilvánítandó ember közötti együttműködésről van szó. A legfontosabb kérdés az, hogy az ősatom, a szív rózsája tud-e majd megszakítás nélkül megnyilvánulni. Ez például akkor lehetséges, ha a leendő gyermek szülei tiszták, a tervet ismerik, s valóban Isten gyermekét akarják keblükre ölelni, olyan gyermeket, aki az ösvényen akar és tud járni, aki a C.R.C. alkémiai menyegzőjében megbeszélt tudatoszlopot létre akarja és tudja hozni.

Aki ezt valóban akarja, annak ismernie kell az atom titkát, tehát a legkisebbnek a titkát, ami mégis a legnagyobbat rejti magában.

Meg kell gondolnunk, hogy az atomnak hét nézete van: a négy étererő, meg bolygónk asztrál anyaga, aztán mentális anyaga, és az anyagi nézet.

Minden bolygó a saját lényeit hozza létre a bolygói szellem fajtája szerint. Naprendszerünk bolygói lényeinek körvonalai egyformák ugyan, vagyis embertípusok ismerhetők fel bennük, de nem nehéz megérteni, hogy a bolygók légköri feltételei, szerkezete és lényei mégis különböznek egymástól. A föld atomjai így nem lehetnek ugyanolyanok, mint más bolygóké. Mégsem mondhatjuk, hogy a dolognak ezzel vége is van- ezt szeretnénk megmagyarázni.

Ha a rejtélyiskola tanulója a kígyótűzön többé- kevésbé uralkodik, s képességeitől és erőitől függően lépésről lépésre halad, akkor a fejlődésnek egy sohasem végződő ösvényén van, s nagyszerű úton halad dicsőségről dicsőségre. Akkor közvetlenül a bolygói Logosz iskolájába vétetett fel. Mivel pedig tudjuk, hogy bolygónk nagy vezetője a Krisztus, a Napszellem, világos, hogy a tanuló fejlődési menete legalább is a Föld határain túlhalad.

Aki a kígyótűzön uralkodik a szellemlélek-megnyilvánulás értelmében (mert okkult irányú kígyótűzfejlődés is van), az a főszentély felébredését fogja megélni, ahogyan magyaráztuk. Fejlődése ösvényén Ura és megváltója vezetése alatt fog haladni és egyetlen részletet sem hagy ki. Ez minden elképzelhető út legbiztosabbja. Mert, Barátaim, értsék meg: az atomban rejlő lehetőségek a bolygó szellemének a vezetése alatt nyilvánulnak meg! Ha egy tanuló a következő lépésre még nem kész, akkor sem ő maga, sem más nem kényszerítheti rá. Mert csak a saját atomi erői képesítik a további fejlődésre.

Senkit sem lehet tehát kényszeríteni. Minden tanuló a saját sebességével halad a győzelem ösvényén lélekerőről lélekerőre.

Kérjük, hogy a következő sorokat teljes figyelemmel olvassák.

Világmenetében az emberiség elérte anyagsága abszolút mélypontját. Az anyag már nem lesz töményebb. Erre tehát a végső korszak, a felfelé fordulás következik. Ez a megfordulás abban jut kifejezésre, amit az anyag átszellemülésének nevezhetnénk. Ez az átszellemülés nem valami dicsőbbé válás, hanem megfinomodás. Az a véleményünk, hogy az anyag ezt a finomabbá válást bizonyos mértékben már elkezdte. Ez a finomabbá válás az anyag folyamatszerű feloszlását jelenti, amit a Jelenések könyve Babilon leomlásának nevez. Az anyag, és minden anyagi berendezés, minden, ami az anyagból tartja fenn magát, nem képes megmaradni, ahogyan az máig lehetséges volt. Mert a Föld atomi szerkezete teljesen megváltozik!

Kézenfekvő tehát, hogy a kőkemény materialista ember, aki egész reményét és törekvését az anyagba fektette, ezt nem folytathatja. Földünk megváltozott atomszerkezete miatt nemsokára választóvonal keletkezik az emberiség sorai között.

Ez nem azt jelenti, ahogyan olykor ábrázolják – értsék meg jól- , hogy az emberiséget mindenféle sárkányok és szörnyek fogják kiírtani a legendák és mesék szerint, hanem az anyagember maga mondja ki maga fölött az ítéletet! Ez valami egészen más. Aki anyagból van és az anyagé, azon az anyag hajtja végre az ítéletet. Az ilyen embereknek vállalniuk kell a beállítottságuk következményeit.

Ezért hívjuk fel mégegyszer a figyelmet kimondottan az Önök mostani tudatállapotára, ahogyan azt a Szellemi Iskolában már évtizedek óta tesszük. Tudatállapotukon először is kígyótüzük uralkodik, mely a főszentélyben végződik. Ezt a kígyótüzet napjaink, korszakunk követelményei és lehetőségei szerint teljesen hozzáigazíthatják Isten világtervének a követelményeihez.

Mindennek tudatában valamelyest elképzelhetjük a világ és az emberiség jövőjét. Térségünk atomi feltételeit megváltoztatják, mert az anyagság mélypontját elértük, létrendünk lefelé szállásának talppontjára értünk, és felfelé irányítják, felmenetté teszik! Így új föld és új menny bontakozik ki. Hogy ez a fejlődés milyen tempóban alakul ki, azt senki sem tudja. Nem tudni mennyi idő áll rendelkezésünkre egy olyan csoport kialakításához, amelyet megmentenek… ezt valóban senki nem tudja.

