Jan van Rijckenborgh

Christianopolis

Johann Valentin Andreae

Reipublicae Christianapolitanae Descriptio

című könyve első hét fejezetét magyarázatokkal látta el

Jan van Rijckenborgh

 

Előszó

 

1619-ben jelent meg Johann Valentin Andreae latin nyelvű írása Reipublicae Christianopolitanae Descriptio (Krisztiánopolisz Köztársaság leírása) címmel. E műnek egy részét a második világháború előtti években Jan van Rijckenborgh magyarázatokkal látta el, hogy a Rózsakereszt akkori tanulói megérthessék a könyv mélyebb mondanivalóját. Mivel ezek a beszédek semmit sem veszítettek időszerűségükből, ezért most az olvasók elé tárjuk a mű első magyar nyelvű kiadását.

Ez a kiadás Jan van Rijckenborgh magyarázatai mellett tartalmazza Andreae művének vonatkozó részleteit is. Itt kell megjegyeznünk, hogy Jan van Rijckenborgh beszédeinek alapjául Andreae latin nyelven írt könyvének egy angol fordítása szolgált. A mostani magyar szöveg pedig a francia kiadás alapján készült.

Nagyon sokan határozzák el, hogy életüknek új irányt szabva bemennek saját Krisztiánopoliszukba, krisztusi városukba.

 

Rozekruis Pers

Többet ér egy nap a Te templomtereidben, mint ezer másutt. Inkább ülök az én Istenem házának küszöbén, mintsem, hogy az istentelenség sátraiban lakozzam. Mert az Örökkévaló Isten az én napom és az én váram. Az Örökkévalótól származik a kegyelem és a dicsőség, és nem tagadja meg adományait az ártatlanságban járóktól.

 

Az utazás motívuma és a hajótörés

 

Amint idegenként kóboroltam ezen a világon, elviselvén zsarnok, csaló és képmutató rendszereket, nem lelvén ez idáig azt az embert, akit buzgón kerestem, úgy tűnt helyesnek, ha újból szerencsét próbálok az Akadémia Tengerén, habár ez már többször ártott nekem. így aztán felszálltam a „Fantázia” nevű jó hajó fedélzetére, és többedmagammal együtt elhagytam a kikötőt, kitévén életemet és személyemet annak az ezernyi veszélynek, amely a tudásszomj velejárója.

Utazásunk körülményei eleinte jól alakultak. De a féltékenység és a rágalom viharfelhői nem késlekedtek, az Etióp Tengert felborzolták ellenünk, elűzvén a nyugodt utazásba vetett minden reményünket. A kapitány és a legénység az utolsó szálig derekasan küzdöttek. Létfenntartási ösztönünknek hála mi sem adtuk meg magunkat sorsunknak, és a hajó is bátran szállt szembe a szirtekkel. Mindazonáltal a vizek ereje egyre nőtt. Mikor végül is kénytelenek voltunk felhagyni minden reménnyel és – inkább az elkerülhetetlent látva, semmint lelki nagyságunk miatt – felkészültünk a halálra, a hajó felborult és elsüllyedt.

Sok társunkat elnyelte a tenger, mások szanaszét szóródtak, ismét mások, akik tudtak úszni vagy sikerült egy deszkába kapaszkodniuk, elsodródtak az óceán különböző szigeteire. Alig akadt néhány túlélő. Én egymagámban, társak nélkül, egy aprócska, zöld szigetre vetődtem.

 

Megérkezés Kafar Szalama szigetére

 

Engem leszámítva minden tetszetős volt itt. A sziget, bármilyen kicsinynek tűnt is, bővelkedett mindenben, és nem volt egy talpalatnyi föld sem, amely ne lett volna megművelve, vagy valamilyen más módon a közjó érdekében felhasználva. A sziget – mint később megtudtam – a déli féltekén helyezkedett el, tíz fokra a Déli-sarktól, húsz fokra az Egyenlítőtől és körülbelül tizenkét fokkal a Bika csillagjegy alatt. De nem szeretnék további részletekbe bocsátkozni.

A sziget háromszög alakú, és körülbelül harminc mérföld kerületű. Bővelkedik folyók és patakok öntözte szántóföldekben és legelőkben, erdők, szőlőskertek díszítik, és hemzseg az állatoktól. Az ember azt hihetné, hogy az ég és a föld örök békében egyesült itt.

Amint a reggeli nap sugarainál az ingemet, egyetlen megmaradt ruhadarabomat szárogattam, hirtelen egy szigetlakó termett mellettem, aki az őrséghez tartozott. Együttérzően érdeklődött balsorsom felől, és mivel őszintén megsajnált, megkért, legyek hozzá bizalommal és kövessem a városba, ahol majd ellátnak engem a legszükségesebbekkel, az idegenekkel és száműzöttekkel szembeni jóindulat szokása szerint. Majd hozzátette: „Szerencséje, hogy egy ilyen szörnyű hajótörés után erre a földre vetődött”. Mire én csak ennyit mondtam: „Istennek legyen hála! Dicsértessék az Isten!”

 

I. Kafar Szalama szigete

 

A Rózsakereszt tanulói tisztában vannak azzal, hogy a mindenséget benépesítő élethullámok között erőteljes, és sokszor tragikus kölcsönhatások léteznek. Ahogyan egy nagyobb sűrűségű csillagzat eltéríthet a pályájáról egy kisebb égitestet, ugyanúgy a régebbi és fejlettebb élethullámok eltéríthetnek fejlődési útjukról fiatalabb életáramlatokat, ezáltal olyannyira megzavarva természetes fejlődésüket, hogy szükségessé válhat minden élet magasztos irányítóinak az erélyes beavatkozása, hogy megakadályozzák a rájuk bízott isteni szikrák megsemmisülését.

Ez a tanítás többféleképpen ellenőrizhető és tudományosan bizonyítható. Egyelőre nem kívánunk belemélyedni ezeknek az érveknek a felsorolásába és bemutatásába, viszont szeretnénk egy példával szolgálni Önöknek.

Felhívjuk a figyelmüket az állatok élethullámára, amely miutánunk következik, és még nincs annyira kifejlődve, ezért több szempontból is az emberiség befolyása alatt áll. Sajnos, mi az esetek többségében visszaélünk hatalmunkkal. Számtalan állatfaj teljesen szétzilálódott a mi káros hatásunk miatt: az állatvilág minket fenyegető vadságát és veszélyességét maga az emberi élethullám okozta. A mi rosszindulatunk, gonoszságunk és tökéletlenségünk, a mi romlott valónk tükröződik az állatvilágban, és a mi mérgezett kipárolgásunk vonja maga után azt a féktelen növekedést, amely az állatvilágban, a kártékony rovarok élethullámában mutatkozik meg. A mikrobák és a baktériumok az életünket veszélyeztetik, holott szerepük a szerves anyagok ásványi összetevőkre való bontása lenne. Az ellenünk intézett rémisztő támadásuk tulajdonképpen az állatok lázadása az emberek világával szemben.

Hasonlóképpen hat az angyali élethullám az emberi élethullámra. Zarándoklatunknak a múlt ködébe vesző félelmetes szakaszában az angyali élethullámból kiinduló nagyon erős megrázkódtatás ért minket, amely számunkra súlyos következményekkel járó sorscsapássá vált.

Egész sor mítosz és legenda tudósít erről a rémisztő eseményről. Részletesen olvashatunk róla a manicheus tanok csonka irataiban. Mindenekelőtt a Biblia az, amely lefátyolozottan ugyan, de a belső tudással rendelkezők számára mégis konkrétan, világossá teszi azokat az eseményeket, amelyek az emberi élethullám fejlődésére vonatkozó isteni terv gyökeres megváltozását okozták.

Az angyali rend két csoportjának, a Hold szellemeinek és a Mars szellemeinek az egykori és mai feladata az emberi élethullám fejlődésének elősegítése. A holderők építik a formát, a marserők fejtik ki benne a dinamikus energiát, a vágyerőt, azért, hogy a forma és a vágy kölcsönhatásaiból tudat keletkezhessen.

Az említett források leírják, hogy a Mars szellemeinek egy része, az isteni parancsot figyelmen kívül hagyva, túlzott hévvel végezte feladatát, ami által elszabadult a rossz, melyet addig a bölcs gondviselés magában tartott és semlegesített. A gyermeki ember éretlen volt, erői pedig fejletlenek, így aztán a rossz befolyása alá került.

A rossznak, a sötétségnek mindig jelen kell lennie negatív lehetőségként, hogy a pozitív választás lehetősége, a jó, a fény kifejlődése biztosítva legyen. Ez sérthetetlen természeti törvény, amelyet isteni intéssel párosulva helyeztek az egyetemes istenuralmi rendbe.

Ezt az egyetemes istenuralmi rendet a Teremtés Könyve egy kerthez hasonlítja, ahol számos gyümölcsfa és számos erő található. Az isteni világosság és segítség révén a gyermek-ember megismerkedik minden minőséggel, és megtanulja mi a veszélyes. A gyermek-ember vehet a különböző gyümölcsökből, egyes erőkből és javakból; másokról pedig azt mondják neki: „Amely napon eszel arról, bizony meghalsz.” A rossz létezik, de a kezdetekkor el van zárva, habár az embernek lehetősége van a kiszabadítására. Sok rossz létezik, amitől Önök tartanak, vagy amit ismernek, anélkül, hogy azt meg is akarnák tenni. Tulajdonképpen a jó, amit Önök részben tudatosan megvalósítottak megvédi Önöket az efféle próbálkozásoktól; az a jó pedig, amit valamelyest ismernek, arra is képessé teszi Önöket, hogy felismerjék a rossz következményeit anélkül, hogy azt a gyakorlatban kipróbálnák.

Nem igaz – amit sokan állítanak –, hogy az ember csak akkor tud a jóhoz közeledni, ha előbb a saját bőrén tapasztalta a rossz eredményét. Egyesek számára elég a szív és az ész szerinti tapasztalás, míg mások ezt a megtapasztalást csak a fertő mocsarában való hentergés után érik el. Például szabadon fogyaszthatnának alkoholt, de nem szükséges alkoholistává válniuk ahhoz, hogy annak káros hatásairól meggyőződjenek.

Azt szeretnénk mondani, hogy a rosszat kordában lehet tartani anélkül, hogy az ember egy élő automatává válna, és meg lehet szerezni az ismeretet keserű tapasztalatok nélkül is. Az isteni szeretet annyira teljes, hogy világosságában minden szunnyadó képességünket ki tudjuk fejleszteni.

A legtávolabbi múltban áldozatul estünk a szakadár luciferi szellemek kísérletezésének. Az ezek által elindított fejlődésnek az lett az eredménye, hogy a rossz befolyása alá tudta vonni a fiatal emberiséget. Ennek következtében a forma elfajult, és e kényszerítő okok miatt szükségessé vált a halál és az azt követő megtestesülések bevezetése, hogy így biztosítani lehessen az emberi élethullám fejlődésének a lehetőségét. A bukásnak olyan borzalmas következményei voltak, hogy ma is ennek a keserű gyümölcseit esszük kivétel nélkül mindannyian, és jelenleg is a tiltott minőségek ellentermészetében élünk.

Azonban a bukás óta részesülünk a krisztushierofánsok megnyilvánulásában is, és hirdettetik az eljövetele annak, akinek az erejében egy napon széttiporhatjuk a rossz őskígyójának fejét. Reméljük, hogy a kígyó addigra nem fogja szétmardosni a sarkunkat.

Sokan szerették volna már tudni, hogy mi a „sarok” szó jelentése a Teremtés Könyvének harmadik fejezetében. Valójában ezt a szöveget nem nehéz megérteni; ha ugyanis a sarkunk megsérül, akkor nem tudunk haladni. Más szóval a működésbe lépő negatív energiák megpróbálják a lehetetlent is, hogy meghiúsítsák vagy gátolják fejlődésünk kibontakozását.

Jelenleg e titáni ütközet kellős közepén tartózkodunk. A sötét erők mindent megtesznek, hogy a sarkunkat megsebezzék, és sajnos sokaknál ez sikerült is. Másrészről viszont láthatjuk a krisztushierofánsokat, és dicső mentőtervük megnyilvánulását. Mivel az ember szabadította el a gonoszt – habár más lények buzdítására –, neki magának kell azt, Isten terve szerint, újra megláncolnia. Ezt nem lesz nehéz megtennie, ugyanis megmentéséhez ösztönzést és erőt kap másoktól. Ez nem jelent kevesebbet mint, hogy Krisztus segítségével képesek leszünk „újból Isten gyermekeivé válni”.

A Fény Szerzete, Krisztus hierofánsai megmentési tervének röviden az a célja, hogy az erőiket megfelelő módon kibontakoztató, elegendő számú ember segítségével Krisztus szeretetében egy erőteret hozzanak létre. Ez mindenekelőtt lecsökkenti, illetve megláncolja a gonoszt, azután pedig egy új fejlődési módot hoz létre a milliónyi súlyosan sebesült lény számára, akik sérült lábbal lerogytak az emberiség útján.

Ezt a kettős feladatot különösen a Jelenések csodálatos könyve tárja fel számunkra. Azt olvassuk benne, hogy a szörny levettetik a mélységbe, és elkezdődik ama ezer éves birodalom, ami alatt az emberiséget felkészítik a gonosz elleni végső küzdelemre, hogy azt egyszer és mindenkorra semlegesítse. Ami eleinte csak ideiglenesen, és csak a Fény Szerzetének segítségével sikerült, azt az egész emberiség cselekedetének kell véglegesítenie azért, hogy egy új fejlődési spirál, az „Új Jeruzsálem” bontakozhasson ki.

Logikusnak tűnik, hogy a Rózsakereszt misztériumiskolájának tanulói a különböző szellemi fejlődést célzó előkészületeik mellett, szert kell, hogy tegyenek a belátásra, illetve a tökéletes irányulásra azzal az ezer éves birodalommal kapcsolatban, melyet a klasszikus Rózsakereszt „Krisztiánopolisz” névvel illet, és amit a jelenlegi szellemi iskola „Istenuralmi rendnek” (teokráciának) nevez.

Az egyik londoni látogatásunk alkalmával, a világhírű British Múzeum könyvtárában fedeztük fel a szinte ismeretlen Christianopolis című könyvet, Johann Valentin Andreae, a Fama Fraternitatis R.C. szerzőjének alkotását. Ezután elhoztuk Hollandiába e szöveg angol nyelvű fordítását. A Rózsakereszt Szerzetének ez az irata 1619-ből származik, és valószínűleg évszázadokon keresztül hányódott a könyvtárban anélkül, hogy valakit is érdekelt volna. Bensőleg éreztük, hogy feltétlenül napvilágra kell hoznunk a könyv tartalmát, és megfelelő magyarázatokkal ellátva minden tanulóval meg kell ismertetnünk, hogy munkájukat hozzáigazíthassák, és így még jobban szolgálhassák a Nagy Művet.

Nem szeretnénk hosszasan elidőzni annál, hogy miért pont mi kaptuk ezt a feladatot, holott vannak nálunk képzettebb emberek is, akik egy ilyen küldetést sokkal nagyobb sikerrel vittek volna véghez. Inkább arra törekszünk, hogy összekössük Önöket Krisztiánopolisszal, a jövő államával, a várossal, melynek falai már halványan sejlenek korszakunk láthatárán.

Figyelembe kell venniük viszont, hogy Krisztiánopolisznak két nézete van: egy háromdimenziós, a megvalósítandó új állam, az istenuralmi rend, amely a durva anyaghoz van kötve, és egy négydimenziós, ami viszont a beavatás, az Élet Fehér Szerzete néven ismert közösségbe, amely a jelöltet két világ polgárává teszi.

Háromdimenziós nézete szerint Krisztiánopolisz a jövendő életközösség, melyet emberi szívek, fejek és kezek valósítanak meg jóságban, erényességben és igazságban. Négydimenziós szempontból Krisztiánopolisz azonnal megélhető mindenki számára, aki igazán vágyakozik rá.

Andreae művének megközelítésekor mindig figyelembe kell vennünk ezt a két nézetet. Ugyanis a második nézet megvalósulása az isteni vigasztalás, a Szent Szellem ereje, amely akkor akarja eltölteni a tanulót, amikor az keserű szenvedés és kemény harc árán igyekszik megvalósítani az első nézetet.

Ezért van az, hogy Krisztiánopolisz, a Rózsakereszt Szerzetének építménye, túlmegy a Bellamy-féle* ötleten, és az ő követőinek erőlködésein. A Rózsakereszt Szerzete államát a kereszténység kozmikus erővonalaira alapozta, ezzel szemben a bellamisták államukat a földi élettérben próbálják létrehozni, belső megújulás nélkül.

Bárki megértheti viszont, hogy egy Krisztiánopolisz építői csakis olyan emberek lehetnek, akik készek rálépni a belső megújulás ösvényére.

Keljünk hát mi is útra Kafar Szalama felé, ahol megépült az új város. A Krisztiánopolisz című elbeszélés első fejezetében olyan embert ábrázolnak, aki teljesen megszabadította magát az élet elfajzott és használhatatlan minőségeitől, aki megoldást keres, a fényt a sötétben.

„Amint idegenként bolyongtam ezen a világon, elviselvén zsarnok, csaló és hazug rendszereket, nem lelvén ez idáig azt az embert, akit buzgón kerestem, úgy tűnt helyesnek, ha újból útnak eredek.”

Belső hitének bizonyosságával felszáll egy hajóra, amely a Rák zászlaja alatt közlekedik, hogy átkeljen az akadémiai tengeren. Felhívjuk a figyelmet a hajó nevére: Fantázia. Az Akadémia Tengere háborgó és veszélyes víztömeg; az utazó tisztában van azzal, hogy az életét veszélyezteti az ostobaságból eredő számtalan kedvezőtlen körülmény.

Habár az utazás körülményei eleinte kedvezőnek ígérkeznek, hamarosan heves vihar kerekedik. A tengerészek minden erejüket megfeszítve próbálják elkerülni a szerencsétlenséget, de végül a hajó a nehéz csapások alatt mégis elsüllyed. Az utasok igyekeznek menteni a bőrüket, de sokan mégis megfulladnak. A többieket az ár messze sodorja egymástól, végül Johann Valentin Andreae a hullámokkal való kétségbeesett küzdelem után, egyedül, társak nélkül kivetődik egy ismeretlen, de csodálatos szigetre.

Ez a sziget nagyon kicsinek tűnik, de minden bőségben van rajta; nincs egy talpalatnyi föld sem, amely ne lenne megművelve, vagy valamilyen más módon a közjó érdekében felhasználva. A sziget neve Kafar Szalama; a déli féltekén helyezkedik el, tíz fokra a Déli-sarktól, húsz fokra az Egyenlítőtől és körülbelül tizenkét fokkal a Bika csillagjegy alatt. A sziget háromszög alakú, és körülbelül harminc mérföld kerületű. Andreáénak az a benyomása, hogy ez egy apró de hiánytalan világ, amely örök békében fejlődik.

Andreae egy szál ingben, egyetlen megmaradt ruhadarabjában lép Kafar Szalama szent partjaira, ott talál reá a sziget egyik őrzője, aki megkéri, hogy kövesse a városba, ahol majd ellátják a legszükségesebbekkel.

Szerencséje, hogy egy ilyen szörnyű hajótörés után erre a földre vetődött – mondja neki a szentély őrzője, mire a hajótörött így válaszol: Istennek legyen hála! Dicsértessék az Isten!

Valószínűleg nem lesz túl nehéz megfejteni az indulás enyhén lefátyolozott jelentését. Amint alantas természetünket lebontjuk, és lángra lobbant minket az égő kívánság, hogy a világot és az emberiséget megmentsük, és felemeljük az élet új valóságába, akkor csak egyetlen munkamódszer, egyetlen munkalehetőség marad számunkra, ez pedig a kereszt, lelkünk vérének kiontása, önmagunk feláldozása és megtagadása a világ és az emberiség érdekében, követve Urunk Jézus Krisztus magasztos példáját.

Ezért száll fel az újonc egy olyan hajóra, amelynek zászlaján a Rák jele van. Ez a nadír jele, az életünkben felállított kereszt talppontja. Csak ebben a jelben lehet győzelemre jutni.

Amikor a jelölt tudata összefonódik ezzel a mágiával, akkor megjelenik az őt megérintő belső tudás is. Ez egy összeköttetés az egyetemes energiával, melynek egy része megelevenedik a tudatában, a nagyobb része viszont, méghozzá a jóval nagyobb része, elvész a semmiben, miként a tenger mosódik össze az éggel a láthatáron.

