Az új jel

J. van Rijckenborgh – Catharose de Petri

I. Az új jelben

Gyorsan közeledik az a pillanat, amikor a világnak egy része meglátja és megérti a rózsakereszt igazságát. A hazugságok, rágalmak és csalások gubancából, melyet a századok e szent és magasztos Rend jelképe köré fontak, nemsokára páratlan, makulátlan és szép emlékmű emelkedik ki: a rózsakeresztesek egyetemes kereszténysége, melyet az idők lanyha folyásában már csak nagyon kevesen értettek meg. Eljön a nap, amikor a rózsakereszttel szemben, Saulhoz hasonlóan, a fenyegető, üldöző és gyilkos érzetekkel telt emberek is alázatosan és megrendülten, Pál apostolhoz hasonlóan fogadják el e kereszt fényességét és szeretetét, s vakságukból új szemekkel ébrednek rá a világosságára.

Ez a minden időkben véresre vert, de sohasem agyonvert Rend betölti hivatását, egészen a győzelem napjáig, hogy aztán minden jóakaratával, az isteni hierofánsok egyetlen, szent, általános Szerzetének fehér templomában a világosság és a szeretet ünnepét ünnepelje.

Szinte trombita harsan, amikor az egyetemes Szerzet új munkához lát. Mire a trombitaszó rezgései kiáradnak és széles körökben elterjednek a földön, a Szerzet fókuszaiban már új, tiszta hangot keltenek, hogy célját soha el nem hibázó hatását kifejthesse bolygónk legsötétebb zugaiban is.

A modern Szellemi Iskola most ilyen új, kezdődő munka jegyében áll. A halhatatlan Rózsakereszt megrendíthetetlenül bebizonyítja erejét. E tevékenység összefoglalását többek között a Rend nyugaton való fellépésének klasszikus és legfontosabb hagyatékában is megtaláljuk, a „Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője, anno 1459” című műben.

Eljött az ideje, hogy e hagyaték egy részéről lehulljon a lepel. E könyv fejezeteiben is köztudomásra jut a benne rejlő örök igazság. Az emberiség legnagyobb része ma is látván nem lát és hallván nem hall, pedig most őrült sebességgel vezetik egy mélypont felé, melynek következtében elképzelhető, hogy sokan, akik eddig a csalás és a hamis irányzatok igája alatt görnyedtek, akiket a mélység szellemei félrevezettek, most megpillantják e hagyaték magasztos, érintetlen, valódi, fényes alakját.

Meghívjuk Önöket, lépjenek be velünk a Szerzet beavatótemplomába, a Szent Szellem szárnyainak árnyékában. Aki keze munkáját, feje és szíve képességeit a szent Rózsakeresztnek akarja szentelni, annak tárjuk fel ezeket az előadásokat, azzal a kérelemmel a szívünkben, hogy egyszer szintén megtalálják az utat, mely az Urunkkal és Megváltónkkal ünnepelt, áldott menyegzőhöz vezet.

Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője részletesebb vizsgálatának eljött az ideje. E kijelentés azon a tényen alapul, hogy a Szerzetnek e hagyatéka nyugaton először 1616-ban jelent meg nyomtatásban. A következő előadások, e könyv fejezetei, pontosan 333 évvel később, 1949-ben hangzottak el, azon kívül 1949-nek ugyanaz a mágikus kulcsa, mint 1616-nak. Ha valamelyest ismerik a számok mágiáját, akkor látják, hogy eljött az új trombitaszó helyes időpontja.

A mű szerzőjeként az akkoriban ismert lelkészt, Johann Valentin Andreae-t nevezik meg; ugyanakkor azt mondják, hogy Andreae a történetet 16 éves korában írta. A jelentés így természetesen megtévesztő, mert az alkímiai menyegző tartalma egyetemes jellegű, s az ismeretek, melyeket közöl, régiek, mint maga az emberiség. Holott szerzőségét és az ifjú kort Andreae sohasem tagadta kimondottan, ismeretes, hogy erről mindig finom humorral nyilatkozott, ami miatt értelmiségi körökben egyre határozottabban azt gyanították, hogy „Alkímiai menyegzőjével” Andreae a furcsa regények sorához akart hozzájárulni; tehát valami diákcsínyről van szó.

Andreae rosszakaratú ellenfelei a századok folyamán nagy vitákat is folytattak naiv, és keveset értő szószólóival. Gúnyolódás-e a mű, vagy igaz? Egy fiatalember fantasztikus bolondozásának vagy Christian Rosenkreuz valódi tapasztalatának nézzék-e a dolgot? Andreae sohasem adott pozitív választ a hozzá intézett kérdésekre. Üldözőket és érdeklődőket egyaránt kielégítetlenül küldött el, holott mindenkit minden további nélkül felvilágosíthatott volna a könyv bevezetője.

Ott ugyanis az áll: „Ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé, sem rózsákat ne adjatok a szamaraknak.” Ez nevén nevezi a dolgot, s világosabban nem lehetne megmondani. Aki az alkímiai menyegző tartalmát nem az ösvény magasztos kulcsának ismeri fel, annak még nincsen szüksége rá. Ha valaki nem érti, akkor nem neki szól. A rózsakereszt iskolájának egyetlen igazi tanulója sem beszél Rendjéről, ha nem számíthat valódi érdeklődésre és megértésre.

Andreae semmiképpen sem volt az Alkímiai Menyegző szerzője. Ez a mű réges-régen megvolt már írásban. A régi kéziratok a legtávolabbi múltra, a dialektikus emberiség történelmének pirkadatára utalnak. A jelképes Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője mindig is kísérte az emberiséget, mint annak az egyetemes tannak egy magasztos része, amelyet Isten adott Ádámnak az ember bukásakor, ahogyan a Confessio Fraternitatis Roseae Crucis mondja. Andreae nem tett mást, mint az „előírt napon”, melynek időpontját az Egyetemes Szerzet munkafejlődése határozza meg, a saját módján tette közzé ezt az örök igazságot, s mi ehhez a publikációhoz igazodunk, hogy ugyanazt az igazságot terjesszük a modern Szellemi Iskolában.

A menyegző dátumát, 1459-et, és a szerző, Andreae 16 éves korát is a kabbalista titok rejtett értelmében kell vizsgálnunk. Az 1459-es évszám összekapcsoló szintézisében megmagyarázza az Istentől jövő világosságot, mely Krisztusban újra megérinti az emberiséget a legnagyobb szükségben; a 16 éves kor pedig arra utal, hogy azt az embert méltónak találták arra, hogy kihordja ezt a világosságot az emberek közé.

Az alkímiai menyegző azt a keresztény-hierofáns utat mutatja meg, amelyen transzfigurálás, az átalakulás révén egyesülhetünk az eredeti élettel. Christian Rosenkreuz, a Krisztusban a Szent Szellem által meghatott ember, hét nap alatt több szertartáson, vizsgán és tapasztalaton megy át, míg végül eléri a nagy világosságot. A mű rendkívül gazdag, szinte aranybánya. Merüljünk hát le aknáiba, hogy a kiemelt kincsek segítségével megtanuljuk megérteni „az építés királyi mesterségét”.

Először is meg kell érteni, mit jelent a Christian Rosenkreuz név, hogy azután ebből levezethessük az alkímiai menyegző fogalmát.

Christian Rosenkreuz nevével kapcsolatban a világtörténelem folyamán sok találgatásra bukkanunk. Az a legelterjedtebb vélemény, hogy egyszer élt egy Christian Rosenkreuz nevű ember.

Azt is gondolták, hogy ebből valami mély értelmű jelképet kell levezetni. Azt mondták, hogy a név két latin szóból ered: a ros-ból, ami harmatot jelent, és a crux-ból, vagyis keresztből, amiből azonban a fény, a világosság szó is levezethető. Az alkímiában a harmatot tartották az arany hatásos oldószerének, s így az rózsakeresztes – úgymond -, aki a harmat segítségével keresi a világosságot. Azt mesélik, hogy valóban akadtak olyanok, akik szorgalmasan gyűjtötték a harmatot kísérleti célokra. Itt azonban a „mennyei harmat” fogalmára kell gondolnunk, amellyel a szentírás az őspránai világosságot jelöli. Mások a Szerzet jelét a rózsával és a kereszttel, vagy pedig Krisztusnak a kereszten ontott vérével hozták kapcsolatba.

Így vetemedtek a különböző kívülállók mindenféle találgatásokra anélkül, hogy a lényeget megfoghatták volna. Persze meg kell jegyeznünk, hogy a rózsakereszt magjához való behatolást egyetlen kutatónak sem teszik könnyűvé. Mert először is a Szerzet kifelé hallgatásba burkolódzik, másodszor pedig a rózsa és a kereszt olyan egyetemes és ősrégi jelkép, hogy majdnem mindenre használható, amit minden időkben meg is tettek.

Van például egy ezüst rózsa a brahmanok paradicsomában (ez egy mennyei kert, ahogyan sok vallásos legendából ismeretes). A brahmanok paradicsomában lévő rózsa közepén lakik Isten. Ez tehát Ádám és Éva paradicsomának élet-fájához hasonlít. Azt mondják, hogy Buddhát keresztre feszítették, mert egy virágot rabolt el ebből a kertből.

Továbbá a gnosztikus evangéliumok egyike azt mondja, hogy Jézust a legmagasabb mennyországban feszítették keresztre. Ezt megértjük, ha meggondoljuk, hogy Jézus Názáretből származik, mely Karmel hegyének lejtőjén fekszik. Názáret „virágot” jelent, és Karmel hegye „Isten kertjét”, vagy „szőlőskertjét”, Jézus tehát az az ember, aki virágként lakik Isten kertjében.

Egy középkori költemény kertről ad hírt, ahol rózsa található. A kert falai tele vannak képekkel, jelképes alakokkal, a gyűlölet, kapzsiság, irigység, gyász, öregség, képmutatás, szegénység, szóval a dialektikus ember minden nyomora és bűne ábrázolásával. Aki birtokolni akarja a rózsát, annak át kell törnie a nyomoron és vétkeken – így zárul a költemény. Ha ez sikerül neki, akkor megkapja a rózsát, mint a szeretet legszebb jutalmát.

Órákig foglalkoztathatnánk egymást a rózsáról és a keresztről szóló elbeszélésekkel és legendákkal. Még Dante „Isteni színjátéka” paradicsomának rózsájára és keresztjére hívjuk fel a figyelmet. Dante paradicsomában úgy látjuk a keresztet, ahogyan a modern Szellemi Iskola is ábrázolja. Dante úgy beszél e hatalmas rózsakeresztről, mint a világosság óriási tengeréről:

És ha alját ily fények öntözék meg,

Gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa

S mily messzeségét borítja az égnek.

Nincs ott hatása távolnak s közelnek;

E hely közvetlen Isten kezében,

S a természet törvényi szünetelnek,

Az örök Rózsa arany közepébe,

Mely fejük, feslik, és a szent tavaszba

Illatát küldi a Napot dicsérve,

Oda vont már engem Beátrice…

Meg kell tanulnunk megérteni, hogy a rózsa és a kereszt alapvető és szerkezeti egységet képez. A Szerzet a rózsa alatt az ember auráját vagy lélegzőterét érti. A rózsában pedig a személyiség áll, a kereszt, elválaszthatatlan kapcsolatban. Az aura az egész emberi lényvalóság szerves része, anatómiailag éppoly bonyolult szerkezetű, mint minden más rész.

A rózsának, mely a dialektikus ember keresztjén virul, az a feladata, hogy megőrizze az egész emberi akarat, gondolkodás, érzés és vágyakozás eredményét, ennek megfelelően erőket és anyagokat vonzzon, melyek megegyeznek az általános emberi állapottal, és eltaszítsa, ami ezzel nincs összhangban. Az aura tulajdonképpen a karma szerve, különösen azért, mert két élet között nem oszlik fel, s így megőrzi az ember korszakokon át lefolyt fejlődésének kivonatát.

Az aura a legenda virágoskertje, melyet ura elhanyagolt, s amely emiatt tele van gyommal. Falai befelé és kifelé is a gyűlölet, kapzsiság, irigység, gyász, öregség, képmutatás és szegénység, tehát a dialektikus ember minden bűnének és nyomorúságának képét sugározzák. És minden korszakban akadtak olyanok, akik ezt az elhanyagolt kertet ki akarták gyomlálni és meg akarták tisztítani, akik ezt a helyet újra rózsakertté akarták tenni, ahol a mennyei harmat hatására kivirágozhatott volna a fehér rózsa. Számtalan természet-okkult és természetvallásos utat jártak be. Valóban sokat is tudtak változtatni a rózsán és a kereszten. A kultúra sok formáját fejlesztették ki, de a természetrózsák aranyát nem sikerült úgy kivirágoztatni, hogy a tökéletesen megszabadult élet mennyei illatát árasszák.

Most itt van a Szerzet, az Egyetemes Szerzet, mely menetel az úton anélkül, hogy az emberek megértenék. Ismeri az utat, a módszert és a királyi művészetet, mellyel teljes eredeti pompájában helyre lehet állítani az ősrégi, szerves rózsakertet, az istenek kertjét, a régiek klasszikus paradicsomát. A Szerzet mindenkinek kész megmutatni ezt az utat, melynek az a feltétele, hogy az esetleges jelöltek a legkisebb részletekig is kövessék Jézus, az Úr nyomdokait, aki birtokolta a Krisztust. A jelölteknek ki kell jelenteniük, hogy felhagynak a művelés minden helytelen irányú kísérletével, hogy bejárhassák ezt az egyetlen ösvényt.

Az egyetlen ösvénynek két alapvető nézete van. Először is univerzálisan keresztény, s ezért rózsakeresztes. A valóban az ösvényen járót nevezik Christian Rosenkreuznak. Másodszor a dialektikus rózsakereszt teljes átalakulására, transzfigurálására vonatkozik. Ebben az értelemben beszélnek alkímiai átváltoztatásról. Ezért nevezik ezt az univerzális utat végül is Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének.

Ismerjük meg tehát az üdvnek ezt az ösvényét, hogy a hervadhatatlan szépségű rózsa felragyoghasson keresztünkön.

II. Húsvét előestéje

„Húsvét előtt, este, ültem az asztalnál, s szokásom szerint, alázatosan imádkozván, alaposan kibeszélgettem magam teremtőmmel, és elgondolkoztam a sok nagy titkon (amiből nem is keveset engedett nékem meglátni a világosság Atyja őfensége). Amikor pedig kedves húsvéti bárányommal kovásztalan, folttalan kenyérkét akartam szívemben elkészíteni, olyan szörnyű szél kerekedett, hogy azt hittem szétveti a hegyet, amelybe házacskám volt ásva. Mivel azonban az ördög (aki már oly sok bajt csinált nekem) ilyesmit még sohasem tett velem, bátorságra kaptam, s megmaradtam a szemlélődésnél, amíg (amihez nem voltam hozzászokva) valaki meg nem érintette a hátamat, amitől annyira megijedtem, hogy alig mertem hátranézni.”

Így kezdődik Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzője. Más kezdet el sem képzelhető. A keresztény-hierofáns Szellemi Iskolai tanuló vándordíjának a húsvét előtti estén kell kezdődnie. Minden más időponttól komolyan el kell őt tanácsolnunk. Ha máskor kezdené, kétségtelenül elveszítené a nyomokat, a balesetek sora érné, s az elfecsérelt energia miatt összerogyna valahol az ösvényen.

„Húsvét előestéjén” Mit jelent ez? Tudják, hogy általában mit értenek húsvéti ünnep alatt: egyesek a természet feltámadását az évszakok váltakozása folytán, mások egy feltámadott ember emlékünnepét, Jézus, az Úr emlékezetére.

Olyanok is vannak azonban, akik az új, magasabb és örök tudatossá válásnak egy időtől, természettől vagy történelemtől független, időszerű pillanatában lépnek az új, magasabb, örök tudatossá válás elé. Ez az abban való feltámadás, amit mi az „új életnek” nevezünk. Feltámadás egy másik világvalóságban, melyet a szentírás „Isten birodalmának” nevez.

Egy ilyen feltámadás megvalósításához természetesen előkészületekre, egy rendkívül életbevágó folyamatra van szükség. Senki sem mondhatja, hogy „nézzük csak meg Isten országát”. Isten birodalmát nem lehet megtekinteni, csak átélni lehet.

A közönséges metafizikai turizmussal az élet minden területét tanulmányozhatják, értelemmel vagy misztikusan, a természet fátylának ezen az oldalán és a túlvilágon is, s tanulmányuk alapján cselekvésre szánhatják magukat. Hogy azonban Isten birodalmába bemehessenek, ahhoz abból valóknak kell lenniük. Belátják majd, hogy ez mennyire megváltoztatja az élettel szemben elfoglalt álláspontjukat. A dialektikus ember rendelkezik bizonyos életösztönnel, bizonyos motorikus erővel, bizonyos tudattal, mellyel céljait választja, s azokat értelemmel vagy misztikusan megközelíti. Isten birodalmával kapcsolatban azonban a tudat és motorikus erő, a legnagyobb értelmi képesség és a legmagasztosabb misztikus elragadtatás is teljesen és tökéletesen elégtelen.

Számtalan ember vetette alá magát a legnagyobb fáradalmaknak, hogy megszabaduljon ettől a képtelenségtől, hogy végül a szentírás abszolút igazságát tapasztalja: „Test és vér nem örökölheti Isten birodalmát”. Ezután a keserű tapasztalat után (hogy az isteni birodalomban a legműveltebb dialektikus módszerekkel sem lehet részesülni) sokan jutottak arra az álláspontra, hogy akkor az nem is létezik. A metafizikai turizmus sikertelenségére tipikus anyagi reakció következett.

Értsék meg tehát, hogy milyen rendkívüli mértékben kell megszabadulniuk a felületességtől, ha Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjét csak valamelyest is meg akarják érteni. A keresztény titkok üdvözítő ösvénye teljesen az evangélium ösvénye, ami azt jelenti, hogy sok mindennek kell megtörténnie, míg a tanuló eléri húsvét előestéjét. A régi napnak alá kell hanyatlania az élet tengerének hullámaiban, mielőtt megélheti az új nap pirkadatát. Ha tehát az Alkímiai Menyegző szűkszavúan azzal kezdődik, hogy „húsvét előestéjén az asztalnál ültem”, akkor meg kell gondolnunk, hogy ezt nagy munka előzte meg, a szüntelen én-elölés munkája, a régi én levetése, a dialektikus világosság eloltása.

A rózsakereszt Iskolája a tanulóknak sokféleképpen, különböző spirálisokon nyilvánul meg. Néhányat megkísérelünk valamelyest ecsetelni, s nagyon őszintén meg kell vizsgálniuk, hogy melyik nézetet ismerik belülről, hogy tehát a rózsakereszt-élménynek melyik spirálisán állnak. Ha mindenki felismeri magát, léte állapotát, minden szépítgetés nélkül (mert az önámítás nagyon sajnálatos lenne), akkor szilárd alapokon áll. Akkor tudja, hogy mi van már mögötte és mi fejlődik ki előtte, ami a múlhatatlan világossághoz hívja integetve.

A Rózsakereszt Szerzete a munkát ott kezdi, ahol ez a világ abbahagyja. Ez a keresztény rózsakereszt megdönthetetlen igazsága. Amíg Önök még elvárnak valamit ettől az élettől, amíg minden vágyakozásukat és reményüket ennek a természetnek az embereibe és dolgaiba fektetik, addig a Rózsakereszt Szerzetének nincsen mondanivalója az Önök számára, s még az Alkímiai Menyegző jelszava érvényes: „Ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé, s ne adjatok rózsákat a szamaraknak”. Ha ebben a helyzetben Önök persze nem is disznók, de a Szerzet szempontjából kétségtelenül szamarak. Amíg Önök mindenféle intézménnyel, egyesüléssel, szövetkezéssel és tevékenységgel ezt a világot próbálják megjavítani vagy megváltoztatni, tudatuk központjával, egész jóságképességükkel, addig a Rózsakereszt Szerzete egy szikrányi energiát sem fog Önökre fecsérelni. Ezt szigorúnak tartják? Érthetetlennek? Ellentmondásnak? Ez annak a bizonyítéka lenne, hogy még nem érettek a rózsakereszttel való találkozásra.

És mi van az emberiségnek azokkal a képviselőivel, akik egész erejük, birtokuk, egészségük és életük bevetésével küzdenek az emberiségért? Nézzék meg a sikereiket! Néhány ilyen nagy személyiséget mintegy tiszteletre méltó óvónőkhöz lehetne hasonlítani, akiknek arról kell gondoskodniuk, hogy a kis oktalan lények be ne verjék egymás fejét. A többiek a dialektikus spekulánsok tarka sokaságát képezik, esetleg olyanok hősies csapatát, akik tudatlanságukban az isteni birodalom ellen harcoltak. Amíg Önök még tiszteletteljes szemforgatással méltatják az ilyen spekulánsokat, addig a Rózsakereszt Szerzete szerényen háttérbe lép. Nem eteti rózsával a szamarakat.

Feltesszük a kérdést: miért akarnak reménytelen törekvéssel egy olyan világot és emberiséget megjavítani, mely nem foglaltatik benne az istentervben, mialatt egy isteni birodalom és isteni emberiség valóban létezik? Miért akarnak egy düledező, lakhatatlan pajtát minden erejük bevetésével lakhatóvá tenni, ha mellette ott áll az Önök számára egy villa, tágra nyílt ajtókkal? Szamárság – ha megbocsátható is, mert nem látják az Atya házát a sok lakóhellyel.

Ezért van a végtelen, szeretetteljes türelem, korszakok óta tartó várakozás, míg az ember kezdi a szamárságból való kigyógyulás jelét mutatni. A gyógyulás jele pedig nem ezer problémának a megoldása, hanem az a tény, hogy e világot és emberiséget nagyon is tudatosan kezdik pusztaságnak tapasztalni, a világkerék dübörgésében meglátják az abszolút reménytelenséget, s mintegy fejhez kapva, kézbe temetett arccal, kétségbeesetten felsóhajtanak: „Istenem, milyen balga vagyok! Rohanok a szokások taposómalmában. Az évek elsuhannak, vérem elmeszesedik. Reménytelenül vonszolom magamat, s utolsó sóhajtásom egy újabb vigasztalan kezdet első lélegzete.”

A gyógyulás jele annak a hazugságnak a leleplezése, hogy „az élet oly gyönyörű”; a felfedezés, hogy minden nevetés valami sóhajtásféle, a Prédikátor belső felfedezése, hogy ennek a természetnek a legkitűnőbb dolga is csak hiábavaló fáradozás. A gyógyulás jele, ha e felfedezés miatt csaknem belefulladnak a problémákba, a kérdések örvényében találják magukat; mert küzdő lelkek lettek. Csak akkor kerülnek szükségbe, igazi szükségbe. Verik az élet falát, hogy megértsék ennek az átkozott életnek az értelmét. Akkor nem szamarak többé, illetve nem állatok, nem ennek a természetnek az emberállatai.

Ekkor találkoznak először a Rózsakereszt Szerzetével, mely, mint Önök, ennek az életnek a pusztaságában tartózkodik. A Szerzet ennél az érintkezésnél beszélgetések, példák, a figyelem felhívása és tanácsok képében mutatja meg az átkozott lét miértjét és hováját. Kimondja a prófétai „itt az idő”-t, mert egy küzdő léleknek már nincsen sok ideje. Már aktuális stádiumba lépett. A lelket tettre ébreszti. „Itt az idő, hora est, egyengessétek a bennetek lévő Isten útját.” Aki a Szerzetnek ezt az érintését megérti, megnyílt az igazsággal és a valósággal szemben, az megérett a második spirálisra, a Szerzet második érintésére. A tanuló rálép sivatagi útjára. Időszerű élményként lábát a búcsú ösvényére teszi. Ez a János-keresztelő a Jordánban, mintegy pozitívan beleveti magát a búcsúba.

Ettől a pillanattól kezdve itt van a második érintés. Mint odareppenő madár, leereszkedik a tanulóra a megvilágosodás kegyelme. Világosságot kap az ösvényen, és ennek a vezetése alatt járja be az én-semlegesítés útját, természete ön-keresztrefeszítése útját. Lépésről lépésre alkalmazza gondolkozásának, akarásának, vágyakozásának és tudatának harmadik képességét, a semlegesítési képességet, az endurisztikus képességet.

A közönséges önvalónak van vonzó képessége, taszító képessége és a „szemrebbenés” nélküli elutasítás képessége. Vonzással és taszítással fenntartják, sőt erősítik az élet és halál kerekéhez kötő kötelékeket. A semleges figyelmen kívül hagyással feloldozzák a kapcsolatokat, de csak akkor, ha az ösvényen megvan a világosságuk. Ha ezt a semleges megtagadást a küzdő lélek aktuális keresztelője nélkül gyakorolnák, akkor a megszabadulás csak ideiglenes lenne és feszültség fejlődne ki, melynek a szenvedély különböző formáiban kellene kisülésekhez jutnia.

Így oldozza fel magát a tanuló intelligensen – a Szerzet sugárerejében – a világ dolgai alól, s nagy nyugalom, nagy csend keríti hatalmába. Az én-elölés nyugalma és csendje, annak a bizonyítéka, hogy a természet kálváriája, keresztútja a végéhez közeledik és a személyiségnek (ez a kereszt) és a rózsának (ez az aura) az izgága mozgása a Gnózis érintésében lecsendesült és megállt.

Ez az a nyugalom és csend, amelyről a szentírás beszél. A zsoltárokban: „Ez lesz nyugvóhelyem örökre; itt lakozom, mert ezt szeretem”. Vagy Ézsaiás: „Ez a nyugalom, hogy nyugtassák meg a megfáradottat, és ez a pihenés”.

Ez az a nyugalom, melyről a zsidókhoz írt levél beszél, s amit a tanuló maga valósít meg. Ez az Istennel való rejtett kapcsolat, a kezdődő egyensúly a tanuló és a Gnózis között. Ez a nyugalomban, a csendben-lakás, abban a csendben, amely a vihart követi; az abszolút csendben, mely az én-elhalás következménye. Akik ismerik ezt a csendet, azok megszüntették a természet én-jét, véghezvitték az endúrát, bemennek a rejtett nyugalomba, közel kerültek húsvét előestéjéhez.

Valószínűleg többen is vannak Önök között, aki még nem ismerkedtek meg a küzdő lélek keresztelőjével, s az endúrának egy veszélyes kalandját, egy őrült kísérletet vészeltek át! Hányán billentek ki talán az egyensúlyukból is? A nyugalmat, a megelevenítő Istenben-rejlést felajánlották nekik, de nem akartak hallgatni a jó szóra.

Figyeljék meg, hogy néhányan bemennek ebbe a nyugalomba, s hogy mások, akiknek a megszabadulás evangéliumát kihirdették, nem mennek be, „engedetlenségük miatt”, ahogyan Pál mondja. Amiatt az engedetlenség miatt, mely teljesen az önérvényesítés területén fekszik.

Akik azonban a Gnózis értelmében megtalálták az én-megszüntetés nyugalmát és csendjét, azok mind bemennek a Szerzet harmadik érintésébe. Ezek egy új folyamatban, a transzfigurálás, az átalakulás folyamatában, az alkímiai menyegzőben támadnak fel. Ez egy olyan folyamat, amely húsvét előestéjén kezdődik.

