Jan van Rijckenborgh

Rózsakereszt Krisztián alkémiai menyegzője I.

Az első nap

 

Egy este, húsvét előtt, asztalomnál ültem, s szokásom szerint alázatosan imádkozva beszélgettem Teremtőmmel, sok nagy titkon elgondolkozva (amiknek formájában a világosság Atyja az ő fenségét bőkezűen megmutatta), és drága húsvéti bárányommal együtt, szívemben kovásztalan, tiszta kenyérkét akartam készíteni, amikor hirtelen olyan rettenetes szél kerekedett, hogy azt hivém, mindjárt szét is veti a hegyet, melybe házacskám volt ásva. Mivel azonban ilyesmit nem az ördög tett velem (holott sokat bántott engem), visszatért a bátorságom, s folytattam az elgondolkozást, amíg – amire nem számítottam – valaki meg nem érintette a hátamat. Ettől annyira megijedtem, hogy nem mertem hátra nézni sem: bizalmam azonban emberi gyengeségem és a körülmények dacára sem csappant meg. Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás női alak állt előttem, csupa kékség ruháját arany csillagok borították, mint az égboltot. A jobb kezében lévő színarany trombitába nevet véstek, amelyet el tudtam ugyan olvasni, de kibeszélését megtiltották. Bal kezében egy csomó, több nyelven írt levelet tartott, amelyeket, ahogyan később megtudtam, kézbesítenie kellett minden országban.

Nagy, szép szárnyai is voltak, melyeket teljesen szemek borítottak. Szárnyra kelve a sasnál is sebesebben tudott repülni.

Bizonyára még többet is megfigyelhettem volna rajta. Mivel azonban csak rövid ideig maradt nálam, s én az ijedségtől és csodálkozástól szinte megdermedtem, le kellett mondanom erről. Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment. Mialatt azonban felemelkedett, szép trombitáján olyan erős hangot hallatott, hogy az egész hegy visszhangzott tőle, s én egy negyed óráig a saját szavamat is alig voltam képes meghallani.

E váratlan kaland után, én szerencsétlen, valóban nem tudtam, mit tegyek. Ezért térden állva könyörögtem teremtőmnek, hogy ne küldjön olyasmit, ami örök üdvösségemet veszélyeztetné, majd félelemtől reszketve odaléptem a levélhez. Nagy csodálkozásomra olyan nehéz volt, hogy ha színaranyból lett volna, akkor sem lehetett volna nehezebb. Alaposan megvizsgáltam, s azt láttam, hogy kis pecséttel zárták le. A pecsétbe vékony keresztet véstek, meg a feliratot: „In hoc signo đ vinces” (Ennek jegyében győzöl). Amikor megláttam, nagyon megnyugodtam, mert tudatában voltam, hogy a kereszt jele az ördögnek nemigen tetszene, s még kevésbé használná azt. A levélkét óvatosan kinyitottam tehát, s benne kék alapon arany betűkkel a következő verset találtam:

Annak van ma a nagy napja,

aki király nászát látja.

Ha te erre születtél,

Istentől örömre teremttettél,

menj fel a hegyre, barátom,

ahol három templom áll.

A csoda ott reád vár.

De azt ajánlom, valahogyan

vizsgáld magad alaposan.

Ha nem fürdenél tisztára,

a menyegző neked megártna:

aki még bűntől roskadozik,

az ott könnyűnek találtatik.

Sponsus et Sponsa (vőlegény és menyasszony)

Így az aláírás.

E szöveg láttán azt hittem, elájulok. A hajam égnek állt, egész testemet hideg verejték verte ki. Mert noha tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam, mégsem számítottam arra, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes kikötésekkel jár. Mert amíg azelőtt azt hittem, hogy csak meg kell jelennem a menyegzőn és szívesen látott vendég leszek, most az isteni kiválasztásra utaltak, amelyben magamat illetően sohasem voltam biztos. Így minél alaposabban vizsgálgattam magamat, annál inkább azt találtam, hogy a fejem a titkos dolgokkal kapcsolatban csak tudatlansággal és vaksággal van tele, s hogy még kézzelfogható és mindennapi dolgokat sem tudtam alapjában véve megérteni. Mennyivel kevésbé lennék én születésemnél fogva arra rendeltetve, hogy a természet titkait kikutassam és felmérjem, mivel a természet az én véleményem szerint bárhol találhatott volna erényesebb tanítványt, akire bízhatta volna drága kincseit, ha ezek alá is vannak vetve az időnek és a múlandóságnak. Így azt is felfedeztem, hogy a testem, életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretet sem volt még egészen tiszta.

Úgy tűnt, hogy a test ösztöne is bennem rejlett még, mely tekintélyre és világi pompára irányult, nem pedig az embertárs jólétére. Mindig azt fontolgattam, hogyan tehetnék szert haszonra, hogyan építtethetnék mutatós épületet, hogyan juthatnék hírnévhez, halhatatlansághoz a világban, s más ilyen testi dolgokban is a sikeren járt az eszem. Különösen a három templomról adott homályos közlés foglalkoztatott. Ezt a legnagyobb fejtörés árán sem tudtam megmagyarázni magamnak. Most sem érteném, ha csodás módon ki nem nyilatkoztatták volna. Mialatt így a remény és félelem között ingadoztam, magamat állandóan vizsgálva azonban csak gyengeséget és elégtelenséget találtam (úgyhogy semmiképpen sem tudtam magamon segíteni és az említett fenyegetés miatt nagyon meghökkentem), végül is a megszokott és legbiztosabb utat választottam, s mielőtt nyugovóra tértem volna, komolyan és forrón azért fohászkodtam, hogy jó angyalom jelenjen meg Isten határozatára, és segítsen ki bizonytalan helyzetemből, ahogyan ezt azelőtt már gyakrabban is tette. Ez most is, javamra és felebarátaim érdekében valóban megtörtént, mélyértelmű figyelmeztetés és értékes oktatás képében. Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve.

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s rájöttünk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul több dobot is vertek, de olyan művészien, hogy még nyomorunkban is felvidított minket.

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket.

A dolog azonban egészen másképpen alakult. Amikor a nyíláson lepillantó urak egy ideig derültek tolongásunk láttán, egy nagyon öreg úr csendet parancsolt nekünk. Mihelyt valamelyest elcsitultunk, a következőket mondta (ha sikerült jól észben tartanom):

Ha az ember minden sarja

emelkedne jó magasra,

Anyám erejéből bizton

annyi minden jót kaphatna.

Ha azonban engedetlen,

aggodalom, bú a sorsa,

sötét éjnek örök rabja.

De az én szerető Anyám,

nagy baj láttán irgalmas ám,

legszebb kincsét annak adja,

ki a világosságot kutatja.

De kegyelmében, s ritkán teszi,

nem akarja fecsérelni,

hogy ember igaznak lássa.

Dicső ünnepre készülünk,

s hogy örömmel ünnepeljünk,

ma Anyánk tiszteletére

nagy jótettet viszünk végbe:

hozzátok kötelet eresztünk,

aki képes megragadni,

azt szabadon eresztjük.

Alig hangzottak el az utolsó szavak, amikor az idős hölgy megparancsolta szolgáinak, hogy a kötelet hétszer eresszék le a börtönverem aljára, s aki megragadja, azt húzzák fel. Istenem, csak le tudnám írni, mi robbant ki erre itt lent! Mindenki meg akarta ragadni a kötelet, s ezzel csak a többieket akadályozta. Hét perc múlva azonban egy csengő jelére négyet húztak ki az első kötéllel. Én a kötélnek még közelébe sem jutottam, mert, mint mondtam, szerencsétlenségemre a fal egyik kövén álltam, a kötelet pedig középen engedték le.

Másodszor is leeresztették a kötelet, de mert soknak láncai nehezek, karjuk meg gyenge volt, olyanokat is magukkal rántottak, akik egyébként talán rajta maradtak volna. Hát igen: sokat embert húztak le olyanok, akik maguk nem érték el a kötelet. Még nyomorunk közepette is annyira irígykedtek egymásra. Én azonban azokat szántam meg legjobban, akik olyan súlyosak voltak, hogy karjuk is kiszakadt, s így szintén nem tudtak felkerülni. Így történt, hogy az ötödik kötélig csak néhányat sikerült felhúzni. Mert mihelyt elhangzott a jel, a szolgák a kötelet oly gyorsan húzták, hogy a legtöbben egymás hegyén-hátán lebukfenceztek. Az ötödik kötél így teljesen üres volt, úgyhogy velem együtt sokan kételkedtek a megszabadulásban, s Istenhez könyörögtünk, hogy irgalmazzon nekünk, s ha lehetséges, váltson meg minket ettől a sötétségtől. Mire néhányónkat meghallgatott. Mert amikor a kötél hatodszor jött le, jó néhányan meg tudták ragadni, s amikor a felfeléhúzásnál ide-oda lengett, bizonyára Isten akarata szerint nekem is közelembe került. Gyorsan elkaptam, úgyhogy legfelül lógtam rajta. Így végül várakozásom ellenére szerencsésen kikerültem a veremből. Ennek annyira örültem, hogy nem is éreztem a sebet a fejemen, amelyet a felhúzásnál egy éles kő okozott, míg hetedszer a többi megszabadítottal együtt segítenem nem kellett az utolsó kötél felhúzásánál (ahogyan az előző esetekben is mindig így volt). Ennél az erőlködésnél aztán a vérem a ruhámra folyt, amire azonban örömömben nem is ügyeltem.

Amikor a kötelet utoljára is felhúzták, s a legtöbben rajta függtek, az idős hölgy félretetette a kötelet, s aggastyán fiával (akin nagyon csodálkoztam) közöltetett valamit a lent maradt foglyokkal. Az rövid gondolkodás után a következőket mondta:

Gyermekeim, amint vártuk,

teljesült a dolog végül.

Ezt társaitoknak szánták

jó Anyámnak kegyelméből.

Ne irígyeljétek őket!

Boldog időszak kezdődhet,

gazdag-szegény nem lesz most már,

ember emberhez szegődhet.

Akinek sok munka jutott,

támogassa is a dolgot.

Építkezést bizonyítson,

aki sokkal megbízatott.

Hagyjátok hát a kesergést,

bírjatok ki néhány napot!

Amikor befejezte, a tetőt újra rátették a nyílásra, és a tornyot lezárták. Aztán megint megfújták a trombitákat és pergették a dobokat, de nem olyan erősen, hogy ne hallottuk volna a foglyok keserves jajveszékelését, s én szánalmamban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor az idős hölgy és a fia beleült a készen tartott karosszékekbe, s a hölgy megparancsolta a megmentettek megszámlálását. Amikor a számot meghallotta és felírta egy aranysárga táblácskára, mindegyikőnk nevét megtudakolta, amit egy apród szintén feljegyzett. Mialatt szemügyre vett minket, úgy hallottam, hogy fiának azt mondta sóhajtozva: „Ó, mennyire sajnálom azokat a szegényeket a toronyban. Bár megengedné az Isten, hogy mindet megválthassam!” Mire fia azt felelte: „Anyám, Isten így rendelte, s nem ellenkezhetünk Vele. Ha mi mind urak lennénk, lenne minden java velünk, s mind az asztalnál ülnénk, ki tálalna hát fel nekünk?” Az Anya erre hallgatott. Nemsokára azonban azt mondta: „Akkor szabadítsátok meg ezeket az embereket a béklyóiktól”, amit gyorsan meg is tettek. Rám majdnem utoljára került sor: a többiekre nem ügyelve, nem tudtam magam visszatartani, s az idős hölgy előtt mélyen meghajoltam, Istennek köszönetet mondván, hogy akarata szerint, a hölgy által, atyai kegyességgel kivezettetett a sötétségből a világosságra. A többiek is követték példámat. Végül mindegyiknek arany emlékérmét adtak útipénznek, melynek egyik oldalába felkelő napot véstek, a másikba meg – ha jól emlékszem – három betűt: D.L.S. (Deus Lux Solis: Isten a nap világossága).

Ekkor aztán szabadok voltunk és visszatérhettünk a munkánkhoz azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgáljuk felebarátainkat és hallgassunk arról, amit ránk bíztak. Ezt ünnepélyesen megígértük, s elbúcsúztunk. A béklyók okozta sérüléseim miatt azonban nem tudtam elég gyorsan haladni, s mindkét lábamra sántítottam. Az idős hölgy ezt meglátta, s magához hívott: „Fiam, ne törődj ezekkel a fogyatékosságokkal, hanem gondolj erőtelenségeidre, s adj hálát Istennek, hogy már ebben az életben megengedte, hogy hiányosságaid ellenére ilyen nagy megvilágosulásban részesülj. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért.”

Erre újra felharsantak a trombiták, mire ijedtemben felébredtem. Csak most vettem észre, hogy mindez csupán álom volt, amely azonban annyira belevésődött tudatomba, hogy továbbra is aggódtam miatta, s úgy tűnt, mintha érezném a sebeket a lábaimon. Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg engem az Őiránta érzett tiszteletben, szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez.

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek valaki tanácsára, akinek ezt tudnia kellett, bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, jó véghez vezessen engem. Ezután Isten előtt megfogadtam, hogy ami kegyelme folytán megnyilvánul nekem, azzal nem próbálok magamnak tekintélyt és dicsőséget szerezni a világon, hanem csak az Ő Nevének dicsőítésére és felebarátaim szolgálatára használom azt.

Ezzel az ígérettel és jó reményben, nagy örömmel hagytam el cellámat.

A második nap

 

Alig értem ki az erdőbe, máris úgy tűnt, mintha az egész ég és az elemek is erre a menyegzőre díszítették volna fel magukat. Úgy véltem, hogy a madarak édesebben énekelnek, mint máskor, s az őzikék is oly vidáman ugrándoznak, hogy öreg szívem repesett az örömtől. Ösztönösen magam is hangosan énekelni kezdtem:

Madárkáim örvendjetek,

Teremtőnket dícsérjétek.

Tisztán csengjen éneketek

fenséges az Istenetek.

Ő készíti ételteket,

s idejében ad ennetek.

Ezért hálásak legyetek!

Nem kell nektek mérgelődni,

Isten előtt tiltakozni:

nem rossz ám madárnak lenni,

Atyánk mindent jól teremtett:

bölcs, hogy madár nem ember lett!

Csend legyen, mert ezt így kellett –

Örülhetsz, hogy csepp a terhed!

Mit tegyek én, föld lakója?

Kell Istennel vitatkozni?

Ég hatalmát ostromolva,

Nagy Művésszel párbajozni?

Nem hat Őrá semmi kényszer,

Mehet, kinél rossz a módszer –

ember, légy megnyugodva!

Nem császárrá tett épp téged –

nem sértődhetsz meg evégett!

Hisz a nevét megvetetted –

valld be, gonosz, kinevetted!

Fut előle sötétséged,

látja szívedet, vesédet.

Nem kell Istent sértegetned!

Ezt szívből énekeltem, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s utolsó szavaimat a hegyek is visszhangozták. Végül szép, zöld ligetet pillantottam meg, s az erdőt elhagyva arra tartottam. A ligetben három magas, gyönyörű cédrusfa állt, melyeknek széles koronája kellemes árnyékkal kecsegtetett. Ennek nagyon megörültem, mivel – ha még nem is tettem meg hosszú utat – heves vágyakozásom hamar elfárasztott. A fák felé siettem, hogy kissé megpihenhessek. Ahogyan azonban közeledtem, szemeim az egyik cédrusra erősített táblácskán akadtak meg, amelyre finom betűkkel, a következőket rótták:

„Isten oltalmazzon, vándor! Ha valaha is eljutott volna hozzád a király menyegzőjének híre, akkor gondold meg a következőket:

Négy út közül választhatsz, melyeket a vőlegény ajánl neked. A király kastélyát mind a négyen elérheted: de csak akkor, ha nem tévedsz le róluk.

Az első út rövid, de veszélyes: mert tele van szirtekkel és szakadékokkal, amelyekben halálra zúzhatod magadat.

A második hosszabb, mert kerülőket tesz, de soha sem vezet félre. Sima út és kényelmes, ha az iránytűt figyeled és sem jobbra sem balra nem hagyod elcsábítani magadat.

A harmadik a valóban fejedelmi út, mert szívedet sok pompás örömmel és színjátékkal vidítja. Ezt ugyan máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárnia.

A negyedik úton halandó nem érhet célhoz, mert kimerítően viszontagságos, s csak elnyűhetetlen testek bírkózhatnak meg vele.

Válassz tehát! Melyik útra térsz? Aztán egy lépésnyire se térj el tőle. Tudnod kell azonban, hogy az utat, amelyikre térsz, sorsod elháríthatatlanul neked szánta: továbbá – hogy ha kedves az életed – egyetlen lépést sem mehetsz visszafelé.

Ezt kell tudatnunk veled. Ha figyelmeztetésünket nem veszed figyelembe, akkor a legnagyobb veszélyek közepette, keseregve járod majd utadat. Ha viszont királyunk törvényeivel szemben a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek tudod magadat, akkor fordulj meg, amíg nem késő és siess haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttél!”

E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem.

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valami baleset érne: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de ennek ellenére mégsem mertem bízni szerencsémben.

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, szokása szerint lerepült, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, mire a galambnak menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap áll délben. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem – ha már így kellett lennie – hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.

Holott gyakran tűntek fel mellékutak, iránytűm segítségével mindig sikerült megtartanom a helyes irányt: mert egyetlen lépést sem akartam eltérni a meridiántól, ha az út olykor olyan nehéz és úttalan volt is, hogy már kételkedni kezdtem. Útközben újra meg újra a galambra meg a hollóra gondoltam, anélkül hogy értettem volna a dolog jelentését.

Végül a távolban, egy magas hegyen, pompás, díszes kaput pillantottam meg, s most arrafelé siettem, habár nagyon messze volt az utamtól, mialatt a nap már eltűnt a hegyek mögött. Sehol sem láttam más menedékhelyet vagy szálláslehetőséget. Ezt csakis Istennek köszönhetem, mert éppúgy hagyhatott volna az utamon tovább menni, s szemeimet vaksággal verhette volna, hogy ne lássam meg a szép kaput. Mint mondom, siettem tehát, s még éppen napvilágnál értem el, hogy alaposan szemügyre vehessem.

Gyönyörű, fenséges díszkapu volt, melybe számtalan pompás ábrát és jelet faragtak. Később megtudtam, hogy mindnek megvolt a jelentősége. Legfölül egy meglehetősen nagy táblán felirat állt: „Procul hinc, procul ite prophani!” (Maradjatok távol innen, ha nem vagytok méltók!), meg más is, aminek a kibeszélését azonban megtiltották. Alig értem a kapuhoz, máris előjött valaki égszínkék ruhában, s én barátságosan üdvözöltem. Viszonozta, de azonnal meghívóm után tudakozódott. Most örültem, hogy magammal hoztam! Mert könnyen elfelejthettem volna, ahogyan – kijelentése szerint – másokkal megtörténik. Gyorsan megmutattam neki a levelet, amivel nem csak hogy meg volt elégedve, hanem – csodálkozásomra – nagy tiszteletet tanúsított irántam, s azt mondta: „Lépj csak be testvérem, szívesen látott vendég vagy!” Aztán a nevem után tudakozódott, s amikor megmondtam, hogy a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok, csodálkozott, s meg is örült ennek. Aztán azt kérdezte, hogy nincs-e nálam valami, amivel pecsétet vásárolhatnék. Mondtam, hogy vagyonom csekély, de nyugodtan elveheti, ha felfedez nálam valamit, ami tetszik neki. Kis üveg vizemet kérte, s én odaadtam neki, mire arany pecsétet adott, amelyen csak két betű állt: S.C. (Spes Charitas: remény és szeretet). Figyelmeztetett, hogy üdvös lesz majd őreá gondolni. Amikor megkérdeztem, hogy hányan léptek már be ezen a kapun, megmondta.

Végül, barátságból, lepecsételt levelet adott, hogy adjam át a második őrnek. Mivel egy kicsit hosszabb időt töltöttem nála, időközben leszállt az éj, ami miatt a kapun nagy szurkos-üstöt gyújtottak meg, hogy aki még úton lenne, ide találjon.

A kastélyhoz vezető út mindkét oldalán magas falak meredeztek, az út szélén meg mindenféle szép gyümölcsfa állt, ezen kívül mindkét oldalon három fa mécsesekkel, amelyeket egy kék ruhába öltözött szép Szűz már meggyújtott pompás fáklyájával. Ez oly nagyszerű látvány volt, hogy itt is tovább időztem a kelleténél.

Miután azonban kimerítő tájékoztatást kaptam, barátságosan elbúcsúztam az első kapustól. Útközben kíváncsi voltam, hogy mi lehet a levélben amit adott. Mivel azonban a kapust nem gyanúsíthattam barátságtalansággal, kíváncsiságomat zaboláznom kellett, s utamat folytattam a második díszkapuig. Ez majdnem az első hasonmása lehetett volna, csak más titkos jelek és képek díszítették. Ezen is tábla függött: Date et dabitur vobis! (Adjatok, és nektek is adatik.) A kapualjban óriási oroszlán feküdt láncon, s mihelyt meglátott, felugrott és rettentő ordítással fogadott. Ettől felébredt a második kapu őre, aki egy márvány kövön nyugodott. Azt mondta, hogy ne féljek, és félre küldte az oroszlánt.

Elkérte levelemet, melyet reszketve nyújtottam át neki. Elolvasása után aztán tisztelettel mondta: „Isten hozott: te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni!” Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e azt váltani.

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só).

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert – amint kiderült – joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba.

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a mások oszlop szobra pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat.

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége).

Ezenkívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegények egyikének adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród kis szobába vezetett, ahol padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket.

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem.

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig.

Ebben a teremben nagy tömeg vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak!

Ilyesmit – és még sok mást is – suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, ezen nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor kérdezgettem őket, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a szakadékos útjon, a sziklaszirteken kellett átmászniuk.

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna.

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Végül nem maradtak meg a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek – holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltalálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak.

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek.

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén sem hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot kellett volna meghívniuk!

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam.

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta:

– Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá?

– Biztosan nem, – feleltem.

– A világ tehát, – mondta, – minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó a jóakaróra hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak.

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett.

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni.

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött.

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután meghajolt előttünk, meg mi is őelőtte, s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt:

A király, az én kegyes Uram,

vár titeket a közelben:

menyasszonya ővele van,

s kimondta már azt, hogy „igen”.

Titeket már nagyon vártak,

s mindent előkészítettek,

hogy a helyzetetek szerint,

megszánjanak, s tiszteljenek.

Mélyen, szívből azt szeretnék,

hogy senki se szenvedjen már,

és mindenkit megválthasson,

lakodalmán a mátkapár.

Mire újra udvariasan meghajolt minden fényecskéjével együtt, és így folytatta:

A levél, amely felszólított,

mindenkit nagyon is tiltott,

hogy megjelenjen itt, ha Isten

nem adott meg neki mindent,

amire ő titkon vágyott,

nagy erőt, mi mindent áthat.

Habár senki se gondolja,

hogy merészen tolakodva,

üres kézzel, Isten nélkül

jöhet a lakodalomra.

Aki joggal jó helyen van,

annak csak jót fognak adni.

Szép, hogy ily nehéz időkben

ennyin készek sorsban bízni.

Sokan ma már kőkemények,

nyers csontjaik restül tengnek:

oly helyekre hatolnak be,

ahol ők már nem kellenek.

Hogy ne legyen itt csirkefogó,

sem ámító, sem naplopó,

csakis akik megbékéltek,

s menyegzőre rendeltettek,

Vendégeink! Holnap reggel

a mérlegen megmérettek.

Világosan kiderül majd,

mi az, ami belülről hajt.

Ha valaki közöttetek,

nem kész erre a próbára,

menjen el az hamarosan,

mielőtt eljön az órája.

Másként holnap mind megtudja,

hogy kegyelmét eljátszotta.

Akiben van lelkismeret,

holnap nyugton haza mehet,

de mostani életében

többé ide be nem jöhet!

Akit múltja nem zavar már,

mehet szolgájával immár

szobájába nyugton hálni,

ahol mindent kipihenhet.

Bárki alszik, nyugodt lehet:

aki viszont ébren mered,

azt bántja a lelkismeret. Ha erejét felülmúlja,

jobban tesz, ha nem folytatja.

Így mindenki saját ura!

Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak.

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de nagyobb részük mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy.

Annyira zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, mily mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek.

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem hamarosan meggyőzött arról, hogy nemcsak tudatlan, hanem méltó sem vagyok, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével.

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, nagy csomó kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva.

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat. A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk.

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. Oly fáradt voltam, hogy ezt nem tudtam megakadályozni, habár többen nem voltak képesek lehunyni a szemüket. Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek az elmesélését. Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva. Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet. Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezet volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre. Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem. Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem a másik oldalon mellettem fekvő barátomnak. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne. Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.

A harmadik nap

 

Mihelyt az öröm napja megvirradt, s a hegyek mögül ragyogóan kiemelkedő nap az égen újra gyakorlottan elkezdte feladata betöltését, bajtársaim is kezdtek felocsúdni és előjöttek, hogy lassan felkészüljenek a próbára. Egyik a másik után jött be a terembe, jó reggelt kívánva, s kérdezgették, hogyan töltöttük az éjszakát.

Mikor köteleinket meglátták, sokan kinevettek minket, hogy ilyen hamar megadtuk magunkat, s nem próbáltunk szerencsét, holott néhánynak bizonyára torkában dobogott a szíve, ha nem is vallotta be. Bocsánatot kértünk értetlenségünkért, s annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy nemsokára megszabadítanak minket, s döntésünk, gúnyolódásuk dacára, helyénvalónak bizonyul. Azzal érveltünk, hogy ők sem menekültek meg még, s a legnagyobb veszély talán még vár rájuk.

Amikor mind összegyűltünk, újra megszólaltak a trombiták és dobok, s azt hittük, hogy a vőlegény mindjárt megjelenik, mert őt közülünk még sokan nem látták. De újra a tegnapi Leány vonult be, most bíborba öltözve, fehér szalaggal a dereka körül. Fején zöld babérkoszorút viselt. Ez nagyon jól állt neki. Kísérete azonban most nem fényecskékből állt, hanem mintegy kétszáz páncélos vitézből, szintén bíborban és fehérben.

Amint a Leány felállt karosszékéből, azonnal mihozzánk, foglyokhoz jött, s miután üdvözölt minket, néhány szót intézett hozzánk: „Hogy közületek többen felismerték siralmas helyzetüket, annak nagyon örült szigorú Uram, s ezt érdemeteknek számítja majd be”. Amikor engem is meglátott a ruhámban, felnevetett: „Nézd csak! Te is az iga alá hajtottad a fejedet? Azt hittem, hogy te különösen jól felkészültél!”

Szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim. Erre megparancsolta, hogy oldozzák fel a kötelékeinket, s olyan helyre állítsanak, ahonnan jól láthatjuk a mérleget. Aztán megjegyezte: „Nektek még sokkal jobb dolgotok lehet egyszer, mint azoknak a merészeknek, akik itt szabadon vannak.”

Időközben arany mérleget akasztottak fel a terem közepén, meg egy kis asztalt állítottak mellé, amelyen hét súly feküdt bíbor bársonyon. Elől egy meglehetősen nagy, aztán négy kisebb egy csoportban, végül két nagyobb, szintén együtt. Ezek a súlyok nagyságukhoz viszonyítva oly nehezek voltak, hogy ember azt ésszel fel nem foghatja.

A vértes vitézek mindegyikénél a csupasz kardon kívül erős kötél is volt. A súlyok számával egyezően hét csoportra osztották őket is, s minden csoportból választottak minden súlyhoz egy vitézt.

Erre a Leány megint fellendült magas trónjára, s kecses meghajlás után beszélni kezdett:

Aki festőműhelybe megy,

s művészekkel vetekedik,

de festésből semmit sem ért,

azt gúnyosan kinevetik.

Aki művészekhez társul,

minden adottságok nélkül,

aki csak látszatot alkot,

az szégyentől nem menekül.

Aki menyegzőre jön el,

holott erre fel nem kérik,

gőgös pompájával azt is

mind gúnyosan kinevetik.

Aki így megy a mérlegre,

s könnyűnek találtatik,

nagy robajjal felvágódik,

s tudja meg, hogy: kinevetik.

Ekkor megparancsolta az apródoknak, hogy mindenkit állítsanak sorba, s egyik a másik után foglaljon helyet a mérlegen. Elsőnek az egyik császár ment fel a mérlegre egész pompájával, miután a Leány előtt gyorsan meghajolt. Ezután minden csoportvezető a mérleg másik serpenyőjébe helyezte a súlyát. A császár azonban, mindenki csodálkozására, állta a helyét. Az utolsó súly azonban túl nehéz volt neki is, úgy hogy legnagyobb sajnálatára a magasba emelkedett. Ez – úgy tűnt nekem – felkeltette a Leány szánalmát, s intett az embereinek, hogy hallgassanak. A jó császárt nem is kötözték meg, hanem átadták a hatodik csoportnak.

Utána azonban olyan császár jött, aki büszkén lépdelt a mérlegre, s mivel nagy, vastag könyvet rejtett a köpenye alá, bízott a sikerben. Amikor azonban már a harmadik súlyt sem tudta ellensúlyozni, hanem kapálódzva a magasba emelkedett, s ijedtében a könyv is kiesett a ruhája alól, minden vitéz nevetni kezdett, s kiszolgáltatták a harmadik csoportnak.

Így járt még jónéhány császár, akit gúnyosan kinevettek, majd megkötöztek. Ezután egy kis emberke következett, szintén császár. Göndör, barna szakállkájával a szokásos meghajlás után fellépett a mérlegre. A súlyoknak olyan rettenthetetlenül állt ellent, hogy véleményem szerint még többet is kibírt volna. A Leány ekkor gyorsan felállt, meghajolt előtte, bíbor bársony ruhát adatott neki, majd a székén lévő sok babérágból is adott neki egyet, s megkérte, hogy foglaljon helyet trónja lépcsőjén.

Hogy azután hogyan járt sok császár, király, főúr és úr, azt hosszú lenne elmesélni, de azt meg kell említenem, hogy a sok úr közül, várakozásom ellenére, csak kevesen állták meg a helyüket, holott sok szép erény vált díszükre. Az egyik ezt a súlyt, a másik amazt nem bírta ellensúlyozni, egyesek kettőt, mások hármat, négyet vagy ötöt, s csak kevesen állták végig a próbát. Aki pedig kudarcot vallott, azt a csoportok alaposan kinevették.

Miután a nemeseket, a tudósokat és másokat is próbára tettek, kiderült, hogy bizonyos csoportokban olykor egyet sem találtak, aki megállta volna. Végül a jámbor népámító urak következtek, meg a lapis-spitalauficum-csinálók, akik a bölcsek kövének utánzatát barkácsolták. Ezeket olyan sok gúnyolódás közepette állították a mérlegre, hogy minden szomorúságom ellenére én is hasamat fogtam a nevetéstől. Még a foglyok sem tudták visszatartani a nevetést. A legtöbbnek nem is kellett megvárnia az ítéletet, hanem a mérlegről ostorral verték le őket a többi fogolyhoz: de mindet a saját csoportjához.

A nagy tömegből oly kevesen maradtak, hogy a számukat szégyellem megmondani. Ezek között voltak magas személyiségek is. Mindegyiket bíbor bársony ruhával és babérággal tisztelték meg.

Amikor a próba befejeződött, s már csak mi álltunk ott megkötözött kezekkel, előlépett a vitézek egyik kapitánya, s megszólalt: „Kegyelmes Leány, ha őkegyelme megengedi, akkor ezeket az embereket, akik felismerték értetlenségüket, büntetés kilátásba helyezése nélkül, csak játékból, szintén a mérlegre állíthatnánk, hátha van valami jó őbennük is”.

Énrám ez először nyomasztóan hatott, mert éppen az volt a vigaszom, hogy nem kellett szégyenszemre odamennem, vagy éppenséggel ostorcsapások közepette a mérlegről menekülnöm. Kétségen kívül sok fogoly kívánta ugyanis, hogy inkább tíz éjszakát maradt volna velünk a teremben.

Mivel azonban a Leány beleegyezett, meg kellett történnie, s egymás után megszabadítottak minket a béklyóktól, hogy a mérlegre állíthassanak. Holott a legtöbben kudarcot vallottak, nem nevették ki és nem verték meg, hanem csak csendesen félreállították őket. Társam az ötödik volt, s jól tartotta magát, aminek mindenki örült, mindenekelőtt azonban a vitéz, aki a javaslatot tette, s a Leány így őt is a szokásos tiszteletben részesítette.

Azután még ketten repültek a magasba. Én voltam a nyolcadik. Amikor reszketve felálltam a mérlegre, társam, aki már a lépcsőn ült bíbor ruhában, barátságosan nézett, s a Leány is mosolygott egy kicsit. Miután azonban minden súlyt kibírtam, a Leány megparancsolta, hogy minden erővel emeljenek fel engem. Erre még három vitéz akaszkodott a másik serpenyőre, anélkül, hogy a mérleg csak meg is mozdult volna. Ekkor az egyik apród felállt, s olyan hangosan kiáltott, ahogyan csak tudott: „Ez az!” Amire a másik azt felelte: „Akkor szabadítsátok meg”, amit a Szűz engedélyezett.

Miután a szükséges ceremóniával felvettek, megengedték, hogy valamelyik fogoly megszabadítását kívánjam. Nem kellett soká gondolkodnom, s az első császárt választottam, akit mindig is sajnáltam. Azonnal szabadon engedték, s teljes megtiszteléssel csatlakozhatott hozzánk. Mire az utólsót is megmérték és könnyűnek találták, a Leány felfedezte rózsáimat, melyeket levettem kalapomról, s kezemben szorongattam. Apródja közvetítésével megkért, hogy adjam neki őket, amit szívesen meg is tettem.

Így végződött az első jelenet reggel tíz órakor. Majd újra megszólaltak a trombiták, amelyeket azonban még nem láttunk.

Időközben a vitézek visszavonultak a foglyaikkal, akik ítéletükre vártak. Törvényszéket alakítottak, amely öt kapitányból és belőlünk állt. A Leány volt az elnök, s megegyeztünk, hogy mindenki mondjon véleményt a foglyok sorsáról. Mi történjen velük? Az első vélemény az volt, hogy mindet ki kell végezni, egyiket fájdalmasabban mint a másikat, a feltételek elleni vétkességük mértéke szerint. Mások fogságban akarták tartani őket. De egyik javaslat sem tetszett, sem a Leánynak, sem nekem. Végül az általam kiváltott császár, egy másik főúr, társam és én úgy határoztunk, hogy először az előkelő urakat vezessék el csendben a kastélyból. Másokat csúfosabban tessékeljenek ki: vetkőztessék le őket, s meztelenül zavarják el. A többieket viszont botokkal verjék ki, vagy kutyákkal zavartassák el.

Akik viszont tegnap önkéntesen adták meg magukat, azok büntetés nélkül vonulhatnak el. Minden nagyzolót azonban, aki az étkezésnél olyan illetlenül viselkedett, viselkedése szerint testileg és lelkileg is meg kell büntetni.

Ez a javaslat tetszett a Leánynak is, meg a legtöbb szavazatot is kapta. Ezen felül mindenkinek engedélyeztek még egy ebédet, amit azonnal közöltek is velük. Az ítélet kihirdetését déli tizenkét órára halasztották, s ezzel vége is volt az ülésnek.

Ezután a Leány kíséretével a helyére vonult: minket pedig a terem legfelső asztalánál helyeztek el, azzal a kéréssel, hogy elégedjünk meg ezzel, míg a dolog befejeződik. Azután majd elvezetnek a vőlegényhez és a menyasszonyhoz. Ezzel a kilátással nyugodtan töltöttük az időt.

Már a foglyokat is visszahozták a terembe, s mindegyiket rangja szerint helyezték el. Megparancsolták nekik, hogy ma illedelmesebben viselkedjenek. Ez azonban egészen fölösleges figyelmeztetés volt, mert a bátorságuk amúgy is maradéktalanul elillant. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, anélkül hogy valakinek is hízelegni akarnék, hogy a magasrangú személyek tudták a szokatlan helyzetet leginkább elfogadni. Viselkedésük meglehetősen rossz volt, de őszinte. A felszolgálókat most sem láthatták, mi azonban igen, s ennek nagyon örültünk. Holott szerencsénk föléjük helyezett minket, nem hittük magunkat többnek náluk, s hozzájuk fordulván, bátorítottuk őket: ne féljenek, mert oly rossz sors mégsem vár rájuk! Szerették volna megtudni tőlünk az ítéletüket, de annak közlését szigorúan megtiltották nekünk, s így senki sem mondott semmit. Így vigasztaltuk őket, amennyire lehetett, s ittunk is velük, hogy a bor valamelyest felvidítsa őket.

A mi asztalunk bíborral volt takarva, poharaink csupa ezüst és arany, amit a többiek csodálkozva és fájdalmasan állapítottak meg. Mielőtt leültünk, a két apród jött hozzánk, hogy a vőlegény nevében mindegyikőnket az aranygyapjúval tiszteljen meg, amelyen szárnyas oroszlán ragyogott, s arra kértek, hogy az asztalnál viseljük ezt, hogy megtiszteljük a Rend nevét és méltóságát, amellyel minket Őfensége ma megajándékozott, s amelybe nemsokára a kellő ünnepélyességel beiktatnak minket. Ezt a kitüntetést a legnagyobb alázattal fogadtuk, s ünnepélyesen megígértük, hogy őfensége bármit is kíván, azt engedelmesen teljesíteni fogjuk. A nemes ifjú ezen kívül egy listába írt be minket a helyes sorrendben: s ha most az én lista szerinti helyemet eltitkolom, akkor ezt azért teszem, hogy ne kövessem el az öndícséret bűnét, amivel a negyedik súly ellen vétkeznék.

Étkezésünk nagyon bőséges volt, s így megkérdeztük az egyik apródot, hogy szabad-e belőle adni az elítéltek között lévő ismerőseinknek is. Ezt minden további nélkül megengedték, s a szolgák segítségével mindegyikőnk gazdagon ellátta eledellel ismerősét. Mivel azonban azok a szolgákat nem láthatták, tehát nem tudhatták, hogy az étel honnan jön, magam akartam valakinek enni vinni. Alig emelkedtem fel a helyemről, azonnal hozzám ugrott egy szolga hogy barátságosan figyelmeztessen: ha meglátott volna egy apród, akkor ezt megmondta volna a királynak, s meg kellett volna lakolnom. Mivel azonban csak ő látta, nem árul el, ha mostantól kezdve a Rend méltóságát jobban szem előtt tartom. Ezzel az álláspontokat olyan világosan kifejtette, hogy székemen jóideig moccanni sem mertem. Figyelmeztetését azonban őszintén megköszöntem, amennyire ez a sietségben és ijedelemben lehetséges volt.

Nemsokára újra felhangzottak a trombiták. Most már tapasztalatból tudtuk, hogy a Leányt jelentették be, s felkészültünk fogadására. Szokott kíséretével jelent meg magas székén. Az egyik apród arany serleget, a másik pergamen okiratot vitt előtte. Miután a Leány kecsesen felemelkedett a helyéről, átvette a serleget, s nekünk nyújtotta azzal a bejelentéssel, hogy ezt Őfelsége parancsára hozzák nekünk, hogy járjon körben az Ő tiszteletére. A serleg tetején művészi, arany Fortuna állt, kezében piros kis lobogóval. Az italnak így nem nagyon örültem, mert a szerencse kegyetlenségét már eléggé ismertem.

A Leányt is az aranygyapjú és oroszlán díszítette, mint minket, amiből arra következtettem, hogy talán ő a Rend elnöke. Kérdeztük tőle a Rend nevét, de azt mondta, hogy nem jött el a kinyilatkoztatás pillanata, amíg a foglyok ügye nem rendeződött. Ezért vannak még az ő szemeik lezárva: mert amiben mi részesülünk, abban csak megakadnának, s bosszúságot okozna nekik, habár ez még semmi ahhoz a megtiszteltetéshez képest, ami vár ránk.

Ezután a másik apródtól az okiratot vette át, mely két részből állt. Az első csoportnak – úgy emlékszem – a következőket olvasták fel:

– ismerjék be, hogy igaztalan könyveknek túl könnyelműen adtak hitelt, túl nagyra becsülték magukat, s ezért jöttek ebbe a kastélyba is hivatlanul. A legtöbben itt talán meg is akartak gazdagodni, hogy azután nagyobb pompában és tekintélyben élhessenek. Így csábították el egymást, s annyira a gúnynak és szégyennek szolgáltatták ki, hogy ezért nagyon is büntetést érdemelnek.

Mindezt kézfogással alázatosan megpecsételték és bevallották. A többiekhez pedig a következő szigorú szavakat intézték:

– … hogy lelkiismeretük meggyőződése szerint nagyon is jól tudják, hogy hamis könyveket írtak és tálaltak fel, másokat bolondítottak és becsaptak, s ezzel sokaknak a királyi méltóságát is csorbították. Azt is tudják, hogy milyen istentelen és csábító képeket használtak, s az isteni szent háromságot sem kímélték, sőt visszaéltek vele, hogy mindenkit becsaphassanak. Most azonban kiderült, milyen ügyeskedéssel próbáltak őszinte vendégeket félrevezetni és tudatlanokat hamis útra terelni. Így az is ismeretes, hogy nyilvánosan hódoltak a szemérmetlenség, házasságtörés és dőzsölés szenvedélyének és más tisztátalan viselkedésnek is, ami birodalmunk közrendje elleni vétek. Szóval jól tudják, hogy a király őfensége hírét is rontották az egyszerű nép szemében, amiért be kell vallaniuk, hogy nyilvánvalóvá vált hazaárulók, gazemberek és zsiványok, s megérdemlik, hogy a becsületes emberektől elkülönítsék és megbüntessék őket.

Azok persze tiltakoztak, s nem akarták beismerni, mert jól tudtak színészkedni. Mivel azonban nem csak a Leány fenyegette halállal őket, hanem a többiek is ellenük fordultak, s egyhangúan vádolták őket, hogy gonosz szándékkal vezették félre mindannyiójukat, végül, hogy még rosszabbnak elejét vegyék, kénytelenek voltak beismerni bűnüket. De hozzátették, hogy az ügyet ne írják teljesen az ő rovásukra, mert áldozataik olyan urak, akik minden áron be akartak jutni a kastélyba, s ezért nagy összegeket ígértek nekik. Így a vétkeseknek annak idején mindenféle fortélyt kellett alkalmazniuk, hogy mindegyikőjük kivehesse a részét a haszonból. Így jutottak erre a sorsra. Mivel azonban ez nem sikerült nekik, nem bűnösebbek, mint az urak. Ha ezek nem kérték volna, hogy juttassák be őket, akkor valami csekély haszon miatt olyan veszélyek közepette nem másztak volna át a falon. A könyveiknek oly nagy keletük volt, hogy aki nem élhetett meg másképpen, az erre a csalásra kényszerült. Remélik tehát, hogy igazságos ítélet esetén nem róják fel nekik, hogy az urak kifejezett kívánságára szolgálatot tettek nekik, ahogyan szolgálni illik.

Ilyen kifogásokkal próbálkoztak. Erre azonban azt a feleletet kapták, hogy a király őfensége határozata szerint valamennyit megbüntetik, mégpedig súlyosan. Mert amit mentségükre hoztak fel, az részben igaz ugyan (és ezért az urak sem ússzák meg büntetés nélkül), de akik oly szemtelenül ajánlották magukat, hogy esetleg tudatlanokat vezettek félre, azok nyugodtan felkészülhetnek a halálra: de azok is, akik csaló irodalommal őfenségét sértegették, ahogyan ez az ő saját könyveikből és irataikból világosan bizonyítható.

Erre közülük sokan keseregni kezdtek. Térdre estek, sírtak és könyörögtek, ami azonban nem segített rajtuk. Csodálkoztam, hogy a Leány cseppet sem rendült meg, holott nyomoruk – ha nyüzsgésük nekünk sok szenvedést okozott is – mindegyikőnk szánalmát felkeltette, sőt könnyekre fakasztott. Gyorsan elküldte apródjait a páncélos vitézekért, akiknek aztán azt parancsolta meg, hogy mindegyik gyűjtse össze a magáéit, s a helyes sorrendben vigye el az ő nagy kertjébe, mégpedig úgy, hogy minden fogolyra jusson egy-egy vitéz. Meglepett, hogy azok milyen gyorsan felismerték az őhozzájuk tartozó foglyokat.

Tegnapi társaimnak azonban megengedték, hogy béklyók nélkül menjenek a kertbe, s úgy vegyenek részt az ítélethirdetésen. Amikor mindenki kiment, a Leány is felállt trónjáról, s ennek lépcsőfokain helyet kínálván nekünk, arra kért minket, hogy vegyünk részt a ítélet végrehajtásán. Ezt nem tagadtuk meg, mindent az asztalon hagytunk (a serlegen kívül, amelyet a Leány az egyik apródra bízott), s pompás ruháinkban a magától mozgó trón kivitt minket a kertbe, mégpedig olyan kényelmesen, mintha levegőben lebegtünk volna. A kertben aztán felálltunk.

A kert nem volt különösen szép, de megörvendeztetett, hogy a fákat oly kifogástalan rendben ültették. Pompás kút is volt itt, tele csodás ábrákkal, feliratokkal és különös jelekkel (amelyekkel – ha Isten is úgy akarja – másik könyvben foglalkozom). A kertben szép, festett függönyökkel letakart, nagy faállvány állt, négy karzattal egymás fölött. Az első szebb volt mint a többi, s fehér taftfüggöny takarta, emiatt még nem tudhattuk, hogy kit rejteget. A második üres volt és nem volt letakarva. A másik kettő előtt viszont vörös és kék taft függött.

Amikor az állványzat közelébe értünk, a Leány földig hajolt, ami megijesztett minket, mert ebből azt gyanítottuk, hogy a király és a királyné nem lehet messze. Miután mi is tisztelettel hajlongtunk, ahogyan illik, a Leány csigalépcsőn felvezetett minket a második karzatra, amelyiken ő foglalt helyet legfelül, mi pedig rangunk sorrendjében következtünk. Hogy a császár, akit megváltottam, hogyan viselkedett velem szemben (már az asztalnál is), azt el sem mondhatom: mert nagyon is tudatában volt, hogy milyen siralmas és aggodalmas helyzetben lett volna, ha gúnyolódások közepette kellett volna megvárnia az ítéletet, most viszont közbenjárásom miatt ilyen magas rangon és méltóságban lehetett.

Időközben az a Leány lépett elő, aki annak idején a meghívót adta át nekem, s akit eddig nem láttam viszont. Először belefújt trombitájába, majd hangosan kihirdette az ítéletet:

„Király Őfensége, magasztos Uram, szívből, valóban kívánta, hogy aki Őfensége meghívójával jött ide, olyan tulajdonságokkal jöjjön, amelyek az Ő tiszteletére fokozhatták volna örömteli menyegzői ünnepének fényességét. Mivel azonban a Mindenható Istennek másképpen tetszett, Őfensége nem panaszkodhat, hanem akarata ellenére birodalma régi, dícséretes szokásaihoz kell igazodnia. Hogy azonban Őfenségének vele született irgalmasságát mindenütt dícsérjék, Őfensége, tanácsosai és nemesei elhatározták, hogy az ítéletet lényegesen enyhítik. Ezért elsősorban nektek, urak és uralkodók, nem csak meghagyja az életeteket, hanem ezen felül szabadon is ereszt. Emellett barátságosan arra kér, ne vegyétek zokon, hogy az Őfensége tiszteletére rendezett ünnepélyen nem vehettek részt, hanem gondoljátok meg, hogy a Mindenható Isten már többet rótt rátok, mint amit illendően és nyugodtan elviselhettek, s hogy Ő az adományait számunkra érthetetlen módon osztogatja. A híreteken sem esik csorba, habár a mi Rendünk elvetett titeket: mert hát nem vagyunk mindannyian mindenre képesek. A gonoszok pedig, akik félrevezettek titeket, nem maradnak büntetés nélkül. Őfensége továbbá azt is elhatározta, hogy nem sokára az eretnek iratok katalógusát, vagyis Index Expurgatóriuszt fog beadni nektek, hogy a következőkben több belátással különböztethessétek meg a jót a rossztól.

Mivel Őfensége maga is át akarja nézni könyvtárát, s a félrevezető iratokat Vulkánnak áldozza, arra kér titeket, hogy segítsetek neki ebben, s a sajátjaitokkal is így járjatok el, hogy, amint reméli, a jövőben minden gonoszat meg lehessen szüntetni. Továbbá figyelmeztetésül szolgáljanak a történtek, hogy ezután ne akarjatok oly meggondolatlanul behatolni ide, hogy a csábítók vádjai miatt ne lehessen nektek szemrehányást tenni, s így ne kelljen mindenki gúnyolódását és rosszallását elviselnetek. Őfensége végül azt reméli, hogy mivel országának tartoztok, egyikőtöknek sincsen kifogása az ellen, ha aranylánccal, vagy valami más értékes holmitokkal kiváltjátok magatokat, s így barátként távoztok tőlünk és kíséretünkben térhessetek vissza hozzátartozóitokhoz.

A többieket azonban, akik az első, a harmadik és a negyedik súlynak nem tudtak helytállni, Őfensége nem fogja olyan könnyen elereszteni: de hogy ezek is tapasztalják kegyességét, azt parancsolja, hogy teljesen vetkőztessék le, s meztelenül küldjék el őket.

Akiket a második és ötödik súlynál találtak hiányosnak, azokat mindentől való megfosztásuk, meztelenségük mellett egy, két, vagy több jeggyel is bélyegezzék meg, a súlyuk szerint. Akit csak a hatodik vagy hetedik súly lendített a magasba, azt valamivel több kegyelemben részesítsék.”

Így ment ez tovább, mert minden változatra rárótták a neki járó büntetést. De mindennek az elmesélése túl sokáig tartana.

„Akik tegnap este önkéntesen léptek vissza, azok megtorlás nélkül, szabadon mehetnek el.

Végül pedig a megátalkodott népámítókat (akik egyetlen súlynak sem tudtak megfelelni) kell esetenként testileg, vagy a halállal megbüntetni: vagy kard által, vagy kötél által, vagy vizben, vagy bottal. Ezeket az ítéleteket – mások figyelmeztetésére is – kegyelem nélkül kell végrehajtani.”

Ezután Szűzleányunk eltörte pálcáját. A másik az ítélet kihirdetése után azonnal belefújt trombitájába, s nagy tisztelettel a függöny alatt állókhoz lépett.

Nem szabad elfelejtenem, hogy az olvasónak mondjak valamit a foglyok számáról: Heten feleltek meg egy súlynak: huszonegyen nyomtak két súlynyit: harmincöten hármat, harmincöten négyet: huszonegyen ötöt, és heten hat súlynak tudtak megfelelni. Akik azonban eljutottak a hetedik súlyig, de ennek nem tudtak megfelelni, azok között volt az, akit én szabadítottam meg. Sokan voltak olyanok is, akik teljesen kudarcot vallottak, akiknél minden súly lenyomta a serpenyőt.

Mindezt gondosan megszámoltam és beírtam a noteszembe, míg azok előttünk álltak. Az a tény is nagyon csodálatos, hogy akik bizonyos súlyt értek el, azok közül egyik sem hasonlított a másikra. Holott harmincöten bírtak ki három súlyt, mégis az egyiknek a súlya az első, a második és a harmadik súlyét tette ki: a következőé a harmadikét, negyedikét és ötödikét: a másiké ötöt, hatot és hetet, és így tovább, úgy hogy nagyon érdekes, hogy a könnyűnek talált százhuszonhat közül egyik sem volt olyan, mint a másik. Egyébként mindet felsorolhatnám a súlyával együtt, ha nem akadályozna az idő hiánya. Remélem azonban, hogy ezt később, a megfelelő magyarázattal együtt, köztudomásra hozzák.

A kihirdetett ítélettel az urak nagyon meg voltak elégedve, mert a szigor láttán nem mertek enyhébb ítéletet remélni. Így többet is adakoztak annál, amit kértek tőlük. Minden láncot, drágakövet, aranyat és más kincset levetettek, ami csak volt náluk, s alázatos tisztelettel elbúcsúztak.

Holott a királyi szolgáknak megtiltották a kivonulók kigúnyolását, néhány élcfaragó mégsem tudta visszatartani a nevetést. Persze nevetséges is volt, ahogyan hátra sem nézve szedték a lábukat. Néhányan kérték, hogy küldjék el nekik az ígért katalógust, s megígérték, hogy a saját könyvtárukkal is úgy járnak el, ahogyan őfenségének tetszik. Ezt újra megígérték nekik.

A kapunál aztán mindegyik megkapta a feledés italát, hogy ne emlékezzen szerencsétlenségére.

Azután azok mentek el, akik önkéntesen határoztak így. A belátásuk miatt átengedték őket azzal a feltétellel, hogy nem jönnek mégegyszer ilyen módon vissza. Ha azonban – s ez a többiekre is vonatkozott – később több nyilvánul meg nekik, akkor újra szívesen látott vendégek lesznek.

Ezalatt mások a többiek levetkőztetésével foglalkoztak, amit különbözőképpen viteleztek ki, az illetők érdemei szerint. Néhányat minden nélkül, mezítelenül küldtek el ugyan, de sértetlenül: másokra csengőket akasztottak, s úgy zavarták el őket: megint másokat kiostoroztak. Annyiféle büntetés volt, hogy nem tudnám mindet felsorolni. Végül az utolsókra került a sor, akikkel hosszabban kellett foglalkozni. Néhányat felakasztottak, másokat lefejeztek, vizbe dobtak, vagy másképpen szolgáltatták ki a halálnak. Ezzel elég sok idő telt el. A büntetések láttán a könnyeim folytak, ha nem is annyira a folyamat miatt, amit merészségük miatt bizonyára megérdemeltek, hanem az ember csekélységének gondolata miatt, aminek következtében újra meg újra azzal foglalkozunk, ami számunkra első bukásunk óta le van pecsételve.

Az előbb emberektől hemzsegő kert így gyorsan kiűrült, úgyhogy a vitézeken kívül már senki sem volt benne. Amikor pedig mindez megtörtént és öt percnyi csend uralkodott, megjelent egy szép, hófehér egyszarvú, arany nyaklánccal, amelybe néhány betű volt vésve. A kúthoz lépett és tisztelete jeléül első lábaival térdet hajtott az oroszlán előtt, melyet mozdulatlansága miatt kő vagy bronzszobornak tartottam. Ez azonnal megfogta a kardot, amelyet a karmai között tartott, s középen kettétörte, hogy – úgy emlékszem – darabjai a kútban elmerültek. Ezután addig ordított, míg egy fehér galamb a csőrében egy kis olajágat nem hozott, amelyet az oroszlán azonnal elnyelt és megnyugodott. Az egyszarvú is örömmel tért vissza a helyére.

A Leány ezután újra levezetett minket a faállvány csigalépcsőjén, s megint meghajoltunk a függöny előtt. A kútnál fejet és kezet kellett mosnunk, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett egy pillanatig, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza azelőtti helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt.

Hogy ne unatkozzunk, a Leány mindegyikőnkhöz apródot szegődtetett. Ezek nem csak előkelően voltak öltözködve, hanem rendkívül tanultak is voltak, s így minden témáról oly okosan tudtak beszélgetni, hogy okunk volt szégyelni magunkat. Azt parancsolták nekik, hogy kalauzoljanak minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre, és segítsenek az időt kedvünk szerint kellemesen tölteni. A Leány elbúcsúzott, arról biztosítva minket, hogy az estebédnél újra jelen lesz, hogy a súlyok visszaakasztásának szertartását ünnepelhessük. A holnapi nap türelmes megvárására kért, mert akkor mutatnak be minket a királynak.

Miután elment, mindenki azt tehette, ami tetszett neki. Egyesek a szép lapokat nézegették, sőt le is rajzolták, s azon tanakodtak, hogy mit jelenthetnek rajtuk a különös jelek. Mások frissítőt ettek-ittak. Én azonban apródomat arra kértem, hogy társaimmal együtt menjünk sétálni a kastélyban, s ezt a körutat soha nem fogom megbánni. Sok pompás régiség mellett a királyi sírboltot is megmutatta, ahol többet láttam, mint a világ minden könyvéből megtanulhattam volna. Itt állt a nagyszerű Főnix is, amelyről két évvel ezelőtt egy kis könyvecskét adtam ki. Azt tervezem, hogy az oroszlánról, a sasról, a griffről, a sólyomról, és másról is – ha ezek a feljegyzések valakinek is hasznára lehetnek – saját értekezéseket teszek közzé ábrákkal és feliratokkal. Nagyon sajnáltam, hogy a többiek elmulasztották e kincsek megszemlélését, míg ugyanakkor arra gondoltam, hogy valószínűleg Isten különös akarata rendelte ezt így.

Valójában apródom jóvoltából jutottam hozzá ennyi mindenhez, mert apródja mindenkit oda vezetett, ahová hajlamai vonzották. A kulcsok az én apródomra voltak bízva, s így a következő szerencse ért engem: habár másokat is meghívott a sírboltok megtekintésére, azoknak az volt a véleményük, hogy sírboltok csak a temetőben találhatók, s ha valóban van ott látnivaló, akkor oda valamikor amúgy is eljutnak. Az emlékműveket, amelyeket mi ketten lerajzoltunk, és a feliratokat, amelyeket leírtunk, hálás tanulóimmal közölni fogom.