Arról azonban biztosíthatjuk Önöket, hogy aki a hangot meghallja és szívből a tervhez alkalmazkodik, tehát legalább is, az isteni terv alapjaként, valóban elnyeri a lelket, az akkor a szellemmel is össze van kötve, s rajta valamilyen módon segítenek.

Valójában senkinek sem kell elvesznie! Minden az Önök életmódjától, életük irányától függ!

A Jelenések könyvének szent írása például olyan embercsoportról is beszél, amely a megmentés folyamatában van ugyan, de amelynek még hiányzik az Emberfia jele és a jel a jobb kezén. A megszabadító folyamat ezekben az emberekben a földi élet folyamán megkezdődött. A kígyótűz tehát többé-kevésbé megnyilvánult már, de a folyamat a haláluk miatt nem folytatódhatott, mert emiatt a személyiség bizonyos részei elvesztek. Az atomok változása így a fejlődésük útján megelőzte őket. Mégis az a helyzet, hogy megmenekülnek, megkíméltetnek bizonyos átmeneti területen, s adott pillanatban részesülnek a megváltásban. Kijelentjük: amíg Önök még itteni emberként léteznek, van esélyük a megváltásra, ha elkezdik a kígyótűzfolyamatot. Mert, értsék meg, az utolsó pillanatig segítenek Önöknek. Megszabadítóink, a Gnózis szolgái azt szeretnék, hogy senki se vesszen el!

Próbálják meg elképzelni, hogy a fejlődés, melyen az ember eddig átküzdötte magát, amit átszenvedett, teljesen haszontalan lett volna. Képzeljék el, hogy az egészet meg kellene ismételni. Ehhez mérhetetlenül hosszú idő kellene! Plátó valahol néhány ezer évet mond. A világirodalom azonban a kezdettel kapcsolatban több mint 80000 évről beszél. Ilyen hosszú várakozás csaknem kibírhatatlan.

Ezért hangsúlyozzuk:

Isten munkája az emberiséggel, ami a teremtés nyelvén a hatodik napig jutott el, még nem fejeződött be. Emberiségünk még alakulóban van. A teremtés hetedik napja pedig, a beteljesedés napja, Isten nagy napja csak akkor kezdődik, ha egy ember elkezdi a léleképítést. Erről van szó!

Hogy az Ön léte itt az anyagban hogyan telik, az ebből a szempontból mellékes. Van-e lelkiereje, vannak-e lélekminőségei? Ez a kérdés!

Akinek vannak lélekminőségei, annak már nem kell aggódnia, mert „aki lelket nyer, az a világmindenséget nyeri el”. Aki a lelket építi, az az örökkévalóságot építi. Ezzel pedig a világ minden dicsősége sem hasonlítható össze.

Nem boldogság-e tehát, hogy az élet láthatárán megjelent a hajnalnak ez a pírja?

Mi nem idegenszerű, siralmas híreket hozunk Önöknek a világ végéről, amikor is minden tönkre megy, hanem a keresve gondolkodó embernek azt mondjuk, ha a megszabadító megváltásra vágyik, hogy a változás boldogsága, a megújulás boldogsága az az erő, a hajnal, amely az élet láthatárán megjelent. És a rózsakereszt szerzetének egész nagyszerű és dicső munkája ezen a biztonságon alapul. Ez a Szerzet – úgy mondhatnánk – az utolsó napon jelent meg, hogy aki akarja, annak segítsen és szolgálatára legyen. Az emberiség soha sem szenvedett hiányt olyan vezetőkben, akik az egyetlen utat mutatták meg neki. Ezt az utat ugyanis az emberiségnek léte pirkadata óta mutogatják.

De az emberiség az életnek csak egyetlen Szerzetét ismerte, amelyik megmutatta neki az élő keresztet a rózsákkal, s a mai napig is ezt mutatja. Ez a Rózsakereszt Szerzete, mely mindig az emberiség előtt megy a rózsákkal a kereszten a dicsőséges végig, ami a győzelem.

Ezért a rózsakereszt Szerzete az utolsó Szerzet. És ezért nevezheti el magát Rózsakereszt Keresztélyről:

ez Krisztus élő Szerzete, amely a hét rózsát hétszeresen megörökítette, mint hétséges, múlhatatlan ősatomot, hogy a kígyótüzet, mely egyetlen reményünk és menekvésünk, halálos álmából fel lehessen ébreszteni!

El tudnak-e képzelni nagyszerűbb dolgot, mint hogy beléphessenek a rózsakertbe, az örökkévalóság rózsakertjébe, amelyben maga az élet, Isten élete nyilvánul meg állandó, pompás dicsőségről dicsőségre-születésként.

Így ér véget a halál. Az élet maga világosság lesz, mely a Szent Szellem rózsakertjében születik.

Ennek a sírveremnek, az anyag sírgödrének mindegyikőnk számára be kell zárulnia! Mind elértünk életutunk bizonyos pontjára; mindenki felteheti magának a kérdést: hol ez a pont, hol állok én? Túl van-e ez az új kezdet határán?

Ha nem, akkor igyekezzen! Mert az új kezdet a hetedik nap, az Úr napja, az Ön Istenének napja! És az a fontos, hogy Ön élete napjának ezt a virradatát megünnepelhesse.

Önök mind ragyogóan tanúskodjanak erről!