A Szerzet első érintését a Rózsakereszt Iskolájának nevezzük, a második érintés a Magasabb Tudat Iskolája. A Szerzettel először az élet pusztájában találkoznak létszükségük lelki küzdelme közepette. A második találkozást akkor ünneplik, ha rálépnek a csend ösvényére, az én-semlegesítés ösvényére, s ezt bejárják addig a pontig, amit húsvét előestéjének neveznek.

A Szerzet harmadik érintését nem jelöljük dialektikus névvel. Ez a rejtett kapcsolatban lévő érintés, a felmenés az új templomba, melyet nem kézzel építettek. Ez egy új keresztút, a transzfigurálás keresztútja, az Isten templomának oszlopaivá alakulás fényes fejlődése. Itt az idő, hogy néhány tanuló elhívasson ehhez az élő templomhoz.

Tanulóinak a Rózsakereszt Szerzete különböző módon és különböző spirálisokon nyilvánul meg. Ezeknek néhány nézetét ecseteltük valamelyest a kezdettől húsvét előestéjéig. Vizsgálják meg nagyon őszintén, hogy ennek a pályának melyik pontján állnak pillanatnyilag. Akkor tudják, hogy mi van mögöttük, és mi fejlődik ki – hívogatva és integetve – Önök előtt. Önök előtt áll dicsőségesen az új élet nyugalma és csendje. Reméljük és imádkozunk, hogy megtalálják ezt a nyugodalmat – mert itt az ideje!

III. A Szent Szellem vihara

Az előző fejezetben a három érintésről volt szó, a három fejlődésről a Mozdulatlan Birodalom Egyetemes Szerzetében. Ennek a három hatásnak az a célja, hogy az eltévedt és kijózanodott embernek megmutassa a születés házába visszavezető utat, és segítsen neki az úton is.

Az első érintés úgy történik meg, ahogyan azt a Rózsakereszt Iskolájában ismerik meg. A kérdést nyitva hagyjuk, hogy ezt az első érintést külsőleg vagy belsőleg tapasztalják-e. Mint mondtuk, az első igazi érintkezés a Szerzettel, a belső érintkezés csak akkor történik meg, ha a kutató, kereső ember létszükségében elért lelke megzavarodásához. Akkor a Szerzet eljön hozzá, hogy a rejtett birodalom igazságát és valóságát minden elképzelhető módon megnyilvánítsa neki.

Mihelyt a tanuló, léte szükségében, a Szerzet megvilágosító érintése alatt elhatározza, hogy bejárja az ösvényt, felveszik a Szerzet második hatás-spirálisába. Ezután a testvérek segítségével halad lépésről-lépésre a csend ösvényén, az én-megszüntetés ösvényén, egészen a húsvét előtti estéig, feltámadási folyamata előestéjéig. Ezt a feltámadáséleti fejlődést nevezi Johann Valentin Andreae „alkímiai menyegzőnek”, melyről most további részleteket szeretnénk közölni.

Figyelmüket először a feltámadási ünnep bevezetőjére kell terelnünk, melynek 1616-ban megjelent szövegét idézzük:

„Húsvét napja előtt, este, ültem az asztalnál, s szokásom szerint, alázatosan imádkozván, alaposan kibeszélgettem magam teremtőmmel, és sok nagy titkon gondolkoztam el, amiből nem is keveset engedett nekem meglátni a világosság Atyja őfensége. Amikor pedig kedves húsvéti bárányommal kovásztalan, folttalan kenyérkét akartam szívemben elkészíteni, először olyan szörnyű szél kerekedett, hogy azt hittem szétveti a hegyet, amelybe házacskám volt ásva.”

A szövegben nagyon meglepő néhány különös részlet. Először is, mint tudjuk, húsvét előestéje van; másodszor, Christian Rosenkreuz nagyon bensőséges és rendkívüli imaéletet él; harmadszor, ismeri a misztériumokat; negyedszer be van avatva a szent úrvacsora kiosztásába és ötödször a Szent Szellem kitöltésének hatalmas erejét éli át.

Hogy mit jelent húsvét előestéje, azt már tudják, figyelmüket így a tanuló imaéletére irányítjuk, aki a szellemi felemelkedés harmadik spirálisára nemesedett. Teljesen tudatában kell lenniük, hogy ez az imaélet egészen más, mint a természetvallásos ember meditálása. A természetvallásos imaéletben megkülönböztetjük: a szokásból végzett imádkozást, a közönséges belső ösztönből való imádkozást és a mágikus kultusz-imát.

A szokásimában a vallásosságra nevelt ember szokása jut kifejezésre. Automatikusan mormolja imáit, csupán a vérében lévő tiszteletadási szokásféléből, összetett kézzel, csukott szemmel. Ez a tömeg jelentéktelen meditálása.

Ezen az alapon itt-ott, néha kifejlődik a belső, természetes ösztönből való imádkozás. Mert az élet nehéz, és tele van fáradalmakkal. Az „én” nagyon gyakran nem boldogul a körülményekkel, s rájön tehetetlenségére. Ezt a ráébredési félelem kíséri. A félelem pedig, mint tudják, vérhevülés és a vörös életelixír keringésének a lefékeződése. Félelem esetén „torkunkban dobog a szívünk, ott érződik a vér lüktetése, s azt is mondják, hogy megfagyott a vérük. Ebben a helyzetben tör ki az emberből a félelem-ima. Mintegy kiáltás a lényben: Istenem, segíts! Teljes erejével rátör a természetvallás múltja. Félelmükben az emberek jámborak és alázatosak. Ha a természetemberben a félelem lobog és dúl, akkor – nem tehet mást – természeti erőket és a természet isteneit hívja segítségül. Így a természet tökéletesen természet marad, és ez az imaélet semmi más, mint az énközpontúság, az önzés fokozott kifejezésre jutása.

A mágikus kultúra bonyolultabb, s ravaszabbul gyakorolják. Az a célja, hogy az embert, mint tömeget, ennek a világnak az istenéhez, a tükörszféra-hierofánsok egyesületéhez kötözze, akik ezt a világot a saját önfenntartási ösztönükből akarják fenntartani. Ismeretes, hogy a hivatalos személyek serege, akiket „lelkészeknek” vagy „Krisztus szolgáinak” neveznek”, miután évekig oktatták őket a vallási természetmágiára, hogyan terelik össze a tömeget termekben és templomépületekben, hogy ott összekössék őket a természetistennel, s ezt a kötést megerősítsék. Sokat beszéltünk ezekről a dolgokról, itt nem akarunk részletesebben kitérni rájuk. Csak emlékeztetni akarunk erre a sötét, reménytelen háttérre Christian Rosenkreuz fényesen világító, megszabadító tevékenységével szemben.

Mindenekelőtt azt kell világosan látniuk, hogy a természetvallási imaélet minden formája a dialektikus életet még fáradságosabbá teszi, s ezt az amúgy is oly sötét természetrendet még pokolibbá teszi. Nagy kegyelem, hogy a rózsakereszt első érintését átélő tanulók közül sokan állnak el a természetvallásos imaszokástól és az egyházi mágiától. Az ösvényen megtett első lépések általános és kegyes következménye a szokásos imádkozás és a természeti ösztönből gyakorolt imádkozás abbahagyása. A természetistennek akkor már le kell adnia valamit az erre az emberre gyakorolt hatalmából.

Így fejlődik ki a másik világosságban, az Egyetemes Szerzet világosságában való fokozatos felébredés. Mihelyt a tanuló eltakarította az első akadályokat, azonnal beáramolhat a Szerzet világossága, és ezzel a kapcsolattal mindennapi közösséget teremt az örökkel.

Ha meg akarják érteni a mondanivalónkat, akkor jól meg kell gondolniuk, hogy a transzfigurista alakulási folyamatban lévő embert miért nevezik Christian Rosenkreuznak.

Mert keresztneve, kezdete Jézus Krisztusban, Urunkban van; ez a másik élet ereje, ez a Gnózis. Mert „családi” neve egész, elsüllyedt dialektikus lényvalóságára utal, melyet Krisztus erejében át akar alakítani, transzfigurálni.

A rózsa az aura, a kereszt a dialektikus személyiség. Hogy a rózsa kivirulhasson a kereszten, ahhoz Krisztus szíve vérével kell táplálkoznia és a Gnózis csodálatos napfényében kell kibontakoznia. Ezek nem misztikus jelképek, hanem a szükséges folyamat vázlata. Kezdetének, folytatásának és végének Jézus Krisztus Urunkban kell lennie. Hogyan lehet ezt elérni? A rózsát, az aurát meg kell nyitni az új pirkadat világossága számára. Ez az egész szegletkő-szabadkőművesség lényege.

Kertjükben ki kell virultatniuk a rózsát, a misztériumok szent rózsáját. Tehát meg kell tanulniuk megérteni az aura titkait. Az aurában, egész lényünk sors-fonadékának (karmájának) legvészesebb hordozójában ki kell írtani minden gyomot, s ha a kapa nem elég, akkor gyökerestől kell kitépni, hogy a misztériumok rózsája felébredhessen. Ha a legenda klasszikus rózsakertje nem felel meg az isteni követelményeknek, akkor a rózsa nem virulhat a kereszten, tehát a személyiségnek a megszabadító értelemben való megtámadása teljesen lehetetlen.

Miért térnek vissza ismételten régi szokásaikhoz? Miért derül ki újra meg újra, hogy régi gondolatviláguk rabjai? Mert az aurában lévő bajoknak nem a gyökereit támadják meg. És ezért kell az eredeti evangélium útját bejárniuk, a Szerzet első érintésétől kezdve egészen húsvét előestéjéig.

Ezen a keresztúton a rózsakert újjászületik és a tanuló bemegy egy új szellemi közösségbe. E szellemi közösségnek egy nyugodt, egyensúlyban lévő aurán kell alapulnia, mely csendes, kristálytiszta tó lett. Ez a tó aztán a személyiségben átalakítás nélkül képes tükrözni az örök nap világosságát.

Aki elért ehhez, az a rózsát ráerősítette a keresztre.

Ismeri belső Krisztusa lényét.

Az előbb a félelmet említettük. A félelem az aurának egy állapota. A félelem a természetösztön, a természethez kötöttség jelensége, annak a jele, hogy a lény külső és belső tekintetben is ehhez a természetrendhez van kötve. A félelem egy önkéntelen dialektikus tulajdonság. Minden fél, ami itt él. Az erdőben az állat hegyezi a fülét, hogy nem észleli-e valahonnan a veszély jelét. Rovarok és madarak a virágok, levelek, vagy a fa kérgének színét veszik fel, hogy elkerüljék seregnyi ellenségük figyelmét. Az ember megtanul körültekintő és számító lenni, mert a létfélelem befészkelte magát a lényébe.

A félelem az aurikus térség bizonyos érzékelőközpontjaiból ered, mégpedig a Marsra vonatkozó központokból. Felfedezték-e már, hogy a félelemnek és a Marsnak köze van egymáshoz, hogy a félelem és a természetes bátorság édestestvérek? A bátorság, a természetben található hősiesség, melyet világunkon nagyra becsülnek, félelemből, létszükségből ered. A történelem legnagyobb hősei gyakran vallották be bizalmas nyíltszívűséggel, hogy legvitézebb tetteik valójában félelmükből magyarázhatók.

A félelemnek tehát az aurikus szféra marsi, azaz dinamikus érzékelőközpontjaihoz van köze. Ezeknek a központoknak az a feladatuk, hogy az ősanyagból azt az atomi állapotot vegyék fel, amit mi végső fokon vasnak ismerünk. Ennek a csodás fémnek, tiszta ősállapotában, az egész lényvalóságot kell dinamikus energiával ellátnia. Ennek a dinamikus energiának kell az ember szellemi, erkölcsi és ősanyagi egészségét szüntelenül eszményi állapotban tartania. Ha ezt az energiát helytelenül alkalmazzák, akkor a kimerülés miatt ezek a központok a kelleténél több ősanyagot vesznek fel.

Ugyanebben a pillanatban sarjadni kezd a gyom a rózsakertben, s ezt a csodás kertet vad burjánzás csúfítja el. Mert a több ősanyag megragadásának forradalmi eszméje az isteni törvények megszegése miatt megkövesedéshez vezet, s a személyiség azzá a húsos börtönné töményedik, amelyet jelenségünk formájában ismerünk.

A vérünkben lévő vas, a szentségtelen aurikus burjánzás kivonata melengeti a vérünket, fenntartja az életünket, de ez az élet fogság. Ez egy ellen-természetben-élés, s ebből keletkezett a félelem, mely alapvetően hozzátartozik a létállapotunkhoz. A dinamikus energia egy isteni erő, mellyel azonban szentségtelenül élünk. A dialektikus ember, minden szívdobbanással a bűnből él, minden lélegzete az isteni erővel való visszaélés. Ez az erős ellen-természet, mely rendszerünknek minden sejtjéhez fűződik, ez az Istennel szembeni alapvető ellenállás, ez az őrült istenellenes „lét” keltette rendszerünkben a félelmet.

A félelem arra a gondolatra, arra a tudásra, annak az alapvető, abszolút tudatára való lelki reagálás, hogy „elmúlok”! Ez kibírhatatlan! Ebből aztán bátorság keletkezik, mely abban a makacs kísérletben tornyosul, hogy mégis kibírjuk, hogy ezt a „létet” fenntartsuk.

Ha ezt belátják, akkor megértik a hegyi beszédet. Ha valóban a rózsakereszt tanulói akarnak lenni, ha életükben a Szerzet első érintését áldássá akarják fejleszteni, akkor a dinamikus energia ősrégi érzékelőközpontjainak burjánzó tevékenységét semlegesíteniük kell.

Hogyan? Azzal, hogy kitépik magukból a félelmet! Hogyan? Azzal, hogy már nem akarnak minden áron bátrak lenni, ami azt jelenti, hogy a természet életösztönét elhallgattatják.

Gondoljanak a hegyi beszédre: „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok, sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja. Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és minden, amire szükségetek van, megadatik néktek”.

A tanulónak el kell hallgattatnia az egész természeti hajszát, ösztöneivel, akcióival és reakcióival. Radikálisan! Mert értelmetlen. A dialektikában minden nap van valami baj, s ez napról-napra ismétlődik. Ha abba tudják hagyni a küzdelmet, egyszerűen nem vesznek már részt benne, akkor ennek hatalmas aurikus változás a következménye. A marsi központok újra szert tesznek valamelyest eredeti kapcsolatukra. A rózsakertben dolgoznak! S a megnyugodott marsi érzékelőközpontokon keresztül behatolhat valami az eredeti gnosztikus világosságból, egészen a vérig.

Akkor hatni kezdenek az új fémek, amelyekről Paracelsus beszélt. Az ősprána világossága a lényvalóságunkban egészen új köntöst sző szinte arany fonalakból. E királyi palást minden szála az örökkel való imakapcsolat, a közvetlen kapcsolatnak az alapja.

Így, és csakis így látjuk Christian Rosenkreuz-ot húsvét előestéjén az asztalnál ülni, alázatos imakapcsolatban alkotójával.

IV. A misztériumok igazsága

Ha egy újonc rá akar lépni az Alkímiai Menyegző megváltó ösvényére és sikeresen be is akarja járni, akkor Christian Rosenkreuzhoz hasonlóan, sok misztériummal kell megismerkednie. Jó lesz tehát részletesebben beszélni a szent misztériumok céljáról és lényegéről, mert ezek nélkül a tanuló aligha képes elég mélyen behatolni az alkímiai menyegző alapjaiba, ha komolyan meg akarja találni a világosságot.

Minden fejlődés a misztériumok ismeretén alapul, és a misztériumiskolák létezése annak az isteni kegyelemnek, az Ő szeretetének világos bizonyítéka, Aki „nem hagyja el kezeinek alkotásait”. A dialektikus ember számára három alapvető misztérium létezik: honnan jön, micsoda és hová megy. Ez a három alapvető misztérium a való szabadkőművesség három eredeti foka. Ez a három misztérium olyan szorosan az emberiséghez tartozik, hogy erre minden ember feleletet keres, egyénileg, vagy valami csoport tagjaként.

Amikor az emberiségnek egy része lebukott, a misztériumok önkéntelenül felemelkedtek. Isten valósága az emberi bukás reggelétől kezdve misztériummá, elkülönüléssé vált. Ahogyan az emberiség tovább süllyedt, olyan mértékben törlődött el az emlékezés utolsó maradéka is, még a vérből is. Akkor azonban – mondja a szentírás – Istennek mintegy kéznyújtásaként, a bűnöst kísérő megváltási lehetőségként, maga a világosság is lement a hanyatló emberhez. A világosság nem akar misztérium lenni, hanem hív és zörgeti az ajtót. Csak balesetszerűen misztérium az ember számára, mert a sötétség nem képes meglátni a világosságot.

„És a világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség nem értette meg azt”, így kezdődik János evangéliuma. Semmi sem nyíltabb és hozzáférhetőbb tehát Isten misztériumainál. Természetrendünk dolgai sokkal titokzatosabbak és rejtettebbek, Isten világosságát azonban misztériumnak tapasztaljuk, mert a bukottak rezgésszáma nem képes elérni, nem képes megragadni a végtelen szeretet valóságát. A misztérium, ezt hangsúlyozzuk, tulajdonképpen nem rejtély. Az Isten és az ember közötti fátyolt dialektikus állapotunk képezi.

Ha tehát misztériumiskoláról beszélünk, akkor ez nem titokzatos iskola, hanem ragyogó valóság, melyhez közeledhetnek, melyet birtokolhatnak – ha a fátylakat, melyeket maguk szőttek, képesek szétszakítani.

A fátylakat három sugár fúrja át és behatol rendszerünk szívéhez. A rejtett szentélyből három, erősen mágneses befolyás közeledik, és ráébreszti Önöket az istenismeretre, az önismeretre és a jövendő átalakulásra, a transzfigurálásra. Azt mondtuk: „A Gnózis háromságos hatása minden embert megérint, ahogyan a napfény is minden élőlényt befolyásol”. És minden ember reagál is. Minden ember válaszol az isteni misztérium háromszoros kiáltására.

Ennek bizonyítékát mindenütt bőségesen megtaláljuk. Minden természetvallásosság, az emberbarátság minden formája, minden dialektikus, emberi törekvés, a legdurvábbaktól a legfinomabb módszerekig a „honnan jövök, mi vagyok és hová megyek” kérdéseire való reagálás. Ebbe torkollik minden művészet, minden tudomány és vallás.

Nem a filozófus foglalkozik-e az emberiség eredetével, lényével és rendeltetésével? Mai világunk nem annak a képnek a vetülete-e, melyet minden idők filozófiája vázolt? Isten háromszoros sugárhatásának ösztönzése olyan erős, hogy még a legprimitívebb ember is a misztériumok befolyása alatt szolgálja isteneit és áldoz nekik. Modern világunk embere, aki pénzt és javakat gyűjt és annyira betelt a gazdagsággal, hogy már alig tudja mit tegyen vele, ugyanezen ösztön hatására cselekszik. Talán csodálkoznak, hogy a földi javakra törekvő ember is, meg a minden ember egyenlőségére törekvő is ugyanarra az ösztönzésre reagál, de némi meggondolás után Önök is ehhez a belátáshoz jutnak. A birtokösztön és következményei, meg a szabadságra törés a hatásaival, azokra az ismeretekre való reagálás, amelyek eredetre, létre és rendeltetésre vonatkoznak. Ha Önök egyszerű körülmények között élő családból származnak, vagy talán elnyomott népcsoportban, vagy más, aggodalmas helyzetben élnek, vagy éppenséggel gazdag emberek;

lényük bizonyos viszonyban van ezzel;

rendeltetésük pedig bizonyos tevékenység, mellyel megpróbálnak menekülni a múlttól, megpróbálnak bizonyos helyzeteket fenntartani vagy elérni.

Talán még elfogadhatatlannak tartják, hogy ez az egész, ismert emberi viselkedés az isteni misztériumok ösztönzésére, hatására keletkezik. Akkor ezt a problémát meg kell vizsgálniuk közelebbről. Képzeljék el, hogy egy gödörről félretolják a tetőt, s a gödörbe hirtelen lehatoló, erős világosság miatt a pincebogarak egymás hegyén-hátán menekülnek minden irányban. Az állat az erős fény elől menedéket keres. Ha a tetőt nem teszik vissza, akkor lassan alkalmazkodik az új körülményekhez. A világosságból persze nem ért meg semmit. Reakciója csak biológiai reagálás. Ha a pincebogarak tudnának gondolkodni, fogalmakat meghatározni és életelméleteket felállítani, akkor, mint mi, az élet megjavításának és megváltoztatásának ösztöne alapján, tehát puszta biológiai feltételek alapján eredettel, léttel és rendeltetéssel kezdenének foglalkozni.

Ebből arra következtethetünk, hogy mindannyian a háromságos, alapvető misztériumok befolyása alatt állunk és élünk. Felvethetik a kérdést: hogyan van ez minálunk, a rózsakereszt Iskolájának tanulóinál? Jelenlétünk az Iskolában szintén biológiai reakció-e, vagy több annál?

Ezekre a kérdésekre önmaguknak kell válaszolniuk. Ha elődeik ezoterikával foglalkoztak, vagy okkult, vagy misztikus úton kerestek megoldást, akkor lehet, hogy ez a hajlam vezette Önöket hozzánk. Akkor Önök is biológiailag reagálnak a világosság sugarára, mint a pincebogarak. Valaki büszkén kijelentheti: Apám is rózsakeresztes volt! Akkor tulajdonképpen azt mondja, anélkül hogy értené: Én is apám biológiai csoportjához tartozom. Apám is így reagált a misztériumok sugárerejére, én is ezt teszem.

Nem kell ismétlésekbe bocsátkoznunk, anélkül is megértik, hogy a dialektikus ember a misztériumok háromszoros sugárzására háromféleképpen reagálhat: jól, rosszul, vagy semlegesen. A semlegesek osztályába soroljuk a dialektikus emberek többségét; ezek nem jók, és nem is gonoszak. Színtelen jelenségek, akik éppoly közömbösen mennek tovább, ahogyan jöttek. Olyan emberek, akik beletörődnek bizonyos szabályokba, alkalmazkodnak, bizonyos társasághoz igazodnak és ezzel a helyzettel meg vannak elégedve. Ez az az embertípus, amely a megtestesülések sorozata, a kerék számtalan fordulata után még mindig nem tanult semmit. Erről mondják a jelenések könyvének lángoló szavai: „Mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból”.

Ezzel ellentétben a másik két típus tele van indulattal. A rosszul és a jól reagáló ember aktív. Ezért hamar elhatol a törvényszerű dialektikus határokhoz, s így időnként erősen szenved, mégpedig a korlátozottság fájdalmas érzése miatt. A háromszoros sugárzásra felelő biológiai reakciója valójában áthajszolja a világon anélkül, hogy nyugalomra találna. Ő megfelel a dialektikus természetrend lényének. Mozgásban tartják, ami megakadályozza végleges megkövesedését. Ez a misztérium-háromság vele szemben tanúsított kegyelme. Értjük a jelenések könyvét, ha azt mondja: „vajha hideg volnál, vagy meleg!” Akkor meg lehetne akadályozni a megkövesedést, az örök halált.

Állapítsák meg, hogy természetüknél fogva melyik dialektikus típushoz tartoznak. A hideg, tehát rossz csoporthoz, a meleg, tehát jó csoporthoz, vagy a már nem reagáló típushoz. Ugyanakkor ki kell találniuk, hogy mennyiben emelkedtek a közönséges természet síkja fölé.

Ha a természet közönséges síkján állnak, akkor Isten rejtett, háromszoros hatása Önöknél semmi más, mint az ibolyántúlinak a hatása, melyből a kemény követ is feltörő erő indul ki; az infravörös hatása, mely előre hajszoló befolyással van; és a felfedező és leleplező x-sugarak hatása. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy természetállapotukban ezek csak mozgásban tartják Önöket. Nem Önök közelednek Isten misztériumaihoz, hanem a misztériumok akadályozzák meg életük kerekének a megrekedését! A fátyol szétszakításáról szó sem lehet.

Most azonban megvannak a könyveik, látogatják a szolgálatokat és konferenciákat, beszélgetnek a többiekkel Krisztusról és küldetéséről, és életproblémákkal foglalkoznak. Ezzel kiemelkedtek-e a dialektika vízszintes síkjából? Közelednek-e a szent misztériumokhoz, melyek lényegükben egyáltalán nem misztériumok.

Egyre újabb kérdések, melyekre önmaguknak kell válaszolniuk. Ezek a misztériumok a saját életük problémái – Isten rejtélyeivel szemben. A síkságot akkor kezdik elhagyni, ha a vérükbe hatol a felfedezés, hogy a vízszintes sík hajszájának nincsen értelme, hogy a jó és a rossz változatos játékából ki kell emelkedniük. Akkor kezdenek felemelkedni a vízszintes síkról, ha bensőségesen tudatossá válik, hogy más életvalóság is létezik, amely nem tartozik a két anyagi világhoz.

Ne állítsák elhamarkodottan, hogy tudatában vannak ennek. Mert nem lehetetlen, hogy ismeretük könyveikből származik, vagy a mi szavaink következtében keletkeztek, vagy mert a szentírás beszél róla. Az olyan tudatnak élő birtoknak kell lennie, s akkor Isten rejtélyei másképpen beszélnek Önöknek. Akkor sok ajtó nyílik meg a rejtett szentély felé vezető úton.

Tudják, hogy hét misztériumiskoláról beszélnek. Azt teszik hozzá, hogy egy a nyugatnak, egy a keletnek van, stb. Aki azonban ezt állítja, az téved. A háromszoros, alapvető misztériumhoz hétféleképpen lehet közeledni. Hét fokozat van, melyeken át be lehet hatolni a fátylak mögé, és mindenkinek, keleten és nyugaton is ugyanazokra a fokokra kell lépniük, ugyanazt az utat kell bejárniuk.

Ismerik János evangéliumából, hogy „akik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten gyermekeivé váljanak”. Akik kiemelkednek a vízszintes síkból, azok a háromszoros, isteni misztériumok sugárerőit másképpen tapasztalják, mint azelőtt: megváltó értelemben. A Gnózis sugárereje akkor isteni erő lesz, mely az üdvhöz vezet. Az üdvhöz vezető úton hét fázist különböztethetünk meg. Az újonc, aki bement az első fázisba, testileg tökéletesen a Szellemi Iskola tanulója lett. Ezt nála minden fivér és nővér észreveszi, itt semmilyen tévedés, semmilyen nézeteltérés vagy meg nem értés sem lehetséges. Mert az ösvény minden fázisában nagyon is világosan megmutatkozik egy tökéletes cselekedet.

A tanuló tudja, honnan jön! Ez isteni eredetének tudatát jelenti. Meghallotta a hangot, mely azt mondta (és mindig is mondja): „Én mondom nektek, hogy istenek vagytok!” Aki ezt belülről tudja, az meg van jelölve, és ez a jelleg egész lényén világosan felismerhető; a rózsa és a kereszt tanúskodnak róla.