Amit szintén megmutattak kettőnknek, az az értékes könyvtár volt, ahogyan már a reformáció előtt is megvolt. Holott ez mindig felvidítja a szívemet, ahányszor gondolok rá, nem akarok róla sokat mondani, mert jegyzéke nemsokára megjelenik. Ennek a teremnek a bejáratánál egy nagy könyv feküdt, amilyet még életemben nem láttam, s amelyben a kastély minden ábrája, terme, kapuja, minden felirata és rejtélye benne volt.

Habár megígértük, hogy erről is beszélünk, egyelőre mégis megtartom magamnak, mert először jobban meg kell ismernem a világot. Minden könyvbe bele volt festve a szerzője képe, s így sokat el kellett égetni – ha jól értettem – hogy ezeknek az érdemes embereknek még az emléke is megsemmisüljön.

Miután megpróbáltunk mindent átnézni, s alig léptünk az ajtó elé, egy másik apród jött hozzánk, s valamit a miénk fülébe suttogott, amire ez átadta neki a kulcsokat, s az azonnal felsietett a csigalépcsőn. Apródunk nagyon zavarban volt, s ismételt kérésünkre elmondta, hogy Őfensége nem szeretné, ha valaki a sírokat meg a könyvtárt nézné meg. Megkért minket, hogy ha az élete kedves nekünk, ne mondjuk el senkinek hogy hol jártunk, mert az előbb letagadta. Mi ketten az öröm és a félelem között lebegtünk, de az eset nem tudódott ki és később senki se kérdezősködött már utána.

Ezen a két helyen három órahosszát töltöttünk, s ezt soha sem bántam meg.

Habár már hetet ütött az óra, még nem kaptunk enni. Éhségünk azonban az állandó frissítő uzsonna miatt egészen tűrhető volt, s ilyen megvendégelés mellett életfogytiglan képes lettem volna koplalni.

Ezalatt szép szökőkutakat, bányákat, és mindenféle műhelyeket is mutattak nekünk, amelyeknek mindegyike a mi művészetünket mindenképpen felülmúlja, ha mindent egybevetünk is. Ezek a térségek mind félkörben épültek, úgy hogy a középen, egy pompás tornyon lévő értékes óraművet állandóan látták, s a bolygóknak az óraműn világító pályáihoz igazodhattak. Itt megint megfigyelhettem, hogy mi hiányzik a mi művészeinknek, habár nem az én feladatom, hogy ezt megmondjam nekik.

Végül egy nagy terembe kerültem, amelyet a többieknek már régen megmutattak. Középen mintegy harminc láb átmérőjű földgömb állt, melynek csaknem a fele, a lépcsőfokokon kívül, a földbe volt süllyesztve. Ezt a glóbuszt két ember olyan ügyesen mozgathatta mindenféle görgők segítségével, hogy mindig csak a láthatár fölötti részét lehetett látni. Habár megértettem, hogy a különböző helyeken látható kis arany körök különös jelentőségűek, értelmükre nem tudtam rájönni.

Apródom nevetett, s azt ajánlotta, hogy nézzem csak meg pontosabban. Végül észrevettem, hogy az én hazámat is arannyal jelölték meg. Erre társam is megkereste az övét, s ugyanarra a felfedezésre jutott. Így volt ez mindenkinek a hazájával, aki megállt a gömb előtt. Erre az apród közölte velünk, amit az öreg Atlasz (így hívták a csillagászt) Király Őfenségének tegnap megmutatott, hogy az arany pontok pontosan mindegyikőnk hazájával fognak megegyezni. Ezért amikor látta, hogy én alábecsülöm magam, holott az én hazámon is arany pont van, az egyik kapitányt arra késztette, hogy a mi mérlegelésünket is kérelmezze, s hogy ne róják fel nekünk, bármi legyen is az eredmény, mindenekelőtt azért, mert az egyiknek különösen jó jele van.

Így a legnagyobb hatalmú apródot sem ok nélkül adták mellém. Ezért nagyon hálálkodtam, s annál szorgosabban nézegettem a hazámat. Úgy találtam, hogy a kis körök mellett bizonyos számú szép vonás is halad, amit nem öndicséretként mondok. Még többet is láttam ezen a földgömbön, amit azonban nem akarok közzétenni. Mindenki vizsgálja meg önmagánál, hogy miért nincsen minden városnak filozófusa.

Ezután az apród bevezetett minket a földgömbbe, mert a tengeren, ahol a legtöbb hely volt, tábla függött, amelyen három megbízás, és a tervező neve állt. Ezt a lapot óvatosan le lehetett venni, s egy pallón a belsejébe menni, ahol négy ember fért el. Csak kerek deszka volt, amelyen ülhettünk, és még világos nappal is (ekkor viszont már beállt az éj) látni lehetett a csillagokat. Nekem csupa karbunkulusnak tetszettek, amelyek igazi rendjükben és pályájukon oly gyönyörűen ragyogtak, hogy alig voltam hajlandó kimenni.

Bevezető

 

Aki a gnosztikus munka kifejlődésének tanulmányozásában mélyebbre hatol, az felfedezi, hogy ezt egy lépcső megmászásához hasonlíthatjuk. A torony csigalépcsőjének minden pillanatban új foka következik, s a felfelé haladók számára a torony ablakaiból időnként új kilátások nyílnak, melyek a hálától szótlanná tesznek, s az üdv útjaival kapcsolatos belátásainkat jóval világosabbá teszik. A Rózsakereszt Keresztély-tapasztalatok kezdetén, az alkémiai menyegzőhöz vezető ösvény kezdetén így szinte e rendkívüli ünnepély nézői vagyunk. Olvasóink azonban (ezt nagyon reméljük) hamarosan felfedezik, hogy nem maradhatnak nézők. Az olyan élő valósággal keletkezett kapcsolat, mint az alkémiai menyegző, ébresztő hatását szüntelenül érvényesíti a valóban kereső embereknél, s bármilyen formában is, arra késztet, hogy ebben a saját életükkel valóban részt is vegyenek.

Ezért, kedves olvasó, a lélek növekvő vágyakozásával induljunk hát útnak Rózsakereszt Keresztélynal. Fel kell készülnünk a számunkra rendkívül jelentős, új életterület titkainak feltárására. Itt a rejtélyiskola új életterületéről van szó, amely a harmadik templom, a lakóhely, amelyhez a modern Szellemi Iskolával való tanulói kapcsolatunk miatt már odatartozunk, ha esetleg tudat alatt is, mert a világosságszületés, a lélek általi újjászületés még nem történt meg bennünk.

Akkor már kölcsönhatás áll fenn az új életterület, az új lakóterület, az új Jeruzsálem és miközöttünk. Ez a hatás a gnosztikus világosságsugárzás és az új létállapotba már belépett testvérekkel fennálló kapcsolat miatt jön létre. Ennek a kölcsönhatásnak, az eljövendő időkben egészen más szempontjai és következményei lesznek, mert a rejtélybolygók befolyása alatt hatalmas folyamatok kezdődtek, melyek minden egyes tanulóra hatnak, de a csoportra is, mint egységre.

Az eljövendő események és nyilatkozatok tehát nagy jelentőségűek lesznek a csoport számára és mindenki számára, aki teljesen felkészült erre. Aki viszont csak szemlélgetve várakozik, arra ezek a nyilatkozatok kínosan vagy megdöbbentően hathatnak, vagy csalódást okoznak neki. Mert az eljövendő események azt követelik meg, hogy a vőlegény érkezésekor a menyegzői terem minden vendégének lámpája világítson, az új lélekmécses égjen, s legyen benne elegendő olaj is.

Különösen ezért, az eljövendő események előkészületeként és Johann Valentin Andr-e emlékére emeljük magasra a fáklyát, s világítsuk meg a gnosztikus rejtélyek területére vezető utat, hogy aki rá akar térni, az tisztában legyen a következményekkel. Mindezt pedig a legszívesebben Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője segítségével tesszük. Ez a Rózsakereszt Szerzetének egyik legismertebb irata, s hozzátehetjük, hogy az egyik legvitatottabb is: mert nagyon sokan írtak, vitáztak és ábrándoztak már róla.

Értékét és jelentőségét sokan vitatták is. Vajon mit akart a szerző? Komolyan gondolta-e, vagy tréfa volt? Hajlamosak voltak az utóbbira gondolni, mindenekelőtt mert kitudódott, hogy Andr-e a művet – úgymond – tizenhat éves korában írta, s mert a tartalom oly fantasztikusnak látszik, hogy manapság sikeres filmet csinálhatnának belőle.

Az alkémiai menyegzőben azonban részletesen, nagyon is pontosan leírják C.R.C. minden beavatását. Világosabban már nem is lehet. Minden felvilágosítást megadnak, a legcsekélyebb részletek kihagyása nélkül.

Ki volt, vagy inkább ki ez a Rózsakereszt Keresztély? Ez az igazi, eredeti ember ősképe, aki valóban keresztény, mert a Krisztust felszabadította önmagában azzal, hogy a kereszt útját bejárja a rózsa erejében.

Ha a dialektikus ember meg akar szabadulni, akkor a megszabadulás ösvénye az ő számára az ötszörös Gnózis útja. Ez pedig a keresztút. A kereszt akkor keletkezik, ha két erővonal merőlegesen metszi egymást. Ez teljes változást, erők változását, alkémiai változást jelent.

A bennünk lévő rózsát össze kell kapcsolni igazi életterületével, a halhatatlanság térségével. A rózsát meg kell szabadítani a transzfiguráció keresztútja segítségével. Ezért beszélünk rózsakeresztről. Ezt a munkát Krisztus erejében, az univerzális élet elektromágneses erejében kell elvégezni. Mindenki Rózsakereszt Keresztély tehát, aki ezt az utat valóban végigjárja.

Akkor vagyunk rózsakeresztesek, ha ezt az utat, ezt az ösvényt véghezvisszük.

Rózsakeresztesek leszünk, ha elkezdjük. Aki elkezd rátérni erre az ösvényre, az persze tapasztalatokra tesz szert. Az ilyen számára nagyon fontos tudni, hogy tapasztalatai és ennek következményei valóban az ösvénynyel járnak-e, hogy a lépcsőfokok megmászásánál nap mint nap helyesen reagál-e.

És íme, az ösvényen járó tanuló életének és tapasztalatainak abszolút hiánytalan leírását találja meg az alkémiai menyegzőben. A könyv nyelvezete, tartalma és szerkezete teljesen ennek a szándéknak felel meg. Aki azonban az ösvényre nem tér rá, akinek esze ágában sincsen ezt az utat bejárni, az a könyvet nem fogja megérteni. Mindenről lehet véleménye és sok mindent mondhat, de semmi helyeset sem.

Aki az ösvényen jár, s ezt az ösvényt tapasztalja, az a kívülállónak nem képes mindent pontosan megmagyarázni. Ezért ki kell jelentenünk, hogy az alkémiai menyegző – ha a kívülállónak úgy tűnik is – egyáltalán nincs elváltoztatva, elködösítve vagy leplezve. Világos bizonyítékokkal szolgál azoknak, akik az ösvényt maguk is tapasztalják.

Akkor fel lehetne tenni a kérdést, hogy van-e értelme erről olyanoknak beszélni illetve írni, akik nem részesülnek ezekben a tapasztalatokban. Azt válaszoljuk, hogy ez a könyv az ösvény kulcsa szeretne lenni. Aki megérti, hogy kulcsot kapott, az tudja, hogy ajtó is van, amelyhez a kulcs illik. Ahol ajtó van, ott háznak is kell lennie, ez viszont az emberiség háza: és ezt akarjuk tudatosítani. Ezt a házat nevezi Krisztus az Atya házának, ahol sok lakóhely van.

Az alkémiai menyegző az ebbe a házba vezető ösvényt írja le.

Az alkémiai menyegzőt három típus értheti meg:

1. aki megkapta a kulcsot, 2. a kezdő, 3. a tapasztaló.

Akinek kezében van a kulcs, az tudja, hogy van egy ház, mely vár rám: van egy örökségem. Bármely pillanatban beléphetek ide, csak komolyan kell akarnom. Már az ilyen ember is gazdag tehát, mert van ismerete, ha csak részben is.

Aki valóban elkezdi, a kezdő, kinyitja az ajtót és íme, kezdeti sejtelmei azonnal igazolódnak. Ha meglátja a ház első helyiségeit, akkor a többiek elképzeléséhez már nem kell sok találgatás.

A tapasztaló pedig olyan bizonyítékokra talál, amelyek a tapasztalatait és sejtelmeit messze felülmúlják. Így lesz a tapasztaló aztán a birtokló.

Az alkémiai menyegző elvezérli ezen az egész, háromszoros úton – persze csak azt, aki valóban törekszik és fáradozik.

Nos, mint említettük, a könyv tartalma rendkívül fantasztikus. C.R.C. hét nap alatt különböző ceremóniákon és próbákon megy keresztül, hogy végül az Arany Kő lovagjává üssék. A hét napot bevezető és álom előzi meg. Továbbá hosszú, romantikus leírásokat is találunk, mint például a jelöltek erényeinek mérlegelését. Sok császár, király és főúr gyakran az első ítéletet, az első súlyt sem éri el, mire különböző büntetésekben részesül és elzavarják.

A tudósokat és nemeseket kigúnyolják, a jámbor urakat és vélt mágusokat leleplezik, kiderül, hogy népámítók és a bölcsek kövének utánzatát csak barkácsolják, mire ostorral zavarják le őket a mérleg serpenyőjéről. Mások fennhéjázók. Az egyik a mennyeket hallja zúgni, a másik Platón ötletvilágában lát, vagy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Olyan is van, aki állítja, hogy feltalálta az örökmozgót.

Az önzés, beképzelés és hencegés feladása és abbahagyása azonban mindezek számára teljesen idegen fogalom, a vágyak halálát még egyik sem mondhatja elvégeztetettnek.

C.R.C. csakis nagy szerénysége és önismerete miatt arat diadalt.

Amikor próbái végére érve egy kis kápolnában a nevét kellene leírnia, azt írja:

„A legnagyobb tudás, hogy semmit sem tudunk.”

Az első nap

Egy este, húsvét előtt, az asztalnál ültem, s szokásom szerint alázatosan imádkozva beszélgettem Teremtőmmel, sok nagy titkon elgondolkozva (amiknek formájában a világosság Atyja az ő fenségét bőségesen megmutatta), és drága húsvéti bárányommal együtt, szívemben kovásztalan, tiszta kenyérkét akartam készíteni, amikor hirtelen olyan rettenetes szél kerekedett, hogy azt hivém, mindjárt szét is veti a hegyet, melybe házacskám volt ásva. Mivel azonban ilyesmit nem az ördög tett velem (holott sokat bántott engem), visszatért a bátorságom, s folytattam az elgondolkozást, amíg – amire nem számítottam – valaki meg nem érintette a hátamat. Ettől annyira megijedtem, hogy nem mertem hátra nézni sem: bizalmam azonban emberi gyengeségem és a körülmények dacára sem csappant meg. Amint azonban ismételten rángatták a kabátomat, mégis megfordultam. Pompás női alak állt mögöttem. Csupa kékség ruháját, arany csillagok borították, mint az égboltot. A jobb kezében lévő színarany trombitába nevet véstek, amelyet el tudtam olvasni ugyan, de kibeszélését megtiltották. Bal kezében egy csomó, több nyelven írt levelet tartott, amelyeket, ahogyan később megtudtam, minden országban kézbesítenie kellett.

Nagy, szép szárnyai is voltak, melyeket teljesen szemek borítottak. Szárnyra kelve a sasnál is sebesebben tudott repülni.

Bizonyára még többet is megfigyelhettem volna rajta. Mivel azonban csak rövid ideig maradt nálam, s én

az ijedségtől és csodálkozástól szinte megdermedtem, le kellett mondanom erről. Mert mihelyt megfordultam, levelei között keresgélt, kihúzott egyet, nagy tisztelettel letette asztalomra, majd egyetlen szó nélkül azonnal elment. Mialatt azonban felemelkedett, szép trombitáján olyan erős hangot hallatott, hogy az egész hegy visszhangzott tőle, s én egy negyed óráig a saját szavamat is alig voltam képes meghallani.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

1. Húsvét előestéje

 

Az elbeszélés húsvét előestéjén kezdődik.

Minden ilyen elbeszélésnek ezzel kell kezdődnie. Ismeretes, hogy húsvét a feltámadás ünnepe. Március 21.-e táján ünneplik, amikor a Nap belép a tavasz jegyébe. Emiatt a természetújraéledés puszta ténye ünneplésének is vehető. A tél elmúlt, megjött a tavasz. Ezt megünneplik: már évmilliók óta. Miért ne! Az ünnepet persze különböző vallásos címkékkel is el lehet látni, mert ha már ünnepelni lehet, akkor ezt meg kell köszönni az isteneknek.

Húsvétot korszakunkban sok egyház ünnepli mindenféle Krisztus feltámadására utaló magyarázattal. Az egyházi ünnepen résztvevő emberek azonban vagy történelmi tényre gondolnak, hogy „réges-régen Krisztus feltámadott a halottaiból”, vagy pedig húsvéti-tojásra, főtt sonkára, „locsolkodásra”, vagy más ilyen népszokásra néznek. Mindenkit meghat egy természetfolyamat, melyet nem lehet elkerülni.

Az alkémiai menyegző bevezetője azonban egészen másra céloz.

Minden ember szüntelenül egy feltámadási ünnep előkészítésével foglalkozik. Mindenki a jövőre készül és a jövőről álmodozik, a saját jövőjéről, tehát puszta dialektikus, társadalmi jövőről. Kénytelenek vagyunk ezt tenni, mert itt vagyunk, ebben a világban, s mivel ez az idő és tér világa, minden embernek naponta készülnie kell a jövőjére. A tegnap most mára változott, a ma pedig néhány óra múlva holnap lesz. Ettől nem szabadulhatunk meg. Ha azonban más sem lenne, csak a téridőrendi világ jövőjére való várakozás, akkor koldusok lennénk.

És C.R.C. nem is erről a mindennapi, dialektikus feltámadásról beszél. Ő az új életterületen, az eredeti életben való feltámadásra irányul, pontosan arra, amelyre a modern Szellemi Iskola is. Aki így törekszik, annak valóban minden napja „húsvét előestéje”. Mert ha való ban ilyesmire vágyik, akkor tudja, hogy ez a nap eljön. A dialektikus kívánságoknál viszont az eljövetelt egyáltalán nem lehet mindig remélni: ezért veszekedik anynyit a világ.

A mindennapi, természetes és közönséges élet kötelezettségei mellett a Szellemi Iskola sok tanulója vágyik arra, hogy bemehessen az új életbe, s így ezeknél mindig „húsvét előestéje” van.

Ennek a viselkedésnek az ilyen tanulók számára most csak egyetlen szempontja van: mert tudják, hogy az Iskola a gnosztikus birodalomba való belépésre hívja fel őket. Ez a birodalom persze nemcsak az Iskola, ennek általános, külső jelensége, hanem különösen a rejtélyek temploma, a lélekbirodalom temploma, vagy új asztrál tere, mely a belső Iskolával van kapcsolatban, melyet ez újra felépített. Minden tanuló tudhatja, hogy a rejtélyek temploma hívja őt. Valamint azt is megtudhatja, hogy ennek a felhívásnak egészen személyes jellege lesz. Arról van tehát szó, hogy ha meghallotta az általános hívást, akkor fel kell készülnie a személyes felhívásra is.

Ezt az előkészület nevezi C.R.C. a „drága húsvéti bárányával együtt szívében a kovásztalan, tiszta kenyérke” elkészítésének.

Ha Ön valóban ismeri ezt az új, időszerű vágyakozást, ha van Önben ebből valami, akkor tudja, hogy keresés is van, amellyel e vágyakozás kielégítésére törekszik. Minden vágyakozásból előáll a kielégítés, a teljesülés keresése. Akiben tehát megvan ez a magasabb, másféle vágyakozás és így fáradhatatlanul keres, akinél mindig húsvét előestéje van, az szüntelenül drága húsvéti bárányával együtt a kovásztalan, tiszta kis kenyér elkészítésén is fáradozik. Ha pedig ismeri ezt a vágyakozást, és ennek kielégítésére törekszik, akkor fáradozásai során újra meg újra csalódások érik.

A célt nem sikerül azonnal elérni. Ezek a csalódások azonban szükségesek, mert meg kell tanulnia, hogy ezen az úton mi a hasznos és mi a haszontalan. Így tisztul. A tiszta kenyér, tiszta kalács elkészítése sok haszontalan kísérlet után bizonyos pillanatban hirtelen sikerül. A gnosztikus világosság megérint minket, mint tanulókat, s elvegyül a dialektikus erőkkel. Ennek következtében mindig erjedési folyamat keletkezik. Azonban az a feladatunk, hogy erjedési folyamat okozása nélkül próbáljunk a gnosztikus világosságerővel új életalapokat lefektetni.

Ha a jelölt kitart fáradozásainál, akkor keresésére és előkészületére, a magasabb vágyakozás következményeire, egyszerre csak válasz jön: akkora vihar keletkezik, hogy a jelölt nem gondolhat mást, mint hogy „a hegyet, melyben házacskája lapul, a nagy hatalom mindjárt szét is veti”.

E vihar jelentését jól be kell látni. Itt mágneses viharról van szó. Minden ember egy mágneses térből, asztrál erőből él. Itt azért keletkezik „vihar”, mert egy másik mágneses térrel kerülünk kapcsolatba, az kezd befolyásolni minket, melynek sugárzásai viszont megszokott természetünk sugárzásaival teljesen ellentétesek. Ez rendkívül érdekes, sőt, olykor szorongást keltő tapasztalat. A másik mágneses tér sugárzásait a szívünkkel vesszük fel. Olyan erővel rezegnek és áramlanak át rajtunk, mely pontosan a vérünk és a szándékaink tisztaságának felel meg. Ez nem csak egyszer történik, hanem többször is, ahogyan ez C.R.C. elbeszéléséből is kitűnik: nem új neki. Ezért mondja, hogy már nem fél.

Aki ezt a vihart először éli át életében, az gyakran annyira fél, hogy tiszta vágyakozását elfojtja, vagy visszaszorítja, s így boldogtalan lesz.

Ha azonban tovább fáradozik, akkor az ilyen érintés gyakoribb lesz, majd újra visszahúzódik. Sokszor keletkezik tehát ilyen vihar, majd ismét elül. Ha azonban az új életet kereső ember egyre tisztábban irányul vágyakozása céljára, akkor eljön az a pillanat, amikor a vihar marad, s már nem csillapítható. Az új mágneses tér sugárzásai már nem hagyják el őt. Állandóan körülötte és benne vannak, s átveszik élete vezetését.

Ettől a pillanattól kezdve két mágneses térrel van dolgunk. Az új befolyást nevezik Virgo Luciferának, a világossághordozó szűznek. Mert ha ez az érintés tartós lett, akkor ebből a befolyásból kell az új templomban az új életnek megszületnie.

Mielőtt azonban ez megtörténhet, még sok mindennek kell megvalósulnia. Az alapok azonban megvannak, a lehetőségek adottak, s az ebbe a templomba való belépést ábrázolják egy meghívó megkapásának. A meghívásnak aztán eleget lehet tenni.

Nos, különböző értelemben minden tanuló megkapta a meghívót. Tanulóságuk miatt sokan külső meghívót kaptak, mely mégis kapcsolatot jelent. Sokan tapasztalták az említett vihar erejét: az ilyenek belső meghívót kaptak.

Bárhogyan is történt, aki részt akar venni az új életben, annak erre rövid időn belül fel kell készülnie.

Mert itt az idő!

E váratlan kaland után, én szerencsétlen, valóban nem tudtam, mit tegyek. Ezért térden állva könyörögtem teremtőmnek, hogy ne küldjön olyasmit, ami örök üdvösségemet veszélyeztetné, majd félelemtől reszketve odaléptem a levélhez. Nagy csodálkozásomra olyan nehéz volt, hogy ha színaranyból lett volna, akkor sem lehetett volna nehezebb. Alaposan megvizsgáltam, s azt láttam, hogy kis pecséttel zárták le. A pecsétbe vékony keresztet véstek, meg a feliratot: „In hoc signo † vinces” (Ennek jegyében győzni fogsz). Amikor megláttam, nagyon megnyugodtam, mert tudatában voltam, hogy a kereszt jele az ördögnek nemigen tetszene, s még kevésbé használná azt. A levélkét óvatosan kinyitottam tehát, s benne kék alapon arany betűkkel a következő verset találtam:

Annak van ma a nagy napja,

aki király nászát látja.

Ha te erre születtél,

Istentől örömre teremttettél,

menj fel a hegyre, barátom,

ahol három templom áll.

A csoda ott reád vár.

De azt ajánlom, valahogyan

vizsgáld magad alaposan.

Ha nem fürdenél tisztára,

a menyegző neked megártna:

aki még bűntől roskadozik,

az ott könnyűnek találtatik.

Sponsus et Sponsa (vőlegény és menyasszony)

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

2. A meghívó

 

Az alkémiai menyegző első oldalának magyarázata után a másodiknak a megértése nem kerülhet nagy fáradságba. Tudjuk honnan ered a tapasztalat, melyet a szélnek, vagy viharnak neveznek.

Ez nagyon idegen, különös, új mágneses érintés, mely egy előkészítő – a rejtélyek templomának keresése miatt kialakuló – tisztulás után vált lehetővé. Lényünk ezzel annyira érzékennyé válik az érintésre, hogy érezzük azt. Ez a szív rózsájával történik. Az érintés csakis ezen a helyen lehetséges, amíg a főszentély, mágneses agyával, még teljesen a normális, dialektikus mágneses térre hangolódik.

A tudatos érintés olyan, mint valami kiáltás, felszólítás. Trombitaszóként harsan végig rajtunk. Sok szent könyv ad hírt ilyen hívásról. Olykor azt mondják, hogy Isten hangja a vihar, villámlás és mennydörgés közepette vagy más természeti hatalomból szólalt meg. Ez mindig ennek a különös mágneses érintésnek az ereje, melynél a jelölt a megrázkódtatás, sőt ziláltság érzését kapja, mert a rajta átáramló és benne megrezdülő sugárzások egyetlen szervéhez sem illenek. Érzi a dolgot, de egyetlen szervével sem képes reagálni rá.

Az ilyen váratlan kalandnál aztán nem tudja, hogy mit is tegyen. Így mindenki teljesen másképpen reagál.

Rózsakereszt Keresztély imahangulatba jön, s mintegy a Szerzetet hívja segítségül. Olyan kérelem, hívás, ima ez, melyre minden tanuló képes, s amelyet minden igazi tanuló valóban elvégezhet.

Így veszi kézbe Rózsakereszt Keresztély a levelet.

Az érintésnek nyoma marad. A jelölt ezután már nem az, aki azelőtt volt. Akit egyszer így szólítottak fel, az szinte pecsétet hord, jelet, azt megbélyegezték a szívszentélyben, melyet a szív tükrének neveznek, a sternumnak (mely „kisugárzót” jelent).

Akit így megjelöltek, az ettől kezdve nyitva áll, s továbbra is megérintheti az új mágneses tér. Megnyílt a Gnózis számára, a rózsabimbó feltört. Aki ebben az állapotban van, az már nem fordulhat vissza. A Szerzet megjelölte, s vérkövében viseli a Rend pecsétjét. Ezért találja Rózsakereszt Keresztély a levélen azt a pecsétet, melybe kereszt van vésve, a feliratot, hogy „ennek đ jegyében győzni fogsz”. Akit a Szerzetnek ezzel a jelével megpecsételtek, az megnyugodhat. Mert ez a Rend jele, s ez nem tagadható. Ez az a vérben és testben lévő jel, melyről a másik felismerhető.

Persze érthető, hogy ezzel a jellel, ennek đ jegyében győznek is. Mert a Rend jele nem külső megjelölés, hanem az érintés bizonyítéka, alap, melyre építeni lehet. Aki ezen az alapon építkezik, az végül nem csalatkozik: mert ami rossz és veszélyes, az e jel láttán menekül, s e jelet tiszteletben tartja. Ezért ismertető jel, ugyanakkor azonban a védő eszköz, amulett. Így azt is tudjuk már, honnan ered minden legenda és elbeszélés az amulettekről és varázserejű kövekről.

Ha úgy ábrázolják, hogy C.R.C. levelet kapott, az ne zavarjon minket. Mert a szentírásban is sok hasonló kijelentés található, ahol Isten, a Gnózis, a „szívekbe írt”. Azt mondja Pál a 2. korinthusi levélben, hogy „ti a Krisztusnak levele vagytok”, és „a szívnek hústábláiró l” beszél, míg Péter a „szívnek rejtett emberéről” tanúskodik.

Ha aztán valaki tapasztalhatta az érintést, tehát megkapta a Rend jelét, akkor az a kérdés, hogy el tudja-e olvasni a levelet, megérti-e az érintés jelentését. Legtöbbször elég sok idő telik el, míg észrevesszük, hogy levelet kaptunk. De minél előbb vesszük észre, s minél előbb reagálunk rá helyesen, annál jobb. Akkor sok veszélyt is elkerülünk.

Rózsakereszt Keresztély azonnal behatol a levél értelmébe, s ezt a következő sorokban foglalja össze:

Ma van annak legfőbb napja,

aki királyi menyegzőt láthatna.

Ha te is erre születtél,

Istentől örömre teremttettél,

menj fel a hegyre, barátom,

ahol három templom áll.

Ott a csoda. Reád vár.

Emlékszünk, hogy a könyv címe „Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzője”.

Itt transzfigurációs folyamatról, az egész lény újraalkotásáról van szó, a felmenetelről az eredeti életterületre, menyegzőről az eredeti életterülettel, a transzfigurálás által. Hogy ezt az ünnepet az ember elkezdhesse, ahhoz rátermettnek, arra születettnek, arra nemesedettnek kell lennie. Erre pedig a Rendnek a sternumban lévő jele, sternumban megjelenő jele születtet, jogosít. Ezzel szabaddá válik az út, rá lehet lépni az ösvényre és meg lehet mászni a hegyet, amelyen három templom áll.

A Rendnek három temploma van. A templom egy műhely, a szolgálat helye, ahol keményen dolgoznak.

Az első templom a hit temploma: a belátás és önátadás temploma.

A második templom a remény temploma: a megszenteltetés és átalakulás temploma. A harmadik templom a szeretet temploma: a teljesülés temploma.

Az első templomban a régi ember átengedi magát a Gnózisnak, Krisztus szentelő erőinek.

A második templomban az ember elmerül, elpusztul az endúráló élettel, mialatt előáll az új ember, a Másik, a halhatatlan ember.

A művet a harmadik templomban fejezik be, itt ünneplik a diadalt, a hazatérést.

Ezen a három templomon, ezen a három munkahelyen kell minden tanulónak átmennie.

Aki pedig megkapta a Rend jelét, annak el szabad kezdeni, az el tudja kezdeni ezt a nagy és nagyszerű munkát. De figyelmeztetik:

Azt ajánlom, valahogyan

vizsgáld magad alaposan.

Ha nem fürdenél tisztára,

a menyegző neked megártna.

Aki még bűntől roskadozik,

az ott könnyűnek találtatik.

A figyelmeztetés persze helyénvaló. Aki megkapta a Rend jelét, az kész bejárni az ösvényt, mert az ilyen ember megnyílt az új mágneses tér számára. Belemerülhet. Ha azonban két urat akarunk szolgálni, ha két ellentétes mágneses térből akarunk élni, akkor megmutatkozik, hogy ez az egész lényünk számára nagyon is felőrlő helyzet. Akkor az élet pokollá válik, és a test a vesződés helye lesz. Aki meg akarja valósítani C.R.C. menyegzőjét, ugyanakkor azonban a régi élethez ragaszkodik, az megállapíthatja, hogy ennek az eredménye nagyon a földhöz köti. De halogatni sem szabad, hogy „először még ezt vagy amazt…”. E két tér feszültségeit csak akkor lehet kibírni, ha az ember Keresztelő János, az előfutár útján jár, aki tétovázás nélkül reagálva azt mondja: „néki növekedni kell, nékem pedig alább szállanom”.

A nagyon logikus veszélyekre tehát, amelyek elől a meghívó óva int, a jelöltnek fel kell készülnie. A Rend egyetlen meghívottat sem erőltet. Mindenki a saját iramában haladhat, s normálisan betöltheti a kötelességeit. De a következetes kivitelezés és a cél szüntelen szem előtt tartása abszolút szükséges.

E szöveg láttán azt hittem, elájulok. A hajam égnek állt, egész testemet hideg verejték verte ki. Mert noha tudtam, hogy ez lesz a kilátásba helyezett menyegző, amit hét évvel ezelőtt látomás formájában jelentettek be nekem, amelyre oly soká és vágyakozva vártam, s amelyet végül bolygóim állásának szorgalmas méricskélésével megtaláltam, mégsem számítottam arra, hogy mindez ilyen nehéz és veszélyes kikötésekkel jár. Mert amíg azelőtt azt hittem, hogy csak meg kell jelennem a menyegzőn és szívesen látott vendég leszek, most az isteni kiválasztásra utaltak, amelyben magamat illetően sohasem voltam biztos. Így minél alaposabban vizsgálgattam magamat, annál inkább azt találtam, hogy a fejem a titkos dolgokkal kapcsolatban csak tudatlansággal és vaksággal van tele, s hogy még kézzelfogható és mindennapi dolgokat sem tudtam alapjában véve megérteni. Mennyivel kevésbé lennék én születésemnél fogva arra rendeltetve, hogy a természet titkait kikutassam és felmérjem, mivel a természet az én véleményem szerint bárhol találhatott volna erényesebb tanítványt, akire rábízhatta volna drága kincseit, ha ezek alá is vannak vetve az időnek és a múlandóságnak. Így azt is felfedeztem, hogy a testem, életmódom és a felebarátaimmal szemben tanúsított testvéri szeretet sem volt még egészen tiszta.

Úgy tűnt, hogy a test ösztöne is bennem rejlett még, mely tekintélyre és világi pompára irányult, nem pedig az embertárs jólétére. Mindig azt fontolgattam, hogyan

tehetnék szert haszonra, hogyan építtethetnék mutatós épületet, hogyan juthatnék hírnévhez, halhatatlansághoz a világban, s más ilyen testi dolgokban is a sikeren járt az eszem. Különösen a három templomról adott homályos közlés foglalkoztatott. Ezt a legnagyobb fejtörés árán sem tudtam megmagyarázni magamnak. Most sem érteném, ha csodás módon ki nem nyilatkoztatták volna. Mialatt így a remény és félelem között ingadoztam, magamat állandóan vizsgálva azonban csak gyengeséget és elégtelenséget találtam (úgyhogy semmiképpen sem tudtam magamon segíteni és az említett fenyegetés miatt nagyon meghökkentem), végül is a megszokott és legbiztosabb utat választottam, s mielőtt nyugovóra tértem volna, őszintén és forrón azért fohászkodtam, hogy jó angyalom jelenjen meg Isten határozatára, és segítsen ki bizonytalan helyzetemből, ahogyan ezt azelőtt már gyakrabban is tette. Ez most is, javamra és felebarátaim érdekében valóban megtörtént, mélyértelmű figyelmeztetés és értékes oktatás formájában.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

3. C.R.C. tudatában van, hogy nem méltó

 

Rózsakereszt Keresztély tehát levelet kapott. Mialatt lassan kezdi megérteni a helyzetet, a hideg verejték tör ki rajta. A meghívót felismeri. Már régen tudta, hogyan jön el hozzá: ha a Gnózisra vágyik, s szívét megnyitja neki! Most azonban, hogy eljött, először is megdöbbent.

Képzeljék magukat az ő helyébe: ismerik a meghívó mibenlétét, tudják, hogyan érkezik, s intelligenciájuk és a rejtélyiskolára való irányulásuk teljesen felismerteti Önökkel, hogy miről van szó. Mintegy testi látomás folytán teljesen tájékozottak. Ezt a látomást, jövőbepillantást a Szellemi Iskolában felidézték, szóval és kölcsönös kapcsolattal megelevenítették és a Szellemi Iskola erőtere fenntartja azt.

Meg vagyunk győződve arról, hogy ha Önöket is eltalálnák az új mágneses erők és így a Rend jelét sternumuk vérkövébe írnák, akkor Önök is rendkívül megdöbbennének.

Következményekről beszélni és filozofálni, vizionális pillantással vizsgálni egészen más, mint ha az embert személyesen szembesítik a dologgal, úgy, hogy nincs visszaút.

Látják, erről van szó: az ember a dolog előtt áll azzal a tudattal, hogy meg kell történnie, hogy választásról, visszafordulásról szó sem lehet. Mert nézzék meg még egyszer a meghívó iratot:

„Azt ajánlom, bárhogyan is, de vizsgáld meg magad alaposan. Ha nem fürdesz a tisztaságban valóban tisztára, akkor a menyegző határozottan megárt neked. Aki nem tudja lemosakodni a bűneit, azt ott hiányosnak találják majd.”

Ilyen körülmények között vége az eszményiesítésnek: csakis előre mehetnek. Ha megállnak, vagy visszafordulnak, akkor mindenképpen nehézségek keletkeznek, testiek, vagy erkölcsi feszültségek. Amíg a Szellemi Iskola tanulója a megváltás ösvényét még eszményi elképzelésekbe burkolja és csak beszél róla, addig valójában azzal foglalkozik, hogy mindenféle megálmodozott és magaszőtte beavatási ruhákat próbálgasson, a tükörbe nézzen, s azt kérdezze magától: „Hogy áll ez nekem?”, a másiknak pedig, aki ugyanezt teszi, azt mondja, hogy „egyáltalán nem áll jól neked”!

Lássák be, hogy az ilyen sürgölődés csak elmélet.

Aki a jelet megkapta, azt felveszik egy folyamatba, amelyben az Én-nek egyszerű szerepe van: a teljes kiszolgáltatás, az endúra, az önmegtagadás, amit a Gnózis erejében kell megvalósítani. Pillanatnyi belső minőségével, tehát még minden meglévő hibája ellenére a jelöltet teljes mértékben beleállítják ebbe a folyamatba.

C.R.C. vigasztalan helyzetét tehát jól el tudjuk képzelni. Elolvasta a levelet. Miről mondhatja, hogy birtokában van?

Sternumában – ez igaz – megvan neki a Rend jele. Egyébként azonban a rejtett dolgokkal kapcsolatban nem talál magánál mást, mint nagy ellenállást és vakságot, s hogy kézenfekvő dolgokat sem ért meg rendesen, méghozzá olyanokat, amelyekkel naponta van dolga. Szinte semmirekellőnek érzi magát, s az a véleménye, hogy a menyegzőre helyette bárhol alkalmasabb jelölteket találhattak volna. Mert megtisztult-e már teljesen a teste, a viselkedése, a felebaráti szeretete? Feladta-e már minden világi törekvését és kívánságát? Különösen pedig a három templom ködös említése döbbenti meg. Ezt nem érti. Mert:

a templom az ima helye. Ezt a fogalmat ismeri.

A templom misztikus elmélyülés helye. Erről is tud.

A templom összejövetelek helye. Ezt is régen ismeri.

A templom, mint előadóterem. Világos.

De templom mint munkahely, amelyen munkásként kell áthaladnia? És a kimondott figyelmeztetés! Mit tartson minderről?

Az új fivér vagy nővér, az új testvér így félelem és remény között ingadozik. Rózsakereszt Keresztély határozottan belső szükségben van. Egyre vizsgáztatja magát, s nem talál mást, mint gyengeséget és képtelenséget. Tudatában van, hogy semmiképpen sem tud magán segíteni, s a csaknem fenyegető szavak megdöbbentik. Így ismert és megszokott módszeréhez menekül: mielőtt nyugalomra tér, elmélyülten és forrón imádkozik bizonytalanságában, hogy jó angyala jöjjön el Isten tanácsával, s oktassa ki őt: ami valóban megtörténik, mint már gyakran, hála Istennek.

C.R.C. az egyetlen helyes önátadáshoz menekül, amit az igazi tanulótól megkívánnak. Nem a művelten begyakorolt alázatosság ez, hanem kényre-kedvre kiszolgáltatja magát abban a reményben, hogy belülről megmutatják neki az utat.

Végül néhány megjegyzés a jó angyallal kapcsolatban. Ki ez, mi ez?

Ezt a témát itt nem részletezhetjük, mert ez egészen más területre vezetne. Elégedjünk meg azzal, hogy az angyal egy természeti lény, természeti erő, mely életterületünkön él. Egy fókusz, mágneses pont a hetedik aurikus gyűrűben. A jó angyal olyan erő, mely a tanuló és a hatodik mágneses gyűrű minden vezető fókuszának a kölcsönhatásából fejlődik ki.

Bármit teszünk dialektikus, vagy gnosztikus életünk keretén belül, az erőteret alkot körülöttünk. Így van egy jó angyalunk meg egy gonosz angyalunk, és életünk bizonyos pillanataiban ezek segítenek nekünk vagy hátráltatnak minket. Egy őszinte, égető felhívásunk tehát úgyszólván a lélek felkiáltása: „Nem tudom mit tegyek. Uram segíts!”

Erre pedig válasz jön a Gnózistól, a minket körülvevő jóságtérből. Így kap az illető benyomást a választandó irányról, útról, legtöbbször álom, vagy vizió formájában.

Mert alig aludtam el, úgy tűnt, mintha sötét tömlöcben, veremben feküdnék számtalan emberrel együtt, nehéz láncokba verve. A legcsekélyebb fénysugár se hatolt le ide. Egymás hegyén-hátán tolongtunk, mint a hangyák, s ezzel mindegyikőnk csak a másik terhét növelte. Holott sem én, sem a többiek nem láthattak semmit, mégis hallottam, hogyan próbál az egyik a másik fölé kerekedni, ha a láncai csak valamivel is könnyebbek voltak. Ettől eltekintve egyik sem volt előnyben, mert mint a szőlőfürt szemei, úgy voltunk egymáshoz kötözve.

Hosszú ideig nyomorogtam így a többiekkel, s megtudtuk, hogy mind vakok és foglyok vagyunk, amikor hirtelen sok trombita hangja szólalt meg. Ráadásul néhány dobot is olyan művészien vertek, hogy még nyomorunkban is felvidított minket.

Amíg ezek a hangok még visszhangzottak, a verem tetejéről valamelyest félretolták a fedőt, s egy kis világosságot eresztettek le hozzánk. Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj! Mindenki tolakodni kezdett, s aki túl magasra kerekedett a többiek fölé, azt nemsokára újra a lábak alá cibálták. Mindenki legfelül akart lenni, s én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, melyet sikerült elérnem. De itt is ismételten támadás ért, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

4. C.R.C. álma

 

C.R.C.-t, azt az embert, akinek a Rend jelét a szívébe vésték, mint láttuk, egy újraalkotó folyamatra, transzfigurációra szólítják fel: teljesen ennek a kell szentelnie magát.

De az az érzése, hogy erre nem méltó, alkalmatlan és előkészületlen. Így fogalma sincs, hogy mit tegyen. Kimerülten nyugalomra tér, s álmot lát, mely világosan megmagyarázza neki a helyzetét. Úgy tűnik, hogy sok mással együtt, súlyos láncokra verve, sötét toronybörtönben sínylődik. Egyetlen sugárnyi világosság nélkül nyüzsögnek ott, mint a hangyák. Akinek a láncai csak valamivel is könnyebbek, mindjárt a többiek fölé akar kerekedni. Senki sem lát semmit, vaksötétség uralkodik. A foglyok a nyüzsgést és versengést csak hallják és érzik. Egyébként jóformán senki sincs előnyben, mint valami szőlőfürt, vagy méhraj, úgy szorongnak egymás hegyén-hátán.

Így ecseteli C.R.C. a dialektikus világrend valóságát, az önző egyének kavargó káoszát. Jól be kell látnunk, hogy kivétel nélkül mind ugyanabban a helyzetben vannak: alapvetően, szerkezetileg, szervileg. A legcsekélyebb különbség sincsen közöttük. Az egész sereg küzdő szellemszikra-lényekből áll. C.R.C. is ezekhez tartozik. Mind érzik nyomorukat, ez világos, s ezért mindegyik valami jobb helyet, pozíciót próbál kiharcolni magának. A sötétség persze a nyomoruk okaival kapcsolatos belátásuk hiányából áll. Észlelik tehát a nyomort, de okait nem, ezért van a heves vita és viszály, s mindegyik a másikat okolja.

Az olvasó nagyon jól tudja, hogy ez a leírás teljesen megfelel a valóságnak. Világunkon például számtalan mozgalmat, egyházat, csoportot és irányzatot találunk, amelyek egymást okolják, egymásnak szemrehányást tesznek, s a legelső helyért harcolnak. A legelső helyet aztán gazdasági, társadalmi, politikai vagy vallási szempontból határozzák meg, esetleg azzal, hogy a tagok vagy szimpatizálók számát hasonlítják össze.

A fontos tény azonban az, hogy ez az egész nyüzsgés a tömlöcön belül folyik le! Szóval bármit tesznek, a helyzet mindenki számára ugyanaz marad, de a sötétség, a tudatlanság miatt senki se képes ezt belátni. Az emberek harca emiatt szakadatlanul folytatódik, s pillanatnyilag ezek között van, közülük való C.R.C. is. Itt nem csak a többiekről van szó: illetve azokról szó sincs.

Aztán alaposan megváltozik a helyzet. Míg mindenki azzal foglalkozik, hogy a másikat tartja vaknak és fogolynak , felharsannak a trombiták, s dobokat is vernek. A káosz a legcsekélyebb mértékben sem változott. Aki ebben a szorult helyzetben van, az mind egyformán viselkedik. De a küzdelem miatt bizonyos fáradtság keletkezik, s a negatív jellem ellenére bizonyos tisztulás valósul meg a vérszegénység értelmében. A vér veszít valamit a szenvedélyességéből, s a vérszegény ember meglehetősen megérző.

A személyiség így bizonyos érzékre tesz szert a másik mágneses térrel szemben. Ez ekkor még nem a belátás „jutalma”, hanem a küszködés következménye. Aki tehát bizonyos megérzésre tesz szert a gnosztikus sugárzásokkal szemben, az nem feltétlenül megváltozott, vagy kimagasló ember, hanem csak érzékeny, s dialektikus körülményei miatt lett ilyen.

Továbbá azt olvassuk, hogy a trombiták és dobok hangjával egyidejűleg a verem, az akna tetejét leemelik, aminek következtében világosság jut le a mélybe. Az érzékenység a kimerüléssel párhuzamosan fokozódik. Az ember egyre érzékenyebb lesz az új világosságra, ami a vérben vágyakozás vagy elkeseredés formájában jelentkezik, s a saját állapotát így egyre tisztábban látja. Az ilyesmi a világtörténelemben a nagy háborúk utáni időkben szembetűnő. Ilyenkor például leleplező, vagy kérlelve figyelmeztető könyvek jelennek meg, határozatokat hoznak és kísérleteket tesznek. A kimerült tömeg felismeri a helyzetét, amire új viszály keletkezik, most más szempontokból, háború utáni viszálykodás, az utólsó csepp erő bevetésével.

Mindegyik megpróbál felülkerekedni. „Én sem tétováztam. Nehéz láncaim ellenére előküzdöttem magam a többiek alól, s egy kőre másztam fel, amelyet sikerült elérnem. De itt is ismételten megtámadtak, ami ellen kézzel-lábbal védekeztem, amennyire csak lehetett. Mindenki azt hitte, hogy most szabadon eresztenek minket”. A másfajtára való érzékenység tehát nem a javulás, hanem a kimerülés eredménye, nem a lényeg változása, hanem a vérszegénység következménye, tehát nem ön-szabadkőművesség, mert még mind meg vannak láncolva.

És figyeljék meg, hogy ebben az állapotban, amelyben számtalan ember raboskodik, mindig kifejlődik a segítség lehetősége, amely tehát nem személyes érdem következménye. Ne hitegessék magukat. Mert egyik sem jobb a másiknál, senki sem jó, egyetlen egy sem. Ez tehát vigasz C.R.C. számára, aki a Szerzet jelének elnyerése után fogyatékossága problémájával küszködik.

Nincs olyan ember, aki személyes érdemek alapján részesülhet a Rend tagságában. „Mind elhajoltak”, mondja a szentírás. Emiatt tehát senkinek se legyen kisebbségi érzése.

Az Egyetemes Szerzet tevékenysége abban áll, hogy kötelet ereszt le. Ezt hétszer is megteszi. A megmentő Szerzetnek az emberiség minden kimerülési időszakában ilyen hétszeres tevékenysége fejlődik ki, ami többek között egy Szellemi Iskola alapításában jut kifejezésre. Ez viszont megint a harci cselekmények fellángolását okozhatja, a legrosszabbakig, üldöztetésig, stb.

De térjünk vissza C.R.C.-re: „Most lett csak nagy a felfordulás és a zsivaj!” Mindenki felül akart kerekedni, s C.R.C. sem tétovázott, hanem kézzel-lábbal védekezett és küzdött!!

Hogy az ember megkapta a Szerzet jelét, az még egyáltalán nem jelent valami fennkölt állapotot. A rózsabimbó tulajdonosai, akiknek az énje összetört, így kimerültek és „vérszegények” lettek, s talán a legnagyobb bűnösök, harcukban csak annyiban különböznek a szokásos viselkedéstől, hogy nem annyira a dialektikára, hanem a megszabadító életre irányulnak, bármilyen formában is.

Aki tehát megkapta a Rend jelét, az a legcsekélyebb érdemre sem hivatkozhat. Megkapja a nagyszerű előjogot, hogy bejárja az igazi megszabadulás ösvényét. A jel, a „jogosítvány” nem az érdem, hanem a kegyelem jele.

Ha ez a jel azonban nem is a magasztosság, a magasság jele, mégis a kiemeltetés, a dialektikus természettől való elválasztás bizonyítéka. Az elválasztás alapján kezdheti el a tanuló a nagy munkát.

Bizonyára megértették, hogy az ifjú gnosztikus Szerzet modern Szellemi Iskolája – különösen Európában – az az intézmény, amelynek segítségével a hét kötelet leeresztik mai életünk börtöntornyába.

A dolog azonban egészen másképpen alakult. Amikor a nyíláson lepillantó urak egy ideig derültek a mi tolongásunk láttán, egy nagyon öreg úr csendet parancsolt nekünk. Mihelyt valamelyest elcsitultunk, a következőket mondta (ha sikerült jól észben tartanom):

Ha az ember nemzetsége

emelkedne jó magasra,

Anyám erejétől joggal

annyi minden jót kaphatna.

Ha azonban engedetlen,

aggodalom, bú a sorsa,

sötét éjnek örök rabja.

De az én szerető Anyám,

nagy baj láttán irgalmas ám,

legszebb kincsét annak adja,

ki a világosságot kutatja.

De kegyelmében, s ritkán teszi,

nem akarja fecsérelni,

hogy ember igaznak lássa.

Dicső ünnepre készülünk,

s hogy örömmel ünnepeljünk,

ma Anyánk dícséretére

nagy jótettet viszünk végbe:

hozzátok kötelet eresztünk,

aki képes megragadni,

azt szabadon eresztjük.

Alig hangzottak el az utolsó szavak, amikor az idős hölgy megparancsolta szolgáinak, hogy a kötelet hétszer eresszék le a börtönverem aljára, s aki megragadja, azt húzzák fel. Istenem, csak le tudnám írni, mi robbant ki erre itt lent! Mindenki meg akarta ragadni a kötelet, s ezzel csak a többieket akadályozta. Hét perc múlva azonban egy csengő jelére négyet húztak ki az első kötéllel. Én a kötélnek még közelébe sem jutottam, mert, mint mondtam, szerencsétlenségemre a fal egyik kövén álltam, a kötelet pedig középen engedték le.

Másodszor is leeresztették, de mert soknak a lánca nehéz, karja meg gyenge volt, lezuhanva olyanokat is magukkal rántott, akik egyébként esetleg rajta maradtak volna. Hát igen: sokakat húztak le olyanok, akik maguk nem tudták elérni a kötelet. Még nyomorúságos állapotukban is annyira irígykedtek egymásra. Én azonban azokat szántam meg legjobban, akik olyan súlyosak voltak, hogy karjuk is kiszakadt, s így szintén nem voltak képesek feljutni. Így történt, hogy az ötödik kötélig csak néhányat sikerült felhúzni. Mert mihelyt elhang-zott a jel, a szolgák a kötelet oly gyorsan húzták, hogy a legtöbben egymás hegyén-hátán lebukfenceztek. Az ötödik kötél így teljesen üres volt, úgyhogy velem együtt sokan kételkedtek a megszabadulásban, s Istenhez könyörögtünk, hogy irgalmazzon nekünk, s ha lehetséges, váltson meg minket ettől a sötétségtől. Mire néhányónkat meghallgatott. Mert amikor a kötél hatodszor jött le, jó néhányan meg tudták ragadni, s amikor a felfeléhúzásnál ide-oda lengett, bizonyára Isten akarata szerint nekem is közelembe került. Gyorsan elkaptam, úgyhogy legfelül lógtam rajta. Így végül várakozásom ellenére szerencsésen kikerültem a veremből. Ennek annyira örültem, hogy nem is éreztem a sebet a fejemen, amit a felhúzásnál egy hegyes kő okozott, míg hetedszer a többi megszabadítottal együtt segítenem nem kellett az utolsó kötél felhúzásánál (ahogyan ez az előző esetekben is mindig így volt). Ennél az erőlködésnél aztán a vérem a ruhámra folyt, erre azonban örömömben nem is ügyeltem.

Amikor a kötelet utoljára is felhúzták, s a legtöbben rajta függtek, az idős hölgy félretetette a kötelet, s aggastyán fiával (akin nagyon csodálkoztam) közöltetett valamit a lent maradt foglyokkal. Az rövid gondolkodás után a következőket mondta:

Gyermekeim, amint vártuk,

teljesült a dolog végül.

Ezt társaitoknak szánták

jó Anyámnak kegyelméből.

Ne irígyeljétek őket!

Boldog időszak kezdődhet,

gazdag-szegény nem lesz most már,

ember emberhez szegődhet.

Akinek sok munka jutott,

támogassa is a dolgot.

Építkezést bizonyítson,

aki sokkal megbízatott.

Hagyjátok hát a kesergést,

bírjatok ki néhány napot!

Amikor befejezte, a tetőt újra rátették a nyílásra, és a tornyot lezárták. Aztán megint megfújták a trombitákat és verték a dobokat, de nem olyan erősen, hogy ne hallhattuk volna a foglyok keserves jajveszékelését, s én szánalmamban nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Ekkor az idős hölgy és a fia beleült a készen tartott karosszékekbe, s a hölgy megparancsolta a megmentettek megszámlálását. Amikor a számot meghallotta és felírta egy aranysárga táblácskára, mindegyikőnk nevét megtudakolta, melyet egy apród szintén feljegyzett. Mialatt szemügyre vett minket, úgy hallottam, hogy fiának azt mondta sóhajtozva: „Ó, mennyire sajnálom szegényeket a toronyban. Bár megengedné Isten, hogy mindet megválthassam!” Mire fia azt felelte: „Anyám, Isten így rendelte, s nem ellenkezhetünk Vele. Mert ha mi mind urak lennénk, lenne minden java velünk, s mind az asztalnál is ülnénk, ki tálalna hát fel nekünk?” Az Anya erre hallgatott. Nemsokára azonban azt mondta: „Akkor szabadítsátok meg ezeket a béklyóiktól”, amit gyorsan meg is tettek. Rám majdnem utoljára került sor: a többiekre nem ügyelve, nem tudtam magam visszatartani, s az idős hölgy előtt mélyen meghajoltam, Istennek köszönetet mondván, hogy akarata szerint, a hölgy által, atyai kegyességgel kivezettetett a

sötétségből a világosságra. A többiek is követték példámat. Végül mindegyiknek arany emlékérmét adtak útipénznek, aminek egyik oldalába a felkelő nap volt vésve, a másikba meg – ha jól emlékszem – három betű: D.L.S. (Deus Lux Solis: Isten a nap világossága).

Ekkor aztán szabadok voltunk és visszatérhettünk munkánkhoz azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgáljuk felebarátainkat, és hallgassunk arról, amit ránk bíztak. Ezt ünnepélyesen megígértük, s elváltunk egymástól.

A béklyók okozta sérüléseim miatt azonban nem tudtam eléggé haladni, s mindkét lábamra sántítottam. Az idős hölgy ezt hamarosan észrevette, s magához intett: „Fiam, ne törődj ezekkel a fogyatékosságokkal, hanem gondolj gyengéidre, s adj hálát Istennek, hogy már ebben az életben megengedte neked, hogy hiányosságaid ellenére ilyen nagy megvilágosulásban részesülj. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért.”

Erre újra felharsantak a trombiták, mire ijedtemben felébredtem.

Csak most vettem észre, hogy mindez csupán álom volt, amely azonban annyira belevésődött tudatomba, hogy továbbra is aggódtam, s úgy tűnt, mintha érezném a sebeket a lábaimon. Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem, és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg az Őiránta érzett tiszteletben,

szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

5. A megmentő kötél

 

Megbeszéltük, hogy milyen körülmények között és milyen lények érdekében végzi munkáját a modern Szellemi Iskola. Ez egy hétszeres munka, az a hét kötél, amelyet a sötét börtönbe eresztenek le.

