J. van Rijckenborgh – Catharose de Petri

Az egyetemes Gnózis

I. Az igaz és a hamis Gnózis

Amikor a Gnózisról hallunk vagy olvasunk – a szó jelentése tudásra, ismeretre utal -, akkor ezt általában rejtett tudással hozzuk kapcsolatba. Gnosztikának neveznek minden rejtélyest és az egyszerű természetember számára titokzatost.

A Gnózis azonban eredetileg az ősbölcsesség összefoglalása volt, az ismeret fogalma, mely közvetlenül az igazán földöntúli, isteni-emberi élethullám eredeti, isteni életére utalt. A Gnózis hierofánsai mindig is, mint ma is a Mozdulatlan Birodalom követei, akik egy elveszett emberiségnek elhozták az isteni bölcsességet, s azoknak az „elveszett fiúknak”, akik vissza akartak térni az eredeti hazába, megmutatták az egyetlen utat.

A Gnózis – ahogyan ezt a hierofáns követek hozták – soha sem lett írásba foglalva. A tanító szóban adta tovább a tanulóknak. És ne gondoljuk, hogy ez a továbbadás mindenkor teljes volt. Volt egy csoportkapcsolat, és megvolt a jelöltekkel való kapcsolat. Mindkét kapcsolatban alaposan figyelembe vették az illetők szellemi színvonalát, a Gnózist ehhez igazították, s csak azt nyilvánították meg belőle, amit a tanulók számára hasznosnak és szükségesnek tartottak.

Így biztonsággal kijelenthetjük, hogy a Gnózist a dialektikus területeken senki sem nyilvánította meg teljes mértékben. Aki azt állítja, hogy ismeri, az nem ismeri – aki viszont ismeri, az nem beszél róla. Ez az egyetemes rejtélyeknek egy szigorúan betartott törvénye, mióta egy dialektikus természetrend létezik.

A dialektikus embernek ugyanis – én-központúsága és a szellemtől elválasztott tudata miatt – az a tulajdonsága, hogy amit a magasabb vagy alacsonyabb szinten megragadhat és felvehet magába, azt a saját állapota megerősítésére használja. A Gnózis megnyilvánítása így az ilyen lényeknek nem üdvösségére, hanem örök kárhozatára lenne. Ezért nem jegyzik fel soha sem a Gnózis teljes bőségét, s szóban sem adják át egészen: mert sokan nagyon gyorsan tanulnak, s így maguknak és másoknak is kárt okoznának.

Világos tehát, hogy a Gnózis megnyilvánulása olyan folyamat, amelynek előrehaladása lépést tart az ösvényen járó tanulóéval. A dialektikus törvény tehát, „először tudj, aztán cselekedj”, itt csak részben érvényes. Hogy a Gnózist megkaphassa, hogy a mennyei menyasszonyhoz közeledhessen, ahhoz a tanulónak először cselekednie kell. Ez a cselekedet így minden lépésnél felelősségtudatos, intelligens cselekedet. Ezt az intelligens cselekvést pedig gondosan megfigyelik. A hierofánsokat nem lehet megtéveszteni. Valami ál-intelligens cselekedet csak puszta üzérkedés, amelynél az én egy sarokban lesben áll. Az ál-intelligens cselekedet valami póz, színészkedés, s ezt mindig észreveszik.

Hogyan térhet rá az éjszakában és sötétségben küszködő ember az intelligens cselekvésre, mely megnyitja a Gnózishoz vivő utat?

A hierofánsok azért jöttek el hozzánk és azért vannak közöttünk, hogy az embereket hozzásegítsék ehhez. Ha a Gnózist nem is nyilvánítják meg, de beszélnek és írnak róla. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy ha valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

A világosság Fia jelen van, s csak az a kérdés, hogy Önök észreveszik-e őt valamelyest. Valamelyest észrevenni azt jelenti, hogy általa megérinttetni. A megérintés azt jelenti, hogy van lehetőség az intelligens tettre. Ez a hit! A hit soha sem valami rendszernek a vallását, az ahhoz való csatlakozást jelenti.

A Gnózis hierofánsai beszélnek például a Góbi sivatagról és Samballa csodás életéről. Akkor lehet, hogy Önök azonnal valami könyvtárba sietnek, hogy még többet tudjanak meg a Góbiról és Samballáról, hogy teljes felvilágosítást kapjanak az ott végbemenő dolgokról. Ezt a tettet – hogyan is lehetne ez másképpen – az önző megragadni-akarás jellemzi. Az ésszel való felvétel a Gnózis minden érintési lehetőségét kizárja.

Az is megtörténhet, hogy amikor Samballa Szerzetéről hallanak vagy olvasnak, belső „hangot” hallanak. Akkor a Gnózis közeledik Önökhöz, hallási képességük és önkéntelen cselekedetük mértékében. A Szerzet a legcsekélyebb mennyiségű energiát sem fecsérli el.

Képzeljék el, hogy az Önök számára ismeretlen tanítótól azt hallják: „a világossághoz vezető út az egészség, szabadság és öröm útja”. Tételezzük fel, hogy ez a Rózsakeresztnek egy előudvar-templomában hangzik el. Akkor ezekben a szavakban drágakő rejlik, valami gyémánt, és gondosan megfigyelik, hogy Önök észreveszik-e ennek a gyémántnak a ragyogását, s hogy ez mit vált ki Önökben. Lehetséges, hogy betegek – akkor nagyon vonzó lehet egy olyan út, amely egészségessé tesz. Talán valamilyen oknál fogva úgy érzik, hogy korlátozott a szabadságuk – akkor nagyon érdekelné Önöket a megszabadulás. Esetleg szenvednek, s nagy fáradalmakat kell eltűrniük – így magától értetődik, hogy érdekli Önöket az örök, igazi öröm megszerzése.

Ezekben az esetekben felfedezhetnék-e a rejtett gyémántot, megláthatnák-e a csillogását? Nem úgy van-e, hogy valójában dialektikusan reagálnak rá? Amire vágynak, ami hiányzik, azt próbálják megragadni.

Viszont Önök közül kinek hiányzik éppen a világosság? Ki vágyik úgy az egyetemes világosságra, mint valami vágytól epekedő, koldus-szegény, halálosan elhagyott lélek? Ki szereti a világosság ősforrását lénye minden porcikájával? Kiben van meg még az Istennel való egyesülés őskívánsága? Ki éli át igazán, belsőleg a zsoltáros felkiáltását: „Mint a szarvas kívánkozik a folyóvizekre, úgy kívánkozik az én lelkem hozzád, ó Isten. Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élő Istenhez: mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten előtt?” Ki szomjúhozik először is Istenre, amikor még az egészség, szabadság és öröm is hiányzik nekünk?

És mégis ez az, amit a Gnózis követel. A csillogó gyémánt a világosságra való szomjúhozásban rejlik. Ezzel a követelménnyel kezdődik a Gnózis, ezzel kezdődik a hegyi beszéd: „Boldogok a lelki szegények”, tehát akik az új lélekre, a szellemre, a világosságra vágynak. Aki teljesen elmerül ebben a vágyban, ebben a szeretetben, aki teljesen belevész ebbe a szeretetbe, aki egész gazdagságát ebben látja – az minden mást megkap.

Amikor a Szent Szellem eljön Máriához, hogy neki, a megfordultnak, „megtértnek”, a világosság felé fordult léleknek átnyújtsa az üdvözítő szintézist, akkor azt mondják: „és Mária megőrizte e szavakat a szívében”. A szívben való megőrzés Isten tökéletes szeretésének állapotára utal: azt jelenti, hogy megvan a drágakő, mint szívkisugárzás, mely mindenhová és mindenkihez kimegy.

Az az asszony, aki személytelenül, személyt nem nézve tud ilyen sugárerőt kiküldeni a szívszentélyéből, az egy Isten-anyja, egy Mária, egy Ízisz. Mert birtokában van az üdvhozó világosság, s azt a megfelelő időpontban kisugározza a világra és emberiségre. Odaviszi mindenkihez a Gnózist, aki vágyik erre a világosságra. Amikor az öreg Simeon a legbensőbbje templomában észreveszi a szívnek ezt a világosságát, azt mondja: „Íme ez vettetett sokaknak elestére és feltámadására”.

Az a férfi, aki ilyen sugárerőt tud személytelenül kiáramoltatni a szívszentélyéből, az József, az ács. Ő az építő, a kőműves, aki ösztökél, hív és ébreszt. Ő a pokolra törő, aki nem erőlteti önmagát és másokat hevesen szenvedélyesen, hanem minden szerszámát teljesen egyenletesen kezeli, hogy a Gnózisnak, tehát az örökkévalóságnak bejáratot készítsen az időbe. Nem restelli magához venni Máriát, mint feleséget, mint társat időre és örökre: mert ami Máriában keletkezett, az nem a férfiúnak akaratából lett, hanem a Szent Szellemből. Önzés és önfejűség itt semmivé foszlik. Isten minden észt felülmúló szeretete alakítja Józsefet, árnyékolja be Máriát.

Tud-e még a dialektikus ember valamit így megőrizni a szívében? Szíve birtoka, tartalma nem áll-e leginkább misztikából, érzelgősségből és indulatokból?

A Gnózis hierofánsai figyelemmel kísérik ezt, s ezért közöljük Önökkel. Most tehát megtudhatják, hogyan tevékenykednek. Beszélnek ők az egyetemes bölcsességről, de nem nyújtják át tálcán. Vagy a szavaikba szőnek bele reagálásra ösztönző ingert, vagy pedig tetteikkel próbálják reagálásra késztetni Önöket. És pontosan megfigyelik, hogy milyen a reagálás. Ahogyan pedig a lélek (a tudat) elfeledi önmagát és odaadja magát az Öröknek, olyan mértékben nyilvánítják meg a Gnózist.

Ezt az utat járja be Önökkel a Rózsakereszt a Gnózis szolgájaként. Emiatt kizárt dolog, hogy a Gnózist a teljességében, valami rendszerként nyilvánítsák meg vagy mutassák be.

Ahogyan azonban már kijelentettük, lehet a Gnózisról beszélni és írni, s a hozzá vezető ösvényt meg lehet mutatni. Amit a hierofánsok ebben a tekintetben megtesznek, az teljes mértékben elegendő ahhoz, hogy a jelöltet a bevezető intelligens tettre késztesse.

Úgy gondoljuk, hogy szükséges lesz még egy félreértést tisztázni.

Az a helyzet ugyanis, hogy a Szentírást sokan a Gnózis beszédének, a megnyilvánult Gnózisnak tartják. Ez egyáltalán nincs így! A Szentírás is a Gnózisról beszél, Istenre utal – és éppúgy nem igaz, hogy valamiféle okkult vagy kabalisztikus kulccsal vagy módszerrel meg lehetne tanulni másképpen olvasni, mélyebb értelmét kipuhatolni. A kabalisztika és hasonló tudományok – mint az asztrológia is – a hamis Gnózishoz tartoznak. Hamison ne értsünk éppenséggel rosszat vagy bűnöset, hanem csupán dialektikust, ehhez a természethez tartozót.

Értsék meg jól: a nyelv, a beszéd egy eszköz, amellyel az ember kifejezi a gondolatait, érzéseit és szándékait. A nyelvnek hangképe és írásbeli képe van. Ha az ember a hangot vagy az írott képletet nem érti, akkor a nyelvtudományok a meglévő vagy még feltalálandó módszerekkel elemezni tudják a hangképet vagy az írást, s így áttörhetnek a mögötte rejlő ötlethez. De kijelentjük, hogy ha a hangkép vagy az írás nem jelent, nem mond Önöknek semmit, akkor a kabalista vagy más elemzésnek sem lesz eredménye.

Nézzük meg például a „Jézus” szót. Ha kabalisztikusan elemezzük, akkor „üdvözítőt” vagy „megváltót” kapunk.

A szellemileg „befalazott” ember számára ennek a névnek nincsen jelentősége, a benne rejlő mélységnek nincsen semmi értelme. Annak azonban, aki nyitva áll a Gnózis számára, nincsen a szóban és hangban egyetlen titok sem, amelyet még fel kellene tárni. Aki eljutott odáig – az tud. Aki pedig még nem jutott el odáig, annak még nem is kell tudnia. Semmit sem tudna vele kezdeni, önző hencegésen kívül.

Hát nincsen-e sok rejtett értelem a Szentírásban? Persze hogy van, de ezt a rejtettet csak az tudja alkalmazni, akinek ez a legbensőbbjében feltárult. A Szentírás sok részlete a tanító és tanítványai között lefolyt beszélgetés feljegyzése. Aki a törvény követelményeinek megfelelően tényleg tanuló lesz, az egyáltalán nem lesz hajlamos rejtett titkok kabalisztikus ellopására. A kabalisztikusan gyűjtött tudás cseppet sem megszabadító. Nem olyan bölcsesség, mely minden észt felülmúl. Ha Önök bejárják az ösvényt, akkor mindent ingyen, ajándékba kapnak, s a hangképben és az írásban már csak az ajándékba kapott dolgok bizonyítékát fogják megtalálni és látni.

Így felmerülhet a kérdés, hogy van-e a Szentírás létének egyáltalán értelme. Csak akkor van értelme, ha be tudja tölteni a rendeltetését. Szerzői arra hivatottak, hogy a dialektikus embert felrázzák és a Gnózishoz vezessék, nem szóáradattal, nem rábeszéléssel, hanem azzal, hogy közvetlenül leplezetlen valóságában támadják meg az embert.

Amikor ez történik – mint a hegyi beszédben vagy Pál leveleiben -, akkor senki sem óhajt kabalista elemzést. Amikor Jézus, az Úr, meszelt sírokról beszél, melyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal vannak tele, akkor ezt a legegyszerűbb ember is megérti, olyan jól, hogy jobban már nem is lehet.

Kötelességünk az Önök figyelmét még egy félreértésre felhívni, mely összefügg az előbbiekkel.

A Gnózis követei ugyanazzal a hangképpel és írással ugyanakkor az emberek különböző csoportjaihoz fordulnak. Nem különböző népjellegű, vérállapotú vagy tudatszínvonalú csoportokhoz, hanem olyanokhoz, akik a keresve gondolkodó élet különböző spirálisain vannak. E csoportok mindegyike azt veszi ki a hang- és írásképletből, ami neki szól. Ezért jócskán értelmetlen dolog egy másik csoporthoz tartozó embert zaklatni olyan hívó hanggal, ami nem neki szól, s így neki nem is segíthet. Ezért tartják fátyolosnak, ami nem Önöknek szól, nem értik és nem is kell megérteniük.

Inkább arról gondoskodjanak, hogy a lefátyolozottat ne lopják el ésszel, ne utánozzák misztikusan, ne próbálják meg okkultan megragadni. Az olyan Gnózist nem Önöknek szánták, s ha mégis eltulajdonítják, akkor ólomsúllyá és megemészthetetlen eledellé válik.

A Gnózis minden emberhez az ő számára érthető nyelven közeledik, mindenkinek megmutatja az ösvényt, s mindenki csatlakozhat hozzá önkéntelen, intelligens cselekedettel.

II. Pál és a Gnózis

Előző levelünkben megmagyaráztuk, hogy az Egyetemes Tant soha sem foglalják írásba, és szóban sem adják tovább, mert ha ezt átruháznák az önző, dialektikus emberlényre, akkor emiatt a legnagyobb veszélyek fejlődnének ki. Az erre hivatott tanítók tehát nem adják át a Gnózist, hanem csak beszélnek róla, s azt is olyan körültekintéssel, hogy minden elő legyen készítve a védelmére és a vele való visszaélés megelőzésére.

Amit mi Szentírásnak nevezünk, az is csak tanúskodik a Gnózisról, s eközben a tudatnak hét különböző spirálisához fordul. Ezért a Szentírást hét különböző módon lehet olvasni.

Sokan vélik, hogy vannak olyan módszerek, melyek segítségével – kabalista vagy természetokkult kulcsokkal – át lehet hatolni minden spirális ismeretéhez. Sokan foglalkoznak ezzel, s ennek alapján meggyőződéssel állítják, hogy fel tudják tárni a gnosztikus üzenet belső mélységeit. Ez egyáltalán nem igaz. A Szentíráshoz közeledő emberek közül mindenki csak azt látja és olvassa ki belőle, ami az ő tudati szintjének felel meg. A tudatának megfelelő spirálishoz minden fáradság nélkül közeledhet, s ahhoz semmiféle kulcsra sincsen szüksége. Ha a keresve gondolkodó ember ésszel vagy érzésekkel tör át olyan spirálishoz, amelyikre még nem nemesedett rá, akkor az így elsajátított dolgot nem képes megemészteni. Cselekedete így főként üzérkedés, s ennek következtében káros.

A Szentírás valamelyik témája ezek szerint olyasmi, mint valami hét nézetű festmény: minden nézője a saját szemszögéből pillantja meg, s ha másvalaki a figyelmét másik részletre terelné, hogy „látod ezt vagy amazt” akkor ez helytelen, sőt gyakran káros lenne.

A Lectorium Rosicrucianum a gnosztikus filozófiának egy nemzetközi iskolája. Kétségtelenül nagyon tévednének azonban, ha azt hinnék, hogy az Iskola célja csakis ennek a gnosztikus tannak a bemutatása.

Sajnos az a helyzet, hogy a múltban az emberek milliói, s a jelenben is nagyon sokan összetévesztették a filozófiát a vallással. Valami filozófus beállítottság határozottan nem vallásos beállítottság. Gyakran állítják, hogy filozófiai művelődés által az ember szert tehet valami igazán vallásos világnézetre. Ez egyáltalán nincs így, ahogyan az ellenkezője sem igaz.

Sokan gondolják, hogy Iskolánk filozófiájának alapos tanulmányozásával meg lehetne érteni, s aztán be is lehetne járni a transzfigurálás útját. Vannak olyan tanulók, akik minden szót megjegyeznek, minden filozófiai értekezést felszívnak magukba, mint valami élő lexikonok, mindenkor szó szerint tudnak idézni, s emiatt pontosan ismerik a transzfigurizmus követelményeit. Nem úgy van, hogy csak beszélnek róla, hanem tudják, s görcsösen ragaszkodnak birtokukhoz, mint valami drágakőhöz.

Megértik-e azonban, hogy ez a tevékenység a dolognak a természetes, ésszel való feldolgozása, s hogy ez az esetleg terjedelmes gondolati tevékenység az Önök tudatát begubózza? A természet szerinti gondolkodás és a természetes gondolkodókészüléknek értelmiségi módszerekkel való művelése az Önök tudata számára károsabb, mint a húsevés. Az előudvarnak hány tanulója teszi éppen ezzel az egész fejlődését puszta ábránddá. Az ilyen gondolatkép alapján megvalósult cselekedetnek soha sincsen elég ereje ahhoz, hogy valóságként tartsa fenn magát. Az ilyen valóság rövid életű, s hamarosan más spekulálás váltja fel.

Az értelmi módszer helyett számtalan ember az érzéki módszert alkalmazza. Egész érzelmi lehetőségével az ismeretlen, megszabadító életre irányul, amelyet Istennek vagy Krisztusnak nevez, s érzelmei egész áradatával beleömlik istenébe vagy krisztusába. Így foglalatoskodnak természeti vallásukkal, teljes bizalommal. Bizalmuk tárgyában azonban mindig csalódni fognak, s a dolognak ellenkező eredménye lesz. Nap, mint nap, óráról-órára számtalan ember irányítja érzelmei egész áradatát sikertelenül a megszabadító életre. A természetes érzés-élet, a szív természetes életének érzéki módszerekkel való művelése károsabb a tudatuk számára, mint a nikotin. Az előudvarnak hány tanulója tette ezzel egész fejlődését találgató üzérkedéssé.

Sokan az ellentétekbe menekülnek, hogy megtévesszék magukat. Értelmiségiek az érzelmekben keresnek menedéket, az érzelmesek az értelemnek szentelik magukat. Önök azonban teljesen át fogják látni ezt a dialektikus trükköt. Dialektikus trükkök segítségével meglepően sokáig kibírhatjuk, s a világ tele is van ilyenekkel.

Az emberek ezeket a fogásokat általában azért nem veszik észre, mert a születés és halál kerekéhez vannak kötözve. Amikor e körhinta teljes fordulata után megint visszajönnek a földi területekre, akkor a más vérből születettségük és földi gyermekkoruk miatt teljesen elfelejtik, hogy ezekben a dolgokban mennyire orruknál fogva vezették őket az előző életben. Az anya már a bölcső mellett énekli gyermekének: „forgasd a karikát, tapsikolj kezeddel”, s íme, Önök összecsapják a kezüket, s hajlamaiktól függően még egyet lódítanak a keréken. Mit is tehetnének egyebet?

Amíg aztán egyszer, az isteni szeretet és szánalom hatására és ösztönzésére érintkezésbe nem kerülnek a rózsakereszttel. És mi történik a rózsakereszt Iskolájában?

Segítenek Önöknek, hajlamaik szerint, az értelmiségi vagy érzelmi módszerrel még egyet fordítani a keréken? Egyáltalán nem!

Vannak akik azt gondolják, hogy a rózsakereszt Iskolája valami előudvar, amelyen át be lehet hatolni a régi módszerek rejtélyiskoláihoz. Filozófiai tanulmányok – valami ismerettan, terjedelmes módszerek és alkalmazásuk, a beavatások egész sora, meg egy csomó más. Minden szörnyen titokzatos és tele szertartásos mágiával. Ha ezt így látják… hányszor kell akkor még tapsikolniuk?

A rózsakereszt Iskolája a Gnózissal jön Önökhöz!

Ez pedig mi?

Nem filozófia – nem az Önök értelmi képességeihez folyamodik; és nem vallás – az érzelmi képességeikhez sem folyamodik. Az egyetlen dolog, amiben a Gnózis alkalmazkodik Önökhöz, hogy eleinte szóban vagy írásban, ilyen köntösben jelenik meg. De jaj annak, aki a Gnózis köntösét magának a Gnózisnak tartja. Az még sokszor megpörgeti a kereket.

„Ja igen, ezt tudom” – mondják most, „a köntös az a külső… nekünk a belső képet kell felfognunk, nem a kabátot, hanem az inget, s ha az inget is eltávolítottuk, akkor magát az élő valóságot látjuk.” Ha ezt gondolják vagy így látják, akkor ez életük legnagyobb tévedése.

Álláspontjuk védelmére most a múlt számtalan gnosztikus rendszerére utalnak. Voltak olyan korszakok, amikor a gnosztikus rendszerek úgy tolongtak és taszigálták egymást, mint az egyházi szekták. Ezek a rendszerek bizonytalan, titokzatos szavakkal utaltak valami magasabb életre, melyben a tanuló részesülhet, ha áttör a külső burkon …s rátér az ösvényre …és a szertartásos mágiát alkalmazza …és így tovább: ha belép valami titokzatos templomokba, s ott szemtől szemben áll a mesterekkel.

Micsoda tévedés! A hamis Gnózist azonnal fel lehet ismerni, próbálják ezt jól megjegyezni!

Megállapítottuk:

1. az Egyetemes Tant soha sem foglalják írásba;

2. szóban sem közvetítik;

3. a dialektikus nyilvánossághoz a Gnózis szóképlettel és írás képében közeledik;

4. ezekben a képekben a Gnózis nincsen benne, itt csak a kapcsolatnak egy lehetőségéről van szó;

5. ez a kapcsolat célszerű okokból hétszeres: aki a hetedik spirálison van, s emiatt a hetedik szó- és írásképlettel van kapcsolatban, az a Gnózist nem ismeri jobban, mint más, s még kevésbé mondhatja, hogy birtokolja;

6. a Gnózis senkihez sem közeledik valami módszerrel;

7. a Gnózis egyetlen tanulónak sem nyit meg valami ösvényt, és nem ajándékozza meg őt valami mesterrel.

Hát akkor mi a Gnózis célja?

A Gnózis úgyszólván erő, sugárzás, világosság. A Gnózis a Mozdulatlan Birodalomnak egy kisugárzása, mely egészen egyszerű módon lép kapcsolatba a mikrokozmoszunkkal.

A szó és írásképlet segítségével mintegy nevünkön szólítanak mindannyiunkat. Ezért mondja a Szentírás, hogy az Úr név szerint ismer mindenkit. Az Úr, illetve a szellem, illetve a világosság, vagyis a Gnózis ismer, felismer minden halandót, tehát találkozik vele, s besugároz bennünket az erejével. Így értsék Máriának a Szent Szellem általi beárnyékolását is.

Ha ez a kapcsolat egyetlen szóval létrejöhet, akkor minden további szó fölösleges. A Gnózist nem titokzatos templomokban őrzik, s nincsenek mesterek, akik közbelépnek. A Gnózis mindenkihez odamegy, mindenütt jelen van mint erő, sugárzás és világosság.

Milyen szándékkal? Nem azért, hogy bármelyikünket is felélessze. Mert ez a sugárerő nem ennek a természetnek az ereje, s ezt az erőt a mi természetünk nem képes befogadni, nem tud vele dolgozni. Ez az erő azt akarja megkeresni, ami „elveszett”. Ez az erő sugárzik ebben a világban a jókra és a gonoszokra is, s azt akarja feléleszteni, ami az ő természetének felel meg. Ez pedig a szellemmag, a szellemnukleus.

Élet, megszabadító élet csakis ott lehetséges, ahol szellem van, ahol van szellemmag. Mert ha egyszer feléledt, ha hívják és felismerték, akkor a szellemmag megtámadja a mikrokozmoszban uralkodó dialektikus természetet és porondra hívja. Ez a harc a szellem beavatkozására való közvetlen testi, pozitív, önkéntelen reagálást, közvetlen cselekvést jelenti. Tehát sem nem értelmes, sem pedig érzelmes reakció, mely a földi természet önfenntartási ösztönének a nyilatkozata, jobb lét és környezet teremtésének a kísérlete.

A Gnózis tehát, mint erő, az emberlényeknek két csoportjához fordul: először is azokhoz, akiknek működő szellemszikrájuk van, hogy ezt az elveszettet hazavigye: másodszor pedig az alvó szellemszikrájú emberekhez, arra törekedve, hogy szikrájukat felélessze, mert ez a hazatérés első feltétele.

Aki tehát – mint mikrokozmosz – birtokolja a szellemet, a „szent lelket”, annak nem kell a Gnózist megértenie vagy érzéseivel felfognia, mert az olyan ember maga is Gnózis, mert a szellem maga a világmindenség. Az olyan ember tökéletesen le tudja csendesíteni, meg tudja állítani a fárasztó, reménytelen természetes gondolkozást, mert a szellem állandóan előrehaladva vizsgálja, kutatja Isten mélységeit, érése és növekedése mértékében, amennyiben hazatér az Atya házába. Ahol a mikrokozmikus rendszerben a szellem él és dolgozik, ott minden földi dolog alárendelődik, ott minden dialektikus le lesz bontva. Nem sóhajtozva, hanem normális folyamatként, mely magától értetődik. Ha Önök közelednek a világossághoz, s valami függöny állja útjukat, akkor azt egyszerűen félretolják.

Figyelmüket most Pál apostolra szeretnénk terelni, aki munkáját dialektikus – és ezért hamis gnosztikus – rendszerek zűrzavara közepette végezte. Pál tudta, hogy a Gnózis és a szellem ugyanaz. Tudta, hogy senki sem közeledhet a Gnózishoz tevékeny szellemszikra nélkül. Pál tudta, hogy ha a mikrokozmoszban lévő szellem az életre hívás hatására megmozdul, akkor az az ember abban a pillanatban rálép az ösvényre, annak minden következményével. Tudta, hogy aki még nem áll így a megszabadító életben, az még mind Saul, tehát üzér, tele fenyegetéssel és gyilkos ösztönnel. Pál teljesen leállította az egész értelmi és érzelmi sürgölődést, s az örök szellem szavára hallgatott. Őt éppen ezért a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte kora hamis Gnózisa, annak egész természetokkult, természetvallásos és filozófiai hajszájával és misztikus lopkodásával – mert az mind olyan jelentéktelen volt.

Simon, a varázsló, korának egyik természetgnosztikusa, meg Skevának, a balkezesnek hét fia utánozta a Krisztus-művet, s dialektikus mibenlétük ellenére azt állították: „mi ördögöket űzünk Pál istenének nevében”. Ez azonban hazugság volt, s Önöknek fel kell ismerniük ezt a hazugságot.

Ha filozófiailag vagy érzelmesen természetes állapotunkban Istenről és Krisztusról írunk, s Önöket az ennek megfelelő sugártérbe ágyazzuk, akkor nem a Gnózis élő világosságával szembesítettünk, hanem csak azt a képet mutogatjuk amit mi készítettünk magunknak róla. Akkor saját természetmágiánkkal környékezzük meg Önöket, amelyre gnosztikus címkét ragasztottunk. Ezzel hazudtunk, akkor is, ha tényleg valljuk, hogy van egy élő Krisztus. Akkor Önöket a saját sugárterünkbe bugyoláltuk, nem pedig a szellem sugárterébe! Ha így áll a dolog, akkor az Önök természetes létállapotának sietünk segítségére, mézes-mázos szavakkal áltatjuk, vigasszal ringatjuk álomba Önöket, s magunkat tartjuk fenn azzal, hogy Önöknek segítünk magukat fenntartani. Akkor a mi kezünkkel ragadjuk meg és lendítjük meg életük kerekének a küllőit, s gondoskodunk arról, hogy meg ne álljon, hogy Önök újra meg újra tapsikolhassanak, fájó tudatlanságban a saját életük tragédiáját illetően. Akkor minden idők nagy, klasszikus gyilkosságát végezzük el, filozófiákkal és érzelmekkel.

Élet csak ott van, ahol szellem van – és a Gnózis és a Világosság Hierofánsai nem tehetnek Önért semmit, amíg az Ön rendszerében fel nem ébredt ez a szellem. Ha pedig ez a szellem fel lett élesztve, akkor Ön egy szabad szellem, szabad lélek. Akkor nincsen szüksége mesterekre, adeptusokra, sem iskolákra, sem templomokra, nem kellenek beavatások és rejtélyek – akkor Ön minden mindenekben.

És akivel a Gnózisban találkozik, az mind az Ön bensőséges és tökéletes barátja és egy Önnel a Krisztus Testében.

III. A Szent Szellem és a Gnózis

Előző leveleink az igaz és a hamis Gnózissal foglalkoztak. A mondottak alapján a Gnózist valójában a Mozdulatlan Birodalom sugárerejének kell tartanunk. A Gnózis annak a másik Birodalomnak a sugárzó, ragyogó lényege, mely egyetlen tekintetben sem magyarázható ennek a természetrendnek a két szférájából, sem a földiből, sem pedig a másvilágiból. Emiatt az is lehetetlen, hogy a Gnózis valamiféle filozófiai vagy természetokkult módszer lenne. Éppannyira kizárt dolog, hogy a Gnózist közvetíteni lehetne valami könyvvel, művészettel vagy kimondott szóval. Legfeljebb beszélni vagy írni lehet „róla”. A dialektikus természetben lehet próbálkozni a Gnózisnak értelemmel vagy misztikus meditálással való keresésével: de nem nehéz megérteni, hogy ilyen tevékenységekkel magához a Gnózishoz egyetlen milliméterrel sem lehet közeledni. Ha az ember az ő dialektikus rögeszméjében azt hiszi, hogy ez mégis lehetséges, akkor kutatása eredményeként rögtön a hamis Gnózis fog fellépni. Mert az ilyen találgatásra a hamis Gnózis alapít módszereket, vallási rendszereket és rejtélyeket, Önök azonban már tudják, hogy a másik természetet semmi olyasmi sem tudja magára ölteni, ami ebből a természetből való, vagy ami erre a természetre támaszkodik.

Így biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a Gnózis a mi természetünk számára teljesen idegen hatás. Idegen hatás, egy isteni sugárzás, melyről szabad írnunk. Szabad írnunk a Gnózis legfontosabb szándékáról. A szavakat, melyeket a Gnózisról hallunk, szabad fontolgatnunk az eszünkkel és közeledhetünk hozzájuk a szívünkkel. Énekelhetünk róla, s értelmi vagy misztikus következtetéseinket szabad művészettel vagy zenével kifejeznünk, hogy ezáltal a fej és a szív minden megmozdulását kifejezésre juttathassuk.

Mindez fontos lehet ahhoz, hogy kinyilatkoztassuk egymásnak, mi minden él és szövöget bennünk, ami a természetünket illeti. Viszont ne erősítse meg bennünk a véleményt, hogy ezáltal felfoghatnánk a Gnózis lényegét. Ha tehát valami zenedarab, vagy hangverseny után azt mondanánk, hogy „ez most maga a Szent Szellem volt”, akkor következtetésünk a hamis Gnózisból eredne, mert a Mozdulatlan Birodalom hangjait a mi természetünkben nem lehet előadni. Ha ez egyszer mégis megtörténne, akkor a mi egész természet-megnyilvánulásunk abban a pillanatban összeroppanna.

Csak arra vagyunk képesek, hogy a művészet, a vallás és a tudomány segítségével elvezessük egymást a dialektikus lehetőségek határáig. Akkor elértük azt a határvidéket, amelyet a Biblia Efézusnak nevez. Ha azonban mi mint természetlények átlépnénk ezt a határt, és közelednénk a Gnózishoz, akkor a Gnózis háromszoros sugárzása – mint művészet, tehát zengő varázsige, vagy tudomány, tehát isteni bölcsesség, vagy mint vallás, vagyis isteni szeretet – azonnal rombolóan hatna ránk.

A Biblia ebben az összefüggésben emésztő tűzről beszél. Valóban az a szándékunk, hogy felismertessük Önökkel a Gnózist, vagyis a Mozdulatlan Birodalom Szent Szellemét mint felemésztő tüzet, mint azt a tüzet, amelyik ezt a világot háromféleképpen támadja meg és töri fel.

Máté evangéliuma a következő szavakkal zárul: „És Jézus szóla nékik: nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának és Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Márk evangéliuma majdnem ugyanúgy végződik, s még azt is hozzáteszi: „Aki hiszen, és megkeresztelkedik, az üdvözül: aki pedig nem hiszen, az elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek, új nyelveken szólanak, kígyókat űznek el, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és azok meggyógyulnak.”