A tanuló ugyanakkor azt is tudja, hogy micsoda! Elsüllyedt ember, akinek lényvalósága teljesen elromlott és zilált; olyan állapotban van, hogy a világosságot nem képes minden további nélkül elérni és megragadni. Ennek tudata benne van a tanuló minden porcikájában is. Ennek a tudásnak jellege van. A rózsát (ez az aura), és a keresztet (ez a test), mélyen áthatotta. De a tudás azt jelenti, hogy az életnek azon kell alapulnia!

A tanuló ezen kívül azt is tudja, hogy hová megy, hogy a vízszintes síkról tudatos tapasztalattal felemelkedett. Lényében tehát a hála, a csodálkozás és az öröm versengenek. Mert tudja, hogy a világosság megragadta őt az életre. Hálás, hogy bejárhatja a transzfigurálás, az átalakulás ösvényét, csodálkozik Isten nagy, erős szeretetén, aki kegyelmét bizonyítja, örül a találkozásnak, hogy tovább haladhat erőről erőre és dicsőségről dicsőségre; örül a régi én levetésének és valami egészen Új kialakulásának; hogy bement az Úr kapuján, s hogy a testvérek másodszor születettnek nevezik.

Ezeken gondolkozott el Christian Rosenkreuz húsvét előestéjén. Alkímiai Menyegzője ünnepének előestéjén.

Jegyezzék meg tehát: az egész emberiség a misztériumok alatt él.

Önök a misztériumok előtt állnak. Ezek hívják Önöket.

De csak az igazi tanuló van valóban kapcsolatban a misztériumokkal.

Szeretnénk, ha egyszer Önöket is üdvözölhetnénk az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében.

V. A szent úrvacsora

Az előbbi fejezetben megállapítottuk, hogy a Mozdulatlan Birodalommal kapcsolatban csak annyiban léteznek misztériumok, amennyiben a dialektikus ember, természeténél fogva, számtalan fátyolba burkolja magát. Mihelyt az én-megszüntetés folyamatában a fátylak eltűnnek, a misztériumok napvilágos fényességgel tárulnak fel, s a tanuló dicsőségről dicsőségre és erőről erőre megy be az örök valóság ragyogó világosságába. Az úgynevezett misztériumok tehát csak saját, elsötétült lényvalóságunk állapotai.

Továbbá megtudtuk, hogy a Gnózis háromszoros sugárhatása, mellyel az Egyetemes Szerzet a világot és emberiséget szüntelenül feltördelve megérinti, arra szolgál, hogy a bukott emberiséget és a rezgési teret, amelyben ez él, mozgásban tartsa, hogy elejét vegye a rezgés lelassulásának, hogy az élet, mely a bukott emberiségben fejezi ki magát, meg ne rekedjen a teljes megkövesedésben.

Isten háromszoros, összetörő sugárhatását, Isten kegyességét tehát az emberrel szemben tanúsított nagy, szeretetteljes kegyelemnek kell látni. Érthető azonban, hogy a rózsakereszt Iskolájának tanulója nem állhat meg ennél a megállapításnál. Semmi haszna abból, ha megállapítja, hogy a dialektika lényegét a Gnózis szeretethatása okozza. Nincs haszna abból, ha tudományosan be tudja bizonyítani, hogy a végleges megkövesedéstől a jó és a gonosz változatos játéka őrzi meg, s azt hiszi, hogy csak vigyáznia kell, nehogy „langymelegnek” találják, sem hidegnek, sem hévnek, ahogyan a szentírás mondja, tehát hogy ne zuhanjon a közömbösségbe a jóval és a gonosszal szemben is, olyannyira, hogy már egyetlen dinamikus elemet se lehessen megkülönböztetni őbenne. Az ilyen állapot a megkövesedést jelentené.

Ha valaki olyanná vált, akkor visszaveszik tőle az eredeti élet utolsó maradékát, mely egy atom formájában van jelen a rendszerében, mert birtokának semmi haszna többé és haladásra nem képes. Az ilyen lelketlen teremtmény, holott „élőnek” nevezik és a kerékhez van kötve, s talán még számtalan megtestesülés vár rá, szinte a „külső sötétségbe vettetett”, mert alapvetően elvált az isteni világosság örök, szellemi valóságától.

Ezért nem szabad abban a helyzetben maradniuk, hogy csak megértik. Tanulóságuknak az Iskolában csak akkor lesz értelme, ha nekilátnak a munkának, kiseprik rendszerükből a sötétséget, s ezzel a Gnózis háromságos sugárhatása a feltörésen és a mozgásban tartáson kívül még mást is tehet Önökben. Arra összpontosuljanak: Isten örök valósága hogyan kelhet fel új napként a mikrokozmoszomban? Hogyan láthatom meg életem láthatárán a reggel világosságát?

Ha minden problémájuk ebben merül ki, ha ezek a kérdések szinte belülről jönnek, ha létük minden részlete ezekről tanúskodik, akkor erőterük már csak emiatt is pezsgő ifjúságot sugároz és ebben vibrál.

Ameddig azonban problémáik központja a dialektikában található, erre az életre vonatkozó félelmeik, aggodalmaik és szenvedésük súlya alatt görnyednek, ameddig vérük erre a természetre vágyik, addig a rózsakereszt igazi tanulóságáról szó sem lehet.

Ezt be kell látniuk, ha az Iskola mondanivalóját meg akarják érteni. Túl gyakran derül ki, hogy az embernek van füle, de nem hall, és szeme világtalan Isten ragyogó világosságával szemben. Nem az-e gyakran a helyzet, hogy Minden Élet Ura mintegy trombitaszóval hívja Önöket anélkül, hogy meghallanák? Mi ennek az oka? Az, hogy aurikus szférájuk szinte vastag köpeny, mint valami szerzetes csuhája, mely elzár a világosságtól. Ez nagyon akadályozza érzékszerveik működését.

Áloméletükben talán találkoztak már ilyenekkel, a szürkületvilág alakjaival, többé-kevésbé görnyedt testtartásukkal, vastag kámzsába burkolódzva. A vastag anyag egyik ránca mögött szem villan, tele halálos félelemmel, szüntelenül fürkésző pillantás, amelyben az önzőség, az énközpontúság minden feszültsége és vésze lobog. Ön volt ez az alak. Az Ön tükörképe volt; sok ilyen él az Önök aurikus szférájában.

Álmukban egész panteonjuk sétálni megy Önökkel. Az álomban az egész lény szétterül, mint valami mintalap. Látszatlényekkel élnek látszatállapotokban. Saját történetük aktuális helyzetével szembesülnek. Így álmodják álmaikat, s ezeknek minden valósága és valótlansága a felébredéskor újra egyesül a tudatban. Ez a tudat mindenütt van. Ez a vérük – és a szívük, mely sóhajtozva pumpálja szegényes életüket egészen a végig – és agyuk gondolkodik. Egymást pedig olyan lélegzési téren keresztül nézik, melyet rémképeik színeznek és mérgeznek meg. Ezt be kell látniuk, ha a rózsakereszt Iskolájának tanulói akarnak lenni. Meg kell érteniük, hogy életüknek mindezt a sötét rejtélyét szét kell szakítaniuk, ha meg akarják találni Istent. Azt is meg kell érteniük, hogy Önöktől azonnali cselekvést, pozitív tettet várnak el.

Értsék meg végre: egy árnyvilágot alkottak maguk körül. Ez az elveszettség és énközpontúság életéből keletkezik. Vannak olyan árnyékok és eszmék, melyek egész figyelmüket a mindennapi szükségletekre terelik. Mások a családra és sok más kapcsolatra, például a jogállam rögeszméjére irányítják az érdeklődést. Figyelmük minden pillanatban a vízszintes síkra terelődik, mert aurájuk árnyképei egy keringési folyamatban vesznek részt, mint a vér és az idegközeg.

Időnként ugyanazok a dolgok és szívóerők, ugyanazok a nyomorúságok és úgynevezett örömök térnek vissza. Ahogyan az ember a ruháit váltogatja, s a különböző jelmezek változó színpompájában előkelőnek tartja magát, úgy díszíti fel panteonjuk újra meg újra más ruhával, másik fátyollal Önöket.

Önöktől azonnali cselekvést, pozitív tettet várnak el. Nem valami olyan fátyolt, amely a rózsakereszt tanulóságát ábrázolná. Nem szabad megismételni a régi, Ádám-féle tragédiát. A bukott ember mezítelenül áll a Gnózis háromszoros sugártevékenysége előtt, s amikor a Gnózis mindent felfedő világossággal szól: „Ádám, hol vagy?” akkor az embernek két lehetősége van: elosonni, mint egy kutya, látszatköntösbe burkolódzva, az önfelfedezés szégyenét takargatva – vagy pedig mintegy tárt karokkal megállni és felkiáltani: „Uram, itt vagyok!”

Nem arra kérik Önöket, hogy az Iskola tanulóiként viselkedjenek, hanem hogy valóban azok legyenek! Mit várnak el tehát Önöktől? Megpróbáljuk megmagyarázni.

Úgy viselkedni, mintha az Iskola tanulói lennének, az ószövetségi életvitel. Akkor bizonyos jogrendbe zárják be magukat: ezt szabad, azt nem szabad. Akkor parancsokhoz és előírásokhoz igazodnak. Figyeljék meg a „viselkedés” szót. Akkor egy köpenyt, ruhát viselnek, s a tanulóság lényege nem Önökben, hanem a ruhában van. Ez a ruha aztán a ki tudja hányadik fátyol Önök és a Gnózis között. A Gnózis így misztérium marad. Ez az Iskolával való kapcsolatuknak a veszélye. Túl sokat firtatják, hogy „mit kell tennem és mit kell kerülnöm – hogyan viselkedhetem példásan”?

Mit várnak el tehát Önöktől? Most megint valami előírást remélnek, amely szerint élhetnek. Útikalauzt kérnek, melyben fel van sorolva az új élet minden látnivalója és szükséges részlete. Ne kérdezzenek és kövessenek, hanem legyenek valamik. Legyenek az Iskola tanulói. Ehhez pedig még ma meg kell támadniuk saját életvitelüket és ki kell javítaniuk azt, tényleg, komolyan. Még ma. Senki sem mondhatja, hogy „ehhez semmi közöm”.

Árnyékviláguk alakjait és azok következményeit azonnal meg kell támadniuk. A fátylaknak le kell hullaniuk. Akkor érzékszervi képességeik azonnal megnyílnak a Szerzet hangja számára, s ettől a pillanattól kezdve önkéntelenül, belülről, nem látnak már problémát a tanulóságban. Teljesen megegyeznek mindenben, ami az életvitelt illeti és amit az Iskola a tanulóktól megkövetel.

Kíméletlenül meg kell támadniuk saját lényüket. Életterük kijáratát akkor az örök valóság fényének pirkadata színezi be. Ha ez a kezdődő virradat már látható, akkor azt is tudják, hogy Christian Rosenkreuz miért foglalkozik a szent úrvacsora elkészítésével, mielőtt az alkímiai menyegzőre indul. Ha a tanuló pozitív cselekedettel a saját lénye gyökerébe vágja a fejszét, nem riad vissza a következményektől és emiatt ragyogni kezd az új nap, akkor ez a világosság egy egészen új gnosztikus hatás bizonyítéka.

Mondtuk, hogy a Gnózis háromszoros sugárzása minden embert feltörő és mindig mozgásban tartó érintést okoz. A tanuló pedig elkezdi letépni saját fátylait, ami azt jelenti, hogy valamelyest rendet teremt aurikus rendszerében, nagyobb nyugalmat, nagyobb egyensúlyt teremt. Mihelyt a nap megjelenik, mihelyt a felhőket elseperte, az aura tisztulása miatt észlelhetővé válik a gnosztikus világosság.

A tanuló akkor a régi Atlantisz haladó népeinek élményét éli át, akik az atlantiszi ködvilág homályos légkörében éltek, de amilyen mértékben testük megváltozott és ezért finomabb légköri területekre költöztek, úgy jött el számukra egyszer az a pillanat, amikor először látták meg a napot, a pirkadat igazi fejedelmét. Valami ilyen hatalmasat tapasztal a tanuló, aki először hasítja szét saját aurája ködös légkörét, pozitív önfeltörő tettel. Érzékszerveivel éli át „a felkelő pirkadatot”, ahogyan Jakob Böhme nevezi.

Jól meg kell azonban érteniük, hogy ez a világosság még nem személyes birtokuk. Egy új sugárzás erejét tapasztalja, de magát a világosságot még nem birtokolja. Mintegy távolról látja az ígéret földjét, de még nem ért oda. Ezt nevezi Pál a hit állapotának, a hitkapcsolatnak. „Hegyeket mozdíthat ki a helyükről”, de mégsem tökéletes.

A tanuló ezért folytatja a munkát önmagán. A fejsze csapásai nap mint nap hasogatják a dialektikus burjánzás gyökereit, minden önsajnálat nélkül. Az igazi tanulót az jellemzi, hogy nagy szánalommal és mérhetetlen türelemmel van mások iránt; önmagával szemben azonban kíméletlen és semmit sem halaszt másnapra. Így készíti el minden képességének bevetésével a drága húsvéti bárányt, tehát auráját alkalmassá teszi a világosság végleges beáramlására, abszolút beköltözésére. Így jön el annak a pillanata, amikor az aurát megérinti és néhány szervi szerkezetét végképpen beszínezi a Gnózis fényessége. A tanulóban megszületett az Úr Világossága.

Most az a kérdés, hogy a tanuló ebben a fázisban képes-e elkészíteni kovásztalan, tiszta kenyerét is, ahogyan azt az Alkímiai Menyegző nevezi. Ha a világosság megszületik a tanulóban, akkor – ez érthető – azt egyetlen tekintetben sem lehet összeegyeztetni a dialektikus élettel és a dialektikus természettel. A tanulóban tehát felerősödve fog hatni a lebontás tüze, mely az egész emberiséget, fenntartása érdekében megtámadja. Minél közelebb jön a világosság, annál erősebb a tisztogatás, az égés, a felemésztés, de mérhetetlenül megnövekszik a kegyelem és a fejlődés lehetősége is. Segítenek neki. Ebben a világosságban halad a tanuló tovább, de már nem ő teszi ezt, hanem a benne lévő világosság. Az én-megszüntetés nagy sebességgel halad, s teljes pompájukban kibontakoznak az átalakulás lehetőségei.

Már csak az a lényeg, hogy a tanuló, aki ezt a folyamatot ismeri és törekszik erre, önkéntelenül, egész természetével ehhez igazodva, ennek megfelelően kezdjen cselekedni. Ha ezt nem teszi, akkor a folyamatban zavar keletkezik, szinte megsavanyodik. A tanulónak azt is tudnia kell, hogy ezt a folyamatot az ő dialektikus türelmetlenségével nem szabad siettetnie. Mert ez is erjedést okozna. Ha azonban harmonikusan a folyamatba merül, akkor drága húsvéti báránya mellett a tiszta, kovásztalan kenyeret is elkészíti, s így siet tovább fejlődésének új tetőpontjához: a szellem viharához.

VI. A szellem vihara

Figyelmüket most arra a hatalmas viharra irányítjuk, amely húsvét előestéjén tör ki az Alkímiai Menyegző bevezetője szerint.

Talán tudják, hogy itt a Szent Szellem kitöltéséről van szó, amely a szentírás közleményei szerint heves felindulással jár. Ha a Szent Szellem hatalmába kerít egy tanulót, akkor annak teljes megváltozás a következménye. A változás oly mélyreható, hogy az illető nagy csodálkozást kelt ismerősei körében. Amikor a Szent Szellem kiáradt Jézus Urunknak a nép által jól ismert tanítványaira, akkor a nép csodálkozása megdöbbenésnek adott helyet, az azelőtt nyugodt, szerény, és többé-kevésbé visszavonultan élő emberek teljesen megváltozott fellépése miatt.

Ebben a fejezetben megpróbáljuk valamelyest ábrázolni a Szent Szellem mibenlétét és hatását, mert ennek a magyarázatnak a megértése nemcsak kívánatos, hanem feltétlenül szükséges is. A Szent Szellem kitöltése ugyanis szükséges a transzfigurációs folyamat megkezdéséhez és véghezviteléhez. Azért kell Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének is egy ilyen kitöltéssel kezdődnie, mert a könyv a Szent Szellem erejében elkezdődő átalakulási folyamat eseményeiről és eredményeiről akar pontosan beszámolni.

A témával kapcsolatos gondolataikat először is rendezniük kell, mert a dialektikus emberiség metafizikai találgatásai a Szent Szellemmel kapcsolatban nagyon sok elsötétülést okoztak.

A Szent Szellem az egyetemes isteni Szerzet sugárerejének bizonyos nézete. Isten sugárzásában, ahogyan korábban mondtuk, három áramlatot, három hatást különböztethetünk meg. Az emberiség az ősidőktől a mai napig is tudott erről, de ez a tudás számtalan ember szívében és fejében megkövesedett, néhány dogmatikus fogalommá vált, melynek mélységeit és valóságát már nem képes felmérni.

Tudják, hogy a teológia az isteni lényben lévő három személyről beszél, melyek összetartoznak, holott el vannak választva, s háromságot, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem háromságát képezik. Ez a tan, holott nem értik, a teológiában annyira le van horgonyozva, hogy az ezeket a tantételeket tanító egyházak az istenségben lévő három személy tagadását megszentségtelenítésnek tekintik. Történelmünk sok véres eseményét a háromság-egység tana okozta. Gondoljanak csak Michel Servet-re, aki életét Kálvin által vesztette el Genfben, mert az Atyában lévő három személyt másképpen értelmezte.

Az egyetemes isteni Szerzet sugárzásában három áramlat különböztethető meg, egy alaperő és a belőle induló két hatás. Az emberiség viselkedésének nagyon sok jelensége magyarázható ebből a három áramlatból. Vegyünk egy példát, egy virágot. Először is a jelenléte válik számunkra tudatossá. Ezután, ha közelebbről megvizsgáljuk, érzékszerveink reagálnak rá, s a virág így megnyilvánítja nekünk a formáját, színét, illatát és más tulajdonságát. Harmadszor pedig azt a kérdést hagyja felmerülni, hogy mire szolgálhat, mi haszna lehet számunkra, s ezzel tettre késztet minket.

E három hatás között a szabadság elemei vannak jelen. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a virágnak mind a három erejét észlelik. Lehetséges, hogy csak a tudatbenyomást kapják. Ha valaki ebben az esetben arra kérné, hogy ecseteljék a virágot, akkor erre nem lennének képesek. Az is lehet, hogy a haszon kerülte el a figyelmüket, amit a növény Önöknek hozhatna, mert ezt nem tapasztalták, vagy lényük nem irányult erre. Így a cselekvési impulzust sem kapják meg, melyet a növény kelt.

Ha most ennek az egyszerű példának a segítségével közelednek az Egyetemes Szerzetben lévő és abból kiinduló három áramlathoz, akkor sok minden válik világossá. Először is van egy alaperő, mely az isteni Szerzetből indul. A tény, hogy az űrben létezik egy isteni makrokozmosz, azt hozza magával, hogy minden teremtett dolog, bármennyire elfajult is, bizonyos hatását tapasztalja. Azért mondják, hogy Isten alapvető világossága mindennek és mindenkinek világít, jóknak is és gonoszoknak is, s hogy ez a világosság behatol a fekete átkozottnak a legmélyebb búvóhelyeire is.

Ebből az alapvető isteni befolyásból aztán két hatás indul ki: az egyik a tudatot serkenti, aktiválja, a másik meg regeneráló, gyógyító hatású. Ez logikus és magától értetődő. Az isteni makrokozmosz fénye átsugároz az egész kozmikus területen, s természete miatt bizonyos hatást kelt, mint minden fénysugár és fényhatás. Az isteni világosság így szükségképpen nyugtalanít, támad, ébreszt és megéget mindent, ami sugaraival szemben sötétségként viselkedik. Ez a hatás ösztönzi a tudatot reagálásra, annak a felfedezésére, hogy mi van és minek kell lennie. Ezért mondják, hogy „az Úr emésztő tűz”. Ez az isteni világosság azonban vonzó is, azaz új, regeneráló cselekedetre akar ösztönözni.

Ebben egy isteni törvény jut kifejezésre, a taszítás és vonzás, a büntetés és a kegyelem törvénye; ezek rendkívül mély értelmű dolgok. A szentírás bizonygatja, amikor erre a törvényre utal, hogy Isten a bűnösöket megbünteti és a bűnbánókat szeretetteljes kegyelemmel magához veszi.

Itt a harmadik lehetőséget is meg kell említenünk, a kárhozatot, a külső sötétségre való kivetést. Ha a Mozdulatlan Birodalom isteni világossága fénylik, akkor ez a tudattal először is észlelhető, s egy Istennel, isteni világossággal valahogyan számolni lehet. Másodszor ez a világosság megtámadhat és megégethet a bűnösség miatt; a büntetést akkor az én állapotom miatt szenvedem el. Ez a hatás azonban annak a bizonyítéka, hogy a világosság el tud érni engem, s hogy nem vagyok érzéketlen. A büntetés, a tüzes égetés után tehát annak a lehetősége is fennáll, hogy a tisztulás miatt a világosság megújítson és felemeljen engem. Ezzel a kibékülés, a „megbékélés” kegyelmét tapasztalom.

A természetben továbbá az a lehetőség is fennáll, hogy néhány teremtmény süllyedése annyira előrehaladt, hogy a három fényhatás közül már egyik sem képes őket bárhogyan is megérinteni, bennük hatást kifejteni. Érintés, büntetés és megbékélés akkor már lehetetlen. Az ilyenek be vannak zárva a saját létállapotukba, a saját sötétségükbe, s így mintegy ki vannak taszítva.

Ez azt mutatja, hogy az Istenségben jelenlévő három nézet, három erő, vagy három személy magától értetődő sugárhatáson vagy erőhatáson, háromságos hatáson alapul, melyet sokféleképpen és számtalan példával bizonyíthatunk. Nincs ok félreértésre, ha az Istenségben lévő alapvető áramlatot Atyának, az aktiváló, megmozdító áramlatot Fiúnak, a regeneráló, újjáépítő áramlatot pedig Szent Szellemnek nevezzük. Amikor azt mondjuk, „az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében”, akkor az Iskola összekapcsolja Önöket a tudatukon keresztül először is az Istenség alapvető áramlatával; majd egész érzékszervi állapotukat mágikusan a második, aktiváló hatással köti össze, hogy megtámadhassa Önöket Isten világosságának égető tüze; harmadszor pedig össze lesznek kötve Isten regeneráló erejével, hogy egyszer tapasztalhassák az isteni valóság boldogságát.

További felvilágosításként szolgáljon, hogy tüzes támadásaival és tisztító képességével Istennek éppen a második, vagyis mozgósító áramlata teszi lehetővé a bukott mikrokozmosz üdvözülését és megmentését. Ezért jelölik ezt a hatást Jézus Krisztus névvel, amely üdvhozót, megmentőt, boldoggá tévőt jelent.

Azt is tudni kell, hogy az üdvhozó tisztogató munkája után a regenerálás, a helyreállítás, vagy transzfigurálás a mennyei vigaszt jelenti. Ezért nevezi az eredeti szöveg az Istenség harmadik hatását paraklétának, amely „vigasztalót” jelent. Ezért beszél a menni készülő Jézus a tanítványainak a „vigasztalóról, melyet Atyám küld az én nevemben”, mely bizonyságot tesz Isten nagy, egyetemes céljáról, hogy hazavigye az elveszettet.

Így kézenfekvő, hogy az Egyetemes Szerzet, az Istenségben lévő három áramlattal egyezően, szintén háromféleképpen dolgozik: először is van egy általános tevékenysége; másodszor egy támadó, feltörő tevékenysége; harmadszor pedig egy megújító tevékenysége.

A szellemi iskoláknak van egy olyan csoportja, amely teljesen az Istenség alapvető áramlatával dolgozik együtt; egy másik csoport a második áramlatot fejleszti ki; a harmadik csoportja pedig teljesen és tökéletesen a Szent Szellem helyreállító erejével dolgozik. Az Iskoláknak ez a hármas rendszere egységet képez, a különböző tevékenységek teljes egyensúlyban vannak. Holott a különböző Iskolák tanulói olykor ferde szemmel nézik egymást, és heves vetélkedés folyik, a választófalak és a dialektikus esetlenség mögött egyetemes terv erővonalait kell látniuk.

Tanulói számára az iskolák első csoportja csupán rendező, szabályozó jellegű; a második csoport teljesen a tevékenység stádiumában, a harmadik pedig az alkotó fázisban van.

A dialektika lényéhez és mibenlétéhez az első csoport áll a legközelebb. Ennek az a feladata, hogy mindenféle életszabály és viselkedés propagálásával fenntartsa és életben tartsa az emberiség nagy részének és az Istenség alapvető áramlatának a kapcsolatát. Ezeken az iskolákon a jelöltek nagy csoportjait vezetik át, hogy előkészítsék őket a második stádiumra, amelynek elkerülhetetlenül jönnie kell. Az első csoportban megérett tanulót a második veszi fel, belső tevékenységhez vezeti és szembesíti Jézus Krisztus tisztító erejével. Erősen beleavatkoznak a személyiségéletébe. Megtámadják én-lényét, érvényesülésre és földi dolgokra irányuló természetét és a keresztúthoz terelik. Világossá teszik neki, hogy Isten birodalma nem ebből a világból való, s hogy Urát egészen az én sírjáig kell követnie. A tanulónak be kell látnia, hogy az új nap reggele csak Golgota után virradhat meg.

Önöknek mindez nagyon ismerősnek tűnhet, mert tudják, hogy a rózsakereszt Iskolája a vezetésére bízott tanulókkal ebben a második stádiumban halad, miután néhány évvel ezelőtt, nagyon is tudatosan és határozottan elhagyta az első, szabályozó időszakot. Persze semmiképpen sem azért, hogy megrekedjen a másodikban, hanem hogy áttörjön a harmadikhoz, az alkotó stádiumhoz.

A tanulóval közlik a vigasztalót, „akit Atyám küld az én nevemben”. Ahogyan sok tanuló vonult át velünk a pusztán a szabályozótól az aktív időszakba, úgy hívnak most minket mintegy trombitaszóval a kreatívhoz, az alkotó stádiumhoz, hogy újjászülessünk.

Ezért szembesítünk oly nyomatékosan Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjével. Az a tanuló, akit ez a hétszeres történet mutat be nekünk, a hierofánsok tevékenységének első két fázisán már átvonult, s most bemegy az alkotó stádiumba. Lángra lobbantotta Isten szelleme, az Istenség lényében lévő alapáramlat. Elmerült, elhunyt Jézusban, az Úrban, ott fekszik Golgotán, elvégezte az én-elölést.

És ekkor jön a feltámadás reggele! A tanuló bemegy a teljesen megújuló élet fázisába. Létállapotában új tudat jut hatalomra, s emiatt teljesen megváltozik, egészen más ember lesz.

Annyira más, hogy a többiek csodálkozva kérdezik: „kicsoda ez az ember, honnan van hatalma és tanúsága, s kinek nevében cselekedheti ezeket?”