Kötél alatt mágneses erővonalat értsünk, mágneses erőáramlatot, amelynek segítségével a munkát végzik. Láttuk, hogy az emberiség a vérgyengülés miatt új mágneses erőkre kezd fogékonnyá válni, vagy azokat legalább is bizonyos mértékig észlelni. A vérnek, ezt Önök esetleg tudják, hét nézete van, hét tényezőből áll. A vérelgyengülés fajtái így szintén hétfélék lehetnek. Hét irányba megy tehát az emberek törekvése is, hét viszálykodó csoport van, s így a hétszeres tevékenységű szerzetnek az emberekkel hétféle találkozási lehetősége van.

Elképzelhetik, hogy a világon hét Szellemi Iskola van, hogy, amennyiben lehetséges, mind a hét embercsoportért tehessünk valamit, s hogy ezek szerint vannak olyanok, akiknek egészen más oldalról kell kezdeniük.

A börtönveremben küszködő csoportok minden törekvő emberének így adnak alkalmat a halál béklyóitól való megszabadulásra.

A hét kötelet nem egyszerre eresztik le. A hét, különböző mágneses erővonalat egymás után folyamatszerűen teszik hatásossá, hogy jó választék és igazságos fejlődés legyen az eredmény. Ez világosan kitűnik a tényből, hogy Rózsakereszt Keresztély csak a hatodik kötelet tudta megragadni, mert egy kövön állt a börtön falánál. Ez azt jelenti, hogy Krisztus erejében és a Szent Szellem által lehetett kihúzni, célszerű fáradozásának megrendíthetetlensége miatt.

Öt leeresztés után csak keveset, nagyon keveset tudnak felhúzni. Először is a viszály miatt, ami a szüntelen tettlegességekben bizonyosodik be, amely az irígység és gyűlölet következménye. Másodszor pedig azért, mert öt mágneses erővonal (hétből) csak keveset képes felhúzni. Ennek az öt vércsoportnak a tagjai ugyanis még annyira a természethez vannak kötözve (láncaik nehezek, karjaik gyengék), hogy nem lehet még segíteni rajtuk, holott vérük állapota miatt már észlelnek valamit a világosságból, és valamelyest reagálnak rá. De ezeknek is eresztenek le kötelet, hogy meglegyen az esélyük, mert az „egyforma esélyeket mindenkinek” a Rend egyik szabálya.

Rózsakereszt Keresztélyt a hatodik kötéllel húzzák fel, s esetleg idegenkedünk a ténytől, hogy egy hegyes kő véresre sebezte a fejét, amit azonban csak akkor vett észre, amikor a hetedik és utolsó kötél felhúzásánál segített a többieknek, s vére – a megerőltetés miatt – ruhájára csepegett.

Ha a Szellemi Iskola új mágneses világossága eltalálja szívatomunkat, és – mint Rózsakereszt Keresztély – a hatodik vércsoporthoz tartozunk (ebben a csoportban az emberszeretet és a felebarát szeretete áll a központban), akkor a fejnek egy ilyen sebe már elvégzi a normális dialektikus erővonalaktól való feloldozást, megszabadítást. Ez a jelkép azt ábrázolja, hogy a lélek ablakáról elveszik az akadályokat.

Amikor a kötelet utóljára is felhúzták, akkor a börtönt egy időre újra lezárták.

Ebből meg kell tanulnunk, hogy a hétszeres Szellemi Iskola nem működik szakadatlanul, hanem bizonyos időszak után, a feladat teljesítése után visszavonják, hogy később, a helyes pillanatban egy újabb csoport képviseletében újra megjelenjen. Ezért beszélünk most modern Szellemi Iskoláról. A munkaidőszakok között mindig van bizonyos szünet, amikor a külső munka szünetel, hogy később egy új iskola frissen és erőteljesen kezdhessen.

A zárási döntést az idős hölgy fia jelenti be. Ez „az özvegy fia” meghatározásra emlékeztet. Az özvegy fiai a megszabadítottak, beavatottak, az egyetemes élet társtulajdonosai, akik az emberiség megmentésén dolgoznak. „Az özvegy fia” egy képlet. A bukott emberiség egykor egy tiszta erőtér része volt, amelyet „Anyának” is neveztek. Ez az erőtér az isteni bőséggel, az isteni Atyával való egységből állt és élt. A bukás bekövetkeztével ezt az anyateret elválasztották az Atyától, s özvegy lett. Az anyatér a széttört egység helyreállítására, az elveszettnek a megtalálására törekszik. Akik ebben segítenek, akiket erre kiválasztottak, azokat nevezik „az özvegy fiainak”. Erről beszél Hírám Abiff legendája is. És Lukács (7) is pompás történetet mond az özvegy fiáról, a naini fiatalemberről. Nain legelőt jelent, tehát a szerzet egyik munkahelyét, és ott – így a történet – meghalt az özvegy fia. Ekkor jön Jézus és feltámasztja halottaiból. „És a megholt felült, és szólani kezdett: és odaadta őt az anyjának”.

Ha az özvegy fiai befejezik tevékenységüket, akkor ezt közlik, bátorításként: „Ne keseregjetek, mert csak néhány napról van szó. A boldog idő, amikor újra mindenki egyenlő (nem dialektikusan, hanem új értelemben), rövid idő múlva újra eljön!”

Elérzékenyülhetnénk, s azt mondhatnánk, mily rettenetes, hogy a bukott emberiség megmentése olyan akadozva folyik: de be kell látnunk, hogy akinek a tevékenység időszakában a vére állapota miatt nem lehet segíteni, annak szüksége van a Gnózis megmentési kísérleteinek szabályos ismétlésére. Az emberek vérének olyan állapotban kell lennie, hogy a világosság befolyására reagálhasson, s elegendő erővel is kell rendelkeznie, hogy a szervezetben érvényesülhessen.

C.R.C. aztán azt álmodja, hogy a sötétségből kimentetteket megszabadítják láncaiktól és arany érmét kapnak az útra. Az érme egyik oldalán a kelő nap van, a másikon három betű: D.L.S.

Ezután minden megszabadult visszatérhetett a munkájához azzal a megbízással, hogy Isten dicsőségére szolgálja a felebarátot, s hallgasson arról, amit rábíztak. Ezt meg is fogadták.

Erre újra felharsantak a trombiták, amire C.R.C. felébredt és megértette, hogy tehetetlenségről szó sem lehet. Aki ugyanis megkapja a Rend jelét, az ugyanabban a pillanatban új lehetőséget is kapott. A múltat lezárták, s béklyóit feloldozták.

Ekkor útravalót kap. Egyrészt, az „egyik oldalon”, a kelő hajnal, az új reggel fénylik. Az utazónak erre a napkeltére kell fordítania iránytűjét. Másrészt, „másik oldalon” a három betű van D.L.S. (Deus Lux Solis), amivel azt közlik, hogy a jelöltet testileg összekötötték a Gnózissal (Deussal).

Ennek megfelelően új életvilágosság (Lux) van őbenne.

Ezzel pedig az új Szerzethez tartozik, a Fraternitas Solarishoz, tehát a Naphoz.

A három betűt Atyának, Fiúnak és Szent Szellemnek is lehet olvasni:

Deus: Atya,

Lux: a Fiú világossága,

Solator: a Vigasztaló ereje és kegyelme.

Ezen az alapon, az ilyen alapon mindenki megkezdheti az utat és fáradozását siker koronázhatja.

Nagyon reméljük, kedves olvasónk, hogy ezek segítségével Ön is hozzájuthat életútja kulcsához.

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek – valaki tanácsára, akinek ezt tudnia kellett – bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, a jó véghez vigyen engem. Ezután Isten előtt megfogadtam, hogy ami kegyelme folytán megnyilvánul nekem, azzal nem próbálok magamnak tekintélyt és dicsőséget szerezni a világon, hanem csak az Ő Nevének dicsőítésére és felebarátaim szolgálatára használom azt.

Ezzel az ígérettel és jó reményben, nagy örömmel hagytam el cellámat.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

6. C.R.C. útra készül

 

Az első nap tapasztalatai és mindenekelőtt álma alapján C.R.C. tudja, hogy a titokzatos és rejtett menyegzőhöz való közeledését engedélyezik. A menyegző ünnepére szóló meghívó nem külső esemény, hanem nagyon mély, belső tapasztalat. Ezért ennek megfelelő belátás érlelődik meg benne, amelyet az elbeszélés álomnak ecsetel.

Nagyon jól tudjuk, hogy a belátás rendkívül fontos. Egy folyamatba belelátni, amit még át kell élni, már magában is élmény. Meg kell tanulnunk, hogy mi a különbség az ésszerű felfogás és az itt szóban forgó belátás között.

Az ésszerű felfogás egy dialektikus agytevékenység, az emlékezet bizonyos feltöltése. Ez a természetszülte ember tudati folyamata, amely többek között vérbirtokon alapul: a vér pedig annak az egyik nézete, ami az életünket látja el lélekkel.

Az agy a legfurább dolgokkal töltheti meg az emlékezetet, esetleg a legnagyobb bolondságokkal, olyan dolgokkal is, amiket az ember egyszerűen vél, vagy elfogad, amit azonban később fel kell adnia. Az ész tudása ezért soha sem bölcsesség. A nagyon eszes ember semmiképpen sem bölcs ember. Életét észtudása birtokában irányítja, amit az emlékezetében tárolt. Az én- tudat együttműködést hozott létre a fej, és a máj-lép- rendszer között. A vérlélek a közvetítő, a szív csak vérszivattyú.

Igazi emberlét csak az igazi lélek vezetése alatt lehetséges. Az igazi lélek csak akkor dolgozhat, ha van elég tapasztalata, s csak tapasztalat árán érik meg a belátás. A belátás tehát belső birtok. És csakis ilyen belső birtokból lehet és szabad az agyat az eredetileg tervezett módon megindítani, működtetni, s az emlékezetet megszabadító módon feltölteni. Ugyanez érvényes egy másik központra is, amelyet bölcsességközpontnak neveznek.

A modern látszatembernek nagyon nehéz beleképzelnie magát ebbe a helyzetbe. Mert az egész dialektika olyan képességekből él, amelyek a tapasztalatból nem merítenek léleknyereséget, a tapasztalatot helytelenül alkalmazzák, s teljesen az önérvényesítő, önző élet szolgálatába állítják. A dialektika így egy természettörvény ellen próbál harcolni, s az igazi életet oktalan akarat- és gondolat-tevékenységgel az énközpontú élet szolgálatába próbálja kényszeríteni. Ennek a következménye nyomor, fáradalmak és bosszúság, és a való lélek állandó fogsága: mert a dialektikus ember vérlelke csak szervi szerepet tölt be, és a test alkatrésze. A személyiség teste a kényúr alatt, az „én” ostora, az agytudat igája alatt görnyed. Lélektudatról így szó sem lehet. Az igazi lélek egy elveszett kincs, olyan szerv, amelyet soha sem kezdtek arra használni, amire szánták, amely soha sem kapott kibontakozási lehetőséget.

Most már valamelyest világos az olvasónak, hogy ha alkémiai menyegzőről, valóban halhatatlan emberről, új emberiség feltámadásáról akarunk beszélni, akkor ennek résztvevőit, az ehhez tartozó embereket először valóban élő lélekszervezettel kell ellátni. Az oly régóta rejtett és megsérült lélekszervnek újra élnie kell. A lélek holt szemeinek újra világítaniuk kell. Meg kell születnie az igazi lélektudatnak, mely az agytudattal szemben tekintélyt képvisel. Csak akkor lesz lehetséges az átalakulás, a transzfiguráció.

Az embert ugyanis a korszakok óta létező esztelen és erkölcstelen tudat annyira károsította, elrontotta, hogy az egész személyiség a faj alapjaiig, a magjáig elfajult és embertelen lett. Ezért kell először az igazi lélektudatot feléleszteni és megszülettetni. Csak akkor kezdheti a lény a személyiségben okozott nagy károk után a helyreállítás munkáját elvégezni.

Ezt a helyreállítást nevezik alkémiai menyegzőnek, amit pedig az igazi lélek születésével, Betlehemmel kell kezdeni. A lélekszületés alapjában véve az alkémiai menyegző első napján történik meg. Ehhez a jelöltnek először is belátással kell rendelkeznie, amit nem az ész vezetése alatt nyert el. Ez a belátás a vér új állapota miatt alakul ki, amit viszont a gnosztikus sugárerők, az igazi lélekáramlatok vérbehatolása okoz. Az erre való reagálás a vágyakozásból keletkezik, a vágyakozás pedig kemény tapasztalatokból: jelenlegi, időszerű tapasztalatokból, és esetleg előző életek tapasztalataiból, amelyek az aurikus lényből jönnek, tehát nem a szülőktől öröklődtek.

Az ilyen vérvágyakozás miatt tesz az ember szert gnosztikus befolyásokra. Akkor a szív már nem csak szivattyú. Ha pedig ezek a gnosztikus befolyások bekerültek, felvétettek a vérbe, akkor befolyásolhatják az agytudatot és legyőzhetik azt, hogy az alárendelje magát, s hagyja, hogy az új vérbefolyások vezessék. Ez a hatás az új lélekszületési lehetőség kialakulásának az első jele, a lélektudat első jelensége. (Az agyalapi mirigy az agytudat esetében a fejen keresztül dolgozik, a lélektudat esetében pedig a szív rózsájával működik együtt.) Ezért van az, hogy az alkémiai menyegzőre való kinevezés, meghívás a vágyakozásból születik meg, egy olyan folyamatból, amely belátást kelt. C.R.C. ezt álom formájában mondja el nekünk. Ebben a folyamatban a tanuló ezt a hivatást mintegy esélyekben tanulja meg látni és átélni, s a tervet szívvel és fejjel megérteni. Így növekszik a belátása. Ennek a birtoknak aztán elég erősnek kell lennie, hogy kialakulhasson a megszabadító cselekedet.

És ez az alkémiai menyegző első napjának a vége.

A tanuló megérti, belül tapasztalja, hogy a Gnózis kegyesen megengedi neki a rejtett menyegzőn való részvételt. Ezért tele van bizalommal és hálával, s elhatározza, hogy bejárja az utat.

A fenti magyarázat alapján kövessük most C.R.C. elbeszélését a tanuló állapotának bizonyítékaként. „Bárhogyan is, megértettem, hogy Isten kegyelméből résztvehettem egy titokzatos és rejtett menyegzőn, amit Isten Őfenségének gyermeki bizalommal meg is köszöntem, és arra kértem, hogy továbbra is tartson meg engem az Őiránta érzett tiszteletben, szívemet naponta töltse el bölcsességgel és belátással, s ha nem is érdemlem meg, vezessen el kegyesen a kívánt véghez.

Ezután kezdtem felkészülni az útra. Felöltöttem fehér vászonruhámat, derekamat körülöveztem a vérvörös szalaggal, amelyet keresztben átvetettem a vállaimon. Kalapomra négy vörös rózsát tűztem, hogy így hamarabb meglássanak a tömegben. Útravalónak kenyeret, sót és vizet vittem, melyeknek valaki tanácsára – akinek ezt tudnia kellett – bizonyos esetekben jó hasznát vettem. Mielőtt azonban elhagytam volna kis kunyhómat, letérdeltem, teljes felszereléssel, menyegzői ruhámban, s kértem Istent, hogy bármi történjen, jó véghez vigyen engem.”

C.R.C. fehér vászonruhája annak a jele, hogy megtisztult, és így az eljövendő folyamatokra felkészült. Ezt a vérvörös szalag bizonyítja, mely kétszer érinti a szívszentélyt, továbbá a vállak két pontját, és a máj- lép-rendszert is. Ebből következően a vérlélek teljesen megnyílt a Gnózis számára.

A négy rózsa az épület négy sarkát jelöli Jézus Krisztus szegletkövén: a megrendíthetetlen odaadást, tevékeny intelligenciát, alkotó összhangot valamint papi életmódot és szolgálatkészséget, amely az új lélekerőn alapul és amelyet az új lélekerő tesz fényessé. Aki ezt a négy rózsát tűzheti a kalapjára, vagyis aki ezt bizonyítja az életével, azt a tömegben mindenképpen észreveszik.

A gnosztikus rejtélyok az ilyen emberrel a folyamatot természettörvényszerűen folytatják. Tovább halad erőről erőre.

Így, ebben az állapotban végződik az első nap. C.R.C. megfogadja Isten előtt, hogy amit megnyilvánítanak neki, azt nem saját hasznára, hanem Isten nevének dicsőítésére és felebarátja javára fordítja. Mert ez az új létállapot, az új vérállapot, a rózsák birtokának a jele.

Így megy C.R.C. a második nap felé kenyérrel, vizzel és sóval, a háromszoros életútravalóval, amely eddig a pontig vezette. Az útravaló jelentését még megbeszéljük.

A második nap

 

Alig értem ki az erdőbe, máris úgy tűnt, mintha az egész ég és az elemek is erre a menyegzőre díszítették volna fel magukat. Úgy véltem, hogy a madarak édesebben énekelnek, mint máskor, s a szarvasok is oly vidáman ugrándoznak, hogy öreg szívem repesett az örömtől. Ösztönösen, magam is hangosan énekelni kezdtem:

Madárkáim örvendjetek,

Teremtőnket dícsérjetek.

Tisztán csengjen éneketek:

fenséges az Istenetek.

Ő készíti ételteket,

s idejében ad ennetek.

Ezért hálásak legyetek!

Nem kell nektek mérgelődni,

Isten előtt tiltakozni:

nem rossz ám madárnak lenni,

Atyánk mindent jól teremtett:

bölcs, hogy madár nem ember lett!

Csend legyen, mert ezt így kellett –

Örülhetsz, hogy csepp a terhed!

Mit tegyek én, föld lakója?

Kell Istennel vitatkozni?

Ég hatalmát ostromolva,

Nagy Művésszel párbajozni?

Nem hat Őrá semmi kényszer,

mehet, kinél rossz a módszer –

ember, légy megnyugodva!

Nem császárrá tett épp téged –

nem sértődhetsz meg evégett!

Hisz a nevét megvetetted –

valld be, gonosz, kinevetted!

Fut előle sötétséged,

látja szívedet, vesédet.

Nem kell Istent sértegetned!

Ezt szívből énekeltem, hogy csak úgy zengett tőle az erdő, s utolsó szavaimat a hegyek is visszhangozták. Végül szép, zöld ligetet pillantottam meg, s az erdőt elhagyva arra tartottam. A ligetben három magas, gyönyörű cédrusfa állt, melyeknek széles koronája hűsítő árnyékkal kecsegtetett. Ennek nagyon megörültem, mivel – ha még nem is tettem meg hosszú utat – heves vágyakozásom hamar elfárasztott. A fák felé siettem, hogy kissé megpihenhessek. Ahogyan azonban közeledtem, szemeim az egyik cédrusra erősített táblácskán akadtak meg. Hamar megállapíthattam, hogy a kis táblára, finom betűkkel, a következőket rótták:

„Isten oltalmazzon, vándor! Ha valaha is eljutott volna hozzád a király menyegzőjének híre, akkor gondold meg a következőket:

Négy út közül választhatsz, amit a vőlegény itt ajánl neked. A király kastélyát mind a négyen elérheted: de csak akkor, ha nem tévedsz le róluk.

Az első út rövid, de veszélyes: mert tele van szirtekkel és szakadékokkal, amelyekben halálra zúzhatod magadat.

A második hosszabb, mert kerülőket csinál, de soha sem vezet félre. Sima út és kényelmes, ha az iránytűt figyeled és sem jobbra sem balra nem hagyod elcsábítani magadat.

A harmadik a valóban királyi út, mert szívedet sok pompás örömmel és színjátékkal vidítja. Ezt ugyan máig is alig sikerült ezrek közül egynek is bejárni.

A negyedik úton halandó nem érhet célhoz, mert az út kimerítő, s csak elnyűhetetlen testek bírják ki azt.

Válassz tehát! Melyik útra térsz? Aztán egy lépést se térj le róla. Tudnod kell azonban, hogy az utat, amelyikre térsz, sorsod elháríthatatlanul neked szánta: továbbá – hogy ha kedves az életed – egyetlen lépést sem mehetsz visszafelé.

Ezt kell tudatnunk veled. Ha figyelmeztetésünket nem veszed figyelembe, akkor a legnagyobb veszélyek közepette, keseregve járod majd utadat. Ha viszont királyunk törvényeivel szemben a legcsekélyebb mértékben is vétkesnek tudod magad, akkor inkább fordulj meg, amíg nem késő, és siess haza ugyanazon az úton, amelyiken jöttél!”

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

7. A négy út

 

Az alkémiai menyegző első napja beteljesedett, s Rózsakereszt Keresztély nagy örömmel hagyja el celláját, hogy útra keljen a menyegzői terem felé.

Az első napnak az volt a célja, hogy megszabadítsa őt láncaitól. A láncoktól akkor szabadultunk meg, ha a lélek, a vérfluidummal kezdve, lényét eléggé megerősítette a főszentélyben, hogy az ember így kifejleszthesse a szükséges mennyiségű erőt, s ezzel mindent megtehessen, amire az utazással kapcsolatban szükség van, amit az út megkövetel tőle.

Már tudjuk: az erő nem jön meg minden további nélkül egy elhatározás, vagy kieszelt terv, vagy indulat következtében, hanem a vérben és tudatban meglévő lélekminőségből kell meríteni. Mihelyt a lélek vezet minket (a vérben lévő gnosztikus bőség segítségével), megszabadultunk minden elemi lánctól, s az utat, a folyamatot meg lehet kezdeni.

A legelemibb láncoktól való megszabadulás azonban még nem jelenti azt, hogy az ember a menyegző útján túl van minden nehézségen. Ezt hinni nem lenne okos dolog. Helyzetünk ebben az időpontban még egyáltalán nem eszményi – mert anyagból születtünk: de az eszmény megvalósításának lehetősége kialakult. A folyamat megvalósítása pedig szinte utazás, Betlehemből Golgotára vezető út.

Nem nagyszerű-e, ha az ember a fellépő nehézségek láttán azt mondhatja: „Ezek a nehézségek fennállnak, nem tagadom, de nem uralkodhatnak rajtam, mert rendelkezem a belső erővel, amellyel áthatolok rajtuk”? Akkor nem kell félni vagy aggódni, hanem megvan a belső nyugalom, biztonság és a tudás, hogyan kell a hajót kormányozni a zátonyok között.

A láncoktól való megszabadulással kapcsolatban mégis van egy probléma, s ezzel is részletesebben foglalkozik a második nap. Egyesek például természetszülte erejükkel nagyon magabiztosnak és erősnek érzik magukat. Azt mondják: „Én mindent megtehetek és mindent tudok, mindenre képes vagyok, engem semmi sem akadályozhat”. Jelenleg van egy dialektikus nevelési módszer, amellyel már a gyereket nagyon magabiztossá akarják tenni. Ez azonban csak dialektikus kultúra, s tudatlanságon és erőszakon alapul.

Ezt a természetben-erős, magabiztos állapotot könnyen össze lehetne téveszteni a kötöttségektől és láncoktól való szabadsággal, s a jelöltnek az lehet az érzése, hogy belsőleg felvértezve áll minden nehézséggel szemben a Gnózis értelmében. Az ösvény jelöltjének ezért jól kell tudnia, hogy mit jelent a láncoktól való megszabadulás. Ezt tapasztalatból meg kell tanulnunk, belátnunk, hogy a vérünkben legyen. Csak így állapíthatjuk meg, hogy túljutottunk-e az első napon.

C.R.C. tehát nagy lelkesedéssel és örömmel, énekelve indul útnak. Először erdőn megy keresztül, majd szép, zöld ligethez ér. Itt három magas, pompás cédrusfa áll, Egyikükön tábla tájékoztat a négy út felől, amelyeken el lehet jutni a menyegzői terembe.

Itt keletkezik első nehézsége. Melyik utat válassza? Mindnek megvan az előnye és hátránya. Azt látjuk, hogy C.R.C. tétován megáll, s nem tudja mit tegyen. Az álom biztonsága, a tudat, hogy a láncoktól megszabadult, megnyugtatja ugyan, de ebben a helyzetben úgy látszik, hogy útjára vonatkozó helyes belátása még nincsen.

Nézzük meg a helyzetet alaposabban.

Világossá vált, hogy a léleknek tapasztalati tudásból és új tudatból kell élnie. Tapasztalatokból következtetéseket lehet levonni és ezekből bizonyos belátásra szert tenni az eljövendő dolgokat illetően. Ennek megfelelően fel lehet állítani a helyes út irányvonalait. Így indul el C.R.C. is, mert tudja, hogy útnak eredhet. Maga az út azonban még nem tartozik a tapasztalataihoz! Csak irányvonalat követ.

Ha valaki tapasztalatai folytán irányvonalakat határozhat meg, akkor a sikert illetően tele van reménnyel. Ezt jelenti az, hogy C.R.C. az erdőből zöldelő síkságra megy. Az elbeszélés zöld ligete a remény jelképe. Ebben a jó hangulatban siet a három cédrushoz, hogy árnyékukban valamelyest megpihenjen.

Mit jelképez ez a három cédrus? Tudjuk, hogy Salamon templomát cédrusfából készítették. A cédrus a szentírásban nagy szerepet játszik. A legszebb, legnemesebb és legerősebb anyag jelképe, amit építésre lehet használni. A remény zöld ligetének három cédrusa így szentélyt, belső szentélyt képez. Az univerzális megvalósulás mágikus szőnyegének háromszögéhez hasonlíthatnánk ezt, s a Gnózis három elsődleges nézetét képezi, ami megnyilvánul:

1. a vérben,

2. a megérintő világosságban,

3. a megszabadító belátásban.

C.R.C. a remény vezetése alatt a számára megnyilvánuló háromszögre összpontosul. Ebben a belső szentélyben lakozhat a Gnózis, ezt használatba veheti. S mivel erre összpontosul, útja elején megtalálja az úgynevezett Tabula Mercurialist, az utasítások tábláját, tehát a benne megszólaló új belátást. A lélek hangja utasításokat ad neki, amit azzal kezd: „Isten oltalmazzon, vendég! Hallottál az ösvényről, a király meghívott. Figyelmedet most a négy útra irányítsd.

Az első rövid, de veszélyes.

A második hosszú, sima és könnyű, ha hagyod, hogy iránytűd vezessen, és sem jobbra, sem balra nem térsz el. De ez az út kerülőket tesz!

A harmadik a valóban fejedelmi út, de ez eddig ezrek közül egynek is alig sikerült.

A negyediken halandó nem járhat, mert csak elnyűhetetlen testtel lehet azt átvészelni.”

Miféle utak ezek, hogy ilyen nehezek és veszélyesek? Vegyük figyelembe a tényt, hogy csakis a sorsunk által meghatározott útra térhetünk, amelyre érettek lettünk, amely a mi helyzetünkre van hangolva.

De hogyan tudhatjuk meg, hogy melyik út ez?

Hogyan sikerül C.R.C.-nek leküzdenie zavarát, s hogyan jut ezen a ponton tudatosan új tapasztalat birtokába?

E sorok olvasása után minden örömöm elillant, s keservesen sírni kezdtem, holott az előbb még oly vidáman énekeltem.

Láttam ugyan három utat magam előtt, s azt is értettem, hogy az adott időpontban szabad lesz egyet választanom, de féltem, hogy a sziklás, szakadékos útra tévedek, s szerencsétlenül halálra zúzom magamat: vagy ha a hosszú utat kapnám, akkor esetleg letévednék róla, vagy a végeláthatatlan utazás folyamán valamiképpen szerencsétlenül járnék: azt sem remélhettem, hogy éppen én lehetnék ezrek közül az, aki a fejedelmi utat választhatja. A negyedik ösvényt is láttam, de ez annyira tele volt tűzzel és füsttel, hogy a közelébe se merészkedtem volna. Hosszan mérlegeltem, hogy visszaforduljak-e, vagy a négy út valamelyikére térjek. Tudatában voltam a méltatlanságomnak, ugyanakkor vigasztalt az álom, amelynek folytán megváltottak a torony börtönétől, de véglegesen mégsem mertem bízni szerencsémben.

Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, lerepült, ahogyan azt valószínűleg gyakrabban tette, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, s ennek menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap delel. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szembe, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem – ha már így kellett lennie – hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

8. Találkozás a galambbal és a hollóval

 

Négy út vezet tehát C.R.C. legközelebbi céljához. Ezeket látja. Az egyik neki rendeltetett, vagyis minden embernek el kell végeznie a helyes, megszabadító cselekedetet a megszabadító lélekélet alapján.

Felmerül a fontos kérdés: Hogyan állapíthatja meg a tanuló, aki kezd lélekminőséget kimutatni, hogy mikor mi a helyes irány? Olvassuk csak el még egyszer a történet folytatását:

„Oly sokáig tétováztam, hogy végül nagy fáradság, éhség és szomjúság lett úrrá rajtam. Elővettem tehát kenyeremet, s felszeleteltem. Az egyik fáról meglátta ezt egy fehér galamb, melyet azelőtt nem vettem észre, lerepült, ahogyan azt valószínűleg gyakrabban tette, s bizalommal odajött hozzám, mire megosztottam vele a kenyeremet. Elfogadta, s a szép madár láttán felvidultam egy kicsit. Amint azonban a galamb ellensége, a fekete holló meglátta ezt, azonnal lecsapott, egyenesen nekirepülve. De nem az én kenyeremet akarta ám, hanem a galambét, s ennek menekülnie kellett. Arrafelé repültek el, amerre a nap delel. Ez engem annyira feldühített és elkeserített, hogy egy pillanatig sem tétovázva a szemtelen holló után rohantam. Így akaratom ellenére majdnem egy szántónyit futottam az előírt úton, míg a hollót el tudtam zavarni és a galambot sikerült megmenteni.

Csak ekkor vettem észre, hogy meggondolatlanul cselekedtem, s olyan útra tértem, amelyen letérés esetén súlyos büntetés fenyegetett. Ez még hagyján lett volna, ha nem vettem volna észre, hogy zsákocskámat a kenyérrel sajnos a fánál felejtettem, s most már nem hozhattam el. Mert mihelyt megfordultam, olyan szélvihar fújt szemben, hogy csaknem fellökött, ha viszont az úton előre mentem, nem éreztem belőle semmit sem.

Ebből arra következtettem, hogy ha a szél ellen fordulok, akkor az valóban az életembe kerülhet. Türelmesen vállaltam tehát keresztemet, s útnak eredtem – ha már így kellett lennie – hogy megpróbáljak még az éjszaka beállta előtt megérkezni.”

Dialektikus ezoterikusok úgy vélik, hogy csak két út van: a fej útja és a szív útja: szóval az okkult ösvény és a misztikus ösvény. A megszabadulásnak azonban valójában négy útja van:

1. az ezoterikus ösvény,

2. az evolúció, azaz a fejlődés ösvénye,

3. a gnosztikus-mágikus ösvény,

4. az asztrális ösvény.

Ezoterikus út alatt itt nem az értendő, amit manapság gondolnak, vagyis az „én” edzése, és bizonyos minőségek kifejlesztése gyakorlatokkal és önkényszerítéssel, mint a jógánál, s mindennél, amit ez alatt értenek: de a kizárólag értelmi-tudományos edzés sem, amelynél a szív, a misztikus nézet marad el. Ez az út arra a lehetőségre utal, hogy az igazi belső minőség alapján, aminek a mikrokozmosz múltjából származóan már a születésnél meg kell lennie, egyetlen élet (tehát aránylag kevés idő/év leforgása alatt, és miközben minden belső minőséget megmozgatnak és bevetnek) jussanak el az abszolút önátadáshoz és gyors transzfiguráláshoz, hogy így mintegy rohammal hódítsák meg Isten birodalmát, menjenek be oda. Ezekről az emberekről mondja a szentírás, hogy a mennyek birodalmán erőszakot követnek el. Az „Alkémiai Menyegző” joggal sorolja ezeket a császárok és királyok kategóriájába. Ezen az ösvényen azonban oly nagy veszélyek fejlődnek ki (önző énközpontúság, hiányosság, hibák elkövetésének veszélye és atomelfajulás), hogy ha ez az ösvény járható is, számunkra ennek a választását nem tanácsoljuk.

A második ösvényt az evolúció ösvényének neveztük. Azoknak az útja ez, akik a belső „ébresztőre” erős vágyakozással reagáltak, s az élet teljes megtisztítására és felemelésére törekszenek, mindennél azonban a személyiséget tartják a felemelés és művelés tárgyának. Mohón beszívnak mindent, ami szépséget, tisztaságot és belső megfinomulást lélegez, s ezzel táplálkozva, a belső élet kivirulása folyamán idővel az emberszeretet és őszinte szolgálatkészség is megjelenik. Magától értetődik, hogy az életmód ilyen megfinomítása lélekminőség-fejlődést is hoz magával, de így – megszabadító belátás hiányában – a megváltás ösvényét nem ismerik fel, s a személyiségművelés helytelen alapjain próbálnak tovább haladni. Ezen a sima és könnyű úton, amin a belátás hiánya miatt számtalan mellékútra lehet tévedni, sőt halálra menetelni, nagyon sok élet tapasztalatára van szükség, míg a tudat felismeri, hogy ennek az útnak áthághatatlan határai vannak és a lélek belefárad a végtelen ismétlésekbe és tévelygésbe, emlékezni kezd a szellemre, s végül abban kezd tájékozódni.

A Szellemi Iskolában is vannak olyan emberek, akik gyakran kitűnő belső tulajdonságaik, szeretetük és odaadásuk mellett az ösvény vonatkozásaiban tétlen szófogadásuk miatt tűnnek fel. Ebben az életmódban alig található valami önmegvalósítás. Tanulói magatartásuk kifogástalan, de éppen a nagy megvalósuláshoz szükséges belátás hiányzik még, mely a Gnózis értelmében ösztönöz önálló hatásra, tehát hiányzik az ön-szabadkőművesség igazi szelleme, az önmegszabadító mágikus cselekvés. Az ilyeneknek addig kell érlelődniük tapasztalatok árán, míg fel nem fedezik Rózsakereszt Keresztély megszabadító útjának követelményeit.

A negyedik út számunkra ki van zárva, mert ezt csak olyan lények járhatják be, akikről a földi halál után megmutatkozik, hogy annyi lélekminőségük van, belsőleg annyira az ösvényre irányulnak, hogy személyiségüknek egy részével fenn tudják magukat tartani a mikrokozmoszukban, s így merészelhetik az új asztráltestben az új asztrál tűzre bízni magukat.

Így a harmadik út marad, a valóban fejedelmi út, a gnosztikus-mágikus ösvény, amelyiken a rózsabimbót felélesztik halálos álmából: az az ösvény, amit nekünk mutatnak. Ez a valóban királyi örömök ösvénye.

A mai napig azonban aránylag kevésnek sikerült ezt az utat a megszabadító végéig bejárni, mert az „én” sokszor becsapja az embert, s az örökkel szemben az idő rögeszméjét részesíti előnyben.

Az ember nagyon kész fáradozni a társadalmi pozícióért, hogy itt mászhasson a létrán felfelé. Ezért a legnagyobb áldozatokra képes, s a legnagyobb veszélyeknek teszi ki magát. Ez évekig jól mehet, míg a szívbaj, vagy más betegség utól nem éri.

A megszabadulás ösvényének elutasítása vagy helyeslése nem a hitetlenség vagy a hit kérdése, ahogyan gyakran állítják. Ne hagyják becsapni magukat! Az igazi emberré válásra való mély vágyakozás ez, vagy pedig annak a kívánsága, hogy az ember az animális létállapotban maradjon. Nem hiába mondja a hegyi beszéd, hogy „ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is”.

A modern Szellemi Iskola teljesen a harmadik, a fenséges ösvényhez igazodik: mert a második és a negyedik út ki van zárva, míg az első csak kevés embernek való. Így aztán Ön, ha tanulója ennek az Iskolának, arra készül, mint C.R.C., hogy útnak eredjen a beavatás templomához, a menyegzői teremhez.

Választás előtt C.R.C. a megoldásra vágyik, s így belső birtokához, belső értékeihez folyamodik. Eszik ebből a kenyérből, s megosztja a fehér galambbal. De azonnal megjelenik a fekete holló is!

Ha a jelölt úton van az alkémiai menyegző felé, akkor mindig két hang beszél benne, a két természet hangja. Az új, alakuló lélektermészet a Gnózisból beszél, a régi természet pedig a dialektikus énből. Ez a kettő, ez érthető, állandó viszályban van. Teljes lehetetlenség összeegyeztetni őket. A kettő harca pedig dúlni fog, míg a régi természet el nem pusztult.

Rendkívül fárasztó és nagyon megzavaró is ezt a két hangot hallgatni. Aki belemegy ebbe, egyezkedést, középutat keres, az mindig rossz útra kerül. Bizonyos pillanatban üres a keze, vagy még rosszabb helyzetben van.

Aki ezt felfedezi és kitapasztalja, olykor sok keserűség árán, az elhatározza, hogy soha többé nem hallgat a régi hangra. Ettől kezdve mindig elutasítja a fekete hollót, az ént, az önmagát érvényesíteni akarót, és a fehér galambot, az új lélekállapotot védelmezi.

A Gnózis hangja, a világosság bennünk, soha sem veszekedik: a harcot mindig elkerüli. Csendes sugárzásra, ragyogásra korlátozza magát.

A természet hangja ezzel szemben mindig megpróbálja ezt a ragyogást, ezt a másik befolyást viszályban legyűrni, túlszárnyalni, a vezetésünket átvenni. Ez aztán belső feszültségeket kelt, mindenekelőtt azokban a pillanatokban, amikor dönteni kellene. Ha egy ilyen helyzetben a tanuló önkéntelenül, belülről a lélekhang felé fordul, tehát a benne lévő fekete hollót elzavarja, s belső minőségét teljesen fenn akarja tartani, érvényesíteni kívánja, akkor közvetlenül a jó útra tér, arra, amelyik a rendeltetésének felel meg.

E szabály alól egyetlen kivétel sincsen, ha olykor az ellenkezője látszik is igaznak. Az életre vezető ösvény megdönthetetlen törvénye, hogy annak van sikere, azé az áldás, aki a lélek hangjára hallgat, mert a lélekfejlődés soha sem az „én”-re vonatkozik, s olyan folyamat, amely az Isten által kitűzött célhoz vezet.

A megszokott „én” hangja csak képzelem: csak látszólag mutat valami célt, aztán félrevezet. Az „én” rendkívül szeszélyes, és mindig magányos, külön áll. Végül csak rom és törmelék marad. A dialektikus agytudat egy elszigetelt éntudat, az embert az egyéniesedéshez vezeti, nagy magányossághoz, s a lényt végül úgyszólván cserbenhagyja a mocsárban.

A lélektudat viszont egy nagy közösségből indul ki, amelyet Isten közösségének neveznek. Lélekerő felszabadítása ugyanakkor feltárja az egész lélekemberiség erejét, s összekapcsol minket azzal. Ha lelkünk valamelyest felébredt, akkor magához vonz bennünket Isten nagy közössége, melynek három nézetét különböztetjük meg.

Először is az Atyával, a Rózsakereszttel való közösségről beszélnek. Ez az első gnosztikus rejtély, amely a szív rózsájával, a szellem izzó szikrájával hat, amely feléleszti az igazi mentalitást.

E hatás miatt meghívnak minket Jézus Krisztus közösségéhez és összekapcsolnak ezzel, a Tiszták Közösségével, a második gnosztikus rejtéllyel, mely az új-asztrál köpennyel hat, amely az igazi irányulást kelti életre.

És ebből a hatásból fejlődik ki végül a Szent Szellemmel való közösség, a szent Grál közössége, a harmadik gnosztikus rejtély, mely az új étertesttel hat és lehetőve teszi a megszabadító, megmentő cselekedetet.

Aki megrendíthetetlenül hű marad ehhez a közösséghez önmagában, az mindig diadalt arat. Azért nevezi a szentírás ezt a háromszoros közösséget a vigasz közösségének!

Így lehet mindig jó úton járni, s felfedezzük, hogy C.R.C. Így cselekszik, önkéntelenül, belülről, nem valami okoskodás eredményeként: mert az önkéntelenség itt abszolút követelmény. Ha ez nincs, akkor az ember mindig kudarcot vall: akkor a cselekvés valami erkölcsteológia.

Ebben lássák a gnosztikus csoportegység alapját is, a feltételt, amely mellett felveszik az embert az igazi lélekemberiség csoportegységébe, ahogyan például Já-nos 1. levele mondja (1:5-7): „És ez az az üzenet, amelyet tőle hallottunk és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem az igazságot cselekesszük. Ha pedig a világosságban járunk, amint Ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”

Az elbeszélésből megtudtuk, hogy C.R.C. ezen az alapon áll. Önkéntelenül a benne lévő fehér galambot védi, s így a jó úton jár. Így felfedezi, hogy bizonyos pillanatban új-tudatosan olyan útra tért, amelyen neki egyetlen lépést sem engedélyeznek visszafelé.

Ez is a lélekélet ismérve. Az ebben a tekintetben elvégzett dolgok megváltoztathatatlanok.

Végül még az tűnik ki, hogy C.R.C. a kenyerét a fánál hagyta, s nem mehet vissza érte. Mihelyt megpróbál megfordulni, oly erős ellenszél fúj, hogy nem bír vele.

Ez mit akar közölni velünk?

Hogy az embernél kenyeres-tarisznya van, az ismert dialektikus szokásra utal. Amire sokszor van szükség, abból az ember tartalékot akar magával hordani, esetlegességekkel szemben fel akarja magát vértezni. Senki sem állítja, hogy ilyesmi a haláltermészetben ne lenne sok tekintetben szükséges. Szüntelenül kell valami veszéllyel számolni – hogy például bizonyos pillanatban nincs mit enni.

Az élő lélekállapotban így viselkedni azonban teljesen fonák dolog, helytelen álláspont: mert aki a lélekből él és létezik, az az élő erő szüntelenül buzogó forrásából merít, s soha sem kerül olyan helyzetbe, ahol nem lesz kenyere. A kenyeres tarisznya, mint a tartalék tára, ilyen körülmények között teljesen fölösleges.

A lélekember ezen felül köteles mindent azonnal kisugározni és kiosztani, amit élő lélekerő képében felszabadít magában. A lélekember ezért olyan ember, aki soha sem halasztja holnapra, amit ma is megtehet. A lélekerő az Istenség örök forrásából, Isten gyermekeinek nagy közösségéből buzog.

A kenyér itt az első gnosztikus rejtély jelképe, mely a szív rózsájával működik együtt. A kenyér a vérbenszületett lélekerő terméke. A lélekerő birtoklása azt jelenti, hogy azzal az időszerű jelenben dolgozni kell, nem pedig – tipikus dialektikus módon – csak alkalomadtán.

Rózsakereszt Keresztély így halad tovább megértő megadással a megszabadító ösvény következő szakaszához.

Emlékszünk, hogy kenyérrel, vizzel és sóval indult útnak. Eljött talán a pillanat, amikor rátérhetünk, hogy Valentin Andr-e mit akart ezzel mondani.

Az élet kenyere figyelmünket a fent megbeszélt első rejtélyre, a Rózsakereszt rejtélyára tereli.

A korsó viz, az élet vize a második rejtély, a Tiszták Szerzetének rejtélye.

Az élet sója figyelmünket a harmadik rejtélyre, a szent Grál rejtélyára hívja fel.

Aki bement ebbe a három rejtélybe, aki így indul útnak kenyérrel, vizzel és sóval, az valóban ünnepelheti a szent úrvacsorát, ezt kioszthatja, s képes megvalósítani a feltámadást, feltámadását az Arany Fejben, a modern Szellemi Iskola élő testének ötödik nézetében.

Holott gyakran tűntek fel látszólag mellékes utak, iránytűm segítségével mindig sikerült megtartanom a helyes irányt: mert egyetlen lépést sem akartam eltérni a meridiántól, ha az út olykor olyan nehéz és úttalan volt is, hogy már kételkedni kezdtem. Útközben újra meg újra a galambra meg a hollóra gondoltam, anélkül hogy értettem volna a dolgot.

Végül a távolban, magas hegyen, pompás, díszes kaput pillantottam meg, s arrafelé siettem, habár nagyon messze volt az utamtól, mialatt a nap már eltűnt a hegyek mögött. Sehol sem láttam más menedékhelyet vagy szálláslehetőséget. Ezt csakis Istennek köszönhetem, mert éppúgy hagyhatott volna az utamon tovább bandukolni, s engemet vaksággal verhetett volna, hogy ne lássam meg a szép kaput. Mint mondom, siettem tehát, s még éppen napvilágnál értem el, hogy alaposan szemügyre vehessem.

Gyönyörű, fenséges díszkapu volt, melybe számtalan pompás ábrát és jelet faragtak. Később megtudtam, hogy mindnek megvolt a jelentősége. Legfölül egy meglehetősen nagy táblán felirat állt: „Procul hinc, procul ite prophani!” (Maradjatok távol innen, ha nem vagytok méltók!), meg más is, aminek a kibeszélését azonban megtiltották. Alig értem a kapuhoz, máris előjött valaki égszínkék ruhában, s én barátságosan üdvözöltem. Viszonozta, de azonnal meghívóm után tudakozódott. Most örültem, hogy magammal hoztam! Mert könnyen elfelejthettem volna, ahogyan – kijelentése szerint – másokkal megtörténik. Gyorsan megmutattam neki a levelet, amivel nem csak hogy meg volt elégedve, hanem – csodálkozásomra – nagy tiszteletet tanúsított irántam, s azt mondta: „Lépj csak be testvérem, szívesen látott vendég vagy!” Aztán a nevem után tudakozódott, s amikor megmondtam, hogy a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok, csodálkozott, s meg is örült ennek. Aztán azt kérdezte, hogy nincs-e nálam valami, amivel pecsétet vásárolhatnék. Mondtam, hogy vagyonom csekély, de nyugodtan elveheti, ha felfedez nálam valamit, ami tetszik neki. Kis üveg vizemet kérte, s én odaadtam neki, mire arany pecsétet adott, amelyen csak két betű állt: S.C. (Spes Charitas: remény és szeretet). Figyelmeztetett, hogy üdvös lesz majd őreá gondolni. Amikor megkérdeztem, hogy hányan léptek már be ezen a kapun, megmondta.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

9. Aki nem méltó, az maradjon távol innen

 

Rózsakereszt Keresztély tehát folytatja a neki szánt utat, önkéntelenül engedelmeskedve lelke útmutatásának.

Megtudjuk, hogy nagyon komolyan és rendkívül pontosan követi az utat. Egyetlen lépésre sem akar eltérni a meridiántól. Vannak ugyan mellékutak, s útja gyakran oly viszontagságos, hogy kételkedik a helyességében.

Aki Önök közül már azzal foglalkozik, hogy „az úton jár”, miután meglátogatta belső szentélyét, a három cédrus szentélyét, az teljesen megérti Rózsakereszt Keresztélyt, képes vele érezni. Mert az ösvényen időnként valóban kételyek merülnek fel az út helyességét illetően. Ilyenkor nem marad más hátra, mint a fület hegyezni, s szigorúan a lélek hangjára hallgatni. Akkor meg kell mutatkoznia, hogy a jelöltnek van-e elég hite és bizalma, hogy a lélek hangját teljesen és helyesen meghallhassa.

Az ösvény minden tanulóját zaklatják néha félelmek. A félelem a legnagyobb akadály az ösvényen, és lélegzési terünkből, az aurikus lényből ered. Ebben a térben sok félelemfelhő lebeg, amelyek időnként megpróbálnak uralomra jutni szerkezetünkben. Ha például a létfenntartás félelme teper le minket, akkor mellékútra tévedtünk. A galamb és a holló tanulságát ezért újra meg újra meg kell gondolnunk és szem előtt tartanunk. A lélek hangjának vezetése alatt állandóan az önfeledten szolgáló áldozatkészség állapotában kell lennünk. S ha ebben maradunk, akkor a félelem nem képes eluralkodni rajtunk. Mert nem magunkra gondolunk. Így kell a tapasztalatból tanulnunk.

A lélek hangjának három nézete, három hatása van. Inkább három lélekhangról beszélhetnénk. A lélek fejlődési folyamatában egymás után három hang hallható. Ezek megfelelnek a három gnosztikus rejtélynek, amelyekről az előző fejezetben volt szó.

Az első hang akkor fejlődik ki, ha a gnosztikus sugárzás belép a szívszentélybe, és a rózsán keresztül életre keltheti a belátást a főszentélyben.

A lélek második hangja akkor beszél, ha a lélekerő, a gnosztikus erő hatalomra jut a lélegzőterünkben, ha a gnosztikus sugárzás behatol a szidérikus köpenybe. Az ezzel kapcsolatos testi szerv a máj.

A lélek harmadik hangja, amely a harmadik gnosztikus rejtéllyel van kapcsolatban, akkor beszél, ha a gnosztikus erőáramlat az étertestet is megérinti, amely az anyagtestben a léppel működik együtt.

A lélek hangja tehát három nyelven beszél, a három Szerzet, a Rózsakeresztes Szerzet a Tiszták Szerzete és a Szent Grál Szerzete nyelvén.

C.R.C. időközben bebizonyította, hogy a léleknek legalább is az első nyelvén beszél, a szív nyelvén, a sternum nyelvén, tehát ismeri a Rózsa énekét, az első rejtély nyelvét, amely a szívből buzog és a főszentélyben a belátást kelti életre. Világos, hogy az első rejtélyben lévő embernek a második rejtély előkészítő folyamataival kell folytatnia, amely viszont a figyelmet az asztrál köpenyre, a szidérikus ruhára, a lélegzőtérre irányítja. Az ilyen embernek a lélegzőterében előforduló erők támadásait kell megtanulni kivédeni és ezeket az erőket legyőzni. A lélegzőteret, a szidérikus burkot, teljesen meg kell tisztítani.

De folytassuk az elbeszélést.

Bizonyos időpontban C.R.C. a távolban pompás díszkaput lát meg, az Arany Fej beavatótemplomának, a rejtélytemplomnak a bejáratát, amely a modern Szellemi Iskola hétszeres élő testének a csúcsához vezet. Ez a látás azt bizonyítja, hogy C.R.C. most képes a lélek második nyelvén beszélni. Itt szinte át kell ugrani a téridő-rendi tudatból a mindenütt jelenlevőség tudatába, az igazi lélektudatba. Aki valóban képes ezzel a tudattal nézni, az kétségtelenül meglátja az egyetemes rejtélyek kapuját. E kapu fölött figyelmeztető tábla függ. Ez egy különös hatásra utal, mely többek között a májjal függ össze.

A máj rendeltetett ugyanis különösen az asztrál sugárzások felvételére, amelyekre a testnek szüksége van, hogy többek között a vért megtisztíthassa. A máj a vértisztítás rendkívül fontos szerve. Ha pedig a lélek megszületett, tehát a szív rózsája feléledt és a lélekerő a főszentélyben tündöklik, az ugyanakkor azt jelenti, hogy a máj is új hatáshoz kezdett. Mert a máj mindig együtt dolgozik a szívvel. Ezek egymástól függenek.

Ha a Gnózisnak sikerül megérinteni valakit, akkor ennek vérváltozás a következménye. Hogy ez a változás tartós legyen, ahhoz a májnak hozzá kell igazodnia a vér új állapotához.

A máj, mint mondtuk, tisztító szerv. Ami nem tartozik a vérhez, azt a máj kiszűri. Ebből az következik, hogy ha a gnosztikus folyamat nem folytatódik, hanem egyszeri vérinjekció marad, akkor ez a gnosztikus befolyás a vérből hamar el lesz távolítva, mégpedig a máj természetes tevékenysége által. Ezért kell a májat időben fogékonnyá tenni a gnosztikus érintésre. Ezért a gnosztikus erőnek be kell hatolnia a mikrokozmosz asztrál terébe, a lélegzőterébe.

Azt mondhatnánk, hogy a máj egy hálózatba van zárva. Ezért beszélnek májhálózatról is. Ez egy bonyolult antennarendszer mindenféle asztrál sugárzás felfogására. Ha tehát a második rejtélyben a Gnózis behatol a lélegzőtérbe, a szív már a Gnózisban működik és a vért fogékonnyá teszi a Gnózis számára, akkor a gnosztikus sugárzásokat a máj is belélegzi, ami emiatt a gnosztikus közeget a vérben is megtarthatja. Ami tehát a szívbe kerül, azt a máj nem taszítja ki, hanem éppenséggel megtartja. Erre kimondottan felhívjuk a figyelmet, mert tudnunk kell, hogy a testi folyamatok bizonyos pillanatban a jelöltnél, a rózsakereszt tanulójánál egészen másképpen folynak le, mint a kívülálló, dialektikus embernél. A transzfiguráció, a nagy átalakulás alapjait valójában tehát már kezdetben lerakják.

C.R.C. Így azzal éri el ezt a kaput, hogy a lélek hangjára hallgat. A máj új hatása kezd megmutatkozni, s erősen élénkül. A vérben új, nagy energiák szabadulnak fel. Ugye tudják, hogy minden testenergiát különösen a máj-lép-rendszer befolyásol és tesz lehetővé. C.R.C. Így nagy erővel siet a kapu felé, anélkül, hogy az útra ügyelne: mert ez a kapu tulajdonképpen nem fekszik az ő útján.

Látják – ez az alkémiai menyegzőnek egy nagyon rejtélyes része. Az út, amelyet az alkémiai menyegző nevez útnak, semmi más, mint a kígyótűzrendszer útja, amelyet a gnosztikus fejlődési folyamatban felülről lefelé kell bejárni, az okkult folyamattal ellentétben, amelynél eleinte megpróbálnak lentről felfelé menni, ami mindig a legnagyobb nyomorúsággal végződik.

Ha a lélek felébredt a főszentélyben, akkor az utat fentről lefelé kell bejárni. A kígyótűzrendszerbe való leereszkedésnek bizonyos pillanatában azonban le kell térni az útról jobbra, a máj felé. Ezért mondja C.R.C., hogy az útról letérve siet e kapu felé. Mellékesen megemlítjük, hogy a lefelé vezető utat a szimpatikusideg jobboldali vezetéke mentén teszi meg a plexus sacralisig (erről további részletek „Az eljövendő új ember” című könyvben találhatók).

Amikor C.R.C. közelebb kerül, azt olvassa a kapu fölött: Aki nem méltó, annak itt semmi keresnivalója sincsen! Ha nem vagytok beavatva, ha még nem vagytok érettek erre, akkor ne kényszerítsétek ki a fejlődésnek ezt az útját: mert ez csak nagy kárt okozna. Itt senkinek sem szabad valamit kikényszerítenie. Világos tehát, hogy az utazás kezdetén, C.R.C. útja kezdetén a hangsúlyt először a szívre helyezik. Mihelyt a szívszentély fogékony lett a Gnózisra, az ember testileg megváltozik.

A szívszentélynek sok rádióaktív képessége van. Ha megérint minket a gnosztikus közeg, akkor egy új rádióaktív erő megváltoztatja szívszentélyünk sejtszerkezetét. Éppen ezért nem tanácsos, sőt lehetetlen ezen az úton visszafordulni. Az alkémiai menyegző erre különösen és kimondottan felhívja a figyelmet. Ezért kerekedik nagy szél, amikor C.R.C. megpróbál visszafordulni. Ha személyiségünk szerkezetét egészen az atomokig elkezdtük megváltoztatni, akkor bizonyos időpontban már nem mondhatjuk, hogy „most egy kicsit abbahagyom”. Ha szívszervünk ráhangolódott a gnosztikus sugárzásokra, akkor a megszokott dialektikus sugárzások idővel már nem képesek minket megtámadni.

Ez megmutatja, hogy a transzfiguráció már az ösvény elején kezd kifejlődni. A Gnózisban bízó szívnek megvan a maga fajtája, s ugyanezt mondhatjuk a májról is. Ha a máj egyszer rá van hangolva a gnosztikus csillagsugárzásokra, a gnosztikus szidérikus sugarakra, és a máj ezekben lélegzik, akkor a tanuló köteles a vérében kiválasztott energiát a Gnózis szolgálatában használni. Erre is vonatkozik a magától értetődő figyelmeztetés: „El innen, ha nem vagy méltó erre!”.

Így áll tehát C.R.C. az égszínkék ruhás kapus előtt. (Kék a szidérikus világosság fénye, és a máj kisugárzása szintén kék, az asztrál sugárzásokkal való szoros kapcsolata miatt.) A kapu őrének kell megvizsgálnia, hogy C.R.C. méltó-e az alkémiai menyegzőre. Ezért kéri a meghívóját. És C.R.C. ezt magával hordozza.

Aki benne van az első rejtélyben, annál ott van ez a meghívó. A szívszentélyben! Akinek a Gnózis megérintette a szívszentélyét, akinek a Gnózis lángtüze megtámadta a szívét, akibe betört, annak a mellcsontja tanúskodik erről, a mellcsont, amelyet nem hiába neveznek sternumnak, „kisugárzónak”. A sternumnak ez az állapota a mi életminőségünk élő levele. Ezt az élő levelet minden komolyan törekvő tanuló magával hordozza a szívszentélyében. Ha tehát a Gnózis az Ön meghívóját kéri, akkor a nyílt szívét kell megmutatnia. Ha Ön az első rejtélyben van, kalapján rajta a négy rózsa, akkor mindig szívesen látott vendég.