Amiket felfog, azok bizonytalan energiahullámok, amik látszólag értelmetlenül jönnek és mennek. Hullámok, amelyek arra ösztönzik, hogy bízza rájuk magát, szíve és értelme szerint, azon az úton, amely Istennek a világgal és az emberiséggel kapcsolatos tervének a felismeréséhez vezet.

Így úszik a hajó, a Rák jele alatt, a belső tudás akadémiai tengerén. Így sodródik a tanuló érzékei kábulatában az ismeretlen lehetőségek háborgó óceánján, hogy az elvont misztériumot a maga valós értékében megragadja, és felvigye a kálvária dombjára.

De ez az elvont lényben való felmenetel egyáltalán nem költészet, vagy a képzelet kedves játéka, hanem hősi tett, megfeszített lelki küzdelem. És amikor a tanuló kimerül és lerogy, nem látván már kiutat, akkor érkezik meg Kafar Szalama szigetére.

A „Kafar” szó egy olyan kifejezésből származik, ami jelenthet „kost”, de „bárányt” is, míg „Szalama” megfelelője a bölcsesség. „Kafar Szalama” tehát az érvényesülés utolsó maradványaitól való megszabadulást, a világot a bűntől megszabadító Isten-bárányának végtelen bölcsességével való egyesülést jelenti.

Jelentéstartalmának pontosítása végett megadják a sziget mágikus helyzetét is:

Tíz fokra a Déli-sarktól: a tízes a kabbalában Isten kezének a száma; a Déli-sark az Ég közepe, az Úr kapuja, ahol a fej lehanyatlik, és azt kiáltja: „Elvégeztetett”.

Húsz fokra az Egyenlítőtől: a húszas a kabbala szerint a halálból való felébredés száma, amely az egyenlítő áttörésével, a negatív és pozitív, a süllyedés és emelkedés, a sötétség és világosság közti választóvonal áttörésével valósul meg.

Tizenkét fokkal a Bika csillagjegy alatt: a kabbalisztikus tizenkettes egy prófétai látomáshoz kapcsolódik: egy kinccsel teli teremhez; ez a bika által jelképezett szellemi tőke.

A sziget háromszöget formáz, amely a szabadkőművesek tüzes háromszöge, a jóság, igazság és erény jelképe. A sziget kerülete harminc mérföld, utalva a Fehér Szerzetre, a beavatottak hétszeres erőterére.

E mágikus tudás alapján, ebből az isteni erőből, ebből a kimeríthetetlen forrásból alkotja meg államának tervét, Krisztiánopoliszát, Johann Valentin Andreae. Örvendjünk mi is, ha a szentély őrét meghallhatjuk: „Szerencséje, hogy egy ilyen szörnyű hajótörés után erre a földre vetődött.” Amire mi nem tudunk mást rebegni: „Istennek legyen hála! Dicsértessék az Isten!”

 

 

 

*    Edward Bellamy (1850-1898) amerikai szerző, nagy hírnévre tett szert Looking backward 2000-1887 (Visszapillantás 2000-1887) című utópisztikus művével. A könyvet magyarra fordította Radványi D. 1888-ban, majd újra lefordította Csernyei G. 1992-ben. Ebben a szerző egy olyan tökéletes társadalom vezérelveit hirdeti meg, amelyben mindenki azonos jogokat élvez. 1887-ben a gazdasági összeomlás és ádáz konkurenciaharc idején a főszereplő, egy gazdag bostoni polgár, olyan mélyen elalszik, hogy csak 2000-ben ébred fel, amikor is a világban rend, szabályosság, igazság és jólét uralkodik. Bellamy gondolatai hatalmas visszhangot váltottak ki a világ számos országában, és a könyv rövid idő alatt milliós példányszámban fogyott el.

Krisztiánopolisz eredete

 

Ahogy közeledtünk a városhoz, különösen megkapott annak megjelenése és szépsége. Sehol a világon nem láttam még ehhez hasonlót. Ezért vezetőmhöz fordulva megkérdeztem: „Miféle jószerencse költözött ide?”

Ő a következőt válaszolta: „Az, ami ebben a világban általában nagyon boldogtalan. Amikor ugyanis a világ sanyargatta a jókat, és elüldözte őket közösségeikből és egyházaiból, ők maguk köré gyűjtötték legjobb barátaikat, és átkelvén a tengeren, a legkülönfélébb helyek megtekintése után végül ezt a szigetet választották, hogy híveikkel letelepedjenek. Így épült fel a város, amelyet mi Krisztiánopolisznak nevezünk, ami menedéke, mondhatni bástyája az igazságnak és a becsületességnek. Rövidesen tapasztalhatja majd köztársaságunknak a bajbajutottakkal szembeni nemeslelkűségét. Ha azonban szeretne körülnézni a városban, akkor a tekintete legyen elfogulatlan, tartsa féken a nyelvét, és viselkedése legyen helyes – csakis ebben az esetben fog meghallgatásra találni. Akkor a város minden irányból nyitva lesz az ön számára.”

Erre én késedelem nélkül rávágtam: „Ó áldott legyen az óra, amelyben annyi félelemben és rettegésben átélt szörnyűség után, abban a kiváltságban lehet részem, hogy valami igazán kedveset és szépet tapasztalhatok. Nem fogok takarékoskodni sem a fürdővel, sem a borotvával vagy a kefével, hogy megmosdva, megborotválva és megtisztulva bejuthassak a jóság, erény és igazság tiszta birodalmába. Mert mindenki régóta ismeri az én átkos fogyatékosságaimat és tévelygéseimet. Ó bárcsak megláthatnám egy napon azt, ami szebb, igazabb és tartósabb annál, amit ez a világ csalfa ígéretei ellenére létrehozott!”

 

II. Krisztiánopolisz eredete

 

Az előző fejezetben láttuk, hogyan került Johann Valentin Andreae Kafar Szalama szigetére, és az ott található Krisztiánopoliszba, az államba, amely a nyugati misztériumiskolák valóságából jön létre.

Megértettük, hogy ez a csodás sziget Isten, Krisztuson keresztül ránk sugárzó, mindenütt jelenlevő bölcsességének és szeretetének ezoterikus ábrázolása, amely emberi fejek, szívek és kezek által szellemi központtá vált ebben a világban.

Az Isten által megalkotott egyetemes tanítás csakis krisztushierofánsok közvetítésével jut el hozzánk, ahogyan a Krisztusszellem kizárólag az Esszénusok Szerzetéből származó Jézus mester által jöhetett el – ezt hirdeti Johann Valentin Andreae örömkiáltása is a Fama Fraternitatis R. C.-ben: „Jézus a mindenem!”

Így vált mindannyiunk birtokává ez az egyetemes tudás, amely Isten kegyelméből úgy ragyog az emberekben, mint egy szent, fehér templom, s a jelöltet semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy elérje Kafar Szalama szigetének gyönyörű partjait, ha megfelelő állapotban vág neki útjának, vagyis teljesen összhangba kerül Jézus Krisztus szellemi rendjével, amely kardként hasít bele természetrendünkbe.

Éppen így, teljesen megfáradva és összezavarodva jut be a jelölt a misztériumok iskolájának erőterébe, ahol a szentély őre fogadja, és megkéri, hogy jöjjön vele a városba. Az úton Andreae-t tájékoztatják Krisztiánopolisz alapításáról, és mivel felvették az erőtérbe, és bejuthatott ebbe a szellemi központba, megtanulja, hogyan fedezheti fel a város összes sajátosságát.

Amint a tanuló a városhoz közeledik, mélyen megrendíti a fenséges szépség, amely e helyről árad, és vezetőjéhez fordulva felkiált: „Miféle jószerencse költözött ide?” Meglepőnek tűnő választ kap: „Az, ami ebben a világban általában nagyon boldogtalan. A világ ugyanis sanyargatja a jókat, és elüldözi őket közösségeiből és egyházaiból, ők pedig maguk köré gyűjtik legjobb barátaikat, és átkelvén a tengeren, a legkülönfélébb helyek megtekintése után, végül ezt a szigetet választják, hogy híveikkel letelepedjenek.”

Tisztán kell látnunk azt a rendszerint meg nem értett tényt, hogy egy misztériumiskola szükségből és elutasításból születik. Azt, hogy kívülről lélegzetelállító boldogságnak látszik, ami aztán ebből a borzalmas szerencsétlenségből megjelenik.

Ha ezen a világon valóban vágynak az igazságra, jóságra és becsületességre, és ez nem csupán a tények miatti kétségbeesésük eredménye, hanem igaz igeként valósul meg magatartásukban, akkor egy elveszíthetetlen, háromszoros energia bontakozik ki Önökben, amely az emberiség javát hivatott szolgálni.

Amint hordozni merik a jóság, erény és igazság háromszoros tüzét, és mágikus erőt sugározva, hétkarú gyertyatartóként ragyogni kezdenek, azonnal megjelenik életükben a szenvedés és a bánat, a legnagyobb fokú ellenállásban és üldöztetésben lesz részük, egyszóval a leghevesebb ellenhatásokra számíthatnak. Nagy fájdalom szakad Önökre, a végzet minden oldalról érezteti hatását, mélységes aggodalom rágja idegeiket, és az elviselhetetlenségig emészti szívüket. Értsék ezt jól! Ez a nagy fájdalom nem üzleti hiányra vonatkozik, vagy családi félreértésekre, környezetükkel való perlekedésre, sem pedig esetleges munkanélküliségükre. Itt azokról a szellemi, erkölcsi és anyagi szenvedésekről van szó, melyek akkor keletkeznek, amikor Önök a krisztusi kard használatával, és annak erejében a meggyalázott igazság helyreállításán munkálkodnak.

Ám pontosan ebből a boldogtalanságból fakad a legnagyobb öröm, ugyanis ebből a műből születik a helyreállított föld. Akkor a jónak ez a mozgósított ereje, a lélek szétáradó vére, nem vész el többé, nem lesz fölöslegesen kiontva. Olyan ez az erő, mint egy rózsavörös áradat, amely mind magasabbra és magasabbra emelkedik, míg végül ellenállhatatlan erővel kisöpri az istentelenséget. Ezt a folyamatot magyarázza az egész nyugati mágia. Azt bizonyítja, hogy minden áldozat meghozza a gyümölcsét.

A misztériumiskola nem vesz részt a teológusok misztikus gyermetegségeiben, akik így prédikálnak: „Eljön majd az a nap, amely véget vet szenvedéseiknek; elnyerik majd méltó jutalmukat, elfoglalhatják az Önöket megillető helyet a mennyekben!”

Nem, azt a mennyei boldogságot, melyet Kafar Szalama nyújthat, nem szabad egy örökkévalóságra szóló utalványnak tekinteni, hanem az egy azonnal megtapasztalható, közvetlen, pozitív energia, melyhez egy szempillantás alatt hozzákapcsolódhatunk, itt a haláltermészet kellős közepén. A fehér mágusok nem „Sión őrzői”, ahogy egykor a teológusok gúnyolták őket.

A Fama Fraternitatis, a Szerzet kiáltványának történetében Rózsakereszt Krisztián, jelképes utazás után Spanyolországba érkezik, ahol mindenkinek felajánlja a jóság, az erény és az igazság kincseit, és többször is megpróbálja elérni irgalmas célkitűzéseit. Amikor azonban folyamatos ellenállásba ütközik, akkor nem emeli szemeit az égnek, onnan remélve a megértést, hanem megalapítja a Vörös Rózsakereszt rendjét, egy bevehetetlen fellegvárat az ellenséges ország kellős közepén, és innen indítja hadjáratát.

Meséltek Önöknek a hét arany hajfonatot viselő Sámsonról is, akinek hét aranyló lángja tüzes háromszögként lobogott. Ezt a tüzet elvitte a Filiszteusok közé, be az ellenséges országba, hogy szeretetét kiárassza az istentelenségbe. Itt azonban elfogták, és megfosztották világosságerejétől. Megakadályozták, hogy munkáját jó véghez vigye, és kiszúrták a szemeit. Majd arra kényszerítik, hogy a vér és a föld nyomorúságos útját járja, ő mégis kiemelkedik a szenvedés mocsarából, és visszanyert erejével ledönti az istentelenség templomának oszlopait, és ezzel megsemmisíti ellenségeit.

Ezért aztán, amikor a világ üldözi a jókat, vadként hajszolja és véres tömlöcökben kínozza őket, akkor minden igaz érték megragadható a Krisztushierofánsok erőterében.

Emiatt olyan fontos és nagy jelentőségű szellemi szempontból a korszak, amelyben élünk. A fekete ellenség dühe Krisztiánopolisz központi erőtere felé löki a Krisztusban lángra gyúlt erőket. Ezért beszél Andreae bástyáról, fellegvárról. Ez egy erőtér, egy otthon a szorongattatásban lévők számára.

De ne kövessék el azt a hibát, hogy Kafar Szalamát valamiféle hajléktalanok menhelyének tekintik, vagy olyan helynek, ahol égő vágyaink roncsai gyülekeznek testetlen árnyakként. Lássák ezt a helyet napként ragyogó, bevehetetlen erőtérnek.

Akik Johann Valentin Andreáéhoz hasonlóan átkelnek a tengeren, ezt hamarosan meg is fogják tapasztalni. Kötelességünk Önöket tájékoztatni, hogy mindenki bekerülhet ebbe az erőtérbe, mindenki megkeresheti ezt a várost. Mindenki eljuthat oda, hogy valódi szellemi kutatásokat folytasson Krisztiánopoliszban.

Mindenkit befogadnak ennek a mágikus rendnek a fehér falai közé, aki megfelel a hármas követelménynek:

  1. a tekintete legyen elfogulatlan,
  2. tartsa féken a nyelvét,
  3. és legyen helyes a viselkedése.

 

Tegyük fel, hogy hatalmunkban állna megmutatni Önöknek a legszentebbet, a legszebbet és a legértékesebbet, és azt mondanánk Önöknek: „Beléphetnek, ha elfogulatlan a tekintetük, féken tartott a nyelvük és helyes a viselkedésük”. Mire Önök azt válaszolnák: „Ez csak természetes, magától értetődik. Nekem jó neveltetésem van, megtanultam uralkodni a tekintetemen, képes vagyok mosolygós arcot vágni akkor is, ha forr bennem a düh. Megtanultam tartani a számat is. Mindezt apámtól tanultam, aki kereskedő volt. Viselkedésemet hozzá tudom igazítani a különböző helyzetekhez. Figyelmes vagyok és szerény, és alig múltam három éves, amikor édesanyám már minden illemszabályra megtanított. Hármas követelményüknek tehát könnyen eleget tudok tenni. Nem esik nehezemre ezeket a szabályokat betartanom. Túl egyszerű dolgokat kérnek. Magasabbra kellene tenniük a mércét a felvételnél. Akkor nem jöhetne ide boldog-boldogtalan, hanem egy sokkal műveltebb közönségük lenne, akiknek születésüktől fogva nagyon emelkedett a tekintetük, a nyelvük és a viselkedésük.”

Ugye tisztában vannak azzal, hogy ez így értelmetlen? Ez a hamisság posványa, amely világunk kultúrájának betetőzése. Efféle csalással sohasem juthatnak be a szentélybe! A Szellemi Iskolában nem lehet hazugsággal élni. Krisztiánopoliszban nem számítanak azok a kulturális értékek, amelyeket Önök megszereztek. Ez az oka annak, hogy amikor Johann Valentin Andreae, Kafar Szakma partjaira vetődik, minden ruházata csupán egy szál ing.

Elfogulatlan tekintet, féken tartott nyelv és helyes viselkedés: ez egy olyan hármas követelmény, amelynek nagyon nehéz eleget tenni.

Rendelkeznek-e Önök elfogulatlan tekintettel? Még nem lehetnek birtokában, ameddig szeretnének érvényre jutni. Ki az, aki teljesen szabadon és előítéletek nélkül közeledik az isteni szentséghez? Nem azért jön-e ide az emberek többsége, hogy elgondolásairól és véleményeiről bizonyosságot kapjon? És nem lesznek-e Önök roppant bosszúsak, ha a tapasztalat ellentmond az Önök felfogásának? Nem Önök zaklatják-e naponta határtalan önzésükkel Isten szőlőskertjének munkásait?

Az elfogulatlan, tehát minden kritizálást mellőző tekintet csakis a lélek minőségéből születhet. Ha Önök nem rendelkeznek lélekminőséggel, ha szemernyi Krisztusban fogant lelki erejük sincs, akkor tekintetük homályos, és nem lehet elfogulatlan. Akit a lélek ereje nem tisztított meg, azt indulatai és szenvedélyei uralják. Ezért találkozhatnak Önök ördögi szenvedéllyel teli tekintetekkel. Máskor elborzadhatnak a hideg érzéketlenségtől, ami egyes emberek szeméből sugárzik. De vannak fénytelen szemek, és elfajzott ösztönöktől villogók, vagy olyanok, amelyekből az intellektuális elidegenedés hideg fénye világít. Mindezek a tekintetek nem lehetnek elfogulatlanok.

Tekintetük akkor lesz más, amikor belső tulajdonságként megjelenik Önökben az igazi emberszeretet. Az Önök tekintete akkor fog megváltozni, amikor ezzel a szeretettel fognak majd a szennyes és homályos szemekhez menni azért, hogy kigyógyítsák őket vakságukból, és kivezessék Isten napfényére.

Ekkor megtapasztalhatják a féken tartott nyelv szükségességét is. A nyelv, a gégével együttműködve az a szerv, amely lehetővé teszi a tagolt hangok képzését, a beszédet. Ám ekképpen a nyelv egy mágikus eszköz is, amellyel megértethetik szándékaikat azokkal, akiket megérintett és megfogott az Önök tekintete.

Ha birtokolják a mágikus szeretet tekintetét, akkor használhatják a beszéd mágikus eszközét is, és bizonyos, hogy a Szentély Őrzői Önökhöz vezetik majd az embereket, akiket megérint majd az Önök elfogulatlan tekintete és féken tartott nyelve.

Ha Isten igéjét válogatott kifejezésekkel és csodálatos kiejtéssel, de tisztátalan nyelvvel ejtik ki, akkor az Önök beszéde hatástalan. Ezáltal Önök egy szörnyű árulást követnek el. Nem a megszabadító igét fogják kiejteni, hanem a saját hiúságukat legyezgetik majd. Megbecstelenítik azt, ami szent azért, hogy istentelenségüket megtartsák és fejlesszék.

Megtörténhet, hogy két ember ugyanazokat a szavakat ejti ki, de amíg az egyik nyelve az üdvösség ösvényéről, addig a másiké a feneketlen mélységről tesz tanúbizonyságot. Ennek a világnak a hiú emberei arra használják Isten szent nevét, hogy azt érjék el, amit – figyeljenek fel a kifejezésre – ők tartanak szem előtt.

Akinek már elfogulatlan a tekintete és féken tartott a nyelve, az fejlesztheti ki a megfelelő viselkedést is. A tekintet keresi az elveszetteket, hogy felemelhesse őket; keresi ugyanakkor az erőt és a bölcsességet is, amellyel ezt a megszabadító munkát jó véghez viheti. Egy belülről fakadó erő által a nyelv fog bizonyosságot tenni arról, aki az örök békét szolgálja. A helyes viselkedés teljesen önkéntelenül és minden erőltetés nélkül fakad a tekintetnek és a nyelvnek e belső óhajából, hogy egyre erőteljesebben szolgálhassa a fényt.

Itt nem az önző természet ösztöneinek és szenvedélyeinek az elfojtásáról van szó, sem pedig a műveltség és nevelés kényszerzubbonyáról, hanem az énnek – teljes önmegtagadásban – a szív és a lélek vágya felé való spontán irányulásáról.

Elfogulatlan tekintet, féken tartott nyelv és helyes viselkedés: ha az újonc megfelel ennek a hármas feltételnek, akkor juthat be Krisztiánopoliszba, és ekkor már semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy a misztériumok forrásának minden részletét megcsodálhassa. Ezért mondhatjuk Önöknek, hogy ha ezt az utat követik, akkor egy nap, teljes bizonyossággal maguk előtt láthatják ennek a szent városnak a körvonalait, és Önök is mondhatják majd Johann Valentin Andreae-val együtt:

„Ó áldott legyen az óra, melyben annyi félelemben és rettegésben átélt szörnyűség után, abban a kiváltságban lehet részem, hogy valami igazán kedveset és szépet tapasztalhatok. Nem fogok takarékoskodni sem fürdővel, sem borotvával vagy kefével, hogy megmosdva, megborotválva és megtisztulva bejuthassak a jóság erény és igazság tiszta birodalmába.”

Akik meghalják ezt a hívást, azok elmennek megfürödni Krisztus élő vizében, hogy megtisztuljanak a dinamikus energiák legkeményebb acélja segítségével, és teljesen kitisztítsák ruhájukat az evangéliumi törvény erőivel, azért, hogy Krisztiánopolisz Őrzője örömmel üdvözölje őket.