Lássák, hallják és ne felejtsék el! A Rózsakereszt ehhez a harmadik stádiumhoz akarja vezetni Önöket, a paraklétához, a vigasztalóhoz, aki mindent megújít.

A pusztában vonulunk; de a végén ott fénylik a megváltó, világító láthatár. Hagyjunk vissza a szorongatottság homokjában mindent, ami földről-földi.

Menjünk át a hallgatag Szfinx mancsai alatt a piramis szívébe, mert ott bent győzetik le a halál, s ott lehet elnyerni az igaz életet.

VII. A levél

Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének vizsgálatánál felfedeztük, hogy a Gnózis isteni sugárerejének három nézetét különböztethetjük meg: a szabályozó, az aktív, és az alkotó nézetet. Itt három különböző képességről, három különböző rezgéshullámról, három különböző sugárzásról van szó, melyek a Mozdulatlan és megingathatatlan Birodalomból indulnak ki és a dialektikus élet legapróbb részleteibe is behatolnak. Érthető, hogy három különböző rezgéshullámnak a dialektikus életben három különböző hatást kell keltenie.

Az első rezgéshullám a legcsekélyebb mértékben sem támadja meg az étererőket, de az asztrálist és a spinálist sem. Csak az erők átcsoportosítását hozza létre. Azt látjuk például, hogy az érintés miatt a két alacsony éter hatása csökken, míg a két magasabb éter, a fényéter és a visszatükröző éter hangadó helyzetbe kerül, ami különösen a fej és a szívszentély központjait érinti.

Ha az érintés valóra válik, akkor az arra reagáló embernél emberbarát, vagy művészi, vagy vallásos, vagy értelmi reakciót figyelhetünk meg, vagy több irányú ilyen jellegű viselkedést, a vér szerkezetétől és az öröklött tényezőktől függően. Az érintés a magasabb életre, az igazi megszabadulásra hívja el. A hívást azonban elsősorban csupán dialektikusan érti és magyarázza. Valami vízszintes irányú tevékenység keletkezik, mely egyházakban, emberbarát szervezetekben, művészmunkában és filozófiai tudományos kutatásban jut kifejezésre. Az ilyesmihez felemelkedő embert tehát lángra lobbantotta Isten szelleme, emiatt bonyolult megmozdulás keletkezik, melyet jól ismernek a társadalmi életben, amelyben részt vettek, vagy még mindig részt vesznek.

Életvitelükben Önök meghatározott dialektikus eszményiségből indulnak ki. Ez a vérükben van, ösztönöz, s ezt az ösztönzést minden lélegzet és minden szívdobbanás áthajszolja az életükön, annak bizonyítékául, hogy Isten szelleme határozottan hívja Önöket. Vegyék figyelembe, hogy ez a hívás csupán dialektikus erők hatását váltja ki. Ez a hívás feltüzeli jóságképességüket. Szóval ez a hatás a nagy ellenséget, a „vádolót”, a gonoszt is erősen felélénkíti.

Ennek a hívásnak, a Gnózis érintésének és reagálásuknak végül is az életkerekük erősítése, dinamizálása a következménye, gyors erőelhasználás, a kikelet, virulás és pusztulás görcse. „Ebből a világból Isten zárt egységet csinált, hogy benne az élet kerékként forogjon, s ebből folytonos felőrlődés és feltörés keletkezzen.”

Tapasztalták-e Istennek ezt az érintését kétségbeesetten, holott ez a megkövesedéstől óvja meg Önöket? Ismerik-e a fojtogató érzést, amelyet egy cél elérhetetlenségének a tudata kelt? Tapasztalták-e már, hogy begyakorolt eszményiségük seholsem képes végleges eredményt elérni? Ha ez belevésődött a tudatukba, akkor érettek lettek a Gnózis második rezgéshullámára.

A Szerzet második rezgéshulláma nem ösztönöz dialektikus eszményekre, ez nem csak valami hívás, amelyre önkéntelen, természetes módon felelhetnek. Ez egy támadás, mérkőzés, melyben a szabadság eleme áll előtérben. Ha a tanuló alkalmas erre a második érintésre, akkor olyan erőket vezetnek bele, melyek nem a közönséges természetből magyarázhatók. Az első rezgéshullámban az éterek átcsoportosulása fejlődik ki. A visszatükröző éter és a fényéter kezd uralkodni, ennek minden következményével.

A második rezgéshullámban azt látjuk, hogy lassan a szokásos éterek felvételére való képtelenség fejlődik ki, és a rendszer megnyílik az úgynevezett szent éterek számára, a négy szent eledel számára. Ez a kémiai éterrel kezdődik és az életéterrel folytatódik, tehát különösen a két alacsony éterrel törődik.

Próbálják meg elképzelni a helyzetet. Isten szent ereje dialektikus megmozdulásra ösztönöz, s így a legnagyobb jóságra, a legnagyszerűbb vallásos meggondolásra, a legszebb művészi megnyilatkozásra és a tudományos felismerések csúcsára vezethet. Önök ezt teljesen létük színvonalának megfelelően teszik, ahogyan azt a vérállapotuk engedi. Ezt az egész tevékenységet egy személyiségfókusz vezetése alatt, a tudat vezetése alatt teszik, melynek székhelye a főszentélyben van.

Egyszer aztán felfedezik, hogy semmilyen tevékenységük sem vezethet megszabadító eredményekhez. Nyomasztóan érzik az elérhetetlent, a negatív eredmény miatti kétségbeesést. Ez rendkívül veszélyes helyzet, mert ennek anatómiai károsulás lehet a következménye. A szentírás azt mondja, hogy „a csalódás megtöri a szívet”. Aki az elérhetetlen előtt áll, s emiatt kétségbeesik, annak a cselekvési élete megbénul, valami levert megadás állapotába kerül, ami a tudat betokosodásával jár.

Anatómiailag itt mindenekelőtt a medulla károsul, s mivel ez a szívszentélyt ellenőrzi, a szív végeredményben ferde helyzetbe kerül, ami meg a lélegzéstechnikai működések teljes megváltozását okozza. A folyamatok sorának ezzel nincs vége, mert ezután a kis vérkeringés megváltozását látjuk kialakulni, aminek következtében megváltozik az agyalapi mirigy és a tobozmirigy kiválasztása. A végeredmény a tudat teljes elsötétülése. A reményben csalódott szív tehát a folyamatok egész sorát okozhatja.

Az is lehetséges azonban, hogy a tanuló, aki átélte az elérhetetlenség nyomasztó érzését és felfedezi, hogy a természetre támaszkodó és számító törekvése negatív eredményekhez vezet, most az én-je sürgölődését leállítja, eláll minden dialektikus nyüzsgéstől, de nem kétségbeesetten, hanem intelligens csendben, nyugodtan. A szentírás ezt úgy nevezi, hogy „csendessé válni Isten előtt”.

A lecsendesülési folyamatban, melyet különböző néven ismertünk meg, a dolgoknak ugyanaz a lefolyása fejlődik ki, de egészen más eredménnyel. Ez szintén a medullával kezdődik. A „Gnózis előtti csendessé válás” a medullát megnyitja a második rezgéshullám számára. A Gnózis előtti elcsendesedés, „a szemek felemelése a hegyekre, ahonnan a segítségnek kell jönnie”, bizonyos testtartást, bizonyos szervi állapotot, bizonyos pillantást hoz magával, és szabálytalan ütemű, sajátos lélegzéssel jár. Ezek nem olyan változások, melyeket a tanuló kényszerít magára, hanem a csendből keletkeznek.

Ezek megnyitják a medullát, mint valami kelyhet, a gnosztikus világosság számára. A szív valamelyest felegyenesedik ferde helyzetéből és új légzéstechnikai lehetőségek keletkeznek. A kis vérkeringés megváltozik, a belső elválasztás másfajta váladékai befolyásolják a vérlényt, s új tudatlehetőségek jelennek meg. Az új légzéstechnikai lehetőségek abban állnak, hogy a medullában kezdődött változás a vérben magasabb rezgésű étererők felvételét teszi lehetővé. Ezek kémiai étererők, s változást először az agysejtekben hoznak létre.

Ha a főszentélynek ez a megváltozása tartós, akkor a tanuló anatómiailag, testileg egészen nyitva áll a Szerzet második erőhulláma számára. Ennek célja, mint korábban láttuk, a jelöltnek az újjászületésre való előkészítése. Ezt az előkészületet nevezik a rózsakeresztesek „Jézusban, az Úrban való aláhanyatlásnak”. Ez azt jelenti, hogy az egész én-lény, személyiségével együtt, mely anatómiai kapcsolatba került a második gnosztikus sugárzással, egyre mélyebben, csendesen és ellenállás nélkül, testileg belemerül a Krisztuslénybe, amely megérintette. Teljesen és intelligensen átadja magát neki.

„Alázatosan beszélget teremtőjével”, ahogyan az Alkímiai Menyegző mondja. Ezt nem szabad csupán misztikus folyamatnak látni, mert az ellenkezőjéről van szó: ha valami is befolyással van a személyiségre, akkor ez. A főszentélyre, a tudatközpontra gyakorolt befolyás a személyiség minden szervében megmutatkozik. A főszentélyből sugárzik ki a tizenkét pár agyideg az egész testbe. A vért, az idegfluidumot és a tudatot az új kémiai éter és életéter befolyása alatt arra használják, hogy a szervezetet lassan kiszabadítsák, kivonják a dialektika uralma alól. Ez a széttörés tűzvésze, égetése, melyről a hatodik fejezetben volt szó.

Ha ez az elválás, ez a Jézusban, az Úrban való aláhanyatlás előrehalad, akkor a jelölt hazautazása folyamán eljön egy új pszichológiai pillanat. Megkapja a meghívót az Alkímiai Menyegzőre. Ez a meghívás, a felszólítás sajátos módon történik. Valószínűleg olvasták. Christian Rosenkreuznak megérintik, vagy megkoppantják a hátát. Az a benyomása, hogy fényes lény van jelen égszínkék ruhában, s ruhája sajátos módon tele van csillagokkal. Az égi küldött jobbkezében harsonát tart, melybe búcsúzóul oly erősen belefúj, hogy az egész domb beleremeg, melyre Christian Rosenkreuz háza épült. A levél a rózsakereszttel van lepecsételve, s felirata így szól: „Ennek jegyében fogsz győzni”.

Itt a Gnózis harmadik áramlatának érintéséről, illetve ennek kezdetéről, a Szent Szellem érintéséről, a transzfigurálás kezdetéről van szó. Az első áramlatban, úgy mondtuk, a dialektikus erőket átcsoportosították, melynek következtében az ember, tapasztalatai nyomán, arra a felfedezésre jut, hogy a földi természet nem hozhatja meg a megváltást. A második gnosztikus áramlattal a tanuló rendszerébe új, magasabb rezgésű étererőket vezetnek be, melynek következtében a személyiség minden atomjára kiható elszigeteltség alakul ki a dialektikus élettel szemben. A harmadik érintésben pedig a személyiségnek meg kell újulnia, a Szent Szellem által újjá kell születnie.

Ha ez a folyamat megkezdődik, akkor a tanulónak a hátára koppantanak, azaz eddig ismeretlen feszültségű és rezgésű erőáram érinti meg újra a medullát, mely a kígyótűz-csatorna mentén lelövell, egészen a plexus sacralisig. E heves érintés következtében olyan tudati felemelkedés válik valóra, hogy a tanuló a második szidérikus születést úgy éli át – szervileg – mint valami sokkot.

Valószínűleg tudják, hogy az ember az agyközpontban mintegy magával hordja a dialektikus makrokozmosz csillagtengerének képét, ahogyan az az anyagi születés pillanatában állt fenn. A dialektikus makrokozmosznak ez a vetülete az élet sok tapasztalatánál mérvadó, mert ez a bevésett kép teljesen egyezik a karmikus eredményekkel, melyeket a tanuló magával hordoz aurájában.

Abban a pillanatban, amikor a Szent Szellem, az isteni lényben lévő harmadik áramlat megérinti a tanulót, ennek agyközpontjába testileg belevésődik az eredeti makrokozmosz, a Mozdulatlan Birodalom vetülete. Ezért mondható, hogy a tanuló másodszor is születik.

Értsék ezt jól! Ahogyan egy újszülött gyermek tehetetlen, szervei képtelenek segíteni magukon, érzékszervei használatában rendkívül korlátozott, úgy van ez a második szidérikus születésnél is, mely csak új, alapokat lerakó kezdet, az eredeti életbe való felemelkedés és növekedés szempontjából.

Abban a pillanatban, amikor a második szidérikus születés megvalósul, a tanuló mintegy maga előtt látja a küldöttet. Nem angyalt, nem valami tükörszféra fényszellemet, hanem az eljövendő felettes én valóságát látja. Az eredeti ember képét látja, aki van, aki volt, és aki eljövendő, az elsőt és az utolsót. Benyomást kap a Mozdulatlan Birodalomról, ahol nincsen kezdet és vég.

Ebben a pillanatban tehát egy nagyon sajátos és bonyolult helyzet fejlődik ki, az örökkévalóság és az idő egymásba hatolása; a tanuló két világ polgára, olyan világé, amelyiktől aggastyánként elbúcsúzik, és egy másiké, amelybe egyelőre tehetetlen lényként megy be.

A tanuló azonban, holott tehetetlen, Istenben nyugszik, a Gnózisban, mely megérinti. Ezért van a meghívón, mely az új életben való felébredést jelenti be, a szent rózsakereszt jele. A tanuló előtt megnyílik egy új aurikus tér, mint fényes, fehér ruha, mint ragyogó, fehér rózsa, azoknak a fehér köntöse, akiket a Bárány mentett meg. Ebben a rózsában benne áll a diadal keresztje. Egy új személyiség született. És ó, kimondhatatlan boldogság: Ennek jegyében győzni fog!

VIII. Meghívó a menyegzőre

Az előző fejezetben azt ecseteltük, hogyan hozott levelet csodás módon egy fényes, földöntúli lény Christian Rosenkreuznak. Ebben az Alkímiai Menyegzőre szóló meghívó van, mely a következőképpen hangzik:

Itt a nap, eljött a napod;

hogy királyi menyegzőre meghívód kapod.

Ha pedig tényleg születtél te erre,

Isten kiválasztott erre az örömre,

a hegyre felmehetsz.

Ott három templom lesz,

nézd meg ott a csodát.

De nagyon-nagyon vigyázz,

magad előtt vizsgázz.

Ha nem fürdesz szorgalmasan,

a menyegző neked biztosan megárt.

Kárt szenved az elcsüggedő,

meg aki a mérlegen túl könnyű.

Az a nap, amelyet itt a király menyegzőjének neveznek – ugye megértik -, a Mozdulatlan Birodalomba való visszatérés, melyet csak az egész mikrokozmosz maradéktalan átalakulása, transzfígurálása tesz lehetővé. Ezért beszél a Szerzet Alkímiai Menyegzőről. Ez az egész emberi lényvalóság tökéletes, alkimista újjáalakítására utal. A napok napját, ezt az ünnepet, az igazán törekvő léleknek ezt a diadalénekét minden szent könyv az új, valóban isteni élet fogalmának mondja.

A Mennyei Szerzet az elsüllyedt emberiség éjszakájában korszakok óta mindig is erre hív fel minket, de jól meg kell érteni, hogy erre a menyegzőre csak névre szóló meghívóval lehet elmenni, csak személyre szóló utasításra lehet belépni. A személyre szóló meghívó pedig az ösvény kulcsa. Az isteni valóság örök napja mindig ragyog, az isteni szeretet és a mennyei élet diadaléneke változatlanul hallható; de a szellemnek e világító hegyéhez csak azok közeledhetnek, akik születésüknél fogva hivatottak és Isten örömére utasítást kaptak erre.

Ez az elkerülhetetlen feltétel is megtalálható a szent írásban. Az ösvénynek ez a kulcsa sajnos ismételten adott okot szomorú félreértésekre, melyek számtalan embert kötöttek még erősebben a dialektikus élet éjszakájához. A misztikus és természetvallásos hajlamú emberek kiválasztásról beszélnek, isteni önkényről, amely szerint az egyik előre kijelöltetett az ösvény bejárására, a másik meg nem. Az okkultista ugyanabba a lényeges tévedésbe esik, mert szerzetektől és fényhierofánsoktól teszi magát függővé, akik őt – úgymond – miután kiválasztották erre a kívánt életre, beavatják és hazavezetik.

Megkísérelünk tehát valamelyest világosságot vetni az ösvény kulcsának igazságára, hogy megszabadulhassanak mindenféle rögeszméktől, mert ha Istennek megváltáshoz és megszabaduláshoz vezető adományairól van szó, akkor senki sem függ másoktól.

Ha kötve érzik magukat, akkor ez az önámítás a kötél. Ha a világosság keresésénél másoktól vélik alapvetően függőnek magukat, akkor rögeszme teszi Önöket függővé. Ha megszabadulásuk ösvényét eltorlaszoltnak látják, akkor az Én rögeszméje a gát.

Az emberi lélek önálló lény, s az is marad, bármilyen állapotban is él. Ezt a kijelentést esetleg kétesnek tartják, s a dialektikus élet természeti törvényeitől és erőitől való függőségükre, alapvető fogságukra utalnak. Ezt a véleményt azonban azonnal feladják, ha megértik, hogy mi az igazi szabadság. A dialektikus ember számára, aki természetes ellentétekhez szokott, a szabadság a kötöttség ellentéte, a függetlenség. A transzfígurista számára azonban a szabadság nem más, mint a törvényhez, értelemhez és kozmoszhoz fűzött, önálló belemerülés az isteni valóságba.

A királyi menyegző ünnepére tehát mindenki hivatalos, aki az ösvényt önmagában szabaddá teszi. „Az ösvényt önmagában szabaddá tenni” azt jelenti: lényét előkészíteni a Szent Szellem befogadására, tehát bemenni egy magasabb természeti törvénybe, szabadon hozzákapcsolódni egy új élethez. A tanulónak úgy kell születnie erre a lehetőségre, hogy ezt a születést magának kell véghezvinnie. Ha ez a születés megvalósult, akkor a tanuló új életre hivatott, s ehhez az isteni szellem világosan és félreérthetetlenül elvezeti.

Tárgyaljuk meg tehát ennek az új születésnek a lényegét és folyamatát. Hallottak a kígyótűzrendszerről, amellyel minden dialektikus lény rendelkezik. Ez a kígyótűzrendszer az életnek, a tudatnak a székhelye. Ebből a rendszerből ered a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés. Ez a bonyolult életforrás egészen pontosan arra a világra, arra az élettérre van hangolva, amelyben ennek az életnek kell kifejezésre jutnia. Az élet és az élettér közötti egyensúly annyira alapvető, hogy ennek bármilyen megzavarása elkerülhetetlenül katasztrófát okoz.

Az aurikus lény, amely a megtestesülések folyamán nem hal meg, pontosan feljegyzi minden lét tapasztalatait. A megnyilvánulási térben megjelenő minden új lét így az előbbinek az élethű folytatása, mely összhangban van az élettérrel és a kozmosszal. Az élet a múlton, az élettéren és a kozmoszon belüli mozgásra és tartózkodásra kényszerül. Nem léphet ki ebből a keretből, mert a dialektikus természetrendből magyarázható, teljesen egyezik ezzel, ezzel áll vagy bukik. Az élet hatásköre tehát nem terjedhet korlátlanul minden irányban. Az élet kötött, s ezen a hatáskörön belül megpróbálhat megnyilvánulni a jóban vagy a gonoszban. Életterünk a szüntelen változás képét, a kikelet, virulás és hanyatlás és az ellentétek képét mutatja, s életünknek és életforrásunknak, a kígyótűzrendszernek tehát teljesen egyeznie kell ezzel. Ez az Ön átka, az emberi nem átka. Mi, az Iskola tanulói, tudjuk ezt!

Minek kell tehát megtörténnie, ha meg akarnak menekülni ettől az élettől, ettől az átoktól? Bizonyos, hogy a kígyótűzrendszer életállandója, az Én, nem kísérelhet meg más életmódot. Az ember bármilyen életmóddal is próbálkozik, annak mindig is ebből az élettérből kell erednie, mindig ebből magyarázható, mert, mint mondtuk, az élet és az élettér teljesen egyek. Ha le akarják rázni magukról az emberi nem átkát, akkor a kígyótűzrendszerben másik életforrásnak, másik életerőnek kell hatalomra jutnia, mely nem ebből a természetből magyarázható, úgy, hogy a régi életet ebben először háttérbe szorítja, majd eltörli. Ezt nevezzük a Szent Szellem „kitöltésének”, vagy a Szent Szellem általi beárnyékolásnak.

Akinek szabad befogadnia ezt a szellemet, az született és hivatalos a királyi menyegzőre. Annak szabad a szellem hegyére törekednie, mert az új kígyótűz, a valódi pünkösdi tűz érintése miatt kapcsolatba került egy másik életterülettel, egy másik kozmosszal, s így az egyetemes törvény arra készteti, hogy ezzel az új világvalósággal éljen és legyen összhangban.

Az a furcsa helyzet keletkezik, hogy egy lény a személyiségével, húsból és vérből lévő testével ebben az élettérben áll, kígyótűzrendszerével azonban másik életterülethez tartozik. Az ilyen emberről mondja a szent írás, hogy ezen a világon van, de nem ebből való. Érthető, hogy ez nem normális állapot, ha az új születésből meg is magyarázható. A személyiség ehhez a világhoz tartozik, az élet azonban már nem. Most újabb folyamatnak kell megjelennie, mert a személyiség, mely ebből az életből, ebből az élettérből magyarázható, a másik élettérre nem alkalmas, amire viszont a tanuló az új kígyótűzszületés miatt hivatott.

Ezért kell a régi személyiséget, a régi templomot lebontani és új templomot építeni. Az új kígyótűzszületés után tehát az átalakulás vagy transzfigurálás folyamatának kell kifejlődnie. Amikor az új születés a tanulót a transzfigurálás elé állítja, akkor szabad törekednie a szent hegyre, ahol három hatalmas templom áll. Ott elejétől végéig megnézhet és megvalósíthat mindent.

Az egyetemes tanban sokszor van szó erről a három templomról, vagy arról, hogy három nap alatt kell felépíteni. Itt az új személyiségről van szó, melyet az új élettérben kell felépíteni: az új tudat templomát, a vér új templomát és az anyagtest új templomát.

Ha kígyótűzrendszerüket új kígyótűz érinti meg, akkor ez még nem jelenti azt, hogy az új tudattemplom már elkészült. Ennek a templomnak (melyet fának is mondanak, az élet fájának), újnak, magasnak és erősnek kell lennie, szilárdan kell állnia, tizenkét pár ágának teljes lombdíszében egészen másképpen kell sarjadnia, mint ahogyan ezt jelenlegi idegrendszerük teszi. Ennek megfelelően új, tizenkétszeres vérlénynek kell kibontakoznia, hogy megdicsőült test emelkedhessen oszloppá az isteni templomban.

Így szabad tehát felismerniük, hogy a Szent Szellem megszületése természetes, dialektikus létük kígyótüzében kezdet, az igazi tanulóság kezdete, a transzfiguráláshoz vezető út kezdete. Ezért kell Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének is ezzel kezdődnie. S mivel ez a kezdet a lét szabálytalanságával jár (az ember a világban van, de nem belőle való), a tanulót ebben a helyzetben figyelmeztetik:

De nagyon-nagyon vigyázz,

magad előtt vizsgázz.

Ha nem fürdesz szorgalmasan,

a menyegző neked biztosan megárt.

Kárt szenved az elcsüggedő,

meg aki a mérlegen túl könnyű.

Világos, hogy erre szükség van, mert a tanulóság első állapotában a régi élettér erői harcba szállnak, hogy újra hatalmukba kerítsék a megszököttet. Medúza mindenféle ruhákkal ékesíti magát, hogy a fiatal tanulót visszatérésre csábítsa. A régi természet – ahogyan Gustav Meyrink mondja – fényes lehet, mint valami fehér Nap, és jaj annak, aki ezt a világosságot imádja. Akit azonban a Szent Szellem, a felkelő virradat felébresztett, az kitárja karjait, hogy teste élő keresztet képezzen. A szellem tüze körüllángolja a tanulót, mint valami arany rózsa.

Aki ebben az állapotban kitárja karjait, az azt tapasztalja, hogy láthatatlan kezek fogják meg azokat a Szerzet jelével. Belekapcsolják őt az élő láncba, mely a végtelenségig ér. Elégett benne a múlandó, mely ennek a természetnek az elhalása révén az élet lángjává változott. Egyenesen áll az Arany Rózsakeresztben. Örökre megszabadult!

A keresők legnagyobb része nincsen még ebben a Szent Szellemből született tanulóságban. Még az előudvar tanulói. Meghívják őket ehhez a születéshez és ünnepelhetik majd, ha önismeret alapján annyira vágynak már a megújulás szellemére, hogy „mint a szarvas kívánkozik a folyó vizekre”, úgy szomjúhoznak az élő víz folyamára. Csak azok érettek az új születésre, akik mintegy a lélekre éhezve és szomjúhozva állnak a dialektikus életben, már nem énközpontúságban, hanem az éntelen vágyakozás csendjében. Ezen alapul a szellemi születés.

Ha Önök szent komolysággal szándékozzák megtalálni az élet szellemét, akkor maguknak kell azt feléleszteniük kígyótűzrendszerükben. Ha el akarják nyerni a szellemet, akkor legyen bátorságuk elveszíteni önmagukat. Aki a szellemet akarja látni, annak a saját lényében kell azt szikrából lánggá szítania. Hogyan? A kereszt ösvényének bejárásával; azaz a saját kezeivel kell szétszakítania a dialektika láncait. Ha ebben a folyamatban képesek a szellemnek olyan életállapotot nyújtani, mely az új életforrás éntelen szívbéli vágyakozásának csendjéből fakadt, akkor a szellem él mindörökké.

IX. Christian Rosenkreuz álma (I)

A nyolcadik fejezet a meghívó jelentőségét magyarázta, amellyel Christian Rosenkreuzot hívták meg a királyi menyegzőre. Láttuk, hogy a meghívó tartalma olyan létállapotra utal, melyet valami születésnek nevezhetnénk, nagyon is különös szempontokkal. Ez a létállapot ugyanis egy új kígyótűz-kisugárzásra utal, mely a régi tudatvalóságot kiszorítja, majd leváltja.

Ezért bizonyos szabálytalanságról beszélünk, melyre a szentírás azt mondja: a világban van, de nem a világból való. Új erőről is beszélhetnénk, mely egy alapvetően alkalmatlan templomban azzal a kötelező, elemi követelménnyel lép fel, hogy a régi templom megújíttasson, mert az új erő azt csak nagyon is ideiglenesen használhatja. Új lakóhelyet kell tehát készíteni, egészen másképpen épült, másféle lakást, mely egészen más kozmosszal, más élettérrel, s ezért egészen más erőkisugárzással van kapcsolatban.