Kétségtelenül ismerik ezt a két idézetet. Így esetleg azt is tudják, hogy e szavak milyen hatással vannak azokra, akik hajlamaik alapján az egyházakban, szektákban, és missziós munkájuk folyamán visszaélnek ezekkel a szent beszédekkel. Az egész szertartásos mágia és számtalan természetokkult gyakorlat a fenti szavakon alapul. Az egyház történetét – csakúgy mint a természet-okkultizmus időszámításunkbeli fejlődését is – javarészt az evangéliumnak ebből a részéből lehet levezetni. Ismeretes, hogy mindez hová vitte az emberiséget.

Most tehát szükségesebb, mint valaha, hogy e tekintetben a hamis Gnózist szembeállítsuk az igazival.

Amikor a Szentírás azt mondja, hogy „menjetek és tanítsatok minden népeket, és kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében”, akkor ezt kétféleképpen lehet értelmezni: dialektikusan vagy gnosztikusan. Ezt az isteni misszió-parancsot így kétféleképpen lehet kivitelezni is. A kivitelezés egyik fajtája miatt a természetvallásokat és a természetokkultizmust látjuk kifejlődni. A másik fajta kivitelezéssel az támadja meg a világot, amit mi Egyetemes Szerzetnek, az igazi Gnózis küldötteinek nevezünk.

A természetvallásnak és a természet-okkultizmusnak két nézete van: jó és gonosz. Élénken el tudunk képzelni olyan embereket, akiknek a szája tele van szép és szent szavakkal, belsőleg azonban alávaló és istentelen célokra törekednek. Ez az úgynevezett báránybőrbe bújt farkas. De olyanok is vannak, akiket megragad az avatott beszéd világos emberiessége, akiket az evangélium a lelkük legmélyén megrendít, igaz, hogy a szóképletet csak a szavak jelentése szerint értik. Az ilyen emberek a vérük fajtája miatt alázatosak, s így érthető az az érzésük, hogy a missziós parancs „nekik szól”. Azt teszik tehát, hogy terjesztik az evangélium külső szóképletét. Arra törekednek, hogy különböző vallásokat és felebaráti szeretetet valósítsanak meg az idő világában. Így alakulnak ki az egyházak és a szekták.

Az egész mindennapi élet elegendő bizonyítékkal szolgál erre. Ezek az emberek minden erejük megfeszítésével szervezkednek. Így tényleg el is érnek valamit. És így halnak meg. Meghalnak, a betűk és a szavak jelentése szerint abban a reményben, hogy a másvilágon örök életük lesz. A másvilági területekre megérkezve látják a nagy, élő gondolatképeket azokban a szférákban, amelyekről álmodoztak. Azokat a képeket, amelyeket ezrek alakítottak, tápláltak és erősítettek, s így azt hiszik, hogy elérték az örök élet teljes biztonságát. Így alakulnak ki, így lesznek megalkotva a fényszellemek, tökéletesen tiszta, de csupán természet szerinti jósággal. Ezek a fényszellemek felfedezik, hogy a föld fiainak és leányainak természetimádságai segítségével fenntarthatják magukat a szféráikban: s ahogyan a föld fiai és leányai táplálják a természetistenüket, úgy táplálja a természetisten a szfératársait. A fényszellemek nagyon gyorsan felfedezik, hogy különböző módon kapcsolatba léphetnek anyagszférai, földi fivéreikkel és nővéreikkel. Ezt a kapcsolatot is megszervezik, s így alakul ki a Földön jól ismert hierarchia.

Látják, így fejlődik a csalás nagy hatalommá, s amit eleinte a jóság alkotott és ért el, az könnyen válik gonoszsággá. Miért? Mert ennek a csalásnak a lénye a dialektika saját törvényei szerint minden lehető módon meg lesz támadva. Emiatt a bálványnak, az idők hierarchikus álistenének védekeznie kell, s e természetisten papjai így kirajzanak „a széles világra”, hogy kivitelezzék az életre keltett másvilági Jézuskép missziós parancsát. Így lesz a csalás tökéletes. A jót végül már nem lehet megkülönböztetni a gonosztól – a dolgok annyira egymásba szövődtek a századok folyamán.

Ha pedig a természet-okkultizmust vizsgáljuk, ugyanazt a fejlődést látjuk, ugyanazon recept szerint. A természet-okkultista nem annyira alázatos, hanem nagymértékben önző, aki a világot a jóságával akarja meghódítani. Önzésében odáig megy, hogy közvetlen kapcsolatba akar lépni az isteniséggel, így hát azt mondja: „Hogyan váljak istenné? Nem él-e az isteni bennem? Nem arra vagyok-e hivatva, hogy megszabadítsam magamban az istenit?” Ez az ember is olvassa az evangéliumot, s annak szóképéből azt veszi ki, hogyan biztosíthatja az ént Istenben, ha elkezd más önző embereket is ugyanarra az életre ébreszteni. Teljes erejét erre a munkára fordítja, azzal a következménnyel, hogy a másvilágon ugyanazt tapasztalja, mint a misztikus hajlamúak. Ő is megtalálja isteneit és a szféráit, és hamar megtanulja, hogyan kell ezeket fenntartani.

Aki átlátja a misztikus és az okkultista dupla csalását és tévedését, aki ezt megtámadja és le akarja leplezni, arra ráront a miszticizmus és az okkultizmus egész serege, s természet-jézusuk nevében könyörögnek neki, hogy térjen meg. Ha így nem tudják befolyásolni, akkor még mindig megvannak a gonoszság lehetőségei, amivé – ennek a természetnek a törvényei szerint – egyszer minden jó átváltozik. Nem ugyanannak a fának a gyümölcse-e a jó és a gonosz? Önök mindezt tudják és ismerik! Már sokszor írtunk erről. Tudják, hogyan forog a kerék, s hogy csaknem az egész emberiséget magával vonszolja.

Tudják-e azonban azt is, hogyan valósítják meg az igazi Gnózis szolgái a missziós parancsot, s hogy mit jelent ez egyáltalán a Szentírás szavai szerint? Megpróbáljuk megmagyarázni.

Jézus a nagy, magasztos gnosztikus erő megjelenése. Ő hozza el nekünk a felemésztő tüzet. Jézusnak ebben a természetben megvannak a tanítványai. Jézus tanítványának lenni nem azt jelenti, hogy az ember vérállapota valami természetértelmi vagy misztikus felindulás. Semmi köze sincs a jóravalóság énközpontú vagy vallásos természeti ösztönéhez. Jézus tanítványsága a felemésztő tűznek a mikrokozmikus rendszerben felszabadított lehetőségére utal, annak az erőnek a birtoklására, mely nem ebből a természetből való.

A tanítványok hogyan jutnak hozzá ehhez? A felelet abban rejlik, ahogyan a csakis őnekik szóló missziós parancsot megvalósítják: „Elmenvén tanítsatok minden népeket. Kereszteljétek meg őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek”.

Amikor a tanítványok kimennek a világba, akkor felébresztik azokat, akik közelednek hozzájuk. Ugye megértik? Nem értelmi vagy misztikus megmozdulásra ösztönzik, hanem emésztő tűzzel keresztelik őket, azzal, amit ők maguk korábban mint erőkisugárzást megkaptak és a saját rendszerükben felfogtak.

Krisztusnak ebben a sugárerejében először az Atya nevében keresztelnek, ami azt jelenti, hogy tanulóikat először is – mikrokozmikusan – az isteni szeretettel kötik össze. Ez a Gnózis kisugárzásának az egyik nézete, melynek az a célja, hogy felélessze és tevékenységre szabadítsa a mikrokozmoszban lévő szellemszikrát.

Az Atya nevében való keresztelés csak akkor lehet sikeres, ha az illető tanuló kész feladni mikrokozmosza önző ellenőrzését. Ez az éntől való elállás nem okos számításból vagy elérzékenyült hangulatban történik. Nem is valami önkéntelen önmegnyitás ez, hanem az „én” hatáskörének a megszüntetése azzal, hogy az ember a mikrokozmoszt átadja a Gnózisnak, hogy az dolgozhasson rajta. Ez az első keresztelés, s ennek következtében nem az én-lény magasztalódik fel, hanem tűz keletkezik, mely megtisztítja a rendszert, hogy a szellemszikra – a Másik – a mikrokozmoszban megkezdhesse tevékenységét.

A második keresztelő akkor következik, ha az elsőt teljes mértékben kivitelezték. A második keresztelő a Fiú nevében azt bizonyítja, hogy a szellemszikra felébredt, s világít a Gnózisban és a Gnózis által. Mert ez a keresztelő abszolút bölcsességhez vezet. Nem a bölcs beszédet hozza meg, hanem az abszolút mindentudást, a mindenségtudatot, s az ebben való felébredést és növekedést.

Ez a bölcsesség teljesen kívül van az egész dialektikus rendszeren, s egyetlen tekintetben sem nyilatkozik meg a tükörszféra módszerei szerint. A földi szféra másvilágából jövő bölcsességet ugyanis arról lehet megismerni, hogy mindig az ént világosítja fel és ezt táplálja. A Gnózisból jövő bölcsességsugárzás viszont olyan bölcsesség, amelyik a természetet leleplezi, olyan ismeret, amely félretolja a tanuló és az Isten-természet közötti fátyolt, s tüzes égetéssel még jobban összetöri a természetet és az én-állapotot.

Ha fel lett állítva a bölcsességnek e lángoló oszlopa, akkor megtörténhet a harmadik keresztelő a Szent Szellem nevében! Ez a gnosztikus mantramisztikus erővel, a regeneráló erővel való keresztelés. Ez az erő minden természetest szétforgácsol, minden dialektikust feltör, és a „Másiknak” az egész lényét forma szerint megnyilvánítja.

A tanítványok teljes keresztelőjében tehát nem a természet biztosítását látjuk magunk és a gyermekeink számára, hanem a természet maradéktalan megsemmisítését, hogy az igazi, eredeti ember élhessen. Ezt jelenti a misszióra felhívó parancs, melyhez még hozzáteszik: „tanítsátok meg őket megtartani mindazt, amit én parancsoltam néktek”.

A tanítványnak nem szabad elhagynia a tanulót, míg meg nem valósította a teljes keresztelést, ennek mind a három nézetét. Feladatát a tanítványok szerzete csak akkor tartja teljesítettnek, ha az endúra tökéletes.

Aki ezt teljesen megérti és felfogja, s ezzel a felismeréssel lép be a Szellemi Iskolába, az ezt a keresztelőt meg is kapja. Aki viszont valamilyen tekintetben össze akarja kapcsolni a szellemet és a természetet, a Gnózist és az ént, azt maradéktalanul elégeti az erő, melyet ezzel maga szabadít fel.

Hogyan tudhatjuk meg, hogy a Szellemi Iskola méltó vagy méltatlan tanulói vagyunk-e?

Ezt a következő tények alapján állapíthatjuk meg. A tanuló, aki az igazi folyamatban felébredt, először is ördögöket űz. Száműzi tehát rendszeréből a rögeszme minden gondolatát és érzését. Az igazi tanuló minden gólemet, minden rémet porrá zúz. Másodszor: az igazi tanuló új nyelveken szól. Valami annyira új életmódot valósít meg a legkisebb részletekig is, hogy az már semmilyen tekintetben sem hasonlít a régire.

Annak bizonyítékául, hogy ez nem személyiségkultúra, s így nem megtévesztés, az igaz tanuló harmadszor kígyókat űz el, s ha valami halálost iszik, nem árt meg neki. Tehát a természet, az ő spinális kígyótűz-mérgével és sokszoros, halálos megbéklyózásával, megtévesztéssel stb. az igazi tanulónak már nem árthat.

Végül pedig, negyedszer, betegekre vetheti kezeit, s azok meggyógyulnak. Az ilyen tanuló maga is tanítvány lett: birtokolja a Gnózis erejét és magasztosságát, mint alkalmazható képességet. Minden további nélkül elindul, hogy teljesítse a missziós parancsot, minden elődje példájára: de nem a természet mindenféle betegségének és fájdalmának az enyhítésével. Mert az isteni missziós parancsot teljesítő tanítvány számára csak egyetlen betegség létezik: a dialektika lényvalóságának a kórja.

Ha pedig tanulóihoz fordul, akkor az ő kézrátevése ez az egyetlen, abszolút, gnosztikus eljárás:

Keresztellek az Atya,

a Fiú és

a Szent Szellem nevében!

IV. A kígyótűz és a Gnózis

A transzfigurisztikus bölcsességtan „egyetemes” tan, amely a bukott embert a dialektikus emberiség létezésének pirkadata óta kíséri élete útján. E tant egyetlen tekintetben sem másították meg, a változásnak nyoma sem található benne. A transzfigurisztikus bölcsességtan „gnosztikus” bölcsességtan, az egyetlen lehetséges isteni érintés az idő világában. A transzfigurisztikus tan ugyanakkor „modern” bölcsességtan, mert mindig akkor árad szét a világra és emberiségre, amikor nagyon is közvetlenül hathat rá, hogy keresse és újra megtalálja, ami elveszett. A transzfigurisztikus tant „a kígyók bölcsességének” is mondják, ami az Egyetemes Szellem bölcsesség-kisugárzására utal.

Most erről a kígyóbölcsességről szeretnénk írni: mert az ösvény minden igaz tanulójának szól a mondás, hogy „legyetek azért okosak, mint a kígyók”. Ha ezt a felszólítást – mint nagyon is aktuális és személyes életrehívást – tényleg meg akarják érteni, akkor azt tanácsoljuk, hogy vessék be minden fogékonyságukat, hogy valóban jól értsék, amit az Iskola közölni akar.

A „kígyó” jelképet a transzfigurisztikus tan két fő értelemben használja. Egyrészt mint legszentebbet és abszolút istenit, másrészt pedig mint a legalávalóbbat és legistentelenebbet. A kígyót mérget tajtékzó hüllőnek, másrészt viszont a Szent Szellem jelképének tekintjük. Felfedezzük, hogy a kígyóval az ördögöt jelképezik, a papok viszont arany kígyót hordanak fejdíszként, a szellemiség jeleként.

Az egymással teljesen ellenkező értelmezés sok zavarra és vitára adott okot azok között, akik nem tudták megérteni. Az ember sokszor vetemedett bálványimádásra, s ez újra meg újra elő fog fordulni, mihelyt természetvallási ösztönei hatására a tiszta Gnózis célkitűzéseit többé nem képes megérteni.

Önök mindannyian hordoznak egy kígyót a lényükben. Ez a kígyó az életfájukban lakozik és aköré tekeredik. Az állat feje közönséges anyagi szemekkel világosan felismerhető. Ezt a kígyót a Szentírás jelképesen „réz kígyónak” nevezi. Ez a kígyó a léleklényük, a tudatkisugárzásuk, a léleklehetőségeik, ami az Önök egész kígyótűz-rendszerét, vagyis fej-hátgerincrendszerét kitölti. Ez tehát a réz-kígyó! És ez az a kígyó, amelyik a földön tekeredik halálos méreggel a fejében.

Miért beszélnek réz-kígyóról? Először is tudniuk kell, hogy a héber réz szót kígyónak is lehet fordítani. Másodszor tudniuk kell, hogy a réz vagy kígyó egy nőnemű elv. Gondoljanak a Vénusz-fémre – ez is a réz. A lélekben, a kígyótűz-potenciálban ugyanis a megjelentető elv nyugszik: ez a nőnemű elv. Ugyanebben a rendszerben azonban az alkotó elv is jelen van: ez pedig a lélek hímnemű elve. Minden lélekrendszerben, minden kígyótűzrendszerben tehát két nézetet fedezünk fel: a rézkígyót, és az úgynevezett tüzes kígyót, illetve a bennünk lévő nőnemű és hímnemű elvet. Jelképesen azt mondhatjuk, hogy az emberi életfán két kígyó lakik. Az egyik embernél a hímnemű elv pozitív és a nőnemű negatív, a másiknál pedig fordítva.

Ha tehát a Merkúr-botot nézzük két kígyójával, egy feketével meg egy fehérrel, akkor ez a jelkép egy általános dialektikus, biológiai állapot jelölése, mégpedig az életfa jele, annak két léleknézetével. A képek, melyek egyiptomi papokat ábrázolnak kétszeres kígyó-fejékükkel, így az egész emberiség lélekállapotát és az ő saját belső lélekállapotukat mutatják, melynek a két kígyó a külső jele.

Ez a bennünk lévő két lélekelv, amit Ádámnak és Évának is nevezhetünk (Ádám a tüzes kígyó, Éva pedig a rézkígyó), szüntelenül viszályban van egymással. Ez a két elvünk szüntelenül együtt fontolgat és határoz. Önök mind képesek belső megfontolásra. A két kígyó egymás köré és az életfa köré tekeredik. Az egyik pillanatban a hímnemű elv beszél a nőneműnek, a következőben pedig szerepet cserélnek. A bennünk lévő kígyók szüntelenül támadják és vádolják egymást. A tüzes kígyó megvalósítást akar, a rézkígyó birtokot. Az alkotó és a fenntartó ösztönök szüntelenül veszekednek. És a lélekben mégis csak egyetlen érdekeltség van jelen: a fenntartás, az önfenntartás, a helytállás, a létösztön.

Így tekeredik és mászik a sziszegő kígyótest a természet porában, és Isten irgalmazzon annak, aki túl közel kerül hozzá. Önök mind ismerik e bennlakó kígyók lelki meggondolásait. Az egyik pillanatban a szívszentélybe másznak be, hogy az Önök érdekeit mérlegeljék, a következőben a főszentélyben mutatnak be áldozatot. A méreg, amit ezekben a szentélyekben készítenek, az ravaszság, taktika, agyafúrtság, melynek segítségével szándékaik kivitelezésére törekednek. A szerv, amellyel a mérget kifecskendezik, az a gége. Sok fajta méreg van és sok módszer, amellyel a mérget oda juttathatják, ahová szánták.

Van egy korszakok óta ápolgatott tudomány, melynek az a célja, hogy a két lélekkígyó hatását tökéletesítse. Ezt a tudományt nevezzük mi természet-okkultizmusnak. Aki ebben a tudományban jeleskedett, régi kultúrák idején arra a gondolatra jutott, hogy valami fémből készült kígyóképet hordjon a fején, amivel bemutatta, hogy mennyire vitte már a személyiség kifejlesztésében.

Jónéhány teremtési történet ecseteli a meglehetősen bonyolult emberi lélek születését. Ennek a születésnek mindig is két szakasza volt. Először Ádám, a tüzes kígyó született meg. Azután a rézkígyó, Éva. A tüzes kígyó az Ádámász, a gondolkodó, mely a szellem sugallatait fogja fel. A rézkígyó a Hevah, vagyis az élők anyja, tehát a sugallatokat valóra váltó elv, az előteremtő, megjelentető. Ádám és Éva tehát bennünk lévő lélekelvek.

Ha azonban a lélek visszaél hatalmas képességével, akkor elszakad a szellemtől, erőszakkal elválik a mindenségi tudattól, s bemegy a halál házába, a halálos létbe. Akkor a két elsőrendű lélekképesség szüntelenül tudatlanságban él, ennek következtében sötétségben, s így egymással viszályban. Akkor az egész rendszer, melyet a lélek vezet, elfajulásra és megkövesedésre van ítélve. Akkor az eredeti lélekdicsőségnek még látszata vagy árnyéka sem marad. Akkor a bűnös léleknek meg kell halnia, akkor szakadatlanul halálszükségben kell élnie, egy kerékhez kötözve, mely őt a dialektika szféráiban vonszolja.

Amelyik bukott lélek belátja helyzetét, miután talán már minden kísérletet megtett a felemelkedésre, eljuthat arra a pontra, amikor felteszi magának a kérdést: hogyan lehet egy bukott lelket megmenteni? Erre a kérdésre, erre az alapvető kérdésre jelenik meg a Gnózis. Erre a kérdésre felel a Gnózis. Most az a probléma, hogy a bukott lélek a Gnózis feleletét megérti-e, meg tudja-e még érteni. Ez a mi nagy, pszichológiai vizsgánk. Megérti-e a lelkünk a Gnózis beszédét, vagy sem?

A Gnózis ebben a pszichológiai pillanatban mondja a tanulónak: „Válj okossá, mint a kígyók”. Ezután várni kell, hogy a tanuló reagál-e vagy sem. Válj okossá, mint a kígyók. Milyen kígyókról van itt szó? Nem a mi két lélekelvünkre utalnak-e? Egyáltalán nem. Itt magának a Gnózisnak a kisugárzására utalnak. Az igazi Isteni Szellem arany kígyójára. És egyetlen igaz pap sem merészeli ezt a kígyót valami fémből megcsinálni, s magát azzal ékesíteni.

Ez a szellemkisugárzás, a szellemnek e tüzes lángjai szintén két alakban jelennek meg. Az első az új Ádámászt éleszti fel, a másik az új Hevaht, az új, „Isten előtt álló” lélek két nézetét. Ezt a két érintést szeráfoknak és keruboknak is nevezik: arany kígyóknak és griff-madaraknak (a rejtélyek szárnyasainak).

A griff a régi perzsa mítoszokban az a rejtélyállat, amelyik az arany hegyet őrzi. Ha a tanuló még meg tudja érteni a Gnózis hívását, akkor a szellem arany hegyéhez fordul, ahonnan a segítsége jön, Amikor pedig a boldognak-mondások szent hegyéhez közeledik, hangosan kiáltja: „Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtett mindeneket”.

Mihelyt kimondta ezt a varázsigét, azonnal körülötte lebegnek a hegy őrei, a titokzatos griffek, a kerubok. Egyikük a villám gyorsaságával és fényességével csap le rá, feltépi a tanuló mellét, s hatalmas hőséggel megégeti a kígyótűz-rendszert. A szellemtűz által így megragadott ember ekkor mintegy erős mennydörgést hall, s ebben egy hangot: „Az emberek fia és a kígyók fia. Íme én elküldelek téged, mint juhot a farkasok közé: Légy azért okos, mint a kígyók”.

A tanuló ekkor visszafordul az arany hegyről, mert felmenetelének még nem jött el az ideje. Újra a völgynek indul, s kimegy, mint valami bárány a farkasok közé, karjait keresztbe fonva az égő seb fölött, amit a griff szakított. Most szolgaként áll az új törvény „igája” alatt. Az új törvény pedig így hangzik:

„Pogányok útjára ne menjetek – ezek a közömbösek – és Szamaritánusok városába ne menjetek be – ezek azok, akik a látszatnak élnek – hanem menjetek inkább az eltévelyedett juhokhoz” – tehát azokhoz, akik lényük jellege miatt megmenthetők, s akiknek lehet segíteni. „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: Elközelgett a mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok, ördögöket űzzetek” – tehát emeljétek ki a dialektikus világot a sarkaiból.

„Ne vigyetek se aranyat, se ezüstöt, se réz-pénzt a ti erszényetekben, se útitáskát, se két ruhát, se sarut, se botot: mert méltó a munkás az ő táplálékára”. Ez azt jelenti: ne tevékenykedjetek egyetlen tekintetben sem a dialektikus birtokösztön értelmében, még ha a mindennapi eledelért való aggodalomról lenne is szó. Semmiféle birtokra ne törekedjetek, mert a világosságbirodalom szolgája megkapja, amire szüksége van.

„Amely városba vagy faluba pedig bementek, tudakozzátok meg, ki abban méltó, és ott maradjatok, amíg tovább mentek. Ha pedig bementek a házba, köszöntsétek azt: és ha méltó a ház, szálljon a ti békességtek reá. Ha pedig nem méltó, a ti békességtek rátok térjen vissza. És ha valaki nem fogad be titeket és nem hallgatja a ti beszédeteket, akkor menjetek ki abból a városból vagy házból, és lábaitok porát is verjétek le.

De óvakodjatok az emberektől, mert törvényszékekre adnak titeket, és az ő gyülekezeteikben megostoroznak titeket. Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, meneküljetek a másikba. Bizony mondom nektek, be sem jártok minden várost, míg az embernek Fia eljövend.”

Így hangzik a szent törvény a hivatott vándor számára. Ha a dolgozó e törvény szerint viselkedik, akkor a régi én, a természet két áruló kígyója abszolút halált fog halni. Az endúrista önfeláldozás áldozat az emberiség szolgálatában. És amíg a tanuló tudja, hogy még alig kezdte el a munkát, s fáradságosan városról városra és embertől emberhez fordul a hírrel: „Itt az idő! Elközelgett a mennyeknek országa”, s azt latolgatja, hogy még olyan hosszú, végtelenül hosszú út van előtte, akkor megtörténik, hogy hirtelen, mintegy csoda következtében, az arany hegyen találja magát, a szeráfok és kerubok közepette, magában a szent mindenütt-jelenlétben, s olyan szavakat hall, amilyeneket ember még nem hallott soha.

Legyetek tehát okosak, mint a kígyók! Ez az ösvény kulcsa. Hogyan kell ezt a bölcsességet megszerezniük, hogyan kell a kulcsot használniuk? Erre a kérdésre a modern rózsakereszt Iskolájában megkapják a feleletet. A szellemi Iskola a felelet megadásában látja léte jogosultságát. A válaszolás az Iskola szent kötelessége. Ha ezt a feladatot az Iskola egyik dolgozója csak egyszer is elfelejti, akkor kötelességet mulasztott.

Az Ószövetségből ismerik a zsidó nép történetét: ez az ösvényen járó tanuló története. A Szellemi Iskola a tanulóknak azt a csoportját, amely önként jelentkezett erre az útra, kivezeti Egyiptomból, a sivatagon át, az ígéret földjére. Önök tudják ezt. Éveken át mutogattuk a dialektikus élet poklának kapuit, s hagytuk, hogy eltűrjék ezt az életet. Ugyanakkor felhívtuk Önöket, hogy jöjjenek velünk az új életbe. Ez egy sivatagon, pusztán át vezető utazás, mert mindenüket ott kell hagyniuk, ami a régi „Egyiptomhoz” kötötte Önöket.

Bizonyára érthető, hogy egy ilyen sivatagi utazás sajátos és jellegzetes nehézségekkel jár. Feszültségeket és konfliktusokat okoz, amelyeket egyetlen tanuló sem kerülhet el, bonyodalmakat, amiért sokan felsóhajtanak: Mihez is kezdtem én?! Nem csoda, hogy időnként visszakívánkoznak a dialektikus élet megszokott, normális mozgalmaihoz.

Pszichológiailag tehát teljesen helyes, amit Mózes negyedik könyvében olvasunk, hogy a puszta vándorai a nádasok rengetegében morgolódni és lázadozni kezdtek. „Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és a hitvány eledelt utálja a mi lelkünk.” Aztán az van megírva, hogy az Úr, aki a népet vezette, mérges kígyókat bocsáta reájuk, amik megmardosták őket, és sokan meghaltak.

Értsük jól ezt a történetet. Aki a puszta vándora a megszabadító rejtélyek szerint, az átmeneti állapotban van. Már nem száz százalékosan dialektikus többé, míg új-emberré válásról csak kevéssé, vagy még egyáltalán nem lehet szó. Ebben az állapotban az ember még ki van téve az alulról jövő, minden erőt megfeszítő támadásnak, ugyanakkor azonban bizonyos mértékben be tudja már fogadni a Gnózis erőit.

Ha a tanuló reagál a Gnózis sugallataira, akkor világos, hogy az alulról jövő ellenkezés fokozódik.

Ha a tanuló a régi természetre hallgat, akkor a Gnózis sugallatai az ő számára mintegy mérges kígyók lesznek, mert a gnosztikus tűz rezgései diszharmonikus talajra találnak: pedig a „talaj” maga kívánta a sivatagi utat, s önkéntesen nyitotta meg magát a Gnózis számára.

Fejlődésének ebben a fázisában a tanuló mintegy két tűz között áll. Választania kell a természet ellenségessége és a szellemi halál között. Összeegyeztetés teljesen lehetetlen. Ezért teszi fel a tanuló ebben a konfliktusban a kérdést: Mit kell tennem? Ekkor szembe állítják a rézkígyóval, amelyet a keresztre szegeznek. Ha egy tanulót a pusztában megmar a szellem arany kígyója, akkor csak úgy maradhat életben, ha a rézkígyó elé áll, és azt nézi.

Önök értik ezt a jelképes beszédet. A rézkígyó elé állni és azt nézni, mialatt az a kereszten függ, azt jelenti, hogy az embernek addig kell keresztre feszítenie a léleklehetőségeket, amíg az meg nem hal. Ezzel törjük fel bennünk végképpen a természet bilincsét.

Ha Önök nem állnak így a rézkígyó elé és nem szegezik rá a szemüket, lényüket pedig mégis megnyitják a szellem arany kígyójának, tehát két urat szolgálnak, Istent és a mammont, a szellemet és a természetet, akkor Önök el lesznek választva a szellemtől. Ez aztán olyan halál, mely sokkal rettenetesebb, mint a természet halála.

Ha azonban a tanuló ezt a nagy, sivatagi tusát a szellemi hívás javára dönti el, ha ebben a nagy kísértésben képes lesz a helyes oldalon győzni, akkor belé helyezik az arany kígyótojást. Az arany kígyótojás elnyerése azt jelenti, hogy megkapta a kezdődő második születés alapvető és szerkezeti bizonyítékát. Az arany kígyótojás a mikrokozmikus térben kifejlődő új, más aurára vonatkozik. Ebben az aurában összpontosítják az új, eredeti emberalakulás minden erejét a felébresztett szellemszikra vezetése alatt. A régi aura hanyatlása (mindennel együtt, amit tartalmaz) és pusztulása folyamán és ennek mértékében éled fel és erősödik az új, arany aura.

Bizonyos pillanatban két lény él a mikrokozmoszban: az endúráló régi ember, a János-ember – és a manisoláló új ember, a Jézus-ember. Ahol találkoznak, ott a János-ember azt mondja a Jézus-emberre mutatva: „Neki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”.

Ezt magyarázza Önöknek Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője is. A madarat előkészítik az önfeláldozásra: és megállapíthatjuk, hogyan születik meg ebből az alkémiai folyamatból az új király és az új királynő, az új Ádámász és az új Hevah, tehát az új lélek.

Az új király a János-rendi szerzetest „atyjának” nevezi, mert hát nem ez váltotta-e meg őt, keletkeztette önfeláldozásával kenyérrel, vízzel és sóval, tehát az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében?

Akiket így felvesznek ebbe a csodás, kétszeres alkémiai folyamatba, akiket tehát az arany kő lovagjaivá ütnek, azoknak a következő fogadalmat kell letenniük:

„Lovag urak, esküdjetek, hogy szerzeteteket és létállapototokat semmiféle ördögnek vagy szellemnek, hanem csakis Istennek, alkotótoknak, és az ő szolgálójának, az eredeti természetnek tulajdonítjátok. Tehát a tükörszférának (a másvilágnak) egyetlen lényével sem léptek kapcsolatba; hogy gyűlölni fogtok minden fajtalankodást, nemtelenséget és viszályt, s olyan bűnökkel nem mocskoljátok be szerzeteteket és létetek fokát; hogy képességeiteket azok megsegítésére használjátok, akik megérdemlik és akiknek szükségük van rá; hogy ezt az érdemet nem fogjátok világi dicsőség és tekintély megszerzésére használni, s ezért munkátokat alacsony rangon és titokban végzitek; hogy nem akartok hosszabb életet, mint amilyet Isten szánt nektek, tehát ebben a természetben nem akartok tovább fennállni, mint ahogyan Isten elrendelte.”

V. Pistis Sophia Gnózisa

Amikor Jézus, az Úr, Keresztelő Jánosról beszél, a Krisztus-rejtélyek nagy, magasztos kinyilatkoztatójáról, a legnagyobbnak nevezi őt a próféták között, a legnagyobbnak az asszonyoktól születettek között – de hozzáteszi, hogy aki a legkisebb a mennyeknek országában, az is nagyobb nálánál. A figyelmet itt arra a két természeti birodalomra irányítják, amelyekben az emberiség menete zajlik: a haragban lévő természeti birodalomra (ahogyan Jakob Böhme nevezi), és az eredeti világosságban lévő természeti birodalomra.

Már sokat írtunk a haragban lévő birodalomról, a dialektikáról, amelyhez tartozunk, s mely mindőnket megragadott. Azt is gyakran fejtegettük, hogy milyen fejlődések lehetségesek a dialektikus természeti birodalomban, s hogyan ismétlődnek ezek szinte körökben. A kiindulópontból Önök esetleg a felhők fölé emelkednek, és mégis arra vannak ítélve, hogy bizonyos idő múltán visszatérjenek a legmélyebb talppontjukhoz, a kiindulóponthoz.

A Szellemi Iskola tanulói azt is el tudják képzelni, hogyan mehet be egy lény az örök világosság birodalmába, s hogyan haladhat ott erőről erőre és dicsőségről dicsőségre. Beláthatjuk, hogy az ilyen igaz és őszinte, dialektikus természetben született és nevelkedett kereső ebben az állapotában magyarázni kezdi a világosságbirodalom szerzetének hívását, s arra kezd törekedni, hogy természettársai figyelmét a gnosztikus hierofánsok kegyteljes fáradozására irányítsa, hogy – ha lehetséges – sokakat kimentsen a dialektikus birodalomból és bevezessen az örök világosság-birodalomba.

Teljes meggyőződéssel tanúsítjuk, hogy az ilyen kinyilatkoztató tényleg nagy próféta, és esetleg „a legnagyobb az asszonyoktól születettek között”: de minden lény, aki valóban bement a világosság birodalmába, nagyobb nálánál. Mert – az egyik még csak nyilatkozik, beszél róla, a másik meg már bement.

Mindezt a Pistis Sophia Gnózisával foglalkozó néhány gondolat bevezetéseként írtuk. Mert Krisztus evangéliuma meg akarja értetni velünk, hogy több lépést kell megtennünk, míg megvalósulhat bennünk a világosságrejtély kezdete.

Ha Önök a dialektikus természet-birodalomban vannak – és itt vannak -, akkor Önöket először a kinyilatkoztató beszéde fogja elérni. De jaj Önöknek, ha megállnak ennél! A kinyilatkoztató beszéde csak ahhoz a képességhez fordul, amellyel meg lehet érteni, fel lehet fogni, hogy mit is akar tőlünk a világosságrejtély. Ez a képessége a természetben nagyon sok léleknek nincsen meg. Ez bizonyos nyíltság az örök fénybirodalommal, a világosság birodalmával szemben, ami még jó néhány embernél megtalálható.