Az idegen első megmérettetése életvitele és erkölcsi tartása szempontjából

 

Amint elértük a keleti kaput, útitársam bemutatott a nappali őrnek, aki udvariasan köszöntött és megkérdezte, hogy mit óhajtok. „Sokat – válaszoltam –, mert amint látja hajótörést szenvedtem. Úgy vélem, hogy itt magával az Istennel találkoztam, hát hogy is ne keresném azt a bőséget, amely egész életemből hiányzott?”

Az őr mosolygott és – mivel a sziget a nem helyénvalót nem szenvedhette – kedvesen figyelmeztetett, hogy nehogy én is azok közé tartozzam, akiket az itt lakók nem tűrnek meg maguk között, hanem visszaküldik őket oda, ahonnan jöttek. Ilyenek: a koldusok, a kuruzslók, az akadékoskodók, a szemfényvesztők és a színlelők, a naplopók és a minden lében kanalak, a kalandorok, a vakbuzgók, akik nélkülözik az igazi jámborságot, a méregkeverők, akik tönkreteszik az alkímia tudományát, a szélhámosok, akik csalárd módon Rózsakeresztes testvérnek adják ki magukat, és mások, akik beszennyezik a tudományt és az igazi műveltséget. Az ilyenektől ez a város mindig is óvakodott.

Miután megszabadultam minden gyanúsítástól, bizonyságot téve mélyreható tudásomról, és elköteleztem magam erős fogadalommal, hogy minden erőmet az igazság és erény szolgálatába állítom, az őr kijelentette: „Most már semmi akadálya annak, hogy ön minden javainkból részesülhessen, és ami még fontosabb, mi is a rendelkezésére állunk.”

Ezután kézen fogott és elvezetett egy közeli őrszállásra, ahol becses ételekkel és italokkal üdíthettem fel magam.

 

III. A jelölt megmérettetése életvitele és erkölcsi tartása szempontjából

 

Ha a tanuló be akar jutni Krisztiánopoliszba, a misztériumok városába, akkor csakis a keleti kapu felől közeledhet. Mielőtt azonban tárt karokkal és ujjongva fogadnák, először egy hármas vizsgálatnak kell alávetnie magát. Ha ennek az ellenőrzésnek az eredménye nem kielégítő, akkor elkerülhetetlenül visszaküldik.

Jól jegyezzék meg, hogy a misztériumiskola kivétel nélkül minden jelölt irányában nagy fenntartással viseltetik, habár mindenkivel udvariasan és szabályszerűen járnak el.

A századok folyamán a misztériumiskola hierofánsai óvatosakká váltak a támadások és rombolások, szenvedések és szomorúságok miatt, ezért semmiféle kockázatot sem vállalnak. A Rózsakereszt testvéreinek Krisztus szolgálatában hozott nagy önfeláldozása, szeretet-szolgálata és személytelen erőfeszítése nem vaktában, Fortuna istenasszony módszere szerint nyilvánul meg. Éppen ellenkezőleg: a legkisebb fénysugarat is nagyon okosan és hatásosan alkalmazzák.

Ne higgyék, hogy a misztériumiskolát megtéveszthetik a titokzatos arckifejezések, könnyekkel vagy anélkül, az imára kulcsolt kezek, a szenvedélyes fogadalmak és az ájtatos szavak. A misztériumiskolában az ember kezdetben fal előtt, edzett acél fal előtt találja magát, s még bibliai szövegekkel sem nyugtatgatják. Ezen a falon csak akkor hatolhatnak át, ha birtokukban van Mózes pálcája. Csakis akkor tudják megrepeszteni a sziklát, hogy élő víz fakadhasson belőle.

Lehetséges, hogy Önök minden tekintetben elfogadhatónak tartják magukat, de ez néha a valóságban nem így van. Sok kín és szenvedés, sok elpazarolt energia és sok megpróbáltatás elkerülhető lett volna a múltban, ha mindenki tudomásul vette volna a misztériumiskola törvényeit.

Most ezekről a törvényekről szeretnénk beszélni. De engedjék meg, hogy előtte felvázoljuk a Rózsakereszt munkamódszerét. A misztériumiskola a világ minden tájára kiküldi munkásait, akik kiárasztják felhívásukat és kibontakoztatják tevékenységüket a haláltermészetben. Ez nem könnyű feladat, mert a küldötteknek számos versenytársuk akad, akik hasonló módszerrel dolgoznak ugyan, de teljesen más céllal.

Az igazi munkásokat könnyen meg lehetne különböztetni a hamisaktól. De ki rendelkezik az ennek megfelelő ítélőképességgel? És ki hajlandó erre időt is fordítani? Nem úgy van-e általában, hogy a legtöbben azoknak a szavára hallgatnak, akik a mai idők parlagi értékeit hirdetik? Emiatt a Rózsakereszt úttörőinek munkájáról könnyebb elmélkedni, mint valóra váltani. És hát ez a munka sok bánatot és szomorúságot okoz.

A cél ezenközben nagyon is világos. Amikor ezeknek a munkásoknak sikerül valamelyest felhívniuk a figyelmet, és néhány érdeklődőt egybegyűjtenek, a feladatuk korántsem ér véget, akkor kezdődik csak igazán. Az érdeklődőknek ugyanis különbözőek a képességeik, és különböző indítékok hajtják őket.

A munkásnak most meg kell kísérelnie jelöltjeit elvezetni a keleti kapuhoz. Útközben meg kell tanítania őket az előző fejezetben említett hármas feltételre, vagyis az elfogulatlan tekintet és féken tartott nyelv szükségességére, illetve a helyes viselkedés bizonyítására. Amint az oktató ismerteti ezt a hármas feltételt, azonnal rávágják, hogy „magától értetődik!” Azonban hazudnak!

Szándékosan vagy lelkesedésből, de hazudnak, ugyanis az Önök tekintete nem elfogulatlan, az Önök tekintetéből vágylényük minősége sugárzik. Önök nem tartják féken a nyelvüket, mert az konokságukról és önfejűségükről tesz tanúságot, és emiatt a viselkedésük sem lehet helyes.

Még ha a szándékos hazugságot egyelőre figyelmen kívül hagyjuk is, tudniuk kell, hogy lelkendezés nem viszi Önöket messzebbre az életben, és egy millimétert sem haladnak előbbre vele a misztériumiskolában. Meg kell érteniük, hogy személyiségük anyagi, erkölcsi és lelki megtisztulása nem kéthetes folyamat, és sikeressége attól függ, hogy miként fognak hozzá.

Ha a siker reményében elfogulatlan tekintetre, féken tartott nyelvre és helyes viselkedésre akarnak szert tenni, akkor kezdetnek megfelelő erkölcsi tartásra van szükségük. Megkíséreljük elmagyarázni, hogy ez mit jelent a Rózsakereszt tanítása szerint.

A keleti kapun való belépéshez egy új születésre van szükség. És minden új születés egy előzetes fejlődés eredménye. A folyamat akkor kezdődik, amikor Johann Valentin Andreae felszáll arra a hajóra, melynek árbocára a Rák jele, a kereszt talppontjának jelképe van tűzve. A keleti kaput, a születés aszcendensét, csak úgy érhetik el, ha elfogadják a keresztet, annak minden követelményével együtt. Az határozza majd meg, hogy a Szentély Őre örömmel fogadja, vagy pedig visszatéríti Önöket, hogy mennyire tudják elfogadni keresztjüket, milyen mértékű a belső tudásuk, illetve, hogy Jézus-Krisztus mit jelent az Önök életében. Teljesen fölösleges lenne elosonni az őr mellett, ha Önök azok közé tartoznának, akiket a Rózsakereszt Testvérei nem tudnak maguk között elviselni. Egy ilyen próbálkozás teljesen kudarcra lenne ítélve.

Nagyon sokan próbálnak bejutni a keleti kapun anélkül, hogy vérükbe lenne vésve a Rák jele. Johann Valentin Andreae így jelöli meg őket:

„…a koldusok, a kuruzslók, az akadékoskodók, a szemfényvesztők és a színlelők, a naplopók, és a minden lében kanalak, a kalandorok, a vakbuzgók, akik nélkülözik az igazi jámborságot, a méregkeverők, akik tönkreteszik az alkímia tudományát, a szélhámosok, akik csalárd módon Rózsakeresztes testvérnek adják ki magukat, és mások, akik beszennyezik a tudományt és az igazi műveltséget.”

E felsorolást olvasva könnyen gondolhatják: „Igen, én ismerem ezeket az embereket.” Mi is ismerjük őket, és leírjuk Önöknek a jellemzőiket.

Például a koldusok; ők azok, akik erkölcsi és szellemi rongyokba öltözve, szennyükkel a levegőt fertőzve jelennek meg a keleti kapunál. Ők azok, akik soha a legkisebb erőfeszítést sem tették erkölcsi vagy szellemi megújulásukért, és akik most segítségért esedeznek. Nem a szegényekről, a társadalom számkivetettjeiről beszélünk. Azokra gondolunk, akik lábbal tiporják az emberi létezés szabályait, akikbe semmi felebaráti szeretet sem szorult, és akik most segítséget követelnek elfajzottságuk fenntartása érdekében. Ezek azok a vámpírok, akik lelki szegénységük folytán, mások lelki fluidumával táplálkoznak. És ha kiürítik áldozataikat, akik szánalomból és áldozatkészségből próbáltak nekik segíteni, akkor az elrabolt javaknak köszönhetően, egy kis időre megcsillogtatnak valami örömfélét, egy kis kiegyensúlyozottságot, valami keresztény hitbizonysághoz hasonlót.

De mihelyt a rabolt javak elillannak, és a rettentő éhség újból rágni kezdi őket, újfent támadásba lendülnek: „Olyan üresnek és levertnek érzem magam. Beszélhetnék-e újból önnel, és rátapaszthatnám-e szívószájamat az ön szellemi szívére? Tudom, hogy ön segíthet rajtam!”

Ismerik Önök ezeket a koldusokat, akik a természet törvénye szerint egyre mohóbbá, egyre veszélyesebbé válnak? Ismerik Önök ezeket a vámpírokat? A misztériumiskola elküldi őket a keleti kaputól. Sugárzó, de meg nem értett szeretettel, visszautasítják őket egészen addig, amíg rá nem szánják magukat, hogy megfeleljenek az igazi élet követelményeinek, hogy ekképpen, a krisztuserőben elvessék önmagukba az arany magot, sokak váltságára.

A Rózsakereszt Testvérei teljesen készek minden áldozatra, de nem ostobák. Adományaik az élősködőket nem változtatják emberekké. A koldus nem marad más, mint koldus, amíg csak óbégatva el nem pusztul rongyos sírjában. Ilyen a kereszténység törvénye.

A kuruzslók, mint tudják az álgyógyítók. Johann Valentin Andreae szerint azok sorolhatók ide, akik különböző szemfényvesztő módszerekkel akarják megmenteni szegény világunkat. Ők azok, akik minden utat végig akarnak járni, minden hajóra fel akarnak szállni, azt az egyet kivéve, amely a Rák zászlaja alatt hajózik, ők azok, akik önhittségükben, saját vallásosságuk, illetve személyes módszereik miatti elbizakodottságukban úgy ítélik, hogy a kereszt badarság. Ők azok, akik hidat akarnak verni bukottságunk felett, anélkül, hogy magát az elfajultságot megtámadnák, akik az egyetlen gyógyszer, a tökéletes gyógyír nélkül akarnak ápolni, anélkül az egyetemes csodaszer nélkül, amely képes meggyógyítani az emberiség legmélyebb fájdalmát. Az ilyen kuruzslók lehetnek nagyon emberségesek, embertársaikkal együttérzők és minden emberbaráti cselekedetben buzgólkodók. Egy ilyen emberből azonban sohasem lehet mágus. A mágus, ebben az értelemben sohasem humanista, nem „emberbarát”. Egy mágus az embert tűzzel és vízzel tisztítja, ennek a világnak az ellentétes elemeivel: a Szent Szellem tüzével és Krisztus élő vizével. Ezért küldik vissza a kuruzslókat a keleti kaputól.

Itt vannak továbbá a színlelők és komédiások, akik nagy hűhóval nyomulnak előre. Ha legalább olyanok lennének, mint a koldusok, akik érzik amint „ürességük” éhsége rágja lényük sejtjeit. Ha legalább olyanok lennének, mint a szemfényvesztők, akik bizonyos értelemben mégiscsak tevékenyek! De ők se nem koldusok, se nem szemfényvesztők, ők senkik. Nem mások, mint komédiások, reménytelen goromba fráterek. Ha legalább árulók lennének, a fekete horda katonái, akkor még talán valami pozitívumot fel tudnának mutatni.

Itt azokról van szó, akikről a pátmoszi látnok a következőket mondja: „így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból.” (Jel. 3,16) Azok az emberek ezek, akik rábírtak másokat, hogy a világ termelési és munkafolyamatában részt vegyenek, és akik most élősködnek ezen a munkán. A legutolsó divat szerint kicicomázott hölgyek ezek, bonbonjaikkal és süteményeikkel, rágalmazásaikkal és drága bútoraikkal, akik bridzselnek, gazdag férjük van, és a házasságukban szajhaként élnek, és mindemellett még az ezoterikát is ki akarják használni. Önöknek tisztán kell látniuk, hogy mit jelent ez az egész színjáték, és miért nem mehetnek be az ilyenek a keleti kapun.

Vannak ezenkívül a minden lében kanalak, akik teljesen felesleges hóbortokkal sürgölődnek, olyan dolgokkal és értékekkel, amelyek lényegtelenek és valójában érdektelenek. Rögeszméikkel számos fejlődési folyamatot megzavarnak, és az egyetlen lényegesről való ismeretük hiányában minden erejüket arra pazarolják, ami számukra fontosnak tűnik. Ők azok, akik mindennel foglalkoznak, csak saját magukkal nem. Nekik akkor nő meg az erejük, ha másokat elakadni látnak, történjék ez az élet bármely területén. A más szemében levő szálka összehasonlíthatatlan az övékben levő gerendával.

A keleti kapu előtt lökdösődők csoportja szinte végeláthatatlan sort alkot. Vannak itt rajongók, akik nélkülözik az igazi áhítatot. Valószínűleg ismerik az ilyeneket, akik csillogó szemekkel dicsérik a Rózsakereszt bölcseletét; akik az igazi jámborság, az igazi áhítat legkisebb jele nélkül, magasztos tanításokról beszélnek. Önök ismerik azokat, akik embereket tesznek meg rajongásuk tárgyává. Ismerik azokat az embereket, akik káráló hangjukkal a legszentebb csendet is megtörik, széttépik a derűs szférákat nyafogó rajongásukkal. Hány embert nem nyomorított meg a rajongás!

Az igazi vallásosságnak a csendesség és a szerénység az ékessége. Az igazi áhítat magától felismerhető, a rajongás viszont a nemiség egyik formája, nem más, mint kielégítetlen szerelmi sóvárgás. Tudnunk kell, hogy az áhítat egy megélt szeretet, amely megelégszik önmagával!

Az elszomorító sokaságot szemlélve, melyet Andreae tár elénk, tudjuk, hogy közöttük találhatók a méregkeverők is, akik tönkreteszik a valódi alkímiát, amely tulajdonképpen a rejtett képességek szabaddá és tudatossá tételéből áll.

Vannak ezen kívül olyan csalók is, akik galádul a Rózsakereszt testvéreinek adják ki magukat. Azt is tudjuk, hogy megszámlálhatatlan tömeget alkotnak az olyan alakok, akik beszennyezik a valódi tudományt és kultúrát sötét üzelmeikkel.

Amilyen bizonyossággal tudatában vagyunk saját létünknek, olyannyira tudjuk azt is, hogy ezek közül senki sem fogja megtapasztalni az újjászületést a misztériumiskolában, Krisztiánopolisz szent városában, amelynek a jellege teljesen más.

Csak azok tudnak kiemelkedni a születés barlangjából, a keleti kapuból, akik új viselkedés és erkölcsi tartás révén megszabadulnak e negatívumoktól: megújulva, de még tökéletlen gyermekként, erőtlenül, ugyanakkor új szellemi lényekként, akikben minden növekedési lehetőség megvan.

Amint a tanuló ennyire felkészült, a Szentély őre a következő örömteli szavakkal fogadja őt: „Most már semmi akadálya annak, hogy ön minden javainkból részesülhessen!”

Így szólva, megfogja az újonc kezét, elvezeti az egyik őr házához, és jóllakatja étellel meg itallal, amitől végtelen és boldog béke ereszkedik a szívére.

Az idegen második megmérettetése, személyisége szempontjából

 

Most, hogy felöltöztem, nem annyira különleges, mint inkább egyszerű és kényelmes ruhákba, átadtak engem egy másik kísérőnek, aki elvezetett a második vizsgáztatóhoz. Ez az ember mintha egyenesen arra született volna, hogy bárkiből kiszedje legbensőbb és legrejtettebb gondolatait. Nagyon kedvesen válaszolt köszöntésemre, és barátságosan néhány kérdést tett fel, tüzetesen figyelve magatartásomat és arckifejezésemet. Csak úgy mellesleg érdeklődött, inkább mosolyogva, mint komolyan, szülőhazámról, életkoromról és életvitelemről.

Váltottunk még néhány udvarias szót egymással, majd a következőket mondta nekem: „Barátom, önt minden kétséget kizáróan Isten vezérelte ide, azért, hogy megtanulja vajon mindig szükséges-e bűnt cselekednünk, és barbár erkölcsök szerint élnünk. A napokban bebizonyítjuk önnek, hogy ez egyáltalán nem szükségszerű, miként ezt egyszer mindenki számára világossá fogjuk tenni. És ezt annál nagyobb örömmel cselekedjük, mivel az ön természete és sorsa kimondottan alkalmas erre, és szíve is mindkét befolyásra nyitott. Ha ön már valóban Isten irányítása alatt áll, és megszabadult a test vágyaitól, akkor nem kételkedünk többé abban, hogy közénk való, és ide tartozik mindörökké.”

Ekképpen szólva, úgy tűnt, hogy alaposan tanulmányozza lényem nyugalmát, arckifejezésemet, szavaim pontosságát, tekintetem békességét és egész magatartásomat. Úgy tűnt, mintha képes lenne kifürkészni a legrejtettebb gondolataimat is. De mindezt olyan nyájasan és annyi tisztelettel tette, hogy képtelen lettem volna bármit is elhallgatni előle, és úgy éreztem, hogy bármit megvallhatnék neki.

Miután lelkemet ekképpen lecsupaszította, végezetül néhány szót mondott a tudományról, és a következő szavakkal fejezte be: „Barátom, bocsássa meg nekem az önnel folytatott beszélgetésem kevéssé tudományos voltát. Ne csüggedjen, ugyanis közösségünkben találkozhat majd nagy tudású és műveltségű emberekkel is.”

Egyúttal meghagyta egyik beosztottjának, hogy kísérjen el engem a harmadik vizsgáztatóhoz. Búcsúzóul kezet fogott velem, és bizakodásra buzdított; én viszont azt gondoltam magamban: „Az ég segítsen meg engem! Ha ezt itt kevéssé tudományos beszélgetésnek nevezik, akkor mi várhat még rám?”

 

IV. A jelölt személyiségének vizsgálata

 

Többször elmondtuk már a Rózsakereszt tanulóinak, hogy a misztériumiskola egy erőtérben helyezkedik el, amely annál nagyobb, minél erősebb a misztériumiskola. A Rózsakereszt hatósugara annak mértékében növekszik, minél rátermettebbek és számosabbak azok a munkások, akiket be lehet engedni a misztériumok belsejébe.

Az evilági élet által meggyötört ember, aki már nem lel kielégülésre, nem vonzza többé a felszínes vallás, a tudomány vagy a művészet, aki nem lel vigaszra földi bezártsága keserű megpróbáltatásai közepette, az ember, aki oda jut, hogy elemészti a reménytelen vágyakozás, az igazi élet utáni sóvárgás, aki minden erejét a keresésre fordítja, az kerül kapcsolatba a misztériumiskola erőterével.

Ez az ember ekkor tudatára ébred, hogy ez nem volt más, mint egy új életközeg látomása. Egy kicsiny fénysugár töri át létezése éjszakáját, és érinti meg a szívét, hozzákötődik lényéhez és elindítja egy még ismeretlen cél irányába. Ettől a perctől fogva élete meglepő fordulatot vesz, útja idegenné válik. Az őt megérintő fény magával ragadja az élet háborgó hullámain át.