E törekvés elkerülhetetlen következménye a régi templom lebontása. Az előbbi fejezetben említett új születés tehát valami bevezető, nagy munka kezdete, a lebontás és felépítés munkájának, a második, új születésnek a kezdete is, szóval a tevékenység nagy területe, melyet minden időkben „transzfigurálásnak”, „kémiai menyegzőnek” vagy „szabadkőművességnek” neveztek.

Az ösvény első szakasza az a törekvés, mellyel el lehet hatolni az új kígyótűzbirtok elemi állapotához, mely első születésnek nevezhető. Erre az első lépésre vállalkozunk ebben az Iskolában. Tudjuk, hogy ezt bűnös állapotunk tudatában, tehát önismerettel meg lehet valósítani, és az ezzel kapcsolatos emberi reagálással, hogy a dialektikát elutasítjuk, világosan nemet mondunk a világnak. Ezen kívül az eredeti emberiség rendeltetésének áttekintésére, alapvető belátásra van szükség.

Az eredeti alakulásnak ebben a kezdeti folyamatában még semmi sincsen a transzfigurálásból. Itt még transzmutálásról van szó. Transzmutálás alatt az egész mikrokozmosz kezdődő transzfigurálásra való előkészítését értjük. Transzmutálás a dialektikus lény haladó tisztulása, új építőanyagok gyűjtése és rendezése.

Ha ez a mű az első születésben létrejött, akkor a jelölt átmegy a második fázisba. A második fázis a jelölt figyelmét a régi templomtól és a régi élettértől való elbúcsúzásra, és az emberi nem új, eredeti templomának a megépítésére irányítja.

A harmadik fázis kezdetén ez a nagy mű létrejött. A jelölt akkor újra élő lélek lett, mint egykor. Rálép a dicső útra, mely az élő lélektől az életet adó szellemhez vezet.

Az ösvényre lépő tanulót természetesen az a bensőséges vágy fűti, hogy felöltöztessék az eredeti élet lakásával, de világosan áll a tudata előtt, hogy a régi templomban először a transzmutálás munkáját kell elvégeznie, hogy „a világban legyen, de már ne legyen ebből való”. Nem áll meg tehát, hogy szenvedélyes elragadtatással az ösvény végcélját bámulja (habár a célt ismernie kell), hanem a jelenre összpontosít. Tudja, hogy a „nemsokára” eljön, de a „most” az időszerű. A „most” is boldogság, ha a végcél világosságában természetesen tökéletlen is. Így megelégszik azzal, ami van; nem szerénységből, hanem az aktuális, élő, vibráló „most”, a jelen miatt, melyben oly sok a tennivaló másokért és saját magáért is. Ezért állítja a hegyi beszéd az időszerű jelent az ösvényen lévő tanuló elé. „Ne aggódjatok a holnap miatt!”

A világ folyásában legtöbb sorstársunk a jövőt hajszolja, páni félelemmel menekül a jelen elől. Meg kell tanulnunk, hogy az örökkévalóságot a jelenben kell és lehet megragadni. Akinek szabad az első kígyótűzszületés dicsőségét ünnepelni (ha olyan testben is, amely a szenvedés, öregség, bosszúság és az ellentétek kegyetlen játéka alatt görnyed), az az örökkévalóság megváltoztathatatlan világosságában áll és az időszerű jelen örömében örvend.

Ismerik már a „most”, a jelen pillanat örömét? Annak a tudatát, hogy: a megrendíthetetlenben állok, az élő lánc része vagyok, mely innen az örökkévalóságig ér?

Ne örüljenek túl korán, felületességből, mert ha szegletkövük nem elég erős, akkor csalódni fognak. Vigyázzanak, hogy ne szépítgessék túlságosan a jelent. Vannak, akik szegényes és ködös jelenüket a látszat és igaztalanság mögé próbálják elrejteni, s figyelmüket mindig a mások jelenére irányítják.

Mielőtt az új valóság örök örömeit élvezhetik, teljesen és tudatosan el kell pusztulniuk annak a jelennek a kínjaiban és szétforgácsolódásaiban, mely elől a tömeggel együtt éppen menekülni szeretnének. A dialektikus ember messzemenően meghasonlott lélek. Nem az élet fájának gyümölcsét eszi, mert arra nem képes. Meg kell elégednie a jó és gonosz ismerete fájának termékével.

A jónak őbenne nincsen maradandó értéke, mert múlandó. Nem lényeges dolog. Nem olyasmi, amiből építőanyagot lehetne csinálni. Csak az alapvetően gonosz lényvalóságának illó, lényegtelen ellentéte. Ezt tudják, de bevallják-e belső törvényszékük előtt is? Pedig az önismeret törvénye megköveteli ezt. Ennek a törvénynek a betöltésében rejlik az ösvény kulcsa.

Minden misztérium, a régmúlttól a mai napig is ennek a követelményével szembesített: létállapotukat be kell vallaniuk belső törvényszékük előtt. A jelen bevallásának kell azt a jelent megelőznie, melyről Pál mondja: megtanultam megelégedni azzal, ami vagyok. Ezt nevezték a régi misztikusok bűnbevallásnak. Később mennyire félreértették ennek az igazi jelentőségét! A bűnbevallás kultúránkban valami változatos ügyeskedés, amivel a büntetést akarják elkerülni, vagy a célt illetően előnyösebb helyzetbe kerülni.

Az önismeret törvényének hatása alatt a Szellemi Iskola egészen mást ért. Itt nem a társadalom szempontjából úgynevezett szégyen, nemtörődömség, képmutatás és túlzott anyagiság beismeréséről van szó, mert aki még ezekben él, az ne törekedjen a beavatás templomára. Az olyannak először esetleg az üdvhadsereg, vagy hasonló intézmény gondozása alá kell kerülnie. A rózsakereszt előudvara nem a társadalmilag vagy erkölcsileg fogyatékosok számára készült. Ez semmiképpen sem azt jelenti, hogy ezekkel szemben nem érzünk szánalmat és nem kellene segíteni nekik.

A rózsakereszt Iskoláját a tökéleteseknek sem szánták, mert az egészségesnek nem kell orvos. Az Iskola az efézusbeliekért, bizonyos etikai életmódú emberekért van, akik magas erkölcsi, társadalmi, misztikus és intelligens szabályok szerint élnek. Csak az ilyeneket veszi fel.

Miért? Mert a dialektikus értelemben fogyatékosoknak még dialektikus fejlődésre van szükségük, mindenekelőtt pedig azért, mert még olyan karmikus teher alatt görnyednek, melyet csak ebben a természetben, a dialektikus viszonyok között lehet lebontani, kiegyenlíteni. Az így terhelt ember, aurikus lényének ilyen állapotában nem hagyhatja ki a következő fokot – de bizonyos szerzetek segíthetnek neki.

Az önismeret törvénye csak azokra vonatkozik, akik dialektikus tevékenységük területének határán állnak, akikről azt lehet mondani, hogy: „Tudom a te dolgaidat, a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket; és terhet viseltél és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el.”

Ezeknek az embereknek, akik fáradozások és szeretetteljes szolgálat közepette elhatoltak lehetőségeik határáig, s most a falakat döngetik, hogy eresszék át őket, ezeknek meg kell tanulni megérteni, hogy miért vannak a falak, meg kell érteniük, hogy milyen magasról buktak alá az eredeti élet, a szellem hegyeinek magaslatairól. Át kell hatolniuk természetes dialektikus állapotuk szerkezeti és alapvető tökéletlenségének a felismeréséhez. Nem elérzékenyülve, könnybe lábadt szemekkel és önsajnálatban, hanem teljesen tudatosan kell tapasztalniuk állapotuk baját az isteni valóság tudatalatti ismeretének világosságában.

Amikor a régi misztériumok az Itt és a beavatás temploma közötti mély szakadékról, vagy a halál folyójáról, a Stixről beszélnek, akkor a dialektika és az isteni valóság közötti alapvető szakadékról van szó. A tanulónak tudatában kell lennie ennek, ismernie kell a „bűnét”, s ezt belső törvényszéke előtt be is kell ismernie.

Miért bűntudat? Nem elég a tudat? A tudat ebben az esetben csak a korlátozások tapasztalata lenne. A bűntudat sokkal mélyebbre hatol. Az efézusbeli érzi és tudja, hogy elhanyagolta „első szeretetét”, az isteni valóságban élő lélek létállapotát, és teljes mértékben felismeri, hogy milyen szédületes magasságról bukott le. Azért kell ennek nem csak „tapasztalatnak” lennie, hanem „megtérésnek” is, az isteni szeretetvalóság tökéletességéhez való odafordulásnak. „Akinek van füle, hallja, hogy mit mond a szellem a gyülekezetnek.”

Akinek van füle, megérti, amit hall és ennek megfelelően cselekszik, ahhoz jön el a Stix révésze, hogy átvigye őt a halál folyóján. Akinek, mint efézusbelinek, megvan az ősemlékezés kincse, azt nap mint nap hívják a királyi menyegzőre. Az lehajtott fejjel és keresztbefont karokkal áll folyója partján. Úgy érzi magát, mint Christian Rosenkreuz, miután megkapta a meghívót. A hideg verejték tör ki rajta; mert, habár felismeri, hogy ez az előre bejelentett menyegző, nem gondolta, hogy ilyen fáradságos körülmények között zajlik le. Ugyanakkor észreveszi súlyos félreértését, vakságát, személyiségének, életvitelének és testvéri, felebaráti szeretetének korlátozottságát. Tapasztalja, hogy a közönséges természethez van kötve. Amikor tehát remény és félelem között ingadozik, s magát szüntelenül vizsgálgatva csak gyengeséget és tehetetlenséget talál, végül elhatározza, hogy a megszokott utat követi. Forró imát mond és lefekszik aludni, azt remélve, hogy álom képében kap isteni útmutatást, ami – Istennek hála – valóban meg is történik.

„Aki a Felségesnek rejtekében lakozik,

a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.

Azt mondom az Úrnak:

Én oltalmam, váram Istenem, őbenne bízom.

Mert ő szabadít meg téged a természet kötelékétől,

a veszedelmes dögvésztől.

Tollaival fedez be téged,

és szárnyai alatt lészen oltalmad.

Pajzs és páncél az ő hűsége.”

Amikor a jelölt ebben a menedékben hál, akkor jön hozzá a révész, hogy átvigye a folyón.

Tény, hogy minden jelölttel, akit felszólítanak a menyegzőre, már jóval azelőtt, hét évvel azelőtt tudatják ezt. Ne hétszer 365 napra gondoljanak, hanem egy időszakra, az előkészület bizonyos időszakára, melynek jelei leolvashatók a saját aurikus szféra érzőközpontjaiban. Itt a Szerzet által megérintettség bizonyos állapotáról van szó, melyben a jelölt fog élni. Jelenét különös események jellemzik; előkészítik az ösvényre. Amikor megjön a meghívó, a tanuló Jordánja partján áll, tökéletes, mélyen bevésődött bűntudatban. Így, remény és rettegés közepette várja az álmot.

Ne essenek abba a nagy tévedésbe, hogy az itt említett álmot és ennek következményeit annak tartják, amit Önök értenek alvás és álom alatt. Christian Rosenkreuz nem reked meg a bűntudata görcsében. Mihelyt ennek a tapasztalata mélyen belevésődött a lényébe, szó sincsen többé szüntelen önsanyargatásról, amihez a misztikusok vannak hozzászokva, hanem átmegy az abszolút nyugalom állapotába, a „nem-cselekvés” állapotába, melyről Lao Ce is beszél. Ez a „legyen meg a te akaratod” állapota, melyet a zsoltárok szerzője „a Felséges rejtekének, pajzsának” nevez.

X. Christian Rosenkreuz álma (II)

Az előző fejezetben Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének egyik megjegyzését említettük, ami szerint minden jelöltet az alkímiai menyegzőre való határozott meghívó előtt hét évvel már tájékoztatnak. Itt nem hétszer 365 napról van szó, hanem az előkészület bizonyos időszakáról, melynek jelei a saját aurikus szféra érzékelőközpontjaiban leolvashatók. A Szerzetnek egy munkafolyamatáról és érintési folyamatáról van szó, melynek az új lélektűz születését kell megelőznie.

Amikor azonban a meghívó megjön, a jelölt mégis nagyon zavarba jön. Magánál helytelen fogalmakat, a megértés hiányát és más elégtelenséget állapít meg. A félreértés fátyla nem vonul el minden további nélkül. A tanuló így áll Jordánja partján, tökéletes, mélyen bevésődött bűntudattal. A remény és a félelem között lebegve várja álmát. Ennek az álomnak semmi köze a természetes, ismert álomhoz. Itt az abszolút nyugalom állapotáról, a tudatos „nem-létezésről” van szó, melyről Lao Ce is beszél, a „ne úgy legyen ahogyan én akarom, hanem ahogyan te akarodéról, ahogy Jézus jelentette ki Gecsemán kertjében, tehát a Buddha tanaiból is ismert én-feladásról van szó.

Ebben a helyzetben a tanuló bizonyos tapasztalatra tesz szert, amely teljesen megmagyarázza neki a meghívó miértjét és hogyanját. Christian Rosenkreuz először a dialektikus világvalóságot látja meg, amelyben számtalan emberrel együtt, mintegy börtönben ül. A börtön tökéletesen sötét. A látószerv teljesen negatív, s ezért mindenki a hallásra van utalva, melynek segítségével csak valami találgató tájékozódás lehetséges. Christian Rosenkreuz érzi, hogy meg van béklyózva, s amit hall, az azt mutatja, hogy fogolytársai is ebben a helyzetben vannak. Mindenütt lánccsörgés, sóhajtozás, nyögés és küzdelem, amellyel egyesek szeretnének mások fölé kerekedni, hogy valamivel több levegőt és teret kapjanak. Mindenhonnan szüntelenül hallatszik a szemrehányás, mert a bajért mindegyik a másikat okolja.

Ezt az állapotot Önök kétségtelenül teljes mértékben felismerik. Ez a mindennapi élet, s emiatt a helyzet miatt a dialektikus emberben az emberi nem végleges megváltását illető pozitív belátásnak nyoma sincsen. Minden és mindenki találgatásra van utalva, mindenütt leírhatatlan a zavar és kimondhatatlan szenvedés. Börtönfal és lánc minden ember öröksége.

Christian Rosenkreuz ekkor hirtelen trombitaszót és dobpergést hall, s ugyanakkor fénysugár hatol a börtönbe. Ugye értik, hogy a figyelmet itt a Szerzet munkájára irányítják, mely ezen a világon megjelenik, hogy a keresőknek megmutassa az elveszett hazába vezető ösvényt, s a jelöltnek segítsen azt bejárni is.

Trombita alatt általában valami rézből készült fúvós hangszert értenek. A régi bölcsesség azonban egészen mást ért ez alatt. Ez is hangot hallat, de nem szabad fémhangszerre gondolnunk. A misztériumok trombitájának hangját a Szerzet szolgái keltik. Egy tudatosan keltett rezgésről van szó, mely mélyen kezdődik, lassan felerősödik, majd éppoly lassan suttogássá halkul. Ezt a rezgést azért keltik, hogy behatolhassanak a dialektikus világvalóságba. Aki meghallja ennek a trombitának a hangját, annak olyan rendkívül csodás élményben van része, melyet nem lehet szavakba foglalni.

Ugyanígy értsék a dobpergést is. Ne közönséges dobokra gondoljanak, melyeket a sötét múltban vallási ünnepeken vagy harci zenének használtak, hanem figyeljék meg a tényt, hogy a trombitaszóval egyidejűleg a dobpergés is hallatszik. Legtöbbszőr két dobról beszélnek, melyek a darab fő hangjait adják, amelynél verni kell őket. A trombita itt a Szerzet vibráló hívása, mely behatol a sötétség legmélyebb odúiba is. A dupla dobverés azt jelképezi, hogy az erre fogékony, nyíltszívű embert mintegy a szívverés ritmusában, lényvalóságának pozitív és negatív nézetében, nagy erővel megtámadják.

Tehát fénysugár hatol a börtönbarlangba vagy tömlöctoronyba, ahogyan fogdánkat szintén ábrázolják. Christian Rosenkreuz pszichológiailag helyesen éli át látomása következő fázisát. Ha földi világunk menetét úgy kell elszenvednünk, hogy teljesen megfelelünk ennek a természetnek, akkor sokféle bajt enyhít az alapvető sötétség fekete bársony köpenye. Ha azonban az isteni világosságnak egy sugara világítja meg tömlöcünket, akkor rettenetes vészét teljes mértékében és valóságában tapasztaljuk.

Ha ennek az Iskolának egy tanulója rádöbben állapotára, akkor ez annak a ténynek a következménye, hogy a Szerzet fénye trombitaszóval és dobpergéssel behatolt a lényébe. Aki a dialektika lényegét dogmának látja, az még nem jutott el ehhez a tapasztalathoz. Ez a felismerés kegyelemadomány, mely a másodperc töredéke alatt viszi végbe azt, amihez egyébként egy tanulmányokkal és megfontolásokkal teli emberélet sem elég. A tanuló belülről látja a földi természet pokolratörését, az ijedelem keringését, olyan tökéletesen és közvetlenül, hogy a dialektika filozófiája már csak ennek az első kézből jövő ismeretnek a bizonyítéka

A régi bölcsesség a tömlöcbe eső fénysugár kegyelmét az isteni szeretet felfedező világosságának nevezi, melynek következtében a tanuló látja és átéli saját állapotát és környezete helyzetét, mégpedig olyan mélyreható élményként, hogy, mint Christian Rosenkreuz, az ijedségnek és veszedelemnek e káoszát alig képes leírni.

Ekkor a fény által megvilágított lélek életkönyvének nagyon szomorú oldala következik, melyet Johann Valentin Andreae nagy őszinteséggel ír le. Amikor a Szerzet világosságában a lélek először látja meg léte valóságát, és az iszonytól megrendül, akkor első reakciója páni félelem és önfenntartási ösztön. Reméli, hogy megszabadul; nézi, merre szabad az út, s ebben az ösztönben jó kiindulópontra akar szert tenni: előre tolakodik az első sorokba.

Christian Rosenkreuz is ezt teszi. Nem késlekedik, hanem nehéz láncaival átfurakodik a többiek között és sikerül egy kőre felállnia. A többiek többször is megragadják, de kézzel-lábbal védekezik, amennyire csak teheti. Christian Rosenkreuz nagyon komolyan és őszintén vallja be tanulói ösvénye életútjának ezt a szomorú fázisát. Semmi emberi dolog sem idegen számára.

Minden ember keres valami alapot, alapkövet, melyre önfelfedezése után támaszkodhat. S hányan vannak, akik el akarják Önöket cibálni a helyükről, a pozíciójukból? Ugye nagyon is hajlandók felvenni a harcot, az érvényesülésért folytatott küzdelmet? Csak amikor már nagyon sokszor átnyújtották a tanulónak a Szerzet tanácsát, hogy ez a viszálykodás veszélyes és be kell szüntetni, akkor lesz alkalmas a további segítségre. Hallja, hogy a tömlöcbe hét kötelet eresztenek le, s hogy mindenkit megszabadítanak, aki bele tud kapaszkodni és rajta tud maradni valamelyiken. A Szerzet, mely harsonaszóval és dobpergéssel tör be ebbe a világba, hétszeresen tevékeny, hogy mindenkit megmenthessen, aki alkalmas erre. A hétszeres módszert részletesen megmagyarázza „Az egyetemes Gnózis” című könyv, újabb megbeszélését így nem tartjuk szükségesnek. Csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy Christian Rosenkreuz a hatodik kötéllel, a hatodik plexuskör újraélesztésével szabadul ki börtönéből. Ezután felfedezi, hogy seb van a homlokán, melyet felhúzása közben egy éles kő okozott, s hogy emiatt ruháján vérfoltok láthatók. A homlokon lévő seb egy dicső jel, annak bizonyítéka, hogy új lélek született, hogy új kígyótűz vonulhatott be a spinális rendszerbe. A homlokon lévő sebet nevezi az evangélium „az emberfia jelének”, mellyel az Úr szolgáit pecsételik le és mentik meg minden dialektikus veszélytől. Ez a pecsét egy új embertípus jele, aki dialektikus személyiség létére új lélektűzzel van felszerelve, s így képes bejárni az újjászületés ösvényét. Ezt a nagy csodát akarja Christian Rosenkreuz álma megértetni, hogy nem csak a tökéletes ember járhatja be az ösvényt, hanem ez a többiek számára, a tökéletlenségükben megragadottak számára is nyitva áll.

A jelölt az éntelenség állapotában rájön, hogy miért hívják, miért kap meghívót. Nem arra hívják meg, hogy azonnal lépjen be a tökéletességbe, hanem meghívása után kitűnik, hogy hosszú és terjedelmes folyamatban teszik képessé a tökéletességbe való belépésre. Tehát nem mindjárt a végcélhoz hívják, mert erre bizonyára nem lenne alkalmas. Arra hívják és választják ki, hogy egyáltalán rálépjen az ösvényre és megtanuljon azon járni – tehát egy üdvözítő folyamathoz hívják.

A megszabadítás a tömlöcből, az új embertípussá nemesedés új kezdetet jelent, egy ösvény kezdetét, melyen a tanulóra szintén nagy fáradalmak, veszélyek és bonyolult nehézségek várnak. Ez az új állapot azonban nagyon különbözik a puszta dialektikus állapottól. A dialektikában a tanuló a le és fel, az ide és oda eredménytelen fáradalmai előtt áll, amelyek valamilyen formában szakadatlanul ismétlődnek. Az új lélekállapotban minden legyűrt akadály végleges győzelem és egy új lényvalóság alapköve. Ezért ajándékozza meg ez az álom Christian Rosenkreuzot nagy, belső nyugalommal.

Azáltal, hogy Krisztus Szerzete hozzányúl a tanulóhoz, a tanuló megszabadul béklyóinak gyökereitől. Ha felfedezi, hogy láncai sebeket okoztak neki, s csak nehezen tud mozogni, akkor azt mondják neki: „Fiam, ne törődj hiányosságoddal, hanem emlékezz a gyengéidre, s adj hálát Istennek, aki téged már ezen a világon ilyen magasra engedett emelkedni a világosság felé. Tartsd meg ezeket a sebeket az én kedvemért”.

Christian Rosenkreuz álomlátomásának célja tehát az, hogy a jelöltnek intelligens módon megmutassa, melyik pillanatban és melyik létállapotban kezdődik számára az ösvény.

Először meg kell lennie annak a tapasztalatnak, hogy az ember a sötétségben fogoly, azután ugyanannak a tapasztalatnak, de ezerszer erősebben, a világosság miatt, a Szerzet felfedező világossága miatt; harmadszor a páni félelemnek, az önzésben, az én-központúságban kifejezésre jutó önfenntartásnak és helytállásnak a legyőzése következik; negyedszerre az éntelenség nyugalmának kell megjönnie, a dialektikus megszabadulási törekvés abbahagyásának, félelem és kétségbeesés nélkül; ötödször az új lélektűz belemerülésének kell megvalósulnia a spinális rendszerben, ami a Szerzet új kéznyújtása; hatodszor az ösvényre lépés következik, végül pedig az újra elnyert szabadság, hogy az ember Isten gyermekévé válhat.

Megfontolásaink végén vessünk még egy pillantást a homlokon vérző sebre, az új élettel való lepecsételésre. Ez a seb a régi lélekanyag elfolyását jelképezi, fájdalmak, kínok és heves belső küzdelem közepette. A régi természet helyét az új vér, Krisztus Szerzetének új lélekanyaga foglalja el. A Szerzet Élő Vizének ivása a hálaadás kelyhe, melyet megköszönve áldunk, a közösség Krisztus vérével. A tanuló bizonyára megérti, hogy nem ihat az Úr poharából, ha ugyanakkor a természet poharából is iszik. Nem szolgálhatja egyszerre Istent és a mammont.

Ezért kell először ettől a természettől teljesen elbúcsúznia, ezt a búcsút teljesen megvalósítania, teljes éntelenségben. Nem szabad többé a gonoszság poharából frissítenie magát, hogy a régi kígyótűz elfolyhasson, s az új bort olyan serlegben fogadhassa, mely az Úrnak készült.

XI. A vér rejtélye (I)

Mindenki tudja, milyen fontos szerepet játszik a vér az életben, milyen alapvető jelentőségű. E rendkívül értékes anyag nélkül az élet és minden életjelenség elképzelhetetlen lenne. A vér szerkezete és állapota minden közvetlen és jövendőbeli tevékenységnél annyira alapvető, hogy az életnek ezt az alapelvét minden idők tudománya, vallása és társadalmi élete nem csak elfogadta, hanem minden törekvésnél még mindig abból indul ki.

A metafizika területén az animistát látjuk meghozni véráldozatát és elvégezni vérszertartását, az evangélium egyik klasszikus prédikálója pedig kijelenti, hogy „Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől”. A szent mítoszok és legendák hírt adnak, hogyan ontották vérüket az emberiségért az Egyetemes Szerzet nagy küldöttei, és a metafizikai misztériumok tanúsága szerint ez a véráldozat az erőknek akkora áramlatát szabadította fel, hogy aki részesülhet benne, az a mai napig is megszabadulhat a természet béklyóitól.

Nincsen két egyforma ember, és nyilvánvaló, hogy a hajlamok, lények és jellemek minden különbségének magyarázata a vérben, a vér állapotában rejlik. A csaknem végtelen sokrétűségben azonban mégis megkülönböztethetünk néhány összefüggést. Vérkülönbség van a népek, a fajok között, a fehér, a barna, a sárga és a fekete között, a különböző társadalmi csoportok és osztályok között, a családok milliói, és a családokban is a családtagok között.

Ahogyan vércsoportokat különböztetünk meg, amelyeket az orvostudomány vesz figyelembe, úgy félreismerhetetlenül létezik öt, alapvető embercsoport, melyeket a transzfigurista tudomány vesz figyelembe. Bárhogyan is, az emberiségnek van egy teljesen egyenirányított törekvése, a vérművelésre való őstörekvés, s ezzel a vér megváltoztatásának a kísérlete. Ez az emberi lét ősösztöne.

Ehhez végtelenül változatos és különböző utakon akarnak eljutni, de az ösztön mindig ugyanaz. Nincsen alapvető különbség azok között, akik vérátömlesztést végeztetnek, a vértisztítást valami gyógyszerrel akarják elérni, s ehhez egy orvos segítségét veszik igénybe, és azok között, akik ezt egy iskola vagy egyházi intézmény által akarják elérni, vagy Jézus Krisztus vére által akarnak megtisztulni. Minden esetben vérátömlesztésről van szó. A vöröskereszt véradási szolgálata és a különböző egyházi intézmények sokban megegyeznek.

Aki társadalmi helyzetét házassággal akarja megjavítani; aki a táplálkozását változtatja meg ismert okok miatt; egy kormány, amely tiltja a fehérek és feketék vérének keveredését; az egyház, amely a vegyes házasságot tiltja; egy csoport, amely részt vesz az úrvacsorán; az egyház, amely alárendeltjeit mágiával és tömjénfüsttel tartja fogságban; minden intézmény, mely kulturálisan, a metafizikában, okkultisztikusan vagy transzfigurisztikusan tevékenykedik, azt bizonyítja, hogy ugyanazon ősösztön megszállottja.

