J. van Rijckenborgh

Az eljövendő új ember

Előszó

E könyv megjelenése hangsúlyt helyez az új korszakra, amelybe az emberiség belépett. Sötét világunkon sokaknak lesz most alkalma egy olyan, új közösségben egyesülni, mely bejárhatja a megszabadulás útját. Az eljövendő új ember, az új faj, Isten népe, melyet a világ minden tájáról összegyűjtenek (mert minden országban honos), mindenki számára érthető módon fog megnyilatkozni. E könyv célja néhány irányvonal megmutatása és mindazok tájékoztatása, akik a rózsakeresztet szeretik.

A könyv anyagát sok konferencia és más beszéd szövegéből állítottuk össze, s mint a Rozekruis Pers más közleményeinél is, megtartottuk a közönséghez intézett beszéd formáját. A könyv végén szómagyarázat található, mely egyes kifejezésekre jobban rávilágít. A figyelmet még arra is felhívjuk, hogy sok fejezet az előzők rövid összefoglalásával kezdődik, ami a tanulmányozás folytatását esetleges szünet után is megkönnyíti.

A Renova sorozatnak ez az első könyve találja meg az útját a kiviruló rózsakertben.

J. VAN RIJCKENBORGH

ELSŐ RÉSZ

ÖNISMERET AZ ÚJ EMBERRÉ VÁLÁS FELTÉTELE
I Az eljövendő új ember

Olvasóink közül bizonyára sokan hallottak vagy olvastak már okkult vagy néprajzi elképzelésekről, melyek szerint a földön új emberfaj fog megjelenni ilyen és ilyen tulajdonságokkal. Az idők folyamán valóban jelentek meg újabb fajok, majd újra kihaltak, s ebben a tekintetben az eljövendő dialektikus megnyilvánulások sem képeznek majd kivételt.

Dialektikus bolygónkon vannak olyan területek, amelyeket a szó szoros értelmében a népek olvasztótégelyének nevezhetnénk. Ezekből kerülnek elő – alapos tisztulás után – az új emberfajok.

Amikor kozmikus forradalmak mennek végbe, egész földrészek süllyednek el, ami más katasztrófákkal együtt számtalan ember életének vet véget, akkor mindig akadnak olyanok, akik a katasztrófák elől megmenekülnek, vagy akiket tervszerűen biztonságba visznek, biztos menedékbe terelnek. A dialektikus emberiségnek ezekből az „utolsó maradékaiból” aztán új fajokat fejlesztenek, melyek a kozmikus katasztrófák folyamán elpusztult embertársaiknak az új születés, a reinkarnálás lehetőségét nyújtják.

Hogy a megtisztított Földnek ezt az újra benépesítését hogyan végzik, arról esetleg olvastak már valami töredékeket. Számtalan legenda és mítosz ad hírt ilyesmiről. Gondoljanak például Noé történetére, aki bárkájával megmenekült az özönvíz elől, s Ararát hegyén földet érve, családjával a föld új benépesítésének alapját képezi. Ez a történet valamilyen formában csaknem minden nép mitológiájában megtalálható.

Így forog az idő kereke éveken, évszázadokon és korszakokon át, hogy a bölcs prédikátor joggal állapíthassa meg: „Van-e valami, amiről mondhatnák: nézd ezt, ez új? Régen is volt már, száz esztendőkön át, amelyek mielőttünk voltak”. Ugyanez érvényes az emberfajok megjelenésére és eltűnésére is. Lényegében egyik sem új a szó szoros értelmében, hanem visszatért régi faj, vagy fajoknak a keveréke. Mindig ugyanazokról a dolgokról, tényekről és emberekről van szó, melyek a dialektika szünet nélküli változásaiban újra meg újra megjelennek a színpadon. Ha pedig most az eljövendő új emberről beszélünk, akkor legyen világos, hogy semmiképpen sem szándékozunk egy új dialektikus emberfajról tudósítani, mert, mint mondtuk, minden – a dialektikában megjelenő – emberfaj volt már itt a századok folyamán, s ezzel kapcsolatban újról beszélni éppenséggel bolondság volna. Még ha valamelyik faj valóban új is lenne, az ilyen fajmegnyilvánulásnak akkor sem lenne jelentősége a Szellemi Iskola tanulója számára. Mi ugyanis arra törekszünk, hogy megszabadítsuk magunkat az idő vég nélkül forgó kerekétől, s Isten birodalmának eredeti életéhez jussunk hozzá, mely nem ebből a világból való.

Az új emberről itt következő magyarázatainkat tehát valóban új értelemben kell venniük, mert nem hivatkozunk egyetlen okkult vagy néprajzi tudományra sem. Figyelmüket inkább arra hívjuk fel, hogy a tiszta szent beszédben is van szó új emberfajról, de – mint mondtuk – különleges értelemben. Ez az új faj különböző neveken ismeretes. Olykor Isten Népének földre-jöveteléről, vagy Una Sanctá-ról, vagy Szent Szerzetről, vagy más közösségről beszélnek. Bizonyára hallották mindezt, de helyesen kell érteniük, hogy mindenféle tévedést elkerülhessenek.

Van egy Szent Szerzet, az Egyetemes Szerzet, az eredeti birodalom szerzete, de a szent beszéd fenti fogalmánál a legtöbb esetben nem erről a szerzetről van szó. Ellenkezőleg, kimondottan egészen új szerzetre, egészen új Una Sanctá-ra hívják fel a figyelmet.

Ha az ezzel kapcsolatos problémák megértése érdekében a dolgot tér és idő szempontjából vizsgáljuk, akkor az egyik oldalon a dialektikus világot és az emberiséget, a másikon pedig Isten birodalmát és annak lakóit látjuk. A két világ közötti szakadék a tér és idő értelmében abszolút áthidalhatatlan. Testből és vérből álló emberek és fajok, a dialektikus természet lényei, ezen a szakadékon nem tudnak átkelni. Ezért forog a dialektikus világrendben az egész élet kerékként a saját tengelye körül, szüntelen visszatéréssel és ismétlődéssel.

Tudjuk, hogy a Másik Birodalom Szerzete a bukott és fogoly emberiség megváltásán fáradozik: munkáját, mely ezt a célt szolgálja és ennek részleteit a Szellemi Iskolában folyamatosan megbeszéljük és vizsgáljuk. Világunkon sokan reagálnak az Egyetemes Szerzet kezdeményezéseire komolyan és odaadással. Nem tudjuk mennyien vannak, de biztosan tudjuk, hogy vannak. Nem tudjuk mely országokban laknak pillanatnyilag, milyen népekhez és fajokhoz tartoznak, de majdnem biztosak vagyunk abban, hogy a földnek csaknem minden országában élnek olyan emberek, akik ezekre az impulzusokra reagálnak. Nagyon sokan közülük olyan beállítottságúak és olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a mi Szellemi Iskolánk tanulói.

Az ilyenek tarka sokasága a különböző országokból és népekből a világtörténelem bizonyos pillanatában közösséget képez: különös, kivételes fajjá fűzik össze őket, amelyet aztán nem az jellemez, hogy bizonyos tájon lakik, hanem hogy kiemeltetik a dialektikus kerék baljós forgásából, s véghez viszi a csodát: átkel az elveszett hazától elválasztó szakadékon. Erre az alakuló, új közösségre vonatkozik a szentírás.

Mivel egy ilyen faj kialakításának napjainkban eljött az ideje, az a feladatunk, hogy figyelmüket erre irányítsuk, együtt megállapítsuk, hogy mindez hogyan megy majd végbe, s megvizsgáljuk e csodás fejlődés különböző nézeteit. A teljesen új, nem-dialektikus embertípus dialektikus világban való rendkívüli és csodás megnyilvánulását és fejlődését először a misztikus-filozófiai oldalról szeretnénk megközelíteni. Azután azzal foglalkozunk, hogy mindez hogyan valósítható meg, végül pedig az ebből adódó és várható következményeket tárgyaljuk.

A thessalonikabelieknek írt első levelében Pál így beszél a megszabadulásnak erről az új fajáról:

„Nem akarom továbbá, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak, hogy ne bánkódjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.

Mert ahogyan hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten azokat is előhozza, akik elaludtak a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk nektek: hogy mi, akik élünk és megmaradunk az Úr eljövetelében, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak.

Mert maga az Úr egy jelre, az arkangyal szózatára és Isten harsonájának jelére leszáll az égből, és feltámadnak először azok, akik meghaltak a Krisztusban: azután mi, akik élünk és megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe. És ekképpen mindenkor az Úrral leszünk.”

Ez a misztikus-transzfigurisztikus beszéd, melyet a természetvallásos gyakorlat századai folyamán szinte halálra prédikáltak, s számtalan ember visszaél vele, mintha magántulajdon lenne, tartalmazza az új eklézsia alakulásának egész vázlatát.

Ebből kitűnik, a transzfigurisztikus tannak teljesen megfelelően, hogy a tükörszféra életterületeit Pál sem tartja mennyei birodalomnak. A dialektika tükörszférája és anyagszférája is csak ideiglenes tartózkodási hely mindazok számára, akik valóban kapcsolatban vannak a Krisztus-hierarchiával. Aki valóban, transzfigurisztikus értelemben felvétetett az új alakulás folyamatába, ennek bármilyen elemi állapotában is, annak minden szomorúságot és magányérzetet fel kell adnia. Az ilyen érzet és viselkedés a természetember számára normális, de a Krisztus világosságában megszabadultak számára bolondság lenne.

Persze minden folyamatnak van kezdete. Ha egyszer világosan belátják, hogy a megszenteltetésnek, egészségessé válásnak ez a folyamata, amiről mi beszélünk, mennyire testileg beleavatkozik az ember egész mikrokozmoszába, biológiailag és szerkezetileg milyen mélyen beleivódik a lény minden porcikájába, akkor megértik, hogy e folyamat kezdetének is már a szabadságot kell jelentenie. Az elválasztottság tudata és a teljes összetörtség élménye a közönséges természetben nagyon is normális, míg a megújulás világosságának szempontjából nagyon is abnormális. Aki ezt tudja, az ugyanakkor megérti annak a jelentéktelenségét, hogy az ember a halál fátylának ezen vagy a másik oldalán tartózkodik-e, ha az abszolút szabadsággal való kapcsolat létrejött. Aki az ilyen kapcsolat nélkül távozik az anyag területéről, annak vissza kell térnie, újra kell inkarnálnia. Akinek azonban megvan ez a kapcsolata, annak már semmitől sem kell félnie. A dialektika kereke az ilyen embert már nem tudja visszarángatni, s egyetlen tükörszféra befolyás sem tudja már becsapni.

Habár erről még nem sokat beszéltünk, tudniuk kell, hogy a Szellemi Iskola a halál fátyla mögött is tevékeny, és sok kegyelemadománnyal ellátva ott is gondoskodik a tanulóiról.

Az egészen más körülmények miatt, melyek között az Iskola a másvilágon dolgozik, sok itteni nehézség ott tárgytalan, úgy hogy a tanulók zavartalan nyugalommal haladhatnak tovább a folyamatban, amelyet itt az anyagban elkezdtek. Így bizonyos, hogy ha innen elmegyünk, akkor nemsokára találkozni fogunk.

Valóban szükséges, hogy mindezt tudják, és egy jó barát elhunyásakor a szomorúságnak nyomát se engedjék magukon elhatalmasodni, mint a többiek, akik ezekből a dolgokból semmit sem értenek. Ellenkezőleg, nagy öröm uralkodjon sorainkban, ha valamelyik komoly tanulótársunk előttünk lépi át a halál küszöbét. Ezek a „természet szerint elaludtak”.

A természet szerint elaludt ember nem minden további nélkül valaki, aki az anyagtestét már levetette, hanem az, aki minden dialektikus-természetes behatás és befolyás alól kikerült, kiemeltetett. Az ilyen embert elhunyása után olyan területre viszik, amely lényege és rezgése szerint a tükörszférán kívül van. Így értsék a „Jézusban meghalt”, vagy „Jézus által elaludt” kifejezést. De azt is tartsák szem előtt, hogy az „elaludt” ember még nem „felébresztett” ember! A felébresztés csak a folyamat végén következik be, amelyben az elaludt ember van.

Meg kell jegyezni, hogy a természet szerinti elalvás, a Jézusban elhunyás állapotát az anyagszférában való tartózkodás idején is el lehet érni. Ez a teljes én- összetörés állapota. Az „elaludt” állapotnak világosan felismerhető előnyei vannak az anyagszférai én- összetörés állapotával szemben, mert a Jézusban elhunyt ember már minden időkre megszabadult a dialektikus~ anyagi testétől és ennek éteri másától, s a megújulás elemeivel, amiket megkapott, tovább építhet, míg az én-vesztett anyagembernek úgyszólván minden pillanatban figyelembe kell vennie egy anyagi szervezet létezését és követelményeit, amely a haláltermészethez tartozik. Érthető tehát, hogy az elhunytak az anyagszféra-tanulók előtt fognak haladni a megújulás folyamatában, ahogyan Pál magyarázza, mert ezt a folyamatot gyorsabban végezhetik.

A fentiekkel azt a tényt szándékoztuk tudatosítani, hogy a közönséges emberiség sorai között, a Föld minden országában és népében egy új nép kezdi megszabadítani magát, Isten Népe, egy sereg, melyet senki meg nem számlálhat. Ennek a népnek, mely az anyagszférában nyilvánul meg és innen indul ki, a haláltól már semmilyen tekintetben sem kell félnie. Ellenkezőleg, halálában nyereség rejlik számára. Ezt a népet egy egészen különös útra készítik elő, amire Pál azt mondja, hogy „az Úr elé menni a levegőben”. Ez az „Úr elé menni a levegőben” a második folyamat egyetemes jelölése. Ez a második folyamat az új léleklény folyamatszerű szellemlénnyé változására vonatkozik. Ez az elutazás a Mozdulatlan Birodalomba.

Valószínűleg tudják, hogy az emberiség, mint egység, szintén körforgásnak van alávetve. Egy ilyen fordulat egy dialektikus megnyilvánulás új napján kezdődik, és egy kozmikus forradalommal végződik, majd újra meg újra ismétlődik. Ha egy kozmikus nap vége közeledik, akkor a körülmények és a rezgési állapotok végül olyanokká válnak, hogy már senkit sem lehet megmenteni és megszabadítani az újabb megnyilvánulási nap virradata előtt. Ha az utolsó megmenthető embert is felvették a megszabadulás folyamatába, akkor felhangzik az „utolsó trombitaszó”, vagyis akkor minden megszabadítottat abszolút értelemben kiemelnek a dialektikus életterület mindkét szférájából, és megkezdődik a dicső utazás az Atya házába.

Ekkor megalakult az új Szerzet, az új Una Sancta, és „az Úr elé megy a levegőben”. Azoknak a közössége ez, akiket megváltottak a földről. Akik ezekhez tartoznak, azok először, amikor még valóban kereső emberek voltak:

Isten szellemétől lángra lobbantak, majd Jézusban elhunytak, hogy végül az úgynevezett Szentlélek, a szent Egyetemes Szellem által felvétessenek az Isten gyermekeivé való újjászületés folyamatába.

II Krisztus, a világosság és erő egyetemes forrása

Világunkon új emberfaj születik! Új nép keletkezik, az ígéret népe, az Úr népe, Isten népe!

A világirodalmat tanulmányozva számtalan utalásra bukkannak e dicső sereg megjelenését illetően, „melyet senki meg nem számlálhat”. Az ember azonban, dialektikus létállapota miatt, ezzel a jóslással együtt minden érzékszervével azt a tévedést is magába szívja, hogy Isten népének eljövetelénél a régi szemita gyökérfaj egyesüléséről van szó a régi világtenger partjain. Vagy figyelmüket esetleg a Brit-Izrael mozgalomra terelik, mely azt a látszatot kelti, hogy Isten népe az angolszász faj.

A régi költők azt éneklik: „népét összegyűjti a föld minden tájáról”: de ne higgyék, hogy ezek az énekek okkult vagy néprajzi fejlődésekre utalnak, hanem nézzék ezt egészen új szempontból. Ezek a régi jóslások egy teljesen új, nem-dialektikus embertípus rendkívüli és csodás megjelenését hirdetik a dialektikus világban, egy embercsoportét, mely nem csak misztikus értelemben, hanem szerkezetileg, biológiailag, tehát testileg ebben a világban van ugyan, de nem ebből való. Az erre vonatkozó jóslások időszaka most lezárult, mert a többé-kevésbé terjedelmes megvalósítás fázisába léptünk. A Szellemi Iskola ezért már nem bejelentő értelemben beszél, hanem most a dolgok lefolyását kell elmagyaráznia, hogy a tényezőkkel számolhassanak és elkezdhessék ezeket beépíteni az életükbe. Így értsék a „bevonulást az ígéret földjére”. Nem az a cél, hogy lakhelyet változtassanak, hanem hogy felkészüljenek arra, hogy az új embertípushoz tartozzanak! Érthető, hogy ezzel kapcsolatban sok mindent meg kell beszélni, mérlegelni és gondosan meg kell vizsgálni.

Legelőször is egy régi témát kell elővennünk: Krisztus nem valami magasztos hierofáns, aki valahol az anyagvilágon kívül tartózkodik, hanem elsősorban személytelen, korlátlan lény, aki világosság, erő, hatalmas sugártér képében mutatkozik meg. Krisztus sugárterének, mely megjelent közöttünk, s ezt a sötét világrendet nem hagyja nyugton, világosan felismerhetően hatalmas befolyás, sőt, befolyások egész sora a következménye.

A modern ember nem tartja különösnek, hogy láthatatlan sugarak nagy befolyást gyakorolhatnak, mert századunkban ezeket sok területen alkalmazzák. Az orvostudomány és a haditechnika területén és sok laboratóriumban kísérleteznek láthatatlan sugarakkal. Vannak olyan sugarak, melyeket rombolónak, másokat meg vonzónak nevezhetnénk. Az előbbiek csoportját ibolyántúlinak, az utóbbiakat infravörösnek nevezzük. Mivel Krisztus sugártere teljességet képez, könnyen belátható, hogy az egész színképet magában foglalja, s ezért Napnak, láthatatlan naptestnek is mondják, e sugártér sugarainak és befolyásainak vonzóknak is meg rombolóknak is kell lenniük. Krisztus sugárterének e két különböző befolyásáról és erejének hatásáról, melyek teljes összhangban működnek együtt, a következő példa adjon némi benyomást:

Az isteni Nap vonzó, vagy infravörös fénye egy adott pillanatban megérinti az embert. Ha szívszentélyük olyan különös szerkezetű, hogy Önöket tanunk meghatározása szerint szellemszikralényeknek nevezhetjük, vagyis jobb szívpitvarukban van egy szellemszikra-atom, akkor erre a vonzó világosságra reagálnak, reagálniuk kell. A közönséges tudat erről semmit sem tud, sőt, az én önkéntelenül védekezni is fog ez ellen, s mindenféle elferdítő kijelentéseket kezdeményez. Ennek ellenére egész lényével – mint valami reagálásáramlatban – együtt vonszolódik. Így az egész emberlény a tapasztalatok sorának lesz kitéve, a tény miatt, hogy az isteni Nap infravörös világosságáramlata érte őt. Az emberek milliói élik át az erős nyugtalanságot és a megmagyarázhatatlan tapasztalatokat, amelyek ennek az érintésnek a következményei.

A tény miatt, hogy ez a fényáram a szó szoros értelmében vonz, a misztikus beszéd hívásról beszél. Ez az infravörös impulzus, ez a vonzó világosság valóban hívás. Gondoljanak azonban arra, hogy van egy nagyon földi, természetes infravörös, és van az isteni Nap infravöröse. Ha Isten hív, akkor ezzel a világossággal érinti meg Önöket. Mivel ezt a vonzó világosságot nem lehet elválasztani a rombolótól, az isteni ibolyántúlitól, érthető, hogy a hívással egyidejűleg összetörés is keletkezik, mégpedig a nyugtalanítások és tapasztalatok sorozata.

Ha valami hívásnál ez a nyugtalanság, ez a szüntelen, belső megmozdulás elmarad, akkor biztosak lehetünk, hogy nem az isteni infravörös érintett meg, hanem valami csupán dialektikus befolyásról van szó, amely a közönséges én-lényhez csatlakozik és a szellemszikrát semmiképpen sem tudja megérinteni.

Ha a szellem igazi napja hív minket, és mi követjük ezt a hívást, akkor valamit vissza kell hagynunk, mert az infravöröst mindig kíséri az ibolyántúli. Ez az értelme a kijelentésnek, hogy „add el mindenedet, és kövess engem”. Ez az értelme a szegletkő-szabadkőművességnek. Aki erre a szegletkőre, az isteni Nap világosságára akar építeni, annak e világosság mindkét hatását, lebontást és építést, elveszítést és nyereséget is figyelembe kell vennie.

Az isteni világosságnak ez a kétszeres hatása hatalmas jelentőségű az Önök életében, annyira abszolút jelentőségű, hogy minden élettapasztalatuk ebből magyarázható. Életük könyvének minden oldalát ezek a befolyások írják. Helyzetüket, mint tanulók, mint Iskolánk munkaterületének dolgozói, mint férfiak, mint nők, és a másokkal és a társadalommal szembeni viszonyukat is ez magyarázza meg. Világos, hogy Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói, a kétszeres istenvilágosság nagyon erős befolyásának nyitják meg magukat. Mint valami homorú tükör, úgy képezi Iskolánk az istenvilágosság fókuszát.

Amilyen mértékben ez a tükör tisztábbra és pontosabbra csiszolódik és az egész tükrözési rendszer egyre tökéletesebb lesz, úgy érintik, vonzzák és hívják Önökben a szellemszikraatomot egyre erősebben és nagyobb hatalommal. Ugyanakkor pedig – és ez a Szellemi Iskola második kegyelemadománya – ezt a megérintést és hívást megmagyarázzák, mibenlétét és szándékát feltárják Önök előtt. A tanuló tehát tudja, hogy az infravörös Istenfény mit akar tőle, mire hívja fel és mire teszi képessé.

Képessé? Igen, méghozzá azonnal! Az infravörös Istenfényt ugyanis az ibolyántúli sugár hatásbősége kíséri. Tehát a tanuló, aki Isten útjain akar járni, felfedezi, hogy az ibolyántúli sugárzás a számára helyes pillanatban minden nehézséget és akadályt eltávolít. Ez a krisztusképesség szabaddá teszi számára az utat, annyira szabaddá, hogy a lábát egyetlen kőbe sem kell beleütnie.

„Hű az, aki elhívott titeket”, mondja a szentírás, „és ő meg is cselekszi azt”. Az útra való elhívás tehát ugyanakkor az út bejárásának lehetőségét is jelenti. Ezért jelentheti ki a Jánosevangélium bevezetője teljes biztonsággal, hogy: „akik pedig befogadják őt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten gyermekei legyenek”. Most már megértik az ezeket a dolgokat ismerők biztonságát, amivel azt mondják, hogy a hívás ereje ugyanakkor az az erő, mely szabad utat teremt.

Nézzünk azonban egy olyan tanulót, akit a tanulósága miatt, az Iskola erőterében való jelenléte miatt nagy erővel hívnak és vonzanak, de nem hajlandó összetörni azt, amit szükségszerűen le kell rombolni, aki nem akar elbúcsúzni attól, amit határozottan el kell eresztenie. Az ilyen ember tíz körömmel kapaszkodik egy csomó téveszmébe, ami számtalan inkarnáció folyamán, gondolatok és érzések következtében valóságnak tűnik számára.

Mi történik ilyenkor? Ha az igazi tanuló harmonikusan reagál a hívó nézetre, akkor a krisztusfáradozás lebontó nézetére is harmonikusan felel. Akkor az útja egyengetve lesz.

Ha azonban egy tanuló harmonikusan reagál ugyan a hívó nézetre, de a lebontóra nem akar reagálni, akkor az ő életében mindkét befolyás zavart okoz. Ebből erednek aztán a nehézségek, eredménytelen fáradozások, végtelen töprengések, magány és szomorúságok egész sora, a hangyaboly, mely aztán rabul ejti. Ezeket a megpróbáltatásokat nem a Gnózis okozza neki, hanem magát csapkodja a dialektikus buzgalom ostorával. Ebben a helyzetben senki sem segíthet neki. Ostorát magának kell összetörnie.

Miránk mérhetetlen boldogság vár. Önök Isten népének hivatottak, és saját magukat tartják itt bajban és nyomorban. El tudnak képzelni nagyobb értelmetlenséget?

Ezt most ne vegyék prédikálásnak, sem pedig hívásnak. Mert Önöket már régen, nagyon régen hívják, de mennyire hívják! A mi felhívásunk az örök valóságnak csak nagyon gyenge visszhangja. Mi azért beszélünk ezekről a dolgokról, mert eljött az ideje. A jövendölés ideje elmúlt, éppúgy az előkészületeké is. A megvalósítás fázisába léptünk. A reagálók seregét minden országból és népből új tevékenységre, új fejlődésre gyűjtik össze. Aki együtt akar működni – és ezt annak mondjuk, aki képes együttműködni – annak igyekeznie kell, mégpedig sürgető, természettudományos okokból.

Már röviden említettük, hogy Krisztus naptérségének kétszeres sugárzásán kívül ennek a természetnek is van kétszeres sugárzóereje. A természet infravörös fénye az énhez csatlakozik – a természet ibolyántúlija pedig minden ellen fordul és mindent összetör, ami az énnek ellenáll. Így fejlődik ki a dialektika, a kikelet, virulás és hanyatlás, ahol minden addig eszik, míg végül őt falják fel. A természet sugárterének fejlődése tehát degeneráló, míg Krisztus sugártere terjedő és regeneráló fejlődésű. Ez azt jelenti, hogy a két tér egymással ellentétes rezgésváltozásnak van alárendelve és egyre inkább távolodik egymástól.

Belátható, hogy így eljön az a pillanat, amikor az egyik térben létező lény már nem mehet át a másikba. A két terület különbsége, mely eleinte mindenekelőtt elvi és minőségi volt, végül szerkezetileg is oly nagy lesz, és a két térségben létező lények biológiailag annyira eltérnek egymástól, hogy a természettérhez tartozó ember bizonyos pillanattól kezdve már nem „békülhet ki” a krisztustérrel, már nem léphet kapcsolatba vele. Az emberiségkorszakok végén újra meg újra kifejlődik egy ilyen tragikus helyzet. Érthető, hogy ha valakit a krisztustér hív, de mégis a dialektikus térhez ragaszkodik, akkor nem szolgálhat két urat, s így a krisztustérből kiszakad, viselkedésével saját magát taszítja ki.

Eljött az idő, amikor ez a kitaszítás kezd kialakulni a világban. Nagy elválasztódás fejlődik ki. A „Krisztus” szó elnémul azoknak az ajkain, akik nem tartoznak a krisztustérséghez.

Ezeket leleplezik, s mindenki felismeri őket. A többiek pedig, a komolyan keresők, még választhatnak, ha időben és határozottan elbúcsúznak hasadtságuktól, a „kétszínűségüktől”, s egész akaratukkal a Krisztus-sugártérre bízzák magukat. Akkor rájuk is vonatkozik a régiek éneke:

„Ha kövek között hevertek is, olyanok lesztek, mint a galambnak szárnyai, amelyeket ezüst borít, vagy mint vitorla-tollai, amelyek színarany fényűek. Isten világító erői megőriznek téged minden utadon. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőben.”

Rózsakereszt szabad kőművesei, éljetek ésszel: építsetek az örök Szegletkőre, melyet e világ építői elvetettek, s éljétek meg így velünk az Úr eljövendő napját.

III Az isteni nap hétszeres hatása

Ahogy magyaráztuk, világunkat és a halandó emberiséget egy teljes Nap-spektrum, az isteni Nap teljes színképe, teljes sugárnyalábja éri.

Ennek az isteni dicsőségnek a legpompásabb jelképét valóban az anyagi Nap képezi, és a világtörténelem költői, gondolkodói és beavatottjai meg is értették ezt. Gondoljanak csak Hiawathára, Longfellow eposzának magasztos alakjára. Ez a mitikus alak a népek magasabb, jobb és nemesebb életét ábrázolja. Longfellow leírja, hogyan mélyül Hiawatha napkeltekor imába, hogy tudatosan kapcsolatba lépjen az Örökkel, mely minden dialektikus jelenség mögött áll és hat.

Így lássuk Krisztus örök napfényét is, hogy ne csak magunkat, hanem másokat is, akik fogékonyak erre, megtaníthassunk ebben az arany dicsfényben felemelkedni, hogy végül új népként vezethessük át őket a megszabadító élet kapuin.

Az idők, melyeket Longfellow még a távolban látott, elközelegtek. Az idők megkezdődtek! Itt az idő! Az Úr népét most a világ minden tájáról összehívják, s már nem csak reagálásról van szó, hanem teljesítésről: meg kell mutatnunk, hogy mindent megértünk-e, ami örök békénkre szolgál.

Az isteni spektrum, színkép két nézetéről beszéltünk, az infravörösről, vagyis a hívó nézetről, és az ibolyántúliról, az összetörő nézetről. A misztikus kulcs használata által felfedeztük, hogy az összetörő nézetet egészen másképpen kell látnunk, mint a dialektikus ember. A kezdő tanuló, aki tudja hogy hívják, az összetörő nézetet viszálynak, az alacsonyrendű, istentelen természet elleni tusának nézi. A tanulónak azonban semmit sem kell összetörnie! A Gnózis az, mely összetör! Az ibolyántúli fényáramlat az, mely minden akadályt elseper, olykor az orkán erejével. Amit a tanulónak kell tennie, az csupán az őt gúzsba kötöző kényszerzubbony megtagadása.

Ismerik Jack London elbeszélését, „A kényszerzubbonyt”? Egy ember a cellájában fekszik, kényszerzubbonyban, kegyetlenül megkötözve. Tele van féreggel, nyomorúságos helyzete csaknem fokozhatatlan. Aki egy ilyen testileg megélt nyomorúságot elfogad, az belehal a pokoli rémületbe. Az elbeszélés hőse azonban mindezt figyelembe sem veszi, csak hallgat. Kínzóit nem vádolja, hanem kineveti. A nyári erdő szépségére gondol, a madarak énekére, s megpróbálja a virágok illatát és a patak csobogását érzékelni. És lám, testi gyengesége áldássá válik számára. Személyiséghasadás fejlődik ki. Elhagyja kényszerzubbonyban fekvő testét, átsiklik a falakon és énekelve kimegy a nagy mezőre, ahol a nap melengeti a világmindenséget. Mialatt börtönőrei benéznek a figyelőlyukon, s foglyukat halálsápadtan és ájultan látják feküdni, benn a szabadság és a helyzethez képest mérhetetlen boldogság honol. Ezzel az örömmel tér vissza a testébe, és az anyagalak, melyet a férgek marnak, átveszi a szabadság ujjongó dalát: örömét hangosan kiénekli. Tudja hogy fogoly, ugyanakkor azonban megszabadult. Csodálkozva és megdöbbenve találják így az őrei.

Most már esetleg megértik, hogy mit ért az Iskola tagadás (negáció) alatt. Ez nem különcködés, nem a dialektikus valóság letagadása, tehát nem hazugság, hanem az attól való belső elállás, megszabadulás. Ez az önmegszabadítás pedig a csodálatos szabadság felé sietést jelenti. Sokan gondolják, hogy az ilyen megtagadás, visszautasítás akarati cselekedet: vagy a táplálkozás megváltoztatása, vagy valami hasonló. Nem erről van szó, mert ez akkor személyiségkultúra lenne.

Senki sem gyakorolhatja ezt a tagadást a Szellemi Iskola értelmében, aki nincsen kimondottan tudatában annak, hogy az isteni Nap infravörös fénysugara pozitívan hívja. Senki sem juthat el ehhez a tagadáshoz, aki nem hordozza a szívében a szellemszikra-atomot. Akinek viszont megvan az eredeti életnek ez a jele, azt valóban hívják, vonzzák, emelik – csak mennie kell. Tagadása következetes és pozitív ugyan, de a hívás eredménye.

Ennek a hívásnak a vonzó erejét átélni és pozitívan reagálni erre mindannak a tagadásával, ami ebből a világból való, ezt nevezi Pál hitnek, az ismeretlen, nagy cél felé sietésnek, mely világosan megjelent az élet láthatárán. Sietés ez olyan világosságerő felé, mely már messziről elénk jön, hogy szeretettel magába fogadjon minket. Ez a folyamat a tanulót erővel és a remény ellenállhatatlan örömével tölti el, ami őt még a romlás kényszerzubbonyában is vidám énekre készteti.

Ha most már értik ezt a beszédet, akkor az eljövendő, új emberiség soraiban velünk együtt készülhetnek az új napra, mely megvirradt. Akkor érdemes az ezekkel a dolgokkal kapcsolatos folyamattal részletesebben foglalkozni és különböző nézeteit megvizsgálni. Eddig csaknem kizárólag a misztikus kulcsot alkalmaztuk, most azonban nézzük meg a részleteket.

Az Isteni Nap hétféle sugarat bocsát erre az eltért és elveszett világra. Ezek az egész színképet képviselik, vagyis a vöröset, narancssárgát, sárgát, zöldet, kéket, indigót és ibolyakéket.

Az isteni Napnak az a hét sugara ez, amelyekkel olykor összekapcsoljuk a tanulóinkat egy mantramisztikus ének segítségével:

Így megyünk a vérkapcsolat vörösében, Isten pránájának narancsszín pompájából élve, s miénk Krisztus Napdicsőségének arany szíve.

Együtt állunk a remény zöldellő országában. Tágra nyílnak nekünk a kék térség messzeségei.

Az Úr indigó felhője megy előttünk, mely minden fátyolt elseper a szemek elől, és vár ránk az ibolyakék papfejedelmi palást.

Ez a Nap ragyog a világra, s az emberszívben felébreszti a szellemszikra-atomot.

Mi történik ezután? Erre a kérdésre azelőtt azt feleltük, hogy az így felkeltett ember keresni kezd. Ez a felelet azonban még nem sokat mond. Meg kell értenünk, hogy egy emberben szerkezeti és lelki tekintetben mi megy végbe, ha ez a különös sugárzás éri, s mint szellemszikra-atomtulajdonos, a reagálás jeleit kezdi mutatni.

A folyamat a szívszentélyben kezdődik. A szívben lévő szellemszikra általában az életnek valami megrendítő eseménye miatt erősen rezegni kezd. Eddig a pillanatig az ember életmódja és vérminősége miatt annyira el volt zárva és oly mélyen aludt, hogy az isteni napfény nem tudta felébreszteni. Ha azonban valami keserű tapasztalat folytán az életben ideiglenes összeroppanás keletkezik, mely a vért is mélyen érinti, akkor a hét szívüreg egyike megnyílik, a benne bezárt tűz meggyullad, és vakító fény éri a tímuszt, a mellcsont mögött fekvő csecsemőmirigyet. Ha a tímusz fogékony erre (sok esetben nem elég egyetlen felvillanás), akkor a tímuszmirigy hormonja erre az impulzusra ezt a világosságerőt bevezeti a kis vérkeringésbe.

Ha ez megtörtént, akkor bizonyos, hogy a világosságerő nemsokára minden agyközpontot megérint, amelyhez a vér viszi el. Ha egyszer bejutott a főszentélybe, akkor az ilyen ember elkerülhetetlenül keresővé születik. Ez a fénybefolyás ugyanis az agyközpontokban egyfajta, egyirányú gondolatokat kelt. Ezt az embert eltalálta a hívó világosság, a szellemszikraatomon, a tímuszon, a véren és az agyközpontokon keresztül és a dialektikus én észreveszi ezt. Emiatt elkerülhetetlenül a gondolatok bizonyos sora fejlődik ki. Ahogyan ez az agyközpontokat új tevékenységre készteti, úgy folytatódik a szellemszikra hatása, mivel a vérbe is meg a tudatba is mintegy rést ütöttek.

Bizonyára hallottak már a kristálynézésről. Ez egy negatívokkult módszer, amellyel tágabb, éteri látáshoz akarnak jutni. Nagyon is veszélyes tevékenység, mert az ilyesmit gyakorló ember ezekkel a látomásokkal bizonyos földhöz kötött erőket is felhív, melyek aztán áldozatuk baljós végére várnak. Ez a baljós vég azzal jön el, hogy a kristálybámulás miatt a Kundalíni védő fénye a tobozmirigy körül átég, kiég, mint a hálózati áram biztosítéka. Ha a Kundalíni biztosítéka kiég, akkor a földhöz kötött erők egy darabig tetszés szerint játszhatnak az ilyen emberrel.

Az okkult módszerek – akár pozitívak, akár negatívak – csak a transzfigurisztikus mágia torz utánzatai. Így van ez a kristálynézéssel is.

A finomra csiszolt, szikrázó ékkő, amelyben az igazság meg tud nyilvánulni, az a szív szellemszikra-batomja. Ha egy ember gondolatait a fent említett világossághatás egy olyan életre irányítja, amit még nem ismer, de aminek valahol lennie kell, olyan rejtett dolgokra, melyekhez mindenképpen hozzá kell jutni, akkor ez az ember mintegy a saját szíve kristályába néz, melyből kezdetben csak ködös látomások merülnek fel. A külsőségekre irányuló ember azonban, aki hallott valamit a sziporkázó ékkőről, egy üvegdarab elé ül, vagy füveket éget, hogy azoknak a füstjétől essen révületbe.

A szellemszikra-atom az oltár, amelyről az Istennek tetsző illatnak kell felszállnia és az egész főszentélyt betöltenie, hogy a pap-ember így megérthesse a Szent Szellem beszédét. A fejben sorakoznak egymáshoz a kereső ember gondolatai. A gondolatok pedig – mint ismeretes – alkotások. Megnyilvánulási terünket gondolatok népesítik be, s egyforma gondolatok hajlamosak egymáshoz fűződni. Ezek a gondolatképek aztán összhangot vagy zavart, erőt vagy gyengeséget okoznak az életünkben, fajtájuknak megfelelően. Ha az ember enged kereső-ösztönének, akkor pontosan következtethetünk az eljövendőkre.

Ha a tímusz-hormon bejutott a kis vérkeringésbe, akkor a vér minősége a világosságot persze többé-kevésbé elsötétíti. Mert születésük miatt Önök a természetvallás, a természetokkultizmus, a természet-emberbarátság vagy az anyagiasság vérképét viselik, s így a világosság által keltett első gondolatképek még nem tiszták, még erőtlenek. Ez csak lassan változik meg. Így érthető, hogy a keresés egy folyamat, amelynél egyetlen fokot sem lehet kihagyni. Folyamat ez sok-sok tapasztalattal, mert gondolatképek hatására kísérletezni kezdenek. A világ mindenféle áramlataihoz csatlakoznak, mert gondolataik igazságát és helyességét a gyakorlatban kell megvizsgálniuk. Ezért vannak itt annyian, akik sok úton jártak, ki tudja mennyit fáradoztak és mennyi viszontagság árán találták meg a Szellemi Iskolát. Vigasztalódjanak, mert mindenkinek ezen az úton kellett jönnie.

A szellemszikra-atomból jövő injekciókat, saját, belső kristályuk nézését addig kell folytatni, míg a lehető legtisztább gondolatképet lehet kialakítani. A Szellemi Iskolában ebben erősen segítenek Önöknek: nap mint nap, percről percre állandóan mindent megmozgatnak, hogy az isteni Nap útjait és szándékait megmagyarázzák, szinte szótagolják Önöknek, míg végül a Halhatatlannak a gondolatképét a lehető legtisztább formában hordozzák magukkal. Önöknél, Önök mellett, a megnyilvánulási terükben a halhatatlan mennyei ember képének a lehető legtisztább formában kell gondolatban megszületnie, mielőtt a tanuló elhagyhatja az ösvény kimondottan kereső fázisát.

Pál is beszél a mennyei ember képéről, amelyet a tanulónak magában kell hordoznia. Itt rendkívül csodás rejtélyről van szó, amelyről az Iskolában még soha sem lehetett leemelni a fátylat. A korinthusbelieknek írt első levél 1. részében azt mondja az ösvényre készülő tanulóknak:

„Jegyezzétek meg, hogy nem a szellemi az első, hanem a természetes: azután jön a szellemi.

Az első ember földből való, földi: a második ember a menny ura.

Amilyen az a földi, olyanok a földiek is: és amilyen ama mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amiképpen hordtuk a földinek ábrázatját, hordani fogjuk a mennyeinek ábrázatját is. Azt pedig kijelentem, hogy test és vér nem örökölheti Istennek országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.

Íme titkot mondok nektek: nem aluszunk el mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk. Mert a múlandónak magára kell öltenie a múlhatatlanságot és a halandónak a halhatatlanságot. Akkor beteljesül az ige, mely meg van írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál, hol a te fullánkod?”

Ha a tanuló, sok tájékozódás után, a keresés hosszú útján kialakította a halhatatlannak a képét, mint a világosságerőből született gondolati alkotást, a testen kívül, amit az isteni Nap sugárzása megerősít és éltet, akkor új lépés következhet.

Ez az új lépés – mondja Pál – egy „üdvtitok”, vagyis gyógyszer, amivel az ember egészségessé, egésszé válhat. Ennek az a receptje, hogy a múlandónak az örökbe, a halandónak halhatatlanságba kell öltözködnie. Az említett gondolati alkotás ennél lényeges, sőt főszerepet játszik. Nézzük meg ezt a csodás eseményt közelebbről.

IV Az ember fogsága

Mint megállapítottuk, az új, megszabadító élet jelöltjének a szentelés folyamatában, amelyet át kell élnie, először a halhatatlan, mennyei, eredeti ember képét kell kialakítania, vagyis ezt a mentális alkotást, ezt a gondolatképet élete alapvető megváltoztatásával fel kell építenie a lélegzőterében.

Talán ismeretes, hogy az ember minden gondolatképét felveszi az ő lélegzőtere. A gondolatok létező dolgok, fény-felvillanások, az agy fényimpulzusai. Ezek a fénysugarak nagyon finom anyagú szerkezetek, melyek érzékeny műszerekkel kimutathatók, sőt, súlyuk is mérhető. A gondolatok tehát tárgyak, valóban anyagi formák, ha nagyon finom anyagról van is szó, melyek más szerkezetűek, mint durva-anyagi testünk. Ezek a gondolatformák alkotójuk közvetlen hatáskörében, vagy annak közvetlen közelében tartózkodnak, hasonló fajtájú gondolatokhoz csatlakoznak, s így egyre erősebbek lesznek. Ha ezeket a gondolatlényeket lélegzőterünkben a gondolatainkkal nem tápláljuk, nem éltetjük, s így nyugalmi állapotban vannak, akkor felhőszerű képződményeknek tűnnek, melyek – mint a nagy, légköri felhők – világosan észlelhetően mozognak.

Az embernél megfigyelhető, hogy ezek a gondolatfelhők a test jobb oldalán a közepe tájáról jönnek, jobb oldalon felszállnak a fej fölé, majd bal oldalon lefelé áramolva, a test közepe táján újra eltűnnek. Ha ezt más embernél figyeljük, akkor tehát az óramutató járásával egyező irányú forgást látunk, míg saját magunknál a mozgás az óramutatóval ellenkező irányú.

Ezeket a gondolatfelhőket táplálni kell, mert élőlények. Gondolatok, ezt jól meg kell értenünk, bizonyos rendhez és osztályhoz tartozó, bizonyos fajtájú élőlények, melyeknek az önfenntartáshoz világosságerőre, az agy fényanyagára, annak az agynak a fényanyagára van szükségük, amely megalkotta őket. Ezek a lények így a teremtőjüket arra kérik, sőt, ha lehetséges kényszerítik, hogy ugyanazzal a gondolaterővel, amelyből létrejöttek, táplálja és tartsa fenn őket. Hogy ezek a gondolatképek hogyan kényszerítik alkotójukat, azt részletesen megmagyarázzuk.

Ha valaki ennek a teljesen természetes kényszernek enged (és ez naponta és óráról órára megtörténik), akkor látjuk, hogy ezekből a lélegzőtérben keringő gondolati felhőkből határozott formák alakulnak ki, melyeknek legfeltűnőbb külső jelei a szemek. Amilyen mértékben ezeket a képződményeket gondolatban táplálják, úgy árad egyre erősebb, bénítóbb és hipnotizáló befolyás a szemekből. Ez a gondolat-gyermekeiből eredő hipnózis aztán az illetőt tettre készteti, a tettek egész sorára, s így a saját teremtményeinek áldozata, fantomjainak rabszolgája lesz. A korszakok folyamán így lettünk mi a téveszméink, előítéleteink és rossz szokásaink rabszolgái, melyek a gondolataink hatására alakot öltöttek a légzőterünkben, melyeket ismételten tápláltunk, míg végül teljesen uralkodnak rajtunk. Az életmód, melyet oly sokszor megbánunk, mely ellen gyakran tehetetlenül védekezünk, mely az élettől is elveszi a kedvünket, mert megundorodunk magunktól, s fennáll annak a veszélye, hogy minden önbecsülést elveszítünk, annak a kényszernek a következménye, mely a gondolkodási szokásoknak e körforgásából, légzőterünkben élő mentális alkotásaink forgatagából ered.

Az emberiség nagyon beteg, halálos beteg, saját alkotóösztönének az áldozata, s ez alól egyetlen földi ember sem kivétel. A tény és ennek a következményei, hogy a dialektikus ember agyának alkotóképességével szinte minden másodpercben ilyen szörnyű, zavaros módon visszaél, az embert lealacsonyította, gyakran az állat színvonala alá. Amikor a Biblia a szent alkotóerővel való visszaélést dorgálja, akkor a gondolati képességnek erről a veszedelmes alkalmazásáról beszél, mely az ember csaknem zabolátlan vágyéletének a szolgálatában áll. Gondolatszokásai körforgásába zárva sok ember annyira fekete és elvetemedett, hogy nem érinthető meg.

Ha őszinték vagyunk, s életünket a Szerzet ítélő világosságába állítjuk, akkor felismerjük, hogy gondolatszokásaink béklyóiban gyakran a legnemkívánatosabb gondolataink vájják magukat kifürkészhetetlen okokból a felszínre, s indulnak vészes útjukra. Hányszor sóhajtottunk már gondolkodásunk szokásainak börtönében: „Amit nem akarok, azt teszem”.

Mi okozza alacsony gondolatéletünknek ezt az akaratlan, vészes áramlását, mely ilyen szörnyű mértékben kisiklik az ellenőrzésünk alól?

Ennek oka általában a vér. A vágy és a szentségtelen életre való fogékonyság a vérünkben van. A dialektika alapvetően a vérünkben van lehorgonyozva. Ha a természetnek ezt a vérösztönét akaratunk edzésével próbáljuk zabolázni, akkor véráramlatainkat bizonyos tekintetben korlátok közé szoríthatjuk, más tekintetben azonban még erősebben fog magának érvényt szerezni. Valamilyen tekintetben minden dialektikus ember – ha olykor rejtve is – veszélyesebb a ragadozó állatnál. A vér ösztöne valamilyen módon mindig utat tör magának: az emberállatnak életkérdése ez.

Ez az ősösztön hogyan kerül a vérünkbe? Ha erre az égető kérdésre felelni akarunk, akkor részletekbe kell bocsátkoznunk.

A rózsakereszt Iskolája eddig csupán filozófiai és misztikus magyarázatokra szorítkozott. Eljött azonban az ideje, hogy tudományosabb magyarázatokkal szolgáljunk.

Tanításunk négyszeres személyiségről beszél. Ezt a négyszeres személyiséget most az eddigitől eltérő módon fogjuk megközelíteni.

Anyagtestünk egy összpontosult étertérségben és ennek segítségével nyilvánul meg. Amennyiben ez az étertér testünkben hatásos és megjelenik, étertestről vagy élettestről beszélünk, mert éterekből élünk. Az anyagtest közelében az élettestnek még az anyagtesttel azonos formája van, az anyagtesttől távolabb azonban nemsokára az úgynevezett megnyilvánulási vagy lélegzőtérbe megy át.

Az agy mentális képessége szintén étervegyület, de nagyon finom szerkezetű.

Továbbá a testben tudat is van. Ez az agy-hátgerincrendszerben, a kígyótűzoszlopban található, és tudjuk, hogy ez a tudattűz szoros kapcsolatban van a vérrel és az idegközegekkel. Ezt a tudatot, a vérrel és az idegközegekkel együtt a vágylényünk vezérli, tehát ebből magyarázható. Így ez a mi dialektikus, anyagi létezésünk belső magja is, tehát az „én”, a vér-én, a földi lélek. Ez a testben kimutatható a máj-lép-rendszerben. Ez nem csak jelképes székhelye, hanem valóban itt tartózkodik. A máj, a lép, a vesék és mellékvesék a plexus solarissal együtt (ez a napfonat, a medence agy-központja) ezek képezik a vér-én, a vágylény uralmának területét.

A máj a fő-szerv, amelynek segítségével az ember él. Ezt sok nép tudta, s e tudás nyomát a nyelveikben is megtaláljuk. Például a germán eredetű nyelvek területén: németül a máj = Leber, az élet = Leben. A máj- lép-rendszer és az ehhez tartozó szervek ellenőrzik a vért, az idegközeget és a kígyótüzet, s így az egész embert ez tartja bizonyos létállapotban. Így minden nem ebből a természetből származó fényerőt és ezeknek a hormonhatását ez a rendszer távolít el a vérből.

Mondtuk, hogy az énlény magja ebben a rendszerben lakik, a lépben van meghatározva. Ébrenlét idején mintegy összecsavarodott spirális formájában fekszik a lépben, alváskor azonban kilép: széttekeredik, s felhőszerű szalag jön elő. Ez a felhő a lélegzőtérben alakot ölt: felveszi az igazi, dialektikus ember, a vágylény, az igazi vér-én alakját. Ez az én azonban legtöbbször egészen másképpen néz ki, mint anyagi alakunk! Leírásától inkább eltekintünk.

Ez a megnyilvánulási térben megjelenő vágylény egészen más, mint az előbb megbeszélt gondolatlények. Ez a vágylény, a dialektikus én, alváskor elég messze elmehet az anyagtesttől, de nem olyan messze, mint a gondolattest. Ha tehát ezek alapján tudják, hogy éjszakai tapasztalataikat ebben a vágylényben teszik, és e tapasztalatokat ez veszi fel, ez a vér-én, mely teljesen a természetből való, akkor az is világos, hogy megszabadító impulzusokat ez a lény egyáltalán nem képes felvenni. A természet-ént lehetetlen a magasabb életre fogékonnyá tenni. A természet-énnek meg kell halnia, mert „test és vér nem örökölheti Istennek országát”.

Ha az ember valamilyen okból nagyon felizgul, akkor – anélkül hogy ezt észrevenné – énlénye szintén kilép a lépből, hogy a gazdáját esetleg fenyegető lényre vesse magát.

Eltekintve attól, hogy a lép az énlény székhelye, az étererők legjelentősebb bejárata is a testben. A vágylény ezekkel az erőkkel táplálkozik, ezekből él, és így ellenőrzi az egész testrendszert. Végül a gondolati fantomok is erősen hatnak a lépre. Az ezzel kapcsolatos folyamatok a következőképpen vázolhatók:

A vágylény az agyat alkotóképességének a működtetésére készteti, gondolati tevékenységre a vér-én fajtájának és szükségleteinek megfelelően, ami aztán a mikrokozmosz egész lélegzőterét vagy éterterét ezekkel a lényekkel népesíti be. A gondolatképek mindegyike étererő-összpontosulást képez a megnyilvánulási térségben és transzmutálja ezt az étererőt a saját fajtájának megfelelően. Ezek a gondolatlények így dolgozzák át bizonyos módon az egész éterteret, s ennek a munkának az eredményét a vágylény, az én, a lépen keresztül magába szívja. Mindezek az erők mintegy zsiliprendszerben keringenek: a lépen be, a májon ki. Azt vesszük észre, hogy az egész életfolyamatnak a vágylény, a vérlény, a bennünk lévő én táplálkozására kell szolgálnia. Ez a mi félelmetes valóságunk!

Ha pedig ezt a szegényes, és ugyanakkor veszélyes tevékenységet teljesen átlátják, s ennek következtében lényük minden porcikájával fogságuk tudatába jutnak, azután templomszolgálatainkon ezekről és hasonló dolgokról hallanak, ahol mindezt részletesen vizsgáljuk megbeszéljük és bizonyítjuk, hogy egy gyerek is megértené, akkor hajlamossá válhatnak ezeket a fejtegetéseket szörnyű megpróbáltatásnak nézni. S mint Edgar Allan Poe-nél, aki részletes pontossággal ecsetel lélegzetállítóan vészes helyzeteket, börtönöket és kínzásokat, úgy kiálthatnak fel itt is: „Hagyja abba! Hogy börtönben lakom, azt tudom, de miért kell ezt és ennek a falait ennyire hajszálpontosan megvizsgálni és ecsetelni?”

Azért, mert senki sem támadhat fel a természet sírjából, míg a csontjáig és velejéig át nem érzi a hullaház hidegét, amelyben él. Senki sem mehet a megváltás ösvényére, míg mindenütt fel nem ismerte a halál leheletét. És senki sem láthatja meg az örök szabadság Keletét, aki nem hajlandó az igazság keresztjét hordozni az éj közepének óráiig és ezeken is át. Aki nem elég erős, hogy ezt elviselje, az maradjon távol ettől a műtől. „Jézus Krisztus evangéliuma csak az erőseknek való” , mondja Pál joggal: és ez az evangélium a leleplezéssel kezdődik. Ha azonban velünk együtt hajlandók megízlelni a börtön keserű vermutját, megkóstolni az ecetet, akkor mi elvezetjük Önöket Pál üdvtitkához, a gyógyulás, az egésszéválás képletéhez.

„Íme üdvtitkot mondok néktek, a gyógyulás titkát: mindannyian elváltozunk! Ennek a romlandónak romolhatatlanságot, a halandónak halhatatlanságot kell magára öltenie. Akkor teljesül az ige, mely meg van írva: elnyeletett a halál diadalra.”

Elemezzük ezt a titkot. Az igazi tanuló képes ebben a múlandó világban, megtört és halandó mikrokozmoszában valami múlhatatlant, halhatatlant létesíteni, mégpedig a halhatatlan mennyei lény gondolatképét, mentális megalkotását. Ennek a teremtésnek egészen másképpen kell keletkeznie, mint az előbb megbeszélt, közönséges gondolatszövevényeknek. Ilyen mentális alkotást csak az végezhet, akinek jobb szívpitvarában még megvan a szellemszikra-atomja. Ha a Gnózis infravörös fénye meg tudja érinteni ezt a szellemszikrát, akkor a mellcsont mögötti belső elválasztású szervben, a tímuszban különös tevékenység kezdődik. A szellemszikra-atom ugyanis ebben az állapotban erősen rezegni kezd, s fényimpulzusaival megérinti a tímuszmirigyet, mely erre egy hormont kezd a kis vérkeringésbe juttatni.

A tímuszmirigy a gyermeknél még működik, majd összezsugorodik, s nyugvó állapotba kerül. A gnosztikus világosság által megérintett szellemszikraatom rezgése aztán újra feléleszti. Mihelyt a vér ezzel a különös hormonnal elér a fejbe, s így megérintheti az agyat, az agyközpontokban a vér hatására a legmeglepőbb gondolatok keletkeznek, amelyek a keresőt jellemzik. Azt lehet mondani, hogy e csodás tevékenység folytán a vágylényen, a vér-énen kívül már első fokon, embrionálisan kialakul a halhatatlan ember képe. Ez a gondolati szövevény azonban, mint mondtuk, egészen más rezgésű, fajtájú és szerkezetű, mint a korábban megbeszélt gondolatlények. Emiatt nem is keringhet a máj-lépzsilipen át. Ez a kép csendesen sugárzik, különös fény a lélegzőtérben, s a legtöbb esetben a tanuló előtt van, vele szemben. Néha kilép az egész mikrokozmikus rendszerből az aurikus lényen kívülre, ahová az infravörös Gnózisfény vonzza, hogy ezután megerősödve térjen vissza.

A tímuszhormon viszont, mely mindezt létrehozta, a vérkeringéssel újra lefelé megy, és a vágylény tevékenységének hatására ezt a számára ellenséges anyagot a vesék eltávolítják a vérből. A máj és a vesék a vért átszűrik, hogy az éntermészet számára idegen anyagokat eltávolítsák. Ha azonban a szellemszikra tovább rezeghet, ennek minden fent említett következményével, akkor a sok keresőnek ismeretes, különös helyzetet kapjuk, a lét hasadását, a kettős életet. A kereső tovább építi természeten kívüli gondolattervezetét a Szellemi Iskola segítségével: belső fegyelemmel és az erőtér hordozó erejével gondolati Istenképét egyre jobban megtisztítja a káprázattól és ámítástól: ezalatt az efézusbeli mindennapi életét éli, s élete külsőleg semmit, vagy csak keveset változik. Az évek múlnak, s legfeljebb olykor napozik egy kicsit a múlhatatlannak a gondolatképénél, melyet magával hord.

Most figyelmeztetnünk kell Önöket. Ez az álomállapot, melynek folyamán gondolatképeikben gyönyörködnek, nagyon is sokáig tarthat, olykor sok megtestesülésen át. Miért? Mert a vágylény a máj-lép-rendszerrel nem csak biológiai értelemben tisztítja a vért, hanem látszólag az Önök keresésre irányuló hajlamával is kezd együttműködni. A vágylény, az én, tele van atlantiszi ravaszsággal, korszakok kultúrája áll mögötte. Ahogyan a fejnek van agya és a szívnek is van agya, úgy a medencének is megvan a plexus solarisban az agya, tele hold- agytudattal.

Ennek az intelligenciának a vezetése alatt az én megpróbálja az Önök gondolatképét, az Öröknek a gondolati megfogalmazását, mely a szellemszikrából született, káprázatokba, mindenféle találgatásokba és teljes helytelenségekbe, hazugságokba burkolni. Prométheusz így végképpen meg lesz láncolva. Az Elmúlhatatlan képe betokosodik a lélegzőtérbe, vagy pedig természetokkult vagy természetvallásos fejlődésekkel kapcsolódik össze.

Ezért őrködik a Szellemi Iskola ennyire a tan tisztasága fölött, s hogy a munka életben maradjon, mert csakis így segíthet minden tanulónak. Szem előtt kell tartania elődeit az idő területén, akik munkájukat a fenti mindenféle hátráltatás miatt látták idő előtt véget érni.

Mindezeknek tudatában íme az üdvtitok, az egészségessé válás titka. Ha a tanuló a Halhatatlan mentális koncepcióját, mennyei emberének gondolatfogalmát őszinte törekvéssel és komolyan kivitelezett tanulósággal tisztán tartja és teljesen a Szellemi Iskola vezetésére bízza magát, akkor ez az új, Istentől született magzati lény teljesen felnövekedhet, míg végül a tanuló a Gnózis világosságának infravörös pólusából született eredeti, mennyei ember teljes képét hordozza majd magában.

Mondtuk, hogy minden közönséges, természetes gondolatszövevény a máj-lépzsilipen át kering. A mennyei ember gondolatképének most a Gnózisvilágosság ibolyántúli pólusa ösztönzésére és a tanuló egyértelmű akarati elhatározására szintén kezdeni kell keringeni a máj-léprendszerben, esetleg belső erőszakkal, mert a vágylény, az én ezt meg akarja akadályozni. Ez az akarati elhatározás az új emberből, az Istenben megújult akarati képességből ered.

Ennek a következményei elképzelhetők: a teljesen más étererők, a tiszta krisztuséterek új keringése megtámadja az én erődítményét: az ént, a vágylényt ez kiűzi a medenceközpontból, és új vágylény születik.

Most már esetleg értik az ősrégi mítoszt, Ádám és Éva mítoszát a dialektikus idők kezdetéről. Ádám a Manasz, a gondolkodó, a Halhatatlan gondolati képe. Éva az új én, az új asztrál-lény, melynek – a test oldalából előtörve – meg kell jelennie. Az asztrállényt a polarizációja miatt mindig nőnek ábrázolják. Ennek a kettőnek, az új Ádámnak és az új Évának kell a szerkezetünkben megszületnie. Ha ezek egyesülnek szent munkában, akkor belőlük születik meg testileg az új, transzfigurált ember.

Ez az üdvtitok, amelyről Pál beszél. Ez a képlet: a testi ember dialektikus, múlandó központi szervének, a máj-lép-rendszernek múlhatatlanságot kell magára öltenie, a Múlhatatlannak be kell hatolnia ide. Akkor teljesül az ige, az ujjongó, mely meg van írva: „Elnyeletett a halál a győzelemben”.

Aki hajlandó járni ezen a keresztúton, az győzni fog. A végén az oldalba, a lépbe döfött dárda bizonyítja, hogy a földi ember halála tökéletes. Aztán csakis a mennyei ember fog növekedni mindörökkön örökké. Ahogyan a földi ember képét hordoztuk, úgy hordozzuk majd a mennyei ember ábráját is.

De vegyék figyelembe, hogy először a lelki jön, s csak azután a szellemi!

Mindkét lábbal a valóság talaján állva megkezdjük Via Dolorosánkat, mely a feltámadás reggeléhez vezet.

V A természet emberétől nem vezet híd a szellememberhez

Az eddigi fejezetekben felhívtuk a figyelmet az új embertípus eljövetelére. Ez a bevezető nem volt teljes, mégis elengedhetetlennek tartjuk az eddigiek összefoglalását, valamint néhány szükséges következtetés levonását, mielőtt továbbmennénk.

Bizonyára megértették, hogy a dialektikus ember háromszoros tudattal, háromszoros én-nel rendelkezik. Embertársaink tevékenykedésének megfigyelése és a velük való kapcsolat folyamán így elengedhetetlen annak a megállapítása és meghatározása, hogy pillanatnyilag melyik én-elvvel van dolgunk a három közül.

Az ember három tudatállapota nem csupán jelképes, vagy filozófiai megkülönböztetés, hanem tudományosan, szervileg kimutatható. Először is van egy teljesen központi tudat, vagy én, melynek székhelye a főszentély. Ez a tudat az agyközpontokat használja, s ezeknek a szerkezetéből magyarázható. Minden intellektuális képességünk és ezeknek a művelése e tudat tevékenységéből ered. Ez a tudat tehát képes az élet dolgait és értékeit, ahogyan ezek ennek az énnek megmutatkoznak, értelmesen észlelni, ésszerű következtetéseket levonni és ésszerűen dönteni.

A főszentély tudata továbbá akarati képességgel is rendelkezik. Az ebből kiinduló rezgés ösztönzi cselekvésre a vért, az idegeket és az izmokat. Ennek alapján érthető, hogy sok embert mindenekelőtt ez a tudat kormányoz, öröklődés vagy művelés következtében sokan csaknem teljesen ennek a tudatnak a vezetése alatt állnak. Ilyen esetben beszélünk intellektuális emberről. Az ilyen fejtudattípus bizonyos osztályához tartoznak az okkultisták is.

A másik tudatállapot a szívszentélyben található. Elvileg ez a tudat is független a másik kettőtől. Szervi székhelye a hétszeres szív, de jól meg kell értenünk, hogy ennek a tudatnak semmi köze a jobb szívpitvarban levő szellemszikraatomhoz.

A szívszentélynek ez a tudati központja az ember érzelmi életének minden billentyűjén játszik. Az érzésélet egy teljes tudateszköz, mely például a főszentélytől függetlenül működhet. Az ember valóban tud a szívével „gondolkodni”. A „gondolkodás” szó persze ésszel kapcsolatos elképzelésekre késztet. Jobb tehát azt mondani, hogy a szívtudat képes az életet és ennek különböző tényezőit teljesen észlelni, ezeket mérlegelni és eszerint dönteni.

A szívszentélytudat is képes akarni: ezt érzésnek, meghatódásnak, megindultságnak, érzelmességnek nevezhetnénk. Ennek az akaratnak a rezgései is cselekvésre ösztönöznek. Akik elsősorban ebből a szívtudatközpontból élnek, azokat nevezzük misztikusoknak és ezekhez sorolhatók többek között a természetvallásos, az úgynevezett vallásos emberek is.

A harmadik tudatállapot székhelye a medenceszentély, pontosabban ennek a felső része, szervi kapcsolatban a máj-napfonat-lép-rendszerrel, melyről az előbbi fejezetekben beszéltünk. Ez a központi has-tudat a három természet-ego közül a legalapvetőbb. Ez határozza meg a jellemünket, mellyel világra jövünk. Ez az ego tartalmazza minden rejtett vagy nyílt hajlamunkat és egész karmánkat. Ez a máj-lép-rendszer-én a másik két egóra erős, uralkodó befolyást gyakorol: ez az az én, mellyel éjjel kilépünk a testből és éjszakai tapasztalatainkat szerezzük.

A fej és a szív-ego dialektikusan művelhető az ő természetes, törvényszerű határukig, a has-egót azonban semmiféle kultúrával sem lehet megváltoztatni. Ez az ego az igazi dialektikus ember, aki köteles igazi jellegét leplezetlenül, szinte meztelenül mutatni. Mivel azonban nem akarja, hogy felismerjék, legtöbbször a fej- és a szívközpont többé-kevésbé művelt látszata mögé rejtőzik. Ilyenkor hallhatunk kenetteljes és fennkölt beszédet, melyből csak úgy árad az értelem és az emberbaráti szeretet.

Mögötte azonban az üvöltő, ugrásra kész ősállat lapul.

A hastudatnak is van teljesen kidolgozott következtető képessége a napfonat (solar-plexus) szerkezetében, és akarata is van. A hastudat akaratát nevezzük ösztönnek és ismeretes, hogy az embert ez is cselekvésre készteti. Aki elsősorban és zabolátlanul ebből a harmadik egóból él, az az ősember típusát, a valódi, gátlástalan természetember, a durva, anyagias, birtokbavevő ember típusát képviseli.

Némi gondolkodás után belátható, hogy minden dialektikus kísérletezés a civilizáció, a kultúra, a vallás és a mágia területén az embernek abból a számtalan próbálkozásából ered, hogy a három természet-ego tevékenységében valamelyest rendet és összhangot teremtsen. Ugyanakkor az is belátható, hogy ez nagyon sok igaztalansághoz és csaláshoz is vezet, és az ember életében ez erős, csaknem kibírhatatlan feszültségeket kelt. Az emberiséget kínzó minden betegséget a fej, a szív és a has-ego közötti feszültség, valamint az összhang hiánya okozza.

Ha az ember ősösztönei kirobbannak, akkor szörnyű életmódra vetemedik: az általános démonizmus lesz úrrá rajta. Az emberiség vezetői minden emberiségkorszakban megpróbálják ezt az alapvető veszélyt azzal elkerülni, hogy a fej és a szív-egókat mindenféle nevelési módszernek vetik alá. Mihelyt azonban az egyéniesség, az érvényesülés, az önfenntartás, a létnorma szorult helyzetbe kerül (ami viszont a dialektikában természeti törvény), természete miatt azonnal beavatkozik a harmadik ego: a világ tomboló pokollá, az ember ragadozó vadállattá válik. A fejnek és a szívnek minden kísérlete, amivel ezt az állapotot megpróbálja rejtegetni, szépítgetni, vitatni vagy valótlannak nyilvánítani, kudarcot vall, mert a valóság tagadhatatlan: a természetember a szellememberrel nincsen kapcsolatban.

A természetember három tudatszerkezettel rendelkezik, melyek közül kettőnek a harmadik, alapvető tudat biztonsági szelepét kell képeznie. Mindez azonban az élet természetes eredményeit tekintve elégtelennek bizonyul. Vagy kitör a katasztrófa, vagy pedig tragikus ziláltság keletkezik. Mindkettőnek az eredménye a halál, és a dialektika kerekének szakadatlan forgása.

Aki a dialektikus-emberi képződményt tárgyilagosan megvizsgálja, és következtetéseinek eredménye a kétségbeesés, az ezzel a kétségbeeséssel a saját rendszerében végbe menő rendkívül érdekes folyamatról tanúskodik.

Az ember egy természetlény, egész életrendszere ebből a természetből magyarázható, egész életimpulzusa a természettel való egységéből ered. A természetember kínja és szomorúsága így nem is az Istentől való elidegenedés kétségbeesése, hanem az ellenállás miatt van, mely a természetes fejlődését akadályozza. Ahogyan az állat sikolt fel, amikor ragadozó csap le rá, úgy kiált fel az ember, ha természetes pályáján betegség vagy társadalmi nehézségek akadályozzák. Megfigyelhetik, hogy a dialektikáról és ennek törvényszerűségeiről minden embert meggyőzhetnek, de – ő ezt tulajdonképpen nem találja rossznak. Természetesnek, sőt néha nagyszerűnek tartja: mert a dialektika teljesen megfelel az ő igazi, természetes állapotának. A természet küzdelmét valóban emberi, férfias harcnak tekinti.