Megtörténhet, hogy ezt a képességet valaki a beteljesülés állapotának tartja, s ebben akar maradni, fenn akarja tartani ezt. Megtörténhet, hogy Önök e képesség alapján beszélnek a világosságrejtélyről, Krisztusról és az egész transzfigurisztikus bölcsességtanról. Lehetséges, hogy szívük meghatódottsága félreismerhetetlen, és főszentélyük sugárzása megértésről tanúskodik, mégis, éppen ekkor vannak veszélyben, mert a mennyeknek országában a legkisebb is nagyobb Önöknél – sokkal nagyobb!

Ezt az Önök által elfogadott, tehát magukévá tett „kinyilatkoztatást” (az élő vízzel való megkeresztelést) a tűzzel való keresztelésnek kell nyomon követnie, ami a harag természetének a feladását, kiürítését, elégetését jelenti, hogy egy újszülött, regenerált lény mehessen be az örök világosság birodalmába.

Ez egy előkészítő érintés, az előkészítő, a bejelentő érintése. Ez az érintés legtöbbször erőteljes támadás. Ez hozzáigazodik az országhoz, a szokásokhoz és erkölcshöz, tehát az emberiség fajtípusához. Az a célja, hogy az embert megnyissa a világosságrejtély számára, és újra hatásossá tegye az arra reagálni tudó természetes képességét.

Ha a támadás sikeres, és a természetes képesség működni kezd, akkor meg kell várni, hogy az ember megelégszik-e ennek a képességnek a működésével, vagy ennek alapján el akarja-e nyerni a tűzkeresztelőt. Ha az utóbbit akarja, akkor ez a tanuló „másnap” látja Jézust, az Urat eljönni, tehát a tanuló csak akkor nyitja meg magát igazán a Gnózis számára és lesz Pistis Sophia, vagyis olyan ember, aki az igaz hit kötelékében, a Pistisben, visszatér az ősbölcsességhez, a Sophiához. Az ilyen tanuló ennek következtében megkezdte a transzfigurálást mint folyamatot, s testileg a világosság rejtélyei előtt áll. Tanítvány lett. Az első érintés világossága most visszahúzódik tőle, s a rejtélyek világossága veszi fel őt a hatáskörébe.

Ezt a nagy, szent változást az avatott nyelven sokszor erős földrengésnek nevezik, a világban megjelenő nagy hatalomnak, nagy félelemnek, mely a tanulót elfogta. Talán megértik, hogy mit jelentenek ezek a jelölések: itt a tanulónak egy olyan, teljesen más rezgési térbe való belépéséről van szó, melynek rezgésszáma a természetterület rezgését sokszorosan felülmúlja. Ebben a megmozdulásban aztán folyamatszerűen összetörnek a legmegkövesedettebb természeti kötöttségek is. Az említett félés pedig nem félelem, hanem a tanulóban megvalósult szellemi érintés szakadatlan, önkéntelen megfigyelése és vigyázata. Az istenfélés tehát nem félelem-pszichózis, hanem a mikrokozmoszt megérintő szellemnek a magától értetődő figyelembevétele. A Szentírás azt mondja, hogy az ilyen megmozdulás a harmadik órától a kilencedikig tart, ami azt jelenti, hogy ez az érintés a névtelen isteni szeretetben kezdődik, és egy dinamikus csúcspontig fejlődik. Amikor eléri a csúcspontot, akkor a mennyek megnyílnak, és a tanuló Jézust látja mintegy a mennyekből leszállani.

Ez a jelképes beszéd azt jelenti, hogy a tűzbirodalommal, az örök világosság birodalmával való összeköttetés olyasmi, aminél végül érzékszervileg észlelhető kapcsolat, „híd” keletkezik a tanuló és a világosságrejtély között. A harmadik és a kilencedik óra közötti időt ezért vizsgának kell látnunk, amelyen azt figyelik meg, hogy a tanuló az ecsetelt elragadtatásban igazán istenfélő marad-e, vagy visszaesik régi szokáséletébe. Gyakorlatilag az a helyzet, hogy a tanuló maga építi meg a hidat a világosság birodalmához: a híd pedig az a létállapot, mely lehetővé teszi, hogy tényleg visszatérjen a világosság birodalmába. Azért mondja a gnosztikus bölcsesség, hogy az Úr elsötétíti a világosságát a tanuló előtt, hogy ez egyáltalán észrevehesse Őt.

Ezt talán meg kell magyarázni. Ha a Mozdulatlan Birodalom tökéletes világossága teljes bőségével érintené meg, akkor a tanuló azt egyáltalán nem tudná elviselni és reagálni sem tudna. A világosság azért vesz fel valami olyan állapotot, melyben a tanuló el tudja kezdeni a megváltás ösvényét.

Ez aztán a híd, vagy a köpeny, mely a tanuló vezeklési köntöse lesz, amelyben megkezdheti zarándokútját. Ez a vezeklőköntös tehát nem a szégyen jele, nem a bűnösnek a jele, hanem a kegyteljes regenerálódás ruhája. Ahogyan a tanuló halad az ösvényen, úgy fokozódik ruhája fényessége, egyre erősebb lesz a világossága.

A Krisztus-rejtélyek világosságának érintése – ezt még egyszer hangsúlyozzuk – nagyon jól és élesen megkülönböztethető a tükörszféra világosságának érintésétől. Önöknek ezt alaposan be kell látniuk, mert az ezzel kapcsolatos belátás és az ezzel egyező cselekedet annak az előfeltétele, hogy megállják a helyüket a világosságérintés viharában.

A tükörszféra világossága, ha megjelenik, először is azonnal megfelel az Önök természetes állapotának. Másodszor egyáltalán nem kelt vihart, mert közvetlenül a természetes létállapotukhoz csatlakozik: harmadszor pedig mindig is az Önök én-tudatához fordul.

A tükörszféra világossága kétségtelenül szép és magasztos szavakat mondhat Önöknek Krisztusról és birodalmáról, de ezek a beszédek teljesen megegyeznek a fátyol innenső oldalán elhangzó, Krisztussal foglalkozó prédikálással. A tükörszféra világossága a legkedvezőbb esetben sem juthat túl a fent említett kinyilatkoztató fázison. És Önök tudják: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát”.

Az örök világosságbirodalom érintését tehát azonnal fel lehet ismerni arról, hogy közönséges természetünkre kardcsapásként hat. Az egy másik természeti birodalom rezgése: ezt a természetet és az ént cseppet sem kíméli, s egyáltalán nem szép és nagyszerű, mint ahogyan a dialektikus művészet szeretné elhitetni velünk. Ellenkezőleg. Vihart kelt, hatalmas izgalmat okoz az Önök életrendszerében, és természetromboló. Az a tanuló pedig, aki képes túlélni ezt a vihart, az megkapja a világosságkincs köpenyét.

Erről a viharról még sokat lehetne írni. Nem lesz fölösleges még néhány szót váltani róla. Mindenekelőtt azért, mert sokan veszik körül magukat megtévesztő, csaló gondolatokkal és érzésekkel. Ezért bensőségesen meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy mihelyt a bejelentés, a kinyilatkoztatás fázisától a tűzkeresztség fázisa felé fordulnak, heves küzdelem tör ki Önök miatt.

A tükörszféra hierarchiája tizenkétszeres. Ez a tizenkétszeres hierarchia az emberi lipika tizenkét erején keresztül összeköttetésben áll az anyagszféra minden lényével. El lehet tehát képzelni, hogy mihelyt a tanuló az örök világosságbirodalom felé fordul és a tűzkeresztelőt keresi, nagy diszharmónia, zavar keletkezik a tizenkétszeres hierarchiával való viszonyában. Ezt a diszharmóniát a két természet közötti – „vihart” okozó – hasadás kelti. A vihar így az egész lényre kihat: a tudatra, a lélekre és a testre. Ebből a harcból kell a tanulónak a világosságköpennyel ékesített zarándokként kikerülnie.

Az örök világosságbirodalomnak három nézete van, s ezért három nagy világosságrejtélyről beszélnek. Az első rejtély a szellemi újjászületésre, a Szent Szellemnek a mikrokozmoszba való belépésére vonatkozik. A második a lélek újjászületésére vonatkozik, egy új tudat kialakítására a kígyótűz-rendszerben. A harmadik rejtély az egész lény újjászületésére vonatkozik. Ez a háromszoros átalakulás, transzfigurálás egy hatalmas folyamat, és maga is rejtély. A beteljesülésnek e rejtélyét csak azoknak nyilvánítják meg, akik méltók erre, és akik ön-szabadkőműves­ség­gel ki tudják nyitni a különböző ajtókat. Erről a nagyon is magán jellegű ügyről ezért nem szándékozunk bővebben nyilatkozni.

Sokkal inkább feladatunk felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy vannak ebben a világban követek, akik egy, kettő, három vagy négy gnosztikus erővel hatnak, dolgoznak. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan követek, akik az előkészítő érintéssel, a kinyilatkoztató érintésével hatnak. Mivel ez az erő teljesen ehhez a természethez igazodik, s mivel olyan erőről van szó, amelyiknek az önkéntelen, természetes reagálás képességét kell felélesztenie, világos, hogy ez az erő ébresztő, de soha sem romboló, összetörő hatású. Szóval: ha a rózsakereszt templomában a hallgatókat az ilyen erő hatásának vetik alá, és ez az erőkisugárzás a hallgatókat nem tudja felébreszteni, akkor nem is árthat nekik.

Ha azonban egy követ bement az első rejtélybe, akkor a hallgatóit nem csak vízzel fogja keresztelni, hanem tűzzel is: és beláttuk, hogy a tűzkeresztelő erre a természetre rendkívül összetörően és felemésztően hat. Az ilyen követ előre figyelmezteti a tanulóit, hogy nem állhatnak büntetlenül az első rejtély, a szellem ereje elé, hogy a tanuló nem hallgathatja őt minden következmény nélkül, ezt nem lehet egyszerűen érzelmesen vagy értelemmel elfogadni vagy visszautasítani. Ha valaki bármikor is akarattal vagy tudatosan közelíti meg az első rejtélyt, akkor a tűz megégeti őt.

Erre nagy nyomatékkal kell felhívnunk a figyelmüket. A rózsakereszt Iskolájában legalábbis az első rejtélyből hatnak Önökre. Ezért van a rózsakereszt előudvar-temploma elzárva a nyilvánosság elől: ide már csak komoly tanulókat engednek be. Az Iskolában szüntelenül megfigyelik a megérintetteket a saját érdekükben. A tanulók sorai közül folyamatosan eltávolítanak minden lanyhát, közömböst és méltatlant, hogy ne törjön rá az első rejtély megsemmisítő ereje.

A többinek szakadatlanul magyarázzák, hogy mit kívánnak tőlük. Egyikőnk sem elégedhet meg a nézelődéssel és a tudomásul vevéssel. A rózsakereszt Iskolájában arról van szó, hogy „mindent vagy semmit”, s így a teljes felelősséget Önökre kell hárítanunk.

Ha méltatlan ember veti alá magát az előudvarban tanulóként az első rejtély befolyásának, és elhatározza, hogy helytáll az Iskolában, akkor az első rejtély hatására a tizenkétszeres földi lipika erősebben fog működni, mint bármikor is, ennek minden következményével. Ha egy tanuló méltatlan állapotban veti alá magát a második rejtély befolyásának, akkor az idegrendszere törik össze tizenkétszeresen. Ha a harmadik rejtélynek veti alá magát méltatlanul, akkor ennek következményeit a személyiségének kell tizenkétszeresen viselnie.

A kiáramlott erő csak olyan esetekben fog kár okozása nélkül visszatérni a követhez, amelyekben az illetők nem szándékosan, nem kérkedésből, nem előre elhatározott hitetlenséggel, nem képmutatóan, gúnyosan vagy rossz szándékkal közeledtek a rejtélyekhez, és nem dacolnak azokkal.

Így mindegyikőjüknek világos, hogy aki sok figyelmeztetés után is tanulónak nevezi magát, belsőleg azonban nem az, afölött az önbizonygatása és helytállni akarása mértékében kimondják az ítéletet. A modern Szellemi Iskola minden tanulójától elvárják, hogy Pistis Sophiává váljon, vagyis aki hittudásban, tudatosan áttör az örök bölcsességhez. Az olyan tanuló feltámadáshoz vezető kapcsolatba lép a Gnózissal.

A többieknél, akik az Iskolában tartózkodnak, bukáshoz vezető dologról beszélhetünk. Íme, megmondtuk Önöknek!

VI. A Gnózis és az egyház

A modern Szellemi Iskola tanulóinak eléggé világos, hogy korszakunk egyházai és szektái kivétel nélkül a természetvallásosság béklyóiban sínylődnek. Mindenre ez a tragikus sors vár, ami ezen a világon vallással foglalkozik. Talán nem lesz fölösleges még egyszer felidézni a természetvallás lényegét és menthetetlenségét, hogy a Gnózis és az egyház viszonyáról levonhassuk a szükséges következtetéseket.

A különböző emberiség-korszakok szentírásainak tanulmányozása során felfedezzük, hogy Isten nagy, avatott küldöttei szakadatlanul visszatérésről, megtérésről beszéltek; valami elveszett hazába, az Atyának vagy Istennek nevezett lényeghez való visszatérést szorgalmaztak. Minden idők szentírásainak közleménye és üzenete a visszatérés központi gondolata körül kering.

Ha Isten az Ön atyja, akkor Ön az Ő gyermeke. Jézus Krisztus és más Nagyok tehát az Ön testvérei, és csak valami sajnálatos esemény következménye lehet, hogy különbség van köztük és Ön között. Akkor Ön bizonyára kiesett azelőtti, dicsőséges állapotából – a Szentírás tehát nem más, mint levél: „Gyertek vissza, minden meg van bocsátva és el van feledve a szeretet kegyelmében”. Jézus pedig olyasvalaki, aki a dicsőségből leszállt, hogy Önt visszavigye, s a visszatérésénél segédkezzen.

Ha ez így lenne (és köztudott, hogy napjaink vallásos embere ezt vallja), akkor az isteni fáradozás egész műve gyermekien egyszerű lenne. Olyan egyszerű, hogy az isteni üdvfáradozás megérzéséhez és megértéséhez sem különösen filozófus, sem különösen teológus agytekervények nem kellenének.

Tekintsék végig a következő fejtegetéseket és a nekik megfelelő viselkedésmintákat. A dolgokat különböző színekben ecseteljük ugyan, de azonnal felismerhetik, hogy az érintett vallásos vélekedések minden különbsége csak látszat.

1. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az ő gyermeke vagyok. Bukott gyermek vagyok. Hazám feledésbe merült, most azonban vissza akarok menni. Tisztelettel segítséget kérek. Az Atya elküldi fiát. A fiú segítségével felvesznek engem a kegyelem szövetségébe. Megnyugodhatok, mert ebben a kegyelemkapcsolatban végül haza jutok. A kegyelem szövetségében való megmaradásnak bizonyos feltételei vannak az erkölcs, az ismeretek és az ész területén. Ha alávetem magamat ennek a törvénynek, akkor – ha eljön az ideje – beteljesedik bennem a törvény Ura.

2. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az ő gyermeke vagyok. Mi mindnyájan egyazon Atya gyermekei vagyunk. Én egy bukott gyermek vagyok, s környezetem, világom is bukott, eltávolodott világ. Ha most aztán felemelem a fejemet, önfeláldozással és felebaráti szeretettel a világnak szentelem magamat, azzal a szándékkal, hogy a világot is feltámogatom, akkor magamat és világomat összeegyeztetem az isteni törvényekkel. A világnak és emberiségmenetnek ebben a tevékenységében aztán minden újra egyesül az Atyával.

3. Van egy Isten. Ő az Atyám. Az Ő gyermeke vagyok, de bukott gyermek, és már semmit sem tudok az Atyáról és a hazáról. Sötétségben és nyomorban élek, a szomorúság és bűn világában. Amikor jót akarok, akkor is rosszat teszek. Szóval bennem és körülöttem a pokol. Teljesen megrekedtem. Nem látok kiutat, és majdnem rosszul leszek az unalomtól. A szórakozásba, a művészetbe, a szerelembe, a feledésbe menekülök. Később ebből a feledésből adódik majd a megváltás.

4. Van egy Isten. Ő az Atyám. Én az ő gyermeke vagyok. Hol van Isten, és honnan buktam le? Ő a láthatatlanban van, én pedig a láthatatlanban voltam. Hol van ez a láthatatlan? Természetesen a másvilágon. Én azonban nem akarok várni, míg természetes úton jutok el a túlvilág országába, hanem már most, vagy legalább is mihelyt lehetséges, tudatosan akarok tevékenykedni ott is. Hogyan kaphatom meg ezt a kettős tudatot? A bennem rejlő, szunnyadó képességek fejlesztésével. Ha ez sikerül, akkor a világosságban fogok járni, mint Ő maga is a világosságban van.

5. Van egy Isten. Ő az Ön Atyja, s minden Magasztos az Ön testvére. Ön egy eltávolodott, bukott gyermek. De ez a bukottság nem tényleges állapot. Ön ezt a bukást azonnal feltámadásra változtathatja. Hogyan? Azzal, hogy ugyanúgy szeret, ahogyan az Atya szereti Önt. Ha ezt teszi, akkor rezgésváltozás történik. A szeretetnek ez az alapvető törvénye újra helyreállítja az Ön lénye alapvető rezgéseit. Ha ezt teszi, akkor minden rendbe jön. Nem mondta-e, hogy „mielőtt kiáltasz, én felelek”? Ha ezt megvalósítja, akkor a tengeren fog járni, ahogyan Ő tette. Kenyeret fog megsokszorozni, ahogyan Ő tette, szóval: mindenre képes lesz, amire Ő képes volt, mindene meglesz, amije Neki volt. Nem hal meg többé, mert az örökkévalóság egyesült az idővel. A másvilág ez a világ – és ez a világ a másvilág, bárhonnan nézi is. Ön akkor mester, a Távol-Keleten és a Közel-Nyugaton is, egész lényének mestere, és Ön is Isten lett. Mert ha Isten az Ön Atyja, akkor Ön az Ő gyermeke: és minden gyermeknek joga van az atyai örökségre. Ezt minden gyerek tudja. Gyermekien egyszerű ez, egyszerűbb nem is lehet. Terülj asztalkám. Keresi a varázsigét? Rezgésváltoztatás.

Ha áttekinti a vallásos vagy vallásos-ezoterikus életnek e példáit, melyeket vég nélkül szaporíthatnánk, akkor észreveszi, hogy az emberiség ezt a „visszatérést”, amelyről a szent nyelv beszél, animisztikusan érti, magyarázza és éli át. Az „Isten – ember – halhatatlanság” a természetvallásosságban olyan vonal, amely felülről lefelé vezet, majd talppontjától megint felfelé fordul. Azt állítják, hogy Ön Isten eltorzult tükörképe. Ezért Isten (e gondolatmenet szerint) az Ön igazi természetének mintapéldánya, mert Ön az Ő gyermeke. Ennek következtében (e vélekedés eredményeként) a mi világunk Isten (és gyermekeinek) lakóhelye. Isten a világ láthatatlan részében lakik, mi meg itt.

Ha meggondoljuk, hogy az emberiség már néhány millió éve ápolja ezt a gondolatmenetet, akkor el tudjuk képzelni, hogy természetünk úgynevezett láthatatlan részében csak úgy hemzsegnek a „megtestesült” mintapéldányok. Ha gondolatban bizonyos képet alkotunk, amelyet aztán szakadatlanul táplálunk és megelevenítünk, minden erőnkből, minden imádatunkkal, s ezt a képet Jézusnak vagy Buddhának nevezzük, akkor elképzelhető, hogy végeláthatatlan idők múlva ennek mi lesz a következménye.

Lássák már be, hogy milyen engedelmesen fáradoznak mindannyian ezeknek a „faragott” képeknek a fenntartásán. Ha ebben együttműködnek a többiekkel, akkor ez megköti Önöket. Le kell bontaniuk magukban és maguk körül a természetvallásosság egész panteonját, összes isteneit. Ebben a tekintetben határozottan elutasító állásponthoz kell átküzdeniük magukat. Mert nagyon gyalázatosan becsapják Önöket.

Ebből arra következtethetünk, hogy az ember – legyen akár misztikus, akár okkultista – a saját megjavított kiadását vetíti a jövőbe valami vallási, okkult vagy humanista prototípus segítségével. Tehát minden emberi törekvés animista, azaz a folyamatában természet szerinti önfenntartás és az „én” helytállási törekvése: mindegy, hogy a megváltást érthetetlen kegyelemnek vagy felülről vezetett fejlődési folyamatnak tartják-e. Egyre megy tehát, hogy azt mondják-e: „vissza kell térnem a szeretet alapvető törvényéhez”, vagy azt, hogy „Jézus Krisztus kegyelme megmentett engem”, mert a visszatérést természettörvénynek nézik. Önnek azonban el kell búcsúznia ezektől a vallásos vagy okkult megtévesztésektől, mert ezek az Ön megsemmisítői. Amikor megtévesztésről vagy ámításról beszélünk, akkor ne valótlan rögeszmékre gondoljon, lehetetlen elképzelésekre, mert a láthatatlanban lévő prototípusaink – és mindaz, ami ezekből kiindul és amit ezek fenntartanak – nagyon is valóságos dolog.

Ámításról és megtévesztésről beszélünk, ha Ön azt hiszi, hogy prototípusai szolgálásával megszabadul a szenvedéstől és a bosszúságtól vagy a keréktől. Azért ajánlja Önnek a Szellemi Iskola, hogy teljesen szabadítsa meg magát az álszórakozásaitól és időtöltéseitől, hogy mindennel tökéletesen szakítson, amit ebben a tekintetben éltet. Az egész vallási életet az egyházakban, szektákban és ezoterikus egyletekben, az egész misztikus beállítottságot gyökerestől ki kell tépni. A szokás minden ezzel kapcsolatos ösztönének megálljt kell kiáltania, hogy erősítse elhatározását, amellyel az animizmust mindenütt felfedi, ahol terpeszkedik.

A napokban reggeli imát közvetített a rádió, és a lelkész valahogy így imádkozott: „Kedves Atyánk a mennyekben, mi, gyermekeid, eléd járulunk ezen a nagyszerű tavaszi napon, hogy megköszönjük Neked ezt a csodaszép időt, mely oly vidámmá tesz bennünket, és sejteti velünk, hogy milyen pompás lehet Nálad.”

Ha ilyesmit hallunk magukat krisztocentrikusnak nevező teológusoktól, akkor ezzel azt bizonyítják, hogy nagyon erősen hozzá vannak kötözve a természetistenhez. Semmi kifogásunk a tavaszi napsütés ellen. Ki ne tartaná azt kellemesnek? Ki ne vidulna fel tőle? Mindössze azt kifogásoljuk, hogy mennyei Atyánkat és Jézus Krisztust ilyen hangsúllyal valami egyszerű természeti folyamattal hozzák kapcsolatba.

Mi a Gnózisról írunk Önnek, az igaz élet örök valóságáról. Több oldalról is rá szeretnénk világítani, hogy milyen áthidalhatatlan szakadék tátong közötte és a mi életünk között – a Szentírás Krisztusa és az egyház Krisztusa között -, hogy mekkora különbség van a kenyereket csodásan megszaporító Krisztus és a Távol-Kelet mestereinél ebédelő társaság között – a mennyei Atya és a tavaszi jó idő természetistene között.

Engedje meg, hogy megmutassuk Önnek a Gnózis hívását és szándékát, hogy megérthesse Isten örök bőségének üdvüzenetét.

Néhány emberben két természet van jelen. Az egyik ebből a világból való, a másik azonban nem, hanem azt ez a világ fogva tartja. Ezt a magasabb, fogoly természetet meg kell szabadítani, meg kell váltani az érzékek világától. Csak ez a magasabb természet az isteni természet származéka, mely nagyon eltorzult helyzetben, számtalan isteni életcsíra formájában van szétszórva az emberiség között. Az isteni életcsírákat egy szent módszer segítségével meg lehet szabadítani és vissza lehet vezetni az ősforráshoz.

A Gnózisnak az a szándéka, hogy a vele rokon természeteknek tudatossá tegye a rendeltetésüket, s visszavezesse őket az isteni élet tökéletességébe. Emiatt minden gnosztikus tan óva int a fajvallásosságtól és a fajok szentírásaitól, ahogyan az például az Ószövetségben van lefektetve. Mert a fajvallások visszaélnek az Egyetemes Tannal, a saját céljaikra használják fel, olyan célokra, melyek mindig is ennek a világnak a keretein belül maradtak. Az Ószövetség istene abszolút természetisten, egy Demiurgosz, és az Újszövetség Istenével teljesen ellentétes.

A Szentírás a Gnózissal rokon természetűket (tehát nem ennek a természetnek a dialektikus személyiségét) nevezi Isten gyermekeinek, s csak ezeket a gyermekeket lehet a teljes, gnosztikus értelemben megváltani.

A dialektikus természet csak azt teheti, hogy a természetistennel, a Demiurgosszal szemben, az idő és a kerék fordulatainak keretén belül ideiglenesen a helyét változtatja, hogy saját természete középpontjával – bizonyos mértékben – más viszonyba kerüljön. Ezért teljesen értelmetlen dolog a dialektikus természettel az isteni természet bőségére törekedni. Ezért céltalan dolog az is, ha az ember a dialektikus természetben az isteni természet bölcsességével fárasztja és terheli önmagát.

Isten bőségének bölcsessége mindenképpen rejtve marad minden dialektikus ember számára, s nem hozhatják el azt sem a Távol-Kelet, sem a Közel-Nyugat mesterei. A Gnózis bölcsessége nem hagy erőszakot elkövetni önmagán. A magasabb természet bölcsességét csak a magasabb természet tudja begyűjteni és megtartani. Azért mondja az Újszövetség szent beszéde joggal, hogy „aki azt mondja, hogy bölcs, de nem cselekszik úgy, bolond az”.

Gnosztikus filozófiáról beszélni tehát lehetetlen: ilyen nincs – és minden más, amit filozófiának neveznek, fölösleges és félrevezető. Isten bőségének bölcsességét csak átélni, tapasztalni lehet. A filozófia találgatás.

A magasabb természet megváltásra vágyakozik, s ezt a vágyakozást értjük mi bölcsességtanon. Ha a fogoly szellemszikra megváltásra vágyik, ha a magasabb természet észreveszi szegénységét a fogságban, akkor ebben a vágyó kívánságban örökölni fogja a bölcsesség üdvösségét. Ezért csakis az bölcs, aki bejárja az ösvényt.

Mi tehát önmagunk teljes forradalmasítása révén, esküvel visszautasítunk minden vallást, minden okkultizmust, minden humanizmust, minden filozófiát, a megtévesztés minden formáját, és az isteni életcsírának a szellem ősforrásával való egyesülésére törekszünk. Ez a törekvés egy mindennapi párbaj a saját dialektikus természetünkkel, amelynek fel kell adnia a magasabb természeten való uralkodását, mégpedig önkéntes elhalással. Ön csak akkor fogja tapasztalni a Gnózist, ha ezt a törekvést siker koronázza.

Így három életvitel között választhatunk:

szüntelenül szolgálni a természetistent, a Demiurgoszt;

a Gnózisról filozofálni, vagy ennek megfelelő misztikus találgatásokba veszni;

teljesen magunkra vállalni az ösvényt.

Az első két életvitel teljesen egyforma. Csak a harmadik megszabadító. Ezért állapítja meg a Szentírás, hogy a hitnek cselekedetekkel kell együtt járnia, s csak ezek által lesz tökéletes. Azért mondja Pál az 1. Kor. 8-ban: „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell; hanem ha valaki az Istent szereti, az ismertetik őtőle”.

Minden tudás ebből a természetből való. Ha valaki Istenhez, vagyis a Gnózishoz közeledik, akkor azt mondja, mint Rózsakereszt Keresztély: minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk. Nem nekünk kell Istent felismernünk, hanem neki minket. A szellemnek be kell vonulnia a mikrokozmoszunkba. Csak ha ez a szellem bennünk van, akkor birtokoljuk a bölcsességet – egy perccel sem előbb.

Szabaduljon meg a bálványaitól, és lépjen az ösvényre. Akkor bölcs lesz. Akkor Istent fogja szolgálni. Nem az Ön bölcsességével, hanem a nagyon is valóságos cselekedeteivel.

VII. A Gnózis és a költők meg gondolkodók

Az olvasó valószínűleg nagyon jól tudja, hogy a Gnózist, vagyis az isteni egységet, szabadságot és szeretetet nem lehet megközelíteni természetvallásos vagy természetokkult élettel és törekvéssel, sem misztikus meghatódottsággal, sem filozófiai találgatásokkal. Aki ezt belátta, s szemét mégis mély, belső ösztönből „a hegyekre emeli, ahonnan segítsége jön”, s ebben nem csügged el, az megszabadítja magát minden hagyományos misztikus, okkult és humánus tévedéstől, hogy helyet készítsen a szabad kőművesség egyetlen igazi transzfigurisztikus folyamatának.

Az utóbbi évek tapasztalata azt mutatja, hogy sok tanulónak és érdeklődőnek, akinek tudomására jut a modern Szellemi Iskolából kiinduló, megszabadulásra sürgető felhívás, nagyon nehezére esik megérteni ezt az üzenetet. Ez nem nemzeti jellegű, hanem nemzetközileg megfigyelhető jelenség. Kitűnik, hogy a legnagyobb idegenkedés és zavar keletkezik, ha a transzfigurisztikus örömhírt hirdetik.

Ön tudja, hogy Nikodémus nagy, gyerekes tudatlanságról tanúskodik, amikor Jézus, az Úr, az újjászületésről és ennek megváltó útjairól beszél. „Te Izrael tanítója vagy, és nem tudod ezeket”, veti szemére Jézus Nikodémusnak: mi pedig talán hajlamosak vagyunk fölényes mosollyal nyugtázni ezt a tudatlanságot. Engedje meg, hogy megmondjuk Önnek: az egész világ, és a modern Szellemi Iskola előudvara is számtalan Nikodémus-természettel van tele.

Önöknek jó eszük van, és szeretetteljes szívük… és mégis… minden erőfeszítés mellett is csak néhányan kapnak a legjobb esetben is zavaros fogalmat a transzfigurálás útjairól. Ez a zavar, a felfogás hiányossága mindenekelőtt a gyakorlatban mutatkozik meg, ha tényleg kísérletet tesznek az ösvény bejárására.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy tulajdonképpen hogyan jöhetett létre ez a tudatgátlás. Mert valóban, csaknem minden életben hiányzik valami láncszem, s így az üdv útjai beláthatatlanok maradnak. Olyan ez, mintha az agyközpontok egyike megsérült volna, mintha közönséges érzékelő-képességeinkből elveszett volna valami, s így az adott esetben mind Nikodémus módján reagálunk, tehát gyerekesen.

Nem hangzik kellemesen a megállapítás, hogy az emberiség ebben a dologban csökkent mértékben beszámítható. Kétségtelen, hogy Krisztus figyelembe vette ezt, amikor azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek”.

Figyelje meg, hogy egy dialektikus létkorszakban sehol nincsenek állandó értékek és tulajdonságok. A dialektikában minden a változásnak van alávetve. Így van ez a mi világosságra, igazságra és valóságra való fogékonyságunkkal is. Amikor egy kozmikus forradalom után a dialektikus emberiség maradékát megint a kerékhez kötözik, és ez a maradék úgyszólván új lehetőségeket kap a megszabadulásra, akkor az isteni élettel szembeni fogékonyságát – dialektikus szempontból – eszményinek nevezhetnénk. Ahogyan azonban az idő halad, és az ember nem ragadja meg az alkalmakat, úgy csökken ez a fogékonyság, míg végül teljesen el nem tűnik.

Aki ezt a fogékonyságot elveszítette, annak nemcsak egy új megtestesülésre kell várnia, hanem egy új kozmikus forradalom virradatára is, mert az igazi isteni élet benyomásaira való fogékonyságot nem lehet a születéssel megszerezni. Ez Önnek vagy még megvan, vagy már nincsen. Ha még megvan, akkor legyen tudatában, hogy ez nem elveszíthetetlen. Tudományos tény ugyanis, hogy a Gnózissal való kapcsolatra az emberek egyre csekélyebb mértékben bizonyulnak alkalmasnak. Emiatt hangzik el a hívás kényszerítően, intően és ösztönzően. Ezért hirdetik az „itt az időt”. Ez azoknak szól, akik még tudnak reagálni rá, s a hívás mögött az a határozott tudás áll, hogy a reagálás képessége egyre csökken.

Amikor tehát felhangzik ez a dinamikus hívás, és csodálkozva kérdezik, hogy miért kell tulajdonképpen ez az erőltetés, akkor teljes biztonsággal válaszolhatjuk, hogy e mögött az a kívánság rejlik, hogy segítsenek Önnek, ameddig lehetséges. Ezért van az ilyen művekben, mint a miénk, szüntelen mozgás, mindig forradalmi hangulat, s ezért indítanak szakadatlanul akciókat, hogy felébresszék Önöket.

Bizonyára tudja, hogy a szem recehártyáján van egy vakfolt, mely egyáltalán nem reagálóképes. Ha az ember becsukja az egyik szemét, és a másikat lassan a csukott szem felé fordítja, akkor az egyik helyzetben az előtte lévő kép bizonyos részét nem látja, mert annak vetülete éppen a vakfoltra esik. Könnyen elképzelhető, hogy a fej, a szív és a gerincrendszer több központja is „vak” lehet vagy megvakulhat bizonyos rezgésekkel és sugallatokkal szemben. Akinél ez az állapot bekövetkezett, annak már nem lehet segíteni. Ha tehát az érzékszervek a megváltó élet benyomásait képtelenek felvenni, akkor az puszta természeti folyamat. Ehhez az érzékszervi képtelenséghez minden ember eljut, aki életről életre a vízszintes síkon mozog. Az is érthető, hogy e világrend hierarchiájának érdekében áll az embert a lehető leggyorsabban képtelenné tenni. Mert ha egy emberélet elérte ezt a fázist, akkor a dialektikus hierarchiának már semmitől sem kell tartania. Ez az emberélet már nem menekülhet meg előle!

Két kozmikus forradalom között tehát egyrészt a fogékonyság természetes csökkenésének folyamatát látjuk kifejlődni, másrészt pedig a dialektikus hierarchia fokozott tevékenységét, hogy a romlásnak ezt a folyamatát felgyorsítsa. A világ hierarchiájának módszere teljesen átlátszó.