Ez a levél tehát, a sternumnak ez a különös állapota a rózsa kivirulásának az alapja. Azért mondja a szentírás is, hogy Isten – a Gnózis – az ember szívét vizsgálja. Most már értik ezt a szent meghatározást. Ha a szív így tanúskodik az új létállapotról, akkor üdvözölnek minket azzal, hogy „lépj be testvérem, szívesen látott vendég vagy”.

Amikor pedig Rózsakereszt Keresztélytól a nevét kérdezik, azt mondja, hogy „a Vörös Rózsakereszt szerzetese vagyok”. Krisztus törvénye van a szívébe írva. A vér vörös rózsája megnyílt benne. Vörös Rózsakeresztes mindenekelőtt az az ember, aki a második rejtély felé halad. Ezért az ilyen szerzetest nagyon határozottan Rózsakereszt Keresztélynak is hívják. Nem csak rózsakeresztes, hanem a szellem szikrája, a rózsa, őnála Krisztus asztrál világossága szolgálatában áll! Ezzel a következőket akarjuk mondani:

A sternumnak megvan az a képessége, hogy kívánságaink sok tárgyát hozzánk vonzza. Kívánságaink szerint nyitjuk meg a szívünket. Ennek megfelelően asztrál erőket vonunk magunkhoz a májon keresztül. Hatalmas asztrál tér vesz körül minket, óriási szidérikus óceánban élünk. A máj minden szívveréssel szidérikus erőket lélegez be.

Ha valaki megnyitja a szívét a gnosztikus rejtélynek, akkor mindig jön felelet, mindig kifejlődik az érintés, bizonyos folyamat ebben az emberben. Ebben a folyamatban azonban teljesen Jézus Krisztusra, Urunkra, vagyis a Gnózis asztrális terére kell irányulni. Mert az ilyen embernek a cél eléréséhez pontosan a Krisztustér, a hatodik kozmikus terület, az új életterület szidérikus erejére van szüksége!

Nem lehet tehát minden további nélkül azt mondani, hogy „én rózsakeresztes vagyok”, mert ez még nem jelent semmit. Sok csoport nevezi magát így.

Csak egyetlen keresztény rózsakereszt van. Csak egyetlen emberfajta ékesítheti magát a C.R.C. névvel. Érthető ez most már? Ez az ember ezért nem csak egyszerűen a rózsakeresztnek egy szerzetese, hanem határozottan Rózsakereszt Keresztély. Ő az ösvényt a Krisztus-sugárzásban, a krisztus-hierofánsok asztrál térségében akarja bejárni.

Így léphet be a kapun, miután arra kötelezték, hogy ismertetőjelet vásároljon. Ezt az arany pecsétet pedig vizesüvegéért kapja cserébe. Emlékszünk, hogy Rózsakereszt Keresztély kenyérrel, vizzel és sóval indult útnak. Kenyeres tarisznyáját a cédrusoknál hagyta: a kapunál pedig a vizet kell otthagynia. Mert az élet kenyerén kívül most már az élet vize is megvan neki: megvan a kenyere és a vize, s csak most lett valóban keresztény.

Más értelemben vett kereszténységgel az ember a dialektikus természet foglya marad. Ha tehát Ön a szívét figyelmesen ugyan, de nem teljesen pozitív keresztény értelemben, nem a másik birodalomra való abszolút vágyakozással, tökéletes önátadással nyitotta meg, akkor normális dialektikus ember marad, aki bizonyos pillanatban megtelik, mint valami edény, amelybe már semmi több sem fér.

A nagy véráramlatot, amely a máj nagy eréből áramlik, az egyetemes tan mindig is viznek vagy bornak mondta. A rejtélyiskola tanulójának bizonyos időpontban képesnek kell lennie ennek az erőáramlatnak a létrehozására.

Továbbá gondoljanak a szent úrvacsorára. A jelölt ezen kenyeret és bort kap. Ez a következőképpen értendő:

Ha valaki belép a modern rózsakereszt Iskolájába, akkor nem csak tanokkal hozzák kapcsolatba, hanem erővel is. Mindig két erőt kap. Minden templomszolgálaton elárasztja őt a kenyér és a bor. A kenyér, hogy megvalósíthassa a szív első folyamatát: és a szellem bora, vagy az élet vize, hogy eleinte ellássák a megújító májműködés feladatát, mert a kezdő tanulónál ez a májtevékenység még nem létezik. Ezzel az útravalóval kell megpróbálni az ösvényen járni. Ezzel a kenyérrel és borral táplálják és frissítik Önt, hogy elkezdhessen az ösvényen járni. Persze azt várják el, hogy ebben a tekintetben a lehető leghamarabb önállóvá váljon, hogy maga tudja magához vonzani a kenyeret és a bort.

A kenyeret és a bort a lélek eleinte ajándékba kapja, mint gnosztikus építőanyagokat. Mihelyt azonban megnyílik a kapu, az egyelőre másodkézből jövő energia közvetlen szidérikus energiára cserélődik. Ezért kell C.R.C.-nek az első őrnél, az első kapusnál otthagynia a vizet, amelyre eddig a pillanatig szüksége volt. Most már nem kell neki, mert gnosztikus tekintetben önálló lett. Ennek bizonyítékául kapja az ismertetőjelet, az arany pecsétet, melybe S. és C. van bevésve, a Spes és Charitas szavak kezdőbetűi. Ezeket a szavakat így szeretnénk Önöknek lefordítani: „Most már joggal remélhetitek az isteni szeretet megnyilvánulását!”

Fejtegetéseink fonalát újra felvéve azt mondhatjuk: Ön mélyen a Gnózisra vágyva bemegy az első rejtélybe, ami miatt a szív rózsája megnyílik, s a gnosztikus fluidum behatol az Ön vérébe. Továbbá a főszentélyében új világosságot gyújtanak, ezeknek bizonyítékaként a vérvörös szalagot keresztben a vállaira lehet kötni, s kalapján viselheti a négy rózsát. Így indul útnak. Nemcsak a rejtélyt keresi, hanem mindenekelőtt a keresztény rejtélyre, tehát az eredeti hazára, a Gnózis asztrálisára vágyik.

Emiatt új hatás keletkezik a lélegzőtérben. Ebből új erőket lélegzik be a máj, ezek az új erők a vért nap mint nap megújítják, s Ön így egyre több energiát kap az ösvény bejárásához és ahhoz, hogy kitartson.

Aki így foglalkozik azzal, hogy önmagában megvalósítsa a második rejtélyt, az joggal remélheti, hogy az isteni szeretet nyilatkozni fog benne.

Az isteni szeretet, az egyetemes szeretet a legmagasabb, legnemesebb, legtisztább energia, amelyben aztán a Grál rejtélye, a harmadik rejtély megvalósítható, és a szeretet mágiája kifejlődhet. Ehhez C.R.C. harmadik képességet kapott kölcsön: a sót. Később azonban ezt is le kell adnia, ahogyan látni fogjuk.

Végül, barátságból, lepecsételt levelet adott, hogy adjam át a második őrnek. Mivel hosszabb időt töltöttem nála, időközben leszállt az éj, s kapun nagy szurkos-üstöt gyújtottak meg, hogy aki úton lenne, ide találjon.

A kastélyhoz vezető út mindkét oldalán magas falak meredeztek, az út szélén meg mindenféle gyümölcsfa állt. Ezen kívül mindkét oldalon három fa állt mécsesekkel, amelyeket egy kék ruhába öltözött szép Szűz már meggyújtott pompás fáklyájával. Ez oly nagyszerű látvány volt, hogy itt is tovább időztem a kelleténél.

Miután azonban kimerítő tájékoztatást kaptam, barátságosan elbúcsúztam az első kapustól. Útközben kíváncsi voltam, hogy mi lehet a levélben amit adott. Mivel azonban a kapust nem gyanúsíthattam barátságtalansággal, kíváncsiságomat zaboláznom kellett, s utamat folytattam a második díszkapuig. Ez majdnem hasonmása lehetett volna az elsőnek, csak más titkos jelek és képek díszítették. Ezen is tábla függött: Date et dabitur vobis! (Adjatok, és nektek is adatik.) A kapualjban óriási oroszlán feküdt láncon, s mihelyt meglátott, felugrott és rettentő ordítással fogadott. Ettől felébredt a második kapu őre, aki egy márvány kövön nyugodott. Azt mondta, hogy ne féljek, és hátra küldte az oroszlánt.

Kérte levelemet. Reszketve nyújtottam át neki. Elolvasta, majd tisztelettel mondta: „Isten hozott: te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni!”

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

10. A hat mécses

 

Mint tudjuk, C.R.C. kenyérrel, vizzel és sóval indult útnak. Kenyerét a cédrusoknál hagyta, miután önkéntelenül az ő céljához vezető útra tért. Így végezte el önmagán az első rejtélyt.

Ennek a rejtélynek az a célja, ahogyan láttuk, hogy a tanuló naponta új lélektáplálékhoz jusson, amit első kézből, minden dolog örök forrásából meríthet. A mai adagot pedig ma kell használnunk is, mégpedig önfeláldozó szeretetszolgálatban mindenkiért. Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a kenyér, a Gnózisnak ez az első impulzusa, mely behatol a sternumba, arra rendeltetett, hogy áttörjön a lélekközpontba, a főszentélybe, ahol a három cédrus szentélye található. Ha a „három cédrus” lélekközpontot elérte, csak akkor – csakis ezáltal – lehet befolyásolni a májat, hogy e csodás szerv, a máj ne űzze ki a gnosztikus elemeket, hanem éppen megtartsa azokat.

Ha ezt a célt el lehet érni, akkor ez a májat belülről hangolja rá a lélek új életmódjára, míg maga a szerv megnyílik a második rejtély gnosztikus befolyásai számára, s így ez a második rejtély a jelöltben megvalósul. Érthető, hogy ekkor a vérlélekben sokkal nagyobb energiák szabadulnak fel és hatolnak ki a májból az egész testbe, így a jelöltet nagyobb dolgokra képessé téve. A közvetett életenergia szerepét, amely a szív impulzusából szabadult fel, akkor részben a közvetlen májhatás veszi át. A szíven keresztül áramlik be az erő, ami a szellemszikrát élteti: a májon keresztül jönnek be a szidérikus erők, amelyek a vért látják el hatalmas energiákkal.

Emiatt C.R.C. a kapusnál hagyhatja az üveg vizét, s ezért, mint láttuk, arany jelvényt kap, Spes és Charitas pecsétjét. Most már jogosan remélheti a harmadik rejtély isteni szeretetének, a szent Grál rejtélyének teljesülését. Teljes bizalommal várhat az eljövendő dolgok megnyilvánulására. Így indul tovább a második kapus felé.

Időközben azonban leszállt az éj, tehát sötét lett.

Ha a májkapu megnyílik a Gnózis előtt, és a máj működése egyre jobban megszabadul a normális dialektikus természet szidérikus erőitől, akkor a tanuló számára a természet szerint besötétedik. Ha a máj új működése megvalósul, akkor a tanuló fontos vonatkozásokban el lesz választva a dialektikától és ennek hatásaitól. Először a szív vész el a megszokott természet számára, ezt pedig a májműködés követi. Mivel azonban a máj az ember hatalmas energiaforrása, a folyamatnak az a következménye, hogy ha az energiák nagy része már nem a dialektikus természetből való, akkor ez a természet a tanuló számára minden érdekességét és báját elveszíti. Akkor már nem áll fenn annak a veszélye, hogy a jelölt a dialektikába vész: nem fordít már időt és energiát a haláltermészet haszontalan dolgaira. Ebben a tekintetben számára éjszaka lesz.

Ha a dialektikus nap lehanyatlott, akkor a haláltermészet éjszakája következik – de azonnal – ez nem is lehetne másképpen – új nap hajnala virrad meg! Holott tehát az egyik oldalon éjszaka lett, a másik oldalon világos nappal lesz. Életenergiával mindig erő és világosság van kapcsolatban. Az új energia, mely beleáramlik a jelöltbe, ugyanakkor új működésű fényforrást is jelent.

Ezért mondják, hogy egy szép szűz, kék ruhában (utalás az új májhatásra) meggyújtotta a világosságot a mécsesekben, amelyek a vár útjának két oldalán három fára voltak felakasztva.

Figyelmünket ez a közlés is a máj működésére irányítja. A két oldalon levő három fa, égő lámpáival az új energiaforrás erőinek ábrázolása. Minden fán egy lámpa ég, balra három és jobbra három, ami pozitív és negatív hatásra utal: kétszer (pozitívan és negatívan polarizált) három erő: két vonzó erő, két védekező, vagyis eltaszító erő, és két semlegesítő erő. Ez a májrendszer teljes működése.

A májon keresztül asztrál erők jönnek be: jelöltünk esetében a hatodik kozmikus terület asztrál erői az új életterületről. Ezeket az erőket odavonzza: a máj ugyanakkor mindent eltaszít, ami a jelöltnek nincs hasznára, üdvösségére. A tanuló így elegendő védelemben részesül, a májkapun már nem áramolhat be káros szidérikus befolyás. De még több nyílás, több út is van, amelyiken az idáig eljutott tanuló rendszerébe ellenséges erők hatolhatnak be.

Gondoljanak itt a kígyótűzrendszer különböző pontjaira és a főszentély különböző lélegzéstechnikai működéseire. Gondoljanak ebben az összefüggésben az iskolában többször megbeszélt hét „gyertyatartóra”. Így mégis érthető, hogy ellenséges erők hatolhatnak be a tanuló vérébe. A májban azonban van egy új semlegesítő erő is. Érthető, hogy ez a harmadik tényező a védelem fontos eszköze a tanuló véráramába hatoló ellenséges erőkkel szemben, amelyek a tanulót el akarják téríteni az útról, vagy látását akarják elhomályosítani. Ezeket az ellenséges erőket a harmadik tényező semlegesíti, köti meg és űzi ki a vérből.

Milyen rendkívül hasznos a tanulónak a máj háromszoros rendszere! Ez a három szidérikus erő a jelölt hatalmas segítsége, egy fényforrás. C.R.C. ezután a máj- lép-rendszer képében belső, háromszoros világosságot birtokol.

Így megy tovább a másik kapushoz. Ez a kapu is nagyon díszes, pompás képekkel és mondásokkal van tele. A kapu fölötti táblán azt olvassa: „Adjatok, és nektek is adnak majd!” A kapu alatt pihenő oroszlán nagy ordítással fogadja. Az oroszlán itt is az új életállapot, a szent Grál temploma, a szeretet temploma, a harmadik rejtély temploma őrének a jelképe. Aki képes elhaladni az oroszlán mellett, az azonnal bemegy a nagy változásba, az az új életterületre lép, annál megkezdődött az újjászületés. Az ilyen ember az Arany Fej, a feltámadási tér polgára lesz.

Tudjuk, hogy test és vér nem örökölheti Isten birodalmát. Ehhez az igazán makulátlan életállapothoz csak egy megváltozott, újjászületett ember férhet hozzá.

Engedjék meg hogy röviden összefoglaljuk, ami az új életterületre, a feltámadási területre való belépéshez szükséges.

Először is új életelvre van szükség, mely a szívből valósul meg:

másodszor hatalmas életenergia kell, ami a májjal van kapcsolatban:

harmadszor pedig – ehhez a nagy transzfiguráláshoz, átalakuláshoz – új életanyag kell.

Tehát új életelv, új életerő, és új életanyag. Ez az új életanyag tartalmazza az arany menyegzői ruha építőanyagait. Ezek az új építőanyagok az étertestben szabadulnak fel, aminek az anyagtestben a léphez van köze. A lép – ezt talán tudják – étereket felvevő szerv. Éterek viszont abszolút építőanyagok. Ezeket nevezi C.R.C. alkémiai menyegzője sónak. A só kristályosító, a só tartósító, de tisztító is.

A tanulónak, aki az ösvényen kezd járni, fejlődése kezdetén még a régi éterekkel, a dialektika étereivel kell dolgoznia, mert az új éterek még nem állnak rendelkezésére. Ezért azzal kezdi, hogy a haláltermészet étereit próbálja a lehető legtisztább állapotba hozni. Mindent kihoz belőlük, amit csak lehet, hogy közelebb juthasson a céljához, a Mozdulatlan Birodalomban való részesüléshez. Ezért van szükség az elemi életmódra, ami szerint az Iskola valló tanulója kezd élni. A „csónakban talált evezőket veszi használatba”, amelyeket megjavit, hogy a lehető legjobb állapotba kerüljenek.

Az igazi építőanyagokat azonban, a szükséges új építőanyagokat ezekből a régi éterértékekből lehetetlen előállítani. Az új életterületen a régi éterek abszolút értéktelenek. Ezért kell mindenekelőtt új életelv. Akkor a második rejtélyben új életenergia fejlődik ki. Ha pedig a máj a további fejlődést teljes mértékben biztosította, akkor a négy szent eledelt, az új étereket kiöntik a tanulóra, s így belekerül a rendszerébe az új életanyag, az új építőanyag.

Ekkor a májhoz hasonlóan a lép is lehetőleg elzárkózik a dialektikus erők, a régi éterek elől és megnyitja magát a négy eredeti, mennyei éter számára. Így megy végbe a jelöltön a Gnózis harmadik nézete, a harmadik rejtély. Akkor már nem a megszokott természet sóját kapja, hanem az új természet építőanyagait.

Az új természet éter-építőanyagait jelöli az alkémiai menyegző S.M.-mel: sal menstrualis, a tisztító só. Az új anyag a tanuló belsejében van jelen, a rendszerben új sót, a tisztító sót választja ki. Ez pedig az az elem, az a só, amely az igazi traszfigurációt végzi és elsősorban az arany menyegzői ruhát készíti. Ezt jelenti a második jelvény, amelyet C.R.C. kap.

Végül az ajánló levél is itt van, amelyet Rózsakereszt Keresztélynak át kell adnia. Az első kapus a C.R. C.-ben feljegyzett, a szívébe írt levelet olvassa. A második levél azonban az újonnan megnyitott életforrásra vonatkozik, amely a jelöltben most szintén jelen van.

Most már Márk szavai is érthetők lesznek (9): „Legyen bennetek só”, parancsolja Jézus a tanítványainak. Ha megkapjuk a sót, akkor nem akarjuk, hogy erőtelenné váljon, hogy „ízét veszítse”: ízét veszejtjük azonban, ha nem alkalmazzuk.

Éljenek tehát az időszerű jelenben: Ma! Ne várják az élet savát későbbre, hanem azonnal kezdjenek, teljes bizalommal, hittel és kitartással, pillanatnyi állapotuk alapján. Akkor gyorsan fognak haladni, s testvéreikkel csoportegységben, elhatározottan mennek tovább az ösvényen, egészen az Arany Fejig, a feltámadási térig.

Ezért mondja az alkémiai menyegző, hogy „amikor a második kapussal el akartam beszélgetni, a kastélyban harang szólalt meg, mire gyorsan azt ajánlotta, hogy siessek, mert másképpen egész fáradozásom hiábavaló volt: mert már kezdik a lámpákat eloltani. Így azonnal elsiettem.”

Nagyon reméljük, hogy a kapus Önnek is nemsokára – adja Isten, hogy hamarosan – azt mondja, hogy „Isten hozott, a Gnózis nevében üdvözöllek, mert te vagy az, akivel már régen szerettem volna találkozni”.

Ugyanakkor pecsétet húzott elő, azt kérdezvén, hogy be tudom-e váltani.

Mivel a són kívül nem volt már más nálam, ezt ajánlottam fel neki. Köszönettel el is fogadta. Ezen a pecséten megint csak két betű állt: S.M. (Sal Menstrualis: a tisztító só).

Amikor ezzel a kapussal is beszélgetni akartam, a kastélyban harangozni kezdtek. Erre megsürgetett, hogy siessek, mert egyébként egész fáradozásom hiábavaló lesz: fent ugyanis kezdik oltogatni a mécseseket. Úgy elrohantam, hogy a kapustól elbúcsúzni is elfelejtettem, mert – amint kiderült – joggal aggódtam. Nem sikerült annyira igyekeznem, hogy a Leány utól ne ért volna. Mivel mögötte minden világot eloltottak, a sötétben nem találtam volna meg az utat, ha nem világított volna fáklyájával. Éppen csak be tudtam surranni mellette: mert a kaput oly gyorsan csukták, hogy a ruhám szegélye beleakadt. Ezt így ott kellett hagynom, mert sem én, sem azok, akik a kapu előtt sietésre intettek, nem tudták az őrt rávenni a kapu kinyitására. Azt bizonygatta, hogy a kulcsot a Leánynak adta, aki magával vitte az udvarba.

Időközben még egyszer megnéztem a kaput, mely oly nagyszerű volt, hogy a világon párja sem lehetett. Kétoldalt oszlop állt. Az egyiken egy vidám szobor a felirattal: Congratulátor (veled örülök), a másik oszlopon lévő szobor pedig kezébe temette arcát. Alatta Condoleo állt (veled szenvedek, részvétem). Szóval tele volt olyan homályos és titokzatos mondásokkal, hogy a világ legokosabb embere sem tudta volna megmagyarázni őket. Én azonban, ha Isten is megengedi, rövidesen napvilágra hozom a titkokat.

Ennél a kapunál még egyszer meg kellett mondanom a nevemet: ezt utolsónak írták bele egy kis pergamenkönyvecskébe, s a többivel együtt elküldték a vőlegénynek. Csak ekkor adták ide a vendégek igazi jelét, mely valamivel kisebb volt az előzőeknél, de sokkal nehezebb. Ezen a következő betűk álltak: S.P.N. (Sponsi Praesentandi Nuptiis: a menyegzőn a vőlegény vendége).

Ezen kívül egy pár új cipőt adtak, mert a kastély padlója fehér márvány volt. Megengedték, hogy cipőmet a kapu előtt csendesen üldögélő és vakarózó szegényeknek adjam. Egy öregnek adtam őket. Erre két fáklyás apród egy kis szobába vezetett, ahol egy padra kellett ülnöm. Fáklyáikat a padló két nyílásába dugták, s magamra hagytak. Nemsokára lármát hallottam, de nem láttam semmit. Többen is rám rontottak. Mivel azonban semmit sem láthattam, tűrnöm és várnom kellett, hogy mi történik. Csakhamar észrevettem, hogy borbélyok, s arra kértem őket, hogy ne szorítsanak annyira, mert hajlandó vagyok a segítségükre lenni. Erre eleresztettek, s egyikük, akit nem láthattam, gondosan és pontosan lenyírta a fejem tetejétől a hajat, míg halántékaimon meghagyta a hosszú, ősz tincseket.

Be kell vallanom, hogy ez a kezdet majdnem elvette a bátorságomat. Mert olyan erősen lefogtak, és semmit sem láthattam, azt hittem, hogy szerénytelenségem miatt Isten előtt kegyvesztett lettem.

A láthatatlan borbélyok gondosan összeszedték és magukkal vitték a levágott hajat, mire újra bejöttek az apródok, s szívből kinevettek, hogy annyira ijedeztem. Alig váltottunk azonban néhány szót, máris újra harangoztak, annak jeléül, mint mondták, hogy gyülekeznünk kell. Felszólítottak, hogy kövessem őket, s előttem világítottak jónéhány folyosón és ajtón keresztül, egészen egy nagy teremig.

Ebben a teremben nagy tömeg, sok vendég volt már: császárok, királyok, főurak és urak, nemesek és polgárok, gazdagok és szegények, és csőcselék is, amin nagyon csodálkoztam. Elgondolkoztam: milyen bolond voltam, hogy a nagy utazás kedvéért mindenért olyan keservesen megszenvedtem. Itt olyan emberek vannak, akiket jól ismersz barátom, gondoltam magamban, s akiket nem tartottál sokra. Ezek is mind itt vannak, te pedig, sok kérelmeddel és könyörgéseddel, éppen csak hogy besurranhattál utolsónak!

Ilyesmit – és még sok mást is – suttogott nekem az ördög, amelyről azt hittem, hogy amennyire csak lehetett, kitessékeltem. Közben néha megszólított egy-egy ismerős: „Ni csak, Rózsakereszt testvér, te is itt vagy?” „Igen, testvéreim”, feleltem, „Isten kegyelme engem is ide segített”, amin aztán nagyon nevetni kezdtek, s dőreségnek tartották, hogy ily jelentéktelen dologhoz Isten segítségére lenne szükség. Amikor mindet megkérdeztem, merre jöttek, legtöbben azt mesélték, hogy a sziklaszirtek szakadékos útján kellett átmászniuk.

Ezután több láthatatlan trombita jelezte, hogy menjünk asztalhoz, amire mindenki annyira előre ült, a főhelyhez olyan közel, ahogyan gondolta, hogy ez a többiekkel szemben kijár neki. Emiatt nekem, és még néhány szegény legénynek alig maradt hely az asztal végén. Nemsokára bejött a két apród, s egyikük oly szép imát mondott, hogy a szívemet is bensőségesen megörvendeztette. Néhány nagy úr alig figyelt rájuk, inkább nevetgéltek, hadonásztak, kalapjaikat harapdálták és egyéb grimaszokat vágtak. Aztán behordták az ételeket, s habár nem lehetett szolgákat látni, olyan jól elláttak mindenkit, mintha saját szolgája lett volna.

Mihelyt a bohóckodók ettek, és a bor kissé fejükbe szállt, hencegni és hangoskodni kezdtek. Az egyik ezt tenné, a másik azt, és a legjelentéktelenebbek kiabáltak a leghangosabban. Ha meggondolom, mennyi lehetetlen és természetfölötti dolgot hallottam, akkor még most is mérgelődhetnék. Alig fértek a bőrükben, s végül nem maradtak a helyükön sem, s nemsokára itt is, ott is az urak közé tolakodott egy-egy fecsegő. Akkora tettekkel dicsekedtek, hogy Sámson és Herkules sem tudta volna a nagy erejével véghezvinni őket. Az egyik Atlaszt akarta megszabadítani terhétől, a másik a háromfejű Cerberuszt akarta felhozni a pokolból: szóval össze-vissza fecsegtek. Az urak azonban nem voltak bolondok hinni nekik. A gonoszok végül olyan merészek lettek – holott időnként a kés fokával a körmükre koppintottak -, hogy amikor az egyik egy aranyláncot csórt el, ezt mindegyik meg akarta próbálni. Az egyik az egeket hallotta zúgni, a másik Platón ötleteit vélte látni, a harmadik arra az állításra vetemedett, hogy Demokritosz atomjait képes megszámolni. Többen is állították, hogy feltatálták az örökmozgót. Bizonyos, hogy voltak köztük jóeszűek, de szerencsétlenségükre túl nagyra becsülték magukat. Az egyik végül minden további nélkül állította, hogy látja azokat, akik kiszolgálnak minket. Hencegését bizonyára fokozta volna, ha láthatatlan szolgáink egyike nem csapott volna akkorát a nagy szájára, hogy nem csak ő, hanem a mellette ülők is elnémultak.

Legjobban azonban az tetszett, hogy akikről jó benyomásom volt, azok kifogástalanul viselkedtek, csendesek voltak, nem beszéltek hangosan, s felismerték, hogy nekik, tudatlan embereknek a természet titkai túl magasak, ők maguk pedig csekélyek.

Ebben a hűhós tolongásban majdnem elátkoztam a napot, amelyik idehozott: mert meg kellett állapítanom, hogy laza erkölcsű és könnyelmű emberek az asztalfőn ültek, míg engem az asztal végén se hagytak nyugton, s a gonoszok egyike még bolondnak is gúnyolt! Ekkor még nem tudtam, hogy még egy kapu van, amelyen át kell mennünk, hanem azt hittem, hogy a menyegző egész ideje alatt ilyen gúnyolódásnak, lenézésnek és kellemetlenségeknek leszek kitéve, amit nem érdemeltem meg, sem a vőlegény, sem a menyasszony kedvéért. Akkor erre a menyegzőre helyettem más bolondot hívhattak volna!

Látjátok a világ ellentétei milyen türelmetlenségre késztethetik az egyszerű lelkeket. Ez azonban valóban sántaságomnak egy része volt, amelyről álmodtam.

A kiabálás egyre fokozódott. Olyanok is voltak, akik kieszelt viziókkal dicsekedtek, vagy szörnyű álmokról hazudoztak. Mellettem egy csendes, előkelő férfi ült, aki néha magasztosabb dolgokról beszélt. Végül azt mondta:

– Nézd testvérem, ha jönne valaki, aki ezeket a megátalkodott embereket jobb útra akarná téríteni, gondolod, hogy hallgatnának rá?

– Biztosan nem, – válaszoltam.

– A világ tehát – mondta – minden áron azt akarja, hogy becsapják, s nem hajlandó jóakarójára hallgatni. Hallgasd csak azt a fecsegőt, milyen bolondságokkal és zagyvaságokkal akarja a többiek figyelmét felhívni magára, és a másik meg milyen titokzatos szavakkal áltatja hallgatóit. Hidd el, eljön az idő, hogy ezekről a hazugokról lerántják az álarcot, s az egész világnak megmutatják, milyen népámító rejlik mögötte. Akkor esetleg azok jutnak tekintélyhez, akikre azelőtt nem hallgattak.

Mialatt így beszélt, s a zsivaj egyre erősödött, a teremben hirtelen oly gyönyörű zene csendült fel, amilyet életemben még nem hallottam. Erre mindenki felfigyelt és elhallgatott. A zenét mindenféle húros hangszerekkel keltették oly harmonikusan, hogy magamról is megfeledkezve, mozdulatlanul hallgattam, s a körülöttem ülők is csodálkoztak rajtam. Ez majdnem fél óráig tartott, mialatt senki sem szólt egy szót sem: mert mihelyt valaki beszélni akart, váratlanul és láthatatlan irányból szájon csapták. A zenészekből semmit sem láthattunk, s azon gondolkoztam, hogy nagyon szívesen megnézném a hangszereket is. Félóra után hirtelen abbamaradt a zene, s csend lett.

Ezután nemsokára a terem ajtaja felől hangos kürt, trombita és dobszó zendült fel, de olyan mesterien, mintha a római császár akarna bevonulni. Az ajtó magától megnyílt, s a trombitaszó oly hangos lett, hogy alig bírtuk elviselni.

Időközben, úgy tetszett, a kis fények ezrei jönnek be a terembe, melyek maguktól olyan tökéletes rendben haladtak előre, hogy mély benyomást keltettek bennünk: végül pedig a két ismert apród lépett be fényesen világító fáklyákkal egy szép Szűzleány előtt, aki pompás, arany, magától mozgó diadalkocsin ült. Nekem úgy tűnt, mintha ugyanaz a Leány lenne, aki az úton a lámpásokat gyújtotta meg és oltotta el, s hogy azok az ő szolgái, akiket akkor a fák mellé állított. Most nem kék ruhában volt, hanem hófehérben tündöklött, mely tele volt szőve arannyal, s annyira csillogott, hogy alig mertünk ránézni is. A két nemes apród hasonlóan, de valamivel egyszerűbben öltözött.

Amikor a Leány a terem közepére ért, leszállt az ülésről, s minden fényecske meghajolt előtte. Mi is felálltunk. Miután pedig meghajolt előttünk (mi is őelőtte), s így megtiszteltük egymást, kedves hangon megszólalt:

A király, az én kegyes Uram,

vár titeket a közelben:

menyasszonya ővele van,

s kimondta már azt, hogy „igen”.

Titeket már nagyon vártak,

s mindent előkészítettek,

hogy a helyzetetek szerint,

megszánjanak, s tiszteljenek.

Mélyen, szívből azt szeretnék,

hogy senki se szenvedjen már,

és mindenkit megválthasson,

lakodalmán a mátkapár.

Mire újra udvariasan meghajolt minden világosságocskájával együtt és így folytatta:

A levél, amely felszólított,

mindenkit nagyon is tiltott,

hogy megjelenjen itt, ha Isten

nem adott meg neki mindent,

amire ő titkon vágyott,

nagy erőt, mi mindent áthat.

Habár senki se gondolja,

hogy merészen tolakodva,

üres kézzel, Isten nélkül

jöhet a lakodalomra.

Aki joggal jó helyen van,

annak csak jót fognak adni.

Szép, hogy ily nehéz időkben

ennyin készek sorsban bízni.

Sokan ma már kőkemények,

nyers csontjaik restül tengnek:

oly helyekre hatolnak be,

ahol ők már nem kellenek.

Hogy ne legyen itt csirkefogó,

sem ámító, sem naplopó,

csakis akik megbékéltek,

s menyegzőre rendeltettek,

Vendégeink! Holnap reggel

a mérlegen megmérettek.

Világosan kiderül majd,

mi az, ami belülről hajt.

Ha valaki közöttetek,

nem kész erre a próbára,

menjen el az hamarosan,

mielőtt eljön az órája.

Másként holnap mind megtudja,

hogy kegyelmét eljátszotta.

Akiben van lelkismeret,

holnap nyugton haza mehet,

de mostani életében

többé ide be nem jöhet!

Akit múltja nem zavar már,

mehet szolgájával immár

szobájába nyugton hálni,

ahol mindent kipihenhet.

Bárki alszik, nyugodt lehet:

aki viszont ébren mered,

azt bántja a lelkismeret.

Ha erejét felülmúlja,

jobban tesz, ha nem folytatja.

Így mindenki saját ura!

Ezután újra meghajolt, s vidáman felült a székére. Újra megszólaltak a trombiták, ami azonban nem tudta megakadályozni, hogy jó néhányan mélyen fel ne sóhajtsanak.

Ezután a fényecskéket kivezették a teremből, de legtöbbje mégis velünk maradt, s mindegyikőnkhöz csatlakozott egy-egy.

Oly nagy zavarban voltunk, hogy alig fejezhetem ki, milyen mélyértelmű gondolatcseréket és mozdulatokat lehetett megfigyelni. A legtöbben azonban elszántan részt akartak venni a mérésen, s remélték, hogy ha a mérlegen könnyűnek találtatnak, békésen haza mehetnek.

Nekem nem kellett soká gondolkodnom, s mivel lelkiismeretem gyorsan meggyőzött arról, hogy tudatlan vagyok és nem vagyok méltó, elhatároztam, hogy a többiekkel a teremben maradok, s inkább megelégszem a jó vacsorával, sem hogy megvárjam a holnapi kudarcot, annak minden veszélyével.

Miután fényecskéje mindenkit elvezetett valami helyiségbe (később megtudtam, hogy mindenkinek saját szobája volt), a teremben kilencen maradtunk, közöttünk az is, aki az előbb az asztalnál beszélt velem. Kis fényecskéink azonban nem hagytak el minket. Nemsokára bejött az egyik apród, kezében sok kötéllel, s komolyan megkérdezett mindenkit, hogy valóban itt akar-e maradni. Amikor ezt sóhajtozva bizonygattuk, mindőnket bizonyos helyhez kötött, majd távozott a fényeinkkel, minket, szerencsétleneket a sötétben hagyva.

Ezzel jónéhánynak betelt a mérték, s én sem tudtam visszatartani a könnyeimet. Holott nem tiltották meg a beszélgetést, bánatunkra és fájdalmunkra nem találtunk szavakat.

A kötelek olyan furcsák voltak, hogy senki se tudta elvágni őket, még kevésbé leoldozni a lábáról. Abban sem tudtam vigaszt találni, hogy a szobákban alvók közül sokra nagy szégyen várt, míg mi a merészségünkért egyetlen éjszakán megbűnhődhettünk.

Végül, komor gondolatok közepette, álomba merültem. A fáradtság miatt nem tudtam ezt megakadályozni, habár többen nem bírták lehunyni a szemüket.

Olyasmit álmodtam, ami esetleg nem sokat jelent, mégsem tartom fölöslegesnek elmesélését.

Mintha magas hegyen álltam volna, s az alattam messze elterülő völgyben nagy tömeg szorongott. Mindnek a fejéhez zsinór vezetett, azzal volt az égre felakasztva.

Az egyik magasan függött, a másik alacsonyan, sokan még a földön álltak. A levegőben egy öreg ember repkedett ollóval a kezében, s hol itt, hol ott vágott el egy zsinórt. Aki a föld közelében volt, az hamar és zajtalanul ért földet.

Ha azonban olyanra került sor, aki magasan függött, akkor a zuhanása megrengette a talajt. Soknak olyan szerencséje volt, hogy a zsinór rugalmasan tágult, s újra földet értek, mielőtt levágták volna őket. Élvezetes volt nézni a bukfenceket, s nagyon örültem, ha olyan valaki zuhant le szégyenteljesen, aki a levegőben hosszú ideig kivonta magát a menyegző alól, s esésében még néhány szomszédját is magával rántotta.

Annak is örültem, ha valaki mindig a föld közelében tartózkodott, s oly nagyszerűen csendesen tűnhetett el, hogy a szomszédai sem vették észre.

Amikor még örömöm tetőpontján voltam, egyik fogolytársam oldalba bökött. Ettől felébredtem, aminek viszont egyáltalán nem örültem.

Elgondolkoztam az álmon, s elmeséltem annak a barátomnak, aki a másik oldalon feküdt mellettem. Az álom neki is nagyon tetszett, s remélte, hogy számunkra is segítség rejlik benne.

Ilyen beszélgetéssel töltöttük az éjszakát, s vágytunk a reggelre.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

11. Az igazságügy temploma (I)

 

Mint Rózsakereszt Keresztély történetének sok más részletében, az előbbi szövegben is megmutatkozik, hogy a megváltás ösvényén járó jelöltnek minden átélendő fázisnak korlátlanul és tétovázás nélkül ki kell szolgáltatnia magát, ha nem akar nagy veszélyeket felidézni, vagy a lehetőségeit eljátszani. Ahogyan a rózsabimbónak sem szabad akadályba ütköznie, hogy egészséges, színes, pompás formává fejlődjön, úgy a rejtélyek jelöltjének is soha sem lankadó lelkesedéssel és irányulással kell belső növekedésére és kibontakozására törekednie. Ahogyan a történetből egyre világosabban kitűnik, C.R.C. alaposan előkészült tanuló volt, s mégis éppen csak hogy be tudott surranni a második kapun zárás előtt. Még a ruhája szegélye is beszorult, s azt ott is kellett hagynia.

Ezt a jelképet nagyon is megértjük.

A visszatérés ösvényén járók között, akik a dialektikus elsüllyedtségből haladnak, emelkednek visszafelé az eredeti birodalomba, egyetlen egy sincsen, akinek ez fényesen sikerülne. Az elveszett fiú, aki visszatér az Atyához, tele van bűntudattal és megbánással, jól látja csekély értékét és tehetetlenségét, és tudja, hogy csakis annak az erejében, aki előttünk ment, csakis a Krisztus erejében tudja elvégezni fáradságos vándorlását. C.R.C. ezért minden további nélkül elismeri, hogy az utat soha sem találta volna meg, ha a Leány, a szűz, az őt kísérő világosság nem lett volna vele.

A második kapunál C.R.C. először a kapu ragyogó nagyszerűségét állapítja meg. A jelöltet, aki tapasztalja, tehát tudja, hogy a menyegzői teremhez közeledik, olyan nagy, belső öröm tölti el, mely semmiféle világi örömhöz sem hasonlítható. A díszkapu két képe, oszlopa, a congratulator és a condoleo felirattal („veled örülök” és „részvétem”) ezen nem változtat semmit, hanem inkább hangsúlyozza a tapasztalat útjának mibenlétét és mélységét, melyen C.R.C. halad.

A visszatérés ösvényét ugyanis a folyamatos, szüntelen meghalás és újjá-növekedés jellemzi. A réginek, a szentségtelennek teljesen el kell pusztulnia, hogy helyet készítsen a mindenszentnek, a elévülhetetlennek. A két folyamat egymásba torkollik, elválaszthatatlan: így vezetnek az élethez, az igazihoz. Csakis ennek a felmenetelre-pusztulásnak, ennek az „in Jesu morimur”-nak az elfogadása által lesz lehetséges a „per Spiritum Sanctum reviviscimus”. Csak így lesz a tanuló – belső ismérve miatt – „a menyegzőn a vőlegény vendége”. És mindezeknél a folyamatoknál, melyeket a tanuló átél a rózsák keresztútján, a via dolorosán, védő és sürgető vezetőként van mellette a Gnózis világossága, Krisztus szeretetfénye.

Hogyan jut át a jelölt belsőleg a harmadik kapun? Mi a neve, melyről a kapu őre szívesen látott vendégnek ismeri fel?

Láttuk, hogyan lett először a jelölt szíve fogékony a Gnózisra:

azután hogyan élesztett a rejtélyerő, mely a szívből szállt fel, a főszentélyben belátást:

majd hogyan lett erre a gondolatvilág megtisztításával az asztrál köpeny, a lélegzőtér is tiszta, s a májkapu is megnyílt a megszabadító asztrál erőknek, amelyek így beáramolhattak:

és végül, a tanuló kitartása miatt, hogyan szabadultak fel ezekből az új asztrál áramlatokból a lélek arany menyegzői ruhájának építőanyagai, az új éterek az étertestben, s hogyan hatottak a lépen át az anyagtestre.

Ezután pedig, a háromszoros tisztulás és előkészület után, amikor a tanulónak új életelvet (mely a szívből jön), új életenergiát (mely a májon át áramlik be) és új életanyagot bocsátanak rendelkezésére (amelyet a lépen keresztül kap), akkor a tulajdonképpeni menyegzőnek, a szellem és lélek alkémiai egyesülésének előkészületeit arra a területre lehet helyezni, ahol a menyegzői terem van: a főszentélybe. A lélekközpont, mely a homlokcsont mögött, a negyedik agyüregben fekszik, s amelyet a természetben-születettség miatt a természet-én foglal el, a jelölt munkájának eredményeként meggyullad a lélekvilágosságban. Ez az az ismérv, amelyről a harmadik kapus leolvassa a nevet, amely után C.R.C.-nél érdeklődik: „az ember fia”. Ezt a nevet aztán beírja az élet könyvébe. Ez az ismérv közvetlenül összeköti őt a vőlegénnyel, a szellemmel, a mikrokozmikus monáddal. Emiatt lehet/szabad neki az eljövendő alkémiai menyegzőn vendégnek, munkatársnak lennie.

Egy azonban szintén világos: ettől kezdve az életmódját még inkább, sőt korlátlanul ennek a magasztos kapcsolatnak kell jellemeznie. Ahogyan Mózes is hallotta a szavakat az égő csipkebokorból: „Oldd le a te saruidat lábaidról, mert a hely, amelyen állasz, szent föld”, úgy kell C.R.C.-nek is megújítania lábbelijét, és a régit, minden régit végképpen maga mögött hagynia.

Ezután két fáklyás apród kamrába vezeti, ahol a fáklyákat a padló nyílásaiba dugják, és egyedül hagyják. Hirtelen lárma kerekedik, s C.R.C. azt veszi észre, hogy több ember rohanja meg, s nyilván nem valami gyöngéden bánnak vele, hanem erősen lefogják. Borbélyoknak mutatkoznak, de nem látja őket. Mégis megkéri őket, hogy ne bánjanak olyan durván vele, mert kész engedni nekik. Ekkor pontosan lenyírják a haját a feje tetején. C.R.C.-t annyira megdöbbenti ez a láthatatlan kezelés, hogy majdnem elmegy a bátorsága. Rossz érzése azonban alaptalannak bizonyul, mert nemsokára bejönnek az apródok, s kinevetik aggodalmai miatt.

Mit jelent mindez?

A mindenütt-jelenlévőség tudatának kialakulása, az igazi lélektudat kialakulása, melynek a jelöltben a menyegzői terembe való belépés előtt fel kell lángolnia, hogy az ott végbemenő, nagy üdvfolyamatokon tudatosan részt vehessen, még szervileg a tobozmirigy és az agyalapi mirigy kapcsolatának helyreállításától függ. A tobozmirigy legmagasztosabb érzékszervünk, mely azonban a természetszülte embernél már nem a szellem bejárati kapuja, hanem ebben a tekintetben negatív lett. Az agyalapi mirigyet, mely a lélekközpontban fekszik, ezt a rendkívül jelentős szervünket, mely a testnek csaknem minden fontos működését ellenőrzi, azelőtt a kundalíni- erőnek egy tüzes hídja kötötte össze a tobozmiriggyel. Ezt a kapcsolatot az agyalapi mirigy rezgési színvonalának erős fokozásával (a jelölt új életmódja segítségével) kell létrehozni. Ezen a kapcsolaton alapul Isten világosságszületése a főszentélyben, az új tudat alakulása, az igazi gondolakodási képesség megszületése.

C.R.C. ennél a belső felmenetelnél, mely őt tudatossá teszi a rejtélyok templomában, azt tapasztalja, hogy a háromszoros tisztulás miatt a tobozmirigy körül fekvő tűzkörből szent kundalíni-erő támadja meg és izzítja át a tobozmirigyet és az agyalapi mirigyet, s így helyreállítja a kapcsolatukat. Ezt a hatalmas, kettős érintést, mely mintegy rátör, C.R.C. nem ismeri fel azonnal, nem képes azonnal feldolgozni. Ez rárohan és beleömlik, s ennek a világossága először úgy elvakítja, hogy sötétben véli magát. Ez átsugározza a főszentélyét, kering körülötte hatalmas, tartós vibrálással, s megtisztítja az éteráramlatokat, melyek a hajjal éppen ott lépnek ki a fejből, ahol a koponya teteje, Golgota dombja alatt, a nyolcadik toronyszoba fekszik, ahol később, a menyegző idején, az isteni alkémia végzi el átalakító munkáját.

C.R.C. azonban gyorsan leküzdi zavarát, mert az őt szolgáló világosságerők, melyek az elbeszélésben apródokként lépnek fel, vele vannak, s beláttatják vele, hogy félelemre nincs ok. Ellenkezőleg!

Ekkor aztán C.R.C. kész belépni a beavatás templomába. Itt csalódottan és csodálkozva állapítja meg, hogy a teremben sok olyan van, aki véleménye szerint egyáltalán nem való oda, aki mégis fontoskodik és fennhangon henceg. Sokat névről is ismer. Ezek azonban nyilván más úton kerültek ide. Érthető, ha tépelődik, hogy „ezért fáradoztam én ennyit, ezért birkóztam meg ennyi nehézséggel?” Amikor pedig mások kérdésére, „ni csak, Rózsakereszt barátom, te is itt vagy?” azt feleli, hogy Isten kegyelme és segítsége őt is ide juttatta, akkor kinevetik, s furcsállják, hogy ilyen csekélységhez Isten segítségére lett volna szükség.

Ekkor elhangzik az asztalhoz szólító jel.

A jelölteket első ízben hozzák közvetlen kapcsolatba a beavató templom tiszta asztrál erőivel. De csak nagyon kevesen reagálnak erre a közvetlen érintésre pozitívan, vagyis meglévő, új lélekelvből. A legtöbben csak dialektikus tudatukból reagálhatnak, mely a negatívitása miatt csak felerősödött, leplezetlen önzőséget mutathat, s jellemző, szégyenletes jeleneteket okoz, amelyeket C.R.C. részletez.

A hangzavar és tolongás közepette a hirtelen felhangzó, láthatatlan hangszerek csodás zenéje mindenkit elnémít. A hatodik kozmikus terület derűs fenségessége kezd megjelenni, mintha a méltatlan látogatók által bemocskolt templomudvar asztrál terét akarná megtisztítani és előkészíteni arra, melynek elkerülhetetlenül jönnie kell: az igazságügy, a bíróság, az ítélet időpontjára, a nagy követelménnyel való első szembesítésre, mely elé mindenkit odaállítanak, aki bekéredzkedik a menyegzői terembe. Az ajtók megnyílnak, és fennségesen, abszolút összhangban és makulátlansággal áramlik be a világosság a saját törvényszerűségével és szolgálatkészségével a templom termébe, hogy a jelölteket az első, bevezető vizsgálatnak vesse alá: „Van-e elegendő önismeretetek? Biztosak vagytok-e, hogy eléggé felkészültetek arra, hogy hamarosan a vőlegény elé, a szellem elé mehessetek, s a szent ünnepélyen vendégei legyetek? Biztosak vagytok-e, hogy méltók vagytok erre?”

Azután emlékeztetnek a figyelmeztetésre, melyet a jelölttel már a meghívóval közöltek, hogy mindenekelőtt akkor ne jöjjenek a menyegzőre, ha erre nem méltók.

A világosság ezután visszavonul, hogy a jelöltek megvizsgálhassák önmagukat. A nagy szeretettörvényhez hűen azonban, mely a mindenséget kormányozza, minden jelöltnél, minden jelöltben visszamarad egy kis világosság, hogy, amennyire lehetséges segítsen neki.

Eljön az önítélet pillanata. Megmutatkozik az őszinte önismeret eredménye, ahogyan azt a világosság várja el tőlünk. Úgy látszik azonban, hogy a legtöbben nem képesek erre az ítéletre, s a menyegző további menetét a számítás és próbálkozás kérdésének tartják, ahogyan ezt dialektikus világunkban általában teszik. Az ember itt próbálkozva gondolkodik és cselekszik. Aki viszont a szenthez akar közeledni, a megváltás ösvényét sikerrel akarja bejárni, annak mindenképpen be kell töltenie annak feltételeit. Hogy legmélyebb lényegében mit követelnek meg itt, azt azok a szavak fejezik ki, hogy „Legyetek szentek, mert én szent vagyok”. Aki ezt nem érti, az azt fogja tapasztalni, hogy a menyegző nagyon megárt neki.

Végül csak kilenc jelölt marad, közöttük C.R.C. is, aki a feltételekre nem tartja magát méltónak. Szégyenkezve hagyják megkötözni magukat, hogy megvárják a másnapi ítéletet.

Milyen szép C.R.C. elbeszélésének ez a része!

Kicsoda az, aki bukott állapotában, múlandó világunkban, kiemelkedési próbálkozásaival valóban méltó lenne megjelenni az Istenrend hibátlan világossága előtt? Melyik ember, aki tudja hogy elveszett fiú, méltó megjelenni az Atya előtt? Gondoljunk a Krisztus szavaira, melyet a dialektikus embernek mond: „Mit beszéltek ti jóról? Senki sem jó, egyetlen egy sem!”

Mind a kilenc jelölt tudja: a kilenc a megváltás útjára érett emberiség száma: kilenc, a száznegyvennégyezer, amelyről az apokalipszis beszél. Méltatlanságuk mélyen átérzett tudatában átadják magukat a Gnózis világosságának, s hagyják, hogy az megkösse őket! Teljes önátadással, annak tudatában, hogy maguktól semmik és semmit sem tehetnek, az ítélő világosságra bízzák magukat, mely feljogosításuk ellenszolgáltatásaként éppen ezt követeli meg tőlük. Csakis a földi én-nek az ilyen lerázása, levetkőzése, feladása árán, az abszolút önátadás árán lakhat bennünk, tölthet el minket a szellem világossága, a Krisztusvilágosság. Csakis ilyen „Jézusban, az Úrban való elpusztulás” árán valósulhat meg „a Szent Szellem általi újjászületés”.

Rózsakereszt Keresztély, a földi tudatnak ezen az utolsó éjszakáján, álom képében látja, hogy aki még magasan van, az mélyre fog zuhanni.

„Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik: és aki magát megalázza, az felmagasztaltatik”. Ez a megszabadulás ösvényének egyik törvénye, mely a harmadik napon C.R.C. szeme előtt bizonyosodik be.

12. Az igazságügy temploma (II)

 

Láttuk, hogy C.R.C.-t nagyon meglepte a látvány, amikor belépett a beavatás templomába: mert sok olyan volt már ott, aki szerinte egyáltalán nem méltó erre, s ezt a viselkedésével is bizonyította.

Kézenfekvő a kérdés, hogyan lehetséges ez? Hogyan hatolhat be valaki a beavatás templomába, aki belső minősége szerint egyáltalán nem érett erre? Ezt meg fogjuk érteni, ha valamelyest sikerül C.R.C. alkémiai menyegzőjének mélységeit felmérni.

Tudják, hogy a hét kozmikus terület, vagy szint, áthatja egymást. Bizonyos tekintetben egyetlen egészet képeznek, egyetlen világmindenséget, egyetlen templomot, Isten egyetlen házát. Továbbá olyan pontok vagy területek is vannak ebben a nagy, isteni otthonban, amelyek az egyes kozmikus szintek átmeneti területét képezik. A szintek itt egymásba folynak. Van olyan rész is, ahol például a hetedik kozmikus területnek teljesen vége van, tehát már teljesen a hatodik kozmikus terület fajtája, rezgése és sugárbősége uralkodik.

A templom, ahová az alkémiai menyegző második napja vezet, egy átmeneti terület. Ezért lehet bejárati kapuról vagy épületről is beszélni, mely mögött viszont még két másik templom is van, ahogyan a menyegzői meghívó is kijelenti: ez három templomról beszél.

Az ifjú Gnózis hétszeres élő testét olyan asztrál tér veszi körül, amelynek a legmagasabb része háromszoros, vagyis három templomból áll.

Az első templom az igazságügy temploma, az átmeneti terület, ahol meg kell mutatkoznia, hogy a jelölt rendelkezik-e elegendő lélekminőséggel, hogy egy abszolút lélekközösség követelményeinek megfelelhessen.

A második templom maga az abszolút lélekközösség temploma.

A harmadik templom pedig az Istenközösség temploma, a szellemszületés temploma.

Meg kell azonban gondolniuk, hogy nem beszélhetünk az ifjú Gnózis elkülönült lélekközösségéről, mert különbségek és elválasztottságok dialektikus fogalmak, dialektikus állapotok. A lélekközösség mindenkit magában foglal, aki a lélek szerint újjászületett. Az egész Egyetemes Lánc egy sereg, melyet senki meg nem számlálhat: amelybe minden szerzet és csoport bemegy, ha megtalálja és bejárja az egyetlen utat. Érthető tehát, hogy C.R.C. – és mi is, ha ezen az úton járunk – az első templomban, a megítélésnek ebben a terében, a hetedik és a hatodik kozmikus terület közötti zónában mindenkivel találkozik, aki valamilyen formában, valamilyen csoportban vagy iskolában valami új életállapotra törekszik. Ezek mind összejönnek ezen a területen.

Most már C.R.C. csalódását és levertségét is megértjük. Ebből ered tépelődése, hogy „ezért törtem magamat?” Valóban: ez az asztrál terület nem kellemes tartózkodási hely. Ha kezdetben abszolút nyugalomra vágyunk, a megszabadult élet mély csendjére, akkor a fáradságos út után végül megérkezve, mily csalódást kelt a megállapítás, hogy akik a legelőrehaladottabbnak tartják magukat, de egyáltalán nem azok, ott is a legnagyobb fecsegők, s a legelső helyekre tolakodnak.

Látják, hogyan mutatkozik meg itt is az univerzális szabadság törvénye?

Ön törekszik, Ön azt hiszi, hogy birtokolja az igazságot: azt gondolja, hogy az igazságot saját magában pozitív értékekké tette. Akkor ezt az első templomban be lehet, be kell bizonyítania!

Felismeri, hogyan mutatkozik meg ebben az univerzális kegyelem törvénye is?

Ön törekszik, a fejedelmi út erőt adott Önnek küzdelméhez, meg akarta tudni az igazságot, most pedig úgy véli, hogy semmit sem ért el, azokkal ellentétben, akik azt gondolják, hogy nagyon jól csinálták. Nos, létállapota alapján asztrális vizsgára viszik, s itt állapota dönti el, hogy bemehet-e az alkémiai menyegző harmadik napjába. Aki valóban ki akar szállni a haláltermészetből, azt mind beviszik erre az asztrál vizsgára, illetve ez magához vonzza őt, mint a mágnes a vasat. És – mint mondtuk – ez az asztrál vizsga az igazságügy temploma.

A harmadik nap tehát ezzel az égető ítélettel kezdődik az első templomban, a „bejáratban”.

Tudják, hogyan hozzák meg ezt az ítéletet, s hogyan hajtják végre. Minden jelöltnek a mérlegre kell lépnie, s hét súlynak kell megfelelnie. Nem nehéz kitalálni, hogy a súlyok mit jelképeznek. Ezek a Hétszellem sugarai, a hét sugár, amelyeknek a jelöltnek meg kell felelnie.

Aki erre a hét sugárra nem képes pozitívan reagálni, azt a saját, természetszülte állapota szerint visszautasítják a haláltermészetbe. Aki ki akar térni a dialektika elől, ki akar menni innen, de az ehhez szükséges tulajdonságokkal még nem rendelkezik, azt újra meg újra visszavetik a dialektikába. Ez nem büntetés, hanem törvény. Ha tehát mint tanulók, bármilyen kegyetlennek is tartjuk a természet korlátozó szorítását, ezt fáradságnak és bosszúságnak tapasztaljuk, mégsem mehetünk át olyan egyszerűen a bejárati templomon, az asztrális kritériumon, mert az asztrál tűz lángjai megakadályozzák ezt.

Most nézzék meg saját, jelenlegi helyzetüket.