Könnyen megtörténhet, hogy a jelölt elvész a hullámokban! De ha együtt sodródik velük „a Rák lobogója alatt”, vagyis ha a kereszt talapzatához helyezkedik, és hozzáköti magát Krisztus szíve véréhez, ha kész követni az Ő parancsolatát: „Add el mindenedet, amid van… és jer, kövess engem!”, akkor bizonyosan el fog érkezni Kafar Szalamára, ami azt jelenti, hogy el fog hatolni a misztériumiskola belső magjának külső köréhez.

Akkor a Szentély őre fogadja, és kezdetét veszi képességeinek sokrétű vizsgálata. Tulajdonképpen, a misztériumok céljának megfelelően, nem is vehetnek fel mást, csakis a minden tekintetben méltókat. Útban Krisztiánopolisz keleti kapuja felé – a keleti kapu az aszcendenst jelképezi, a szent városba való belépést ugyanis az isteni valóság fénylő világosságában való új születésnek kell tekinteni – a hierofáns elmagyarázza neki, hogy senki nem mehet be, akinek a tekintete elfogult, nyelve féktelen és a viselkedése helytelen. Hogy ez mit jelent, azt az előző fejezetben láthattuk.

A keleti kapuhoz érkezve a jelöltet a kapu őre fogadja, aki mielőtt beengedné, kikérdezi őt életvitele és erkölcsi tartása felől. Már említettük, illetve láttuk, hogy itt egy nagyon komoly próbatételről van szó, amelynek minden jelöltnek izgatottan meg kell felelnie. Johann Valentin Andreae itt ugyanazt a gondolatot fejti ki, mint az Alkímiai menyegzőben. Amikor Rózsakereszt Krisztián megkapja meghívóját a menyegzőre, a meghívót, melyre oly rég várt, rájön, hogy itt szó sincs valamiféle vidám diadalmenetről, a meghívó bizony ítélkezésre szól.

Az első vizsgán átmenve a jelöltet beengedik a kapun. Elvezetik egy házhoz, ahol ételt és italt kap. Életéhségét egy kissé lecsillapítva új ruhákat kap, amelyek cseppet sem feltűnőek, viszont kényelmesek és teljesen ráillenek, tökéletes összhangban a benne kifejlődött képességekkel.

Önök bizonyára megértik ezt a jelképes beszédet: az Önök hordozói alkotják a lélek ruháját. Ez a ruha általában nagyon tökéletlen, semmiképp sem tetszetős, mert nagyon tönkretették azzal, hogy megszegték az élet törvényeit. De amint az erőközpont keleti kapuja megnyílik, új öltözéket kapnak. Ez a ruha nem szorít kényszerzubbonyként, sőt sokkal nagyobb szabadságot enged meg. De, figyeljék meg, ez a ruha a legkevésbé sem feltűnő, nem egy ezoterikus divattervező által kiötlött darab.

Ha a jelölt eljutott idáig, akkor elvezetik egy másik vizsgáztatóhoz, és kezdetét veszi a második vizsga. Andreae szerint:

„Ez az ember mintha egyenesen arra született volna, hogy bárkiből kiszedje legbensőbb és legrejtettebb gondolatait. Nagyon kedvesen válaszolt köszöntésemre, és barátságosan néhány kérdést tett fel, tüzetesen figyelve magatartásomat és arckifejezésemet. Csak úgy mellesleg érdeklődött, inkább mosolyogva, mint komolyan, szülőhazámról, életkoromról és életvitelemről.”

Ez egész egyszerűnek hangzik, nemde? Valami olyasféle, mint: „Láthatnám az útlevelét?” Holott ezek a kérdések nem is olyan jelentéktelenek, mint amilyennek tűnnek.

„Hol az ön szülőföldje?” Képzeljék csak el egy pillanatra, hogy Krisztiánopolisz küszöbén felteszik Önöknek ezt a kérdést… Megérthetik hát, hogy itt arra kell válaszolniuk, hogy mi indokolta az Önök utazását a misztériumiskola erőközpontjába. Erre a következőképpen lehetne válaszolni: „Egy hirdetésre jelentkeztem, és kutatásaim során felfedeztem, hogy a nyugati bölcseleti tanok nagyon magas színvonalon állnak.”

Nagyon kevesen tudnák viszont szülőföldjüket a fény utáni erőteljes, szenvedélyes vágynak bemutatni, buzgó imának azért az erőért, amellyel segítségére lehetnek a többi léleknek, akiket mélységes szorongás csüggeszt.

„Hány éves ön?” Mennyi időt töltött el abban, ami az Atyáé? Mennyi időt szánt e világban az Isten Birodalmáról való tanúságtételre? Mert vigyázat! Önök csak akkor válnak igazán Isten népének gyermekeivé, amikor megértik belső elhivatottságukat, és meg is élik azt ebben a világban. Mennyi időt szenteltek az örökkévalónak? Éltek-e már egynéhány évet ebben az értelemben? Mi keresnivalójuk van Krisztiánopoliszban, ha még nincs múltjuk ebben az új szerzetben?

„Milyen az életvitelük?” A régi, vagy az új rend szerinti-e? Érzik-e ennek a kérdésnek a mély értelmét? Mennyire fontos a válaszuk, következésképpen a vizsgáztató milyen alaposan figyeli az Önök magatartását és arckifejezésüket, miközben válaszolnak neki. Ezért mondja a hierofáns a jelöltnek:

„Barátom, önt minden kétséget kizáróan Isten vezérelte ide, azért, hogy megtanulja vajon mindig szükséges-e bűnt cselekednünk, és barbár erkölcsök szerint élnünk. A napokban bebizonyítjuk önnek, hogy ez egyáltalán nem szükségszerű, miként ezt egyszer mindenki számára világossá fogjuk tenni. És ezt annál nagyobb örömmel cselekedjük, mivel az ön természete és sorsa kimondottan alkalmas erre, és a szíve is mindkét befolyásra nyitott. Ha ön valóban Isten irányítása alatt áll, és megszabadult a test vágyaitól, akkor nem kételkedünk többé abban, hogy közénk való, és ide tartozik mindörökké.”

Sokan azok közül, akik igazán nyitott szívvel közelednek a Rózsakereszthez nyugtalanok, mert ismerik és érzik életükben a hasadtságot. Tudják, hogy a mágikus értelemben vett „koruk” még elhanyagolható, holott e világ szerint már nagyon idősek. Az Úr elhivatottjaiként még csak összefüggéstelen szavakat hebegnek és bölcsőben fekszenek, jóllehet a barbárok ismérvei szerint már igencsak kifinomultak és ékesen szólóak.

Ismerik Önök a hasadtságot és a nagy bánatot, ami ebből következik? Nem kényszerülnek-e nap mint nap két urat szolgálni: Istent és a fekete átkozottat? A Rózsakereszt igazi tanulója tisztában van vele, hogy rendszeresen bűnt cselekszik, hogy a barbárok erkölcsei szerint él, a szokások szürke kényszerzubbonyában. Mikor elszenvedik világunk borzalmait, nem járja-e át naponta kard a lelküket, tudván, hogy felelősek mindezért? Nem kiált-e a lelkük megváltásért? Nem keresnek-e Önök is kétségbeesetten ebben a sötét éjszakában?

Nem lenyűgöző-e, nem hat-e segítő és vigasztaló gyógyírként, amikor a hierofáns azt mondja: „Barátom, bebizonyítjuk önnek – értsék jól – bebizonyítjuk, hogy szükségtelen bűnt cselekedni, és a barbárok erkölcsei szerint élni, ahogyan ezt később egy teokratikus rendben mindenkinek meg fogjuk mutatni.”

Születésük szerint Önök minden kétséget kizáróan még a születés sötét istállójában vannak, pólyáikba csavarva. Jóllehet még csak nagyon kiskorúak, és ebben a kora ifjúságukban még nem tudnak uralkodni magukon, Isten útjai szerint öregségükben mégis elérkeztek egy új születéshez.

A misztériumok hierofánsai, akik odakint a mezőkön őrzik nyájukat az éjszakában, Önökhöz jönnek és így szólnak: „Üdv, újonnan született, nem kételkedünk abban, hogy már közénk való, és ide tartozik mindörökké.” Miközben ezt mondják, aprólékosan megfigyelik lényük nyugalmát, arckifejezésüket, tekintetük békességét és kifejezéseik szabatosságát, igen, egész magatartásukat, behatolva legrejtettebb gondolataikig.

Azt vizsgálják ilyenkor, hogy mit hoztak új születésükbe a régi Ádámból, ősi hasadtságukból és a barbárok erkölcseiből. Elengedhetetlen, hogy a tanuló ebben az új születésben teljesen megújult vérrel ébredjen fel. A vér az öntudat alapja. Bármit is tesznek életükben, az a vérükben valósul meg. És mihelyt bemennek az új állapotba, ezt vérük megtisztulásával is bizonyítaniuk kell.

Vérük hét erőt, hét sajátosságot tartalmaz, amelyek az ember hét hordozójának a minőségét képviselik, és arról tanúskodnak. Vérük jellege hűen tükrözi egész lényüket, és senki sem léphet be a misztériumiskolába, aki ezáltal nem bizonyítja be rátermettségét. Lényük kiegyensúlyozottságának, arckifejezésüknek, tekintetük nyugalmának és kifejezéseik szabatosságának, igen, egész magatartásuknak ünnepélyesen tanúsítania kell egy új vérbizonyosság révén feltámadásukat, és öregségükben való újjászületésüket.

Hogyan lehet eljutni a vér e hétszeres megújulásához, a régi élet barbár szokásai, megrögzöttségei és bűnei ellenére?

Csak egyetlen eszköz, egyetlen lehetőség létezik: Krisztus ereje, a vérerő, a hétszeres erőtér, amely kiömlik az Önök nyomorára, hogy megkaphassanak általa, benne és vele minden új dolgot. Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyetlen Fiát a barbárok közé küldte, hogy ha valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

És vette a poharat, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: „E pohár az új szövetség, az új rend az én véremben, amely tiérettetek onttatik ki. Mindnyájan igyátok!”

 

Pecsételd le velem a szíved,

és pecsételd le velem a karod;

mert erős a szeretet, mint a halál,

és lángjai a tűz lángjai, az Úr lángjai.

Sok vizek sem olthatják el ezt a szeretetet:

és a folyóvizek sem lephetik el azt.

 

Jöjj el, oh Sulamit!

Jöjj el, jöjj el, hogy nézzünk téged!

 

Jézus monda: „Elvégeztetett!” És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét.

A jelölt harmadik vizsgája: kulturáltságának ellenőrzése

 

Midőn a harmadik vizsgáztatóhoz érkeztem, ugyanolyan kedvességben volt részem, mint az előzőnél. Mert egyszer és mindenkorra meg kell mondanom, hogy dölyfnek vagy felfuvalkodottságnak itt nyomát sem lehet találni. Miközben ennek az embernek a szavait hallgattam, olyan szégyenérzet fogott el, mint még soha. Szókratészhoz hasonlóan én is azt éreztem, hogy nem tudok semmit, de ezt egészen más értelemben. Mennyire sajnáltam, hogy az irodalomról beszéltem! A legszívélyesebb hangon érdeklődött afelől, hogy mennyire sikerült megzaboláznom önmagam, és felebarátom szolgálatára lennem, mennyire tudtam ellenállni a világnak, összhangba kerülni a halállal, és követnem a Szellemet. Mennyit fejlődtem az ég és a föld vizsgálatában, a természet tüzetes megfigyelésében, a művészi eszközökben, a történelemben, a nyelvek eredetében és az egész világ harmóniájában. Azt is megkérdezte tőlem, hogy milyen volt a kapcsolatom a vallási közösséggel, a szent iratokkal, a Mennyei Birodalommal, a Szellem iskolájával, Krisztus testvériségével és Isten közösségével.

Csodálkozva jöttem rá, hogy valójában milyen keveset birtokolok mindabból, amit olyan nagy nemeslelkűséggel és bőséggel az ember rendelkezésére bocsátottak. Ilyen körülmények között egyetlen lehetőségem az volt, hogy töredelmes vallomást tegyek, tehát így válaszoltam: „Tisztelt Uram, mindezek a dolgok számomra teljességgel ismeretlenek, és járatlan vagyok ebben a témában. De biztosíthatom róla, hogy nagyon gyakran foglalkoztattak ezek a kérdések, és azért merészkedtem ide, mert meg szerettem volna ismerkedni velük.”

Erre ő szinte kiáltva harsant fel: „Ön a mieink közül való, aki egy tiszta palatáblát hozott magával, melyet mintha maga a tenger mosott volna tisztára. Más nem marad számunkra, mint azért imádkozni, hogy Isten metssze be szent tőrével az ön szívébe azt, amit bölcsessége és jósága szerint fel fog önnek tárni. Most valóban megszemlélheti városunk minden részletét. Ha majd visszatér, akkor elmondhatja, hogy mit szeretne még megtudni, és mi válaszolni fogunk, amennyiben készek és képesek leszünk rá.”

Ezzel három kísérőt adott mellém: Bérámot, Érámat és Néáriámot, akiknek a tartása méltóságot sugárzott, és akik elvezettek mindenhová, és megmutattak nekem mindent.

 

V. A jelölt kulturáltságának vizsgálata

 

Mielőtt beléphetne Krisztiánopoliszba, a mindenség valamennyi térségében megnyilvánuló misztériumiskola új állapotába, a jelöltet háromszoros vizsgálatnak vetik alá. Már beszéltünk e vizsgálat első két nézetéről, most vegyük szemügyre azt, amelyik a kulturáltsági fokkal foglalkozik.

Engedjék meg, hogy minden kertelés nélkül kijelentsük: egy misztériumiskolában ezt a fejlődési szintet teljesen más ismérvek szerint értékelik, mint a köznapi életben. A mai társadalmi körülmények között az számít nagyon kulturáltnak, aki egyszerűen jó anyagi körülményeknek örvend. Ezért, ha Önök elegendő pénzt halmoznak fel, akkor körülvehetik magukat mindazzal, amit a technika és a művészetek létrehoztak, mindazzal, amit pénzzel meg lehet szerezni.

Vegyünk például egy cukrászt. Ismertünk egyet, aki úgy kezdte pályafutását, hogy száraz kenyeret gyűjtött, miként a paraszt a disznói számára. Ezt a száraz kenyeret aztán beáztatta, és összekeverte cukorral. Ebből a keverékből készítette első süteményeit, és hamarosan meggazdagodott. Kulturálódásának ezt az első fokát követte a második, ugyanis a következő történt:

Amikor üzleti ügyei kedvére alakultak, cukrászunk családját új környezetbe helyezte; kis és jellegtelen, szegénynegyedi bérlakásából kertes villába költözött. A berendezést felújította, és felfogadott egy alkalmazottat is. A nagyságos úr és a nagyságos asszony, a társadalmi viszonyok hatására olyan témák után kezdtek érdeklődni, amelyekre azelőtt rá sem hederítettek.

Ebben a finom légkörben növekedtek a cukrász gyermekei, és jó nevelést kaptak. Előkelő iskolákba jártak, majd gimnáziumokba, és az okosabbja egyetemre. Így, a cukrászatnak köszönhetően a második nemzedékben megszületett az intellektuális műveltség. De ez a második, művelt nemzedék már eltávolodott a kézművességtől. Jól felkészítve, és vastag pénztárcával felszerelve elindult a civilizáció terjesztésének kalandos útján. Ez annak idején lehetséges volt Indiában, vagy valamely más, messzi vidéken.

Az első nemzedék megteremti a civilizációt, a második pedig terjeszti. Az első, amely kétkezi munkából származik, anyagi természetű; a második intellektuális, és „szellemi kultúrának” nevezik.

Annak ellenére, hogy ez nagyon jótékony és hasznos, mégis nagy zűrzavart okoz a harmadik nemzedékben, a cukrász unokáinál. Ők még intellektuálisabbak és civilizáltabbak, kultúrszomjuk nem ismer határokat.

Ekkor jelenik meg a probléma: nagyon sok a kultúraterjesztő, de gyakorlatilag nincsenek műveletlen területek… A sok-sok ország „cukrászaitól” származó, harmadik nemzedékbeliek annyian vannak, mint homokszemek a tengerparton. Nincs az az iskola, amely kulturáltságukat növelni tudná. Ezért van az, hogy világunkban félelmetes, cukrászunk korszakát megelőző időből származó, atavisztikus jelenségek tűnnek fel. Az ilyen visszaütést, szépítő körülírással „élettérkeresésnek” nevezik, habár tudjuk jól, hogy mióta a világ világ, ugyanarról a dologról van szó.

Ez a tömegek kultúrája! Ha ön leveti álarcát, felfedezheti, hogy Ön is egy cukrász, esetleg az ősei azok. Sokuknak Önök közül, vagy elődeiknek sikerült elkészíteniük a süteményt, míg mások csak most ügyködnek rajta. Ezt nevezzük „a megélhetésért folytatott küzdelemnek”.

Továbbá ne feledjük, hogy a műveltségterjesztők eme három nemzedékében nagy számban vannak a vallás által áthatottak is. Ők azok, akik imádkozva, és szemeiket az égre emelve fejlesztgetik műveltségüket és kulturáltságukat. De, jegyezzék meg jól, hogy amikor itt vallásról beszélünk, nem a cukrászok vallására gondolunk.

Íme, miről is van szó. Az első nemzedék, a lendületes dolgozók gyakorolják egy keveset a vallást, születésüktől fogva, úgy általánosságban. De ez a nemzedék nem tud sok időt szakítani a vallásra, mert túlságosan elfoglalja a sütemények készítése. Mihelyt azonban átköltöznek a kertes házba, minden megváltozik. Ekkor már kielégíthetik vallásos szükségleteiket, a gyermekeiken keresztül. Általában a cukrásznak legalább egy gyermeke a papi hivatásnak szenteli magát! Az összes teológusunk cukrászivadék, a cukrászok kulturálódási allűrjének a termékei. A harmadik nemzedék teológusai azonban, a cukrászunokák, értelmiségi kollégáikkal együtt szorult helyzetbe kerülnek.

Kezdik észrevenni, hogy valami nem stimmel a vallás terén… Végeláthatatlan vitákat folytatnak, és kifejlődik egy irányzat, amely a nagyapák állapotába akar visszatérni. Ahelyett, hogy beismernék tudatlanságukat, és azt, hogy nyakig süllyedtek szárazkenyeres kultúrájuk mocsarába, inkább a „dialektikus teológiáról” szónokolnak, mert az sokkal kulturáltabb!

Közben itt nem a Hegel féle dialektikus filozófiáról van szó. Mert különben tudhatták volna, hogy rosszul fogja végezni a cukrászok első, második és harmadik nemzedéke is. Ez kultúránk története, de tulajdonképpen az egész európai civilizációé is.

A világnak ebben a sarkában gyakran beszélnek „erkölcsi és szellemi megújulásról”. A szellemi megújulás gondolata kultúránk valóságából és nyomorából származik. Ezért mondjuk Önöknek, hogy ez a szellemi megújulás önmagában üres és haszontalan, mert teljesen meg kell szabadítanunk magunkat ennek a látszatkultúrának az ámításaitól.

Ez viszont nem megy könnyen. Mert ahogyan a nyomornegyedek és külvárosi odúk lakói, sápadt árnyékként vánszorognak át az életen, és amiként a belső elválasztású mirigyek rosszul működnek hátrányos fejlődési körülmények között, illetve öröklött fogyatékosságok hatására, számtalan testi, lelki és erkölcsi rendellenességet vonva maguk után, akként a mi látszólagos kultúránk is súlyosan károsította mindenki szellemi, erkölcsi és fizikai felvevőképességét, a jóakaratúakét, de még a legtisztességesebbekét is. Akik ebben a társadalomban érvényesülnek, akik a társadalom színe-javának számítanak, azok isteni szempontból szellemileg fogyatékosak.

Amikor a jelölt megjelenik a misztériumok harmadik hierofánsa előtt, ugyanolyan kedvességgel fogadják, mint a második vizsga alkalmával. Egy szellemi iskolában nem létezik sem dölyf, sem felfuvalkodottság. De, amint meghallja a hierofáns szavait, olyan szégyenérzet fogja el, mint még soha. Semmit sem tud, miként Szókratész, de egészen más értelemben. Tudatlanságának nyomasztó érzése keríti hatalmába a jelöltet, aki rettenetesen szégyelli, hogy valaha azt képzelte magáról, hogy tud valamit. Amikor tudatára ébred semmiségének, feltesznek neki egy sor kérdést. Johann Valentin Andreae tanúbizonysága szerint, a hierofáns a következőket kérdezi:

  1. a jelöltnek mennyire sikerült megzaboláznia önmagát, és szolgálatára lennie felebarátjának,
  2. mennyire tudott ellenállni a világnak, összhangba kerülni a halállal, és követni a Szellemet,
  3. mennyit fejlődött az ég és a föld vizsgálatában, a természet tüzetes megfigyelésében, a művészi eszközökben, a történelemben, a nyelvek eredetében és az egész világ harmóniájában,
  4. hogyan viszonyul az egyetlen egyház közösségéhez, a szent iratokhoz, a Mennyei Birodalomhoz, a Szellem iskolához és Isten közösségéhez.