A világon jelenleg uralkodó életforma teljesen ebből a küzdelemből és törvényből ered.

Az ilyen természetlény-állapotban lévő emberek csak azért esnek kétségbe, mert a világ nem úgy folyik, ahogyan kívánják maguknak: ahogyan egy gazdasági válság miatt is kétségbeesnek. Ne essenek tehát tévedésbe, ha ezek az emberek – esetleg tele vallásos érzelgősséggel – siránkoznak a gonosz világ miatt: a világot csak azért tartják gonosznak, mert nem kapják meg amit kívánnak. Így saját magukat is alaposan meg kell vizsgálniuk: azért jöttek-e a Szellemi Iskolához, mert a természet szerint csalódottak, vagy pedig azért, mert valóban idegennek tudják magukat ezen a világon, mert a lelküket az Istentől való elidegenedés kétségbeesése marja.

Ha az utóbbi érvényes, akkor beszélhetünk a rendszerükben végbe menő rendkívül érdekes folyamatról. A nyugtalanság ugyanis az úgynevezett szellemszikra-atom tevékenységéből magyarázható. Ha az embernek még megvan ez az atomja, s a Gnózis ezt rezgésbe tudja hozni, akkor teljesül a mondás:

A te nagy, bölcs példád szerint akarunk élni, az atomok kötelékében, melyek együtt egónkat képezik. Ennek az egónak a tudatára akarunk ébredni, míg az atom fel nem ismeri: Az egóban kínlódom.

Erről van szó, a szellemszikra-atom kínjáról a földi természetlényben. Csakis ez a kín, csakis ez a fájdalom megszabadító. Aki tud valamit erről a fájdalomról, az azt is tudja, hogy ez szolgál a gyógyulására: mert ez mutatja meg az igazi tanulónak, hogy a Gnózis megtalálta őt. Aki a természet szerint szenved, az felkiált, mint az állat a vadonban. Aki viszont a szellem által megragadott ember fájdalmát szenvedi, az boldog, mert akkor:

Ó, hatalmas fény, világosítsd meg a mindenségtudatos gondolkodást, te, mint saját magadat okozó, ó isteni erő. Minket, atomjaidat itass át a te fényed csillogásával, törj át a sötét anyagon, emelj ki minket az éjszakából.

Aki így „kínlódik az egóban”, ami a szellemszikra felébresztésének következménye, az kezdi el az említett folyamatot, ami a három dialektikus egónak szó szerint és testileg a halált harangozza be. Mert mint már tudjuk, a szellemszikra-atomból megszületik a halhatatlan ember világos képe, melynek gondolati képe végül behatol a máj-léprendszerbe, hogy megtámadja a dialektikus természetlény kulcspozícióját.

A szellemszikra először a szívszentélyt kényszeríti új, megszabadító tevékenységre: ez először a szívtudatközpontot taszítja ki természetes állapotából. Ezután, új gondolat-tevékenységgel a fejtudat-központ lesz a megújulás áramlatához csatolva. Harmadszorra a halhatatlan ember képének kell a máj-lép zsilipbe behatolnia, hogy a harmadik egót támadja meg. Ezzel „a fejsze a dialektikus lét gyökerére vettetik”. Ha ez a harmadik tevékenység elkezdődik a tanulóban, akkor ő kezdi magát nagyon határozottan alkalmassá és késszé tenni az új, eljövendő embertípus számára, vagyis szervileg kész lesz arra, hogy Krisztussal találkozzon az ég felhőiben. Ekkor teljesül az ige, hogy „elnyeletett a halál diadalra”.

Ha a szellemszikra-atom nincsen meg, vagy a Gnózis ezt még nem szította tűzzé, akkor közleményeinket és fejtegetéseinket csak értelmi vagy misztikus módon veszik tudomásul az első vagy a második ego hajlamai szerint, valójában azonban nem mondanak Önöknek semmit, és nem fogják Önöket megérinteni. Nem mozdulnak meg tőlük. Ha azonban velünk együtt, a szellemszikra miatt kínlódnak az egóban, s ennek következtében a Gnózis világossága lámpásként világít a lábaik elé, akkor a Szellemi Iskola minden fejtegetése különös erőt kelt Önökben. Akkor minden szó közvetlenül a szívük vérébe temetett szellemszikrához szól. A szellem csodálatos tulajdonságai miatt képesek lesznek minden szót megvizsgálni és azonnal igaznak felismerni. Ez páratlan erőnek vet alapokat a vérükben. Így erősítik meg az Úr dolgát, Krisztus Egyetemes Szerzetének művét Önökben.

Így kell ugyanis Pál szavait érteniük:

„Azért szeretett Atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában, mindenkor tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”

Az Úr dolga persze nem valami lelkészi tevékenység, amit a rózsakereszt Iskolája végez Önökért, hanem a módszeres munka, amit Önökben és Önökért a Gnózis végez. Ez a tevékenység, melyet a Szerzet Önökben és Önökért végez, nem olyasmi, amiről nem tájékoztatnak, nem automatikus megszabadítás, amelybe egyszerűen felveszik Önöket, hanem az egóban kínlódó szellemszikrájuknak ebben a munkában intelligensen részt kell vennie. Ezért, tanulók, legyetek állhatatosak és rendíthetetlenek az ösvényen!

VI Nehézségi erő és megszabadulás

Az utóbbi időkben az eljövendő új emberfajjal kapcsolatos nyilatkozataival a modern Szellemi Iskolának egyik legjelentősebb célja az volt, hogy az új emberréválás normáit, alapjait és nézeteit lehetőleg szinte lelkére kösse mindazoknak, akik ezt az üzenetet meg tudják érteni. A felhívás, hogy mindent megkísérelve próbáljanak ebbe az új emberréválásba merülni, a szándékot eléggé megmagyarázza. Mert minden találgatásnak, bizonytalanságnak, határozatlanságnak a lehető leghamarabb meg kell szűnnie, és minden filozófiai elmélkedést is mellőzni kell.

Ha van Önökben valami az igazi tanulóságból, akkor annak az alapvető vágya is megvan, hogy visszatérjenek a Mozdulatlan Birodalomba. Megnyilvánulása mai fázisában a Szerzet ennek a vágynak irányt ad, és a belső elhatározást világosan bizonyító tanuló fejlődését megindítja. Jól meg kell azonban érteniük, hogy mit jelent egy ember élete folyásának a „megindítása”. Itt nem negatív segítségről, hanem elsősorban belátás és ismeret közvetítéséről van szó. Nem hiába hangsúlyozza a Biblia, hogy „elvész a népem, mert nincsen ismerete”.

Ismeret, az egyetemes tan értelmében azt jelenti, hogy egy tevékeny szellemszikra-atom alapján a valóságos helyzetet átlátni, belátást nyerni az ösvényről, magáról az igazi életről és minden ehhez tartozó tényezőről, ami a jelöltnek rendelkezésére áll. Ha ez az ismeret megvan, akkor a tanuló kezd cselekedni. A Szellemi Iskola azt akarja, hogy vegyünk részt ebben a megszabadító önmagát-szabaddá-kőműveskedésben.

Az új emberfaj nem valami csoda folytán születik meg, hanem ebbe a csoportba minden lénynek, mely ehhez akar tartozni, önmegszabadító cselekedettel kell magát besorolnia. Magukat kell beavatniuk az önszabadkőművesség keskeny ösvénye mentén. „Félelemmel és rettegéssel ti vigyétek végbe a ti üdvösségteket”, mondja minden élet Ura, vagyis önfeledten dolgozzatok a megszabadulástokon. Ez feltétlenül sikerül is, ha valóban hisznek benne.

Hinni, a Szerzet szerint azt jelenti, hogy belülről tudni. Ez a belső tudás a szellemszikra-atom tevékenysége. Ezért beszél Pál a „hitről a ti szívetekben”. Itt nem érzelgősségre, nem hagyományos Biblia- és egyház hitre gondol, hanem a szellemszikraatom szikrázó rezgésére a jobb szívpitvarban. Ennek a hitnek kell beköltöznie a szívükbe. Hogy ezt a hitet megkapják és ezt a rezgést felkelthessék, azért veszik fel Önöket a Szellemi Iskola előudvarába. Ne higgyék azonban, hogy a Szellemi Iskola a továbbiakban bármit is tehet vagy tesz Önökért, mielőtt az új, különleges hitrezgés alapján „hegyeket tudnának elmozdítani a helyükről”.

Azt mondtuk, hogy elsősorban azért lettek felvéve a Szellemi Iskolába, hogy a szellemszikra rezgését felébresszék, vagy misztikusan mondva, hogy „a hitet szabaddá tegyék a ti szívetekben”. Az ilyesmi gyakran csak cím, valami képlet, amit bárhol hallhatnak bárkitől, s ez felületesen kimondva és hallva sajnos oly keveset mond. Ha azt mondjuk, hogy Önök a hitük felszabadítása érdekében vannak a Szellemi Iskolában, akkor ez eleinte szinte megnyugtatja Önöket, azt az érzést keltve, hogy hazajöttek. Ne essenek tévedésbe! Ebben az Iskolában nem értek haza! Az Iskola feladata az Önök nyugtalanítása, az életük „megindítása”.

Aki már itt-hon érzi magát, annak a szellemszikra-atomja még nem működik. Most a szellemszikraatomnak kell az egóban szenvedést észlelnie, az kínlódik az egóban, ahogyan Lao Ce-től idéztük. Aki ezt a különös fájdalmat tapasztalja a lényében, az ugyanazt a fájdalmat érzi a világgal szemben, s az eredeti, elveszett hazára való határtalan vágyakozás keletkezik benne. E vágyakozás mértékében indul meg az élete folyása.

Mert mi is a vágy természettudományosan? Egy erő, vonzóerő, nehézségi erő, mágneses képesség. És mint a mágnesnél, itt is van egy másik pólus, egy mágneses sark, amely taszít. Ha vágyakozásunk, az egyik mágneses sark, valamire irányul, akkor a másik sark az ezzel ellenkezőt eltaszítja. Ennek hatalmas jelentősége van. Ezt egyszer jól végig kell gondolni.

Tudják, hogy személyiségünk egy rendszernek a középpontja. Ezt a rendszert mikrokozmosznak nevezzük, minutus mundusnak, kis világnak. Hol van, hol él ez a mikrokozmosz? Ebben a világban! Ez a világ, amelyben élünk, ugyanazon elv szerint van elrendezve, mint kis világunk. Azért beszélünk kozmoszról, azaz világról, és mikrokozmoszról, kis világról, ami mi magunk vagyunk.

Világunk, amelyben lakunk, szédületes sebességgel rohan a térben. Hogyan lehetséges, hogy nem sodródunk le erről a gömbről? Ez a mi földünk vonzóereje, nehézségi ereje miatt van. Ez a mágneses képesség tart meg a helyünkön. E világ elektromágneses tere a térségébe zárt valamennyi teremtményt együtt tartja.

Vegyék azonban figyelembe, hogy ennek a rendszernek a működése és megkötő képessége Önöktől és mitőlünk függ! Mi a természetből születtünk, ennek a rendnek az anyagelvéből, s emiatt a mi személyes elektromágneses terünk teljesen erre a világra van hangolva, ezzel a világgal tökéletesen egyek vagyunk. Ha vágyakozásunk és kívánságaink az élet vízszintes síkjára irányulnak, ha törekvésünk erre a természetre és ennek dolgaira vonatkozik, akkor világos, hogy a földi természettel való mágneses kapcsolatot erősítjük. Mert kívánásunk vonzó mágneses hatás. Ha ez a földre irányul, akkor a másik mágneses pólus mindent eltaszít, ami nem földi, s így minden megszabadító befolyást is távol tart tőlünk. Megállapítjuk tehát, hogy dialektikus természetünk miatt, saját mikrokozmikus elektromágneses hatásaink miatt e Föld elektromágneses tere fogva tart minket, de úgy, hogy a saját börtönőreink vagyunk.

Képzeljük el, hogy ebben a helyzetben érzünk fájdalmat, kínt, ami a dialektika természete miatt elkerülhetetlen. Ez a fájdalom, a nyomornak ez az örvénye a szellemszikra-atom kínja? Erről szó sem lehet! Kozmoszunk természeti törvényei miatt, világrendünk elektromágneses térségének fogságában mindannyian viszály, gyűlölet és ösztönök tárgyai vagyunk. Ez ennek az életterületnek az átka. Önök ezt tapasztalják. A sors csapásai zuhognak Önökre. Mit tesznek ekkor? Segítséget, kiutat, oltalmat keresnek. Tehát önkéntelen elektromágneses hatás indul ki Önökből. Üdvrevágyás ez? A szellemszikraatom mágneses segélykiáltása? Ez a „hit az Önök szívében”?

Szó sem lehet róla!

Ez az Önök természetének, háromszoros természetegójuknak az elektromágneses tevékenysége, mely ennek a világnak a mágneses terében egyetlen eltérést sem okozhat. Mert ez földi vágyakozás földi birtokra, vagy földi biztonságra és földi oltalomra. Ha ilyen vágyakozásból fejlesztenek ki misztikus, okkult, vagy látszat-transzfigurisztikus tevékenységet, akkor a mágneses tér fajtája miatt csak a természetes életterületük reagálását kelthetik fel. Így soha sem szabadulnak meg a tükörszférától. Megszabadulásról így szó sem lehet.

Ezeket a szavakat esetleg – tapasztalatból – bensőjükben igazságnak ismerik fel. Mennyit fáradoztak természetes őszinteséggel? A terméketlen kísérletek ezreit szenvedték át. Természetes őszinteséggel közeledtek a Szellemi Iskolához is, az ajtót azonban zárva találták, mert a Szellemi Iskola nem segíthet, míg „a hit fel nem ébredt a szívükben”, mielőtt a szellemszikra- atom életre nem kelt a szívükben.

Ha ezt belátják, akkor intelligensen cselekedniük kell. Most már tudják, hogy minden megmozdulás elektromágneses terünk megmozdulása, ami természetes beállítottságunk következménye, s ennek eredménye így csakis ebben a természetben hasznos. Mi a kézenfekvő? Hogy akkor ezt a mágneses mozgást vágyaink hajszáját teljesen el kell csitítanunk. Kezdetben a felfedezés miatt, hogy ez a hajsza semmiféle eredményhez sem vezethet, sőt, csak jobban hozzáköt ehhez a természethez. E csend második fázisának azonban a Gnózisnak való átadásnak kell lennie, a misztériumok kapui előtt való lerogyásnak, ahogyan a mítoszok mesélik.

Az egyetemes tan minden jelöltet csendre, elcsendesülésre tanít. A régi misztériumok azt mondják: „Csak Istenben nyugoszik meg az én lelkem, tőle van az én szabadulásom”. Az új misztériumok azt mondják: „Arra törekedjetek, hogy csendesek legyetek”: mint például a thessalonikabeliekhez írt levélben. (Habár a régi egyházatyák ezt a levelet is erősen kiforgatták). Nem nehéz megérteni, hogy az igazi csend nyugalma, a természet viharainak elcsitulása a tanuló számára új lehetőséget jelent: ebben a nyugalomban elérheti őt az Egyetemes Szerzet elektromágneses terének a sugárzása.

A földi kozmoszban ugyanis két elektromágneses tér van, és mindkettőnek a központja a Föld szívében található. Az egyik ennek a természetnek a központi mágneses tere, a másik a Szerzet központi mágneses tere. Ha a szívében szellemszikra-atommal rendelkező ember abbahagyja természetes nyüzsgését, a fenti értelemben megnyugszik, akkor ellenállhatatlanul megérinti őt a Szerzet mágneses tere. Akkor a jobb szívpitvarban felélesztik azt a bizonyos atomot, amire új rezgés, új vágyakozás, tehát új elektromágneses képesség keletkezik. A tanuló akkor rendelkezik ezzel az elektromágneses képességgel, mely nem ebből a természetből magyarázható. Ekkor felkelt a szívében az igaz hit, amire kiolthatatlan remény tölti el – ahogyan Pál mondja –, hatalmas mágneses erő, úgy hogy számtalan erőt és értéket vonz bele a mikrokozmoszába, amely nem ebből a természetből jön. Nem kell sokáig magyarázni, hogy e megváltozott nehézségi erőhatás miatt a mikrokozmikus rendszerben mindenféle építőanyag halmozódik fel, amelyre az egész rendszer újraalkotásához szükség van. Így felfedezzük, hogy a transzfiguráció valójában új elektromágneses törvények kérdése.

A tanuló ennek az új megnyilvánulásnak a kezdetén természettörvényszerűen, teljesen személytelenül, mindenféle magasztos alakban megjelenő úgynevezett beavatott nélkül tapasztalja a Szerzet elektromágneses terének teljes támogatását. Ahogyan ugyanis a természetember, fajtája miatt, a természet mágneses terére hangolja magát, úgy hangolja magát a tanuló az új életterületre, amelyben így megszületett. Most ez az új élettér ejti fogságba, veszi fel őt. Ez a felvétel azonban biztonság Istenben, oltalom a Gnózisban.

Képzeljék el, hogy mi, ennek az Iskolának a tanulói, bemennénk az új mágneses térbe. Akkor mikrokozmoszaink ezeket az új mágneses eltéréseket mutatnák, s együtt olyan, természeten kívüli mágneses képességet fejlesztenénk, mely ennek a természetnek a mágneses hatását visszavonhatatlanul megzavarná. Számtalan mágneses eltérést okoznánk. Ebben a légkörben olyan erőket gyűjtenénk össze, melyek a természet háztartásában káoszt okoznának. A Szerzetnek a Föld szívében lévő mágneses központjával együttműködve ennek a természetbörtönnek a falait lerombolnánk, és ezt a világrendet visszasiettetnénk egy új kezdethez, a megújult embereket a megváltáshoz, a többieket egy újabb lehetőséghez segítenénk.

Kedves olvasó, kezd valamit látni az alapokból, amelyekre a Szellemi Iskola életmegújító és emberiségmegszabadító munkája támaszkodik? Be fogjuk bizonyítani, hogy a transzfiguráció útja egy új természettudományos folyamat, egy alkémiai folyamat, alkémiai menyegző a Krisztushierarchiával, önmegszabadító kőművességgel elkezdve, végrehajtva és koronázva. Jöjjön hát velünk a kozmosz és a mikrokozmosz pontos tanulmányozására, hogy a természet halálát legyőzzük Jézus Krisztus Urunkban.

VII A kereszt bolondsága

Megmagyaráztuk, hogy az emberi vágyakozások és tevékenységek végtelenül változatos sora mily szorosan összefügg a mikrokozmosz elektromágneses folyamataival. Az ember elektromágneses tere teljesen megegyezik a Földével, úgy hogy súlypontja több tekintetben is ebben a világban fekszik. A földmágnesség uralkodik rajta, egész életét, törekvését, cselekvését és kívánságait ez a függőség jellemzi: földről való, földi. Minden közismert vallásos, okkult és humanista törekvés ezeken a természettörvényes hatásokon alapul és ez a célja. A természetből indul ki, ebben és ezáltal fejlődik, és erre tér vissza.

Ha gondosan megfigyelik ezt a világot, tevékenységeinek tarka sokféleségét, akkor arra a tagadhatatlan eredményre jutnak, hogy az egymással olykor teljesen ellenkező tevékenységek közül egyetlen egy sem valóban természetellenes és az alapvető elektromágneses kényszerzubbony ellen nincs kifogása. A transzfiguristának viszont mindegy, hogy az ember, most vagy később, milyen gazdasági rendszerben él, milyen álláspontot foglal el most, vagy a jövőben e természet valamelyik életterületén, s hogy életmódjának vallásos, okkult vagy emberbarát színezetet ad-e. A transzfigurista teljesen e természetterülettől való megszabadulásra irányul. A transzfiguristánál nincsen radikálisabb, határozottabb ember. A radikális természettípus a gazdasági vagy társadalmi élet valamelyik területének erőszakos megváltoztatására törekszik, tehát a vízszintes síkon. A transzfigurista azonban saját lényébe való erőteljes önforradalmi beavatkozással teljesen el akar távolodni ettől a vízszintes síktól.

Világunkon vajmi kevés traszfigurista található. Erre a kijelentésünkre esetleg csodálkozva utalnak Iskolánk nagy fejlődésére, sok tanulójára. Azt kell erre válaszolnunk, hogy legtöbbjüket még nem neveznénk transzfiguristának. Az Iskolával szembeni érdeklődés, az Iskola dolgaival kapcsolatos teljes tájékozódás még nem jelenti az Iskola tervének az életben való megvalósítását. Ugye érzik a különbséget, s ez a különbség még hosszú ideig fennáll majd, mert később könyörtelenül és teljes erővel fog a világ harcolni ez ellen a transzfigurista Iskola ellen, ami miatt esetleg sokan fognak az Iskolától újra visszahúzódni.

Azt mondják majd Önöknek, hogy „a transzfigurizmus az őrületnek egy klasszikus formája, mely időnként megjelenik a világtörténelemben”. „A transzfigurizmus eltúlozott bolondság és természettudományosan lehetetlen.” „A transzfigurista olyasmit próbál megvalósítani, ami alapvetően kizárt dolog.” Vagy azt állítják: „legfeljebb okkal remélhető, hogy a kultúrának valamilyen formájával bizonyos magasabb cél érhető el” , és különböző kulturális értékekre hívják fel a figyelmet, amelyek ezt látszólag teljes mértékben bizonyítják.

Ha akkor nem állnak mindkét lábbal a valóság talaján, akkor el fognak fordulni ettől az Iskolától. Ha pedig megkérdezik, hogy „Ugye Ön is azoknál volt?”, akkor szégyenpírral az arcukon nem mondanak igazat, hanem azt felelik: „dehogy is, honnan veszik ezt?” A Péter-féle letagadás szüntelenül ismétlődő esemény az előudvarban lévő tanulóknál. Bolondság-címkéjükkel a transzfiguristák mégis nagyon jó társaságban vannak!

Jézus a Sanhedrin előtt áll, korszaka zsinatja előtt. Veszélyes bolondnak mondják – Jézus hallgat.

Pál Fesztusz előtt áll, a római helytartó előtt, elmagyarázta neki a transzfigurizmust. A helytartó azonnal reagál: „Te őrült vagy!” … Pál hallgat.

Hallgassák meg, mily buzgón uszít Ágoston a Manicheusok ellen! Hallgassák csak, hogyan gúnyolódik, hogyan magyarázza félre őket… a Manicheus testvérek hallgatnak. Hogyan is beszélhetnének, ha a megértésnek semmilyen közös alapja sincsen?

És azt is olvasták-e, hogy az Albigenseket is „eltúlozott, veszélyes bolondsággal” vádolták? Csaknem egy egész népet irtottak ki. Az Albigens testvérek csak hallgattak.

A transzfigurizmusnak szükségszerűen bolondságnak kell lennie minden számára, ami ebből a természetből való. A világ csak úgy csurog a vallásos érzülettől, a megszabadulás alapvető vallását azonban bolondságnak mondja. Ez jellemzi a dialektikát. Gondoljanak itt Pál híres szavaira a korinthusiakhoz írt első levélben:

„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek: de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. Mert meg van írva: Elvesztem a bölcseknek bölcsességét és az értelmeseknek értelmét elvetem. Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világnak vitázója? Nemde nem bolondsággá tette-é az Isten e világnak bölcsességét? Mert minekutána a világ a bölcsesség által nem ismerte meg Istent az ő bölcsességében, tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket. Mert az isteni bolondság bölcsebb az embereknél.” Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a transzfigurizmus „eretnekségét” nagyon jó társaságban gyakoroljuk.

Az ilyen eretnek bolond, buta fecsegő, eltévedt ember: elmerül a kereszt bolondságában. És éppen ennek a bolondságnak lesz magas, ésszerű értelme, ez lesz a magasztos erő mindazok számára, akik értenek, és készek a transzfiguráció keresztjét hordani. A transzfigurista ezért nem fecsérel egyetlen szót sem azokra, akik egész törekvésükkel és becsvággyal telve ebben a természetben állnak. Hallgatni fog, egyetlen szóval sem védekezik, egyetlen szóval sem keresi az alkut vagy engedményt.

Ezért nem nyilvános az Iskolánk, s csakis azoknak beszélünk, akikről egyelőre úgy vehető, hogy a gnosztikus bolondság ésszerű alapját valamelyest meg tudják érteni. A világ bőségesen bizonyítja, hogy szörnyű bölcsességével nem tudta megtalálni „Istent az ő bölcsességében”. Ezért különülünk el tőle, hogy egy másik valóságba merüljünk, mely mindenféle dialektikusfilozófiai feltevéstől mentes.

Megvan-e ez a másik valóság a mi természetünkben? Felfedezhetők-e a nyomai? S ha elfogadjuk, megvizsgálható-e ez a másik, hogy valami újabb tévhitet elkerüljünk? E kérdésekre egyértelműen igennel felelünk. Krisztus a legmagasságosabb ésszerű valóság, nem pedig történelmi jelenség. Ezt a valóságot a Szerzet sugárterének jelöljük, s közöltük, hogy ennek a sugártérnek a szíve ennek a világnak a szívében található.

Hogyan értsük ezt? A modern rózsakereszt filozófiája kijelenti, hogy az igazi, isteni Föld, az a világ, amit a Mozdulatlan Birodalomnak is neveznek, nem valami olyan bolygó, mely az ősidők fátylai mögött a ködös semmibe veszett, hanem most is tökéletességben létezik. Az eredeti bolygó hét, egymásban forgó gömb szerkezete, és ezen gömbök egyikét nevezhetjük e hétség dialektikus nézetének, ami azt jelenti, hogy ez a nézet, dialektikus természettörvényszerűsége alapján, erőket szabadít fel a hat másik szolgálatában, a tökéletes élet szolgálatában, mely csakis a hétségben jut isteni kifejezésre. Ezért világos, hogy a bolygói teljesség minden nézetét a Logosz örök atyaszíve mozgatja és hajtja, s így a mi világunkban is, még itt is meg kell lennie a Szerzet elektromágneses sugárterének, mert az a tér bolygónk alapvető szíve.

Amit általában a „mi világunknak” szoktunk nevezni, az az isteni kozmikus valóság rendkívül furcsa, nagyon titokzatos és csaknem teljesen ismeretlen hetedrésze. Mi, e siralomvölgy lakói, olyan élethullámhoz tartozunk, mely eredetileg arra hivatott, hogy az isteni hétség szférájában jusson dicsőséghez: most azonban olyan életterületre süllyedt, amelyben valóban isteni élet lehetetlen. Száműzöttek vagyunk, szerkezetileg elfajultunk és általános visszafejlődésnek estünk áldozatul.

Bennünk van azonban egy alapvető hajsza, amivel haladásra, felemelkedésre törekszünk. Ez a hajszoló ösztön pedig a száműzötteknek a szülőföldjére és vérére vágyó kívánkozásából ered. Az egész világ rohan, mint a felriasztott állat, és kultúra után kiabál. Meg kell értenünk, hogy mit jelent ez. Ez egy ősökre visszavezethető maradvány, az ősmúlt hatása, melyet nemzedékről nemzedékre öröklünk. Ez szól, hív, figyelmeztet, de a valóságot már senki sem ismeri, senki sem ismerheti, mert a kellő felismerési képesség elveszett.

A dialektikus emberiségnek van ugyan felismerési képessége és bölcsessége, de ezzel a bölcsességgel és ezzel a képességgel „Istent nem tudja megtalálni az Ő bölcsességében”.

Az emberi bukás, a mai romlottság és életterületünk rettenetes elfajulása következtében a kozmikus tökéletességnek e heted részén állandóan erőszakot követnek el. Ennek ellenére meg kell mondani, hogy Isten e világ szívét megragadta, mert ez az életterület is benne foglaltatik a hétmindenségben. Ez az állapot magyarázza meg a Krisztus-hierofánsok elektromágneses sugárterének a jelenlétét. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy az elromlott emberiség egy ellenséges és istentelen természet elektromágneses sugárterének rabja, sőt, lényegében egy ezzel. Ezért nem azt kérdezzük, hogy a Szerzet mágneses vonzása honnan jön, hanem hogy miben rejlik ennek a dialektikus ellentermészetnek az oka. Hol van e természetelfajulás erőinek a központja?

A választ a kozmikus hétség misztériumainak tanulmányozásával találjuk meg, s ehhez kérjük most figyelmüket.

Az előbbiekből kitűnt, hogy életterületünk egy olyan gömb kis része, amelyet nem szabad önálló testnek elképzelni, hanem hét egymásban forgó világból álló rendszerhez tartozik: ez a rendszer képezi az igazi isteni Földet, az Egyetemes Birodalmat. Ennek a rendszernek minden része önmagában tökéletes, és megvan az a szerves képessége, hogy lényére és céljára irányuló minden támadást teljes mértékben kivédjen. Ennek következtében a kozmikus hétség teljes működése minden körülmények között biztosítva van.

Azt is mondtuk, hogy Földgömbünk magjában a kozmikus Krisztusszív dobog és most már világos, hogy ez a rendszer többi hat gömbjére is érvényes. Ezért beszélhetünk kozmoszunk hétszeres szívéről, és hétszeres emberi szívünknek a hétszeres kozmikus szív képmásának kellene lennie. A Hétvilág szellemi magja, csodás szervi képessége és intelligenciája minden gömbben megvan, ahogyan az emberi mikrokozmoszban benne foglaltatik minden az aurikus lényen belül.

A gömbről, amelyen élünk, általában úgyszólván semmit sem tudunk. Mai életterületünk titokzatos Földünknek csak aránylag igen kis részére terjed ki. A másvilág, túlvilág, vagy tükörszféra is teljes mértékben a mi életterületünkhöz tartozik. Ezen az életterületen, ennek két szférájában játszódik le a születés és halál körforgása. Életterületünket börtönnek, cellának tekinthetjük a kozmikus hétség nagy rendszerében. Amit a föld felszínének nevezünk, az egy aránylag vékony réteg, s geológusaink és technikusaink éppen csak hogy képesek – és akkor is csak részben – ebbe a vékony rétegbe valamelyest behatolni. Ami ezalatt van, az a közönséges halandó számára ismeretlen. Általában azt képzelik, hogy a mélység felé haladva a hőmérséklet emelkedik, úgy hogy bizonyos rétegtől kezdve izzó, folyékony anyag, végül pedig egy gázszerű mag pokoli tüze található.

A transzfigurista azonban tudja, hogy a Föld belseje az erőknek és az életnek egymást körülzáró területeiből áll, melyek, egymással szoros kapcsolatban, egymást kijavítják vagy semlegesíthetik, hogy az egésznek a működését biztosítsák. A Föld mélyének két területére szeretnénk különösen felhívni a figyelmüket. Ezeken a területeken lakoznak azok az erők, amelyeket természeti erőknek és őstípusoknak nevezünk.

Egy természeti erő olyan képesség, mellyel egy tervet kiviteleznek és működtetnek. A természeterők területe nagyon erősen mágneses, jobban mondva a mágneses feszültségek, rezgések és állapotok végeláthatatlan sokasága fordul elő benne, s ezek mind a kozmikus háztartás szolgálatában állnak. Ezek a természeti erők nem vakon hatnak a mi életterületünkön, mint sokan vélik, hanem az őstípusokkal vannak kapcsolatban, vagyis minden természeti erő visszavonhatatlanul egy tervhez van kötve, egy magas intelligenciához, mely vezeti őt: ennek a vezetésnek megfelelően nyilvánul meg. Az őstípusok ugyanis a Gnózis élő, vibráló gondolatképei. Őstípusoknak nevezik őket, mert az eredeti isteni eszme bennük öltött alakot. Ezek az élő őselvek, Istennek ezek az élő gondolatképei felhívják a természeti erőket és használatba veszik őket. Ha például a földtest összetett hétszeres szerkezetében olyasminek a kifejlődése fenyeget, ami az egésznek a kifogástalan működését és összhangját megzavarná, akkor a Föld rendkívül finom észlelőképessége ezt azonnal felismeri, és az őstípusok valamint a természeti erők (melyek Isten eszméjét és akaratát testesítik meg), azonnal beavatkoznak javító értelemben.

Most képzeljék el, hogy az Önök jelenléte ezen az életterületen, az életmódjuk, szerkezetük, állapotuk, életküzdelmük, szóval egész tevékenységük, az emberiség egész tevékenysége, nem egyezik meg Isten alapvető tervével, az őstípusok erőterével – és valóban ez a helyzet –, akkor a természeti erők lényüknek megfelelően erőszakkal fordulnak Önök ellen: akkor ezeket az erőket diszharmonikusnak tapasztalják: akkor a dolgok dialektikájában hányódnak, s egyik robbanást a másik után okozzák. A transzfigurizmus az egyetemes akarattal való teljes kibékülésre törekszik, s így nem ez a nagy őrület, hanem a dialektikus kulturális törekvés, amely az egyetemes akarattól való elkülönülést akarja tartós állapottá tenni.

Az emberek most az ellenük dolgozó természeti erők elektromágneses terének a foglyai, és ebben a térben fejlődött ki a gonosz is, a sátánizmus, mely azonban nem a természeti erőkből magyarázandó, hanem a mi zavaros, értelmetlen életünk kísérőjelensége.

Fogságuk pedig addig tart, míg meg nem találják a visszautat. Erre hívja fel Önöket a Szerzet elektromágneses tere, ebben támogatja Önöket a Krisztushierofánsoknak ez a sugárereje, – és egykor megint jótékonynak és szentnek tapasztalják majd a természeti erőket.

VIII Isten – őstípus – ember

A természeti erőkről és az őstípusokról folytatott fejtegetésünkben a kozmikus hétség rejtélyeit említettük röviden. Magyaráztuk, hogy az igazi Föld hét, egymásban keringő gömb rendszere: és bukott élethullámunk, mely mintegy börtönben szorong itt, a kozmikus hétség dialektikus bolygójának egy nagyon kis részében nyilvánul meg. Ezt a létterületet nem ilyennek szánták, és istentelen létünk miatt alapvetően ellentétbe kerülünk a természeterők mágneses feszültségeivel, amelyeket emiatt diszharmonikusnak tapasztalunk.

A természeti erők az őstípusokkal vannak kapcsolatban, Isten élő gondolataival, amelyek a földkörzetek egyikében jutnak kifejezésre. Az egész kozmikus hétség egy kifejeződés, bizonyos eszmének, tervnek a megvalósítása, és mivel ez az isteni hétség oly végtelenül változatosan nyilvánul meg, az őstípusok földkörzetében az eszme egésze is végtelenül sok mentális részletből, „építőkőből” áll. Ezekből a kövekből épült egykor Isten elmúlhatatlan épülete és ezek az örök értékek tartják is fenn éppolyan elmúlhatatlanul. Ami ezzel az isteni természettel nincs egyensúlyban, az egy ellentermészetben száll fel és alá, ahogyan ezt az ádámi emberiség nap mint nap tapasztalja. A Szellemi Iskolának minden bevezetett tanulója isteni törvénynek tapasztalhatja, hogy ami az ellentermészeten kívül nyilvánul meg a kozmikus hétségben, az a Gnózis egyetemes eszméjén alapul, ezen kell alapulnia. Isten eszméjéből alakul és van tehát az eredeti ember is.

Egy eszme, mint alkotó erő, kapcsolatban marad a megnyilvánulásával. Ez őstörvény. Isten eszméje így mindig hatásos minden megnyilvánulásában. Ha azonban a megnyilvánított, a teremtmény nem viselkedik az eszmének megfelelően, akkor szembenállás keletkezik, szakadás, a pusztulás veszélye. Az eszme a teremtményben először nyugvóvá válik, tétlenségbe hanyatlik. Amilyen mértékben a teremtmény az ellentermészet szerencsétlen útján egyre erősebben eltávolodik, tovább hasad, úgy lesz a kezdetben még csak nyugalmi helyzetbe került isteneszme egyre gyengébb, míg a teremtmény rendszeréből végképpen el nem tűnik.

Így állapítható meg természettudományosan az abszolút elveszettség ténye. Ugyanakkor érthetővé válik, hogy miért ujjongnak a tájékozottak, amikor egy teremtményben a nyugvó isteneszme újra feléled, s az életnek újra irányt ad. Csak az ilyen embernek mondható: „bizony mondom nektek, Isten birodalma tibennetek van”.

Ehhez esetleg magyarázatra van szükség. Isten birodalma a fenti értelemben az említett szellemszikraatom. Akinek ez megvan, még megvan, abban benne van Isten birodalma, vagyis Istennek a Mozdulatlan Birodalommal kapcsolatos eszméje benne rejlik valamilyen nyugvó állapotban. Az Egyetemes Szerzet egyetlen célja ennek az isteni ősatomnak a felébresztése. Ha ez az üdvfolyamat valamelyik tanulóban sikerrel jár, akkor nagy, eredeti erő szabadul fel benne, amellyel örökre biztosan bejárhatja a Mozdulatlan Birodalomba vezető ösvényt.

Erről az üdvfolyamatról már annyit hallottak, hogy elméletileg kívülről tudják. Ez a tény annak a veszélyével jár, hogy a tárgy kimerítettnek tűnik, erőtlen lesz, mert azt gondolják, hogy eléggé ismerik. Ha azonban eddigi közleményeinket figyelmesen olvasták, akkor belátják, hogy megbeszélésünk csak felületes közelítésnek nevezhető, s óvakodni fognak belső irányulásuk gyengülésétől.

Az őstípusok földkörzetében – így mondtuk – Isten eszméi élnek, mégpedig nem csak ami a teremtést illeti, hanem a teremtményeket illetően is. Egy eszme egy gondolatforma, melynek erővonal-szerkezete van, s ennek következtében élő valóság. Ezekkel az isteni eszmékkel kapcsolatban tehát joggal beszélhetünk őstípusokról. A nagy cél az őstípusok képe szerint isteni erővel lesz konkrét valóság. Az őstípusok földkörzetében az embertípus nem fajta képében van meg, hanem minden embernek megvan a saját őstípusa. Jól meg kell azonban értenünk, hogy ez nem a dialektikus emberre, hanem csakis az igazi, eredeti emberre vonatkozik. Az eredeti, igazi ember tehát nem valami néphez vagy fajhoz tartozik, hanem a kozmikus hétség dicső seregeihez tartozó minden lény önálló, önalkotó valóság. Olyan őstípus ábrázolására készült, amely kizárólag vele kapcsolatos.

Azt sem szabad azonban gondolnunk, hogy az őstípus vezető szerepet játszik, s hogy egy lény, mivel ez az eszme tölti el, ennek rabszolgája. Az őstípus egy isteni példakép, melyre a léleknek törekednie kell. Egy gondolatkép élő, vibráló valami, de senki sem állíthatja, hogy gondolatkép és lélek, gondolatkép és tudat egymásba olvadnak. Így az igazi ember őstípusa egy élő, vibráló, rezgő példakép, Isten élő terve, mely rá vonatkozik. Ezt az embert arra hívják fel, hogy szabadon e példakép szerint nyilvánuljon meg.

Bizonyára tapasztalták, hogy ha valamilyen gondolatkép ösztönzésére tevékenységbe kezdenek, akkor ennek a terve magától kifejlődik a kivitelezéstől függően. Így van ez az őstípusokkal is. Arra szolgálnak, hogy az igazi ember használatba vegye őket. Ha ez a fajtájuknak és lényüknek megfelelően történik, akkor láthatjuk, hogyan bontakozik ki az őstípus magasztosan, és virul ki nagyszerű lénnyé, mely a természeti erőket hatalmas teljesítményre ösztönzi.

Megállapítjuk tehát, hogy van egy őstípus, és van egy ember. Az őstípus egy gnosztikus megnyilvánulás, és az őstípus képe szerint nyilvánul meg az ember. Most azt kell megvizsgálnunk, hogyan megy végbe ez az emberi megnyilvánulás.

Ha Isten megalkot, kigondol egy őstípust , akkor ez a típus – így mondtuk – él és rezeg, egy alkémiai vegyület, mely képes azon a helyen, ahová a gondolatkép irányul, erő és anyagösszpontosulást kelteni. Ebből az összpontosulásból lesz a mikrokozmosz: az ember. Így törhetetlen egység áll fenn Isten, az őstípus és az ember között. Az eredeti ember valóban Isten képére, vagyis az őstípus képére, Isten gondolatképének megfelelően teremtetett.

A csodás elv, amit szellemszikra-atomnak nevezünk, kezdetben az őstípus fókusza, központja volt, amely körül a mikrokozmosz alakult ki, úgy hogy joggal beszélhetünk őstípusatomról is. Ha valamilyen rendszer felveszi a napfényt, akkor van egy szerve amely ezt lehetővé teszi. Ahogyan a lép veszi fel az anyagi napfényt, amiből a harmadik természet-ego él és tartja fenn uralkodó helyzetét, úgy a jobb szívpitvarban levő csodás atom a fókusz, az őstípus érintkezési pontja.

E meggondolások után talán realisztikusabb képet kapunk létvalóságunkról, ha úgy vesszük, hogy megvan – még megvan – a szellemszikránk, vagyis őstípus-atomunk.

Ahogyan az ember a múlhatatlan dicsőség ösvényén halad, s így az őstípus magasztosan kibontakozhat, ugyanúgy süllyed el ez az őstípus gúzsba kötözve, ha az ember az ádámi megnyilvánulásba hanyatlik. Az utóbbi történik velünk ezen a világon! A háromság, Isten – őstípus – ember, ránk nézve összetört valóság lett, mert mi nem az őstípusunk sugárerejéből élünk, hanem „a férfiúnak akaratából és a test akaratából”, ahogyan a János evangélium bevezetője mondja. Ez azt jelenti, hogy mikrokozmoszunkat a dialektikus születés-és-halál folyamata, a kerék forgása tartja fenn a börtönünkben. Ennek következtében az őstípus világosság és erősugárzása abbamaradt, és az őstípusatom a mellkasunkban elsötétült: az örök tűz kialudt bennünk. Isten és az ember között mély szakadék tátong. Az ember megnyilvánulása tekintetében egy természetellenes fenntartási folyamattól vált függővé, mely számunkra ennek ellenére most nagyon is természetes és szükséges lett, és az ellentermészet által és alapvető elfajulása miatt a számára ellenséges természeterők elektromágneses terének van kiszolgáltatva.

Minek kell tehát történnie, ha az Egyetemes Szerzet segíteni akar ennek az elsüllyedt embernek, aki egykor Isten gyermeke volt? Akkor a régi háromság, Isten – őstípus – ember egységének helyreállítását kell megkísérelni. Ezt kizárólag az őstípus újraélesztésével nem lehet kivitelezni. Ha ezt tennék, akkor az őstípusból hatalmas erő áradna, az őstípus~ atomot erőszakkal felébresztenék, aminek hatása az illetőt egyetlen másodperc alatt megsemmisítené.

A széttört egységet a szívben lévő őstípus-atom újraélesztésével sem lehet helyreállítani. Ennek ugyanaz lenne a tragikus következménye.

A Szerzet számára ezért nem marad más hátra, mint hogy a tehetetlen, elsüllyedt istengyermeknél ideiglenesen az őstípus és az őstípus-atom szerepét is átvegye. A Szerzet az embernek közvetítőül adja oda magát. Erőtérbe ágyazza, amikor dialektikus kétségbeesésében megreked. Ez az erőtér eleinte teljesen a mienkhez igazodik, nagy gyengédséget, mély szeretetet sugároz, „le akarja törölni a könnyeket a szemeinkről”. Ha ez valamelyest nyugalomhoz vezetett, akkor az erőtér megmozdul, s másik, újabb nyugtalanságot kelt. Mentünk egy mérföldet a Szerzettel, most pedig előre siet a következő mérföldre. Megértjük, hogy a megszabadítás folyamata megkezdődött, mikrokozmoszunkat ki kell vésni a megkövesedés csontházából.

Az utat tehát, amelyen az Iskola jár a tanulóival, állandó megtámadás és előrehajtás jellemzi, körről körre, menetről menetre, egyre váltakozó kilátásokkal és valóságokkal. Ha az Iskola útján járnak, akkor egyszer majd felhangzik az ige: „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert elküldöm tihozzátok a Vigasztalót. Az fog az én nevemben hozzátok szólni”.

Ki a Vigasztaló, a Szent Szellem? És mit jelentenek be az eljövetelével? Az a nagyszerű pillanat ez, amikor az őstípus-atom újra valamelyest önállóan kezd dolgozni, és így – a közvetítő által végzett hosszú előkészület után – az őstípus maga is életre kel a földkörzetében, úgy hogy Isten elvileg és alapvetően újra megérinti gyermekét. Amit Isten akar, azt a Fiú felkeltette, és a Szent Szellemben most növekedni fog. Ez a növekedés teljes transzfigurálás lesz, mert a dialektikus emberből semmi sem maradhat meg. Egy teljesen új embernek kell megszületnie.

Már korábban megbeszéltük a folyamatokat, amelyek a tanulóban lejátszódnak, ha az őstípus-atom újra hatni kezd: az új tímuszhormon és a vérkeringés a tanulót egészen újszerű gondolkodásra készteti. Ennek segítségével a tanuló, sok hiba után – a régi Ádám is sokszor megtréfálja még – végül helyreállítja a halhatatlan ember képét.

Talán már megértik milyen képről van szó. Ez az őstípus vetületének egyre tisztább képe, mint az új ember alapja, akinek el kell jönnie. A halhatatlan embernek ez a képe az őstípusatomon keresztül közvetlenül magával az őstípussal, s emiatt a Gnózissal van kapcsolatban. Ez a nagy építész terve, amelyet így magyaráznak meg a tanulónak. Most a jelölt számára nagy erők szabadulnak fel. Az elektromágneses tér, mely oly sokáig ellenséges volt vele szemben, mert a tanuló az ellentermészetből való volt, most szép összhanggá válik számára. Ez a térség és a Szerzet térsége teljesen egymásba folyik és egyesül, Isten és ember újra találkozott, és a teremtmény tovább halad erőről erőre és dicsőségről dicsőségre.

Nem nehéz megérteni, hogy ez a megdicsőülés nem csak a jelöltet éri, hanem az őstípusok földkörzetére is vonatkozik, mert egy őstípus ott szabad lett és újra életre kelt. Ahogyan ez a földkörzet így dicsőségesebb lesz, úgy érvényesülnek erősebben a természeterők is. Ennek megfelelően azonban az ellentermészet ellentétei is fokozódnak, s ez, hála Istennek, meggyorsítja a nagy véget.

IX Az isteni alkémia és mi

Nem lehetetlen, hogy az új emberről szóló bevezető szemlénk folyamán sokak számára még túl kevés konkrét irányvonalat mutattunk. Mert a földkörzetek, szférák, ősképek, természeti erők és mágneses hatások területe nem tartozik a legáttekinthetőbbekhez. Ezért azt reméljük, hogy e fejezet tartalma legmélyebb érzéseik szerint összekapcsolja Önöket azokkal az értékekkel és valóságokkal, amelyeket a Szerzet szeretne közvetíteni tudatukhoz. Dialektikus emberi élethullámunk létfokán most ugyanis egészen más módot alkalmazunk, annak reményében, hogy a tények még erősebben megérintik és a szükséges reakcióra késztetik Önöket.

Csodás bolygónk – melynek csupán egy általunk diszharmonikussá tett kis részét ismerjük – egy isteni alkémiai képleten alapul, mely állandóan működik. Ezt a képletet az Isteni Szellem állította fel egy ősanyagban, az ősanyaggal és az ősanyag általi megnyilvánulásra nézve.

Az ősanyag betölti a hatalmas, végtelen interkozmikus teret, az isteni élet teljességének örök tengerét. Ez az univerzális materia magica, melynek segítségével minden megnyilvánulás lehetővé válik. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen elem, anyag és erő megvan – szervezetlen formában – ebben a materia magicában, ebben a mágikus anyagban, és az élet vizének ebben az egyetemes tengerében nyilvánul meg az, amit a nagy lélegzetnek neveznek. Az ismerhetetlen szellem az, mely a vizeknek ezt az árját mozgatja és megnyilvánulásra ösztönzi.

Ha a nagy lélegzet megérinti az ősanyag vizeit, akkor először azt látjuk létre jönni, amit „eredeti léleknek” neveznek: ez a képlet a megnyilvánulás alkémiai terve. A lélek tehát egy megnyilvánulás elve az ősanyagban. Ez a meghatározás azonban nem elegendő ahhoz, hogy a lelket a mi megértési lehetőségeink számára csak valamelyest is megmagyarázza. Ezért megállapítjuk, hogy a lélekelv egy tűz, melyet a szellem az ősanyagban, a mágikus anyagban gyújt meg.

Tudjuk, hogy a lélek „tűz”, ezért beszélünk lélektűzről, kígyótűzről, a lélek tüzes elvéről. Ha a léleknek ezt a tűzelvét megvizsgáljuk, akkor azt fedezzük fel, hogy lelkünk folyékony tüze létterületünkön egy rendkívül finom anyagi elixír, légnemű anyag, mégpedig a közismert hidrogén-gáz. A hidrogén végtelen sok változatban létezik, de a változatok alapelve ugyanaz. Az iskolában valószínűleg tanulták, hogy a hidrogén minden összetett anyagban jelen van, hogy oxigénben ég, hogy égéskor az ismert elemek közül a legnagyobb hőséget kelti, végül pedig, hogy nagyon robbanékony.

Ha meggondolják, akkor teljesen belátják, hogy az emberiség milyen rendkívül kritikus, szuper-feketemágikus fázisba süllyedt: olyan fázisba, amit az atlantiszi emberiség is elért, röviddel a vég előtt. Mert ismeretes, hogy a természettudósok, napjaink mágusai hidrogénbombát készítettek. A hidrogénbomba a romlás lélekelvét, az önmegsemmisítés robbanását testesíti meg. Aki ezzel kezd foglalkozni, az még az atombombánál is erősebben megtámadja az ősanyagi tér alapjait, s így az egész világmindenséget elpusztíthatja. Ha valaki is kételkedett még abban, hogy az emberiség belépett utolsó korszakába, akkor kétségeit most bizonyosságra cserélheti. Mondtuk, hogy a hidrogén végtelen sok változatban fordul elő, attól függően, hogy milyen rezgésszámmal nyilvánul meg. Ebből magyarázható a világegyetem megnyilvánulásainak végtelen különbözősége. Továbbá azt is meg lehet érteni, hogy egy tüzes lélekelv megváltoztathatja a fajtáját, s ezzel a rezgésszámát is. Ebben az esetben a lélekrezgés eddigi következménye egészen más eredménynek ad helyet.

Ha az eredeti lélek, az elsőszülött, a nagy lélegzettel, isteni alkotójával teljesen összhangban van, akkor a megnyilvánulás azt hozza meg, amit az egyetemes tan manasznak nevez: ez az eredeti emberlény, az ember eredeti megnyilvánulása. Nagyon is világos azonban, hogy a mi lelkünk már nem az eredeti lélek. Lélektüzünk a földi természetnek egy hidrogénelve. Ha a lelkünk eredeti lenne, vagyis a szó helyes értelmében egy ős-tűzelv, melyet a nagy lélegzet lobbantott lángra a mágikus anyagban, akkor a mi megnyilvánulásunk ennek tökéletes isteni bizonyítékával szolgálna. A mi lelkünk az eredeti léleknek egy lehasadt része, egy lesüllyedt lélekelv, olyan hidrogénképlet, mely teljesen erre a természetre van hangolva és maradéktalanul ebből magyarázható.

Ezért neveznek minket anyagszülte embereknek, s ezért halandó a mi megnyilvánulásunk. Ha ebből a létterületből ki akarunk emelkedni, újra új emberek, eredeti emberek akarunk lenni, akkor ezt az anyagszülte lélekelemet meg kell semmisíteni, s a nagy lélegzetből újra egy eredeti léleknek kell megszületnie.

Jézus Krisztus ezért hívja fel a figyelmet a transzfigurációra, a lélek újjászületésére, s ezért nevezik azokat, akik a régi, isteni tűz-elem szerint újjászülettek „kétszer születetteknek”. Aki ezt a születést nem képes ünnepelni, az nem látja meg Isten birodalmát. „Aki nem születik újjá víztől és szellemtől, az nem megy be Isten országába.” Jézus itt Nikodémusnak minden transzfiguráció lényegét mondja meg. Az Arany Rózsakereszt Iskolája minden tanulójánál, a transzfigurálás ösvényén járni akarónál először is a lélektűznek kell újjászületnie. Lélekrezgéseinek újra a nagy lélegzet régi, isteni képlete szerint kell sugározniuk és vibrálniuk, mikrokozmosza ősanyag-összpontosulását a szellemnek kell hatalmasan megmozgatnia. Ennek a szellem-viharnak, az isteni tűz e pünkösdi ünnepének, el kell sepernie a földi hidrogénelvet, hogy a régi megnyilvánulás ragyoghasson újra kimondhatatlanul fényesen. Aki ezt nem akarja, az nem látja meg Isten birodalmát. Aki az énjét illetően nem akar meghalni, az ne jöjjön a mi Iskolánkba.

Minden halandó (a természet értelmében) egy élő hidrogénbomba, mely robbanva szaporodik az ijedelem poklában, míg az egész, mint kollektíva, tüzes kohóvá lobban, és a világmindenséget is felemészti. De ezt a témát józanul és tárgyilagosan akarjuk megvizsgálni, hogy az egyetemes tan tanúságának igazságát nyomasztó ténynek tapasztaljuk, hogy felismerése elől ne térhessünk ki.

Ha a lélektüzet meggyújtják az ősanyagban, akkor bizonyos képlet szerinti hidrogén-összpontosulás keletkezik. Amint ez a hidrogén az ősanyagban szabaddá válik, ugyanakkor egy másik elem is felszabadul: az oxigén.

Tudjuk, hogy a hidrogén az oxigénben ég, tűzzé válik. Ha hidrogén-összpontosulás oxigénnel kerül érintkezésbe, akkor égési folyamat keletkezik, ahogyan a testünkben keletkezik a lélegzés által égési folyamat a légköri oxigén és a lélek hidrogénösszpontosulásának találkozása miatt.

Azt kérdezhetnék, hogy nem vezet-e ez hidrogénrobbanáshoz, ami hatalmas, romboló következményekkel járhat. Vannak-e ebben a tekintetben természetes határok, melyek a folyamatot bizonyos korlátok között tartják? Ilyen határok valóban vannak. Ennek a hidrogén- oxigén találkozásból keletkező égési folyamatnak a természetes korlátait egy harmadik elem képezi, a nitrogén.

Gyerekkorukban talán tanulták, hogy a nitrogén összekötő gáz, de hatását ez a meghatározás nem mutatja eléggé. A nitrogénben két erő lakozik, egy lassító és egy állandósító -erő. Mindkét erő a megnyilvánulás alapját képező képletből indul ki. Az állandósító erő arról gondoskodik, hogy a megnyilvánulás terve megszakítás nélkül érvényesüljön: a lassító erő azt biztosítja, hogy a terv fejlődése ne tudjon kisiklani a vezetés alól, hogy az égésből ne legyen robbanás.

A hidrogén és az oxigén találkozásánál tehát égés, tűzfolyamat keletkezik, amit egy harmadik elem, a nitrogén irányít egy terv szerint. Ez a folyamat megnyilvánulást, jelenséget hoz létre, melyben az első ok, maga a terv, felismerhetővé válik. Ez a jelenség aztán a negyedik elem segítségével jön létre, amelyet szénnek ismerünk. A szén révén öltenek alakot a dolgok, válnak kapcsolattá, vegyületté. A szén egy kristályosító erő. Ez képezi minden szerves anyag alapját, és az az elem, amelynek segítségével minden elképzelhető és elképzelhetetlen alak elkészíthető.

Van tehát: egy alapvető tűz-elem, a hidrogén: egy alapvető gyújtó elem, az oxigén: egy alapvető megnyilvánító, alakító elem, a szén.

Ennek a háromnak az együttműködési alapja, mindennek a fajtája és minősége, esetleg isteni vagy istentelen eredete a terv, a negyedik elem, a nitrogén két ereje által válik nyilvánvalóvá. A nitrogén fékező és megtartó tényezői határozzák meg az eredményt.

Ezzel a négy elsődleges elemmel hat az isteni alkémia. Ezekből az elemekből és ezek által létezik minden kozmosz és mikrokozmosz. Belátható, hogy – mivel minden eredeti lélek a nagy lélegzet isteni terve következtében élt – ennek a tervnek minden őstípusa, minden lény és létező számára fenntartott élő képlet az őstípusok földkörzetében tartózkodik: mert mindannyian olyan rendszerekhez tartozunk, amelyek egy összetett bolygói rendszer, a kozmikus Hétség által élnek és léteznek.

Hétszeres bolygó-anyánk őrzi ezeket az isteni kincseket az ő méhében, amelyből mindezt újra elő kell teremtenünk. Ezért kell a tanulónak a legmagasztosabb misztériumok legendaszerű és jelképes elbeszélései szerint, mint például Dante „Isteni színjátéka” szerint is, leszállnia a földszférákba, hogy Beatricének, az isteniségnek a vezetése alatt eljuthasson az Egyetemes Világossághoz.

Mindezek után már megértik, hogy a Föld szíve hidrogénösszpontosulásból áll, melynek sugárzása, mint régi, eredeti szellemtűz, az egyik sarkon át felszáll és elterjed a légkörünkben: emiatt „van tanúbizonyság az ég felhőiben”, az élő krisztussugárzás, amelyet belélegezhetünk. Tehát a Szerzet sugártere nemcsak jelkép, hanem élő valóság és a mi dialektikus állapotunknak a teljes antitézise, ellentétele.

Most már minden tanuló megértheti, hogy az utolsó korszakhoz értünk, s miért hangzik el az „itt az idő”, nemcsak figyelmeztetésként, hanem örömrivalgásként is. Mert ezt egyszerű meggondolások és tények is bizonyítják. Dialektikus légkörünk négyötöde nitrogén. Eredeti állapotában van-e ez a nitrogén, az isteni, vezető elem szerepét játssza-e? Erről már szó sem lehet! Ez most a dialektikus vezető elem, amelyet egy istentelen megnyilvánulási folyamat szabadít fel. Ez az erős, uralkodó hatalom kényszerít és hajszol most vészbe és halálba minket. Fékező hatásával, mint valami lassított filmfelvételben, és sátánian ragaszkodó módon hurcol minket ez az erős hatalom a kerék szakadatlan forgásában. Ebben a megkötött állapotban vesszük fel és emésztjük a dialektika nitrogénjét fehérje, és más állati és növényi termék formájában. Ennek ellenére még képesek vagyunk tiszta táplálékról és tiszta levegőről beszélni. Ahogyan azonban ebben az istentelen térségben élünk és lélegzünk, úgy táplálkozunk is ebből, hogy végül állandó halállal a nitrogénben fulladjunk meg.

A nitrogén németül Stickstoff, ami azt jelenti, hogy „fullasztó-anyag”. „Mit tartalmaz egy név?” – kérdezte egyszer egy klasszikus író. Nos, tudjuk, hogy ez a név mit jelent, s most már azt is tudjuk, hogy milyen rendkívül sürgősen szükséges a krisztushierofánsok eredeti elem-terében a négy szent eledelben lélegezni, élni és táplálkozni. Ehhez a csodás megvendégeléshez hívnak mindannyiónkat.

X Ember, ismerd meg magad

Tudatunk számára így világos lett, hogy létterületünkön egy istentelen tüzet gyújtottak meg és tartanak fenn. Mindannyian magunkkal hordozzuk ezt a lélek tüzes, lángoló fáklyája képében. Ezt a bennünk lévő tüzet állandóan a központi istentelen tűz táplálja, amely életterületünknek bizonyos álnok magjában, központjában lobog.

Az istentelenségnek ezt a központi tüzét az egyetemes tan a legrégebbi idők óta Lucifernek nevezi. Ez egy hidrogénközpont, mely nem rezeg összhangban semmiféle isteni őstípussal sem, s így soha sem lehet valóban isteni élet alapja. Csakis vészt, halált és megsemmisítést lobbant lángra.

A hidrogén lélekanyag. Emiatt a mágikus anyagban összejövő hidrogénösszpontosulás mindig egyéniesedett dolog, tele tudattal, számára sajátos természettudattal. Így érthető a megállapítás, hogy Lucifer egy hatalmas, Isten ellen lázadó lény.

Lucifer tudata azonban – legmélyebb lénye szerint – valótlan, látszat, mert Lucifer nem lény, hanem egy természeti jelenség, mely ezen a világon szentségtelenül hat, mert az ötlet, mely a hidrogénbesűrűsödést létrehozta, maga istentelen, vagyis nem egyezik az isteni tervvel. Tudat csak akkor létezik, valaki csak akkor valóban lény, ha a lélekfókusz kapcsolatban van az abszolút szellemmel. E szellemkapcsolat nélkül csak fókusz van, gyújtópont, értelmetlenül lobogó tűz, veszélyes megtévesztés.

Lélektűzelemeink, amelyek Luciferben lobbantak lángra, éppolyan valótlanok, mint maga a központi szentségtelen tűz. Az is érthető, hogy ha a Luciferben égő szentségtelen lélektűz-elemek belátják valótlanságukat és alapvető káprázatukat, valamint megtagadják az istentelen tűzben való tovább~ égést és létezést, akkor a központi luciferi tűz is kialszik.

Az Önök számára esetleg alig érthető, és nehezen elfogadható, hogy tulajdonképpen nem élnek, hanem csak természeti jelenségek. Létük, egzisztenciájuk mindenestől a mágikus anyag oly sokrétűen különböző lehetőségeinek a következménye. Lelkük lángjai egy sereg természeti tűzszellem összekapcsolódása segítségével ég: ezeket a természeti tűzszellemeket nevezik szalamandereknek. Bizonyos mennyiségű szalamander (a hidrogén, az alapvető tűzelem tüzes kígyóelve) közös hatása, egymásba folyása okozza azt a jelenséget, amit Önök tudatnak, én vagyoknak ismernek.

Önök, mint dialektikus lelkek, alapvetően céltalanok. Létük csak olyan, mint a kerék forgása: azért élnek, hogy meghaljanak, s azért halnak meg, hogy újra éljenek. Itt minden felkel, majd aláhanyatlik. Semmi sem maradandó, semmi sem lényeges. Ebből azt a tanulságot kell levonniuk, hogy világuk csak egy céltalan, motorikus tűztevékenység, egy láncreakció eredménye. Egész létük szentségtelen alkémiai képleten alapul: lélekhidrogén- fáklyájuk oxigénben ég: ezt a folyamatot a nitrogén két tényezője vezeti: az eredmény megjelenik a szénben és szén által: mindez pedig egy égő gócból ered, mely Lucifer.

Ha ezt az alapvetően dialektikus állapotot nem tudják velünk együtt belátni, vagy nem hajlandók elfogadni, ha lázadoznak a következtetések ellen, akkor mit tehetnek? Azt, amit számtalan ember tett már: a természetmágia, a természetokkultizmus útjára térhetnek. Hová vezet ez az út? A luciferi térség magjához! Ezt be fogjuk bizonyítani.

Legelőször is egy kérdés: ki lehet-e lépni a dialektikus létterületről? Ennek a természetnek az embere, egy lélektűz-elem, melyet a luciferi mag lobbantott lángra és a luciferi tűzben ég, ez a természetember kiléphet-e ebből a tűztérből?

Ezt nem teheti, mert erre természeténél fogva képtelen. Csakis születése területén élhet, lénye természetes alapjainak térségében. Csakis az maradhat, ami most, s ott kell maradnia, ahol van. Kóborolhat ezen a területen, s kitapasztalhatja létterülete határait. De megpróbálhat áttörni létterülete magjához, központjához is. És a természetokkultista valóban ezt teszi. Áthatol léte alapjához, kulcspozíciójához, s ezen akar uralkodni, ezt akarja ellenőrizni. Ebben a tekintetben nem szolga vagy áldozat, hanem mester akar lenni.

Ezt az utat valóban megteheti, de mit jelent ez tulajdonképpen? Tevékenységével és ennek eredményével erősíti a szentségtelen létterület luciferi magját. Ezt a tüzet még nagyobb lángra szítja, s éleszti, ha a kialvás veszélye fenyegeti. Más szóval: testileg és szó szerint bement az infernóba, a pokolba, lénye egyesült a szentségtelen tűz magjával. Ahogyan egy szerv a sejtek megváltoztatott számával és szerkezetével új jelleget kap, úgy merül bele a luciferi természet okkultistája ebbe a természetbe, s nem szabadulhat már meg tőle. Egy lett ezzel a természettel. Erről az állapotról szólnak a legendák, mítoszok és a Biblia valamennyi leírása, amikor pokolról, vagy a pokol tüzéről beszélnek. A pokoli luciferi tűzbe csak az megy be, aki maga veti bele magát.

Ki veti magát önként ebbe a tűzbe? Aki létösztöne alapján tudatosan, elemileg összeköti magát vele. Most már talán Önök is látják annak az összetett erőnek a mérhetetlen tragédiáját, amelyet a dialektikus hierarchiának ismerünk. Ez a hierarchia mindazoknak az összeadott ereje, akik létterületünk luciferi magját fenntartják, sőt, önfenntartási szükségből kénytelenek fenntartani. Vigyázzanak azonban, hogy ezt a tragikus elemet a helyes megvilágításban lássák. Itt ugyanis nem igazi életről van szó, hanem egy természeti jelenségről, mely a Gnózistól elvált.

Emiatt nem fogunk pálcát törni a természetokkultista fölött, mert ő csak a létösztönének megfelelően, nagyon is természetes utakon, léte forrásának a keblére menekült. Ugyanakkor azt is felismerjük, hogy ami ebben a természetben vallásos, és a nagy, ismert természetes vallásrendszerekre támaszkodik, valójában a luciferi hidrogéntér magján alapul. Hogy valaki misztikus, okkultista, materialista vagy primitív biológiai lény-e, azt a lélektűzben levő szalamanderek vagy tűzelemek száma határozza meg. Mindezek a jelenségformák összefüggnek, mint a lánc szemei, és létük állapotát a pokoli tűz tartja fenn. Egyesek teljesen összekapcsolták magukat ennek a tűznek a magjával, mások még nem, még nem! És ezekhez a „másokhoz” tartoznak Önök.

Mindez azonban Önöket ne töltse el félelemmel a pokoli tűz láttán. Valójában, hosszú körpálya után, minden dialektikus természetáramlat visszatér a magjához, tehát a luciferi tűzhöz. A természetokkultista ezt gyorsan és radikálisan teszi: a többiek inkább spirális alakú pályán haladnak. Ha elérték a magot és egyesültek vele, akkor ebből a tűzmagból újabb létszikrák röppennek ki. Ezeket megint egy dialektikus emberjelenség korszakokig tartó megnyilvánulási folyamatába veszik fel, míg végül visszatérnek az ősforrásukhoz. A valamiből újra semmi lesz. A látszattudat, mely oly sokáig létezett a kerékhez kötve, újra feloszlik. Így keletkezik az élet ismert kerékforgása, a luciferi körforgás.

Ennek a kétszeres útnak bizonyos pontján, mindegy, hogy Önök misztikusok vagy okkultisták, anyagiak vagy bármik, megszólítja Önöket a Szellemi Iskola. Azt mondja: „Van ugyan tudatuk, de életük egyáltalán nincsen: mert élet csakis a szellemben és a szellem által lehetséges. Tudatuk most az állapotoknak egy során rohan át, míg bele nem ömlik létterületük központjába, ahol feloszlatják. Létterületünk luciferi magjába való elmerülést, a vele való egyesülést nevezik infernónak, a pokoli tűzbe való bemenésnek”. Röviden: itt megkíséreljük megmagyarázni a természeti jelenségeknek egy sorát, amelyben maguk is játsszák a szerepüket. Feltesszük a kérdést: „Kell-e ennek így folytatódnia? Nem akarnak-e ezen változtatni?”

Lehetséges, hogy ezek a magyarázatok és kérdések Önöket mégis különös módon érintik, szinte megragadják: mert ezekkel, és az ezek mögött álló erővel felhívást intéznek a szívszentélyükben lévő szellemszikra-atomhoz. Akinek van ilyen szellemszikrája, azt ez a felhívás nem hagyja nyugton.

Ez a szellemszikra-atom egy különös valami. Az előbbi fejezetben valamelyest közeledtünk ehhez a misztériumhoz, amikor hidrogénatomról beszéltünk: mert a tüzes hidrogénatom a személyiség keletkezési folyamatának a kezdete. Az Isten szelleme által lángra lobbantott hidrogénatom ajándékozta meg az eredeti személyiséget a léttel. Ez az eredeti személyiség azonban eltűnt, s ma már csak a hidrogénelv van meg nyugvó állapotban a szívszentélyben. Ez a régi hidrogénelv, ez a szellemszikra-atom egyetlen tekintetben sem vesz részt a mai dialektikus látszatvalóság fenntartási folyamatában.