Képzelje el, hogy Önt valaki tekintélynek tartja, s Ön a tekintélyét kihasználva az illetőt kizsákmányolja. Ha Ön egyszer felfedezi, hogy rabszolgája fogékony olyan benyomásokra, amelyek kivonhatják őt az Ön uralma alól, akkor olyan eljárásokat eszel ki, amelyek rabszolgáját elszigetelik a megszabadulásra ébresztő impulzusoktól. Hogyan fogja ezt megtenni? Kétféleképpen: kívülről és belülről.

Vannak például olyan transzfigurisztikus impulzusok, amelyeket minden lehető módon odaadtak az emberiségnek, hogy rabszolgákat szabadítsanak meg. Erre Ön hatalmába keríti ezeket az impulzusokat, és a saját magyarázatával látja el őket. Ha az impulzusok könyvekben jelentek meg, akkor ezeket betiltja vagy elégetteti. Ha ezt nem teheti meg, akkor tartalmukat minden elképzelhető módon eltorzítja, majd intézményeket hoz létre, melyek színleg ezeket a könyveket választják életük alapjául. Így már meríthet belőlük és prédikálhat róluk amit akar, s egész tudományágat hozhat létre, hogy a veszélyt a vízszintes vonalon kirezegtesse, míg el nem hal. A rabszolga pedig azt hiszi, hogy mindig az élet beszédét hallja: a zsinórokat azonban Ön húzogatja.

Ha ez a külső módszer már nem elég, akkor a rabszolgát a tudata székhelyén támadják meg, tehát a vérében. A vért születéssel és mágiával elködösítik és sötétben tartják, s a rabszolga ettől a kétszeres bilincstől nem szabadulhat.

Belátjuk tehát, hogy a természetes folyamaton kívül (melynek mindannyian alá vagyunk vetve), a vérünk is (mások által) megmérgeződik, és érdeklődésünk tárgyát szándékosan eltorzítják. Ebben a tekintetben senki se vélje magát teljesen épnek. A szakadatlan vérkeveredés miatt mindannyian összeköttetésben vagyunk egymással, embertársainkkal, úgy hogy az embereknek az a tömege, amely manapság is kiszolgáltatja magát az egyházi mágia vérmérgezésének, befolyását a mi életünkben is érvényesíti.

Ha figyelembe veszi a tényt, hogy az egész emberi gondolkodást évszázadok óta dialektikus irányba hajlítják és majdnem minden transzfigurisztikus felhívást hatalmukba kerítettek, hogy a fent említett módon denaturálják, elfajítsák, akkor el tudja képzelni, hogy miért értjük meg olyan nehezen az üdv hívó hangját, és miért reagálunk az életre hívó szóra nikodémusokként.

A hanyatlás természetes folyamata mellé ráadásul még meg is vagyunk csonkítva, szándékosan meg vagyunk gyalázva. Ezért sürget az idő. A modern Szellemi Iskola igaz tanulóinál még található egy bizonyos reagálási képesség, de felvevőképességük szüntelenül csökken. Ezért nem lankad a Szellemi Iskola abban a munkában, hogy feltárja Önnek az igazságot, s Önt reagálásra ösztökélje.

Évről-évre, újra meg újra magyarázzuk, hogy az átalakulásra, a transzfigurálásra való felhívás nem az Iskola szolgáinak találmánya, hanem olyan hívás, mely kezdettől fogva jelen volt. És figyelmüket gyakran tereljük minden idők avatott és szentelt nyelvére és beszédeire, hogy közleményeinket alátámasszuk és bizonyítsuk.

A tény miatt azonban, hogy éppen a Szentírás az a tárgy, ami iránt az egyházi mágia annyira érdeklődik és amit eltorzít, megtörténhet, hogy amikor a Szentírást a mi szempontunkból magyarázzuk, Ön azt mondja: „A Maguk nézete ugyan így fest, de emezeknek vagy amazoknak más a véleményük minderről”. Így elkezdik a különböző felfogásokat fontolgatni, mindenféle vizsgálatokba és összehasonlításokba merülnek, s ennek következtében a nyomot örökre elveszítik. Az ötletek sokasága is hozzátartozik a világ hierarchiájának rabszolgatartó módszeréhez.

Mégsem lankad fáradozásunk, hogy felébresszük Önt. Fejtegetéseink alátámasztása érdekében nem állunk meg a Szentírás vizsgálatánál, hanem figyelmünket most azokra a költőkre és gondolkodókra irányítjuk, akik a transzfigurálás megcáfolhatatlan igazságáról és szükségességéről beszéltek és tanúskodtak. Itt már helyszűke miatt sem lehet mindent felsorolni. Csak egy kis ízelítővel szolgálunk, figyelmét ezekre a nagy tanúkra terelvén, hogy foglalkozhasson velük, ha ösztönözve érzi rá magát.

Szeretnénk újra rámutatni a szent célra, mely e világ bölcsei elől el van rejtve. Ha Ön meg tudja találni az elveszett fonalat, ha megint be tudja illeszteni a hiányzó láncszemet, akkor a felhívás Önnél nem volt hiábavaló.

Nem várják el, hogy Ön mintegy egyetlen pillantásra belássa az isteni élet teljes bőségét. A kapcsolat helyreállításáról van szó – az újjászületésről. Ha az új gyermekségnek még csak a pólyáiban lenne is, már többet érne azoknál, akik e természet legnagyobb tudatának birtokában vannak. Mert: „Ami e természet bölcsei és értelmesei elől el van rejtve, az megjelentetik Isten gyermekeinek”.

Figyelmét először Dantéra tereljük, a középkor nagy költőjére. Lehetséges, hogy könyvszekrényében megvan Dante mesterműve, az Isteni színjáték. Talán el is olvasta. De megértette-e, hogy ez a mű az üdvhöz vezető, igazi utat fejtegeti? Dante leírása a pokolról, a tisztulás hegyéről és a Paradicsomról nem önkényes, költői, fantasztikus álom, hanem az átalakulás, a transzfiguráció ösvényének élő megtestesülése.

Az Infernó, a pokol szakaszaiban Dante a dialektikus élet poklát és ennek következményeit ecseteli. A Purgatóriumban, a tisztítótűzben azt ábrázolja, hogyan lehet önelhalással megszabadítani a szellemmagot, mint az új élet alapját. A Paradicsomban pedig Isten birodalmát tárja elénk.

Aki bensőjében még alkalmas rá, hogy ezt a művet eredeti világosságában tanulmányozza, az kétségtelenül meglátja benne az Egyetemes Tan tükröződését. Ha Ön tényleg olvasott embernek nevezhető, s ha a szellemi fény még képes behatolni Önbe, akkor csaknem érthetetlen, ha az Isteni Színjáték üzenetét még nem értette meg, s a benne rejlő kincseket nem ásta ki.

A mű három főszereplője Dante, Vergilius és Beatrice.

Dante a küzdő mikrokozmosz, a teljes rendszer, mely bizonyos pillanatban felfedezi, hogy a dialektikába száműzték, s itt megérinti a Gnózis hívása.

Vergilius a dialektikus én, a természet valódi énje, a dialektikus tudat.

Dante Vergilius vezetése alatt átvonul az infernón, s felfedezi ennek a világnak a pokoli állapotát és megtört valóságát. Aztán – továbbra is Vergilius vezetésével – áttör a purgatóriumhoz, az én-elhalás világához. Amikor pedig a tisztulásnak ezt a hegyét a legmagasabb csúcsáig megmássza, elszenvedi és felássa, akkor Vergilius egyedül hagyja. A földi énnek, a természet énjének meg kell halnia: ez nem léphet be az új földre. Ahol Jézus megjelenik, ott Jánosnak alá kell hanyatlania.

És íme, alig tűnt el Vergilius, Dante előtt áll a másik, Beatrice. Beatrice jelentése: a boldoggá tevő, az igazi mennyei másik, az új alak, mely megjelenik, ha a földi én eltűnt; az örök öröm maga! Beatrice a Gnózis, az örökké boldoggá tévő.

Nagyon szívesen írnánk részletesebben a csodás Isteni Színjátékról, de az idő sürget, s Önnek magának kell áttörnie a világossághoz.

Ezért még csak Baconra utalunk (a Shakespeare mögött álló, nagy jelenségre), Jakob Böhmére, Walt Whitmanra, a transzfigurizmus tanúinak hosszú sorából önkényesen kiválasztott három Nagyra. Mind az Isteni Színjáték tagadhatatlan igazságát bizonyítják.

Aki – írja Bacon „a másikkal” találkozott, az gazdag, s a kulcs birtokában szüntelenül rendelkezhet örök kincseivel. A Szellemi Iskola szakadatlanul azzal próbálkozik, hogy Önnek is kezébe adja a kulcsot, az elveszített fonalat, mert a kulcsot Önnek magának kell alkalmaznia.

Ezért mondja Böhme: „Szellemi ismeretet egyik értelem nem adhat át a másiknak: azt mindegyiknek magának kell keresnie, Isten szellemében: ez a Gnózis”. Whitman is ezt bizonygatja: „A bölcsességet a bölcs nem tudja átruházni olyanra, akinek nincsen meg”.

Mindez azt bizonyítja, hogy mindenféle filozófia csak találgatás. Aki nem tör át a világossághoz, annak nincsen semmije, és nem tud semmit. A tanulónak ki kell emelkednie minden dialektikus tudásból, hogy hozzájuthasson az Istennel való rejtett kapcsolathoz. Csak akkor megy be a Paradicsomba, csak akkor egyesül a Gnózissal, ha megtalálja Beatricét.

A tanuló tehát mindent maga mögött hagy, szakít egész megtévesztő életével, s belső meggyőződésből mondja a klasszikus spanyol megvilágosultnak, a Kereszt Szent Jánosának szavait:

„Ha pedig tudni akarod:

a legnagyobb bölcsesség

magában Isten lényében rejlik,

Az Ő kegyelmének jele

a természet minden ismeretétől és tudásától való megváltás.”

VIII. A Gnózis mint ősprána

Ezen a létterületen minden lény „erőket” használ el és maga is erőket termel. Mindannyian elhasználunk bizonyos életerőket, és termelünk is életerőket. Mikrokozmoszunk mindenféle kozmikus erők vevőkészüléke. Ezeket az erőket átalakítjuk, részben saját használatra, létünk háztartása javára, részben pedig azért, hogy másoknak ajándékozzuk őket. Továbbá azt is tudjuk, hogy ebben az életháztartásban az egyensúly megzavarodott, ami miatt az élet nem egyre nagyobb szépségben bontakozik ki, hanem legfeljebb – görcsös rángatódzásokkal és tragikus változásokkal – megpróbálja fenntartani magát.

Itt élünk, holott tudjuk, hogy csak valami mikrokozmosz részét képezzük: valami közjáték vagyunk. Egész életünk, napról-napra, évről-évre közjátékok sorozata, olyan eseményeké, melyek saját létünk zavarainak, vagy mások léte nehézségeinek következményei, amelyekbe belerántanak minket vagy amelyekbe belesodródunk, s amelyek elől gyakran nem tudunk kitérni. Küzdenünk kell az életünkért. Életünk minden pillanatban a helytállás, az önfenntartás élete.

Ön ezt „életnek” nevezi. Ha azonban felkutatja ennek az értelmét, megdermed az ijedségtől. Alig jelenünk meg ebben az életben, máris minden arra irányul, hogy felvértezzük magunkat az élet „ellen”. Ittartózkodásuk idején pedig sokan mindent megtesznek, hogy természetvallási vagy okkult módszerekkel felvértezzék magukat a másvilági élet ellen.

Ön nem él, hanem létezik, s e létért minden pillanatban küzdenie kell. A létben tervet, célt, értelmet, isteni rendet vél megpillantani. Hogyan lehetséges, hogy Ön olyasmit vél látni, ami nincsen? Honnan van az, hogy szüntelenül valami olyan jövőre számít, mely soha sem jön el? Miért van az, hogy megmarad ebben az önámításban, hogy nem lát át ezen a csaláson?

Létünk szenvedés, fáradság és bosszúság. Így volt ez elődeinkkel, így van ez velünk, s így lesz ez a következő nemzedékekkel is. Az egész világtörténelem, pirkadatától, az ősidőktől a mai napig is azt bizonyítja, hogy a lét sohasem kászálódhat ki a szenvedésből, fáradságból és bosszúságból, az ámításból, csalódásból, dialektikából, sem itt, sem pedig a másvilágon. Ha ezt a sziklaszilárd valóságot valaki nem hajlandó elismerni, még nem képes elismerni, akkor a Gnózisnak az ő számára semmi mondanivalója sincsen.

Ha Ön felismer valamit ebből a valóságból, akkor belülről, önkéntelenül arra kényszerül, hogy keresse az élet értelmét. Akkor megtudja, hogy az „élet” nem egyenlő a „léttel”. A létet nem lehet életre cserélni, mint ahogyan az életből sem lehet létet csinálni. Ha mikrokozmoszunkat a lét szempontjából vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk: mi nem élünk – létünk csak életkáprázat. Ha mikrokozmoszunkat az élet szempontjából tudnánk vizsgálni, akkor felfedeznénk, hogy meghaltunk, hogy az élet számára abszolút halottak vagyunk. Mikrokozmoszunkban valami meghalt, s e halál következtében valami más keletkezett. Ha a halottat újra fel lehetne éleszteni, akkor a lét és a létező eltűnne, és maga az élet jelenne meg. A létet és a létezőt Ön nem tudja életté változtatni. Amíg ezzel kísérletezik, addig az élet a sírjában marad. Ha azonban a létet és a létezőt sírba fektetik, de nem a természet halála által, hanem szerkezetileg és alapvetően, akkor az élet kiemelkedik a sírból. Ez az egyetlen és kizárólagos értelme a húsvéti örömhírnek, az evangéliumnak.

A létet és az életet lehetetlen kiegyeztetni egymással. A lét korszakok óta tartó fáradozása, hogy megragadja az életet, a lét jellegéből, a „szenvedés-fáradság-bosszúság”-ból magyarázható. A lét hiába próbál a jellegétől vallásos, okkult, humanista vagy anyagi módszerekkel megszabadulni, nem sikerül neki. Ha Ön ezzel nem ért egyet, akkor nem kell hajba kapnunk vagy vitatkoznunk. Akkor inkább teljesen hagyjuk nyugton egymást: akkor mindegyikőnk menjen az útjára, s ha eljön az ideje, mindkét álláspontnak fel fogjuk fedezni az eredményeit.

Ezeket a dolgokat azért írjuk Önnek, mert felfedeztük az élet értelmét, és szívesen segédkeznénk egész mikrokozmoszának a szenvedéstől, fáradozástól és bosszúságtól való megváltásánál. Ha Önnek így segíteni lehet, akkor azt is tudja, hogy mi a létnek és a létezőnek a sírba fektetésén fáradozunk: mert ez a sírba fektetés az élet feltámadásának az előfeltétele.

Minden mikrokozmosz életerőt vesz fel, mondottuk, és mindegyik termel is életerőt. Ezt a léthez szükséges erőt a régiek pránának nevezték. Ezt a szót életanyaggal, az „élet kenyerével” fordíthatjuk. Több különböző fajtájú prána van. Úgy értjük ezt, hogy ennek az ősanyagnak korlátlan számú állapota lehetséges. Osszuk ezeket az állapotokat két csoportra. Beszéljünk léterőről és életerőről, vagy pránáról és őspránáról, vagy – mint a Szentírás – a veszendőbe menő eledelről, valamint az élet kenyeréről.

Amikor a Gnózis Önökhöz fordul és beszél, akkor a mikrokozmoszukhoz fordul. A mikrokozmosznak három tudati állapota van. Tudatában van önmagának, mint rendszernek, mint egésznek – itt kozmikus tudatról beszélhetünk. Másodszor: van tudata abban a személyiségalakban, amely a mikrokozmoszban keletkezett. Harmadszor: van egy úgynevezett „tudatalattija”, melyben fel van jegyezve a személyiség és a kozmikus tudat minden tapasztalata.

Amikor kozmikus tudatról beszélünk, akkor nem valami szellemi tudatról van szó, mert minden tudati állapot csupán természet-anyagi állapot. A tudat reagál a szellemre, de nem maga a szellem. A következőképpen lássuk: kozmikus tudatunk a létterületünkhöz igazodott. E tudat következtében ősanyagot, pránát vonzunk magunkhoz, s ezt átalakítjuk. Ezen a létterületen kifejlődik az eredmény, a személyiségalak, saját tudattal. A két folyamat és állapot következményei végül megjelennek és lerakódnak a tudatalattiban.

Ha valakinek istentelen, bűnös személyiségalakja van, akkor az egy bűnös, istentelen kozmikus tudat bizonyítéka, mert a személyiséget ez a kozmikus tudat képezte. Ennek következtében a természet alapvető halála (amit endúrának nevezünk), a létnek és a létezőnek az alapvető kioltása nem elsősorban a személyiségalaknak és tudatának a kioltásából áll, hanem a fennálló kozmikus tudat alapvető kioltását jelenti. A Szentírás ennek a kozmikus tudatnak, a mikrokozmikus tudatnak az eloltását nevezi „első halálnak”.

Ha a kozmikus tudat a természet szerint meghalt, és Istennel, a szellemmel kibékült, ha újra teljesen megegyezik a szellemmel, akkor ennek a bűnöző, meghalt kozmikus tudatnak az alkotása – a személyiségalak – szintén eltörlődik, és teljesen más személyiség fejlődik ki.

A régi személyiség pusztulását nevezi a Szentírás második halálnak, és hozzáteszi, hogy egy kozmikus forradalomnál senki sem károsulhat a második halál által. Ez azt jelenti, hogy ha a mikrokozmosz meg lett váltva bűnös kozmikus tudatától, s ennek következtében az első halált halta, akkor az anyagi test mellékes eltűnése az újjászületési folyamatban már a legcsekélyebb kárt sem okozhatja. Amikor évszázadokkal ezelőtt az inkvizíció a katárok ezreit fogdosta össze, kínozta és öldöste le, akkor a regenerálás folyamata a katároknál már régen a fejlődés állapotában volt, s a személyiség kínhalála már nem tudta őket károsítani.

Ha áttekintjük a mikrokozmikus rendszer szerkezetét, akkor felfedezzük, hogy a tévedésben és káprázatban élésnek különböző lehetőségei rejlenek benne. A káprázatok egyik csoportja a tudatalatti területén, egy másik a tudat területén, és a harmadik csoportja a kozmikus tudat területén fekszik.

Egyesek teljesen a tudatalatti szférájába merülnek. Mit jelent ez? Azt, hogy személyiségükben és személyiségükkel teljesen inspirációiknak, aspirációiknak, hajlamaiknak és ösztöneiknek szentelik magukat, ennek minden következményével, a zsenialitással, idealizmussal, bestialitással, jósággal vagy gonoszsággal. Mindez a múlttal való kínlódás, a múltban való kotrás és áskálás. Csak időtöltés, és hozzájárul a mérhetetlen szenvedéshez és bosszúsághoz.

Mások teljesen a tudat szférájába merülnek. Ezek megtagadják a tudatalatti minden sugallatát, s minden létszükségükkel és létösztönükkel az időszerű jelenbe vetik magukat, tökéletesen önfenntartásra és énük helytállására törekedve, tudati lehetőségeik teljes bevetésével. Hogy ez hová vezet, azt Ön is tudja.

Olyan lények is vannak, akik teljesen a kozmikus tudatuk szférájába merülnek. Hogy ez mit jelent, azt talán nehezebb megérteni. E természet kozmikus tudatának birtokában lévők arra törekednek, hogy kivonják magukat a bűn és halál következményei alól azzal, hogy minél nagyobb rendet teremtsenek létvilágunk és a sokrétű prána kölcsönhatásában.

A kozmikusan tudatosak a törvény megalapítói, ezek a dialektikus természet eonjai. Minden létezőnek a törvényeik alá rendelésével és ott-tartásával meghosszabbítják létrendünk fennállását, és így fenntartják a szenvedést, fáradságot és bosszúságot. A kozmikusan tudatosak azok, akik hierarchikusan kormányozzák ezt a természetet; a tudatosak képezik a nyájat, amelyik tej helyett transzmutált pránát ad, amiből aztán a kozmikusan tudatosak élhetnek és létezhetnek; a tudatalattiban lévők pedig a nyájat a vallásos, művészi és tudományos ámítások tengernyi sokaságával ajándékozzák meg, ami miatt ez az elfogadhatatlan lét „életnek” tűnik, s ami miatt az egész emberiség valami jövőbe fekteti a reményét, amelyben a szenvedéssel telt létből megmenekülhet.

Ha ezen elgondolkozik, akkor talán nehézségek merülnek fel. Azt kérdezi, hogy a kozmikusan tudatosaknak miért van szükségük erre a kizsákmányolásra ahhoz, hogy folytathassák a saját létüket és a világ létét. Megpróbáljuk megmagyarázni. Ha megérti, akkor ez nagyon kegyes következményekkel járhat. Mert ha felfedezi, hogyan és miért zsákmányolják ki, akkor sokkal világosabban fogja maga előtt látni a megszabadulás útját.

A mikrokozmosz egy tudatgömb, amelyben a prána segítségével, tehát az ősanyag segítségével egy bizonyos ötlet kifejlődhet. E fejlődés alapját képező ötlet nem a pránából vagy a mikrokozmoszból ered, sem pedig abból, ami a mikrokozmoszban van, hanem egy kozmoszon kívüli, pránán felüli területről. A mikrokozmosz a célhoz vezető eszköz, nem pedig maga a cél. Ezért mondjuk, hogy a tudat sem cél, hanem szintén csak a célhoz vezető eszköz. A tudat lélek, s ezt is valami másnak kell „lelkesítenie”.

Az egésznek a célja Istenben nyugszik. Ez szellem, ez egy pránán felüli-kívüli terület. Amikor a tudat a mikrokozmoszában egyezik a céllal, ha „Isten keze vezeti”, akkor egy prána-anyagot sugároznak be a rendszerbe, mely tökéletesen tiszta és a célnak megfelelő. Akkor az egész rendszer nagy dicsőségű, nagyszerű sugártér lesz, s transzmutálással prána-anyagot ad vissza a kozmikus területnek, mely a prána területét nagyobb lehetőségekhez juttatja. Ennek következtében a fejlődés jobban, gyorsabban és nagyszerűbben mehet végbe.

Isteni törvény, hogy az isteni anyagot Isten gyermekei istenibbé, nagyszerűbbé és hatalmasabbá tehetik. Így alakulhat ki fejlődés a pránai területen. Ha azonban egy tudat elválik a vezető szellemtől és egyéni útra tér, akkor pránahiány, szükség keletkezik. Az őspránából ezt nem lehet kielégíteni. Ennek az a következménye, hogy az ilyen mikrokozmosz nem képes fennmaradni az ősprána területén, s egy alacsonyabb területre süllyed. De ezen az alacsonyabb területen is törvények uralkodnak, amelyeket nem lehet megszegni. Ennek az lehetne a vége, hogy létlehetőség hiányában az egész mikrokozmosz elfajul, vagy pedig megint ki kell békülnie az őspránai területtel.

Nos, harmadik lehetőség is van. Ha egy bizonyos számú mikrokozmosz lesüllyed az őspránai területről, akkor az alacsony pránai területen pránai semlegességi állapotba kerül. Ez azt jelenti, hogy ennek a területnek a pránája lehetőséget nyújt a feltámadásra, de mélyebbre zuhanást is okozhat. Erre az állapotra szükség van, hogy lehetséges legyen a visszatérés.

Amikor mi, mint mikrokozmikus rendszerek pránát veszünk fel, akkor vissza is szolgáltatunk pránát. Ha ez az átalakított prána egyensúlyban van azzal a pránai területtel, amelyben mikrokozmoszként tartózkodunk, akkor a létháztartásunk fennmaradása érdekében újra kapunk pránát. Ha az, amit visszaszolgáltatunk, a területtel nincsen összhangban, akkor a saját művünk, a saját termékünk visszatér hozzánk, s így pránai magánterületet alkottunk magunk körül, amelyből és amelyben élnünk kell. Akkor a pránai területtel megszakadt a kapcsolatunk. Ebből rettenetes létszükség keletkezik, s ez további bukást okozhat.

A hozzánk hasonló lények, akiknek még megvan a felettes tudatuk, a kozmikus tudatuk, látják ezt a veszélyt, és fajtársaikat összegyűjtik. Így egy csomó mikrokozmosz egy sokszoros, nagy gömböt képez a pránai területen. Az ebből a sokaságból eredő pránát aztán összegyűjtik, ahogyan a földműves gyűjti össze a trágyát, hogy azzal trágyázza a földjét. Ezt az összegyűjtött pránát összpontosítják a pránai pusztában, ebben a sivatagban, hogy a haldokló lét végét halogassák, amennyire csak lehetséges. A kozmikusan tudatosak e „pókháló” közepén ülnek, s a törvény hatalmával kényszerítik a tudatosokat és a tudatalattiakat arra, hogy termékeiket leadják a társadalomnak, abban a hiú reményben, hogy művelés segítségével egyszer majd kivonhatják az őspránát, vagy legalábbis a pránát az ősanyagból. Így tartja fenn létét a gonosz természet istentelen felhője a nagy kozmikus területen. Ez az istentelen felhő gömbként gomolyog az alacsony prána terében. Ezért követnek bennünket nyomon a mi műveink, s ezért a mi mikrokozmikus börtönünk ez a létterület.

A Gnózis azonban nem hagy bennünket a veszedelemnek ezen a helyén a megmentés lehetősége nélkül. Minden mikrokozmosz korlátlanul megkapja a lehetőséget arra, hogy létterületét bármelyik pillanatban elhagyja, és visszatérjen az élet területére. Minden mikrokozmosz, mint gömb, mint kis világ, azonnal kiválhat ebből a szentségtelen felhőből, s emiatt az eltávolodás miatt azonnal felvehető az őspránai területre.

Az ősprána megkapása a felettes tudatnak, a természet kozmikus tudatának a feladását, s emiatt az élet kenyerének a rendszerbe való felvételét jelenti. Aki megkapja, aki megkaphatja az élet kenyerét, az egész rendszerében ennek a ténynek a félreismerhetetlen bizonyítékait mutatja, s annak a második halál már nem árthat.

Most már megértjük a János-evangéliumot: „Bizony mondom néktek, ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Én vagyok az életnek kenyere. Ha valaki eszik e kenyérből, él örökké”.

Aki ezt a kenyeret viszi útravalónak, az a megszabadulás ösvényére tette a lábát.

IX. A Gnózis – és az egész természet megújítása

Az előző fejezetekben megmutattuk, hogy a mikrokozmikus rendszert három tudati nézetre kell osztanunk:

a kozmikus tudatra, melyet azért neveznek így, mert az egész mikrokozmikus rendszerre vonatkozik;

a személyiségtudatra, mely kizárólag a személyiségre vonatkozik; és

az úgynevezett „tudatalattira”, mely először is a másik két tudati állapot szintézisét képezi, mert a másik két tudati állapot tapasztalatainak eredményét tárolja, másodszor pedig tükörként működik, amelynek segítségével a kozmikus tudat jelentkezik a személyiségtudatnál és hat erre. Hozzá kell tenni, hogy a főszentély, a szívszentély és a medenceszentély néhány lényeges pontját a tudatalatti ellenőrzi, és néhány másik központ is – például a lábakban és a kezekben – az ő ellenőrzése alatt áll.

A tanulónak mindezt tudnia kell, hogy megérthesse, mi történik, amikor a Gnózis kezdi megújítani, regenerálni a tanuló egész természetét. Aki valamit is meg akar érteni Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjéből, annak többé-kevésbé ki kell puhatolnia e három tudati állapotnak vagy három léleknek a jelenlétét és a tevékenységét.

Az Egyetemes Szerzet a transzmutációs folyamatról mindenkit felvilágosít, aki azt képes megérteni, és képes lenne rálépni az ösvényre: mert itt az idő. Az ösvényt feltárják azoknak, akik látván látnak és hallván hallanak. Ez azt jelenti, hogy a Gnózis fokozott tevékenységgel nyilvánul meg mindenkinek, akinek mikrokozmikusan lehetősége van e tevékenység megértésére.

A mű nagy gyújtópontjai, központjai elkészültek, hogy szolgálják ezt a kinyilatkoztató munkát. Így nyomatékkal ajánljuk és tanácsoljuk minden tanulónak, hogy vegye igénybe (a helyes módon) ezeket a központokat. Ha a tanulók jól fáradoznak, és magukat az egyetlen helyes módon a műnek szentelik, akkor ezeket a fókuszokat továbbiak fogják követni. Ezt az igyekezetet nem megkövetelik Öntől, hanem ennek önkéntelenül, belülről kell jönnie. Itt sok területen való fáradozásról van szó, és amilyen mértékben Ön belátja ezt és megjelenik ebben, olyan mértékben fog a nagy mű példátlanul teret nyerni, úgyhogy idővel sok fókusszal lehet majd dolgozni. Bizonyos, hogy ha fokozottan felkészül ezekre a levelekre, akkor egyre jobban megérti az egészet, és mind nagyobb hasznát veheti a Gnózis kegyes segítségének, hogy befogadhassa mikrokozmikus rendszerébe a szent Hétvilágosságot.

Talán tudja, hogy az egyetemes ősprána megmentő hatását szent Hétvilágosságnak nevezik. Ha János apostolnak (ő az, aki újra a szeretet egyetemes szellemére, tehát az őspránára kezd irányulni) mennyei jelenésekről való könyvét olvassa, akkor azt látja, hogy ezt a testvért hétszeres rejtéllyel szembesítik. Hét arany gyertyatartót lát, és e hét arany gyertyatartó közepette az eredeti emberalakot, hét csillaggal a jobb kezében. Azt a megbízást kapja, hogy forduljon a hét gyülekezethez, melyek Ázsiában vannak, s mindegyiknek adja át a Hétszellem egy-egy üzenetét.

Ez a rejtély többek között arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy a mikrokozmosznak hét nézete van, és minden nézete szintén hétszeres, hétszeresen különböző. Ahogy a makrokozmosz hét gömbjéről (elvéről) beszélünk, a mikrokozmosznak is hét gömbje van.

A transzfigurisztikus rejtélyek jelöltjének tehát – ha kozmikus tudatában újra találkozik az őspránával – szintén hétkarú gyertyatartót kell meggyújtania, mert a transzfiguráció, az átalakulás folyamatában a mikrokozmosz mind a hét elvének és ezek hét nézetének teljesen újjá kell születnie. A Hétvilágosságnak (az Isten királyi széke előtti hét „léleknek”) tisztítóan és összetörően le kell hatolnia a mikrokozmikus hétcsillag legsötétebb mélységeiig, s ennek a hétfénynek a sugaraiban kell az egész mikrokozmikus természet újjáépítésének megtörténnie.

Iskolánk minden tanulójának jól meg kell értenie, hogyan, hol és mikor ragadhatja meg a megszabadító hétfolyamat fonalát. Az eltévedt mikrokozmosz csak akkor képes megtalálni a világító kijáratot, ha kézbe kapta ezt a fonalat. Ezt a nyomot pedig csak akkor lehet megtalálni a dialektikus útvesztőben, ha a szent Hétvilágosság még (vagy megint) tükröződhet a tudatalattiban, s ezzel áthatolhat a személyiségtudathoz és a kozmikus tudathoz.

A tükröződésnek ez a lehetősége két tényezőtől függ. Az első az, hogy a mikrokozmikus rendszer – mint hétszeres rendszer – még lehetőséget nyújt erre. A másik tényező pedig az, hogy a tanuló az életvitelével felhívja ezt. Az ősprána mint sugárerő tehát csak akkor hatolhat be, ha a rendszer alkalmas erre, és készséggel fogadja.

A rejtélylény szájából – akit János látott – kétélű éles kard jött ki. Csapásaival ez a kard fogja serkenteni az alapvető alkalmasságot és készséget. Ahogyan az ütései zuhognak, úgy hatolhat be az ősprána a rendszerbe egyre fokozottabban. Lehetséges, hogy valakire már régen és sokszor lecsapott ez a kard, anélkül, hogy az illető észrevette volna. Az őspránának ugyanis aknát kell vájnia a tudatalattihoz. Az önfeláldozó, önfeledt élet ebben a természetben (amelyben az egyik kéz nem tudja, mit csinál a másik) erősen elősegíti ezt a feltörő munkát, s bizonyos pillanatban az őspránai világosságnak egy arany sugara le fog hatolni az akna, a verem aljáig.

A verem alja, amelyről Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője beszél: a tudatalatti tükre, melynek székhelye a plexus sacralis a gerinci szellemtűz-rendszer alsó végében. Eddig kell lehatolnia az őspránai világosság arany sugarának. Ezt a sugarat mintegy kötélnek mondják, melyet leeresztenek a verembe. Hogy ezt a sugarat, ezt a kötelet leereszthessék, ahhoz félre kell tolni a verem fedelét. Ez a fedél a főszentély. A főszentélyben hét rózsa van, s minden rózsa a veremnek, a tudatalattinak egy nyílását képezi. A tudatalatti visszatükröző képessége csak akkor működik teljes mértékben, ha hét kötelet eresztettek le oda, az arany őspránának hét sugara hatolt le hozzá. Akkor C.R.C.-t, Rózsakereszt Keresztélyt a hatodik kötéllel ki lehet húzni az veremből.

Ez a történet a tanuló figyelmét arra a tényre tereli, hogy abban a pillanatban, amikor az őspránai világosság hatodik sugara hatol le az aknába a hatodik rózsán keresztül, a kozmikus tudat rájön a hivatására, a feladatára, s észreveszi az őspránai világosság jelenlétét. A hetedik sugár aztán a folyamat befejezéséhez szükséges. A kozmikus tudat eddig az időpontig teljesen a dialektikus kozmoszhoz fűződött, és azt a munkát végezte, amire a dialektikus hierarchia kényszerítette, amelynek önkéntesen engedelmeskedett. A tudatalattira irányított fénylökés pillanatában azonban mintegy harsona szólal meg, erős, átható hang csendül fel, mely átvibrál az egész mikrokozmikus rendszeren.