Szükséges tehát, hogy Iskolánkban mi is elgondolkozzunk a vér rejtélyén és meghatározzuk a helyünket ebben az általános mozgalomban. Meg kell tanulnunk belátni, hogy a vérrel kapcsolatos követelményeket illetően semmi emberi dolog sem idegen nekünk.

Kötelességünk ezt a tanulmányt mély megfontolás tárgyává tenni, melynek le kell hatolnia az alapokig, mert az utóbbi években a világon különös eszme került forgalomba, titokzatos impulzus mozgósítja az emberiséget, s az emberiség megpróbál reagálni. Az intelligens embernek, a világ eseményeit összefüggéseikben kell vizsgálnia. Ha századunk húszas éveire gondolnak, akkor azt látják, hogy a fasizmus és nemzetszocializmus eszméjével egyidejűleg a kiválasztott nép eszméje, a kitűnő, hangadó, a világot vezetni tudó faj eszméje is felmerül. Személyiségek, mint D’Annunzio Olaszországban és Rosenberg Németországban, a latin, illetve a germán eszme szószólói voltak. Önök talán tudják ezt, talán a hideg borzongott végig a hátukon, mert a vérükig érezték, hogy milyen óriási hatalmakat szabadított fel ezeknek az eszméknek a kinyilatkoztatása.

Feltűnt-e azonban az is, hogy ugyanez az eszme az angol népben is erősen él? Tudják-e, hogy Angliában egy nagy, hangadó csoport abból az eszméből indul ki, hogy az angol nép az új Izrael kiválasztott népe? S hogy ez a csoport ezt mindenféle úgynevezett tudományos módon bizonygatja?

Feltűnt-e, hogy ugyanaz az eszme („Mi vagyunk az Isten által tervezett, jövendő, kiválasztott nép”) Amerikában is él? Elég gyakran megtalálható az amerikai irodalomban. Amerika vezető helyzete persze pillanatnyilag a gazdasági világhelyzetből magyarázható, de az amerikai mítosz számára is mérvadó.

Ahogyan a németnek vethetik szemére, hogy fölényben képzeli magát, ugyanúgy mondható ez joggal az angolról és az amerikairól is. Véleményük szerint Európa kialvó, pislákoló hamucsomó, mely fölölt magasra emelkedik az amerikai demokrácia és hatalom. Világunkon pedig milliók hajlonganak alázatosan az amerikai óriás előtt. Mindenekelőtt a metafizikában, a vallásban és az okkultizmusban lett Amerika egyre hangadóbb, s a Vatikánnál most az amerikai befolyás a legerősebb. Baird Spalding „Távol-Kelet mesterei” című könyvében például azt olvashatják, hogy mindezek a mesterek kivétel nélkül az amerikai népre utalnak, hogy az az eljövendő.

Figyelmüket továbbá a szovjet eszmére is felhívjuk, mely szintén hatalmas erővel sugárzik a világ fölött. Az eljövendő szláv kultúrfaj szláv mítosza itt másféle és más megjelenésű. Tanulmányozzák csak az orosz irodalmat, figyeljék meg a körülményeket.

Kínában is hasonló mozgalom üti fel a fejét, s egyre nagyobb terepet hódít. „Mi vagyunk a legrégibb kultúrájú faj. Népünkben minden bölcsesség, minden erő és szépség, minden jóság, igazság és igazságosság megvan. Tengernyien vagyunk. Ébredjetek fel, s árasszuk el a világot vívmányainkkal.”

Ha ezt képesek megfigyelni és tárgyilagosan megvizsgálni, akkor felfedezik, hogy úgyszólván minden népet egyre növekvő erővel ragad meg az eszme: „mi vagyunk az ígéret népe, mely eljövendő”. Sok népnél jut kifejezésre ez az eszme, s művészetük, tudományuk és vallásuk széles körben terjeszti ezt.

Itt tehát kimutathatóan egy titokzatos impulzusról van szó, mely az egész emberiséget megragadta, s a vérben talál visszhangra. Erre a hatalmas impulzusra a népcsoportok, fajok és népek vérbeli különbségeik miatt különbözőképpen reagálnak. Meg kell vizsgálnunk, hogy e sok vérreakcióban látjuk-e a lényeget, az igazságot; hogy az oly sokfelé oszlott vérképlet csillogásából ki lehet-e még szabadítani az igazságot. Nem lehetséges-e, hogy ennél a vizsgálatnál a saját vérünk csap be minket? Képesek vagyunk-e még tárgyilagosan látni és következtetéseket levonni? Nem tévedés-e egész filozófiánk, mely esetleg saját vérnézetünkből magyarázható? Nem lenne-e jobb a sorsra bízni magunkat, mert végeredményben úgysem vagyunk képesek kibogozni az igazságot?

Világunkon csak úgy örvénylik az eszmék áradata. Vannak bolond, együgyű, erkölcstelen, kriminális, hátborzongató, lélegzetelállító, szép, jó és magasztos eszmék. Holott tehát ezek sok tekintetben egymás ellentétei, mindegyikben megvan az igazságnak valami eleme, mert mind nagy komolyságról tanúskodik. A vér kiáltásai! Van-e út valahol és meg lehet-e találni? A vérvisszhangok duhaj táncában meg lehet-e hallani az igazság ezüstös csendülését?

Csak két lehetőség van, csak kettő! Az egyik az, hogy sikerül megtalálnunk az egyetlen, megváltó igazságot; a másik lehetőség az lenne, hogy nem sikerül.

Az a véleményünk, hogy a dialektikus emberiség tárgyilagos észlelésre már nem képes. Létállapota ezt egyszer s mindenkorra lehetetlenné teszi. Vére képlete, és ennek következményei miatt Önök már nem képesek meglátni a láthatáron Íziszt, az isteni igazság világosságát. Ezért mondják azok a lények, akik segíteni akarnak, hogy a tapasztalat útját kell bejárniuk. Az igazságot tapasztalatok segítségével kell felismerniük. Pillanatnyilag nincsen más lehetőség.

Ezért gyűlnek össze a rózsakereszt Iskolájában a körülbelül egyforma vérképletű emberek, s képeznek olyan csoportot, mely bizonyos módon előkészített eszme vezetése alatt úton van, hogy megkeresse az igazságot, hogy magát alkalmassá tegye erre az igazságra.

Sikerül-e? Helyes úton vannak-e? A vér ösztöne arra tesz hajlamossá, hogy igent mondjanak, de nem lehet-e ez is valami tévedés? Sokan állítják, hogy ismerik az igazságot, látták az igazságot, hallották a hangját és tudják az utat. De igaz-e? Nem végződhet-e mindez csalódással? Mindannyian azt a hangot követjük, mely a vérünkben visszhangzik, s bizonyos módon átalakítva bizonyos jelleget kap.

Megmutattuk, hogy az egész emberiséget egészen a véréig hatalmas impulzus izgatja. Ezt a megújulás impulzusának nevezhetnénk, mely légkörként lebeg országaink fölött. Ez mozgósítja a vérünket, ebben lélegzünk – és reagálunk. A reakciók különbözők, de az emberiség reagál, megmozdul.

Ez a megmozdulás századunk eleje óta egyre erősödik, duzzad, mint nagy vizek morajlása. Arra vagyunk hajlamosak, hogy a saját reakciónkat tartsuk az egyetlen helyesnek, s a többiekét elítéljük. Be kell azonban látnunk, hogy habár az igazságnak kell minket megszabadítania, ezt csakis a tapasztalat ismertetheti meg velünk.

A számtalan vérreakció közepette és láttán értelmetlenség azt mondani, hogy „a mi reakciónk az egyetlen helyes reagálás!” A mi reakciónkat csak szóban, írásban és példákkal ábrázolhatjuk. Csak azt mondhatjuk: „Jöjjenek és nézzék!” Csak meghívhatjuk Önöket, hogy részesüljenek a vagyonunkban és vizsgálják meg, amit találtunk.

Önök eljönnek, ha a vérükben bizonyos rokonságot éreznek velünk, ha vérképletük bizonyos mértékben megegyezik a miénkkel. S ha eljönnek, akkor bizonyos boldogságot tapasztalnak, mint amikor rokon lelkek találnak egymásra. Ha nem, akkor másik vérreakció irányában fognak próbálkozni. Ezt megteszik, mert meg kell tenniük, mert nem tehetnek mást.

Az egész emberiség, különböző módon, bizonyos titokzatos, légköri impulzusra reagál. Ezt be lehet bizonyítani. Az egyik a német mítoszban hisz, a másik az angolszászban, a latin eredetű nyelveken beszélőkében, az amerikaiban, a kínaiban, stb. Mindez annak a bizonyítéka – amit sokszorosan lehetne bővíteni – hogy az emberiség egy közeledő megújulás impulzusára reagál, melyet szinte belélegez, ízlel, tehát szervileg észlel. Lehetséges-e, hogy ebben egy különös jóslat megvalósulását kellene megpillantanunk, mely az egyetemes szentírásban van lefektetve?

Hagyják csak egyszer a vérüket valóban szóhoz jutni. Ez a jóslat kijelenti, hogy Krisztus egyszer újra eljön az atmoszférában, „az ég felhőiben”, s minden szem látni fogja őt. Hagyják a vérüket beszélni! Nem lehetséges-e, hogy a megújulásnak ez a hatalmas, mindent érintő impulzusa, melyet mindannyian szervileg tapasztalunk, ez a Krisztus-impulzus az az egyetemes erő, mely az egész világot szinte átöleli és reagálásra készteti? Az egész emberiség megmozdult. Olyan ez, mint nagy vizek zúgása. Az Önök vérének beszélnie kell; nem tehet mást.

Iskolánk egy rokon-vér szerkezetű csoportból indul ki. Ha vérük hangja azt bizonyítja, hogy hozzánk tartoznak, akkor együtt reagálunk vérünk ösvénye szerint arra, ami a légkörben megjelent, s ami sem éjjel, sem nappal nem hagy nyugton minket. Kivonulunk, hogy megismerjük az eszmét, mely a légkörben megjelent. Eléje megyünk az ég felhőibe.

Ha így reagálnak, akkor megtudják, hogy vérük megegyezik-e az igazsággal, vagy elutasítják. Úton vannak, vagy felkerekednek az új reggel felé, a feltámadás reggele felé? Akkor ítéletet hajtanak végre mindannyiunkon: a megszabadítás vagy az elutasítás ítéletét.

A nagy világforradalom elkezdődött. A vér szava elhangzott. Ha nem bizonyulunk jogosultaknak a vérünk alapján, akkor a megszabadulás kapui zárva maradnak számunkra.

Mi tehát a vér titka? Válaszoljunk erre a következő fejezetben.

XII. A vér rejtélye (II)

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy századunk eleje óta titokzatos befolyás érvényesül légkörünkben, mely bolygónkon növekvő erővel támad meg minden megnyilvánult életet. Megláttuk, hogy befolyása alól egyetlen teremtmény sem vonhatja ki magát, mert befolyása légköri, s erre a légkörre a formák fenntartásához szükség van a halál fátylának ezen az oldalán lévő négy életterületnek (ásványi, növényi, állati és emberi birodalomnak) éppúgy, mint a másvilági életterületeknek (az éteri szférának, az asztrál szférának és a két spinális területnek).

Az új, titokzatos légköri állapotok a mindenségi megnyilvánulást a véren és az életközegeken keresztül támadják meg, s éppen a vér és az életközegek állnak szoros kapcsolatban a légkörrel. A légköri befolyásolás általános módszerével kényszerítik az élőlényt reagálásra.

Olyan módszer ez, melyet a tükörszféraerők (másvilági erők) és az ő szolgálatukban álló csoportok is ezerféleképpen alkalmaznak. Az egyetemes Krisztusfáradozás szörnyű következményű utánzása ez, mely csaknem minden esetben sikeres. Hogy ezt jól értsék, és a harc lényegét felismerhessék, melyet a tanulónak kell végigküzdenie, ahhoz el kell hatolnunk az alapokhoz. Ennek folyamán kiderül, hogy az egyetemes bölcsesség miért int minket a sok ál-krisztustól és hamis prófétától, akik oly nagyon akadályoznak az ösvényen.

Amikor tehát egy ilyen hatalmas légköri hatás érvényesül, ideje lesz a tanulót ellátni minden megkülönböztetési képességgel, melyre mai tudati állapotában szert tehet. Abból kell kiindulnunk, hogy a vér és az életközegek a legszorosabb összefüggésben vannak a légkörrel, s ebből táplálkoznak.

A légkör az ősanyag bizonyos állapota. Ez nem csak a mi bolygói kozmoszunkra érvényes, hanem mindegyikre. Anyagvilágunk kémiai szférájának minden állapota és formája bolygónk légkörének állapotaiból magyarázható. A légkör pedig a tér ősanyagából táplálkozik, amelyben az egész kozmosz mozog. Mindez bizonyos elv, bizonyos képlet szerint megy végbe, melyet bolygónk tudatának nevezhetnénk.

E rendszer következtében a bolygó csak a lényének megfelelő erőket veheti fel és dolgozhatja fel. Ez a mi Földünk természete, amely – ezt gyakran megtárgyaltuk – a mi személyes természetünk is. Feltételezzük, hogy a rózsakereszt tanulói ebben a tekintetben tájékozódtak dialektikus tömlöcünk jellege felől.

Egy bolygó vagy egy ember tudatát, amely szerint az egész életfolyamat végbemegy, lélekkel ellátott természetnek is nevezhetnénk. Egy lelkes természetlény nem szellemlény. A lelket a szellem vetületének vagy tükörképének kell tekintenünk.

Ezt elképzelhetik, ha a szellemet – mondjuk – világosságnak, fénynek veszik. Fénysugár esik az ősanyag bizonyos mennyiségére, s ebben az anyagban, a fénysugár mibenléte, lénye és célja szerint, hatás keletkezik. Ha ennek az anyagnak van elég szunnyadó ereje, elég alkímiai lehetősége, akkor olyan folyamat indul, amely akkor is folytatódik, ha a fénysugár visszahúzódott. A folyamat azonban ekkor megváltozik. Örök alakulás helyett, mely a világosság mibenlétének és céljának felelt volna meg, a lelkesített, lélekkel ellátott anyag dialektikus jelenségeket kezd mutatni. A lelkes anyag, a szellem vezetése nélkül végzetszerű menet, szüntelen halálos ugrás a romlásba, szenvedésbe és fájdalomba, szakadatlan haldoklás és szüntelen újra-megszületés más és más körülmények között; az ősanyag láncreakciója.

Akik természettudományokat és az atomhasítás területén végzett kísérletek körülményeit tanulmányozták, azok jó fogalmat alkothatnak maguknak a dialektika okairól. A lelkes anyag kisiklik a szellem vezetése alól. A lelkes anyag hosszú korszakok óta, mérhetetlenül értelmesen arra törekszik, hogy a veszedelem orgiája ellen védekezzék és elkerülje. A lelkes anyagnak van tudata, s ezért érez, észlel.

Az ősanyag legkisebb része is nagy dolgon való együttműködésre hivatott. Tehát a legkisebb töredéke is, lehetőségeire nézve, isteni. Ha ősanyag kerül alkalmazásra, akkor visszavonhatatlanul felszabadul a tudata, érzése és szunnyadó élete is. Ha azonban ősanyagot olyan célra használnak, mely nem felel meg a világosságnak, az eredeti eszmének, akkor, mivel érez, mérhetetlen fájdalmat szenved. Akkor a szenvedés kiáltása hasít bele a világmindenségbe. Az olyan rendszerben, mint az emberi léleklény, minden sejt együtt szenved a lény fájdalommenetében. Aki ezt megfigyeli, az a megnyilvánultnak minden formájából a rettenetes dialektikus világtragédia jeleit olvashatja le.

Bolygói kozmoszunk ábrázolására teremtettünk. Amikor világunk keletkezett, mi is megjelentünk. Akkor még a világosságban jártunk, ahogyan egész kozmoszunk a világosságban volt. Mi azonban, léleklények, akik lélekvilágunkon és lélekvilágunkban élünk, megszakítottuk a kapcsolatot a világossággal, s most ennek a következményeit szenvedjük el.

Mai helyzetünkben meg kell értenünk, hogy a megszakadt kapcsolatot helyre lehet állítani, aminek szintén következményei vannak. Ezért nyilatkozik meg lélekvilágunk egyik rétegében az a titokzatos erő, melynek célja az emberiség és a világosság közötti közvetítés. Feladatunk ebben az Iskolában ennek a megmentési folyamatnak a tanulmányozása. Ki kell puhatolnunk, hogyan lehet szert tenni megkülönböztetési képességre, hogy az utánzásokat leleplezhessük és az egyetlen célra törekedhessünk. Ezért akarjuk megvizsgálni a vér titkát.

A bukott mikrokozmoszban lélekadó elv uralkodik, melyet eredetileg a világosság keltett. Ezt a lelkesítő elvet tudatnak, e tudat egyik legjellemzőbb tulajdonságát pedig rezgésnek nevezzük. A léleklény tudata a lélekvilágból táplálkozik. Megnyilvánulásra, megjelenésre ösztönződik, s a rezgés ennek érdekében különböző hatásokat kelt.

A tudatrezgés egyik hatása egy erővonalrendszer keletkezése, melyet idegrendszernek ismerünk fel, mely már a későbbi személyiség alakját mutatja. Ha ez a rezgés létrejött és a tudatrezgés kering benne, akkor másik hatást figyelhetünk meg. Másik szerkezet képződik, a későbbi érrendszer, szoros kapcsolatban az idegrendszerrel, amelyhez nagyon hasonlít. Ebben a második rendszerben ugyanaz a közeg kering, de lelassult és besűrűsödött állapotban.

Tehát a következőket látjuk: a tudatsugárzást; az idegsugárzást a kialakult idegrendszerben; a vérsugárzást a kialakult érrendszerben.

Az erővonalrendszer hálózatában ebből a három alapvető szerkezeti elvből nyilvánulnak meg a különböző állapotok és formák, mint a test alakja, a csontváz, az izomrendszer és a hús sejtcsoportjai és a különböző szervek, mint az erővonalszerkezet besűrűsödései, a fej, a szív, belső elválasztású szervek, plexus-körök, stb. Ez az egész rendszer lélekvilágunk légkörében lélegzik és ebből táplálkozik.

Így bizonyos, hogy minden légköri erő, minden légköri befolyás minden rendszerben érvényesülni fog. De gondolják meg, hogy az életfeltételek már nem minden léleklény számára egyenlők. A csaknem a végletekig fokozott dialektikus életszétforgácsolódás káosza miatt már szó sem lehet egyforma lélek-életszínvonalról, és az emberiség a lélekélet személyes szükségleteinek viszonyaiban is teljesen elegyéniesedett. Minden léleklény élesen elkülönül, különbözik a többiektől.

A már többször említett titokzatos befolyás az emberiségben valami teljesen egyenlő lélek-életszínvonalra való mérhetetlen vágyakozást kelt. Ez a vágyakozás azonban a csoportok és egyedek sokfélesége miatt szintén sokféleképpen jut kifejezésre.

A rögeszme következtében, amely szerint olyan sok nép véli magát kiválasztottnak, az a gondolat, illetve ígéret is felmerül, hogy egyszer majd csodálatos jólétben élünk, olyan országban lakunk, ahol mindenki egyetért és egyenlő, ahol mindenkire ugyanazok az életfeltételek érvényesek a természetet illetően. A Bellamy-eszme, a kommün-eszme, a zsidóság eszméje, a piramisban való hit, stb., mind a vízszintes vonalon parodizálja a világossággal való lélekközösséget, amely szerint minden léleknek egyenlő esélyei voltak, ugyanazon értékek és erők álltak a rendelkezésére. Ezek az eszmék és dialektikus megjelenési formáik, a légkörben ható Krisztus-impulzusra adott természettudományos reagálások.

Ha tehát megállapítjuk, hogy a lények lélek-életszínvonala teljesen különböző, akkor az is világos, hogy életünk káoszos állapotának a légkörünkben is meg kell lennie, mert minden léleklény a légkörből táplálkozik és ott találja meg személyes szükségleteinek kielégítését.

Vérképletük mindig pillanatnyi létállapotukat mutatja. Testük minden sejtje ennek felel meg és idegrendszerük és kígyótüzük ugyanazt a nyelvet beszéli. A tény, hogy mikrokozmoszuk tovább él, kétségtelenül azt bizonyítja, hogy a minket körülvevő világerőknek legalábbis a mikrokozmosszal egyenlő fajtájúaknak és minőségűeknek kell lenniük. Ez egy megrendítő felfedezés. Ha a rothadás bennünk és körülöttünk van, akkor tartós állapotról sehol sem lehet szó. Ami romlandó, az egyre erősebben elromlik, s egyre nagyobb bajt okoz a környezetében.

Ez a természettudományos tény ezért ismételten rettenetes kozmikus katasztrófákat okozott, melyeket nem büntetésnek, hanem nagyon is szükséges eseményeknek kell látni, hogy az élethullám életben maradhasson és a katasztrófa ne terjedjen ki más területekre. Mert az ilyen élethullámot is fenntartják, mint a miénk, az egyetemes szeretetelv alapján, melynek szüntelenül meg kell kísérelnie, hogy az elveszettet, az elsüllyedtet visszavezesse az eredeti dicsőséghez.

Amikor tehát a vérrothadás sátáni mélységekbe süllyedt és az élethullám mintegy pokoli örvényben kavarog, a mikrokozmikus rendszerek legnagyobb részét kiürítik. Nem valami halál katasztrófája által, hanem kozmoszok közötti atomi robbanással, melynek következtében az ember nem hal meg, hanem mikrokozmoszának legnagyobb része úgyszólván nem létezik. Egy ilyen állapotot neveznek kozmikus éjszakának. Később, az egész bolygói élettér óriási megtisztítása és teljes újjászületése után, ezt az élethullámot újra megmozdítják és megnyilvánuláshoz vezetik, hogy alulról, újra megtalálhassa az üdv útját.

Vannak azonban a mi élethullámunkból eredő erők, melyek ebből az egyetemes emberiség-katasztrófából képesek kivonni magukat. Nem azért, mert az üdvösség támadott fel bennük, hanem a bajból eredő mágikus keletkezés segítségével. Bizonyos mértékben örök életük van, de nem isteniségben és a mindenségi megnyilvánulás fényes dicsőségében, hanem nagy kötöttségben és mérhetetlen szenvedésben. Filozófiánkban ezeket az erőket nevezzük dialektikus hierarchiának. Ezek az erők azt gondolják, hogy ha sikerül az egész élethullámot az ő létállapotukhoz, az ő aranyfüst dicsőségükhöz felemelni, akkor az ő szenvedésük megszűnik, és az emberiség elérné a megváltottság állapotát.

Ezekkel áll szemben Krisztus hierarchiája. Erről a két befolyásról minden idők univerzális tana beszél, ha jelképesen és nagyon titokzatosan is. A Logosz, mondja a szentírás, a világot a Krisztus-hierarchiának szolgáltatta ki, ami azt jelenti, hogy a Krisztus-hierarchia a leghatalmasabb. Ez aztán ellenállhatatlan terv szerint, megmentése érdekében, megtámadja a világot és az emberiséget, és a világtörténelem meghatározott időpontjaiban mindazok számára, akiknek eddig még nem lehetett segíteni, kozmikus forradalommal az egész teret teljesen semlegesíti, hogy ezzel az egyelőre megmentetleneket is – kiürítéssel – kivonják a dialektikus hierarchia befolyása alól. Így érthető, hogy a dialektikus hierarchia két kozmikus forradalom között a természeténél fogva minden lehetőt megtesz, hogy az emberiséget felemelje a saját létállapotához, s ezt a kísérletet folytatja, amíg még egyetlen lélekért is lehet küzdeni. Ha az utolsó lélek is belemerül a Krisztuslény isteni valóságába, akkor eljön a dialektikus hierarchia törvényszerű vége. Az egyetemes tan az emberiség megnyilvánulásnak ezt a fázisát ecseteli. Mindezt meg kellett mondanunk, hogy lerakjuk a további megértés és a jó irányú megkülönböztetőképesség alapjait.

Feltehetjük a kérdést: hogyan próbálja a dialektikus hierarchia az emberiséget megnyerni a saját eszméje számára? A választ megtaláltuk. Az emberi léleklénynek három alapelve van: tudat, idegközeg és vér. A Krisztushierarchia, titokzatos légköri impulzusával, megszabadító hatást próbál gyakorolni erre a léleklényre.

A dialektikus hierarchia ugyanezt teszi; megkísérli az emberiséget vértisztítással, általános tannal és a vérre gyakorolt általános hatással felemelni a saját eszméjéhez. Megpróbálja elérni a célját, mielőtt a vérrothadás annyira előrehaladt, hogy a dialektikus hierarchiát újabb kozmikus forradalom készteti tétlenségre.

Hogy a dialektikus hierarchia hogyan ragadja meg – minden időkben – az emberlelket halálszükségében, azt a következő fejezetben tárgyaljuk. Gondolják meg, hogy mindezzel nem nyugtalanítani akarunk, hanem jobban meg akarjuk értetni az isteni Megváltó tevékenységét a valóság hátborzongató játékában.

XIII. A vér rejtélye (III)

Az előző fejezetben azt állapítottuk meg, hogy a léleklénynek három alapelve van: a tudat, az idegfluidum és a vér.

A Krisztushierarchia megpróbál erre a léleklényre megszabadítóan hatni titokzatos légköri impulzusával. Ugyanakkor a dialektikus hierarchia hatalmas tevékenységét is látjuk, amellyel az emberiséget fel akarja emelni a saját eszméjéhez. Az emberiségnek a légköri Krisztus-sugárzás érintésére következő reagálását is részleteztük.

Minden ember, minden nép és faj reagál, természete vérlénye szerint kell reagálnia, s ezért alakul ki minden népben az uralkodási rögeszme és a jövendő, magasztos feladatának vérképük által kiszínezett mítosza. Ha tekintetbe vesszük a természetnek oly mélyre süllyedt, anyagivá vált vérképletét, akkor jobb reagálást egyelőre nem várhatunk el. Iskolánk tanulója így megérti, hogy ez a légköri impulzus az emberiséget minden tekintetben megrázó és feltarthatatlan szükségességgel, mintegy óráról órára erősödve, egészen más következményekre ösztönzi és kényszeríti.

Ezeket a következményeket tehát meg kell beszélnünk és tanulmányoznunk, mielőtt hatalmukba keríti és előkészületlenül találja Önöket. Ebben a korszakban az a hatalmas és a Szellemi Iskolától kapott nagyszerű kegyelem, hogy felkészíti Önöket, s alkalmat kapnak arra, hogy olyan létállapotba helyezzék magukat, amelyben a jövendő dolgokkal szembenézhetnek. Ezért nem szabad egyetlen napot sem haszontalanul elmulasztani. A puszta érdeklődés, a szórakozásból-tanulóság ideje elmúlt. Választóvonalat vésnek a vérbe. Melyik oldalon állnak majd?