Ennek a megértésénél most esetleg nehézségek merülnek fel. Az olvasó talán el tudja képzelni, hogy a régi életelv valami visszafejlődő, hanyatló vonalon haladt, de logikusnak látszik, hogy bizonyos pillanatban ez a vonal megfordulhat, felfelé haladhat, tehát valami evolúció, fejlődés kezdődhet. Közölnünk kell azonban, hogy ez a feltevés nem felel meg a valóságnak.

Ahogyan egy motor azonnal megáll, ha elfogy az üzemanyaga, úgy tűnik el az eredeti életelv azonnal, ha megszakad a kapcsolat a fenntartó szellemmel. Ami azelőtt a szellem által lehetséges volt, az visszavonhatatlanul eltűnik.

Így kézenfekvő a kérdés: Vajon két életelv, két hidrogénelv, két kígyótűz-elv létezik-e? Egy eredeti, mely fenntartó erő hiányában most nyugszik, és egy másik, mely nagyon is aktív? Valóban ez a helyzet! Ez a tény a transzfigurisztikus bölcsességtan egyik megrendíthetetlen oszlopa. Jó lesz tehát ezt részletezni, hogy a teljes igazságot ismertessük.

Az egyetemes tan mindenkor beszélt erről a két tényezőről. Így tudjuk, hogy Luciferrel szemben Krisztus áll. Krisztus az isteni megbízott, Lucifer pedig a nagyhatalmú szolga. Lucifert, nagy dicsősége miatt hajnalcsillagnak, a pirkadat fiának, fényes lázadónak, hatalmas forradalmárnak, fényhozónak nevezik. Azt mondják, a legmagasabb rangú a mennyeken kívül: mert a mennyben ő nem lehet. A mennyeken kívül azonban ő minden. Ő ellene lép porondra a szent legendák szerint Mihály (Micha-el), a legyőzhetetlen mennyei energia. Mit kell mindebből megértenünk?

Amikor az ismerhetetlen szellem belesugároz az ősanyagba, a mágikus anyagba, ebben meggyújtja a tüzet, és az elemek láncreakciója megindul, akkor ezzel egyidejűleg tükröződés is keletkezik: árnyékhatásról is beszélhetnénk. Az Úr műve tükröződik a mágikus anyagban, mint a kép a tükörben.

Talán felfedezték már, hogy egy tükörképnek ereje van, mágikus hatás árad belőle. Ez a hatás nem jelentéktelen, mert ha lényegében semmi is, mégis tesz valamit. Habár illúzió, mégis fókuszt képez. Ez a fókusz, ez a gyújtópont aztán magával a lénnyel együttműködve a nagy célt szolgálja. Ez a fókusz így valóban „hatalommal” van felruházva.

Ha tehát a szellem behatol az ősanyagba, hogy ott egy isteni tervet kezdjen el és vigyen végbe, amelyet egészében a Krisztus névvel jelölnénk (ami felkentet, az isteni tervvel összefüggőt jelent), akkor a mágikus anyagban ennek a tükörképe is azonnal kialakul: Lucifer. Az isteni ősanyagban meggyulladt Nappal átellenben a hajnalcsillag is felkel. Lucifer tehát, a hajnalcsillag, egy magasabb valóság vetülete ugyan, de csupán vetület, nem maga a valóság. Ezért mondják a mítoszok, hogy a legmagasabb rangot viseli a mennyeken kívül, de a mennyekben nem létezhet.

Megállapítjuk tehát, hogy a mágikus anyagban megjelenő minden megnyilvánulásnál két lángoló tűz van, egy koncentrikus és egy excentrikus, egy isteni és egy természet-folyamatszerű. Az ősanyagban nem az a helyzet, hogy ha az isteni folyamat megáll, akkor a természetfolyamat is abbamarad, hanem ellenkezőleg: ha ez a kettős folyamat egyszer megindult, és a magfolyamat tengődik, akkor természettörvényszerű mása, tükörképe, vak erőként rohan tovább, szünetet nem ismerve, ennek minden következményével.

Ha az agyukban egy gondolat keletkezik, akkor ennek képe azonnal belevetítődik megnyilvánulási térségükbe, s szemét Önökre szegezi. Ekkor csillagot keltettek fel mikrokozmikus égboltjukon. Ha ezt a gondolatot most eleresztik, akkor ez a gondolatkép annak ellenére tovább ragyog, s végzi a dolgát. Nem nehéz tehát elképzelni, hogy volt olyan időszak, amikor a szent költők énekelhették:

„Amikor együtt dicsértek engemet a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadoztak.”

Most már értjük, hogy miért mondja a próféta:

„Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia. Tüzes lángként levágattál a földre.” És az apokalipszis szerzőjének jövendölését is megértjük: „És aki győz, annak adom a hajnalcsillagot.”

Aki valóban az Arany Rózsakereszt igazi tanulója akar lenni, annak egy pünkösdi megbízatást kell betöltenie. Endurisztikus élettel megbánásban, alázatosan és önfeledten kell a szellemszikraatomját, az eredeti hidrogénatomját az Egyetemes Szellemnek felajánlania, az egyetlen imával, ami egy megújult életmódból születik: „Szent Szellem, jöjj el reánk!”

Akkor Krisztus, a felkent, az eredeti isteni fáklyahordozó fog szívükben lakni: vagyis a bennük lévő ősatom újra kapcsolatba lép őstípusával, hatni és sugározni kezd, ahogyan korábban részletesen megbeszéltük. És ó csoda, rajtunk kívül, megnyilvánulási térségünkben felmerül előttünk a halhatatlan ember képe. Akkor újra felkelt a hajnalcsillag, az ősrégi Lucifer, a dicső, és e fókusszal összekapcsolódva fejezzük be Isten építményét, a transzfiguráció épületét.

Ha majd a Halhatatlannak a képe megtestesülve áll mikrokozmoszunk egén, akkor teljesül szó szerint a Jelenések (22) igéje:

„Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy bizonyságot tegyen nektek az egyetlen igazságról, aki mondja: én vagyok az új életnek ama gyökere és ága, ama fényes és hajnali csillag. Így van itt a szellem és a menyasszony, és mondják: Jöjj! És aki hallja, ezt mondja: Jöjj! És aki szomjúhozik, jöjjön el és vegye az élet vizét ingyen. És aki hallja, azt mondja: Bizony hamar eljövök. Ámen. A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindőtökkel.”

XI Isten hétszeres megnyilvánulásának rózsája

A modern rózsakereszt irodalmában, vagy a templomépületek egyikében kétségtelenül láttak már stilizált rózsát. Ezt a rózsát hét egymásba kapcsolódó kör képezi közös középponttal. Ez valójában a kozmikus hétség, a valóban isteni Föld-bolygó jelképe, s ha ezt a hétszeres rózsát a kereszttel összekapcsolva látjuk, akkor ennek értelmét bizonyára megértjük.

Aki ezt a rózsakeresztet választja célul, az transzfigurista. Ez az ember a keresztút segítségével kitör a dialektikus természet elektromágneses börtönéből, hogy lehetővé tegye az elveszett hazába, a Mozdulatlan Birodalomba való újrafelvételét.

Ebből az olvasó észreveszi, hogy távolról sem mindenki ugyanazon ötletet képviseli, aki rózsakeresztesnek nevezi magát, és egyáltalán nem mindenki ugyanazon az úton jár, aki a rózsakereszt követőjének vallja magát. Van misztikus, okkult, egyházi és transzfigurista rózsakereszt-jelkép. A kereső ember számára persze ebben nagy veszély rejlik, mert egyáltalán nem lehet biztos, hogy a zászló valóban a hajó rakományát fedi. A jelképekkel tehát nagyon kell vigyáznia annak, aki az útját még keresi.

A kozmikus hétség rózsajelképe többek között a Lectorium Rosicrucianum nemzetközi Renova-templomának alapkövén is megtalálható Bilthoven közelében, Hollandiában. Ez a kő így kifejezi, hogy a modern Szellemi Iskola mire hivatott. Ezen a szegletkövön továbbá a keresztet is találjuk: ez az ösvény, amelyen és amelynek segítségével a célt el kell érni. Ezen kívül megtaláljuk a négy szent eledel, a négy eredeti elemi erő jelképét is, amelyek a rózsacélhoz vezető utazás útravalóját képezik.

Fel lehet tenni a kérdést: „Nem mutatkozik-e a nagyszerű valóságnak ez a jelképe egyszer majd sok tekintetben illúziónak? Elképzelhető, hogy egy csodálatos eszme a meggörnyedt embereket a szokás taposómalmaiból feltámogatja és fenntartja: ahogyan az örömnek egy szikrája újra egy kis bátorságot adhat, az eredeti Jeruzsálemhez vezető utazás ötlete is hozzájárulhat ahhoz, hogy az ember mosolyogva nézzen szembe a zord valósággal. Jó lesz tehát, ha nem hagyjuk abba az új életről szóló beszédet. Ez mindig segít egy kicsit. Persze a megvalósítás, az egészen más…!”

Lehet, hogy van olyan ember, aki ilyen lelkiállapotban csatlakozott Iskolánkhoz, s csak egy kedves ötlet élteti. Ezért engedjék meg, hogy megmagyarázzuk a kozmikus hétség, a rózsakereszt és a négy szent eledel jel-képeinek kézenfekvő valóságát: mert ezért mondta a Nagyok egyike, hogy „Isten birodalma tibennetek van!”

Megbeszéltük, hogyan tartja fogva a bukott emberiséget létterületén az emberrel ellenkező természeterők elektromágneses tere. Az istentelen élettel szemben az ősképek és a természeterők földkörzetében egyre erősödő ellenállás keletkezik. Mivel ezek a földkörzetek teljesen megegyeznek a mi létterületünkkel, a bukottakat, mindannyiónkat elektromágneses módon fogvatartanak, és vulkanikus és más természeti hatások segítségével olyan légkörrel látnak el, mely létállapotunknak megfelel. Aki kutatni kezdi, hogyan védi magát az isteni természet, az megérti Jakob Böhme szavainak igazságát, hogy ugyanis Isten ebből a létterületből egy lezárt egységet csinált, amelyben a bukott emberiségnek a kikelet, virulás és hanyatlás körében kell forognia, míg el nem jött az önmegszabadítás napja.

Amely lény a kozmikus hétségben létrejön, az szoros kapcsolatban van e bolygó alapvető életképletével. Aki ezzel az alapvető élettörvénnyel valamilyen módon ellenkezik, az olyan rezgést kelt, mely azonnal felkelti a természeti alaperők ellenállását. Ezek az erők automatikusan elektromágneses áramlatot indítanak, mely a lázadó lényt körülfogja és megköti, hogy ezen kívül semmit se tehessen és semmit se ronthasson el. Felvették egy lezárt egységbe, hogy saját maga elől is védve legyen.

Ebben az új elektromágneses térben négy elemi erőt jelentetnek meg, amelyek a lénynek – zárt helyzetében – útravalóul szolgálnak: hidrogént a lélekkisugárzása számára: oxigént az égési folyamatok számára: nitrogént az égési folyamatok szabályozására és fenntartására: és szenet, hogy az életeszme, mely ebben a térségben uralkodik, kifejezésre juthasson. Ez a négy dialektikus erő azonban már csaknem egyetlen tekintetben sem hasonlít az eredeti négy szent eledel állapotára. A dialektikus eledeleket többek között a vulkánok kráterei vetik ki, melyek a természeti erők vezetése alatt állnak. A négy szent eledelt transzformálással teszik a mi számunkra alkalmassá. A transzformáló, átalakító állomás a természeterők földkörzetében van, és az így készült légkört az elektromágneses tér éppúgy fogvatartja, mint minket.

A tiszta, eredeti elemi erők a Földben szintén jelen vannak. Ezeknek az erőknek a középpontja a kozmikus hétség szívében található, mely körülbelül a mi Földünknek nevezett bolygó középpontjával esik egybe. Ezek az erők a hét északi~ sarkon áramlanak ki minden isteni teremtmény táplálására, s eredeti légkörként tartja össze őket a hét természeterő-réteg elektromágneses tere, ahogyan ez, őslényege alapján, kifejlődik. A négy eredeti elemnek és a négy dialektikus elemnek tehát egyazon eredete van: az eredeti ősanyag bizonyos rezgéseiről és kisugárzásairól van szó.

Ha elképzeljük, hogy az ideiglenes, dialektikus elektromágneses teret hirtelen megszüntetnék, akkor ugyanabban a pillanatban a dialektikus légkör is eltűnne, a térben eloszlana és mindannyian az eredeti légkör végtelen tengerében találnánk magunkat, de ott nem tudnánk fennmaradni, elpusztulnánk. Az élő víz tengerében megfulladnánk.

Jó lesz ennél a témánál egy pillanatra elidőzni, mert ebből kitűnik, hogy börtönünk nem csak büntetőtábor, hanem ugyanakkor a kegyelem helye is, ahol segíteni próbálnak nekünk, hogy újra elnyerhessük Isten gyermekeinek jogait és állapotát. Megint megmutatkozik Jakob Böhme szavainak igazsága: „Isten megtámadta e világ szívét, hogy lehetővé tegye a visszatérést.”

Most már bizonyára világosan áll tudatuk előtt, hogy két légköri térség létezik. Ezek nincsenek elkülönülve az egyik itt, a másik máshol, hanem mindkettő ugyanabban a térben van jelen, ahogyan két, valóban létező elektromágneses tér is van. Az egyik állapot a bukottság és a kegyelem terét képezi, a türelem és a segítség térségét: a másik az abszolútnak és az isteniségnek a területe. Mindkét állapot ugyanabban a pillanatban és ugyanezen a területen, most és itt van jelen, s nem lehetne olyan helyet megjelölni, ahol az isteni életbőség tengere nem lenne. Isten birodalma és az ő életlégköre közelebb van hozzánk, mint a kezünk-lábunk: mibennünk van. A Nagyok így tanúskodnak az isteni élet bőségéről:

„Íme veletek vagyok a világotok végéig.” „Közöttetek van akit ti nem ismertek.” „Az élő víz itt van, s ingyen ihatjátok.”

„Ha inni akartok belőle, ha abban akartok élni és létezni, a másik légkörben, akkor a ti balesetszerű világotokat el kell hagynotok, fel kell adnotok. Hagyjatok el mindent amitek van, és kövessetek engem.”

Hogy azonban a saját börtönüket, nem tervezett világukat elhagyhassák, ahhoz a Kő mesterévé kell válniuk, ahhoz le kell rakniuk egy új templomépület alapkövét. Mesterek pedig csak akkor lesznek, ha először tanulók voltak, templomépítő tanulók.

Tapasztalatuk abba a kiváltságos helyzetbe hozta Önöket, hogy teljesen felfedezték börtönük mibenlétét, s azt is, hogy ez a világ ugyanakkor a kegyelem helye is. Mert a Gnózis nem a pusztulásukat akarja, hanem segíteni akar. Ezért van egy Egyetemes Szerzet: hogy áthidalja a szakadékot a két életlégkör között: hoz valamit az eredeti élő vízből, különböző fokozatokban a létállapotukhoz szabva. Egyszerre átugrani nem tudnának, s erre nincs is szükség. Vannak itt testvérek, fivérek és nővérek, akik minden lépésüknél segédkeznek, s lábukat a hídnak arra a kövére helyezik, amely jelenlegi állapotukból a következőhöz vezet. Félelemre semmi ok sincsen. Senki sem fogja Önöket olyan lépésre kényszeríteni, amit még nem tudnának megtenni. Egyetlen testvér sem fogja erőltetni Önöket. Maradjanak azon a kövön, amelyen állnak, s ha meglesz az erejük a következő lépésre, akkor segíteni fognak Önöknek. Ezért mondják, hogy „jertek hozzám mindannyian, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”. „Keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.”

Az ösvénynek csak egyetlen előfeltétele van: azt kívánják meg, hogy templomépítő tanulók legyenek. Akkor egyszer kétségtelenül a Kő mesterei lesznek.

Mit jelent a templomépítő-tanulóság? Azt, hogy le kell fektetniük egy új templomépület első kövét, s hogy ezt az első követ a helyes módon kell elkészíteniük.

Akarják-e, hogy megtanítsuk Önöket erre? Akkor vegyenek egy darab kemény követ, vagyis álljanak dialektikus, céltalan létük kőkemény valósága elé. Álljanak ez elé a helyes beállítottság és megrendíthetetlen elhatározottság éles vésőjével, s ebbe a kemény valóságba véssék bele minden erejükkel a kozmikus hétség stilizált rózsáját. Ez a stilizált rózsa akkor szinte a börtönük ablaka lesz, amelyen kinézhetnek. Ezen a rózsán nézett ki Goethe Faustja, ezen át nézte Dante a paradicsomot, az éden kertjét. Ezen a rózsán át lát világosan a tanuló-templomépítő.

Ezen az ablakon át töri, vési, ácsolja a tanuló a keresztet. Ösvényt, megszabadító utat vág magának. Ebben a jelben fog győzni, mint Rózsakereszt Krisztián.

Aztán kövét a Gnózis elé állítja, s mialatt tovább halad az önkiürítés endurisztikus ösvényén és régi világát a végéhez viszi, fegyverei minden erejével felhívja a négy szent eledelt:

Igniszt – az eredeti hidrogént,

Flammát – az istenvalóság oxigénjét,

Matériát – a beteljesedés kétszeres erejét, Mátert – az alakító, formaadó eredeti szenet.

Kövét most a megvalósítás üregébe teszi, az építészek nagytermébe. Mit gondolnak, mi történik ekkor?

„Amikor pünkösd napja eljött, mindnyájan egyakarattal együtt voltak. És lett nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltöltötte az egész házat, ahol ültek. És megjelentek nekik kettős tüzes nyelvek, és ültek mindenikre azok közül.”

Az új légkör, az ősrégi szellemtűz megszállja a zarándokot, leereszkedik rá, amikor ő – ahogyan egy régi metszet ábrázolja – fejét és botját átdugja a dialektikus káprázat szferoidján és a stilizált rózsa valóságát nézi: már nem mint jelképet, hanem mint belső birtokot, számára feltáruló valóságot. Rendszere a Szerzetnek egy rádióaktív terévé válik. Belép az eredeti elektromágneses térbe. Az első kő letételével meggyullad a szellemtűz lángja, a tanuló-templomépítő a Kő mestere lesz.

Isten hétszeres megnyilvánulásának rózsáját Önök is hamarosan hétszeres tűznek lássák. Kezdődjön el ebben a világító tűzben a templomépítkezésük!

XII A keresztút elkerülhetetlensége

A stilizált rózsát, mint a kozmikus hétség, a valóban isteni földbolygó jelképét mégegyszer tudatuk elé állítjuk. Itt nem szabad naprendszerünk hét bolygójára gondolni, sem pedig életterületünk különböző szféráira, hanem ebben csakis a szent, isteni Föld jelölését lássák, ahogyan azelőtt is volt, és a mai napig is létezik. Itt olyan rendszerről van szó, amelyet hét, közös központ körül egymásban forgó gömb rendszerének mondhatunk. Érthető, hogy ennek az örök isteni valóságnak szép jelképéül a régiek virágot választottak, tiszta rózsát, liliomot vagy lótuszt. Olykor egy virágot ábrázolnak, máskor hét virágból álló koszorút, mely ugyanazt az ötletet képviseli: az isteni, hétszeres Földet, mely a mindenség ős-okából keletkezett és örökké van.

Amilyen az igazi Föld, olyannak kell lennie az igazi embernek is. Ezért utal a szent virág nem csak a makrokozmoszra, hanem a mikrokozmoszra is. Hogy a bukott mikrokozmosz újra eredeti állapotába kerülhessen, ahhoz két folyamatot kell átélnie, magát két folyamaton átküzdenie, két utat kell bejárnia. A búcsú, a lebontás, a teljes endúrisztikus halál útját, amit a vízszintes gerenda ábrázol: és a felemelkedés, a megújulás, az újjászületés, a transzfiguráció ösvényét, amit a függőleges gerenda ábrázol. Így a virág, a rózsa egységet képez a kereszttel.

A kereszt függőleges gerendája lábával a sötét föld mélyébe van ültetve azon dicsőséges tény bizonyítékául, hogy a transzfigurálás, az átalakulás ösvényét valóban itt, a dialektika sötét barlangjaiban lehet megkezdeni.

A kereszt vízszintes gerendája, a természetlebontás útja nincsen közvetlen kapcsolatban a dialektika természetes talajával, hiszen ez a búcsú nagyon természetellenes, és bolondságnak tartják. Ami azonban a közönséges, természetes meggondolások mércéje szerint tökéletes bolondság, az isteni bölcsesség lesz, ha az endúra útján járunk.

A tettek eszköze mindenekelőtt a kezünk. Ha a krisztusmisztériumok jelöltje az endúra ösvényére tér, akkor folyamatszerűen beszünteti a dialektikus, természetes cselekvést: kezeit így a keresztre szegezik. Lábai sem járhatnak már a mindennapi tevékenység megszokott útjain, hanem az új ösvényre, a kiemelkedés, a feltámadás függőleges útjára akarnak térni, így régi természetének lábait is a fához szegezik.

A kereszt szívében pedig, amelyet a jelölt maga állított fel magában, virág bontakozik ki, a csodás virág, a lótuszvirág gyöngye , vagyis a szellemszikra-atom, a legkisebb atomok egyike, elképzelhetetlenül kicsi, ahogyan a virágmagban is benne van az egész növény embriója, az egész eljövendő, elképzelhetetlenül kicsiny formában. És a jelölt ujjong: ó ékkő a lótuszban: ó rózsa, mely a kereszten virul: Eloi, Eloi, lama sabachtani: ó Elohim, hogy megdicsőítettetek engem. A végén pedig felcsendül a megszabadulás kiáltása: Consummatum est – elvégeztetett!

Mindezt azért kell még egyszer elmondanunk, hogy figyelmüket minden eddiginél határozottabban a Szellemi Iskola egyetlen, abszolút céljára irányítsuk. Képzeletük támogatása végett beszélhetnek rózsáról, liliomról, lótuszról, vagy bármiről, ha megmaradnak az egyetlen cél mellett: ez a visszatérés az isteni Földre, a Mozdulatlan Birodalomba a lebontás és feltámadás kettős útján.

Már az előző fejezetben is megpróbáltuk világossá tenni, hogy dialektikus életterületünk nem abszolút egység, hanem a kozmikus hétség elszigetelt része. Az embernek a kereszt által mutatott két utat kell bejárnia, ha erről a makrokozmikus vesztegzár-területről vissza akar térni eredeti hazájába. Akkor megszabadult lesz, kiváltott, s ennek bizonyítékául kivirul a rózsa.

Mindezek után úgy vesszük, hogy világossá vált a két életterület létezése. Az egyik a fogság életterülete, a másik az eredetiségé. Mindkettőnek van elektromágneses tere és légköre. Tudjuk, hogy az elektromágneses állapotokat és a légköri állapotokat is a természeti erők hatásai határozzák meg, míg a természeti erőket a szóban forgó életterületen kifejeződő élet fajtája határozza meg.

Mindannyian tapasztaljuk az elszigetelt elektromágneses terület vonzását amelyben tartózkodunk. Ennek a térnek a nehézségi ereje tart itt fogva minket. Ezek a hatások képezik földi cellánk falait. Ebben a cellában van egy légkör, mely természettörvényszerűen teljesen megfelel a mi állapotunknak. Ez ugyanakkor kegyelem is, mert ha ezt a számunkra alkalmas légkört eltávolítanák, akkor kitűnne, hogy szervileg képtelenek vagyunk más légkörben élni.

Ha mindezt belátják, akkor felteszünk néhány fontos kérdést: Vonz-e minket a másik, az eredeti elektromágneses térség is? Lélegzünk-e talán részben az isteni légkörben is, mely ahhoz a térséghez tartozik? Ahogyan nyilvánvalóan elszigetelt térségünk nehézségi erejét tapasztaljuk és ennek a légkörét isszuk minden lélegzetünkkel, vannak-e tapasztalataink a Gnózis nehézségi erejét és az Ő eredeti pránáját illetően is?

Ezekre határozottan azt válaszolhatjuk: ilyen tapasztalataink egyáltalán nincsenek, erről szó sem lehet, ez teljesen kizárt dolog!

Ez a válasz talán megrendíti Önöket, de a Szerzet nagy nyomatékkal akar szembesíteni ezzel a ténnyel, hogy megfosszon mindenféle csalóka elképzeléstől.

Ez a válasz látszólag ellentmond a tényeknek. Azt a megjegyzést tehetnék, hogy a Gnózis minden nagy követe a Mozdulatlan Birodalom megváltó erőit hozta el nekünk, mint egyetemes gyógyszereket: és a világirodalomban lapozva sok részletet találnak, mely álláspontunkat cáfolni látszik.

Azt kell azonban ajánlanunk, hogy ezt a problémát nagyon józanul vizsgálják, s felfogásaik zavaros tömegének területén végezzenek nagytakarítást. Létterületünkön sokan állítják, hogy Krisztushoz tartoznak, Krisztussal mennek, ismerik és birtokolják. Naponta beszélnek róla valóban nagy komolysággal, de adósok maradnak a legközvetlenebb bizonyítékkal, a szemeink teljes megnyitásával, ahogyan a biblia nevezi ezt. Mihelyt ugyanis valaki valóban kapcsolatba kerül a kozmikus hétség elektromágneses terével és légkörével, azonnal alapvető és szerkezeti változás kezd kialakulni nála, s visszavonhatatlanul alkalmatlanná válik arra, hogy fenntartsa magát az elszigeteltség területén.

Ha az emberiséget és a rózsakereszt előudvarában tartózkodó tanulóit bizonyos pillanatban a Mozdulatlan Birodalom nehézségi ereje érné, akkor ennek nem tudnának megfelelni, erre nem tudnának reagálni, és ez az érintés katasztrofális lenne. Akkor nem vagyunk tehát egy gnosztikus fáradozás tárgyai? Kétségtelenül, de ezt a fáradozást ne nézzék vonzásnak, hanem csak hívásnak.

Az Egyetemes Szerzet, amely a bukott emberiségért dolgozik, soha sem jön hozzánk a kozmikus hétség elektromágneses töltésével és erejével. Ez a befolyás mindenekelőtt a dialektikus állapot alapvető lényegét veszélyeztetné, s a célt így nem lehetne elérni, mert az emberek szervileg teljesen alkalmatlanok arra, hogy bemenjenek a másik létállapotba. Másodszor pedig egy emberhez áramló mágneses befolyás, amelyre alapvetően nem tud reagálni, mindig is valami kényszerítő, túlhatalmi tényező lenne, mely őt belső állapotával nem egyező cselekedetre késztetné.

A Szerzet semmi olyasmit sem követel meg, amit nem tudnak teljesíteni, nem akar kényszert alkalmazni, nem erőltet, s ezért hív. Önszabadkőművességre hívja fel Önöket, s csak annyiban szabad neki és tud segíteni, amennyiben rátérnek önmaguk lebontására. Ha mennek ővele egy mérföldet, akkor ad Önöknek erőt és világosságot a következő mérföldre. De meg kell jegyezniük, hogy a saját megmentése érdekében, senkit sem mentenek fel az önálló cselekvés kötelessége alól.

Az Egyetemes Szerzet hívó munkája egy csodás sugárzás a mi létterületünkön. Olyan sugárzás ez, amelyben, ezt mégegyszer hangsúlyozzuk, semmiféle kényszerítő mágneses elem, semmi kényszerítő tényező sincsen. Ez a sugárzás mégsem hagy nyugton egyetlen szellemszikralényt sem, mert a szellemszikra-atom polaritásban áll ezzel a sugárzással. Ez a hatás így állandó felindultságot okoz, a lény állandóan tudatában van, hogy hívják, ébresztgetik.

Ahogyan egy rádiókészüléket lehet bizonyos hullámhosszra hangolni, s így a kisugárzottat közvetíti, úgy van a szellemszikra-atom, természeténél fogva, állandóan a Szerzet testvéri kozmikus rezgéseire hangolva, amiket a saját rendszerében felelevenít és utánoz. Ezek a rezgések mindenhol jelen vannak elszigetelt természetterületünkön, és minden elérhető emberhez külön nyelven beszélnek. Az emberiséghez minden időkben kivonultak testvérek, hogy ezt a nyelvet tolmácsolják, érthetővé tegyék, hogy a hívó világosságot megmagyarázzák, s ugyanakkor ezeknek a kozmikus sugaraknak a hatását felerősítsék.

Így azt is el tudják képzelni, hogy világunkon a szó szoros értelmében milliók „hivatalosak”: a Szellemi Iskola legtöbb tanulója ezt a hívást tudatosan tapasztalja. Hivatalosnak lenni és ezt lényük minden porcikájában tapasztalni többek között persze nagy örömöt is jelent és annak a nagy biztonságát, hogy az ember szellemszikra-birtokos. Ebben azonban nagy veszély is rejlik: a hamis miszticizmus kialakulásának és az ebből eredő nagy káprázatnak a veszélye.

Ha tudják, hogy hivatalosak, akkor ennek a ténynek az ismerete, bármilyen örvendetes is, még nem megszabadító. Ez csak személyiségüknek egy tipikus szervi állapotát jelenti. Van szellemszikra-atomjuk, a különleges hidrogénelv a szívszentélyükben, s emiatt az említett kozmikus sugarakra kénytelenek reagálni. Számtalan ember ellenkezik ezzel a megtestesülések egész sora folyamán, s igazi állapotát megtagadva a dialektikus természethez ragaszkodik. De sok az olyan is, aki erre az érintésre azzal reagál, hogy álmiszticizmusba vész. Mit értünk ez alatt?

Képzeljük el, hogy Ön tapasztalja elhivatottságát Isten megbízásából, beszél erről, énekel, verseket költ és más módon is tanúskodik, de egyébként teljesen ugyanaz marad, mint azelőtt volt. Ha állandóan azt mondja, hogy „az Úr hív engem”, de jól vigyáz, hogy a régi helyén maradjon, akkor ez álmiszticizmus! Ha egy tanulóból csak úgy dőlnek a szavak, a hivatottságáról beszél, vagy boldog mosollyal fecseg a Szerzetről, és arról, hogy mit érez a szívében, és a belátásról, amire szert tesz, miközben életmódjában a legcsekélyebb változás sem állapítható meg – az álmiszticizmus!

Ahogyan a doromboló macska hirtelen, önvédelemből a karmait mereszti, s gonoszul ellenfele húsába vájja, úgy fog az álmiszticizmusba keveredett emberből kitörni a visszautasítás és a tiltakozás, ha megmondják neki, hogy az elhivatottság az ösvény bejárását követeli. A Gnózis az egész énjüket, a természethez való ragaszkodás feladását követeli meg. A hívására adott feleletként énjüknek a feláldozását, és ennek a bizonyítékait követeli. Az álmiszticizmust az a lényeges tévedés jellemzi, hogy az ember már megérkezettnek tartja magát. Míg az elhívatás csak szervi kezdet, s ezekre a különös kozmikus sugarakra tesz szervileg fogékonnyá.

A hivatott, aki az ösvényt elutasítja, visszavonhatatlanul áldozatul esik a számtalan negatív áramlatnak, amelyek megpróbálják az ilyen embereket tartósan a kerékhez láncolni. Minden természetvallásnak ez a jellege, és az én-ösztönt táplálja. Így érthetők az Úr Jézus szavai: „Sokan a hivatalosak, de kevesen a választottak”.

Ha egy hívott ember valóban megy, következetesen, egy alapvető állapot miatt, s a hívó világosság, ahogyan megbeszéltük, lámpaként világít a lábai elé, akkor jön el a kozmikus hétség elektromágneses tere első érintésének a pillanata. Csak akkor keletkezik vonzás, elragadtatás, kiválasztottság, vagyis a belépés egy új anyagcsere folyamatba. Itt sem lehet szó kényszerről, sem veszélyről, sem korai megszületésről az új életben, de akkor mondható jelképesen, hogy „Az Atya pedig, eléje menvén, karjaiba zárta”. Akkor az elveszett fiú haza talált. Bejárta a rózsakereszt két útját, a lebontást és a feltámadást. Az ékkő a lótuszvirágban az új reggel teljes pompájával ragyog. A jelölt feltámadt az új életben. Erre a feltámadásra hívnak meg minden szellemszikralényt.

Végül néhány szót a Jelenések könyvének 17. részéről. Ebben a kozmikus forradalomról beszélnek, az ezzel kapcsolatos meghatottságról és a bárány győzelméről. A 14. szakaszban azt mondják, hogy ebben a győzelemben megosztoznak a hívők, a hivatalosak és a választottak.

A hívők azok, akik a hívásnak még nincsenek teljesen tudatában. Mégis önkéntelenül reagálnak azzal, hogy belső ösztönből közelednek a Szellemi Iskolához. A hivatalosok azok, akik létállapotuk tudatába jutva felébrednek, s elhatározzák a visszatérést. A választottak pedig azok, akik bejárják a kereszt útját és így, mint újjászületettek, az új reggelre ébrednek. Bármelyik fokon is állnak pillanatnyilag, ha indítékaik tiszták, beállítottságuk megegyezik a követelményekkel, és reagálásuk összhangban van a nagy törvénnyel, akkor az ezen a világon megmutatkozó hasadásnál a szabadság oldalán lesznek majd.

E minden észt felülmúló szabadságért esedezünk az Önök számára.

XIII Feljárat a szabadsághoz

Figyelmüket az előzőkben az Egyetemes Szerzet sugárterének mibenlétére tereltük, ahogyan az a mi sötét, dialektikus téridőrendünkben megnyilatkozik. Felismertük, hogy ez nem elektromágnesesen hat, mert az értelmetlen, sőt nagyon is veszélyes lenne, s a legnagyobb katasztrófákat okozhatná. Ha olyan életterület vonzana, amelynek alapvetően és szerkezetileg nem tudunk megfelelni, amelyben egy tönkre ment mikrokozmosz nem tudna lélegezni, akkor az a létezés végét jelentené. Az Egyetemes Szerzet sugártere ezért csak azzal a képességével jelentkezik, amelyet hívónak nevezhetnénk. Csak az a cél, hogy aki ezzel az interkozmikus hívással egyáltalán elérhető, az ezt a befolyást észlelje és megtudja. Az Egyetemes Szerzet munkájának ez az elemi kapcsolat a feltétele, és ezt a szellemszikraatom jelenléte biztosítja.

A szívszentély csúcsán fekvő szellemszikra, természete és szerkezete alapján, teljesen erre az isteni sugártérre van hangolva, mert atommagja ugyanazt a hidrogént tartalmazza. Így kezdettől fogva törvényszerű kapcsolat áll fenn a bukott mikrokozmosz és a Logosz között. A bukott mikrokozmosz így Isten gyermeke marad, és a misztikus kifejezésnek, hogy Isten minden gyermekét név szerint ismeri, mély értelme van. Az ismerést itt állandó kapcsolatban befolyásolásnak, tehát elismerésnek értsük.

A szellemszikra-lény ezt a kapcsolatot eleinte a sok furcsa, titokzatos és fájdalmas tapasztalat árán észleli ebben a földi siralomvölgyben. Észlelései testiek, erkölcsiek és anyagiak. A lényt állandóan nyugtalanítják, kettős természete miatt nem talál nyugalmat, állandóan keres, kutat és kísérletezik. Ez az állapot sok inkarnáción keresztül tarthat, s a tény, hogy mi ezen a dialektikus életterületen ilyen állapotban bolyongunk, azt bizonyítja, hogy a téridőrend szempontjából ezt valószínűleg sok millió éve tesszük.

A nehézség, ami előtt a szellemszikra-lény találja magát ebben a végeláthatatlan időszakban, az a két természet titka, a bonyodalmak, amelyek emiatt fejlődnek ki, és a nagy zavar, amit ez a lényben okoz.

Amikor egymással beszélünk, dolgozunk, amikor gondolkozunk, akarunk, érzünk és cselekszünk, akkor mindezt a közönséges éntudattal tesszük. Ez az éntudat, vagy dialektikus tudat a szellemszikraatommal egyáltalán nincsen kapcsolatban. Mégsem szabad ezt az éntudatot vádolni, lebecsülni, lenézni, mert erre a földi énre most még rá vannak utalva. Olyan életfókusz ez, amelyre mikrokozmoszuknak a létezéshez elengedhetetlenül szüksége van. Ha ezt most megszüntetnék, akkor az új természet még nem lenne képes átvenni mikrokozmikus létük vezetését.

A dialektikus tudatnak is van atomi fókusza: ez a főszentélyben található. Ahogyan a luciferi tűz eredetileg a krisztustűz tükröződése volt az ősanyagi teremtés területén, úgy volt eredetileg a főszentély tudatos atomja a szívszentélyben levő szellemszikra-atom tüköratomja. A fej-atom a szív-atom fényében égett.

A főszentély luciferi atomja azonban már hosszú korszakokkal ezelőtt megtagadta az engedelmességet a krisztusatommal szemben, az egész rendszer vezetését saját kezébe vette, a rendszert így minden tekintetben szerkezetileg összezavarta, s évezredes művelésnek vetette alá magát. Talán már kibontakozik valóságunk képe és megértik, hogy miért szükséges a transzfiguráció.

A krisztusatom a fajtája miatt nyugtalanító hatást gyakorol az éntudatra, elveszi a biztonságát. Mivel azonban a luciferi atom visszatükröző hatása, ami által a lélek, az én, Isten műveiből élhetne és állhatna, eltűnt, mert a rendszer lelki és szerkezeti tekintetben is gyógyíthatatlanul elromlott, ezért új lélekre van szükség, új luciferi elvre, új tükröző tényezőre. Ha ez meglesz, akkor lehet majd a mikrokozmoszt – eredeti lényének megfelelően – transzfigurálni.

Nem nehéz belátni, hogy ez egy folyamat. Egy ilyen újjászületés, egy ilyen kimondhatatlanul mélyre ható esemény nem mehet végbe két hét alatt. Az a lényeg, hogy ezt a folyamatot, a szentelés, a gyógyulás, az egész-ségessé válás, az isteni értelemben eredetivé válás ösvényét elkezdjük. Az Iskola állandóan magyarázza ennek a hatalmas folyamatnak a miértjét és hogyanját, bizonyítja a szükségességét, a tényezőket helyes megvilágításba helyezi, és megmutatja nyugtalanításuk okát.

Miért jönnek ebbe az Iskolába? Miért látogatják templomszolgálatainkat? Miért nem riadnak vissza az áldozattól, amivel az ilyen munka jár? Mert szellemszikra-atomjuk van. Évszázados nyugtalanságuk, végtelen keresésük ide vezette Önöket. A krisztusatom Önökben olyan személyiségben sugárzik, mely a hívásra nem tud megszabadítóan reagálni, s ez az égetés Önöket felriasztja.

A Jordánon át, kis vérkeringésük másik oldaláról jönnek a krisztusatom sugarai. Képesek-e azt mondani, mint János, hogy „ez bizony nagyobb mint én, és én nem vagyok méltó a saruja szíjának a megoldására sem”? Aláhanyatlanak-e, mint János, az endúrában, hogy a krisztusatomból áradó életmegújító világosságképességnek lehetővé tegyék, hogy elsüllyedt rendszerükben, kis, sötét világukban elvégezze átalakulását, hogy a megbeszélt folyamattal egyszer a halhatatlan ember képét lehessen kialakítani, hogy az a krisztusatomi keresztút után lényükben halhatatlanul feltámadhasson? Megértik-e már, hogy Jézus megkeresztelésének a Jordánban testileg, Önökben kell végbe mennie? A nyugtalanított én-ember, a világosságot a sötétségben örökké kereső ember hangja fájdalomkiáltásként hangzik a földön: „Egyengessétek az Úrnak, Isteneteknek útját”, aki az igazságot keresi, s itt áll e világ pusztájában, mint János a vezeklő köntösében.

Esetleg még annak az alapvető tévhitnek a rabjai, hogy, mint természetlények, részesülhetnének az isteni valóságban és igazságban. Az is lehet azonban, s ezt várják el a rózsakereszt tanulóitól, hogy azt mondják, amit a teveszőr-köpenyes próféta: „Nem én, hanem a másik!” Ismerik ezt a Másikat, mert éjjel-nappal, évről évre, életről életre ez nyugtalanítja Önöket. A bennünk lévő krisztusatom hív minket. Aztán életük krízisében jönni látják a Másikat. A szívükben lévő krisztusatom sugárzásai égnek a vérükben a tímusz közvetítésével: a vért az élet-jordán felfelé hajtja: megtölti a fej szentélyét, elterjed az egész lényben. Most az a kérdés, hogy ugyanúgy reagálnak-e, mint eddig, vagy pedig létük folyamán első ízben abszolút új módon.

Régi reagálásukkal a nyugtalanságot és megpróbáltatás vérégését észlelik, tapasztalják, a támadást lehetőleg felfogják, feldolgozzák, egyébként azonban a régiek maradnak. Ezt jól be lehet gyakorolni. Ezért bátornak és tiszteletre méltónak lehet tartani Önöket, de természetük a régi marad. Összeszorított fogakkal eltűrnek mindent, vagy betanult mosollyal becsapják magukat és másokat is, azt mondván napjaink agyafúrt, sátáni pszichológiájával, hogy „így van ez jól”.

Pedig így egyáltalán nincsen jól: ez rendkívül tragikus. A reakció csak akkor új és jó, ha a másik vérerőt, amely az élet-Jordánban áramlik, nem a régi módon reagálják le, nem hazudtolják meg, hanem éntudatuk legmélyebb elveivel, teljes készséggel, abszolút békével és belső örömmel elfogadják. Akkor kereszteli meg belső énjük a krisztusatom küldöttjét, aki a vérben közeledik. Legmélyebb természet-énjük végképpen össze lesz kötve a krisztusatommal.

Ez a Jordánban való keresztelés nagy csodája az evangélium elején. Ez a szentelés első folyamatának befejező fázisa, amikor a luciferi fejatom először tükrözi újra önkéntesen a krisztusatomot. Ez az a pillanat, amikor Lucifer lezuhan egetverő várából. Az új hajnalcsillag még nem kelt fel, de fényes világossága már jelentkezett. Az endúra megkezdődött.

Ezt a kezdetet igyekszik a Szellemi Iskola Önökben megvalósítani. Ha a szenteltetés folyamatának ez a dicső kezdete megnyilvánult, akkor ez a tanuló a szabadság jelöltje, kiválasztott lett.

Az előző fejezetben ezzel kapcsolatban figyelmüket a Jelenések könyvének 17. részére tereltük, amelyben a Bárány győzelmének kezdetét három fokozattal jelölik. A „hívők, a hivatalosak és a választottak” részesülnek ebben, mondja az apokalipszis, vagyis egy kozmikus forradalomból a szellemszikralények három csoportját lehet elvezetni a szabadságba. Ennek megértése érdekében ezt a kijelentést az evangélium lényegével kell egybevetni. Az első evangéliumi szentelő folyamat kezdetén János születik meg: ezután próféta lesz, majd keresztelő. Aztán ő eltűnik, és Jézus lép fel. Az apokalipszis az első állapotot nevezi a hívők állapotának, a másodikat a hivatalosokénak, és a harmadikat a választottakénak.

Ha valóban belső szükségtől hajtva jöttek a Szellemi Iskolába, azzal a meggyőződéssel, hogy ezt a természetet el kell hagyni, hogy – mint mikrokozmoszok – bemehessenek a másik természetbe, s ez a meggyőződés a sok megbélyegző élettapasztalat tűzvésze miatt keletkezett Önökben, akkor az első állapotban vannak, akkor megszülettek Jánosként, akkor az evangélium belevéste Önökbe első jeleit. Akkor az énlény lucifer-atomja az endúra első bizonyítékait mutatja, és logikus, hogy a mikrokozmosz ettől a pillanattól kezdve az Egyetemes Szerzet erőterében más helyet kap. A hit áldásaiban, a szabadság ízelítőjében részesül. Ez a születés!

Ezen az alapon mehet be a jelölt a második állapotba, a prófétaság állapotába. Az életével tanúskodik: „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” Ez a tanuló már nem a humanista, aki ezt majmolva fecsegi, mialatt földi birodalmon jár az esze, hanem arra hív fel, hogy „egyengessétek Istenünk útját”! Kiáltó szó a pusztában, már a hivatalos, a hivatott, aki énlényét, luciferi tüzét, melynek méltatlanságát ismeri, egyre erősebben a krisztusatomnak rendeli alá. Így válik a szabadság ízelítője bizonyossággá. Ez az ember megrendíthetetlen lesz. Azt mondja: „Nem mintha már elértem volna vagy tökéletes lennék, de közeledik.”

Másnap pedig János látja Jézust közeledni a Jordánon át. A jelölt most keresztelő lesz, a végképpen kapcsolatba-hozott. Temploma belsejében válik ilyenné, s Simonnal mondhatja: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben, mert látták az én szemeim a te üdvösségedet”.

Ahogyan a templomainkban három lépcsőfokon megyünk fel a szolgálat helyére, s már az első fokon össze vagyunk kötve a szolgálat helyével, úgy lehet a szabadságba vezető evangélikus feljáratnál három fázist megkülönböztetni. Már a jános-állapot megszületése is megteremti a kapcsolatot a szabadsággal. Senkitől sem követelnek emberfölötti erőfeszítést ahhoz, hogy ezt a megszabadító hitet felszabadítsa a szívében, mert a „Lótuszvirág csodás ékköve”, a krisztusatom jelen van. Ez a szívszentély csúcsán található atom, lénye és szerkezete alapján teljesen az isteni sugártérre van hangolva. A gyöngyöt, az ékkövet a Gnózis világossága éjjel-nappal megvilágosítja, s csak arra van szükség, hogy ennek a fényében járjunk.

Értelmetlenség, és a túlingerelt idegek vagy a belső kedvetlenség jele, ha az ember már az út elején állandóan az ösvény végéről beszél, mely az ő számára még a ködös messzeségben rejlik.

Ragadják meg az elérhető kezdet dicsőségét és világosságát! Akkor egyszer egész mikrokozmoszuk a világosságban fog járni, ahogyan a lótusz ékköve a világosságban van. Hagyják abba a fecsegést és elméletieskedést. Szabad, igazi kőművesként ragadják meg szerszámaikat és rakják le az első követ.

XIV A szabadság élő evangéliuma

Ahogyan megjegyeztük, világunkon sok millió szellemszikralény él. A kozmikus világosság által megérintetteknek a sorain át pedig választóvonal halad. A választóvonal alatt az a számtalan igazságkereső tartózkodik, aki a szellemszikra-atom birtokában van ugyan és emiatt nem talál nyugalomra, ennek ellenére azonban ismeret és felvilágosítás hiányában, szándékos félrevezetés miatt és a saját, földire való irányulása miatt még egészen dialektikus értékekhez ragaszkodik. A választóvonal fölött azok a szellemszikra-lények vannak, akik lelki szükségben, belátásból és saját elhatározásukból reagálnak az Egyetemes Szerzet hívó világosságára. Az ilyenek három csoportra, három létállapotra oszthatók. A Szentírás hívőknek, hivatalosoknak és választottaknak nevezi őket, vagyis állapotukat:

  1. János születésének nevezi: ez az első kapcsolat a megszabadító világossággal, ez a szabadság ízelítője;
  2. János prófétasága: belépés a szabadság szolgálatába;3. János keresztelő lesz: az elemi egyesülés a szabadsággal. Aki a szívében szabaddá tudja tenni az egyetemes misztériumok hitét, az fellép a Krisztusban-megszabadulás első fokára, és ezáltal csatlakozik azokhoz, akik a választóvonal fölött vannak. Ennek a megszabadító hitnek semmi köze intellektuális tekintély előtt való meghajláshoz, sem misztikus érzelmek általi vonszoltatáshoz vagy az önérvényesítés én-törekvéséhez. Ellenkezőleg, a megszabadulásnak ez az első, elemi állapota mikrokozmikusan, anatómiailag, testileg bebizonyosodik. Ezért mondják, hogy az igazság, a valóság szabaddá tesz.

Az ember sok mindent bebeszélhet magának, másokat is soká lehet rögeszmébe ringatni, tévhitben hagyni. A tanulónak azonban csak tények lehetnek valóban szolgálatára, s ezekkel tehet szert belső biztonságra. Itt egy új testi állapotról van szó, mely először a szívszentélyben és a főszentélyben bizonyosodik be, majd a vér által elterjed az egész létállapotban. A krisztusatom magasabb rezgése a tímuszmirigy segítségével új vérerőt, új hormont szabadít fel.

Ez az új vérerő először a Jordánon, a kis vérkeringésen áramlik át, s így eléri a főszentélyt és annak központjait, ezzel az új hitbiztonság állapotát valóra váltva, mihelyt a luciferi, vagyis visszatükröző atom a főszentélyben kezd képessé vagy hajlamossá válni a tükrözésre, tehát pozitívan reagál a krisztusatom impulzusára. Ha ez a képesség megjelenik, Jézus abban a pillanatban meg lesz keresztelve a Jordánban, vagyis az új vérerő, a krisztusatom új hormonja a dialektikus én által ellenőrzött rendszerben teljes mértékben érvényesítheti a befolyását. Jézus megkezdi vándorlását a tanuló kis világában.

Ezek a folyamatok lehetővé válnak, mihelyt a dialektikus én testileg és lelkileg háttérbe lép a krisztus-énnel szemben: a tanuló aláhanyatlik Jézusban, az Úrban, János fogságba esik és lefejeztetik. Erre a testi alapra támaszkodik a megszabadulás hármas folyamata. Aki ezen az ösvényen fellép az első fokra, az azonnal, önkéntelenül bizonyítja ezt egész tevékenységével és életmódjával, minden erőltetés nélkül, teljesen magától értetődően.

Az evangélium az egész ösvényt pontosan leírja. Minden csonkítás ellenére, a Szentírás minden szándékos elködösítésén keresztül átsugárzik az igazság. Ezt az igazságot azonban csak akkor olvashatják, ha az evangéliumot a szívükbe írják. Akkor már egyetlen szót sem fecsérelnek mindenféle misztikus és okkult hencegésre; az ilyesmin legfeljebb mosolyognak. Aki ugyanis az igazságot az egyetlen lehetséges módon képes olvasni, az mindig társuk a keresztény misztériumokban. Az ilyen emberek életmódja akkor egyirányú, és a félreértés kizárt dolog: egység van, szabadság és szeretet. Aki viszont másmilyen és másképpen cselekszik, intellektuális vagy misztikus értelemben, s életmódja erről tanúskodik, élete Jordánjában az még nem találkozott Jézussal az Úrral. Ezt a találkozást nem lehet kierőszakolni.

Legyenek tehát csendesek, egyetlen szót se fecséreljenek el, sugározzanak szeretetet, és „legyenek okosak, mint a kígyók”. Az emberiség nagy testvérségét nem kell megalapítani, mert fennáll már mindazokban, akik a választóvonal fölött vannak. Ennek világosan tudatában lesznek, mihelyt az evangélium bele lesz írva a szívükbe.

Mihelyt egy tanuló valóban belső szükségből közeledik a Szellemi Iskolához, abszolút meggyőződéssel, hogy ezt a természetet el kell hagynia, ha mikrokozmoszként be akar menni a másik természetbe, s ezt a belátást a keresés végtelenül sok bélyegét hátrahagyó tapasztalat árán szerezte a választóvonal alatti keresőként, akkor megszületik Jánosnak. Ez az evangélium első oldala.

Bizonyos idő múltán a krisztusatom a tímusz segítségével egy új vérerőt kezd kiválasztani. Megszületik Jézus, az Úr, az üdvözítő. Ez az evangélium második oldala.

János növekszik, és Jézus is növekszik. Az endúrisztikus ösvény élő fogalma kezd megérni Jánosban, s ő tanúskodik erről. A főszentély visszatükröző atomjának vak, homályba borult tükrét egyre jobban megtisztítják, a leplet elvonják a szem elől, és az újszülött Jézus ereje és kegyelme növekszik. Az evangélium harmadik oldala.

Az adott órában pedig János látja Jézust jönni a Jordán felől. Az új vérerő a főszentélyben megszabadító értelemben érvényesülhet. János megkereszteli Jézust, és János visszavonul. A természet-én hagyja, hogy a krisztustermészet foglyul ejtse őt. Az evangélium negyedik oldala is be van írva a vérbe.

János fogságban van, de se nem misztikusan meghatott, sem pedig intellektuális spekuláns, hanem tárgyilagos szemlélő, aki minden beképzeléstől tartózkodik. Mialatt az új vérerő minden porcikáján átrobog, Jézus tehát megkezdte vándorlását és előszólította tanítványait, János követet küld Jézushoz azzal a firtató kérdéssel, hogy „te vagy-e, aki eljövendő, vagy mást várjunk?” Érzik-e, hogy az ilyen kérdés feltevésének lehetőségével ellenőrizhető, hogy nem képzelődésről vagy tükörszféra-befolyásról van-e szó? Így olvassa a tanuló a saját rendszerében az evangélium ötödik oldalát.

Jézus elhívja tizenkét tanítványát és kezdi oktatni őket. Ki ez a tizenkét tanítvány? A tizenkét pár agyideg, melyek a főszentélyből fa ágaiként ágaznak el az egész rendszerben, ellenőrzik és irányítják azt. Ha meglesz az új tudatállapot, akkor ennek az új tudatnak, az új léleknek az egész lényt ismernie, vezetnie és kormányoznia is kell. Ezért kell a tizenkét pár agyidegnek az új vérerő ellenőrzése alá kerülnie. Teljesen erre kell hangolódniuk, hogy uruk igazi szolgái, tanítványai lehessenek.

Így lapoznak tovább a szent életkönyvben, miután a pecsétek lepattantak. Ezek az oldalak mind a keresztútról, az énlény Jézusba-hanyatlásáról tanúskodnak. Ezt az egész folyamatot a szív tábláin könyvelik el. Világosan látható, hogy ez az evangélikus keresztút nem szörnyű szenvedés, nem rettenetes tragédia kiaszott testtel és fájdalomtól eltorzult, lesoványodott arccal, hanem vidám menetelés, örömhír, mely eltörölhetetlenül belevésődik a tanuló lényébe. Ez az út a feltámadáshoz vezet.

Mert mialatt a földi kunyhó folyamatszerűen lebontódik, új, Istentől való ház növekszik a mennyekből, melyet nem kezek építettek: a halhatatlan ember képe. Ha ez a kép megfogant, megszületett, növekedett, majd felnőtt, akkor azt mondják a jelöltnek: „Jó nektek, hogy elmegyek, de elküldöm nektek a Vigasztalót, a Szent Szellemet; az megmagyaráz engem”. És Jézus elmegy; az új, harmonikus erő beszünteti a munkát, miután elvégezte a dolgát.

Most aztán a szent evangélium utolsó és legmagasztosabb lapja lesz mintegy trombitaszóval és orkán erejével megírva: a Halhatatlan, a Romolhatatlan, az Újszülött bemegy a Jézus által előkészített lénybe és betölti az egész házat. A pünkösdi tűz utat vágott magának. Megalakult az igazi apostoli kör.

És íme, az apokalipszis, a Jelenések Könyve feltárul. Örömhírével az apostoli kör kimegy a világba, s leveleket ír a szellemszikra-lények hét gyülekezetének, elmagyarázza a folyamatot, hív, támogat, ment. Így lesz végül a sereg megszámlálhatatlan, tiszta fehér ruhákban, a Föld vérétől megvásárolva.

Az evangélium szívekbe vésett arany üzenete kérelemmel végződik mindenkiért, aki az emberek nagy Szerzetéhez tartozik, de még nem jött el: A mi Urunk Jézus kegyelme legyen mindenkivel. Ez azt jelenti, Testvérek, akik a krisztus-üdvmegnyilvánulás kezdetén álltok: „A bennetek levő krisztusatom vér-ereje tegyen mielőbb szabaddá titeket, hogy az evangéliumot az elejétől a végéig, a legutolsó betűig bele lehessen írni a szívetekbe”.

Ez az apostoli körnek, a harmadik templom lakóinak apostoli áldó imája. Ezt az áldást az ereje különbözteti meg minden mástól. Ez nem csak jámbor kívánság. Ez a kérelem a csaknem kővé meredt szívet is meg tudja ragadni, amíg az életnek csak egy szikrája is van még benne. Akit az evangélium záró szavainak ez a szívből jövő kiáltása ébreszt fel, az köteles azonnal elkezdeni az első szavakkal. Mert csakis az igazság, a valóság teheti őt szabaddá.

Most már esetleg jobban értik, hogy mit jelent az evangélium olvasása és tanulmányozása. Talán már megértik, hogy mit jelent az evangélium prédikálása. Talán most majd sikerül áttörni egy igazi elhatározáshoz: hogy ugyanis amit a természetes miszticizmus és okkultizmus elrontott Önökben, azt végképpen maguk mögött hagyják, mert ez a fejükben és a szívükben ormótlan nehezékként halmozódott fel. Templomukat meg kell tisztítaniuk ettől. Az evangéliumnak ezt az oldalát semmiképpen sem szabad kifelejteniük. Gondolják meg jól, hogy a megszabadulás ösvénye az ön-szabadkőművesség ösvénye.

Természetüknél fogva talán abból a feltevésből indulnak ki, hogy esetleg külön, személyes hierofánsi fáradozás tárgyai lesznek, hogy bizonyos pillanatban körülveszik Önöket a mesterek és adeptusok. Ilyesmiről szó sem lehet. Van egy alapvető, univerzális, kozmikus krisztussugárzás. Ez a sugárzás ma is, tegnap is, és évmilliárdokkal ezelőtt is pontosan ugyanaz volt. Ebben nincsen változás. Ez az egyetemes kegyelem örökké ugyanaz marad. Ugyanaz a sugárzás nyugtalanítja és hajtja kétségbeesésükben a világon keresztül a választóvonal alatti szellemszikra-lényeket, amelyik a tanulójelölteket is bevezeti a mulandóságot nem ismerő birodalomba. Ugyanaz az erő buktatja le tévútján a bűnös keresőt, amelyik az apostoli kört ösztönzi úgynevezett csodákra. Ebben az egyetemes sugárzásban kell és lehet az egész művet véghez vinni. Aki többet kér, többet követel, aki szenvedélyesen megmentésért könyörög, annak azt mondják; „Elég legyen neked az én kegyelmem”. Az evangéliumnak mindenekelőtt ezt az oldalát sem szabad elfelejteniük. Mert ha a megszabadulásnak ezt az őstörvényét figyelmen kívül hagyják, akkor úgy járnak, mint számtalan más, aki ezt még nem tudta, vagy elfelejtette. Akkor a tükörszféra fogja Önöket kielégíteni. Akkor seregestül jönnek a mesterek és adeptusok, akkor mindenki azt kap, amit akar. És akkor is beszédet írnak a szívükbe. Ez azonban a szenvedés beszéde, a nagy álarcosbál, a szabadság evangéliumának csúnya kifigurázása. Akkor üdvmegnyilvánulásként olyan via dolorosa lesz a részük, amilyennek a földi hierarchia tünteti fel azt. E hierarchia számára, számtalan részlegével, mindenki alkalmassá teheti magát valamire. A keréktől megszabadulhat mások költségén és kárára, s elérheti a tükörszféra legmagasabb területeit, a luciferi tér magját. Ez azonban olyan létállapot, amelyet állandóan meg kell védeni. Hogy az ember ebbe a Dévakánba feljuthasson, ahhoz a személyiségművelés és személyiséghasítás mérhetetlen szenvedéssel teli útját kell bejárnia. A múltban sokan látták be és tanították, hogy ez a Dévakán a tévhit és őrület csúcspontja, s hogy a jelöltnek végül erről az úgynevezett örök mennyről is önkéntesen le kell mondania. A Szellemi Iskola azonban jobb utat mutat, sokkal célszerűbbet, az öröm és boldogság útját, az egyetemes ösvényt. Ezen az ösvényen az ember Önmagán szabadon kőműveskedéssel, ön-megszüntetéssel közvetlenül az univerzális, kozmoszon kívüli sugártérbe emelkedik.

Elégedjenek meg ezzel a tántoríthatatlan kegyelemmel. Járjanak az egyetemes krisztusmisztériumok útján, s hirdessék ezt a jó hírt azzal, hogy a megszabadító evangéliumot a szívükbe vésik.

XV A haláltermészet ismerete

Emlékeznek, hogy beszéltünk már az anyagi világ kémiai szférája szilárd, folyékony és légnemű anyagainak eredetéről, s fejtegettük, hogy területünknek ezen anyagai olyan éterekből állnak, amelyek bizonyos állapotokban a tükörszférában találhatók.

Ezeket az alapvető éterállapotokat természetünk mágneses tere határozza meg. Ezen mágneses tér jellegét pedig az egyik földkörzet természeti erői határozzák meg, amelyek pontosan az emberek fajtájára és viselkedésére reagálnak. Világosan be kell tehát látni, hogy ezt a vigasztalan életterületet maga az ember alkotta, s börtönfalait maga tartja karban: mert az anyagszférán és a tükörszférán kívül az éteri állapotok egészen másak, mivel az interkozmikus éterek közvetlenül és harmonikusan az eredeti ősanyagból keletkeztek.

Mindig számolnunk kell azonban azzal a lehetőséggel, hogy sok tanuló ezt még nem tudja világosan belátni. Lehetséges, hogy észlelik ugyan a dialektikus jelenségeket, s teljesen helyeslik, amit a Szellemi Iskola mond ezekről, de a dialektikus jelenségek okaival kapcsolatban még nincsenek belátásaik. Ezeknek az ismereteknek a hiánya komoly veszélyt, a tanulóság fejlődését fékező tényezőt jelent. Ha a dialektikus létterület okaival kapcsolatos belátás meglenne, akkor a Szellemi Iskolában sokan önkéntelenül egészen másképpen reagálnának.

A tanulók még túlságosan a vízszintes síkon reagálnak. Ez mindig a belátás hiányáról árulkodik. Az ilyen reakciók folytán vita keletkezik, holott minden vita és viszály csak energia elfecsérelése: és tétlenek, amikor a cselekvés abszolút szükséges lenne. Így töltik az emberek a napjaikat semmisségekkel és foglalkoznak lázasan fölösleges dolgokkal, holott a dialektika kínja és megpróbáltatásai következtében, és a szellemszikraatom keltette honvágy miatt készek lennének az ösvény bejárására.

Ebből az állapotból csak egyetlen kiút van: az emberi bukás okainak megismerése. Meg vagyunk győződve arról, hogy ebben a tekintetben sokan vélik magukat szakértőnek, s egész sor könyvet hordanak ide, vagy azt hiszik, hogy már ezek sem kellenek nekik, mert jobboldali agyféltekéjük edzett kamrái tele vannak tudással.

Először a Bibliát idézik, majd más szent hagyományt. Újra hallunk Ádámról és Éváról, a paradicsomról és a kígyóról: megjelenik az „arcod verítékével edd kenyeredet”, és a „fájdalommal szülsz magzatokat”: Bábel tornya és a nyelvek megzavarodása: a nagy özönvíz és az ittas Noé. Ezután a misztikus és okkult magyarázatok végtelen sora következik: „Így van megírva” és „így kell érteni”. „Akkor kezdődött és így folytatódott: most aztán a kellős közepén ülünk, és amilyenek vagyunk, olyanok vagyunk”.

Mindannyiónknak fáj a nyaka a hátrafordulástól, a múltbanézéstől. A vélemények különböznek, mert a külső történelem területe éppúgy tele van találgatással és spekulálással, mint a természet emlékezete, mert a természet emlékezetében olvasni tudók között nincsen két olyan ember, aki ugyanazt olvasná. E félreértések miatt aztán újabb könyveket írnak, s újabb tekintélyeket követnek, míg ezeket is ki nem gúnyolják és el nem vetik, hogy mások lépjenek a helyükbe.

Képzeljük el, hogy a világirodalomban mindent tanulmányoztak a bukással kapcsolatban, s terjedelmes ismeretekkel rendelkeznek. Tudók lennének ezzel? Erről szó sem lehet! E könyv szerzője itt is a saját tapasztalatából merít. Attól a pillanattól kezdve, amikor egy gyerek olvasni tud, egészen egy bizonyos pszichológiai pillanatig egész könyvtárakat olvasott ki, szülei kétségbeesésére. Mérhetetlen intellektuális éhségre reagált, de belefulladt az ezerféle vélemény terméketlen fáradozásába. Sokan vesztek el az ilyen viharban, belevesztek egy ilyen mértéktelen értelmi hajszába.

Akik ebbe az orkánba azért merülnek bele, akik ennek az ösztönzésnek azért engednek, mert „emberhalászok” akarnak lenni, csak azokat menti ki az Egyetemes Szerzet hálója az akadémikus tengerből, s veti a konkrét valóság partjára, az itt és a most valóságába.

Mert a bukás okait az itt és most valóságából kell levezetni. Ehhez nem kell ismeretlen ősökhöz visszatérniük, hanem saját magukban kell ezt megtalálniuk!

Sokan vergődnek halálos szükségben értelmi és misztikus keresőösztönük akadémiai tengerében. Ezen a tengeren veti ki a Szerzet a hálóját, melyet nem szavakból fontak, hanem az alapvető önismerethez vezető módszerből áll. Aki valóban ismeri önmagát, annak megvan a világos belátása, s így egész rendszerét megnyitja a segítő erőknek. Ezek az erők aztán transzfigurálják a rendszert. Ebben a mentési folyamatban maguk is a halászháló szálai lesznek, más fuldoklókkal együtt emberhalászok lesznek. Ezért állt a régi misztériumtemplom homlokzatán, hogy „ember ismerd meg magad”. Aki ismerte magát, az beléphetett a kapun a templomba, áthatolhatott a szentélyhez és magát is megszentelhette, egészségessé, egésszé tehette.

Aki az akadémiai tengerben fuldoklik, az a szellemszikraatom hatalmasan nógató hatása, a létproblémák ezrei miatt esett az árba. Mind azzal foglalkozik, hogy a bölcsek kövét halássza ki ebből a tengerből. Ezeknek mondja Jézus, az Úr: „Kövessetek, én emberhalászokká teszlek titeket”. Krisztus követése először is annak a világos belátását jelenti, hogy vigasztalan életterületét az ember maga teremtette és börtönfalait maga tartja karban. Aki fellép erre az első fokra, az kétségtelenül maga előtt látja a másodikat.

Mikrokozmoszunkat atomoszlophoz hasonlíthatnánk. Ezt az atomoszlopot táplálja: visszatükröző éter, részben hidrogén formájában: fényéter, részben oxigén formájában: életéter, részben nitrogén formájában: kémiai éter, részben szén formájában. Ez az emberi atomoszlop négy eledele.

Miért kapjuk ezeket az eledeleket, miért keletkeznek ennek következtében az atomoszlopban égések? Hogy életfolyamatok váljanak lehetővé. Az életfolyamatok termelőfolyamatok: abban az állapotban, amelyben a négy étert kapjuk, hogy feldolgozzuk a rendszerünkben, ezek okozzák életoszlopunkban különböző anyagok és erők termelődését.

Vegyük például a légzést. A belélegzett anyag egészen más mint a kilélegzett. Többek között széndioxidot lélegzünk ki, ami pedig égési termék, kémiai éter átalakulása.

A szénsavnak bizonyára több tulajdonságát ismerik. A légkör természetesen tartalmaz szénsavat, mert ez az emberek és állatok lélegzésénél, továbbá a szerves anyagok elégetésénél vagy rothadásánál keletkezik. Légkörünk így egyre több szénsavat tartalmazhatna, ami vészes következményekkel járna, mert a láng a szénsavban azonnal elalszik. Így a légkörben nemsokára minden égési folyamat lehetetlenné válna, és minden élet szó szerint megfulladna.

Ebből a szükségből a növényvilág segít ki. A növények levelei felveszik a szénsavat és oxigént adnak le. A növények világának köszönhetjük, hogy a saját életoszlopunk termékei bizonyos pillanatban nem ölnek meg minket. Megvizsgálták, hogy a légkörben mennyi szénsav lehet anélkül, hogy az ember halálát okozná. Az átlagember ezek szerint 5% szénsavat bír elviselni. Gondoljunk azonban arra, hogy ez az anyag a légkörben mindig jelen van, csak sokkal alacsonyabb százalékban. Gondoljanak a házukra, szobáikra, kertjükre. Életük nagy részét lakásukban töltik. Itt lélegzenek, tehát szénsavat termelnek. A szobáikban, kertjükben levő növények „tele tüdővel” lélegzik be az Önök termékét, a szénsavat.

Ez Önöknek, és a növényeiknek is áldás. Mert szénsav hiányában nem lennének növények – és növények hiányában Önök megfulladnának! A növényvilág, és ennek az ápolása tehát minden dialektikus ember számára létszükséglet. Minél több a bomlás, s minél nagyobb a fogyasztás, annál több a szénsav: minél több a szénsav, annál több növény, s annál biztosabb az élet mindannyiónk számára.