 

Bizonyára most azt várják, hogy bevezessük Önöket ebbe a tiszteletet követelő nyilatkozatba, a tudásnak és a szeretetnek ebbe a mélységébe, amely ennek a négyszeres mintázatnak az alapjait képezi! Mindhiába, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy ezt megtehetnénk.

Itt a Rózsakereszt ezoterikus tanításainak összessége kerül rövid bemutatásra. Ez a bölcsesség tengernyi tudomány, amelyben el lehet merülni, lehet rajta ringatózni az érzékek elragadtatásában, el lehet érni vele bizonyos célkitűzéseket, és meg lehet valósítani bizonyos terveket. De ki tudná teljességében felmérni ennek az óceánnak a fenséges nagyságát?

Amikor a misztériumok hierofánsa Istenünk házának e négy tartóoszlopáról beszél, fájdalmas döbbenettel eszmélünk rá, hogy milyen keveset birtoklunk ezekből a dolgokból, melyeket oly bőséggel és nagylelkűen ajánlottak fel az embernek. Ki tudna tehát megfelelni egy ilyen vizsga követelményeinek? A jelölt ilyen körülmények között csupán őszinte vallomást tehet, és így válaszol:

„Mindezek a dolgok számomra teljességgel ismeretlenek és járatlan vagyok ebben a témában. De biztosíthatom róla, hogy nagyon gyakran foglalkoztattak ezek a dolgok, és azért merészkedtem ide, mert meg szerettem volna ismerkedni velük.”

Képesek Önök egy ilyen vallomásra? Ha igen, akkor ez az Önök részéről nem lenne-e hazug álszerénység, a civilizációs kultúrában jól bevált ügyeskedés, azért, hogy mégis csak bejussanak Krisztiánopoliszba? Egy ilyen vallomást csak az arra ránemesedettek tudnak adni!

Kicsoda képes Önök közül – a civilizáció művelt terjesztői közül – teljes mélységében átérezni azt, hogy semmit sem tud Istennek a világgal és az emberiséggel kapcsolatos tervének dicső megnyilatkozásáról? Ahhoz, hogy önmaguk legmélyén eljuthassanak ehhez a tanúságtételhez, meg kell tapasztalniuk a három nemzedék kispolgári kultúrájának ijesztő hazugságát, félelmetes veszélyét, amely malomkőként függ az Önök nyakában.

Sokan nem hajlandók beismerni, hogy járatlanok a megváltás isteni misztériumaiban. Se szeri se száma azoknak, akik képtelenek ezt beismerni, annyira elvakította és megmérgezte őket a hamis kultúra. Értelmiségi és kulturális üveggyöngyeikkel érkeznek a Rózsakereszt kapujához. Ők nem csak becstelenek, hanem szörnyen közönségesek, és határtalanul szemtelenek is. Nem a megszabadulást keresik, nincsenek felebaráti szeretettől áthatva, hanem többlet élettér kell nekik, nyakasságuk és önzésük miatt, amiatt, hogy civilizációnk még több moslékát tudják bekebelezni. Hátha lehetne valami hasznot húzni Krisztiánopoliszból is!

Ha Önök velünk együtt ráeszmélnek ennek a lesújtó nyomornak a valóságára, és felfedezik ezt a tetemekkel és férgekkel teli sírhantot, akkor megszülethet Önökben egy belső harc, egy erőteljes vágyódás „valami más” megismerése és elérése után. Ez azonban nem intellektuális megismerési vágy, hanem a szív kiáltása: „Ó Istenem, adj nekem fényt, mert megfulladok e pokoli tűzben!”

Ismerik ezt a belső feszültséget és ezt a sóvár vágyakozást? Ez nem egészséges dolog! Jövevényekké teszi Önöket! Teljes zavarodottságukban megtörténhet, hogy egyszer csak segítségre lelnek, és egy hangot hallanak: „Isten óvjon idegen!”

Ez erővel tölti fel Önöket, bátorságra kapnak, hogy vallják meg idegenségüket Krisztus nevében, és a farkasok között árasszák ki a jóság, erény és igazság hívását, és hogy útnak eredjenek a mindennapi életen át, a misztériumok erőteréig.

Tehát a kapu elé érve, a harmadik hierofáns, és az ő tiszteletet parancsoló négyszeres vizsgája előtt szégyenkezve és alázatosan lehajtják fejüket, és őszinteségük meg önismeretük erejétől ösztönözve megvallják: „Nem éreztem mást, mint erőteljes belső vívódást, és hatalmas megismerési vágyat, mégis jelentéktelenségem tudatában vettem a bátorságot, hogy megragadjam a Szellem fegyverét, amely Krisztusban fénylik fel, és így kiáltottam: ‘fegyverbe’; de mindazok a dolgok, melyeket Ön felsorolt, ismeretlenek számomra és teljesen tájékozatlan vagyok felőlük.”

Önök megpróbálnak elrejtőzni, mert érzik tehetetlenségüket; ugyanakkor örömükben ujjongani szeretnének. A hierofáns így kiált: „Testvérem, ön a mieink közül való, aki egy tiszta palatáblát hozott magával, melyet mintha maga az élet tengere mosott volna tisztára. Más nem marad számunkra, mint azért imádkozni, hogy Isten metssze bele szent irónjával az ön szívébe azt, amit bölcsessége és jósága szerint fel fog tárni az ön üdvössége számára.”

De nem is az Ön, hanem az Önben lévő Isten számára! Teljesen megszabadulva a káprázattól, az élet kenyerére éhezve! Önök tisztában vannak tudatlanságukkal, és ez a lehető legnagyobb szerénységhez vezet. Ez Krisztiánopolisz kapujának utolsó kulcsa. Itt el kell veszíteniük önmagukat, és meg kell adniuk magukat; ekkor a győzelem harsonái szólalnak meg: „Most már valóban megszemlélheti városunk minden részletét. Igazán csillapíthatja szomját a misztériumiskola erejével és lényegi párlatával, azért, hogy ebben az erőben szétzúzhassa az istentelenséget.”

A hierofáns három kísérőt biztosít: Bérámot, Érámot és Néáriámot, akik mindenhová elvezetik, és mindent megmutatnak Önnek.

Bérám, Érám, Néáriám, ó isteni adomány, ó mérhetetlen szeretet, ó vigasz a pusztában!

Bérám az isteni ragyogás Önökben, ami a legnagyobb boldogsággal tölt el: Krisztusban visszaáll az Isten fiaival való örökös kapcsolat tudatos megtapasztalása.

Érám a határtalan fogékonyság a fényes világosság és Krisztiánopolisz egyetemes tudása iránt.

Néáriám a hatalmas erő általi lángra lobbanás, hogy átadhassa azt, amit kapott, a bűn terhe alatt görnyedező világnak, hogy bizonyságot tehessen róla, és a szellemi fegyverkezés résztvevőjeként megjelölje azt.

Így avatják Önt a Fehér Templom lovagjává. Isten óvjon, idegen!

A város leírása

 

A város kinézetének leírásával kezdem, és igyekszem a lehető legpontosabb lenni! A misztériumok városának alaprajza négyzet alakú, hétszáz lábat elérő oldalakkal, melyeket egy várfal és négy torony erősít meg. Következésképp a város a föld négy égtája szerint van tájolva. A város erejét a benne elhelyezett nyolc másik súlyos torony is növeli; ugyanakkor található benne még tizenhat másik kisebb fontosságú, de nem elhanyagolható torony is, közepében pedig egy bevehetetlennek tűnő erődítmény helyezkedik el.

Az épületek két, illetve, ha figyelembe vesszük a kormányzóság székhelyét és a közraktárakat is, négy sorban helyezkednek el. Csak egy közös utca és egy piactér van, de ezek nagyon jelentősek. A belső utca húsz láb széles. Innen a központ felé haladva következnek a házsorok, a kertek, az egyetem és a tér, amelyek rendre huszonöt, harminc, harmincöt, negyven és negyvenöt láb szélesek, tehát mindegyik öt lábbal szélesebb az előzőnél, egészen a belső, kör alakú templomig, melynek száz láb az átmérője. A belső utcától kifelé haladva, a közök, a raktárak és a házsorok egyenként húsz láb szélesek. A várfal huszonöt láb vastag.

Minden épület három emelet magas, melyeknek közös lépcsőik vannak. Téglából épültek, és egymástól tűzbiztos falak választják el őket, azért, hogy egy esetleges tűz ne tudjon nagy kárt okozni bennük. Belül ásott kutak és vezetékes víz található, tehát bővében vannak a forrás- és folyóvíznek. A házak kívülről békét árasztanak, mentesek a túlzásoktól, tiszták és jó állagúak. Gondjuk volt a szellőzésre, így mindenhová jut friss levegő. Körülbelül négyszáz polgár lakik itt együtt, békében és jámboran. Mindegyikükről külön fogunk beszélni.

A város körüli vizesárok ötven láb széles, és tele van halakkal, így békeidőben is hasznát veszik. A mezőkön sok a vadállat, amelyek nem a mulattatásért vannak, hanem hasznos célt szolgálnak. A város maga három részre oszlik: egyik része az élelmet adja, a másik a tanulást és a gyakorlást szolgálja, a harmadik pedig a nyilvános rendezvényeké. A sziget többi részén a földművelést és az ipart űzik.

Mindezeket megjelöltem a térképen. Ezután tegyünk egy sétát a városban.

 

VI. A mágusok városának leírása

 

Amikor a jelölt felbukkan a tisztulás megkísértésektől és megpróbáltatásoktól izzó tengeréből, és a misztériumok Szentélyének őrei Kafar Szalama szigetén beengedik a mágusok városába, akkor egy magasztos állapotba kerül, és hatalmas erő járja át.

Tiszta éter tölti meg a tüdejét, lábai új földet érintenek, és a feje fölött új ég bontakozik ki. Mert az első föld elmúlt, ahol gyötrelmes és siralmas zarándoklatát végezte, és az első ég, amely felé forró vággyal emelte kezeit.

És monda az, aki a királyi széken ül vala: „ímé mindent újjá teszek.” És monda nékem: „írd meg, mert e beszédek hívek és igazak.”

„A misztériumok városának alaprajza négyzet alakú, hétszáz lábat elérő oldalakkal, melyeket egy várfal és négy torony erősít meg. Következésképp a város a föld négy égtája szerint van tájolva. A város erejét a benne elhelyezett nyolc másik súlyos torony is növeli; ugyanakkor található benne még tizenhat másik kisebb fontosságú, de nem elhanyagolható torony is, a közepében pedig egy bevehetetlennek tűnő erődítmény helyezkedik el.”

Amikor a páthmoszi látnok a szent várost látja leereszkedni az égből, így ír róla a Jelenések könyvében: „Aki pedig velem beszéle, annál vala egy arany vessző, hogy megmérje a várost, és annak kapuit és kőfalát. És a város négyszögben fekszik, és a hossza annyi, mint a szélessége.”

Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a misztériumiskola, miként a mennyei Jeruzsálem, vagyis az isteni rendnek az emberi élethullámban való megnyilvánulása, a jelenségek mai világában négyzetes formát ölt. Ez mit jelent?

Az anyagelvű asztrológia óva int minket a négyzettől. Az olyan kifejtést, amely több kvadrátot tartalmaz, rossz előjelűnek tekinti. Ha veszik maguknak a fáradságot, hogy tanulmányozzák az ennek a témának szentelt irodalmat, akkor tapasztalhatják, hogy a négyzet veszélyességét kimerítően taglalják. Ez a szemléletmód azonban megörvendeztet, ugyanis fényesen bizonyítja, mennyire különbözik a mi életünk összefoglalása, a Szent Biblia és a klasszikus Rózsakereszt tanításai, az okkult anyagelvűségtől, amely gyakran tudományként állítja elénk az asztrológiát, sőt néha még vallásos mázzal is ellátja.

Kötelességünknek tartjuk közölni Önökkel, hogy a Rózsakereszt tanításainak semmi köze sincs a pogányság ezen újabbkori megnyilvánulásához. A Rózsakereszt asztrozófiája teljesen más alapokra helyezkedik.

A négyzet – amely a kilencven fokos szög jelképe – az emberiség jellemző nézete, amelyben az ember teljes küldetése benne ragyog, sugárzó összhangban Isten tervével.

Az isteni rend, amelyet emberi fejek, szívek és kezek által kell felépíteni, nem ebből a világból való, és semmi esetre sem lehet összeegyeztetni elfajzott kultúránk szokásaival, és szöges ellentétben áll a mi alantas természetünkkel. Ezért van az, hogy a négyzet sugárzásai, amelyek éjjel-nappal bombázzák Önöket, elviselhetetlen feszültségeket gerjesztenek az anyagban, az Önök anyagában.

Ilyenkor folyamodnak az asztrológia tudományához, hogy megmérhessék az időben e sugárzások összetörő hatását. Nem azért, hogy eleget tegyenek a követelményeknek, sem pedig azért, hogy válaszoljanak a hívásra, hanem hogy megszabadulhassanak tőlük, és alávessék az ősi gonosz kígyónak, aki még mindig itt fetreng ennek a világnak az iszapjában.

Látják-e, hogy ez valójában fekete mágia, szemben a „rota tanulmányozásával”, melyet a Rózsakeresztesek említenek, és amely teljesen más dolog? Látják-e most már, hogy a misztériumiskola, a mennyei Jeruzsálem tükörképe, amely az anyagban négyzet alakot ölt fel, mindenki számára próbakővé válik? Értik-e már, hogy ha alkalmazni akarják e sugárzásokat, akkor megpróbáltatásokat élnek át?

Jézus Krisztus, a mi Urunk, aki megnyilvánította Istent miközöttünk, próbakővé vált, és a következőket mondta erről: „Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem.” És valóban, sokan elbuknak a misztériumiskolában, mert mi nem akarjuk elárulni a szent várost, és nem akarjuk kiárusítani a kincseit a civilizált pogányoknak.

A materialista ember rettegve görnyed a négyzet sugárzása alatt, és minden tagja eltorzul a testi, erkölcsi és lelki fájdalomtól. Miközben a szabadulást keresi, még érzékenyebbé válik az isteni kínok iránt, görcsös vonaglásai bizonyítják, mennyire megtagadja istenfiúi küldetését.

A történelem ismétli önmagát. Ahogy Kaldeában és Egyiptomban a hivatalos tudomány az anyagelvű asztrológia felé fordult, és beleveszett annak véres mámorába, lassacskán ma is ez az irány kezd kibontakozni. Egyre több tudományos beállítottságú ember alkalmazza munkájában az asztrológiát. Itt és most, ezt haladásként könyvelik el. Nemsokára orvosilag és tudományosan szembe fognak szállni a négyzet sugárzásaival, különböző porokkal, pirulákkal, cseppekkel, gyógynövényekkel és injekciókkal. Megnövekszik a gyógyszergyárak bevétele, és csillagövi jegyek fogják díszíteni a mérgek dobozainak, üvegcséinek és tubusainak aranyozott címkéit. A hirdetésekben pedig majd ezt olvashatjuk: „Ilyen meg olyan számú recept, egyenesen Paracelsus ősi módszere szerint”.

Amikor a hanyatlás odáig jut, hogy emberek százezrei fognak elpusztulni az isteni valóság csapásai alatt, amikor vádaskodásaik álnoksága kiderül, utolsó injekciójuk alkalmával, szorongó lélekkel, halálfélelmükben így fognak kiáltani (miként Multatuli, a holland író): „Istenem, nincs Isten!” Ekkor a szabadgondolkodók és istentagadók káromolni fogják az isteni létezést, és dicsőíteni a gyilkos kuruzslókat.

Pedig itt van körülöttünk Isten városa. Küldöttei kopogtatnak szívünk ajtaján, miközben mi öngyilkosságot követünk el a saját táplálékunkkal! Az Ember Fia közöttünk van és kinyújtja felénk a kezét, de mi megbotránkozunk rajta, olyannyira belemerültünk már a föld mélységeinek éjszakájába.

Térjünk vissza tehát a kérdésünkre: miért van az, hogy Isten városa, amely négyzet alakjában világlik fel előttünk, emésztő tűzként hat?

Ennek megértéséhez vissza kell térnünk a szent számok tudományához. A négyzet a teljességet jelképezi, a fény megnyilvánulását, amely emberi fejek, szívek és kezek által születik, jóságban, erényben és igazságban. A négyzet az ember isteni kegyelemben való legmagasabb megvalósulásának jelképe. Ezért van az, hogy ha állati életet élünk is, nem tud elhagyni minket. Árnyékként követ, lángként emészt, és rákos burjánzásra készteti szöveteinket. A négyzet jelképezi a fény és a sötétség teljes elválasztottságát. Krisztiánopoliszban nincs sem árnyék, sem zavarodottság. Itt teljes megértés és tökéletes rend uralkodik.

A bűvös négyzet olyan, mint egy forrás, amelyből ragyogó fénysugarak buzognak; olyan, mint egy császárváros, melyet a halhatatlanság és a pozitivitás jellemez. Emiatt mondja ezt a fénylő világosságot, amely az isteni fényben a színek végtelen összhatásaként sugárzik, a Jelenések könyve gyöngy kapujú városnak: „És kőfalának rakása jáspisból vala; a város pedig tiszta arany, és tiszta üveghez hasonló.”

Igen, annak ellenére, hogy a bánat lassan elemészt minket, mindamellett nagy örömet érzünk azt látva, ahogy a misztériumiskola Isten városának tükörképeként megnyilvánul az emberi hanyatlásban, az emberi hanyatlás ellenére.

A világon pénzzel minden elérhető; alantas nemi vágyak kielégítése érdekében a gyilkosságtól sem riadnak vissza. Az értelem kikupálásával egyetemi katedrát lehet szerezni. Fizikai erőszakkal minden ellenállást le lehet győzni. De Krisztiánopolisz kapui hermetikusan zárva maradnak Önök előtt mindaddig, amíg meg nem értik, hogy minden embert Isten szellemének tüze gyújt lángra, és meg nem halnak Krisztusban azért, hogy a Szent Szellemben újjászületve elhozzák a keleti kapuhoz szunnyadó képességeiket. Ezért van megírva, hogy: a város oldalai hétszáz láb szélesek.

Nem lehet szó győzelemről a Szent Szellemben való újjászületés nélkül, a szellemnek az anyag fölötti diadala nélkül. Ezért kell minden jelöltnek egy háromszoros vizsgán átmennie, mielőtt felvennék a misztériumiskolába. A négyzet három sugara érinti meg őt. Ebben a tisztító folyamatban vagy elpusztul, vagy a tűztől újjászületik, miként az egyiptomi misztériumok főnixmadara.

A misztériumiskolában ismeretes, hogy minden embert háromszor érintenek meg, ugyanannak a négyzetnek a sugarai. Minden körülmények között, az élet minden helyzetében, háromszor teszik próbára Önöket, amiatt, hogy az Önök lényében megvalósuljon a fény és a sötétség szétválasztása. A harmadik próba után az eredménynek meg kell mutatkoznia felemelkedés vagy bukás által. Ezért mondja Krisztus: „Bizony, bizony mondom néktek sokaknak elestére és feltámadására jöttem.”

A hétszáz láb oldalú négyzetben ezért a fény rejtett minőségei egyesülnek az anyag fölött aratott győzelemből származó minőségekkel. A hétséges szentséget az ősi misztériumokban Boáz és Joakin két oszlopa jelképezte; szintén két oszlop volt a szabadkőművesek templomában is, amit nálunk a Rózsakereszt alatti két gyertya helyettesít.

Ez a nemes jelkép azt közvetíti nekünk, hogy senki sem teheti a megvalósulás útjára a lábát a kozmikus kettősség törvényének ismerete nélkül, a pozitív és negatív pólus összhangja nélkül, az anyag és a szellem minden területén.

Ez a két oszlop Isten házában azt mutatja, hogy ezen a világon semmit sem lehet megvalósítani a férfi és a nő közötti megszentelt és tökéletes együttműködés nélkül. Az oszlopok megvilágítják nekünk, hogy egyetlen, a Szent Szellem ezen törvénye ellen elkövetett vétket sem lehet megbocsátani. Mert anélkül, hogy a törvénynek eleget tennénk, lehetetlen megmászni ezt a két oszlopot egészen a tökéletességig, a fény megnyilvánulásáig, amelyben nincs árnyék, sem rendetlenség.

„Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette őt; férfinek és nőnek teremtette őket. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfinak és nőnek; megáldotta, s azon a napon, amelyen alkotta, embernek nevezte őket.”

Isten felállított két oszlopot a földi teremtésbe, a tűz két szikráját, egyiket a másikhoz képest ellentétesen sarkosítva, az anyag és a szellem minden területén, azért, hogy az isteni megvalósulás érdekében egybekeljenek, így válva méltóvá az emberi névre. És íme, a két oszlop toronyként tör fel a Rózsakeresztben egyesülve.

A keleti kapu kinyílik, és annak a hangja, akit mindnyájan ismerünk ezt mondja: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat (a Bárány vérében), mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó, ama fényes és hajnali csillag.”

Ez a fényes hajnalcsillag napjainkban felemelkedik az elfajzott élet látóhatára fölé. Amikor ennek az isteni erőnek a fénye eloszlatja a ködöt, megpillantjuk az istenuralmi rendet, amint maga körül villámokat szóró bűvös négyzetként ereszkedik le ebbe a világba.

A feszültség az elviselhetetlenségig fokozódik, az idegek pattanásig feszülnek ebben a nyomasztó légkörben. Megnövekszik az öngyilkosságok száma, és a démonok orgiáikon keresztül ránk zúdítják bűneik förtelmes páráját. Mi pedig hangosan kiáltozva rimánkodunk levegőért és fényért.

Pedig, a fény itt van! Lássák hát meg! Itt van a fény! Megpróbálja félrenyomni a sötétséget, át akar törni rajta. Isten vihara ez, amely forgószélként söpri el a fojtogató port. Szabaduljanak meg rögeszméiktől, és ismerjék fel a hívást, amely keresztülcseng a világon, amely az Önök legmagasabb emberi színvonalához folyamodik.

„Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket; megáldotta, s azon a napon, amelyen alkotta, embernek nevezte őket.”

Az, aki az első és az utolsó, a fényes hajnali csillag, eljön, hogy az ő bűvös négyzetével ráébressze Önöket Isten által elrendelt feladatukra. Azt pedig a Szent Szellem hétséges erejével vihetik végbe, amely lángra akarja lobbantani Önöket.

Nem tudják, hogy a Bibliában meg van írva: „A hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. A nap elsötétült, és a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt.”

Ebben a sötétségben az Ember Fia szellemét a föld rabjává tette. Keresztre feszítve meghalt, és elföldeltetvén a poklokra szállt. De harmadnapra feltámadt a halálból. Ott, ahol ennek az isteni erőnek a fénye eloszlatja a ködöket, megláthatjuk a nyitott sírt.

Ezért váljanak új emberré, barátai a Rózsakeresztnek. Törjék össze a múlthoz kötöző minden béklyójukat, amely még mindig távol tartja Önöket a valóságtól.

 

Mert te Uram, megmentetted lelkemet a haláltól,

szemem a könnyektől, és lábamat az elbotlástól.

Újra az Úr színe előtt járhatok,

az élők földjén.

 

Beteljesítem az Úr ígéreteit,

egész népének színe előtt,

az Úr házának udvarában,

a te szívedben, Jeruzsálem! Halleluja!

VII. A misztériumok városa (I)

 

Belépvén a misztériumok városába, felfedtük, miért épült a jóságnak, erénynek és igazságnak ez a fellegvára négyzet alakúra, és miért számlálnak az oldalai hétszáz lábat. Ez az elhajlott élet ellentétele, ezért lényegéből adódóan próbakőnek kell lennie, isteni tűznek, amely kiárasztja ránk sugarait és emésztő erejét. Azokat a sugarakat, amelyektől nem szabadulhatunk, amelyek feléledésre vagy bukásra érintenek meg minket, mivelhogy a Szent Szellem erejéből származnak, az egyetlenből, amely újraépíthet vagy összetörhet.

A misztériumok városa nem mese vagy monda, sem pedig sötét titok vagy izgalmas okkult idill, hanem kemény, nagyon kemény valóság, amely villámként hatol ebbe a világba, az emberiség megváltására. E tűzevangélium által megragadva lépünk be először a keresztény-városba, és megállapítjuk, hogy a város jól meg van erősítve egy várfal és négy torony által, és a föld négy égtája felé van tájolva. Azt is megfigyelhetjük, hogy a város hatalmát nyolc másik, nagyon masszív torony növeli. Ugyanakkor van még tizenhat kisebb fontosságú, de nem elhanyagolható torony is. Végül középen található egy csaknem bevehetetlen erőd.

A város bűvös nézetének ezen második leírása bőségesebb részletekkel szolgál a misztériumok iskolájának dinamizmusáról és hatósugaráról. Mi is jobban észlelhetjük azokat az erővonalakat, amelyek mentén a Rózsakereszt munkálkodik ebben a világban, hogy lefektesse egy új együttélés elméleti alapjait.

Nézzük először is a négy, vastag fallal összekötött tornyot, melyek a föld négy égtája felé irányulnak. Mind a négy toronynak van két-két külső oldala, amelyek ekképpen kimutatják kapcsolatukat a másik nyolc, nagyon masszív toronnyal. Ugyanakkor a négy torony két-két belső oldala összeköttetésben van másik nyolc torony kettős működésével, ezáltal felemelnek tizenhat kisebb tornyot, melyek nem elhanyagolhatók, ugyanis ők határozzák meg a középső, bevehetetlen erőd hatalmát.

Legyünk minden erőnkkel azon, hogy megértsük e látszólag nagyon lefátyolozott beavatási szöveg útmutatásait. Önök tudják, hogy a természet nagy világát négy alapelem irányítja: a víz, a tűz, a levegő és a föld.

A víz mélységeiből ered a mindenség,

azért, hogy a tűz eleméssze;

a víz és tűz elvegyüléséből

látjuk a légkört keletkezni;

és midőn erről az áldozatról felszállnak a felhők,

látjuk megjelenni a földet,

fölötte minden dicséretnek,

és mégis oly gyötörten és sérülten.

 

„A föld kietlen és puszta vala, és sötétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett. És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a sötétségtől. És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.

És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, amely elválasztja a vizeket egymástól. Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatti vizeket a mennyezet feletti vizektől. És úgy lőn. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.

És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatti vizek egy helyre, és emelkedjék ki a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazát földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezé. És láta Isten, hogy jó.

Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hoz az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn. Hajta tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, amelynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látá Isten, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, harmadik nap. […]

És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjanak a természeti világok felett. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. És megáldá Isten őket, és monda nékik: Legyetek termékenyek, szaporodjatok, mint egy tűzszellem, töltsétek be a földet, és vonjátok uralmatok alá.

És Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.”

Akkor jöttek az emberek, akik ebből az igézetből, ebből a sugárzó gyönyörűségből siralmas nyomort csináltak. Az égi örömből nyomasztó bánatot, az Éden kies kertjéből a vér és a könnyek völgyét.

Akkor jöttek az emberek, akik foggal és körömmel marcangolták egymást.

Akkor jöttek az emberek, akik kardélre hányták egymást.

Akkor jöttek az emberek, akik halomra lőtték egymást.

Akkor jöttek az emberek, akik a gyilkosságot futószalagon művelték – a sötét egyház segítségével, amelynek csatornái csalárdságot árasztottak magukból mindenfelé, dögletes bűzt, amely elborította a földet – a művészet segítségével, amely mindenkit fogságba ejt varázslatosságával – és a tudomány segítségével, amely az általános rombolás szolgálatában áll.

Akkor jöttek az emberek a papjaikkal, akik megáldották a gyilkosokat, a művészeikkel, akik fehér márványszobrokkal díszített sírokat faragtak, és őrült tudósaikkal, akiket kitüntettek.

Csakúgy, mint Kínában, ahol a háborús pusztítások több ezer négyzetkilométer korábban termékeny és lakott területet tettek terméketlen sivataggá, ugyanúgy az egész föld elvadult és sivár lesz.

Akkor jöttek az emberek, akik elárulták és eladták egymást.

Akkor jöttek az emberek, akiknek fizikai, erkölcsi és szellemi mocska elviselhetetlen bűzt árasztott.

Az egeket szaggatja a földről felhangzó kiáltozás, melyet az embernek ember általi gyötrelme és szorongattatása kelt.

És mi felismerjük önmagunkat, újra megtaláljuk széttört valóságunkat. Látjuk magunkat Isten fiaiként, akiről egykor ezt mondotta: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.”

Ha Önök megértik, hogy kezdetben minden nagyon jó volt, akkor felfedezhetik, hogy legbensőbb lényük szerint mérhetetlen erővel rendelkeznek. Ráébredhetnek, hogy el kell bocsátaniuk minden káprázatot, e tisztátalan világ ördögi szövevényét, hogy idegenné kell válniuk e bűnös természet minden elfajzott megnyilvánulása iránt, művészi, tudományos és vallási téren egyaránt; hogy újjá kell születniük azért, hogy megtalálhassák Istent, a mi teremtőnket azért, hogy megismerhessék Istennek a világgal és az emberiséggel kapcsolatos tervét. Ha részesülnek ebben az új és tiszta belátásban, akkor bizonyosan felébred Önökben az újjászületés utáni vágyakozás.

Mi azt mondjuk Önöknek, hogy csakis egyetlen út, egyetlen lehetőség van, az pedig Jézus Krisztus, a mi Urunk erejében található. Csakis általa tudnak visszatalálni Isten gyermekeinek állapotába, vagyis csatlakozni ahhoz az embercsoporthoz, amelyikről azt mondják: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.”

Talán már próbálkoztak a Krisztus erejében való megújulással. Sokan ügyködnek ezzel a krisztusi nyelvezettel, de csak becsapják saját magukat és másokat is. Ha Önök meg akarják találni a krisztusi erőt, akkor le kell verniük a tisztátalanság porát a lábukról, és meg kell felelniük minden követelménynek. Ez pedig nehéz dolognak tűnhet. Az ilyesmit másokra szokás hagyni. Nem kapható-e meg minden pénzért? Nem lehet-e mindent elérni egy kevés anyagi, erkölcsi és szellemi odaadással? Emberségesebben kell viselkednünk. Mit kell még ezenkívül tennünk?

El kell bocsátaniuk ezt a tisztátalan világot! Idegenné, jövevénnyé kell válniuk ezen elfajzott valóság számára! De ez nem visszavonulást jelent, az túl egyszerű lenne! Pál szavaival élve, ez a következőt jelenti: „A világban, de nem ebből a világból valónak lenni.” Égő tanúságtétellé válni, ezzel bizonyára sokakat felingerelve, ugyanakkor mindenki igaz barátjának maradni.

Johann Valentin Andreae lerázta lábáról a tisztátalan anyagot az úton, amely Kafar Szalama, az isteni bárány felé vezet, aki elveszi a világ bűneit. Ezért vált ő a bosszúság forrásává, és ezért rágalmazták. Emiatt próbálják még ma is rossz hírbe keverni, és mindent megtesznek munkássága terjedése ellen. Minden jelölt, aki megpróbál a nyomdokaiba lépni, ugyanazokat a tapasztalatokat éli át, és heves tiltakozást vált ki.

Önök vajon miért tiltakoznak? Azért, mert még a káprázatokhoz kötődnek, hozzá vannak láncolva a tisztátalanság világához, amitől még nem akarnak elszakadni. A Biblia szavaival élve, van szemük, de nem látnak, van fülük, de nem hallanak. Igaz, hogy van szemük, de nem akarnak látni, igaz, hogy van fülük, de nem akarnak hallani. Szellemi szempontból Önök betegek. Ha egy jelölt, aki már eltávolodott ettől a töredezett valóságtól, felhívja erre a figyelmüket, akkor nagyon felháborodnak.

De meg kell mondanunk, hogy a tiltakozásaik csak gyorsítják és súlyosbítják ellentéteiket. Ha nem akarnak felemelkedni, akkor süllyedniük kell. Ezáltal szinte helyrehozhatatlanul károsítják saját életüket. Legfőbb kívánságunk és forró imánk tárgya, hogy mindezt megértsék. Ha van egy kevés ítélőképességük, akkor csakhamar ráébrednek, hogy ki az Önök barátja és ki az ellenségük.

Hallottak-e már egy harcos egyházról, amelyet ebben a világban állítottak csatasorba? Önök arra kaptak meghívást, hogy egy szép napon a Magasztosak Páholyához, eme győzedelmes egyházhoz tartozzanak.

Ha a jelzett módon válaszolnak e hívásra, akkor megláthatják a föld négy égtája felé irányított tornyokkal megerősített várost. Ez azt jelenti, hogy a szellemi iskola megújító munkáját tökéletes összhangban végzi a természet nagy világának alapelemeivel: a vízzel, a levegővel, a tűzzel és a földdel. Ettől a négy magas toronytól kiindulva kell a misztériumiskolának, miként a Sors négy Urának, újraalkotnia az elvadult és kietlen földet, jóságban, erényben és igazságban.

Jézus mondta: „Bizony, bizony, mondom néked: Aki nem születik újjá víztől és (Szent) szellemtől, az nem mehet be az Isten országába.”

„Isten szólt: Legyen világosság, és világos lett.” Annak a szolgálatában, aki minden idők fölé emelkedett, a misztériumok városának testvérei kisugározzák ebbe a világba a krisztusi fényt, amely alakot ölt bennük. Ezért tudják ők elválasztani a világosságot a sötétségtől.

„Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék, és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak.” – mondja Jézus a Hegyi Beszédben. E törvény által vezetve, a világosság testvérei kisugározzák a fényt, nevezvén a világosságot „nappalnak”, a sötétséget pedig „éjszakának”. „Azután este lett és reggel: az első nap.”

„Isten újra szólt: A vizek közepén keletkezzék szilárd boltozat, és alkosson válaszfalat a vizek között.” E parancsolat által támogatva, a fény villámként hatol le, hogy széthasítsa és elválassza-e vörös vértenger vizeit. Az igazság égi fénye a cselekvés tüzévé válik. Ekképpen az égő isteni szikra, szellem a Szellemből, önként belemerül a vízbe, hogy a vízzel való egyesüléséből – miként a Rák eposzában, örök nemzésben és szülésben – új boltozat szülessék. „És úgy lőn. És nevezé Isten a mennyezetet égnek: és lőn este, és lőn reggel, második nap.”

A misztériumiskola ezzel a módszerrel dolgozik, a négy fehér tornyától kiindulva, az isteni rend szerint. Így sugározza ki fehér fényét. Így érinti meg Önöket tűzszellemével, hogy elválassza azt, ami felfelé fordul, attól ami a sötétségé. Heves harcok árán, így hoz létre Önökben egy új égboltot a levegőelem törvénye szerint. Új ég kezd megnyilatkozni az Önök mikrokozmoszában. Felvirradt-e már a második nap az Önök életében? Ha igen, akkor elindulhatnak a harmadik nap felé.

„És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatti vizek egy helyre, és emelkedjék ki a száraz. És úgy lőn. És nevezé Isten a szárazát földnek. És láta Isten, hogy jó.” A misztériumiskola arra törekszik, hogy hatást gyakoroljon Önökre a mikrokozmikus egükön keresztül, a lélekfelhőjükön keresztül, az Önök életvalóságán keresztül azért, hogy kialakuljon az új föld, és megszülessen az új, tiszta személyiség.

„Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hoz az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.” Új emberként, Önöknek utat kell törniük új művek felé, új rendet hozván létre tisztátalanságuk zűrzavarában. „És lőn este és lőn reggel, harmadik nap.”

Ebben a szakaszban a négy torony egyesül egy erőteljes fal által, és így egy fénylő erőpillért alkotnak. „Akkor megint szóla Isten: Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától.” A jelölt lelkének felhőiben erővonalak kezdenek kirajzolódni. Egy felsőbbrendű világosság, egy felsőbbrendű öntudat kezd kibontakozni, amely szemtől szembe képes megismerni. Ami azelőtt sötét találgatás volt, most világos megértéssé válik. „És Isten látá, hogy jó. És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.”

Az új teremtés sugárzó öröme fénylik fel az ötödik napon. Az állatvilág küldetésének megfelelően, újból rábízatik az új emberiség őrizetére, aki a hatodik napon örömkiáltással ébred az új égre és az új földre.

„És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjanak a természeti világok felett. Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”

Ez az isteni tanítás olyan mélységes, annyira átfogó, hogy most csak egy kevéssé kielégítő áttekintést tudunk róla adni. Csak a szellemi iskola négy tornyának fényében sütkéreztünk egy kissé. Ezek elvezetnek minket a krisztuserőben való tökéletes újjáéledéshez, hogy újra csatlakozhassunk az isteni tervhez, hogy újból Isten fiaivá válhassunk.

„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.”

Álombéli látomásként ajánljuk fel Önöknek a teremtés ezen ősi, és mégis mindig új történetét, Galahad gyógyírjaként, a segítség és a vigasztalás balzsamaként. De vegyék figyelembe, hogy ennek az álomnak valóra kell válnia!

Tudniuk kell, hogy a természet rendjének négy tornyát, nyolc másik hatalmas torony támogatja, amelyek az igazság erejét jelképezik, a kozmikus események lökéseit, amelyeknek senki sem tud ellenállni.

Ott van még a tizenhat kisebb fontosságú torony is, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni, mert a tisztátalanság elpusztítása és megsemmisítése jelenti a feladat teljesítését. Így születik meg a győzelem, amely az oroszlán erejében válik valóra, a középső, bevehetetlen erőd révén.

„Így készült el a föld és az ég minden bennelévővel együtt. És Isten a hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett.”

Addig munkálkodjatok, míg világosság van.

Zúzzátok szét a tisztátalanság világát.

Valaha sötétség voltatok,

most azonban világosság az Úrban.

Járjatok úgy, mint a világosság fiai.

Csakis a jóság erény és igazság

hozza meg a Szellem gyümölcsét.

VIII. A misztériumok városa (II)

 

Amint újabb lépést teszünk a misztériumok városában ezt olvashatjuk:

„Az épületek két, illetve, ha figyelembe vesszük a kormányzóság székhelyét és a közraktárakat is, négy sorban helyezkednek el. Csak egy közös utca és egy piactér van, de ezek nagyon jelentősek. A belső utca húsz láb széles. Innen a központ felé haladva következnek a házsorok, a kertek, az egyetem és a tér, amelyek rendre huszonöt, harminc, harmincöt, negyven és negyvenöt láb szélesek, tehát mindegyik öt lábbal szélesebb az előzőnél, egészen a belső, kör alakú templomig, amely száz láb átmérőjű. A belső utcától kifelé haladva a közök, a raktárak és a házsorok egyenként húsz láb szélesek. A várfal pedig huszonöt láb széles.”

Amikor, mintegy az érzékek elragadtatásában lehetőséget kapunk, hogy megcsodáljuk a Rózsakereszt szent városát, és felfoghatjuk egyik nézetét a másik után, akkor értelmünk újra a belső tudás magas hegyei felé irányul. Kezünket imára kulcsolva, térdünket meghajtva látjuk, amint megjelenik Krisztiánopolisz szent alakja mikrokozmoszunk boltozatának látóterében, melyet a teremtés isteni csodája alakított ki bennünk.

Lehetséges, hogy az Önök látóterében ezt az égi szférát még vastag felhőréteg takarja ahhoz, hogy megértsék a világgal és az emberiséggel kapcsolatos isteni terv jeleit és csodáit. De teljesen bizonyos, hogy eljön a nap, amikor kiderül az ég, és olyan lesz, mint egy áttetsző, égszínkék mező, amelyben minden megvilágosodik majd Jézus Krisztus, a mi Urunk sugárzó szeretetétől.

Íme, huszonnyolc torony emelkedik ki, melyeket már alaposan megcsodálhattunk a misztériumok városában tett legutolsó látogatásunk során. Az Urat dicsérő harangok ezüstös csilingelése közepette megláthatjuk a város kiváltságos polgárait, amint Krisztiánopolisz egyetlen utcáján vonulnak.

Egy egyszerű kisváros, nemde? Egyetlen, házakkal szegélyezett utcával. Halálosan unalmas! Mert néhány árnyalatnyi különbségtől eltekintve, ezek a házsorok teljesen egyformák. Nincsenek üzletek, sem butikok, válogatott, csillogó portékákkal a kirakataikban. A szükséges dolgokat a polgárok a város egyetlen piacterén szerzik be.

Az egyetlen húsz láb széles utca, négyzet alakú kis teret fog közre, az öregek gyülekezőhelyét. Gondoljanak bele, itt kell bevégezniük napjaikat! Ráadásul, egy huszonöt láb vastag fal mögött! Bizonyára légszomjuk lesz, és több teret fognak követelni!