Ha a hasadás az emberiség vérében a közeljövőben alapvetővé válik és az új embertípus világosan megmutatkozik, akkor egyre nehezebb lesz időben eljutni a választóvonal helyes oldalára. Akkor a segítő és buzdító szó, a folyamatról és az Iskola erőteréről adott felvilágosítások egész sora sem tehet már sokat az olyan emberért, akinek a vérét a természet annyira megmérgezte, hogy a földi erők fogva tartják. A legközelebbi jövő a döntő választás és az alapvető önmegváltoztatás ideje.

Ezt Önöknek nem a nekünk tulajdonított tekintély miatt kell elfogadniuk, sem pedig a szentírás valamiféle magyarázata, vagy más ilyesmi miatt, hanem józan ésszel felfogható tények miatt, amelyekre – amennyiben megengedett és lehetséges – rámutatunk. Ezek a tények már most is az idő jeleként mutatkoznak meg, nemsokára pedig mindannyiunk számára lenyűgöző, kötelező hatalomra jutnak. Komolyan reméljük, hogy amit kinyilatkoztatunk, amire a figyelmüket tereljük, arra önmegvalósító tevékenységgel válaszolnak. Ne halogassák ezt egyetlen óráig sem. Gondolják meg, tájékozódjanak, lesz elég alkalmuk erre; és építsenek velünk, a kapott felvilágosítások segítségével, önmegvalósítóan olyan művet, mely képes lesz rövidesen a lélekmenekültek ezreit felvenni.

Önmegvalósítás! Sokan ajánlják ezt Önöknek. Ez a kifejezés gyakran található az irodalomban. Önmegvalósítás, mint vérbirtok! Természetesen!

Önmegvalósítás a Krisztus-impulzus szerint, vagy önmegvalósítás a dialektikus hierarchia tevékenysége nyomán. Képesek ezeket megkülönböztetni? Képesek megkülönböztetni a két módszert és részleteiket, melyeknek mindegyike vérmegvalósítást akar?

Erre nem képesek! Ezért szeretne az Iskola felvilágosítani. Mert a Krisztus-impulzus szerinti önmegvalósítás a küzdelem ösvényéhez vezet.

Tévedéseken, ámításokon és természetes ellenállásokon keresztül kell utat vágniuk maguknak. Meg kell oldaniuk a vér titkát, mert a vér tartalmazza a fogság és a megszabadulás képletét. A vér, a léleknek ez a harmadik alapvető nézete, a dialektika kulcsa. A vérben található a tudat, az idegközeg és az egész mikrokozmikus elv összefoglalása, és ha az egész rendszer már nincs összhangban a szellemmel, akkor elfajulási folyamat, általános romlás fejlődik ki, mely végül a rendszer egy részének a végéhez, halálához vezet, majd ennek a résznek az újramegtestesüléséhez az elért, elfajult színvonal alapján. Szóval egy örökkévalóság fájdalomban és mérhetetlen szenvedésben.

Logikus, hogy a mikrokozmikus rendszer megmentésének alapjában véve a vérből kell kiindulnia. A vér megváltozása megváltoztatja az életet, idővel legyőzi a halált, és megváltoztatja a személyiséget. Ha Önöket bizonyos létállapotban akarják tartani, akkor csak arról kell gondoskodni, hogy a vérnek ezt az állapotát meghatározó fajtája változatlan maradjon. Az is világos, hogy vérműveléssel bizonyos életviszonyokat és életviteleket lehet kialakítani. Megértik tehát a dialektikus hierarchia kétségbeesett kísérletét, mellyel az emberiség létállapotát vallásos és okkult befolyásolással akarja a saját állapotához felemelni. Azonkívül talán azt is megértik, hogy ezek a kísérletek bizonyára nem egészen önzetlenek.

A vér több tulajdonsággal rendelkezik; van például kisugárzó ereje – és ez a vérkisugárzás a dialektikus isteneknek táplálékul szolgál. Ha viszont az emberiség vére egyre tovább fajul, akkor a sugárzása is. Az istenek táplálékának romlik a minősége, az általános romlás ezeket a lényeket is károsítja. Létükért folytatott küzdelmükben tehát arra kényszerülnek, hogy minden elképzelhető módon javítani próbálják az embervér sugárzóképességét és minőségét.

A régi bölcsesség azt mondja, hogy „a vérben van a lét minden titka”. A vér minden elképzelhető anyagot tartalmaz. Vérsugárzásuk teremti a kísérteteket is. Minden gondolatot és vágyat, ami a megnyilvánulási térségünkben áramlik, vérük sugárzása lát el élettel, mert ez adja azokat az anyagokat, amelyekből a gondolatok és vágyak megjelenési formái képződnek. Az embervér kisugárzása tehát komolyan el is rontja és megmérgezi a légkört.

A dialektika fenntartásának érdekében a természet halála valóban szükséges biztonsági berendezés. Ezért képezték a mágikus szertartások minden időkben a dialektikus hierarchiának azt a módszerét, amellyel a vérkisugárzást próbálták lehetőleg hosszú ideig bizonyos színvonalon tartani, hogy ez a sugárzás élvezhető maradjon.

Ezért tiltották a zsidó papok is a vér megevését. Ezzel a további elállatiasodást akarták megakadályozni. Világos, hogy ez a tilalom nem emberi érzésből és szánalomból eredt, mert az állatokat a szertartásban szörnyű kegyetlenséggel mészárolták le, hogy vérüket mágikus célokra használhassák. Az ereket megnyitották; az állat tudatának teljes birtokában elvérzett és a vért edényekben fogták fel.

Kis eltérésekkel az akkori idők minden népénél a következő folyamat ment végbe:

A templom tele van alázatosan várakozó tömeggel. A templom egyik rejtett termében papok kórusa helyezkedik el. A kórus énekelni kezd. Végtelen szomorúság vibrál a dalokban. Hatásuk kiszámított, s nagyon hasonlít a mai gregoriánhoz (mely ugyan nem „gregorián”, mert Gregor pápa csak feldolgozta azokat). A dalok ritmusa borús, hangulata mardosó, mély vágyakozás, s a templomban levők valami kábulatot éreznek kialakulni; tudatuk felerősödik, érzékenyek, szenzitívek lesznek. Emberi comb és lábszárcsontokból készült sípok szólalnak meg; emberbőrből és emberkoponyákból készült dobok peregnek. Nagy füstölőedényekre teli kézzel szórják a füstölőszereket, a templomban füstfelhők terjengnek.

A jelenlévők idegesek lesznek, a titokzatos köd köpenyként borul rájuk.

A feszült légkörbe fájdalomüvöltés hasít. A főpap az állat nyakába vágja a pengét. Ezüst edényekben fogják fel a vért, s ráöntik az oltárra. A zene ritmusa gyorsul. A papok mantramokat mormolnak, kezeikkel különös mudrákat rajzolnak a levegőbe.

Felhívják az isteneket. Mintegy vihar keletkezik és tombol a boltozatok alatt, jeges hideg érezhető. Megfújják a nagy harsonákat, s kimondják a döntő mondatokat. Fantasztikus árnyak suhannak a boltozatok alatt. Megjelennek az istenek. Az emberek közül sokan durva ordítással vesztik eszméletüket. Az asztrális világok szörnyei pedig járkálnak a templomban, a vérben, a rothadó húsban és az emberek haláltusájában gyönyörködnek és lábadnak. Egyesek tőrrel szurkálják magukat, a templom vérben úszik; – a vér orgiája.

És táncolnak, mint Dávid a bizonyság ládája előtt. Sokan hosszú fehér ruhát viselnek, hajadonfővel, kopaszra nyírva, késekkel felfegyverkezve, izgalmukban megsebzik magukat és egymást, mígnem ruháik és a talaj vérben úszik. Táncolnak, s mielőtt az „istentisztelet” véget érne, minden táncosnak megvan a láthatatlan partnere, aki vele kereng.

Mint valami lidércnyomás. Mégis a mai napig is tartanak ilyen „istentiszteleteket” a világ bizonyos tájain, s e vérorgiák gőzeivel táplálkoznak az istenek.

És a modern világrészeken, a dialektikus kereszténység igája és átka alatt, van-e lényeges különbség? Ha látogatják az emberek gyülekezeteit, akkor felfedezik – ha hajlandók tanulmányozni -, hogy minden dialektikusan komoly ember megkísérel bizonyos vérsugárzást fenntartani az istenek kedvéért.

Nagy és tágas a nyugati istenek kara. A határvidékek fekete átkozottaitól a fényterületek magasztosaiig mind űzik a vérrablás mesterségét, kapják az istenek táplálékát. Módszeresen vagy öntudatlanul, mindannyian felhívják isteneiket és táplálják őket. Kollektív vérsugárzással pedig együtt hívjuk őket, hogy válaszoljanak.

Feltehetik a kérdést, hogy napjainkban miért nem szokásos már az állatáldozat. Mert az emberi faj mély színvonala ezt már nem engedi meg. Már nem lenne sikeres, vagy pedig az istenek számára az ellenkezőjét érné el. Az állat verőeréből eredő vér ugyanis olyan erőket tartalmaz, melyek egy primitív, azaz gyermekes embert elérhetnek, megérinthetnek. Amikor azonban a dialektikus ember a kultúrájával előrehalad, természete elveszíti az ehhez szükséges fogékonyságot; sőt, az állati vér még jobban begubóztatná.

A régi időkben így több papközösség rátért arra, hogy állati vér mellett embervért is ontson. A fent leírt szertartásban ez önkéntelen megszállottságban történt. Más szertartásokban azonban állatokkal együtt embereket is lemészároltak. Ez Dél-Amerika egyes hozzáférhetetlen vidékein ma is megtörténik.

A dialektikus világrend alapítása óta bárhogyan is, de mindig is gyakorolták a vérből élést, az idegen vérből élést. Ez a dialektika törvénye, a természetben szükséges élősködő lét törvénye.

Mi a helyzet Önöknél? Mit kívánnak Önöktől, akik a vérsugárzásaikkal szintén összejönnek, akik tehát szintén saját istenek karát teremtenek a megnyilvánulási terükben; számtalan természeti kapcsolatukkal és jelenlétükkel ezen a természetterületen magukhoz engedik az élősködőket? Mit kívánnak Önöktől, akik szintén idegen vérből élnek, a vérből születtek, a növények vérével táplálkoznak; akik, mint mindenki más, szintén kötve vannak – mit kívánnak Önöktől? A vér teljes forradalmát! Nem kultiválását, vérművelést, nem vérváltoztatást, nem az önvédelem életmódját ebben a rothadásban, hanem teljesen ezen kívül, a vérben lévő másik-természetből-élést.

„Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől.” Mit jelent ez? Misztikus vagy okkult révületben kell egyesülniük, hogy felhívják a tisztító erőt? Ha ezt teszik, akkor – erről biztosítjuk Önöket – olyan vérsugárzást valósítanak meg, melyből az istenek és kísértetek zabálnak. Higgyék el, hogy így csak naponta hozzájárulnak az általános megszállottságukhoz.

Nem; Önöktől egészen új metafizikai beállítottságot várnak el. A felismeréstől a tapasztalathoz, onnan pedig a megnyilvánuláshoz mennek. Ez azt jelenti, hogy vérük önmegváltó cselekedetével meg kell nyitniuk magukat a titokzatos, légköri Krisztus-impulzus számára. Ezt a forradalmat gyakoroljuk ebben az Iskolában.

Ha egészen a vérükig létre tudják hozni a kapcsolatot a Krisztus-sugárzással, akkor megszabadítják magukat a természet szorításától. Akkor vérüknek olyan sugárzását fejlesztik ki, melyet a dialektikus élősködők már nem képesek rágcsálni. Így terjedelmes mértékben megtámadják az alapokat, melyeken a dialektikus társadalom nyugszik, s magukkal is meg másokkal is végleges világforradalmat hajtanak végre.

Nem valami misztikus sütkérezés ám ez! Ez hősi menetelés a szellem, a lélek és a test számára is. Ez a visszatérés az örök virradat kezdetéhez. Ez a kereszt és a rózsa. Ez ennek az Iskolának a célja. Ez a Jesus mihi omnia, Jézus mindenem!

XIV. A vér rejtélye (IV)

Folytassuk a kísérletet, hogy fellebbentsük a vér rejtélyének fátylát János első levelének ismert idézetével:

„Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született az; és mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született. Abból ismerjük meg, hogy szeretjük az Isten gyermekeit, hogyha az Istent szeretjük és az ő parancsolatait megtartjuk. Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az ő parancsolatait; az ő parancsolatai pedig nem nehezek. Mert mindaz, ami az Istentől született, legyőzi a világot; és az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.

Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?! Ez az, aki víz és vér által jött el, Jézus a Krisztus; nem csak a vízzel, hanem a vízzel és a vérrel. És a szellem az, amely bizonyságot tesz, mert a szellem az igazság. Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek: a szellem, a víz és a vér, és ez a három egy. Ha elfogadjuk az emberek bizonyságtételét, Isten bizonyságtétele nagyobb.”

A csodás János-levél írója ezzel is bizonyítja, hogy a transzfigurisztikus misztériumok nagy beavatottja. Tanulóit az „aranycsinálás” régi, klasszikus képlete elé állítja. Egy transzfigurista Szellemi Iskola tanulóját úgyszólván az aranyra való szomjúhozás eszméjének kell megszállnia. Vágynia kell a birtoklására, s hogy szükségletét teljesen kielégíthesse, arra törekszik, hogy az aranyat korlátlan mennyiségben maga állíthassa elő. Házat kíván magának, ruhát, életterületet, ahol aranyban fürödhet.

Önök tudják, hogy minden élő, gondolkodó dialektikus lény, egészen a véréig, ugyanarra szomjúhozik. Az arany vallása az egyetlen, mely az egész emberiséget a mai napig is izgatja és előre hajszolja. Nincs más vallás, mely több kínt, szenvedést és fájdalmat okozott volna. Az emberiség viszályai mindig nyersanyagok és piacok birtoklásáért és a meghódítottnak a megtartásáért folynak. Ha pedig valahol birtokot lehetett meghódítani, akkor egy ösztön az embert tovább hajszolja, hogy a birtokot megfinomítsa és gyarapítsa. Ez az egész emberi lét ősösztöne. A tanulóságnak is ez az őselve. Önök az arany birtoklására vágynak!

Az arany egy csoda, isteni fenség. Az arany az eredeti anyag, amelyben és amely által a Mozdulatlan Birodalom létezik. Ebből épül az eredeti ember teste. Az egész isteni világmindenség ebből a nemes fémből magyarázható. Továbbá ez a nemes fém a mindenségi megnyilvánulás végtelen sokféleségének az alapja. Ez az őstudás, mélyen a tudat alatt, még a legprimitívebb emberben is megvan. Az arany segítségével ugyanis mindenre képes!

Ez a világ aranyban nagyon szegény, s az arany nagyon egyenlőtlenül oszlik el. Az eredeti arany, a régi idők isteni, fényesen világító rezgése, az istentelen élet miatt megdermedt. Először folyékony lett, majd kemény, „megkövesedett” ásvány. Az eredeti közeg néhány cseppje lehullott ide ásványi formában. Amikor az első emberek megtalálták, meglátták fényességét és megdermedt állapota ellenére felismerték hatalmas befolyását, megrendültek a tisztelettől. Kiásták, megtisztították, templomaik szent szokásainak tárgyaivá alakították és imaházaik falait aggatták tele aranylapokkal.

A birtok és az aranyfedezet eszméje csak később alakult ki. Ez azonban nem tette boldoggá az embereket, nem szabadította meg a szenvedéstől. A földi arany mágikus eszmét tartalmaz, olyan nagyon varázslatosat, hogy az emberek ettől az eszmétől már nem tudtak megszabadulni, s ez megszállta őket. Az eszmét azonban sohasem lehetett valóra váltani ebben a fagyos, földi éjszakában. Érzik-e, mily nagyszerű, és ugyanakkor vészes, ha az embert egy isteni eszme szállja meg, mely nem képes megvalósulni? Tehát a fejszék koponyákat hasogatnak, a dárdák beleket szaggatnak, gránátok freccsentik szét az agyakat és csatahajók fényképeit látjuk, melyeket tudós matematikusfejek kormányoznak, lelkészek kísérnek útjukon, s amelyek egész városokat törölnek el a föld színéről ütegeik pergőtüzével. Mindezt ugyanazon eszme miatt, amelyet sohasem lehet megvalósítani.

A megkövesedett eredetiségnek ez a néhány cseppje, ami erre az elveszett bolygóra hullott, pándémoniumot keltett, dúló orkánt, olyan vihart, mely az emberiség utolsó napján fog véget érni. Érzik-e, milyen nagyszerű ez?

A dialektika, amelyet egy eszme szállt meg, mely nem válhat valóra! Szívünk átpumpálja ezt az eszmét minden erünkön, s ez így sem éjjel, sem nappal nem hagy nyugton minket. Ennek csakis az lehet a következménye, hogy egyszer minden dialektikus ember megérik a tanulóság eszméjére, hogy megkaphassa az aranycsinálás képletét, s az eszme végre valóra válhasson. Ezért olyan türelmesek, olyan végtelenül türelmesek velünk szemben. Ha halálra hajszoltuk egymást és megrekedtünk a rögeszménkben, akkor egy másik csoda számára leszünk feltörve: az eredeti arany még mindig csepeg létünk fagyos hidegébe anélkül, hogy megkövesedne, annak bizonyítékául, hogy az alapeszmét még mindig valóra lehet váltani egy másik alapvető képlettel, mégpedig ezzel: „aki el akarja veszíteni az életét énérettem, az megtalálja Ezt!”

Hogyan lehet megtalálni az aranyat, a javakat, melyek sohasem múlnak el?

A régi rózsakeresztesek azt mondták, hogy aranyat három alapanyag segítségével lehet készíteni: kénnel, higannyal és sóval! Ezt a három elemet Flamma-nak, Natura-nak és Mater-nek is nevezték, vagy, mint a János-levél szerzője, Spiritus-nak, Aqua-nak és Sanguis-nak. A modern Szellemi Iskolában tudatról, idegfluidumról és vérről beszélünk.

Ebből a képletből azonban még hiányzik a negyedik elem: a tűz. A ként ugyanis először a tűzre kell bízni, aztán lassan higanyt és sót teszünk hozzá, s a végtermék arany lesz. A Flamma-t, vagyis a lángot a tűzzel kell feléleszteni. Aztán a természet (Natura) megváltozik, és a Mater-ből aranyat lehet megvalósítani. A spiritus-t a tűzzel kell lángra lobbantani, akkor a víz forrni fog, és a sanguis, vagyis a vér, melyet a vízben főznek, aranyként marad vissza a retortában.

Mit jelent mindez? Tudatát a modern alkimistának át kell adnia a titokzatos légköri impulzusnak; ha ezt a tudatot a tűz feltölti, akkor az idegközeget kell vezetőképessé tenni az új sugárzás számára; ezután az idegfluidumnak, az idegekben keringő közegnek az új erőt át kell ruháznia a vérre; hogy végül a vérből, az így megújult vérből előálljon az új, örök, isteni, arany ruha.

Mit jelent mindez? „Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istenből született az; mindaz, aki Istenből született, legyőzi a világot lélekben, vízben és vérben és ezek által.”

Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a klasszikus transzfigurisztikus képletet. Mindenekelőtt le kell tennünk arról, hogy ehhez a közönséges dialektikus gondolat és érzéslényünkkel közeledjünk. Jelenlegi gondolatlényük és érzéslényük teljesen az Önök vértípusából és mai vérkisugárzásukból magyarázható. A kis vérkeringés segítségével a vér szüntelenül fogva tartja a szívben lévő hét agycsoportot és a fejben lévő hét agycsoportot; ezek a vér segítségével működnek. Gondolat- és érzéslényük ezen az állapoton alapul. Ebből magyarázható értelmi és misztikus fejlődésük. Ezek a képességek, melyeket naponta használnak, amelyekből élnek és léteznek, tehát a vérük mélységei a teljes megtörtség képét mutatják és teljesen egyedi központiságba, „önzésbe” vesztek.

A rózsakereszt Iskolája gyakran kifogásolja a természetvallásokat és a természetokkultizmust. Megértik most már, hogy miért teszi ezt? Mert azok a természetes érzésekre és természetes észre támaszkodnak. Misztikus és értelmi beállítottságuk az Önök vérbeli és vér általi fogságának a bizonyítéka és hangsúlyozása. Aki a rózsakereszt Iskolájába a természetes szívszerkezetével (bármilyen szeretetteljes, alázatos és odaadó is az) és természetes észtehetségével (bármilyen intelligens is az) jön el és itt azokat akarja alkalmazni, az a klasszikus transzfigurista képlet lényegét sohasem fogja tudni megérteni, érezni és felfogni. Nem képes áthatolni az igazi aranycsinálás szent alkímiájához. Legfeljebb annak az eszmének a megszállottja marad, amely itt sohasem válhat valóra.

Ha ezt jól megértik, mert az Iskola ezt akarja közvetíteni Önöknek, akkor valószínűleg megdöbbennek. Mert abból indulnak ki, hogy vagy a fejükkel, vagy a szívükkel megközelíthetik az élet dolgait; a fej és a szív legfeljebb egyszerre is működhet. Azt mondják, hogy ha a vért kivonjuk a fejből és a szívből, akkor az „halált” jelent. Tehát nem cselekedhetünk másképpen.

Mi azonban azt mondjuk: ha a meggondolásnak nem létezne más útja, akkor Önök száz év múlva is változatlanok lennének. Van bizonyos képzettségük, a fej és szív dicséretes adottságai. Bevetik ezeket, megpróbálnak ezekkel dolgozni, csinálni akarnak belőlük valamit, de nem sikerül. Csak az eszme megszállottjai, mint a többiek. A megvalósítás azonban nem sikerül. A kerékhez láncoltan mindig ugyanazokat az ősrégi dolgokat beszélik, míg Önöket is meg nem ragadja a rögeszme őrülete.

Van harmadik képesség is, harmadik felismerési képesség is minden emberben. Az aranycsinálás transzfigurista képletéhez ezzel a harmadik képességgel kell közeledniük. A harmadik felismerési képesség székhelye a kígyótűzrendszerben van, s ezt tudatnak, kénnek, flammának, spiritusnak jelölik. Ennek a felismerési képességnek is hét nézete van. Egyike az emberi akarat. Az akaratképesség nem a szívből vagy a fej agytekervényeiből magyarázható, hanem a hét tudatfény egyike. Az akaratképesség a tudat kulcsa!

Szeretnénk megtanítani Önöket az alkímia gyakorlatára. Azt ajánljuk, próbálják meg Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjét szintén átélni. Ehhez kérjük szíves figyelmüket.

A képlet azt mondja: először a ként kell a tűzzel megmunkálni, aztán lassan higanyt és sót hozzátenni – s a végtermék arany lesz.

Ha ezt lefordítjuk a mi szókincsünkre, akkor azt tudjuk meg, hogy először a tudatot, tudatunkat kell a tűzre bízni.

Ha ezt a feladatot a gyakorlatban akarjuk kivitelezni, akkor ezt a tudat első nézetével, az akarattal kell kezdenünk. Ezt kell először a tűzre bízni. Ezt az alkímiát Önök képesek elkezdeni. Érzés- és észösztönüket az Iskola erőtere (az iskolával való kapcsolatuk miatt) „puhára veri”, hogy a harmadik felismerési képességüket, az akaratot a tűzre bízhassák.

Olvassák el és tanulmányozzák, hogy mit mond a „Dei Gloria Intacta” című könyv az első hétszeres kör Mars-beavatásáról. „Az akarat mindennek a kezdete vagy a vége”. Az Önök templomában az akarat a főpap. Ezt az akaratot kell tehát a tűzre bíznunk.

Melyik tűzre? Krisztus tüzére, az aktuális, gnosztikus kisugárzás tüzére, az időszerű, titokzatos légköri impulzusra.

Az akaratnak ebben a tűzben való átváltoztatása nem valami médium állapota. A médiumságban ugyanis a személyiség kulcsát, az akaratot meggyúrják, hogy a személyiségen uralkodhassanak. Azoknál az erőknél, melyekkel a médiumságban találkozunk, nem tűzről van szó, mert azoknak a rezgési kulcsa megegyezik a tudatéval; ez legfeljebb harminc méter másodpercenként. A Krisztus-sugárzás viszont olyan impulzus, melynek sugárzási képessége a tudatukét messze felülmúlja. Ezért hat az ezzel való találkozás égető tűzként, átfúr, mint valami fegyver.

A ként a tűzre bízni tehát azt jelenti, hogy a tanuló egész, természetre irányuló akaratösztönét semlegesíti, felmegy Krisztus máglyájára; mint a régi misztériumok madara, szabályszerűen belerepül a tűzbe.

„Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja Ezt!” Ez persze ellenkezik az Önök természetével. De ez az ellentermészet az aranycsinálás receptje, Christian Rosenkreuz Alkímiai Menyegzőjének receptje.

A keresztény alkímia mágikus értelmében a „hit” tehát nem azt jelenti, hogy az ember misztikusan elmerüljön, belevesszen a vér érzéki szféráiba, hanem hogy az akaratot, mint az egész tudat kulcsát, az én alapját a Krisztustűzre bízza. A „hit” cselekvés a Szent Szellem lángjátékában. Aki így hiszi, hogy Jézus a Krisztus, aki az akarata átadásával így veti magát az üdv tűzvészébe, az Istenből születik. Aki pedig Istenből születik, az legyőzi a vetélkedés és eszmesokaság világát és elnyeri az örök bőség arany köpenyét a szellemben, vízben és a vérben és ezek által.

A flammát, a lángot a tűzzel kell feléleszteni – akkor a természet megváltozik és a Mater-ből meg lehet valósítani az aranyat.

Az anyagi ember, akit az eszme hajszol, birtokra törekszik, és íme, éhes marad, szegénysége és fájdalmai fokozódnak. Küszködve, halálra fáradtan rábízza magát a misztikus életre és azt mondja: „Ne a természet aranya, hanem a misztikus arany koronázza életemet”. Ezzel a koronával feldíszítve bámulja aztán Önöket médiumsága üres, elembertelenedett tekintetével. Egyszer majd csalódottan fogja mondani: „Az okkult hatalom akarása valósítja meg az alapvető eszmét”.

Így egykor, felpántlikázva, teljes ünnepi díszben, mint a májusi ló, tükörszférai birtoka területéről néz majd le az anyagi élet területeire, amelynek segítségével fenntartja magát, s ahonnan egyenruhája dísze származik. Ekkor tudni fogja, hogy aranyőrületét pokoli pocsolyában építette fel, s hogy számtalan ember mérhetetlen szenvedéséből él.

És azt is megtudja, hogy az alapvető eszme magvalósítására csak egyetlen lehetőség van: természetének harmadik felismerési képességével kell az égő, szent tűzhöz közelednie, saját lángját annál a tűznél felszítania azzal, hogy Gecsemánjában, a megpróbáltatás kertjében azt mondja: „Uram, ne az én akaratom, hanem legyen meg a te akaratod”.

Attól az órától kezdve a Nagy-Kelet hierofánsai az Arany Rózsakereszttel szolgálják őt.

IXV. Az igaz élet (I)

XV. Az igaz élet (I)

Sokféle élet, egyéni lét van messze eltérő, nagy különbségekkel. Csaknem mérhetetlen különbség van például egy európai ember és a dzsungellakó élete között, a civilizált ember és a patagóniai emberevő között. Mélység tátong az anyagszférában élő emberek és a tükörszféra lakói között.