Az Önöktől kapott szénsavért a növények oxigént adnak. Ez azonban nem teljes értékű oxigén, hanem egy melléktermék. Azt mondhatjuk, hogy hasonlít a fényéterre, de valamivel sötétebb és sokkal alacsonyabb rezgésű. Ez a nem teljes értékű oxigén a légkörben összekeveredik a másik oxigénnel, mire mindezt újra belélegezzük, s így megint szénsavat termelünk…

Talán látják már ezt az életláncolatot, megértik, hogy a növényvilág kegyelméből élnek. Esetleg azt is felfedezik, hogy ez egy ijesztő, kétes, visszafejlesztő folyamat. Mielőtt azonban ezt tovább részletezzük, még valamit megemlítünk. A szénsav a kémiai éter terméke: de a másik három éter is átalakul a mi életoszlopunkban. Ezeknek a melléktermékei legalább olyan halálosak a mi számunkra, mint a szénsav. A szén mellékterméke létfenntartásunk érdekében növényvilágot tesz szükségessé. Nos, az életéter (= nitrogén), a fényéter (= oxigén) és a visszatükröző éter (= hidrogén) melléktermékei a növényvilágon kívül szükségessé teszi a rovarok világát, a mikrobák világát és az elementálok világát, újra csak miattunk! Mert ezek a birodalmak felszívnak mindent, amibe amúgy azonnal belehalnánk. Ezek a szó szoros értelmében a mi halálkisugárzásainkból élnek, s ennek a halálsugárzásoknak a bomlási termékeit szolgáltatják vissza nekünk.

Csoda-e, hogy ezek a birodalmak, amelyek Istentől elszakadt, önérvényesítésre törekvő létünk halálos kigőzölgéseiből élnek, egymást üldözik, megeszik, felemésztik, megcsonkítják és elrontják? Hogyan lehetséges ebben még valami szépet is látni? Hogyan lehetséges, hogy ettől még elvárnak valamit? Nem látják ezt a természettörvényes szörnyűséget? Ki tud valóban élni ebben a pokolban?

Világos-e már, hogy bukott állapotban élnek? Hogy már csak a mai emberlétükkel is még mindig állandóan közreműködnek a bukásban? Hogy az emberiség ész nélkül az atomvészbe rohan? Természettudományosan hajszálpontosan be lehet bizonyítani, hogy minden másodpercben részt veszünk és együttműködünk egy kozmikus katasztrófában: hogy míg az ősember egykor az élet lélegzetét a Gnózistól kapta, a mi létrendünkben állandóan a halál lélegzete liheg bennünk. Egy gyerek is megértheti, hogy a természeti birodalmak, melyek azért szükségesek, hogy a saját halálos lélegzetünktől megvédjenek minket, egyszer felmondják a szolgálatot.

Az ember egyre több mesterséges élelemmel táplálkozik, egyre több erdőt irt ki és épít be, a mikrobák és rovarok ellen egyre több mérget vet be, betegségeket nyom el, hullákat éget, állatokat géppel helyettesít, s ki tudja mi mindent nem csinál még önfenntartási és önérvényesítő törekvésében. A veszélyek elleni harccal újabb veszélyeket kelt. Hiábavaló fáradozás ez. Az emberi életoszlop által termelt halálos erők, amelyeket a védő természeti birodalmak már nem tudnak teljesen semlegesíteni, egyre számosabbak lesznek. A halál lélegzete egyre inkább teret nyer, s ennek a következménye csakis egy atomi robbanás lehet, amit mi „kozmikus forradalomnak” nevezünk.

Tudják-e, hogy az emberiség minden betegségét az ember alatti birodalmak egyike okozza, amelyekre azonban szükségünk van, hogy életoszlopunk néhány veszélyes melléktermékét feldolgozza? Gondoljanak csak a szúnyogra, erre a szúró méregzsákra, mely sok betegség okozója. Ez a rovar életoszlopunk atomi termékeiből él. Megtámad és vakon reagálva csíp minket, mert önfenntartási ösztönében minden teremtmény a teremtőjéhez és létfenntartójához fordul. Mi ennek a következménye? A szúnyogot kiirtják, s ez érthető. Más rovaroknak, melyek átveszik a szerepét, szintén a létét veszélyeztetik. A mikrobák és vírusok ellen, melyek ugyanazon okból támadják a testünket, szintén harcolunk. Mindezt pedig azért tesszük, mert tennünk kell, mert nem tehetünk mást. Ha azonban egyszer sikerülne a kórokozókat kiirtani, akkor meg a főméregnek esnénk áldozatul, amelyet magunk termelünk, s amelynek eddig az ember alatti birodalmak biológiai működése miatt csak lassított, tehát erősen legyengített következményeit szenvedtük el betegségek formájában. Elképzelhető-e nagyobb tragédia? Betegségek ellen harcolni, egészségre törekedni, s ezzel tele tüdővel a saját halál-kigőzölgést belélegezni!

Aki mindezt világosan belátja és átéli, aki belülről birtokolja az emberi állapot természetismeretét, annak van önismerete. Az ilyen ember félreteszi a könyveit, abbahagyja dühödt kísérleteit, amelyekkel fejét az akadémiai tenger hullámai fölött próbálja tartani. Őbenne csak egyetlen elhatározás, egyetlen kívánság van: hogy szerencsétlen atomi állapotának véget vessen, s szíve egyetlen vágya az Élet Lélegzete általi megmenekülés.

„Mint a szarvas kívánkozik a folyó vizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten.

Szomjúhozik lelkem Istenre, az élő Istenre. Mikor jutok el oda, hogy Isten előtt állhatok?”

XVI A dialektika rögeszméje

Az előző fejezetben megpróbáltunk új természetismeretet közvetíteni, hogy ezzel eljuthassanak az önismerethez, mert ez az isteni ember misztériumaira nyíló ajtó. Felfedeztük a dialektika természetének puszta valóságát. Láttuk, hogy a dialektikus ember életoszlopa különböző halálos sugárzásokat és erőket kelt, amelyek őt magát azonnal tönkre tennék, létét lehetetlenné tennék, ha világrendünkben nem lennének más természeti birodalmak is, melyek ezekből az erőkből élnek és így az emberiség halálsugárzásait részben semlegesítik. A dialektikus ember létezésének a ténye szükségessé teszi az ember alatti különböző természetbirodalmakat. Megjelenésüket és létezésüket ezek az ember alatti birodalmak tehát halálos miazmáinknak, létezésünk tényének köszönhetik, ami megmutatja, hogy mennyire egyek velünk, s a mi sorsunk okait, a karmánkat bizonyítják. Holott létünk fenntartása érdekében keletkeztek, ugyanakkor a veszélyeztetőink, ellenségeink is és primitív létük okai miatt egymásra is rátámadnak.

A dialektikus ember nagy és sokféle vész-erőt termel. Habár ezek a vészes erők az említett természeti birodalmak miatt ideiglenesen és részben visszaszorulnak, hatásuk az ok és okozat törvénye miatt, különböző formában, előbb vagy utóbb utolér minket. A felszabadulás ösvényének igazi keresője így észreveszi, hogy mily szörnyű világrendben él, hogy már csupán a lénye működésével is bűntárs a világ tragédiájában. Meg van győződve, hogy egész mikrokozmoszával egy istentelen világrendhez tartozik és abban részesül. Ezért egész szíve Istenre szomjúhozik, az isteni valóságra vágyik, amelyről tudja, hogy az hívja őt. A tanulóban így egyre erősebben tudatosul reménytelen dialektikus valósága.

Akinek ez az önismerő és világismerő tudata még nincsen meg, az folytatja kísérleteit, amelyekkel kívánságait a vízszintes síkon szeretné teljesíteni. Tovább törekszik a földi örömökre, és a földi javakat hajszolja. Örvend a vélt birtoknak, és mély fájdalmat érez, ha az szertefoszlik, mint a délibáb. Ez a hajsza és csalódás sokszor váltakozik, s az embert erősen foglalkoztatja, éveken át, olykor sok életen át, míg a folytonos fájdalmas tapasztalatok révén végre derengeni nem kezd a tudatában a természet igazi ismeretének valósága.

A kereső akkor átéli a bölcs Prédikátor szavait: „Minden hiábavalóság, felette nagy hiábavalóság”. Itt minden illúzió, maradéktalan csalódás, mérhetetlen fájdalom, kimondhatatlan tragikum.

Ezért abbahagyja minden fáradozását a vízszintes síkon, mind a gondolkodást, mind az érzést, az akarást és a cselekvést illetően is, és szemeit a hegyekre emeli, ahonnan a segítsége jön majd.

Amíg még ebben a természetben keresnek életbeteljesülést, amíg polgári, társadalmi vagy emberbarát remények után futnak ebben a természetben, addig még nem érték el ezt az álláspontot, amelyet nem lehet Önökre kényszeríteni, és semmiféle elhatározással sem emelkedhetnek fel ehhez. Ehhez fel kell növekedni, tapasztalat árán megérni rá. Tapasztalatból kell tökéletesen tudniuk, hogy életoszlopuk minden működése halált okoz és terjeszt, s hogy ezt a halált az fogja fel, amit „élővilágnak” neveznek, holott élethez ezeknek semmi közük, s az Önök haláltermékeit számtalan más formában bocsátják ki újra, s hogy halálerőik így romlást árasztanak és váltanak ki és létük a szó szoros értelmében fájdalom, halál és kín okozója.

Ha birtokukban van ez az ismeret, ez a belátás, akkor ebben a kínörvényben már nem akarnak majd részt venni, mert először is alapjaiig megvizsgálták a dialektikus valóságot, másodszor pedig egyetlen téveszmének sem esnek már áldozatul. Erre a két oszlopra kell a tanulóságot alapozni, mert ez teszi az embert képessé arra, hogy már csakis az egyetlen célra, az isteni valóságra irányuljon. Csak ekkor keresheti igazán az isteni misztériumok ajtaját, hogy bekopogtasson. Őneki mondják, hogy „keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik néktek”. Csak ekkor sikerül valóban megváltásért kiáltania.

Legtöbbször mellékes szükségek következtében kérnek segélyt, amiket természetük igazi ismeretének hiánya okoz, vagy az, hogy téveszmének engednek. Ha az egyik szükség éppen elmúlt, azonnal azzal foglalkoznak, hogy a következő nehézség okait teremtsék meg. Az a segélykérés azonban, amire a Szerzet mindig felel, egy lelkiállapot következménye. Ebben a lelkiállapotban, Buddha szavai szerint, él a megértés: Ha a Föld mindaz lenne, amit a költők álmodtak róla, ha minden bajt kisepertek volna, minden fájdalomnak véget vetettek volna, minden öröm bensőségessé, minden szépség magasságossá, minden a tökéletesség csúcsára emelkedett volna, a lélek akkor is belefáradna, s minden kívánságot mellőzve elfordulna tőle. Ez a dialektikus föld börtönné vált számára, s bármilyen díszes is lenne, a lélek mégis a szabad, korlátlan légkörre vágyna az őt körülzáró falakon kívül. A tükörszféra úgynevezett mennyországa a lélek számára éppoly kevéssé vonzó, mint az anyagszféra: abba is belefáradt. Azok a mennyei örömök is elveszítették minden vonzóerejüket.

A saját észbeli és érzelmi élvezetek a legcsekélyebb mértékben sem elégítik ki többé, jönnek és mennek, múlandók, mint az érzékek észlelései: korlátozottak, illanók, nem kielégítők. A lélek belefáradt ebbe a sok változásba, s ebben a fáradtságban hangosan a megszabadulásért kiált.

Sok kereső átélte már ezt az állapotot, amikor megértette mindennek az értéktelenségét: ez azonban legtöbbször a rádöbbenésnek csak egy röpke pillanata volt, amire aztán a külső dolgoknak újra sikerült érvényesülniük, s az elvakító káprázat bódító örömei a lelket újra az elégedettség állapotába ringatták.

Valószínűleg ismeretes, hogy a káprázat gyakran öröm, szépség, nagyszerűség formájában tolakodik hozzánk: Világunk őrületének sok olyan távlata van, mely bizonyos tekintetben fölöttébb figyelemreméltó és nemes. Ezeket a távlatokat olyan erők sugallják, amelyek a legnagyobb erőfeszítéssel próbálják ezt a világot a Gnózis számára elfogadhatóvá és a Gnózissal összhangban lévő renddé tenni. Ezek a sugallatok is nemesnek és figyelemreméltónak nevezhetők bizonyos tekintetben. Ezekkel a nemes művekkel így évek és életek telhetnek el. Napjaikat a teljesen önzetlen fáradozások sorával lehet kitölteni, minden tekintetben emberbarát tevékenységekkel terhelve. Az emberiséget meg akarják javítani és egészségessé tenni, számtalan gyakorlati eszményt próbálnak megvalósítani, és minden újabb mérföldkőnél felujjonganak.

Mindez az önzetlen fáradozás és küzdelem rányomja a pecsétjét egész személyiségükre. Pillantásuk a távlatokat tükrözi, mindazt, amit a jövőben biztosnak vélnek: – de a rögeszme elmebetegség, őrület! Ha gondosan megfigyeljük, akkor ezt az őrületet tűzként látjuk lobogni a szem tükre mögött. Az őrület lángjai magasra csapnak ezen a világon. A művészet, a tudomány és a természetes vallások tanúskodnak erről.

Ugyanúgy lobog ez a természetes okkultizmusban, mint a humanizmusban.

A lidércfények lángjainak ezt a lápját, ezt a tűzvészt nem szándékos gonoszság szítja, hanem ezek a vörös lángnyelvek hatalmas igyekezetként szállnak az egek felé, arra törekedve, hogy ezt a világrendet elfogadhatóvá tegyék, és minden isteni erőt ez elé a szekér elé fogjanak.

Minden idők legnagyobb természet-okkult szerzete ennek a tervnek a kivitelezésén dolgozik minden eredmény nélkül. Célja érdekében minden utat kipróbált, s habár szándéka bizonyos szempontból nemes és önzetlen volt, célját minden áron elérni akarván, az ősidőkben elkezdett kényszert alkalmazni. Kényszer alkalmazásához azonban hatalomra van szükség, hatalom érvényesítéséhez pedig hatalmi eszközökre.

Fel tudják-e ismerni ennek a szerzetnek a tragédiáját, ami az őrület abszolút következménye? Mérhetetlenül mély szakadékba vetette magát. Hogy minden ellenállást kikapcsoljon, saját jogszabályokat állított fel és bírói ítéleteket hozott. Az ítélet végrehajtásához azonban eszközökre van szükség. Így ezeket is létrehozták, megjelentek a börtönök és kínzókamrák, gyilkosság, öldöklés.

Ez pedig az egész emberiségnek csaknem teljes fogságához vezetett. Nem csak ennek a természetnek vagyunk foglyai a természetünknél fogva, hanem ennek a szerzetnek is, az ő mágiája következtében. Városaink minden negyedében, minden kis faluban, és világunk nagy részének minden kis helységében megvannak az épületei, amelyekben a fogság biztosításának mágiáját gyakorolják, úgy hogy milliók vannak testi és lelki viszonylatban is megkötve, s más millióknak korlátozzák nagy mértékben a mozgási szabadságát.

Ősrégi, Atlantisz korából származó módszerekkel nap mint nap rontó éterkészítményeket sugároznak a légkörbe. A dialektika alapvető rögeszméjéből született eredetileg nemes célnak így számtalan feketemágus áramlat lett az elkerülhetetlen mellékjelensége. Ahogyan ez a szerzet az anyagszférát a markában tartja, úgy a tükörszférában is szilárdan megalapította a hatalmát. Ott is mágiával kormányoz a fajtájabeliekkel.

Mindezek után el tudják képzelni mit jelent az, ha ezek a természetokkultisták egy embert átokkal sújtanak. Az ilyen embert itt is és a tükörszférában is személyesen az életrezgésével ellentétes sugárzás éri. Ha még semmit sem tud a megszabadító életről, halála után a másvilágon azonnal heves, nyugtalanító erő hajszolja, ami a legtöbb esetben rövid időn belül számára kívülről elhatározott, inkarnációba hajtja.

Azért szembesítjük ezzel a valósággal, mely egyikőnket sem hagyja bántatlanul, hogy megmutassuk, hová kell vezetnie ennek az általános rögeszmének. Az ember először Júdás, a nemes, a nagy idealista, aki emberhalász, az emberek megmentője akar lenni. Azután ez a Júdás hivatott tanítvány lesz, ami miatt rendkívül nagy értékekkel szabad gazdálkodnia. Ha aztán a Krisztus ösvénye eltér ennek a természetnek az útjától, és elhangzik a kijelentés, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”, akkor a Júdás, mivel nincsen természetismerete, a rögeszmét nem látja át, s emiatt az ösvényre nem akar és nem is tud rátérni, először haditervet kohol és alkut keres, hogy végül árulással és gyilkossággal fejezze be a művét.

Ez a rosszaság azonban, mely a világi jóságból születik, ez a feltartóztathatatlan dialektikus törvény, ami minden jót gonoszra fordít, a Gnózisnak egyetlen gyermekét sem tudja hatalmába ejteni. Minden világi törekvés eredménye, minden szervezett dialektika vége, mint a Júdásé, abban a pillanatban önmegsemmisítés lesz, amikor a feltámadás reggelének pírja színezi be Keleten a láthatárt. Ha tehát a lábukat az ösvényre akarják tenni, akkor minden dialektikus jelenség és kísérlet ürességének és haszontalanságának lelkük maradandó tudatfogalmává kell válnia. Meg kell érteniük, hogy a legnemesebb és legönzetlenebb kísérletnek is, amelyet a rögeszmében kezdenek és folytatnak, elkerülhetetlenül, előbb vagy utóbb az egyetemes világosság elleni bűntettel kell végződnie.

E belátás nélkül, a megszabadulást előkészítő állapot elérése nélkül senki sem léphet az ösvényre, nem mehet be a misztériumok első ajtaján. Ha azonban áthatoltak a tudatnak ehhez az állapotához, akkor az ösvény ajtaja előtt állnak. Csak akkor hagyják el a kerékforgás poros országútjait, hogy felmásszanak a templomhegyre azzal a szilárd elhatározással, hogy kimenekülnek az anyagszféra- és a tükörszféra-élet rabszolgaságából és elnyerhessék az elérés hegycsúcsának szabadságát.

Az ösvényre térés még nem jelenti a nagy cél elérését, mégis a rátérést egy olyan útra, mely ehhez a célhoz vezet. Ezen az úton mindent maradéktalanul vissza kell hagyni, ami ebből a természetből való, ami a mikrokozmoszba behatolt és ezzel összenőtt, ami a mikrokozmoszban alapvetően elromlott, s ezzel lépésről lépésre meg kell teremteni azokat a körülményeket, amelyekkel egy új világosságban és új erővel az egész lény transzfigurálhat.

Vannak tanulók, akik ezen az ösvényen már megtették az első tétova lépéseket. Napozhatnak a kelő pirkadat kegyelmének sugaraiban. Kötelességünknek tartjuk azonban nagyon komolyan figyelmeztetni őket, mert a transzmutáció és transzfiguráció ösvényén nagy veszélyek leselkednek. Ezeknek egyike igen figyelemre méltó. Ha ennek esnek áldozatul, akkor először az ösvény abszolút valóságában kezdenek kételkedni. Ezután a transzfigurisztikus ösvényt félreismerik. Végül olyan tettekre éreznek ösztönzést, amelyek egyenesen a Szellemi Iskola ellen irányulnak: akkor megpróbálják a Szellemi Iskolát megölni.

Az árulásnak ez a háromszoros jele, a kételkedés, megtagadás és fenyegetés annyira klasszikus, hogy a világtörténelemben a mai napig is mindenütt megtalálható. Gondoljanak csak Ágostonra, a Manicheusok volt tanulójára, aki az előbb említett szerzet alapítóinak egyike lett.

Keletkezését és fennmaradását minden dialektikus szerzet, itt is és a tükörszférában is, minden hierofánsával, adeptusával és jelöltjével, az egyetlen, igazi ösvény e nagy kezdeti veszélyének köszönheti. A dialektika minden szerzetét a transzfigurisztikus Iskola kudarcot vallott jelöltjei alapították, és soraikat azokkal töltik fel, akik a mai időkben is ugyanúgy járnak.

A kételkedés, megtagadás és veszélyeztetés tehát nem kívülről közeledik a Szellemi Iskolához, hanem legtöbbször a Szellemi Iskola előudvarában keletkezik! Először a kétely jelentkezik, ami még negatív stádium. Majd egyre hevesebb tevékenység fejlődik ki: a megtagadást, amit először csak a saját szívében rejteget, másokhoz is továbbviszi. Eleinte leplezetten táplálja, később, erősödő belső ösztön hatására, egyre nyíltabban ad kifejezést neki. A megtagadás azután alakot ölt, szervezetté válik, terv lesz. És – hogyan is lehetne másképpen – a tervet felfedezik, ahogyan már első jeleit is észrevették. Amikor aztán a Szellemi Iskolában mind asztalhoz ülnek, hogy a mennyei kenyérrel táplálkozzanak, akkor a júdásjelleműnek tudatosan átnyújtják a falatot, és elhangzik a mantram, a varázsige: „Amit tenni akarsz, tedd meg hamar”. Amire Júdás kimegy saját énje éjszakájába, hogy a megtagadás stádiumából a veszélyeztetés, a fenyegetés stádiumába lépjen, aminek egyetlen vége csak a végzet lehet.

Miféle veszélyről van itt szó, amelynek ennyien estek és esnek áldozatul? Ez a mikrokozmoszban lévő két személyiség, két egzisztencia veszélye.

XVII A két alak a mikrokozmoszban

A tanulót az ösvény elején háromszoros kísértet fenyegeti: a mikrokozmoszban levő két személy, két lény. A transzfigurálás ösvényére térő tanuló ezzel a veszéllyel háromszorosan találkozik. A tanulóban először a kétség magját veti el. Ez kételkedés az újjászületés módjában, ahogyan azt az egyetemes tan hirdeti és teszi lehetővé. Ezt a kételkedést nagyon természetes módon kelti. Ha a tanulóban ez táptalajra talál, akkor a megtagadás kezd rajta eluralkodni. Harmadszorra aztán fenyegetésre kerül sor. Az egyetemes tan minden szolgáját, a bonafid Szellemi Iskola minden tevékenységét fenyegeti, erre kényszerül, félelemből és ellenkezésből, szükségből és haragból, mert az ilyen ember a saját szellemszikrája belső hangját akarja elfojtani.

A Gnózis világossága, mely minden szívbe beragyog, az ilyen emberek számára akadályt jelent. Megpróbálnak ellentállni neki, kioltani azt, de talán sejthető, hogy ez mennyire lehetetlen. Ezért mondtuk, hogy egy ilyen tevékenységnek csak egyetlen vége lehet: öngyilkosság, a félrevezetett tanulónak és követőinek a szellemi halála, dialektikus pusztulásuk kiéleződése és siettetése.

Ennek a drámának a tragikuma, melyet a világtörténelemben minden időkben bemutattak, oly nagy és lélegzetállító, és sajnos sokak számára annyira elháríthatatlan, hogy szükségesnek tartottuk ezt figyelmeztető és ismertető értelemben közölni. A mikrokozmoszban lévő két lény magyarázata és tanítása a Szerzet tevékenységének mindig is a rejtett oldalához tartozott. Mindig szóban közölték azokkal, akiknek utuk megtalálásához szükségük volt rá. „Az utolsó napok időszakában” azonban, amelybe az emberiség belépett, sok mindent nyilvánosságra kell hozni, ami eddig rejtve volt, mégpedig a következő okokból:

Egy kozmikus forradalom azzal jár, hogy az ösvény sikerességének esélyei sokkal nagyobbak és sokrétűbbek lesznek. Emiatt a jelöltek száma is növekszik, és a Szellemi Iskola munkája is terjedelmesebb lesz. Míg azelőtt egyes jelöltekről volt szó, most ezreknek kell segíteni. Ez a helyzet teszi szükségessé, hogy a szolgálat helyeiről a templomokban, és újabb irodalom útján is azokat, akik meg tudják érteni, figyelmeztessék a tanulók számára szükséges összefüggésekre. A figyelmeztetések formája megakadályozza a velük való visszaélést és a helytelen reagálást.

A tanulónak tudnia kell, hogy az igazi ösvény bejáratát három nagy akadály torlaszolja el. Az első az én-lénye, és az anyagszféra minden káprázata. A másik akadály a tükörszférából, és az abban tevékenykedő erőktől és lényektől ered. A harmadik akadályról eddig alig beszéltünk. Ez a saját mikrokozmoszában rejlik, különösen ennek legismeretlenebb részében, az aurikus lényben. Ez a harmadik akadály csak akkor mutatkozik meg teljesen, ha annak a „veszélye” fenyeget, hogy a tanuló az első kettőtől megmenekül.

Az aurikus lény egy hétszeresen szervezett térség, amelyben a mikrokozmikus égbolt minden erője és szerve jelen van. A gömbalakon kívül személyiségalakja is van, amely azonban sokkal nagyobb a földi személyiségénél, aminek ismerjük magunkat. Nem nehéz megérteni, hogy az aurikus személyiség egy fényalak, fénylény, és mivel a személyes égbolt szerveinek a foglalata, bizonyos tekintetben mennyei lényről is beszélhetnénk, világító, szikrázó, hatalmas, legalább is kétméteres, több dimenziósan nagyszerű alakról.

Így ki kell jelentenünk, hogy minden mikrokozmosznak két személyisége, egy földi és egy aurikus alakja van. Ezt az auraalakot azonban, ezt a mennyei formát, csaknem óriási alakjával és nagy képességeivel, mégsem szabad az eredeti alaknak nézni, azzal összetéveszteni, amelynek még újra meg kell születnie a mikroszban és aki majd újra bemehet az eredeti emberországba, a Mozdulatlan Birodalomba. A mikrokozmosznak tehát nem csak a földi alakját kell transzfigurálással megújítani, hanem ezt a mennyei alakot is.

Az aurikus személyiséget mindenekelőtt az okkult irodalom nevezi gyakran felettes énnek, igazi embernek, bennünk lévő istennek, s a tanulókat arra serkenti, hogy teljesen olvadjanak össze a felettes énnel. Ilyesmire érzékeny, szenzitív emberek, vagy akiknek médiumi tulajdonságaik vannak, olykor benyomásokat kaphatnak a felettes éntől, vagy néha érintkezésbe kerülnek vele. Misztikus-vallásos elragadtatás állapotában az al-ént gyakran beárnyékolja a felettes én. A tudatlan ember az ilyen beárnyékolásban úgy véli, hogy különös isteni kegyelemben részesült, pedig csak a saját aurikus prototípusát látta.

Az ismert Neumann Terézt, a stigmatizáltat, aki „gyermekként jár ki és be a mennyei szűznél”, s akit egyházi csodaként csaknem imádnak, nem káprázat vagy a tükörszféra ejtette hatalmába, hanem egyszerűen negatív-okkult kapcsolatot hozott létre saját aurikus lényével: ez az ő „mennyei szüze”! Minden misztikus elragadtatásban felszedett tapasztalatnak, Jézus-jelenségnek és ehhez hasonlóknak ugyanez az alapja.

Ha most a fentiek alapján a saját tapasztalataikat vizsgál-

ják, akkor valószínűleg kitűnik, hogy Önök is tapasztalták már aurikus lényüknek valami érintését, láttak vagy éreztek belőle valamit. Esetleg felteszik a kérdést: „Honnan veszi az aurikus lény a csillogását és magasztosságát? Miért ilyen hatalmas? Mi a célja, lényege és fajtája? Jó-e vagy gonosz?”

Ezekre a kérdésekre csak akkor kapnak kielégítő választ, ha mindent figyelembe vesznek, amit az egyetemes tan közölt az aurikus lényről. Az aurikus lény többek között érzékelő központok, erőközpontok és fókuszok égboltja. Ezek az elvek egységet képeznek, lángoló tüzet, nagy erők kapcsolatát, amelyekben bizonyos tűz ég. Ennek a lángoló egységnek egyik megnyilatkozása a tüzes, világító jelenség, amelyben egy emberi alak gigantikus képét láthatjuk: groteszk, mágikus, különös benyomást keltő.

Ennek a nagy tűznek egy másik jelensége az ebben az égboltban megjelenő kis világ, a mikrobolygó, a földi ember, az al-én. Ebből a lángoló aurikus tűzből lettek, ez a tűz tartja fenn Önöket. Az aurikus alak így tükröződik a földi formában, őt viszont a mi léttevékenységünk táplálja és tartja fenn. Ha elragadtatott imádattal néznek fel a saját mikrokozmikus egükbe, saját tűzistenükre, akiből lettek és léteznek, akkor természetes, hogy ő válaszol. Éppúgy természetes, hogy ha az énnel, saját, nem-transzfigurált világunkkal akarunk a valóban isteni misztériumok útjára térni, akkor ez az aurikus tűzisten utunkat állja. Mert kölcsönös függőségünkből az következik, hogy az énközpontúság és a közönséges én érvényesülési törekvése kölcsönös alapon a saját lipikarendszerét, saját mennyboltját helyezi a központba.

Valóban isten van tehát Önökben, a lipika-lény, az aurikus lény! Ez a teremtőjük, halandó lényük teremtője: Önök az ő teremtményei. Ez a teremtő soha sem hagyhatja el a teremtményét, mert a kölcsönös függőségben a teremtmény pusztulása a teremtő pusztulását is jelenti. Más szóval: a saját égboltunk tűzlénye, habár alakja van, több tekintetben személytelen. Gonosz, ha mi gonoszok vagyunk, jó, ha mi jók vagyunk. És le lesz bontva, ha mi az endúrában lebontjuk magunkat. Aki azt mondja, hogy az ösvényen van, mialatt a lipikalény még teljes erővel él, az hazudik.

Az aura tűzlénye a misztériumok Lucifere. Ez a név az előzők után már nem szorul több magyarázatra.

A bukottság állapota okozta mikrokozmikus folyamatok következtében a lipikában egy istentelen hidrogénelv ég oxigénben, s a rezgésszámot a nitrogén szabályozza: a nitrogén a fékező tényező, mely lehetővé teszi a mikrobolygó megnyilvánulását az alantas, földi szénben. A mikrobolygó időnként elmúlik, mire a kis megnyilvánulási térség zűrzavarában újabb mikrobolygó jön létre. A tűzlény azonban megmarad! A váltakozó mikrobolygólétek minden eredményét felveszi magába, s formája és szervszerkezete, erről tanúskodva, az évek megszámlálhatatlan sorának bélyegét viseli. A mikro- égbolt jelei állandóan változnak, mert a fékező tényező hatására tüzek alusznak ki és mások gyulladnak meg, ahogyan a Lucifer előtti idők fókuszai már korszakok óta alszanak, mert a szentségtelen tűzben nem tudnak égni. Ennek az állapotnak az eredményei újra meg újra megnyilvánulnak a kis bolygóban.

Így száguld az egész rendszer sötétvörös villámként a téren át, mintegy az űrbe veszve. Az embert, a kis bolygót a saját Lucifere, saját sátánja, saját természetistene kíséri és vezeti. De – olvasó – meg kell értenie, hogy ez a természetisten tulajdonképpen az Ön alárendeltje, a szolgája, legkedvesebb barátja, jézus-utánzata, mennyei szüze, mestere, aki egyetlen intésére szolgálja Önt: Ön megkapja amit kíván. Hívja fel a tüzet, és Ön égni fog! Amint vet, úgy fog aratni is. Mindent, ami Ön volt, a lipikalénye hozott el Önre, a felettes énje, énjének ez az elfajult vetülete, az Önben lévő természetisten.

Ez a lipikalény, amelyet soha sem szántak életrendszerük alapjának, alkotja meg és tartja fenn a rendszerüket. Ebből a lipikalényből a legtöbb ember uralkodót csinált, tüzes, ördögi szörnyet, természetistent, aki a vétkeiket bünteti a ki tudja hányadik ízig. Az embereknek minden okuk meg is van arra, hogy féljenek ettől az aurikus tehertől.

Így keletkezett a félelem, a határtalan félelem, ebből a félelemből pedig a természetes vallások és a természetes okkultizmus, mert az embereknek valóban megvan az okuk arra, hogy kibéküljenek ezzel a saját, úgynevezett felettes énnel, ezzel a tűzistennel, karmájuk hordozójával és kisugárzójával.

Könnyeket ontanak és alávetik magukat istenüknek, szívükben az ösvény kereséséről álmodozva. Így bizonyos szelídséget és gyöngédséget árasztanak: ilyenkor úgyszólván jószándékot termelnek, ami természeti törvényeknek megfelelően fékezi az égő tűz áradatát. A termelt gyengédség késlelteti a baj beáramlását: a természetisten megsegítette Önöket.

Az okkultizmus a módszerek egyike, amelyekkel a felettes én és az al-én között próbálnak bizonyos egyensúlyt létrehozni, hogy a személytelen felettes ént az alacsony, az al-én ellenőrizhesse. Ezzel a rögeszmével aztán az ember azt hiszi, hogy akkor már semmi baj sem történhet, mert „én fogom a kormányt és én dirigálok”. Ha azonban a felettes és az al-én így egyesül, akkor az egész lény, mint mikrokozmikus rendszer, menthetetlenül elveszett.

Mindez most még több aggodalmat kelthet. Ha azonban jól megértették, amit közölni akartunk, akkor minden félelmük elillan, mert az aurikus lény nem szándékozik Önöket megölni. Tevékenységük csak akkor okozza a pusztulásukat, ha ezt folytatottan önző élettel maguk készítik elő. Ha kötéllel felakasztják magukat, akkor a kötél-e a haláluk oka, vagy pedig saját maguk, akik a tettet elkövették?

Ha egykor valóban égi fények aludtak ki lipikarendszerükben, akkor az élet teljes megfordításával bizonyára lehetséges lesz a régi, dicső égboltot helyreállítani. Ahogyan tehát a szívükben van egy szellemszikra-atom, úgy létezik egy eredeti szellemszikra-elv az égboltjukban is, mely szinte nyugvó, holt Nap. Ha aztán egy emberfia rátér az útra, amelyet a transzfigurisztikus misztériumok Iskolája minden időkben tanít, akkor nem a felettes ént hívja fel, nem a lipika-égbolthoz apellál, akkor már nem ezt a csillagos eget vizsgálja asztrológus barátunk, hanem átfúrja magát ezen a szentségtelenségben égő mennybolton, és „szemeit a hegyekre emeli, ahonnan a segítsége jön”.

Ez a segítség pedig megjön: mivel a lipikának egykor eloltott fényei közül egyet új dicsőségre lehetett lobbantani, a szív szellemszikraatomját is meg lehet érinteni, amire végbemegy az oly gyakran leírt folyamat. A szellemszikra-sugárzás a tímuszmirigyen keresztül eléri a vért, ezen az élet-jordánon át pedig a luciferi elv magját az al-énben, a tudat magját a főszentélyben. Ha ez a két elv el tudja fogadni egymást, akkor Jézust megkeresztelik a Jordánban: János, a természet megtisztult énje, visszavonul és Jézus megkezdi három éves vándorlását.

Ez a vándorlás az elromlott mikrobolygó folyamatszerű megérintése egy szent erővel. A Biblia mitológiája úgy ábrázolja, hogy Jézus először a pusztába megy. Nem puszta-e a mi földi énünk, amelyben mindaz, ami valóságos, csak kopár vigasztalanságra talál? Ezen az egész pusztán azonban a jézussugárzásnak mégis „negyven nap és negyven éjjel” kell átküzdenie magát: ez a küzdelem teljességének a képe, a poháré, amelyet az utolsó cseppig ki kell üríteni.

Talán megértik, hogy most mi történik. Az új élet ereje megtámadja mikrobolygónkat, aminek következtében a mikrobolygó és a természetes lipikatűz kölcsönhatása azonnal megzavarodik. A természetisten és a dialektikus ember egyensúlya megszakad. Ha most ezt a dialektikus embert az endúrisztikus halálra ösztönzik, akkor ennek elkerülhetetlenül a természetlipika halála, Lucifer, sátán, a bennünk levő természetisten vége lesz a következménye.

Ezért érthető, hogy mi történik az ösvény kezdetén, amely a pusztából az igaz élethez vezet: a lipikalény egész nagyszerűségével, egész karma-kincsével, korszakok óta tartó hatalmával ráront a jelöltre. Ezt így írják le: „Ekkor Jézust a Szellem a pusztába vitte. Miután pedig negyven nap és negyven éjjel böjtölt, éhezett. Ekkor hozzámenvén a kísértő, monda néki: Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké”. Az új hatalommal, amiben részesültél, ezt a természetet átalakíthatod, művelheted, és a kövekből kenyeret csinálhatsz.

A természet felettes énje a jelöltet vissza akarja tartani ebben a természetrendben azzal, hogy a luciferi természet elfogadhatóvá tételére csábítja.

Jézus pedig felelvén, azt mondta: „Az ember nem csak kenyérből él, hanem minden igéből, amely Istennek szájából származik”. Jézus határozottan visszautasítja a lipikajelenséget, amely csak a saját természetes feladatának akar eleget tenni.

„Ekkor vivé őt az ördög a szent városba, és odahelyezé a templom tetejére. És monda néki: Ha Isten fia vagy, vesd alá magadat.” Vagyis bizonyítsd be, hogy legyőzted a nehézségi erőt, bizonyítsd be, hogy az apostoli kör részese vagy.

Az eredetiség bizonyítékát azonban a földi térségben nem lehet és nem szabad megjelentetni. Ha a jelölt megmutatná a hatalmát, akkor az a földi emberre semmilyen befolyással sem lenne, sőt, a jelölt állapotát félreismerné. Meggyőzésre irányuló kísérletével pedig a jelölt azt bizonyítaná, hogy a saját hatalmában, amit újra megkapott, még nem bízik. Tehát a Gnózis hatalmát tenné próbára, ami csupán dialektikus ellenőrzés lenne az „első a biztonság” jelszó szerint. A jelölt erre a kísértésre tehát azt feleli, hogy „ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!”

„Ekkor az ördög őt egy igen magas hegyre vitte, s megmutatta neki a világ minden országát és azok dicsőségét, mondván: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” A lipikalény, mely most már egész létét abszolút bizonytalannak látja, bemutatja egész pompáját és hatalmát, s felajánlja neki a dialektika legmagasabb elérhetőségeit. Most azonban a jelölt bebizonyítja eltökéltségét, hogy a legnagyszerűbb káprázatoktól is teljesen elbúcsúzik, és azt mondja: „Távozz tőlem sátán, mert csakis Istent fogom szolgálni!”

Az igazi ösvény bejáratánál a lipikalény felszólítást intéz a jelölt három természet-egójához: először a régi énközpontúságához, másodszor a régi erkölcséhez, harmadszor a régi eszményeihez. Ha bebizonyosodik, hogy a Gnózis új sugárzása a tanuló vérében elég erős, akkor a sátán távozik tőle, vagyis akkor a luciferi lipika valamennyi fényét kioltják, a régi felettes én alakja eltűnik, és az eredeti ember oly régen kialudt világosságait, „csillagait” az új nap hajnalpírja kezdi színezni: szinte angyalokként vigasztalják és gondozzák az alakuló új mikrokozmoszt. Ezért van megírva, hogy „ekkor elhagyá őt az ördög. És íme angyalok jövének hozzá és szolgálnak néki.”

XVIII Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom

A mikrokozmoszban tehát két lény van: alantas énünk, az al-én a mikrokozmosz halandó részében, azaz a közönséges földi tudat, és egy másik, egy halhatatlan rész, az úgynevezett felettes én, az aurikus lény tudata. Mindkét nézetnek van saját személyiségalakja, de egymástól függenek és elválaszthatatlanok.

A felettes én, az aurikus személyiség hordozza a karmát, az al-én minden megnyilvánulásának az eredményét. Ez a felettes én ezáltal a rendszer számára idővel annyira meghatározó és irányadó lesz, hogy joggal beszélhetünk uralkodásról. A mikrokozmoszhoz vezető utakat csaknem teljesen áttekinti, s így az al-ént ellenőrizheti, minden bejövő erőt és sugárzást a saját állapota szerint transzmutálva. Lényegében tehát a szó szoros értelmében a felettes én az Önök természetes istene. Mindenen uralkodó hatalmat gyakorol.

Hogy ezt az hatalmat valamelyest megérthessék, ahhoz asztrológus barátaink figyelmét a horoszkópokra hívjuk fel. A születés pillanatának képét, amit kiszámítanak és felrajzolnak, teljesen a felettes én határozza meg. A születés pillanatának képe valójában a felettes én közvetlen vetülete táblázat formájában. Ugyanakkor azt is jól értsék meg, hogy ahogyan testük és ennek éteri mása édesanyjuk testében keletkezett, személyiségük nagy része, a háromszoros Ego, a gondolkodási képesség és a vágytest felettes énjük testéből keletkezett.

Ha egy gyermeket váró asszony először vesz észre életet a magzatban, akkor egy kiürült aurikus lény, melynek halandó személyisége a halál miatt eltűnt, hiánya feltöltése érdekében éppen ekkor lépett kapcsolatba vele, s a kígyótűzcsatornába, mely úgyszólván elsőnek jelenik meg az embrióban, egy hidrogénerőt sugároz bele. Ez a tudatsugár kapcsolatba lép a magzattal, s ahogyan a gyerek anyagi tekintetben érik az anya méhében a születésre, úgy lesz a tudatképlet és az éterégési folyamatok fajtája és rezgése szorosan az aurikus lényre hangolva, amelyik a gyermeket „örökbe-fogadta”. A születés után a gyerek fokozatosan és folyamatszerűen elválik az anya auralényétől és az örökbefogadó aurikus lény aurarendszere veszi fel őt. Világos, hogy a befogadó aurikus lénynek az anya aurikus lényével rokon természetűnek kell lennie. Ha ez a körülmény nem áll fenn, akkor az anya hírhedt időbeli rendellenessége lép fel.

A leendő gyermek olykor egy idegen aurikus lény számára teljességgel elfogadhatatlan. A szervi szerkezet például oly gyenge vagy rossz lehet, hogy egy ilyen terméket egyetlen aurikus lény sem tud használni a saját céljaira. Ilyenkor a gyerek halva születik, vagy valamilyen tekintetben nem tökéletes, vagy erősen összekapcsolódik az anya aurikus lényével. Anyjának ekkor nem csak gyermeke, hanem bizonyos tekintetben a testvére is. Az is előfordulhat, hogy az ilyen gyermeket, akit más aurikus lény nem fogad el, az apa aurikus lénye veszi fel.

Így keletkezik az erős anya- vagy apakapcsolat. Ekkor az anya és a gyerek vagy az apa és a gyerek életereje erősen megcsappan, mert az aurikus lénynek ekkor kettőről kell gondoskodnia. Biológiai tekintetben ez olykor még megy, de ha az aurikus lény nagy kultúrájú, s így sok hidrogént és oxigént, vagyis visszatükröző és fényétert fogyaszt, akkor ennek megfelelően az al-énnek is megvannak a kultúrigényei, s így a szükséges étererőket olykor nehéz összehozni. A mágneses tér túlterhelődik. Ahol a gyermeket nagyon akarják, ott fordul elő gyakran az ilyen megduplázódás, két bolygó összevonása egyetlen mikrokozmoszban. Ha egyikőjük később a megszabadulás ösvényére akar térni, akkor gyakran meg kell várni az apa vagy anya halálát, az egyik bolygó elhunyását, hogy a másik szabad kezet kaphasson. Ha az egyik rész valóban meghal, akkor a másik hamar megváltozik, és egészen más típus lesz. Az arc és a szokások is megváltoznak, és különböző rendellenes viselkedések is abbamaradnak.

Ezekkel a felvilágosításokkal azt szeretnénk közölni, hogy a lipika-lénnyel való szentségtelen kapcsolatunkban igazi életről, a szó eredeti isteni értelmében, szó sem lehet. Ami bennünk, velünk és körülöttünk lejátszódik, az egy biológiai folyamat, semmi több. Egy természetfolyamatot szenvedünk el, s ennek az elítélt terméke vagyunk.

Gondolják meg még egyszer ebben a megvilágításban azt is, amit a halál utáni tovább-élésnek és újramegtestesülésnek, reinkarnációnak neveznek. Mondhatják-e, hogy ismernek valami korábbi létet? Nem mondhatják! Ha ugyanis a természetlényük meghal, akkor az idők folyamán egész személyiséglényük elillan, s csak az Önöknek életet adó hidrogénelv tér vissza a felettes énhez. Ahogyan egy kutya lénye illan el kimúlása után néhány napon belül, úgy járnak Önök is valamivel később, ha ennél a természetnél maradnak.

Mondhatjuk-e, hogy a felettes énnek volt korábbi élete? Nem! Mert ennek csak egyetlen léte van! Ez a lét a szentségtelenség hajnalán kezdődött, és számtalan átalakulással és alakváltoztatással a mai napig is folytatódik. A felettes én egy vak, hajszoló erő, egy vezetés alól kisiklott erőszerkezet megtestesülése, mely alapképletének a megvalósítását keresi és akarja, aminek az eredménye azonban, a bolygó, a mikrokozmoszban lévő embermegnyilvánulás újra és újra megsemmisül.

A szentírás azt mondja: „porból lettél és porrá leszel”. Ez valóban így van. Amikor pedig például Hegel filozófiája megtöri a metafizikai fecsegés rögeszméjét, akkor igaza van, és a transzfigurizmus tanában támogatójára talál. Ezért törjük darabokra mi is az Önök rögeszméit. Mert csak a káprázat fátylainak a szétszaggatása után lehet egyáltalán elkezdeni az igazi élet értelmének a keresését: ehhez először alaposan rendet kell teremteni és sok mindent kiselejtezni. Ha az eljövendő új emberfajhoz akarnak tartozni, akkor az élet minden területén fel kell adniuk minden spekulációt.

Feltételezzük, hogy a dialektikus anyagszféráról és a dialektikus tükörszféráról tudják, hogy nem isteniek. Ebben most tovább kell menniük, s ugyanennek tudatában kell lenniük a saját mikrokozmoszuk anyagszféráját és tükörszféráját illetően is, vagyis a földi személyiségüket és az aurikus lényüket illetően is: csak akkor következetesek, belátásuk, ismeretük csak akkor bizonyul értelmes-erkölcsi tekintetben jogosnak. Ha a makrokozmoszt elutasítják, mert ez a halál világegyeteme, akkor a kozmoszt is el kell utasítaniuk, mert ez az életterület a halál makrokozmoszából keletkezett. Ha pedig ezt a kozmoszt elutasítják, akkor – tovább gondolkodva – a mikrokozmoszuk mai állapotát is el kell utasítaniuk. Filozófiájuk csak akkor következetes.

Az egész haláltermészet képviselője az egyéni rendszerükben a felettes én, az aurikus személyiség. Ez a sátán, kezdettől fogva: a szó vádolót, ellenfelet, ellenséget jelent. Közönséges földi természetük miatt a felettes én nem ellenségük, hanem apjukanyjuk és gondviselőjük egy személyben. Természetüknél fogva vérközösségben élnek a felettes énnel, s belőle élnek. Olykor még a Szellemi Iskola tanulójaként is abból akarnak élni. Ekkor progresszív horoszkópot csinálnak, aspektusokat keresnek, s így próbálnak tájékozódni a felettes én sugallatai felől. Ha érzékenység hiányában a felettes én hangját már nem tudják meghallani, akkor az asztrológia tudománya siet segítségükre a módszereivel. Pompás tudomány ez a felettes én szempontjából, ha az al-én járatos benne.

Ha valamelyest érzékenyek, akkor megszólalhat Önökben a felettes én hangja, s esetleg láthatnak is valamit belőle. Akkor azt hihetik, hogy Jézust látták, vagy Szűz Máriát, vagy egy szép mestert, vagy a Szellemi Iskola értelmében gondolkodva azt hiszik, hogy az új lényből van már Önökben valami. Számtalan vallásos és okkult rendszer a felettes énnel való egység megvalósítására törekszik.

Nem, kedves olvasók, a felettes én ekkor még nem ellenségük. Mert még élvezik, hogy megtarthatnak egy darabka rögeszmét. Nem merik megkockáztatni, hogy mezítelennek találtassanak! Mert hát az elképzelésük az egyetlen támaszuk. Ki merné levetni magáról ezt az önámítást?

Aki ezt mégis megteszi, annak lesz a felettes én a sátánja, ellenfele. Ha valóban ellenfél lesz, vádoló, csak akkor mondhatják neki: „távozz sátán”!

A rögeszme gyakran a tudatlanság következménye. Sokan hiszik, hogy mikrokozmoszukban egy másik személyiségnek kell növekednie, mikro-egükön belül egy másik mikro-földnek kell kialakulnia. Ez a feltevés abszolút helytelen!

Páthmos látnoka új eget és új földet látott, és az első ég és első föld elmúlt vala. Megértik ezt? Hogy új földről beszélhessünk, ahhoz először új égre van szükség. Ez az egész mikrokozmosz teljes likvidálását, felszámolását jelenti, ennek a legmélyebb értelmében – és egy másiknak az eljövetelét. Ez egész rendszerük végét jelenti. Önök akarnak transzfigurálni, egy új létállapotba bemenni: kizárt dolog! El kell múlniuk, teljesen fel kell oszlaniuk. Önökből semminek sem szabad megmaradnia, mint a felettes énjükből sem. A sírnak teljesen ki kell ürülnie. A régi égből és a régi földből mindennek el kell múlnia.

Modern napjainkban most első ízben mondjuk ki újra a befejezés igéjét. Első ízben szabad a Szellemi Iskolában és Iskolánkból újra megmagyarázni a régi testvérek igéjét, a maradéktalan befejezés manicheus igéjét. Az igazság igéje természetállapotunk teljes felszámolásában, semmivé oszlatásában rejlik.

Krisztusnak egy nagy szolgája a múlt században azt mondta, hogy valami halál utáni továbbélésben nem hisz. Elnémultak a csodálkozástól, hogy ő mondhat ilyesmit. Most azonban Önök is megértik ezt: ő a régi föld és régi ég befejezésében hitt! Ezt vallotta, ebben talált létjogosultságra, tehát elbúcsúzott. Csak ez volt valóban endúra. Nem csak az én likvidálása az al-ént illetően, hanem a felettes én feloszlatása is.

Ezeket a dolgokat nem is olyan könnyű megérteni. Ennek az útnak a terjedelme megdöbbentő. Teljesen józanul gondolják meg a következőket:

Lehet, hogy mondták már maguknak: „Sátán, menj innen”. Ki mondja ezt? A közönséges természetben a sátán mondja saját magának a gonosz elleni és a gonoszság eredményei elleni harcban. E küzdelem folyamán az ellenség, a felettes én, a jó és a gonosz szoros összetartozása miatt ellenállásra talál saját magában: és felkiáltása csak azt bizonyítja, hogy még teljes mértékben az önérvényesítéssel foglalkozik.

Előfordulhat, hogy most kétségbeesetten megjegyzik: „Akkor hát esetleg minden a legnagyobb értelmetlenség, amit a transzfigurizmussal kapcsolatban tanítanak, mivel bennem és köröttem semmi transzfigurálni való sincsen, s az Ön kijelentései szerint csakis teljes létvalóságom tökéletes felszámolásáról lehet szó? Akkor a szellemszikra-atomról szóló tanítás is álome, nem mese-e az az állítás, hogy az aurikus lényben egy nyugvó Nap rejlik?”

Ha erre a kérdésre maró kétségbeesésük ösztönzi Önöket, akkor ez pompás. Ellenkérdéssel felelünk: ki az a Jézus, akinek Önökben meg kell születnie? És ki a Krisztus, akinek újra el kell jönnie, mégpedig mikro-egük felhőiben? Jézus az énlényük változata-e, a Krisztus pedig a felettes énjük átalakulása?

Nem, ezerszer nem! Jézus Krisztus az egészen Más, az új mikrokozmosz, az új ég-föld.

„Akkor mi közöm nekem mindehhez?” – ezzel a kérdéssel ostromolnak tovább. A válaszunk: Hallottak-e már a szent törvényről, mely minden területen érvényes: ahol a világosság egyszer megjelent, oda mindenképpen visszatér?

Volt egyszer egy isteni mikrokozmosz, de egy nagy szentségtelenség lépett a helyébe, mely korszakokon át azzá alakult, amik most vagyunk a mi felettes énünkkel. Ez az egész szentségtelen szerkezet azonban a múlt bizonyos jellemző tényezőit nem tudta kivetni magából. Az aurikus lényben van egy nyugvó, isteni Nap és a földi lényben egy atomi isteni elv a szívben, mint az ősmúlt nyugvó rejtelme.

Ha egyszer az egész szerkezet hajlandó megalázkodni, magát teljesen feloszlatni azzal, hogy minden rögeszmén áttör, minden őrületet széttép és félretol, akkor a világosság, az eredeti világosság újra megjelenik a helyén és új ég és új föld keletkezik.

Az aurikus lényben lévő nyugvó Napot meggyújtják, és a tükre, a holdja, a szellemszikraatom vonul a pályáján. Ezen az alapon támad fel az új ember. Ha aztán az új alakulásban állva, belülről, tökéletes életcselekedetével megerősítve, teljes tanúsággal azt mondhatják, hogy „A másik fog növekedni, nekem pedig alább kell szállanom”, és ezt minden észt felülmúló örömmel mondják, akkor feltárul Önök fölött a misztériumok üdve, akkor jönni fog a világosság a Jordánon át. Akkor megjelenik Önök fölött a nagy jel, amelyről a Jelenések könyve beszél (12):

„És láttaték nagy jel az égben: egy asszony, aki a napba van felöltözve, és lábai alatt a hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona.”

A folyamat pedig folytatódik, ezerkétszázhatvan napig, ami a beteljesülés képe, és a végén azt lehet mondani: „És én láték új eget és új földet: mert az első ég és az első föld elmúlt: és a (régi étererők) tengere nem volt többé.”

Tudnak-e velünk vonulni ezen az ösvényen? Akkor talán már nem fogják olyan jól tudni, hogyan transzfigurál az ember, mert közülünk, földi halandók közül senki sem transzfigurál: de annál jobban megértik, hogy miért kell a szentségtelen mikrokozmoszt teljesen likvidálni, s ezt a megértést a tetteikkel fogják bizonyítani.

Ettől az órától kezdve nagy nyugalom tölti el Önöket, a vég nyugalma. Minden hajsza és keresés a múlté lesz, s minden lélegzettel azt fogják vallani, hogy „néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom. A legkisebb közületek, az lesz a legnagyobb”.

Ahol ugyanis a világosság egyszer megjelent, oda vissza fog jönni, ha a szentségtelenség feloszlott.

Az eljövendő új emberrel kapcsolatos bevezető elmélkedésünk végére értünk. A szentírásban említett új fajt filozófiailag minden oldalról megvizsgáltuk. Most magukra az alakulási folyamatokra kell rátérnünk, s meg kell gondolnunk ennek a rendkívüli embertípusnak a lehetőségeit és tulajdonságait, aki itt-ott már érvényesülni kezd, s nemsokára lenyűgözően szembetűnően megjelenik.

Akik részesülnek ebben az új alakulási folyamatban és megtették első lépéseiket az ösvényen, mely az Atya házához vezet, azoknak a csoportkapcsolatát nevezzük apostoli körnek és apostoli szerzetnek. Apostoli szerzetnek azokat a megújultakat nevezzük, akik a föld kerekségén megszabadultak, ezek közül pedig azok tartoznak az apostoli körhöz, akik a Rózsakereszt Szellemi Iskolájának erőterében felébredtek.

Ez az apostoli kör 1951 június 15-én, pénteken létrejött, és ekkor megnyitott egy harmadik templomot, amivel a Szellemi Iskola nagy munkaterülete 36 évi munka után áttört tervezett céljához. Amivel megbíztak, amit 1915 december 17-én kezdtünk, azt 1951 június 15-én, pénteken elértük.

Az első templomban a rózsakereszt Iskoláját látjuk, amit a nagy előudvarnak kell látniuk, ahol minden keresőt fogadunk, ahol alkalmat kapnak az Iskola céljának és tevékenységének megvizsgálására és hatóerejének tapasztalására.

A második templommal a Magasabb Tudat Iskoláját jelöljük, amelybe azokat a tanulókat veszik fel, akiket felkészítenek az új életállapotra.

A harmadik templom az apostoli kör tevékenységének területe, ahová azok mennek be, akik részesültek ebben az új életállapotban.

Az eljövendő új emberrel kapcsolatos meggondolásaink így nagyon is aktuális jelentőségre tesznek szert, mert a három templom hatása itt az Új Ember megvalósításával fog bebizonyosodni. Az olvasónak legyen világos, hogy az út szabaddá lett téve egy olyan munka számára, amely a közeljövőben eltörölhetetlen betűkkel vésődik bele az emberiség történetébe.

A három templom Szerzetét egyszer nem lehet többé megtalálni a dialektikus területen. Felvétetik az ég felhőibe, útban az Úr elé.

MÁSODIK RÉSZ

AZ ÚJ-EMBERRÉ VÁLÁS HÉTSZERES ÖSVÉNYE
I Hit, erény, ismeret

Aki be akarja járni a megújulás ösvényét, annak alaposan ismernie kell az előfeltételeket, hogy ezek betöltésével célhoz is érhessen. Az ösvénynek hét feltétele van. Ezeket felsorolja a szentírás, Péter második levelének elején: „Erre pedig teljes igyekezetet is fordítván, hitetekben mutassatok erényt: erényhez csatoljatok ismeretet: ismerethez önuralmat (mértékletességet): önuralomhoz állhatatosságot (tűrést): az állhatatossághoz kegyességet: kegyességhez felebaráthoz való hajlandóságot:

a hajlandósághoz pedig a szeretetet.

Mert ha ez bőven megvan bennetek, akkor nem hagy titeket

ellankadni vagy terméketlenné válni Jézus Krisztus Urunk tudományában.”

A századok folyamán sokan olvasták ezt és tanulmányozták a feladatot, mindennemű pozitív eredmény nélkül. Fejtegetni kezdték, hogy mi az „erény”, megbeszélték, irodalmát vizsgálták, s különböző misztikus életmódokkal próbálkoztak. Ezek után az életszabályoknak egy sorát tudták összeállítani, melyek részben csupán biológiai, részben etikai, erkölcsi jellegűek voltak. Parancsolatokat szerkesztettek, s meghatározták, hogy mit szabad és mit nem. Elméletileg kirajzolták az erényes ember mintájának körvonalait, s mindenki külön igyekezett az elméleti kép szerint gyakorlati megvalósításhoz jutni.

Ezután az előtt a feladat előtt találták magukat, hogy az elnyert erényesség alapján felismeréshez, tudományhoz jussanak. Azt hitték, hogy az ismeretek gyűjtése értelmi felfogás, az agy tárolóképességének edzése, s ez a leggyorsabban úgy érhető el, ha az ember erényes és törekvő. A lehető legegyszerűbb életmóddal, magányosan erényt gyakorolva, belevetették magukat a tanulmányokba, az értelem bővítésére törekedvén. Sokat elértek, nagyon sokat: az ember mindent megtudott, amit ebben a világban meg lehet tudni és fel lehet fogni. Az ember tudós lett.

Érthető, hogy ilyen módon erényt gyakorolva és ismereteket gyűjtve nagy önuralomra is szert tettek. Ha valahol vidám kacagás hangzott fel, mely élénkítő rezgésével nagy hatást gyakorolhat a környezetre, akkor a jelölt arca mozdulatlan maradt, mint egy álarc, állandóan a feladatára, erényre, tudásra és önuralomra irányulva.

Napsugár surrant be a dolgozószobába, madarak csicseregtek az ablak előtt. Ki ne vetne időnként egy pillantást a mezőre, földekre az ablakon át? A jelölt persze nem: ő nem zavartatta magát. Megrendíthetetlen állhatatossággal, csaknem érthetetlen kitartással folytatta az elkezdett folyamatot.

Az arc sápadt lett, vonásai élesek, éjt is nappallá téve, szünet nélkül dolgozott, a test ellátását is elhanyagolta. Megjön-e a kegyesség, a boldogság? Nem, a jelöltnek kegyesnek kellett lennie! A megerőltetésekhez így hozzájött még valami: a kegyességet, a kegyben részesültséget is gyakorolni kellett.

Mi a kegyesség, mi kell ehhez? Elgondolkoztak, tanácskoztak, programot, napirendet csináltak. Az erény, az ismeretek, az önuralom és az állhatatosság alapján imákat kellett mormolni, litániákat mondani és jámbor elmélkedéseket folytatni.

Az imáknak ezen felül vége se legyen soha: így keletkeztek a szüntelen istentiszteletek a kolostorok kápolnáiban, melynél órákig térdeltek a köveken, vagy a téli éjszakák hidegében gyakorolták a boldogságot. Így lett minden szerzetes-jelölt valami keresztény jógi, mert az ilyen vezeklők gyakorlatai lényegében nem különböztek az India forró napsütésében vezeklők gyakorlataitól.

A kimerülés pillanatai elkerülhetetlenek voltak, olyan pillanatok, amikor a nehéz körülmények között és feszültségben a gondolatok elkalandozását nem lehetett megakadályozni. Ez nagy elégedetlenségre, s így újabb önsanyargatásra adott okot. Verték, ostorozták magukat, a kényelem utolsó maradékáról is lemondtak, koplalni kezdtek, mert az elért minőséget tartani kellett. Nem volt szabad ellankadni, mindenekelőtt azért, mert még egy feladatot kellett betölteni. A jelöltnek még a felebaráti szeretetet is kellett gyakorolnia. Ez pedig mi lehetett más, mint a humánus tevékenység valamelyik formája? Étkeztetések, felruháztatások, betegek ápolása, mindenkinek kedvében járni, fennkölt mosollyal és nagyon barátságosan az Úr útjain járni. Erre is kellett időt fordítani. Szinte senki sem értette, hogyan találtak időt még erre is. Bizonyos azonban, hogy az ezen az úton járó jelölt inkább holt volt mint élő, csaknem a testén kívül volt, s vérállapota teljesen médiumszerű lett.

Most aztán a dicsőségek dicsőségének, a felebarát iránti hajlamból a szeretetnek kellett megjönnie!

A jelöltek azonban itt elveszítették a talajt a lábuk alól. Hogy itt nem emberszeretetről volt szó, azt megértették, s úgy vélték, hogy valami misztikus elmerülés lenne ez, hogy Krisztust kell szeretni: Jézust, ha a jelölt nő volt, Máriát, ha férfi volt, de mindkettőnek a szeretete is előfordult. Hallják csak, hogyan beszélnek édes Jézusukról és a mennyei Szűz tündöklő fényességéről. Egyszer aztán, valamelyik éjszaka megtörténik: megjelennek imádatuk prototípusai árnyak képében. Belebegnek a templom ablakán: alakok válnak ki a szines ablakokból áldó mozdulatokkal közelednek hozzájuk és magasztos szavakat mondanak.

Esetleg Önök is olvasták már valahol, hogyan küzdöttek ezek a jámborok az ösvényen, melyet az egyház ősatyja, Péter mutatott, hogyan küszködtek életük végéig. Milliók vélik, hogy ezeknek a zarándokoknak végül megengedtetett az Úr birodalmába való bevonulás. Mekkora tévedés! Ezek a keresztény jógik a módszereikkel valójában oly vaskos láncokkal kovácsolták magukat a tükörszférához, hogy ez a helyzet csaknem örök szövetségnek tekinthető. Eredményük a misztikus-okkult médiumság következménye volt: a boldogság (kegyesség) dialektikus tévhite.

A boldogtalanság fenti folyamata más módszerekkel is gyakorolható és lehet jelentéktelen eltérésekkel ugyanarra a célra törekedni. Mindezt meg is próbálták, de mindennek ugyanaz volt az eredménye is: még erősebben a kerékhez szegezték magukat. Különböző misztikus iskolák kísérletezgettek így, s biztosra vesszük, hogy a modern rózsakereszt Szellemi Iskolájában is akad olyan tanuló, aki ezen a szentségtelen úton jár, mert nem szívleli meg eléggé az Iskola tanácsait, utasításait és figyelmeztetéseit. Közöttünk is akadnak olyanok, akik bizonyos etikához ragaszkodnak, értelmükkel falják a filozófiát, s teljes mértékben önuralomról és állhatatosságról tanúskodnak, a fent leírt módon boldogok (kegyesek), s a felebaráti szeretetet és a dolgok-fölött-állást hozzáértés nélkül gyakorolják. Ez azonban semmit sem használ nekik. Szabadságuk nemsokára káprázat lesz, kapcsolatuk ólmos teher, s boldogságuk az árnyak világába való bemenetel. Mindez pedig azért történik velük, mert a legcsekélyebb igazi fáradságot sem fordították a hétszeres ösvény kulcsának az elkészítésére.

Ez a kulcs a hitben rejlik. „Erre pedig teljes igyekezetet fordítván, hitetekben mutassatok erényt.” Meg kell lennie a hitüknek.

A hit a mi modern korszakunkban elcsépelt fogalom lett. Hit alatt valami tannak az elfogadását és vallását értik. Az ember hagyományos hívő, ha ez az elfogadás nehéz kálvinista tanokra vonatkozik, és elnéző, türelmes, szabadelvű, ha az ellenkezőjéről van szó. Az emberek így különböző árnyalatokban hívők, vagy esetleg hitetlenek. A századok szentírásai azonban mind kijelentik, hogy a hit nem valami tannak, egyháznak, iskolának vagy Istennek az elfogadása és vallása, hanem olyan birtokra vonatkozik, aminek valóban tudatában kell lenni. Az ilyen birtokot a szívszentélyben kell tapasztalni, annak „a szívben kell lakoznia”, vagyis: az ősatomot, a szellemszikra-atomot életre kell kelteni. A szellemszikra feléledése előtt hitről szó sem lehet. Addig minden csak dialektikus fecsegés, utánzás és természetvallás. Ezzel szemben észre fogjuk venni, hogy a hét előfeltétel, melyről Péter beszél a valódi hit alapján, egészen másként hangzik majd és magas, tudományos értelmet kap.

Ha az ősatomot megmozdulásra késztetik, és a jelölt önátadással rábízza magát, akkor ez a vére új életre keltését jelenti. Akkor olyasmi kerül bele a lényébe, ami léte minden sejtjében sugárzik. Így belülről, vér általi erényre-ösztönzés keletkezik. Ez nem erkölcsi normák tanulmányozását és törvényszerű alkalmazását jelenti: akkor nem azt kérdezik, hogy mit kell tennem, mit szabad és mit nem, hanem akkor a vértudatuk ösztönösen az ösvényre irányul, melyet az ősatom fénye napként világít be. Az erre való alkalmasság itt a világosságra- irányulást, a világosság irányvonalainak belső ösztönből való követését jelenti. Amíg egy tanuló ezt a világosságot még nem tudja szabaddá tenni, addig nem alkalmas az ösvényre. Akkor jönnek a félreértések és durva hibák, amit őnála senki sem tud megakadályozni.

Aki viszont tapasztalja az ősatom üdvét a vérben, s így irányul az ösvényre, az hozzájut az ismerethez is. Talán érthető, hogy miről van itt szó. Agyközpontjaink képesek mindazt értelmesen-erkölcsösen felfogni, amire az érzékszervek irányulnak, s minderről az agyban valami benyomást tudnak rögzíteni. Ha az ember tudata egészen ebből a dialektikus természetből való és erre van beállítva, s az érzékszervek is ennek felelnek meg, akkor teljesen lehetetlen lesz az agyával másfajta ismeretekhez jutnia, mint ami az anyagszférához és a tükörszférához tartozik. Ha az ősatom a szívükben nem vibrál, tehát Isten szelleme még nem lobbantotta lángra, nem jutottak el a hit-hez, s ebben az állapotban olvassák a rózsakereszt irodalmát vagy vesznek részt egy szolgálaton, vagy ha az Iskola tanításait mind bevésték az emlékezetükbe, akkor se higgyék, hogy emiatt már rendelkeznek a Gnózissal, az Istenismerettel.

Mire jó akkor az irodalmunk? Arra, hogy keresésüknek irányt adjon, és segítsen eljutni a hithez. Elvezet az önmegszabadító cselekedetekhez, amelyekkel az ősatomot fel lehet lobbantani. Ha ezek a cselekedetek nem jelennek meg, akkor filozófiánk minden ismerete látszólagos marad, törekvésük ezen az alapon csak misztikus okkultizmus lesz, ennek eredménye pedig még erősebb kötöttség az élet és halál kerekéhez. Az áldás így átokká válik. Amikor pedig felfedezik, hogy törekvésük negatív, akkor kudarcukat természetesen nem maguknak tulajdonítják, hanem az Iskolának és a filozófiájának. Irodalmunkat mérgesen eltávolítják a könyvespolcukról, vagy – ami szintén megtörtént már, gúnyos levél kíséretében visszaküldik az Iskolának. A harmadik lehetőség meg az, hogy hajlamosak lesznek az irodalom tartalmába belekontárkodni és a saját ízlésük szerint megnyirbálni.