Az egész emberiség számára a harmadik nap reggele virradt meg, abban az értelemben, hogy a Hétszellem sugarai nagy iramban erősödnek, s az egész emberiséget a mérlegre állítják. Aki törekszik, aki valamilyen formában vallásosnak vagy „megérkezettnek” véli magát, azt az alvás óráiban megvizsgálja az új asztrál tér, tehát valamennyit a templom kapujához vezetik. Másrészt viszont a hét sugár erői a társadalom mindennapi életében olyan helyzeteket keltenek, amelyek félreismerhetetlenül ítélet végrehajtásai.

Ugye érzi az olvasó, hogy ha meg akar menekülni a világon már láthatóan közelgő lemúr hanyatlástól, akkor tanulóságának komolyan neki kell látnia, hogy átmehessen a kapun a kiemelkedés folyamata, vagyis az alkémiai menyegző folytatásához?

Mert ha Önök, férfiak és nők, a Gnózisvilágosságot akarják szolgálni, akkor birtokában kell lenniük az új élet ismeretének és erejének, tehát valóban papi embereknek kell lenniük.

Öltsék fel tehát tanulóságuk igazi szerzetesi csuháját, mint C.R.C., s töltsék be velünk együtt az Új Gnosztikus Birodalom nagy feladatát. Mert ezt a birodalmat azért alapították, hogy mindenkit felkarolhasson, mindannak segíthessen, aki mind a hét súly nehézségét kiállja.

13. A tökéletes szám áramlata

 

Amikor 1958-ban Calwban a Christian Rosenkreuz-Otthont avattuk fel és adtuk át rendeltetésének, felvetettük a kérdést: szükség van-e ilyen konferenciahelyre?

Egyáltalán: szükség van-e az Arany Rózsakereszt Iskolájára? Nincs-e már a világ tele iskolákkal, konferenciahelyekkel, munkahelyekkel és mindenféle törekvő csoportokkal és mozgalmakkal?

Elintézhetjük-e ezt a kérdést a felelettel: persze a többi mozgalom és csoport nem jó, csak a miénk?

Nem, ezerszer nem! Európában, Amerikában, Ázsiában az intézmények ezrei léteznek, melyek jók, nagyon jók. Sok száz éve állnak fenn az egész dialektikus területen görcsösen kivitelezett, jóravaló irányzatok, melyek olyan erősen törekednek a jóra, hogy ez ellen még megjegyzéseket sem lehet, nem szabad tennünk. Azt gondolták, hogy a világ minden ezoterikus, humánus vagy vallási törekvése csak fekete vagy negatív? Erről szó sem lehet!

Ha tehát valaki az Ön figyelmét a sok jóhiszemű szellemi áramlatra tereli, amelynek alapja és célja emberszeretet és emberszolgálat, akkor nem mondhatja: a miénknél nem lehet jobb!

Ha átgondolja a modern rózsakereszt Iskolájának munkáját, akkor kimondottan fel kell tennie magának a kérdést: Hogyan bátorkodunk e sok iskola és mozgalom mellett még egy iskolát alapítani? Ezzel nem növeljük-e a törekvő élet szétforgácsolódását? Miért merészelünk mi is megszólalni egy ekkora kórusban? Megvan-e ehhez a Nagyok beleegyezése és együttműködése, s honnan kapjuk ezt?

Hogy mindehhez jogunk van, azt megmagyarázzuk!

Ha pedig ezt megtettük, akkor Önnek kell eldöntenie, hogy velünk van-e már ennek a jogosságnak az ösvényén, vagy sem. Mert a következő magyarázatot csak akkor érti meg valóban, ha fellépésünk jogosultságát belső szempontból kipuhatolta.

Világunkon benyomást keltő, széles alapon kivitelezett jóságtörekvés figyelhető meg. Ennek fenntartására és megújítására a legnagyobb erőfeszítéseket teszik. Ezek szükségesek is, mert világunkon, az ellentétek páros világában minden az ellenkezőjére fordul.

A paradicsomi mítosz ezt úgy ábrázolja, hogy az ádámi ember megtanult a jó és gonosz tudásának fájáról enni. Ennek a fának nem kétféle gyümölcse volt, jó és gonosz, hanem csak egyetlen, de állandó minőség nélkül, tehát a jó, mely szakadatlanul tevékenykedve gonosz lesz, majd a gonoszból megint jó, stb. Ezért mondja a hermészi filozófia, hogy a világon a jó csak a gonosz legkisebb része. Jézus is erről beszél, amikor azt mondja, hogy itt „senki sem jó, egyetlen egy sem”.

Nos, ebben a természettudományos tényben találja meg az Arany Rózsakereszt Iskolája létjogosultságát és alapját. Az igazán jó, a csakis jó kizárólag Istenben, és az Istenből jövő Hétszellemben létezik.

Ha sikerül ezzel a Szellemmel kapcsolatba kerülni, ebből a Szellemből élni és létezni, akkor vagyunk valóban és kizárólag a Rózsa és a kereszt Iskolája.

Időnként, a világtörténelem kritikus átmeneti időszakaiban megjelenik egy iskola, mely lényege és hivatása miatt a világ jóságtörekvései közepette teljesen egyedülálló. Azok az időszakok ezek, amikor a természetes körülmények alkalmasak arra, hogy a csakis jó áttörjön azokban az emberekben, akik megnyitják magukat neki, akik ezért jelennek meg.

Ezért nem csatlakozunk a jók hadseregéhez, s éppoly kevéssé állunk fölöttük. Mi teljesen kívül állunk!!!

Mint az Arany Rózsakereszt közössége egy gnosztikus birodalmat alapítottunk, megvalósítottunk egy gnosztikus élő testet, egy élő bevató szervezetet mindenki számára, aki jönni akar. A Szent Szellem mindenkire eljön, mindenkinek megnyilatkozik, mindenkiben felszabadul, aki a beavatási folyamatok feltételeit betölti.

Miféle feltételekről van szó?

Egy hétszeres törvényről van szó, a Szent Hétszellem törvényéről, akivel nem lehet alkudozni.

Hogy megismertessük Önnel a Szent Hétszellem törvényét, a megszabadító életbe való belépés törvényét, azért beszélünk C.R.C. alkémiai menyegzőjének harmadik napjáról, C.R.C.-jéről, aki mindegyikőnk mintapéldánya, akinek, mint Isten igazi fiának, újra életre kell kelnie bennünk.

Ezek után még érthetőbb, hogy aki áthatolt a beavatás templomáig, C.R.C. bejárati templomjáig, azt a mérlegre állítják. A hét súly vizsgáját minden jelöltnek le kell tennie, mielőtt a nagy változás, az életre-transzmutálás ösvényén tovább mehetne.

Ezt kellett megmondanunk Önöknek az alkémiai menyegző harmadik napjának bevezetőjeként. Nyomatékosan ismételjük: az alkémiai menyegzőt nem azért beszéljük meg, hogy a jelentését magyarázzuk, hanem hogy az alkémiai menyegző Önökben végbemehessen!

Megértés, belátás a Gnózisban tudatot jelent, ugyanakkor azonban a szívvel való szoros kapcsolatot is. Tudják, hogy az embereknek csaknem végeláthatatlan sora próbál áthatolni a beavatás templomához, s mindnek megvan a saját oka erre. A legtöbbnél sok, sőt nagyon sok jóságot találhatunk. Hogy azonban az embert a Gnózis beavatótemplomában ne találják hiányosnak, túl „könnyűnek”, ahhoz meg kell felelnie a tökéletes számnak, a hétnek, a Hétszellem számának, Isten számának.

Ezt tudniuk kell, ezt alaposan meg kell gondolniuk, ha a megváltás ösvényének jelöltjei akarnak lenni.

Erre viszont a lehető legrövidebb időn belül el kell készülniük. Mivel a Vízöntő-korszak megkezdődött, teljes erővel kiömlik ránk, eláraszt minket a gnosztikus bőség kegyelemáramlata: a tökéletes szám árama.

Felkészültek-e erre a próbára?

Az Iskola beavatási szertartása a jelöltet a mérleg serpenyőjével szembesíti, amellyen a jelöltnek, tanulói mibenléte miatt, helyet kell foglalnia. Ennek a tanulóságnak csak akkor van értelme, ha a földi jóság viszonylagosságát belátja, s emiatt megragadja az egyetlen szükségest, a tökéletes számot, hogy a mérésnél ne találtasson hiányosnak.

A szent munka, melyet az Atya kezdettől fogva elrendelt, mindenkit hív, aki valóban megváltásra vágyik.

A harmadik nap

Mihelyt az öröm napja megvirradt, s a hegyek mögül ragyogóan kiemelkedő nap az égen újra gyakorlottan elkezdte feladata betöltését, bajtársaim is kezdtek felkelni és előjönni, hogy lassanként felkészüljenek a próbára. Egyik a másik után jött be a terembe, jó reggelt kívánva, s kérdezgették, hogyan töltöttük az éjszakát.

Mikor a köteleinket meglátták, sokan kinevettek minket, hogy ilyen hamar megadtuk magunkat, s nem próbáltuk meg inkább a szerencsénket, holott néhánynak bizonyára torkában dobogott a szíve, ha nem is beszélt róla. Bocsánatukat kértük az értetlenségünkért, s annak a reménynek adtunk kifejezést, hogy nemsokára megszabadítanak minket, s döntésünk, gúnyolódásuk ellenére, helyénvalónak bizonyul. Azzal érveltünk, hogy ők sem menekültek meg még, s a legnagyobb veszély esetleg még vár rájuk.

Amikor mind összegyűltünk, újra megszólaltak a trombiták és dobok, s mi azt hittük, hogy a vőlegény mindjárt megjelenik, akit közülünk még sokan nem láttak. De újra a tegnapi Leány vonult be, most bíborba öltözve, fehér szalaggal a dereka körül. Fején zöld babérkoszorút viselt, mely nagyon jól állt neki. Kísérete azonban most nem fényecskékből állt, hanem mintegy kétszáz páncélos vitézből, szintén bíborban és fehérben.

Amint a Leány felállt karosszékéből, azonnal mihozzánk, foglyokhoz jött, s miután üdvözölt minket, néhány szót intézett hozzánk: „Hogy közületek többen felismerték siralmas helyzetüket, annak nagyon örült szigorú Uram, s ezt érdemeteknek számítja majd be”. Amikor engem is meglátott a ruhámban, felnevetett: „Nézd csak! Te is az iga alá hajtottad a fejedet? Azt hittem, hogy te ugyan jól felkészültél!”

Szavai hallatán könnybe lábadtak a szemeim. Erre megparancsolta, hogy oldozzák fel a kötelékeinket, s olyan helyre állítsanak, ahonnan jól láthatjuk a mérleget. Aztán megjegyezte: „Nektek még sokkal jobb dolgotok lehet egyszer, mint azoknak a merészeknek, akik itt szabadon vannak.”

Időközben arany mérleget akasztottak fel a terem közepén, meg egy kis asztalt állítottak mellé, amelyen hét súly feküdt bíbor bársonyon. Elől egy meglehetősen nagy, aztán négy kisebb egy csoportban, végül két nagyobb, szintén együtt. Ezek a súlyok nagyságukhoz viszonyítva oly nehezek voltak, hogy ember azt ésszel fel nem foghatja.

A vértes vitézek mindegyikénél a csupasz kardon kívül erős kötél is volt. A súlyok számával egyezően hét csoportra osztották őket is, s minden csoportból választottak minden súlyhoz egy vitézt.

Erre a Leány megint fellendült magas trónjára, s meghajlás után hangosan beszélni kezdett:

Aki festőműhelybe megy,

s műkedvelőn vetekedik,

de festésből semmit sem ért,

azt gúnyosan kinevetik.

Aki művészekhez társul,

minden adottságok nélkül,

aki csak látszatot alkot,

az szégyentől nem menekül.

Aki menyegzőre jön el,

holott erre fel nem kérik,

gőgös pompájával azt is

mind gúnyosan kinevetik.

Aki így megy a mérlegre,

s könnyűnek találtatik,

nagy robajjal felvágódik,

s tudja meg, hogy kinevetik.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

14. A mérleg és az ítélet

 

Rózsakereszt Keresztély Alkémiai Menyegzője harmadik napjának bevezetőjéhez fűzött magyarázatunkban láttuk, hogy aki ezen a világon magasabb javakra törekszik, az asztrális változáson megy át. És nagyon sok a törekvő ember. Mert mindazokat ide kell sorolnunk, akik komolyan vallásosnak találtatnak, akik ezoterikus úton keresik a megszabadító életet, akik a művészet vagy a tudomány területén próbálnak valamit javítani a világ és az emberiség színvonalán. Irányulásuk miatt mind tipikus változásokat eszközölnek ki asztráltestükben.

Tudjuk, hogy a finomanyagi asztráltest az anyagtestnél nagyobb, azon túlér és áthatja azt, de azt is tudjuk, hogy a személyiség minden teste együttműködik. Így például az asztrál áramlatok a májon keresztül lépnek be az anyagtestbe, s ezek az áramlatok így a májon keresztül befolyásolják a szívet, és meghatározzák a kisagy állapotát. A kisagy viszont a kígyótűz áramlatait képes ellenőrizni. Kívánságaink mibenléte, törekvésünk, gondolkodásunk, akarásunk és cselekvésünk eredménye és fajtája így mindig belevésődik asztráltestünk anyagába. A fent említett embercsoportok tehát belső minőségüket, szándékaikat és törekvésüket mindig kifejezik az asztráltestükben.

Az asztráltest állapota határozza meg az ember éjszakai tapasztalatait is, alvása idején. Ha felébredés után nem is emlékszik az éjszaka eseményeire, vagy csak zavaros, megtévesztő álom formájában, akkor is abszolút biztos, hogy tartózkodási helye alvás közben az asztrál lélegzőtér, ahol testét új erőkkel tölti fel a következő napra, s ez teljesen megegyezik a mentalitásával, kívánságaival és cselekedeteivel. Így az alvás óráiban a törekvő embert a neki megfelelő asztrál tér vonzza magához.

Az emberi törekvés számtalan változatát és fokozatát egy olyan lépcsőhöz hasonlíthatnánk, amely az asztrál világban is kifejezésre jut. E lépcső legmagasabb fokán akkor olyan asztrál állapotot találunk, amely megfelel a természetszülte ember legmagasabb törekvésének. Ami ezen felül van, az már nem földi, már nem a hetedik kozmikus területhez tartozik, hanem a hatodikhoz, az élő lélekállapot világához.

Ha az ember elérte ezt a pontot, áthatolt ehhez a szélső állapothoz, akkor határról is beszélhetnénk, vagy ahogyan mi tettük: vizsgáról vagy kritériumról. Az alkémiai menyegző bejárati templomról beszél. Ha valaki át akar menni ezen a fokon, ezen a „kapun”, akkor teljesen élő lélekállapotúnak, ilyen szerkezetűnek kell lennie.

Mivel ismerjük az ember fajtáját, tudjuk, hogy az egyébként nagyon kedves, dialektikusan törekvő emberek is, beképzeltségük miatt, olykor strapálhatják az idegeinket, s így maguknak is meg másoknak is veszélyessé válhatnak. Sok olyan társadalmi vagy családi viszonyai miatt elkényeztetett uraság van, aki beképzeltségét annyira ráerőszakolja szegény környezetére, hogy azt teljesen kibillenti lelki egyensúlyából.

Ezek a beképzeltek azok, akik alvás idején az asztrál lépcső fokain felrohannak, s nagy sürgölődéssel az első templom első soraiban foglalnak helyet, tehát áthatolnak a kritériumig, s tovább kívánnak menni. Ez a kívánság bizonyos tekintetben tehát tiszta és érthető, de belső öntúlbecsülésük miatt elrohannak a nekik való hely mellett. Mert egyetlen fokot sem lehet átugrani, minden asztrál fázison csak az adott feltételek betöltése után lehet túlhaladni.

Figyelmünket irányítsuk az alkémiai menyegző „harmadik napjára”. Úgy látszik, hogy a bejárati templom termében mind összegyűltek, akik bizonyos pillanatban a kérdéses asztrál kritériumban vannak, hogy elbíráltassanak, hogy megmérettetésnek legyenek alávetve.

A társaságban világosan három típust lehet megkülönböztetni: a rögeszméseket, a gonosztevőket és a megláncoltakat.

A második napon kitűnik, hogy ki a megláncolt: az a tanuló, aki komolyan halad a Gnózis által megjelentetett ösvényen. Aki tökéletes odaadással jár a királyi úton, az természetes módon, minden önkényszerítés nélkül bejut az asztrál vizsgára az éjszaka óráiban. A test alvása az ő számára a lélek ébersége: állapota miatt szinte automatikusan bevezetik az első templomba.

Az ilyen ember viszont ott teljesen méltatlannak érzi magát, mert a lélek nagy fényességében túlságosan is jól ismeri magát, a saját természetes fajtáját, ezért nem képzel be magának semmit, s ez a rögeszme őnála alaposan ki lett irtva. Ennek az embernek az éntelen állapota gondoskodik az önismeretéről, s ez egyrészt az élő lélekállapot világának magasztosságát, másrészt a dialektikus múlt nyomasztó súlyát láttatja vele világosan. Mégsem tud megválni ettől a templomtól, mert ide való, csak még nem tudja.

Ez a lelkiállapot hozza magával a megkötözöttség, a tehetetlenség és méltatlanság érzését, s hogy ennek ellenére nem mehet el onnan. Ezért mondja a szentírás és az egyetemes tan, hogy aki a világosságot észreveszi és üdvözölheti, az eleinte mintegy holtan esik össze.

Érzi-e, kedves olvasó, hogy e megkötözöttség tudata a „nem-lét” állapotának a bizonyítéka, s hogy ugyanakkor ez a tapasztalat nem csalhat meg? Itt ugyanis az illető való állapota, öltözéke, asztrál ruhája a döntő.

Az ember asztráltestét ruhának is nevezik. A szerzetesi csuha, vagy a nővér ruhája tehát nem magára öltött anyag, amelyben látszatot kelthet, hanem ez az asztrál köpeny kisugárzásával, színével és rezgésével bizonyítja, mutatja a valóságot. Azért mondja C.R.C., hogy „amikor a Leány meglátott a ruhámban, nevetett, s azt mondta: Nézd csak! Te is az iga alá hajtottad a fejedet? Azt hittem, hogy te ugyan jól felkészültél!” Mire C.R.C.-nek a szemeit elöntik a könnyek, mert azt hiszi, hogy gúnyolódnak vele. Az asztrál ruha azonban nem hazudik és nem hízeleg: C.R.C.-t a ruhája miatt méltónak találták. Ezt a méltóságot azonban a tudatában még tapasztalattal kellett megrögzítenie.

Felfedezzük, hogy a mérleg, amelyen a jelölteket akarják megmérni, tiszta aranyból van, s hogy hét súlyról van szó; a lovagok is hét csoportra oszlanak és mindegyiknél csupasz kard és erős kötél van; a súlyoknak megfelelően hét lovagot választanak, ami a 28-as számmal függ össze (1Ř2Ř3Ř4Ř5Ř6Ř7); végül a súlyok sem egyformák. Az elől álló meglehetősen nagy, mögötte négy kisebb van egy csoportban, majd megint két nagyobb áll egymás mellett.

Aki a Gnózis dolgaiban tájékozott, annak ez a rövid felsorolás világos. Az igazságügy templomában minden jelöltnek megállapítják az értékét, s megítéli a Hétszellem és az ezzel egyező hét szerzet, a szent Grál hét szerzete, mely az Egyetemes Lánc nevében tevékeny a világon. A Szent Hétvilágosság minden sugarát egy Grálszerzet képviseli. Mivel pedig feladata betöltése érdekében minden Grálszerzet egy~ egy súly őre, s mégis az egész Hétvilágosságot kihordja, a hétszer hét sugarat világosságerőként látjuk megjelenni Betlehem csillaga körül.

A mérleg tiszta aranyból áll.

Ismeretes-e, hogy a fém, amelyet aranynak ismerünk, hét másik fémből tevődik össze, bizonyos képlet szerint ötvözve? Ez azt is érthetővé teszi, hogy a Hétszellem vizsgájának, az igazságügy templomának az arany mérleg az ítélőszéke.

Az is világos, hogy a hét sugárnak megfelelő arany menyegzői ruhát miért nevezik asztrál ruhának. Továbbá mit jelent a 28-as szám az arany gyapjú lovagjaival kapcsolatban. Együtt a Napot jelképezik, az aranyat, amelyben Isten világossága, az újjászületésre való nagy serkentés, de az igaz ítélet is le van fektetve.

A súlyok, így láttuk, nem egyformák, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a hét sugár különböző fázisokban erősebb vagy csökkentett tevékenységet fejt ki, ami az emberiség életmódját határozza meg, s amiért bizonyos életfeladatok olykor nagy jelentőségűek lesznek.

Ehhez hozzájön, hogy a súlyok nagyságukhoz képest rendkívül nehezek és az ember ezt hihetetlennek és érthetetlennek tartja. Valójában nincs olyan dialektikus ember, aki ezekkel a súlyokkal szemben meg tudná állni a helyét. Ahhoz lélekben újjá kell születnie, s meg kell találnia Pimanderét.

Az is feltűnik, hogy a súlyok különböző formájúak, s csoportokat képeznek. Három nagyobb van és négy kisebb. A különbségek jelentését megpróbáljuk megfejteni. Ez a Hét Sugár jelentésével, szándékaival és közös hatásaival függ össze.

Ekkor megparancsolta az apródoknak, hogy mindenkit állítsanak sorba, s egyik a másik után foglaljon helyet a mérlegen. Elsőnek az egyik császár ment fel a mérlegre egész pompájával, miután a Leány előtt gyorsan meghajolt. Ezután minden csoportvezető a mérleg másik serpenyőjébe helyezte a súlyát. A császár azonban, mindenki csodálkozására, állta a helyét. Az utolsó súly azonban túl nehéz volt neki is, úgy hogy legnagyobb sajnálatára a magasba emelkedett. Ez – úgy tűnt nekem – felkeltette a Leány szánalmát, s intett az embereinek, hogy hallgassanak. A jó császárt nem is kötözték meg, hanem átadták a hatodik csoportnak.

Utána azonban olyan császár jött, aki büszkén lépdelt a mérlegre, s mivel nagy, vastag könyvet rejtegetett a köpenye alatt, bízott a sikerben. Amikor azonban már a harmadik súlyt sem tudta ellensúlyozni, hanem irgalmatlanul a magasba emelkedett, ijedtében a könyvet is eleresztette, s az kipottyant a ruhája alól, minden vitéz nevetni kezdett, s kiszolgáltatták a harmadik csoportnak.

Így járt még jónéhány császár, akit gúnyosan kinevettek és megkötöztek. Ezután egy kis emberke következett, szintén császár, göndör, barna szakállkával. A szokásos meghajlás után fellépett a mérlegre. A súlyoknak olyan rettenthetetlenül állt ellent, hogy véleményem szerint még többet is kibírt volna. A Leány ekkor gyorsan meghajolt előtte, bíbor bársony ruhát adatott neki, majd a székén lévő sok babérágból is adott neki egyet, s megkérte, hogy foglaljon helyet trónja lépcsőjén.

Hogy azután hogyan járt sok császár, király, főúr és úr, azt hosszú lenne elmesélni, de azt azért meg kell említenem, hogy a sok úr közül, várakozásom ellenére, csak kevesen állták meg a helyüket, holott sok szép erény vált díszükre. Az egyik ezt a súlyt, a másik amazt nem bírta ellensúlyozni, egyesek kettőt, mások hármat, négyet vagy ötöt, s csak kevesen állták végig a próbát. Aki pedig kudarcot vallott, azt a csoportok alaposan kinevették.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

15. A hét súly (I)

 

Az asztrál tér kritikusan vizsgáztató terében a lények három típusát találjuk, akik akarva-akaratlanul a megmérettetés folyamatának vetik alá magukat:

olyanokat, akik jóságra-törekvésük miatt tudnak behatolni erre a vizsgáztató asztrál területre;

akik csirkefogók és gonosztevők, s mindenféle negatív, okkult módszerrel bizonyos asztrál tulajdonságokra tettek szert, hogy alvás idején behatolhassanak ide;

harmadszor a megkötözöttek, akikhez nyilván C.R.C. is tartozik. Azoknak a csoportja, akik önzetlenül szolgáló életükkel már semmit sem várnak el a dialektikus világtól, s így szintén fel tudnak mászni a bejárati templomba.

Életmódjukkal ezek mind változást visznek véghez asztráltestükön. Emiatt viszont megérinti őket a Hétszellem, vizsgára, értékelésre, annak a megvizsgálására, hogy van-e lehetőség fejlődésüknek a megszabadító értelemben való folytatására.

Nagyszerű és vigasztaló gondolat, hogy egyetlen embert sem mellőznek, egyik sem kerülheti el a figyelmet. Mindenekelőtt nem emberi ítélettől függ a dolog, hanem csakis az „öltözék” állapotától, a szerzetesi ruha, az asztráltest minőségétől. Megragadó, hogyan jár C.R. C. ebben a templomban.

Csoportjának nyolcadik tagjaként kell helyet foglalnia a mérleg serpenyőjén, s ami az eredményt illeti – ez nem is lehetne másképpen – nem ringatja magát illúziókba, nem sok jót remél. Mégis, saját várakozása ellenére, mind a hét súlyt, mind a hét próbát megállja, s amikor erőszakkal próbálják a mérleget mintegy ellene befolyásolni, „még három ember akaszkodik a másik serpenyőre”, akkor ez sem változtat a helyzeten. A mérleget nem lehet kibillenteni, amire felhangzik a kiáltás: „Ez az! Engedjétek szabadon!”

Próbáljuk megymagyarázni, hogy mit jelent mindez.

Legelőször is a tökéletes számot, a hetest kell megvizsgálnunk.

Képzeljenek el egy embert, aki kereső, törekvő élettel megpróbál élete céljának megfelelni, ami miatt szüntelenül asztrális változásokon megy át. Megmássza az asztrális létrát, s alvás idején egyik asztrál kalandból a másikba kerül, míg végül eljut az asztrális kritériumhoz. Elhatol a dialektikus lehetőségek határáig, s azt veszi észre, hogy megnyílik előtte az első templom, az igazságügy templomának kapuja.

Az előzőkből kitűnik, hogy az ember csak akkor valóban a Szellemi Iskola tanulója, ha az éjszaka óráiban ebben a templomban található. Ha ugyanis éjszaka még nem képes ebben a bizonyos asztrál térben tartózkodni, akkor az azt mutatja, hogy életében még más hajlamok és kívánságok uralkodnak. Szerzetesi ruhája, asztrál köpenye tanúskodik erről. Akkor szó sem lehet arról, hogy a Hétszellem sugarai őbenne megszabadítóan és szentelően hathatnak. Ellenkezőleg!

A vizsga csak akkor kezdődhet, ha az ember belép az igazságügy templomába. Csak akkor kerül kapcsolatba a tökéletes szám hét sugarával.

Tudnunk kell, hogy a jelöltek nemcsak egyszer mennek fel a lépcsőn a mérleghez, hanem újra meg újra, nap mint nap, illetve minden éjszaka. Mert ez egy folyamat, a bizonyos templomi folyamat, egy beavatási folyamat. Ezért mutatkoznak meg gyakran a tanulón reggel, amikor normális, nappali életére ébred, az éjszakai templomi tapasztalatok nyomai. A nappali életben aztán meg kell tanulnia a nagy leckét, a tökéletes szám leckéjét. A kapott utasításokat azonnal tökéletes cselekedetté kell változtatni és alkalmazni, s így a tanulóba mintegy belevésni.

Alaposan tudatában kell tehát lennie, hogy a modern Szellemi Iskola külső tanulósága mellett legnagyobb jelentőségű belső tanulóság is létezik.

Itt figyelmeztetésre van szükség. Egyikőjük se házaljon mindenféle elbeszélésekkel, álmokkal, éjszakai tapasztalatokkal és találkozásokkal, mert ez annak a bizonyítéka lenne, hogy az asztrál terület, amelyen éjszaka, alvás idején tartózkodik, nem az Iskola tere, nem az első rózsakereszt-templom. Mert ebben a templomban csakis az új lélekminőség alapján dolgoznak. Az ezen az alapon keletkező tapasztalatok soha sem képszerűek, hanem közvetlenül hibákra és hiányosságokra mutatnak, s ezeket vésik bele a tudatunkba, tehát a belső életünk tanítói, amelyről semmit sem lehet beszélni. Ezek az utasítások soha sem hízelgők a természetszülte én számára.

A tanuló álomélete és ébrenléte tehát a legjobb esetben ritmikusan folyik le két sark, két életterület között. Ébrenléte területén a határozott cselekvés folyik az alvás idején a másik területen nyert tapasztalatok és tanulás alapján. És a jelölt csak akkor haladhat tovább a második templomhoz, ha az elsőnek az eredménye megmutatkozik, ha a magtárba behordták a termést.

Jegyezzük meg: az a fontos, hogy Önt felvegyék a Gnózis természetes, alakító és fejlesztő folyamataiba. A Rózsakereszt tanulósága csak akkor kezdődhet valóban. Csak akkor lehet Önt sikeresen kapcsolatba hozni a Hétszellem, a tökéletes szám pompás nagyszerűsé-gével.

Hét leckét kell tehát megtanulni, hét tanfolyamot átélni, hét erényt megismerni, hét tulajdonságot megszerezni. Hétszeres változást kell elvégezni. A mérleg tapasztalatai egy beavatási folyamatra vonatkoznak. És az a mi feladatunk, hogy Önt tájékoztassuk erről.

Ez viszont kényes feladat, amit tulajdonképpen csak időnként és részben lehet elvégezni, mert ez a Szerzetben nem szokás. Normális esetben ugyanis a beavatási folyamat jelöltjének másoktól függetlenül, önállóan kell kitalálnia azokat a dolgokat, amelyekről most beszélünk. Miért cselekszünk hát szokatlanul?

Az új asztrál tér menyegzői termét meg kell tölteni, mert az idő sürget, mert Európának már csak kevés ideje van hátra. Azért tesszük tehát, hogy, ha lehetséges, szinte kényszerítsük Önt bemenni az Új Birodalomba, hogy ezen a szokatlan úton tudassuk Önnel a lehetőségeit.

Hallott tehát a hét súlyról, a három nagyról és a négy kicsiről, melyek három csoportot képeznek.

Az első három a kis rejtélyekbe való beavatás, amit először kell átélni:

Isten igazi ismeretére,

az egyetemes szeretet igazi ismeretére, és

a bölcsesség igazi ismeretére vonatkoznak.

Ez az első három súly, melyek különböző formájúak, tehát értékük is különböző, mégsem lehet őket egymástól függetlenül elképzelni.

Ez az első három önbeavatás, melyet a tanuló a bejárati templomban asztrál állapota alapján kivitelezhet, s ébrenléte idején, éber tudatával tettre kell váltania. Ez tehát kezdetben a Hétszellem első három sugara, melyekre a jelöltnek pozitív élménnyel kell reagálnia.

Mit jelent Istent valóban ismerni?

Meg kell tanulnia Istent az élet egyetlen forrásának felismerni, mely egyedül jó, Tao, ahogyan a régi kínai bölcsesség nevezi: nem elméletileg, nem dogmatikusan, nem parancsra, hanem valóban, mert ez az igazság.

Ez nem misztikus tájékozódás és nem ésszel való felfogás, hanem az egész lénynek a teljesen éntelen (nem csak önzetlen) belemerülése a tökéletes szám első sugarába, ami miatt a jelöltet végtelen biztonság, megrendíthetetlen határozottság, mérhetetlen jóság érinti meg, veszi körül és veszi birtokába. Mindent egybevetve ekkor az ember életében első ízben született meg egy szilárd életalap, amelynek a mindennapi élethez semmi köze. A gnosztikus embernek ezt kell először megtalálnia. Ezen a sziklán kell őt találni, ez az első súly, amelyet ellensúlyoznia kell.

Ehhez kell a szeretet ismeretének csatlakoznia. Az Egyetemes Szeretet messze kiemelkedik minden dialektikusból.

Aki képes a második nagy súllyal egyensúlyban maradni, az olyan életszintézisbe vonul be, amelyben egyetlen emberrel szemben sem áll már fenn sem rokonszenv sem ellenszenv, ennek minden asztrál következményével. Csakis alapvető érdeklődés áll fenn minden teremtéssel és teremtménnyel szemben. Az állandó lelkes törekvés ez, hogy örök, teljes odaadással minden teremtettet az alkotás egyetlen célja felé tereljen és ösztönözzön.

A tökéletes szám második sugarának állapotában már szó sincsen fokozódó vagy csökkenő érdeklődésről: mindent azzal a szeretettel vesz körül, mely Istentől van, anélkül hogy ez egy pillanatra is csökkenne.

Ha pedig a második sugár így hatalomra juthatott a jelölt fölött, akkor a harmadik sugár is teljesen megnyilatkozik: a bölcsesség ismerete. Vegyék figyelembe, hogy a jelölt soha sem mondhatja, hogy „van bölcsessége”, vagy „én bölcs ember vagyok”, hanem ez egy bemenés, belépés a bölcsességbe. Ez napfényhez hasonlítható, amelyben sütkérezhet az ember, mely melegít és erősít, Önnek életet ad. A harmadik sugár olyan, mint valami hatalmas Nap. Aki ennek a Napnak a világosságába lép, az bemegy az egyetemes bölcsességbe, s ezt kapja minden lélegzetével – az első két sugár alapján.

A jelölt így mindennel rendelkezik, ami szükséges a világért és emberiségért végzett áldozatmenetéhez.

Az egyenlő oldalú háromszög elkészült, a háromszög áll! Most az építmény négyszöge következik, a négy másik súly gyakorlata.

Miután a nemeseket, a tudósokat és másokat is próbára tettek, kiderült, hogy bizonyos csoportokban olykor egyet sem találtak, aki megállta volna. Végül a jámbor népámító urak következtek, meg a lapis-pitalauficum- csinálók, akik a bölcsek kövének utánzatát barkácsolták. Ezeket olyan sok gúnyolódás közepette állították a mérlegre, hogy minden szomorúságom ellenére én is hasamat fogtam a nevetéstől. Még a foglyok sem tudták visszatartani a nevetést. A legtöbbnek nem is kellett megvárnia az ítéletet, hanem a mérlegről ostorral verték le őket a többi fogolyhoz; de mindegyiket a saját csoportjához.

A nagy tömegből oly kevesen maradtak, hogy a számukat szégyellem megmondani. Ezek között voltak magas személyiségek is. Mindegyiket bíbor bársony ruhával és babérággal tisztelték meg.

Amikor a próba befejeződött, s már csak mi álltunk ott megkötözött kezekkel, előlépett a vitézek egyik kapitánya, s megszólalt: „Kegyelmes Leány, ha őkegyelme megengedi, akkor ezeket az embereket, akik felismerték értetlenségüket, büntetés kilátásba helyezése nélkül, csak játékból, szintén a mérlegre állíthatnánk, hátha van valami jó őbennük is”.

Énrám ez először nyomasztóan hatott, mert éppen az volt a vigaszom, hogy nem kellett szégyenszemre odamennem, vagy éppenséggel ostorcsapások közepette a mérlegről menekülnöm. Kétségen kívül sok fogoly kívánta ugyanis, hogy inkább tíz éjszakát maradt volna velünk a teremben.

Mivel azonban a Leány beleegyezett, meg kellett történnie, s egyikőnket a másik után szabadították meg a béklyóktól, hogy a mérlegre állíthassanak. Holott a legtöbben kudarcot vallottak, nem nevették ki és nem verték meg, hanem csak csendesen félreállították őket. Társam az ötödik volt, s jól tartotta magát, aminek mindenki örült, mindenekelőtt azonban a vitéz, aki a javaslatot tette, s a Leány így őt is a szokásos tiszteletben részesítette.

Aztán még ketten repültek a magasba. Én voltam a nyolcadik. Amikor reszketve felálltam a mérlegre, társam, aki már a lépcsőn ült bíbor ruhában, barátságosan nézett rám, s a Leány is mosolygott egy kicsit. Miután azonban minden súlyt kibírtam, a Leány megparancsolta, hogy minden erővel emeljenek fel engem. Erre még három vitéz akaszkodott a másik serpenyőre, anélkül, hogy a mérleg csak meg is mozdult volna. Ekkor az egyik apród felállt, s olyan hangosan kiáltott, ahogyan csak tudott: „Ez az!” Amire a másik azt felelte: „Akkor szabadítsátok meg”, amit a Szűz engedélyezett.

Miután a szükséges ceremóniával felvettek, megengedték, hogy valamelyik fogoly megszabadítását kívánjam. Nem kellett soká gondolkodnom, s az első császárt választottam, akit mindig is sajnáltam. Azonnal szabadon engedték, s teljes megtiszteléssel csatlakozhatott hozzánk.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

16. A hét súly (II)

 

Beszélnünk kell a négy kis súlyról is, mert minden jelöltnek ezeknek is meg kell felelnie, miután a három nagy, alapvető súly követelményeinek nyilván meg tudott felelni.

Emlékszünk, hogy a tökéletes szám három nagyobb súlya mit jelent. Figyelmünket Isten igaz ismeretére, az egyetemes szeretet ismeretére és a bölcsesség ismeretére irányítja. A súlyoknak ezt a háromságát egyenlő oldalú erőháromszögnek neveztük, mely a jelöltet képessé teszi arra, hogy a helyes módon merüljön Isten és az emberiség szolgálatába.

Magától értetődik, hogy a jelöltnek a kis rejtélyekben, a kisebb rejtélyekban

1. megingathatatlannak kell lennie az odaadás tekintetében;

2. szolgálatban összhangot kell árasztania a környezetében;

3. minden munkájában jól megalapozott, logikus fejlődést kell megvalósítania;

4. szolgálata minden részletében igazán papi tulajdonságokkal kell rendelkeznie.

Ez a tökéletes szám négy másik sugarának a feladata, amit csak akkor lehet kivitelezni és jó véghez vinni, ha meg van rajzolva a nagy súlyok háromszöge.

Vizsgáljuk meg az építmény négyszögét különböző oldalairól, s kezdjük a megszokott összehasonlító módszerrel.

Mivel világunkból való emberek vagyunk, odaadásunkat dialektikus lehetőségeinkkel és erőnkkel nem vagyunk képesek megingathatatlanul fenntartani. Az ember odaadása a dialektikában ugyanis nagyon függ a hírnévtől, megbecsüléstől, pletykától, rokonszenvtől és ellenszenvtől, tehát jótól és rossztól, szeretettől és gyűlölettől, s ezeknek a fokozataitól.

A természetszülte ember annyira személyes is, hogy nem képes abszolút személytelen lenni. Adott esetben embertársával szemben túl közönyös ahhoz, hogy szükség esetén teljesen neki szentelhesse magát. Szóval az emberi odaadás a haláltermészetben annyi tényezőtől függ, s annyi mellékes dolog befolyásolja, hogy nem lehet megingathatatlan.

A Hétszellem szerint azonban minden igazi emberszolgálásnak éppen ezzel az abszolút megingathatatlan odaadással kell kezdődnie. Ezt emberfölöttinek tarthatnánk. De egészen biztosan nem az, ha megvan az egyenlő oldalú háromszög. Magától értetődően legalább is a munkatársak közösségének kell megingathatatlannak és sohasem lankadónak lennie az odaadás területén, ha világot átölelő munkát akarnak végezni a Gnózis értelmében.

Ez minimális követelmény!

Ha a munka elkezdődött, akkor véghez kell vinni, minden pletyka, jó vagy rossz beszéd ellenére, hazugságon, bűnön, üldöztetésen és fogságon, szenvedésen és fájdalmon keresztül. A jelöltnek minden ilyen befolyás ellenére megingathatatlannak kell maradnia. És ez ne függjön az eredménytől. Ezt nem szabad normális mércével mérni. Az átvett feladatot határt nem ismerő odaadással kell végezni az utolsó óráig, az utolsó leheletig.

A szent munka sikerének mindig is ez volt a nagy titka és csodája. Mert a világtörténelemben megmutatkozott, hogy a megingathatatlan munkások kevesen vannak. A valódi aratómunkások mindig kevesen voltak. Az aratás mégis mindig csodálatra méltóan nagy volt, mert senki sem tudta megérteni a hatalmas erő titkát, amely a megingathatatlan odaadásból árad. Ezzel az odaadással ugyanis a tökéletes szám negyedik sugarának erejét és fennségét szabadítjuk fel. Ha az Ön odaadása megingathatatlan, akkor a negyedik sugár egész áramlata kiömlik Önre. Ez az erő akkor éjjel-nappal Önnél, Ön körül és Önben van. És így végzi a munkát. Megingathatatlan odaadással mindent, valóban mindent meg lehet valósítani.

Értsen jól minket. Itt nem valami eszményről, agyrémről, kedves ötletről van szó, amelynek az ember odaadással szenteli magát, hanem a szent, egyetemes munkáról, a Logosz dolgáról, Isten művéről. Az odaadással olyan munkát kell tehát végezni, amelynek biztonsága magában Istenben nyugszik, amelyet tehát el kell végezni, amelyre minden időkben keresték az embereket, sőt, csaknem könyörögtek nekik.

Nem kell most sóhajtania, hogy „micsoda energia kell ehhez, micsoda rátermettség!” Mert ezzel a kijelentéssel a probléma dialektikus oldalán állna. A szentírás ezzel kapcsolatban kijelenti: „Az én erőm erőtelenség által végeztetik el!”

Ezért mutatkozik gyakran a természetes életerőben szegény emberek odaadása a legdinamikusabbnak, mert magas, isteni hivatás tudata izzítja át őket; mert tudják, hogy nem tehetnek és nem akarnak mást, s ebben találják meg örömüket és békéjüket. Aki ilyen megingathatatlan odaadással tudja magát a feladatának szentelni, az azt fogja tapasztalni, hogy a nagy művel szembeni szolgálatkészségével összhangot, harmóniát teremt maga körül. A Logosz nagy ötlete ésszerű rend, és ezt teremti meg, s aki a Logoszt szolgálja, az végül ilyen rendet áraszt maga körül.

A tökéletes szám ötödik nézete ezért az „alkotó összhang”. Tudniuk kell azonban, hogy az ilyen harmonikus eredményt szinte ki kell harcolni. A nagy, szent munkát ugyanis a haláltermészetben, tehát az ellenség földjén kell elvégezni. És a haláltermészetben hogyan is lehetne összhangról beszélni?

Mégis megvalósul! Akkor miféle összhang ez?

Olyan összhang, olyan harmónia, mely a kőkemény természetember számára jelentéktelen. Mert ez Betlehem békéjének harmóniája, Isten gyermekeinek barátsága és nyugalma. Ez a lélek harmóniája.

Aki az Iskola és az Iskola szolgáinak szavát szinte mennydörgésnek vagy ostorcsapásnak érzi, az meg lehet győződve arról, hogy még nem újjászületett lélekember, nem képes ennek a füleivel hallani és tapasztalni, hanem én-emberként reagál. Az énember számára viszont az egész Iskola diszharmonikus és nagyon természetellenes. Ha azonban a lélek, az Ön lelke kivirul, akkor Ön bemegy Isten gyermekeinek örömébe. Akkor tapasztalja, hogy Isten szolgájának csak egy célja, egy feladata van: hogy Önt bevezesse Isten népének békességébe és összhangjába.

Ha a Katárok szerzetének szentélyeit látogatja meg barlangjaik homályában, akkor, mint századunk modern embere, alig tudja elképzelni, hogy azok a férfiak és nők a régmúltban ott találták meg lelkük békéjét, ott mentek be Isten népének nyugalmába. Ha azonban a lélek megszületett, ha világít a mikrokozmosz szívében, akkor minden sötétség és homály, minden dialektika teljesen lehull. Akkor halljuk az ifjú testvérek ujjongó hangját, akik első ízben vonulnak be ebbe a békébe, „A Grál!” – ujjongják.

A Grál mindet a megdönthetetlen világosságba állítja.

A két másik kis súly jelentését már nem nehéz megérteni. Az előzőkből arra következtethetünk, hogy Isten szolgája, a rózsakereszt fivére vagy nővére, munkáját logikus, legkisebb részletekig kidolgozott terv szerint végzi, az egyetemes Gnózis magas ésszerűségének megfelelően. Világos, hogy ettől a tervtől semmilyen körülmények között sem akarnak eltérni.

Századunkban az ész fejlődésének jele, hogy a legtöbb ember valami tervvel foglalkozik. Az ötletek sokaságába szinte bele lehet fulladni. Így időnként Isten szolgáját is úgyszólván a tervek özönével árasztják el, amit a szerzők jó szándékkal gondolnak ki, lényegükben azonban használhatatlanok. Mert az erők, az ilyen tervek ihletői nagyon jól tudják, hogy amelyik terv nem a Gnózisból van, annak ezen a világon mindenképpen kudarcot kell vallania, vagy esetleg jól gondolt hatásai az ellenkezőjükre csapnak át, mert a dialektikus jó az az alakulat, ahol a gonoszat a legkisebbre lehetett csökkenteni.

Világossá válik tehát, hogy a hatodik sugár követelményeinek betöltését csakis Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos egyetlen tervére való megingathatatlan irányulással, magas hivatásunkkal szembeni legmesszebbmenő engedelmességgel lehet kivitelezni.

Most már valószínűleg világosan látható, hogy mi az igazi gnosztikus papság. Az igazi pap Isten és az ember szolgája – Isten szolgája megingathatatlan, felismerő, vérrel és könnyekkel valló odaadással, ami miatt csakis ő minden ember szolgája.

Így képzeljék el az igazi rózsakeresztes állapotát, az alkémiai menyegző Rózsakereszt Keresztélyját.

Az is így közeledik az első templomhoz, a bejárati templomhoz. Ő az, aki az alapvizsgánál megfelel a tökéletes számnak. Csak ő joggal az arany gyapjú lovagja. És világos, miért ilyen prototípust, mintaképet mutatnak nekünk: mert ha mi is az alkémiai menyegzőre törekedve helyesen cselekszünk, akkor ugyanabban a fejlődési folyamatban veszünk részt. Ezt mindenkinek jól be kell látnia: ha akarja, akkor mindenki C.R.C.-vé válhat.

Végül még két dologra kell felhívnunk a figyelmet.

Először a tényre, hogy három ember próbálta lehúzni a mérleg serpenyőjét, amikor C.R.C. mind a hét súlynak megfelelt.

Másodszor pedig megengedték C.R.C.-nek, hogy egy foglyot megajándékozzon a szabadsággal.

Az első ponttal kapcsolatban azt lehet közölni, hogy van még egy háromszoros, végső próba az előkészítő önbeavatás munkája után, ha a jelölt megfelelt a tökéletes szám alapvető követelményeinek. Ez olyan vizsga, amely a szent Grálból jön. Ez nem szándékozik – ahogyan sok regény állítja tudatlanságból – a jelöltet ravaszul, mégis elbotlásra késztetni. Inkább rezgési próba, a jelölt ráhangolása a Világosság Hármas Szövetségének alaprezgésére. Erről nem szabad Önöknek többet mondanunk.

A második ponttal kapcsolatban azt kell megmondanunk, hogy a gnosztikus mágus nem csak az emberiséget szolgálja általános értelemben, hanem bizonyos pillanatban képes egy léleknek, mely még elveszett állapotban sodródik az élet tengerén – ha ez a lélek méltó erre – végképpen és határozottan segíteni és őt megváltani.

Mire az utolsót is megmérték és könnyűnek találták, a Leány felfedezte rózsáimat, melyeket levettem kalapomról, s kezemben szorongattam. Apródja közvetítésével megkért, hogy adjam neki őket, amit szívesen meg is tettem.

Így végződött az első jelenet reggel tíz órakor. Majd újra megszólaltak a trombiták, amelyeket azonban még nem láttunk.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

17. A négy rózsa

 

Ha Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjét figyelmesen olvastuk, tudjuk, hogy C.R.C. a királyi menyegzőre kalapján négy rózsával indul útnak. Amikor a mérlegpróbán megállta a helyét, rózsáit a király megbízásából a jelöltekkel kapcsolatos folyamatokat vezető Leány kérelmére átengedi neki.

Ennek a négy rózsának többek között a négy kis súlyhoz van köze, melyekről részletesen beszéltünk. A négy kis súlyt az építmény négy sarkának mondtuk, ahogyan a három nagy súlyt neveztük az egyenlő oldalú háromszögnek, minden gnosztikus munka alapjának, amelynek C.R.C.-nek szintén meg kellett felelnie. Senki sem helyezkedhet tehát az építmény négyszögére – ahogyan azt a Világosság Hármas Szövetsége érti -, aki nem az alapvető háromszögből indul ki.

Szóval amikor C.R.C. útnak indul az igazságügy templomához, az első beavatótemplomhoz, elvileg és alapjában már megfelel a hét súly követelményének. Azért visel a kalapján már útja elején négy rózsát. Ebből az következik – hogy

1. odaadása megingathatatlan;

2. az emberiség szolgálatára való készségében összhangot tud teremteni;

3. munkájában logikus fejlődést tud megvalósítani;

4. életmódja, munkája és szolgálata minden részleténél pap.

Ha a tanuló ezen fáradozik, mégpedig önmagának teljes kiszolgáltatásával, akkor elvárhatja, hogy C.R.C.-hez hasonlóan, tudatosan meghívják a királyi menyegzőre. Már hét évvel a tudatosan észlelt meghívó előtt látta ezt álmában. Egy megtestesült látomásban hívták, amelyből kitűnik, hogy az önmegvalósítási folyamat, ahogyan azt a Rózsakereszt Szerzete érti, hét éves időszakot, hét szakaszt vagy fázist vesz igénybe, egészen a hét súly tökéletes számának megfelelően.

Aki önszántából csatlakozott a Szellemi Iskolához, tehát valóban mások befolyása nélkül, az azért határozott így, mert valami ismeretlen erő szinte az Iskolához vonzotta. Az Iskola ötlete nem hagyta nyugton őt, mindenféle esemény és beszélgetés folytán újra meg újra felötlött, mintegy belülről serkentette, ösztönözte, hívta, hogy lépjen kapcsolatba az Iskolával, lépjen be a hét fázis folyamatába. Mert gondolják meg: az Iskola munkahely, kovácsműhely, ahol a hét súly „vasát verik”, a hét fázis munkáját a mindennapi élet gyakorlatában tanulmányozzák.

Ha ezt a munkát komolyan csinálja, ha teljesen az aranycsinálás nemes iparának szenteli magát, akkor az először látomás formájában kívül álló ötlet bizonyos pillanatban a tanuló belsejébe költözik. Hét fázisban fog a Gnózis sugárzó világossága lakásra találni szíve hét üregében, a nagy mű ezen az alapon alakul ki az egész mikrokozmikus otthonban, míg végül, az előkészületek befejezése után megkapja a bizonyos meghívót a királyi menyegzőre, egy alkémiai menyegzőre, amely a bennlakó szellem bevonulására, Pimandernek a szerkezetbe való belépésére vonatkozik. Előbb azonban el kell végezni az egész lélekmunkát a háromszög és a négyszög, a megújulás szőnyegének mértékei szerint.

Most már belátható, kedves olvasó, hogy Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének története az Ön története lehet.

Most fel lehet tenni a kérdést, hogy az ösvény folyamat-hétsége, a hétszeres önmegvalósítás a látomástól a tudatossá válásig csak a vázolt vonalak mentén valósulhat-e meg. Erre azt kell felelnünk, hogy a sugárzások vagy befolyások, amelyek az ösvény ötletét az erre érzékeny embernek mintegy látomással tudatják, abból az asztrál térből indulnak ki, amelyben a Rózsakereszt első rejtélytemploma áll. Ezt részleteztük.

Az az asztrál terület ez, amelyet a dialektikus elérhetőség külső határának mondhatnánk, amelyben a természetszülte asztrális állapot a hatodik kozmikus terület tisztaságába megy át. Van ott egy fókusz, egy gyújtópont, amelyből erős befolyás indul ki, hogy az embert felhívja az igazi ember megszülettetésére. Aki erre érzékeny, az mind tapasztalja, észleli ezt a befolyást. Először kívülről, látomásként, majd – ha elkezdte a munkát – belső fókuszként a saját asztráltestében, egyre tudatosabban, egyre határozottabban, míg elér egy olyan állapotot, amelyben kibírja a hét súly nyomását, s ránemesedett az alkémiai menyegzőre. Akkor a jelölt felkészülhet a bennlakó szellem bevonulására. Ennek közvetítőjeként pedig – a „Leány, a Szűz” lép fel.

Talán elgondolkozott már azon, hogy mit jelképeznek az elbeszélésben a leányok vagy szűzek, apródok, és lovagok, akik a király szolgáiként lépnek fel, és a jelöltek egész alkémiai átalakulási folyamatait vezetik és végzik.

Mielőtt a bennlakó szellem – Pimander – a mikrokozmikus beavatási folyamatban királyi pár képében léphet fel, az emberi szerkezetben, rendszerben szellemi befolyás jelentkezik a közeledő bennlakó szellem előhírnökeként. Ennek a szellemi befolyásnak, ez érthető, két nézete van: nőnemű, tehát befogadó nézete, és hímnemű, tehát aktívan megvalósító nézete. Az egyik a bekövetkező folyamatoknál segít a szerkezetet befogadóvá, érzékennyé tenni, a másik pedig a folyamatokat serkenti és kíséri.

A tiszta szellemnek ez a két küldötte a felkészült jelöltet az első rejtélytemplomban fogadja Pimander sugarainak helytartóiként.

Így már érthetővé válik az alkémiai menyegző fejezetünk előtt idézett rövid közleménye: „Amikor az utolsót is megmérték és hiányosnak találták, a Szűz felfedezte kalapomról lekerült rózsáimat, melyet a kezemben szorongattam. Apródjával elkérette tőlem, s én szívesen odaadtam neki.”

A teljes értékű tanuló, állapotának pozitív, belső bizonyítékaival, a mérleg vizsgáját teljes mértékben letette. Összehasonlították a tökéletes szám hét súlyával, s nem találták hiányosnak. Ennek a bizonyítékai nem valahol az absztraktban vannak feljegyezve, hanem a tanuló abszolút birtok formájában, értékek formájában mutatja be, amelyekkel dolgozni lehet, erő képében bizonyosodnak be, mely birtokosát képessé teszi Isten és az ember igazi szolgálatára, a fogalom abszolút jelentése szerint.

Az építmény négyszögének négy rózsája már nem a kalapon van céltudatos utazás jeleként, hanem Rózsakereszt Keresztély kezében van: kész a cselekvésre! Így eljön a szellem hozzá, apród és Leány képében, hogy a tettnek e csodaszép rózsáit átvegye. Egy teljes értékű jelölt lépett a menyegzői terembe, s üdvözlik. Most megkezdődhet az alkémiai folyamat, mely a szellemet koronázza királlyá.

Időközben a vitézek visszavonultak az ítéletre váró foglyaikkal. Törvényszéket alakítottak, amely öt kapitányból és belőlünk állt. A Leány volt az elnök, s megegyeztünk, hogy mindenki mondjon véleményt a foglyok sorsáról. Mi történjen velük? Az első vélemény az volt, hogy mindegyiket ki kell végezni, egyiket fájdalmasabban mint a másikat, a feltételek elleni vétkességük mértéke szerint. Mások fogságban akarták tartani őket. De egyik javaslat sem tetszett, sem a Leánynak, sem nekem. Végül az általam kiváltott császár, egy másik főúr, társam és én úgy határoztunk, hogy először az előkelő urakat vezessék el csendben a kastélyból. Másokat csúfosabban tessékeljenek ki; vetkőztessék le őket, s meztelenül zavarják el. A többieket viszont botokkal verjék ki, vagy kutyákkal zavartassák el.

Akik viszont tegnap önkéntesen adták meg magukat, azok büntetés nélkül vonulhatnak el. Minden nagyzolót azonban, aki az étkezésnél olyan illetlenül viselkedett, viselkedése szerint testileg és lelkileg is meg kell büntetni.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

18. A hat ítélet

 

Visszatérünk a gyakran megbeszélt asztrál térhez, amelynek területén az igazságügy temploma áll. Ez az első templom a dialektikusan elérhető csúcs és az élő lélekállapot világának derűs tisztasága közötti határon található. Ehhez a templomhoz mindannyian elmehetünk, ha a megszabadulás gnosztikus ötletének látomását élő valósággá akarjuk tenni. Ez az a templom, amelyikbe – ha nappali életünk megteremti ennek az előfeltételeit – alvás idején minden éjjel beléphetünk. Mert alvás idején az asztráltest teljesen tevékeny.

Magyaráztuk, hogy a gnosztikus Szellemi Iskola mágneses testén kívül álló, s esetleg az ilyen iskola tevékenységével és hatásával aktívan ellenkező csoportok és emberek ennek ellenére is képesek áthatolni ehhez az asztrál térhez, vagy képesek belépni ennek befolyási területére. Aki tudatosan megfigyelheti ennek az asztrál szférának az életét, az felfedezi, hogy az igazságügy templomának előudvarában egyáltalán nem mindig a legalkalmasabbak, a leghelyesebb irányban érdeklődők és teljes értékűek tartózkodnak.

Például humánus, vagy misztikus-vallásos törekvéssel is el lehet érni, hogy ezek az asztrál sugárzások magukhoz vonzzák az embert.

Eltúlozott személyiségkultúra is okozhat oly nagy változásokat a főszentély belső elválasztású szerveiben, hogy az embert megragadja a templomsugárzás.