Azonban időtlen idők óta figyelmeztet a mondás: „Szerencsétlen, aki a Tóra ruháját összetéveszti magával a Tórával.” Isten ismeri a szívünket. Ismeri hajlamainkat, ismeri valóságunkat, és nem kötődik a látszatokhoz. Ö irányít minket a „belső látás” felé, hogy szétszakíthassuk a káprázatokat.

Tanulják meg tőlünk, hogy „senki sem tölti az új bort régi tömlőbe”, hogy a tökéletes igazság sohasem tud világosan megnyilatkozni egy megtört valóságban, egy leromlott természeti rendben, a bűnös emberek világában.

Ha az igazság közeledni akar Önökhöz, utat akar törni Önökhöz, akkor emberi formát kell felöltenie, a harmadik dimenzió rezgéseiben kell közelednie, amelyet Önök már oly nagyon megkárosítottak. Emiatt mindig lefátyolozott lesz. Az igazság közénk jön lakni Krisztus közvetítésével, aki magára vállalta az emberi életkörülményeket a halálig, igen a kereszthalálig, bevezetve az igazság erejét bukottságunkba.

Az igazság Istene azonban beszédek gyűjteményeként jelenik meg az Önök számára, amelyek fölött folyton vitatkoznak, mert a földi lény a betűt látja és nem az erőt.

Az igazság Istene úgy jelenik meg Önöknek, mint egy igazán jó ember, mint egy tanító, egy próféta; mint egy különleges ember, világtanító, mint a teozófusok Krisztusa, akinek a szavait összehasonlítjuk másokéval, mert még földiek vagyunk.

Az igazság Istene úgy jelenik meg, mint egy gyűlölt nép fia, egy zsidó, akit az egész földön elítélnek és üldöznek.

Az igazság Istene hol dögunalom, ami a könyökükön jön ki, hol pedig alkalom a fokozott gyalázkodásra.

Az igazság Istene megjelenik a Rózsakereszt Iskolájában is, ahol erőtlen szavakkal, teli szájjal szapulják a szót Krisztusról, és nem akarják észrevenni, hogy bukott világrendünkben, ködös értelmünk őközé és miközénk furakodik, pedig ő fölötte van minden időnek.

Az igazság nem tágít tőlünk, árnyékként követ minket minden pillanatban, éjjel és nappal, míg rá nem kiáltunk: „Hagyj békén!” Az igazság szavakban jelenik meg nekünk, de nem található meg a szavakban. Emberi alakban jelenik meg, és Önök azt mondják rá: „Egy őrült!” Önök akkor kezdik megérteni az igazságot, amikor az új ember elkezd Önökben valamelyest növekedni. Akkor áttörnek a fátylakon és káprázatokon. Akkor másképpen látnak és hallanak, és más lesz a felfogóképességük.

Amikor a jelölt mikrokozmosza égi szférájának látómezejébe tekint, akkor a dolgokat nem a háromdimenziós térben látja, némi színnel és fénnyel felpántlikázva, hanem belülről szemléli őket. Számára a misztériumok városa egy matematikai képlet, egy lényegi mágikus kulcs. A felfogott képlet alakja megmutatja neki valamelyest a célját is.

Krisztiánopolisz alakja egy új közösségre utal, egy új emberi rendre, amelyet Isten kegyelméből embereknek kell létrehozniuk és fenntartaniuk. Az, hogy Krisztus megjelenik az ember Jézusban, számunkra azt jelenti, hogy őneki alakot kell öltenie bennünk, törvényének jóságban, erényben és igazságban való megvalósítása által. Ezért fogunk hozzá a tőlünk elvárt feladathoz teljesen másképpen, mint az intellektuális módszer követői, akik hasztalan ígérnek eget és földet.

A keresztények városának csak egyetlen utcája van, amit húsz láb szélesnek tudunk. Ebből az adatból az ezoterikus tanuló megérti, hogy a lakosok megszabadultak a káprázattól, és visszaállították kapcsolatukat az egyetemes isteni tervvel. Az egykori kabbalisták az eredeti bölcsesség huszadik útjáról beszéltek, amely fölött az anyagelvűség árnyai elvesztik hatásukat.

Gondolják meg, Krisztus azért jött, hogy újra összekapcsolja Önöket ezzel az ősi bölcsességgel, hogy megbékítse Önöket Istennel. A világmindenség alapját egy hatalmas terv képezi, amelyben minden fejnek, minden szívnek, és minden élethullámnak megvan a maga kiszabott feladata! Ezért sugározza a Logosz Önök felé ennek a fejlődési tervnek egy részét, hogy felismerhessék és megvalósíthassák. Ez az ember alapvető feladata, amit végre kell hajtania! Erre kapott meghívást! De eltért küldetésétől, olyan életvalóságot választott, amely világunkból vágóhidat csinált, egy bűzlő szemétdombot.

Arról van tehát elsősorban szó, hogy Önöknek újra össze kell kötniük magukat az eredeti bölcsességgel, ezzel az isteni tervvel, meg kell békülniük vele, és meg kell valósítaniuk az isteni rend szerint, saját küldetésüknek megfelelően. Johann Valentin Andreae közli, hogyan érhetik el a keresztény város ezen egyetlen utcáját, és hogyan juthatnak el a szentély közepébe.

Hogy egészen addig elhatolhassanak, ahhoz át kell hatolniuk a huszonöt láb vastag falon, a raktársoron, a külső lakóházak során és a köztes területeken, amelyek mindegyike húsz láb széles. A legbelső házsorig tehát egy százhuszonöt láb hosszú, hat szakaszra osztott utat kell megtenniük.

A huszonöt láb széles falat a Szent Szellem erejével tudják legyőzni, vagyis azzal az erővel, amely által testet ölt az isteni gondolat. Bármennyire is behatárolta, elhomályosította és elsorvasztotta az isteni gondolatot a bűn becstelensége, mihelyt az ember valós erőfeszítést tesz, hogy szegényes képességei ellenére megvalósítsa az isteni gondolatot, felszabadul benne a Szent Szellem rejtett ereje, és ezáltal felvétetik a Krisztusban. Az e téren kifejtett vágyaink ereje, illetve a káprázattól és az antikrisztusi irányzatoktól való elszakadásunk mértéke szabja meg azt, hogy milyen gyorsan tűnnek el a misztériumok városának falai.

Amikor a Rózsakereszt Szellemi Iskolájában kikelünk a humanizmus minden formája ellen, akkor ide soroljuk sok ezer lény kétségbeesett próbálkozását is, hogy kimutassák szeretetüket és áldozatkészségüket. Ezek teljes lényükkel a cselekvésnek szentelik magukat, mellyel óráról órára nő a lélekminőségük. Fáradozásaik mégis eredménytelenek és teljesen haszontalanok, mert nem ismerik a valódi, leplezetlen Krisztust, az egyetlent, aki visszavezetheti őket Isten fiainak állapotába. Ezért olyan aggasztóan kevés azoknak a száma, akiknek sikerül áttörni a huszonöt láb széles falat, holott nagyon sokan alkalmasak lennének erre.

Ha a falon áthatolt, öt fejlődési szakasz, öt ellenőrzési pont várja a jelöltet. Miután egymaga átvitte keresztjét a fal túlsó oldalára, azután lényébe tűzzel bele kell égetnie a pentagramot, a Rózsakereszt mögött tündöklő ötágú csillagot. A Szent Szellem munkája öt rejtélyes csodában folytatódik, amelyek a misztériumiskola első öt fokozatában nyilvánulnak meg, ahol az igazi szabadkőművesség, a Királyi Építőművészet nyilvánul meg és működik, első nézete szerint.

Sohase tévesszék össze a lélekminőségek, a jellembeli minőségek birtoklását ezzel a lélektesttel, amely tűzből és tűz által születik. Az előbbiek, a fal előtti küzdelem eredményei, az utóbbi viszont a lángoló hegy megmászásából, a Krisztiánopolisz falai mögött lévő tisztítótűzből születik.

Akik felhágtak a tisztulás hegyére, azok megmászták a hat fokot. Ők, miként Rózsakereszt Krisztián, a hatodik kötél segítségével kiemelkedtek a pusztulás verméből. Ők a misztériumok városának egyetlen utcáján vonulók, akik újra csatlakoztak az isteni tervhez, „a te szárnyaid árnyéka alatt, ó Jehova!”

De a fényben menni, miként Ő a fényben van, még nem jelenti az isteni terv beteljesítését. Amikor a kőművesek és társaik annyira haladtak az építés Királyi Művészetében, hogy a teokratikus közösség kezd tisztán megnyilatkozni, az emberiség újból összeköttetik az isteni tervvel, és a vadállatot megkötik a mélységekben, akkor kell folytatniuk és beteljesíteniük feladatukat, amelyet az új megingathatatlan alapok lehetővé tettek, az alapok, amelyek önmagukban folyton megújulnak.

Nincs-e itt egy piactér, ahol az egyetlen utcán haladók megkaphatják mindazt, ami szükséges a tűz által létrehozott szellemi állapotuk fenntartásához?

Ezért vezet most az út a szentély központjához. Újabb öt munkafolyamat jelenik meg, öt fejlődési fok, éspedig huszonöt, harminc, harmincöt, negyven és negyvenöt láb szélesek, mindig öt lábbal növekedve, egészen a középpontban levő körtemplomig, amelynek száz láb az átmérője.

Az elnyert pentagram mágikus ereje segítségével a testvér először a huszonötödik útra lép, de nem meghívott emberként, hanem meghívott apostolként. Megkezdi munkáját a krisztusi élő vízzel, amely az ő kezeiben egészen más hatást vált ki.

Ezután a harmincadik útra lép, ahol egyesíti a vizet a tűzzel. A harmincötödik úton új munkaterületet hoz létre. A negyvenedik úton új világosságot gyújt, majd a negyvenötödik úton csodálatos energiát sugároz szét. Akinek van füle a hallásra, értse meg ezt.

Ez az Irgalom Urainak a munkája, a Rózsakereszt Legidősebb Testvéreinek a munkája, a Fény Templomának Testvérisége emberi hierarchiájának a munkája, akik Krisztiánopolisz belsejében végzett ötszörös áldozatuk révén lehetővé teszik az Önök számára az alsó pentagram Krisztus erejében való megrajzolását.

A pentagramnak tehát két nézete van. A felső nélkül az alsó megvalósíthatatlan. Mélységes hálát kell érezniük Krisztus, és az ő szent szolgái iránt, akik meghozzák Önöknek ezt a szeretetáldozatot.

Íme itt vannak azok, akik a negyvenötödik úton mennek a központi körtemplom kapui elé. Itt megnyílnak az öröklét kapui, és szélviharként harsan fel Krisztiánopolisz zenéje:

 

Ti szomjazók, gyertek a vizekhez mind,

és bár nincsen pénzetek, siessetek ide!

Vegyetek ingyen gabonát és egyetek,

vegyetek pénz nélkül bort és tejet.

Miért költitek a pénzt arra, ami jól nem lakat,

s munkálkodtok azon, ami be nem tölt titeket?

 

„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg!”

Egy hang kiált: „Készítsetek utat a pusztában az Úrnak,

egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át.”

 

Menj föl egy magas hegyre,

te, aki jó hírt viszel Sionnak;

emeld föl erősen hangodat,

te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek.

Emeld fel hangod! Ne félj!

És hirdesd Júda városainak:

Nézzétek a ti Isteneteket!

IX. A mágikus építőművészet

 

Országaink* sokmillió lakója egészében véve nagyon önző: mindegyiknek megvan a maga legkülönfélébb, saját léttudata, és mindegyikük egy kis állam az államban. Egy jól körülhatárolt területen mindegyiknek megvan a saját tekintélytudata, amellyel nem tanácsos szembeszállni. Az önfenntartási ösztön sokakat tesz ingerlékennyé mindenkivel szemben, aki él és mozog, hogy örök feszültségben éljenek, szüntelenül harcra készen.

A tárgyilagos szemlélőt teljesen meglepi az a tény, hogy az utcán közlekedő tömeg folyamatosan a gyanakvás állapotában van. Szemmel tartjuk egymást, és azt fürkésszük, hogyan hat a másikra tekintélyünk. Egy kicsivel kutatóbb tekintet, és máris hallhatjuk: „Mit akar tőlem?” Ha nem is mondják ki, de bizonyosan gondolnak rá.

Meggyőződésünk, hogy tisztában vannak a dolgok ilyetén állásával, hiszen Önök is nagyon önzők. El sem tudnák viselni, hogy valaki a hátuk mögött menjen; az egyik ember rezgései feszélyezik a másikat. Az illető megsérti az Önök felségterületét, és félelmükben meggyorsítják lépteiket, vagy pedig vérmérsékletüknek megfelelően lassítanak, hogy a másik megelőzze Önöket, és ekkor visszaadják neki a kölcsönt. Tekintélyük megóvása, önösségük, felségterületük védelmezése, ez az Önök élete, szenvedésük és bánatuk.

Az Önök által meghúzott határok nagyon áttetszők, ezért aztán kényelmetlenül érzik magukat, ha valaki Önökre néz, ingerülté válnak, és természetüknek megfelelően válaszolnak. Úgy érzik, hogy a másik átfúrta Önöket tekintetével, és megvetően vetik fel a fejüket, vagy támadó testtartást vesznek fel.

Mindenki nagyon gondosan őrzi saját kis területét. Az „élettér” kifejezés hatalmában tartja a szívüket, és ez súlyos válságokhoz vezet. Önök egyre több életteret követelnek. Ezáltal nagy zűrzavar keletkezik a három-kiterjedésű világban. Önök nem akarnak túl sokat, de mindig többet követelnek. Amikor pedig megkapták, amit akartak, elfogja Önöket a félelem és a bizonytalanság érzése, és újból azt kiabálják vagy gondolják: „Mit akar tőlem?” Mert maguk körül ugyanazokat a hajlamokat és szenvedélyeket látják tükröződni, mint amilyenek a saját természeti ösztöneikből is feltörnek. Kultúrlény vagy goromba fráter, durva avagy kifinomult, udvarias vagy szemtelen, mindenki hajlamainak megfelelően, még több élettérért küzd, és mindenkit fogva tart az önzésnek ez az ördögi láza.

Ez a siralmas helyzet nemcsak az anyagi területen mutatkozik meg, hanem lelki téren is, meghatározott kulturális jelleget teremtve, sajátos színezettel, amely bizonyos szépséget, méltóságot és kifinomultságot hordozhat, melynek következtében úgy tűnhet, hogy a sivatag oázisokkal van teli. Ha ez nem így lenne, Önök sokkal hamarabb észrevehették volna a szakadékot, amely felé életüket irányítják. Így kábítva önmagát, az ember egy pillanatig feledni próbálja a félelmeit és küzdelmeit, másrészt viszont ragaszkodik hozzájuk, tovább műveli, sőt „haladásnak” nevezi őket.

Hollandia kultúrájának egyik szép jellegzetessége az építészet. Azonban itt is kifejezésre jut az önzés. A hollandok lakóhelyük tekintetében különösen alaposak, habár a nyugati ember általában szereti a tekintélyes épületeket. A mi építészeink művészek. Különleges varázst tudnak kölcsönözni a lakóterületeknek, és nincs messze az idő, amikor már egy holland sem fog lakótelepeken lakni.

Jellegzetes holland sajátság az a műgond, amellyel házaikat ápolják. Ez életük nagyon fontos részét képezi évszázadok óta. Ezért van az, hogy Hollandiában az építészet a lakóházairól is híres, nemcsak a templomairól, palotáiról és műemlékeiről, mint más országokban. Mihelyt egy nép önzése akadálytalanul kibontakozhat, megjelenik a nemzeti építőművészet.

Amint ez a tulajdonság csorbát szenved, kulturális kifejeződése is elhalványul. Véleményünk szerint az utóbbi évszázad sivár építészete a napóleoni francia megszállás eredménye, amely megzavarta a holland nép sajátos jellegét, ami csak lassan tud helyreállni. A mai új építőművészet azt bizonyítja, hogy visszatalált természetes fejlődésének sajátos alapjaihoz, mert az akadályok elhárultak.

Egy ezoterikus alaptörvényt mutatunk be Önöknek: minden művészi kifejeződés, mellyel egy nép különbözik a többitől, korlátozva is van az adott nép sajátosságai által. Vele együtt fejlődik, illetve tűnik el. A kívánság, hogy valakinek saját háza legyen, azt szépítgesse, kidíszítse, rendezgesse, és adott szépségeszményhez igazítsa, a holland nép különleges lelki önzésének az eredménye, ugyanakkor ez az ő sorsa is, mert megszületnek azok az építészek, akik nem is tehetnek mást, mint hogy eltúlozzák ezt a jellemvonást. Ugyanakkor ez a dolog különleges területeken is működött, és megjelentek a kiváló vízügyi szakemberek, valóságos hódemberek, akik lehetővé tették az életet a vízzel elárasztott területeken is.

Csak azt szeretnénk ezzel mondani, hogy minden művész, és mindenki, aki bizonyos anyagi területen kitűnik, az a nemzeti jelleg terméke és annak bizonysága. A művészet, a tudomány és az értelmiség vallása pontos tükörképe az adott nép gonoszságának, agresszivitásának, elfajulásának vagy kiválóságának és kulturális fokának. Ezek a jellemben tükröződnek.

Ez a törvény azt is megmagyarázza nekünk, hogy például Németország miért adott a világnak annyi filozófust és zeneszerzőt. Az anyagelvű és okoskodó filozófia egész német iskolája e népnek abból a törekvéséből származik, hogy minden más népnél okosabb legyen. Minden igazi zene vallásos tudatból születik, és a német néplélek minden kétséget kizáróan vallásos. De amikor a vallás összekeveredik az érzelmekkel és az anyagelvűséggel, a gyermekdedséggel és az önzéssel, akkor mindazonáltal korcs zene születik, tartalom nélküli, süketítő hangok áradata.

Mivel a holland nép is nagyon vallásos, szintén sok művet hozhatott volna létre a zenei műfajban, de a nagyfokú önzés megakadályozta ennek a kifejezésmódnak a kibontakozását. Vallásos természete a sokféle hitvallásban nyilvánult meg, olyannyira, hogy nagy hangzavar keletkezett abban a köztes térben, amely a hangok szférájának rezgéseit szállítja hozzánk.

Ugyanez mondható a holland gondolkodókról is. Nagy értékek és ritka kincsek maradnak néha rejtve a helytelen hozzáállás miatt. De térjünk most rá a „mágikus építőművészet” fogalmára, és hagyatkozzunk Johann Valentin Andreae útmutatásaira. Ezt olvashatjuk a Krisztiánopoliszban:

„Minden épület három emeletes, melyeknek közös lépcsőik vannak. Téglából épültek, és egymástól tűzbiztos falak választják el őket, azért, hogy egy esetleges tűz ne tudjon nagy kárt okozni bennük.”

Kívánatos lenne, ha – az előbbiekben tárgyaltak fényében – megértenék, hogy hibás az a feltételezés, miszerint a művészetek, a tudomány és a vallás által közvetített értékek önmagukban és teljes mértékben szépek, igazak és maradandók. Ez a feltételezés önámítás. Világunk teljes diszharmóniába merült. Az emberiség teljesen hibás módon él és téves irányvonalat követ. Ezért kell egy ország értelmiségének világosan kifejeznie egy nemzet összes jellemzőjét. Minden, a nemzetből eredő bánat, gyűlölet, csalárdság, rágalmazás, és minden súlyos gonoszság, miként a megszabadulás utáni vágyakozás, és a megváltásra való törekvés is beleivódik az adott ország vezető és uralkodó rétegébe.

Ezért jelentjük ki Önöknek – még ha emiatt bolondnak is fognak tartani –, hogy például egy repülő sohasem fogja elérni tökéletes változatát, ahogy sokan hiszik és gondolják, mert ez a gép nem más, mint a megszabadulási vágy árnyéka, torz megtestesülése és megkristályosodása, amely nem hagy mást maga után, mint szenvedést és vért. De ez természetéből kifolyólag egész technikánkra érvényes.

Az építészet, minden szépségével együtt nem más, mint egy ábránd, súlyos fájdalom, vágyakozás valami más, valami megfoghatatlan után.

Ismerik az uralkodó és az építész történetét? Egyszer egy uralkodó álmában egy csodálatosan szép várost látott. Találkozott egy építésszel, egy vérbeli művésszel, akinek elmesélte álmát, és megbízta az álombéli város megépítésével. Az építész munkához látott. Irányítása alatt hatalmasabbnál hatalmasabb, csodásnál csodásabb épületek emelkedtek. Szüntelenül újrakezdte művét, és sorra épültek a bazalt-, márvány-, üveg- és drágakővárosok, hidakkal és függőkertekkel díszítve… De egyik nagyobb csalódást okozott mint a másik.