A hatodik érintésnél a kozmikus tudat észreveszi a közelében lévő Szent Szellemet, amely a hetedik érintésnél végleg belép a rendszerbe, s ezzel megkezdődik az egész természet regenerálása.

Megértjük, hogy itt az első feltámadásról lehetne beszélni. A szent Hétvilágosság tevékenysége következtében, a plexus sacralisra irányított hét sugár által belép az egyetlen igaz élet annak a tanulónak a mikrokozmikus rendszerébe, aki ezt a hétszeres előkészítő művet jól végezte. Akkor a halál birodalmának kellős közepén feléledt az élet, s ennek az életnek a vezetése alatt a halál elnyeletik diadalra, ahogyan a Szentírás mondja. Ez azt jelenti, hogy amikor az élet őspránája kezd fellépni a mikrokozmikus rendszerben, megkezdődik az istentelen természet folyamatszerű halála.

Az élet konszolamentuma segítségével véghez lehet vinni az endúrát. Ha egy tanulót megjelölnek az életnek e jelével, pecsétjével, akkor már senki és semmi sem képes őt károsítani. Sem magasságok, sem mélységek, semmiféle veszedelem sem tudja őt elválasztani a Krisztustól, aki az újjáalakuló isteni ember őbenne.

Talán így már megérti a kolossébeliekhez intézett sorokat (3):

„Mert ha feltámadtatok a Krisztussal, az odafelvalókat keressétek, ahol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén. Az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel. Mert meghaltatok, és a ti éltetek el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben.”

Pál – a beavatott – ebben a gnosztikus, de később nagyon megváltoztatott levélben különbséget tesz a felébresztés és a megnyilvánulás, a megjelenés között. Ezért így folytatja: „Mikor a Krisztus, a mi életünk, megjelen, akkor majd ti is, ő vele együtt, megjelentek dicsőségben. Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat.” Kolossé lakójának lenni azt jelenti, hogy az ember felvétetett a megújulás folyamatába. Hogy tehát Önnek szól-e Pál Kolossébeliekhez írott levele, az attól függ, hogy Önt felélesztette-e a Krisztus.

Ha megfigyeli, mit beszél egy teológus a Krisztus általi felélesztésről, akkor azt látja, hogy őszerinte egy történelmi feltámadási tényben való misztikus és értelmes hit részesíthet valakit a Krisztus-lényben. Meg kell azonban értenünk, hogy ez a Krisztus általi felélesztés valójában az őspránai világosságnak a mikrokozmikus rendszerben való megszületésére vonatkozik. Ez a születés pedig csak akkor történhet meg, ha egy bizonyos időpontban felhangzik a hetedik sugár harsonája, és a mikrokozmosz ezáltal megváltozik.

A felélesztés, tehát a harsona elhangzása utáni születés és a Krisztus-megnyilvánulás között a halálnak és életnek egy folyamata megy végbe, egy teljes transzmutáció. Ezért kell megöldökölni minden tagot, ami földi, ami a földről való, és ezért kell Kolossé lakójának intelligensen együttműködni ezen a folyamaton, és nem a földi dolgokkal törődni, hanem azokkal, amelyek odafelvalók.

Ha egy tanuló kozmikus tudata a hétszeres előkészítés után meggyulladt az őspránai világosságban, akkor a kozmikus tudat teljes mértékben hozzáférhet a tudatalattihoz. Akkor a plexus sacralis ereje, képessége finoman csiszolt tükörként működik, s alulról befolyásolja és regenerálja a személyiségtudatot (amely még teljesen a természetből való és ahhoz tartozik). Akkor abszolút lehetséges lesz, hogy ennek a természetnek a személyisége a benne lakó kozmikus tudat sugallatainak engedelmeskedjék, és a tudatalatti tükrének segítségével a személyiség is (ha hagyja vezetni magát a rendszer belsejében felélesztett isteni ember által) tökéletesen el tudja olvasni és meg tudja érteni, hogy mit akar tőle a Szent Szellem.

Ezért tanácsolja a beavatott Pál kolossébeli tanulóinak, hogy ne küzdjenek az alantas én ellen, szüntelenül elbukva és újra felállva, szakadatlan szenvedésben és bosszúságban. Tudományosan rámutat a folyamatra, megmondván nekik, hogy a bennük felélesztettnek a segítségével teljes mértékben képesek megölni a dialektikus természet tagjait, ha nem a földiekkel törődnek, hanem az „odafelvalókkal”.

Egyetlen egy sincsen Önök között, aki ne akarna a magasságban lévő dolgokra irányulni. Ezt biztonsággal állíthatjuk, mert másképpen nem fordítanának órákat egy ilyen könyv elolvasására. Önök mind az odafelvaló dolgokra akarnak irányulni, de erre nem képesek, ha nincsenek felélesztve Krisztus által, ha nincsenek mikrokozmikusan kapcsolatban az élet őspránájával. E kapcsolat hiánya minden nehézségük, szenvedésük és bosszúságuk oka. Életük sok ellenállása erkölcsileg károsítja Önöket, mert még a jó és a gonosz ismeretének fájáról kényszerülnek enni.

Ha azonban Krisztus által fel lettek élesztve, akkor a hierofáns megmondhatja Önöknek, és ezt akkor meg is tudják tenni: „Az odafelvalókkal törődjetek”.

Rendeljék tehát alá magukat a kozmikus tudat (a felettes tudat) irányításának, ahol Krisztus Istennek jobbján ül, ahol az élet őspránája van, mely tökéletesen kapcsolatban van az egyetemes Logosszal. Akkor Önöknek is lehet majd mondani: „Testvéreim, íme meghaltatok, ki vagytok szakítva a dialektikából, de a tökéletes élet még rejtve van Krisztussal Istenben. Most öljétek meg folyamatszerűen azokat a részeiteket, tagjaitokat, amelyek még földiek. Akkor erőről erőre fogtok haladni. A rejtett egyre jobban meg fog jelenni Őáltala, aki az életünk. Akkor a véghezvitt transzmutáció után meg fogtok jelenni dicsőségben”.

Talán érzik, hogy ettől a hatalmas megnyilvánulástól az életükben rejlő, leküzdhetetlen akadály választja el Önöket. Ez az akadály azon alapul, hogy az őspránai világosság hét sugara még nem tudott lehatolni a tudatalattiig, vagy még nem reagáltak rá jól, s így a harsona még nem hangozhatott el. A következő levelekben ezért rávilágítunk a halál aknájában, a veremben hívogató hét sugár rejtélyére.

X. Az őspránai világosság sugarának beáramlása

Ha az egyetlen, oszthatatlan őspránai világosság megérinti a tanuló mikrokozmoszát, akkor felfedezzük, hogy ezt a fényt a mikrokozmikus rendszer hét nézete felszívja.

Az előző levélben közöltük, hogy a mikrokozmosznak hét nézete van, s hogy ezek mindegyike szintén hétféle. Amikor tehát szent Hétvilágosságról van szó, akkor azt akarják mondani, hogy az egyetlen, oszthatatlan őspránai világosság valamiképpen működik a mikrokozmikus rendszerben. Ha ennek a Szent Szellemnek a munkája befejeződik, akkor az újjászületett ember hét csillagot tart a jobb kezében, tehát a mikrokozmosz egész szerkezete újra megegyezik az őspránai világosság lényével, s ezt a diadalt az egész rendszer tökéletesen megnyilvánítja.

Minden átalakulás, transzfigurálás abszolút előfeltétele, hogy az ember az őspránai világosság segítségével (és emiatt) szabadkőművesként lebontson és felépítsen. Mert e világosság kenyere az élet kenyere, s ennek magához vétele ajándékozza vissza a mikrokozmosznak az igaz életet. Aki tudja enni ezt a kenyeret, annak megvan az örök élete, birtokolja „Tao”-t, EZT. Aki tudja enni ezt az univerzális kenyeret, az felfedezi, hogy az őspránai világosság tiszta erőáramlatként, a szellem boraként száguld át a rendszer minden részén. Ez ama egyetemes folyó, amelynek partjain Isten városát, az újjászületett mikrokozmoszt kell felépíteni.

Ez az úrvacsora jelentősége, a kenyér és a bor vétele. Ez az őspránai világosságba és ennek hatásaiba való teljes felvétel. Az úrvacsorának olyan bevétele, ahogyan ezt a természetvallásos körök gyakorolják, meglehetősen értelmetlen dolog, s ezen felül nagyon is veszélyes. Mert ha a természetember, aki ennek a létnek teljesen a vízszintes vonalára irányul, ezt az úrvacsorát misztikus szokásból vagy imádatból ünnepli, akkor nem a szellem borának a beáramlása fejlődik ki, hanem csak újabb kapcsolat keletkezik a tükörszféra hierarchiájával, az ember újabb lánccal kapcsolódik a kerékhez – immár ki tudja hányadszor.

Amikor évekkel ezelőtt a rózsakereszt Iskolájában megkezdtük a munkát, lelki szemeink előtt az úrvacsora-ünnep igazi helyreállításának terve lebegett. Kerestük az ajtót, a szavakra gondolva: „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Ezért egy egyszerű, csupán jelképes cselekedettel kezdtük, hogy felélesszük az ősemlékezést és életben tartsuk, amíg el nem jön az ideje.

Intelligens tájékozódás dolga, hogy minden tanuló felteszi magának a kérdést, hogyan lehetne az őspránai világosságot úgy összekötni vele, hogy az a mikrokozmoszában újra alkotóan, teremtően hathatna. Intelligens tájékozódás dolga meggondolni, hogyan lehetne egy tanulót tényleg szabadon építővé, kőművessé tenni.

A „szabadkőművesség” ősfogalma, s különösen a „szabad” jelző nem hangsúlyozott egyéniséget, nem általános én-központúságot jelent. Az a valóban szabad, aki valami igazán megszabadító erővel és amiatt dolgozhat. Ezért negatív a hatása minden olyan törekvésnek, amely a Gnózistól elkülönült, s csak a szenvedés és bosszúság fokozásához járul hozzá. A szabadság ereje, az őspránai világosság, a kenyér és a bor zörgetik az ajtót. Hogyan nyithatjuk ki? „Ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.” Hogyan tudjuk kinyitni az ajtót? Éppen erre oktat a rózsakereszt Iskolája: arra, hogyan nyithatják ki az örök szabadsághoz vezető ajtót. Ezért beszélünk Önöknek az őspránai világosság hét sugarának a beáramlásáról.

Ha felnézünk az égre, akkor különböző, úgynevezett sötét gömböket látunk. Ezek a gömbök mind egy nagy fénytérben forognak, de maguk sötétek, s csak azért észleljük őket, mert puszta jelenlétükkel visszatükröznek valamit a kozmikus világosságból. Így van ez minden sötét tárggyal. Azért észleljük őket, mert világosság is van. El tudjuk képzelni, hogy az őspránai világosság is jelen van, mindenütt jelen van. Egy fényteret képez, melyben mi sötét gömbökként forgunk. Néha többé-kevésbé tudatában vagyunk, hogy ebben a világosságban tartózkodunk, hogy ennek az egyetemes szeretetnek a kegyelme alatt élünk – de ennek tudata önmagában nem sokat ér.

Az egyetemes világosság küldöttei néha behatolnak létünk fakó, homályos helyeire, hogy tudassák: „A világosság létezik. Íme az ajtó előtt állok és zörgetek”. Ezt a felhívást azért intézik hozzánk, hogy tudatunkat a világosságra irányítsák. Nem felelhetjük azt, hogy „a világosság érintsen meg bennünket segítség gyanánt a sötétségben”, mintha valami szerkezettel úgynevezett világosságot csinálnánk, gyújtanánk, mert – ugye ez érthető – a sötétség, melyet valami szerkezettel, lámpával világítanak meg, az sötétség marad, ahogyan a tükörszféra lényei, fényéter-köpenyükbe burkolódzva, az isteni, őspránai világosságról semmilyen bizonyítékkal sem szolgálnak.

A Szentírás az egész dialektikus lét- és lényvalóságot, a létnek és létezőnek az egész rendszerét sötétségnek nevezi. Az őspránai világosságot nem lehet összeegyeztetni a sötétséggel. Az ajtó így zárva marad, míg Önök az életükben fel nem merik venni a szent küzdelmet.

Amikor azt hiszik, hogy a világosság azért jön, hogy mai létállapotukban megvilágosítsa Önöket, ha erről némi örömmel tanúskodnak, akkor az ilyen kapcsolat a hamis Gnózis következménye, amellyel Önök természetes egyensúlyban vannak. A tanulónak át kell törnie a felfedezéshez, hogy egész léte, bármilyen szerkezettel világítják is meg (gépiesen), tökéletes sötétség marad, és semmilyen kiutat sem nyújt. És eljut ennek a felfedezéséhez, ha a megszabadulás minden elképzelhető lehetőségét kipróbálta, s emiatt megtisztult, ugyanakkor pedig dialektikusan csalódott ember lett.

Ha valaki fáradtan és összetörve eljutott ehhez a felfedezéshez, akkor kétféle viselkedéshez kezdhet. Megtagadhatja a felfedezés elismerését, és visszautasíthatja a következményeket. Ekkor álcázni fogja sajnálatos állapotát, s a béke és egyensúly látszatával veszi körül magát. – Vagy pedig felveszi a szent küzdelmet. Ez azt jelenti, hogy kinyitja az ajtót, s bejáratot készít a szent Hétvilágosságnak. Akkor nem béke, nem szeretetteljes, vigasztaló érintés jön el hozzá, mint valami tavaszi napsugár, hanem életében ezzel újabb konfliktusok sorozatát teremti. Ezek azonban olyan konfliktusok, melyekről azt mondhatni: „Ez a betegség nem halálos, hanem azért van, hogy maga az élet szülessen meg”.

A sötétség valóságának kell összetörnie és meghalnia: itt egy élet-tévedés megszüntetéséről van szó. A szent úrvacsora tehát halotti tor. Az úrvacsora után aláhanyatlik a tévedés, számtalan konfliktusával együtt. Lehanyatlik a keresztúton és a feltámadás reggelén. Mielőtt részesülhetnének a Krisztuslényben, mielőtt hordozhatnák a transzmutálás keresztjét, mielőtt a feltámadási reggel rózsáját ráerősíthetnék a keresztre, ünnepelniük kell az úrvacsorájukat. És ez az úrvacsora egy halotti tor. Ez az úrvacsora az őspránai világosság hét sugarának a beáramlására vonatkozik.

A Szellemi Iskolában „vacsoráról” beszélnek, mert ez az állapot búcsúra utal. A szokásos, régi dialektikus élet napja lehanyatlik, és alkonyán a tanuló az örök, új nap felé fordul, amelyről reméli, hogy hamarosan megpillantja pirkadata világosságát. A Rózsakereszt Iskolája az Egyetemes Szerzetnek azon törekvését közvetíti, hogy Önöket elvezesse ehhez az úrvacsorához. Automatikusan nem juthatnak hozzá. El kell magukat határozniuk erre: természetük napját önmaguknak kell befejezniük, intelligens, személyes tájékozódással, irányulással. Ezért kezdődik Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője is azzal a hangsúlyozott kijelentéssel, hogy egy húsvét előtti estén drága húsvéti bárányának elkészítésével foglalkozott.

Így felfedezzük, hogy az ösvénynek négy fő fázisa van: az előkészület – az úrvacsora – a keresztút, és – a feltámadás. A rózsakereszt Iskolájában jelenleg sok tanuló kész áttörni a második fázisba. Ezért akarja az Iskola Önöket megtanítani mindarra, amire a figyelmüket kell irányítaniuk, és amelyben a készségüknek kell megnyilatkoznia.

A második fázisban a Gnózis, az őspránai világosság egy folyamatot kezd el Önökkel: olyan folyamatot, melyre a tanuló maga határozta el magát. Ez a folyamat egy küzdelem, az egész dialektikus lény megtámadása olyan erőkkel, amelyek nem ebből a világból valók. A tanulót fel kell húzni a veremből. Ehhez, mint említettük, az elhalás aknájába hét kötelet eresztenek le. Hogy ez a tény súlyos küzdelem kezdetét képezi, az a hiteles irodalom minden leírásából kitűnik.

Johann Valentin Andreae olyan érzésről beszél, mintha az ember nehéz láncokba verve feküdne, számtalan más emberrel együtt. Egymás hegyén hátán tolongnak. Senki nem lát és nem hall semmit, csak heves küzdelem dúl, mert mindegyik a másik fölé akar kerekedni. Mindenki azzal foglalkozik, hogy a másiknak szemére hányja vakságát és fogoly létét. Amikor aztán az őspránai világosság elkezdi a folyamatot, akkor még nagyobb háborgás tör ki. Mindenki rugdalódzik és kapálódzik. Rózsakereszt Keresztély azt mondja, hogy ő is kézzel-lábbal védekezett a sok támadás ellen. Az erőszak és a káosz a kötelek leeresztésének mértékében növekszik, és Rózsakereszt Keresztély alig talál szavakat a nagy zűrzavar leírására.

Meg kell keresnünk ennek a nagy felfordulásnak és megmozdulásnak a magyarázatát. Az előző levelek egyikében azt közöltük: az őspránai világosság először arra törekszik, hogy a tudatalattit a plexus sacralisban teljesen más állapotba hozza. Mert a megváltozott plexus sacralis képezi az egész mikrokozmosz megújulásához és transzmutálásához vezető „ajtót”. Ha a plexus sacralis helyesen tudja végezni visszatükröző feladatát, akkor a Gnózis kenyere és bora tökéletesen el tudja végezni a dolgát. A második fázis szabadkőműves munkája azon a tényen alapul, hogy a tanuló rendkívül nagy erőfeszítéseket tesz tudatalattija tükrének a helyes módon való kifényesítésére. Erről a munkáról, melyet a tanulónak (a Gnózis érintésére önkéntelenül reagálva) magának kell elvégeznie, a következőket közölhetjük.

Az Egyetemes Tanban általánosan ismeretes, hogy testünkben 49 plexus (mágneses góc) található; hétszer hét – vagyis hét csoport, mindegyikben hét plexussal. E 49 pont ill. idegcsomó legtöbbje még mikroszkóp alatt sem látható. Az anatómia tankönyvében nem fogják tehát megtalálni őket. A hét plexuscsoport a test különböző részeiben helyezkedik el.

Az egyik csoport a fejben van, s a torokplexus a középpontja;

a második a nyakban a gégét veszi körül koszorúalakban, központja a gégeplexus;

a harmadik csoportot a tüdőkben találjuk, központja a kavernózus;

a negyedik hetes csoport a szívben van, a szívszájadékban lévő plexussal a közepén;

az ötödiket a gyomorban és akörül találjuk, fókuszuk az epigasztrium;

a hatodik csoport a medenceszentélyben fekszik, és a nemi szervekkel van kapcsolatban;

a hetedik csoportot a kígyótűzrendszerben látjuk, a plexus sacralissal a középpontban.

Az egész plexusrendszert a hetedik csoport vezeti. Azt mondhatjuk, hogy a plexus sacralis a 49 idegcsomó belső központja.

Az egésznek a megértéséhez azt is tudniuk kell, hogy a plexusrendszer szorosan együttműködik a belső elválasztású mirigyek rendszerével. Belső elválasztású szervből is 49 van, szintén hetes csoportokban. Ebben az összefüggésben kell látni a vér 49 nézetét is. Önök tehát a következő helyzetben vannak: a vérük állapota képezi létük alapját, míg a belső elválasztású szervek és a plexusok együtt a tudati élet és a cselekvési élet meghatározói. Ez a három nézet szüntelenül kölcsönhatásban áll egymással. A plexusok hatásának megváltozása szükségképpen megváltoztatja a belső elválasztást, s a belső elválasztás azonnal meg tudja változtatni a véralapot.

Ha a tanulónak egy cselekedettel, amely mellet eléggé kitart, sikerül megváltoztatni a véralapját, akkor a cselekedet, amelyre elszánta magát, végül nem kerül már egy csepp megerőltetésébe sem. Ebben diadalt aratott, ami belevésődött a vérébe. Új birtokra tett szert.

Gondolják meg a következőket: ha, belefáradtak a világ küzdelmeibe, eljutnak annak a felfedezéséhez, hogy a sötétségből soha sem lesz világosság, s a világosságnak csak valami mesterséges pótlása lehetséges, akkor a cselekedeteik, a cselekvési életük, általános viselkedésük tanúskodni fog erről a felfedezésről. Ha a fent írottakat megértették, akkor ez világosan megváltoztatta a véralapjukat. Ezen az alapon a rózsakereszt Iskolája bevezetheti Önöket a szentesülés első fázisába. Ez azt jelenti, hogy az Iskola figyelmüket a másik birodalomra, a Gnózisra, az őspránára, az igaz élet valóságára irányíthatja.

Akkor megtörténhet, hogy a felfedező szeretetsugárzásban való hosszabb vagy rövidebb tartózkodás után elhatározzák, hogy kitörnek mai létfázisukból, és útra kelnek az egyetlen igaz élet felé. Ha ez az elhatározás nem felindulásból vagy értelmi üzérkedésből született, hanem valódi életszükségből, akkor ez az elhatározás valódi cselekedet, amely megtámadja a belső elválasztást és a vért. Ez tehát az a cselekedet, amellyel magunk nyitjuk meg az ajtót.

Mi történik ugyanis? E mélyreható elhatározás miatt többé-kevésbé megnyílik a fej egyik rózsája, mert ez a cselekedet befolyásolja a belső elválasztást. Mihelyt a rózsa megnyílik, az őspránai világosság első sugara lehatolhat, mint valami kötél, a kígyótűzön át, s megpróbálhatja a magasabb élet szempontjából alvó plexus sacralis rendszert felébreszteni.

Ha a Gnózis fáradozása sikeres, akkor ezt egy új cselekvési élet követi, mely megnyitja a második rózsát, ahol aztán a második kötelet engedik le. Ez így folytatódik, míg a Hétszellem el nem végzi a feladatát, és míg a tanuló hétszeresen nem válaszol erre. Akkor beteljesedett az úrvacsora ünnepe, és a tanuló elindul a keresztútra.

A következő levelekben az úrvacsora alatti hét megszabadító cselekedetet részletezzük.

XI. A hét megszabadító cselekedet (I)

„Ha a tanuló a nagyobb, új életért folytatott küzdelmében ezen a világon holtra fáradt, és eljutott a megváltó felfedezéshez, hogy a sötétség soha sem lehet világosság, hogy a sötétségben csak valami mesterséges pótfényt lehet csinálni, akkor cselekedeti élete és általános viselkedése tanúskodni fog erről.”

Előző levelünk fenti idézete olyan ember tulajdonságaira vonatkozik, aki sikert remélve fordul a rejtélyiskolához. Aki még valami lényegeset vár el ettől a dialektikus élettől, aki még nem rekedt meg benne teljesen, azt talán szintén nagyon érdekelhetik a transzfigurisztikus tantételek és problémák, de a Gnózis őbelé megszabadító értelemben semmiképpen sem tud behatolni. Az ilyen ember érdeklődése csak az észt foglalkoztatja vagy érzelmeket kelt.

A rózsakereszt Iskolájának előudvarát így két embertípus népesíti be: az érdeklődők – és a belső szükségből résztvevők. Csak az utóbbinak lehet közvetlenül segíteni.

Persze nem mondhatjuk, hogy a csupán érdeklődők jobban tennék, ha visszahúzódnának, mert lehet, hogy később egyes tanításokra újra emlékezni fognak, ezeket jobban megértik, és pozitívan reagálnak. Ennek a csoportnak azonban tudnia kell, hogy az élet kenyerét csak a Gnózishoz belső szükségből közeledők kaphatják meg.

Talán aggodalommal és némi kétellyel teszik fel a kérdést, hogy az Iskola nem téved-e néha, s téves ítélete alapján valamelyik tanulótól nem tagadja-e meg az élet eledelét, holott annak joga lenne erre. Nos, téves megítélés itt teljesen lehetetlen, mert érettségét és alkalmasságát a tanuló maga határozza meg. A befogadás pillanatait magunk határozzuk meg tiszta cselekedetekkel. Ha helyes cselekedettel alkalmas befogadási pillanatot fejlesztettünk ki, akkor a Gnózis, az őspránai világosság mindenkor jelen van, hogy belépjen ezen a nyitott ajtón. Ha tehát felteszi magának a kérdést, hogy „Nem felejtenek-e el? Nem ismernek-e félre engem?”, akkor még a régi időszak csapja be Önt, akkor az Ószövetség törvénye alá rendeli magát.

Önmagának kell azonban a törvényt betöltenie, önmagának kell törvénnyé válnia. Az élet törvényének betöltése nem bizonyos számú előírás tanulmányozását, megtanulását és betartását jelenti, hanem cselekedve úgy viselkedni, hogy a Gnózistól való elválasztottság megszűnjék. Amíg ez az ajtó zárva van, addig nem sok tennivalója akad. Önnek magának kell ezt az ajtót belső szükségből született új cselekvési élettel kinyitnia.

Erre alig lehet elég nyomatékkal felhívni a figyelmét. Ne kezdjen valami új cselekvési életet megjátszani vagy utánozni, ne kezdjen gyakorolni, mert az biztosan nem vezet sikerre. Az új cselekvésnek önkéntelenül, belső szükségből kell megszületnie.

Ha ilyen cselekvés, ilyen viselkedés tör utat magának, akkor válik megvalósíthatóvá a szentesülés folyamatának első fázisa. Az ilyen tanuló aztán idegen, eltévedt, és csak arra vágyik, hogy hazataláljon! Eleinte nem tudja merre induljon, hol van „otthon”. Így olyasmi fejlődik ki, amit kétségbeesésnek nevezhetnénk: keresés életveszélyben, életszükségben.

Erre a keresésre a megfelelő pillanatban a rózsakereszt sugallata felel. A Szerzet tanai, beszédei és más tevékenysége ettől kezdve egészen más fényben jelennek meg előtte.

Ez után a tájékozódási fázis után, amikor tehát a tanuló tudja, hogy merre állítsa be az iránytűjét, hogy haza találjon, döntenie kell, hogy ezen az úton akar-e járni. Ez az elhatározás megint igazi cselekedet. Hogy ez következetes, az bizonyára érthető. Az eltévedt ember, léte éjszakájában „világosságot” keres. Hirtelen a világosságnak egy sugara érinti meg őt, és megfordul, hogy a fénysugár vezetésével elinduljon a távoli cél felé. Ezzel a cselekedettel a tanuló maga nyitja meg az ajtót.

Amikor így előkészülve elhatározza, hogy útnak indul az egyetlen igaz élet felé, akkor ez az elhatározás egy plexusműködés következménye. Az idegeknek bizonyos feszültségéről beszélhetnénk, amihez a belső elválasztásnak és a vérnek hozzá kell igazodnia. Ebben a helyzetben (mely az önmegszabadító cselekedetből született) többé kevésbé megnyílik a főszentély egyik rózsája, s a nyíláson át behatolhat az őspránai világosság első sugara a kígyótűzbe, hogy befolyásolja a plexus sacralisban fekvő tudatalattinak a tükrét.

Ismeretes, hogy így mind a hét sugár kezdi áthatni a rendszert, s hét válaszra készteti. Ezt a hét választ a hét megszabadító cselekedetnek nevezik, illetve a szent úrvacsora alatti hét megszabadító cselekedetnek. Most ezekről szeretnénk írni. Reméljük és imádkozunk, hogy az Ön belső állapota olyan legyen, hogy ez a leírás ne az értelme terheit és tartalmát növelje, hanem zarándokútja során rendkívül megszabadító legyen.

Az őspránai világosság fáradozásainak az a célja, hogy Önt felhúzza a halál aknájából, hogy Önt megváltsa a dialektikus rögeszme tornyának pincéjéből. Itt ezért hét tett kivitelezéséről van szó. Legyen egyre világosabb, hogy a szemléletben való elmélyülés és meditálás nem segíthet. Csak a hitből született viselkedés (ez a hazafelé utazó tanuló állapota) lehet megszabadító. Ezért ábrázolja úgy Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzője, hogy a verembe leeresztett hét kötelet abszolút meg kell ragadni, s hogy ezzel nagy, belső küzdelmek járnak együtt, melyek minden tekintetben külsőleg is megnyilatkoznak.

Világos, hogy az új élethez vezető útra induló embernek le kell győznie a dialektikus természettörvények ellenállását. Ha a tanuló beállítottsága, készsége és alkalmassága mégoly tökéletes lenne is, számolnia kell azzal a ténnyel, hogy egész személyisége ennek a világnak a természetéből való.

Az őspránai világosság első sugara ezért arra a feladatra összpontosul, hogy a dialektikus törvényszerűség természetes, biológiai befolyását a lehető legerősebb mértékben csökkentse és a szükséges minimumra vezesse vissza. Ennek a hét plexus segítségével kell végbemennie, melyeknek központja a torokban található. A torok plexusa itt mérvadó jelentőségű. Ismeretes, hogy környezetünkkel a légzés, és az érzékszervek észlelőképessége által vagyunk kapcsolatban. A lélegzés és az érzékelés legfontosabb működéseit és mellékműködéseit a torok plexusa ellenőrzi. A légkör minden erejét, anyagát és rezgését, minden fény-, hang- és színrezgést ez a plexuscsoport vesz fel és továbbít többé-kevésbé átalakítva a rendszernek.

Aki ezen a világon idegen, s vágyón kívánkozva keresi az igazi hazát, az tudja, hogy ennek a természetnek minden ereje, anyaga és rezgése, minden fény, szín és hang mérgező, természethez kötő hatású. Az egész személyiség ennek a természetnek a teremtménye. Ennek következtében minden erejét környezetéből kell merítenie, eredete és születése miatt ennek a világnak a fény- és hangrezgéseivel áll vagy bukik. Ezért még nagyon sok mindennek kell megtörténnie, míg ez a személyiség együttműködhet egy olyan megújító folyamaton, amelyet egy egészen más világ rezgései fejlesztenek ki. Megértjük tehát, hogy itt fogságról van szó.

Vizsgáljuk meg, hogyan fejlődhet ki a megmenekülés. A figyelmet először arra a tényre kell felhívnunk, hogy itt küzdelmet kell vívni. Olyan cselekedeti életnek kell elkezdődnie, ami által a torok-plexuskör alkalmat kap az alapos megváltozásra, hogy sok természeti befolyástól megvédhesse magát, más befolyásokat minimálisra csökkenthessen, s teljesen megnyithassa magát az őspránai világosság sugarának, melyet a plexus sacralis tükröz.

Ha a tanulónak sikerül elvégezni ezt a feladatot, akkor az első kötelet sikeresen leeresztették a halál aknájába. Most már talán világos, hogy a szent úrvacsora-folyamatnak ebben az első fázisában az egész természet transzmutálását cselekedetek teszik lehetővé. Ez a transzmutálás csak akkor sikerülhet, ha a közönséges természet tevékenysége minimálisra csökkent, hogy az új természet zavartalanul érvényesíthesse erőit.

Azt a pillanatot, amelyikben ez a mű megkezdődhet, tehát az őspránai világosság első sugarának a plexus sacralisban való visszatükröződését a Szentírás „az édes kenyerek napjának” nevezi. Azt a pillanatot pedig, amikor a torok-plexuskör megkezdi a megváltozást, Péter és János kiküldetésének mondják: „kimennek”, hogy elkészítsék a pászkát, a kovásztalan kenyeret. Ezt az utasítást találjuk például Lukács evangéliumában (22).

„Eljöve pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen fel kellett áldozni a húsvéti bárányt. És Jézus elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén, készítsétek el nekünk a húsvéti bárányt, hogy megegyük. Ők pedig mondának néki: Hol akarod, hogy elkészítsük? És Ő monda nékik: Ímé, amikor bementek a városba, szembe jő veletek egy ember, ki egy korsó vizet visz. Kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy, és mondjátok a házigazdának: Ezt mondja néked a Mester: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt? És ő mutat néktek egy nagy termet berendezve: ott készítsétek el.”

A kovásztalan kenyerek napja az az óra, amelyikben a tanuló képes az őspránai világosságot mint az élet kenyerét tisztán, kovásztalanul megenni, anélkül, hogy a dialektikus természet befolyása megerjesztette volna. Ehhez a dologhoz minden tanulót meghívnak, s ezt a feladatot el tudja végezni, ha találkozik azzal az emberrel, aki a vizeskorsót viszi.

Itt az isteni világosság első sugaráról van szó, amely a gerinci rendszerben lemerül a plexus sacralishoz, majd a vegetatív idegrendszer mentén felszáll a torok-plexuskörhöz, ahol a főszentélyhez, a nagy teremhez vezető ajtó van. „Ott készítsétek el!”- így hangzik a megbízás.

Pétert és Jánost bízzák meg ennek az elvégzésével. Ha a tanuló zarándokságának ebben a szakaszában követi azt az embert, aki a korsó vizet viszi, s ha ebben a követésben világosan kifejezésre jut Péter és János jellege, akkor ez az idegrendszert különös feszültségbe, rezgésbe hozza.

Pétert és Jánost a dinamikus erő, és az egyetlen cél tökéletesen megadó szeretete jellemzi. Ha a tanuló ilyennek mutatkozik, ilyen a beállítottsága, akkor kifejlődik az idegeknek ez a különös rezgése. Ezt a rezgést „uránusinak” nevezhetnénk, ezt a fogalmat pedig a „robbanékony-megújító” szavakkal írhatjuk körül. Ez a rezgés a mi természetünk lényei számára minden körülmények között romboló, szétziláló, égető, széttépő.

A tanulónak viszont az a szándéka, hogy elkészítse a kovásztalan kenyeret, hogy ünnepelhesse a szent úrvacsorát. Ezért teljesen fel van készülve az így keltett idegrezgés következményeire. Pontosan tudja, hogy közvetlenül ezután kitör a vihar.

Gondoljon csak Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének bevezetőjére. Rózsakereszt Keresztély a húsvét előtti estén azzal foglalkozott, hogy elkészítse drága, húsvéti bárányát… ekkor kitört a vihar, mely egész házacskáját összeomlással fenyegette. Ezen az első viharon minden tanulónak át kell esnie. A vihar oka nagyon egyszerű: találkozás az igaz élet erőivel a torok-plexuskörben. Mindkét csoport arra törekszik, hogy uralkodjon a személyiségrendszeren. Az egyik azért, hogy fenntartsa a régi életet, a másik pedig, hogy elvezessen az új élethez.