Végül a személyiség és az asztráltest mindenféle okkult módszerrel, a belső minőség birtoka nélkül is olyan helyzetbe hozható, amelyben kapcsolatba kerülhet a templomsugárzással.

Minden ilyen ember hajlamos az új asztrál térbe behatolni; egyesek a rögeszméjük miatt, vagy eltúlozott önzésük, vagy bűnöző hajlamuk ösztönzésére, mások magas gnosztikus értékek serkentő ereje miatt. Emögött a saját hatáskör kibővítésének kívánsága, vagy bizonyos helyzettől való megmenekülés vágya lapul. Érthető te-hát, hogy az igazságügy templomában és az ennek megfelelő asztrál területen gyakran avatkoznak be helyesbítően és javítóan, hogy a méltatlanokat és az alkalmatlanokat a nekik való helyekre utasítsák.

Ennek a javító beavatkozásnak a módszerét történetünk jelképesen és romantikusan ábrázolja. Megpróbáljuk e leplezett és romantikus elbeszélés alapján megmagyarázni, hogyan folyik le ez a visszautasítás az asztrál természettörvények hatására, hogy egyetlen méltatlan vagy alkalmatlan sem bújhat át a hálón.

Hatféle elutasítást neveznek meg:

1. egyeseket csendesen vezetnek ki a templomból;

2. másokat szégyenteljes módon utasítanak el;

3. sokat levetkőztetnek és meztelenül zavarnak el;

4. bizonyos csoportot botokkal vernek és kutyákkal zavartatnak el;

5. mások önkéntesen vonulnak vissza, s megtorlás nélkül mehetnek el;

6. a rosszakaratúakat azonban testileg és lelkileg is súlyosan megbüntetik.

Képzeljük el először a nagyon humánus embert, aki még teljesen az énközpontú élet korlátozott körzetében áll, aki tehát mindent ennek a világnak az életétől vár el, s ennek alapján teljes bevetéssel emberszolgálatra szánja magát. Gyakran olyan ember ez, aki minden tekintetben vallásos és alázatos életet él. Tevékenysége alapján kedvelni és tisztelni lehet.

Az is könnyen elképzelhető, hogy az ilyen ember nemes törekvése asztráltestében is megmutatkozik a hatalmas vágyakozás miatt, amellyel a világnak és az emberiségnek valamilyen módon szolgálatára akar lenni. Az emberiség kedvéért és érdekében a lagmagasabbal és legjobbal próbálkozik. Emiatt nem is lehet másképpen, mint hogy az asztrál fókusz ezt az embert is megérinti, mert e fókusz törekvése csakis a világ és az emberiség megmentésére irányul, de – az olyan emberrel ellentétben – pozitívan és teljesen megszabadító értelemben.

Ezért világos, hogy a két asztrál fajta kapcsolatba kerül ugyan egymással, de taszítja egymást a két természetrend nagy ellentéte miatt. A mi világunk ugyanis a halál természete, a másik birodalom pedig nem ebből a világból való. Emiatt a legnemesebb humanista sem léphet be a lélekvilág nagy területére. Másirányú asztrállénye miatt csendesen kivezetik őt a templomból. Nem érdemelt büntetést, mert az ő osztályában nincsen jobb ember nála, de tudatlan a legmagasabb rendeltetését és magasztos hivatását illetően. Holott tehát ő is Isten gyermeke, ismerete hiányossága miatt újra vissza kell őt vezetni tévútjára, míg tévedései területén felfedezi munkája terméketlenségét, kezdi keresni ennek az okait, s felkutatja az igazságot, mely megszabadíthatja. Ez az embercsoport azonban úgyszólván kivételt képez, mert a többiek, akik be tudnak hatolni az asztrál kritériumba, többé-kevésbé bűnterheltek. Mert mi az olvasó véleménye például a vallásos tekintélyekről, akik eszükkel üzérkedve, s a legcsekélyebb határozott alap nélkül egész népcsoportokat csábítanak el, s tartanak fogságban valami káprázat vagy rögeszme igézetében? Ezek tudatosan és szándékosan vállaltak felelősséget, s ez tevékenyen kiáramlik asztrál lényükből. Így számtalan asztrál démont teremtettek. De őket is megérinti az első templom asztrál forrása.

Képzeljük el az ilyen emberek bonyolult helyzetét. Gondolkodásunkkal asztráltestünket bizonyos tevékeny állapotba helyezzük. Az asztráltest tűz. Egy gondolatimpulzus mintegy lángoló, tüzes elvet kelt benne, mely a személyiséghez sugarakat lövell. Ezek aztán étereket szabadítanak fel, amelyek az egész testet és a szervi működést a gondolati impulzusnak megfelelő reagálásra késztetik.

Gondoljon a költőkre, gondolkodókra, szerzőkre, filozófusokra, államférfiakra és másokra, akik valamilyen oknál fogva a tömeg gondolkodását befolyásolják és világunk számtalan lehetősége szerint alakítják, irányítják és gyúrják. Ezt könyvekkel, oktatási intézményekkel, prédikálással, rádióval, televízióval, sajtóval, stb. teszik. Ezekkel az eszközökkel a tekintélyek, akiket a tömeg követ, az emberek millióit vezetik a saját szándékuk szerinti útra a kialakult asztrál folyamatok segítségével.

De a vezetők és tekintélyek serege is ki van téve az asztrál befolyásnak, asztrál töltést kap a tömegtől, mely követi őket, könyveiket olvassa vagy kijelentéseiket ismételgeti, stb. Mert a hit asztrál áramlatokat és erőket szabadít fel, amelyek a hit forrásaira és tartalmára irányulnak. Így esnek a vezetők és tekintélyek is fogságba, úgy hogy végül maguk is hisznek a saját találgatásaikban. Így sodródnak ők is az asztrál kritériumba, valójában bűnterhelten, de mintegy saját bűnük következményeinek foglyaiként is.

Az őszinte, derűs asztrál tér eredetisége azonban a tekintélyek asztráltestét különösen megtámadja. Mert asztráltestükben fajtájukkal a legcsekélyebb mértékben sem egyező erők szabadulnak fel. E folyamat kezdetén a saját parancsoló, tekintélyt igénylő gondolkodás már nem képes uralkodni saját asztráltestén, ezért életében ziláltság és káosz keletkezik, s ennek mindenféle, többé-kevésbé komoly, szerencsétlen helyzet vagy baleset a következménye.

Nézzük meg továbbá a mérlegelés utáni helyzetet az előudvar-templomban. Gondoljunk a legrosszabb asztrál romlás mocsarára. Akkor el tudjuk képzelni, hogy a démoni asztrál erők a Gnózis befolyásaira érzékeny, de belátás nélküli emberek ezreit hajszolják fel okkult módszerekkel az igazságügy templomába, s ösztönzik arra, hogy újra meg újra kíséreljenek meg áttörni az élő lélekállapot világába, vagyis inkább törjenek ki az asztrál tűz pokoli állapotából. Aki így hagyja magát oda hajszolni, azt a tetteinek és kísérleteinek megfelelően javítják ki.

Ezeket a kijavításokat, amelyekről a szentírások is részletesen beszélnek, ne nézzék dialektikus értelemben büntetésnek, tehát nem bosszúról, hanem a megszabadító folyamat, a világgal és emberiséggel kapcsolatos Istenterv biztosításáról, és az illetők védelméről van szó. Mert akiket az asztrál tűz a legerősebben éget meg, azokat is azért teszik ki ennek, hogy a legutolsó pillanatig meg legyen a lehetőségük az igazi szabadságban való részesülésre.

Miért világít rá az alkémiai menyegző az emberi életnek erre a sötét oldalára?

Hogy Önt – aki közeledni akar a rejtélyekhoz, mert a Gnózis látomása hívja – az igazság, őszinteség és valóság szükségességével szembesítse. Mert csak az igazság képes Önt szabaddá tenni. Legyen tehát mindenben igaz és őszinte. Ne próbáljon – bármilyen tekintetben is – találgatni és számítgatni.

Ne hagyja, hogy önzés és ösztönök vezessék. Mert akkor vészes kimenetelű asztrál feszültségeket kelt, melyek megsemmisítik a megkülönböztető képességét, s fejlődése menetét egyre alacsonyabb szintre szorítják.

Járjon kezdettől fogva az egyetlen biztos úton: a négy rózsa útján.

Ez a javaslat tetszett a Leánynak is, meg a legtöbb szavazatot is kapta. Ezen felül mindenkinek engedélyeztek még egy ebédet, amit azonnal közöltek is velük. Az ítélet kihirdetését déli tizenkét órára halasztották, s ezzel vége is volt az ülésnek.

Ezután a Leány kíséretével a helyére vonult; minket pedig a terem legfelső asztalánál helyeztek el, azzal a kéréssel, hogy elégedjünk meg ezzel, míg a dolog befejeződik. Azután majd elvezetnek a vőlegényhez és a menyasszonyhoz. Ezzel a kilátással nyugodtan töltöttük az időt.

Már a foglyokat is visszahozták a terembe, s mindegyiket rangja szerint helyezték el. Megparancsolták nekik, hogy ma illedelmesebben viselkedjenek. Ez azonban egészen fölösleges figyelmeztetés volt, mert a bátorságuk amúgy is maradéktalanul elillant. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, anélkül hogy valakinek is hízelegni akarnék, hogy a magasrangú személyek tudták a szokatlan helyzetet leginkább elfogadni. Viselkedésük meglehetősen rossz volt, de őszinte. A felszolgálókat most sem láthatták, mi azonban igen, aminek nagyon örültünk. Holott szerencsénk föléjük emelt minket, nem tűntünk magunknak többnek náluk, s hozzájuk fordulván, bátorítottuk őket: ne féljenek, mert oly rossz sors mégsem vár rájuk! Szívesen megtudták volna tőlünk az ítéletüket, de annak közlését szigorúan megtiltották nekünk, s így senki sem mondott semmit. Így vigasztaltuk őket, amennyire lehetett, s ittunk is velük, hogy a bor valamelyest felvidítsa őket.

A mi asztalunk bíborral volt takarva, poharaink csupa ezüst és arany, amit a többiek csodálkozva és fájdalmasan állapítottak meg. Mielőtt leültünk, a két apród jött hozzánk, hogy a vőlegény nevében mindegyikőnket az Aranygyapjúval tiszteljen meg, amelyen szárnyas oroszlán ragyogott, s arra kértek, hogy az asztalnál viseljük ezt, hogy megtiszteljük a Rend nevét és méltóságát, amellyel minket Őfensége ma megajándékozott, s amelybe nemsokára a kellő ünnepélyességgel beiktatnak minket. Ezt a kitüntetést a legnagyobb alázattal fogadtuk, s ünnepélyesen megígértük, hogy őfensége bármit is kíván, azt engedelmesen teljesíteni fogjuk. A nemes ifjú ezen kívül egy listába írt be minket a helyes sorrendben; s ha most az én lista szerinti helyemet eltitkolom, akkor ezt azért teszem, hogy ne kövessem el az öndícséret bűnét, amivel a negyedik súly ellen vétkeznék.

Mivel étkezésünk nagyon bőséges volt, megkérdeztük az egyik apródot, hogy szabad-e belőle valamit adni az elítéltek között lévő ismerőseinknek. Mivel ezt minden további nélkül megengedték, a szolgákkal ismerősét mindegyikőnk gazdagon ellátta eledellel. Mivel azonban ezek a szolgákat nem láthatták, tehát nem tudhatták, hogy az étel honnan jön, magam akartam valakinek enni vinni. Alig emelkedtem fel a helyemről, azonnal hozzám ugrott egy szolga hogy barátságosan figyelmeztessen: ha meglátott volna egy apród, akkor ezt megmondta volna a királynak, s meg kellett volna lakolnom. Mivel azonban csak ő látta, nem fog engem elárulni, ha mostantól kezdve a Rend méltóságát jobban szem előtt tartom. Ezzel az álláspontokat olyan világosan kifejtette, hogy székemen jóideig moccanni sem mertem. Figyelmeztetését azonban őszintén megköszöntem, amennyire ez a sietségben és ijedelemben lehetséges volt.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

19. Az ítélet megvendégel

 

Aki behatol az új-asztrál térségbe, az igazságügy templomának terébe, s állapota miatt elutasítják, azt megvendégelik. Két étkezést kap:

az elsőt, amikor belép,

a másodikat röviddel az ítélet végrehajtása előtt.

Ezeken az étkezéseken azonban azok is részt vesznek, akik pozitív módon tudtak belépni a templomba, s a mérlegen megállták a próbát. Ezen étkezések során asztrál befolyásolások érik az embert, amelyek valójában abszolút döntő jellegűek.

Vizsgáljuk meg e két befolyásolás lényegét.

Képzelje el, hogy olyan asztrál térbe lép be, amelyik semmilyen tekintetben sem csatlakozik az Ön asztrál lényének fajtájához. Ön a korábban említett alkalmak alapján jön be. Akkor ez az új környezet eleinte vagy félénkké teszi, Ön idegenkedik, vagy nyomasztóan hat Önre.

Olyan ember is van, aki eleinte fontoskodva sürgölődik, vagy lármásan érdeklődik, esetleg határozottan méltóságosan viselkedik, mintha nagy valaki lenne, vagy úgy áll ott, mint aki azt mondja: „nekem ne mondjanak semmit sem, én mindent tudok” – az ilyet ismerjük.

A második nap leírásából emlékszünk, hogy C.R.C.-t nagyon is megdöbbentette az ítélet templomának előudvarában összegyülekezett népség viselkedése, amikor az első étkezéshez ült asztalhoz. Jól be kell látnunk azonban, hogy itt először is az emberek asztrál lényének megvizsgálásáról van szó; mert az Ön asztrál állapotától függ egész viselkedése és minden sorscsapása is. Ne felejtse el a gondolkodással való elválaszthatatlan összefüggését sem. Mert a gondolkodás a nagy, begyújtó elv, és az asztrál terület a nagy tűz, mely mindent megvalósít.

Amikor ugyanis az emberek először kapnak „enni”, akkor a templom első asztrál impulzusa minden jelenlévőt teljes bemutatkozásra kényszeríti, hogy a látogató bebizonyítsa, milyen erőből él. És ez a bizonyíték dönti el az ítélet mibenlétét, s hogy azután mi történjen az illetővel. Az első étkezés tehát általánosan leleplezően, megvilágítóan és felvilágosítóan hat.

Hogy az annyira különböző reagálás lelki okait megérthessük, számolnunk kell a ténnyel, hogy a Szerzet asztrál tere a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítható a természetben születettek asztrál teréhez. Ha valaki erősen a Szerzetre irányulva, s valóban négy rózsával a kalapján indult útnak, akkor őt az első asztrál áramlat tapasztalata erősen zavarba hozza és szerénnyé teszi. Ha minden porcikájával az üdvöt, a szentelést keresi, és sok csalódás érte már, akkor a szentelésnek a Szerzettől induló asztrál áramlata első érintése a legmélyebb lényét is megérinti és csendessé teszi.

Aki viszont önző szerencselovag, akit az ilyen asztrál állapota hajt, annál az első asztrál áramlat érintése eleinte a boldogság érzetét kelti, annak a felületes boldogságérzetét, hogy „most aztán bent vagyok, elértem, győztem”. Az asztrál tűz pokoli égetése és a csalódás később jön meg. Az ilyenek a megvilágosultság állapotában vélik magukat; szüntelenül fecsegnek, s a komoly jelölteket kinevetik nyilvánvaló korlátozottságuk miatt.

A második étkezésnél a szerepek felcserélődnek. A fecsegők, gúnyolódók és hurrát kiabálók a foglyok, és az azelőtt megbéklyózottak, akik kezdetben levertek voltak, most a megszabadultak. Miért van ez?

A magyarázat kézenfekvő. Az első étkezésnél az asztráltestet feltöltik, mire többé-kevésbé erős tudati reagálás fejlődik ki. A második „étkezésnél” azonban az asztrál erő, amellyel az asztráltestet feltöltötték, áthat a testeken, úgy hogy az étertestnek és ennek következtében az anyagtestnek is reagálnia kell.

A gondolkodási képesség pedig látja és érzi az egész eredményt.

Ha a komoly tanuló valóban él a megszabadító ötlet lehetőségével, tehát kalapján négy rózsával indul útnak a felszabadulás felé, akkor lehetséges, hogy a derűs és tiszta asztrál tűz első érintése teljesen lenyűgözi. Ha azonban ez a tűz tovább dolgozhat benne, akkor a jelölt nemsokára felfedezi, hogy hosszú élőkészülete egész szerkezetét, rendszerét alkalmassá tette a hatalmas tűz elviselésére és a helyes reagálásra. Így lesz a kezdetben erőtelennek és tétovázónak látszó ember erős mint a szikla, egy Petra, Péter. Ezért kapnak az ilyenek a király nevében arany gyapjút repülő oroszlánnal, s inniuk szabad a Grálkehelyből, amelyet az arany fortuna koronáz.

Az arany gyapjú, a repülő oroszlán, az arany fortuna! Ismeretesek ezek a jelképek? Az arany gyapjú lovagja a megújult asztráltestű, minden földi folttól teljesen megtisztult ember. Viseli az arany köpenyt, az arany menyegzői ruhát, s ötszörös fogadalom pecsétje alatt áll (lásd a Hetedik Napot is):

1. Lovag urak, esküdjetek, hogy a ti Rendeteket semmiféle ördögnek vagy kísértetnek, hanem csak Istennek, Alkotótoknak, s az Ő szolgájának, az igazi természetnek szentelitek;

2. hogy minden bálványimádást, erkölcstelenséget és tisztátalanságot gyűlöltök, s Rendeteket olyan erénytelenségekkel be nem mocskoljátok;

3. hogy képességeitekkel mindenkinek segítségére siettek, aki megérdemli azt és akinek szüksége van rá;

4. hogy ezt a dicsőséget nem azért akarjátok, hogy világi pompára és tekintélyre tegyetek szert;

5. hogy nem akartok tovább élni, mint Isten szabja ki nektek.

A repülő oroszlán az Isteni szeretet jele, mely az asztrál bőség érintése miatt egészen a személyiségig kihat.

Az arany fortuna pedig a boldogság istennője, a legnagyobb boldogságé, amelyben ember részesülhet. Azé a boldogságé, hogy az ember bemehet az igazi emberréválás állapotába; az élő lélek boldogsága, hogy tovább haladhat az életre keltő szellem állapotához.

Ez a boldogság egy örökkévalósági állapot, és semmi köze sincsen a szeszélyes szerencséhez és boldogsághoz, amit az embernek természetszülte állapota hozhat.

Most már azt is felismerjük, hogy a második étkezés következtében miért teszik a komolytalan embernek világosan tudatossá hiányosságát, ennek okait, törekvése és tettei helytelenségét. Mert ami bemegy az asztráltestbe, vagy abban kifejlődik, annak ki kell hatnia az egész személyiségre. Ez a pokoli égés haszna. Nem büntetés, hanem oktatás, a tapasztalatok bevésése.

Ezért olvassa fel a Leány az elítélteknek az okmányt, mely minden okot és következményt felsorol. Ez aztán kesergésre és könnyekre ad okot. C.R.C.-t is nagyon megrendíti. Ő is sír, de az elítéltekért nem tehet semmit. Megvan a szánalom, de semmi olyat nem tesz, ami helytelenül alkalmazott szánalomból eredne.

Az ember csak magának segíthet a világosság erejében. Aki elbukik, az a padlóval köt ismeretséget. Felállásról pedig csak akkor lehet beszélni, ha az ember a torony fenekén képes megragadni a kötelet, s újra, kalapján valóban négy rózsával kel útra.

Bűnt mindig bűnhődés követ. Senki sem képes magát erőszakkal kiszabadítani a dialektika kígyófészkéből, s aki ezt mégis megpróbálja, az az önmaga okozta sors csapásait fogja tapasztalni.

Aki fel akar kelni a sírból, annak a hét rózsával ékesített keresztet az út végéig kell vinnie. A rózsák virulása és illata a hét egyetemes sugár dicsőségesen helyreállított hatásáról tanúskodik.

Van még egy pont, mely teljes figyelmet követel: akit a Szerzet elfogadott, négy rózsával végzett utazása után, azt azelőtt már sokszor elutasította. Mert már tudjuk, hogy itt egy folyamatról van szó. Senki sem várhat el sikert minden fáradozás nélkül.

Más szóval: valószínűleg mi is sokszor voltunk már a foglyok csoportjában, akiket – habár komoly szándékkal jöttek – még nem lehetett elfogadni. Nekünk is részt kellett vennünk az ítélet két étkezésén, ennek minden következményével.

Meg lehetnek azonban győződve róla, hogy a Szerzet irgalmas segítsége a próbának ezekben az óráiban is velünk volt. Így értsük a látszólag gyerekes részletet, hogy a Grál szerzetesei a második étkezés folyamán elítélt barátaiknak és ismerőseiknek jó falatokat küldtek.

Minden küzdő, őszintén törekvő lélek testvér, aki minden pillanatban megkapja a szükséges segítséget. Ezt a segítséget Öntől sem vonják meg, legkevésbé olyan pillanatokban, amikor valóban rá van szorulva.

A Rend e segítségének azonban van egy alapvető feltétele: soha sem személyes, mindig személytelen. A természetszülte ember mestert akar, adeptust, tekintélyt, akinek a segítségére számíthat és támaszkodhat, mint valami oszlopra, aki segít neki kimosni a karmikus szennyest. Így azonban szó sem lehet a természetszülte állapot legyőzéséről, mert az énközpontúság, az önzés megmarad. Akik tehát valóban képesek segíteni, azok soha sem lépnek személyes kapcsolatba. Ezért inti C.R. C.-t a szolga, amikor ő ezt mégis önkéntelenül megkísérli.

Csak arról van szó, hogy valóban segítséget nyújtsanak, s ezt aztán úgy teszik, hogy a tanuló emiatt az egyetlen helyes életmódra határozhassa el magát, ha megérzi a támogató, személytelenül érkező erőt.

Aki fel akar támadni a haláltermészet sírjából, az mindent megkap, amire ehhez szüksége van. Az üdvözítő munkát azonban magának kell elvégeznie.

Nemsokára újra felhangzottak a trombiták. Most már tapasztalatból tudtuk, hogy a Leányt jelentették be, s felkészültünk fogadására. Szokott kíséretével jelent meg magas székén. Az egyik apród arany serleget, a másik pergamen okiratot vitt előtte. Miután a Leány kecsesen felemelkedett a helyéről, átvette a serleget, s nekünk nyújtotta azzal a bejelentéssel, hogy ezt Őfelsége parancsára hozzák nekünk, hogy járjon körben az Ő tiszteletére. A serleg tetején művészi, arany Fortuna állt, kezében piros kis lobogóval. Az italnak így nem nagyon örültem, mert a szerencse kegyetlenségét már eléggé ismertem.

A Leányt is az Aranygyapjú és oroszlán díszítette, mint minket, amiből arra következtettem, hogy talán ő a Rend elnöke. Kérdeztük tőle a Rend nevét, de azt mondta, hogy még nem jött el a kinyilatkoztatás pillanata, amíg a foglyok dolga el nem intéződött. Ezért vannak még az ő szemeik lezárva; mert amiben mi részesülünk, azon csak fennakadnának, s bosszúságot okozna nekik, habár ez még semmi ahhoz a megtiszteltetéshez képest, ami vár ránk.

Ezután a másik apródtól az okiratot vette át, mely két részből állt. Az első csoportnak – úgy emlékszem – a következőket olvasták fel:

„ismerjék be, hogy igaztalan könyveknek túl könnyelműen adtak hitelt, túl nagyra becsülték magukat, s ezért jöttek ebbe a kastélyba is hivatlanul. A legtöbben esetleg itt meg akartak gazdagodni, hogy azután nagyobb pompával és tekintéllyel élhessenek. Így csábította el egyik a másikat, s annyira a gúnynak és szégyennek szolgáltatta ki, hogy ezért nagyon is büntetést érdemel.”

Mindezt kézfogással alázatosan megpecsételték és bevallották. A többiekhez pedig a következő szigorú szavakat intézték:

„hogy lelkiismeretük meggyőződése szerint nagyon is jól tudják, hogy igaztalan könyveket költöttek és tálaltak fel, másokat bolondítottak és becsaptak, s ezzel soknak csorbították a királyi méltóságát. Azt is tudják, hogy milyen istentelen és csábító képeket használtak, s az isteni Szent-Háromságot sem kímélték, sőt visszaéltek vele, hogy mindenkit becsaphassanak. Most azonban kiderült, milyen ügyeskedéssel próbáltak őszinte vendégeket félrevezetni és tudatlanokat hamis útra terelni. Így az is ismeretes, hogy nyilvánosan hódoltak a szemérmetlenség, házasságtörés és dőzsölés szenvedélyének és más tisztátalan viselkedésnek is, ami birodalmunk közrendje elleni vétek. Szóval jól tudják, hogy a Király Őfensége hírét is rontották az egyszerű nép szemében, amiért be kell vallaniuk: kitudódott, hogy hazaárulók, gazemberek és zsiványok, s megérdemlik, hogy a becsületes emberektől elkülönítsék és megbüntessék őket.”

Azok persze tiltakoztak, s nem akarták beismerni, mert jól tudtak színészkedni. Mivel azonban nem csak a Leány fenyegette halállal őket, hanem a többiek is ellenük fordultak, s egyhangúan vádolták őket, hogy gonosz szándékkal vezették félre mindannyiójukat, végül, hogy még rosszabbnak elejét vegyék, kénytelenek voltak beismerni bűnüket. De hozzátették, hogy az ügyet ne írják teljesen az ő rovásukra, mert áldozataik olyan urak, akik minden áron be akartak jutni a kastélyba, s ezért nagy összegeket ígértek nekik. Így a vétkeseknek annak idején mindenféle fortélyt kellett alkalmazniuk, hogy mindegyikőjük hozzájuthasson az ő részéhez. Így jutottak erre a sorsra. Mivel azonban ez nem sikerült nekik, nem bűnösebbek, mint az urak. Ha ezek nem kérték volna, hogy juttassák be őket, akkor valami csekély haszon miatt olyan veszélyek közepette nem másztak volna át a falon. A könyveiknek oly nagy keletük volt, hogy aki nem élhetett meg másképpen, erre a csalásra kényszerült. Remélik tehát, hogy igazságos ítélet esetén nem róják fel nekik, hogy az urak kifejezett kívánságára szolgálatot tettek nekik, ahogyan szolgálni illik.

Ilyen kifogásokkal próbálkoztak. Erre azonban azt a feleletet kapták, hogy Őfensége határozata szerint va-lamennyit megbüntetik, mégpedig súlyosan. Mert amit mentségükre hoztak fel, az részben igaz ugyan (és ezért az urak sem ússzák meg büntetés nélkül), de akik oly szemtelenül ajánlották magukat, hogy esetleg tudatlanokat vezettek félre, azok nyugodtan felkészülhetnek a halálra; de azok is, akik csaló irodalommal Királyi Őfenségét sértegették, ahogyan ez a ő saját könyveikből és irataikból világosan bizonyítható.

Erre közülük sokan keseregni kezdtek. Térdre estek, sírtak és könyörögtek, ami azonban nem segített rajtuk. Csodálkoztam, hogy a Leány cseppet sem rendült meg, holott nyomoruk – ha tevékenységük nekünk sok szenvedést okozott is – mindegyikőnk szánalmát felkeltette, sőt könnyekre fakasztott. Gyorsan elküldte apródjait, akik a páncélos vitézekkel jöttek vissza. Most azt parancsolta nekik, hogy mindenki gyűjtse össze a magáéit, s a helyes sorrendben vigyék őket el az ő nagy kertjébe, mégpedig úgy, hogy minden fogolyra egy vitéz jusson. Meglepett, hogy azok milyen gyorsan felismerték az övéiket.

Tegnapi társaimnak azonban megengedték, hogy béklyók nélkül menjenek a kertbe, s úgy vegyenek részt az ítélet kihirdetésén. Amikor mindenki kiment, a Leány is felállt trónjáról, s ennek lépcsőfokain helyet kínálván nekünk megkért minket, hogy vegyünk részt az ítélet végrehajtásán. Ezt nem tagadtuk meg, mindent az asztalon hagytunk (a serlegen kívül, amelyet a Leány az egyik apródra bízott), s pompás ruháinkban a magától mozgó trón kivitt minket a kertbe, mégpedig olyan kényelmesen, mintha levegőben lebegtünk volna. A kertben aztán felálltunk.

A kert nem volt különösen szép, de megörvendeztetett, hogy a fákat oly kifogástalan rendben ültették. Pompás kút is volt itt, tele csodás ábrákkal, feliratokkal és különös jelekkel (amelyekkel – ha Isten is úgy akarja – másik könyvben foglalkozom). A kertben szép, festett függönyökkel letakart, nagy faállvány állt, négy karzattal egymás fölött. Az első szebb volt mint a többi, s fehér taftfüggöny takarta, emiatt még nem tudhattuk, hogy kit rejteget. A második üres volt és nem volt letakarva. A másik kettő előtt viszont vörös és kék taft függött.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

20. Az ítélethirdetés helye

 

Remélhetőleg világosan belátható, hogy ha az ember magasabb, derűsebb, szentebb asztrál területre törekszik, amelynek rezgései nem egyeznek meg az ő asztrál állapotával, annak nem lehet jó vége; az törvényszerűen megbosszúlja magát. Minden komolyan kereső ember az Egyetemes Szerzet asztrál térségei felé törekszik – a legtöbb esetben öntudatlanul. Az ilyen közeledést nem büntetik meg, de ez csak akkor vezethet kapcsolathoz, csak akkor lehet valóban az üdv előudvaraiban maradni, ha a saját asztrál állapot egyensúlyba került az első templommal. Ez abszolút természettörvény, mely a Szerzet szent csarnokait védi. E védelem mibenléte és módszere a korábbiakból kitűnt: ezt a szellem hét sugara végzi, amelyeket az alkémiai menyegző a hét súlynak nevez.

A Szerzet minden templomában, a Világosság Hármas Szövetségének szentelt minden asztrál munkahelyen a szellem nemcsak jelen van hétség képében, hanem hétszeresen hatásos is.

Aki tehát belép ezekre a területekre – bármilyen okból és szándékkal – és itt akar maradni, annak ezt a szellemet nem csak elméletileg kell ismernie és vallania, hanem birtokolnia is, mégpedig az előkészített, alkalmas lélek és felkészült test alapján.

A szellem első temploma, ahogyan az alkémiai menyegző harmadik napja ecseteli, olyan asztrál terület, amelyben a szellem-hétség bősége bizonyos módon nyilvánul meg. Aki tehát ide belép, annak fizikailag, lelkileg és szellemileg is eleget kell tennie, meg kell felelnie e „súlyos” befolyásoknak, illetve harmonikusan kell ezekre reagálni tudnia.

Világunkon sokan ismerik ugyan a szellem tanát bizonyos magas fokig, de számtalan tévedés miatt nem jutottak el a valóban szellemi élet megvalósításához.

Ezt jól meg kell érteni, hogy elhatolhassunk az alkémiai menyegző szándékának a megértéséhez. Aki ismeri a szellem tanát, de nem aszerint él, annak a mi mértékeink szerint nem kell rossz, jelentéktelen, vagy méltatlan embernek lennie, de élete – az eonok sürgölődése miatt – tévút, tévedés.

Dialektikus, természetes, mindennapi életünkben csak kétféle kultúrát, fejlesztési lehetőséget ismerünk: az anyag kultúráját és a lélek kultúráját.

Az anyag kultúrájához tartozik a test kultúrája, s ismeretes, hogy mi mindent tesznek a test edzése és művelése érdekében. Gondoljanak itt a tisztálkodás és egészségügy dolgaira, a sokféle sportágra, a jobb társadalmi viszonyok megteremtésére, a jó lakóhelyek építésére, a törekvésre, hogy legyen elegendő élelem, gondoljanak a környezetvédelmi törekvésekre, a munkaviszonyok, az orvosi kezelés javítására, stb., stb.

A lélekkultúra körzetébe sorolhatnak minden etikai és természetvallásos csoportot.

Mi a lélek, a természetes lélek?

A tudat, mely a személyiséget élteti, „lelkesíti”, mely a személyiségbe lelket lehel.

A személyiség minden atomjának van életelve, életereje. A személyiség összes atomjainak életereje képezi a tudatot, amelyet jogtalanul neveznek szellemnek. Ennek a tudatnak a kultiválása, művelése, edzése tehát csupán testi, anyagi folyamat, s a tükörszféra metafizikájához vezet – legalábbis ezeknek a keveredéséhez. A tudattal természetesen lehet minden erővel az anyag művelésére törekedni. A tudat alapján meg lehet próbálni a személyiséget eszményiesíteni, művelni és isteniesíteni. A természetlélek és a test ekkor együttműködik, hogy ezt a célt elérje. Ezek a fáradozások azonban reflexeket, visszatükröződéseket okoznak a tükörszférában (túlvilág), dialektikus életterületünk asztrál térségében. És tudjuk, hogy ezek a reflexek nem vezetnek megszabaduláshoz. Ellenkezőleg, az embert egyre erősebben foglyul ejtik, ennek minden következményével.

Gondoljanak itt például az antropozófia bizonyos ágának beállítottságára az euritmiával. Az euritmia annak a kísérlete, hogy a lélek segítségével a testet nagyon eszményi értelemben bontakoztassák, fejlesszék ki. De mi az a nagyon eszményi értelem, mely ehhez a gyakorlathoz vezetett? Olyan úgynevezett szellemi tanból ered, mely semmi más, mint lélektan.

Gondolják meg jól, hogy egy szellemi tan valami egészen más, mint maga a szellemi élet! Szellemi tant ésszel fel lehet fogni, s ha legmélyebb lényegét valóban megértik, akkor egy igazi szellemi tanból eredő nagy erővel lépnek kapcsolatba, mely életük lelket és testet is érintő alapos megváltoztatásához vezeti Önöket, a meghaláshoz-hogy-élhessenek, abszolút pusztuláshoz, mely a feltámadáshoz, a transzfiguráláshoz visz. E transzfigurálás folytán lép be a szellem – a szellemi élet miatt – a szerkezetbe, s így lakik majd új lélekben és megújult testben.

Az ember csakis így léphet be a harmadik fázisba, a szellemi kultúrába.

A természetes emberiségnél az a helyzet – s a tények ezt világosan bizonyítják -, hogy tudatlanság és félrevezetés következtében szüntelen sürgölődéssel udvarol az igazi szellemi tannak, mint például a szentírásnak és az ezzel kapcsolatos erőnek. Ezért próbálják sokan, tudatosan vagy önkéntelenül, a szellemi tant negatívan lélektannak nézni és követni, elhajlítani, és megpróbálni a mindennapi élet gyakorlatává tenni, amivel a meglevő istenbirodalmon kívül próbálnak „istenbirodalmat” alapítani. Így a szellemtudományból kiindulva – amelyet nem értenek – lélektudománnyal foglalkoznak, ahogyan ezt a teológia is szándékozza és teszi.

Így aztán erőket idéznek fel, és a helyes alkalmazástól teljesen eltérő módon bánnak velük, mert a helyes módra már nem képesek.

Az euritmiájával például Steiner egészen mást akart, mint amit utódai csináltak belőle.

Mindezt meg kellett tudniuk, hogy megérthessék a harmadik napon a foglyokhoz intézett beszédet. A hét súlynak ezek nem tudtak megfelelni, holott behatoltak az első templomba. Megmérettek, és hiányosnak találtattak. Most pedig véghez viszik rajtuk az ítéletet.

Erre a célra miden foglyot egy kertbe visznek, amelyben pompás kút van. Továbbá emelvényt állítottak fel, ítélőszéket, négy emelettel.

Az első emeletet fehér taft-selyem takarja, s így nem látni, hogy kit rejt;

a második emelet üres, nyílt hely;

a harmadikat vörös taft takarja;

a negyediket kék tafttal takarták el.

A kút arról a tényről tanúskodik, hogy a szellem mindig él és sziporkázik, hogy Isten forrása az élő erő megnyilvánítását soha sem hagyja abba.

Most pedig Isten kertjében, az életmegnyilvánulás mezején ezt a különös emelvényt állították fel, s ebből kiindulva mindenki fölött ítéletet mondanak.

A szellem élő vizéből kell felébrednie: az igazi léleknek, az újjászületett léleknek, az Élet Anyjának; ez az a tudat, melyet valóban, joggal lehet „királynőnek” nevezni, mely arra hivatott és méltó, hogy egybekeljen az igazi szellemmel, a „királlyal”.

E király és királynő egységének kell az igazi élet alapját képeznie az isteni szándék legmagasabb értelmében. Ezt jelenti az első emelet „fehérje”, Isten világossága, mely a rejtettből megnyilvánul, ha a szellem és a lélek, a monád pozitív és negatív sarka képes egyesülni. Ebből a bennünk lévő kétegységből háromszoros dolognak kell feltámadnia:

a második emelet nyílt térségében meg kell nyilvánulnia a világosan felismerhető, bizonyítható, cselekvően megszabadító életnek;

az efölött lévő emeleten egy új lélekállapotnak, igazi lélektestnek (ezért a vörös szín, mely az új-asztrál lélekanyag jele), és

a felső emeleten a test és a lélek eredményének, az új észnek, az új gondolkodásnak, az isten-emberi állapotnak kell megjelennie (ezért a kék szín), tehát az embernek arany menyegzői ruhájában, az ötágú csillagnak, Betlehem csillagának kell felkelnie.

A Szerzet első templomának kertje, minden tartozékával, az első életfeladattal szembesít minket: a szellemből, a szellem által és a szellemmel való élettel, amelyre a hétszeresen sziporkázó kút élő vize tesz képessé. Aki ennek a feladatnak nem tud, vagy nem akar eleget tenni, aki ebből karikatúrát csinált, az felfedezi, hogy az egyetlen nagy életfeladat az ő számára áthatolhatatlan fal, mintegy az ítélet helye. Aki pedig ezen a falon át akar törni, az tapasztalja az elutasíthatatlan követelményt és Isten magasztos szellemtervének érinthetetlenségét.

Amikor az állványzat közelébe értünk, a Leány földig hajolt, ami megijesztett minket, mert ebből azt gyanítottuk, hogy a király és a királyné nem lehet messze. Miután mi is tisztelettel hajlongtunk, ahogyan illik, a Leány csigalépcsőn felvezetett minket a második karzatra, amelyiken ő foglalt helyet legfelül, mi pedig rangunk sorrendjében következtünk. Hogy a császár, akit megváltottam, hogyan viselkedett velem szemben (már az asztalnál is), azt el sem mondhatom; mert nagyon is tudatában volt, hogy milyen siralmas és aggodalmas helyzetben lett volna, ha gúnyolódások közepette kellett volna megvárnia az ítéletet, most viszont közbenjárásom miatt ilyen magas rangon és méltóságban lehetett.

Időközben az a Leány lépett elő, aki annak idején a meghívót adta át nekem, s akit eddig nem láttam viszont. Először belefújt trombitájába, majd hangosan kihirdette az ítéletet:

„Királyi Őfensége, magasztos Uram, szívből kívánta, hogy aki Őfensége meghívására összegyűlt itt, olyan tulajdonságokkal jöjjön, amelyek az Ő tiszteletére szaporíthatták volna örömteli menyegzői ünnepének fényességét. Mivel azonban a Mindenható Istennek másképpen tetszett, Őfensége nem panaszkodhat, hanem akarata ellenére birodalma régi, dícséretes szokásaihoz kell igazodnia. Hogy azonban Őfenségének vele született irgalmasságát mindenütt dícsérjék, Őfensége, tanácsosai és nemesei elhatározták, hogy az ítéletet lényegesen enyhítik. Ezért elsősorban titeket, urak és uralkodók, nem csak megajándékoz az életetekkel, hanem ezen felül szabadon is ereszt. Emellett barátságosan arra kér, ne vegyétek zokon, hogy az Őfensége tiszteletére rendezett ünnepélyen nem vehettek részt, hanem gondoljátok meg, hogy a Mindenható Isten már többet rótt rátok, mint amit illendően és nyugodtan elviselhettek, s hogy Ő az adományait számunkra érthetetlen módon osztogatja. A híreteken sem esik csorba, habár a mi Rendünk elvetett titeket; mert hát nem vagyunk mindannyian mindenre képesek. A gonoszok pedig, akik félrevezettek titeket, nem maradnak büntetés nélkül. Őfensége továbbá azt is elhatározta, hogy nemsokára az eretnek iratok katalógusát, vagyis Index Expurgatóriuszt fog beadni nektek, hogy a következőkben több belátással különböztethessétek meg a jót a rossztól.

Mivel Őfensége maga is át akarja nézni könyvtárát, s a félrevezető iratokat Vulkánnak áldozza, arra kér titeket, hogy segítsetek neki ebben, s a sajátjaitokkal is így járjatok el, hogy, amint reméli, a jövőben minden gonoszat be lehessen fejezni. Továbbá figyelmeztetésül szolgáljanak a történtek, hogy ezután ne akarjatok olyan meggondolatlanul behatolni ide, hogy a csábítók vádait ne lehessen szemetekre hányni, s így ne tudjon titeket mindenki kigúnyolni és kinevetni. Őfensége végül azt reméli, hogy mivel országa megkövetelhet tőletek valamit, senkinek sincs kifogása az ellen, hogy egy lánccal, vagy valami más értékes birtokával kiváltsa magát, s így barátként távozzon tőlünk és kíséretünkben térhessen vissza az övéihez.

A többieket azonban, akik az első, a harmadik és a negyedik súlynak nem tudtak helytállni, Őfensége nem fogja olyan könnyen elereszteni; de hogy ezek is tapasztalják kegyességét, azt parancsolja, hogy teljesen vetkőztessék le, s meztelenül küldjék el őket.

Akiket a második és ötödik súlynál találtak hiányosnak, azokat mindentől való megfosztásuk, meztelenségük mellett egy, két, vagy több jeggyel is bélyegezzék meg, a súlyuk szerint. Akit csak a hatodik vagy hetedik súly lendített a magasba, azt valamivel több kegyelemben részesítsék.”

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

21. Az ítéletek végrehajtása (I)

 

Láttuk, hogy a Szerzet első templomának udvarán található álványzat vagy emelvény az igazi istenemberi állapot élő jelképe vagy vetülete. Aki be akar menni ebbe az állapotba, annak bizonyos követelményeknek kell megfelelnie. Ezek belső minőségére vonatkoznak. Meg kell felelnie az Arany Rózsakereszt igazi tanulósága hét követelményének, ezek betöltésére képesnek kell lennie; helyt kell állnia a hét súllyal szemben. Ha nem állja meg a helyét, akkor számára az igazi tanulóság ideje még nem jött el. Mert a beavatás templomát, ezt az asztrál átmeneti teret a szellem hét sugara minden körülmények között megvédi. Aki tehát méltatlanul hatolt be, azt kivétel nélkül elutasítják. Az elutasítás módja pedig teljesen a behatoló belső, személyes állapotától függ.

Próbáljuk meg részletesebben elemezni az ítéletek végrehajtását, ennek szándékait és hatását.

Az Egyetemes Szerzet alapjában véve mindenkit készségesen be akar fogadni és üdvözölni a beavatás templomában. A Világosság Hármas Szövetségét teljesen átizzító egyetemes szeretettörvény ezt magától értetődővé teszi. A szeretetnek, legmélyebb vágyakozása ellenére mégis a törvényhez kell igazodnia, a birodalom alapját képező szellemtörvényhez, amelyhez a szeretet is tartozik. Magától értetődően azonban senkivel sem járnak el szigorúbban, mint ahogyan üdvössége és oktatása, tájékoztatása érdekében szükséges, s hogy az elutasítás minden fajtáját oly kegyesen vitelezik ki, ahogyan csak az ítélet megengedi.

Az alkémiai menyegző kiutasítási jelenetei figyelmünket először a félrevezetett behatolók csoportjára tereli. Ezeket nyereségvágyból, dicsőségre, vagy tekintélyre vágyásból, becsvágyból vezettek félre. Őket nevezi az alkémiai menyegző császároknak, királyoknak és nemesembereknek.

Az olvasó talán hallott ál-rózsakeresztes szerzetekről, akik a rózsakereszt nevét bitorolják. Ezek a csalók könnyen találnak követőkre, mert az embereknek zengzetes rangokat és címeket, bonyolult jelképeket, hivatalos fokozatokat és diplomákat nyújtanak. Az ilyen csoportok tagjai bizonyos időponttól kezdve abban az erőltetett önaltatásban, a rögeszmében élnek, hogy magasra, messze jutottak, magasztosak, jelentősek lettek. Lelkileg azonban kiszipolyozzák és károsítják őket, mert állítólagos beavatójuktól gyakorlatokat és mindenféle utasításokat is kapnak, melyek egy magasztos és nagyszerűcél mentális elképzelése miatt asztrál tekintetben érzékennyé teszik az igazi Szerzet térségére, amely viszont ezeket abszolút elutasítja. De szabadon mehetnek el, s mivel az elutasítás belső folyamat, s legtöbbször alvás idején zajlik le, társadalmi helyzetükön, nevükön, becsületükön nem esik csorba. A szeretettörvény azonban mégis azt követeli, hogy másképpen kerüljenek vissza mindennapi életükbe. Mivel ravaszok vagy gonoszok csapták be őket, úgynevezett index expurgatóriuszt kapnak, illetve ennek a „tisztítószernek” lesznek alávetve; megtisztítják őket.

Ezt a tisztítást józanul, ezoterikus-tudományosan kell látnunk. Szó sincs valami különös műtétről. Egyszerűen az történik, hogy ha az erre még nem nemesedett ember, tehát méltatlan hatol be a Szerzet asztrál térségére, akkor az asztrál tűz, amelyet ez az ember nem bír ki, őt megtisztítja, bizonyos dolgokat kiéget belőle. Így állapotától függően és ahhoz képest „tisztább” lesz.

Megtörténhet, hogy az ilyen szerencsétlen félrevezetett sokkal jobb állapotban ébred, mint ahogyan elaludt. Amikor így ébred rá megszokott világára, felfedezi, hogy az ál-rózsakeresztes rend iránti érdeklődése erősen megcsappant, a kápráztatás megszűnt, s a csábítónak egy áldozat siklott ki a markából. Ennek a kezelésnek azonban az a hátránya, hogy az aggodalmak és félelem, s a sok csalódás miatt az illető nem mer tovább keresni, s haláltermészetben töltött idejét azután megszabadító érdeklődés nélkül éli le.

A csábítók, az álszerzetek tevékenysége miatt így számtalan ember károsul egész életére. Ez a lehetséges bűnök egyik legnagyobbika. Rosszabb, mint a test meggyilkolása, mert lélekgyilkosság, a tudat meggyilkolása.

Rendkívül fontos látni és megérteni ezeknek a veszélyeit. Vannak például Amerikában is úgynevezett-rózsakeresztes mozgalmak, diplomákkal, rendszalagokkal, jelvényekkel, rangokkal, jelképekkel és a gyakorlatok egész sorával. Palotaszerű épületeik vannak, mindent megígérnek, ám erős másvilági kötöttségen kívül semmit sem adnak. Az emberiség testének rákos daganatai ezek és számtalan áldozatot követelnek. Ezeket a csoportokat egyetlen ellenfél sem zaklatja vagy vádolja, mert gyilkos módszereikkel a többiekkel együtt a haláltermészet fenntartásán dolgoznak.

Remélhetőleg elég világosságot vetettünk a helyzetre.

Vegyük fel újra elbeszélésünk fonalát.

Az index expurgatóriusz arra szolgál, hogy a becsapottak ne kövessék el egykönnyen újra ugyanazt a hibát. Az alkémiai menyegző leírása szerint távozásuk előtt megkérik őket, hagyjanak ott valamit a templomkertben kincseikből, ékességeikből, drágaköveikből, az élettel szemben elkövetett bűnük, adósságuk törlesztése végett.

Az eddigiek után ezt is megértjük: az álszervezetekben osztogatott jelvények és más kitüntetések gyakran lopott mantramok. Formájuk olyan tárgyakkal függ össze, amelyek a legszentebb erőkkel hoznak kapcsolatba, melyeken a legszentebb nevek tündökölnek. Aki csak valamelyest is tájékozott a mantramok és amulettek felől, az tudja, hogy alkalmazóik számára ezek nem veszélytelenek. Mert az ezekkel felszabadított erők hatása nagyon is vészes lehet, ha az illetőnek nincsen meg a belső minősége, hogy uralhassa és helyesen használhassa azokat. A becsapottaknak és elcsábítottaknak ezért kell leadni a jelvényeket; – mert valójában lopott holmi.

Ha mindezt alaposan meggondoljuk, kitűnik, milyen rendkívül veszélyes a mi haláltermészetünk, ahol a rosszat nem sejtő ember lépten-nyomon csalóknak eshet áldozatul. Segítség nélkül az élet itt hamarosan lehetetlenné válna.

Ezért a szent Grál Szerzetének kegyelme időnként megtisztítja az emberiség légkörét, életterületét. Mert ennek a Szerzetnek a célja csakis a világ és az emberiség megmentése. Ezt jelenti az ítéletnek az a része (melyet a Leány olvas fel a kertben), hogy a templom ura minden megtévesztő írományt Vulkánnak ad át megsemmisítésre.

Vulkán a belső Nap neve; ez a szent egyetemes Naprendszer nagy, asztrál tűzközpontja, amelyből hatalmas, tisztító sugárzás árad, s ezt bizonyos magasságig használatba veheti a Világosság Hármas Szövetsége, hogy védelmezhesse a súlyosan terhelt és tudatlan emberiséget. Ennyit az elcsábítottakkal és becsapottakkal kapcsolatos ítélet végrehajtásáról.

Még azok maradnak hátra, akik fekete mágiával, vagy más negatív módszerrel hatoltak be a szentélybe.

Egyik csoportjukat mezítelenül küldik el.

Másik csoportjukat szintén levetkőztetik, s ezen kívül megpecsételik, mielőtt elzavarnák.

Végül pedig a legmegátalkodottabb gazembereket büntetik meg, testileg, vagy halállal; kard által, kötél által, víz által vagy bottal.

Így tisztítják meg az udvart újra teljesen, s visszatérhet magas színvonalú, derűs nyugalmához. Csak azok maradnak ott, akik eleget tettek a követelményeknek, megállták a próbákat, akikkel tehát a beavatás folyamata folytatható.

Így ment ez tovább, mert minden változatra rárótták a neki járó büntetést. De mindennek az elmesélése túl sokáig tartana.

„Akik tegnap este önkéntesen léptek vissza, azok megtorlás nélkül, szabadon mehetnek el.

Végül pedig a megátalkodott népámítókat (akik egyetlen súlynak sem tudtak megfelelni) kell esetenként testileg, vagy a halállal megbüntetni: vagy kard által, vagy kötél által, vagy vízben, vagy bottal. Ezeket az ítéleteket – mások figyelmeztetésére is – irgalmatlanul végre kell hajtani.”

Ezután Szűzleányunk eltörte pálcáját. A másik az ítélet kihirdetése után azonnal belefújt trombitájába, s nagy tisztelettel a függöny alatt állókhoz lépett.

Nem szabad elfelejtenem, hogy az olvasónak mondjak valamit a foglyok számáról: heten feleltek meg egy súlynak; huszonegyen nyomtak két súlynyit; harmincöten hármat, harmincöten négyet; huszonegyen ötöt, és heten hat súlynak tudtak megfelelni. Akik azonban eljutottak a hetedik súlyig, de ennek nem tudtak megfelelni, azok között volt az, akit én szabadítottam meg. Sokan voltak olyanok is, akik teljesen kudarcot vallottak, akiknél minden súly lenyomta a serpenyőt.

Mindezt szorgalmasan megszámoltam és beírtam a noteszembe, míg azok előttünk álltak. Az a tény is nagyon csodálatos, hogy akik bizonyos súlyt értek el, azok közül egyik sem hasonlított a másikra. Holott harmincöten bírtak ki három súlyt, mégis az egyiknek a súlya az első, a második és a harmadik súlyét tette ki; a következőé a harmadikét, negyedikét és ötödikét; a másiké ötöt, hatot és hetet, és így tovább, úgy hogy nagyon érdekes, hogy a könnyűnek talált százhuszonhat közül egyik sem volt olyan, mint a másik. Egyébként mindet felsorolhatnám a súlyával együtt, ha nem akadályozna az idő hiánya. Remélem azonban, hogy ezt később, a megfelelő magyarázattal együtt, köztudomásra hozzák.

A kihirdetett ítélettel az urak nagyon meg voltak elégedve, mert a szigor láttán nem mertek enyhébb ítéletet remélni. Így többet is adakoztak annál, amit kértek tőlük. Minden láncot, drágakövet, aranyat és más kincset levetettek, ami csak volt náluk, s alázatos tisztelettel elbúcsúztak.

Holott a királyi szolgáknak megtiltották a kivonulók kigúnyolását, néhány élcfaragó mégsem tudta visszatartani a nevetést. Persze nevetséges is volt, ahogyan a lehető leggyorsabban, hátra sem nézve szedték a lábukat. Néhányan kérték, hogy küldjék el nekik az ígért katalógust, s megígérték, hogy a saját könyvtárukkal is úgy bánnak majd, ahogyan Őfenségének tetszik. Ezt újra megígérték nekik.

A kapunál aztán mindegyik megkapta a feledés italát, hogy ne emlékezzen a szerencsétlenségére.

Azután azok mentek el, akik önkéntesen határoztak így. A belátásuk miatt átengedték őket azzal a feltétellel, hogy nem jönnek mégegyszer ilyen módon vissza.

Ha azonban – s ez a többiekre is vonatkozott – később több nyilvánult meg nekik, akkor újra szívesen látott vendégek lesznek.

Ezalatt mások a többiek levetkőztetésével foglalkoztak, amit különbözőképpen viteleztek ki, az illetők érdemei szerint. Néhányat minden nélkül, mezítelenül küldtek el ugyan, de sértetlenül; másokra csengőket akasztottak, s úgy zavarták el őket; megint másokat kiostoroztak. Annyiféle büntetés volt, hogy nem tudnám mindet felsorolni. Végül az utólsókra került a sor, akikkel hosszabban kellett foglalkozni. Egyeseket felakasztottak, másokat lefejeztek, vízbe dobtak, vagy másképpen szolgáltatták ki a halálnak. Ezzel elég sok idő telt el. Ezeknél a büntetéseknél a könnyeim folytak, ha nem is annyira a folyamat miatt, amit a merészségük miatt bizonyára megérdemeltek, hanem az ember csekélységének gondolata miatt, aminek következtében újra meg újra azzal foglalkozunk, ami számunkra első bukásunk óta le van pecsételve.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

22. Az ítéletek végrehajtása (II)

 

Végül a megátalkodott népámítókat kell megbüntetni testileg, akik egyetlen súly követelményének sem tudtak megfelelni. Ezeket halállal büntetik, mégpedig kard által, kötéllel, vízben vagy bottal. Ezeket az ítéleteket – mások figyelmeztetésére is könyörtelenül végrehajtják.

Itt a büntetés négy formáját említik meg, melyeket az esettől függően különböző összetételben, vagy valamennyit egyszerre alkalmazzák. A mágikus végrehajtásnak ezeket a legsúlyosabb formáit még mások előzik meg: a mezítelenül elküldés, a mezítelenül és megpecsételve elzavarás, stb. Mit jelent mindez?

A „mezítelenség” jelképet a szentírás gyakran használja. Azt mondja például, hogy „Isten előtt mindenki mezítelen”, tehát a kedély minden hullámát, a szív minden gondolatát és az ész minden megfontolását felderíti a beavatott megfigyelő. A szellem fennsége előtt mindannyian csupaszok vagyunk. Ezt viszont hogyan is lehetne büntetésnek venni?

Más lesz a helyzet, ha a megnyilvánult ember, vagyis a személyiség a mikrokozmoszában, élete előrehaladottságától függően, bizonyos tulajdonságokra tesz szert.

Az öröklődés és a karma tényezői alapján, amelyek a tudatalattival együtt érvényesülnek, az ember bizonyos tulajdonságokra tesz szert. Bizonyos típussá válik, különböző jó és rossz lehetőségekkel. Szervi szerkezete, például a belső elválasztás (mirigyek), vagy a plexus- körök, a szív és a fej szervei, meg a plexus solaris (napfonat), megváltoznak, a tulajdonságoknak és lehetőségeknek megfelelően. Ha az olvasó még az ember étertestére és asztráltestére, valamint különböző életfluidumaira gondol, akkor a megnyilvánult ember egész személyiségét a ruháiba öltöztette.

Az ember „ruhája” tehát – ezoterikus tudományos szempontból – többek között azoknak a tulajdonságoknak és lehetőségeknek az összege, amelyekkel rendelkezik és amelyeket szerzett, amelyek típusát, fajtáját juttatják kifejezésre.

Némelyek „ruhái” nagyon kétes értékűek; de olyanok is vannak, akiknek helyzete ruháik alapján sokat ígérő. Ha ez a köntös a tudatlanság és a helytelen használat folytán bemocskolódott és megsérült, mégis azt mondhatjuk, hogy „megvannak a lehetőségeik”.

A ruhát azért mondhatjuk olyan értékesnek, mert a mikrokozmoszban lejátszódott minden élet eredményét képezi, mert az életek szőtték. Évmilliók termékéről van szó, ami az aurikus lény kincseskamrájában elraktározódott és megmaradt.