Ekkor az égi város újra megjelent az uralkodónak, érzékei elragadtatásában. Még egy utolsó alkalommal felszólította az építészt, hogy múlja felül önmagát. Ekkor egy olyan tornyot épített, amely színeiben az égi utasításokat követte, ám mégis lesüllyedt, mert három-kiterjedésű világunk szerint való volt.

De az ítélet sem maradt el, és az égi tűz lecsapott. A káprázat darabokra hullott, és az építész vére vörösre festette a romokat. A történet záróképében az uralkodó térden állva, könyörgően emelte fel kezeit az égi város felé, amely harmadik látomásában megjelent neki.

Értsék meg, Isten országa nem ebből a világból való! Szépség, jóság, erény és igazság nem állapodhat meg e bukottságban! Ahol úgy tűnik, hogy mindent megtaláltak, nem lelnek mást, mint káprázatot, melybe belekapaszkodnak, és ami akadállyá válik az úton, egy luciferi szörnyeteggé.

Csak egyetlen megoldás marad: térdre borulni, és királyi meg papi származásuk követelményeinek megfelelően könyörögni: „Istenem, szabadíts meg ettől a káprázattól, és az anyag e szenvedélyétől. Add, hogy megértsem a Te eredeti teremtésed tervének szépségét, amit Te újra hozzánk akarsz kötni, a Te szent segítőid segítségével, Krisztus kegyelmében.”

Ha Önök képesek így térdet hajtani, akkor maguk előtt láthatják Krisztiánopolisz utcáját. Akkor meghívják Önöket a misztériumok otthonába, ahol felfedezhetik a fenséges, mágikus építőművészetet.

Fogjuk hát meg egymás kezét, és hágjunk fel a közös lépcsőkre. Itt nincsenek magánlépcsők az önzők számára! Egyetlen ragyogó, közös lépcső van. Ha nem akarnak velünk jönni, akkor hátra kell maradniuk.

A lépcsőfokok földi mérték szerint nem túl szélesek. Földi szemeik számára a mai építészet végtelenül szebb, mint Krisztiánopolisz háromemeletes házai. Ezeket a kőművesek olyan téglákból építették, melyeket a megújulás tüze acélkeményre égetett, majd egyenként a helyükre emelték őket.

Az első emelet eredetük, királyi és papi származásuk világos tudatosulása, illetve a mostani bukott állapotuk, a bűn mocsarában való létük tudatossá tétele.

Azután, az új életbe való felmenetel által feltűnik a második emelet. Természetük szerint új személyiségük lesz, amely már nem ebből a világból való, de még igencsak ebben a világban van. A kereszt elfogadása által Önöket a szellem szerint visszacsatolják Isten tervéhez.

A harmadik emelet a győzelem koronájaként ölt formát, és meghallhatják keresztútjuk hangját: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” Ő bennünk van, mi pedig őbenne.

Ha komolyan gondolják, hogy részt vesznek ebben az építkezésben, annak számos és súlyos következménye lesz, de az Önök építménye olyan lesz, mint egy sziklaorom: megingathatatlan kőszikla, Petra, amelyre az isteni rend bizton alapozhat.

Itt főleg a fiatalok elhatározásáról beszélünk, akik az egész életet maguk előtt tudhatják. Megismételjük, ha még nem értették volna meg: tépjenek szét minden köteléket, amelyekkel Önöket születésük óta leláncolták. Ne engedjenek e bukott világ megrögződéseinek. Tegyenek eleget istenfiúi hivatásuknak. Kétségkívül nem fogja szétvetni Önöket a gazdagság, és a bazaltváros lakói szemében szegény és rideg életük lesz, de gazdagok lesznek, mesésen gazdagok Krisztus városának lakóiként.

Olyan munkások kerestetnek, akiknek megvan a bátorságuk, hogy széttörjék a káprázatot, a nyomoron, fájdalmon és bánaton keresztül, a barbárok országának közepén; építőmunkások, akik útra kelnek a megváltás kikötője felé.

„Istenem, szabadíts meg ettől a káprázattól, és az anyag szenvedélyétől. Add, hogy megértsem a Te eredeti teremtésed tervének szépségét, amit Te újra hozzánk akarsz kötni, a Te szent segítőid által, Krisztus kegyelmében!”

 

 

*    Az itt közölt konferenciaszövegek eredetileg holland hallgatóság előtt hangzottak el. Bizonyos nemzeti jellegzetességektől eltekintve, az itt vázolt sajátosságokat minden népnél megfigyelhetjük

X. Néhány további magyarázat a misztériumok városáról

 

Amikor a Rózsakereszt misztériumiskolájában az újonc először lép kapcsolatba az erőtér magjával, Krisztiánopolisszal, és megengedtetik neki, hogy részletesen tanulmányozza a város rendjét, nem csak öröm és hála tölti el, hanem nagy megdöbbenés is, mert ráébred, hogy a misztériumiskola nem annyira tanulóközösség, hanem mindenekelőtt munkaközösség.

Ha azelőtt azt hitte, hogy egy sajátos egyetemre került, az isteni bölcsesség egy főiskolájára, azért, hogy ezzel a bölcsességgel újonnan felruházva felszabadíthasson magából eddig rejtett erőket, és munkára ajánlhassa ezeket az új lehetőségeket a nagy szőlőskertben, akkor a valósággal szembesülve súlyos csalódásban lesz részé. Újabb reményei hiúsulnak meg, és ő csalódott ábrázattal hagy fel velük. Minden bánkódás nélkül bocsátja el azt, ami őbenne téves, amit azonban képes lett volna megtartani a legjobb szándékkal, akár imával az ajkán is, mint egy ámítást. A Rózsakereszt barátai mind ismerik ezt a szívfájdalmat.

Amikor sok évvel ezelőtt hozzáfogtunk, hogy megalapítsuk egy új, valódi szellemi élet magját, és imbolyogva rámerészkedtünk az útra, vágyakozásunk hatalmas volt, de ismeretünk és véralapunk, amiről indultunk, nagyon gyenge. Így aztán az volt a feladatunk, hogy eligazodjunk e látszatvilágban, és megértsük a bölcseleti és tudományos irodalmat. Nagy igyekezetünkben úgy teleszívtuk magunkat belőle, mintha a megújulás gyöngyözően csillogó bora lett volna. Megszámlálhatatlan könyvön rágtuk át magunkat, amelyekkel hitünk szerint a napnyugati misztériumokat kellett volna megértenünk. Azonban nem vettük észre Lucifer gonosz vigyorát és gúnyos kacagását: íme ismét olyan alakok, akik egy új testvériség alapját akarják lerakni, miközben munkájuk anyagát velejéig elrohasztották már e természetrend fondorlatai! Nem szomorú már az indulásnál veszíteni? Nem halálosan nevetséges?

Ha azonban a vágyakozás elég erős, és emberszeretettől sugárzik, akkor a világosság megjelenik a sötétségben, és a luciferi kacajnak vége szakad. Munkánk középpontjába már a kezdet kezdetén Krisztust állítottuk, és a Rózsakereszt alá a szent Bibliát, mindannyiunk életének foglalatát helyeztük alap gyanánt.

Ha ezt a szent könyvet dísznek tartottuk volna, ha nem törtük volna fel a hét pecsétet, akkor az ámítás szolgái békében maradhattak volna. De cselekvő vágyakozásunk által vezetve, már kezdettől fogva egy új, eredeti, ezoterikus hittudományt, a feltört pecsétű Bibliát helyeztük egyre növekvő számú érdeklődőből álló csoportunk középpontjába.

Ez a mágia lett a mi megváltásunk. Ez a fény irányított minket szorongáson, fájdalmon és bánaton át, a misztériumok megváltó kikötőjébe. Ez az erő változtatta az ördögi kacajt dühös kiáltozásra. Óriási lépéselőnyünk volt a sötét átok táborából való ellenfeleinkkel szemben. Azt hitték, hogy tudatlanságunk miatt majd az ő ellenőrzésük alatt álló irodalomra fogunk támaszkodni, úgy életvitelünkben mint munkánkban. Ehelyett mi a Biblia valódi ezoterikáját kezdtük el belsőleg tanulmányozni, pontosabban János Evangéliumának és Mózes öt Könyvének ezoterikáját és rejtett mágiáját.

Mert tudják meg, hogy egy világiak által, ezoterikus alapokon kidolgozott hittudomány gyászos következményekkel jár azok számára, akik a luciferi természetrendet szeretnék fenntartani.

Ágoston történelmi árulása óta minden hivatalos, úgynevezett tudományos teológia, megkötözött kezekkel és lábakkal a megtévesztést szolgálja, ezért semmi veszélyt sem jelent a Gonosz erői számára. A mai hittudomány szándékai, még ha olyannyira jók és tiszták is, hiábavalóak, mert nem tudják széttörni a kötelékeket; és aki nem tud lebontani, az felépíteni sem tud.

Azok, akik munkánk kezdetén, ismeretlenül hallgattak minket, akik legfeljebb középszerű figuráknak tartottak minket, azt gondolták, hogy tanításaink forrása számukra ismeretlen, kiadatlan, az okkult tudományok területéről való könyvekből származik. De amint a Rózsakereszt szolgáiként mutatkoztunk be, egyszerű szavaink mögül felfedett mágikus kincsek tanításait vélték kihallani, és sokkal nagyobb hatást értünk el, mint ami hozzáállásunkból és személyiségünkből megmagyarázható lett volna.

Kétségbeesett erőfeszítéseket tettünk, hogy véget vessünk ennek az áldatlan állapotnak. Eközben kívülről és belülről érkező ráhatások próbálták megsemmisíteni a munkánkat – sikertelenül. Mert ami a Szent Szellemben születik az elpusztíthatatlan. Így alakult ki annak az új erőtérnek a csírája, melyet Önök Lectorium Rosicrucianum-nak ismernek. Ez az iskola sokak számára nagy csalódás, mert egyre növekvő erővel száll szembe csalásaikkal és ámításaikkal. Ezt a harcot okosan és nagyon óvatosan kellett elkezdenünk, de mind szélesedő arcvonalon folytattuk. Sokan vannak, akik néha nagyon lelkesek, máskor meg mélységesen megrendültek, és nem tudják, hogy barátai, vagy ellenségei-e a szellemi iskolának. Megzavarodva néznek ránk, és azt kérdik önmaguktól: ezek itt valós tudás alapján beszélnek vagy pedig meghibbantak?

Önök egy szilárd támaszt keresnek, és mi elrántjuk azt. Amikor valaki ebben a világban akar dolgozni, holott valójában és alapvetően már nem ebből a világból való, akkor haláláig engedelmesnek kell lennie, és kísérnie kell a tévelygőket, azért, hogy a megfelelő lélektani pillanatban széttörhesse agyrémeiket. Ha valaki arra kéri Önöket, hogy egy mérföldet menjenek vele, menjenek vele kettőt. így kíséri Önöket a Lectorium Rosicrucianum már egy ideje, és még jó darabon kísérni is fogja, míg minden tévedésükből kigyógyulnak.

Mi kiütjük a kezükből a háromdimenziós természetrendben született irodalmat. A kezdeti óvatosság után ezt egyre hevesebben tesszük, ugyanis most egy megnyilvánulási korszakban élünk, és semmi sem választhat el minket Jézus-Krisztus világosságától.

Figyelmes barátaink tudják, hogy a Rózsakereszt munkásai az évek folyamán mindig ugyanazt a nyelvezetet használták és megőrizték kiindulópontjukat: a dicsőség fényét és a keresztet. Ugyanakkor a dicsőségnek ez a fénye ismeretlen az emberek többsége számára, és nem is vágyódnak utána. Ez ugyanis olyan igazságból származik, melyet e természetrend szerinti eszünkkel nem tudunk felfogni. Ezért mondják, hogy az igazság hétszeresen lepecsételve, és hétszeresen lefátyolozva közeledik Önökhöz, a Logosz szeretete által megvilágítva. Krisztus áldozata nyomán hatol be a káprázatnak e sötét földjére; olyan mint egy búzaszem, amely Szent Szellem szerinti újjászületésében, hétszeres világosságban, hétszeres örömujjongásban pattan ki.

Ezen igazság, a Magasztosak Páholya felé vezető egyenes út, egyáltalán nincs elrejtve. Mindenütt jelen van. Nincs a misztériumiskolák számára fenntartva, és nincs bezárva valamiféle beavatott páncélszekrényébe. Önökben és Önök körül van; Önöknek szánták mindenféle fenntartások nélkül. Az igazság nem a felső világokban van, hanem itt. Itt lakik ennek a pokolnak a közepén, ahol a fegyverek csillognak a nap fényében, és ahol látszatlények tajtékoznak dühöngve. Itt lakik bukottságunk közepén, és ezért mondják, hogy Krisztus a mi bolygói szellemünk. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát, az ő szíve vérét adta, hogy aki felfedezi őt, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Általában úgy tartják, hogy Krisztus szeptember 21-én ereszkedik le a földre, és december 25-én érkezik a mélypontra. Mi viszont azt mondjuk Önöknek, hogy ez az égi Herceg minden lélegzetvételükben, minden szívdobbanásukban Önökkel van a kezdetektől a világ végéig. Ő vigyázza indulásukat és megérkezésüket. Ezért ő a mi bolygói szellemünk. Nem tudnak megválni tőle: ő a szeretet ítélete.

Ez az ítélet található meg a kereszt bolondságában. Természetrendünk ismérvei szerint bolondság, mert megismerhetetlennek és megvalósíthatatlannak tartják. Ez az Önök belső ellentmondása. Ez a munka. Ez szítja az Önök ellenségességét, holott tudják, hogy barátainknak hivatottak.

Ebben a szeretetítéletben, amely nem ismeri el természetrendünket, hanem megtámadja azt, található a misztériumok iskolájának kapuja. Ez harcot jelent, bizonyságtételt és heves küzdelmet, de ugyanakkor testiségük négy eleme szerinti megtisztulást is.

Értsék meg jól, hogy a beavatási úton mit jelent a tűz, a föld, a levegő és a víz próbája, valamint a küszöb őrével való szembesülés. Ez gondolattestük levegőszférájára, vágytestük tűzszférájára, éteri hordozójuk vízszférájára és anyagiságuk földszférájára vonatkozik. Személyiségüknek e négy, bűnben született és szerzett eleme, e négyszeres kényúr, ez a Heródes, folyamatosan gyilkolja a fényelemet Önökben, azért, hogy majd Lucifer kénes gőzeiben térjenek magukhoz.

A régi természet ezen négységességének el kell pusztulnia azért, hogy egy másik természetben szülessen újra, egy négyszeresen megvilágosodott hordozóju állapotban. A krisztusi kegyelemben a halál keresztje a győzelem keresztjévé válik: Önök belépnek Krisztiánopoliszba, és felfedezik, hogy a misztériumiskola nem tanulóközösség, hanem munkaközösség.

Mert mindaddig, amíg nem tapasztalták meg Heródes, a négységes kényúr halálos fenyegetéseit, amíg nem akarják a keresztet vinni Betlehemtől Golgotáig, addig nem léphetnek be a győzedelmes Egyházba.

Krisztiánopoliszban, Johann Valentin Andreae szerint négyszáz polgár lakik, békében és szeretetben. A város körüli vizesárkok tele vannak halakkal, így békeidőben is hasznot hajtanak. A szabad és másra nem használt mezőkön sok a vadállat, melyek azonban nem a mulattatásért vannak, hanem hasznos célt szolgálnak. A város maga három részre oszlik: egyik része az élelmet adja, a másik a tanulást és a gyakorlást szolgálja, a harmadik pedig a nyilvános rendezvényeké. A sziget többi részén a földművelést és az ipart űzik. Íme, jelképes nyelven a győzedelmes egyház munkaterve. Az új munkaközösség, amely emberi fejek, szívek és kezek által született az új természetrend erőterében.

Krisztiánopolisznak négyszáz lakosa van. Ez kabalisztikus utalás a bűvös teljességre. Új nap emelkedik a láthatár fölé, az emberekben megszületett krisztusi erőből származó új fény, új otthon a haláltermészetben, ebben a világban, de nem ebből a világból valóan.

Ez egy fellegvár az ellenséges ország területén, amely megtámadhatatlan és bevehetetlen, ugyanis élő erőre támaszkodik, amely legyőzte az anyag halálát. Ezért mondják, hogy a várost hallal teli vizesárkok veszik körül, hogy a lakosok részesülhessenek ebből a bőségből háború és béke idején is. Érezzék át a hal evangéliumi jelentésű jelképét, a bőséget, amely Jézus-Krisztusban, a mi Urunkban van, annak a körnek a bőségét, amely minden jóval ellátja a misztériumok városát.

A szabad mezőkön különböző térségek vannak berendezve a vadállatok számára. Micsoda képtelenség! Állatkertet csináltak Krisztiánopoliszból? A városlakók a majmok bűzös ketrecei előtt szórakoznak, és elbűvöli őket az őserdő állatvilágának rútsága és piszka? A füléig az iszapban hempergő víziló irdatlan háta érdekli őket? Esetleg valami ismeretlen gazdasági érdekről, vagy meggondolásról van szó? Vagy ki tudja, lehet, hogy a vidék lakóinak valamiféle kíváncsisága játszik közre, talán egyfajta titkot akartak megfejteni? Ugye milyen hasznos kivenni a bálnák olaját, ami orvosaink szerint meggyógyítja angolkóros gyermekeinket? Milyen rejtett kincs lakozhat a vízilovakban, vagy a bűzlő majmokban?

Ki kell ábrándítanunk Önöket: a misztériumiskola más okból fordul az egymást marcangoló vadállatok felé, ugyanis ez a vad természet olyan elemekből származik, amelyek Lucifer hatására fajultak el, tehát betegek. Egy elem erőt képvisel, és amikor a pozitív elem a negatívhoz közeledik, megszületik az élet. Az állati élethullám ennek a párosodásnak az áldozata, és isteni küldetésével ellentétesen nyilvánul meg, egészségtelenül, gonoszul és gyalázatos ocsmányságként, a vad természet milliószámra szaporodó dögvészeként.

Tudniillik az emberiség nagyon szorosan kapcsolódik az állati élethullámhoz. Ezt a kapcsolatot az ember ez idáig csak a jövedelmezőség szempontjából értékelte. Megtanulta kizsákmányolni az állatokat, és kiirtotta őket, ha az útjában voltak.

A misztériumiskola teljesen másképpen értelmezi a két élethullám közötti kapcsolatot. Nagy együttérzéssel fordul az állatvilág felé, azért, hogy megsegítse az isteni szikrákat, amelyek ezekben a rút szörnyekben nyilvánulnak meg, és hogy legyőzze a bennük lakozó elemek betegségét. Ezt a munkát nem lehet felülről végezni, csakis alulról, az illető megnyilvánulási formától kiindulva. Példának okáért, a letűnt idők szörnyetegeinek eltűnését kizárólag egy misztériumiskola munkájának lehet tulajdonítani. Azok a lények, amelyek valaha így jutottak kifejeződésre, nem nyilvánulhatnak meg többé, mivel az elemek gonoszsága már megkötöztetett ezen a területen.

A krisztushierofánsok általános munkaterülete tehát három részre oszlik:

  • az egyik az élelem megszerzésére,
  • a másik a tanulmányok és gyakorlatok elvégzésére, és
  • a harmadik a nyilvános rendezvényekre.

Vagyis:

  • egyesek az isteni kozmikus energiák kivonásán és átalakításán dolgoznak, amelyek a Nagy Mű anyagául szolgálnak,
  • mások pedig ezen értékes kincsek helyes használatát tanulmányozzák és gyakorolják,
  • ismét mások a nagy munkaterület különböző részlegeinek megfigyelését végzik azért, hogy az elkészített és kipróbált gyógyszert helyes módon alkalmazhassák, a világ és az emberiség meggyógyítása érdekében.

Ezért szolgálja a sziget többi része, a misztériumiskola erőterének többi része, legkisebb darabkájáig a földművelést és az ipart. Ekék hasítják a földet, napfény csillan az aratók kaszáján, és a levegő kalapácsütésektől zeng: egy teljesen új világ épül, az isteni természet rendje.

A Kelet és Nyugat közötti viszályok és feszültségek jelentőségüket vesztik; senki sem tartozik sem a fasizmushoz, sem a kommunizmushoz. De ebben a világban, és mégsem ebből a világból valóan, nagy bátorsággal és kitartással, egy nagyon sajátos harc folyik a világért és az emberiségért.

Aki jönni akar, az jöjjön gyorsan! Zörgessetek és megnyittatik néktek!