Könyvespolcukon valószínűleg megvannak minden idők szent magyarázatainak különböző művei és kiadványai. Biztosak lehetnek abban, hogy mindezekbe a nyilatkozatokba kivétel nélkül belekontárkodtak, mert némelyek, akik a múltban metafizikai tekintélyeknek tartották magukat, úgy vélték, hogy ezeken változtatniuk kell, mert tartalmuk nem felelt meg a saját tapasztalataiknak. Ha tiszta papírlapot tesz a padlóra, akkor azt fogja tapasztalni, hogy cicája vagy kutyája, mocskos mancsaival rá fog taposni. A természet mindig rátapos a tisztára és folttalanra. A tisztaságból mindig árad valami, ami a természetet vonzza, de ha érintkeznek, akkor a természet a tisztát bemocskolja. Ez pedig mindig durván, a tudatlanság gyanútlanságával történik. Ezért nem lehet haragudni: csak fájdalmat okoz. Megfigyelték-e már, hogy világunkon mily rettenetesen visszaélnek az egyébként is menthetetlenül megcsorbított Bibliával?

Ha a szellemszikra-atom a szívükben teljes odaadásuk, önátadásuk miatt megkezdi szent munkáját és erre a világosságra állítják be magukat, akkor lehet majd ismeretről beszélni a szentírás értelmében. Tudják, hogy a szellemszikraatom egy új hormont szabadít fel, s így befolyásolja a vérüket. Ennek következtében a főszentélyben új fáklya gyullad meg, a tobozmirigy fáklyája. Ennek a fáklyának a világossága hozza a jelöltet kapcsolatba az Egyetemes Gnózissal, Taoval, az ismerettel, mely élő teljesség, vibráló valóság.

Ez az ismeret ugyanakkor Gnózis, Szellem, Isten, Világosság.

Mindent átfogó, mindenütt jelenlévő, amelyről azt mondják:

„Uram, megvizsgáltál engem és ismersz.

Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Hogy járok-e vagy fekszem, körülöttem vagy. Minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elől és hátul körülzársz engem, és fölöttem tartod kezedet.

Csodálatos előttem ez az ismeret, magasságos, nem érthetem azt.”

II Önuralom (I)

Erre pedig teljes igyekezetet is fordítván hitetekben mutassatok erényt: erényben ismeretet: ismeretben önuralmat (mértékletességet): önuralomban állhatatosságot: állhatatosságban kegyességet: kegyességben felebaráthoz való hajlandóságot:

a hajlandóságban pedig szeretetet.

Ezek a hétszeres ösvény feltételei. Aki fel akar menni erre a hét fokra, annak birtokolnia kell a kulcsot. Ez a kulcs a hit, s felfedeztük, hogy a szentírás értelmében a hit nem valami tan, egyház, iskola vagy valami isten elfogadása és vallása, hanem a szívszentélyben lévő ősatom tudatos birtoklása és ismerete. Ha az ősatomot tevékenységre késztetik, s a jelölt teljes odaadással rábízza magát, akkor – így mondtuk – ez a vér új életrekeltését jelenti: ez jelenti a hétszeres ösvény első fokát, amit Péter levele erénynek nevez.

Az erény azt jelenti, hogy az új vér birtokának alapján önkéntelenül a Gnózis irányvonalait követjük. Akinek ez a véralapja nincsen meg, az az ösvényre még nem lesz alkalmas, s azt bizonyítja, hogy legjobb esetben az ösvény kulcsának elkészítésével, a hittel foglalkozik.

Akinek az erény megvan, az ismerethez is jut, mert ekkor a főszentélyben meggyullad a tobozmirigy fáklyája, aminek következtében a jelölt közvetlen kapcsolatba lép a Gnózis egyetemes világosságával, az élet nagykönyvével, ahogyan a klasszikus rózsakeresztesek mondták. Így felkerült az ösvény második lépcsőfokára, s most az önuralom, a harmadik fokra való alkalmasság is kezd mutatkozni.

Ennek a foknak a lényegével is alaposabban kell foglalkoznunk, mert az önuralom fogalmával kapcsolatban is különböző félreértéseket kell tisztáznunk. A dialektikus ember, akár primitív akár művelt, az önuralom különböző formáit ismeri. Az önuralom bizonyos élet- taktika, valamikor elfogadott műveltségi formák szerinti magatartás, önmagának a korlátok között tartása. Ennek alapján hallgat az ember akkor is, ha a vére forr, haragját zabolázza, s nyugalmat mímel, ha belsejében vihar dúl is. Bizonyos viselkedést kényszerít magára, mely teljes ellentétben van a gondolataival, s így barátságot, előzékenységet, szabatos viselkedést, szeretetreméltóságot és emberbarátságot színlel olyan esetekben is, amikor a legszívesebben késsel rontana ellenfelére. Gyakran fordulnak nagy érdeklődéssel hozzánk, csak azért, mert a pillanatnyi helyzet miatt, vagy hivatalos okokból kötelezve érzik magukat erre. Az ilyen viselkedés annyira igaztalan, hamis és helytelen, hogy csupán ezáltal is a gonoszság mindenféle jelenségét tartják fenn és serkentik a világon. Erre az életmódra nevelnek és oktatnak, e tényező nélkül az élet módszerei el sem képzelhetők. Ez a rózsakereszt előudvarában is megvan: ettől csaknem senki sem mentes.

Ez az önuralom nem más, mint önvédelem. Mert mi történne velünk és másokkal, ha fajtánkat gátlástalanul kiélnénk! Káosz, vérfürdő, pokoli vész törne ki, mely a legmerészebb fantáziát is túlszárnyalná: olyan állapot lenne, amit a másvilág határterületein lehet megfigyelni. Önuralmat tehát az ember nem csak azért gyakorol, hogy a műveltség rögeszméjét fenntartsa, hanem félelemből, mások természetösztönétől való félelemből is. Világos, hogy így az emberiséget az együttélés minden területén vasfegyelemre, önuralomra lehet kényszeríteni, a műveltségnek bizonyos normáit lehet felállítani és fenntartani. Ennek ellenére csak műveltség marad, mely hazugságon, rögeszmén és félelmen alapul, s emiatt az emberiség egy tűzhányón él.

És tudjuk, hogy ez a tűzhányó időnként kitör, mert az önuralom sáncainak mindig vannak rendkívül gyenge pontjai. Az önuralmat ugyanis aláássa az én-ösztön és az érvényesülési törekvés. Az emberi érdekek milliószorosan ütköznek egymásba. Ilyenkor pedig azt a módszert tartják a legalkalmasabbnak, hogy az önuralom álarca alatt, rendkívül barátságosan, művelt finomsággal, vallásos mormolás és szent nevek emlegetése közepette a saját érdekeiket szolgálják és valósítsák meg. Ez azt jelenti, hogy az egyik ember az önuralom álarca alatt megtámadja a másik ember önuralmát. Aztán hirtelen kitör a zabolátlan természetösztön, mint izzó láva a tűzhányóból, minden rettenetes formájában, vagyis: a határterületek poklában szorongó és tolakodó, visszaszorított természetösztönök erői és hatalmai rázúdulnak a világra és emberiségre.

Ezek a kitörések időnként megtörténnek, ez abszolút biztonsággal megállapítható. A haláltermészetnek törvénye, hogy a dialektikus önuralom által visszaszorított természetösztönök a határterületeken csaknem percről percre erősödnek. Ahogyan a tűz ereje fokozza a nyomást egy gőzkazánban, úgy nő az inferno pokoli töltésének feszültsége. A következmények megjósolásához nem kell próféta. Ezért olyan tudományosan megcáfolhatatlan a szentírás, amikor azt mondja, hogy az emberiség szüntelenül hall háborúkról és hallja a hadi lármát, és az emberiség nyomorúsága jön és megy, mint valami kerék forgása. A műveltségünk, önuralmunk, barátságosságunk és emberies viselkedésünk okozza a pokoli feszültség fokozódását. Ezzel a szörnyű igazsággal szembesítik a dialektikus emberiséget. Ez a feneketlen szakadék tátong előttünk ebben a természetben.

Egy őrültnek a következtetései ezek, vagy bizonyítható kijelentések? Ezt maguk is megítélhetik!

Amit az ember ezen a világon műveltségnek, önuralomnak, barátságnak, humánus viselkedésnek és vallásos életmódnak nevez, az teljesen ellenkezik természetes hajlamaival és ösztöneivel. Természete szerint minden ember állat: fegyelmezés híján, természetes helyzetben állatként fog viselkedni is. Ezzel nem tesz magának szívességet, mert mérhetetlen fájdalmakat szenved: nem a viselkedése miatt, hanem a lelke legmélyén. Ha természetes hajlamait, ösztöneit, élete alapjait ezekkel ellenkező kultúrával elfojtja, akkor maga körül és lábai alatt feszültséget, tűzhányót teremt. Mivel ennek a feszültségnek megvannak a határai, robbanás következik, mihelyt a feszültség és a biztosíték közötti egyensúly megbomlik.

A feszültségek tere és robbanásai nem csupán személyes jellegűek, hanem mindaz, amit az emberiség kultúrájával, rögeszméivel és élethazugságaival természetes ösztöneiből visszaszorít, egy közös feszültségi teret alkot, mely a világot átöleli, bekeríti, fogva tartja, egyre erősebben fenyegeti, időnként pedig kirobban. Így alkotta meg az ember a rögeszméivel és életfélelmével a tükörszféra legalsó rétegeit. Ezek az említett határterületek, az elfojtott természeti ösztönök területei.

Ezek a területek egy megnyilvánulási nap reggelén mindig üresek. Elfojtott emberi ösztönök és erők nem maradnak ott. Ekkor még csak természeti éterek feszültségi terét képezik. Mihelyt azonban az ember a saját valóságán kívül kezd élni, erőket fojt el magában, amik aztán az említett határterületeken gyűlnek össze. Ezt a teret így fantomokkal és démonokkal népesíti be. Mivel pedig maga alkotta azokat, nála jelentkeznek: az ő teremtményei. Ha aztán eljön a halál, és az önuralom gátja leomlik, akkor az ilyen ember a saját démonjai prédája lesz, személyiségének maradékaival e fantomok között kell maradnia. Azzá lesz, amit földhöz kötött léleknek neveznek.

A primitív emberek számára ez a határvidék a másvilág. Vallásuk áldozás a démonoknak és a démonoktól való félelem: azoktól a démonoktól való félelem, amelyeket az egész emberiség alkotott. Nagyon sokan réges-régen belátták már ezt a veszedelmet, és megpróbáltak megmenekülni, a következőképpen: tudták, hogy az elfojtott természetes ösztönök démonokat teremtenek. Félelmükben és az emberiség alapvető lélekszükségében tehát magasabb vágyakat, magasabb gondolatokat hívtak fel, keltettek életre. Egy dialektikusan elképzelt mennyei rend, egy Dévakán hálóját szőtték az emberiség fölé. Sokféle tant hirdettek magasztosságról, szépségről és bájról. Az emberszeretet és önfeláldozás mindenféle normáját állították fel, s ezeket a sugallatokat az eugenika módszereivel összekapcsolták az emberiség vérével.

Így egy másik tükörszférát alkottak, az úgynevezett magasabb tükörszféra-területeket, s ezeket benépesítették elképzeléseik árny-isteneivel. Ezekből az azelőtt természetes tisztaságú éter és erőterekből életterületek lettek. Az emberek tehát, akiknek még a vérüket is előkészítették erre, a halál után először a határvidékeken mentek át. Ha azonban vérük másik fantomspirálissal egyezett meg, akkor a személyiségük maradékaival végül oda költöztek, mert az egyformák vonzzák egymást. Így vált a tükörszféra a fantomok, halottak, árnyak és fantáziák bonyolult területévé, az őrület és a zabolátlan szenvedélyek térségévé. A dialektikus ember mégis korszakok óta a száműzött és gyötört lény maradt. Ahogyan a határvidékek tele vannak feszült természetösztönökkel, úgy a tükörszféra többi része is a rögeszmék és feszültségek birodalma, melynek időnkénti kisülése a számtalan csalódást és keserű visszaeséseket okozza az ijesztő valóságba. Mindez csak fokozza az emberiség szenvedését. Az ember nem pokolba megy, hanem már benne van, s együtt sodródik az élet kerekének őrült száguldásában.

Lehetséges, hogy ez a következtetés a Szellemi Iskola tanulójának, aki felfelé törekvő életet tételez fel, szinte igazságtalanságnak tűnik. Mert ha megvizsgálják az életmódjukat, érdeklődésüket és legmélyebb vágyaikat, akkor esetleg nem találnak benne természetösztönt, visszaszorított bestialitást, durva érvényesülési törekvést, stb. Egy valóban tárgyilagos vizsgálat alapján azonban arra a következtetésre jutnak, hogy amíg ebből a természetből valók és az isteni természet nem szabadította meg Önöket, addig mindenképpen kölcsönhatás áll fenn Önök és természet-területük között, s ennek a fenntartásán valamiképpen együttműködnek. Mikrokozmoszukban annyi minden lakozik a múltukból és abban, amit tudatalattinak neveznek, annyi minden rejlik ebből a természetből, hogy nem térhetünk ki a belátás elől: amíg ebben a természetben és ebből való vagyok, addig bűntárs vagyok, és együttműködök ennek az állapotnak a fenntartásán. Gondoljanak az Úr Jézus szavaira, amelyeket egykor legmeghittebb tanítványainak mondott a bűnbánó asszonnyal kapcsolatban „aki közületek nem vétkezett, az vesse rá az első követ”.

Sok tanuló távolodik el a durva, alacsony élettől, és sokan elérték a dialektikus mértékek szerint elérhető határt, míg mások közelednek ehhez. Ennek ellenére még mindig határlakók, efézusbeliek, s legmélyebb lényükre nézve még ennek a természetnek a határain belül vannak addig a pillanatig, amikor átvonulhatnak rajta. Értsék meg tehát, hogy milyen felelősség nyugszik a vállukon embertársaikkal szemben. Nem személyesen állnak szemben ezekkel a problémákkal, s nem az a kérdés, hogy hogyan oldják meg a saját viszonylataikban, hanem mindaz, amit művelődéssel és kultúrával visszaszorítanak a lényükből, a visszautasított természetösztönök összege, az a határvidékek démonikus gonoszságához csatlakozik, s így a felebarátaikat fenyegeti, ahogyan azoknak a fantomjai gyötrik Önöket. Mélyen éreznünk kell tehát, hogy egymással szemben bűnösök vagyunk.

Az emberek ördögi erővel zaklatják egymást, mialatt emberszeretetről és műveltségről beszélnek. Életmódjuk talán tiszta, és véleményük szerint éppenséggel magasztos: de mi megmondjuk: ameddig ebben a természetben élnek, addig szörnyű és elképzelhetetlenül mérgező. Nem túloz tehát a szentírás, amikor bűznek nevez minket Isten orrlyukaiban, vagy amikor az evangélium azt mondja, hogy „kívül szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal vannak tele”. Nem teljesen igaz-e, ha az egyetemes tan a dialektikus embert minden teremtmény legveszélyesebbjének mondja? A mi világunk szerinti önuralom tehát olyasmi, mintha az orkánban a tenger gátjának szakadását ujjukkal akarnák eltömni.

Látják-e már a szenvedés okait? Látják-e, hogy az emberiségnek ezeket a problémáit mosollyal, kézszorításokkal és a Szellemi Iskola tanulóságát megjátszva nem lehet megoldani? Felfedezik-e, hogy neki kell gyürkőzni, ha az embereket ki akarjuk menteni az életnek ebből a tengeréből, mely annyira megrothadt és elromlott, olyan veszélyes lett, hogy minden lélegzetvétel szinte gyilkosság? Itt olyan férfiakra és nőkre van szükség, akik a Sangha ösvényét, a szentelés, a gyógyulás ösvényét akarják bejárni: nem misztikus túltengésből, hanem embertársaik szenvedése miatt.

Az emberek szenvedése csak egyetlen módszerrel enyhíthető: be kell járniuk a gyógyulás ösvényét. Ez megváltoztatja a természetüket, új-természetessé teszi, úgy hogy belső erőszak nélkül, teljesen a természetük és lényük szerint élhetnek és létezhetnek. Ez – teljesen természetes módon – azonnal megváltja Önöket a tükörszféra minden démonjától, fantomjától és árnyától. Ezektől teljesen megszabadulnak.

Embertársaik számára akkor már nem halálos mérget jelentenek, hanem megszüntetnek valamennyit a szenvedésükből, és a tükörszféra kiürítéséhez és megtisztításához is hozzájárulnak.

III Az önuralom (II)

Vizsgálatunk folyamán felismertük, hogy az önuralom, ahogyan a világ gyakorolja és alkalmazza, semmiképpen sem lehet megszabadító fázis a hétszeres ösvényen. Csak saját lényünk természetösztöneinek elfojtásához járul hozzá, aminek következtében az ember egyénileg vagy kollektívan is feszültségeket halmoz fel, amelyeknek időnként kisülésekhez kell vezetniük. Így gyártják maguknak és másoknak is állandóan a szenvedés okait, s olyan helyzeteket teremtenek, melyeket Johann Valentin Andreä ecsetel mesterien Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzőjében. A torony alján, a veremben tolongó tömegek, a megszabadulni vágyó emberek úgy verik, rugdalják, zaklatják egymást és akadályozzák saját magukat, hogy egyesek sikeres fáradozása szinte csodának számít.

Az emberiség baját csak egyetlen módszerrel lehet enyhíteni: a Sangha ösvényét, a szenttéválás, egyetemes gyógyulás, egészségessé válás ösvényét kell bejárni. Az ösvény néhány fázisát már ecseteltük.

Először az ösvény kulcsát kell birtokolniuk, amit a szent magyarázat hitnek nevez. A hithez tartozik az ősatom birtoka, észlelése a szívszentélyben, és az erre következő pozitív reagálás. Aki képes használatba venni ezt a kulcsot, az rálép az ösvény első fokára, és hozzájut az erényhez. Emiatt új véralap, új vérszerkezet alakul ki. A tanuló így alkalmassá válik az ösvényre, belülről megkapja az erre való alkalmasságot. Ezen az véralapon felmegy a második fokra: ismerethez jut. Az ősatom rezgése és az ebből következő, megváltozott hormonműködések, csodás folyamatot visznek véghez a főszentélyben. Meggyullad a tobozmirigy-fáklya, aminek következtében a tanuló közvetlen kapcsolatba kerül a Gnózis egyetemes világosságával.

Tudják, hogy négy különböző éterállapot létezik, mindegyik három rezgésfokon, mindegyiknek három nézete különböztethető meg. Így négyszer három, tehát tizenkét különböző éterhatást kapunk. Továbbá tudniuk kell, hogy a világon és emberiségben az éterhatások soha sem lépnek fel egyesével, hanem mindig csoportos kapcsolatban.

Egy négyes étercsoport kizárólag a főszentélyben és a főszentély segítségével hat. Ezeket mentális (gondolat-) étereknek nevezik. Egy másik, ugyanolyan jellegű négyes csoport, mely szintén a mentális éterekhez tartozik, de más a rezgése és emiatt a hatásfoka is, csakis a szívszentéllyel működik együtt. Ezt a négy étert asztrális vagy elektromos éternek nevezik. A harmadik négyes csoport kizárólag a medenceszentéllyel dolgozik együtt. Ezek az úgynevezett vér-éterek.

Nem helyes tehát az okkult irodalomban gyakran hangoztatott vélemény, hogy például a visszatükröző éter csakis gondolkodásra késztet. Mert négy éter késztet gondolkodásra és a főszentély más működtetésére, ahogyan a vér is négy éterből épül.

Azt látják tehát, hogy a dialektikus természetbirodalomban négy éter tizenkét nézete, állapota vagy rezgésfoka hat. Erről a tizenkét erőről vagy eledelről, mely négyből indul ki és három csoportban hat, minden egyetemes filozófia beszél. Ebből a tizenkét erőből és ezáltal épül az egész látható világmindenség, s ennek következtében az egyetemes nyelvben a jelképes levezetések végeláthatatlan sora alakult ki. Egységük Isten, aki a természetben nyilvánul meg. Háromságuk a Szent Háromság. Négységük a négy szent eledel, vagy a sors négy ura. Társaságukat a tizenkét ősatyának, tizenkét apostolnak, tizenkét Dhiánnak, a tizenkét hierarchiának, stb. is nevezik.

Képzeljenek el egy olyan embert, aki teljesen ebből a természetből való. Természetes, hogy nála a három szentély teljes egyensúlyban működik és az éterfelvevő folyamatok és ezeknek hatásai abszolút összhangban vannak.

Ennél az embernél így először is bizonyos életalapot állapíthatunk meg, bizonyos színvonalat, amelyen az élete bontakozik ki. Ez a véralap, amelyben az aurikus lény egész felgyülemlett karmája megnyilatkozik. A tudatalattinak, a dialektikus ősmúltnak összege, melyet az aurikus lény mágneses pontjai vettek fel a számtalan létállapotból, megnyilatkozik a vérben és a vér által. Ezzel egyezően hangolódnak az illető természete szerint a léprendszerén keresztül felvett természetes éterek. Így lesz biztosítva az élet kezdeményező ösztönzése, motorikus aktivitása.

Ezért mondjuk, hogy ez a vér-én, mely a máj-léprendszerből hat, a vezető, uralkodó természet-ego. A gyermeknél jól megfigyelhető, hogyan játssza uralkodó szerepét ez a vér-én az első években, amikor a másik két természetego még nem ébredt fel.

Néhány év múlva azonban felébred a második természet-ego. Mi történik ugyanis? A szívszentély hatása kezd kialakulni, a gyerek érzés-élete kezd életre kelni. Anatómiailag ez azt jelenti, hogy a sternum, a mellcsont működni kezd. A sternum (ami sugárzót jelent!) egy csodás szerv. Tizenkét pár hozzávezető és elvezető útja van, melyek egyenesen a kígyótűzzel kötik össze, és van két mágneses pontja, egy vonzó és egy kisugárzó szerve.

Ez a csodás rendszer az ősatom tevékenységénél is jelentős szerepet játszik, amit azonban most nem részletezünk.

Ha a gyerek érzelmi élete észrevehető, személyes tényezővé válik, akkor a sternum a vonzó szerve segítségével kezd étereket felvenni. A vágyélete, érzési élete, érzelmi élete kezd érvényesülni, ami miatt a sternum vágyat, kereső, kívánó rezgést kezd kisugározni. Vonzó képességével aztán erőket vesz fel, amelyeknek a kívánságokat kell kielégíteniük. Ezek az erők, amiket így felvesz, a vérétereknél finomabb rezgésűek. Ezek a szívszentéllyel együttműködő asztrál éterek, habár finomabb rezgésűek, mégsem magasabbak, hanem a véréterek osztályához tartoznak. Most csak azért másak, mert egy teljesen új csoportban működnek, amelyeket a növekvő gyereknél szükségképpen életre kellett kelteni: egyéni színezetű, személyes irányú kívánságoknak kell megfelelniük. Ha az aurikus lényből erős anyagias impulzus indul ki, akkor ez először a gyerek vérébe vésődik bele. Ha aztán a növekedés folyamán az erősebb csontvázképződés miatt megnyilvánul a szívszentély, akkor a szív színezete, kívánságalapja elsősorban teljesen a birtoklási ösztön jegyében fog állni. Így mutatkozik meg az asztrál éterek és a véréterek összefüggése.

A növekvő ember azonban még nem teljes. Egy tényező még hiányzik. Az élet feltételei megvannak, az élnivágyás hat. Most még a főszentély hatásainak kell megszületniük. Ez a születés a növekvés harmadik fázisában megy végbe. Az embert egy képességgel szerelik fel, hogy életerőit lehetőleg másoktól függetlenül, intelligensen alkalmazhassa és szándékait megvalósíthassa. Most megjelenik a gondolkodás, akarás, emlékezés, elképzelőképesség és a főszentély hasonló nézetei a négy éter harmadik csoportja, a mentális éterek csoportja segítségével. Ezek is ugyanazok a természet-éterek, csak a rezgésük más. Így lesz az ember felnőtt: most ehet teljes mértékben a tizenkét kenyérből. A természet tizenkét eonja beszél benne és általa. Az aurikus lény kormányozza őt teljes mértékben e tizenkét apostol segítségével. Így vezeti ez a természetisten ennek a természetnek az emberét.

Nézzük meg újra a Sangha, az egész-ségessé válás ösvényének folyamatait.

A sternum mögött ragyog az ősatom, s a tanuló felkelti Betlehemnek ezt a csillagát. Ha a tanuló a figyelmét ennek a belső, tüzes elvnek szenteli, s teljes odaadással annak ajándékozza magát, akkor világos, hogy minden porcikájában új vágyakozás keletkezik nagyon is figyelemreméltó részletekkel. Ez a vágyakozás ugyanis nem a vérből, nem a vér-énből, nem valami természethatásból jött létre, hanem egy másik természetből, egy korábbi, emberiség előtti természetből ered.

Ennek az egyáltalán nem természetes vágyakozásnak megfelelően most a sternumból erős kezdeményezés indul ki. Erre az imára, mely nem szavak mormolása, hanem szinte a csontok sóhaja, elkerülhetetlenül felelet jön. A csillag csendesen fénylik Betlehem fölött, az isteni természet kenyérháza fölött, és a jelöltet táplálják. Alkalmassá válik az ösvényre.

Ez a folyamat azonban a tizenkétszeres természetfolyamatot erősen megzavarja. Belháborút, a lélekbe döfött kardot jelent. A szívszentélynek most két működésnek kell eleget tennie, kétféle asztrál étert szív fel, a dialektikus természetét és az isteni természetét is. A szívben így zavar keletkezik. A tizenkét természeterő erődjét, az ószövetség tizenkétszeres várának központját, a szívét megtámadják. A Gnózis tűzsugara egyrészt a vérbe lövell, másrészt a főszentély működéseit támadja meg. Ha ugyanis a kívánságok, a sternumsugárzások alapvetően megváltoznak, akkor ezt a gondolkodásnak is követnie kell. El tudnak képzelni valami olyan vágyakozást, amellyel egyetlen gondolatuk sem foglalkozik?

Ha aztán az ősatom ösztönzésére a szívük hangjára hallgatnak, akkor a főszentélyben világosság lesz, szinte megjelenik a hajnal pírja. Az új nap sugarai beszínezik a reggeli felhőket. Lelkükbe második kardcsapás hasít: az erényre megjelenik az ismeret. Második harc kezdődik, mert a régi természet mentális éterei mellett az új természetéi is utat törnek a rendszerbe. Kedves Olvasó, ismeri-e a két természetnek ezt a harcát? Az ezekre a folyamatokra nemesedett tanulók létállapotuk miatt szívükben kétféle mérlegeléshez, fejükben kétféle meggondoláshoz jutnak: a Gnózis belső hangját, és a közönséges természet hangját is ismerik. „A hit által erény” – az új szívérintés: „és az erény által ismeret (tudomány)” – az új tobozmirigyhatás: ennek következtében pedig hatalmas, belső harc keletkezik, a kegyelem és az elkerülhetetlen hasadás.

Most mit tegyenek? Lépjenek fel a harmadik fokra! „Az ismeret által az önuralom!” Valóban, létvalóságosan új erő jött Önökbe. Engedelmeskedjenek neki! Kövessék az irányt, amit mutat! Itt nem a már megbeszélt, természetes önuralomról, vagyis a tizenkét természeterő megzabolázásáról van szó, ennek minden vészes következményével és természethez kötő hatásával, hanem a világosság hangjának következetes követéséről, amelyet Isten szelleme meggyújtott Önökben, ami valóban Önökben van.

Ez a követés pedig a legcsekélyebb fáradságukba sem kerül, csak elfordulnak a természet hangjától, hajlamaiktól, ösztöneiktől, és teljesen a Másikra, az Önökben lévő Újra irányulnak: ez az önuralom!

Így azt fogják megfigyelni, hogy a régi természet egyre halkul, majd elhal. Önuralom tehát, a hétszeres szent törvény értelmében, önmagunk irányítása az erény és az ismeret alapján:

az új belső hang követése.

Ez képezi az ösvény harmadik fokát.

Most felmerülhet a kérdés: honnan tudhatjuk, hogy önuralmunk az új természet érintéséből ered-e? Nem derülhet-e ki, hogy mint már számtalanszor, újra a közönséges önkorlátozás áldozatai lettünk, ennek minden robbanékony következményével.

A felelet a negyedik fokon lesz világos: „önuralom által állhatatosság”! Aki végig kitart, aki képes végig kitartani, az lesz boldog az Apokalipszis szerint.

IV Állhatatosság

A hétszeres ösvénynek három fokát beszéltük meg részletesen. A tanuló először a szívszentélyében lévő ősatomnak adja át magát, ami által személyes kapcsolatba kerül a Gnózissal. Így képessé, alkalmassá válik az ösvény bejárására és az ehhez szükséges erőt is megkapja. Ezt nevezi a szentírás „hit által erényhez jutásnak”. Ha tehát a Gnózisnak ez az ereje hatni kezd a tanuló rendszerében, akkor a főszentélyt változásra ösztönzi. Ahogyan a Gnózis szentelő sugárzásait először a sternumon keresztül vette fel, úgy teszik most a főszentélyt is alkalmassá az egyetemes sugártérrel való közvetlen kapcsolatra.

Ha ez a második kapcsolat hatásos, akkor a jelölt tovább mehet – ahogyan a szentírás nevezi – „az erénytől az ismerethez”. A szív és a fej szentélyei ekkor a szó szoros értelmében feltörtek, megnyíltak a Szent Szellem hatásai számára. A főszentélyből új világosság ragyog és bevilágítja az utat a lábak előtt. A helyes utat így belül felismeri és a második fok jelöltjének ugyanakkor ereje is lesz a számára láthatóvá vált út bejárásához. Tudatában kell azonban lennie, hogy egész lénye, egész valósága a halál természetéből való, hogy teljes mértékben az ellenséges dialektikus földön van, ami azt jelenti, hogy habár a Gnózis sugárzásai közvetlenül belépnek a sternumba és a tobozmirigybe, ugyanakkor a közönséges természet sugarai is megérintik a szívet és a fejet, ezek is követelik jogaikat. Így nagy nehézség keletkezik: a tanulóban két erő lép fel, két hang, két természet beszél, melyek kibékíthetetlenül állnak egymással szemben. Az ember így állandóan a választás feladata előtt áll, újra meg újra határoznia kell, hogy melyik hangra hallgasson, melyik befolyásnak engedjen. Ha teljesen az új életre vágyik, akkor a közönséges természet befolyásait intelligensen lecsökkenti a biológiailag szükségesre, a felelősségérzete szerint logikusra, határait gondosan le kell rögzítenie, mialatt egész érdeklődésével és figyelmével, egész örömével és lelkesedésével az új természet belső hangját és erejét követi. Ezt az érthető és szükséges életrendet nevezi a szentírás „az ismerettől az önuralomhoz” haladásnak. Ez az ösvény harmadik foka, melyhez szinte magától értetődően kell a negyediknek, az önuralomban tanúsított állhatatosságnak kapcsolódnia.

Hogy ezt jól megérthessük, ahhoz újra tisztáznunk kell néhány félreértést. Minden dialektikus ember mutat időnként bizonyos állhatatosságot, kitartást, mert mindig akad valami cél, amire állhatatosan törekszik, leginkább akkor, ha anyagi dolgokról van szó, vagy sikert, vagy megtiszteltetést akar elérni. Mindez azonban kőkemény önzőségéből ered. Gondoljanak csak életük elsőségkérdéseire, amikor valami vitában vagy viszályban elhatározzák, hogy nem lesznek hajlandók engedni. Az állhatatosság ekkor nyakasság, makacsság.

Figyeljék csak meg a nyakas szót. Ez az eredeti tudásból származik, és a medullának, a tarkóba nyúló gerincvelőnek bizonyos állapotára utal. A tudat kezdeményezéseit a medulla közvetíti az egész rendszerbe. A nyakasság tehát az az állapot, amikor az elfoglalt álláspontot minden körülmények között fogcsikorgatva tartjuk, s a medullát szinte az egész lény görcsével arra kényszerítjük, hogy befolyását egyetlen irányban érvényesítse. Amikor a Szellemi Iskola értelmében beszélünk állhatatosságról, akkor a jelöltnek egy olyan tulajdonságáról van szó, mely a szívszentélyben kezdődött, a főszentély irányában folytatódott, s így a szívből és a fejből is bebizonyosodik. Az állhatatosság alatt ugyanakkor kitartást is szeretnénk érteni, s a Szellemi Iskola meg szeretné magyarázni, hogyan tarthat ki a tanuló az ösvényen a Gnózisban elkezdett feladata mellett. Először azonban gondolatban tekintsük át az egész eddig megbeszélt utat, az előző fejezetben mondottakkal együtt.

A négy éternek három csoportja van:

A véréterek, melyek a máj-lép-rendszerrel működnek együtt, s amelyek személyiségünk puszta biológiai működéséről gondoskodnak:

az asztrális éterek a szívszentéllyel dolgoznak együtt, tehát

egész érzelmi életünket, érzéseinket, kívánságainkat és vágyainkat látják el:

végül a mentális éterek, melyek a főszentéllyel dolgoznak

együtt, s amelyek érzéséletünk alapján véleményalkotásra, elhatározásra és akarathatásra, ezzel pedig cselekvésre tesznek minket képessé.

Amitől tehát elsősorban minden függ, az az érzés- szerkezet fajtája és minősége. Ezért mondják, hogy Isten a szíveket vizsgálja. A szív tisztaságától függ minden! Mert a fej teljesen az érzések jellegétől függően tevékeny. Az így kiváltott tevékenység következtében az ember testileg, vagyis biológiailag bizonyos vérállapotba kerül, ami viszont visszahat a szívre, s ennek állapotát befolyásolja. Azt lehet mondani tehát, hogy a szívből jövő sternumsugárzás az egész életmód kulcsa.

A sternum, mint ismeretes, nem csak kisugárzó szerv, hanem felvevő is. Minden sugárzást, amit ez a szerv felvesz, azonnal a fej központjaiba tükröz, és azok ott kifejtik hatásukat. Képzeljék el, hogy életükben először tartózkodnak a rózsakereszt templomában. Azért jöttek ide, mert valamilyen okból keresnek. Más szóval: a sternumukból kisugárzódó keresés miatt többé-kevésbé érzékenyek a Szellemi Iskola kisugárzó tevékenységére. Az ezekben a pillanatokban a Szellemi Iskolából sugárzó befolyás bensőségesen, a szívük mélyéig megérinti Önöket.

Ez a befolyás mindenkinél másképpen hat, mert a sternumképességek személyes vérállapotunk különbözősége miatt nem egyformák. Befolyást azonban kivétel nélkül mindannyian tapasztalunk ebben a pillanatban. A befolyás azonnal a főszentélybe vetítődik és hatást gyakorol a felfogóképességre. A fent említett okok miatt ez a felfogóképesség is egyéni. Ha valaki ebben a pillanatban teljesen „rosszul” reagál, s a vetítésből mentálisan olyan következtetéseket von le, aminek „se füle, se farka”, akkor mégis világos, hogy reagált, hogy a szívét befolyás érte, mely behatolt a főszentélyébe. Ezt valami sokkhoz hasonlíthatnánk. A modern gyógyászat homályos tudatú embereket olykor sokk-kezelésben részesít, ami a tudatot, úgymond, kivilágosítja. Ha másképpen is, de a Szellemi Iskola is így sokkolja Önöket.

Most azt képzeljék el, hogy amit itt kapnak, az pontosan annak felel meg amit keresnek, amire vágynak. Akkor kicsinyben a hétszeres ösvény folyamata játszódik le. Ugyanis a szívük felvesz a sternum segítségével, tehát erényhez jutnak. A befogadott dolog a fejbe vetítődik, s valami fogalmat kapnak a dologról, vagyis ismerethez jutnak. Egy pillanat alatt olyan tökéletesen érzik és értik ezt a dolgot, hogy lelkesednek, nekilendülnek és önuralommal azonnal elhatározzák, hogy tovább mennek az úton. Már jónéhány templomszolgálatot és konferenciát hagytak el ilyen hangulatban. A sokk miatt kivilágosodott tudattal és erővel feltöltve, emelt fővel látnak munkához. Szinte pillanatok alatt átélték az ösvény első három fokát. Rövid ideig minden jól megy, olykor csak egy órahosszáig: aztán kudarcba fullad a dolog a negyedik fokon… mert nincsen elég állhatatosság! Úgy látszik, hogy a pillanatok alatt átfutott három első fok teljesen eltűnt. Káprázat volt ez, valami álom?

Amikor a Szellemi Iskola így feltölti Önöket, azt mondják: Most megtesszük! Megvalósítjuk! Jön a beteljesedés! Mielőtt azonban még hazaértek volna, mindennek nyoma veszett. A sokkra a tudat újabb elhomályosulása következett. Holott egy órával előbb, a Szellemi Iskola kegyes érintése miatt ízelítőt kaptak az ösvényből, de valóban csak kóstolót, nem többet. Mi ennek az oka?

Ennek az az oka, hogy még nincsen elegendő állhatatosság. Szívüket még nem adták teljesen a Gnózisnak. Vágyakozásuk még nem eléggé tiszta, hanem dialektikus szándékokkal keveredett: szívük még tisztátalan. Valami csekélység, olykor a másodperc töredéke elég ahhoz, hogy az egyetemes világosság beáramlását megállítsa. Ha tehát még nincsen állhatatosság, akkor a kitartás sem lehetséges, nem lehet megerősödni a negyedik fokon. Elsősorban tehát szívük tisztaságára kell vágyniuk és törekedniük, hogy rendszerükben állandóan meglegyen a gnosztikus világossághatás bizonyos minimuma. Állapotuknak olyanná kell válnia, hogy ezt a lángot már ne lehessen eloltani. Ezért kell szívszentélyük régi természetét lebontani, összetörni: akkor lehet a szent tűz lángját örökre meggyújtani a szívben, ennek minden megváltó következményével. Állandóan ismétlődő sokkokból és ezt követő visszaesésekből semmi hasznuk sincsen. Meg kell gyógyulniuk!

Azt javasolják tehát, hogy a szív világító szerkezetével álljanak az egyetemes Nap világosságába, ennek a Napnak a világosságával lépjenek szövetségbe. Amíg ez a kapcsolat nem áll fenn, addig a világosságon kívül állnak: ezt az állapotot nevezi a szent magyarázat „bűnnek”. A bűn szó nem gonoszságra utal, ahogyan a természetteológia állítja, teljesen alaptalanul, hanem a puszta természet-állapotra vonatkozik. Ezért mondja a zsoltárok költője:

„Egyedül te ellened vétkeztem, és cselekedtem azt, ami gonosz a te szemeid előtt. Íme én vétkes lényben születtem (teljesen az egyetemes világosságon kívül) és bűnben fogant engem az anyám. Ezért tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, és az erős szellemet újítsd meg bennem.”

Milyen életmódra van szükség tehát ahhoz, hogy a gyógyító tűz lángja égve maradjon? Milyen áldozatot kell meghozniuk? Ugyanaz a költő válaszol: „Isten előtt kedves áldozatok: a töredelmes szellem: a töredelmes és bűnbánó szívet, ó Isten, nem veted meg.”

Meg kell érteniük, hogy nem tudják egyszerűen elhatározni a gyógyító tűz lángjának a meggyújtását a szívszentélyben, hogy rátérhessenek az ösvényre. Vagy ha el is határozzák, nem tudnak kitartani, mert nem jelenik meg az állhatatosság. Ami kialakul, az csak karikatúra, valami helyettesítő jelenség, az elfojtott természeterők puskaporos hordója.

A tűz fáklyáját ugyanis meg kell hódítani. A szívszentély csak a természet teljes veresége után lesz eléggé tiszta. A magát érvényesíteni és fenntartani akaró ént le kell rombolni. Ebben pedig senki sem győzhet, akit előbb meg nem ragadott a szenvedés őrülete.

Ha aztán a földi én-vágy utolsó lángkitörése is szétfoszlott, s a jelölt már csak a hegyekre néz, ahonnan az üdvössége jön, akkor, a szívnek ebben a tisztaságában fogadják el az áldozatot. Aki ezt nem akarja, az maradjon távol a Szellemi Iskolától. Mert, ahogyan Pál mondja, Jézus Krisztus evangéliuma csak az erőseknek való.

Ezeken az erőseken épül az Istenben-boldogság temploma.

V Kegyesség (I)

A hétszeres ösvénynek négy fokát tanulmányoztuk. Most az ötödik fokot világítjuk meg különböző oldalakról: „állhatatosság által kegyesség (kegyteljesség)”.

Először újra emlékeztetni szeretnénk:

„ugyanarra pedig teljes igyekezetet fordítván, mutassatok erényt”: a Gnózis világosságereje az ősatom hatására a sternumon keresztül bejön a személyiségbe.

„Erény által ismeretet”: a világosságerő a tímuszhormon és a vér segítségével a főszentélybe (fejbe) vetítődik, ennek minden következményével.

„Ismeret által önuralmat”: a jelölt reagál a belső fény sugallataira, és intelligensen elbúcsúzik a természetnek rendszerében még szintén megnyilvánuló hatásaitól.

„Az önuralom által állhatatosságot”: az önuralommal folytatva a jelölt úgy fog élni, hogy a krisztusfény lángja, melyet minden mélyreható következményével meggyújtottak a szívszentélyében, ne aludjon ki, hanem állandóan égjen.

A világító fény vezetésével és ösztönzésére megmássza az ötödik fokot:

„az állhatatosság által kegyességhez (kegyteljességhez).” Most aztán megváltozik valami a jelölt személyiségében. Itt nem csak az életmód megváltozásáról van szó, az önkéntelen ösvényre irányulásról a belső fény miatt, hanem most szerkezetileg, testileg, alulról alapozódik meg egy másik, egészen új lényvalóság.

Rendkívül hálásak és boldogok vagyunk, hogy szabad erről valamelyest tájékoztatnunk, mert ez újra azt bizonyítja, hogy közeleg a napok napja és előre veti árnyékát. Megint közeledik pünkösd napja, egy szent pünkösdi ünnep, s a hét Iskolának igyekeznie kell, hogy újra megvalósítsa az apostolok történetének (2) történelmi, és ugyanakkor prófétai szavait:

„Lakoznak pedig Jeruzsálemben Krisztus szolgái, istenfélő férfiak, minden nép közül, melyek az ég alatt vannak.”

Ezeknek a kegyeseknek a seregét kell összegyűjteni napjainkban is. Ez lesz azoknak a serege, akiket „az eljövendő új embernek” nevezünk. És már most, a közvetlen közeljövőben, ma, holnap, holnapután, beléphetnek, mint a Szellemi Iskola tanulói, ebbe az új emberréválásba: de csakis az ötödik fok alapján, tehát amikor az egyetemes világosság lámpását, lángoló valóságának ereje miatt, nem lehet már elvenni a helyéről. Ez a lámpás szüli meg bennünk a kegyességet, az istenességet.

Szabaduljanak meg a vallásos tömeg minden felületességétől, amit a vallások vezetőinek nyers tudatlansága horgonyzott le számtalan ember vérében! Azt állítják, hogy a kegyesség jámborság: hogy az üdvös, tehát jámbor élet a hűségesen az egyház előírásai szerinti életet jelenti, s hogy így kell erkölcsileg valóban magas szintű, tökéletesen következetes cselekvő életről tanúskodni. Ez ellen persze senkinek sem lehet kifogása de az ilyen életmódnak semmi köze a kegyességhez, eredeti, gnosztikus értelemben. A kegyesség ismeretét azonban az évszázadok folyamán soha sem rejtették el az emberiség elől. Az eredeti kegyesség tudományát olyan tökéletesen és teljesen átadták minden népnek és fajnak, hogy az egyébként nagy műveltségű emberek tudatlansága elcsodálkoztat. Az a véleményünk, hogy a kegyesség tudománya mindenekelőtt a mi századunk emberét érdekelhetné. Hallunk és olvasunk fiziológusaink, biológusaink és orvosaink felfedezéseiről, tehát ismerjük a végtelen kicsinek a hatalmát egy olyan szerkezetben, mint a testünk. Tudjuk mit vihet végbe egy hormon, egy vitamin, valami gyógyszer milligrammjának az ezredrésze. Tudjuk, hogyan lehet az ember növekedési folyamatait a pajzsmirigy és az agyalapi mirigy hormonjával befolyásolni és megváltoztatni. Tudjuk, hogy ezek a hormonok milyen szoros kapcsolatban vannak testi alkotóképességünkkel és erkölcsünkkel, s hogy mennyire befolyásolják egész cselekvési életünket.

Gondolják csak meg! Ha egy embert olyan hatalmas fénysugár ér, mint a Gnózisé, a fény bevág, mint a villám, szívet, fejet és vért testileg megérint, akkor ne gondolják, hogy az üdvnek ez a gyógyszere, ez a szupergyógyszer a testünkben csupán polgári vallásosságot, hivatalosan elismert jámborságot kelt. A Szent Szellem ereje szentelő, teljessé, egészségessé tévő, nem csak elvont, filozófiai, misztikus értelemben, hanem ugyanakkor testileg, anatómiailag, biológiailag is. Ez benne a nagyszerű, pompás, ugyanakkor azonban a mélyreható és veszélyes is!

Ha a Szellemi Iskola munkája a Mozdulatlan Birodalom fontolgatásában merülne ki, ami nincsen meg nekünk, amelyet nem látunk, s amellyel nekünk természetembereknek semmilyen kapcsolatunk sincsen, ha filozófiai részletekbe mélyülve, csakis természetemberekként, azt állítanánk: „Ez így van!”, akkor mi lenne a különbség a Szellemi Iskola és számtalan más természetvallási irányzat között? Ha a Szellemi Iskola tanulója, aki az ösvényen akar járni, az Iskolán kívül állókhoz hasonló maradna, akkor nem lenne-e jogos a kérdés, hogy „Minek ez a sok fáradság? Miért kell ennyit beszélni?”

Aki azonban komolyan az ösvényre irányul és elhatározza, hogy bejárja azt, az attól az órától kezdve testileg, biológiailag, anatómiailag megváltozik. Be kell látniuk a nagy logikát: Önök az itt-be, az Ádám-féle kunyhóba vannak zárva, ennek minden következményével. Ha tehát az üdv ösvénye, az egészségessé válás folyamata valóság és igazság, akkor annak itt kell testileg megkezdődnie, az itt-en kell alapulnia!

Ha viszont valaki a szónak csak hallgatója, megfigyelő, akkor fecsegő marad, aki tudja ugyan, de nem cselekszi. Beszéde nem egyezik a tettel. Ez ugyanakkor érthető, mert a természetállapotából akar a szellemállapot felől tájékozódni. Aki természetes állapotában marad, az a legjobb esetben is csak hallgató, egész tevékenysége és hatása a természetből való marad, nagyon énközpontú, tehát világegyforma. Aki azonban a természetállapotból kitör a szellemállapotba, az valóban megváltozik: és nem csak erkölcsi, etikai és vallási tekintetben, hanem változása ugyanakkor testi jellegű. Ez a testi változás a kegyesség. Ez nyilvánul meg a hétszeres ösvény ötödik fokán.

Ezeket a szavakat tehát azokhoz intézzük, akik elhatározták, hogy rálépnek a hétszeres ösvényre, és különösen azokhoz a fivérekhez és nővérekhez, akik az ötödik fokra készülődnek. Az eljövendő Új Ember bizonyságot tesz magáról a közeljövőben: közeledik az új pünkösd napja. Ha az új fény lángja a negyedik fokon állandóan égő lámpává vált, akkor a csontokból tűzerő árad, mely beáramlik a szívszentélybe és felszáll a fejbe.

A Gnózisnak ennél a tűzerejénél a dialektikában ismeretlen, egészen más fajtájú, négyszeres éterminőségről van szó. A jelölt össze lesz kapcsolva a négy szent eledellel. Ugyanakkor azonban természeti lény, húsból és vérből lévő ember, aki a dialektikus természetben él. Szüksége van tehát a természet négy közönséges éterére is. Ha a négy szent eledellel teremtett kapcsolata miatt a közönséges, természetes éteráram hirtelen megszakadna, akkor ez azonnali halálát jelentené. Tehát, ha ideiglenesen is, két életet él. Az egyik egyre csökken, a másik gyarapodik.

A kígyótűzrendszerben a tudat székhelye egy állandó hidrogénösszpontosulás. Ez a közönséges természet hidrogénje. Érthető, hogy a négy szent eledel hidrogénéterét lehetetlen átruházni a közönséges kígyótűzoszlopra, amelyben a természet kígyótüze van, mert ez erjedést, mérgezést, robbanást okozna. Ilyen szerencsétlenség akkor szokott történni, amikor az ember a dialektikus tudatával, dialektikus énjével, s ennek következtében dialektikus kígyótüzével akarja magáévá tenni a szent Gnózis erőit és értékeit. Akkor rövid ideig, mely legjobb esetben néhány év, erősen lángoló fény, villámszerű tevékenység keletkezik, amely aztán hirtelen, tragikusan megszakad, mint valami üstökös élete. Régi tömlőkbe nem lehet új bort tölteni. Ezért a jelölt testében, akinek – ameddig még szükséges – élnie kell a természetben, egy másik kígyótüzet készítenek.

Ezt a simpatikus idegrendszer teszi lehetővé. Ezért nevezi a régi bölcsesség (lásd Blavatsky: A titkos tan) a nervus simpatikust a második, jövendő gerincvelőnek. Ez a nervus simpatikus két idegkötegből áll a gerincvelő jobb és baloldalán. Azon a ponton erednek a gerincvelő fölött, ahol a két vezeték találkozik a tobozmirigy befolyási területével.

Ez a két vezeték két külön teret képez. Az egyik, a gerinc jobboldalán alkotó: a baloldali megnyilvánító működésű. Az egyik impulzusadó, hímnemű, a másik reagáló, nőnemű. Ezért nevezték a régi árják a hímnemű teret Pingalá-nak, a nőneműt pedig Idá-nak. Az apostolok cselekedeteiben a hímnemű teret Anániásnak, a nőneműt Szafirának, vagyis szó szerint az „isteni kegyelem” és a „csodálatos szépség” terének nevezik.

A simpatikus megnyilvánító terének, a nőneműnek a sugárereje a színkép minden színárnyalatában tündöklik, mint a zafír. Az átlagembernél a vörös sugárzás uralkodik, az ötödik fok jelöltjénél a pompás ibolyakék, mint az ametisztnél.

Az ötödik fok jelöltjénél, lassú változási folyamatban összenő a két simpatikus idegvezeték, egyesül az alkotó és a megnyilvánító elem: a hímnemű és nőnemű elem így anatómiai egységgé válik, hogy végül háromságot képezzen, ha majd a régi kígyótűz a közönséges gerincrendszerből minden erőltetés nélkül, természetes módon, az endúra útján ki lesz oltva, és benne is fellobbanhat a megújulás tüze.

Az ötödik fok jelöltjénél tehát a következőt látjuk kifejlődni:

Ha a gnosztikus tűz sugárzásai az ősatom megmozdulása miatt behatolnak a szívszentélybe, akkor elsősorban a tímuszmirigy hormonja gondoskodik ennek a tűznek a főszentélybe vetítéséről. Ez a hormon csak ideiglenes segédeszköz, ahogyan gyerekkorban is, amikor a tímuszmirigy a későbbi önálló növekedéshez szükséges erők raktára. Ezt a raktárt a gyermek szülei töltötték fel. A tanulónál valójában ugyanaz történik, de a raktárt most az ősatom rezgései töltik fel egy lehetséges új szellemi növekedés érdekében. Ha a főszentélyben meggyullad az isteni világosság, akkor ez az erő leáramlik a simpatikus jobboldali vezetékében a plexus sacralisig, a hátgerinc alsó végéig. A plexus sacralis a közönséges kígyótűztől teljesen el van szigetelve. A Gnózis kegyelemáramlata betölti az egész lényt, s lemerül a misztériumok tornyában a plexus sacralis földi kamrájába. Ott aztán Pingalát szembesítik Idával. Az impulzusadó sugárteret összekötik a reagáló, megnyilvánító térrel. Ezután ennek az áramnak a simpatikus baloldali vezetékében a főszentélyben lévő találkozási ponthoz kell felszállnia. Ekkor lett teljes a körmenet, a feljárat a misztériumok tornyában, s az új folyamat hatni kezd. Az impulzusadó gnosztikus erő leszáguld, a reagáló pedig felfelé serkenti válaszát, áldozatát, a kegyelem gyermekét. A régi költők azt mondták, hogy ez a felszálló áramlat a hálaadás és dicséret árama, ujjongó öröm, a megújulás áradata. Nem csoda, ha a régi bölcsek a simpatikust Isten lantjának nevezték, a hangszernek, amelyen a Gnózis játszik.

Ha tehát el tudják képzelni ezt a hatást, a gnosztikus megnyilvánulás keringését a kétszeres szimpatikusban, és meg tudják érteni, hogy miért nevezték az eredetileg tudók a plexus szakrálist, melyből Ida ereje felfelé száll, szakrális, azaz szentelő plexusnak, akkor valamelyest sejthetők ennek a következményei is: a simpatikus, melyet így megragadott a gnosztikus erő, új idegrendszerré fejlődik, tehát a test valóban megváltozik. Az új hidrogénéter ebben az új idegrendszerben, ebben az új erővonalrendszerben nyilvánul meg. A vérben felszabadul egy új hormoncsoport, mely kizárólag az új idegfluidumra reagál: új éteri vérközeg jelenik meg, és ó, csoda, egy egészen új személyiség keletkezik a természetes személyiségben és mégis rajta kívül. Ez az új személyiség az eljövendő új ember személyisége. Aki megkezdte ennek a templomnak az építését, ha csak az első követ tette is le, az az üdvösségnek egy szentelt fivére vagy nővére az ötödik fokon.

Vigyázzanak azonban és óvakodjanak: „Aki áll, az ügyeljen, hogy el ne essen”. Ezért szükséges lesz az apostolok cselekedeteiben leírt eseményt, Anániás és Szafíra tragikus történetét részletesen megmagyarázni.

A simpatikus csodás terével lehetővé válik a megszabadulás tizenkét kapus városának a felépítése. Bárcsak mihamarabb leraknák városuk, Christianopolis tizenkét kapujának alapköveit is. Ametiszt-csillogásával hamarosan világítson Önökről a tizenkettedik kapu.

VI Kegyesség (II)

Amikor a jelölt a hétszeres ösvényen a kegyességhez jut, akkor valami megváltozik a testében. Megépül egy egészen más létvalóság alapja, anélkül, hogy ez a változás a dialektikus személyiség általános működésének túlságosan ártana. A jelölt két életet él: egyik élete állandóan csökken, a másik pedig növekszik, fejlődik. Mert második kígyótűz képződik, s ez a nervus simpatikust veszi használatba.

Ahogyan mondtuk, a nervus simpatikus két vezetékből áll: ezek a gerinc jobb és baloldalán futnak. A gerincvelő felső végén levő pontból indulnak ki, ahol a simpatikus két vezetéke találkozik a tobozmirigy-tűzkörrel. Ezen kívül a homlokcsont mögötti királykamrával is kapcsolatban állnak.

E csodálatos, második gerincvelő két csatornája két külön teret képez. Az egyik impulzusadó, hímnemű, alkotó, a másik pedig reagáló, nőnemű, szülő. Az egyetemes tan a hímnemű teret Pingalának, a nőneműt Idának nevezi, míg az Apostolok cselekedeteiben Anániásról és Szafíráról beszélnek, aminek pontos fordítása „az isteni kegyelem, mely csodálatos szépségben nyilvánul meg”.

Végül azt a folyamatot beszéltük meg, amelynél a csakis a szíven, tehát a szellemszikra-atomon keresztül felvett új mágneses áramlat a tímuszmirigy-hormon segítségével a vérárammal felszáll a főszentélybe, hogy aztán a simpatikus jobboldali vezetékében leszálljon, s a plexus sacralisban egyesüljön a baloldali vezetékkel, amely viszont az áramlatot visszavezeti a főszentélybe a kiindulópontjához.

Ez az új mágneses keringés a második kígyótűz, és ennek a tudatnak a vezetése alatt nyilvánul meg az új élet folyamatszerűen mindazoknál, akiknél ez az új kígyótűz megvan. Világos azonban, hogy ebből felelősség, és más, magas szintű életkövetelmény is következik mindazok számára, akik részt vesznek ebben az új mágneses folyamatban. Erről szeretnénk beszélni most Anániás és Szafíra története alapján (Apostolok cselekedetei 5):

„Egy ember azonban, név szerint Anániás, Szafírával, az ő feleségével, eladta birtokát, és félre tett az árából, felesége tudtával, és csak egy részét vitte el, az apostoloknak lábai elé téve.

Akkor azt mondta Péter: Anániás, miért foglalta el a sátán a te szívedet, hogy megcsald a Szent Szellemet, és a mezőnek árából félretégy? Nemde megmaradva néked maradt volna meg, és eladva a te hatalmadban volt az ára? Miért cselekedted ezt a dolgot a te szívedben? Nem embereknek hazudtál, hanem Istennek! Hallván pedig Anániás ezeket a szavakat, lerogyott és meghalt. Az ifjak pedig felkelvén, begöngyölték őt, és kivivén eltemették.

Történt aztán mintegy három órai szünet múlva, hogy az ő felesége, nem tudván mi történt, bement. Azt kérdezte Péter: Mondd meg nekem, vajjon ennyiért adtátok-e el a földet? Ő pedig feleli: igen, ennyiért. Ekkor azt mondta Péter: Miért egyeztetek meg, hogy az Úrnak lelkét megkísértsétek? Íme a küszöbön vannak azoknak lábai, akik eltemették férjedet, és kivisznek téged is. És Szafíra azonnal összerogyott lábainál, és meghalt. Bemenvén pedig az ifjak, halva találták őt, és kivivén, eltemették a férje mellé.

Ekkor nagy félelem támadt az egész gyülekezetben.” Ha józanul gondolkodó ember hall az első keresztény közösségnek erről az esetéről, akkor megjegyezhetné: „Nos, azok sem végeztek félmunkát”. Tárgyilagosan, betű szerint itt egy kettős gyilkosságról van szó, aminél is, bizonyára az akkori idők barbár szokásai miatt, a hatóságok nem avatkoztak be. Képzeljük el, hogy eladnak egy kis telket, mondjuk ezer forintért, s azt mondják családjuknak: „Megtartunk magunknak kétszáz forintot, hogy valamit vásároljunk, és nyolcszáz forintot befizetünk a Rózsakereszt Iskolájának”. Pénztárosunk bizonyára akkor sem követne el gyilkosságot, ha pontosan tudná, hogy pénztárcájukat nem ürítették ki teljesen!

Szándékosan mondjuk ezt így, hogy bemutassuk az elbeszélés teljes értelmetlenségét, ha szó szerint vesszük: mert a legegyügyűbb mesében is több a logika. Ezt az első keresztények tulajdonközösségével akarták magyarázni, amelynek ők állítólag halálbüntetés terhe alatt vetették alá magukat. Akik ezt így magyarázzák, azok tudatukkal még ószövetségi szinten vesztegelnek, s nem értik, hogy az igazi kereszténység teljesen erőszakmentes, a keresztény tulajdonközösség nem alapulhat betűkkel írott törvényen, s hogy ebben az életközösségben a halálos ítélet teljesen kizárt. Ezért olyan reménytelenül helytelen, tökéletesen igaztalan ez az egész régi eset, ha a természet szempontjaiból vizsgáljuk. Itt tehát vagy az apostolok cselekedeteinek alábecsülésével állunk szemben, vagy pedig egészen másképpen kell értenünk. A modern Rózsakereszt Szellemi Iskolájában az utóbbit tesszük.

Mondtuk, hogy ebben az elbeszélésben a kétszeres simpatikusra utalnak, mely a Szellemi Iskola erre nemesedett jelöltjénél második kígyótűzzé, második tudattá válik. Ha ez a kegyesség megnyilvánul a tanulóban, ha ez a mágneses keringés megkezdődik, akkor teljesen egy új, belső, isteni törvény szerint kell viselkednie. A szó szoros értelmében testileg bemegy egy új világba, új gyülekezetbe, új közösségbe, amelyet nagyon határozottan az első keresztény gyülekezetnek lehet nevezni. Ez egészen új jellegű sugárzásokkal, a krisztussugárzásokkal való első, tudatos kapcsolat. Aki fel szeretné vétetni magát ebbe a közösségbe, gyülekezetbe, annak e gyülekezet rendje szerint kell viselkednie. Ezt pedig nem törvények, előírások és paragrafusok szabályozzák, nincsen akasztófa, revolver, börtön és rendőrség, és nincsen törvényszék sem. Ebben a rendben nem ül semmilyen apostol magas széken, s nincsenek ifjak, akik azzal foglalkoznának, hogy ijedtükben meghalt embereket cipeljenek ki a teremből, hanem ez a rend önmagát szabályozza.

Az élethez levegőre van szükségük, amivel megtölthetik tüdejüket. Ez az élet egyik magától értetődő követelménye. A természetrendben, amelyikben élnek, megkapják ezt a levegőt, ez itt mindenkinek rendelkezésére áll. Ha bemennek egy vákuumba, ahol nincsen levegő, akkor megfulladnak, oda tehát nem mennek. Ha mégis oda mennek, akkor tudják, hogy mi lesz a következménye. Így van ez az első keresztény gyülekezettel is. Nincsen második, vagy harmadik keresztény gyülekezet… vagy nemsokára talán negyedik. A Gnózisnak egyetlen eklézsiája, az univerzális életnek egyetlen közössége van. Ennek a közösségnek pedig magától értetődő szellemi és természettudományos rendje van, mely a benne fellépő mágneses erővonalak számából ered. Aki részt akar venni ebben a közösségben, annak ehhez egy utat kell bejárnia.

Ezt az utat vázoltuk. Ez az az út, amelyet a szívben lévő ősatom nyit meg, s amely a kétszeres simpatikusban egy új mágneses keringést hoz létre. Ez a kapcsolat, ez a találkozás a Gnózistűzzel a simpatikuson keresztül új tudatot jelent. Ez a tudat pedig megjelentet egy új vágytermészetet, és egészen más cselekvési tervet, más életirányt. Teljesen a Gnózisba merülő engedelmességet, röviden: alapvetően új életállapotot hoz létre. amely egy másik világvalóság új természettudományos alapjára hangolódik.

Képzeljük el, hogy ebből az újból életre kel valami Önökben. A Szellemi Iskola állandóan arra törekszik, hogy tanulóit, mint közösséget, és mindegyiket egyenként is, felemelje ebbe a „Krisztiánvárosba”. Emiatt sokaknál időnként villámként vág be egy magas rezgésű mágneses láng a simpatikusba. Nemsokára azonban újra eltűnik! Mielőtt Szafíra reagálhatna, az ifjak már viszik is ki a szörnyethalt Anániást, az impulzusadó sugárzást.

Kik ezek az ifjak? A legtragikusabb sírásók, akiket csak elképzelhetnek. Ezek a plexuskörök, melyeknek az idegrendszert kell megtisztítaniuk a hibás befolyásoktól, s amelyek ugyanakkor azokat a magasabb erőket is eltávolítják, amelyek a hibás befolyások miatt nem tudják magukat fenntartani. A tanulóban így nem csak egyszer vitték már Anániást és Szafírát a temetőbe, hanem talán százszor is!

Így már gyakran elárulták a Szerzet nagy, szent művét, túladtak derűs mezején és hazudtak neki, mert mialatt a Szerzet Önök körül fáradozott, tanítgatott, hogy a saját lábukon állhassanak, Önök az új kígyótűzbe a központi gerincvelő régi kígyótüzét köpték bele. Az ilyen injekciót a simpatikus nem bírja ki. A megújulás vetését tehát már többször kellett teljesen eltávolítani Önökből.

Megértik-e, hogy milyen hatalmas veszélyt jelent kőkemény énközpontúságuk, önzésük, nyakasságuk és természetes akaratosságuk a saját rendszerükben? Felismerik-e, hogy az újjászületés lehetőségeit talán naponta meggyilkolják önmagukban?

Látják-e, hogy mit tűr el a Szerzet naponta, mérhetetlen türelemmel, amikor felfoghatatlan gyöngédséggel hagyja az isteni kegyelmet leszállni a simpatikus tornyába, hogy új szépséggé válva szállhasson felfelé, Önök pedig az énnek egyetlen lökésével megsemmisítik ezt a fiatal elvet?

Megértik-e, mit kell eltűrnie a földön szolgáló Szerzetnek gyakorlati munkája folyamán, amikor azt kell látnia, hogyan rontják el Önök a munkát a beképzeltségükkel és a rögeszméikkel? Mily nagy türelemmel adnak Önöknek újra meg újra alkalmat a munkájuk elleni merénylet elkövetésére!

Ezt Önök nem tudják megérteni, mert ez a szeretet túléri az eszüket. Ez a szeretet azonban ugyanakkor nagyon is veszélyes, mert aki ilyen végtelen türelem után sem akar a jó szóra hallgatni, hanem folytatja énösztönét, azt nem valami előírás vagy paragrafus szerint büntetik meg, hanem egyszerűen teljesen kiszolgáltatják az énösztönének. Miután a Szerzet erőterében ismételten megvédték a saját butaságától, végül a saját műve elé állítják, a maga szította tűzzel szembesítik, míg az én letörten vagy összeroppanva meg nem tanulja, hogy magát alá kell rendelnie, az aurikus lény sátánjának ellent kell állnia, és magát tökéletes engedelmességgel a „nem-lét”-nek kell szentelnie. Megértik-e már, hogy az ösvény első feltétele az én megsemmisítése?

Aki a természet-énjét nem képes eltemetni, az nem kaphat új ént. Az új életnek a természet sírjából kell kiemelkednie. Aki azt mondja, hogy a Szerzetet szolgálja, de a természet-énje nótáját fújja, aki önfejűen és beképzelten a saját ízlése szerint hajlítgatja az egyetemes tant mások felelősségére és a Misztériumiskola kárára, azt visszadobják a saját felelősségére, ennek minden következményével együtt. Az ilyen ember még nem veszített semmit, mert ami nagy kegyelemből megszületett a simpatikusban, az soha sem lett a tulajdona, mivel ő azt ugyanabban a pillanatban meggyilkolta.

Ha majd megtanulja a fejszét a saját énösztöne gyökerébe vágni, „elveszett fiú”-ságának világos tudatában, és felkel elszigeteltségéből, hogy a helyes módon közeledjen a Szerzethez, akkor megy elébe az Atya, őt átölelvén, magasabbra becsülvén, mint azt a fiút, aki otthon maradt.

Mert aki saját magát legyőzi, az erősebb annál, aki egy várost hódít meg.

VII Kegyesség (III)

Erre pedig teljes igyekezetet fordítván, a hitetekhez fűzzetek erényt, az erényhez szerénységet, a szerénységhez önuralmat, az önuralomhoz türelmet, a türelemhez kegyességet.

Eddig a pontig részletesen megbeszéltük a hétszeres ösvényt, és láttuk, hogy a kegyesség a Szent Szellemerő új, csodálatos mágneses keringésére vonatkozik a nervus simpatikusban, melyet az egyetemes tan második gerincvelőnek, vagy második kígyótűznek nevez. Ez a másik kígyótűz minden emberré válás alapja. Ezen az alapon készül új testalak, új személyiség, melynek nézeteit és tulajdonságait részletesen megbeszéljük, ha az idő megérik erre.

Itt olyan oktatásról van szó, mely az apostoli körre, a harmadik templomra vonatkozik. Aki kegyessége alapján bemehet ebbe a templomba, az megkapja a szükséges segítséget, hogy megtanulhassa:

  1. hogyan kell az új testet táplálni,
  2. hogyan lehet az új testet növeszteni,
  3. hogyan kell benne mozogni,
  4. hogyan kell használni,
  5. hogyan kell a régi természettesttől folyamatszerűen elbúcsúzni.

Ez a természetesen rövidre fogott ismertetés talán felvilágosítást nyújt a régi katár szenteknek arról a dolgáról, amit a dialektikus nyilvánosság számára még mindig fátyol takar, s amit a közvélemény öngyilkosságnak tartott. A történelem leírja, hogy amikor a középkorban, az albigensek elleni hadjáratban az inkvizíció foglyai, akiket a legválasztékosabb módon kínoztak, a megmenekülésre már nem láttak lehetőséget, akkor boldog mosollyal az arcukon, erőszakkal kiléptek a testükből, s így „öngyilkossággal” vonták ki magukat hóhéraik kezei közül. Élettelen testüket a sérülés vagy méreg nyoma nélkül találták, teljes nyugalomban.

Mit jelent ez? Tudják, hogy mi az öngyilkosság. Az ember kezet emel magára, kierőszakolja a testi halált, ami után a személyiség maradékai átmennek a tükörszférába, ahol annak bizonyos területein nagyon is nyomorult és fájdalmas időszakot szenvednek át, míg el nem jön az a pillanat, amikor a természetes halál bekövetkezett volna. Ezt viszont közvetlenül a reinkarnálás követi, az újramegtestesülés, amikor is az erőszakkal elszakított életfonalat megnehezített körülmények között kell folytatni.