Nézzük meg az úgynevezett gonosztevőket, a csavargókat és csirkefogókat, akikről a harmadik nap beszél, tehát azt a típust, aki talán számtalan embert vezetett félre, csapott be és juttatott balsorsra. Biztosítjuk Önöket arról, hogy az ilyen gonoszok személyesen nagyon vonzó emberek, ruhájuk rendkívül gazdag, és karmikus múltjuk miatt sok erővel és lehetőséggel rendelkeznek. Ha ezeket a lehetőségeket nem az egyetlen helyes módon használják, akkor embertársaik számára halálos veszélyt jelentenek, mert nagy tudással és erővel rendelkeznek., melyekkel gazdag áldást, de – mint mondtuk – halálos veszélyt is jelenthetnének.

Ha a megnyilvánulásban lévő „létező” az én-ből indul ki, az anyagot, az énlényt, az „én vagyok”-ot, a csupán természetszültét veszi alapul, akkor a „ruhában” rejlő birtokot mindig az Én megerősítésére, anyagi gyarapítására használja, tehát embertársai költségén törekszik az érvényesülésre. Ez jellemez minden természetszülte lényt.

A hatalmas karmikus kincs a valódi, természetszülte önző típussal kapcsolatban olyan jellemet alakít ki, amelyet az alkémiai menyegző népámítónak és zsiványnak nevez.

Jól be kell azonban látnunk, hogy az ilyen emberek nagyon betegek. Testileg és lelkileg is teljesen megzavarodtak. A társadalom vezető pozicióiban állnak, de aurikus ruhájuk miatt számtalan embert képesek letaszítani a lejtőn, anélkül, hogy világi tekintélyek felismernék ezt, s hogy világi jogszabályok szerint vád alá lehetne helyezni és el lehetne ítélni őket; sőt, tetteik gonoszságával maguk sincsenek tisztában.

Most pedig világosan megmutatkozik a hármas szövetség, Grál, katárok és a rózsákkal átszőtt kereszt joggyakorlatának kegyessége. Ez nem büntetés kiszabására tör. Mert mit jelent az előbbiek értelmében, ha valakit csupaszon küldenek el?

Képzeljenek el egy olyan lelkileg-megzavarodott, egyrészt kőkeményen önző embert, másrészt múltjából eredő pompás ruha, aura birtokosát, aki emiatt nagy lehetőségekkel és hatalommal rendelkezik. Rá lehet az ilyet ereszteni az emberiségre? Felelősségteljes cselekedet lenne-e ez az emberiséggel, de a beteggel szemben is? Bizonyára nem.

Az ilyen embereket tehát, ha egyszer a Világosság Hármas Szövetségének asztrál területére jönnek – s előbb vagy utóbb mind oda jönnek – ennek az asztrál területnek a mágikus tisztítótüze „levetkőzteti”, vagyis a személyiségtől elválasztja egész karmikus múltját. Értékes karmikus múlt és veszélyes, önző személyiség olyan abnormális összetétel, amiért felelősség nem vállalható. Ezért a karma és a személyiség kapcsolatát az asztrál tűz a plexus sacralisban, vagy a hét agyüreg egyikében (esetleg többen is) átégeti. A személyiséget visszairányítják önmagára, mintegy magára hagyják saját, természetszülte fajtájával és értékeivel. Így már nem okozhat nagyobb kárt, mint embertársai.

Ezt jelenti a mezítelenül elküldés vagy elzavarás.

Nem gondolják-e, hogy ez a büntetés a szeretet nagy bizonyítéka, minden emberrel, de különösen a beteggel szemben, aki amúgy kárt és szenvedést okozna?? Ehhez az is hozzájárul, hogy a semlegesített karmikus ruha nem semmisül meg. Mert ez lehetetlen is!

Soha sincs kizárva, hogy az ilyen „népámító és zsivány” bizonyos pillanatban visszakapja karmikus örökségét, elsőszülötti jogát; de akkor az emberiség szolgálatára!

Ezzel azt akarjuk világossá tenni, hogy létezik egy szellemtörvény, amellyel a Szerzetnek szabad intelligensen együttműködnie, s ezt beavatottan teszi is Isten határozatának kivitelezőjeként.

A fent ecsetelt alapon az ítéletet az esettől függően enyhítik vagy súlyosbítják. A „meztelenül és megpecsételve” elzavarás esetén a személyiségembertől nem csak karmikus ruháját, múltját veszik el, hanem ezen felül úgy megjelölik, égetik, a természetszülte test rendkívül fontos központjában, hogy ezeknek a maga okozta következményeknek a nyomait hosszú ideig kell viselnie.

Az ilyen megpecsételés tehát azt jelenti, hogy a személyiségnek asztrális zavarokkal kell küszködnie, amelyeknek következményei az anyagtesten is megmutatkoznak.

A karddal való büntetés vérzavart jelent a sikér- tényező felerősítése által, ami miatt az anyagban mélyebbre süllyed.

Kötél által a hazugokat büntetik, akiknél emiatt a nyak és gégechakra, a magasabb alkotóerők részben vagy teljesen megdermednek.

A vízzel való büntetés a lélegzés rendszerének zavarára, az éteri területtel és az alacsony asztrál terekkel való kapcsolat megszüntetésére utal. (A vízzel a légkört jelképezik).

A bottal való verés a test megnyomorodására, mindenféle gyengülésére utal.

E büntetések magyarázatánál szándékosan szorítkozunk rövid meghatározásokra és utalásokra. Sem értelme, sem kedvünk nincs több példával e betegségek mélyére hatolni. Csak azt akarjuk világossá tenni, hogy van egy szellemi törvény, mely az emberiség védelmére minden területen teljesen természettudományosan minden lélekgyilkosságot és ennek a kísérletét megbünteti, s hogy az Egyetemes Szerzet, mint Isten szolgája, a derűs asztrál terek terjesztésével és éltetésével nagyon fontos szerepet tölt be.

Az előbb emberektől hemzsegő kert így gyorsan kiűrült, úgy hogy a vitézeken kívül már senki sem volt benne. Amikor pedig mindez megtörtént, és öt percnyi csend uralkodott, megjelent egy szép, hófehér Egyszarvú, arany nyaklánccal, amelybe néhány betű volt vésve. A kúthoz lépett, és tisztelete jeléül első lábaival térdet hajtott az oroszlán előtt, melyet mozdulatlansága miatt kő vagy bronzszobornak tartottam. Ez azonnal megfogta a kardot, amelyet a karmai között tartott, s középen kettétörte, hogy – úgy emlékszem – darabjai a kútba merültek. Ezután addig ordított, míg egy fehér galamb a csőrében egy kis olajfaágat nem hozott, amelyet az oroszlán azonnal elnyelt, és megelégedett. Az Egyszarvú is örömmel tért vissza a helyére.

A Leány ezután újra levezetett minket a faállvány csigalépcsőjén, s megint maghajoltunk a függöny előtt. A kútnál fejet és kezet kellett mosnunk, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett egy pillanatig, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében, és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza azelőtti helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt.

Hogy ne unatkozzunk, a Leány mindegyikőnkhöz egy apródot szegődtetett. Ezek nem csak előkelően voltak öltözködve, hanem rendkívül tanultak is voltak, s így minden témáról oly ügyesen tudtak elbeszélgetni, hogy okunk volt szégyelni magunkat. Azt parancsolták nekik, hogy vezessenek minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre, s segítsenek az időt kedvünk szerint kellemesen tölteni. A Leány elbúcsúzott, arról biztosítva minket, hogy az estebédnél újra jelen lesz, hogy a súlyok visszaakasztásának szertartását ünnepelhessük. A holnapi nap türelmes megvárására kért, mert akkor fognak bemutatni minket a királynak.

Miután elment, mindenki azt tehette, ami tetszett neki. Egyesek a szép lapokat nézegették, sőt le is rajzolták, s azon tanakodtak, hogy mit jelenthetnek rajtuk a különös jelek. Mások frissítőt ettek-ittak. Én azonban apródomat arra kértem, hogy társammal együtt menjünk sétálni a kastélyban, s ezt a körutat soha nem fogom megbánni. Sok pompás régiség mellett a királyi sírboltot is megmutatta, ahol többet tanultam, mint a világ minden könyvéből lehetne. Itt állt a nagyszerű Főnix is, amelyről két évvel ezelőtt egy kis könyvecskét adtam ki. Azt tervezem, hogy az oroszlánról, a sasról, a griffről, a sólyomról, és másról is – ha ezek a feljegyzések valakinek is hasznára lehetnek – saját értekezéseket teszek közzé ábrákkal és feliratokkal. Nagyon sajnáltam, hogy a többiek elmulasztották e kincsek megtekintését, míg ugyanakkor arra gondoltam, hogy valószínűleg Isten különös akarata rendelte ezt így.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

23. Az egyszarvú, az oroszlán és a galamb

 

Érthető, hogy az alkémiai menyegző minden komoly jelöltje, aki a szellem minimális követelményeinek meg tudott felelni, bizonyos pillanattól kezdve belsőleg szabadnak, felszabadultnak érzi magát a megmérettetés és ítélkezés drámai mozgalmassága után. Belép a szellem derűs nyugalmába és csendjébe, a szellemmel való egység nyugalmába, amit Jézus, az Úr minden követőjének kilátásba helyez. Csak akkor szabadulhatnak fel és érvényesülhetnek valóban az igazi tanulóság céljai.

Ezért beszél az alkémiai menyegző az arany nyakláncos, hófehér egyszarvúról, a kutat őrző oroszlánról és a fehér galambról olajággal a csőrében. Talán ismerik ezeket a jelképeket. Az egyszarvú, az oroszlán és a galamb ugyanis a tüzes, lángoló háromszög, a klasszikus rózsakereszt trigonum igneum-ának jelképe. Ez a Hétszellem három első sugarára vonatkozik. Ha a jelöltben ég ez a tüzes háromszög, akkor méltó belépni a beavatás templomába. Mert ez a háromszög a jelöltet megnyitja az egész Hétszellem számára.

A Biblia több helyen beszél az egyszarvúról.

{Míg Luther és a német Bibliák mindenütt „egyszarvúról” (Einhorn) beszélnek, addig a Biblia magyar fordítója -az „állatot” nem ismervén- hol vadbivalyt (Mózes 4:23), hol bölényt (Jób 39), hol pedig borjút vagy bivalyfiát választott (zsoltár). A fordító megjegyzése.}

Mózes 4. könyvében azt mondja: „Isten ereje mint az egyszarvúé”. És Jób pompás szövegében azt olvashatjuk: „Akar-e szolgálni neked az egyszarvú? Avagy meghál-e a te jászolodnál? Oda kötheted-e az egyszarvút a barázdához kötéllel? Vajjon boronálja-e a völgyeket utánad?” Vagy a 29. zsoltárban: „Az Úr szava mennydörög, … megmozgatja Libanont és Szirjont, mint a fiatal egyszarvú. Az Úr szava tűzlángokat szór”.

Ezek az idézetek azt mutatják, hogy az „egyszarvú” a magas szellemi eszményiség, az egysugarú, egyértelmű, „egyszarvú” irányulás. Az egyszarvú hófehér és arany nyakláncot visel. Itt a figyelmet a megtisztított, a szellem vezetése alatt álló új akaratra terelik, amelyet a Hétszellem első sugara, a lángoló háromszög első nézete gyújt meg.

Akit valóban lángra lobbantott Isten szelleme, az az akarat teljesen központi irányítású, új állapotából indul ki. Aki akarja birtokolni ezt az új akaratot, annak Isten erői állnak a rendelkezésére. Az tapasztalni fogja, hogy az egyszarvú belső tulajdonságként szolgálja őt.

Akaratunkat időnként mintegy igába fogjuk. Megpróbáljuk valamivel megbízni. Azt mondjuk magunknak: Mostantól kezdve ezt teszem; vagy azt nem teszem. Így szinte önmagunk ellen harcolunk. Ezt abba kell hagynunk, mert ez a módszer mindig sikertelen marad.

Ha viszont az új akarat valóban megszületett lélekminőségből és új életmódból, akkor az egyszarvú „meghál a mi jászolunknál”, tehát akkor az akarat, önkéntelenül, belülről, igazán Istent szolgálva fogja meghatározni egész életünk menetét. Ez pedig akkor is úgy lesz, ha Ön alszik, tehát nem képes közvetlenül uralkodni személyiségén. Az új akarat ebben a helyzetben is meghatározza az Ön útjait és cselekedeteit, mert teljesen az Ön útjára és feladatára van hangolva, arra a folyamatra, amelyet Önnek kell véghez vinnie.

Akkor az egyszarvút hozzákötötte a szántó barázdáihoz. A felszántott földbe a földműves magot vet. Itt tehát a tökéletesen rendezett életre utalnak. Mert ha lángra lobbanhatott Önben az új akarat, akkor egész életmódja harmonikus, erősen rendezett képet mutat. Akkor az egyszarvú a termőföld barázdáihoz lesz kötve, s ha szükséges, boronálni és gyomlálni is fog.

Az akarat egy hatalmas tűz. Akinek akaratát Isten szelleme gyújtotta meg, annak akarata az Úr hangjával hatalommal teli és dicsőséges tűzlángokat kelt. Az akarat az ember legnagyszerűbb mágikus eszköze. Ha viszont az akarat nem Isten szelleménél lobbant lángra, akkor az ember soha sem lesz képes a gnosztikus-mágikus cselekvés gyakorlatához jutni.

Az oroszlán-jelkép is magasztos megnyilatkozás. Ez Isten szeretetének jelképe, ami egyetemes és mindent magába foglaló. Az oroszlán így a Hétszellem második sugarának a jelképe. Akinek megvan az egyszarvú, annak természetesen az oroszlán-ereje is megvan. Mert Isten szeretet.

Kétségtelenül találkozott már az oroszlán-jelképpel. Például a Bibliára utalunk, a jelenések könyvére (10):

„És kiáltott nagy szóval, mint mikor az oroszlán ordít; és amikor kiáltott, akkor a hét mennydörgés is megszólalt”. Ha tehát egy emberben megnyilvánulhat Isten szeretete, akkor a Hétszellem is jelen van.

Itt – ahogyan a Biblia, és más szellemi üzenet is teszi – nekünk is rá kell mutatnunk a helytelen szeretetre, amit szintén oroszlánnal jelképeznek. Itt nem érzékeny felindulásokra gondolunk, ezeknek rokonszenv és ellenszenv általi korlátozásaival, hanem az úgynevezett szeretetre, mely sziszegő kígyóként tekeredik a világ testén. A haláltermészet életének viperamérge ez, melynek sok ember oly pontos képmása tud lenni. Isten hangját utánozza a legkedvesebb mosollyal, de a szándéka gyilkosság, egy ember lelkének meggyilkolása. Ha a lelket gyilkolják vagy csonkítják meg, az mindig testi gyilkosságot is jelent. Mert ha egy ember lelke tönkre megy, akkor a testnek is helyrehozhatatlanul össze kell roppannia. Az ilyen ember megbetegszik, testét nem képes fenntartani és idő előtt meghal.

A Trigonum Igneum két nézetét vizsgáltuk: az egyszarvút, mely az Istenben lángra lobbant, egyetlen, központi célra irányuló akarat jelképe és az oroszlánt, ami ezt a célra való összpontosítást az egyetemes szeretettel veszi körül. Akit Isten szelleme lobbant lángra, azt megérinti és teljesen átizzítja ez a mindent betöltő szeretet is. Ettől kezdve pedig az örökkévalóságnak ez a szeretetereje az egész lét alaphangja és táptalaja.

Ha tehát a gnosztikus rejtélyeknek a beavatás templomához közeledő jelöltje a határvidék asztrál mozgalmassága után, a határ átlépése után belép a rózsakert nyugalmába és csendjébe, akkor magától értetődik, hogy az egyszarvú lép be ebbe az udvarba, és az oroszlánnak, a kút őrzőjének tisztelettel adózik; mert ebben az udvarban Isten akarata és szeretete az alap. Az egyszarvú fellépése itt azt jelenti, hogy a rózsakertbe belépő ember minden természetre-törekvést és természetre irányulást abszolút visszautasított.

Figyeljék meg, hogy az oroszlán csupasz kardot tart mancsaiban.

Ha az egyszarvú, az Istenben lángra lobbant akarat belép a beavatás kertjébe, akkor az oroszlán a kardot darabokra töri, s a kútba, a vizek forrásába süllyeszti annak bizonyítékául, hogy az ítélet tüze visszavonult, s megkezdődhet az alkémiai menyegző igazi munkája. Az oroszlán hatalmas bömbölése ujjongó kiáltás. És erre a kiáltásra repül elő egy fehér galamb, olajággal a csőrében.

Ismeretes, hogy a galamb mindig is a szellem jelképe volt. Gondoljon a Jordánra, ahol Jézusra, az Úrra szállt le a szellem galamb képében. A galamb az olajággal különösen a Hétszellem harmadik sugarának a jelképe, az aktív, teljesen Istenben bízó, és magát Istennek szentelő intelligencia jelképe, azé a sugáré, amely a trigonum igneumot teljessé teszi. A galamb itt ezt az intelligens életmódot ábrázolja, minden körülmények között az egyetlen igazi, Istentől való békét szolgálja. A nagy munkát békében és béke által kell véghez vinni.

Ezért van olajág a galamb csőrében.

Ezért viszi azt az oroszlánnak.

És ezért száll az udvarra az egyetlen béke, mely Istentől van.

Lebegjen szemük előtt e nagyszerű bölcsesség teljes szépsége: a háromszög egyik oldalát az akarat tüze képezi, a másikat a béke átlátszó, ragyogó világossága. A tüzet a Gnózisban a férfi jelképezi, a világosságot a nő. A háromszög alapja pedig, az összekötő elem, a második sugár, az egyetemes szeretet sugara. Logikus, hogy az ilyen háromszögből lángolnia kell az erőnek is.

EZ a Trigonum Igneum! Most már a jelenések könyvének szavait is megértik (11):

„És hatalmat adok az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak ezerkétszázhatvan napig (a számjegyek összege kilenc: az emberiség száma), gyászruhákba öltözve (a vezeklés ruhája, a világért és emberiségért hozott áldozat ruhája). Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak. És senki sem tud nekik ártani”.

Talán megértik ezt a nagy mágiát. Az a mágia ez, mely minden előttünk haladó szerzetben, s az ifjú Gnózisban is kifejezésre jutott. Minden gnosztikus szerzet ismérve, hogy a belső vezetés egy közvetlenül erre rendeltetett férfiből és egy nőből indul ki. Ezek képezik a háromszög emelkedő oldalait, amelyeket a Hétszellem második sugara hordoz. Ez a háromszög az Univerzális Logosz megtámadhatatlan tanúbizonysága, a tüzes háromszög tanúbizonysága, amit a haláltermészetben e világ istene elé állítottak. Ebben áll a Gnózis ereje: újra meg újra van két olajfa, a tűz, mint első sugár, és a béke, mely minden észt felülmúl, mint harmadik sugár, Isten szeretetének, a második sugárnak erejében.

Emiatt igazán gnosztikus rejtélyiskola az ifjú Gnózis; mert szintén megfelel ennek az ismérvnek, s ezt nem ő találta fel. Így a komoly tanulóra szabták a rómabelieknek írt levél szavait (11:17/24):

„Vadolajfa ága létedre, természeted ellenére beoltattál a gnosztikus olajfára.”

A galamb odaszáll, s az oroszlánnak olajágat ad, amelyet az zavartan lenyel, de azután meg van elégedve. Az egyszarvú is elégedetten tér vissza helyére.

Megérti ezt a nyelvet, ezt az idegent, ezt a rejtélynyelvet?

A szerzet igazi udvarán, a rejtélyiskolában a harmadik sugár képviselője minden méltót, aki jogosan lépett be oda, Isten egyetemes szeretetének és erejének ad át, miután az első sugár képviselője megteremtette ennek lehetőségét. Így lehet a vadolajfa ágait kiragadni e világ istenének a kezéből, és az igazi, egyetlen törzsre oltani.

Hogy a Szerzet kertjében kút van, az nem késztet csodálkozásra minket; mert a kút mindig az Egyetemes Szellem magát szakadatlanul megnyilvánító bölcsesség és erősugárzásainak a jelképe. Ezért mondja a jelenések könyve (21):

„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Én a szomjazónak adok az Élő Víz forrásából ingyen.”

Az ifjú Gnózisban így állandóan a bölcsesség, szeretet és erő áramlata buzog, az isteni Víz élő forrása, amelyben mindenki megmoshatja a fejét és a kezét, aki megnyílt ennek. Azért mondja az alkémiai menyegző szövege:

„A kútban meg kellett mosnunk fejünket és kezünket, majd ugyanabban a sorrendben várnunk kellett, míg a király egy rejtett folyosón vissza nem ment a terembe. Azután minket is visszavittek azelőtti tartózkodási helyünkre.”

Ki ez a király? Ezt is meg kell értenünk, hogy tudjuk, mennyire nekünk szól az alkémiai menyegző.

A beavatás temploma, amelyet könyvünk ecsetel, teljesen egyenlő az ifjú Gnózis élő testével. A szellemi fejlődés térsége ez, mely szoros kapcsolatban van az Egyetemes Lánccal és ebből indul ki. Így maga a szellem hat ebben a térben, mely a hetedik nézetből, a feltámadási térből, az arany fejből ered. És az élő testben a szellem, a király nevében van jelen az egyszarvú, az oroszlán és a galamb, a trigonum igneum, amelyet a belső iskola két vezetője személyesít meg, hogy minden erre nemesedett tanulót üdvözöljön a Szerzet kertjében, s a tanulók együttműködésével naggyá tegye az élő testet, egyetlen csoportot képezvén, amelyben mindenki egy a Gnózisban, egy mindenkiért és mindenki egyért.

A Gnózis élő testében minden szükséges hatásnál mindig maga a szellem lép fel, és ekkor minden Őt képviselő sugár, a szolgái, férfiak és nők, hatalmas világosság- és erőáramot árasztanak ki az élő test minden nézetéhez, részéhez. Ezután a szellem újra visszavonul az arany fej, a feltámadási tér területeire.

A szellemi fürdőt követően a jelölteket saját létállapotukra hagyják, hogy véghez vihessék a saját alkémiai átalakulási folyamataikat. Habár saját létállapotuknak adják vissza őket, mégis kivételes helyzetben, a gnosztikus élő testben, a Szerzet otthonában vannak. Így egyedül vannak, de sohasem elhagyatottak. Ebben a különös kegyelmi állapotban szabad és kell elvégezniük a nagy munkát. Azért különös kegyelmi állapot ez, mert az élő testben tartózkodó jelölt bármikor magától a szellemtől kaphat segítséget, ha szükséges és hasznos.

Ezért mondja a szöveg, hogy: „A Leány elbúcsúzott tőlünk, mert másnap magának a királynak fognak bemutatni minket”.

24. A főnix

 

Akiket a mérlegelésnél nem találtak hiányosnak, s így az élő víz kútjánál részesültek a rendkívüli élményben, most egészen új helyzetbe kerültek a beavatás szentélyében. Hosszú előkészület után a gnosztikus önfejlesztés nagy folyamata előtt állnak.

Tudatában kell lennünk azonban, hogy a várat vagy kastélyt, amelyben a jelöltek tartózkodnak, s ahol az önbeavatás folyamata megy végbe, annak az elképzelésével kell kapcsolatba hoznunk, amit a rejtélyiskola Élő Testének nevezünk. Ezt már korábban is kifejthettük. Atyánk-testvérünk Rózsakereszt Keresztély beavatótemplomát tehát nem valahol kint, hanem az Iskolán belül kell keresniük. Az Élő Test fogalmát egyesek eddig munkánk és csoportunk területi jelképének és légkörének nézték. Jegyezzék meg azonban, hogy az Élő Test sokkal több.

Akit felemeltek a trigonum igneumba, a lángoló háromszögbe, az mind tudja ezt. Ha ezeknek a belső szeme megnyílik, akkor megkapják az előjogot, hogy C.R. C.-hez hasonlóan megvizsgálják és megismerjék az Élő Test csodáit, lehetőségeit és kincseskamráját.

Felvetik a kérdést, hogyan lett ez az Élő Test, hogy mi csináltuk-e esetleg munkatársakkal; – így azonban nem lett volna lehetséges. A szövegből is kitűnik, hogy a kastély, ahol a dolgok lejátszódnak, már ősrégi, s évszázados kincseket rejt. A fenti kérdésre tehát azt kell felelnünk, hogy az ifjú Gnózis Élő Teste nagyon fiatal, nagyon új, nagyon friss, ugyanakkor azonban ősrégi.

Az Iskolában eddig úgy ábrázoltuk, hogy az Élő Test egy munkaterület, amelyet 1924 óta az alapoktól kezdve építettünk fel, hogy néhányan kezdték, s egyre növekvő csoport folytatta, hogy ez a munkaterület egyre jobban összpontosult, s egyre több erővonal szőtte át, erőket vonzott magához, nagyobb lehetőségeket kapott, míg végül részesülhetett a Szellemben, mely az Arany Fej, a feltámadási tér képében nyilvánult meg.

Mindez teljesen helyes. Eddig azonban el kellett hallgatnunk azt a tényt, hogy amikor az ifjú Gnózis teljes mértékben részt vehetett az Egyetemes Láncban, az előttünk haladó Szerzet örökségét is átvehette, a modern Szellemi Iskola két szellemi vezetőjére rábízták a nagymesterséget is. Ezzel együtt a klasszikus beavatótemplomot is átruházták az ifjú Gnózisra, amelyet prototípusként őriz az Egyetemes Lánc. Ez azt jelenti, hogy ami az ember igazi fejlődését és megnyilvánulását szolgálja és minden időkben a korszakok tapasztalata szerint jónak mutatkozott, annak szelleme ötletként, asztrál kifejezése pedig erőként van jelen, lakozik az egész Egyetemes Lánc hatalmas életterületén. Mindez soha sem veszhet el. A követő Szerzetek a századok folyamán tapasztalatuk és szenvedésük eredményéből mindig hozzátettek ehhez a mérhetetlen kincshez valami értékeset.

Amikor pedig ifjú Gnózis száll fel az időben vívott küzdelemből, mintegy az éjszakából, Élő Testét sikerül kibontakoztatnia az új reggel világosságában, akkor mágneses érintkezés fejlődik ki az ifjú Gnózis és az Egyetemes Lánc beavatótemploma között. A régiek kincse ekkor fokozatosan beleereszkedik a lánchoz hozzácsatolt új szem Élő Testébe, mégpedig az ifjú Gnózis további világosságerő-fejlődésének megfelelően, míg a kettő tökéletesen koncentrikus lesz, s a közös középpont miatt egyesül. Ettől a pillanattól kezdve az egész Egyetemes Szerzet – legifjabb láncszemével – ebben a világban van, s mégsem ebből a világból való. Aki pedig méltóvá teszi magát erre, az ettől kezdve megismerheti az egész Egyetemes Láncot, hogy mi ez, mi volt és mi lesz.

Aki valóban véghez viszi az előző fejezetekben megbeszélt nagy előkészületeket, az a mi Élő Testünkben belép az egész Egyetemes Lánc üdvének minden kincseskamrájába. Ezért mondja a szöveg:

„Ezután minket is csodás zene, pompa és dísz kíséretében, és kellemes beszélgetések közepette vittek vissza a kertből azelőtti tartózkodási helyünkre. Ez úgy délután négy óra körül történt. Azután mindegyikőnk mellé egy-egy apródot adtak, hogy vezessenek minket a kastélyban, de csak bizonyos helyekre.”

Aki így bemegy az Élő Testbe, tehát az egész Egyetemes Lánc élő testébe, az megérti, hogy ez a belépés csakis „délután négy órakor” történhet.

Mikor legyen a találkozás? Délután négykor – ez a felelet. Értik Önök ezt az építésznyelvet?

Ha előkészítő fejlődésük napja delelt, majd eljön a negyedik óra, akkor Önöknek megnyílik az Egyetemes Élő Test. A négyes szám a teljesülés száma, ugyanakkor az épület négyszögének száma. Ez a szám mutatja, hogy új alapok készültek, az egyetlen lehetséges alap: maga a szellem. Az örök építményt csak ezen az alapon lehet felállítani, az égig érő épületet, az üdv igazi tornyát, amelyet számtalan módon próbálnak utánozni. Gondoljanak Bábel tornyának legendájára!

Isten nevét, a szellem nevét, amely minden igazi építkezés egyetlen alapja, a legrégibb idők óta írja sok nyelv négy betűvel, hogy ezzel is kifejezze az Ő mágikus kulcsát.

A régi Egyiptomban Hermész Triszmegisztoszt nevezték Thot-nak. A szellemet, az Urat az angol Lord- nak, a francia Dieu-nek, a német Gott-nak, a holland Heer-nek mondja. Ha tehát azt kérdezik, hogy mikor mennek be látván és hallván az Élő Testbe, akkor erre csak egyet lehet felelni: Délután négy órakor!

C.R.C. számára eljött ez az időpont.

Belépése történeténél figyelmünket az úgynevezett királyi sírboltra vagy sírkamrára terelik, „ahol”, mondja C.R.C., „többet tanultam, mint a világ minden könyvéből”. Most már értik, hogy ez a királyi sírkamra az Egyetemes Lánc egész szellemi és asztrál öröksége.

Ragadjunk ki az Alkémiai Menyegző szövegéből valamit, hogy valamelyest fogalmat alkothassanak arról, amit az Univerzális Testben lehet átélni és látni.

Vegyük a főnixet, a sast, a griffet és a sólymot. Ez a négy is rejtélyállat, mint az egyszarvú, az oroszlán és a galamb. Az Alkémiai Menyegző úgy beszél ezekről, hogy mellékes dolog benyomását keltik, de a beavatott nagyon is érti, miről van szó. Kezdjük a főnixszel, a tűzmadárral.

A királyi sírboltba való belépésénél C.R.C. először a főnixről beszél, s „nagyszerű főnix”-nek mondja. Mert ez a halottakból való feltámadás élő jelképe. A századok folyamán ezt a legkülönbözőbb formákban hozták kifejezésre. Minden idők gnosztikusai is használták. Számtalan gnosztikus kőre véstek tűzmadarat, a tényt hangsúlyozva, hogy az Örök újra meg újra kiemelkedik az idő fogságából. Értsék meg tehát alaposan, hogy szabadságra, az Önök természetének halottaiból való feltámadásra hivatottak! Ezért a főnixet, a halál legyőzését fedezik fel, ha belépnek a királyi sírboltba. Az örökkévalóság ereje, maga a tűzmadár, egy az egész Egyetemes Élő Testtel.

A főnix-jelképre mindig is a legnagyobb figyelmet fordították; például a romantikusok. Nagyon sok legenda van, mely valamiképpen az egyetlen igazságról szól. Van például egy régi zsidó legenda egy óriási madárról, mely néha megjelenik a földön. Lába a tengeren jár, míg feje az egeket hordozza. Most már jól értjük ezt. Mert a főnix, az örökkévalóság nagy, feltámadási ereje az Egyetemes Élő Lánc ősrégi, univerzális Élő Testének ismérve, mely a kezdeti időkben épült, az első, elől haladó szerzeteknél, s az időben megnyilvánult, egészen az ifjú Gnózisig: egyetlen hatalmas világosság, egyetlen hatalmas erő, egyetlen fennséges főnix, aki a föld kerekségén jár, az óceánon áll, és feje a legmagasabb egekig ér.

Ez a test és ez az erő újra meg újra leereszkedik a földre, ezzel eget a földdel összekötve, mint valami hatalmas létra, amelyen Önök le és felmászhatnak a végső győzelemig, míg az utolsó kereső is meg nem találta ezt az egyetlen világosságot.

25. A sas, a griff és a sólyom

 

A Harmadik Nap négy rejtélyállatának vizsgálatát folytatva a sas következik.

A sasjelképnek sok jelentése van. A szentírás, az Egyetemes Tan állandóan beszél a madaraknak erről a királyáról. A sas szívesen kering magasan a levegőben, s így gyakran a levegő elemének jelképe. Továbbá a szellemlélek és az élet jelképe. De az életerő és az akaraterő képviselője is. Ezen kívül az ötágú csillag a sas jele. A sassal a kémiai elemet, a ként is kapcsolatba hozzák. Végül pedig a negyedik evangélium, János evangéliuma is a sasról tanúskodik.

Próbáljuk meg ezekből az adatokból kikutatni igazi jelentését.

Minden test lélegzik. A legalacsonyabbtól a legfejlettebbig mindnek légköri anyagra van szüksége, hogy rendszerét fenntarthassa. Ez az egész világmindenségben, az alaptermészet minden megnyilvánulására érvényes. A sas, a levegő királya ezért a levegőelem urának jelképe, az élet-elemé, mely minden teremtmény számára nélkülözhetetlen.

A sas, mely az alkémiai menyegző szerint jelen van az egyetemes Élő Testben, az üdv kincseskamráiban, itt tehát azt az életanyagot jelképezi, amelyre a gnosztikus rejtélyek minden jelöltjének szüksége van, hogy az egyetemes Élő Testben élhessen. Az a nélkülözhetetlen életanyag ez, amelyet az Iskolában Gnózisnak szoktunk nevezni. Az Ön lelkének, lélekállapotához, lelke újjászületéséhez a Gnózisra van szüksége. Ez az egyetemes Élő Test légköre tehát, amelyet megtanulunk alkalmazni, amelyből élnünk kell.

Ha ez Önnek az ösvényen sikerül, önmagának az átadásával, odaadásával, akkor lelke kész bemenni az univerzális Élő Testbe, s tökéletesen, mikrokozmikusan abban létezni és élni. Akkor Ön felszáll az Élő Testben, s az új elemen, amelyből élnie kell, uralkodni fog, mint a sas.

Ebből az következik, hogy a sas az új lélek és az új élet jelképe.

Beszéltünk az ifjú Gnózisról, mely lentről, az alapoktól lett felépítve és megvalósítva. Mielőtt egy ilyen építmény megvalósulhat, építészekre van szükség, s ezek sem potyognak az égből, hanem a Gnózis hívja fel őket, mégpedig nagyon pozitív és dinamikus módon.

Mielőtt az építkezés megkezdődhetne, persze csak az Egyetemes Lánc van jelen, a magasztos Egyetemes Test, mely egészen a tiszta asztrál anyag területeire húzódott vissza. Ha meg kell kezdődnie az ifjú Gnózisnak, s bizonyos létállapot, bizonyos rezgés, életerő és akaraterő jelenlévőnek mutatkozik, akkor hirtelen a sas lövell le a magasból, mint a villám, s eltalálja az illető munkás szívét, rettenetes sokkot okozva.

Talán megértjük, hogy mi történik. Az Egyetemes Test egész, légköri készségét mintegy testileg, kézzelfoghatóan a munkás rendelkezésére bocsátják. Kapcsolat keletkezik a lent lévő munkás és a fent lévő Szerzet között, tehát az Egyetemes Lánc és az alakuló ifjú Gnózis között, mely a felszólított munkás személyében jut kifejezésre. A sas, vagyis az első sugár erejével eltalált munkás ezzel az erővel, amely fölött rendelkezhet, sohasem vallhat kudarcot, a munkát mindig jó véghez viheti, ha eközben az alapból indul ki, az egyetemes szeretetből, ha magát a Hétszellem második sugarára bízza, hivatásához hű marad, s ennek megfelelően az ifjú Gnózist méltó tagként kovácsolja az Egyetemes Lánchoz, amelyik pillanattól kezdve így a fiatal láncszem Élő Teste az egyetemes Élő Testbe merül.

Továbbá világos, s már szabad volt magyaráznunk, hogy az Egyetemes Láncban, s így az Egyetemes Élő Testben is, amelybe az ifjú Gnózis felvétetett, a Hétszellem, a Szellem Hét Sugara teljes mértékben jelen van. Ez a sugárzó Hétszellem ezért az új légkör, a tiszta asztrál atmoszféra elengedhetetlen része. Mivel pedig a Hétszellem minden sugarát ötágú csillag jelképezi, mely a sas jele is, érthető, hogy az egyetemes Gnózisban miért a hét csillag, hét pentagram a Rend nagymesterének a jele, s eszerint az élő szellemlélek jele is, aki hét csillagot tart a jobb kezében. Így hozzák kapcsolatba a sast a pentagrammal.

lsmeretes, hogy mind a négy evangéliumnak megvan a saját jellege. Különösen János evangéliuma különbözik a többiektől. Ez a különösen gnosztikus evangélium. Teljesen a Gnózis légkörét, élet-leheletét lélegzi. Teljesen az egyetemes Élő Testből lett. Ezért ezt az evangéliumot kell kapcsolatban látni a Gnózis lélegzőterével, s emiatt a sassal.

A griff, a következő rejtélyállat, amelyet C.R.C. látott a királyi sírkamrában, bizonyos tekintetben szintén könnyen magyarázható. Ábráját leggyakrabban címereken figyelhetjük meg. Felső teste sas, alsó teste oroszlán, fülei hegyesek és hosszú, kígyózó farka van. Sok mesében éles karmokkal és két hatalmas szárnnyal jelenítik meg.

Az ilyen mesék nagy része keletről származik. A griff ott többek között az arany őre, a kincstáros. Az állat ezért a Napnak van szentelve. Kelet a napkelte vidéke. Aki tehát az ösvénynek indul, az jelképesen kelet felé, a felkelő nap felé fordul. Ott lehet megtalálni a páratlan Világosságot. Igaz, el kell menni a kincstáros, a griff mellett! A griff neve: „annak a világosságnak a védelmezője, mely még nem fénylett sem földön, sem tengeren”. Gyermekeink bizonyára olvastak már mesét a nagyon kapzsi griffmadárról. Érthető, hogy ő az egyetemes Élő Test ereje őrzőjének, az üdv kincstárosának a jelképe, hogy ebbe a kincseskamrába senki se hatolhasson be szentségtelen szándékokkal. Ez az őrző erő tehát sas a sassal és oroszlán az oroszlánnal, s tüzes mint a Nap.

Ezen kívül a sólymot említik. A sólymot a halandó és a halhatatlan kapcsolata jelképének használják. Ezért az egyiptomi kereszt jelképe is, mint a függőleges és a vízszintes kapcsolata.

Most már azt is értjük, C.R.C. miért említi ezt a rejtélyállatot utóljára. A sólyom közli ugyanis az Élő Test lényeges célját. Miért hívja meg Önt a Gnózis arra, hogy emelkedjen fel az Élő Testbe? Mert ez a nagy beavatótemplom, amelyben szellem azért jelenik meg, hogy minden alacsonyt magasabb javakká változtasson. E templomban pedig a halandót elnyeli a halhatatlan.

Az idősebb egyiptomi beavatótemplomokban – mondja a történelem – két keresztelő-medence állt. Az egyiket sólyomfej, a másikat egy másik rejtélyállat feje díszítette. Vizét mindkét medence egyszerre öntötte a jelöltre. Az egyik áradat a halált jelölte, amelynek, önmaga átadásával, a jelöltnek önkéntesen kellett alávetnie magát. A másik a jelöltet átadta az új életállapotnak. Ez a kettős keresztelő tehát az „életre- halást” jelenti; a jelölt meghal, hogy éljen. Vagy Jézus szavaival: „Aki az életét elveszíti énérettem, az megtalálja Ezt”.

Minden fivérünk és nővérünk, aki átélte ezt a hatalmas megfordulást, felujjong: „Istenem, Napom, elárasztottál engem a Te sugaraiddal”.

A Biblia szerint azt mondta Jézus, az Úr a kereszten: „Eli, Eli, lama sabachthani”, ami azt jelentené: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem”!

Ez azonban az evangélium szándékos hamisítása, ami az úgynevezett egyházatyák bűne. Az evangéliumban ugyanis azelőtt az állt: „Eloi, Eloi, lamah azabvtha-ni”. Ez viszont azt jelenti, hogy „Elohim, Elohim, elöntöttetek engem a fényességtekkel”, vagy „Hogy megdicsőítettetek engem!”

Ha a Biblia későbbi átdolgozói, akik egészen a hermészi iratokból merítettek, ezt mondatták volna Jézussal, meghagyták volna ezeket a klasszikus szavakat, akkor ezzel be lett volna bizonyítva, hogy az egész evangéliumot a klasszikus hermészi filozófiából vették. Az új egyházi vallás alapítói ezt el akarták kerülni, annál is inkább, mert a két vízmedence templomi szertartása sok egyiptomi ábrán megtalálható.

Így már az is világos, hogy Valentin Andr-enek az ő idejében az alkémiai menyegzőben leplezetten kellett erről beszélnie. Számára akkor csak a teológiai foglalkozás maradt, hogy szeretetének erejével eláraszthassa az emberiséget, s olyan munkát végezhessen, amiért vállalhatta a felelősséget. Nyilvános gnosztikus munka az ő korában nem volt lehetséges. Ilyen irányban csak titokban és kis csoportokban lehetett dolgozni. Mint teológus és az állami egyház szolgája, ebben a pontban nem fedhette fel az egyházatyák nagy árulását. De ezt nagyon is megtette az alkémiai menyegző beavatottjainak, amikor a sólyomra utalt.

Egyszer mindegyikőnk mondhassa a századok nagy beavatottaival együtt:

„Istenem, Istenem, elárasztottál engem a Te fényességeddel.”

Valójában apródom jóvoltából jutottam hozzá ennyi mindenhez, mert apródja mindenkit oda vezetett, ahová hajlamai vonzották. A kulcsokat az én apródomra bízták, s így a következő szerencse ért engem: habár másokat is meghívott a sírboltok megtekintésére, azoknak az volt a véleményük, hogy sírboltok csak a temetőben találhatók, s ha valóban van ott látnivaló, akkor oda valamikor amúgy is eljutnak. Az emlékműveket, amelyeket mi ketten lerajzoltunk, és a feliratokat, amelyeket leírtunk, hálás tanulóimmal közölni fogom.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

26. Az asztrális kritérium

 

Az előzőekben a rejtélyállatok témáját részleteztük. C.R.C. a sírboltban megtalálja a főnixet, az egyszarvút, az oroszlánt, a sast, a griffet és a sólymot. Ezek egy egészen új életállapot jelképei, amely az alkémiai menyegző harmadik napján tárul fel C.R.C.-nek.

Ezek a királyi sírbolt jelképei. Itt nem szabad temetőre gondolni, ahogyan szövegünk is helyesen hangsúlyozza. Most azt kell megmagyaráznunk, hogy mit tartsunk erről.

Azt mondják, hogy tulajdonképpen tilos belépni a sírboltba, ott nem szabad nézgelődni. Ez azt jelenti, hogy amit C.R.C. láthatott, az mind az Egyetemes Szerzet rejtett tudományához tartozik. Ebben a tudásban csak azok részesülhetnek, akiknek létállapotuk alapján joguk van belépni a sírkamrába, akik valóban képesek belépni oda, hogy filozófiailag tájékozódjanak az eljövendő események felől. Ezért ad az alkémiai menyegző szerzője – ha leplezetten is – néhány felvilágosítást a sírkamra tartalmáról.

Ezzel először is azoknak akar segíteni, akik átlépték a „határt”; másodszor azért teszi, mert tudja, hogy a szintén a sírboltban lévő királyi katalógust hamarosan közzé teszik. Tudja tehát, hogy eljön az idő, amikor bizonyos részleteket ismertetni kell segítségül azoknak, akik a teljesen elutasító, halálos valóságban falhoz szorulva, nemsokára ugrani fognak a szakadékon át a megszabadító életbe.

Így mi is jogosultnak érezzük magunkat arra, hogy ezekről a közleményekről legalább is részben levegyük a leplet. Mint ismeretes, az emberiség az általános hanyatlás időszakába lépett. Ilyenkor a Szerzet nagy munkába kezd, hogy legnagyobb erőfeszítéssel a lehető legtöbb lényt menthessen meg. Egy emberlelket csak akkor lehet megmenteni a pusztulástól, ha a szellem által életre lehet kelteni, élő lélekké tenni, hogy háromságként bejárhassa az ösvényt. Ez a szellem, a lélek és a test háromsága, ahol a test méltó és alkalmazkodóképes szerszám lehet a szellemlélek szolgálatában.

Hat rejtélyállatról és a királyi könyvtárról van tehát szó, ahogyan az már a reformáció előtt is fennállt, továbbá egy nagy könyvről, amilyet C.R.C. még soha sem látott, s amelyben a templom minden ábrája, terme, kapuja, felirata és rejtélye megtalálható, tehát minden, amit a várkastély, a beavatótemplom tartalmaz, s ami itt megtekinthető. Részleteket a szöveg nem említ. Közlése szerint a könyvtár minden könyvében benne van a szerző képmása festmény formájában, s hogy sok példányt el kell égetni.

Az előző fejezetek egyikében már beszéltünk a két asztrális térről, melyeknek határvidékén, a kettő között, az átmeneti területen a beavatótemplom, az ítélet temploma áll.

Az első asztrális tér a haláltermészet tere, mely teljesen a természetszülte, közönséges dialektikus emberiség lényéhez, fajtájához csatlakozik. Ez a tér az úgynevezett tükörszféra, melyről Önök tudják, mennyire telített szentségtelenséggel és ellentermészettel.

A második asztrális tér a valóban Szent Föld területe, derűs állapota és tisztasága nagyon magas színvonalú, s az elsőtől mindenekelőtt a sokkal magasabb rezgés különbözteti meg. Bolygónk körül még több asztrális terület is van. Többek között az a jellegzetes tulajdonságuk, hogy a rezgési szintjük különböző.

Mi egy asztrális térség? Általánosan, mi az asztrális anyag?

Asztrális anyag asztrális atomokból áll. Ez az ősanyag, a kozmikus gyökérönállóság, a világmindenségben mindenütt megtalálható, ami a klasszikus rózsakereszteseket a „Nincs üres tér” kijelentésre késztette.

Egy asztrális tér ilyen asztrális atomok összpontosulása, összegyülemlése. A térben mindenütt vannak ilyen ősanyag-gócok, kezdetben szférikus formában. Ezt a teret erő hozza létre. Ilyen erő például egy ötlet. Egy gondolatunk felvillanása már asztrális anyag összpontosulását és besűrűsödését okozza. Egy ötletsorozat tehát már hatalmas erőt fejt ki. Az ősanyag atomjai rendkívül érzékenyek. Azonnal reagálnak, mert alapvető természetűek, s az egész világmindenség ható anyagát képezik.

Az ember így asztrális teret képez maga körül, a mentalitásának megfelelően. Mindegyikőnknek saját mentalitása, fajtája van. Megvan a saját gondolkodási életünk, s az ennek megfelelő sajátos asztrális terünk, az asztráltestünk. Bizonyos pillanatokban még az alakja is megfelel a kisugárzott ötletnek, sőt az ötletet kisugárzó alaknak is. Az ősanyagatomok ugyanis rendkívül képlékenyek, s azonnal az őket mozgató erő formáját öltik magukra.

Időnként, például éjszaka, amikor anyagteste alszik, személyes asztrális tere az Ön alakját ölti fel. Ezért beszélnek joggal asztráltestről. Az ébrenlét idején ez az asztráltest csak ősanyagösszpontosulás az anyagtest körül.

Az is könnyen belátható, hogy asztráltestünk fajtája határozza meg, mely erőket vonzzunk és taszítunk. Asztrál terünket rezgési szintje védi környezetével szemben.

Ha tehát mentalitása, gondolatai, egész fajtája magas minőségű, értékes, ha gondolatai igazán tiszták, akkor az Ön asztráltestének, saját asztrális terének is magas lesz a rezgése. Minél finomabbak, tisztábbak és magasztosabbak a gondolatai, annál gyorsabban vibrál az asztrális tere. Ha ezekben a pillanatokban gondolatai magasra emelkednek, s velünk együtt az alkémiai menyegző szellemi áramlataiban gondolkozik, mintegy kapcsolatban érzi magát velünk, akkor az asztrálteste is gyorsabban rezeg, akkor tapasztalhatja annak derűs, magas színvonalát. Ugyanakkor nem tudnak Önhöz jutni a másirányú rezgések és alacsonyabb befolyások, s lényéhez csak az férhet hozzá, ami megfelel pillanatnyi asztrális rezgési tényezőjének.

Ha tehát – s ez különösen érvényes a tanulókra mint csoportokra – magasabb asztrális rezgésfokra emelkedünk, akkor nyíltság fejlődik ki a Szerzet besugárzásaival szemben. Ez bizonyára érthető.

Esetleges szabadságunk vagy rabságunk kérdése így teljesen a saját kezünkben van. Tiszta, új, igazi lélekminőségen alapuló életmóddal asztráltestünk rezgésfokát egyre magasabbra emelhetjük. Csakis így hagyhatjuk el az alacsonyabb tereket, mehetünk fel magasabb, derűsebb asztrális terekre, s élvezhetjük azoknak a gyümölcsét. Az ösvény bejárása így semmi más, mint annak a fejlődésnek az útja, amelyben új életmóddal, következetesen új irányulással, lényünk asztrális rezgéstényezőjét felfelé ösztönözzük.

A gnosztikus Szellemi Iskolának azok a tanulói, akik ezt még nem értik, gyakran a rezgési tényezőjük ingadozásának és az ezzel kapcsolatos következményeknek az áldozatai, életmódjuk állandó változtatása miatt: egyik pillanatban belső egyensúlyban vannak, a másikban tele feszültséggel, idegességgel, sőt gonoszsággal. Ezzel az ingadozással nagyon károsítjuk asztráltestünket. Szétziláljuk, aminek következményei aztán a személyiségben is megmutatkoznak. Ez felemészti az étertestet, s ezen keresztül az anyagszervezetet. Gondoljon ebben az összefüggésben a dühkitörés következményeire. Ez az egyik legszörnyűbb betegség, amelyben ember szenvedhet.

Tudatában kell lennie, hogy amikor kijelentjük, hogy új, tisztító életmóddal megemelhetjük asztráltestünk rezgési szintjét, akkor csak okkult-tudományos képletet adtunk, amelyet minden okkult társaság ismer.

Ezért figyelje meg, mi hozzátesszük: az új életmódnak azonban új lélekminőség következményének kell lennie és erre kell támaszkodnia!! Ez előfeltétel. Mert minden én-ember, akinek erős a személyisége, erős akarattal és egy adag pozitív beállítottsággal bármilyen életmódra elhatározhatja magát. Erre számtalan példa van. Ha ebben a tekintetben erős akaratával bármit is tesz, ez asztrális rezgési foka emelését eredményezi, vagyis az egyik rezgési tér lezárásához és egy másiknak a megnyitásához vezet.

Ha azonban az alkémiai menyegzőben ábrázolt célra törekszik, akkor az ilyen csupán akarati elhatározás nem segít. Akkor esetleg csöbörből vödörbe esik! A Gnózis szerinti asztrális nyíltságnak ugyanis hét feltételnek, hét súlynak kell megfelelnie.

Az én-ember okkult-tudományos törekvése, ennek megfelelő életmóddal ezért elkerülhetetlenül csak a tükörszférát, és ennek a káprázatait fogja megnyitni. Mert csakis új lélekminőség, és az ezzel kapcsolatos fejlődés teszi Önt képessé az önátadásra, az éntelenségre és a teljes Endúrára. Aki a lélekből él, az már nem ismer érvényesülési törekvéseket, hanem teljesen Isten és az emberiség szolgálatának szenteli magát. Ez az ember már ismeri a via dolorosát, az áldozatot a keresztért és rózsáért. Aki így feküdt sírba, ami az ént illeti, az léphet be a beavatótemplom sírkamrájába. Az megtalálja a torony tetejére vezető ösvényt, hogy onnan az új asztrális életterületre emelkedhessen.

Amit szintén megmutattak kettőnknek, az az értékes könyvtár volt, ahogyan már a reformáció előtt is megvolt. Holott ez mindig felvidítja a szívemet, ahányszor gondolok rá, nem akarok róla sokat mondani, mert jegyzéke nemsokára megjelenik. Ennek a teremnek a bejáratánál egy nagy könyv feküdt, amilyet még életemben nem láttam, s amelyben a kastély minden ábrája, terme, kapuja, minden felirata és rejtélye benne volt.

Habár megígértük, hogy erről is beszélünk, egyelőre mégis megtartom magamnak, mert először jobban meg kell ismernem a világot. Minden könyvbe bele volt festve a szerzője képe, s így sokat el kellett égetni – ha jól értettem – hogy ezeknek a méltó embereknek még az emléke is megsemmisüljön.

Miután megpróbáltunk mindent átnézni, s alig léptünk az ajtó elé, egy másik apród jött hozzánk, s valamit a miénk fülébe suttogott, amire ez átadta neki a kulcsokat, s az azonnal felsietett a csigalépcsőn. Apródunk nagyon zavarban volt, s ismételt kérésünkre elmondta, hogy Őfensége nem szeretné, ha valaki a sírokat meg a könyvtárt nézné meg. Megkért minket, hogy ha az élete kedves nekünk, ne mondjuk el senkinek hogy hol jártunk, mert az előbb letagadta. Mi ketten az öröm és a félelem között lebegtünk, de az eset nem tudódott ki és később senki se kérdezősködött már utána.

Ezen a két helyen három órahosszát töltöttünk, s ezt soha sem bántam meg.

Habár már hetet ütött az óra, még nem kaptunk enni. Éhségünk azonban az állandó frissítő uzsonna miatt egészen tűrhető volt, s ilyen megvendégelés mellett életfogytiglan tudtam volna koplalni.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

27. A királyi könyvtár és a sírbolt

 

A két asztrális térről, a haláltermészet teréről és a szent Föld asztrális teréről mondottak után a következőket minden nehézség nélkül meg lehet érteni.

Minden asztrális tér tele van élettel és mozgással. Milyen életről és mozgásról van itt szó?

Az nagyon is az asztrális terület rezgésfokától függ. A derűs, tiszta asztrális területen, mint az alkémiai menyegzőben is, a Szerzet asztrális terén az asztrális anyag általános minősége mellett számtalan mágneses fókuszt találunk, az asztrális anyag nagyon erős, pozitív összpontosulását, amely az ezen a területen élő emberek ötleteinek, beállítottságának és tevékenységének a következménye, az ezekre való asztrális reagálás. Ezt az állapotot olyan emberek életmódja okozza és tartja fenn, akiknek szabad ezen az asztrális területen élni.

Szabad volt megmagyaráznunk, hogy az asztrális anyag mily gyorsan és erősen reagál erőkre és befolyásokra. Tehát elképzelhető, milyen gyönyörű lehet és milyen nagy bölcsességet és igazságot juttathat kifejezésre egy olyan magasztos asztrális tér, mint a Szerzeté.

Minden bölcsességet, ami egy emberben lehet, a bölcsességet, ami tehát ugyanakkor erő is, belevetítenek az asztrális térbe, amelyben az ember él. Ha ez az asztrális tér magasztos és univerzális jellegű, s bölcsessége és ereje örök értékű, akkor a vetületek is örök értékűek lesznek, tartósak és hatásosak maradnak.

Itt fel kell hívnunk figyelmüket a haláltermészet területein lévő asztrális vetületek minőségére és fajtájára is. Itt minden a természetszülte énből ered. Ennek az énnek megfelelően az asztrális vetületek is számító találgatásokkal, alaptalan reményekkel, önző hajlamokkal, hatalmi vággyal vagy természetvallással vannak kapcsolatban. Ezért alapul a tükörszféra-élet, mely szintén asztrális élet, rögeszmén, hazugságon, csaláson, halálon és kialvó tudaton! Ezért nem is lehetnek a haláltermészet vetületei tartósak, sőt örökök. Nagyon kevés kivétellel gyengének, árnyszerűnek, erőtelennek mutatkoznak, és összhang hiányában kölcsönösen összetörik és kioltják egymást.

Mily szerencse!

Éppúgy el lehet képzelni, hogy a Szerzet asztrális területéről eredő élet nagyon valóságos, nagyon határozott és nagyon tökéletes, mert valóban a bölcsességből, igazságból és az örökből ered, a jóság, igazság és igazságosság miatt, az egység, szabadság és szeretet által, mely a szellemen alapul. Az ilyen asztrális élet más valóságot okoz, mint amit itt a haláltermészetben ismerünk!

Jól meg kell érteni, hogy ha asztrális vetületek egyszer életre keltek, akkor étert szabadítanak fel, s így anyagmegnyilvánuláshoz, tehát anyagi élethez vezetnek.

A tükörszféra viszonyai után tehát nem kell kérdezősködnünk, azt nem kell vizsgálgatnunk, mert a halál-természet egész asztrális terét éterhatások vetítik anyagi életünkbe. Amilyen a jólismert anyagi életünk területe, olyannak kell lennie a tükörszférának is, a haláltermészet asztrális terének is.

Ezzel szemben a szent Föld asztrális terét is könynyen elképzelhetjük, mert ebből az életre kelt asztrál térből is éterek szabadulnak fel, a négy szent eledel, mely szintén anyagmegnyilvánulást okoz, örök értékek nagyon is határozott jelenségét. Hogy azonban az ilyen élet a haláltermészetben nem képes kifejezni magát, az is érthető.

Így felkészültünk az alkémiai menyegző harmadik napja magyarázatának folytatására.