Ennek a viharnak, ennek a küzdelemnek olyan sok nézete van, hogy a terület némi áttekintése is órákat venne igénybe. Meg kell elégednünk néhány elemi utasítással. A tusának, amelyet itt végig kell vívni – most már tudjuk -, az a célja, hogy a torok-plexuskört biológiailag, erkölcsileg és szellemileg lezárja, illetve egy természetminimum felvételére tegye alkalmassá, továbbá a transzfigurációs folyamat szolgálatába állítsa.

A kezdő tanuló számára ezért három dolog nagyon fontos. Először is ne zárja ki ennek a természetnek azon folyamatait, amelyek az ügyet szolgálják. Másodszor minden más befolyást a minimumra szorítson vissza. Harmadszor szüntelenül legyen kész befogadni az új világosságot, az eredeti prána fényét. Itt ugyanis az a küzdelem ismétlődik meg, melyről az ember felületesen azt gondolhatná, hogy régen maga mögött hagyta. Nézze meg még egyszer a levél elejét. Azt mondtuk, hogy a tanuló csakis belső szükségből közeledhet a Gnózishoz, tehát ha ezen a világon belefáradt a küzdelembe. Ezt követi az a harc, amelyet a húsvét előtti estén kell megvívni. Ennek a természetnek az erői, az új őspránai idegtevékenységre reagálva, érdeklődésünket teljes erővel erre a világra irányítják. Minden lehető befolyás vad összevisszaságában meg kell mutatkoznia, hogy a tanuló tényleg képes-e a menyegzői meghívónak eleget tenni.

Ki tudná leírni e konfliktus következményeinek hatalmas erejét? Nincsenek-e mindegyikőnknek érdekeltségei, melyek nyíltan vagy titokban ehhez a világhoz kötnek minket, akkor is, ha semlegesítettük őket? Hány tanulónk érdeklődik teljesen nyíltan az aktuális világesemények iránt! Mennyi tudományos és művészi törekvés létezik, mely teljesen le tud foglalni minket! Mennyi kötelék létezik, mely a tanulót, rendkívül ravasz módon, teljesen fogságba ejti, amikor éppen az új élet hívja őt! Milyen ügyesen szépítgetünk vagy magyarázunk meg külső kényszerrel, körülményekkel számtalan olyan helyzetet, ahol hibáztunk, vagy kudarcot vallottunk! És milyen feledékenyek vagyunk, amikor saját hibáinkat kellene helyes megvilágításban látnunk!

Ha az olvasó az egyetemes világosság tiszta irányvonalait nem akarja kibogozhatatlan gombolyaggá tenni, akkor kíméletlen bátorsággal kell megvizsgálnia önmagát, és merészelnie kell a saját életét ennek a világosságnak a valóságához viszonyítani.

Az a tanuló, aki felvétetik ebbe a küzdelembe, az ő húsvéti ünnepét előkészítő tusába, minden életpillanatban két járható út, két megoldás közül választhat. Az egyik út ennek a természetnek az útja, a másik az új életé. Ha megfigyeli, akkor észreveszi és bizton tudja, hogy az igazi út mindig a legfinomabb részletekig kirajzolódva áll Ön előtt.

A tanuló tudja, hogy mi a kötelessége. A vizeskorsós ember megmutatta neki a nagytermet! Most arról van szó, hogy teljesítse a kötelességét. Ha ezt megteszi, akkor bizonyos pillanatban elcsendesül a vihar, s a torok-plexuskör biológiailag-anatómiailag olyan helyzetbe kerül, hogy a régi utak és a régi módszerek már a múlthoz tartoznak. A tanuló ekkor belép a nagyterem csendjébe. A küzdelemnek vége. A természet mérge nem károsíthatja már: az első kötél segítségével kimászott a halál aknájából.

A világban van, de már nem a világból való.

XII. A hét megszabadító cselekedet (II)

Most már tudjuk, hogy az első megszabadító cselekedet, mely az őspránai világosság kígyótűzbe hatoló első sugarára adott helyes válasz következménye lehet, a torok-plexuskör teljesen más tevékenységét kelti életre. Ha az első kötél leereszkedett a halál aknájába, és a tanuló ezt helyes módon megragadta, akkor a dialektikus természet befolyásai, a fény, a hang, és a légkör hatásai a biológiai minimumra csökkennek, s a tanuló befelé és kifelé is helyesen végezheti szabadkőműves munkáját, anélkül, hogy a „talaj” lehúzó hatása túlságosan hátráltatná ebben. Az első küzdelmet megvívta, s a tanuló beléphet a csendes nagyterembe, hogy elkészítse kovásztalan kenyerét.

Most a szent úrvacsora következő három nézetét kell megvizsgálnunk, mert ezek összefüggnek egymással. Az első megszabadító cselekedet a kovásztalan kenyér előkészítésére szolgált, a három következő pedig magára az elkészítésre vonatkozik.

Ez a három cselekedet azokból a változásokból jöhet létre, amelyeknek a torok-plexuskörben, a tüdő-plexuskörben és a szívben kell végbemenniük. Valószínűleg fölösleges megjegyezni, hogy a szentesülés következő három fázisának vizsgálata előtt meg kell értenünk, hogy ezek csak akkor jelennek meg, ha a tanuló az őspránai világosság első sugarának követelményeire megfelelően reagált, és a torok-plexuskör hatása így megváltozott. Ha ez megvalósult, és a tanuló a nagyteremben helyesen folytatja feladata elvégzését, akkor az őspránai világosságnak három újabb érintése fejlődik ki gyors egymásutánban, ami az illetőt képessé teszi a húsvéti bárány tényleges elkészítésére.

Ez a három új, isteni fényérintés ugyanazon az úton jön, mint az első. Belépnek a főszentélybe, a kígyótűz-ösvényt követve lemennek a plexus sacralisba, onnan visszatükröződve felsietnek a vegetatív idegrendszeren keresztül, feladatuk céljaihoz. Érthető, hogy ezek a célok főként a szívszentélyben fekszenek, és szorosan összefüggnek mindennel, amit a tanuló a főszentélyben véghezvitt.

Krisztus alkimista tanulója ekkor rendkívül átfogó értelemben kezdi elkészíteni drága húsvéti bárányát. A Grál kelyhét kell felállítani a szívszentélyben. Itt ne valami misztikus-érzelmes folyamatra gondoljon. Egy nagy műnek kell szinte a tűzből kiemelkednie. A kovásztalan kenyér, a „pászka” fogalma eredetileg „egy küszöb átlépését” jelenti. Az őspránai világosság első sugarára adott helyes válasz, reagálás által kialakult ez a küszöb, ez az új lehetőség, s e küszöb átlépésével a tanuló valami teljesen új világba kerül, más életszférába, teljesen más nézetekkel, hatásokkal és problémákkal. A megváltás életszférája ez. Ebben az életszférában Isten Báránya, a Krisztuserő, a megváltó, isteni világosság tökéletesen kezd részt venni a műben, s magát kimondhatatlan szeretettel odaajándékozva alapot kezd építeni, mely a tanulót képessé teszi az Atya házába való visszatalálásra.

Nagyon fontos megérteni, hogy mi történik a személyiségrendszerben, s milyen nagyon intelligens módon kezdik használatba venni a mikrokozmoszban meglévő lehetőségeket. Még egyszer utalunk a Szentírás kijelentésére, mely szerint az isteni erő, az isteni terv erőtelenségben lesz kivitelezve. Ez azt jelenti, hogy minden, ami a szent úrvacsora folyamataiban a személyiségben kialakul, a személyiséget nem fenntartani akarja, hanem alkalmassá tenni a keresztút bejárására, s arra, hogy ezt teljesen harmonikusan és örömmel tegye. Holott nem akarunk bevezetőt mondani ahhoz, amit a Gnózis mond majd Önnek, mégis jó, ha már most világosan belátja, hogy a keresztútnak egyáltalán semmi köze sincsen mindahhoz, amit a természetvallás gondol, mond és ír róla.

A tanuló annak a munkának az elvégzése előtt találja magát, mely újra helyreállítja a fő és a szív egységét. Talán tudja, hogy sok természetokkult törekvés is erre irányul. Gondoljon a jelszóra, „ítélőképes értelem, érző szív”, mely néhány természetokkult csoport címerét ékesíti. Nagy különbség azonban, hogy ezt a jelszót természetokkult személyiségtörekvés szolgálatába állítják-e, vagy teljesen a transzfigurisztikus értelmét hagyják érvényesülni. Az első esetben arra törekszenek, hogy én-rögeszmével utánozzák az eredeti embert. A Krisztus-lényt, a célt így soha sem érik el, és tükörszféra-illúziókba vesznek. A második esetben Rózsakereszt Keresztély útját, a transzfiguráció, az átalakulás ösvényét járják, aminél az én aláhanyatlik, hogy megtalálja EZT.

A mű, amelyet a tanuló feladatként lát maga előtt, egy később kialakuló dicsőségre vonatkozik, mely előre veti árnyékát, ahogyan a szent úrvacsora egy később létrejövő beteljesülés előrevetett árnyéka. Amikor Pál beszél erről – és ő tapasztalatból beszél, mert a kovásztalan kenyeret már teljesen elkészítette -, akkor az elkészítés következményeit úgy nevezi: „a léleknek zálogát a szívünkben tudni”, vagy „egy levél, a szívünkbe írva”. Aztán magára utalva azt mondja: „a mi szívünk kitárult”; s a többieknek: „hanem szorosságban vagytok a ti szívetekben”, és „tárjátok ki ti is a szíveteket”. Önnek át kell lépnie a küszöbön a szívnek ahhoz a megújulásához, mely a szellemnek egyelőre csak záloga. A szellem záloga a szívben – holott nagy megrázkódtatással és szenvedéssel jött létre – erős, örömteli kegyelem, mert ahogyan a bölcs prédikátor mondja, abban lesz az egész eljövendő új időszak mintegy a szívbe rejtve.

Értse meg, és soha el ne felejtse, hogy a szív megváltozásának, amiről a Szentírás nagyon sokszor beszél, semmi köze az Ön érzéseihez, érzelmi beállítottsága megváltozásához. Ön tudja, hogyan van ez. Az én lesben áll, és latolgatja, hogyan érhetné el a célját. Ha így nem megy, akkor amúgy próbálkozik. Tudja-e, hogy minden szó a szívszentélyben születik? És tudja-e, hogy minden szónak megvan a maga rezgése? És hogy emiatt érzékszervekkel minden szónak nagyon is jól meg lehet vizsgálni a minőségét, s ebből meg lehet állapítani a szív belső állapotát?

Ugye megérti, hogy miért lehet ebben az összefüggésben édes illatról vagy rettenetes bűzről beszélni, s hogy tökéletesen meg lehet állapítani, hogy a szív megtörtségét – a feszültségeket és gyötrelmeket, melyek a szívből törnek elő – az én ösztönzése és hajszoló hatása okozza­-e, vagy pedig az ösvényen folytatott küzdelem? A Szerzetet és szolgáit ebben a tekintetben nem lehet becsapni, nekik nem lehet magyarázkodni.

Amikor azt mondják, hogy „emeljétek fel szíveteket”, akkor nem arra gondolnak, hogy Ön valami misztikus révületben irányuljon magas, isteni dolgokra. Ezek a szavak egészen mást jelentenek. A Szentírás azt mondja: „az Úr azt nézi, ami a szívben van”, „mert az Úr minden szívbe belelát”. Isten, a szellem, az őspránai világosság tehát leáramlik hozzánk! Amikor a tanuló átlépi a küszöböt, mindegy, hogy szíve fájdalma milyen tekintetben jut kifejezésre, akkor mondják neki, hogy „emeld fel a szívedet!”

A szív felemelése, magasba emelése, a főszentély és a szívszentély egyensúlyára vonatkozik, amit újra helyre kell állítani. A fő és a szív egységére a tanulónak abszolút szüksége van. Ezzel a munkával minden tanulót szembesítenek, aki átlépte a küszöböt, és akit az első kötéllel kihúztak a halál aknájából: ez a következő munka. Ez egyáltalán nem valami misztikus-érzelmes révület, szó- és imarajongás.

„Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba (szíved belső kamrájába), és ajtódat bezárva emeld fel szívedet Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, eljön hozzád a világosságával és megsegít téged nyilván.” A hegyi beszéd imádkozás alatt a kovásztalan kenyér elkészítésén való munkálkodást, a fő-szív rendszer egységét létrehozó ténykedést érti. Engedje meg, hogy részletesebben tájékoztassuk Önt ezekről.

A fej-szív rendszert tökéletesen egységnek kell látni. Ha ezt a rendszert az Egyetemes Tan szempontjából vizsgáljuk, felfedezzük, hogy a szív és a fej szervileg teljesen tükrözik egymást. A szív és a fej együtt egy gömböt képez, s a kis vérkeringésnek szánták azt a feladatot, hogy ebben a gömbben érvényesítse az erők keringését. Ez az egység a dialektikus embernél teljesen szét van rombolva. A természet emberénél szüntelenül háború van a fej és a szív között. E viszály következtében vagy a szív, vagy pedig a fej került hangadó helyzetbe. Ezért beszélünk értelmiségi emberről, vagy érzéki emberről. Ez a zavar öröklődik, és szervileg bebizonyosodik. A mai, dialektikus emberi nem ezért teljes mértékben természetellenes.

Hogy az olvasó ezt megértse, gondoljon egy eszményi bolygóra, égitestre. A bolygónál az Északi-sark a felvevő, asszimiláló rész, a Déli-sark pedig a megnyilvánító rész. A megnyilvánító sark céltudatos viselkedése következtében a felvevő sark a fenntartáshoz szükséges erőket veszi fel. Az asztrális és a spinális között teljes egyensúly uralkodik, s ez megmutatkozik az egész megnyilvánulási térben.

Ez az egyensúly az embernél már alaposan szétzilálódott, az ember szervileg károsult, aminek következtében a tudat az egyik pillanatban önkényesen a fejet, a másikban a szívet hagyja reagálni, uralkodni. Az egyensúly az isteni tudat vezetése alatti bölcsességet és örök alakulást jelent. A megzavart egyensúly azonban a fejben értelmiséget, a szívben pedig érzelmi felindulást okoz. Mindkét állapot kristályosodásért, a személyiség mindenféle megkeményedéséért felelős. E rendszernek ugyanis mindkét nézete nagyon dinamikus. Amikor az alapvető zavar miatt elkülönülten működnek, akkor cselekvésre késztetik a személyiséget. Mivel ez a cselekvés nem bölcsességen alapul, hanem a fej vagy a szív motorikus reakcióján, dinamikus ösztönzésén, a cselekedetek egyre erősebb elzárkózáshoz, az egész rendszer mind jobban elharapódzó zavarához vezetnek.

A fej és a szív között a gégét találjuk, mely a légcső bejáratánál fekszik. Ez egy porcképződmény, amelyben a hangszalagok feszülnek. A légáramlat, amelyet kilégzéskor összeszűkülő mellkasunk felfelé nyom, megrezegteti a hangszalagokat, s így hang keletkezik. Ezt a hangot hangképző szerveink – a szájüreg, az orr és a nyelv – alakítják tovább. Így keletkezik a beszéd, s ezáltal nyilvánulnak meg a gondolataink, ezzel énekelünk stb.

A beszéd és az éneklés erős mágia, mely az egész lény állapotát megnyilvánítja. Ha ez olyan embertől jönne, aki drága húsvéti báránya elkészítésén fáradozik, akkor a keltett rezgés édes illat lenne Isten számára. Ezáltal az őspránai világosságot az egész rendszerbe bele lehetne vonni, ami hatalmas lehetőségekkel járna, s az egész rendszer teljesen érett lenne az isteni érintésre.

Ha azonban a beszéd és az ének teljesen a természetre irányuló emberben nyilvánul meg, akkor olyan rezgés keletkezik, mely Isten előtt rettenetes bűz, s aminek elválasztó és betokosító következménye van. Mert az ember így olyasmit kelt életre, amihez nincsen joga, amire nincs ránemesedve, s ezáltal a legnagyobb kár érheti: sorvadás, tüdővész! Ezzel nagyon komolyan számolnia kell.

Beszélünk képzett és képzetlen hangról. A képzetlen általában a normális hang, az a hang, amelyik az ember állapotát mutatja. A valódi hang a fej-szívrendszer állapotának tökéletes mutatója. Tekintettel arra, hogy ez az állapot nem mindig kellemes és hasznos, és sok célra alkalmatlan, már a dialektikus idők kezdetén kísérleteket tettek a hang iskoláztatására, hogy a hanggal valamilyen létállapotot játsszanak meg. Hogy a hangnak ez a művelése milyen betokosító hatású, az világos. Gondoljon csak a teológusok kenetteljes beszédére, a papok latinul énekelt szertartásaira, a gregorián zenére, az affektált hang művelésére. De gondolhat bizonyos körök különösen durva beszédre való törekvésére, és nemkülönben bizonyos zenei irányzatokra is. Ezek az utánzások minden pillanatban hozzájárulnak a világ pokollá változtatásához. Át kell tekinteni és meg kell figyelni ezt az egész tevékenységet, hogy jól megalapozhassuk a szent úrvacsora elkészítésének helyes megértését.

XIII. A hét megszabadító cselekedet (III)

„Emeljétek fel szíveteket!”, így hangzik a tanulónak szóló felhívás, akinek el kell készítnie drága húsvéti bárányát. A szív felemelésének – ahogyan az előbb megbeszéltük – nincsen köze érzéki-vallásos révülethez, hanem a figyelmet a szívszentély teljes megváltoztatására irányítja. A szívek felemelése a fej-szív egység helyreállítására vonatkozik, mert ez az üdvfolyamat alapja, amire szükség van a transzfiguráláshoz.

Ha meg akarjuk vizsgálni, hogy mi történik a tanuló életében, akit ez elé a munka elé állítanak, akkor meg kell értenünk – ezt még egyszer hangsúlyozzuk -, hogy amikor a Szentírás a szívről és ennek szükséges elkészítéséről beszél (hogy befogadhassa az isteni világosságot), akkor szó sem lehet valami misztikus élményről. Misztikus élmények, vallásos révületek érzelmi életünk következményei, aminek a dialektikában lefelé is meg felfelé is terjedelmes kultúrája van. Ha érzéseink, vágyaink vagy kívánságaink vallási vagy filozófiai tárgyakra irányulnak, akkor érzelmes állapot jön létre, ami mindig negatív, és csakis földi eredetű. Ha valaki ilyen érzéseknek ad kifejezést, akkor a cselekedetei mindig bizonyítják negatív beállítottságát. A negatív-mágneses sugárzásra mindig jön válasz, s ez a válasz pozitívan viselkedik a negatív emberi érzelmi élettel szemben.

Jegyezze meg, hogy ez soha sem lehet isteni válasz, hanem minden körülmények között földi érintés a visszatükröző éterszférából. A dialektikában a pozitív és a negatív mindig együtt van, együtt hat. Kiegyenlítik ugyan egymást, de egyetlen embert sem képesek megváltani a keréktől. Önnek világosan meg kell tehát látnia a vallásos tömeg tévedését, mely azt gondolja, hogy misztikus élményekkel fenntarthatja a kapcsolatot az istenivel. Éppolyan világosan be kell látnia azt is, hogy ebben az értelme sem képes segíteni Önnek. Az isteni, őspránai világosság csak olyan szívszentélybe tud besugározni, amelyet erre teljesen előkészítettek. Ha egy ház kész, akkor költözhet be a lakója. Ha a ház csak az Ön fantáziájában létezik, akkor rendkívül nagy tévedés a ház lakójának vélnie magát.

Az Iskola sok tanulója, aki felfedezi, hogy az értelmiségi beállítottságban semmi megszabadító sincsen, ekkor hajlamos az érzelmek művelésébe menekülni, abban a reményben, hogy ott található a szabadságba vezető ajtó. Ez a remény alaptalannak bizonyul. Mindkét módszer a természetből való, és minden tekintetben a természethez kötő. Az intellektus általában annak a szolgája, amit tudománynak szoktunk nevezni, az érzelmi élet pedig a természetvallásoké. Az ítélőképes értelem és az érző szív tehát ugyanazon börtön nézetei és megnyilatkozásai.

Néhány ezoterikus szerző belátta ezt, ezért az ész és az érzés elhidegüléséről beszéltek. Ezt a ridegséget szervi érzéketlenségnek kell érteni, nem pedig a melegség ellentétének. Az általános vélemény szerint a hideg ember kemény szívű ember, aki áldozatai szenvedésével szemben érzéketlen, mint valami hóhér. A tanuló gnosztikus azonban, aki e természet értelmi és érzéki megmozdulásaival szemben elhidegült, ezzel lényegesen hozzájárult drága húsvéti báránya elkészítéséhez. Az ilyen tanuló a szívszentélyben a szent Grál elkészítésén dolgozik.

Talán ismeri a szent Grál legendáját. Eszerint a Grál az a kehely, amelyet Jézus, az Úr használt a szent úrvacsoránál. A monda szerint ebben fogta fel Arimathiai József a keresztre feszítettnek a vérét, ami után a Grált őrizetbe vette. Utódai a Grált később nyugatra vitték, ahol a mai napig is rejtve őrzik.

Ez a legenda, mellyel a misztikusok – mindenféle érzelmes találgatásokkal – visszaélnek, s ami a középkorban sok költemény és misztikus pótcselekedet tárgya volt, egyszerűségében megmutat minden gnosztikus adatot és értéket annak a megértéséhez, hogy mi a Grál, hogyan kell elkészíteni vagy hol lehet megtalálni.

Hogy teljesen behatolhassunk ebbe a rejtélybe, ahhoz figyelmét először az evangéliumi történet fejtegetéseire irányítjuk, melyben Pétert és Jánost elküldik az úrvacsorát elkészíteni. A tanulónak magának kell a Grált elkészítenie, hogy aztán Jézus, az Úr, használhassa.

A Grál kelyhét anatómiailag a három fent említett plexuskör jelöli: a gége-, a tüdő- és a szív-plexuskör. A szent kehely felső részét a gégerendszer képezi, a kehely szára a tüdőkön alapul, s e kristályserleg talpa a szívszájadékban áll. E menyegzői serleg elkészítésének lehetősége tehát minden emberben megvan. Ha a tanuló a szent tudomány előírásai szerint cselekedne, akkor ez kétségtelenül sikerülne is neki.

Az első megszabadító cselekedet, mint mondtuk, a tanulót teljesen elzárja a dialektikus természet befolyásai, a fény, a hang és a légkör hatásai elől. Ezeket a hatásokat a biológiai minimumra, a létszükségletre csökkenti. Ez az első megszabadító cselekedet átsegíti őt a küszöbön. Most elkezdheti a pászka, a kovásztalan kenyér elkészítését.

Ezután három új megszabadító cselekedet következik. A tanulónak reagálnia kell a Mozdulatlan Birodalom étererőire, a három szent eledelre, amelyeket segítségként, mintegy három kötél gyanánt leeresztenek a halál aknájába. A tanulónak továbbá a szívszentélyét képessé kell tennie az erő megtartására. Így készül el a Grál a meglévő lehetőségek felhasználásával.

Ha a tanuló képes felvenni az új étereket, akkor ez az orr-rostacsonton keresztül történik. Ezt a szervet az első megszabadító cselekedetnél teszik alkalmassá erre, ugyanakkor elzárják a dialektikus befolyások elől. Az új éterek a légcsövön keresztül behatolnak, megtöltik a tüdőt, így elérik a szívszájadékot, s munkájuk elvégzése után részben eltávoznak a kilégzéssel. A belélegzésnél a pajzsmirigy bal lebenyét éri befolyás, a kilélegzésnél a jobb oldalit, s így rajzolódnak ki a szívszentélyben a Grálkehely körvonalai, erővonalai. Ha Ön valamelyest járatos az anatómiában, akkor tudja, hogy ez az erővonal-szerkezet valóban kehely formájú.

Ennek a szerkezetnek a bevésését, az új éterek általi elkészítését nevezi Pál a szív „körülmetélésének”. Tényleg nagyon helyénvaló kifejezés. Ezt az anatómiai előkészítést az új kémiai éter, az új életéter és az új fényéter végzi el. A kémiai éter alkotta meg a Grálkehely alakját, öntötte a serleget. Az új életéter teszi képessé az élet kenyerének a felvételére, s az új fényéter készíti elő a szellem borának a befogadására.

A kémiai éter mindenekelőtt a gége-plexuskörön keresztül, az életéter a tüdő-plexuskörön, és a fényéter a szívszájadék-plexuskörön keresztül nyilvánul meg.

Amikor pedig elhangzik a felhívás: „Emeljétek fel a szíveteket!”, akkor az elkészült Grálkehely magasba emeléséről van szó. A kérdésre: „Készen vagy?”, az új birodalom világossága és ereje felszáll a szívből és a tüdő többi kamrájából a mellüregbe, és ott, ahol a mellüreg összeszűkül és a gége zárja le, ott új hang keletkezik, mely ujjongó beszédben nyilvánul meg: „Igen Uram, készen vagyok!”

A húsvéti bárány ekkor elkészült a nemes vázában, ahogyan a legrégibb gnosztikusok nevezték a Grált. A szent kehely kész befogadni a szent tüzet, vagy a Kundalínit, ahogyan a keleti testvérek mondják. Eljött Arimathiai József fellépésének a pillanata, mert ő az, akinek fel kell emelnie a Grált, hogy felfogja benne a keresztre feszítettnek a vérét.

Hogy ezt megérthessük, még egyszer fel kell idéznünk Rózsakereszt Keresztély alkémiai menyegzőjének kezdő sorait. Ott azt olvassuk, hogy ő is drága húsvéti báránya elkészítésével foglalkozott. Ekkor hirtelen vihar támadt, mely „kunyhóját”, mely egy „halomra” épült, csaknem romba döntötte.

Ebben a klasszikus történetben ismét megtaláljuk Arimathiai József fogalmát, aki nem a történelem alakja. Mindenkit így neveznek, aki a nagy, szabadkőműves munkát elkezdi és sikeresen folytatja.

A „József” jelölésben az épület, a műhely, ötletét találjuk meg. A műhely itt a gnosztikus tanítás értelmében egy olyan munkahely, ahol véghez kell vinni a nagy művet. Ezen a munkahelyen kell elkészíteni a drága húsvéti bárányt, tehát a Grált.

Mielőtt azonban ezt a szent művet el lehetne végezni, a munkahelyet egy „halomra” kell építeni. Ezt csak akkor lehet kivitelezni, ha az előkészítő cselekedet megtörtént, és a tanuló átlépte a „küszöböt”. Ezt a mágikus halom-jelképet találjuk meg az Arimathia szóban. Ezért Arimathiai József az, aki felemeli a Grált, hogy felfogja a keresztre feszítettnek a vérét.

A keresztre feszítettnek a vére – a Gnózis, az isteni tűz, a Kundalíni – az igazán élő anyag aranyszínű cseppekben hull a főszentély rózsáira, hogy lemerüljön a plexus sacralisba, s onnan újra felemelkedjen. Így hull egyik csepp a másik után a felemelt Grálba.

Ezután meg fog mutatkozni, hogy a szívben helyesen faragták-e a szent serleget, hogy építője igazán mesterépítész volt-e. Ekkor a tűzpróbát kell letenni. A Grálnak – a mesterépítő kelyhének – a szent tűz érintésekor nem szabad szétpattannia, a szent tüzet ki kell bírnia. Ezt a vihart kell Rózsakereszt Keresztélynek átvészelnie a tüzes szűzzel való találkozás után.

A tüzet, a Kundalínit azért hozza és nyújtja át Rózsakereszt Keresztélynek egy szűz, hogy kifejezzék: az isteni tűz nem ebből a világból való, és semmiféle dialektikus dolog sem befolyásolta. Aki a felemelt Grálban el tudja viselni ezt a tüzet, aki ezt mint valami Arimathiai József meg tudja tartani, az az így megtelt szent kelyhet nyugatra viszi, a naplemente országába. Ez az a pont, ahol a közönséges természet napja lehanyatlik, hogy az új élet napja emelkedhessen a láthatár fölé.

Péter és János tehát bement a nagyterembe, és elkészítette a húsvéti bárányt. A Grálkelyhet az új éterek tiszta kristályából öntötték, s megtöltötték a szent tűzzel. Most eljöhet az Úr, hogy maga ossza ki az úrvacsorát. A kenyér és a bor készen áll.

Világos, hogy az Úrnak e megterített asztaláról édes illat száll fel. Ha megértette a Grálkehely anatómiai szerkezetét, akkor nem lehet másképpen, mint hogy ez az édes illat új beszédként bizonyosodik be, új szó hangzik el, mely a megújult szívből száll fel. Az új szó az isteni Kundalíni fényessége, az Istenben lángra lobbant szív beszéde, azé a szívé, mely elhidegült ezzel a természettel szemben, érzéketlen lett, és megtalálta egységét a főszentéllyel. Adja Isten, hogy Önnek is szabad legyen egyszer beszélni a szív új beszédét annak bizonyítékául, hogy világosan látja maga előtt kirajzolódni a Szent Szellem ösvényét.

Ugye megérti, hogy a Grálkehelynek a legnemesebb éterkristályból való elkészítése nem olyasmi, amit a társadalmi kötelességek elintézése utáni szabadidőben vagy a mindennapi életben el lehet intézni. A Grálkehely, az üvegtenger öntése olyan mű, melyet csak sok balsiker, minden erő megfeszítése és sok küzdelem árán lehet elvégezni. Ez az a vihar, amelyről az alkémiai menyegző beszél.

Aki azonban ki tudja állni a vihart, aki le tudja győzni a zúgó áradatot, annak megnyílik a menyegzői terem – és új beszéd hangzik fel ajkairól örök énekként.

XIV. A hét megszabadító cselekedet (IV)

Négy megszabadító cselekedetet tehát megbeszéltünk, de a szent úrvacsora mágikus folyamatában még három továbbinak kell következnie.

Biztosnak kell lennünk abban, hogy az úrvacsora alatti hét cselekedet szilárdan megrögződik az Ön tudatában, s ezért még egyszer felvázoljuk a folyamatot. Ebből a célból az előbbiekből felidézünk néhány megállapítást, s reméljük, ez elegendő lesz ahhoz, hogy világosan lássa az átalakuláshoz, a transz­figuráláshoz vezető ajtó körvonalait.

Egész mikrokozmoszunkat egy olyan személyiség tartja fogva a dialektikában, amely a dialektikával természetes egységet képez. Emiatt a mikrokozmosz szüntelenül vonszolódik, mintegy kerékforgásban, a kikelet, virulás és hanyatlás egyhangú szabályai szerint a dialektika életterületein át. Az ebből következő helyzet a szenvedés, bosszúság és fájdalom szüntelenül kínzó képét mutatja, amelynek értelmetlensége mellett semmilyen megszabadító esélyt sem lehet felfedezni.

Ha egy tanuló – tapasztalatai alapján – kezdi ezt belátni, ez a belátás tehát szükségből és halálból született élmény, akkor keresés, kutatás keletkezik. Nem az értelem vagy az érzelmek ösztönzésére keres, hanem szinte életszükségben, életveszélyben. Az ilyen keresésre egy sugallat válaszol, a rózsakeresztnek egy sugara. Ebben a sugárzásban aztán helyesen és igazi jelentőségükben foghatja fel, értheti meg a Szerzet tanait, előadásait és más tevékenységét. Ebben a sugárzásban a tanuló figyelmét teljesen mikrokozmosza eredeti hazájára irányítják, s megértetik vele, hogyan lehet újra megtalálni ezt az elveszett hazát.

A tanuló felfedezi, hogy személyisége a „horgony”, mely a mikrokozmoszt fogva tartja, s mintegy pirkadat világosságában látja az új templom építésének a lehetőségét. Léte éjszakájában az eltévedt vándor „világosságot” keres – hirtelen fénysugár éri – mire megfordul, s az ösvényen a világosság vezetésével a távoli cél felé indul. Ezzel a cselekedettel a tanuló maga nyitja meg a megszabadító rejtélyek ajtaját.

Ha az ajtó kinyílt, akkor új folyamat fejlődik ki. Az első folyamat a tájékozódásra szolgált. A második folyamatnak az a célja, hogy a természet személyiségét, amely – mint kijelentettük – a fogság és elfajulás oka, alkalmassá tegye a transzfigurálásra, az újjászületésre. Az „én” és a személyiség összetörése nem megsemmisítés. Mert ha a közönséges én valami szélsőséges módon megsemmisül, akkor a mikrokozmosznak még mindig nincsen másik önvalója, mely átvehetné az irányítását. A természet lerombolása, a természet transzmutálása tehát csak akkor mehet végbe, ha az új én, az új természet létezik.

Mivel az új én nem jöhet létre a régi én lerombolása előtt, itt áthidalhatatlan akadály tornyosulna. Ennek az akadálynak a legyőzését egy közvetítő végzi el, a Szent Szellem, az őspránai világosság. E világosság érintése a tanuló dialektikus személyiségét olyan állapotba hozza, amelyben a mikrokozmoszban valóban elkezdődhet a transzmutációs folyamat. Ily módon fel lehet építeni egy új személyiséget, mely az adott időpontban át tudja venni a régi személyiség feladatát. Ez a folyamat a segítő, a közvetítő vezetése alatt tehát nem a kerékhez való erősebb odaláncolás, nem személyiségművelés, hanem valójában a hanyatlás, az alapvető meghalás előkészítése. A transzfigurálás alapja tehát a természet személyisége lesz, anélkül azonban, hogy ez a személyiség felmagasztalódna. Ezért mondjuk, hogy az új életnek alulról kell megszületnie.

Ezt a második folyamatot nevezzük szent úrvacsorának. Ennek hét nézete van, amit hét megszabadító cselekedet jellemez. Az első megszabadító cselekedetnél arról van szó, hogy a dialektikus személyiség elzárja magát az őt körülvevő természeterők eddig mindent ellenőrző befolyásától. Ezek a befolyások minimálisra csökkennek, annyira, hogy a személyiség biológiai működése még lehetséges legyen. Az ezután következő három megszabadító cselekedetnek a Szent Grált kell kialakítania. A Grál a figyelmet a fej-szív egység megteremtésére irányítja. Ez ugyanis az előfeltétele annak, hogy az őspránai világosságot a személyiségrendszerben meg lehessen tartani, s a személyiség képes legyen egy nem ebből a világból származó erővel hatni.