Nem nehéz megérteni, hogy egyetlen katár sem tett volna ilyesmit, mert ennek következtében, az öngyilkosság többi következményétől eltekintve, a keréktől való megszabadulás lehetősége teljesen elveszett volna. Nem. A katárok szentjeinek megvolt az új testük, az új személyiségük! Részt vettek korszakuk apostoli körében, és azóta is tagjai az egyetemes apostoli Szerzetnek. Így aztán élményeik teljesen megfelelnek a transzfigurisztikus folyamatok törvényszerűségének. Mert a jelölt, a gnosztikus kígyótűzzel a simpatikusában új személyiséget épít, mely teljesen a Gnózis építőanyagaiból áll, s így tökéletesen megszabadult ettől a természettől. Ez a személyiség egy egészen más mágneses életterületen fejlődik, mialatt ugyanazt a teret foglalja el, mint a dialektikus személyiség. Ezért bizonyos pillanatban a jelölt mikrokozmoszában az aurikus személyiségen kívül még két személyiség van jelen: a régi természeté és az új természeté. Ebben az állapotban két tudatmag, vagyis két énlény is van.

Óvakodjanak attól a téves feltevéstől, hogy megszokott énjük át lesz ruházva az új testre, hogy, mint dialektikus tudatmagok részesülhetnek az új életben. Tudatuk, mint a dialektikus emberi tudat, ennek a természetnek a jelenségeihez tartozik. El fog tűnni, létezése egyszerűen megszűnik, ha az ösvényre térnek. A Másiknak kell növekednie, Önnek pedig alá kell szállnia.

Amikor a Szerzet beszél, akkor a mikrokozmikus egészhez szól, Önökhöz és a Másikhoz beszél, ha a Másik még nincs is meg Önökben személyiség alakjában, de „vetőmag” képében benne van a mikrokozmoszukban.

Elképzelhetik, hogy a mi létterületünkön dolgozó Szerzet szolgái számára nagy fontosságú – habár az Új Ember már létezik bennük –, a dialektikus személyiségük lehető leghosszabb ideig tartó birtoklása, mert ebben a dialektikus személyiségben lehet dialektikus emberekkel kapcsolatba lépni, minden feltűnés nélkül és szokásos, természetes módon dolgozni, így lehet embereket kihalászni a bukottság életének tengeréből. Az ilyenek tehát ebben az értelemben fogják fenntartani dialektikus személyiségüket a gyakorlatilag elérhető szélső időpontig. Régi természetalakjukat csak akkor hagyják el majd minden feltűnés nélkül, ha valóban eljött az idejük. Ekkor meghalnak, de érthető, hogy ez a „halál” egészen más, mint minden más emberé. Ez a halál nem a bűn bére, nem személyiséghasadás, aminél a maradék a másik oldalra vonul, hanem ennél a halálnál a sírt teljesen üresen találják: a régi természetnek csak a ruhája fekszik ott. Nem valami test, amit elhagytak: mert ez a test már évek óta csak álruha, egy másik valóság fátyla volt számukra. A közönséges halottnál a test halála után a személyiség maradéka még jelen van. A transzfigurista beavatottnál a személyiségnek ez a maradéka már régen eltűnt, rég „meghalt Jézusban, az Úrban”, ahogyan a régi rózsakeresztesek mondták. Csak a burkolat marad meg, a régi testalak külső jelensége, amit az emberiség szolgálatában addig használnak, ameddig lehetséges. Ha ezt a régi ruhát bizonyos pillanatban levetik, akkor bebizonyosodik, hogy a régi létből már semmi sincs meg, sem itt, sem a másvilágon.

Ezért mondják, hogy Jézus sírját teljesen üresen találták. Néhány összecsavart kendőn kívül, a régi testalak külső ruháján kívül semmit sem találtak. Amikor Mária meg akarja látni az Urat, akkor „hátrafelé” kell tekintenie. Ez a „hátrafelé nézés” egy régi gnosztikus kifejezés az eredeti, számunkra most megint új mágneses tér nézésére. Ott látja ŐT, Akit belsejében mindig ismert, akihez azonban még nem közeledhet, mert maga még a régi természet állapotában létezik. Azért hangzik el számára a „ne illess, ne nyúlj hozzám”! Itt ugyanarról a törvényről van szó, mely Anániást és Szafírát hagyja meghalni. Az „egészen máshoz” nem lehet a dialektikussal közeledni, mert ennek a következménye katasztrófa lenne.

Ha most a fentiek ismeretében gondolnak a katárokra, akkor megértik a dolgot. Ott például a foglyoknak egy csoportját élve befalazták egy barlangban. Méteres fal választotta el őket a külvilágtól. A szándék világos: lassú éhhalállal akarták megölni őket, a szabadulás lehetősége nélkül. Gondolják, hogy napokig, talán hetekig fekszenek majd ott szerencsétlenül a sötétségben, piszokban és férgek között, míg meg nem halnak? Nem: ők, akik a simpatikust már régen cerebrospinálissá tették, tudták, hogy eljött az idejük, hogy feladatuk befejeződött – és az akaratnak egyetlen bevetésével a nervus váguson, kimenekültek álruhájuk burkából az örök szabadság felé, sírjukat üresen hagyva.

Másik csoportjukat gúzsba kötözve dobálták le a Foix-i Kereszthegyről a szakadékba. Gondolják, hogy megvárták zuhanásuk eredményét? Hogy szétzúzva, tátongó sebekkel, véresre roncsolt tagokkal, pokoli kínokban haldokoljanak? Nem: mielőtt leértek volna, kimenekültek az álruhából, s szinte szárnyra kelve repültek az új élet világossága felé! Így cselekedtek azok is, akiknek a máglyákra kellett menniük, és akiket mély pincékbe dobáltak. Mivel már nem voltak ebből a világból valók amikor a dialektikus erőszak rájuk vetette becstelen kezét: elmentek saját hazájukba. Ez az igazság Jézus haláláról, és ez a katárok úgynevezett öngyilkosságának az igazsága is.

Akik nem tudnak és nem láthatnak, azok kétségbeesetten szörnyűködnek: „Milyen rettenetes, mily borzasztó szenvedés!” Akik azonban tudnak, azok az örömből felcsendülő dalt énekelik: mert akik a természet halálát önkéntesen, élve halják az endúrában, azokat már nem károsítja a második halál, az álruhaként szolgáló test halála.

Aki mindezt meg akarja érteni, az a hegyibeszédhez fordulhat közelebbi felvilágosításért. Ott azt mondják az apostoli Szerzet tanulóinak, akiknek megvan a Másik: „hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellent a gonosznak, hanem aki arcul üt titeket jobb felől, fordítsátok felé a másik orcátokat is. És aki törvénykezni akar veletek, és elvenni az alsó ruhátokat, annak engedjétek oda a felsőt is.”

Az albigensek elleni háborúban az inkvizíció meg akarta semmisíteni a külső ruhát, a szent katárok jelenségét, mert abból a tévedésből indult ki, hogy a külső köpeny alatt a Gnózis elő szíve dobog. A katárok azonban a hegyekről is visszhangzó kacagással engedték át ellenségeiknek a dialektikus köpenyt, miután addig teljesítették benne a feladatukat, ameddig csak lehetett, hogy aztán felmenjenek a szent csend derűs magasságaiba. Felálltak a könnyektől áztatott helyekről, és elmentek egy új virradatba. Ennek az új hajnalnak már azelőtt is fivérei és nővérei voltak, mert ehhez megvolt a testük, de a lehető leghosszabb ideig megmaradtak az éjszaka völgyeiben, hogy segíthessenek a sötétségben keresőknek. Senki se gondolja azonban, hogy ezért a testért küzdöttek volna.

Bementek az új életbe, mert tudták, hogy mindig lesz elég segítő testvér. A földön szolgáló Szerzet lánca soha sem szakad meg. Ha van valaki közöttük, akitől el akarják venni az alsó ruháját, az támadójának szívesen odaadja a felsőt is. Persze nem fogja kihívni, mert tudja a kötelességét. De önkéntelenül és magától értetődően vágyik a búcsú pillanatára. Ha pedig ez a pillanat eljön, akkor az ő helyét azonnal az utána következő testvér foglalja el. Gondolja az olvasó, hogy ez helytelen álláspont? Akkor nézze meg a korinthusbeliekhez írt 2. levél 5. részét, melyben Pál azt közli:

„Mert tudjuk, hogy ha e mi földi sátorházunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökké való házunk a mennyben. Azért is sóhajtozunk ebben, óhajtván felöltözni erre a mi mennyei hajlékunkat. Mert amíg e sátorban vagyunk, sóhajtozunk megterheltetvén, mivel hogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. Aki pedig minket erre elkészített, Isten az, aki nekünk a szellemet adta zálogul.”

Így azokhoz fordulunk, akik az ötödik fokon állnak és vágynak erre a szabad kőműves-állapotra, erre az építészi hivatásra. Az új élet szent értékeit közelebb hozták Önökhöz, mint bármikor is. Szóról szóra betűzik Önöknek a konsolamentum értékeit, melyek az ötödik fokon a kegyességben válnak valóra a simpatikusban. Azért vehetik az efézusbelieknek írt levél 2. részét Önökhöz intézettnek:

„Azért immár nem vagytok jövevények és idegenek, hanem polgártársai a szenteknek, és Isten házanépe. Kik fölépíttettetek az apostoli Szerzet alapkövén, melynek szegletköve maga Jézus Krisztus, akiben az egész épület szép renddel rakattatván, növekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szellem által.”

Minden dialektikától megszabadulva, elévülhetetlen építményt lehet felépíteni egy új, mágneses kör alapján. Erre az építészi foglalkozásra hívják mindannyiójukat. Akinek megvan a szerszáma hozzá, az az apostoli körben megkapja az alkalmat az új templom, új lakóhelye építésére, mely szép renddel rakattatván, szent az Úrban. Aki bemegy ebbe a mennyországba, az biztonságban van, s minden erőszak számára elérhetetlen. Aki ebben a mennyben lakik, az bukott mikrokozmikus létezése folyamán most fog először igazán nevetni, megszabadultan nevetni, örömében ujjongani.

VIII A felebaráti szeretet

A hétszeres ösvény hatodik fokán a kegyteljességet a felebaráti szeretet követi. Most megvizsgáljuk, hogy mi történik valójában ezen a hatodik fokon.

Láttuk, hogy a kegyesség, kegyteljesség a szent gnosztikus erőnek egy csodálatos mágneses keringésére vonatkozik a nervus simpatikusban, melyet az egyetemes tan második gerincvelőnek, vagy második kígyótűznek nevez. Ha ez a folyamat megkezdődik, és a közönséges természet nem zavarja meg én-központú cselekedetekkel, akkor a jelölt egész lényét természetfölötti fény sugározza át. Elemeit ez a fényerő nem valami dialektikus térségből kölcsönzi, hanem teljesen más szerkezetű: nem magyarázható ebből a természetből.

Ez az új fényerő felszáll a simpatikus baloldali vezetékében, és tulajdonságai miatt az egyetemes tan csodásnak, szépnek, kedvesnek és nagyszerűnek nevezi. Ha ez megnyilvánul, akkor azt bizonyítja, hogy a tanuló személyesen birtokába jutott a Gnózis őt megérintő közegének. Amíg a Gnózis-fluidum a simpatikus jobboldali vezetékében lefelé ereszkedik, addig nem beszélhetünk személyes birtokról, csak azután, amikor ez a fluidum át tud haladni a plexus sacralison, ebben úgyszólván átalakul, és a baloldali simpatikus-vezeték mentén felfelé száll.

Ez a felfelé irányuló áramlat azonban egészen más, mint a lefelé menő, sokkal gyengébb rezgésű, és nem olyan dinamikus. Ebben a felfelé irányuló áramlatban eleinte csak egy elv, első, gyenge árnykép, kezdődő virradat, egy képesség nyilvánul meg, mely hatalmas erővé növekedhet. Ami így megnyilvánul, azt nevezi a szentírás felebaráti szeretetnek. Világos tehát, hogy ennek a szeretetnek egy fejlődési folyamaton kell átmennie.

A szeretet a világmindenség legnagyobb és leghatalmasabb ereje. Istennel teszik egyenlővé. „Isten szeretet”, mondja a szentírás. Ebben az új, mágneses keringésben tehát szó szerint „megjelenik Isten a testben”. Maga a Gnózis sugárzik és dolgozik a bukott mikrokozmikus rendszerben: a szeretet mindent meg fog újítani.

Alig szükséges rámutatni, hogy amit a dialektikában neveznek szeretetnek, annak mindehhez semmi köze, sőt, össze sem hasonlítható ezzel. Természetünk szeretete természetes jóságképességünknek egyik tulajdonsága. Ez a tulajdonság sok mindenre lehet képes, és meg lehet a maga szépsége, de a hatodik fokozat új adományához képest a semminél is kevesebb. A természetben a szeretetnek, mint jóságtulajdonságnak, először is megvan a határa: másodszor nem feltétlen: harmadszor másokat kizár, tehát énközpontú: negyedszer mindig valami árnyékkal együtt lép fel, például butasággal, önzőséggel, közömbösséggel, gyűlölettel. Mint ennek a természetnek a tulajdonsága, számolnia kell az ellentétek törvényével. Így a legnagyobb szenvedésért felelős, amit a bukott emberiség valaha is megélt. Ha az emberi jóságképesség egyik legszebb nézete ennyire az ellenkezőjére fordulhat és ilyen veszélyes árnyékokat vethet, akkor ebben is, vagy éppen ebben lehet a fájdalmak legjelentősebb oka.

Ezek a dolgok rendkívül tragikusak. Ez évszázadok óta ismeretes. A világirodalom sok felejthetetlen alakja tanúskodott erről. A legszebb, amit az ember a Földön birtokolhat, az egyetlen kis meleg sugár, ami az embert elérheti ebben a világhidegben, ugyanakkor a legnagyobb perverzitássá, a legnagyobb szörnyűséggé, legádázabb ördögiességgé válhat. Ez a szeretet még a lehetőségei tetőfokán sem tökéletes, és másokat kizár.

Itt a dialektika leggyengébb pontjára tapintunk! Ezért nem csoda, hogy a természetfenntartó erők mindenkor megpróbálták ezt a különösen gyenge pontot valamiképpen álcázni. Magától értetődik, hogy a megnyilvánulásnak ezen a napján, amikor a természet könyve eggyel tovább lapoz, ezt a testben megnyilvánult isteni szeretetet megpróbálják a humanitás alakjában parodizálni.

Kinek lehetne kifogása a humanitás ellen? Ki ne tekintene tisztelettel a humánus törekvések és élet cselekedeteire? Ki ne becsülné nagyra az emberiség emberbarát képviselőit, akik életüket szentelik embertársaik szolgálatának? Valóban a gyakorlati humanitás, végső következményekig kivitelezve, az egyetlen, amit a mindennapi élet vízszintes síkján tenni lehet a sajnálatra méltó emberiségért. Ugyanakkor azonban meg kell érteni a rettentő téveszmét, az állandó körforgást, mely ebből adódik!

Az emberiséget szörnyű betegség kínozza, mely számtalan ember legrettenetesebb szenvedését okozza. Ezrek, tízezrek foglalkoznak ennek a szenvedésnek az enyhítésével. Hatalmas pénzösszegeket mozgósítanak, az emberbarátság nagy hulláma lendül meg, jóság izzít milliókat. Minden betegség lényege, alapvető oka azonban, dialektikus létünk, érintetlen marad. Sőt, a dialektika alaptörvényei szerint az emberiség általánosan visszás állapota ugyanabban a mértékben növekszik és erősödik, amilyen iramban a humánus, orvosolni akaró folyamatok fejlődnek. Az emberiség elrettentően beteg helyzete tehát ezzel még rosszabbodik! Tíz évnyi teljesen és alapvetően megváltoztatott életmód viszont eltüntetné ezt a vészt, mintha a szél fújta volna el!

A humanitás mindezek ellenére jóság. Felebaráthoz hajlamos, testvéri elemeket szabadít fel. Aki ember-testvérségre törekszik, annak végeznie kell ezt a munkát. Az ilyen ember azonban tapasztalni fogja, hogy ez az emberbarátság egyáltalán nem megszabadító: ellenkezőleg, a természet fenntartását szolgálja, és így a fájdalom okozója.

Témánk fonalát újra felvéve megállapítjuk, hogy a felebaráti szeretet ereje, amely a tanulóban a hétszeres ösvény hatodik fokán bizonyosodik be, nem ebből a természetből magyarázható, s ezért éppoly kevéssé rejlik lehetőségként a dialektikus emberiségben. Ami az új mágneses keringésben bebizonyosodik, az „a testben megjelent Isten”. Ez a sugárzóerő a simpatikusból indul ki, tovább terjed a vér és az idegközeg segítségével, és bizonyos pillanatban minden szervet elfoglal. Így csodálatos fogság keletkezik. A jelölt szó szerint a Gnózis foglya lesz. Ezt a helyzetet írja le pompásan a 139. zsoltár:

Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat, járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.

Ha ez a sugárerő a tanulót teljesen átizzítja, minden oldalról elfoglalja, akkor a jelenségek világát attól a pillanattól kezdve másképpen látja maga körül, érzékszerveivel egészen másképpen észlel. Egészen más emberként áll ebben a természetben. Nincsen már a régi énközpontúságában, a régi természetében, nem egyezik azzal, és nem gyötrik már azok a megpróbáltatások, amelyek ehhez az életterülethez tartoznak, hanem ettől az órától kezdve szó szerint és testileg idegen lett ebben a világban. Nem tartozik ehhez a világhoz, mégis ebben van.

Reakciói egészen másak. Sokkal jobban megérti embertársait és tevékenységeiket, akik és amik még megegyeznek ezzel az életterülettel. Tudja, hogy ezek a szegények, ezek az elítéltek nem tudnak másképpen cselekedni. Őt így teljesen hidegen hagyja mindaz, ami a többieket zavarba hozza, vagy feldühíti és tettre ösztönzi. Ahogyan megértik az állatot, észlelik a faj tulajdonságait és viselkedését, és nem mérgelődnek, ha az állat a fajtája szerint reagál, úgy fogja a hatodik fokon álló testvér fajtájuk szerint megkülönböztetni az embertípusokat, s teljesen érintetlen kedéllyel veszi számításba őket.

A természet emberei éjjel-nappal foglalkoztatják egymást minden lehető és lehetetlen problémákkal és viselkedéssel. Fáradtra gondolkozzák az agyukat a körülöttük tornyosuló problémákkal, kérdésekkel és érthetetlenségekkel, amiket a többiek csinálnak, akikkel naponta akad dolguk-bajuk. Mihelyt azonban lángra lobbannak a Gnózis szeretetáramlatában, azonnal marad idejük és energiájuk: mert ahogyan a szomszéd kutyusát ismerik, ugyanúgy ismerik magát a szomszédot is. Érzékszerveik egészen új hatókörével tudják, érzik, észlelik, hogy mit gondol a szomszéd, miféle és mit tesz legközelebb. Tökéletesen átlátják a típust, egyetlen pillantással. Akkor pedig nem kell védekezniük, nem kell harcolniuk, ennél a dolognál nem kell időzniük. Csak vigyázniuk kell, ahogyan a dühös, vagy a jellegtelen állatot felismerik. Nem mérgelődnek, ha az állat mérges, ahogyan annak a butasága sem hozza zavarba Önöket. Csak számolnak vele.

Így számolnak majd a hatodik fokon a mérges, vagy buta, vagy valamilyen viselkedésben gyakorlott emberekkel. Ugyanakkor árad Önökből az a befolyás, amit a Gnózis nyilvánít meg Önökben. Ez Isten szeretetének az ereje: de gondolják meg, hogy ez egy mágneses erő, kereső, és ugyanakkor vonzó erő. Így mennek ki ezzel az új képességgel az emberek közé, és kétségtelenül kapcsolatba lépnek a különböző embertípusok közül azokkal, akiknek van szellemszikra-atomjuk. Felismerik őket, ahogyan azok is érzik, hogy vonzza őket az új mágneses áramlat. Tehát halászként mennek az emberek közé, és mindenkit kifognak, akit ezzel a hálóval ki lehet fogni.

Ez a felebaráti szeretet: egy valóban a Gnózisban ragyogó új, létező képesség. Emögött nem az én áll, nem elhatározásnak a következménye, hogy „most aztán szeretnem kell a felebarátomat”, vagy „most pedig az emberek szolgálatára indulok”. Akinek megvan ez a képessége, az valóban az emberiség szolgálatában áll, nem tehet mást, mert ez a képesség minden oldalról körülveszi. Ez az apostoli kör titka, ez a modern Szellemi Iskola munkájának a titka.

Miért jönnek a tanulók százai a templomainkba? Miért csodálkoznak a kívülállók a tanulókon, akik hetenként mennek a templomokba, s havonta utaznak a megújító konferenciákra? Miért mondják, hogy „ez érthetetlen, ez lehetetlen”?

Mert ami e világ emberei elől el van rejtve, az megnyilvánul Isten gyermekeinek. Isten gyermeke egy olyan ember, akinél szellemszikra-atom ég a sternum mögött, aki elveszetten tévelyeg és keres a világéjszaka sötétségében. Az ilyen gyermeket megtalálják és belevonják a Szerzet erőterébe, mégpedig a felebaráti szeretet gnosztikus erejével, mely egyre több testvérben nyilvánul meg. Ennek a felebaráti szeretetnek semmi sem állhat ellent, mert ez a szeretet egy emésztő tűz. Akit ez az örvény ragad meg és von magával, azt lenyűgözi. Egy ilyen kapcsolatot csaknem lehetetlen megszakítani. Ez ennek a munkának a titka. Így nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy biztonsággal megmondhassuk: nemsokára ezrek fogják felkeresni a Szellemi Iskolát, egyre többen. Ha igyekeznek rálépni a hétszeres ösvényre, akkor az eredmény a felebaráti szeretetnek ezáltal kitörő viharában minden várhatót felülmúl. Ez az észrevétel, ennek a tapasztalata túl csodás, túl magas lesz nekünk.

Most már talán megértenek valamit a korinthusbelieknek írt levél híres 13. részéből:

„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólnék is, de szeretet bennem nem lenne, akkor olyan lennék, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom.” Pál ezzel azt mondja, hogy az ember az új, valóban létfontosságú képesség nélkül erőtlen.

„És ha jövendőt tudnék is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismernék” – itt a természeti okkultizmus legmagasabb csúcsainak elérésére céloz –

„és ha egész hitem is lenne, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatnék ki helyükről” – itt a természeti vallások és a misztikus élet szent magaslataira utal –

„szeretet pedig nincsen bennem, akkor semmi sem vagyok” – e szeretet nélkül nem lehet emberiségmegváltó munkát végezni –

„és ha vagyonomat mind a szegényeknek adnám is, és testemet tűzre adnám is, szeretet pedig nem lenne bennem, semmi hasznom abból.” – Itt a természet szerint humánus élet korlátozottságára utal.

Aztán annak a magyarázatával folytatja, hogy mi, és mit tesz az igazi felebaráti szeretet, mennyire emberiség- és világmegváltó, hogy mennyire mindent átfog, átsző élettel és megtisztít, mennyire örök és elmúlhatatlan, mert maga Isten. És így végzi: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három: ezek között pedig legnagyobb a szeretet”.

A tanuló, akiből sugárzik a hit, szellemszikra-atomját csodálatos drágakővé csiszolta. Ez ragyog és szikrázik, és bensőségessé tesz. A tanuló, akit eltölt a remény, az kundalíni-tűzkörét koronaként tette a fejére, s ez a sugárzóerő bátorságot ad. A szeretetben álló tanuló azonban a hatodik fok új képességét birtokolja, s ez erőt ad. Felvétetett az apostoli körbe, helyet foglalt a harmadik templomban, emberhalász lett.

Tehát hit, remény, szeretet marad, ez a három: de közöttük legnagyobb a szeretet.

IX A szeretet (I)

Részletesen volt szabad beszélnünk a felebaráti szeretetről (hajlandóságról), mely egy valóságos, új, a Gnózisban sugárzó, létfontosságú képesség formájában nyilvánul meg, s amelyet nem szabad összetéveszteni a dialektikus ember jóságképességével.

Ez az új képesség a hatodik fokon álló tanulónál fejlődik ki, ha régi természete énközpontúságával nem hiúsította meg ezt a folyamatot, s a simpatikusban lehetővé tette a gnosztikus fluidum új, mágneses keringésének létrejöttét. Az ebből a mágneses tűzkörből sugárzó fény a felebaráti szeretet, amelyről az egyetemes tan beszél. Ez egy igazán isteni erő, mely a testben megszületve apostoli hivatalt adományoz, vagyis a jelölt, aki rendelkezik ezzel az erővel, valóban Isten szolgája, a Gnózis szolgája lehet. Ha ez a szereteterő alakot ölt egy tanuló rendszerében, akkor ezt a szent erőt, amit Szent Szellemnek is neveznek, másokra is kisugározhatja és átruházhatja, akik vágyódva keresik a Szellemet. Az ilyen fivér vagy nővér a megkapott Gnózissal belülről képes másokat elérni és másoknak segíteni. Így lehet megerősíteni a másik birodalom mágneses közegét azokban az emberszívekben, amelyek ennek nyitva állnak.

Ezzel éles ellentétben áll a közönséges természet jóságlehetősége, amit szintén felebaráti szeretetnek neveznek. Ez sok mindenre lehet képes: a világtörténelem elegendő példával szolgál erre: de soha sem megszabadító: a dialektikus természetből való marad, és egyáltalán nem az, amelyről az egyetemes tan beszél. Mert az igazi szeretet a hatodik fok titka!

Az állhatatosságból a kegyesség születik meg. Talán belátható, hogy ez a kegyteljesség nem gyarapodik automatikusan, nem nyilvánul meg magától. Eddigi magyarázataink talán világossá tették ezt. Az új képesség alkalmazásának, gyakorlati használatának sem szabad minden további nélkül megtörténnie. Ez szent törvényekhez van kötve. A jelöltnek csak akkor szabad, és akkor tudja ezt használni, ha törvényeit teljesen ismeri és uralja. Csak akkor tudja ezt valóban Istent szolgáló következményekkel alkalmazni. Most talán a három templom összefüggése is érthetőbb lett:

az első templomban a tanulót az egyetemes tanra oktatják,

és ezzel szembesítik:

a második templomban megkísérlik az új mágneses támo-

gatás fényét és erejét véglegesen és tudatosan megerősíteni a rendszerében:

a tanuló, aki így áttört és ezért részt vehet az apostoli kör-

ben, a harmadik templomban oktatást és segítséget kap az apostolság szent törvényeiben, és egy adott pillanatban újra saját mesterévé válik. Akkor kimehet a Szerzet szolgálatában, hogy kereső emberlelkeket halásszon ki az élet tengeréből.

Az apostolság három szent törvényét is meg szeretnénk magyarázni, hogy világos áttekintést kapjanak a három templomban végzett munkáról. E nagy művet nem titkolódzás jellemzi. A belépéshez szükséges kulcs csakis az ember belső állapota.

Figyelmüket ezért a János-evangélium utolsó részére tereljük (21). Azt mondja: a Szellemi Iskola néhány előrehaladott tanulója összegyűlt a Tibériás-tó, a dialektikus élet tengere partján. Nagy lehetőségekkel rendelkeznek és biztosan nem akárkik. Agytudatukkal megértik az egyetemes tant, nagy tudásúak, hiszen személyes oktatást magától Jézustól, az Úrtól kaptak, aki megjelentette számukra az élet útját. Belenőttek a Szellemi Iskola munkájába, ebben megacélosodtak, és önkéntelenül szükségesnek érzik, hogy a munkát, melyet láttak és hallottak, személyes tevékenységükkel támogassák és terjesszék. Tudásuk mellett tehát elnyomhatatlan vágy van bennük: emberhalászok szeretnének lenni.

Simon Péter azt mondja: „Elmegyek halászni”. Azt mondják a többiek: „Elmegyünk mi is teveled”. Kimennek és beszállnak a hajóba: szerveznek, összehívnak, megbeszélnek és dolgoznak, de nem fognak, nem halásznak semmit! Ezt soha sem lehet azonnal észrevenni. Eleinte úgy tűnik, hogy sikerük van, amikor azonban eljön a reggel, akkor megmutatkozik, hogy minden háló teljesen üres. Ez pompás tapasztalat a tehetséges és vágyakozó tanuló számára: semmi másra sem képes, mint illúziók gyűjtésére, ha a természet szerint, teljes énközpontúságával és énje bevetésével indul halászni, eredménytelen lesz. Aki ezt még nem tapasztalta, aki ennek még nincsen tudatában, aki ezt még nem tudja elfogadni, annak még egy ideig kínlódnia kell önámításai éjszakájában, míg el nem jön a csalódás reggele.

Ha eljön ez a reggel, akkor megjelenik Jézus, az Úr, s azt kérdezi: „Van-e valami ennivalótok?”

Képzeljék el, hogy létüknek egy ilyen pillanatában csalódnak, amikor kivilágosodik, de ezt a csalódást nem hajlandók elfogadni és bevallani. Oly sokat vártak a fogástól, személyesen vezették a hálók kivetését, és esetleg fennhangon hirdették a várható eredményeket, hogy a kivilágosodás teljesen letöri Önöket. Aztán azt kérdezik, hogy „van-e valami ennivalótok?”

Akkor vagy őszintén, habár természetesen nagyon csalódottan, azt mondják: „Semmi sincsen”, vagy leplezve alapvető elégtelenségüket, megdöbbentő önfelfedezésüket, fölényes mosollyal, legfeljebb néhány ránccal a homlokukon azt mondják: „Jöjjön csak be, van itt elég”. Nagy hűhót csapnak. Itt egy könyv, ott valami füzet, az éhezőbe leckét tömnek, vagy meghívót adnak neki valami összejövetelre. Így múlik a nap, s az önámítás újabb éjszakája száll le nagyon is korán az élet tengerének hullámai fölött.

Az éhező pedig a szikrázó, melegítő, új mágneses képesség, a felebaráti szeretet élő vize után érdeklődött, ami az Isten-atestben mágneses képessége. Ha semmijük sincs, akkor nem fog megharagudni: mert ez a dialektika alapállapota! Ez nem is lehet másképpen. De akkor vallják be, s ne bújjanak az önámítás rögeszméje mögé, az én bolond felfuvalkodottsága mögé, hanem leplezzék le magukat!

Itt a tanuló lelkének nagy pszichológiai pillanatáról van szó, amikor a „van-e valami ennivalód” kérdésre nem kétségbeesetten, megbántott büszkeséggel, vagy sértett ártatlansággal, hanem bensőséges örömmel tud felelni: „nincs semmi”. Aki ezt a semmit elfogadja és bevallja és mégis tele van részvéttel az emberiség rettenetes szenvedése és keresése láttán, az hallja meg a hangot: „Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”.

Az eredmény pedig százötvenhárom hal! Talán ismerik a 153 fogalmát. A számjegyek összege kilenc, az emberiség száma. A háló teljesen személytelenül hat a közönségre, amelyik szóba jöhet a Szellemi Iskola megtalálására. Hogyan alakul ki ez a csodának látszó helyzet? A történet azt mondja, hogy Péter mezítelen volt. Mindent levetett magáról, lehetőségei végső határáig. Aki eljutott a semmijéhez és eszerint viselkedik, az állhat az új mágneses támogatás egyetemes világosságában. Ha ez a fény beáramlik a szívbe és betölti a fejet, akkor ki lehet nyilvánítani a felebaráti szeretet parázsát, azt az erőt, amellyel az embereket ki kell menteni az élet tengeréből. Ezt jelenti a 153. Aki megszületett ebben a kapcsolatban, az ehet a mennyei kenyérből, és adhat másoknak is belőle.

Hogy ezt jobban megvilágítsák, párbeszéd alakul ki Jézus és Péter között, mely bemutatja az apostolság három szent, megrendíthetetlen törvényét. Nagy nyomatékkal beszélünk ezekről a törvényekről. Nem azért, hogy máris szembesítsük Önöket velük, hanem csak világossá akarjuk tenni, hogy minden tanulónak fel kell növekednie ezeknek a teljesítéséhez, mindenkinek a saját tempójában. Ezen kívül arra is emlékeztetni szeretnénk, hogy aki azt mondja hogy áll, az vigyázzon, hogy el ne essen!

Az első szent törvényt a történet így ecseteli: „mikor aztán megebédeltek, mondja Jézus Simon Péternek: Simon, Jánosnak fia, jobban szeretsz-e engem ezeknél? Azt feleli Péter: Igen Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Mondja neki Jézus: Legeltesd az én bárányaimat.”

Képzeljék el, hogy a legkedvesebb barátaik társaságában vannak, akiket szeretnek, akikért talán mindenüket odaadnák, s ekkor elhangzik a Gnózis kérdése: „jobban szeretsz-e engem, ezeknél?”. Azt felelnék-e ekkor, hogy az üdv áramlata, mely beleárad a szívszentélyükbe, mindennél többet jelent Önöknek? Hogy ennek minden következményét el akarják fogadni? Nem csak érzelmességből, vagy fölöttébb szenvedélyes hangulatban, hanem mert úgy érzik, hogy ez az alapállapotuk? Ha igen, akkor eleget tettek az apostolság első szent törvényének. Ez nem azt jelenti ugyan, hogy időben és térben teljesen el fognak búcsúzni minden rokonuktól és barátjuktól, hanem, hogy velük egészen más viszonyba kerülnek: a világban lesznek, de már nem a világból valók és ennek esetleges következményei egyetlen problémát sem okoznak majd. Aki teljesíti ezt az első, szent törvényt, az a Gnózisnak ajándékozta a szívszentélyét: és csak az ilyen ember halászhat az élet tengerén.

„Mondja neki másodszor is Jézus: Simon, János fia, szeretsze engem? Mondja Péter: Igen Uram, te tudod, hogy én szeretlek téged. Mondja Jézus: Őrizd az én juhaimat.”

A jelöltet itt a második szent törvénnyel szembesítik. Most már nem a másokhoz való érzésbeli viszonyról van szó, ami talán akadály lehetne a Szerzet nagy művében, hanem a szent mű helyes értelmezése a kérdés. Nem csak a szívnek kell énmentesnek lennie, hanem a főszentélynek is. A tudás és az akarás tisztaságának abszolúttá kell válnia. Az akaratnak teljesen harmonikusan bele kell merülnie a Gnózis akaratába. Így kell bebizonyítania, a Gnózis iránti szeretetet. Aki még a saját akaratának elvakultságával bajlódik, az emiatt időnként megsemmisíti a Gnózissal való szeretetkapcsolatot, ami a simpatikusban rettenetes káoszt okoz.

„Monda neki Jézus harmadszor is: Simon, János fia, szeretsz-e engem? Megszomorodik Péter, hogy harmadszor is kérdezi, és így szól: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy én szeretlek téged. Monda neki Jézus: Legeltesd az én juhaimat! Amikor ifjabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál, de most kinyújtod a te kezedet, és más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. És miután ezt mondta, így szólt Jézus: Kövess engem!”

Ez az apostolság harmadik szent törvénye. Aki a fejét és a szívét a nem-én által a Szerzetnek szentelte, az semmiképpen sem jár már a természet útjain, hanem csak azokon az ösvényeken, amelyeken a Gnózis vezeti. Csak most lesz a Szerzet tökéletes munkaeszköze és a simpatikus új mágneses köre napfényként sugározza ki a felebaráti szeretetet a sötét természetbe, és ez a parázs a homályos barlangokat felmelegíti. Aki ezt a harmadik szent törvényt betölti, az azt tapasztalja, hogy más övezi fel őt, és oda viszi, ahová nem akart menni.

Látszólag sötéten és vészjóslóan teszi hozzá az evangélium írója: „Ezt pedig azért mondta, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Isten”. Valóban halálra szánják-e itt Pétert? Azt mondják-e itt a jelöltnek: „Nos, ha betöltöd ezt a törvényt, akkor azt kapod, ami jár ezért: üldöztetést, kínzást, fogságot és nyomorúságos halált”?

Ha ez így lenne, akkor az egész krisztusdráma és krisztuskövetés a szenvedésnek és bánatnak a természetvallásoknál szokásos misztikus légkörében játszódna. Ennek azonban az ellenkezője igaz: a dialektikus élet van tele fáradsággal és bosszúsággal. Aki viszont Krisztus nyomdokaiba lép, azt kiemelik ebből az állandó fájdalomból, és oda megy, ahol a dialektikus élet soha sem létezhet. Mert az a helyzet, hogy az ösvény bejárása által minden jelölt az istentelen természet halálát halja, hogy az új mágneses életterületen tökéletességben dicsőítse az Istent.

X A szeretet (II)

Most a hétszeres ösvény utolsó fokát szeretnénk megbeszélni, „a felebaráti szeretet által a szeretetet”, és újra visszapillantunk, hogy áttekintsük az előző fejezetek lényegét. Részletesen megvizsgáltuk, milyen utat jár be a gnosztikus fény, a Mozdulatlan Birodalom ereje, a nem-dialektikus mágneses fluidum a tanulóban, aki megnyitja magát neki.

Az ösvény kulcsa a hit, tehát a szívben levő szellemszikra és a tiszta isteni fény kapcsolata. Ha ez a kapu megnyílt, ha az új erő bemehet a tanuló rendszerébe és hathat benne, akkor válik valóban alkalmassá (erényessé) a megújulás ösvényére. Ezért a hétszeres ösvény első foka a „hit által erény”. Ha megvan az igazi hit, és ezáltal erény, alkalmasság, akkor megvan a teljes készség is a saját, énközpontú természet feladására, az éntermészet fogyatkozására, hogy az új világosság zavartalanul felléphessen a rendszerben.

Ha ez az előfeltétel megvan, akkor a jelölt felléphet a második fokra, s az erénytől tovább mehet az ismerethez. Ez a fok a főszentély elemi megszabadítására vagy megnyitására vonatkozik a megújulás tüze számára. Emiatt a megkapott alkalmasság „tudományban” jut kifejezésre. Ezen a második fokon megvalósul a mindenség-megnyilvánulás mindentudásának ízelítője. Ha a tanuló elérte ezt a pontot, akkor nagy, belső harc fejlődik ki benne, mert most két természet, két erő lép fel a rendszerében-, a régi és az új. Most az a kérdés, hogy végig járja-e János ösvényét: „a Másiknak növekednie kell bennem, nékem pedig alább kell szállanom”.

Be kell bizonyítania, hogy komolyan veszi-e az endúrát. Ezért a harmadik fokon ebben az értelemben kell önuralmat gyakorolnia. Nem csak egy darabig, szinte legnagyobb erőfeszítéssel, hanem alapvetően, így aztán a negyedik fokon tökéletes állhatatosságról, nagy, belső, állandó hűségről kell tanúskodnia a kegyelemnek azzal a folyamatával szemben, mely megnyilvánult benne. Aki erre képes, aki ebben hűségesnek találtatik, az az ötödik fokon megkapja a kegyességet, az isteni lelkiséget.

Ez az új gnosztikus fluidum leszállása a simpatikus jobboldali vezetékében, hogy pozitívan megalapozzon egy második kígyótüzet. Ha ezt az alapvető lénymegváltozást semmi sem zavarja meg, akkor a jobboldali simpatikusvezeték új tüze áthatol a plexus sacralison, és felszáll a baloldali simpatikusvezetéken a kiindulópontjához, a gerincvelő felső folytatásához.

Ha ezt az utat teljesen kikutatták, ha az új mágneses tűzkör teljes egészében megnyilvánult és valóban keringhet a két simpatikusvezetékben, akkor megszületett az új kígyótűz, az új tudat, az új én, és be lehet lépni a hatodik fokba, a kegyesség által a felebaráti szeretetbe.

Az új tudat ragyog, bizonyítja magát, ahogyan azelőtt a régi én bizonyította magát. Egy új aktivitást, új cselekvést visz ki a világba. Ez az új cselekvés feltűnően más, mint a régi természet minden jóságtörekvése és jósághatása. Az új cselekvés önkéntelenül és erőltetés nélkül mágikus; képes mindent megtalálni és mágnesként magához vonzani, ami elveszett és elveszettnek tudja magát az élet tengerének sötétségében, s mindezt mágneses erővonalakból szőtt hálóval ki is halássza. Ez a mágneses háló olyan erős, hogy akkor sem szakadna el, ha az emberiség egész, ennél számba jövő része belekerülne. Nagy „haltömeg” esetén sem sérülne meg.

Ez a hitelesen jóhiszemű munka titka. Ha a felebaráti szeretetnek azzal a hálójával halásznak, amely a hatodik fokon keletkezett, akkor az minden vihart kibír, és változatlanul, nap mint nap dicső fogások ömlenek az új partra.

Ilyen tevékenység és halászat közepette lépnek be a hetedik fokba, „a felebaráti szeretet által a szeretet”.

Vizsgáljuk meg, mit jelent és mit közöl velünk a hetedik fok. Péter második levele, amelyből a hétszeres ösvény szövegét vettük, azt mondja a hetedik fokra: „mert ekképpen gazdagon adatik majd nektek a mi Urunknak örök birodalmába való bemenetel”. Erről van tehát szó, az új életben való testi részesedésről, a bemenetelről, a végleges felvételről egy teljesen új életállapotba.

Erről az eljövendő, új életről akarunk beszélni, mert ez mindenkire vonatkozik. Ha komoly, tettre kész elhatározással megkovácsolják az erényhez szükséges kulcsot, az ösvényre való alkalmasságot, akkor részesednek a folyamatban, amely az új élethez vezet.

Ha az első fokon létrehozták a kapcsolatot az új mágneses térrel, akkor a dialektikus mindenség-mozgásnak nincsen már hatalma Önök fölött. Akkor már fel vannak véve az új élet erőterébe. Kívánhatnának-e bármi többet?

Szó sincs arról, hogy mozgalmas napjainkban csak valami tant akarunk közvetíteni, hogy olyasmit ecsetelgessünk, ami egyszer megtörténhetne. Nagyon is fontos, új kozmikus erőkről beszélünk, amelyeket be kell fogadniuk. Az üdv, melyet a Nagyok egykor megígértek nekünk, napjainkban újra bebizonyosodhat Önökön. Nagyon is aktuálisan kell tehát emlékeznünk a régi szép énekre:

Hogyan fogadjalak Téged? Hogyan találkozzak Véled, kit az egész világ kíván? Lelkem ékessége!

És nem az a helyzet, hogy mi csak tanúskodunk és a meghallgatásunkra korlátozhatják magukat. Együtt kell működniük a Szellemi Iskolával egy nagy építményen, melyet meg szabad és meg tudunk valósítani; ez pedig az eljövendő, új ember.

Nincs messze az idő, amikor ennek az új embertípusnak a bizonyítékai napvilágra kerülnek. Ez egy olyan ember lesz, akiről bebizonyosodik, hogy „a világban van, de nem a világból való”. Olyan sereg lesz ez, melyet senki meg nem számlálhat. Ki fogja vonni magát a dialektikus természet minden lármájából és viszálykodásából, és bemegy egy zavartalan nyugalomba, egy új mágneses szövetség nyugalmába. Isten népének a nyugalmába. És mindegyikőjük elmondhatja: „Ez az én nyugodalmam, örökké, itt akarok lakozni, mert én kívántam ezt”.

Azért szólunk, hogy szintén vágyakozzanak erre a nyugalomra, és megértsék, hogy ennek a vágynak nem kell puszta fantáziának lennie, hogy nem csak szép álom, hanem valóra válhat, ha élnek minden lehetőségükkel, és aktuális új-forradalmi megmozdulással megragadják az eke szarvát. Mert itt az idő!

Milyen vágyra van itt szükség? Melyik vágy hat ilyen megszabadítóan? Az üdvrevágyás, tehát az igazi meggyógyulás vágya. Aki gyógyulni akar, annak először tudatában kell lennie hogy beteg, hogy alapvetően megsérült és egy olyan világban él, mely semmiféle menekülésre sem ad alkalmat, és végtelen körforgásban vonszol magával. Aki meg akar gyógyulni, annak késznek kell lennie minden szenvedés okának az eltávolítására, az őrület, az önámítás, az én-ösztön, a létösztön elutasítására, röviden: saját magának az elbocsátására. Ez az üdvrevágyás!

Aki így vágyik ki a káprázat karmai közül, azt az elérés pirkadatához vezetik, egy új naphoz, az eljövendő új ember megzavarhatatlan nyugalmához. Az a hétszeres ösvényen fog haladni, a kétszer születettek ösvényén, a transzfiguráció ösvényén, ahogyan részleteztük. Aki kész elfeledni önmagát, az megtalálja ezt az ösvényt és végül a hetedik fokon nyitva találja az új birodalom bejáratát.

Ezt a bejáratot, mint mondtuk, a sompatikusban kifejlődő új mágneses keringés nyitja meg, a második kígyótűz születése, az új én megszületése. Ez az új mágneses keringés, ez az új én egy egészen új személyiséget épít fel. Ha a mikrokozmoszt gömbnek képzelik el, akkor ennek a mikrokozmosznak a szívében folyamatosan lebontanak egy régi templomot, és egy egészen új épül. Megpróbáljuk kifejteni, hogyan lesz ez lehetséges.

Tudják, hogy a nervus simpatikus két vezetékből áll, a gerincoszlop két oldalán. Ezeket a vezetékeket sok helyen ideggócok, ganglionok szakítják meg. Egy ilyen ideggóc az idegnek szürkéspiros színű megvastagodása, mely az idegek között, vagy az idegrostokban lévő tipikus szerkezetű sejtekből áll.

A gerincvelőoszlopból szintén ágaznak el idegek. Egy elülső és egy hátsó vezetékről van szó. A simpatikus ganglionjai a megfelelő gerincvelőidegek elülső vezetékével vannak közvetlen kapcsolatban. Ezenkívül a simpatikus ganglionjaiból bizonyos számú idegfonat is ered, idegelágazások, melyek a verőerek mentén majdnem minden szervhez eljutnak, és a szív és az egész érrendszer mozgását ellenőrzik. Ha ezt el tudják képzelni, akkor bizonyos következtetéseket vonhatnak le, melyek annál pontosabbak lesznek, minél járatosabbak a bonctanban.

Ha a hatodik fok tanulója megkapja a  kegyességet, tehát a simpatikusban létrejön az új mágneses keringés, és ő állhatatos marad önmaga feloszlatásának a folytatásában, akkor a régi természet idegfluiduma a gerincvelőidegek hátsó vezetékeinek segítségével gondoskodik a test régi épületének általános biológiai egyensúlyáról. A régi természet idegáramait, melyek korábban az elülső vezeték mentén áradtak szét a testben, elvágják a simpatikus ganglionjai, és a régi természet feladatát egy új idegáram, a második kígyótűz idegárama veszi át. Ennek következtében a vér és az idegáram is megváltozik. Megváltozik minden szentély idegműködése és a belső elválasztású mirigyek rendszere is. így egészen más erővonalrendszer képződik, melynek külső megjelenési formája a megszokott személyiségre hasonlít, de teljesen más életáramok izzítják és sugározzák át, melyek a simpatikusban levő új tudatforrásból erednek.

Egy új templom keletkezik, háromszoros templom, ami a tudatot, a lelket és a testet illeti, egy anyagi test, mely nem a dialektikus természet durva jelensége, hanem egy új természet megfinomult formája. És ennek a megfinomult személyiségnek nem tükörszféralény szerkezete van, mert a tükörszféra-lény a régi, összetört dialektikus személyiség romjaiban lakik, melynek anyagi teste teljesen meg van semmisítve. A hetedik fok fivérét és nővérét tehát egy megdicsőült, új, teljes személyiség jellemzi, egy anyagi testalakkal együtt. Ez az alak a közönséges ember számára csak akkor látható, ha a régi természettel együtt jelenik meg. Amikor azonban a régi természetalakot mar nem kell fenntartani, akkor az új természetalak kivonul szülőhelyéről az örökkévalóság napsütötte birodalmába. E könyv harmadik részében részletezzük az új természetalak mibenlétét és tulajdonságait, és azt is, hogyan tudja megszabadítani magát születése pólyájától, és hogyan támad fel a sírból.

A szentírás elbeszéli, hogy Jézus keresztre feszített testét arimathiai József sírkamrájában helyezik nyugalomra. Arimathiai József az új misztériumok hierofánsa, és a sírbarlang Rózsakereszt Krisztián sírkamrájának felel meg, amelyben az új, örök test található.

Imádkozó gondolataink arra irányulnak, hogy aki bejárja az ösvényt, az mind sikerrel fejezze be arany keresztútját, és erősen és újjászületve támadjon fel a diadal sírjából új, szent életre, az eljövendő új ember szentelt életére.

Az olvasó így már tudja, hogyan haladhat tovább a felebaráti szeretettől a szeretetbe való felmenetelhez. Az a szeretet ez, melyet Istennek, szellemnek, világosságnak neveznek. Most már úgy fogja ezt érteni, ahogyan Pál értette: ha mindene meglenne, de ez a szeretet, ez az új létállapot hiányozna, akkor nem lenne semmije és nem lenne semmi sem. Mert ez a szeretet, mely maga Isten, a szellemnek e sas-szárnyra kelése, ez mindenkinek a nagy és pompás végcélja, akit a korszakoknak ezen a fordulóján a világosságra hívnak.

Ennél a szeretetnél tehát nem szavakról vagy finom érzelmekről, hanem megváltó, megszabadító embercselekedetről van szó. Ez a cselekedet, amelyre közülünk a leggyengébbet is kiválasztották, ez legyen az Ön kezdete és vége, egész élete beteljesülésének napjáig.

Jöjjön be velünk az új tudás örömébe. Ülje meg velünk az eljövendő új ember ünnepét.

HARMADIK RÉSZ

AZ ÚJ EMBER ADOTTSÁGAI ÉS KÉPESSÉGEI
I Az aurikus újjászületés

Eljött az ideje, hogy bemutassuk az eljövendő új embert. A könyv első két részében az új emberré válás különböző filozófiai és belső szempontjait írtuk le. Az az időpont azonban, mely most ragyog a virradat fényességében, annak a napnak a reggele, amelyen az új ember fellép, cselekszik és létezik. Ha nem azokhoz tartoznak, akik földhözkötötten belegabalyodtak a dialektika szürke fátylába, akkor a világtörténelemben kétségtelenül felismerik az új ember jellegét és újabb fellépését, mely 1952-ben kezdődött.

Ami ebben az árja korszakban az évezredekben megnyilvánult az isteni szerzeteken keresztül, Egyiptomban Echnaton üdvös munkája által, India nagy tanítói, Kínában Lao Ce, a kaldeusok birodalmában Zarathustra, Közel-Keleten Máni, Görögországban Plátó és Pitagórász tevékenysége által, NyugatEurópában a druidák és katárok munkája által, az újra világítva bizonyítja magát ebben a vakoskodó világrendben.

Az új ember napja eljött. Egy új időszak, Isten igazi népének reggele megint feltörte a dialektika páncélját. A hét templom köre újra tartósan, erősen és legyőzhetetlenül elkezdett egy munkát, mely joggal nevezhető a tökéletes tanulóság munkájának. Megkezdődött a megújító mű, Renova ösvényein járunk.

Az ösvény bejárásának, mindenekelőtt abban a különös értelemben, ahogyan mi értjük, az elbúcsúzás és a velünk menetelés az előfeltétele. Vannak olyan tanulók, akik szívből, bensőségesen velünk akarnak vonulni. Mások még tele vannak kétséggel, és talán olyanok is akadnak, akik, anélkül hogy ezt belátnák, teljesen elutasítóan és kritikával reagálnak. Mi azon fáradoztunk, hogy segítsünk nekik, de ők nem akarták. Így eljött a búcsú órája, azt mondjuk nekik: Isten velük.

Az új nap pirkadata koronaként ragyog az utak fölött, amelyeket mi választottunk. Mi elhagyjuk az éjszakát, mert új feladat vár ránk. Mostantól kezdve azoknak beszélünk, akik velünk utaznak, s szavaink csak azokban tudnak erővel hatni.

Az olvasó bizonyára emlékszik, hogy a gnosztikus megújulás ereje, amelyet a szellemszikra-atomon keresztül lehet felvenni, egy hosszú út után, melyet részletesen megbeszéltünk, végül a simpatikus felfelé menő, baloldali vezetékéből sugárzik. Ha ez a sugárbőség megjelenik, akkor azt bizonyítja, hogy a mikrokozmosz szívében, mely egybeesik a haláltermészet testével, új mágneses keringés jött létre. Ez az egészen különleges születés tiszta gnosztikus erők keringésére, tehát egy új idegáram kifejlődésére vonatkozik a régi természet testében. Ennek következtében, mint mondtuk, a vér és az idegfluidum megváltozik. A fő-, a szív- és a medenceszentély, valamint a belső elválasztású mirigyek rendszerének hatása is megváltozik, és folyamatosan kifejlődik egy egészen más erővonalrendszer, melynek külső jelensége a közönséges személyiség képét mutatja, amelyet azonban egészen más életáramok izzítanak és sugároznak át, melyek a simpatikusban lévő új tudatforrásból származnak.

Egy háromszoros templom keletkezik, ami a tudatot, a lelket és a testet illeti. Egy anyagtest, nem a dialektikus természet durva alakja szerint, hanem egy egészen új természet megfinomult jelensége: egy megdicsőült személyiség tehát, egy anyagi testalakkal együtt. Ezzel az új alakkal kell a jelöltnek „kimenni az Úr elé az ég felhőiben”.

Az utazás, amit elkezdtünk, ennek az új testnek, ennek a bárkának, ennek az égi hajónak az építésére vonatkozik, melyre szükségünk van a cél eléréséhez. Világos, hogy részletesen meg kell beszélnünk és tanulmányoznunk a jármű nagyságát és anyagát, s az építéshez szükséges szerszámokat, hogy sikerünk legyen. Minden útitársunk megérti, hogy először a műhelyt kell előkészíteni, a munkahelyet, ahol a kalapácsot fogjuk lengetni, ahol a szögmérővel és a mércével zavartalanul dolgozhatunk, ahol a terepet kell egyengetni, hogy égi hajónkat nemsokára nehézségek nélkül bízhassuk az élet bőségének új tengerére.

Mi más lehetne a műhely, mint mikrokozmoszuk, testük, anyagi alakjuk középpontja? Tudják, hogy ez az anyagi alak istentelen, a halál természetéből ered. Ezért kell először is ennek az alaknak a magját, az alapelvét megsemmisíteni. Ezért beszéltünk olyan kimerítően az ösvény hét előfeltételéről Péter második levelének néhány részlete alapján. Ha betöltötték ezt a hét feltételt, akkor készítették el műhelyüket, csak akkor kezdhetik el az építést.

Először az új mágneses keringést kell létrehozni a simpatikusban. Egy szellemszikra-lénynek ehhez egyáltalán nincs szüksége erőlködésre. Aki teljes odaadással az ösvénynek ajándékozza magát és vállalja a következményeket, az a műhelyét kétségtelenül előkészíti az építkezésre. Ennek a „készségnek” a bizonyítéka a simpatikusban megjelenő új fluidum. Ez a fluidum a kő, amivel építkezni kell. Ez a legmagasztosabb gyógyszer, a mítoszok életelixírje, a mesékben a „szézám tárulj fel”. Ez a fluidum a betöltött hetedik feltétel lángja, az isteni szeretet fényessége. A művet csakis ezzel a szeretettel lehet elkezdeni és véghezvinni. Persze jól meg kell érteniük, hogy értelmetlen, sőt teljesen helytelen az isteni szeretetről érzelmesen beszélni, vagy verseket szentelni neki. Aki beszél erről, annak ezt tettekkel kell tennie, a határozott építkezés tényeivel. Ezt kívánják meg tőle. Amit az univerzális tan szeretetnek nevez, az az isteni lángnak, a Világléleknek az ősanyaga. Ha ennek a lángnak a fénye kezd ragyogni az új mágneses keringésben, akkor a jelölt – Pál szerint – képes lesz „ezzel a szeretettel mindent eltakarni”, és Péter szerint is „egy csomó bűnt takarhat el”. Először azt szeretnénk megmagyarázni, hogy Pál és Péter mit akart mondani ezzel.

Pál azt mondja korinthusbeliekhez írt híres első levelének 13. részében, hogy aki az isteni láng ősanyagában lélegzik, az a megszabaduláshoz vezető úton jár. Aki azonban figyelmét a dialektikus életterület legműveltebb lényeire irányítaná, és – mint azok – perfekt lenne a retorika művészetében, vagyis egy nyelvet olyan rendkívül jól beszélne és olyan jól írna, hogy ezt a legmagasabb foknak mondhatnánk, ami egyáltalán elérhető, és ha a mágikus és értelmi területen szintén felhágna a legmagasabb csúcsokra, és rendelkezne a prófétálás, a titkos üdvigazságok és tudományok minden képességével, akkor is csak pengő cimbalom, semmi lenne, ha nem birtokolná az isteni láng ősanyagát.

Továbbá felsorolja a lehetőségeket, amik minden tanulónak megjelennek, ha részt kap ebből a nagyszerűségből. Azt mondja: „A szeretet mindent elfedez, és nem rójja fel a gonoszt”. Ugyanabban az értelemben mondja Péter: „Mert a szeretet egy csomó bűnt eltakar”.

Ha az emberektől e szavak magyarázatát kérnék, akkor általában valami új erkölcsi és etikus viselkedést boncolgatnának, amelyet Pál és Péter látszólag megkövetel. Kétségtelenül hallanának misztikus ömlengéseket, és mindenki a szeretet legmagasabb normáira gondolna, ami csak létezik természetrendünkben: önfeláldozó tettekről és békülékenységről beszélnének, és olyan emberekkel való kapcsolatról, akik különösen kitüntetik magukat ezen a területen.

De tudja-e, kedves olvasó, hogy az apostolok kijelentései a legcsekélyebb mértékben sem a dialektikus emberi érzelmeknek e legmagasabb megnyilvánulásaira vonatkoznak? Ők is, mint mi, szépnek, nemesnek és hasznosnak tartották az emberi nemnek e szokásos szeretetnyilatkozatait, a megtört lélek balzsamát, de nagyon is bizonyos, hogy a korinthusbeliekhez írt 1. levél 13. része egészen másra céloz. Meg kell érteniük ezeknek a dolgoknak a való természetét, hogy az aktuális tanulóságot teljesen áttekinthessék, mind a gondolatát, mind pedig a megvalósítását illetően. Ugyanakkor azt is megértik, hogy mit ért Pál a korinthusi levél további részében a nyelvek és a prófétálás adománya alatt.

Talán ismeretes, hogy világunk tele van a nyelveken szólás mozgalmaival, pünkösdi missziókkal és apostoli közösségekkel, melyek ezeket az adományokat állítólag gyakorolják. Mélységesen tragikus, hogy tízezrek félreismerhetetlen keresése rekedt meg ezekben a spiritiszta, negatív-okkult, médiumisztikus nyüzsgésben. E baj oka a tudatlanságban rejlik, abban a tényben, hogy ezek az emberek tükörszféraszerzeteknek estek áldozatul, akik a szent életet átlátszó szándékkal utánozzák.

Ha ezeket a szándékokat nem tudják átlátni, akkor hadd mondjuk meg, hogy mindezek az adottságok, amelyekről Pál beszél, egy igazi Szellemi Iskolában nagyon is aktuálisak, ezek az új emberré válás első jelei, bizonyítékai. Ha azonban ezeket a bizonyítékokat kiforgatják, és csupán dialektikusan, teljesen negatívan utánozzák, akkor a komolyan keresők egész seregét terelik a pusztába, ahol megrekednek. A múlt század eme óriási árulásának a leleplezéséhez közeledünk. Az egész világon köztudomásra jut az új ember adottságainak és tulajdonságainak lényege, még pedig nem csak filozófiailag, hanem gyakorlatilag is, olyannyira, hogy az utánzás és a valóság közötti áthidalhatatlan különbség világosan megmutatkozik.

Emiatt számtalan félrevezetett fordul a Szellemi Iskolához, hogy újra megtalálja az elveszített nyomot, s velünk jöjjön erőről erőre és dicsőségről dicsőségre. Így bizonyosodik be, hogy a Gnózis valóban eljött.

Ha néhány tanuló betöltötte az ösvény hét feltételét, szervi értelemben részesül a Gnózisban, és így a simpatikusban működni kezd az új mágneses kör, akkor az ebből eredő új kisugárzás a tanuló egész lényét beborítja, letakarja: a személyiséget, a lélegzési teret, az aurikus lényt éppúgy, mint a mágneses teret. Az Úrnak ez a felhője betakarja a jelöltet, egész mikrokozmoszával együtt, mint valami palást, csaknem hihetetlen következményekkel. Az adottságoknak és tulajdonságoknak nagy sokfélesége jelenik meg, és fejlődik ki a megújulásnak ugyanabból a Szentelő Szelleméből. Az aurikus lénynek minden mágneses pontját, mely teljesen a dialektikus életre és ennek eonjaira hangolódott, folyamatosan kioltják az isteni szeretet palástjában, és ugyanakkor új fények gyulladnak meg. Ez a szeretetsugárzás így takar el gyakorlatilag és közvetlenül „egy csomó bűnt”.

Az isteni szeretetnek ez a folyamata így eltörli a karmát. A karmát nem csak eltakarja, olyan negatív módon, hogy a „takaró alatt” megmaradna, hanem teljesen kicseréli. Itt megint hibás fordítással állunk szemben, mert az eredeti szót nem csak „eltakarásnak”, hanem „kicserélésnek” is lehet fordítani. A régi bibliafordítók nem tudták megérteni, hogy a szeretet kicserélheti a bűnt és így az „eltakarást (elfedezést)” választották, mert ezt értették. Reméljük, hogy a szó isteni értelme így világossá válik: az aurikus lény mágneses rendszerét megragadja az isteni láng. A dialektikus firmamentumot leoltják és új firmamentum, új ég képződik. Ez alatt az új ég alatt most új mikrokozmikus föld jelenik meg, mert meg kell jelennie: a transzfigurált személyiség. Ennek első jele az új adottságoknak és lehetőségeknek egy csoportja: az eljövendő új ember jele.

Most részletesen fogunk beszélni erről, és azt tanácsoljuk, hogy tanulmányozzák az első korinthusi levél 12., 13., 14., és 15. részét, mert ez képezi további fejtegetéseink alapját.

II Az aurikus újjászületés következményei

Részletesen megmagyaráztuk, hogyan oltja ki a Gnózis isteni lángja a jelölt aurikus lényében a dialektikus égbolt összes mágneses pontját, és hogyan képződik ebben a szeretetlángban folyamatosan új égbolt, hogy végül felszabadulhassanak egy új föld, azaz egy megdicsőült személyiség kialakulásának a lehetőségei.

Mielőtt a magyarázatokat ezen az alapon folytatjuk, jól át kell gondolniuk a helyzetet. A magát teljesen feláldozó dialektikus én-lény intelligens készsége miatt a Gnózis az ősatom segítségével – behatolt a személyiségbe és a simpatikus két vezetékébe, ami által egy másik kígyótüzet, másik énlényt, másik tudatot alakít ki. A jelölt ebben a helyzetben teljesen tudatában van kétszeres állapotának, két természetének.

E kétszeres tudatot bizonyítja is, ahogyan ez a János-evangélium mélyértelmű prológusából kitűnik. A jelölt, aki megújuláshoz vezető útján erre a pontra jutott, Jánoshoz hasonlít. Egészen különös ember lett, Istentől „meg-hatott” ember, de még semmiképpen sem az Istenben újjászületett ember. Azért mondja, hogy „nekem alább kell szállanom, és néki, az új természetnek bennem, növekednie kell, annak, aki utánam jön, mert előttem volt már”.

Ha a tanuló, aki eljutott erre a szellemi fokra, valóban ebből a János-elvből él, akkor kifejlődik az új kígyótűzből kiinduló sugárzóerő, átvonul egész megnyilvánulási terén, beborítja az egész aurikus égboltot és folyamatosan kioltja benne a mágneses gócokat. Más, azelőtt nyugvó fényeket viszont tevékenységre ösztönöz, amelyek reagálni tudnak az erősebb elektromágneses térre. Tehát egy aurikus újjászületés fejlődik ki, amely a személyiség minden megváltozásának az alapja.

Erről az aurikus újjászületésről számtalan mítosz ad hírt. Az egész szent történet emlegeti: elég csak például a Máté 24re utalnunk. Egy kozmikus forradalom ugyanis nem csak általános dolgokra vonatkozik, hanem egészen személyesen is értendő. Ha egy mikrokozmosz zavartalanul akarja folytatni a helyreálláshoz vezető útját, akkor a fenti mikrokozmikus forradalom elengedhetetlenül szükséges.

Tudják, hogy a külső élet mennyire összefügg a belsővel. Ha a népek belső élete felületes, anyagias, zavaros és démoni, akkor az emberek a megfelelő külső feltételeket is megteremtik maguknak. Akkor minden természeti birodalom ahhoz igazodik, és a közönséges kozmikus égbolt is azokat a befolyásokat érvényesíti.

A régi titkos tudomány mindig is hangoztatta ezt, s a modern természettudomány ezt a régi titkot be tudja bizonyítani és meg tudja magyarázni. Olyan mágneses feltételekről van szó, amelyeket kollektíven alkotnak meg, s amelyet a mindenségi megnyilvánulásnak vak sorsként kell követnie. Ha ezt képesek belátni, akkor azt is megértik, hogy mire képes egy aránylag kis sereg, mely az egész világon szétszórtan él. Ha mi, és mások, az új, Gnózisban gyökerező életirányzattal létrehozunk egy mikrokozmikus forradalmat és ebbe teljesen belemerülünk, akkor ellenállhatatlanul felhívunk kozmikus mágneses erőket is, melyek a degeneráló sugárzásokat megsemmisítik. Ugyanakkor új mikrokozmikus égboltunk az egész emberiségre kiható általános változást okoz. Hogy a tömeg számára ez milyen következményekkel jár, az a tömeg dolga.

Ezért hangzottak el a próféták és látnokok figyelmeztetései minden időkben, amikor egy ilyen megváltoztató krízis közeledett. Mert egy ilyen krízis közeledését előre lehet látni, és bekövetkezése időszakát meg lehet határozni, mindenekelőtt természettudományos szempontjai miatt. Ezért is beszélhet az egész világon hétszeresen elterjedt modern Szellemi Iskola, olyan pozitív biztonsággal ezekről a dolgokról. Beszélünk, mert tudunk. Ha rálépnek az ösvényre, akkor Önök is tudni fognak!

Most már tehát ismeretesnek vehetjük, hogy mit jelent az aurikus újjászületés. Ha az aurikus újjászületés elmarad, akkor fejlődésük nem léphet át egy bizonyos határt, és minden dialektikus természet rendje szerint vissza kell térnie a kiindulópontjához.

Aurikus lényük mágneses alapvonásai képezik együttesen az Önök élettervét, életük melódiáját. A mágneses erővonalak, amelyek ezekből a pontokból a személyiségükbe sugároznak, teljesen behálózzák Önöket. Ettől egyetlen lépésnyire sem tudnak eltávolodni. Aurikus égboltjukban szóhoz jut minden ősük, mikrokozmoszuk minden előző megnyilvánulása, vagyis egész múltjuk, egész karmájuk. Ezért kell radikálisan szakítani a múlttal! Ezért kell minden mágneses erővonalat, mely most az aurikus lényből buzog, széttörni, kioltani. Ez a mély értelme annak, hogy „bocsásd meg a mi tartozásainkat, miképpen mi is megbocsátunk a nekünk tartozóknak”. A második kígyótűzben sugárzó isteni láng feltörően hat, de ennek a lehetőségét a jelöltnek kell megteremtenie.

Ha aztán ennek következtében az aurikus égbolton más fények gyulladnak ki, s ezzel más mágneses erővonalak mennek a személyiséghez, akkor a személyiségnek erre reagálnia kell. Nem tehet mást. Szinte más irányba terelődik, mert új elektromágneses feszültségi tér lép fel, új melódia csendül fel. Ha megérintik az új hajnal sugarai, akkor új nap kezdődik, a személyiség nagy átváltozási folyamatának első napja. Ennek az első napnak a világosságában aztán a tehetségeknek és erőknek egy új, logikus sora jelenik meg, amelyet az első korinthusi levél említ. Megbeszéljük ezeket az adottságokat és képességeket: de meg kell jegyeznünk, hogy megbeszélésünk sorrendje nem egyezik az ösvényen haladó tanulónál megnyilvánuló sorrenddel.