Mit jelentenek az alkémiai menyegző közlései a Szerzet nagy beavatótemplomáról? Ez a templom nem a tükörszférában van, habár abban utánozzák. Ott azonban csak kép, s ha az ember ezekhez a ködös épületekhez közeledik, akkor kitűnik, hogy semmik. A Szerzet asztrális terén viszont ez a templom, mint láttuk, hatalmas fókusz, gyújtópont, központ, amelyet sok magasztos célra használnak. Mondjunk először ezekről a célokról valamit.

Az Egyetemes Szerzetnek ebből a templomából hétszeres sugárzás árad hét irányban, nem szándékosan, nem irányítva, hanem teljesen a világmindenség alapját képező természettörvény hatására.

Ez a templom először is hétszeresen befolyásolja haláltermészetünket, s aki érzékeny erre, annak a tudatát is. Ez a befolyás tehát gondolati szinten hat.

Az áramlat továbbá az ember asztráltestére is irányul, ha az ezeket a sugarakat fel tudja venni.

Éppígy irányul az ember négyszeres étertestére is, s végül az anyagi szervezetében is megnyilvánul.

Ennek a hétszeresen sugárzó világosságnak, melyet a Hétszellem hordoz, természete miatt oly magas a rezgése, hogy ezt csak az tudja egészen, vagy részben felfogni, aki igazán keres, aki a boldognak-mondások szerint „a szellemre vágyik”. Ha tanulóságát komolyan veszi, s a megszabadulás ösvényének annyira átadja magát, hogy ez a hétszeres áramlat meg tudja érinteni és összeköttetésbe léphet Önnel, akkor híd keletkezett Ön és a magasztos, élő lélekállapot között. Akkor az ösvény Önnek elvileg és alapjában feltárult; ráléphet, bejárhatja, átmehet ezen a hídon.

Be kell látnia, hogy ez a hétszeres sugárzás hétszeresen nyilvánul meg mind a hét kozmikus területen, mint az egyetemes szent Grál hétszerhétséges, hatalmas, élő napvilága.

Az alkémiai menyegző szövegével kapcsolatban most a következőket mondhatjuk: az értékes könyvtárnak, melyet C.R.C. talált a kastély sírboltjában, már nem kell ködös fogalomnak maradnia. Mert egy asztrális tér gyújtópontjában mindig megőrzik azoknak a Magasztosaknak erőit, bölcsességfejlődéseit és hatalmas bölcsességimpulzusait, akik a teret építették és képezték. A meg újulás templomában vannak, s ott maradnak, a magán az élő szellemen alapuló ötletek kiindulópontjaként. Ezért nem veszhet el ennek a bölcsességnek egyetlen kis részlete sem.

Milyen siralmasan értelmetlen ezzel szemben bizonyos csoportok tevékenysége, amelyek a századok folyamán újra meg újra megpróbálják a bölcsességtan földi iratokban található nyomait felkutatni, elrejteni vagy megsemmisíteni, hogy az emberiség az iratok szellemét, lényegét ne találhassa meg.

A komolyan kereső mindig meg fogja találni a bölcsességet, amelyre szüksége van. Az igazi bölcsesség ugyanis elévülhetetlen, érinthetetlen és megsemmisíthetetlen, s az asztrális élettér könyvtárában van lefektetve. Minden bölcsességimpulzus megmarad. Mint mondtuk, az asztrális területen olykor az impulzus, az ötlet céljával, fajtájával és irányával egyező formát ölt, sőt gyakran annak az alakját is felveszi, akitől az ötlet ered. Azért mondják, hogy a szerzők festett képmása is megvolt a könyvekben. Ugyanakkor azonban sokat el kellett égetni, hogy még az emlékük is eltöröltessen.

Ez nagyon is érthető, ha sikerül behatolnunk a közlés elgondolásaiba. Ezt szeretnénk valamelyest részletezni.

Ha elévülhetetlen, tehát a szellemen alapuló bölcsességet vetítenek az asztrális szférába, akkor a vetület megmarad. Ha ennek az alkotója, szerkesztője még foglalkozik vele, tehát a kisugárzott bölcsesség mondjuk időszerű munkával van közvetlen kapcsolatban, amelyen a dolgozó testvér éppen munkálkodik, akkor az asztrális vetület ennek a fivérnek vagy nővérnek a képét is tartalmazza. Az alkotásban tehát benne van az alkotó képe.

Ha viszont a munkának vége, a feladatot megoldották, akkor a képmás feloszlik, a „festmény” eltűnik. Miért?

Az asztrális fókuszban nem a testvérek mindenféle szobrát és képét, az Egyetemes Szerzetnek mintegy „képtárát” akarják bemutatni, hanem csakis a bölcsességről, kizárólag az erőről van szó, s arról, hogy ezzel a bölcsességgel és erővel mit lehet tenni. Az eredeti vetület alkotója – mint élő lélek – szívesen háttérbe lép. Ez számára magától értetődik. Mert tökéletesen az élő lélekközösségbe merül; és ebben nincs olyasmi, amit „én”-nek nevezhetnénk. Ott nem gondolnak elismerésre és tekintélyre. Az élő lélek soha sem vetíti magát személyesen. A munkájával foglalkozó dolgozó képe természettörvényszerűen keletkezik, mert az asztrális vetület és az alkotója egységet képez. Az élő lélekállapot otthonában azonban csak a vetület marad meg, míg alkotójának képe feloszlik.

Különösen fel kell hívnunk a figyelmet a sírboltban lévő nagy-könyvre, amelyben a nagy templom minden ábrája, terme, irata, stb. benne van, vagyis áttekintést nyújt az egész templomvárról. Mindez arra a nagyszerű csodára vonatkozik, amit minden valóban élő lélekközösség végre tud hajtani és meg is tesz. Ez az egységes, jól egymásba illő építmény csodája. Élő lelkek, bárhol is vannak a földkerekségen, mindannyian a templomvárat építik, anélkül, hogy az egyik lebontaná amit a másik épített. A bölcsesség és az erő, amit egy élő lélek szabadít fel, mindig összhangban van a másik élő lélek által szabaddá tett bölcsességerővel, akkor is, ha egymást nem ismerik.

Ebben a világban és ennek a tükörszférájában az egyik lebontja, amit a másik épített. Ez éppúgy érvényes egyénekre, mint egész népekre. Az egyik nép hoz egy törvényt, a másik nép az ellenkezőjét határozza el. Ma ez a kormány vagy államrend uralkodik, de előbb vagy utóbb másik csoport jut hatalomra, amelyik az államrendet radikálisan megváltoztatja. Egy filozófus kifejleszt egy ötletet, míg jön egy másik, ellenkező véleménnyel. Ötleteik egymást nem kiegészíteni, hanem kiszorítani próbálják.

Így van ez a haláltermészetben. Ki tagadhatja?

Egészen más érvényes az élő lélekállapotban. Az élő lélek mindig teljes összhangban építi az élő lelkek hatalmas hazáját: a templomvárat. Az újonnan felfedezett gnosztikus bölcsesség ezért mindig teljesen egyezik a Gnózis más bölcsességével. Az egyik igazság mindig a másikat igazolja, ha a benne rejlő ötletek változatosak is, és bizonyos nézetekre vannak hangolva. Mindig egységes összhangban vannak egymással.

Élő lelkek csak egy nyelven tudnak beszélni. És mindegy, hogy milyen változatokban, mindig ugyanazt az alapvető egységet képezik, mert végeredményben csak egyetlen bölcsesség, csak egy alapvető igazság létezik. Így aztán nem is lehet másképpen, mint hogy a szellem minden szolgálója együtt építi az örökkévalóság nagy templomát. A templomvárat minden időkön át teljes szépségében tartják fenn a mai napig is. Aki valóban a szellemből él és létezik, az napról napra, évről évre, örökkévalóságról örökkévalóságra hozzájárul a szent valóság nagykönyvéhez, amelyben minden de minden látható és olvasható.

Aki ebből a könyvből akar olvasni, aki ezt akarja megnézni, az nemesedjen élő lélekké. Lépjen be az élő lélekállapot csoportjába.

Akkor bemegy a templomvárba, sőt, maga is a templom élő köve lett.

Ezalatt szép szökőkutakat, bányákat, és mindenféle műhelyeket is mutattak nekünk, amelyeknek mindegyike a mi művészetünket mindenképpen felülmúlja, ha mindent egybevetünk is. Ezek a térségek mind félkörben épültek, úgy hogy a középen, egy pompás tornyon lévő értékes óraművet állandóan látták, s a bolygóknak az óraműn világító pályáihoz igazodhattak. Itt megint megfigyelhettem, hogy mi hiányzik a mi művészeinknek, habár nem az én feladatom, hogy ezt megmondjam nekik.

Végül egy nagy terembe kerültem, amelyet a többieknek már régen megmutattak. Középen mintegy harminc láb átmérőjű földgömb állt, melynek csaknem a fele, a lépcsőfokokon kívül, a földbe volt süllyesztve. Ezt a glóbuszt két ember olyan ügyesen mozgathatta mindenféle görgők segítségével, hogy mindig csak a láthatár fölötti részét lehetett látni. Habár megértettem, hogy a különböző helyeken látható kis arany körök különös jelentőségűek, értelmükre nem tudtam rájönni.

Apródom nevetett, s azt ajánlotta, hogy nézzem csak meg pontosabban. Végül észrevettem, hogy az én hazámat is arannyal jelölték meg. Erre társam is megkereste az övét, s ugyanarra a felfedezésre jutott. Így volt ez mindenkinek a hazájával, aki megállt a gömb előtt. Erre az apród közölte velünk, amit az öreg Atlasz (így hívták a csillagászt) a Király Őfenségének tegnap megmutatott, hogy az arany pontok pontosan mindegyikőnk hazájával fognak megegyezni. Ezért amikor látta, hogy én alábecsülöm magam, holott az én hazámon is arany pont van, az egyik kapitányt arra késztette, hogy a mi mérlegelésünket is kérelmezze, s hogy ne róják fel nekünk, bármi legyen is az eredmény, mindenekelőtt azért, mert az egyiknek különösen jó jele van.

Így a legnagyobb hatalmú apródot sem ok nélkül adták mellém. Ezért nagyon hálálkodtam, s annál szorgosabban nézegettem a hazámat. Úgy találtam, hogy a kis körök mellett bizonyos számú szép vonás is halad, amit nem öndicséretként mondok. Még többet is láttam ezen a földgömbön, amit azonban nem akarok közzétenni. Mindenki vizsgálja meg önmagánál, hogy miért nincsen minden városnak filozófusa.

Ezután az apród bevezetett minket a földgömbbe mert a tengeren, ahol a legtöbb hely volt, tábla függött, amelyen három megbízás, és a tervező neve állt. Ezt a lapot óvatosan le lehetett venni, s egy pallón a belsejébe menni, ahol négy ember fért el. Csak kerek deszka volt, amelyen ülhettünk, és még világos nappal is (ekkor viszont már beállt az éj) látni lehetett a csillagokat. Nekem csupa karbunkulusnak tetszettek, amelyek igazi rendjükben és pályájukon oly gyönyörűen ragyogtak, hogy alig akartam újra kimenni.

 

C.R.C. alkémiai menyegzője

 

28. Az óra és a földgömb

 

Az alkémiai menyegzőnek e fejezetet bevezető szövegéből kitűnik, milyen részletesen és gondosan megszervezett és elkészített a Szerzet asztrális tere. C.R.C. meséli, hogy körsétája folyamán a várkastély szép szökőkútjait, a bányákat és a műtárgyakkal telt termeket is megmutatták neki.

A szökőkutak esetében tudnunk kell, hogy ha egy asztrál térben fókuszt gyújtanak meg, akkor természetesen asztrális üzemanyagot használnak, s a környezetből állandóan ennek az asztrális alapanyagnak kell áramlania, hogy tűz éghessen, hogy a fókusz működjön. A hatás biztosítása érdekében az ilyen szökőkútra tehát állandóan szükség van. Ennek hiányában, ha ezt a forrást nem fúrnák meg, az asztrális gyújtópont nemsokára elapadna.

Bányák olyan helyek, ahonnan hasznos és értékes anyagokat hoznak felszínre.

A műhelyekben pedig, amelyeket a királyi művészetnek szenteltek, bizonyos készítményeket állítanak elő.

A szöveg talán érthető. A Szerzet asztrális terén, asztrális testében szüntelen erőforrás található, és sokféle, különös anyag állandó beáramlása van folyamatban. Ezek segítségével lehet szüntelenül sugárzásokat és erőket kiküldeni a Szerzet tervének megvalósításához.

Ennek az örökké tartó mozgásnak a biztosítása érdekében minden munkahely és helyiség egyetlen középpontra néz, amelyet az alkémiai menyegző a torony közepén felszerelt értékes óraműnek nevez. Ez az óramű az egyetemes szellem központjával van összeköttetésben, s ez a szellem működteti a tornyot és az óraművet.

Ha bizonyos munkát kezdenek, s munka közben állandóan a szellemre és ennek céljára irányulnak, akkor a szökőkutak, kutak, és a bányák kincsei sohasem merülnek ki, és az óramű szakadatlanul jár. Ha egy kutat vagy bányát így fúrnak meg, akkor a termékek áramlani fognak, amíg hasznosak és szükségesek.

A szöveg továbbá a nagy célt is megnevezi, melynek érdekében ezt az asztrális fókuszt keltették életre és a templomvárat tartják fenn. Az erre vonatkozó kérdésekre a szüntelenül forgó földgömb képe felel. A földgömb itt többek között a sötétségben élő emberiség világának vetülete. A még bukott állapotban élő emberiség egész dialektikus természete földgömbként vetítődik a Szerzet asztrális terébe. Ezt a glóbuszt szüntelenül tanulmányozzák, úgy hogy a Szerzet minden pillanatban ismeri a siralomvölgy legveszélyeztetettebb helyeit. Ezen megadják, hogy a világ melyik helyein kell a nagy munkát megkezdeni és kivitelezni. Aki beléphet a beavatás templomába, az belső előkészület és tájékozódás alapján a Szerzet asztrális terén lévő földgömbön a neki adott feladatra vonatkozó minden utasítást megtalál.

Már többször volt szabad magyaráznunk, hogy az asztrális anyag tüzes dolog. Ez az anyag tűzatomokból áll. Asztráltestünk emiatt erősen világít. Minden oldalról körülvesz és áthat minket, őt pedig egy hétszeres mágneses tér veszi körül, amelyben a lipika van: a mikrokozmosz.

Ha a lipikát belülről nézzük, akkor az embernél és a csoport élő testénél is, éppúgy, mint egy kozmosznál, mágneses pontok hálózatát láthatjuk, melyek ragyogó drágakövekként keringnek pályájukon. C.R.C. belső tudatossá válásról tanúskodik a kijelentéssel, hogy apródja bevezeti őt ebbe a földgömbbe, hogy mindezt megnézhesse. Itt azonnal feltűnik, hogy az önbeavatás ösvényére lépő élő lélek számára saját élete és a közösség élete tökéletes, oszthatatlan egységet képez. Mert miután a Szerzet asztrális terén tájékozódott a Nagy Munka, és az ezzel kapcsolatos saját feladata felől, C.R.C. fejlődése folyamán első ízben nézi saját mikrokozmikus mennyboltját és az új fények ragyogó pompáját, melyek meggyulladtak benne: a forgó és keringő mikrokozmikus bolygókat, melyek erőket belélegezve és befelé unszolva, a körülöttük lévő asztrális terekkel szüntelen kölcsönhatásban állnak. Tudata azért nyílt meg tanulósága folytán született belső, új valósága számára, mert valóban „a szőnyegen állt”, az építmény igazi négyszögén, amelynél a három megbízás, és a földgömb készítőjének a neve támogatta.

Mit akar C.R.C. ezzel mondani?

A három megbízás az úgynevezett magasabb háromszög, a tobozmirigy, agyalapi mirigy és pajzsmirigy tisztító és átalakító Gnóziserőben való újraélesztésére vonatkozik, ami miatt a szellemnek, a monád pozitív pólusának a beereszkedése, bemerülése válhat valóra, amire aztán az ő nevét az alkotása újra dícséri és dicsőíti.

A lankadatlan építés a négyszög alapján, ami az anyagi szervezetben a sternumra, a lépre és a két mellékvesére támaszkodik, a helyes időpontban megvalósítja a medulla megnyílását (ez a főszentély bejárata a gerinc felől), és ezzel kapcsolatban a négy alacsonyabb és a három magasabb erőközpont harmonikus együttműködését, amivel az új tudat megszületése valóra vált.

A beavatás templomában az a fontos, hogy szabályt és rendet teremtsünk a saját mikrokozmikus mágneses rendszerünkben. A tanuló életmódjának a gyakorlatban ez az első célja. Mert asztráltestünk asztrális tüzét mágneses rendszerünk, a lipika bizonyos módon megmozgatja, ennek minden következményével személyiségünk minden hordozójában (testében) és egész életünkben.

Például: az így megmozgatott asztrális anyag beáramlik a májba, s vérünket bizonyos állapotba hozza, amelyből élnünk és cselekednünk kell. Az ember így gyakran kényszerhelyzetbe kerül. Annak az asztrális tűznek megfelelően élünk, ami a májunkba áramlik.

Ez az erő teremti meg a kapcsolatot ideggócaink között. Azt mondhatjuk, hogy az egész idegéter közvetlenül az asztrális tűz, az asztráltest kivonata. Idegrendszerünk, s különösen az idegközeg sok nehézséget okoz testünkben és életünkben; például a rokonszenvre és ellenszenvre való káros hajlamosságot.

Az asztrális idegközeg határozza meg a belső elválasztású szervek és működésük állapotát és minőségét is. A belső elválasztású szervek kivétel nélkül mind asztrális tűzzel égnek és hatnak. Ez a tűz határozza meg továbbá kedélyünk minden indulatát, szóval: egész fajtánkat, jellemünket és életmódunkat. Akaratunk mibenléte is asztráltestünk állapotától függ. Az asztráltest uralkodik egész életünkön.

Életmódunkat tehát úgy kell berendeznünk, hogy asztráltestünkben különböző, mélyre ható változásokat hozhassunk létre. Ez az életünk kulcsa. Ha ebben nem leszünk sikeresek, akkor minden fáradozásunk hiábavaló.

Milyen legyen tehát az életmódunk? Mit kell tennünk ebben a tekintetben? Életünk reformálásának, átalakításának különböző nézetei vannak. A legfontosabbnak az önátadásnak kell lennie. Mert ha az élet átalakításának minden nézetét megvalósítják, de az önátadást, az éntelenséget nem, akkor minden hiábavaló. Mert hol kezdődik az önátadás, a saját akarat keresztrefeszítése? Az én-nél, a test-tudatnál, mindannak az eredményénél, ami az asztráltestünkben dúl, forr és ösztönöz, tehát életünk asztrális zűrzavarának a végtermékénél. Ennél az énnél kell kezdődnie. Az én ugyanis a tapasztalatok hosszú útjának eredményeként felfedezi, hogy valami nem stimmel, hogy az életében valami nincs rendben, hogy állandóan nehézségekkel, kellemetlenségekkel és zavarokkal kell megküzdenie. Míg végül megérti a mondást: „Aki az ő életét el akarja veszíteni énérettem, az megtalálja a birodalmat, az új életet.”

Aki az én-életét nem akarja elveszíteni, nem akarja magát átadni az élő léleknek, az semmiképpen sem mehet be a lélek halhatatlan életébe!

Aki ezt valóban megérti, és a figyelmeztetés szükségességét belátja, annál feltárul az önátadás útja, az rátérhet arra az útra, amelyen végül misztikusan és gnosztikusan, gyakorlatilag átadja magát az igazi léleknek, a szív rózsájának. Ez a rózsa, mely a szívben jelentkezik, a jobb szívpitvar csúcsán, mikrokozmoszunk mértani középpontja, s valójában asztráltestünk szíve. Ennek a rózsának kell kivirulnia. Ennek a kibontakozása, virulása a lélek újjászületése.

Mert ennek a rózsának a szívében, asztrális rendszerünk középpontjában rejlik az Atya, a Logosz ősfogalma, létünk őselve, Istennek ránk, teremtményeire vonatkozó ötlete. Ezért kezdi a gyakorlati gnosztikus ember a tudatát, én-lényét, asztrális zűrzavarának végtermékét feltétel nélkül a rózsának szentelni. Ha ez az őselv, ez a rózsa újra életre kelt, ha megint erő áradhat belőle, akkor új asztrális áramlat keletkezik, mely teljesen betölti az életünket. Akkor életünkben első ízben virrad új hajnalra, új reggelre.

Mihelyt az önátadás és következményei a tökéletesség felé közelednek, mihelyt valóban megtörténhet Jézus, az Úr, és keresztelő János találkozása a Jordánnál, a lélek felvirul, a lélekrózsa él, azonnal leereszkedik rá a szellem, mint valami galamb. Ekkor lehet hallani az evangélium szavait: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.”

Záró gondolatok

 

1

 

Ha visszagondolunk az indítékokra, amelyek Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjével foglalkozó munkánk kiadására ösztönzött minket, úgy érezzük, hogy néhány záró gondolatot kell hozzáfűznünk. Meg vagyunk győződve, hogy ezzel az anyagot még szorosabb kapcsolatba hozzuk életünk valóságával. Túl sokáig tartották Valentin Andreä művét csak rendkívül érdekes ezoterikus tanulmánynak ahhoz, hogy megpróbálják felkutatni az alkémiai menyegző mélyebben rejlő szándékait.

Eljött az ideje, hogy a látszólag romantikus anyagról eltávolítsuk a lepleket, s korszakunk napvilágára hozzuk, milyen világosan megmutatja a dialektikus élet vigasztalanságából, fájdalmasságából és szomorúságából kivezető utat. Az emberiségnek ma rendkívül nagy szüksége van egy ilyen útmutatóra. A belső szükség, mely számtalan embert sodor kétségbeesésbe, és a leganyagiasabb embert is elgondolkozásra készteti, az egyetlen kiút megvilágítását követeli. Az a kiút ez, amit Krisztus a következő szavakkal vázolt: „Ha nem születtek újjá víztől és szellemtől, nem látjátok meg Istennek országát, s nem léphettek be oda”, és „Test és vér nem örökölheti a birodalmat”.

Aki valamelyest bennfentesként ismeri a dolgokat, amelyek a jelenségek mögül az emberiség életét valójában meghatározzák, az tudja, hogy aránylag rövid idővel ezelőtt még bizonyos lények hierarchájának, az úgynevezett hold-angyaloknak kellett segédkezniük, hogy az emberiség sorsát Isten terve szerint lehessen vezetni. Arra kellett vigyázniuk, hogy az emberiség fejlődése bizonyos kereteken belül mozogjon a szükséges, aránylag szabad döntés mellett, amelyre az ember tudatának kifejlesztéséhez szükség volt, végül azonban mégis kezeskedett bizonyos haladásért, s hozzájárult az emberi ész katasztrófális kifejlesztésének megelőzéséhez.

Amikor eljött az idő, hogy az emberek nagy része annyira fejlett ésszel rendelkezett, hogy az istentervet és ennek a teljesítéséhez vezető utat megérthesse, szükséges lett az embert nagyobb felelősség tudatára bírni. Erre a pillanatra vártak a vezető hierarchiák. A holdhierarchiák abban az időszakban kezdtek visszahúzódni, amit keresztény időszámításunk kezdetének szoktunk nevezni. Visszahúzódásukkal helyet akarnak adni az emberiség számára feltárult fejlődés útjának, amely az embert a Krisztus és az Ő hierarchiájának vezetése alatt az élő lélekállapothoz, s ezzel a szellemmel való kapcsolat helyreállításához kellett vezetnie.

Az emberiség, mi mindannyian, így valóban az idők hatalmas fordulóját éljük át. Ez a magyarázata a nagy zavarnak is, mely a mindennapi élet minden területén uralkodik. Minden érték és hagyomány megingott, vagy már le is váltották, ami az embernek az utolsó biztonságot is kiragadja a kezéből.

Századunk eleje óta a hold-erők teljesen visszahúzódtak, s az emberiség bement abba a nagyobbrészt öntudatlan állapotba, amelyből az egyetlen kiutat az önmegvalósítás képezi. A régi szabályok, melyek vallási, etikai és más előírások formájában jutottak kifejezésre, ahogyan a holdhierarchiák adták azokat az idők folyamán az emberiségnek, fellazultak, úgy hogy az ember légüres térben véli magát. Kétségbeesetten tapogatódzik és új biztonságokat, új formákat és szabályokat keres, hogy valamelyest újra biztonságban érezhesse magát; de nem talál. És soha nem is fog találni, amíg önmagán kívül keresi azokat.

Az emberiség belépett az önmegvalósítás fázisába, melynek kezdetét azokkal a szavakkal jelentették be, hogy „Isten országa bennetek van. Keressétek először ezt az országot, és minden más megadatik néktek”.

Felmerül azonban a nyomasztó kérdés, hogy az emberiség fel van-e készülve erre. Felkészült-e erre a nagy, elutasíthatatlan feladatra?

Vizsgáljuk meg ezt.

Mindenki a saját szemszögéből nézi az életet, az emberiséget, a társadalmat. Mindenkinek megvan az álláspontja. Ismerőst és ismeretlent, bárkivel kerül érintkezésbe, megítél. Ítéletének égető tüze elől senki sem menekülhet. Az ítéletalkotás tulajdonsága miatt, mely mindegyikőnknek megvan, az ember szinte be van zárva léte körzetébe, amelyből nem lehet minden további nélkül megváltani. Szemszögünket és ítélkezésünket, gondolataink és cselekvésünk egész életét pillanatnyilag teljesen aktív tudatközpontunk, az agyalapi mirigy határozza meg. Ha találkozunk, vagy látjuk egymást, akkor benyomást kapunk egymásról, amit tudatunkban lefektetünk, hogy aztán ítéletünk alapját képezze.

Pillanatnyi tudatközpontunk képezte a gondolkodásmódunkat, de a belátásainkat és főszentélyünk minden tevékenységét is. Ezért mindez bizonyos állapotba kerül, s ebben lerögződik. Így főszentélyünknek minden bejárata úgyszólván be van falazva. Ez a tény pedig megakadályozza az új idők megértését és az ezeknek megfelelő, helyes reagálást. Nevelésünk, elődeink vére és a karmánk hozott minket ebbe az állapotba.

Most pedig azt kérdezhetjük: hol marad az ész nagyban dícsért fejlődése? El tudta-e vezetni a modern ember pszichéjét a tökéletességhez? Embertársaink ismerete, az élet és a világ ismerete tiszta-e? Nevezhetjük-e ismereteinket abszolútnak?

Nagyon is tudjuk, hogy a felelet csakis Nem. Mert tapasztalataink nagyon is keserűek, és sok volt a csalódás. Gyümölcséről ismerni meg a fát. És mik az emberiség gyümölcsei?

Itt~ ott talán találkoztunk már bizonyos megfelelőséggel, de semmiképpen sem a tökéletességgel. És mi a tökéletesség? Ebben a tekintetben egyetlen biztonságunk sincsen, csak elméletek és szólamok.

Ehhez hozzájön, hogy a hosszú ideig szabályzóan beavatkozó holderők visszavonulása miatt életünket szinte őrült tempó ragadta magával, mindenütt idegesen a biztonságot hajszolják, ami sehol sem található, mert minden értéket, amelyben bíztunk, mert megszoktuk, kiragadnak a kezünkből, az életünkből és meggondolásainkból.

A régi módszerekkel már nem lehet hidat építeni emberek között, hogy valamit együtt végezzenek, építsenek, teremtsenek, vagy segítsenek egymásnak. Eszmények már nem találnak alapokat. A börtönünket, melyben korszakok óta táplált és erősített énünk ül, túl erősen őrzi az, amit a bennünk lévő „ellen-ember”-nek szeretnénk nevezni. Ez az ősösztönökből tárolt, önérvényesítő erők összege, mely emberalatti lényünk ősalapjában gyökerezve minden felfelé törekvő erővel, minden megszabadulásra vágyó kívánsággal ellenkezik. Most mit tegyünk?

Megvannak az eszményeink, az elveink, az életsza-bályaink. Ha törekvő emberek vagyunk, megpróbálunk emberek lenni. A sok eszmény és elv alapján azt hisszük, hogy vagyunk valakik. De egyre világosabban észrevesszük, hogy fal előtt állunk, hogy határra vezettek minket, amelyet nem vagyunk képesek átlépni.

Minek kell megtörténnie, hogy életünkben újra szabad térről és kilátásokról lehessen beszélni?

Gondoljanak Rózsakereszt Keresztély szörnyen keserű tapasztalatára, amikor évekig tartó törekvés és kitartás után végre beléphet a menyegzői terem előudvartemplomába. Emlékeznek az elbeszélésre. Megmutatja a szokásos, önzésen alapuló élet és a szentelő ösvény követelményének alapvető ellentétét.

Ha előveszik az alkémiai menyegző második napját, s megnézik a káoszt, amellyel C.R.C. találkozik az előudvartemplomban, akkor felfedezik, hogy a leírt állapotok nemcsak azokra a folyamatokra érvényesek, amelyeket a tanulóösvény nézeteinek neveztünk, hanem éppúgy mindenre tipikusak, ami a mai napig is történik körülöttünk. A jeleneteket szinte a mindennapi életből merítették. A megegyezés egyébként teljesen logikus is, mert amit a tanulóság ösvényének nevezünk, az semmi más, mint az emberiség útja, melyet előbb vagy utóbb be kell járnia. Az emberiséget tévelygése folyamán időnként isteni, kozmikus beavatkozással helyesbítik, hogy a további lecsúszását vagy megsemmisülését megelőzzék.

Most újra ilyen időszakban élünk, mert eljött egy ezoterikus csillagév vége. Ezért illik az alkémiai menyegző idézett részlete éppen most a mi életünkhöz.

A mai emberiség persze nem vétkesebb, betegebb vagy rosszabb, mint azelőtt. Ellenkezőleg; az ember most sokkal műveltebb és intelligensebb. Mondtuk azonban, hogy az emberiséget bizonyos határhoz, a három dimenzióban elérhető határhoz vezették. E határ mögött viszont minden, de minden teljesen más.

Az ember első fejlődése a most a vége felé siető fázissal lezárult. Az embert most felelőssé teszik tetteiért. Ennek a feltételnek azonban egyelőre általában nem képes eleget tenni. Ezért olyan nehéz minden. Ezért olyan rettenetes most a világ. A terhet, amely alatt nyög, s amelyet már alig bír, csak úgy lehet megkönynyíteni, hogy a felelősségét és fajtáját teljesen belátja, átlátja és elfogadja.

A zavar miatt, mely értetlenségből keletkezett, a mindennapi élet számtalan területén olyan lelki ziláltság uralkodik, mint még soha. Minden irányban keresik a kiutat. A jólétnek a fejlett országokon átgördülő hulláma elvakítja az embereket, s így elsősorban anyagi biztonságra törekszenek. Továbbá a tudomány terjedelmesítésével próbálnak első sorban maguk kikecmeregni a zsákutcából. A tudományos feltevések, melyeknek jónéhánya az emberileg megengedhetőség meggondolásának teljes hiányát mutatja, vagy elutasítja, hegyként tornyosulnak, vagy falakat képeznek, melyek mögé az ember rejtőzni szeretne tudatos, vagy öntudatlan félelmében. Az ember nagy buzgalommal serénykedik, elképzelhetetlen energiával és szenvedéllyel dolgozik. Sokan abban reménykednek, hogy a pillanat káoszának öléből nagyszerű kezdet születhet meg az ember számára műszaki lehetőségeivel, aminek segítségével teljesen új világot építvén, a civilizáció nem is sejtett magaslataira lehetne emelni.

Az emberiség helyzete azonban valójában kétesebb, mint bármikor volt. Mert, a tudomány minden teljesítménye ellenére, a mérlegen minden tekintetben hiányosnak találtatik. Értsük ezt jól: az emberiség, önmagát mérlegelve, túlbecsüli magát, amikor azt hiszi, hogy belsejét a külső teljesítménye után ítélik majd meg, alkotása, vagy vélt alkotása után. Az emberiségre váró ítéletnél azonban csak a belső számít.

Gondoljunk vissza mégegyszer az állapotokra, amelyekkel C.R.C. találkozott az előudvar-templomban. A nagy tömegben a legtöbb ember önmagát túlbecsülve azt hitte, hogy kész bemenni egy magasabb életállapotba. Bemocskolt ruhájával és mezítelenségével kevésbé képes szégyellni magát, mint azelőtt.

Ezért kell újra feltenni a kérdést: hová megyünk, hová megy az emberiség? Melyik iránytűhöz igazodjon az eljövendő időkben?

Időben észre tér-e? Megtalálja-e az egyetlen ösvényt, mely valóban kiutat jelent? Vagy magának az egyetemes Gnózisnak, Krisztus Egyetemes Szerzetének kell mégis beavatkoznia?

Ha ezt a kérdést megvizsgáljuk, akkor nemsokára megállapítjuk, hogy alig van alap, amin el lehetne kezdeni. Mert csaknem minden ember pszichéje időnként, sőt, mondhatnánk naponta megzavarodik és megrendül. És tudjuk, hogy amit az egyik jónak tart és ki akar vitelezni, azt a másik elutasítja, vagy megtámadja. A viszály és a ravaszság, amellyel küzdenek, egyre fokozódik. Így régen felfedezték, hogy az ember, esze fejlődésének mértékében, egyre veszélyesebb. Kicsiben és nagyban is mindeki egymás ellen szegül, bármennyire is próbálják ezt takargatni vagy szépítgetni a műveltség valamilyen leple alatt. Misztikusan elismerik ugyan a „szeressétek egymást”, de a gyakorlatban a vállukat vonogatják.

Az énközpontúság lényege miatt, amely világunk szörnyű irányú fejlődésének az alapját képezi, mindenki a másik ellensége, és ellenségek küzdelemhez szoktak. Egyre ravaszabb módszerekkel próbálnak uralkodni, sőt, ha lehetséges, a másikat ártalmatlanná is tenni.

Világunknak rendelkezésére állnak az eszközök és módszerek, amelyekkel egész népeket – nem megölni, mert az nem lenne humánus – lelkileg is ki lehet kapcsolni! Ez pedig a vég lenne.

Ezért merül fel a kérdés, hogy mi hogyan szolgálhatjuk az emberiséget, akarjuk-e ezt, és megvan-e rá a lehetőség. Az ifjú Gnózis modern Szellemi Iskolájában mi is olyan úton próbálunk járni, amelyen radikálisan áttörhetünk a pillanatnyi lelki korlátozásokon, hogy a lélekközpontot, a tudatközpontot a főszentélyben szakadatlanul isteni erőkkel lehessen ellátni, megtölteni. Ez tanulóságunk ösvénye! Akkor az életadó erők működésre késztetik a lélegzőközpontot, s az ember e megmentési folyamattal rátérhet a valóban megszabadító életcselekedetre, vagyis kilép erről a létterületről, mely természeténél fogva a szüntelen meghalásnak van alárendelve.

Ezen az úton kell, és ezen az úton akarunk járni, szolgálatra készen mindenki érdekében, aki szintén akar, minden élet Urának parancsa szerint.

Mi – mint emberiség – leereszkedtünk az anyagosodás talppontjáig. Mivel ezt a mélypontot, ezt a határt elértük, most új emberiségfejlődéssel szembesítenek minket. Most rá kell lépnünk a kiszállás ösvényére. Ez az út vezet át a határon, oda, ahol minden egészen más, ahol sem magán, sem társadalmi viszonylatban nem lehet semmit sem régi életünkhöz hasonlítani.

Sok régi módszer és eszköz ma teljesen használhatatlan. A régi misztikus módszerek például csaknem teljesen elerőtlenedtek. Ebben a tekintetben Isten – ahogyan olykor mondják – valóban halott.

Azelőtt szó volt a vallás, a művészet és a tudomány háromságáról, amelyet civilizációnk alapelemének lehetett tartani. De úgyszólván ez a háromság is eltűnt. Ezek is élet-halál harcot vívnak egymás ellen. Vagy itt-ott esetleg cinkosok lettek?

Újra feltesszük tehát a kérdést: hogyan küzdhetjük le az akadályokat, amelyek a határt képező falon való áttörésben akadályoznak minket? Hol a mi bajunk leghatásosabb gyógyszere?

2

Az olvasó kétségtelenül egyetért velünk abban, hogy a világ és az emberiség állapota egyáltalán nem mondható szívet örvendeztetőnek, sőt el is veszíthetnénk a bátorságunkat.

Oly kevés tiszta, egyenes ember van ezen a világon, s ennek a kevésnek sem hisz a tömeg; az emberek nem hallgatnak rájuk. Hogyan is hihetnének, ha az emberiség lelki minősége egyre csökken, s így az ellen-ember egyre erősebb lesz. Így ért az emberiség az anyag mélypontjához vezető utazás végére. Mint kijelentettük, a művészet, a tudomány és a vallás nem képes kiutat mutatni, ebben a tekintetben értéktelenné vált. Milyen kilátásai vannak tehát az emberiségnek?

Tehetetlenül és reménytelenül áll a határon, ahol önmegvalósításra hívják fel, amire azonban semmilyen tekintetben sem készült fel! Mégegyszer kérdezzük tehát: milyen kilátásai vannak a jövőt illetően? Hol található az üdvösség legerősebb szere, a legjobb gyógyszer, amellyel a belső és külső korlátokon is át lehetne törni?

Most – feleli az ifjú Gnosztikus Szerzet -, amikor az emberiség ilyen tehetetlen állapotban van, Krisztus Hétszeres Világszerzete számára eljött az alkalom a világot átölelő, hatalmas kezdeményezésre, mely oly mélyre ható és lenyűgöző lesz, hogy az egész világ sorsa megváltozik.

Tekintsük át a főbb tényeket.

Először is azt említettük, hogy a holderők egészen visszavonultak. Ezek az erők, a holdangyalok, nem az emberek élethullámához tartoznak, hanem egy másikhoz, mely bizonyos tekintetben az embernél előbbre haladott. A holderőknek az emberiséggel kapcsolatban az volt a feladatuk, hogy az emberiség anyagbasüllyedésénél segédkezzenek, míg mi elérjük az abszolút bemerülés határát. Ez most valóra vált.

Ezért a Krisztus-hierarchia szolgálatában álló Hétszeres Világszerzetnek kell Krisztus nevében és megbízásából teljesen átvenni az emberiség vezetésénél a kezdeményezést. Ez az átmeneti idő kezdetben nagy zavarnak, fenyegető katasztrófának néz ki. Okait már magyaráztuk. Mert világos, hogy akit a teljes önmegvalósítás útjával szembesítenek az anyagból való kiszállás értelmében, az eredeti hazába való visszautazás értelmében, annak erre képesnek is kell lennie. Ha pedig korlátok tűnnek fel, akkor azokat el kell távolítani.

Korlátok és akadályok léteznek; azt nagyon is jól tudjuk! Számtalan nehézség van; ezt tapasztaljuk!

Hogy pedig a jelentkező dolgokhoz vezető átmeneti időszak káoszában számtalan embernél lelki ziláltság keletkezik, azt is tudjuk.

Azt is tapasztaltuk, hogy az emberiségnek az eddig alkalmazott, és most is gyakorolt lehetőségei és erői között egyetlen egy sem kecsegtet a megmentés reményével, egyetlen kilátás sincsen a bajból való kigyógyulásra, amely az emberiséget pusztulással fenyegeti. Az emberiségnek ezt be kell látnia, keserű tapasztalatból és a bizonyítékok láttán meg kell tanulnia.

Aki nem hallgat a jó tanácsra, az érezni fogja a következményeket. Ez nem csak gyerekre vonatkozó nevelési szabály, hanem az emberfejlődés egyik törvénye. A pillanat baja és vésze ezen a határon tehát azt akarja alaposan megértetni velünk, hogy a világrend és az emberiségrend, amelyet alkottunk magunknak, úgyszólván értéktelen, abszolút helytelen fejlődés következménye, és ellenkezik a kozmikus renddel is, amit figyelmen kívül hagytunk.

Társadalmi, gazdasági, tudományos és vallási viszonylatban, a fejlődés, létfenntartás és együttélés viszonylataiban is alaposan megrekedtünk, vagy legalább is nemsokára odáig jutunk. Az ember lelki nyomora pedig – ez logikus – lépést tart ezzel. Ilyen közvetlen tapasztalatban, amelyben az embernek saját, együtt megalkotott dolgait kell megítélnie, az emberiségnek tudomásunk szerint még soha sem volt része.

Hogy ez a tapasztalat mire akar megtanítani minket, azt teljesen tudatosan át kell látnunk, az okozott fájdalmat éreznünk és kivizsgálnunk. Ha aztán ezt a vészt átszenvedtük, alaposan belső feldolgozásával foglalkozunk, s mindennek a miértje és hogyanja derengeni kezd tudatunkban, akkor belátják, hogy semmiféle demokratikus vagy fasiszta, elnyomó vagy szabad, természetvallásos vagy ateista életformának sincsen a legcsekélyebb értelme sem, s hogy semmiféle hazugsággyakorlat és hajszálhasogatás, mely manapság népek és emberek között mindennapi gyakorlattá vált, nem vezet valóban haladáshoz.

És akkor veszi át a Hétséges Világszerzet a kezdeményezést, hogy a világ megrekedt menetét új formában megindítsa és a fogoly és alapvetően beteg emberiséget megszabadítsa.

Hogyan? Miféle kezdeményezéssel?

Bizonyára nem valami nemzetközi felhívással, vagy egyéb ilyen akcióval, sem pedig sajtókampánnyal, vagy más közhírrel. Egészen biztosan nem valami templomok nyitásával imitt-amott, habár sok templomnak megmarad az értéke.

Nem. Olyan kezdeményezés lesz ez, amelyet egyidejűleg az egész emberiség megtud, a legegyszerűbb emberek és a legnagyobb és legmegátalkodottabb bűnösök is. Olyan kezdeményezésről lesz tehát szó, mely senkinek sem kerülheti el a figyelmét, s amelyet senki sem tagadhat. A jelenség legalább huszonnégy óráig tart majd a legfinomabb anyagi területek egyikén, a levegőben, hogy minden szem lássa, minden fül hallja, s az ember minden szerve reagáljon rá. A Hétséges Világszerzet jelensége lesz ez minden ember és minden emberfaj számára. Az úgynevezett Egyetemes Lánc minden szerzete részt vesz ebben. A jelenséget hatalmas erőkitöltés kíséri elektromágneses sugárzás képében, mely az egész emberi szerkezetet megtámadja és erős reagálásra készteti. Ez a reakció minden ember főszentélyében bizonyos rendet teremt, mely a szellem-lélekállapotra hasonlít.

Emiatt az emberek ebben az időszakban elsőkézből eredő ismereteket kapnak, és a harmadik szemük is működni fog. Ideiglenesen látnokok lesznek, s mintegy átlátják Istennek a világgal és emberiséggel kapcsolatos tervét. Ugyanakkor megértik igazi megbízásukat és életfeladatukat, de azt is, hogy mi lesz, ha nem akarják teljesíteni.

Nem lesz nehéz elképzelni, hogyan reagál az emberiség legnagyobb része az Egyetemes Szerzet jelenségére. Az egész emberi lény ideiglenes megvilágosulásában az emberiségnek döntéseket kell hoznia.

Ezt a jelenséget – ha szükséges – háromszor megismétlik, hogy a legegyszerűbbek is abszolút biztosan megértsék feladatukat.

Az új élet ajtaját így tágra nyitják. Belátható, hogy ezzel nem csak egyes emberek pszichéjét állítják helyre, amennyiben ez még lehetséges, hanem ez a tapasztalat, és a hatalmas fényerő-hatás az egész emberiséget és minden életterületet megtisztít.

Ebből olyan társadalmi megfordulás keletkezik, olyan magasztos és benyomást keltő, hogy a jelenleg fennállóval össze sem lehet hasonlítani. Az emberiséget a fejlődés hét útjára irányítják, mely minden fajra vonatkozik, s egyetlen terület sem lesz ebből kirekesztve.

A szellem-lélek belemerülhet a szerkezetbe, úgy hogy az emberek megkülönböztetési képessége naponta gyarapodhat a jó és rossz, tehát Isten tervével egyező és nem egyező dolgokkal kapcsolatban. Vallásos dolgokban minden találgatásnak és spekulálásnak vége lesz, a teológia, mint tudomány, szintén teljesen eltűnik, és nem is kell megemlítenünk, hogy a tudomány területén is sok minden illendően megváltozik.

Próbálják csak elképzelni ezt például az erkölcs területén, vagy a természettudományok célkitűzései, vagy a nagyvárosi élet területén. Akkora világváltozás megy végbe, hogy a földkerekségen alig marad talpalatnyi hely érintetlenül.

Mindezt azért közöljük, hogy Önök a lehető legkevesebb feltűnéssel felkészülhessenek rá. Mondtuk, hogy ez egy folyamat, amelybe az egész emberiségnek bele kell növekednie, amelynek az egész emberiséget meg kell nevelnie. A mai társadalom tetőtől talpig korhadt. Egész szervezetét a hazugság rákja, a csalás és igaztalanság, s ezen kívül a sokrétű találgatás és számítás veszélyes betegsége fertőzte meg. Kimondhatatlan áldás lesz az emberiség számára, ha bevezetik ebbe a lelket gyógyító folyamatba. Már oly régen harcolunk a számunkra kitűzött határokon, hogy átengedjenek! Most át fognak engedni. Az egész emberiséget teljesen más életállapothoz vezetik. Ennek következményeit el tudjuk képzelni. Az újjáalakításnak mily nagy munkáját kell minden nemzetnek és országnak elvégeznie! Mert a nagy istenterv harmonikus, folyamatszerű teljesítésével mindekit szembesítenek. A teljesítés pedig önmegvalósítással megy végbe.

A modern Szellemi Iskola ezekben az időkben teljes mértékben bebizonyítja, hogy milyen helyet foglal el a Szerzet szolgálatában. Sanctus Spiritus magasztos otthona, a rózsakereszt Szerzetének hétszeres Élő Teste semmit sem fog megengedni, ami nem egyezik a nagy tervvel.

Ilyen módon az emberiség egészen új kultúrmunkához kezd, mely valóban felfelé vezető irányba torkollik. Mindenkinek a pszichikai rögeszméit – ahogyan az alkémiai menyegző második napja a beképzelt nagyságot és öntúlbecsülést ecseteli – megtörik majd, hogy amenynyire lehetséges, mindenki észre térhessen. Sokan lezuhannak képzelt trónjukról, de éppúgy sokan veszik észre, hogy életútjukon mennyi kegyelemben részesültek.

Így fejlődik ki az igazság és valóság, mert a látszat leplei lehullanak rólunk. Olyan folyamatok fejlődnek ki, amelyeknek kivétel nélkül az emberlény harmonikus, szerkezeti változásaival van dolguk. Ha az embereket lelkileg új utakra vezetik, s az ember lelkének pirkadni kezd, akkor a fajtest is kezd megfinomulni, s ez a nehézségi erő hatását is megváltoztatja, aminek felmérhetetlen következményei lesznek.

A modern Szellemi Iskola a belső szerkezetén bizonyos változásokat vitt végbe, hogy tanulóival felkészüljön erre az egészen új jövőre. Mint az Arany Rózsakereszt Iskolája, természetesen teljes átadással és odaadással fogunk együttműködni a nagy Világszerzettel; mert tőlünk igazán el lehet várni, hogy az eljövendő eseményeknél szolgáló szeretettel álljunk készen.

Ezért testvéreink, akik ezt a felhívást valóban meg tudják érteni, készüljenek fel, ha erre már most képesek. Szenteljék magukat teljesen a nagy emberiségműnek, amelynek sok szolgálóra van szüksége.

3

Most azokhoz fordulunk, akik meggondoltan és tudatosan felkészülnek az eljövendő eseményekre; akiknek olyan személyiségük van, akik olyan tudatból élnek, mely a nagyszerű, hatalmas, mikrokozmoszunk alapját képező célra, vagyis a mikrokozmoszunk közepén rejlő örök magszemnek, az eredeti ember utolsó maradékának a halálos álmából új életre való ösztönzésére irányul.

Ez az elévülhetetlen magszem, mely a szentírást a mondásra késztette, hogy „Isten birodalma tibennetek van”, tehát hogy Isten maga rejlik bennünk mintegy elsüllyedve, ez a legfontosabb dolog, amit a mai ember elfelejtett. A mai ember a korszakokon át tartó helytelen oktatás miatt már nem tudja, hogy Isten országát nem rajtunk kívül kell keresnünk. Kézenfekvő, hogy ha a belsőt kívül keressük, akkor soha sem fogjuk megtalálni, s egyre távolabb tévelygünk. Emiatt egyre gyorsabban és egyre reménytelenebbül a bennünk lévő ellen-ember hatalmába kerülünk.

Az eredeti embernek ezt a maradékát, ezt a bennünk lévő Krisztuselvet nevezzük rózsának, a szív rózsájának. Ha a mikrokozmoszban megszületett a személyiség, akkor a rózsa a személyiség szívével van kapcsolatban, s ha megteremtik a szükséges feltételeket, akkor megnyilvánulhat benne. A rózsa tehát nem a személyiség része, s így nem lehet szervileg megtalálni. A rózsa a mikrokozmosz szerves része, s annak a személyiségnek bocsátják rendelkezésére, amelyik kész magas és egyetlen igazi hivatását elfogadni, s ezt a tényt életmódjával és cselekedeteivel is bizonyítani. Ekkor lesz – gymond – a rózsa a keresztre, a személyiség keresztjére erősítve. Ez azt jelenti, hogy a dinamikusan és jól irányuló személyiség megkapja szívszentélyében a megújulás magszemét, s ezáltal valóban rózsakeresztes lett.

Mert mi történik ekkor?

Ha valaki elhatározza, hogy életét Isten tervezte hivatása szolgálatába állítja, s az ehhez vezető ösvényhez alázatosan közeledik, akkor kapcsolatba kerül az Egyetemes Gnózis sugárterével. Ez egy magasztos, kozmikus sugártér, amelyben ez a maradvány, az Isteni Mag abszolút gyarapodhat és fejlődhet. Ez a mag az elfajult dialektika területén egyáltalán nem csírázhat. Aki ezen a téren marad, ezzel foglalkozik és egész figyelmét erre a dialektikus térre irányítja, az elmerül, az minden hús és test sorsára jut. Az olyan ember soha sem lesz rózsakeresztes, soha sem hívják C.R.C. példájára a Vörös Rózsakereszt Szerzetesének.

Aki be akarja járni a igazi megszabadulás ösvényét, annak szüksége van a gnosztikus Nap világosságára, arra a napvilágra, naperőre, mely bolygónk szívéből sugárzik.

Az ember azonban, akinek az isteni magot a világosságra kell vinnie, a rózsának hosszú ideig szolgálnia, segítenie, személyiségét illetően teljesen a dialektikus természetből való. Ennek az embernek mondják, hogy „test és vér nem örökölheti Istennek országát”, tehát nem is mehet be oda. Mégis ennek az embernek kell a nagy művet elkezdenie és véghezvinnie.

Ez egy különös helyzet.

Annyira különös, hogy aki ennek a jelentőségét teljesen képes belátni, az az örömtől és hálától szinte megremeg. Aki a rózsát a keresztre erősíti, az a dialektikát ideiglenesen összeköti a Gnózissal, az időt az örökkel.

Érthető, hogy ez természettudományosan lehetetlen, tarthatatlan állapot. A dialektikus személyiség ezt a lehetetlenséget azzal szünteti meg, hogy annyira a szív rózsájának, a saját magában lévő örök magnak szenteli magát, oly tökéletesen annak a szolgálatába áll, hogy az önátadás alkémiai halálára készül fel. Eleget tesz a szabálynak, hogy „Aki az ő életét elveszíti énérettem, az megtalálja az életet”. Aki ilyen tökéletes odaadással szenteli magát a rózsának, az bemegy a transzfigurálás folyamatába. Ez a nagyon is tudatos, létvalóságos alámerülés, elpusztulás az abszolút endúrában. Az a folyamat ez, amelyet előttünk annyi Szerzet mutatott már meg élete példájával.

A dialektikus lény, amely így szenteli magát a szív halhatatlan rózsájának, tudja, hogy a sugártér, amelybe belép, nem az övé. Tudja, hogy ez őt teljesen elégeti. Tehát tudatosan a tűznek, az isteni tisztítótűznek szenteli magát.

Lássák világosan a múlt elbeszéléseinek hatalmas jelentőségét és értelmét. Mert éppen az a csoda, hogy az isteni Tűz, ha egész halandó lényünket neki szenteljük, életté válik számunkra.

A dialektikus ember, aki hű marad a természetéhez, kivétel nélkül a halál útjára tér. Eljön a pillanat, amikor már semmi sem található belőle.

Aki azonban az Endúra ösvényét járja be, magát tökéletes önfeláldozással átadva a benne lévő eredeti embernek, azt keresztútja alkémiailag felveszi és feloldja abban az új emberben, aki az elévülhetetlen magból támad fel. Az ilyen ember tehát kikel a másikban. Őbenne végbemegy a tökéletes alkémiai menyegző, ahogyan C.R.C. ecseteli. Önkéntes pusztulása, endúrája így meghalás, hogy élhessen, feltámadás az elévülhetetlenségben, a dialektikus halállal ellentétben, mely a természetszültét véglegesen és teljesen megsemmisíti.

Kicsoda, micsoda az új ember, aki az elévülhetetlen magból támad fel? Ki és mi az új ember, aki korlátaink, határunk másik oldaláról integet, hív minket? A lélekember, az abszolút örökbemenő, a lélek szerint újjászületett.

Az endúra ösvényére térő dialektikus ember az utolsó, aki mikrokozmoszából a halottak birodalmának prédája lesz. Az evangélium ezt az embert nevezi Jánosnak.

A lélekember pedig az első, az örök birodalom jézus-embere.

A dialektikus ember, aki hajlandó a benne lévő elévülhetetlen magnak való önátadás halálát halni, aki tehát hajlandó valóban rózsakeresztes lenni, az az alkémiai változás által lép be az önkéntes halál kapuin az örökkévalóságba.

Önök tudják, hogy ehhez a témához sok magyarázatra van szükség; hogy a jelöltnek, mielőtt Jézusban, az Úrban való meghalás meggyógyító, üdvözítő ösvényét elvégezheti, sokat kell megtudnia, tapasztalnia, és a rózsák keresztútját, egy magasztos via dolorosát, a szenvedés útját kell bejárnia. De testvérek, ne csüggedjenek, ne hagyják abba a fáradozást, mert egyébként sok tévedésnek esne áldozatul, és soha sem tudják, hogy elég erősek-e ezeknek a leküzdésére. És aki nem tájékozott, s ezért nem képes az ösvény törvényeihez igazodni, azt számtalan lidércfény vezeti félre újra meg újra, sőt az a veszély is fennáll, hogy az ösvény számára teljesen elvész. Gondoljanak minden élet Urának kesergésére: „Elvész a népem, mert nincs ismerete!”

A jelöltnek ezért, aki a rózsa ösvényének, a megszabadító szolgálat ösvényének akarja szentelni magát, hétszeres utat kell bejárnia, ahogyan azt C.R.C. alkémiai menyegzője részletezi. Ez az újjászületés ösvénye, amelyen újra megszületik az eredeti ember. Ez az ösvény pedig mindig átvezet a halál völgyén is. Az újjászületésnél valaminek meg kell halnia, hogy valami mást, nemesebbet, magasztosabbat, finomabbat ajándékozzon meg a megnyilvánulás lehetőségével. Ezért jellemzi ezt az ösvényt a nagy öröm, hatalmas, belső kibontakozás, bizonyos magasságig és kevés ideig azonban fájdalom és szenvedés is. Ezt a szenvedést a tisztító égés okozza, mely minden szentségtelent és közönségest megsemmisít, hogy helyet csináljon a folttalannak, tisztának és elévülhetetlennek.

Aki koszakunk emberiségének szükségét és szenvedését valóban látja, és a Gnózis hívását, kiáltványát szíve mélyén tapasztalja, az nem tehet mást: a felemelkedés ösvényéhez és a szolgálatkészséghez kellfordulnia.

Világunkon számtalan embert tanítottak gyermekkora óta arra, hogy Isten országát valahol kívül keresse. Ennek az az eredménye, hogy a bennük lévő erők és értékek, amelyekkel a birodalmat megalapozhatták volna magukban, kifolynak belőlük. Amit tehát magukban kellene megalapozni, azt zavaros képként vetítik kívülre. Ennek a képnek aztán sem valósága sem élete nincsen, hanem a rögeszme terméke.

Ezeket hívja a Világosság, ezeknek kiált oda a Gnózis modern Szellemi Iskolája: Forduljon meg élete útján! Ön is életre keltheti szíve rózsájában, szívszentélyében az isteni mag-elvet. Akkor a megújulás mágikus vére Önben is megvalósíthatja az újjászületés csodáját.

Az ösvényt, amelyet mutatunk Önnek, nem valahol kint kell keresnie, ahol csak rögeszméket és ködfoszlányokat talál, hanem térjen be az Önben lévő istenországba. Tárja fel ezt az isteni világot, és szabadítsa meg a halhatatlan embert, a lélekembert az Ön szívében, az Ön teljes, alkémiai áldozatával. A Rózsa képében mindegyikőjüknek megvan az eszköze ehhez.

Menjünk a nagy, közelgő világforradalom elé, mert ez az elérés reggele!