Az első megszabadító cselekedettel a tanuló a pászka elkészítését kezdi el: a három következő cselekedet az úrvacsora összeállítására szolgál. Az őspránai világosságot felfogják a felemelt kehelyben, édes illat száll fel, ami az új beszédben és új igében jut kifejezésre. A kenyér és a bor készen áll. Most eljöhet az Úr, hogy maga ossza ki a vacsorát.

Most az a feladatunk, hogy az Ön figyelmét az utolsó három megszabadító cselekedetre irányítsuk, amikor az Úr bemegy a nagyterembe, s tanítványai közepette azt mondja: „Vegyétek és egyétek. Ez az én testem, mely tiérettetek adatik. Cselekedjetek ennek megfelelően. E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik.”

Ön látja, hogy a fenti kijelentés döntő jelentőségű. Ha a Grál megtelik az őspránai világossággal, akkor ezt a világosságot odaajándékozzák a tanulónak, hogy helyesen alkalmazza. Azért mondja Pál, hogy a tanuló, aki ebből az arany anyagból iszik, saját ítéletét issza. Ez azt jelenti, hogy gondosan ügyelnek arra, mit tesz a tanuló a neki átnyújtott Grállal. Ha ezt a szent materia magicát dialektikus, önérvényesítő célokra használná, akkor a Grál azonnal darabokra pattanna. Ezért inti Pál a tanítványait: „Mert valahányszor eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend” – tehát: amikor használjátok a Grál szent és mágikus anyagát, mindig gondoljatok arra, hogy ezt csakis a transzfiguráció folyamatának szolgálatában tegyétek, amíg a nagy mű el nem végeztetett.

Az úrvacsorának ez a jele figyelmünket a három hátra lévő plexuskörre irányítja, melyek egyike a gyomorban, a másik az altestben (a nemi szervekben) található, a harmadik pedig visszavezet a kiindulópontunkhoz, a plexus sacralishoz, mely a kígyótűzrendszer végén fekszik.

Ön talán csodálkozik azon, hogy a hét megszabadító cselekedet folyamatában a figyelem miért irányul olyan határozottan a plexuskörökre. Erre a talán felmerülő kérdésre a következőket mondhatjuk.

Tudja, hogy az idegszálak rendkívül finom szövevénye az egész testet átfonja. A plexusok ennek az idegszövevénynek a központjai, gócai, az idegerő átalakítói, mellékállomásai. Az idegekben keringő anyagot, az idegközeget úgy lássa, mint tudatközeget, a tudat anyagát. A tudatanyag befolyásolja a belső elválasztású mirigyeket, s ezeken keresztül a véralapot. Ha tudatom erre a természetre irányul, a saját életemre, az énre és ennek a létkörére, akkor a véralap erről tanúskodik. Ha a tudat alapvetően megváltozik, akkor a vérnek ehhez hozzá kell igazodnia. Életváltozás tehát nem elsősorban a vérből és a vér által fejlődik ki, hanem az idegközeg hatására.

Sokan – s ezekhez tartoznak a természetokkultisták is – megpróbálják a véralapot megváltoztatni, valami diétával vagy gyakorlatokkal. Ezzel meg tudják ugyan változtatni a belső elválasztási folyamatokat, de mivel a tudat eredeti, normális állapotában marad, az úgynevezett tudattágítás mindig csak abban áll, hogy a tudatot megragadja a tükörszféra, a másvilág.

A nagy műnek tehát a tudattal kell kezdődnie. A tudatnak kell a fent leírt módon megnyílnia a Krisztus-közvetítő számára. Így a szent úrvacsora-folyamatnál arról van szó, hogy az őspránai világosság hatásai szétáradhassanak az egész idegrendszerben, és összhangba kerüljenek vele, mert csakis így születhet meg a megszabadító cselekedet. A műnek tehát, amely elé Önt állítják, az a lényege, hogy a Szent Szellem érintése következtében megszabadítsa az idegrendszerét. Amíg Ön az oly gyakran elcsúfító idegesség jeleit mutatja, addig azt bizonyítja, hogy még egyáltalán nem szabadult meg, s ehhez a világhoz van kötözve, ennek minden aggályával, előítéletével és káprázatával.

Az idegrendszer központi elve a kígyótűz, s ennek a tűznek az alapja a plexus sacralisban fekszik. Ha ez az alap megnyílik, és a kígyót a pusztájában, a sivatagban fel lehet egyenesíteni, akkor a megszabadító világosság az egész rendszert besugározhatja. A kígyó feje megnyílik a Szent Szellem tüzének, s teljesen ezek a lángok borítják be. Vakító fénnyel lövell a tűz lefelé, s a plexus sacralistól visszatükrözve az arany közeg szétterjed az egész idegrendszerben, és egymás után befolyásol minden plexuskört. Először a személyiség elől (ennek védelmére) eltorlaszolja a dialektikus erőhullámokat. Aztán a Grál öntésénél, elkészítésénél segít, majd a szent úrvacsora átvételénél, befogadásánál jár közben.

Az első megszabadító cselekedet (a küszöb) után a legtisztább éterkristályból el lehet készíteni a szent vázát, s ekkor eljön minden élet Ura, maga a világosság, hogy kiossza az úrvacsorát. Körülötte tizenkét tanítványa, a tizenkét agyideg, melyek az egész testrendszeren uralkodnak, minden szervet irányítanak, s minden cselekedetet lehetővé tesznek. És ennek a tizenkét tanítványnak mondják: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem”, és „igyatok e kehelyből!”

Megértjük, hogy ez mit jelent. A Grálkehelyben elkészített anyagot, mint belső erőt, átvezetik az egész idegrendszeren, aminek következtében a tanuló tényleg képes Krisztusban és Krisztus által, tehát a szent úrvacsora értelmében élni.

A gyomor-plexuskör képessé teszi a tanulót a szent eledelek és a tudattűz új, tápláló alkotóelemeinek a vérpályába való bevezetésére. A plexuskörök együttműködése és a vesékre gyakorolt hatása kiüríti azokat a hulladék anyagokat és megkövesítő erőket, amelyeket a dialektikus ember kétségtelenül felvesz a vérébe, s melyek a hírhedt glutén (sikér) képződéséért felelősek.

A szent tudomány sok tanulmányozója hiába fontolgatta, hogy mi közük lehet a veséknek a szentesülés folyamatához. Most azonban megértik a zsoltárok szerzőjét, amikor azt mondja: „Próbálj meg Uram és kísérts meg, tisztítsd meg veséimet és szívemet. Mert kegyelmed szemem előtt van, és igazságodban járok-kelek”. A fenti kijelentésről ismerhető fel az a tanuló, aki az ötödik megszabadító cselekedettel foglalkozik. A gyomor-vese rendszerben teljes egyensúlynak kell uralkodni. Amikor a nagyteremből elhangzik a varázsige, „vegyétek és egyétek, ez az én testem”, akkor ennek a rendszernek a követelményeknek megfelelően kell működnie, mert a tanuló, aki ezt a megbízást kapja, mintegy idegen országokban van, de személyisége még dialektikus szerkezetű. Az őt körülvevő veszélyek tehát nem jelképesek, hanem nagyon is valóságosak.

Ha a gyomor-plexuskör helyesen dolgozik, akkor az életenergiát célszerűen lehet elosztani és használni. Elejét lehet venni a kimerülésnek és a túl sok energia elhasználásának. A két vese a kígyótűzgerinc két oldalán fekszik, a rendkívül jelentős, első három ágyékcsigolya magasságában, s a veséknél egy kinövést találunk, melyet mellékvesének neveznek. A mellékvesék belső elválasztású szervek, melyeknek hormonja az energiát adja. Ha ez a gyomor-vese-mellékvese rendszer nem jól épült, akkor minden természeten kívüli erőérintésnek hibás cselekedet lesz a következménye, és a sikér a vérben felgyülemlik.

Mivel ez a rendszer szorosan összefügg a fej-szív rendszerrel, érthető, hogy a dialektikus érzelmi élet eltúlzásának reuma vagy cukorbetegség lehet a következménye. A megszabadító cselekedetek ötödik sugarára helyesen reagáló tanuló azonban a 26. zsoltár szavait ismételheti: „oltárodat gyakorlom Uram”, és szabadon mondhatja: „Próbálj meg Uram és kísérts meg, vizsgáld meg veséimet és szívemet”. A tudatközeg, a belső elválasztás és a vér így tökéletesen egyensúlyba hozható, s ez egy újabb megszabadító cselekedetet tesz lehetővé.

Aztán az utolsó döntő következik az Úr következő szavainak értelmében: „E pohár az új szövetség az én véremmel, mely tiérettetek kiontatik, jertek, igyatok ebből mindnyájan”. Ez a Grál-varázsige a figyelmet a has-plexuskörre és az alkotóerő átépítésére irányítja. Ha az előbbi öt megszabadító cselekedetet tényleg az őspránai világosság követelményeinek megfelelően vitték végbe, akkor ez a hatodik lépés semmi nehézséget sem fog okozni, s a tanulót a hatodik kötéllel teljesen ki lehet húzni a halál aknájából.

A szent úrvacsora folyamatának körvonalait tehát a következőképpen vázolhatjuk:

1. ellenálló képesség és érzéketlenné válás a dialektikus erőkkel szemben, egészen a biológiai minimumig, a küszöb átlépése;

2. a Grálkehely öntése az új éterek segítségével;

3. a vér átalakítása, az energia kiegyensúlyozása, és a dialektikus hulladékok vérből való kiválasztásának a biztosítása;

4. az alkotóerő átalakítása, hogy a tanuló ezzel abba a helyzetbe kerüljön, hogy minden cselekedetét ellenőrizhesse.

Akkor a kötelet még egyszer leeresztik az aknába, és íme, az ellenállás le van győzve. Az őspránai világosság és a mikrokozmosz kapcsolata végképpen létrejött. Most megkezdődhet az endúra. A tanuló most már „hirdetheti az Úrnak halálát, amíg eljövend”. A szent úrvacsorát kiosztották, s mind felállnak, hogy Gecsemán kertjébe menjenek.

XV. Gecsemán csodás kertje

Ha mindent meggondol, amit a Gnózisról mondtunk, akkor tudja, hogy az evangéliumot beavatási rejtélynek kell tekinteni. A Szentírás nem történelmi híradás, hanem annak az embernek a nagyon is időszerű ecsetelése, aki a felfelé vezető ösvényre törekszik.

Az evangélium, mint az Egyetemes Tan egyik megjelenési formája, mindig új, és a tanulót nagyon is időszerű dolog követelményei elé állítja. Ha az evangéliumot így vizsgáljuk, akkor újra megszabadulhatunk a múlt béklyóitól, melyekben embertársaink sínylődnek, akik vélt történelemre tekintenek vissza, erről prédikálással, zenével és énekekkel nyilatkoznak érzelmesen anélkül, hogy valamit is megértenének belőle. Mi viszont új, gnosztikus alapon foglalkozunk ezekkel a dolgokkal, s ezen az úton vezetjük egymást az olajfák hegyére, Gecsemán kertjébe, s reméljük és imádkozunk, hogy lélekben és igazán megértjük egymást (Máté 26: 36-46).

A keresztény beavató rejtély nagyon különös és rendkívüli történés. A folyamatoknak olyan sorozata ez, melyet a kívülálló egyáltalán nem képes megérteni, mert a megértéshez a szent, egyetemes tudomány ismeretére van szükség. Akit azonban a hét megszabadító cselekedet hétszeres kötelével a magasba húztak, az részesül abban a kegyelemben, hogy ezeket a folyamatokat megérthesse.

Mielőtt a narancsszínű rózsa kibontakoztathatná szirmait a napfényben, gyökereivel fel kell törnie a föld rögét, hogy megszerezhesse a szükséges táplálékot. Az új, igaz, eredeti élet dolgait feltétlenül csak egy ennek megfelelő tudattal lehet felfogni. Akinek ez a tudata nincsen meg, az látván nem lát, és hallván nem hall. Senki és semmi sem segíthet rajta, mert egyszerűen hiányzik az érzékszerve, amellyel tapasztalatokhoz juthatna.

Ezért beszélünk egyrészt dialektikus, másrészt gnosztikus tudatról, és két, teljesen különböző embertípusról, melyek nem csak szellemileg és erkölcsileg, hanem testileg is különböznek egymástól. A két típus között bizonyos pillanattól kezdve olyan alapvető lesz a különbség, hogy végül már nem élhetnek ugyanazon a világon. Saját életterületre, légkörre, rezgési térre lesz szükségük. Így azt látjuk, hogy a világtörténelem folyamán a földi embertípust időről időre elválasztják az új életterület emberétől. Válaszfal keletkezik „a juhok és a kecskék” között, az igazak és az igaztalanok között, ahogyan a Szentírás fejezi ki.

Hadd ecseteljük a helyzetet még egyszer.

A bukott emberiség birodalmának egy új megnyilvánulási napján az ekkor még eléggé egyöntetű embertípust a Krisztus-hierarchia kezdi felvenni egy megújító folyamatba, s szinte megtámadja őket. A hierarchia ebben a folyamatban többek között az emlékezet elemeire hat, amelyek sokakban még megvannak. A munka folyamán erre egyre többen reagálnak; egyesek pozitívan, mások negatívan, vagyis ellenkező értelemben. Semleges álláspont, helybentopogás nem lehetséges, s így logikus, hogy a folyamat végül szellemi és természettudományos tekintetben krízishez, a két egymástól eltávolodó embertípus történelmi és végleges elválásához vezet.

Ha itt derűlátóan két félről beszélhetünk, akkor azt mondhatjuk, hogy az emberiség egyik fele megmarad megszokott természetrendjében, ennek minden következményével, a másik fele pedig bemegy egy új életterületre, amelyet a Krisztus-hierarchia kozmikusan, légkörileg és szellemileg elkészített. Ennek a már nagyon sokszor megtörtént elválasztásnak a történelmi-természettudományos következményeiből újra és újra megmutatkozott, hogy az emberiségnek a földi Földbe kapaszkodó fele mindig is „rossz lóra tett”.

Az emberiség most is közeledik egy ilyen történelmi elválasztáshoz, és a két tudati állapot most is világosan felismerhető. Így elkerülhetetlen lesz a nyelvek összezavarodása. Ez az összezavarodás nagyon sajnálatos, mert jó lenne, ha az emberiség egy nyelvet beszélne, ami által fel lehetne emelni az új életterületre. A nyelvek összezavarodása másrészt azt is bizonyítja, hogy a Krisztus-hierarchia nem dolgozott hiába. A két embertípus szemben áll egymással. Már nem értik egymást, s ez természetes.

A választóvonal látszólag találomra szeli át az emberiséget. Gyakran családokat, csoportokat választ el, a két félt egymástól ellenállhatatlanul elterelve. Napjainkat is ilyen meghasonlás jellemzi. Ez bizonyos mértékben sajnálatos és tragikus, mégis egy nagy változás jele, amely az élet minden területén megfigyelhető.

Ha a példa kedvéért úgy vesszük, hogy mi az elválasztott embertípushoz tartozunk, Ön viszont nem, akkor minden szó, beszélgetés, filozofálás vagy vita teljesen fölösleges, mert odáig jutott már a hasadás.

Akkor inkább mindenki menjen az útjára, jól nevelten és barátságosan, azt mondva: ne idegesítsük egymást, hagyjon békében. Akkor az ilyen munka, amilyet a Rózsakereszt Iskolája végez, teljesen befejeződne.

A helyzet azonban az, hogy korszakunkban átmenetileg egy egyre csökkenő létszámú harmadik embercsoport is van, amelyről azt lehetne mondani, hogy sem ez, sem az, nem pozitív és nem negatív, „sem hideg, sem hév”. Az ilyen típusú embernek értelmileg művelt emlékezőképessége és ennek megfelelő érdeklődése van, és bizonyos fokig meg tudja érteni és át tudja érezni az új életterület dolgait. Még nem választott azonban véglegesen, nem vont le egyetlen következtetést sem, s így lábát még nem tette az ösvényre.

Ezt a típust ezen a világon tehát két irányból érintik meg: a Krisztus-hierarchia részéről, hogy alapvetően és szerkezetileg új életbe vezessék, és az ellenfél, a „vádoló” részéről, hogy esetleges eltávolodását megakadályozzák és az illetőt a földi természethez láncolják. A harmadik típust tehát egy ideiglenesen létező csoport képezi, amelynél még nincsen eldöntve, hogy az új természethez vagy a régihez fog-e tartozni. Hogy ez a csoport aránylag kicsi, az azt bizonyítja, hogy a történelmi változáshoz már nagyon közel jutottunk.

Óva kell Önt intenünk érzéki és értelmi életétől, mert ezek a létállapotok semmilyen valódi értéket sem képviselnek a megszabadulás értelmében. Ezek csak megtévesztő deszkadarabok, amelyeken biológiai életünk a hullámokon lebeg, csápok, melyekkel bogarak módjára környezetünket tapogatjuk. Ha az új élet dolgait el tudjuk képzelni vagy meg is értjük, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy már részt is veszünk benne! A biológiai misztikához és biológiai értelemhez való ragaszkodás a legnagyobb mértékű önámítás. Ha ebben egyetért velünk, akkor eléggé felkészültünk a Gecsemán csodás kertjéhez való közeledésre.

Ha Gecsemán történetét felületesen olvassuk, az a benyomásunk, hogy itt kétségtelenül tudathasadást ábrázolnak: az egyik oldalon a szenvedő Jézus, a másikon az értetlen, sőt alvó tanítványok.

Ez a benyomás teljesen helytelen. A gecsemán-tragédia az evangéliumban vázolt beavatási rejtélynek egy bizonyos szakasza. E beavatási rejtélynek hét szakasza van. Az újjászületés szent tudományában ismeretes

először is az áttörés, a bűntudat folyamata, amelyet Keresztelő János rejtélye képvisel;

másodszor az őspránai világosság leáramlásának folyamata, a mennyei sugárzásnak a földi természet emberével való kapcsolata, „Jézus megszületése az istállóban”;

harmadszor a misztikus és filozófiai kölcsönhatás a Szent Szellem és a személyiség között. Ezt nevezik Jézus földön-járásának. Hogy ezt a folyamatot végleges, teljes siker koronázhassa, ahhoz a

negyedik szakaszt a tizenkét tanítvány elhívásának nevezhetjük.

Jézus felhívja és birtokába veszi a dialektikus ember tizenkét erejét, vagy a dialektikus lélek tizenkét sugarát, amelyeket a földi templom tizenkét szent kenyerének is neveznek. A tizenkét agyideg ez, a hétszer hét plexussal. Ha a mikrokozmoszban a Jézus-ember birtokába veszi a személyiségrendszer tizenkét erejét, ha ezeket ellenőrizni tudja, akkor a földi természet sorsa meg van pecsételve. Ugyanezt a folyamatot jelöli Artúr király és asztala tizenkét lovagjának legendája. A mennyei, mely nem ebből a világból való, kapcsolatot teremt, asztaltársaságot képez a földivel, a nagyon is ebből a világból valóval. Az ilyen asztaltársaságban emiatt mindig jelen van az alapvető összeütközés, egy Júdás. Az elszakadás, a szakítás kialakulása tehát természetes és szükségszerű. Az Istenit, a mennyeit nem lehet összeegyeztetni a dialektikussal. A földinek az a szándéka, hogy hatáskörébe vonja a mennyeit. Megkísérli a mennyeit a saját szolgálatába állítani, míg a mennyei a dialektikusnak a teljes felszámolására, megszüntetésére törekszik.

A két ellenfél célratörő módszerei teljesen egymáshoz igazodnak. A földi a hatáskörébe akarja vonni a mennyeit, a mennyei tehát fogságba ejteti magát a földivel, azzal a figyelmeztetéssel, hogy „az én birodalmam nem ebből a világból való”. A mennyei természetnek az ilyen áldozata miatt a földi természetnek el kell pusztulnia.

A dialektikus életterület tizenkét nézetének a Jézushoz való kapcsolása után így a Krisztus-tragédia

ötödik szakasza következik, az áldozat ideje.

Ez a szakasz persze – a Jézus-áldozat – csakis annál a tanulónál, csakis abban a tanulóban megy végbe, aki az útján már áthaladt szentesülési folyamatának mind az öt előbbi fokozatán. Ez csak azzal a tanulóval történik meg, aki a megszabadító cselekedetek ösvényén jár.

Az a vélemény, hogy Jézus, az Úr, 2000 évvel ezelőtt valahol Palesztinában egyszeri áldozatával a keresztfán az emberiség minden bűnét, minden fej és szív bűnét lerótta, hogy bűneinktől megváltott minket és megfizetett értünk, ahogyan a heidelbergi katekizmus állítja, az egy borzasztó tévedés, sőt csalás. Ez egy hagyományos szörnyűség, a régi egyház által becsempészett tévtan. E tévtan miatt süllyedt az egyház a mai tehetetlenségébe, és emiatt vált karikatúrává.

Ennek az egyszeri áldozatnak Önben kell megtörténnie; s az átok fája, a kereszt, az Ön dialektikus testisége! Golgota pedig a „koponya helye”, ahol a keresztre feszítési folyamat, a beavatórejtély

hatodik szakasza kezdődik és végződik, hogy a

hetedik szakasz, a feltámadási rejtély beteljesedhessen.

Amikor az evangélium azt mondja, hogy „valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és valamely lélek nem vallja Jézust a testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől”, akkor ezt jól kell értenünk. Ez olyan józan, felrázó, tárgyilagos kijelentés, hogy megfoghatatlan, miért oly kevesen képesek megérteni.

Ha a tanuló a Jézussal való kapcsolatot, a Jézus-áldozatot, az ötödik szakaszt a testben tapasztalja, a saját testében éli át, akkor Istentől van, akkor Istenben van. Ha ezt a testében átélheti, vallhatja, akkor a Gnózisban van, és ebben az áldozásban fejlődik ki a feltámadás.

Aki ezt még nem vallhatja, nem képes átélni, az nem Istentől van. Az ilyen ember „Istent” csak betűhalmaznak ismeri, hangsornak, határozatlan fogalomnak.

Amikor Pál azt mondja, hogy „mi pedig valljuk (azaz tapasztaljuk), hogy Jézus a testben megjelent”, akkor ebben felismerhető az ő létállapota.

A hagyományosok serege úgy véli, hogy Pált ebben utánozhatja, hogy ezt mind elmondhatja magáról – de közben Jézus történelmi születésére gondol. Érzi, hogy milyen buta és naiv hozzáállás ez? Hiszen ennyit még a pokol seregei is tudnak, hogy Krisztus eljött a testbe.

Most már Angelus Silesius kijelentése is érthető: „Ha Krisztus ezerszer születik is Betlehemben, de benned nem, akkor mégis el vagy veszve”.

Látja már, milyen mélyre süllyedt korunk misztikus élete? Érzi, milyen sürgősen szükséges az emberiség szétválasztása, mennyire természeti szükséggé vált az új tudat?

A mennyei embernek a földi emberért végzett áldozatmenete, a Krisztus-tragédia ötödik szakaszának folyamata a szent úrvacsorával kezdődik, ahogyan részletesen megbeszéltük. Az úrvacsora alatt egy foglyul ejtési folyamat is kifejlődik. A Jézus-ember itt végképpen foglyul ejti a tizenkét agyideg erejét, tizenkét minőségét. Felállítják a „fügefát”.

Aztán Júdást kényszerítik kimenni: „Amit cselekszel, hamar cselekedjed”. Az összeütközés megkezdődik.

Jézus a tanulót ezután Gecsemánhoz vezeti. Három tanítványát viszi magával: Pétert, Jakabot és Jánost. Péter az akarat-elemet képviseli, Jakab az értelmet, János az érzést. Magával viszi tehát az egész fej-szív egységet. A földi természetnek e három vezető tényezőjét Jézus teljesen felvonja a magányosságba, a lélek kertjébe. Az új élet elé állítja őket.

Gecsemán minden régi bölcsességben a lélek kertje, a rózsák udvara, melyben a tanuló előtt kibontakozik a megszabadulás útjának világos képe, s ez a kép beléje vésődik. Ezt az eseményt nagy magányosság, mély csend jellemzi. Olyan területre való felvonás ez, ahol a dialektikus elkerülhetetlenül álomba merül, ahová a dialektikus tudat nem léphet be.

Az eredeti írásban semmi olyasmi nincsen, hogy Jézus szomorkodik vagy retteg. Inkább rendkívül erősen azzal törődik, hogy ez a csodálatos folyamat sikerüljön. A szeretet aggodalma ez.

Még egy tévhitet is el kell oszlatnunk. Jézus szavaival: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár: mindazonáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te”, és „ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod”, az egyházi misztikusok egy szenvedő és vért izzadó üdvözítőt állítottak a kirakatba, aki még az utolsó pillanatban is menekülésért fohászkodik, hogy végül mégis megadja magát. Így ábrázolta őt minden évszázad művészete. A századok folyamán dialektikus megkínzottat csináltak belőle.

Azzal a tanulóval azonban, akire rátalált, akit megérintett az őspránai világosság, azzal itt valami egészen más történik. A pohár itt az új fej-szív szentélyben elkészített Grál. E szent Grál tartalmával kell a tanulónak a mindennapi gyakorlatban elkezdeni a transzfigurálás nagy csodájának kivitelezését. Gecsemán kertjének csodás tapasztalata arra szolgál, hogy a tanulóval teljesen megismertesse a szent Grál mágikus tartalmát.

Ez a folyamat három lépésben megy végbe, miután a tanulót bizonyos időre – hét megszabadító cselekedete után – felvonják az új életterületre, és miután benne minden dialektikus elaludt.

Jövendő útja most elvonul előtte, mint valami elbeszélés, mint valami ének. A rózsák virágzanak, és a mandulavirágok illatoznak. A tanuló első kézből tudja meg, látja és hallja, hogy mit akar tőle a Gnózis. Akkor azt mondja: „Atyám, ha lehetséges, ne hagyd tőlem elmúlni e poharat ahogyan én akarom, hanem ahogyan te akarod”. Ne úgy, ahogy én akarom, mert nem lehetetlen, hogy a dialektikus befolyások még mindent elronthatnak. Ezzel a mágikus erővel, ezzel a “varázs-igével” eléri a nézetek abszolút tisztaságát, s a tanuló önkéntes engedelmességi kapcsolatot teremt Istennel, ahogyan az az ősidőkben fennállt.

Ha ez megtörtént, akkor elhangzik a második varázsige. A kehely, a pohár másodszor is megjelenik, s most a tanuló-gnosztikus kiissza. A felébredt új ember új cselekvésbe kezd, hogy az ősidőkben megszakadt kapcsolatot véglegesen helyreállítsa. „Atyám, ne hagyd elmúlni tőlem e poharat, csak ha kiittam; legyen meg a te akaratod.”

Közvetlenül ezután pozitív szabadkőműves munkára ébresztik az új fej-szív egységet Gecsemán magasztos vákuumában. A Grált szájhoz emelik, az Isten és ember közötti érintkezés véglegesen létrejött, a szövetséget megújították.

Ettől az órától kezdve a tanuló az újjászületés csodás folyamatának, az endúra folyamatának fogságába ejteti magát ennek az életnek a valóságában. Megkezdődik a nagy transzmutálás, az aranycsinálás.

A mikrokozmoszban ég az örök mécses, a láng a szentély fölött.

XVI. Az endúra rejtélye

Azt tapasztaljuk, hogy amikor a nyugati világ embere – a napnyugat számtalan nemzedékének véréből született és itt nevelkedett ember életében először ismerkedik meg a Manicheusok vagy az Albigensek tanaival, vagy a hozzánk történelmileg közelebb álló rózsakeresztesekével (például Johann Valentin Andreae írásaival), akkor csodálkozik, s azt a kereszténységet, amelyet ezek a tanok magyaráznak, teljesen idegennek találja. Az egyházi kereszténység és a fent említett szerzetek belátásainak és fejlődésének iránya csaknem minden tekintetben annyira eltér egymástól, hogy már nem csupán álláspontok különbözőségéről, hanem lényeges, tökéletes idegenségről beszélhetünk. Az előítélettől valóban mentes megfigyelőnek ezért fel kell tennie a kérdést, hogy a választóvonalnak valójában melyik oldalán fénylik az igazi kereszténység. Ha ez a kérdés tárgyilagos, mert az igazán kutató élet szelleme lelkesíti, akkor kétségtelenül megtalálja a választ magában a Szentírásban, minden szent írásban – ha sikerül megszabadulnia az évszázados teológiai magyarázatoktól, s ezektől mentesen olvassa.

Vegyük például az Albigensek oly bőszen kritizált és teljesen félreértett endúráját. Vaskos kötetek jelentek meg e régi dél-francia szerzet „istentelen öngyilkossági módszeréről”. Ezt az „istentelen” módszert azonban a legfinomabb részletekig feljegyezte és megmagyarázza a négy evangélium, amelyeken Ön és elődeinek számtalan nemzedéke nevelkedett.

Hogy az olvasó ezt beláthassa és világosan tudatosulhasson a dolog, ahhoz határozzuk meg még egyszer pontosan, hogy mit jelent az endúra. Semmi mást, mint a mikrokozmoszban lévő szentségtelen, dialektikus természet tudatosan és módszeresen okozott halálát.

Aki az endúrát kezdi megvalósítani, az annak a tudatából indul ki, hogy mikrokozmikus rendszerének egy része nincsen összhangban az építés isteni törvényeivel, hogy ez az elfajult rész a többit akadályozza az isteni életben való részvételben, s hogy emiatt az egész mikrokozmosz szó szerint halálos álomba merült. Aki eljut ennek a felfedezéséhez, az elkezdi teremtése istentelen részét lebontani, mert a szentségtelennek az eltüntetése lesz az egész rendszer újraszentesülésének a kezdete.

Ezen az oszlopon, az endúrán nyugszik az isteni élet újrakezdése. Ezen alapul az egész transzfiguráció vagy evangélikus újjászületés. Az eredeti természet teljes, örök feltámadásához vezető módszernek, az evangélikus újjászületés módszerének tehát teljességében meg kell jelennie az evangéliumok szent irataiban. Ezért azt lehet, azt kell mondani, hogy az evangéliumok endúra-módszerek. Ha mindent hűségesen megteszünk, amit ezek az evangélikus módszerek ajánlanak, annak csak egy vége lehet: találkozás minden élet Urával az új éterpályán.

Jó lesz itt megemlíteni, megmutatni, hogy mit csinált az egyházi misztika az evangélikus újjászületésből. E világ istenének befolyása alatt, az endúra célját mellőzve, a mikrokozmosz szentségtelen részét a misztikus jóságkultúra egész rendszerének vetette alá mind a mai napig. Annyit írtunk már erről, hogy itt nem akarunk még egyszer kitérni rá. Az a lényeg, hogy világos legyen: az egyházi miszticizmusnak és az ebből eredő egész teológiának semmi joga sincsen Jézus Krisztus nevével kapcsolatba hoznia magát.

Mi tehát a rózsakereszt Iskolájában az endúrát tartjuk az evangélium mondanivalójának, alapjának, s az endúra megértéséhez nem kell évekig kutatni hiteles nyomok után a hiteles szerzetek irataiban, mert minden szükségest megtalálunk a Bibliában. Továbbá mélyen hasson át minket az a tény, hogy az újjászületésre való felhívást nem csak a keresztény evangéliumok hozzák el nekünk, hanem ez a hívás minden egyetemes tanban elhangzik. A visszatérésre való felhívás ez, a Gnózis hívása.

Örülünk tehát a megbízásnak, hogy az értekezéseknek egy sorozatával szabad Önt szembesítenünk, a visszatérésnek ezzel a klasszikus útjával, mert ez az út kapcsolatba hozza minden idők isteni üzenetével. A fonalat tehát ott vesszük fel újra, ahol az előző levélben elhagytuk, s Önt megfontolásaink sorrendjében az endúra elé állítjuk. Nem úgy, ahogyan máshol vallják és gyakorolják, hanem ahogyan a Szentírás tárja elénk ezt az időszerű feladatot: „kövessetek engem”. Figyelmünket az endúra a mikrokozmosz istentelen részének a felszámolására irányítja. Ebben az istentelen részben van a személyiség, az én, az alantas én székhelye. Az endúra megvalósítására törekedve, a szent követelmény teljesítése érdekében sokan szorgosan alkalmazták az én-rombolás mindenféle módszerét, míg fel nem fedezték, hogy a jó szándékú fáradozás semmi eredményhez sem vezetett. Ez logikus is, mert ha az én akarja önmagát felszámolni, megszüntetni, akkor ezzel csak helytállást gyakorol. Ha az én valami módszernek veti alá magát, ezzel önmagát erősíti. Ezért jön el a Gnózis – az őspránai világosság -, hogy az emberiség ebben az isteni erőben vigye véghez a lehetetlent – ha valóban akarja. Nem az énnek kell az endúrát véghezvinnie, hanem a Gnózisnak, vagy keresztény-misztikusan: a bennem lévő Krisztusnak.

Megmagyaráztuk, hogyan kezd az isteni erő először sugallat képében hatni a rendszerben, hogyan kezd az isteni világosság hétszeresen kapcsolatot teremteni az istentelen rendszerrel és behatolni ebbe. A folyamat lépésről lépésre halad. Ebben a folyamatban tehát nem a természet énje jeleskedik, hanem a Szent Szellem, a Gnózis, a Krisztus bennünk. Ha így megáldatik a hétszeres szent úrvacsora, akkor ennek az estebédnek az idején, amikor a természetélet napja elérte legmélyebb pontját, a tanuló kimegy Gecsemán kertjébe. Ebben a kertben, úgy mondtuk, már megkezdődik az új nap, a transzmutálás napja.

Az érzékek elragadtatásában, az új éterpályára való teljes felemelésben a tanuló megpillantja az eljövendő transz­mutációs folyamat világos képét. Ezt a folyamatot nevezi az evangélium keresztre feszítésnek. Ebben a keresztre feszítési, átváltozási folyamatban tizenkét fő pillanatot lehet megkülönböztetni, melyek a fogságba ejtéssel kezdődnek, s a Jézus-ember halálával végződnek. Megpróbáljuk megmagyarázni, hogy mit jelent mindez. Ha meg akarja érteni a keresztre feszítés eposzának mély értelmét, akkor még egyszer, nyomatékosan ajánljuk, hagyjon fel minden hagyományos evangélium-értelmezéssel és kulturális nézettel. Ezek ugyanis olyan erősen le vannak erősítve a vérében, számtalan elődje olyan mélyen belevéste, hogy ebben láthatja kerékhez láncoltsága legfőbb okát.