Először a gyógyítás adományáról akarunk beszélni. Ha az emberiség fantáziáját ma is és valaha is izgatta valami, akkor ez. Természeténél fogva minden ember nagyon beteg. Sokan egész életükben számtalan betegséggel küszködnek, s általában végül mindenkinél betegség okozza a halált is. Így világos, hogy az embereknek nagyon is érdekében áll az egészség ápolása és egy kiváló orvostudomány.

Az is érthető, hogy az emberiség nagyon érdeklődik mindenféle kuruzsló és kontár furcsa gyógymódja iránt is, különösen, ha orvosaink elégtelennek mutatkoznak (és elégtelenek, mert kilátástalan feladat előtt állnak). Ha az ember időt és fáradságot fordítana rá, akkor a századok hagyatékából az irodalom, a módszerek és a receptek mérhetetlen kincsét gyűjthetné össze. Időnként belenyúlnak ebbe az ősrégi ládába, lefújják róla a port és egy okos előkotor belőle ezt-azt és árusítja, mintha modern korszakunk újdonsága lenne. Így van ez mindennel. Pedig semmi új sincsen a Nap alatt. Minden volt már a századok folyamán. A gyógynövényes gyógymódokra például a kabírok tanították meg az egyiptomi papságot: és köztudomású, hogy ezeknek a gyógymódoknak napjainkban is egyre nagyobb keletük van.

A gyógyítás művészetének persze minden időkben voltak vallási szempontjai is. A papok mindig is gyógyítóknak neveztették magukat és szívesen azok is lettek volna. Régen is és most is! Mert olvastak magasztos, szent emberekről, akik csodás módon betegeknek adták vissza az egészséget. Nem gyógyított-e Jézus is? Nem gyógyítottak-e az apostolok is szinte futószalagon? Pácienseik a gyógyulás után mindjárt olyan erősek is voltak, hogy ágyukkal és csomagjaikkal a vállukon hagyták el a kórházat. Az ilyen történetek igézően és ihletően hatnak az egész, vallásos utókorra. Amikor aztán Pál a gyógyítás képességéről beszél, akkor az embereket már alig lehet visszatartani. A vallásos gyógyítók hegyi patakként zúdulnak rá a világra a mai napig is. Ha felhívják magukra a figyelmet, akkor az érdeklődők összesereglenek, és a vallásos sajtó nagy figyelmet szentel az eseménynek.

A vallásos gyógyítást közelebbről megvizsgálva három formájával találkozunk: úgynevezett szellemivel, erkölcsivel és testivel. Különösen a nagy katasztrófák és háborúk utáni időkben űzik ezt a mesterséget. Németországban jelenleg az egyre terjedő ráolvasás divatos, mely más országokban is kezd elterjedni. Ez a ráolvasás lényegében nem sokban különbözik a vallásos kézrátevéstől. A kézrátevés, amelyről a szentírás beszél, természetesen szintén mindig foglalkoztatta az emberiség fantáziáját. Fiatalkorunkban gyakran figyeltünk meg ráolvasókat és vallásos kézrátevőket is, akik sokszor nagyon sikeresek voltak.

A ráolvasás abból a gondolatból indul ki, hogy a betegségek emberi bűnök következményei, ami igaz is. De elfelejtik, hogy az egész emberi lét bűnös és azt mondják: „mivel ez a helyzet, ezeket a betegségeket el lehet űzni és semlegesíteni lehet megalázkodással, imával és engeszteléssel (kibékítéssel)”. Ez nem lenne ostobaság, de ha meggondolják, hogy a ráolvasók, imaszolgálatot végzők mit értenek kibékülés alatt, akkor látják, hogy hallották ugyan a kongást, de nem tudják hogy hol van a harang. Mert engesztelési eljárásuk a vízszintes vonalon történik, megalázkodásuk a dialektikus személyiség konfliktusaira vonatkozik, amelyeket a jó és a rossz ikertörvénye okoz, és az imának csak az a célja, hogy ezeket a konfliktusokat bogozza ki és oldja fel a személyiségben.

Most már csak az a kérdés, hogyan lehet valakit ráolvasással, engesztelő imaszolgálattal mégis meggyógyítani. Ellenkérdéssel válaszolunk: hogyan lehetséges, hogy valakinek elmúlik a fejfájása egy tablettától?

A gyógyszeripar termékeinek hatásmódja és a ráolvasás és kézrátevés hatásmódja között ugyanis nincsen nagy különbség. A gyógyszer hatása a vérben háttérbe szorítja rendszerüknek valami mágneses zavarát, s így a fejfájás elmúlik. Ha azonban nem használnak valami más szert, vagy nem tartanak valami diétát, akkor a fejfájás visszajön, mert tulajdonképpeni okát nem szüntették meg valóban!

Gondoljanak például egy béna lábra. A lábbal kapcsolatos idegrendszer felmondta a szolgálatot. A mágneses fluidum nem tud már megnyilvánulni benne. Ha a dolog nem túlságosan idült, tehát az idegek nem változtak még meg, nem meszesedtek el, akkor az ilyen betegnek olykor lehet segíteni ráolvasással. A beteget egy természetvallásos révületbe helyezik. Ebben az állapotban „kibékítik”, vagyis összekapcsolják bizonyos tükörszférarezgéssel. Ez a rezgés túlszárnyalja a betegét. A ráolvasó ilyen esetekben médium, aki egy tükörszféracsoporttal van kapcsolatban, és így – őrajta keresztül – villanyozzák és mágnesezik a béna lábat. Ha a páciens meg tudja magát tartani ebben a révült vallási, tehát beárnyékolt állapotban, akkor a lába részben vagy egészen meggyógyulhat, újra tud járni. De megfizet érte, mert ezzel tartósan hozzákötik a másvilághoz és annak úgynevezett gyógyítóihoz. Így a dialektika természeti erőinek esett áldozatul, és az a legtragikusabb, hogy az ilyen ember naponta dícséri Istent az iránta tanúsított csodás kegyelemért. Újra tud menni, de milyen áron!

Aki ezt az eljárást különösnek tartja, az gondoljon a modern pszichiáterek módszereire. Azoknak is először rokonszenves viszonyt kell teremteniük a páciensükkel, vagyis „kibékülést”. Ha ez a nagyon is nem kívánatos kötöttség létrejön, akkor a pszichiáter azt csinál a páciensével amit akar.

Reméljük, ezek után alaposan megértik, hogy a gyógyítóképességnek, amiről Pál beszél az első korinthusi levél tizenkettedik részében, a fent leírt módszerekhez egyáltalán semmi köze. Az igazi képességeknek semmi közük a ráolvasáshoz vagy gyógyulásért tartott imaszolgálathoz és a kézrátevéshez. Semmi köze egy próbálgató orvos vagy kuruzsló valamiféle pszichológiai befolyásához. Nem függ össze a vallásos gyógyítás három formájával. Ezért áll el a Szellemi Iskola minden kuruzslástól és okkult gyógymódtól, amely az említett mágneses törvényeken alapul. És ezen a jövőben sem fogunk változtatni.

Mi tehát a gyógyítás képessége, amelyről Pál beszél?

III A gyógyító-képesség

Az első korinthusi levélben Pál jónéhány képességről beszél, ami az új ember rendelkezésére áll, különböző kegyelmi adományokról, a szolgálat és erőhatás sok lehetőségéről, ami a Szent Szellem érintésének a következménye. A levélben ezután részletezi a kegyelmi adományokat, vagyis a bölcsességet, az értelmet, a hitet, a gyógyítást, az erőkön való uralkodást, a prófétálást, a szellemek megkülönböztetését, a nyelveken beszélést, végül pedig e nyelvek magyarázását.

Azután e kilenc szellemi adomány kifejlődési folyamatával és a jelöltnek ebben a folyamatban elért állapota alapján határozzák meg helyét és hivatalát a nagy műben. Pál három hivatalt említ: az apostolság hivatalát, a próféta hivatalát és a tanítói hivatalt. Ezekre a hivatalokra különböző feladatokat osztanak el: az erők kifejtését, a gyógyítás képességét, a segítségnyújtás képességét, a vezetés képességét és a nyelveken beszélést. Pál magyarázata szerint így kilenc képesség, három hivatal és öt feladat van, mely mind az új emberré válás jellegéhez, fejlődéséhez tartozik.

Mielőtt elkezdjük e téma fejtegetését, megjegyezzük, hogy ennek csak akkor van értelme és csak akkor teljesen veszélytelen, ha bensőségesen az ösvény bejárására törekszenek, s létállapotuknak megfelelően eleget akarnak tenni az ösvény követelményeinek. A tény, hogy ezeket a dolgokat most közzé kell tenni, egyrészt boldogít minket, mert azt bizonyítja, hogy valóban nagy és pompás események előestéjét éljük meg, másrészt viszont nagy felelősséget hárít ránk.

Ezért nyomatékosan ismételjük, hogy figyelmüket csak akkor szentelhetik büntetlenül ezeknek a dolgoknak, ha tájékozódni vágyásuk abból az erős elhatározásból ered, hogy szellemi fokuktól függően bejárják az ösvényt. Ha az új emberré válás szempontjai anélkül érdekelnék Önöket, hogy mélyen és bensőségesen keresnék és célul tűznék ki az új emberré válást, akkor hamis hangsúlyokat helyeznének el az énjükben. Ha csak a szempontok érdekelnék Önöket, és az azokhoz vezető ösvényt elutasítanák, akkor csak utánzatot fejlesztenének ki, vagyis okkult úton járnának, ami teljesen negatív lenne. Ennek a következménye kétségtelenül a tükörszférából eredő beárnyékolódás lenne és ezenkívül heves természetvallásos rögeszmébe torkollna, ennek minden nyomorúságával.

Mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy ezeket a képességeket, hivatalokat és feladatokat, melyek az új emberré válás hangsúlyai, bizonyítékai, egyetlen tekintetben sem lehet a dialektikus természetrend és az ezt karbantartó emberiség szolgálatába állítani. Ez kézenfekvő, mert az új emberré válás hangsúlyainak fejlődése az új elektromágneses sugárzáson alapul! Hogy a képességek kifejlődjenek, ahhoz ezeket az isteni természet erejének, a Gnózis erejének, vagyis egy nem-dialektikus elektromágneses sugártér erejének kell hordoznia és ösztökélnie. Ezek az erők pedig egy másik természetből származnak és mivel a földi természetnek nem használhatnak, lehetetlen itt alkalmazni őket, ha képességekként megjelennek a tanulóban.

Amikor az Úr-Jézus azt mondja, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”, akkor talán még azt lehetne gondolni, hogy ez valami elutasítást jelent, s hogy a Gnózishoz tartozó nővér vagy fivér, ha azon fáradozna, valamelyik képességével mégiscsak hasznossá tehetné magát a vízszintes síkon. Ez azonban kizárt dolog.

A kijelentés, „az én birodalmam nem ebből a világból való”, nem csak nem-akarást, hanem abszolút nem-lehetségest jelent! Azért kell már most határozottan kijelenteni, hogy a gyógyítási képességet, ahogyan azt a Szellemi Iskola tanítja, egyetlen dialektikus gyógymód keretében sem lehet hasznosítani. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ez a képesség kétségtelenül használhat testi állapotuknak, ha az egész személyiségük az ösvényen van. Ha a lényüket az ösvényen létállapotuk szerint megnyitották az új elektromágneses sugárzásnak, és részesülnek ebben az új elektromágneses sugártérben, akkor ezek az erők a személyiségüket is megérintik, ami az anyagi testnek is javára válik.

Lehetséges, hogy csalódást éreznek e kikötés miatt. Ha azonban az új emberré válás szempontjait nyílt szívvel tanulmányozzák és mérlegelik, akkor hálát és bensőséges boldogságot éreznek. Mert tapasztalják, hogy így bizonyosodnak be Krisztus szavai: „Ha egy mérföldet mentek velem, akkor én két mérföldet fogok veletek menni”. Minden hivatalnak, képességnek és feladatnak az a célja, hogy tökéletesen a tanulót szolgálja az első lépéstől az utolsóig, segítsen neki, hordozza és támogassa. Ez a Szellemi Iskola mindennapi munkájában nagyon is aktuális segítség olyan abszolút, dinamikus, oly bőséges, hogy senkinek sincs oka a legcsekélyebb aggodalomra sem. Az ösvényen elérhető sikerrel kapcsolatosan mindenféle töprengés teljesen szükségtelen. Aki ezen rágódik, az kétségtelenül énközpontú, és azt bizonyítja, hogy valójában még a régi élethez ragaszkodik és lehangolta, hogy az új életet nem tudja a régi élettel magáévá tenni.

Aki az új életet akarja, annak a régit fel kell adnia. Az ösvényen állva minden kísértést le lehet győzni az ösvényen lévő testvérek nagyszerű segítségével. Erről tanúskodik például a 91.

zsoltár ismert szakasza:

Nem illet téged a veszedelem és csapás nem közelget a te sátorodhoz: mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadon. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.

Sokszor azt gondolják, hogy az önmegvalósítás ösvénye valami nehéz menetelés a magányosságban. Ez határozottan helytelen, mert ez ennek a dolognak csak az egyik oldala. A tevékenyek, mint például Krishnamurti, ezt állítják, mert azt tapasztalták, hogy számtalan ember kapaszkodik negatív módon tekintélyekbe a vízszintes síkon, olyan „tekintélyekbe”, akik még az igaz élet legelemibb követelményeinek sem tesznek eleget.

Ha teljesen az önmegvalósításba merülnek és spontánul az ösvényt járják, anélkül hogy az eredményt figyelnék, hogy aggódnának a következmények és a bosszúságok miatt, akkor könnyűszerrel megnyitják magukat azoknak a segítsége számára, akik a Gnóziskörbe felvettekhez tartoznak. Belőlük és általuk áradnak Önökbe a képességek, hivatalok és feladatok erői.

A hegyi beszédnek egy másik ismert kijelentése ugyanazt mondja: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát: és ezek mind megadatnak néktek”. Aki az ösvényen járással bizonyítja, hogy valóban Isten országát keresi, az tapasztalni fogja, hogy ölébe hull a Gnózis egész fénykoszorúja, különböző sugárzásaival: először másokon keresztül, transzformálva (erről még beszélni fogunk), azután pedig közvetlenül, első kézből. Amit pedig így kap, az az egész mikrokozmikus rendszer, tehát az anyagi test javát is szolgálja.

Mikrokozmoszuk beteg, ami ezt a természetet illeti. Ezért kell a szenteltetés ösvényére lépni. A megszentelődés gyógyulást, egésszé-válást jelent. Erről a megszentelődésről, erről az egész-ségessé válásról és ennek az alkalmazásáról beszélni fogunk. Aki az ösvényen jár, az egy keresztútra, az örök, abszolút meggyógyulás útjára lép. Ehhez az úthoz pedig megkapja az erőt is a kereszt szerint.

IV A feladatok: az öt gyógyító áramlat

Az olvasónak jól meg kell értenie, hogy miért beszélünk a gyógyító-képességről. Van egy hétszeres Világszerzet, és egy hétszerhétszeres sugártér, mely hét világgyújtópont körül bontakozik ki. Új égbolt terül el fölöttünk, egy egészen új elektromágneses tér keletkezett. Nagyszerű új lehetőség nyilatkozott meg a kereső emberiség számára. Ez a Szent Szellem, az univerzális Gnózis megnyilvánulása, aminek következtében – ahogyan a rómaiakhoz írt levél nyolcadik része mondja – lehetővé válik Isten fiainak megjelenése. Annak a beteljesedése ez, amit a Confessio Fraternitatis a következőképpen fejez ki: „Egy dolgot, ó halandó, megállapítunk: ugyanis Isten elhatározta, hogy a világnak, mely röviddel azután el fog pusztulni, visszaadja az igazságot, a világosságot és a fényességét, ahogyan ezt a paradicsomból kivonultatta Ádámmal együtt az emberiség nyomorúságának enyhítésére”.

Az igazságnak, fénynek és nagyságnak e feszültség-térsége most beborítja országainkat, de sajnos nem az a helyzet, hogy minden halandó minden további nélkül részesül benne. Ez kizárt, mert a dialektikus emberiség mikrokozmikus rendszere egészen más mágneses feszültségi térnek felel meg. Így szükségképpen más életútra kell térnie és más intézkedéseket kell tennie, hogy egész mikrokozmikus rendszere megnyíljon a hétszeres Szent Szellemtér érintése számára. Akinek ez sikerült, az egészen különös ember lett, mert attól az órától kezdve két természet jut szóhoz benne: a közönséges dialektikus természet, és valami az új természetből, mely kezd megjelenni benne, még pedig óriási következményekkel.

Ha még tökéletesen a régi természetből valók, akkor a Szent Szellem és az Önök feszültségi tere között nagy űr tátong. Ha azonban egyesek belépnek a kettős természet állapotába, akkor szinte hidat vertek. Akkor ezeken az egyeseken keresztül, akik együtt a hidat képezik, a Szent Szellemtér különös módon, ha még nem is közvetlenül, mindenkivel érintkezésbe léphet.

Ha a Szent Szellem kegyelemadományai beáramlanak az emberbe, mert megnyitotta a lényét, a szívszentélyét a Gnózisnak, akkor benne új erők bizonyos hatása jelenik meg, „az erőhatások sokasága”, amiről Pál beszél az első korinthusi levél 12. részében. Az ilyen ember ettől kezdve különböző szolgálatokra alkalmas. Hatni tud ebben a természetben nem ebből magyarázható erőkkel. Miért? Mert lényének még csak egy része származik az új természetből. Ha valaki teljesen az új természetből való lenne, akkor nemsokára elveszítenénk vele a kapcsolatot, mert a két világ, a két természet nem tud egymásba hatolni, nem tud együtt hatni: az Egyetlen Birodalom nem ebből a világból való.

Ha viszont valakit a lényében megérint az univerzális birodalom ereje, akkor, ha ideiglenesen is, kettős természet-állapot keletkezik. Különleges állapota miatt, mely hídként működik, megtudhatunk valamit az eredeti élet szent derűsségéből. Az ilyen ember lényének egy részével az új természetből, a másikkal pedig a miénkből való. Meg tudja mondani, hogy mi érinti meg őt belül, és amit kapott, azzal valamelyest közeledhet hozzánk. Habár ezt a fényt, amit így ajándékoznak nekünk, távolról sem lehet összehasonlítani a valósággal, mégis egy világosság életünk sötétségében. Ha pedig őszinte keresők és vágynak kimenekülni a dialektikus szenvedésből, akkor biztos, hogy ezzel az emberfejeken, emberszíveken és emberkezeken keresztül ragyogó fénnyel valamelyest segíteni lehet Önöknek. Többek között erre vonatkozik a gyógyító képesség adománya.

A Gnózissal kapcsolatba került tanuló erőket kibontakoztató fejlődésbe lép be. Ezzel határozottan segíthet a még sötétben tévelygő, de világosságra vágyó lényeknek. E képesség által egy rendkívüli, megváltó jelentőségű erő árad az alapvetően beteg emberbe. Olyan segítség ez, mely a mikrokozmosznak minden nézetét érinti, úgy hogy joggal beszélhetünk a gyógyítás képességéről. Ennek az adománynak azonban még másik nézete is van. Mert ha egyre több embernek van meg ez a képessége, és így lép fel a három hivatalban, az apostolság, a prófétaság és a tanítóság nevében, akkor egyre több gnosztikus erő szabadul fel és kerül alkalmazásra a dialektikus területen. Gondoljon ezzel kapcsolatban a nagyítóüvegre. Ha létünk sötétségében együtt nagyítóüveget csiszolunk, ezzel felfogjuk és összpontosítjuk a Gnózis sugarait, akkor ezzel tüzet gyújthatunk. Lényeges különbség tehát, hogy csak egy ember fejleszti és alkalmazza-e ezeket a képességeket, vagy az emberek százai. Erre törekszik a Szellemi Iskola: az embereknek olyan csoportját akarja képezni, amelyet valóban megragadott a megújulás és akik minden beképzeltség és hencegés nélkül, önkéntelenül, a Gnózistól megérintett lényük erejében olyan nagy erőt szabadítanak fel és sugároznak ki, hogy hihetetlen eredmények fejlődnek ki.

Ezt nevezi Pál a rómabeliekhez írt levélben „Isten fiai megjelenésének”, „amit a teremtett világ sóvárogva vár. Mert a teremtett világ a hiábavalóság alá vettetett”. A teremtmény tökéletes fogságban van ebben a természetben és várja Isten fiainak a megjelenését, hogy alulról, ebben a bajos létben, a mi természetünkben lángra lehessen lobbantani a Szent Szellemet.

Az Isten népévé vált szolgálóknak egy ilyen csoportjából sugárzik a transzformált Szent Szellem öt, világosan érzékelhető áramlatban. Ez az öt szellemi adomány, amelyet említettünk, az öt feladat, amelyről az első korinthusi levél l2-ben van szó: az erők kifejtése, a gyógyítás képessége, a segítés képessége, a vezetés képessége és a nyelveken beszélés adománya.

Ha egy embert a Gnózis felszabadít, akkor először erők áradnak belőle: mert ha a szellemszikra-atomot, a jobb szívpitvar csúcsán lévő ékkövet el tudja találni a gnosztikus Nap sugara, akkor az atom tükrözni fogja a sugárzást. Ezt a tükrözési folyamatot nevezi Pál az erők kifejtésének. Mihelyt az ember megkapja a Gnózisnak ezt az érintését, attól a pillanattól kezdve kisugárzódnak az erők, akaratlanul, mintha maguktól indulnának ki belőle. Ez nem az ő ereje, hanem az isteni Nap hatása, melyet a szívatom tükröz. Ez a csodatevő erők kifejtése: az ősatom akaratlan tükrözőfolyamata.

Később, ha a tanulóban tovább halad a folyamat és a főszentélyt is megérinti, ami miatt sugározni kezd a diadém a homlokcsont mögött, amiről viszont a szemek tanúskodnak, és még később, ha megnyilvánul az új mágneses keringés, a második kígyótűz, akkor ezek az erősugárzások egyre erősebbek és hatalmasabbak lesznek.

Amikor pedig bizonyos számú ilyen testvér van a Szellemi Iskolában, akkor a belőlük kisugárzó erők eltalálják az olyan, valóban kereső embereket, akik eljönnek az Iskola valamelyik összejövetelére, tájékoztató tanfolyamára vagy később templomába. Akkor az ilyen keresők felvétetnek ebbe a „Siloám tavának vizébe”, és reagálniuk kell erre. Ha őszintén keresők, akik a Szellemre vágynak, akkor megérzik ezt az erőhatást. Ha igazán kereső emberek mennek be egy ilyen erőtérbe, akkor észreveszik ezt az erősugárzást. Úgyszólván itt kezdenek először igazán lélegzeni, és meg is jegyzik ezt. Például azt mondják, hogy „milyen nagyszerű itt, milyen különös ez, honnan van ez?” Páratlannak, nem közönségesnek találják a Szellemi Iskola légkörét, mintha elvarázsolták volna őket. Az Iskola minden tanulójának ez az első tapasztalata, s alig tudnak eleget nyilatkozni és beszélni erről. Ilyenkor az erők hatása alatt álltak.

Ha tehát a páciensek (ez a kifejezés helyénvaló, mert mint mikrokozmosz mindenki súlyosan sérült) valóban éheznek a Szent Szellemre, olyannyira, hogy a költő szép szavai illenek rájuk: „Mint a szarvas kívánkozik a friss vizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten!”, akkor az erők megnyilvánítása gyógyítás lesz. Akkor az egyesek szívszentélyében transzformált sugárerő megérinti a keresők szívatomját, rózsáját is.

Az erőknek az eleinte kevésbé összpontosított érintése a Szellemi Iskolában nemsokára gyakoribb lesz, aminek folytán a fényerő felhője, amelyben a tanuló tartózkodik, először fókusszá tömörül, majd sugarat képez. Ez a sugár, ez az égetés, ez a tűz a rózsára, a szívatomra irányul, a mikrokozmosz mértani közepére. Ha pedig a rózsa a szívszentélyben érzékeny erre, ha a rózsabimbó a sugárerő révén kezd bontakozni, akkor megkezdődik a gyógyulás. Mert amelyik pillanatban rózsabimbójuk kész az erő felvételére, megjelent annak a bizonyítéka, hogy asszimilálnak: hogy nem csak misztikusan sütkéreznek ebben az erőkifejtésben, hogy nem állnak meg a belélegzésnél, azt mondván: „Ó, milyen nagyszerű a Rózsakereszt templomában”. Az erő akkor behatol a belsejükbe, a rózsa kinyílik és táplálkozik. És ettől kezdve kifejlődik egy folyamat, egy gyógyulási folyamat Önökben, mely egyelőre másodkézből való, mert olyan erők hatása, amiket mások transzformáltak. Megérintette Önöket a gyógyítás adománya: megkezdődött az egész-ségessé válás folyamata. Ez egy ideiglenes folyamat, amelyet később maga a Gnózis folytat.

Persze ebben a helyzetben külön kapcsolat jött létre az Iskola és a tanuló között. Az „ó milyen nagyszerű” fázisa elmúlt, mert ez a gyógyító folyamat, ez a belső érintés gyakran okoz fájdalmat is. Tűz ez, mely gyakran megéget: de hála a gyógyító érintésnek, előre haladnak az ösvényen. Ennek következtében vállalkozni lehet a harmadik feladatra a jelölt érdekében.

A tanuló – férfi vagy nő – ajándékba kapta a megfelelő segítséget a saját, személyes, mágneses helyzetének megfelelően. A segíteni tudás képessége bebizonyosodik a jelöltön. Habár általában minden tanuló útja ugyanarra a célra irányul, a tapasztalatok mégis mindenkinél nagyon is egyéni jellegűek. Mindenkinek megvannak a maga különös helyzetei, nehézségei és konfliktusai. És most ebben segítenek Önöknek. A Szerzet egy olyan utat jár be Önökkel, mely teljesen saját helyzetükhöz csatlakozik. Ezért különböznek sok tekintetben olyan alapvetően a tanulók élményei. Saját, különleges elektromágneses viszonyaik szerint segítenek Önöknek. Nem más és más-e mindenkinek a mikrokozmikus égboltja az aurikus lényben? Nem saját élet-melódiáját zengik-e a mágneses égbolt, az aurikus lény sugarai? Nos, a Szerzet ezt figyelembe veszi, és különös helyzetükben pontosan azt a segítséget kapják, amire szükségük van.

Ha megajándékozták ezzel a segítséggel, akkor vezetni fogják: a negyedik feladat! Ebben az időpontban szabadságról még nincs szó. Azt mondják ugyan, mert hallották az ősmúltból, és mert felénk zeng ez az igazán felszabadult életből, hogy „szabadok akarunk lenni”, de az ösvénynek ezen a pontján szabadságról még nem beszélhetünk. Mert mit tudnak az ösvényről? Melyik irányba kell menni? Tudják-e ezt? Mit jelent a sok élmény az ösvényen, tudnak-e erről valamit? Nem tudnak róla semmit! Csak találgatnak! Ha tehát valóban, komolyan az ösvényen akarnak járni, és az említett folyamatban a kitartás bizonyítékával szolgálnak, akkor életükben eljön az a pillanat, amikor a szó szoros értelmében és testileg vezetni fogják Önöket. Az énlényük, közönséges, természetes tudatuk ezt a folyamatot nem tudja megérteni, nem képes kormányozni, az énnek el kell tűnnie. Ha pedig énjüket háttérbe állítják, akkor nincsen mindjárt új tudat, amelyik át tudná venni rendszerük vezetését.

Ezért avatkozik be a Szerzet a vezető-képességével, és azt mondja a jelöltnek: „most pedig segítünk Önnek, menjen csak át mindenen, egészen a célig, mert megérdemli, mert most már lehet segíteni Önnek”. A Szerzettel való viszonyt, ami ezzel előáll, a 139. zsoltár írja le, ahol azt mondja a vezetésben részesülő lélek:

„Uram, megvizsgáltál engem és ismersz, minden utamat jól tudod. Ha a mennybe hágok fel, ott vagy: ha a Seholba vetek ágyat ott is a te kezed vezérelne engem.”

Ez a negyedik feladatra vonatkozik, a vezetés képességére, amelyről a 91. zsoltár is énekel:

„Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe.”

Arról ugyanis szó sincs, hogy énlényét – ha az ösvényen jár – a legrosszabb, a legpokolibb dolgokban részesítik. Ha az énjét háttérbe állítja, és egész lényét a Szerzet vezetésére bízza, akkor felkel az Ön negyedik napja, és úgy vezetik át a legsötétebb völgyeken, mintha sík pályán haladna.

Ha véghez vitte ezt a negyedik feladatot, és a jelölt fejlődése elért egy bizonyos pontot, akkor ötödiknek megkapja a nyelveken beszélés adományát. Akkor átruházzák rá az egyetemes tant. Akkor a megváltozott főszentélyben az univerzális titok beszél hozzá, és szeméről lehull a hályog. Ebben az állapotban, a jelölt életében első ízben látja meg az egyetlen ösvényt. Leszáll őhozzá a Szent Szellem közvetlenül, a szívszentélyben lévő rózsa kivirul és teljesen megnyílik az isteni napfény számára.

Amit a jelölt eddig hallott és olvasott az egyetemes tanról, az a misztériumoknak csak a külső képe volt. Ez a kép, bármilyen pompás szolgálatokat tett is neki, most elhalványul. A jelölt belép a segítők körébe, felvétetik Isten gyermekei közé.

Az új fajhoz tartozik.

V A képességek (I)

Megbeszéltük, hogyan lesz a keresőből tanuló, s hogyan virul ki a rózsa a Szellemi Iskolában megnyilvánuló öt szellemi adomány vagy áramlat segítségével. Most vizsgáljuk meg, hogyan fejlődnek ki az új képességek, hogyan kapják meg valóban a gyógyítás képességét, és hogyan tudnak hatni ezzel az Isten új népébe felvett fivérek és nővérek.

Először is megismételjük, hogy a gyógyulás a Gnózis értelmében a megsérült mikrokozmosz helyreállítását, eredeti állapotának a helyreállítását jelenti. Csak akkor lehet igazán egész-ségről beszélni, ha a tönkretett mikrokozmosz újra hozzájutott eredeti ragyogásához. A gyógyulás tehát szenteltetés, és a gyógyítóképesség az a hatás, mely ezt a folyamatot az emberben megindítja. Ez a képesség, mint mondtuk, a Szent Szellem transzformált erején, a Gnózis sugárzóerején alapul, mely átalakítva sugárzik a gyógyító lényéből, és öt, világosan észlelhető áramlatban nyilvánul meg. Ez az új életterület öt mágneses áramlata.

Továbbá azt is ismét hangsúlyoznunk kell, hogy az alkalmazott erő, mely a gyógyítás adományában felszabadul, a Gnózistól kapott erő ugyan, de nem lehet minden további nélkül Szent Szellemnek nevezni. Ez átalakított mágneses fluidum, tükrözött gnosztikus erő, mely a tükrözési rendszer következtében szükségképpen legyengül és meglehetősen megváltozik. Ez azt is jelenti, hogy a gyógyítóképesség soha sem lehet tökéletes, legalább is addig nem, amíg a mikrokozmosz bele nem merült a tökéletességbe. Más szóval, a gyógyítóképesség csak egy bizonyos határig terjed, ahol a tanító a tanulót elereszti, és átadja magának a Gnózisnak. A tanító így spontánul tapasztalja és vallja gyengeségét és korlátait, és erejét a testvérekkel való együttműködésben látja. Ez a korlátolt erő ugyanis megsokszorozódik, ha bizonyos számú, képességekkel rendelkező munkás egy élő, vibráló közösséget alkot. Ha tehát sokan alkalmazzák együtt ezt a képességet, akkor nagyszerű erőt, különösen hatalmas világosságot gyújthatnak meg homályos tájainkon.

Az igazi munkások ezért erejüket nem a magányban és elszigeteltségben keresik, hanem mindig összeadják. Egyikőjük sem akar hangadó szerepet játszani, mert tudják, hogy minden visszasugárzott gnosztikus érték megmarad az erőtérben, s mindazok javára szolgál, akiknek szükségük van rá.

Az 1. korinthusi levélben az új ember kilenc képességét említik. Ezekhez tartozik a gyógyítás is. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy most – a rózsa kivirulása után – minden képesség egyszerre alakul-e ki a tanulóban. Nem, hanem bizonyos sorrendben fejlődnek ki és nyilvánulnak meg, amit vázolni akarunk.

Az első képességet Pál a hit képességének, a hit-átadás képességének nevezi. Ez a tanítónak az a képessége, amivel a Gnózisnak a tanító lényébe felvett hitsugárzását tükrözi, a kereső ember ősatomjába vetíti, hogy ezt az atomot reagálásra késztesse. Ha ezt a hitátruházó képességet alkalmazni tudja, akkor a kereső attól a pillanattól kezdve bizonyos mértékű hitre tesz szert. Eleinte a tanítóban hisz, abban amit az mond, és ebben a kezdődő hitben természetesen megvan további fejlődésének minden lehetősége. A keresőnek azonban, akit így vezetnek a hithez, még nincsen saját hívő képessége, vagyis ezt a hitet jelenleg még nem tudja átruházni másokra.

A hitnek mindig az ősatom bizonyos sugárzásához van köze: tehát a hit egészen más, mint amit a természet vallásos embere ért alatta. A természet szerint vallásos ember a tekintélyekben hisz, és a legtöbb esetben dirigálják, mint valami automatát. Az igazi hit azonban, ahogyan a Szellemi Iskola érti, mindig a szellemszikra-atom hatásának a következménye. Az ősatomnak, ezt tudják, van vonzó és kisugárzó képessége. A hit, a tanítóvá vált tanuló első képessége olyan állapot, amelyben az ősatom közvetlenül a Gnózisból asszimilál és kisugározva hatást kelt a kereső ember ősatomjában.

Ezt fénysugárhoz hasonlíthatjuk. Képzeljenek el egy hatalmas fényt, mely egy templom fölött ragyog, amelynek behatolását azonban a tető akadályozza, de a tanító az emelvényen nagyon kedvező helyen áll, hogy felfoghasson valamit ebből a fényből, és tükrözhesse, átruházhassa a templomban összegyűltekre. Valahogy így képzelje el az olvasó az első képesség hatását.

A kereső, mint mondtuk, a reflexhatás miatt a tanítóban hisz, abban, amit a tanító sugároz ki neki, mert ezt észleli. Ami tehát a tanítóból jön, az nem tekintély. A tanító nem áll bizonyos állásponton a tanulóval szemben, nem áll fölötte. A tanítóban való hit egy folyamathoz tartozik, melybe mind a kettő fel van véve, a tanító éppúgy, mint a tanuló. Ahogyan a tanító észleli a fényhatást, úgy észleli a tanuló is. Érzi a szívszentélyében. Ha ez a hatás nem jöhet létre, akkor úgy látszik, hogy az illetőnek nincsen ősatomja, vagy túlságosan elzárkózott, túlságosan a lét vízszintes síkjára irányul ahhoz, hogy a várt hithatás egyelőre sikeres lehetne.

Ha a tanuló hiszi is, amit a tanító kisugároz és magyaráz, állapota még nem a Gnózison alapul. Ehhez ekkor első fokon még mindig valami közvetítőre, átruházóra, reflektorra van szüksége.

Ha azonban a hívő valóban jár az ösvényen, akkor hitereje állandóan növekszik, míg végül megvalósulhat a közvetlen kapcsolat. Ehhez az állapothoz az öt áramlattal, az öt szellemi adottsággal vezetik el, melyek a Szellemi Iskolából indulnak ki. Ha a tanuló, aki kezdetben megkapta a hitet, nem lép az ösvényre, akkor a létrejött kapcsolat nemsokára kimerül, vagy bizonyos elkeseredés, ellenszenv, ellenállás, sőt, esetleg ellenségesség lesz belőle. Így megállapíthatjuk, hogy a hit, mint képesség, az első adomány, és ennél a szívszentélyben levő ősatomnak egy mágikus, alkotó hatásáról van szó.

A leendő tanító most tovább halad a második képességhez, a bölcsesség képességéhez. Ezt a kundalíni-tűzkörnek egyik hatása hozza létre, mely a főszentélyben, a tobozmirigy körül található. E hatás következtében a jelöltnek először a jobboldali agyféltekéje kerül új állapotba. Agyunk anyagának szerkezetében, különböző tekervényeiben a mágneses gócok százai fekszenek, melyek össze vannak kapcsolva az aurikus lény megfelelő mágneses gócaival. Az aurikus lény mágneses pontjait erővonalak kötik a két agyféltekéhez.

A második képesség azt eredményezi, hogy a tobozmirigynek egy új hatása miatt a jobb agyfélteke mágneses pontjait elválasztja az aurikus lény megfelelő pontjaitól. Az aurikus égbolthoz vivő vezetékeket szinte elvágja, és helyükre más kapcsolatok lépnek. Ennek következtében a gnosztikus erő, mely megérintette az ősatomot, és a tímuszmirigyen és a véren keresztül elérte a főszentélyt, a jelölt sok dialektikus korlátozásától függetlenül bizonyos szabadságra tesz szert. Ezáltal felszabadul benne a második képesség. A tanító e képesség segítségével szükség esetén többé kevésbé ösztönösen kiragadhatja a valóságnak valami képét, és ezt a benne vagy a tanban hívő tanuló tudatára vetítheti. Ez a képesség tehát oktató képességgel ajándékozza meg. Ez már valami abból a Jupiter-tudatból, amelyről Max Heindel is beszélt.

Ha a tanító és a tanuló között még nem áll fenn hitkapcsolat, vagy még túl gyenge, akkor a kép vetítése nem fog sikerülni. A tanuló nem fog belőle semmit sem érteni, vagy egészen helytelen elképzelést kap róla. Ezért a tanulóval végzett munka bizonyos pillanatban megakadhat. A tanuló nem él a hitében, a hitkapcsolat legyengült, és ha a tanulóba a második képesség segítségével bizonyos képet kellene vetíteni, akkor ez nem sikerül. Ha a vetítésnek például az lenne a célja, hogy a tanulóval valamit nagyon világosan megértessen, mert eljött az ideje, s ezért lelkesíteni és örvendeztetni kellene, akkor a tanuló teljesen közömbös marad. Amit átruháznak rá, az hidegen hagyja.

Pozitív esetben azonban, ha a tanuló azonnal reagál, akkor azt mutatja, hogy a felfogott kép benne szinte vihart keltett. Számtalan kérdés és probléma merül fel, ezekkel halmozza el a tanítót. Ezért a tanítónak ilyenkor egy harmadik képességre van szüksége. Pál ezt észképességnek nevezi. Ennek segítségével az intuitívan kapott képet elemezheti, és az előállt problémát meg tudja oldani. Ezzel a képességgel tehát az elemzés eredményét fogalom formájában vésheti bele a tanulóba.

E harmadik képesség székhelye az agy homloklebenye. A kundalínitűz hatására tehát először a jobboldali félteke változik meg, ami miatt kialakul a második képesség: ezután az agyanyag homloklebenye is felvétetik az átváltozási folyamatba, amit aztán a harmadik képesség létrejötte bizonyít. A harmadik képességgel, mely az értelem homlokcsont mögötti székhelyéről ered, a tanító, ez világos, sokat segíthet a tanulónak, mert ezzel határozott rámutatásokat és irányvonalakat adhat, amelyeknek hasznosságát és szükségességét minden tekintetben olyannak tudja mutatni, mint ami magától értetődik. Ha ez a tevékenység sikeres, akkor a tanulónak az az érzése, hogy a dolog magától értetődik. Akkor belülről jövő meggyőződéssel mondja: „Igen, ez nem is lehet másképpen”, vagy pedig: „Nem tudom teljesen megérteni, de tudom hogy igaz, és ebben a tudásban egész lényem részesül”. Ez a harmadik képesség eredménye.

A tanítónak most már három képessége van: az elsővel egy erre alkalmas emberben felkelti a hitet: a második a képvetítő képesség: a harmadikkal ennek szellemi elemzését belátás és fogalom formájában ülteti el a tanuló tudatában. Ekkor kifejlődik a negyedik képesség, melyet Pál az erők fölötti uralkodásnak nevez. Ez a képesség egyelőre a főszentély fejlődési folyamatainak a betetőzését hozza meg. A tanítónak új akaratot hoz, aki ettől kezdve pap is. (Nézzenek utána a Dei Gloria intacta című könyvben, hogy mit mond az új akaratról.) A negyedik képesség a bal agyfélteke megváltozott konstellációja miatt jön létre, ami által a tanító képes lesz mindazon erők tökéletes uralására, amit a Gnózis eddig megnyilvánított neki, és ami a fő, képes ezt a tanulók javára használni! Így az Iskola munkájában sem a szokás hatalma, sem sablonosság, sem pedig egyhangúság nem állhat elő, hanem a szükséges erőt a világ, emberiség és Iskola pillanatnyi helyzete és jelenlegi állapota szerint vetik be, és kimondják a vele járó szót is. Megmozgatják, felébresztik és ébren tartják a tanulók seregét.

Talán feltűnik, hogy ez hasonlít az általános okkult-tudományos fejlődésre. Ebből azt látják, hogy az okkult tudomány mennyire megpróbálja utánozni ezt a fejlődést, amely az emberiség bukott állapotából való megváltását akarja kieszközölni. Az okkult utánzás abban áll, hogy ezeket a folyamatokat az én segítségével fejleszti ki. Ezt megteheti, de ennek egy karikatúra lesz az eredménye. A fejlődés, amit mi itt a Szellemi Iskola nevében megbeszélünk, a Gnózis erejéből, a Szent Szellem erejéből születik, és ez az erő vezeti is. Olyan állapot ez, amiben a Jánosember azt mondja: „Nem nekem, hanem a Másiknak kell növekednie”.

Ha tehát kialakult az erőkön való uralkodás, akkor jelenhet meg az ötödik képesség, az előbbi négy szintéziseként. Ez az ötödik adomány a gyógyítás képessége. Ez összefoglalja az előbbieket, az összes eddig kifejlődött erőt a kisagyban, a gerincvelő tetején, mint központban, ami a tanítót ettől kezdve mágussá teszi, Isten népének pap-fejedelmévé. Csak most lép a tanító joggal a Szerzet szolgálatába, a Gnózis szolgálatába.

VI A képességek (II)

Láttuk, hogy az új ember első képessége a hit adományára vonatkozik, amit az erre alkalmas emberben fellobbantanak. Másodszor az ábrázoló-képessége fejlődik ki. Harmadszor az a képesség, amellyel az ábra szellemi elemzését vésheti be a tanuló tudatába. Negyedszer az erőkön való uralkodásra lesz képes, ami az új akarattal van kapcsolatban. Ötödször a négy fok összefoglalása a gyógyító-képesség formájában. Csak ez az ötödik képesség teszi a tanítót igazi mágussá a Gnózis értelmében. Most meg fogjuk állapítani, hogy miért.

Leírtuk, hogyan áll a tanító közvetlen kapcsolatban a Gnózissal, és hogyan tükrözi a gnosztikus erőt a keresők rendszerébe. Ezzel a tükröző és vetítőképességgel valóban nagy dolgokat végezhet. A keresőben feléleszti a hitet, és megvan az a képző tehetsége, hogy a valóság dicsőségéből és magasztosságából vetítsen valamit. Van egy szellemi képessége, amivel az így átruházottat elemezheti, és valamelyest uralkodik az erőkön, hogy helyesen beavatkozhasson. Ezzel a négyszeres munkával azonban a tanító még nem tud alapvető változást kieszközölni a tanuló rendszerében, mikrokozmoszában.

A Rózsakereszt Iskolájának tanulója kezdetben valóban tele van új irányú érdeklődéssel, nagyon megadó, és kétségtelenül hajlandó valami új életmódra: erkölcse is magas szinten áll, és fölöttébb becsülendőnek nevezhetjük. De még semmi sem utal típusváltozásra, ami az új tudat birtokáról tanúskodna. Ha az ember a meg-szokott típus marad, s mondjuk tíz évre elveszítjük egymást szem elől, akkor az első találkozásnál azt mondhatjuk egymásnak: „Ön idősebb lett, megőszült, de egyébként egészen a régi”. Ezt mondhatják egymásnak régi barátok, ha évekig nem találkoztak, de ezzel ugyanakkor az is kiderült, hogy semmiféle belső változás sem következett be.

Ha azonban a Szellemi Iskolában a Gnózis érintése válik valóra, akkor azonnal típusváltozás következik be, s a találkozó barátok azzal fogadják egymást, hogy „mi történt, hogy ennyire megváltozott?” Itt mindenekelőtt jellemváltozásról van szó, mert a jellem az egész emberi mágneses rendszer szintézise. Amíg azonban a mágneses rendszerben és a jellemben, az alapvető jellemvonásokban nem következett be változás, addig az ember nem lépett be valóban a gyógyulás folyamatába. Ilyenkor kétségtelenül tiszta lehet az életvitele, etikai változásról és magas erkölcsi színvonalról tanúskodhat, de alapvető változás, ismételjük, még nem történt. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy a tanító vezetése alatt a tanuló filozófiailag és elméletben tapasztalja az új emberséget, és megtanulja azt megérteni. Az új élet biológiai és szerkezeti észleléséről még nem beszélhetünk, s így gyógyulásról, egész-ségessé válásról sem. A tanítónak ekkor még nincs meg a gyógyító képessége, vagy ha megvan, akkor még nem tudja alkalmazni, vagy még azért nincsen sikere, mert a tanuló még nem alkalmas erre, vagy nincsen nyitva.

Megállapítottuk, hogy gyógyulás szenteltetést jelent. Ha valaki felvétetett egy ilyen folyamatba, akkor ezt mindenképpen észre lehet venni, mégpedig a mikrokozmosz nagyon is különös változásain. Ezek viszont, mint mondtuk, kapcsolatban vannak a jellem, és így az alapvető mágneses rendszer megváltozásával. Hogy egy tanuló összeköttetésbe kerüljön a gyógyító erővel, ahhoz nem elég a tanító transzformáló képességének alkalmazása, mert ha ilyen lehetőség állna fenn, akkor valami mágnesező gyógymódról beszélhetnénk. Akkor az erők átvitelét, ahogyan ezt bizonyos társaságokban szívesen látnák, például kézrátevéssel, vagy áldó mozdulattal, vagy mantramok (varázsigék) kimondásával lehetne megtenni, vagy mágneses vonalakat lehetne húzni a test fölött.

Hogy egy tanuló számításba jöhet-e a szenteltetés folyamatába való belépésre, azt elsősorban a létállapota határozza meg. Valóban el kell érnie ezt a pontot. Tökéletes készségről kell tanúskodnia, s annak kell elvárhatónak lennie, hogy bármi is történjen, végig kitart. Az ötödik képességgel rendelkező tanító egy ilyen tanulóért tulajdonképpen semmit sem tesz. Egyetlen mágikus mozdulatot sem végez, nem mond ki semmiféle imaképletet. Hogy valójában mi történik, azt a következőképpen ábrázolhatjuk.

Képzeljék el, hogy egy tanuló alkalmas a gyógyulásra, tehát részesül az egésszé-válás folyamatában. Ez azt jelenti, hogy minden közvetítő személy nélkül, tehát már a tanító nélkül is, közvetlenül össze lett kötve a Gnózis erejével. A tanító vezetése alatt átment az előkészítő folyamaton, mely a Szellemi Iskolába való belépésekor kezdődött, most pedig eljutott a gyógyuláshoz, közvetlen kapcsolatba került a Gnózissal. Ez az, amit a szentírás a Szent Szellem kitöltésének nevez, amit az egyházak oly szorgalmasan keresnek.

Hogy ez a kapcsolat létrejöjjön, ahhoz úgyszólván gyújtásra van szükség. Az Isten szelleme általi lángralobbantás, ahogyan a régi rózsakeresztesek nevezték, valóban meggyújtás. Ez a gyújtás, ez az érintkezésbe lépés az ötödik képesség birtokában lévő tanítón keresztül történik. Például gondoljanak a villanyáramra. Vezetékeket fektettek le, a legkisebb részletről is gondoskodtak, a lámpákat felszerelték, s mindezt már csak a fővezetékhez kell hozzákapcsolni. Amikor ez megtörténik, abban a pillanatban beáramlik az energia a vezetékekbe és a fények meggyulladhatnak.

A példabeli tanulónál azonban egy lényeges nehézség keletkezik, ami egy nagyon zavaró rezgéskülönbségből, egy lehetőségkülönbségből ered. A Gnózissal való kapcsolatot kereső tanuló egész mikrokozmikus rendszerének sokkal alacsonyabb a rezgése a Gnózis életterületénél és a Gnózis erőszakos behatolása a jelölt rendszerében súlyos zavart, égési sebeket és gyulladásos betegségeket okozhatna.

Ezért lép fel a tanító nagyon ideiglenes és személytelen közvetítőként. Mentálisan a tanuló és a Gnózis közé áll, felhívja a tanuló számára a Gnózis erőit, felfogja az első hullámot, legyengíti a rezgéseit egy időre, s ha a kapcsolat létrejött, akkor azonnal visszahúzódik. A tanító így az a munkás, aki a helyes tudományos módon gondoskodik az új vezetékek és a fővezeték összekötéséről. Ez a munka csak akkor sikerülhet, ha a tanuló a helyes pszichológiai pillanatban erre egyáltalán nincsen felkészülve. Ez olyan időpont lehet, amikor például a mindennapi munkájával foglalkozik, esetleg otthon mosogat. A tanító tehát ilyenkor nincsen a tanuló közelében, ez a helyzet így minden túltengést, dialektikus bemutatót vagy fontoskodást kizár. Ennek a folyamatnak egyáltalán nincsen személyes jellege.

Ha ez a lángralobbanás megtörtént, akkor a tanuló az apostoli kör testvére lett. A Szellemi Iskolában az oktatásnak, tevékenységnek és növekvésnek három fázisa van: a tájékoztató, vagy bevezető iskola, amit előudvarnak is nevezünk: a rózsakereszt iskolája: másodszor a magasabb tudat iskolája, amelyben a bevezető folyamat tovább halad: harmadszor az apostoli kör, amelyben a tanuló a Gnózis erejével lép közvetlen kapcsolatba. Az apostoli körbe való elhívás tehát ugyanakkor megváltozást jelent. A hivatás és a megváltozás nagyon személytelen módon következik be, anélkül, hogy a tanító jelen lenne, mindenféle szertartás, szolgálat, mantram, kézrátevés, áldó mozdulat, vagy más ilyesmi nélkül.

Így fel lehet tenni a kérdést, hogy a gyógyítóképességnek nincsen-e semmi köze valami testi gyógyuláshoz, ha például a test annyira beteg, hogy szellemi zavarok keletkeznek, vagy a munkát más módon hátráltathatja.

Erre azt kell felelnünk, hogy ha a tanuló közvetlen kapcsolatban van a Gnózissal, akkor egész sorsa a Szerzet kezében nyugszik. Akkor össze van kötve a hét gyújtóponttal, a hét Iskolával, a hétszer hét erővel. Az egyetemes tan ismerői tudják, hogy a hetes szám, illetve a hetes szám törvénye fontos helyet foglal el az Egyetemes Szerzet mágneses rezgéseinek hatásában.

A hétszeres beteljesülésnek törvénye van. Ha a tanuló az apostoli körbe való belépése által önkéntelenül, magától értetődő módon hatásra készteti ezt a törvényt saját magában, akkor ebben az isteni harmóniában kétségtelenül megkap minden erőt is, amire feladata betöltéséhez szüksége van. Testi épségét – ameddig ez hasznos és szükséges – egyensúlyban tartják, akkor is, ha egészsége nagyon gyenge lenne. Talán már megértik, hogy az ötödik képesség tulajdonosát miért nevezzük mágusnak, mágusnak Isten kegyelméből. Ő az isteni üdv személytelen lángralobbantója az Egyetemes Szerzet szolgálatában.

Világos, hogy a munka helyes elvégzéséhez a tanítónak még egy képességre, a hatodikra is szüksége van: ez a szellemek megkülönböztetése, a lelkek megítélése, ahogyan Pál mondja. A megkülönböztetésnek megvannak a törvényei, amelyeket a mágikusan szolgálónak ismernie kell, mert ezek határozzák meg, hogy bizonyos fázisában ki kaphat segítséget. Az esetleges rokonszenv vagy ellenszenv ebben nem játszik szerepet, mert a tanítót nem ez a törvény vezeti. Ha a tanulót nagyon is ellenszenvesnek tartaná, akkor is érvényes, hogy „ha a tanuló kész erre, akkor megjelenik a mestere”. Ezért helyezünk oly nagy hangsúlyt a mű személytelen jellegére. Ha az ember Önt rendkívül szimpatikusnak tartaná, és igazi barátság kötné a tanítóhoz, de nem érte volna el a segítségnyújtáshoz szükséges fejlődési fokot, akkor ezt a segítséget nem kaphatná meg.

Vannak magasztos törvények, amelyek meghatározzák és szabályozzák, hogy ki alkalmas egy bizonyos fokra. Ugye érthető, hogy ennek a képességnek a hatását és módszereit nem lehet a Szellemi Iskolán kívül közzétenni?

VII A halál elnyeletett diadalra

A figyelmet most a korinthusbeliekhez írt 1. levél 15. részének utolsó szakaszaira szeretnénk irányítani:

Azt pedig állítom, atyámfiai, hogy test és vér nem örökölheti Istennek országát, sem a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot. Íme titkot mondok nektek: Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra. Mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban. És mi elváltozunk, mert szükséges, hogy ez a romlandó romolhatatlanságot öltsön magára, és a halandó halhatatlanságot öltsön magára.

Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg van írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad? A halál fullánkja pedig a bűn: a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Azért szeretett atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgón gyarapodván az Úrnak dolgában mindenkor! Tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Esetleg gyakran olvasták már ezt, számtalanszor hallottak belőle idézni, s talán kívülről is tudják. Mégis az az érzésünk, hogy nyomatékosan fel kell rá hívnunk a figyelmüket, mert aki ezeket a szavakat hajlandó megérteni, annak szóról szóra ugyanazt az üzenetet hozzák, amit a modern Szellemi Iskola hirdet. A Szellemi Iskola nagy erővel beszél ezekről a dolgokról, mert ezek a végről, minden dialektikus korszak végéről adnak hírt, amikor bizonyos pillanatban az új élet sugárzásai beáramlanak az idő világába, hogy mindazokat megragadják, akiknek lehet segíteni.

Pál azt mondja: „Íme titkot mondok nektek”. Nem olyan rejtélyt, amit mindenképpen el kell titkolni, hanem olyan tényekről és valóságokról van szó, amiket csak a teljesen a természethez láncolt emberek számára takar fátyol. Azoknak ez abszolút titok marad, akkor is, ha mindent megtennének, tökéletesen nyíltan megmagyaráznák nekik. Nem tudnák felfogni. A rejtélyt nem tudnák megoldani, s így újra bebizonyosodik az ige, hogy „amit e világ bölcsei és okosai elől elrejtettél, azt Isten gyermekeinek megnyilvánítottad”.

A titokról azok számára távolítják el a leplet, akik képesek megérteni, hogy test és vér nem örökölheti Isten birodalmát, és a halandó nem örökölhet halhatatlanságot. Hogy az olvasó ezt valóban megérti-e, azt egyszer alaposan meg kellene vizsgálnia. Sokan gondolják ezen a világon, például a kis és nagy természetes vallásokban és az okkult beállítottságúak legnagyobb része, hogy a dialektika és az eredeti élet között valahogyan az alacsony és magas viszonya áll fenn, hogy az alacsonyból beavatással fel lehet fejlődni a magasabba, át lehet hatolni, spirálisokban feljutni. Azt hiszik, hogy ebből a természetből, ennek a tudatnak a megtartásával az embernek bele lehet fejlődni és be lehet avatni magát az eredeti életbe. Mert ezt akarja mondani Pál az „örökléssel”: bemenni az eredeti életbe. Azt gondolja az ember, hogy „az örökségnél én, mint örökös, kapok valamit: így efelé az örökség felé is úton vagyok, növekszem, fejlődök feléje”. Tökéletesen meg kell azonban értenie, hogy test és vér nem örökölheti Isten birodalmát: hogy a romlandó, a dialektikus, a haláltermészet nem örökölheti a romolhatatlanságot. A dialektikus nem szállhat fel vagy mehet be az eredetibe. Ha ezt világosan felismerik, ha átlátnak a dialektika lényegén és belátják, hogy szerkezetileg szorosan összefüggenek ezzel, ha tudnak valamit egy Mozdulatlan Birodalomról, akkor megértik, hogy ami ebből a természetből való, azt nem lehet bevinni, hanem mindenestől itt kell hagyni. Ha ilyen tudás mellett bensőségesen keresik és remélik a megszabadulást, tudván, hogy a halandó nem örökölheti a halhatatlant, akkor mondhatják szintén, hogy „nem tudom ugyan felfogni, de tudom, hogy az út, amit a Szellemi Iskola mutat, helyes és igaz”: ha a „nem tudok visszafordulni, be akarom járni az ösvényt” létfokán látják magukat, akkor lehull a titokról a fátyol, és minden világos lesz.

Ha egy érdeklődő érintkezésbe lép az Iskolával, az irodalmat kezdi tanulmányozni és egy tanfolyamot látogat, akkor a tanfolyam vezetőjének az az egyik első feladata, hogy az érdeklődőt megtanítsa a két természetrend létezésére: van egy haláltermészet, amelyben és amelyből mi vagyunk, és van egy Mozdulatlan Birodalom, amelyben és amelyből mi nem vagyunk. Aki megérti a két természet közötti különbséget és az ezeket elválasztó mély szakadékot, az megérett az üdvtitok megértésére, amiről Pál beszél az 1. korinthusi levél 15. részében. Azt mondja: ha már nem kíséreltek meg ettől a világtól fejlődéssel elszakadni, ha nem próbáltok meg ebben a természetben megszabaduláshoz jutni, akkor a Gnózis ereje felvesz titeket egy megváltozási folyamatba. Azt mondja: hirtelen, egyetlen pillantás alatt, az utolsó trombitaszóra. Ez azt jelenti: világosan észlelhető pillanatban felharsan az utolsó trombitaszó.

Egy jól hangolt trombitának csodás hangja, rendkívüli áthatóképessége van. Egy jó trombitás erősen megrendítheti a kedélyt a hangszerével. Ezt a hangot egy egészen különös rezgés jelképének használják, mely nagy hatalomra tesz majd szert a világ és az emberiség fölött: az új mágneses tér rezgése ez, mely a hét Iskolán keresztül az egész világra kiterjed. Ennek a hangszernek a rezgését veszik át az apostolok, próféták és tanítók, akik a három hivatalt töltik be. A képességekkel pedig, amelyekről a lehető legrészletesebben beszéltünk, kiárasztják, és a hatást mindazok érezni fogják, akik az én-természetükkel alá akarnak hanyatlani. Ha tehát már semmit sem várnak el ettől a világtól, s ezt a tényt nem csak dogmának látják, hanem bensőségesen tudják, és tökéletesen a Másikra irányulnak, akkor megérinti Önöket az Új Birodalom rezgése: akkor felharsan a trombita. Akkor ez az erő behatol az ősatomba és egy folyamat kezdődik a rendszerükben. Akit ebbe a folyamatba felvettek, az ebben az egész világon szétáradó erőáramban átalakul, szó szerint testileg megváltozik.

Hogyan és milyen tekintetben? Ahogyan most hallottuk Pál szavaival: a romlandó, a halandó, az időbeli, mely ehhez a haláltermészethez tartozik, magához vonzza a romolhatatlanságot. A romlandó ugyan nem örökölheti a romolhatatlant, de magához tudja vonzani, ami azt jelenti, hogy szembesül vele, világosan felismerhető következményekkel, mert a mikrokozmoszunkban minden múlandót meg kell támadni és meg kell semmisíteni, ki kell oltani.

E folyamat közben közülünk sokan – mondja Pál – halnak meg, a testet a közönséges halál által elveszítik. Az ilyenek azonban minden testiséget hátrahagyva abba mennek be, amit mi Samballa vákuumának nevezünk. Szabadok lesznek: aki belépett ebbe a folyamatba, azt távol tartják az egész tükörszférától. Ha tehát a balesetszerű halál, a természet közönséges halála ebben a helyzetben találná Önöket, tehát még az elváltozási folyamatban, akkor az semmit sem jelent. Az úgynevezett halottakat ott – mondja Pál – felébresztik, és az úgynevezett élőket, itt, megváltoztatják. Ebben a felébresztésben-felülről, és a megváltozásban- alulról a két csoport szinte egymás felé növekszik. Bizonyos pillanatban aztán lehull minden fátyol, a kárpit elhasad, és egyetlen szabadságban, egyetlen testvérségben fogunk állni. Akkor beteljesül az ige: „Elnyeletett a halál diadalra. Halál, hol a te fullánkod! A halál fullánkja pedig a bűn: a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által”.

Aki ebben a folyamatban van, az ujjongva kiálthat fel: „A halál engem már nem ijeszt meg!” Ha a trombitaszó sokaságában állunk, ha észlelni tudunk valamit ebből a csodás hangversenyből, akkor mi közünk lehet már a halálhoz? Aggódna egy ilyen létállapotban a halál miatt? Hát nem butaság még mindig félni tőle?

Mi nem azzal vigasztaljuk egymást, mint a természetvallásos tömegek a rögeszméjükben, hogy „nemsokára viszontlátjuk egymást az égben”, hanem azt mondjuk: „mi az új életterületen találkozunk!” A múlandóságból, az éjszaka ólmos ködéből felszállunk megújulva a reggel világosságába. Ez a mi bizonyosságunk. Ezért beszéltük meg az új ember képességeit. Ezért tereltük a figyelmet ezekre a képességekre. Így tudják: itt az ideje, megszólal a trombita, és azt mondhatják: „hallom a hangját”, és szívükben átélik ezt a pozitív bizonyosságot, a tudás biztonságát. Ezért: „Legyetek állhatatosak, megrendíthetetlenek, buzgón gyarapodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy munkátok nem hiábavaló”. A felébresztés és a nagy átalakulás megkezdődött. Nemsokára elszakadnak a fátylak, és együtt leszünk a többiekkel, minden megszabadulttal az új életterületen. Testvérek, az éjszakának nemsokára vége!

VIII Az új életterület

Új égbolt díszeleg fölöttünk. Más szóval: új elektromágneses tér, új életterület képződött. Ezt az új mágneses teret nem lehet a dialektikus természetből magyarázni, mert nem ebből keletkezett, s ezzel a legcsekélyebb harmonikus kapcsolata sincsen. Ez az új élettér az egész Földet körülöleli és egyetlen hézag, egyetlen nyílás sincsen rajta. Azt lehet mondani, hogy a világ és az emberiség az új élettérbe van zárva. Ennek az új térségnek a jelenségét nevezi a szentírás „az újra eljött Krisztusnak”.

Ezt a térséget egy egyenletes légrétegnek mondhatnánk. Ahogyan viharos időben a vastag felhők záporral könnyítenek magukon, úgy sülnek ki az új életterületen felgyülemlett feszültségek hét gyújtópontban. Ez a hét gyújtópont a hét Iskolának felel meg. A hét Iskola révén pedig vízszintes sugárzás fejlődik ki, egy rezgés, mely széles körökben terjedve hatja át dialektikus létterületünket. Ezt a vízszintes sugárzást hívásnak, vonzásnak, ébresztésnek és érintésnek kell látniuk. Ha az új életterület sugarait függőlegesnek vesszük, akkor ez a függőleges tevékenység a hét Iskola vízszintes munkájával szinte keresztet képez. Így felfedezzük, hogy ellenállhatatlan erővel keresztet ültetnek a földbe.

Ezt az új mágneses teret ne nézzük valami hirtelen fellépő, különös jelenségnek. Nem az a helyzet, hogy ötven vagy száz évvel ezelőtt még nem volt, az utóbbi években pedig hirtelen megjelent. Erre a csodás jelenségre minden idők jóslatai utaltak. Krisztus eljövetelének jelentették be az ég felhőiben, Isten fiai megjelenésének mondták, az új aratás napjáról beszéltek, új égboltról, melyet ki kellett feszíteni. Bejelentették, hogy az éjszaka meghátrál az új virradat elől, s még sok más hasonlattal utaltak Krisztus újra eljövetelére. Ezt a gondolatot mindenütt megtalálják, még a régi idők megsárgult fóliánsaiban is.

Látniuk kell azonban, hogy ezek a próféták nem álomképekről beszéltek, s híradásukat nem valami Istenhez hasonlatos lények ihlették, éppoly kevéssé használtak okkult módszereket, mert az olyan jövendölés a dialektika prófétai adományain alapul, és csak pótlék, utánzás, mely soha sem mentes a találgatás elemeitől, amelyek, mint a múlt példája mutatja, sok bajt okozhatnak. Azok a próféták, akikről mi beszélünk, akik az új mágneses életterület eljövendő megnyilvánulásáról tanúskodtak, tudták, amit a dialektikus emberiség nem tudhatott. Látták, amit az emberiség közönséges szemmel nem láthatott. Ezek a próféták egy hatalmas építményt láttak, nagy művet, mely épülőben volt. Tudtak a beteljesülés folyamatáról. Ismerték ennek a folyamatnak, ennek a műnek a lényegét és célját, s így nagy biztonsággal mondhatták: „Az építmény egyszer elkészül, s akkor megmutatkoznak a következmények, és az új teljesül”. Ezért nincsen ebben a jóslásban semmiféle találgató elem sem.

Képzeljék el, hogy megfigyelik, hogyan építenek egy házat, számomra láthatatlan anyagból. Tudják, hogy a ház milyen célt szolgál, kik lesznek a lakói, míg nekem, létem színvonala miatt, mindezek a tények ismeretlenek. Mesélnek nekem erről, míg én minderről valóban semmit sem tudhatok, láthatok vagy hallhatok. Akkor én Önöket bolondnak, vagy nagy fantáziájúnak, vagy pedig ha tisztelem Önöket, akkor dialektikus jelentőségű prófétáknak tarthatnám. Amiről azonban nyilatkoznak, nem lenne dialektikus, találgató jóslás, mert valóságról beszélnek. Ahogyan látják ezeket a dolgokat az Önök valósága szerint, úgy nem látom én azokat az én valóságomból. Az én valóságomból lehetetlen azt látnom, amit Önök észlelnek.

Az olyan próféta, amilyenről mi beszélünk, nem a jövővel üzérkedik, hanem a valóság tanúja. Miféle valóságról van itt szó? Arról, hogy az új mágneses teret, melyről most oly nyomatékosan beszélünk, valaha, évezredeken át építették fel, s ezt a teret egy aratási időszak közeledtével újra meg újra fel kell éleszteni, hogy munkája végeztével, ha vége az aratásnak, úgyszólván újra felvonják. A tér-idő-rendszerben fellépő minden Szellemi Iskola munkájával, bevetésével és áldozatával előkészíti ennek a mágneses térnek egy részét, amivel ez a tér egyre hatalmasabb, nagyszerűbb és dinamikusabb lesz.

Ezen a megnyilvánulási napon az első Szerzet végezte a legkeményebb munkát, mert igazán „utat kellett törnie”. Ezt az úttörő Szerzetet a mű elvégzéséhez olyan követek nagy csoportjából képezték, akik már azelőtt megszerezték a szabadságot. Ezt a csoportot nevezzük Samballa Szerzetének. A második Szerzetnek már könnyebb volt, mert azon az alapon építhetett tovább, amit az első rakott le, ezen kívül pedig az első, úttörő Szerzet segítségére is számíthatott. Így folytatódott a munka egészen az újabb időkig, amelyben az egyiptomi, indiai és kínai szerzetek, az esszének, a manicheusok és más gnosztikusok léptek fel. Végül a druidák, a katárok, a tizenkilencedik század klasszikus rózsakeresztesei, majd a modern idők rózsakeresztesei következtek. Minden csoport hozzájárult a nagy műhöz. Mindegyik megszőtte Jézus Krisztus varrat nélküli ruhájának egy részét, minden csoport szorgosan dolgozott a nagy mágneses térségen. Ha látnak valamit ebből a valóságból, és elkezdenek erről beszélni, akkor médiumok-e, vagy asztrológusok? Vagy úgynevezett beavatottak sugallták ezt Önöknek? Próféták akkor, a fogalom negatív értelmében? Vagy pedig a saját tudományos bizonyosságukról tanúskodnak? Ha látják, hogyan szövik a varrat nélküli ruhát, ha észlelik, hogy egy új mágneses tisztaság hogyan sugározza szét csillogását a világ fölött, és ha felfedezik, hogy dinamikus képessége egyre növekszik, akkor negatív prófétaság-e, ha azt mondják: „eljön a nap, amikor megjelennek és érvényesülnek a következmények”? „Hogy a nap és az óra mikor jön el, azt senki sem tudja”, mondja a szentírás. Mert mindig vannak tényezők, amelyeknek még meg kell születniük. Abban azonban biztos a néző, a látnok, hogy ez a dicső nap eljön! Ha tehát ezeket a következtetéseket tudják levonni, akkor a tudományos valóság talaján állnak.