A különbségek tucatjait sorolhatnánk fel a lények fajtái, csoportjai, társadalmi és természetvallási elkülönülései alapján.

A megnyilvánult élet minden változatának van azonban egy közös vonása: az egyéniesedett, egyedi lét ebben a dialektikus természetrendben. Olyan életről, lélekkel ellátott életről van itt szó, amely teljesen hozzáigazodik és aláveti magát a földi szféra és a tükörszféra (túlvilág) szabályainak és törvényeinek.

Ez az élet bizonyos fokig művelhető. Lehetséges, hogy a daják fejvadász, aki Borneó őserdejének lombsátrában született, később orvos lesz, talán híres sebész, kultúránk valamelyik központjában, ahol XY asszony vakbelével foglalkozik. Az ágyékkötős négerrel később esetleg valamelyik híres egyetemen találkozunk, ahol előadó. A tegnap egyszerű embere ma ünnepelt tekintély lehet.

Ezzel csak azt akarjuk kifejezni, hogy rasszista rögeszméknek vagy osztálygőgnek semmiféle számottevő alapja nincsen. Ha minden, ami él, ugyanazt a lehetőséget kapja, akkor minden élőlény ugyanazon a műveltségi fokon mozoghat, s ennek a természetnek a keretében mindent el is érhet. Gondoljanak csak a természetvallás fellépésére, egyházi tekintélyeire, nagyságaira és számtalan követőire. Minden hívőnek örök boldogságot helyeznek kilátásba, attól függetlenül, hogy gazdag-e vagy szegény, hogy bőre fekete-e vagy fehér, barna-e vagy sárga. Ezért próbál kivétel nélkül minden természetvallási csoport a vele kapcsolatba kerülő emberekben valami olyasmit kifejleszteni, amit a metafizika művelésének nevezhetnénk.

Világos, hogy ugyanezt mondhatjuk a művészetről és a tudományról is. A vallás, a művészet és a tudomány, ahogyan ezeket a dialektika érti, minden ember és minden élő számára (művelődéssel) hozzáférhető. A fejlődés útjai nagyon sokrétűek, ugyanakkor különböző irányzatokat lehet követni és bármikor irányt változtatni. Az eredmény bizonyos létállapot lesz, melyet a műveltség vagy képzettség fokának neveznek.

Bármilyen fejlődési irányt is követnek, döntő jellege mindnek ugyanaz. Vegyük például a vallásoktatót. Bizonyos tanulmányokba kezd, s ezekkel kifejleszti képességeit. Tanulmányai befejeztével tanítónak nevezheti magát. Ugyanezt mondhatjuk azokról is, akik valamilyen ipart űznek, vagy valami tudománynak szentelik magukat. Vallásos fajtájuk vagy érdeklődésük iránya abban mutatkozik meg, hogy bizonyos tanító vagy annak egyik könyve, létállapotuknak megfelelően, elnyeri a tetszésüket. Jellemük, érzékszerveik vagy a tudatuk, melyet a múltjuk alakított, fogékonnyá tette Önöket bizonyos tanokra. A tanító ellátja Önöket szabályokkal, előírásokkal, leckékkel és törvényekkel. Ha hajlandók ezek szerint élni, akkor az ebből következő kulturális fejlődés azelőtti állapotuk fölé emeli Önöket, ahogyan a tanító megígérte.

Ugyanígy jellemezhetnénk esetleges művészi vagy tudományos fogékonyságukat is, melynek következtében bizonyos művészeti vagy tudományos szükségleteket fejlesztenek ki, ezeknek minden kulturális kísérőjelenségével és következményével.

Kétségtelenül megállapítható tehát, hogy a vallást, művészetét és tudományt először is mindenki szabadon elsajátíthatja, másodszor pedig, hogy ezek a kultúra és a civilizáció területén félreismerhetetlen következményekkel járnak. Mindegy, hogy mit választanak, vallást vagy művészetet vagy tudományt, vagy vallást egy kis művészettel, vagy művészetet valamiféle vallással, vagy művészetet és tudományt űznek, bármit akarnak, az a kezdet színvonala fölé emeli Önöket, egészen… egészen… meddig – ez a kérdés, melyik fokig, milyen színvonalra?

Ezt az „egészen addig”-ot filozófiailag meghatározzák ugyan, de nem világosan és egyértelműen. Ez az irány a földi szférában legtöbbször a halálba vész. Hogy a fátyol mögött mi van, azt a legtöbb ember nem képes megállapítani, s erről az ismeretlenről így a legmesszebbmenő találgatásokba lehet kezdeni. Egy azonban bizonyos: a természetben gyakorolt istenszolgálat, azaz vallás, művészet és tudomány – kétségtelenül a műveltség tényezői – az embert nem teszik boldogabbá. Bármilyen messze is jut a kulturális fejlődésben, ugyanaz a szegényes, siralmas alak marad, mely lassan elmeszesedik, míg utol nem éri a halál.

Vallás, művészet és tudomány csak időtöltést jelentenek a kísérteties életjátékban, a létért folytatott küzdelemben, a gyűlöletben és szeretetben, a harcban a halál ellen, mely csápjaival már a születésnél megragadta Önöket. Egy ideig elfeledkeznek magukról valami prédikáció hallatán, vagy egy könyv olvasásakor, más szinteken lebegnek Debussy zenéje mellett, vagy egy tudományos képlet köti le a figyelmüket néhány órára.

Marx azt mondta: „A vallás ópium a nép számára”. Ugyanezt mondhatjuk a művészetről és a tudományról is, melyek a nép számára szintén súlyos kábítószerek. Nem akarjuk elvenni Önöktől időtöltésük tárgyát. Ebben a haláltermészetben szükségük van rá; de ismerjék fel és vallják be minden kultúra lényegét. Életük teljesen megfelel a haláltermészetnek, s ezért a halál művelése és fejlesztése csak halált szülhet.

Miért írjuk ezeket a dolgokat? Világossá akarjuk tenni, hogy az életnek bizonyos szintjén állnak, bizonyos életszínvonalból indulnak ki. Az életet kultiválhatják ugyan, megemelhetik ezerféleképpen, de ez a művelés Önöket nem képes megszabadítani. Életük művelése esetleg lázas tevékenységgel járhat, lefoglalja Önöket. Tanulnak, és esetleg tanítanak is. Valami mennyei birodalom eléréséről azonban, melynek találgató megfontolásával minden metafizikai kultúra foglalkozik, szó sem lehet. Pál ezért jelenthette ki, hogy a zsidók nem ismerik a mennyei birodalmat, mert azt Mózes törvényeinek gyakorlásával, az erkölcsi törvények igazságossága segítségével akarják megtalálni.

Mi egy erkölcsi törvény? Művelődési módszer. Ki volt Mózes? Az ószövetség egyik hierofánsa. Mindkét szövetségnek, az ószövetségnek meg az újszövetségnek is megvannak a hierofánsai. Hogy ez mit jelent, azt megpróbáljuk megmagyarázni.

Miért hozott Mózes művelődési módszert? Mert művelődési módszer, tehát életművelés, az embereket előre hajszolja a krízisig, egy válságos helyzetig. A kultúra az embert a földhöz köti. Ebben a természetben minden művelés, kultiválás a természetnek egy kritikus tetőpontjához vezet. Aki itt él, annak meg kell tanulnia, hogy természetünk a halál természete. Ezt nem lehet fájdalom és szenvedés árán megtanulni, mert ha fájdalmat éreznek, akkor azt mondják, hogy „valamit nem jól csináltam”, vagy „ennek valaki más az oka”.

A nagy leckét tulajdonképpen csak életkultúrával, a művészet, a tudomány, a természetvallás és ezek mellékágainak a kombinálásával lehet a legjobban megtanulni és helyesen megérteni. Ez az ószövetség időszaka, melyben az egész emberiség éli életét nemzedékről nemzedékre, ma is, és egyik válságból a másikba sodródik. A Mózes-féle erkölcstörvény szerinti élet és az ehhez tartozó kultiválási módszerek szerinti élet élesíti tudatukat, jobb reagálásra készteti, hogy végül a tudatfejlődés tetőpontjára érvén hibátlan biztonsággal megállapíthassák életük nagy csődjét. Ezért mondja a régi erkölcsi törvény, hogy kövesd a hierofánst, egészen az általa mutatott ígéret földjéig, amíg ott meg nem rekedsz.

Gondolják meg, hogy Mózes maga nem megy be a zsidók úgynevezett „ígéret-földjére”. Amikor üdvrivalgással bevonulnak álmaik Kánaánjába, hierofánsuk nincsen velük; eltűnt. Amikor pedig kívánságaik megvalósítására mindenféle kísérletet tesznek, azoknak a vége csak tengernyi bosszúság és nyomorúság.

A zsidók tovább keresnek, tovább tévelyegnek. Aztán a próféták hosszú sora következik. Mindegyik az ószövetségnek egy hierofánsa, vagy egy hierofánsnak a küldötte. Mindnek az a feladata, hogy a zsidókat újabb krízisbe vezesse. A legnagyobb Illés volt.

Míg el nem jött az utolsó próféta – Keresztelő János. Ő az ószövetség utolsó hierofánsa, aki aztán bejelenti az újszövetség hierofánsát: Jézust, az Urat. Aztán az elragadtatás a hegyen; Mózes, Illés és Jézus együtt állnak ott, nagy dicsőségben. Nyilvánvalóvá válik, hogy minden hierofáns ugyanabból a Szerzetből, ugyanabból a világosságból jön.

Ha ezt a folyamatot megértjük, akkor a következő helyzet előtt állunk: itt az ember, aki a halál természetében találja magát. Egy kulturális fejlődési menetben vonszolják azzal a szándékkal, hogy felfedeztessék vele állapotát. Eléri kulturális fejlődése tetőpontját és kétségbeesik; a belátás mély kétségbeesése ez. Küszködik és harcol, hogy elkerülje a sorsát. Egyre újabb művelődési módszerekkel kísérletezik, mindez azonban megváltoztathatatlanul a dolgok természete szerint előre meghatározott krízishez viszi. Ebben az egész ótestamentumi életkultúra-folyamatban tizenkétszer két megjelenési formát különböztethetünk meg, melyek mindegyikét az egyénnek az a kísérlete jellemez, hogy letépje béklyóit – és minden megjelenési formánál egy ennek megfelelő hierofánsi elutasításban részesül.

Ha egy ilyen folyamat végigfutotta természettörvényes útját, akkor az embert az újszövetséggel szembesítik, akkor az újszövetség hierofánsa áll előtte. Ha az ember reagál, akkor megvirrad megszabadulásának reggele.

Aki belép a Rózsakereszt Iskolájába, az erre a szabadságra hivatott. Ezzel azt akarjuk kifejezésre juttatni, hogy a modern rózsakereszt Iskolája nem a régi kultúra-fejlődés hierofánsainak fokán áll, hanem a hierofáns általi szabadságra hívás rezgésében.

A hívásra reagáló tanuló pedig azt bizonyítja, hogy a kultiválás folyamán megtisztult tudatával felfedezte a két természet, két életvalóság létezését, melyek nem csak nincsenek kapcsolatban, hanem teljesen különböznek is egymástól. Ez a tanuló azt is megérti, hogy az egykori zsidók és az ószövetség alatt állók miért nem nyerhetik el a mennyei birodalmat, miért nem képesek azt megragadni és elsajátítani kultúra, a mózesi törvények, az erkölcsi törvények igazságossága segítségével.

A tanuló most megismer egy új valóságot, melybe ugyan még nem léphet be, amelyhez azonban közeledhet az igaz hit által. Most Krisztusnak, az újszövetség hierofánsának igazságossága és valósága előtt áll. Ezen a fokon tudja, hogy a mózesi törvény és a hierofáns próféták tevékenysége azért van, hogy a testi lelket a természetben elvezesse fejlődése válságaihoz, s hogy Jézus Krisztus valósága más lélekállapotra, a szellemi, vagyis eredeti lélekállapotra vonatkozik.

Csak az a mikrokozmosz beszélhet igazán „életről”, az mondhatja, hogy „vagyok”, amelyik be tud menni a Krisztus-szellem egyetemes területére.

Mint mikrokozmikus rendszerek, bemehetnek abba az életbe, ha elbúcsúznak régi természetüktől, a halál természetétől az én-jük megszüntetésével. Ha valóban a búcsú jegyében állnak, akkor az aurikus lény megnyilvánulási terében atomilag megszületik az új élet. A szellemnek az aurikus lény megnyilvánulási terébe való atomi belépését nevezik a misztikában az örök Isten fia születésének. Ezért bizonyos, hogy aki a szellemnek ezt a fiát nem szülte meg, annak az egyetlen, igaz Istenről nincsen fogalma.

„Senki sem ismeri az igazi Istenségnek és Bárányának alapvető lényigazságait, mielőtt azok így meg nem nyilvánultak a rendszerében. Tehát élni, a szent könyvek értelmében nem annak a hitét jelenti, hogy létezik valahol egy univerzális szellem, hanem tudni, átélni, hogy itt van. Az igazság igéjének ismerete, lelkükben és szívükben való megszületésének tudata, azt jelenti, hogy tiszta sarját, az atomi szellem-belépést megélték, a fiút bensőjükben megszülték; az abszolút biztonságot jelenti, hogy össze vannak kapcsolva Isten univerzális területével. A Krisztus-megnyilvánulásnak ezen az aurikus lény megnyilvánulási terében lévő szikláján alapul Krisztus való kongregációja” – írja R. M. Bucke „Kozmikus tudat” című könyvében.

A kongregáció egy szerzet, testvériség. Az a tanuló tehát, aki üdvözölheti a szellemnek a megnyilvánulási térbe való atomi belépését, ezáltal ugyanakkor tagja Krisztus kongregációjának, munkatársa az Egyetemes Szerzetnek. Így világos, hogy egy tanulót a Szerzetbe sohasem hívnak meg vagy választanak ki, hanem az újjászületése miatt vesznek fel. Aki ennek az újjászületésnek a belső bizonyságában áll, az velünk együtt tudja, hogy csakis ebben nyugszik az igazi élet egyetlen biztos, megrendíthetetlen alapja.

Aki ezt a bizonyságot még nem képes átélni, az még az ószövetség időszakának igézetében áll, egyik kritikus fordulótól a másikhoz vezető, végtelen hajszában, a félelem és remény váltakozása közepette. Az ilyennek tovább kell élnie a halál természetének örvényeiben, míg én-je megszüntetése által, az újjászületésben meg nem kapta az új megnyilvánulást.

Azok pedig, akiknek meg szabad kapniuk ezt a megnyilvánulást, akik szemtől szemben láthatják, első kézből tudhatnak, azok sohasem lehetnek már viszályban egymással, mert testvérek láncaként állnak Krisztus kongregációjában.

XVI. Az igaz élet (II)

Az előbbi fejezetben megállapítottuk, hogy a dialektikus embert ebben a természetben, Isten terve szerint, a kultúra, a művelés pályáján hajszolják előre. A szentírás ezt az utat nevezi az „ószövetség időszakának”. Az emberiségnek azért ilyen a sorsa, hogy kultúrája tetőpontjának válságán megértethessék vele múlandóságát, állapota korlátozottságát és istentelenségét, hogy elérhesse őt az újszövetség, Jézus Krisztus Szellemi Szerzete, Melkhisédek Rendje.

Hogy az embert fogékonnyá tehessék a szellem termékeny érintésére, hogy egy mikrokozmoszt be lehessen vezetni az egyetemesség szent csarnokaiba, ahhoz természetes tudatát meg kell finomítani. Az embernek ismernie kell az állapotát, teljesen ki kell azt vizsgálnia. Az ismeretet, a vizsgálatot, a felfogást, kipuhatolást és áthatolást csak a tudat segítségével lehet megvalósítani.

A szavak áradatával az emberek rövid időre lenyűgözhetik, viharos lelkesedéssel egy ideig elragadtathatják egymást, vagyis létállapotuk fölé kerekedhetnek. Maradandó eredményről azonban ilyen esetekben semmiképpen sem lehet szó. Azért törekednek az ószövetség hierofánsai mindig a tudat tartós felemelésére, a felismerési képesség megfinomítására, mielőtt a szellem kimondhatja, hogy „íme itt vagyok”. Értsék meg tehát, milyen szereteten, mérhetetlen szereteten alapul a Szerzetnek ez a munkája.

Ha, mondjuk – a fentiek alaposabb magyarázata érdekében – a zsidók történetét szó szerint vesszük, akkor azt látjuk, hogy sivatagi utazásuk egy negyven évig tartó út, bizarr irányt követ, melyen az „emelkedőket” „lejtők” váltják fel. Tévelygés ez a szó szoros értelmében. Az izraeliták utazása szolgai lakásukból az ígéret földjére nem olyan vállalkozás, melyet egyenesen és sima úton lehetne megtenni. A Vörös-tengertől nem vezet egyenes út a Holt-tengerhez, és azt látjuk, hogy az ószövetség hierofánsai ebben a tévelygésben velük mennek az utolsó lépésig.

Amikor Minden Élet Ura kiküldi szolgáit, hogy behordják a termést, akkor nincsen erőltetés, sem felettes tekintély felszólítása: „jössz, vagy nem jössz?”, hanem akkor minden egyes lélekért küzdenek, hogy megmenthessék. Azért vonulnak a hierofánsok a tévelygőkkel, készek velük kóborolni és butaságaikat eltűrni; és, mint Mózes, „eltakarják orcájukat”, hogy a tévelygők ne lássák pompás fényességüket.

Isten szőlőskertjének munkásai nem azon dolgoznak, hogy maguk menjenek be a hazába, hanem hogy tévelygőket vezessenek vissza az Atya házába. Ha a rájuk bízott nyáj visszatér a régi útra, mert tudata még nem tudja megragadni a mentőfonalat, akkor a hierofánsok készek visszamenni velük. Ha a nyáj megáll, akkor vele maradnak.

Így lesz a tévút az újabb és újabb próbálkozás, a vállalt feladat soha-el-nem-eresztése az igazi, isteni áldozat Krisztusban. Ennek tudatában értsék és ítéljék meg a szent munkásoknál mindazt, amit tesznek és nem tesznek. A kóborló emberiséget egyetlen másodpercre sem hagyják magára. Eljönnek velük a vérösztönök vörös tengerén át a kultúraválság holt tengeréig. Hogy tehát újjászülethessenek, ahhoz először meg kell születniük. Teljes tudatukkal fel kell ismerniük állapotuk átkát. Ezt jelenti a szürke óceánról szóló vers: „Üdvözöllek, ó életnek szürke óceánja, üdvözöllek, a dialektikus valóságnak, ó, holt tengere – mindörökre”. Észre kell venniük, hogy a szentírásban és a szent műben két hang beszél az emberiséghez. A történetek értelme ezen a létterületen a hierofánsok kijelentései szerint: „íme a régi elmúlt és minden új lett”.

Elmúlt-e minden számukra? Új lett-e minden Önöknél? A régi csak akkor múlt el, ha valóban minden új lett. Ezért áll még az emberiség legnagyobb része mindenestől az ószövetség időszakában, holott az újszövetség hangosan hívja őt. Tehát az ószövetség hierofánsai is teljes erővel tevékenykednek még, hogy az emberiséget elvezessék a vértermészet vörös tengerén át a kultúrakritérium holt tengeréhez.

A Szellemi Iskolában is szüntelenül dolgozunk a tudat pozitív és abszolút felfogáshoz való felemelésén. Aki elérte az abszolút megértést, azt az örökkévalóság karjai ölelik át az újszövetségben; olyan szövetségben, mely szellem, tehát szeretet. Az olyan ember az egységben, a szabadságban és a szeretetben áll! Nem mondja, hogy „viszontlátásra, most már egyedül is tudom csinálni”, hanem együtt áll a testvérekkel a szolgálat nagy mezején. A sivatagban, a pusztában! Ez magától értetődik! Az ijedelem, a vész kellős közepén! Természetesen! Egy olyan világban, amely már nem az ő világa. Ez is magától értetődik! Mivel azonban mikrokozmosza megnyilvánulási terében megszületett az isteni szeretet, nem hagyja már el Isten kezeinek alkotásait, s a tévelygőkkel megy bolyongásuk útjain az utolsó lépésig. A szellem egységében és Isten gyermekeinek szabadságában újjászületve a minden észt felülmúló szeretet az, amely lehetővé teszi, hogy mélységes boldogsággal merüljön le a sötétség barlangjaiba.

Aki ezt megérti, az olyan örömben részesül, mely csaknem tökéletes. Mert újra meg újra bebizonyosodik, hogy nem hagyják magára, hogy életének vezérfonala van; hogy durva hibáit nem számítják fel neki. Megérti a zsoltáros énekét: „Nagy az Úr! És nem bűneink szerint cselekszik velünk”.

A Világosság seregei nagyok és hatalmasak. A Szerzet mindent megtesz, hogy az embernek segítsen. Mint az Úr, a Szerzet is leszáll a halottak birodalmába, hogy feltámassza Önöket a világosságban. A nagy emberiségkorszakok egymást követik, mint kozmikus napok és éjszakák. Önök tudják ezt! Amikor egy nap befejeződik, mint az idők mostani fordulójában, mindig elhangzik a kiáltás: Keljetek fel és menjünk el innen! Hora est! Itt az idő!

Aki megérti, az megy! – teljes tudatával! Aki nem érti, az marad, és a nagy, kozmikus kerékhez láncolva újabb dialektikus emberiségkorszak elé néz; a Szerzet pedig ott is jelen van, hogy újra felvegye hívó és mentő munkáját.

Holott a megértők és az értetlenek között filozófiailag abszolút választóvonal van, a Szerzet tevékenysége nem merül ki ebben a pillanatnyi, fennálló helyzetben, amikor mindenütt visszhangzik a felhívás: „Eredjetek útnak, mert jön a vőlegény!” Az értetlenek nagy tömegében ugyanis sokan vannak mintegy félálomban, akikben nyugvó állapotban megvan a lehetőség, hogy ebben az emberiségkorszakban megszabaduljanak. Ez a helyzet képezi a modern Szellemi Iskola létjogosultságát. Holott egészen a felhívásra irányul („menjetek a vőlegény elé”), ugyanakkor arra törekszik, hogy a tudatuk félálomvölgyében időző embereket olyan erős műveltségi válsághoz vezesse, hogy tudatosan kerüljenek Jordánjuk partjára, a folyóhoz, amely az ő dialektikus csődjük holt tengerébe torkollik.

Most, ezekben az utolsó időkben, új fázishoz értek. Majdnem elérték a Holt-tengert. Ott állnak a Jordánjuk partján, s mialatt az utolsó próféta még szót emel és hangosan kiáltja: „Egyengessétek Uratok útját!”, a folyó túlsó partján már az újszövetség hierofánsa közeledik. Ekkor hatalmas, szinte zavarba hozó csoda játszódik le, olyan óriási és nagyszerű, olyan összehasonlíthatatlanul szeretetteljes, hogy sem az ész, sem a szív nem képes felfogni.

Amikor János azt mondja az új hierofánsra mutatva: „Ő az, aki utánam jő, aki erősebb nálamnál. Én nem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam”, akkor Jézus, az Úr, odamegy ehhez a Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjen. És belemerül a Jordánba a feje tetejéig.

Mit jelent ez? Ha elérték Holt-tengerüket, annak teljes tudatában, hogy a földi szürkületben állnak, s emiatt tapasztalják a ziláltságot, s ha a természet én-jük itt áll az önleleplezés alázatosságában, akkor egy pszichológiai pillanatban eljön Önökhöz Minden Élet Ura. Önökhöz! Értik?!

Akkor a jelölt, teljesen helyesen azt mondaná: „De Uram, hát nékem kell általad megkeresztelkednem”. Az isteni szeretetfáradozás azonban Önökkel megy az utolsó milliméterig. Az újszövetség szelleme ott áll Önökkel Holt-tengerük partján, mellettük áll, amikor elérték kétségbeesésük legmélyebb pontját. Belemerül ebbe a lét-térbe a feje tetejéig.

Mialatt ott állnak, az egész megnyilvánulási teret, melyet körülzár az aurikus lény, eltölti a szellem. Az élet holt vize hevesen megmozdul. És amikor a SZENT felmerül belőle, akkor a megnyilvánulási térben világosan megszületett a másik, az új ember pozitív, atomi, szervi kezdete.

Akkor valóra válik az ige: „Erről a szellemi lélekről beszélt az igazságnak lelke, amikor azt mondta: ez az én szeretett fiam – ma újjászültelek téged”. Amikor a tanuló, hierofánsa vezetésével, megteszi ószövetségi utazását a pusztán át, akkor a benne lévő, hiábavaló életet visszavezetik a nullaponthoz, az érvénytelenségig, az elveszettséghez. A Vörös-tengertől a Holt-tengerhez megy, a vérösztöntől a törvényszerű végéig. Elmegy a véghez, mialatt a tudat, önismeretben, világosan lát és hall.

Ez az én-összetörés, a menetelés a csalástól a csalódásig. Így lesz az egész megnyilvánulási tér, melyben a személyiség létezik az aurájával és mágneses tereivel, előkészítve arra a nagy napra, amikor a szellemi lélek, a szellemi tudat megszülethet. A szellemi tudat és a szellemi lélek a személyiségtől elválasztva, szabadon állnak a megnyilvánulási térben, s ebben új napként világítanak. A lénybe ez a világosság, ez a fény az örök bőség fiaként merül bele. A tanuló ettől a naptól kezdve tudja, hogy az Atya előtt igazán feléledt, mert az új szellemi lélek önkéntelenül, abszolút biztonsággal felismeri az örök lényt.

Az örök szellemnek ez a megnyilvánulása így mindenkiben előhívja az igazságot, akiben feléled. Aki ebben a születésben áll, az tudja hogyan jött létre.

Csak ezek, a vérösztönök holt tengerénél újjászületettek tudják, hogy hol van és mi Isten birodalma, s így mindőnkre érvényes a megmásíthatatlan alapigazság, hogy „aki nem születik újjá, nem láthatja meg Istennek országát”.

Ameddig még ószövetségi időszakukban állnak, addig minden csak vallás, művészet és tudomány, természeterők felvétele, útravaló a Vörös-tengertől a Holt-tengerhez vezető úton. Elengedhetetlen, elmaradhatatlan folyamat, amelyen mindenkinek át kell mennie, amelyet szintén a Szellemi Iskola vezet. Ebben a fázisban azonban valóság és tökéletesség még nincsen Önökben.

Ha eljön a nagyszerű, dicső nap Jordánjuk partján, az én-lebontás holt tengerének közvetlen közelében, csak akkor lehet mondani: „Légy tudatában annak a napnak, amikor a Szent Szellem eljött hozzád; akkor tudod, hogy én vagyok az Atya, hogy te énbennem vagy és én tebenned. Mert akik lélekben újjászülettek, szemtől szemben felismerik egymást, a testvéreket, akik velük együtt emeltettek az örök bőségbe”.

A Vörös-tengertől A Holt-tengerhez! A Holt-tengertől az örök dicsőségbe.