Nem prófétai találgatás tehát, ha a Confessio Fraternitatis a tizenhetedik század elején azt mondja: „Egy dolgot, ó halandó, ki kell jelentenünk, hogy ugyanis Isten, határozata szerint, a világnak, mely nem sokkal később elpusztul, visszaadja az igazságot, a világosságot és a magasztosságot, amelyet kivonultatott Ádámmal együtt a paradicsomból az ember nyomorúságának enyhítésére”. Amikor pedig Karl von Eckartshausen a tizenkilencedik század elején ismételten beszél „az építmény újra felépítéséről”, akkor mély, belső tudásról tanúskodik. Akkor Isten fiainak a megjelenéséről, a Szent Szellem megnyilvánulásáról tanúskodik. Látta az alakuló, fejlődő mágneses teret, tudta, hogy ez a tér megérintette őt, s hogy ő ahhoz tartozik.

Azért beszélünk ezekről a dolgokról, mert mindenki behatolhat ebbe a tudásba, mert a sugártér, amelyről a próféták beszéltek, mindannyiónkat burkol, mint valami varrat nélküli ruha. Ez a sugártér most olyan hatalmas lett, az új korszak izzása oly erős, hogy ha mikrokozmoszukat megnyitják ennek az érintésnek, akkor ezt a sugárteret közvetlenül észlelhetik és tapasztalhatják. Ettől kezdve pedig bemehetnek a kéttermészetűségbe. Akkor az Önök számára megkezdődik a szent evangélium János és Jézus viszonyával, Jánossal, aki azt mondja: „Egyengessétek az Úrnak útját, aki eljön. Nem én vagyok a Krisztus, hanem ő, aki utánam jön. Nem vagyok méltó a saruja szíjának a megoldására sem. Mert ő, aki utánam jön, nagyobb nálamnál.”

Ha lényüket, mikrokozmoszukat megnyitják a csodálatos, új életterület számára, akkor a sugárerő megérinti szívatomjukat, felizzítja egész lényüket, és bevezeti egy új folyamatba, a transzmutáció és transzfiguráció folyamatába. Ettől kezdve, mint mondtuk, két természetben élnek. Az egyik hanyatlik, elpusztul keresztelő Jánossal, a másik pedig, az új ember természete növekszik. Ha bemennek ebbe az állapotba, a két természet folyamatába, akkor azonnal „hatások sokasága”keletkezik Önökben, ahogyan Pál írja az első korinthusi levélben: az új erőhatás, mely kifejleszti az új képességeket a dialektikus emberben, aki elpusztul, és új képességeket abban az emberben, aki megszületik.

Azért vesz részt a jelölt ettől kezdve a szolgálatban és a tevékenységek új sorában. Ha megérinti őt az új erő, és megkezdődik benne a folyamat, akkor ennek a hatása megjelenik és észlelhető lesz a cselekedeteiben és ezek eredményében. Ezek a cselekedetek, az új szolgálatok, felfejthetetlenné teszik a varrat nélküli ruhát. Az ilyeneknek kell behordani az új termést.

Képzeljék el, hogy az embereknek egy csoportját pozitívan megérinti az új mágneses tér, hogy kifejlődnek bennük a hatások és a cselekedetek, és láthatóvá válnak. Ettől kezdve az új erőknek szinte gigantikus transzformátorállomását képezik. A krisztuserő megnyilvánul általuk, és messze kisugározva kering az egész Föld körül. Az ilyen csoporton keresztül sok keresőt elér, akinek segíteni lehet. Újonnan arat, új termést gyűjt be, s ezt az új életterületre hordja be.

Pál kilenc különböző tevékenységet vagy szolgálatot nevez meg, amelyek közül hatot már megbeszéltünk. Minden tevékenység, minden szolgálat ugyanakkor együttműködés Isten új építményén, az új mágneses téren. Megismételjük, hogy az olvasó soha többé el ne felejtse: ha az új mágneses tér ereje megérint minket, akkor a különböző tevékenységek miáltalunk nyilvánulnak meg. Ezeket tehát nem lehet valamilyen dialektikus erőből magyarázni, és nem lehet őket megtanulni egyetemen, tanfolyamon, könyvekből vagy más tanulmányokból. Ha megjelennek, akkor közvetlenül az interkozmikus, mindent átfogó, új mágneses térből jönnek. Akkor Krisztus Szerzete az, mely rajtunk keresztül teremt.

Ha tehát a kilenc tevékenységből csak egy is bebizonyosodik általunk, akkor kivételes értelemben Isten munkatársai lettünk. Akkor szabad együtt dolgoznunk Isten nagy építményén, az új mágneses téren. Ezt nevezték a régi rózsakeresztesek a Fama Fraternitatisban „Sanctus Spiritus új otthona építésének”. Amikor Rózsakereszt Krisztián spontánul felajánlotta minden tehetségét, mindenét Európa bölcseinek és okosainak, és azok gúnyosan elutasították, holott észrevették az ajánlat értékességét, ugyanakkor felfedezvén, hogy magas trónjukról le kellene szállniuk, ha szolgálni akarnák Krisztus Szerzetét, akkor visszavonult – így a Fama Fraternitatis – és az övéivel felépítette Sanctus Spiritus házát: egy új, szabad, kőműves-munkába merült. Ez a munka az, amit Krisztus vérontásában, halálában és feltámadásában való részvételnek neveznek.

Aki él, dolgozik és cselekszik, az erőt, vérerőt használ el. Így ontja minden ember a vérét naponta saját magáért, a családjáért, vagy másokért. Amíg ez a folyamat ezen a természeten belül történik és teljesen ebből a természetből való, addig a vérontás, az ilyen meghalás természetesen soha sem megszabadító. Mihelyt azonban valaki bemegy a két természet lényébe és részesül a másik mágneses térben, tehát Krisztus Szerzetében, tevékenységének azonnal egészen más lesz a hatása. Mivel munkája az új természetből magyarázható, az ilyen munkás a vérét egészen másképpen fogja ontani. A régi természet vérontása a dialektika kerekét tartja mozgásban, ez egy állandó halál. Az új természet vérontása viszont a megszabaduláshoz vezet. Amit az új természetből kifolyólag tesznek, bármilyen csekélységet is, az mind közvetlenül megszabadító hatású. Egy ötperces szolgálat az Egyetemes Szerzet részére, benne és általa végezve aranyat ér, és többet jelent, mint évekig tartó dialektikus fáradozás.

A régi természet vérontása a körforgást hajtja, az új természet vérontása viszont a szabadsággal ajándékoz meg. A régi természet vérontása másokat is a kerékforgáshoz kötöz, másokat is megköt a halál természetében. Az új természetben a vérontás azonban másokat is megszabadulásra ösztönöz, mert az olyan munka, amit az új természet alapján végeznek, mindig együtt építi a többiekkel az új életterületet, Sanctus Spiritus új házát. És ez az otthon egyszer olyan hatalmas, a hívás, mely belőle árad, olyan ellenállhatatlan lesz, hogy a többieket majdnem kényszeríti arra, hogy felálljanak a haláltermészetből és jöjjenek. Az egyes emberrel kapcsolatban ezért tulajdonképpen csak egyszer történik vérontás az új természetből. Ha ez az erő egy embert megragad, és az teljesen átadja magát neki, akkor ez az ember bemegy a megszabadulásba.

IX A prófétálás képessége

Az előbbiekből a szolga, vagy az ige szolgája fogalmának egészen más jelentése következik: jobban mondva: ez a fogalom visszakapja eredeti jelentését. A szolgáló, férfi vagy nő, ebben az értelemben nem olyan ember, aki csupán egy misztikus hivatalt tölt be, vagy egy szellemi iskolában feladatot lát el: nem olyan valaki, aki értelmileg, misztikusan vagy szakmailag valamilyen gyakorlati munkára készül az emberiség szolgálatában, és ezzel foglalkozik. Nem. Szolga, a megbeszélt értelemben csak az, aki kapcsolatba lépett Krisztus Szerzetének elektromágneses sugárterével, folyamatszerűen felvétetett a mikrokozmikus átalakulásba, és most a legkülönbözőbb hatásokat éli át, amelyeknek következtében az új tulajdonságokat spontánul és magától értetődően bizonyítja.

Ön csak akkor igazi szolga a szentírás értelmében, ha kapcsolatban van az Egyetemes Szerzet sugárterével, és ennek a hatását a rendszerében tapasztalja. Akkor az adományoknak és képességeknek a sokasága fejlődik ki, a különböző tulajdonságok állandóan növekvő csoportja válik nyilvánvalóvá az emberiség és a világ szolgálatában. Az első korinthusi levél ismert szakaszait (12, 13, 14) meghamisították. Úgy ábrázolják, mintha az egyik ember gyógyító-képességet kapna, a másik a tanítás képességét, a harmadikat apostolnak lehetne nevezni, a negyedik meg talán próféta lesz. Ezzel szinte szétszaggatták a kilenc tulajdonságot, amelyekről Pál beszél, hogy ne érvényesülhessenek. Gnosztikus értelemben azonban ennek a kilenc tulajdonságnak fokozatosan meg kell jelennie a jelöltben, míg végül, bizonyos pillanatban tökéletességükben sugárzódnak ki tőle. Ennél aztán természetesen nem számít, hogy az illető milyen szerepet tölt be a dialektikus szinten, társadalmi, gazdasági vagy egyéb szempontból. Mindegy, hogy teológus-e, mint Johann Valentin Andre-, vagy cipész, mint Jakob Böhme.

Az első adomány az a képesség, mellyel egy erre alkalmas emberben a hitet lehet fellobbantani. A szolga ősatomja itt közvetlenül asszimilálja a Gnózis fényerejét, és azt kisugározva hatást vált ki a kereső ember ősatomjában, mint valami tükör, mely a napfényt tükrözi. Ez a napfény így észlelhetővé válhat a legsötétebb zugokban is. Így hat az első képesség. A szolgáló, közvetlen kapcsolatban a Gnózissal, mintegy tükrözi a gnosztikus sugárzást, és világosságot gyújt az emberi szív sötétségében, ha ebben az emberszívben van ősatom.

A második adomány a képvetítés képessége. A kereső ember tapasztalhatja a fényt, a szellemfényt bele lehet tükrözni sötét lelkébe. De milyen fény ez, honnan jön? A szolgálónak a második adomány teszi lehetővé, hogy itt segítsen, mégpedig képalkotó képességével. Ezzel a képességgel kiválaszthatja a valóságnak valamelyik képét és rávetítheti egy hívő tanuló tudatára. Ennek hatására a tanulónál egy csomó kérdés merül fel: „Miért van ez így, amaz meg úgy? Hogyan kell ebben vagy abban a dologban eljárnom?” Ha a tanító és a tanuló között most nem lenne hitkapcsolat, akkor a képvetítés teljesen célt tévesztene, és a tanuló mindenféle hibás, találgatott következtetéseket vonna le.

Ezért van a harmadik képesség. Ezzel a vetített kép szellemi elemzését lehet átruházni a tanuló tudatára. Ennek alkalmazása után kezd a tanuló valamit megérteni és felfogni. A negyedik adomány az erők uralása. Ez az akaratra vonatkozik, s tulajdonosát mágussá teszi. Ez azonban nem okkult fejlődés következménye, hanem Isten kegyelme. Okkult képesség mindig valami természeti erőből fejlődik ki. Itt viszont olyan képességről van szó, mely a Szent Szellem folyamatszerű érintésének az eredménye.

A négy képesség szintéziséből most az ötödik képesség, a gyógyítás képessége nyilvánul meg a tanulóban. Csak ez helyezi vissza a szolgálót az ősrégi pap-fejedelmi hivatalba. Az ember beteg, nagyon beteg, és meggyógyulása szenteltetés, egészségessé válás. A gyógyítás ezért az ember visszavezetése eredeti hazájába. Az ötödik képesség most lehetővé teszi, hogy maga a Gnózis mehessen be a tanuló mikrokozmikus rendszerébe. A fényt eddig a tanító vetítette a tanulóba: de most a tanulónak magának kell a fénnyel kapcsolatba lépnie. A tanító, az ötödik képesség szolgája, most a lángralobbantással megindítja ezt a folyamatot, a közvetlen kapcsolat folyamatát. Ez a láng az illetőt közvetlenül összekapcsolja a Gnózissal.

Az ötödik képesség továbbá kapcsolatban van a hatodikkal, a szellemek, a lelkek megkülönböztetésének a képességével. A megkülönböztetésnek megvannak a törvényei, amelyeket a mágikusan szolgáló ismer, s amelyekkel dolgoznia kell. Ezeket nem szabad áthágnia, s így megakadályozhatja, hogy képességei haszontalanul vagy helytelenül kerüljenek alkalmazásra. Új lehetőség csak akkor fejlődhet ki, ha a tanuló kész arra. Ha a megfelelő fokot nem érte el, akkor várnia kell: mert ezt a folyamatot nem lehet erőltetni. A bonafid Szellemi Iskolában nincsen energiafecsérlés, mert alkalmazzák a hatodik képességet.

Figyelmünket most irányítsuk a nyelvek és a prófétálás képességeire. Filozófiailag már megpróbáltuk megmagyarázni, hogy az egyetemes tan szerinti prófétálásnál ki van zárva a találgatás, a médiumság, az okkult tudomány eredményei, vagy a fantázia, mert a próféta tényleg látott valóságról, az új életterület valóságáról tanúskodik és beszél. Persze nem lehet minden látnokot, aki saját, közvetlen tapasztalatából beszél az új élet mezejéről, prófétának nevezni. Csak az a próféta, aki a két természet kölcsönhatásában áll, tehát az új életterülettel is megvan a kapcsolata, aktuális pillanatban belenéz és mert szereti a Gnózist és az emberiséget, tanúskodik erről, figyelmeztet, hogy „itt az idő”, s hallgatóit és követőit önmegszabadító tevékenységre serkenti. Ez a próféta. Ilyen volt, mint mondtuk, keresztelő János. Róla mondja Zakariás dicsérő éneke, hogy „a Magasságos prófétájának nevezzenek, mert ki fogsz menni az Úr előtt, hogy elkészítsd az útját”.

Erre az olvasó azt mondhatja: „Lehetséges, hogy mindez így van. Hogyan lehet azonban a valódi prófétát megkülönböztetni a hamistól? Mert számtalan próféta van a világon! Oly sok különböző befolyás körzetéről tanúskodnak, oly nagy meggyőződéssel, annyira fáradoznak, hogy majdnem hihetne nekik az ember. Így valóban nehéz helyes következtetésekhez jutni. Hogyan dönthetjük el, hogy valamelyik próféta nyilatkozatait elfogadjuk-e, vagy sem? Miféle mértékek állnak rendelkezésünkre?”

Az igazi prófétát mindig arról lehet megismerni, hogy képessége a hat másik képességen alapul. Szó sem lehet arról, hogy a bonafid Szellemi Iskolában valaki csak próféta lehetne, és csakis tanúskodhatna az új élet térségéről. Ha egy valódi próféta megszólal, akkor azt a hat képesség erőinek együttműködéséből teszi. Mert a prófétaságnak semmi haszna sem lenne, ha hallgatója nem járhatná be a mutatott utat.

Egy másik kérdés az lenne, hogy a prófétaságnak van-e valami gyakorlati haszna, ha együtt kell látnunk a hat másik képességgel. Azokban ugyanis már oly sok hatalmas dolog van, a tanulónak ezek révén már olyan sok kapcsolata jött létre a Szerzettel, hogy mi haszna lehet akkor még a prófétaságnak is? Nagyszerű lehet hallani az új életterület pompás kilátásairól, de van~ e ebben valami gyakorlati értékű elem? Mert a tanuló a többi adomány hatása miatt már az új életterületre irányul, és a legjobb úton van, hogy ahhoz közelítsen.

Ha valóban felmerülnek ezek a kérdések, akkor gondolják meg a prófétaság célját és feladatát. A prófétaság célja az, hogy bejelentse és ismertesse a dolgok folyásának egy új szakaszát, vagy ennek bizonyos nézetét, bejelentse, hogy mi fog történni. Ezen kívül azonban – és erre nyomatékkal felhívjuk a figyelmet – a prófétaság képessége az ötödik képességgel együtt buzdító, dinamizáló, lelkesítő, mágikus. Amit a képző és magyarázó képesség nyilatkoztatott és vetített, azt a hetedik képesség, a prófétálás megindítja. A próféták azok, akik kiváltják, megindítják a Gnózis működését itt, az idő területén. Nem csak tanúskodnak tehát, hogy „ezt és ezt láttam”, s ez minden, hanem ha jósolnak, akkor egyben élesztik, dinamizálják a folyamatot, amelyet bejelentettek.

Ezt a régebben lefektetett gyújtózsinór meggyújtásához lehetne hasonlítani. A gyújtózsinór itt van már, csak valami lángra van szükség, hogy bekövetkezhessen a robbanás. Egy másik példa egy vízfolyás, amelynek útjában akadály van. A próféta azt mondja: „Itt az új víz, és van belőle elég mindenkinek”. Aztán belevágja a fejszéjét az akadályba, hasogat, tör, míg le nem rombolja, hogy a víz megindulhasson. Nem csak azt mondja tehát, hogy „eljött az ideje, és most megtörténik”, hanem ugyanakkor arról is gondoskodik, a Szerzet minden szándékát és rendelkezését figyelembe véve, hogy valóban meg is történjen! A próféták építészek, kőművesek, akik a szót, az igét nem csak kimondják, hanem meg is valósítják. Megvalósítják, olyan forradalom segítségével, amelyben nincsen hadakozás és erőszak.

A „Hora est” tehát, amit ezekben az években kimondanak, korszakunk egy új lehetőségének intenzív előkészítésére és dinamizálására vonatkozik. Az a terv, hogy ha lehetséges, az efézusi levél második része szerint, Önöket is Isten házanépévé, az új életterület polgáraivá tegyék. Ezt a lehetőséget ezért nagyon közelinek vegyék. Ez a folyamat nem isteni erők, vagy mennyei lények hatására megy végbe. Mert a mennyei erők, az eredeti erők a lehetőségekkel ajándékoznak meg, de nekünk kell élni azokkal, nekünk kell megvalósítanunk, az építőanyagokat nekünk kell használatba vennünk. Saját magunknak kell erre felkészülnünk. Arra hivatottak, hogy a Gnózis házanépe legyenek. Úgyszólván befogadták egy új házba, és lakhatnak benne, azzal a feltétellel, hogy segítenek az építkezésen. Hogy ezáltal mennyire eggyé válnak az új otthonnal, az szintén az efézusi levélből tűnik ki: be lesznek építve az alapzatokba, mint élő kövek, az apostolok és próféták alapfalaiba, amelyek szegletének feje maga Jézus Krisztus.

Értsék meg ezt az igét! Az Egyetemes Szerzet szolgálatában álló próféta soha sem fogja értelmetlenül használni prófétai képességét, például meghatottságból, vagy lelkesedésből, vagy személyes érdekekből vagy humánus beállítottságból. Ő csak épít, csak a Szegletkőre akar és tud építeni, Krisztus mágneses terének ékkövére. Ebben az erőben szabad neki építeni, de csak akkor, ha az erő jogosít a prófétai képesség alkalmazására. Itt egy hatalmas képességről van szó, amelynek határait alig lehet sejteni is. Ez olyan messzeható, és oly nagy felelősséget von maga után, hogy az ezzel összefüggő problémákat szükséges lesz alaposan megbeszélni.

X A nyelvek

Az első korinthusi levél tizennegyedik része ezekkel a szavakkal kezdődik: „Törekedjetek a szeretetre, szorgoskodjatok a szellemi ajándékokon, leginkább pedig, hogy prófétáljatok”.

Ahogyan láttuk, az eljövendő fejleményeknél a prófétaság adománya a leghasznosabb és legszükségesebb, mert a Gnózis szerint próféták az építők, a megvalósítók, akik a Hora Estet nem csak hirdetik, hanem be is töltik. Ez a képesség közvetlenül a két természet lényéből ered. Az ilyen munkatársak hosszú ideig két különböző mágneses térben vesznek részt. Születésük miatt a dialektika mágneses teréhez tartoznak, míg a Gnózis érintése miatt egyre erősebben részesülnek a megújulás elektromágneses terében, az új életterületben is. Mikrokozmoszukban mintegy két különböző mágneses rendszer és ezzel kétféle mágneses befolyás van jelen.

Ha most meggondolják, hogy ezek az emberek birtokában vannak a hat megbeszélt képességnek, akkor esetleg valamelyest meg tudják határozni a fellépésük eredményét is. Az új fáradozás lényegét persze nem tudják megvalósítani a régi természetben. Ez kizárt dolog. Az új életterület mágneses erővonalai a régi életterületen nem tudnak építő hatást gyakorolni, mert a régi egészen más mágneses szerkezetű, és az eredménytelenségnek van alávetve. A próféta azonban a régi életterület mágneses sarkait legalább is meg tudja zavarni. Ha foglalkoztak természettudományokkal, akkor tudják, hogy egy bizonyos életterület mágneses sarkait más mágneses terek befolyásai megzavarhatják. Ilyenkor állandó mozgás keletkezik. Ha tehát olyan mikrokozmosz lép fel ezen a világon, amelyik két mágneses rendszert tartalmaz, akkor elkerülhetetlenül megzavarja a dialektika sarkait. Mihelyt ez megtörténik, megnyilvánult valami Isten fiaiból. A mágneses zavar Isten fiainak a megjelenése. A próféta tehát már a jelenléte miatt is képes a dialektika tragikus menetének „megálljt” kiáltani.

Ha egy rögeszmében élő ősatomlény még minden erejével a természet dolgai után lohol, mert ezektől még elvár valamit, akkor szándékai a próféta fellépésekor eloszlanak, mint a füst, dolgait szinte kiütik a kezéből, és nagy erő vonzza őt az eredeti hazába visszavezető útra. Ezért tudjuk az Arany Rózsakereszt Iskolájában egészen biztosan, hogy közelednek a napok, amikor a keresők egyre számosabban keresik fel az Iskola erőterét. Minél több munkás tör át a leírt fejlődés fokozatain a prófétai képességhez, annál gyorsabban közelednek ezek a napok. Azért mondja a szentírás ezeknek a dolgoknak a végéről, hogy „azt a napot és azt az órát pedig senki sem ismeri”, mert itt élő tényezőkről van szó, amelyeknek még meg kell születniük, amelyeknek meg kell magukat valósítaniuk. És minden élő tényező a tanulókban van: Isten gyermekeinek meg kell nyilvánulniuk.

Istenfiaságuk lehetőségének megjelenése a saját kezükben nyugszik. Önszabadkőművességgel magukat kell besorolniuk Isten gyermekeinek seregébe. Ha Önöket fájdalmasan érinti a világ és az emberiség sorsa, ha számtalan embert látnak tudatlanságban a pusztulás útjára térni, ha felfedezik, hogy milliók szegezik magukat a születés és halál kerekéhez személyes és a társadalomban tanúsított viselkedésükkel, és olyan nagyon szívesen szeretnének sokakat, akiknek megvan erre a lehetőségük, megmenteni a biztos pusztulástól a megnyilvánulásnak ezen a napján, akkor gondolják meg, hogy minden eszköz, amit ennek a természetnek a humanitása és természetes vallása alkalmaz, abszolút negatív, és nem is lehet más, mert az egész dialektikus teremtés az eredménytelenségnek van alávetve.

Ugyanakkor be fogják látni, hogy 144 próféta kis serege a megbeszélt képességek birtokában két hét alatt végtelenül sokkal többet tehet, mint amit az egész emberiség egy évszázad alatt vitt véghez. Ahogyan az első képességgel rendelkező ember ezzel az ősatomi tükröző adománnyal a másik emberben meg tudja gyújtani a hitet, úgy tudja a próféták serege a szentségtelen dialektikus élet egész menetét megbénítani, mégpedig minden harc nélkül, csakis a jelenlétével, és azzal, hogy érdeklődését a legélénkebb és a leggyengébb pontokra irányítja. Amit a leghumánusabb okkultizmus sem tud megtenni, azt megteszi a transzfigurizmus mágiája. Okkult fejlődés, bármilyen formában is, mindig a dialektika mágneses erővonal-szerkezetén belül, ezen a világrendszeren belül marad. Okkult mágia ezért mindig összhangban van a haláltermészettel. A transzfigurisztikus mágia viszont azonnal megzavarja a dialektika világának mágneses életalapját. Ha ezt belátják, akkor megértik, hogy miért harcol ez a világ minden transzfigurisztikus iskola ellen, s miért írhatta nemrégen egy lelkész: „a mindig is szidalmazott rózsakeresztesek szektája”.

Ahogyan a fénynek egyetlen szikrája képes elűzni a sötétséget, úgy tudja a transzfigurista munkás megbénítani a dialektika mágiáját. Ezért gyűlöl a világ minden transzfigurizmust, fél tőle, és természetesen harcol is ellene. Elégtétellel tölt el tehát, ha „a mindig is szidalmazott rózsakereszteseknek” neveznek minket. Ha ez a világ dicsérné a rózsakeresztesek munkáját, ha tömjéneznék őket, akkor az azt bizonyítaná, hogy messze eltértek az egyetlen helyes úttól. A nyilvánosság előtt még soha sem beszéltek a prófétai hivatalnak e hatalmas képességeiről. Most azonban feltört a hallgatás pecsétje, mert itt az idő, és nagy nyomatékkal mondják mindenkinek, aki meg tudja érteni: „Törekedjetek a szeretetre. Szorgoskodjatok a szellemi ajándékokon, leginkább pedig a prófétaságon”. Mivel a világon már működik az Egyetemes Szerzet hét gyújtópontja, a világ minden részéről össze kell gyűjteni mindazokat, akik magukban hordozzák a megváltás lehetőségét, és az üdv ösvényére kell irányítani őket. Ehhez viszont szükség van a haláltermészet terének a mágneses megzavarására. Az embereket számtalan kötelék köti ehhez a természethez. Nagyszerű embereket látunk emiatt a pusztulás felé haladni. Ezért be kell avatkozni, s ezt csak a természet mágneses terének a megzavarásával lehet megtenni, hogy a dolgok folyása lefékeződjön és megbénuljon. Így juthat hozzá minden lény, akit a rögeszme köt ehhez a természethez, a szabad választás lehetőségéhez. És így fog bebizonyosodni, hogy a Szellemi Iskola prófétaiskola is.

Említettük, hogy a prófétaság képességének alkalmazója hatalmas felelősséget vállal. De ha látják, hogyan jön létre ez a hetedik képesség, akkor megértik, hogy miért lehet ezt a felelősséget minden aggály nélkül vállalni is. A prófétaság adományát ugyanis kapcsolatban kell látnunk azzal a két képességgel, amit még nem beszéltünk meg: a nyelvek képességével. A dolog megértése érdekében a figyelmet először arra a tényre tereljük, hogy a szentírásban a „nyelv” szót két értelemben használják. Egyszer arról a szervről van szó, amellyel beszélünk, például Jakab levelében: „a nyelv fékezhetetlen gonosz, halálos méreggel teljes”: máskor „tűznyelvekről” van szó. Ezekről a tűznyelvekről beszélünk mi, a mikrokozmosz új mágneses rendszerének tüzes nyelveiről. Ezekről az új nyelvekről beszél Márk (16). Feltámadt Jézus Urunk megjelenik tanítványainak, és azt mondja nekik: „Elmenvén a széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek: aki hisz, és megkeresztelkedik, az üdvözül”. Hirdessétek az új életterület evangéliumát minden teremtésnek. Nem csak szavakkal, hanem mindenekelőtt az új, sugárzó, önmagát vetítő képességgel, amelyet minden szolgának birtokolnia kell, hogy az új mágneses erő beáramolhasson ebbe a világba. Aki hisz ebben, aki ebben megkeresztelkedik, aki összeköti magát ezzel, az üdvözül. És aki így üdvözül, aki így lép kapcsolatba az új életterülettel, azt „ezek a jelek követik: az én nevemben” – vagyis az új mágneses anyag segítségével – „ördögöket űznek és új nyelveken szólanak”.

Gondoljanak a Szent Szellem kiáradására pünkösd ünnepén. Annakidején látták a tüzes nyelveket a tanítványok feje fölött, aminek következtében nyelveken kezdtek beszélni, s ennek akkora hatása volt, hogy mindenki a saját nyelvén hallotta megszólítani magát. Ez a nyelveken beszélés két képességének a jellemzése.

Képzeljék el az ember személyiségét, körülötte a megnyilvánulási teret, amelyet a hétszeres aurikus lény zár körül. Ennek az aurikus lénynek van egy mágneses rendszere, egy mágneses égboltja. Ha este felnéznek a felhőtlen égre, akkor számtalan csillagot látnak: az égbolt tele van világító pontokkal. Ha képesek lennének személyiségüket, saját, mikrokozmikus égboltjukat belülről megnézni, akkor ugyanolyan tömérdek világító mágneses pontot látnának. Ez a saját, magán, tengernyi csillaguk. Világos, hogy e mágneses firmamentum miatt az aurikus lényen kívül egy mágneses tér képződik. Az aurikus lény mágneses pontjai erőket vonzanak magukhoz, amelyek teljes összhangban vannak ezzel az égbolttal. Ez a külső nézet. A belső meg az, hogy a mágneses firmamentum, mely tehát fel van töltve bizonyos erőkkel, ezeket az erőket továbbadja a személyiségnek, különösen a főszentélynek.

Égboltunk mágneses rendszere mindegyikőnknél más, teljesen különböző, egyéni jellegű. Ezt a hétszeres aurikus lényt, mágneses égboltjának egész erőrendszerével valóban lénynek kell látni. Ezt nevezi az irodalom felettes énnek is. Ahogyan az ezoterikus irodalomból kitűnik, sokan szinte imádattal hajolnak meg felettes énjük előtt, mert azt hiszik, hogy az mindent tud, hogy az az ő istenük, hogy az életben lényegesen mérvadó szerepet játszik. Amikor a transzfigurista beszél az új lényről, a mennyei lényről, melynek újra meg kell nyilvánulnia, akkor sokan ezt a felettes ént tartják a mennyei lénynek. Ez gyakori, de teljesen téves feltevés. A felettes énnek, az aurikus lénynek semmi köze a magasabb létvalósághoz. Sok érzékeny (szenzitív) ember mindenféle benyomást kap a felettes éntől, tud róla és azt hiszi, hogy a mennyei én beszél vele. Gyakrabban közlik velünk tanulók, amikor az új lényről beszélünk, hogy „igen, ismerem, már gyakran láttam az új lényt, és utamon a felettes én vezetése alatt haladok”. Szegény félrevezetettek! Ezt a felettes ént nevezi a szent beszéd sátánnak, és sátán ellenfelet, ellenséget jelent. A természet felettes énje a szó szoros értelmében és testileg a mi ellenfelünk. Ezt megmagyarázzuk.

A felettes én, ahogyan mondtuk, a mágneses erők rendszerét tartalmazza, melyek úgy közlik magukat a személyiséggel, hogy belevetítik magukat a főszentélybe, ami által az egész égbolt, az aurikus lény mágneses pontjainak egész rendszere kicsinyített és tömény formában a főszentélyben is megtalálható. A felettes én tehát a főszentélyben tükröződik az úgynevezett al-énben. A felettes én kormányozza Önöket, mert az említett kapcsolatból fejlődik ki például a tudatuk, a gondolkodásuk, az akarásuk, jellemük és típusuk. Amit jellem, tudat, adottság, tehetség, ész és akarati tevékenység formájában birtokolnak, az a felettes énből ered. Ebből erővonalak futnak a főszentély megfelelő pontjaihoz, eszerint gondolkodnak, cselekednek és élnek. Más szóval: a felettes én bábszínházában cérnaszálakon függenek, s ha a színház igazgatója, a felettes én meghúzza a zsinórokat, akkor a paprikajancsi, a személyiség megmozdul és cselekszik.

Így az olvasó is megérti, hogy mihelyt rá akar lépni az ösvényre, ha ki akar törni a halál természetéből, abban a pillanatban ellentétbe kerül a felettes énjével. Akkor többé nem stimmel a mágneses rendszer! Jelleme, tudata, természete a felettes énből való. Ha tehát ellenkezik ezzel a természettel és a Krisztushierofánsok ösvényére akar lépni, akkor azonnal összeütközésbe kerül a felettes énnel, ez azonnal ellensége, sátánja lesz. Ezért kell Jézusnak, az Úrnak, útnakindulás előtt először ezzel a sátánnal leszámolnia, amelyik kísértőként jön hozzá a sivatagba. Reméljük, hogy belátják ennek a természeti törvénynek a logikáját.

Most figyeljenek a következőkre: az említett erővonalak összefutnak a főszentélyben. E mágneses erők összege meghatározza egész létállapotukat, típusukat, jellemüket, minden tevékenységüket. Felettes énjük nélkül semmik és semmire sem képesek. Ezek az aurikus lény firmamentumából induló mágneses erővonalak az erők állandó, élő, vibráló beáramlását képezik. Világítanak is. Fejünket tüzes erővonalak veszik körül. Ezek azok a lángnyelvek, amelyek minden ember feje körül világítanak és láthatók. Jézus, az Úr most azt mondja tanítványainak és a Szellemi Iskola a tanulóinak: „Új nyelvekkel fogtok beszélni”, vagyis egy új mágneses rendszernek kell kifejlődnie bennetek és világítani belőletek.

Hogyan történik ez? Hogyan kezdhetünk dolgozni ezen, amikor még egész személyiségünket, tudatunkat, jellemünket és típusunkat a felettes én kormányozza és határozza meg? Hogyan lehet ezen valamit is változtatni? Ez nem sikerülhet! Mert mihelyt valamit akarok, vagy elhatározok, ezt a felettes én sugallatára teszem. Teljesen a felettes én foglya, áldozata, rabszolgája vagyok. Hogyan változtathatok ezen a helyzeten?

Ezt akkor lehet megtenni, ha a teljesen megváltozott életmód miatt a világosság megérintheti a szellemszikra-atomot, az ősatomot a jobb szívpitvar csúcsán. Ekkor a Gnózis mintegy rést üt mikrokozmoszuk közepében. Mihelyt ez az isteni őselv, ez a szív rózsája világítani kezd Önökben, abban a pillanatban ráerősítették a rózsát a keresztre. Ekkor lettek rózsakeresztesek. Ettől a pillanattól kezdve vág a fejsze a gyökérbe. Mert mi is történik? Ha ezt a rózsát a Gnózis fénye megnyitja, akkor egy erő kezd beáradni, mely nem a természetből való, mely nem egyezik a mikrokozmosz jelenlegi mágneses rendszerével, mely nem viselkedik harmonikusan egyetlen befolyással szemben sem, amely a még kormányzó aurikus lényből áramlik Önökbe.

Alulról felfelé, a szív rózsájából kezdődik tehát egy folyamat, a réginek a lebontása, a hatásos ellenállás folyamata. Mihelyt a rózsa világít, sátánjuk megpróbálja ezt az újat, ami nyilatkozni kezd a mikrokozmoszban, semlegesíteni, eltüntetni. Harc alakul ki Önökben.

Most az olvasó azt felelheti: „Igen, én ezt tapasztaltam. Életünk állandó küzdelem. Én fiatalkorom óta küszködök”. Ekkor azonban arra a harcra gondol, ami a dialektika tulajdonsága. A küzdés természetrendjében élünk. A természetnek ezt a harcát azonban nem szabad összetéveszteniük azzal, amit a Gnózis vált ki. Mihelyt a rózsa sugározni kezd, mihelyt a gnosztikus áram beléjük hatolhat, azonnal egészen más, nagyon személyes harc keletkezik. Erről van szó, mert ez megzavarja a fennálló mágneses rendszert, és elsősorban az a célja, hogy lerombolja és megváltoztassa az egészet, amely még a firmamentumból, a személyes égboltból ellenőrzi és irányítja a főszentélyt. Új égboltnak kell tehát keletkeznie.

Ha ez az új égbolt meglesz, és emiatt egészen új mágneses erők kezdenek beáramlani a főszentélybe az aurikus lényből, akkor egy egészen új tudat, jellem, új embertípus, egészen új személyiség kezd megjelenni. Mindez pedig a gnosztikus erők beáramlása által kiváltott harc logikus következménye.

Ha aztán a főszentély körül megjelenik az új mágneses rendszer, akkor megvannak az új, tüzes erővonalak, az új nyelvek. A tanuló, akinél így láthatóvá vált az új tűzoszlop, ettől az órától kezdve fog „más nyelveken beszélni”.

XI A nyelvek magyarázásának képessége

Megmutattuk, hogy minden embernek vannak tűznyelvei. Ezek különösen a főszentély körül láthatók, és azokból a mágneses erővonalakból állnak, amelyek kapcsolatot teremtenek az aurikus lény központi mágneses rendszere és a személyiség mágneses rendszere között.

Az aurikus lény központi mágneses rendszerét nevezik felettes énnek és a főszentélyben lévő központi mágneses rendszert al-énnek. Az ember azokból az erőkből él és létezik, amik így érik el az alantas, vagy közönséges ént. Ezekből az erőkből magyarázható a tudata, a jelleme, egész fajtája, s így mindenkit a felettes én dirigál. Ezekkel a tűznyelvekkel beszél minden ember a saját, egyéni nyelvén. Az én, al-én tehát nem önálló lény, hanem csak a felettes én tükröződése. Ez a tükröződés időnként elpusztul, meghal és ki kell cserélni. A felettes én, az aurikus lény központi mágneses rendszere azonban megmarad, túléli a sírt és halált. Csak azt lehet mondani, hogy a felettes énben időnként valami levegőváltozás történik. A felettes én égboltja az al-én eredményei szerint alakul.

Leírtuk, hogyan lehet áttörni ezen az aurikus természethezkötöttségen alapvető életmegfordítással, aminek következtében a tanulóból új nyelvek kezdenek világítani. A tanulónak most ezekkel a nyelvekkel kell beszélnie, ezeknek kell tanúskodniuk őróla. Ez a két régi mágneses rendszer, az aurikus lény és a főszentély mágneses rendszerének a felszámolását jelenti, ugyanakkor azonban azt is, hogy két új mágneses központ keletkezik, s a tanulónak meg kell tanulnia ezeknek megfelelni. Életének olyanná kell válnia, hogy már szó se lehessen egy felettes énről, mely valami alantason uralkodik, hanem a kettő között tökéletes harmónia, kétegység jöhessen létre.

A tanulónak így két új adományt kell birtokolnia: először is egy új, kétszeres nyelvrendszert, új kétszeres mágneses rendszert, továbbá pedig az ebből az új rendszerből eredő cselekvés képességét. Vagyis ezt a rendszert gyakorlatilag kell alkalmaznia.

Most az a kérdés, hogyan lehet megkapni ezt a két adományt. Ezzel a problémával számtalan ember foglalkozott a századok folyamán, és ez a kérdés okozta a médiumság és a tükörszférából eredő beárnyékolás egész áradatát. Ha volt már alkalmuk megismerkedni valami úgynevezett Szentlelkes mozgalommal, akkor tudják mire gondolunk. Az ilyen gyülekezetek magukon viselik a negatív okkultizmus minden jelét. Mindenesetre abba a nagy tévedésbe esnek, hogy dialektikus állapotuk alkalmas a Szent Szellem érintésének a befogadására. Kivétel nélkül a Biblia szó szerinti értelmezésének estek áldozatul.

Nagyon nagy azoknak a száma, akiket az ilyen Bibliamagyarázat vezet tévútra, és zár el sok inkarnáció idejére a megszabadulástól. Tudja-e az olvasó, hogy a protestantizmus emiatt sokkal több lelki kárt okoz, mint a római katolicizmus? Sokan vélik, hogy ez fordítva van, nézetük azonban helytelen. A protestantizmus nagyobb veszélyt jelent a megszabadulást kereső emberiség számára, mint bármelyik másik természetvallásos irányzat.

A fent említett Szentlelkes-mozgalmi gyülekezetekben elkerülhetetlenül csak spiritiszta kísérlet jön létre. A gyülekezet énekléssel, szertartással és zenével révületbe ejti magát. A tény, hogy ezzel a határozott beállítottsággal vannak együtt, már magában is mágneses kört hoz létre. Bizonyos pillanatban aztán a médiumok hadarni kezdenek. Néhányan felállnak, hajlongnak és görnyedeznek: remegés fut át a kígyótűzön, az arcok csúnyán eltorzulnak és rettenetesen néznek ki. Egyszerre csak beszélni kezdenek. Persze a beszéd is megfelel a stílusnak. Ezért idegen nyelveken beszélnek. Amit mondanak, az olykor latinra hasonlít, minden esetre valami régi nyelvre. Ez hozzátartozik a színjátékhoz. A beszéd tartalma spiritiszta szeánszok együgyű frázisaiból, tükörszféra-fecsegésből áll, amibe bibliai idézeteket fonnak és szent neveket az örök nyár országából, amit mennyországnak neveznek, stb. Legtöbbször olyanok is vannak ott, akik a médiumok szövegelése után azonnal a nyelvek magyarázásának adományát kezdik bemutatni: ezek elmagyarázzák, hogy miket mondtak amazok idegen nyelveken. Ez persze ugyanazon a médium-módszeren alapul.

Ugye megértik, hogy milyen szomorú és haszontalan, torz és céltalan mindez. Ha az olvasó valamennyire is meg tudja érteni a nyelvek adományának lényegét és jelentőségét, akkor felismeri az utánzat ügyetlenségét, abnormálisságát, és a közreműködő sötétség kezevonását. Ha a legmagasztosabb dolgokat is mondanák a világ minden nyelvén, a régieken és használatlanokon is, de nem lenne új mágneses rendszerük, Jézus-megvalósításuk, ha az új embernek nyoma sem lenne Önökben, akkor, ha szavaikat a nyelv-adományokból származóknak tekintenék is, mégis vagy félrevezetettek vagy félrevezetők, mindenképpen a tükörszféra beárnyékoltjai lennének.

Még egyszer ki kell jelentenünk és hangsúlyoznunk, hogy a Szellemi Iskola tanulójának már ösvénye legelején nagyon is tudatosan és határozottan el kell búcsúznia a másvilág minden befolyásától, ennek minden következményével együtt. Ha például elveszítik legkedvesebb családtagjukat, vagy legkedvesebb barátjukat, annak halála miatt, akkor, mint a Szellemi Iskola tanulóinak, azonnal teljesen el kell őt ereszteniük, a vízszintes vonalon egyetlen kapcsolatnak sem szabad megmaradnia Önök és a szeretett ember között. Ha erre még nem készek vagy nem képesek, és még mindig a másvilág felé fülelnek, hogy hátha hallanak valamit, akkor ezzel megszakítják a tanulóságukat. Akkor tanulói helyzetüket nem tudják fenntartani. Ezért mondja a szent magyarázat olyan nyomatékosan, hogy „ne kérdezzétek meg a halottakat”.

Itt a saját tapasztalatomból beszélek. Sokan tudják, hogy néhány évvel ezelőtt elveszítettem fivéremet, aki mellettem állt a nagy műben. Attól a pillanattól kezdve, amikor a halál elválasztott minket, semmilyen kapcsolat sem keletkezett közöttünk spiritiszta módon, holott sokfelől akartak ilyen kapcsolatot létrehozni. Számtalan üzenetet közvetítettek nekem állítólag a fivéremtől. Minden üzenet kivétel nélkül a papírkosárba repült, sőt tudomásul sem vettem őket. Aki ilyen üzenetet hozott, annak azt mondtam: „Ha fivéremnek van valami közölnivalója, akkor jól tudja, hogyan közölheti azt velem más módon”.

Szívleljék meg ezt a tanácsot: semmilyen ürüggyel se tartsanak kapcsolatot tükörszféra-lényekkel. Még ha állítólag kedves Urunk maga jelenne is meg, fordítsanak hátat és hagyják ott. Ha nem teszik, akkor nemsokára felfedezik, hogy a megszabadulás útját eljátszották. Aki fenntartja a tükörszféra-befolyások iránti felvevőképességét, az megakadályozza az esetleg lehetséges megnyílást az új életterülettel szemben, az megakadályozza az élet kapujának feltárulását.

A kapcsolat megszakítása az ilyesmire érzékeny emberek számára sokkal könnyebb, mint másoknak. Azt mondják, hogy az érzékeny embernek a legnehezebb: de ez helytelen, mert ő a tükörszférát azonnal felismeri, s így a tükörszféra-sugallaton nehézségek nélkül átlát. Mégis azt figyelhetjük meg, hogy az érzékenyek gyakran esnek áldozatul. Ennek oka egyszerű. Az érzékeny gyakran azt hiszi, hogy már az új életterületen van. Ha pedig ezt valaki túl korán véli magáról, akkor áldozatul esik. Ha viszont abszolút határozottan nem reagál egyetlen ilyen érintésre sem, akkor annál gyorsabban eltűnik minden tükörszféra-befolyás. Ha ezeket a dolgokat visszautasítják, akkor is, ha a legnagyobb szépségekkel csalogatnak, amit a világ nyújthat, akkor eljön a pillanat, amikor kénytelenek lesznek Önöket nyugton hagyni. Tehát nagyon vigyázzanak!

„Az élet kapuja” a dialektikus mágneses terünk és az új életterület közötti átmenet jelképes neve. Ezen a kapun nemsokára a fény hatalmas áradata jön át, mely a mi életterületünkön levő testvéreinket egyesíti azokkal, akik már az új területen vannak. Ha ezt csupán spiritiszta módon értenénk, és ezt a kapcsolatot a médiumság segítségével próbálnánk létrehozni, akkor a legnagyobb veszélyek keletkeznének.

Most tegyük fel a kérdést: „hogyan kaphatja meg az ember a nyelvek két adományát”, és nézzük meg, mint válaszol az egyetemes tan.

A folyamat a szellemszikra-atom, a szívszentélyben levő rózsabimbó megérintésével kezdődik. Ezen az atomon keresztül hatol be a Gnózis a haláltermészet szívébe. Eckartshausen azt mondja, hogy „Jézus Krisztus betört a világ szívébe”. Jakob Böhme is leírja, hogyan hatol be az Úr szelleme, a Krisztusszellem a haláltermészet szívébe. „Isten megtámadta ennek a természetnek a szívét” – mondja. Ha szellemszikraatomjuk, a szívükben levő rózsabimbó fogékonnyá válik a Gnózis érintésére, akkor mikrokozmoszukat egészen a szívéig megtámadta Jézus, az Úr. Így lép be a Gnózis a mikrokozmosz szívébe.

Ha ez az út megnyílt, akkor látjuk megkezdődni a többször megbeszélt folyamatot, amelynek folyamán a gnosztikus érintés a főszentélybe is behatol. Az érintés tehát először a szívet és fejet hódítja meg. Ha a tanuló együttműködik ezzel a folyamattal, és tele hittel és odaadással ebben kibontakozik, akkor hite hatására kétszeres rendszerében erős mágneses zavar keletkezik. Ennek az az eredménye, hogy a Gnózissal ellenkező erők úgyszólván kiszorulnak a mikrokozmosz külső területeire. Ami a személyiségben dúl és forr, hogy a földhöz bilincselje, az szinte ki lesz zavarva a mikrokozmosz szélső részeibe. Mindezek az erők összegyűlnek az aurikus firmamentumban, az aurikus lény mágneses rendszerében, s így válik a felettes én közvetlenül és több tekintetben is valóságos ellenféllé.

Ezt az eseményt egy lámpa példájával ábrázolhatjuk. Fényének a sötétben bizonyos hatásköre van. Ezen a körön kívül újra a sötétség uralkodik. Meggyújtják a lámpát, és a sötétet így kizavarják egy bizonyos térségből, mire az mintegy összetorlódik a körön kívül. Ha Jézus az Úr, ha a Szerzet, a Krisztushierofánsok mágneses sugártere megtámadja Önöket a szívatomban, akkor ezzel a sötétség kifelé terelődik, és szinte összeszorul az aurikus lényben, ott tolong a felettes énben. Ebben a helyzetben lesz a sötétség gyűrűje valóban az ellenfelük, a sátánjuk.

Ha ez a folyamat halad, akkor az első években bizonyos egyensúly jön létre. A fényvákuum a személyiségben, a mikrokozmosz közepén, és a sötétség a széleken szinte sakkban tartják egymást. Ha a lámpa égve marad, ha van elég olaj a mécsesben, ahogyan az evangélium mondja, akkor a világosság állandó lesz, de ugyanúgy a sötétség gyűrűje is. Az al-énen, a személyiségen akkor az új mágneses erők uralkodnak, amelyek bejutnak a feltört réseken, míg az aurikus lény megnyilvánulási terének nagy részén a felettes én uralkodik. Ellenfele a tanulót a szó szoros értelmében bekerítette és mindenféle csapdát és akadályt görget eléje.

Ezt a helyzetet mindenekelőtt nem szabad romantikusan látni. Nem kell emiatt könnyeket hullatni, sem verseket írni. Ha ezt romantikussá teszik, mindenféle földhözkötött szellemekre és borzasztóan gonosz erőkre gondolnak, akkor becsapják magukat. Inkább nagyon is józanul be kell látniuk, hogy a felettes énnek, az aurikus mágneses központnak lénye és fajtája miatt így kell cselekednie, mert ez a mágneses rendszer egyezik a dialektikus természettel. Ha a mikrokozmosz szívének egy részét megtámadja az új mágneses tér, akkor a hasadás és ellenállás magától kialakul. Ebben a legcsekélyebb romantika sincsen.

Az aurikus énnek az ő fajtája szerint kell cselekednie. A sátánmítosz, a sátánkultusz és az ördöghit mind csak rege, amit az egyház talált ki. Az aurikus lény, az ellenfél, „a vádoló”, a sátán a természeténél fogva jelen van mindenkiben, aki meg akar szabadulni a dialektikától. Az aurikus lény ekkor a természete miatt lesz ellenfelük. Ezért mondja a szentírás, hogy Jézus, az Úr a pusztában találkozik a sátánnal. Az élet pusztaságán át a nagy cél felé vándorolva automatikusan találkozik ellenfelével.

Ugyanez Buddháról is ismeretes. Buddha evangéliuma is többször leírja, hogyan találkozik Buddha az ellenfelével, a sátánnal, akit ott Mará-nak, „keserűségnek” neveznek.

Ha aztán a tanuló meg tud maradni a lámpa fényességében, fenn tudja tartani magát a Gnózis erejében és egyengetni tudja ura útját, ennek minden következményével, akkor egy adott pillanatban új fázis fejlődik ki. A páncél, melyet ellenfele szövevénye képez körülötte, megtörik. Nyílások keletkeznek, és azt vesszük észre, hogy különböző mágneses pontok, amelyek eleinte erősen sugárzó fényt árasztottak a személyiségbe, kezdenek kialudni. Ezek a csillagok lehullanak az égről, és bizonyos másik fények gyulladnak meg: új égbolt kezd kialakulni. Az történik, amiről a szentírás gyakran beszél: új ég és új föld keletkezik! Ha ugyanis a főszentély új mágneses sugárzásokat tud felvenni, akkor a személyiségnek is meg kell változnia, mert a személyiség összhangban van a mágneses rendszerrel: ha a mágneses rendszer megváltozik, akkor tehát a személyiségnek is meg kell változnia. Ez a változás pedig a tudattal kezdődik. Így kezdődik a transzfiguráció. Itt egy új felettes én és egy új al-én keletkezéséről van szó. A tanulónál végül új ég és új föld keletkezik: „íme a régiek elmúltak”.

A régi mágneses rendszer áttörésének pillanatától kezdve, amikor lassan megjelenik az új mágneses rendszer, a nyelvek első adománya is kezd megjelenni. Új nyelvek kezdenek világítani. Más mágneses erők áramlanak be, melyek már nem a dialektika térségéből, hanem csak az új életterületből magyarázhatók. Ezek az új erők csatlakozási pontokat keresnek a főszentélyben, amelyeket aztán a mágneses gócok egészen új rendszerével szőnek át. Az agy szürke állománya ennek megfelelően kezd megváltozni. Más agytekervények képződnek, és lassan, de biztosan kezd megjelenni valami egy teljesen új tudatból, teljesen új énből. Ez az én eleinte embrionális állapotban van. Még nem tud cselekedni, még csak dereng, mint a hajnal a napkelte előtt. Amíg a tanuló még ebben a virradatszerű állapotban van, addig a régi énnek, melynek még természetesen teljes a tudata, segítenie kell. Aztán jön a hasadás, a két természet egyidejű fellépése.

A régi tudat azonban, mint János Jézussal szemben, teljesen aláveti magát a Másiknak, annak, aki fejlődőben van, aki eljövendő. A tanuló régi tudata az új tudat alá rendeli magát, mely növekedni kezd benne. Ez az az állapot, amelyikben a tanuló látja az új életet, egyre erősebben kezd reagálni rá, és kezd feléje-élni. Ebben a pillanatban kapja meg az ifjú fivér vagy nővér a nyelvek adományát. Az új nyelvek hatni kezdenek, kezdenek bizonyos eredményeket létrehozni a rendszerben, a mikrokozmosz személyiségében, mely a transzfigurációnak van alávetve. Ez a nyelvek adománya, mely kezd megjelenni.

Mivel azonban az új én még embrionális állapotban van, nem érte el teljes fejlettségét, még nem tudja teljesen átvenni az új élet vezetését. Még nem tud fellépni az új élet bőségében. Már jósol ugyan, felléphet prófétaként, de ennek a tanulónak még nincsen meg a teljes apostolsága. Ha azonban az új tudat teljesen kialakul, ha az új én, mint tudat, megszületik és az új al-én alkalmas ilyen minőségben fellépni, akkor bizonyos pillanatban, egy szempillantás alatt, mintegy utolsó trombitaszóra, tűzként tör ki a nyelvek magyarázatának képessége, vagyis az új erők alkalmazásának képessége. Utat tör magának, a tüzes nyelvek alkalmazásának ereje. A próféta ugyanakkor Jézus Krisztus apostola lett.

Ez tehát a transzfigurizmus kilencszeres mágiájának vázlata. Ahogyan mindenki hivatott a prófétai hivatalra, akinek van füle, hogy halljon, ugyanúgy hivatott az apostoli hivatalra is. Egyszer pedig ki fognak tudni menni a világba a küldetés szívükbe vésett parancsával: „Hirdessétek a megszabadulás evangéliumát az egész teremtésnek.”

Akit Isten szelleme vezet, az mind Isten gyermeke és megszabadult a születés és halál kerekétől.

Szómagyarázat

Agyfélteke. Az agy két fele. Főszentélyünk mikrokozmikus szempontból két félgömbből áll. A jobboldali félteke a gondolkodás legfontosabb központja, míg a baloldali az akarat fókusza.

Alázat. → Megbánás

Anyagszféra és tükörszféra. A dialektikus természetrend létterületének két fele. Az anyagszféra az a terület, amelyen anyagi megjelenésünkben élünk. A tükörszféra pedig az, amelyben többek között a halál és a reinkarnáció közötti folyamat játszódik le. A pokol-területen és a tisztulási területen („tisztítótűzön”) kívül az a terület is a tükörszférában van, amelyet a természetvilág sok vallása és az okkultizmus nevez mennyországnak és örök életnek. Ezek az égi területek azonban éppúgy alá vannak vetve az időnek és végességnek, mint anyagi létünk. A tükörszféra tehát a halottak ideiglenes tartózkodási területe, ami nem jelenti azt, hogy az elhunyt személyiség ott új életre kel. Mert a négyszeres személyiség életének nincsen folytatása. Csak a tudat belső magja, a szellemfelvillanás, a dialektikus szikra lesz ideiglenesen visszavonva az aurikus lénybe, és képezi majd egy új személyiség tudati alapját, melyet az aurikus lény épít fel az anyában ható erőkkel együttműködve.

Dialektika. Mai életterületünk, melyen minden csak az ellentétével fordul elő. Nappal és éjjel, világosság sötétség, öröm és üröm, fiatalság öregség, jó és rossz, élet és halál. Ezek az ellentétek elválaszthatatlanok, az egyiket elkerülhetetlenül követi a másik, s így az egyik a másiknak az okozója. Ez az alapvető törvény itt mindent az állandó változásnak és felőrlődésnek, kikeletnek, virulásnak és hanyatlásnak vet alá. Létünk területe ezáltal a végesség, fájdalom és szenvedés, lebontás, betegség és halál területe.

A dialektika kereke. Születés, élet, halál és újramegtestesülés (reinkarnáció), mint egyre ismétlődő folyamat.

Efézusbeli. A kereső, kutató ember, aki igaz élet-emelésre, élet-tisztulásra őszintén vágyakozva ezen a létszinten a jóság útján jár. Itt azonban előbb vagy utóbb felfedezi, hogy ennek az útnak határozottan megvan a tetőfoka, abszolút határa, amelyen e világ embere nem juthat túl. Aki el tudott hatolni eddig a határig, azt a kereső embert nevezi a szentírás efézusbelinek. Az ilyen ember nagy választás előtt áll: vagy megszabadítja magát a dialektika korlátaitól élete alapvető megfordításával, vagy pedig, a forgó kerékhez láncolva, elszenvedi az elkerülhetetlen, természettörvényszerű pusztulás fájdalmát.

Egyetemes Szerzet. A Mozdulatlan Birodalom isteni hierarchiája, az Úr élő teste. Sok más jelölést is használnak: a Krisztushierofánsok misztériumiskolája, Krisztus láthatatlan egyháza, hierofánsi Szellemi Iskola.

Eklézsia. → Una Sancta.

Emberiség alatti természeti birodalmak. Az állatok birodalma azokból az erőkből keletkezett, amelyek a mi alacsony vágyéletünk ösztönzésére áradnak belőlünk. Az énekesmadarak például a magasabb szépségélményre-vágyásból. A növényvilág például a fákban a megszabadulás utáni bensőséges vágyunkat testesíti meg, míg a virágokban általában a tisztaság és világosság utáni vágyunk ölt alakot. A rovarok és mikróbák birodalma az emberiség gonosz érzéseit és ösztönhatásait testesíti meg, a gyűlöletet, a féltékenységet, a haragot, stb. Az ásványok birodalmát az ember mérhetetlen magányérzete hozta létre. Ez az érzés jellemzi világunk elkülönült emberének belső lényét. Az elementálok birodalma zabolátlan gondolkodási életünk következménye. Az önérvényesítésben létező énember életének következményeképpen minden emberiség alatti birodalmat ugyanaz jellemez: minden forma és minden életösztön az önvédelemre és önfenntartásra irányul, mindenki és minden a többiek költségén él és létezik.

Endúra. Az én összetörése, az énfeloszlatás ösvénye.

Eonok. A tér-idő-rend hierarchikusan uralkodó csoportja. Ez a bukott emberiségből keletkezett legmagasabb metafizikai, hatalmi csoportosulás, mely visszaél a dialektikus természet és emberiség minden erejével, s ezeket a saját sötét szándékai érdekében szentségtelen tevékenységekre ösztönzi. A dialektika lényétől való szabadságot ezek a lények az emberiség rettenetes szenvedése árán vásárolták meg maguknak, és helyzetüket önfenntartásuk nagy szükségében csak azzal tudják biztosítani, hogy korlátlanul fokozzák a világszenvedést. Társaságukat a dialektikus hierarchiának, vagy e világ urának is nevezik.

Gnózis. Isten lélegzete: a Logosz: minden dolog forrása, aki szellemként, szeretetként, fényként, erőként és univerzális bölcsességként nyilvánul meg.

A Halhatatlannak mentális (gondolati) képe. Az a gondolati tevékenység, amely által a lélegzési térben előáll a halhatatlan ember gondolati képe. Ez nem a közönséges gondolkodási képesség tevékenysége, hanem az úgynevezett Jupiter-tudaté, az igazi ember tudatáé. Ez a tevékenység olyan mértékben szabadul fel és érlelődik, amennyire a tanuló növekvő belátással és felfogóképességgel egyengeti belső ura ösvényét, vagyis az én feloszlatásának az útján jár. A szüntelen előrehaladás az alapvető életmegváltoztatás útján, és az új, belső életkövetelmények betöltése az, ami a halhatatlan ember mentális képét életre kelti és tisztaságban növeszti.

Hold-agy-tudat. Egy nagyon primitív tudat, mely a solarplexusban helyezkedik el, s csak a főszentély néhány központjára támaszkodik, amelyeket a Hold irányít. Ez volt az atlantiszi emberiség tudata az atlantiszi korszak közepéig. Ezt a tudati állapotot a nagyon primitív ravaszság jellemezte. Ez még sok emberben működik.

Kígyótűzoszlop. Gerincoszlop.

Kígyótűzrendszer. Az agy-gerincvelő-rendszer, a kígyótűznek, a lelki vagy tudati tűznek a székhelye.

Kozmikus Krisztusszív. Krisztus Egyetemes Szerzetének elektromágneses sugártere, melynek magja, belső lénye a hétszeres Föld szívében van.

Krisztushierofánsok. → Una Sancta.

Kundalíni. Gyűrűalakú képződmény a tobozmirigy körül, mely számtalan apró, gömbalakú gócból áll. Ha az új elektromágneses áram megérinti a főszentélyt a szellemszikraatomon, a tímuszmirigyen és a véren keresztül, akkor ezek a kis gócok, melyek mindegyikének saját feladata, képessége és hatása van, sok színű fényt kezdenek kisugározni. Ez a fénykisugárzás az úgynevezett kundalíni-tűzkör. Ahogyan a tobozmirigy megnyílik a Gnózisfény közvetlen beáramlásának, úgy fokozódik a kundalíni sugárzóereje és hatása, és egyre gyönyörűbb lesz.

Lélegzőtér. Az az erőtér, melyben a személyiség élete lehetővé válik. Ez a tér a közvetítő az aurikus lény és a személyiség között, és teljes összhangban van a személyiséggel, ami azt a tevékenységét illeti, amivel erőket és anyagokat vonz és taszít a személyiség életének fenntartása érdekében.

Lipika. Az ember égboltja, az aurikus lény, minden erő, érték és kötöttség összegét képviseli, mely a megnyilvánulási térben valaha létezett: ez különböző személyiségmegjelenések életének az eredménye. Ezek az erők, értékek és kötöttségek képezik együttesen mikrokozmikus égboltunk fényeit, csillagait. Ezek a fények mágneses fókuszok, melyek minőségükkel meghatározzák a mágneses szellemtér szerkezetét, tehát az erők és anyagok fajtáját, amit ez magához vonz a légkörből, felvesz a mikrokozmikus rendszerbe és ezzel a személyiségbe. Így ezek a fények határozzák meg a személyiséget! A személyiség lényeges változását tehát a firmamentum lényeges változásának kell megelőznie, ez pedig csak az én-lény önfeláldozása, a teljes énfeloszlatás árán lehetséges.

Lucifer. A szentségtelen lélektűz, az istentelen hidrogén. Lángol az alantas énben, mint dialektikus lélekmegnyilvánulás, és lángol a felettes énben is, az aurikus tűzistenben, mely ezt a szentségtelen tüzet újra meg újra belesugározza – léleknek – egy új, halandó személyiségbe.

Mantram. Varázsige: olyan szó vagy mondat, mely bizonyos tudati állapotban és tudati beállítottságban énekelve vagy kimondva nagy erőket válthat ki. Mantramoknak csak akkor van megszabadító hatásuk, ha a Gnózissal kapcsolatban lévő ember használja a nagy mű szolgálatában. Minden más használat csak természeti erőket hív fel, karmát okoz, tehát jelentősen megerősíti a dialektika kerekéhez bilincselő kötelékeket.

Megbánás – alázatosság. Megbánás itt: a tudatnak az az állapota, amelyben a tanuló növekvő önismerettel belátja és tapasztalja, hogy milyen mélyre bukott, hogy lénye mennyire semmi Isten előtt: hogy most semmit sem tud, semmire sem képes és semmije sincsen, aminek csak valami értéke is lenne Isten előtt: ezért tehát elszántan rátér az én-elölés ösvényére, ami a megbékélés egyetlen lehetősége.

Alázatosság itt: az ebből a tudati állapotból és elhatározásból eredő belső beállítottság embertársaival szemben, akiknek sötét és szomorú állapotát a sajátjának ismeri fel, akikkel szemben a tanuló bűnösnek érzi magát és látja, hogy megszabadulásuk elválaszthatatlanul összefügg a saját megszabadulásával.

Mikrokozmosz. Az ember, mint minutus mundus, kis világ. Egy gömbalakú, összetett életrendszer, melyben belülről kifelé megkülönböztethető: a személyiség, a megnyilvánulási térség, az aurikus lény, egy hétszeres, mágneses szellemtér. Az igazi ember egy mikrokozmosz. Amit ez a világ ért ember alatt, az csak egy degenerált mikrokozmosz súlyosan megcsonkított személyisége. Mai tudatunk csak személyiségtudat és csak annak a létterületnek van tudatában, amelyikhez tartozik.

Negáció. Amit Pál naponta meghalásnak nevez („Naponta a halál révén állok”). Ez az a helyzet, amikor az ember az érdeklődését mindentől megvonja, ami ebből a világból való, beleértve ebbe a saját énlényét is. Állandóan, cselekedetileg nem-et mond vérünk minden természetes nyüzsgésére. Az ilyen életbeállítottságnak csak akkor van értelme, ha a mai emberlétünk és természetrendünk való állapotát és fajtáját meglátó, felébredt belátás (az igazi önismeret) logikus következménye. Az ilyen tudatos és meggyőződéses „naponta meghalással” szabaddá tesszük magunkban a megszabadító Gnózisfény kétszeres tevékenységének az útját, ami aztán lerombolja azt, amit belsőleg elutasítunk, és felépíti azt, ami lehetővé teszi az új embermegnyilvánulást. Így halunk meg szó szerint, a régi embert illetően, Krisztus összetörő erejében. Így lesz elnémítva bennünk az egész, régi természetes törekvés, ami miatt aztán megjelenhet az új természet, az új ember.

Samballa vákuuma. Az anyagszférán és a tükörszférán is kívül lévő terület. Samballa Szerzete (az Egyetemes Szerzet egyik nézete) rendezte be olyan tanulók számára, akik komolyan, odaadóan és állhatatosan követték a visszatérés ösvényét, de még nem léphettek be az új élet területére. Ha az ilyeneknél megvan a munka folytatásának minimális alapja, akkor ezen a külön az ő számukra előkészített területen olyan helyzetbe hozzák őket, hogy harmonikus körülmények között, a dialektika fáradalmaitól, akadályaitól, veszélyeitől és aggodalmaitól mentesen folytathassák a megkezdett művet, befejezhessék a keréktől való megszabadulást, és részt vehessenek az új életben.

Sangha ösvénye. A szenteltetés ösvénye.

Simpatikus. Az idegrendszernek egy része, melyet a dialektikus ember akarata nem ellenőrizhet: önműködő. Különösen a két idegpálya a gerincvelő jobb és bal oldalán. A két pálya a gerincvelő csúcsánál, a tobozmirigynél fut össze.

Szellemi Iskola. Az Egyetemes Szerzet, a Mozdulatlan Birodalom isteni hierarchiája. Ez képezi az Úr Élő Testét. Sok más néven is nevezik, például Krisztushierofánsok Misztériumiskolája, Krisztus Egyetlen Láthatatlan Egyháza, hierofáns Szellemi Iskola, stb.

Tobozmirigy (pineálisz). Ez képezi a csak az igazi szellemfényre reagáló kundalínivel együtt (ha ez a szellemszikrán és a tímuszon keresztül a krisztushormon segítségével lángra lobbant a Gnózis világosságában) a krisztussugár székhelyét. Ez a nyitott kapu, amelyen keresztül Isten bölcsessége közvetlenül közli magát az emberrel.

Una Sancta. Ez az Új Eklézsia, Isten új népe, mint Krisztus Egyetlen Láthatatlan Egyházának tagja.

Vérkeringés, kis. Mint ismeretes, ez alatt az anyag szempontjából a jobboldali szívkamrából a tüdő verőerén át a tüdőbe (ahol a széndioxid-oxigéncsere megy végbe), majd a baloldali szívkamrába vezető vérkeringést értik. Szellemi szempontból ş alatt egy fényerő-pályát értenek, amelyet a szív rózsája hív fel és amely a sternumon (mellcsont) keresztül villámként éri el főszentélyt. Ezt a szívet és a fejet közvetlenül összekötő „vérkeringést” nevezik a Jordánnak is, mert Jézus ebben megkeresztelkedve vált Krisztussá. Mert ha a monádikus Krisztusszellem behatol a tobozmirigy-agyrészbe, akkor ebben a lelkifény-áramlatban, mely szívet és fejet egyesít, találkozik a feléje jövő léleklénnyel, amelyre leereszkedik „a galamb”, a Szent Szellem. Ez a „kis vérkeringés” tehát a szellemi vérnek az egész lényre való kiterjedéséhez képest, szellemi értelemben a legrövidebb.

Világ ura („fejedelemségek és hatalmasságok, akik a magasságban vannak”) → Eonok.