A keresztre feszítés eposzának semmi köze vérhez, korbácsoláshoz és valami fára szegelt, haldokló testhez. Nem kell ehhez egy szilánknyi fa sem. Jóllehet az evangélium híreit rendkívül aljas módon megváltoztatták és megcsonkították, mégsem mondhatjuk, hogy csak jelképes eseményekről van szó. A kereszt eposzában mélyreható, tizenkétszeres folyamatról, tizenkét énekről olvasunk. A szent, gnosztikus megmentési folyamat végső fázisa ez, amennyiben ez a dialektikus életpályán belül történik. Ha ezt kezdjük valamelyest áttekinteni, akkor felismerjük a keresztény rejtélyek és az egyházi seregek között tátongó mélységes szakadékot.

Elgondolkozott-e már azon, hogy miért ragaszkodnak az egyház vezetői olyan nagyon az egyházi év tetőpontjainak szabályos, sablonos ünnepléséhez? Ez egy tudományosan a végletekig eltúlozott kábítószer, amelynek meg kell akadályoznia, hogy a tömeg valaha is megsejtsen valamit az igazságból.

Kötelességünk felvilágosítani arról, hogy mi áll Ön és a valóság között. Az Ön egyháza, vagyis a művészete, a korszakok óta tartó árulás a vérében. Mi pedig ebben a csaknem megsemmisített vörös áramlatban az eredeti reagálóképesség nyomai után kutatunk. Ezzel a levélsorozattal a Szerzet reagálásra szeretne késztetni. Ha ezek a nyomok még megvannak, akkor az olvasó megérti a Gnózis mondanivalóját.

A tiszta, érintetlen kereszténységet, az Egyetemes Tant, az eredeti vallást számunkra kizárólagosan és visszavonhatatlanul a rejtélyekben, a hitrejtélyekben őrzik. E rejtélyek hierofánsai soha sem alapítottak egyházakat vagy mágikus-misztikus intézményeket. Minden állítás, ami erről forgalomban van, elsőrendű csalás. Azt a benyomást keltik, mintha az egyház a tömegért, a közönséges emberért lenne, a rejtélyek pedig a beavatottakért, az előjegyzettek számára. Hogy kik, mik, vagy hol vannak ezek az előjegyzettek, azt senki sem tudja megmondani. Ön nem képes megállapítani, hogy azokhoz tartozik-e. Mi csak tömeg vagyunk, tömeg lettünk, tömeggé fajultunk. Ön ennek a természetnek a térségében létezik.

Honnan van az, hogy Ön ehhez a nyájhoz tartozik? Kellemesnek tartja talán? Mi az oka az elsüllyedtségének? Persze hogy reménytelenül sokat rontott önmagán, de szándékosan tette-e? Nem a tudatlanság eredménye-e ez leginkább? Vagy mert olyan tévúton járt, melyet szándékosan vetítettek a tudatába? Hát nem képes belátni, hogy ebben a természetben egy hatalom volt és van jelen, kezdettől fogva abszolút ellenség, amely Önt ebbe a tehetetlenségbe, a tudatnak ebbe a teljes korlátozottságába tuszkolta a kerék számtalan fordulata folyamán? Nem veszi észre, hogy ez az ellenség az utánzatok sorozatával mindent annak a szolgálatába állít, hogy Önt örökre megkötözze?

Akik valami ilyen utánzás szolgálatában állnak, azok ezt gyakran jó hiszemben teszik, s az ügyet ez még bonyolultabbá és reménytelenebbé teszi. Az igazság – az isteni rejtély – egységes és osztatlan, és semmi sem áll Ön és a Gnózis között, semmiféle közvetítő sincsen! – Hacsak nem csinál magának bálványokat.

Most azt az ellenvetést teszi, hogy Jézus, az Úr, szintén különbséget tett a tömeg és a beavatottak között. Nem szólt-e a néphez példabeszédekben, míg tanítványaival egészen másképpen beszélt?

Valakinek példát mondani nem azt jelenti, hogy valami utánzatot tálalni fel neki. A tökéletes rejtély mindenki előtt ugyanúgy, leplezetlenül áll, s közeledni szeretne hozzánk, meg akar menteni minket. Úgy szólít meg minket, hogy megérthessük. Ha pedig megértjük, akkor semmiképpen sem szolgál vigaszként a saját létállapotunkban, hanem a legszentebb rejtélyekhez való közeledésre hív fel minket. „Jőjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én igazán megnyugosztlak titeket.” Akik pedig jönnek, azok arra az útra térnek, melyet magyarázunk, s végül a nagy utazás dialektikus végére érnek: a keresztre feszítés eposza előtt állnak.

Részletesen elmondtuk, hogyan ragadja meg az őspránai világosság az összes plexuskört egy új kezdet érdekében a szent úrvacsora folyamán. Ezzel az egész dialektikus személyiség folyamatszerűen a Gnózis ellenőrzése alá kerül. A plexusok az életfa körül fekvő tizenkétszeres idegrendszer gócpontjai. Ha a rejtélyek fügefája így rezeg az őspránai világosságban, akkor kézenfekvő, hogy a belső elválasztás, a hormonok hatása, melyek segítségével a vér és az egész rendszer működik és fennáll, egészen különös helyzetbe került. Az egész természetet egy új, isteni természet ragadta meg, s így lett tökéletes a transzmutáció alapja.

E helyzet miatt két új folyamat fejlődik ki: a régi természet alapvető hanyatlása, és az új természet alapvető kikelete. Egy elhalás és egy feltámadás. A tizenkét szent eledel befolyása alatt a fügefa finom szövevényében és akörül (tizenkétszeres tekintetben) új személyiség épül „víztől és lélektől”, mialatt a régi személyiséget ugyanaz a befolyás hagyja elpusztulni, „alább szállani”. Ennek következtében a keresztre feszítés egy új születés eposza. Az átkozott elmúlik – a szentesült felkel!

Pál erről a folyamatról beszél tanítványaival a 2. korinthusi levélben. Értse meg, hogy csakis azokhoz a tanulókhoz beszél, akik ezen a folyamaton dolgoznak. Jaj Önnek, ha ezt a folyamatot csak utánozza! „Mert tudjuk, hogy ha e mi sátorházunk, amelyben lakunk, saját munkánk következtében elbomol, akkor épületünk van Istentől, örökké való házunk a Mozdulatlan Birodalomban.”

Talán arra vágyik, hogy felöltöztessék a szent lakással – de vigyázzon, hogy ne találtassék mezítelenül. Talán sóhajtozik a fáradalmak miatt e földi „lakásban”, de gondolja meg, hogy a romlandót, a halandót csak akkor nyeli el az igaz élet, ha tevékenykedünk és törekszünk. A Gnózis az, aki előkészített minket erre, s aki ezt a Szent Szellemet adta nekünk zálogul.

XVII. A dicsőséges feltámadás

A keresztre feszítés eposzának tizenkét énekével a tanuló befejezi az Atya háza felé a dialektikus létszinten át vezető utazását. Megvirradt a feltámadás reggele, s most vizsgáljuk meg, hogy mit tár elénk ez a hatalmas diadal a Gnózis értelmében. Hogy mi történik a feltámadás folyamatában, annak megértéséhez teljesen tisztában kell lennünk azzal, hogy ki és mi támad fel a sírból, s hogy milyen sírról van szó.

A földrajzi Jeruzsálemben van egy hely, amelyet szent sírtemplomnak neveznek. Amikor Titusz elpusztította Jeruzsálemet, melyet később újra felépítettek, a városban találtak egy mesterséges dombot, amit Golgotának neveztek. Időszámításunk után 326-ban a dombot elhordták, s helyére kápolnát építettek. Ezt a kápolnát később többször lerombolták, a helyén most egy nagy templom áll. A templom helyiségeiben többek között található egy ravatal, egy balzsamozókő és Krisztus börtöne. Egy üvegbúra alatt a kereszt fadarabjait őrzik, aranylapra ragasztva, kék bársonyon. Megvannak a szenvedő Üdvözítő véres kendői és takarója is.

Teljesen át kell azonban látnunk ezt a nagy, történelmi, szándékos csalást, mert Krisztus sírja mindenütt ott van, ahol egy tanuló a Gnózis ösvényén jár. A szent sírt ne keressék homokdombokban és sziklahasadékokban, mert csakis egy élő, vibráló mikrokozmoszban lehet rátalálni. A sír a mikrokozmosz istentelen része, amelyben az istentermészet számára idegen személyiségrendszer lesz feloszlatva: s a szent sír ott van, ahol egy új, átszellemült személyiség az Istennel kibékült mikrokozmoszban az új napon feltámad.

A szent sír Arimathiai József kertjében fekszik, tehát annak a mesterépítőnek a mikrokozmoszában, aki a gnosztikus ösvény bejárásával áttört ehhez a diadalhoz. Ha valamit meg akarunk érteni a feltámadás üdvvalóságából, akkor pillantásunkat az időszerű jelenre kell irányítanunk. Ahogyan Krisztus, a megvilágosult ma ugyanaz, mint tegnap volt, úgy van ez a feltámadással is. Az ember akkor vesz részt Krisztus feltámadásában, ha ezt az üdvvalóságot a saját életében és létében megvalósítja. Ha ezt a belátást a saját lényében és tudatában most annyira le tudja horgonyozni, hogy hagyományos vérhajlama már nem képes elhomályosítani, akkor lehetséges, hogy képes lesz sikerrel megfontolni a feltámadási folyamatnál lejátszódó hatalmas és látszólag csodaszámba menő változást.

A keresztre feszítés eposzánál arról van szó, hogy a Gnózis tizenkétszeresen beavatkozik a tizenkétszeres idegrendszerbe, melyet a kígyótűzzel való összefüggésében fügefának neveznek. Az isteni, tizenkétszeres beavatkozás következtében a természet személyisége megrepedezik és feltörik.

A természet személyiségén az egész hétszeres testiséget értjük: az anyagtestet, annak éteri mását, az érzelemtestet és a gondolkodási képességet, amelyekhez még a háromszoros földi tudat járul. Az isteni mester beavatkozása feloldozza ennek a rendszernek a kötelékeit. Nem véletlenül, hanem folyamatszerűen.

A szent fügefának huszonnégy ága van. Ez a tizenkét agyideg-pár, amelyek az egész személyiségrendszert ellenőrzik. Van tizenkét pozitív és tizenkét negatív sark, s így huszonnégy különböző működés. Pontosan ügyelni kell mind a huszonnégy működésre, s az Egyetemes Szerzet Szellemi Iskolájának tanulója azt a feladatot kapja, hogy ezt a 24 működést 24 feladatnak nézze, 24 megbízásnak, amelyeken önálló, szabad kőművesként teljes mértékben együtt szabad és kell dolgoznia. A tizenkétszeres isteni beavatkozásra ugyanis a tanulónak tizenkétszeresen kell válaszolnia.

A szent fügefa minden ága kapcsolatban van a negyvenkilenc plexus néhányával és néhány belső elválasztású szervvel. E nézetek mindegyike mintegy munkahely tehát, ahol szorgalmasan a nagy művön dolgoznak.

Ha a tizenkét munkahely tevékenységét megfigyeljük, akkor észrevesszük, hogy minden munka kétféle, kétszeres: az alapanyagok begyűjtése és ezeknek az alkalmazása. A gnosztikus alapanyagokat a negatív sarkon hozzák be, a pozitív, kisugárzó sarkokon át pedig eljutnak a munkahelyekre, az ideggócokba, a belső elválasztású szervekbe és a vérképző szervekbe.

A személyiségnek ezeken a munkahelyein kell a nagy mű célját valóra váltani, amit dialektikus fogalmak szerint „egy látszatalak felépítésének” nevezhetnénk. A tanulónak akkor olyan személyisége lesz, amelyik létezik, amelyet észlelni lehet, teljesen természetesen viselkedik, amely azonban lényegében már nem ehhez a világhoz tartozik.

Ne essen azonban abba a rettenetes tévedésbe, hogy ezt a látszatalakot tartsa a mennyei embernek – mert ez az alak tulajdonképpen semmi. Már nem az anyagszférához tartozik, a tükörszférához (másvilághoz) sem, de más természeti birodalomhoz sem. Nem tartozik sehová, csak ideiglenes jármű, valami tartály, amely, ha elhagynák, atomokra esne szét. Érthető, hogy ennek a látszatalaknak látszatélete és látszattudata is van. Ez a misztifikáció megmarad egy bizonyos pszichológiai pillanatig. Ez a pillanat pedig akkor következik be, amikor a feltámadási test elkészült. Ugye érti, hogy a látszatalak megalkotását, a dialektikus valóságnak a semmibe süllyedését nevezzük filozófiailag endúrának – a keresztre feszítés eposzának.

Nézzük meg, hogyan hívják fel a feltámadási testet. Az igazi, isteni ember személyiségét egyetlen tekintetben sem hasonlíthatjuk össze a földi emberrel. Az isteni ember nem megdicsőült földi ember, nem valami szellemi Vénusz vagy Apolló. Az isteni embert leginkább világító, sugárzó központnak mondhatnánk, mely sokféle alakot ölthet, de alaktalanul is felléphet.

Ahogyan a tanuló a Gnózis kegyelemsugárzásában mikrokozmosza istentelen részét semmivé foszlatja, abban az ütemben az eredeti mikrokozmikus Logosz újra alkalmat kap a mikrokozmoszban álló régi trónjának elfoglalására. A földiből tehát semmi sem válhat eredetivé. Minden földit feloszlatnak. És abban a pillanatban, amikor ez a semmi megvalósult, az eredeti, a megvilágosult újra a szentélyben áll. Akkor eljön a dicső, szent, isteni pillanat, amikor a kimondhatatlanul Nagyszerű a látszatalak előtt áll, ezzel bizonyítva, hogy a feltámadás megvalósult. És a látszatalak eltűnik – vagy pedig kap még egy megbízást mások szentesülési folyamatában.

Nézzük meg, hogyan tanúskodik a Szentírás minderről. Figyelmét irányítsa először Mária-Magdaléna történetére, amely egy új időszak első napján kezdődik. Olvassa ezt velünk olyan értelemben, ahogyan a fentieket volt szabad megvizsgálnunk.

Mária-Magdaléna, akit megtért asszonynak mondanak (transzfigurisztikus értelemben: aki bejárta a Semmi ösvényét), egy szép napon „a sírt” üresen találja. A követ elgörgették. A sír ürességének és az elgörgetett kőnek mély értelme van. A fenti folyamatban bekövetkezik egy olyan pillanat, amit „kiürített sírnak” nevezhetnénk. A sír, mint tudja, a mikrokozmosznak az az istentelen része, amelybe az istentelen részben létező dialektikus személyiség a keresztre feszítés eposzában belefekszik.

Ha ezek a dolgok elérték a beteljesülés fázisát, ha a dialektikus személyiség áttört az abszolút semmihez és a látszatalak létrejött, akkor egy napon ez a Mária-Magdaléna (ez a sziklalakó) előlép, úgyszólván a saját mikrokozmoszán kívülre helyezik. Akkor a tanuló belülről tapasztalja, hogy a sír tényleg üres, vagyis az istentelent a mikrokozmoszból teljesen kiürítették. A kő, amely a sírt korszakok óta takarta, elgördült.

Könnyen elképzelhető, hogy az életnek ez az új tetőpontja, ez a tapasztalat nagyon szokatlan élmény, s a tanulóra első pillanatban megdöbbentően hat. A látszatalak ugyanis a sírboltban kapcsolatban volt a Gnózissal, a Szent Szellem és az endúráló személyiség között kölcsönhatás állt fenn. Ez a kapcsolat most hirtelen megszakadt, s így megértjük a lélekből önkéntelenül felszálló sóhajt: „Elvitték az én Uramat”.

Ez az Úr, ez a Gnózis-kapcsolat most egészen másképpen jön el újra Máriához. Úgy szembesítik a Gnózissal, mint valami rajta kívül lévő eredeti emberrel, s ezt aztán belsőleg felismeri, mint a Megvilágosodottat. Ekkor elhangzik a figyelmeztetés: „ne illess engem!”, ne nyúlj hozzám. A kapcsolatot, ahogyan régen volt, nem szabad megújítani. Minden az egész mikrokozmosz mennybemenetelére összpontosul, amiért a feltámadott eljött. Mária elmegy útjára, a látszatalak enged, és a mikrokozmosz ura, aki újra kormányozhatja birodalmát, hozzákezd utolsó munkájához.

„A hétnek első napján, este, eljöve Jézus és megálla tanítványai közepette, azt mondván: Békesség néktek! És ezt mondván megmutatá nékik a kezeit és az oldalát. Örvendezének ezért a tanítványok.” Nagyon reméljük, hogy Ön ennek az evangélikus nézetnek az értelmét is ki fogja puhatolni. A látszatalakot, amely a feltámadás után megszakadni látja eredeti Gnózis-kapcsolatát, nem hagyják sorsára. Ellenkezőleg, még hosszú ideig fogják tudni használni a világosság szolgálatában. Az új viszony és a „ne illess” létrejötte után, az új magányosság tapasztalata után a Gnózis megint eljön a tanulóhoz, aki most új feladatot kap.

Tökéletes áldozatával a tanuló az előző napon lehetővé tette az „eredetinek” a feltámadását. Ez a feltámadott most a szolgálatába állítja őt, egy teljesen Istent szolgáló életbe. A tanuló most igazi megbízást kap. A Mester használni kezdi őt a lelkek termőföldjén, mint emberhalászt. A Gnózis – jelként – kezeit és oldalát mutatja neki. Ezek a tökéletes Szent Szellem magasztos jelei, s mialatt a Gnózis ezeket a jeleket mutatja, újra elhangzik a varázsige: „Békesség néktek! Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldelek titeket”.

Az éntelen tanulót hatalmas szélviharba veszik fel, mely nagy örvényként tombol körülötte. Hatalmas hangok csendülnek fel: „Vegyetek Szent Szellemet. Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak. Ámen, igen, Ámen!”

Így vonulnak ki a tanulók, az ilyen rangú tanítványok a széles világra, hogy a Szent Szellemet a legsötétebb odúkba is beletükrözzék. És az újjászületett velük vonul az úton. Egyik tanítvány sem maga a világosság, de Isten küldte ki őket, hogy a világosságról tanúskodjanak. A látszatalak így világos fényt terjeszt, a megvilágosult fényességét, aki van, aki volt, és aki eljövendő. Ha az ember hajlandó helyesen olvasni és megérteni, akkor a dicső feltámadás követelményeit és jeleit mindenütt megtalálja a Szentírásban; és minden, amit megért, mutatni fogja neki az utat az ösvényen.

Azok a tanulók, akik ünnepelhették a dicső feltámadást a saját lényükben, bizonyos veszélyben forognak. Fennáll ugyanis a kicsinyhitűség, a bizonytalanság, az ingatagság veszélye. Erre a veszélyre hívja fel a figyelmet Tibériás tavának eseménye. A megbízott azzal foglalkozik, hogy halakat fogjon, és íme, semmit sem fog. A kérdésre, „van-é valami ennivalótok”, azt kell felelnie, hogy „nincs”. Mivel a Gnózis új viszonyban van vele, melyet soha nem szakítanak meg, elhangzik az új gnosztikus sugallat: „vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől, és találtok”. És a hálót partra vonják, tele hallal. Százötvenhárommal, ami a teljesség képe.

Aki tehát ünnepelhette a dicsőséges feltámadási ünnepet, az az emberhalászatban is győzedelmes, ott is diadalt arat. A halak száma nagy, a háló mégsem szakadozik. Aki azt hiszi vagy félénken várja, hogy a Krisztus sziklájára épült valamely munkaeszköz kudarcot vall, az a Szentírásból megtanulhatja, hogy ez a háló soha sem fog elszakadni. Az éjszakán és halálon keresztül visszavonhatatlanul megvirrad a reggel.

XVIII. A csodálatos halászat

Ismeretes, hogy a Szentírás gazdag a halászatokról és halakról szóló közleményekben. Csodás halászatokról olvasunk, melyeknél a halak sokasága miatt a hálók szakadoznak, vagy éppenséggel csodás módon épek maradnak. Megvendégelésekről van szó, ahol kenyéren kívül halakat is osztogatnak, s különösen a tanítványok azok, akik a halász foglalkozást űzik. A tanítványokat a halászat mellől, vagy hálóik javítgatása mellől szólítják el.

Ezeket a történeteket az olvasó már annyiszor hallotta, s a rózsakereszt Iskolájának tanulói úgy vélik, hogy mindezt tökéletesen megértik. Megtanult tananyagnak tartják, amit el lehet raktározni a többi dolog közé, amelyek már régen nem tartoznak az élet valóságaihoz. De maga a Gnózis az, mely figyelmünket különösen erre a halászságra és ennek jellegére szeretné irányítani, hiszen megtanult tananyagunk megsárgult köteteiből sok minden előkerül, amit Ön eddig nem is sejtett.

Nem fantasztikus dolgokat akarunk elmondani, hogy azt mondhassák: ki gondolta volna, hogy ilyen is van?! Sokkal inkább azon véleményünk szerint járunk el, hogy az ismert és jól megértett dolgok között még kincsek és figyelmeztetések rejtőznek, amelyeket mostanáig nem vettünk észre.

Az olvasó figyelmét ezért először a csodás megvendégelés „kenyér és hal” kapcsolatára szeretnénk irányítani. Tudja, hogy a kenyér a Szent Szellem, az őspránai világosság jelképe, és hogy a haljelkép az önfeláldozó szeretet fogalmát hangsúlyozza. Nem általános emberszeretet (mint tulajdonság) értelmében, hanem „alkalmazott” emberszeretet értelmében, ami az embert tettre ösztönzi. A hal-jelkép csak azokat jellemzi, akik magukra nem nézve, magukat semmibe véve, teljesen önfeledten belevetik magukat a dialektikus hajsza rettenetes valóságába, hogy a felebarátért dolgozzanak.

Magától értetődik, hogy az ilyen munka a természet mércéje szerint szenvedéssel jár, de a valóság, mely csakis gnosztikus, felmérhetetlen mennyei örömökkel ajándékoz meg. A haljelkép tehát ebben az értelemben a tanulóban transzmutált egyetemes, gnosztikus kenyérre utal.

A tanulót, aki a megszabadulás ösvényén megtette az első lépéseket, az élet kenyerével, a Gnózissal táplálják. Ha ezt a kenyeret valóban meg tudja enni, akkor ezzel egyidejűleg halat is eszik: a Szent Szellem megérintette a plexusrendszert, s ez az érintés a tanulóban olyan állapotot, feszültséget kelt, mely közvetlenül a Gnózisból eredőnek nyilvánítható, s ez nagy tevékenységre ösztönzi a vízszintes síkon.

Ha a tanuló elérte ezt az állapotot, akkor „átalakított, transzmutált Szent Szellem” van a birtokában, amely belülről munkára ösztönzi. Nem tehet mást: cselekszik! Cselekednie kell! A kenyér és a hal megevése által válik halásszá. Ez a gnosztikus hivatás tehát a Szent Szellem érintése (a kenyér) miatt fejlődik ki, s annak a fennálló lehetőségéből, hogy ez az érintés maradandó befolyást gyakorol a plexusrendszerre. Ha a plexusrendszer megváltozása elmarad, akkor halászságról szó sem lehet.

Ennek az állapotnak persze megvan a jellege. Erre vonatkozik a mondás: „próbáljátok meg a lelkeket, hogy Istentől vannak-é”. Ebből azt kell megtanulnunk, hogy a felebaráti szeretetet, a Gnózis értelmében vett alkalmazott felebaráti szeretetet nem lehet ennek a természetnek a jóságából magyarázni. Azt a felebaráti szeretetet, mely a természetben jelentkezik, s amelyet humanizmus gyűjtőnéven ismerünk, élesen meg lehet különböztetni a másiktól, amely a Gnózis befolyására fejlődhet ki.

Ebben a világban ezért kétféle dolgozó van: a jóságkultúra művelője és az istentermészet munkálója. Az egyik ennek a világnak a fenntartásán fáradozik, a másik pedig az eltévedteket próbálja hazavinni a Mozdulatlan Birodalomba.

Amikor a tanuló a Szent Szellem által elhatolt az igazi halászhivatáshoz, meggondolja az ismert mondást: „félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket”, mert – jóllehet a megújulás építőanyagát mintegy Isten kezéből kapta – az ösvényt lépésről lépésre, megszabadító cselekvéssel, magának kell kifürkésznie. Semmi sincsen ingyen. A cél elérését úgyszólván ki kell harcolnia.

A tanulónak tehát világos, hogy hajójának és hálójának kell lennie, mert csak ezekkel az eszközökkel űzheti a halász mesterségét. Ez azt jelenti, hogy az életét, a személyiségrendszerét, saját mikrokozmoszát a Gnózis nagy céljának kell szentelnie. Erősen kell dolgoznia önmagán, megalapozott szabadkőművességre van szükség, hogy elvégezhesse a szabadkőművesség külső munkáját. Aki önmagán nem dolgozik, az nem nyúlhat hozzá másokhoz. Aki a saját szeméből nem tudja kivetni a gerendát, az a társa szeméből sem fogja tudni eltávolítani a szálkát. Ha valaki halász akar lenni, akkor annak először is önmagán kell dolgoznia. Ez „ön-szabadkőművességet”, egy hajó építését jelenti. Ha a munkának tettre készen nekilátnak, akkor azonnal kitűnik, hogy szükség van az igazi szabadkőműves jellegzetes szerszámára, a halászhálóra is. A halászháló a gnosztikusok szerszáma. A dolgozó a hajójával és hálójával evezhet ki az élet tengerére, hogy embereket halásszon. A tanulónak meg kell értenie, hogy a hajónak és a hálónak egyszerre kell kifejlődnie. A két tevékenység egymáshoz tartozik, és céljuk elérésénél egymásnak segítenek. Ha a tanulóban az átalakult gnosztikus erő belső ösztöne kavarog, akkor a tanulónak engedelmeskednie kell. Ezért bizonyos, hogy őt eleinte hálója javítgatása közepette találják.

Ahol tényleg megvan az ösztönzés, ott ez a kettős tevékenység soha sem fog lankadni. Mert e tevékenység miatt (ha ez egyelőre eredménytelen is, és ha a tanuló – hálója elszakadása miatt – közel van is a kétségbeeséshez) a Gnózis ösztönzése fokozódik, s a második halászási kísérlet dinamikusabb és lendületesebb lesz, mint a reménytelen első.

Ez megint jellemző. A gnosztikus jelű halász soha sem hagyja abba, s csalódásai mindig nyereséget jelentenek. Figyelje meg ezt, hogy a valódit megkülönböztethesse az utánzattól. Világunkban a hajó és a háló utánzatainak tarka sokaságát találjuk, de ezek az utánzatok nem képesek sokáig fennmaradni. Feloszlanak vagy lelepleződnek.

Ha aztán sok látszólagos csalódás után, melyek csak a fejlődés mérföldköveit jelentik, a tanuló-halász eljutott odáig, hogy hajója és hálói, ön-szabadkőművessége, belső állapota és külső munkaeszköze kezd eleget tenni bizonyos minimális követelményeknek, akkor eljött a Gnózissal való újabb kapcsolat pillanata. A halász valóban emberhalász lesz, s hálói már nem szakadnak el. Egy történelmi pillanatot él meg: számos halat von partra.

Mikor ez a pillanat bekövetkezik, talán már hosszú évek fáradságos törekvése van mögötte a csalódások csaknem végtelen sorával. Minderre azonban szükség volt, hogy megtanulhassa a szent mesterséget, s az Egyetemes Szerzet hatalmas célját közelebb vihesse a megvalósuláshoz.

Önök mind azért tartoznak ehhez az Iskolához, hogy egyszer elláthassák ezt a szent hivatalt, s meg kell érteniük, hogy a halász foglalkozását közösen is lehet és kell is űzni. Lehetséges, sőt kívánatos, hogy (ha hajójuk kész erre) mindannyian közösen vonják hálójukat az élettenger mélységeiben.

A Rózsakereszt Iskolája emberhalászok kiképzője. Ön itt megtanulja hajóját megépíteni a Gnózis sugárerejében, s amilyen mértékben épít, hálója szövögetésével is fog foglalkozni, mert a megszabadító cselekvés ösztöne lépést tart az építmény haladásával. Az Iskola alkalmat ad arra, hogy az Iskola erőterén belül kövesse ezt az ösztönt. A hibákat, amelyeket elkövet, a hálókat, amelyeket elszakít, az Iskola költségén javítgatja.

Értse meg jól ezt az értékes előjogot. Vannak olyan dolgozók, akik a magányosságnak vannak kitéve, senki sem segít nekik, nincsenek valami szellemi iskola védő szárnyai alatt. Nekik mondják, hogy „cselekedjetek, míg nappal van, mert eljő az éjszaka”. Minden hiba, amit a tanulók csinálnak, megbosszulja magát, minden elszakított háló csaknem reménytelen helyzetet okoz, hajóik vadul hányódnak az élet tengerén.

Ha azonban a mű sikerül, ha eléri a célt, akkor az fejlődik ki, amit Szellemi Iskolának ismerünk. Akiket azzal a hálóval fognak, amely már nem szakad el, azok eljönnek a halászképző Iskolába. Tehát egy olyan erőtérben, dialektikus vákuumban élnek és léteznek, amelyben a Szent Szellem rezgéseit tartják fenn. Belátható, hogy egy ilyen, ettől a világtól világosan megkülönböztethető rezgési térben a mesterséget nagyon sokkal könnyebb megtanulni, s hogy a hibák a tanulón sokkal kevésbé bosszulják meg magukat, mint azokon, akiknek ezt a teret kellett felépíteniük. Az Ön hibáit az erőtérnek kell kiegyenlítenie.

Így meg kell értenie, hogy az Iskola kegyelmének határai vannak, s alaposan meg kell fontolnia az Iskolával szembeni felelősségét. Ha a munkatársak a mű valamelyik területén hibát követnek el, valamit elnagyolnak, vagy a művet meggondolatlanul károsítják, akkor úgyszólván azonnal kegyelemben részesülnek, s hibájukat gyakran észre sem veszik, vagy néhány napon belül elfelejtik, hogy milyen reménytelenül elszaggatták a hálót. Az erőtérnek azonban, és azoknak, akik ezért felelősek, a hibák minden következményét magukra kell vállalniuk, s meg kell próbálniuk az egyensúly helyreállítását.

Az erőtér valamelyik fókuszában tartott szolgálat minden résztvevője elvesz valamit az erőtér életerejéből. Ha tehát bizonyos követelményeknek nagyobb számú résztvevő nem felelne meg, akkor az erőtér teljesen kimerülhetne. Az Ön kritikus érzületei és gondolatai, az Iskolával szembeni egész viselkedése naponta sebet üt a rezgési téren. Próbálja meg megérteni, hogyan kell Önért emiatt másoknak szenvedniük. És képes-e azt is értékelni, hogy ezt az áldozatot nem hozzák meg meggondolatlanul?

A Szerzet egy grammnyi energiát sem fecsérel el. Ha kitűnik, hogy egy tanuló abszolút nem szándékozza megtanulni a szent mesterséget, ha kitűnik, hogy más céljai vannak, ha az Iskola áldozata végül sokkal nagyobb, mint ennek a tanulónak az előrehaladása, az eredménye, a „haszon”, akkor helyes lesz az ilyen élősködőt az Iskolából eltávolítani.

Gondoljon szavazóbizottságunk felelősségére, amelyik alkalmatlan tanulók meggondolatlan felvételével ezt a helyettes szenvedést kimondhatatlanul megnövelné, és az Iskola haladását annyira megnehezíthetné, hogy előrehaladásról gyakorlatilag már alig lehetne szó. Tanulóságát ne vegye tehát félvállról. Gondolja meg, hogy szenvednek és áldozatot hoznak Önért, amiről Ön semmit sem tud. Gondolja meg, hogy minden Önökért történik, hogy a lehető legrövidebb időn belül és a legegyszerűbb módon megtanulhassák a szent mesterséget, s hogy képessé váljanak a többiekkel együtt vonni a hálót. Mindegyikőjük köteles az erőteret erősíteni és a többiek áldozatát könnyebbé és örömtelibbé tenni.

Hogyan kell ezt megtenni? Valami szavak kimondásával? Valami érzelem vagy gondolat kiküldésével? Anyagi áldozattal? Nem! Csakis azzal, hogy tökéletes ön-szabadkőműves­ség­gel, megszabadító cselekvéssel a saját hajójukat építik, hogy pillantásukat teljesen a saját lényükben véghezvitt saját művükre irányítják. Akkor nem lesz hiába az Önökért hozott áldozat, mert akkor sok fáradozás után, az Iskola költségén elsimított sok hiba után egyszer képesek lesznek a hálót a jobb oldalon, a helyes oldalon kivetni.

A Gnózisnak ez az új hívása meg akarja magyarázni, hogyan közeledik Önhöz időszerű áldozattal a Krisztus-hierarchia és annak szolgái, hogy segítsék és szolgálják Önt. Magyarázza azt is, hogy ezt az áldozatot nagyon is értelmesen és rendkívül dinamikusan hozzák meg, s ezért erre az áldozatra éppolyan értelmesen és dinamikusan kell válaszolni. Az erőtérben, melyben ezekben az utolsó napokban tartózkodunk, elképzelhetetlenül sok erő használódik el, s így az áldozat is kimondhatatlanul nagy. Értse meg tehát a hívást, hogy ezt az áldozatot tényleges eredménnyel kell visszafizetnie azért, hogy az egyensúly megmaradjon, és hogy tanuló maradhasson az Iskolában.

Reméljük és azért imádkozunk, hogy hamarosan képesnek tartsák Önt arra, hogy hálóját a jobb oldalon vesse ki.

XIX. A halász hálója

A Gnózisról szóló előző levelünkben az olvasó figyelmét arra a szent mesterségre irányítottuk, amelyet a tanuló űz, vagyis a halász hivatásra, az emberhalászatra. Hogy mindezt még jobban megértse, ahhoz az igazi dolgozó munkaeszközét, a halászhálót kell a tudata elé állítanunk.

A „háló” a személyiségben az aurikus térség, vagyis a lélegzőtér, az Egyetemes Szerzetben pedig a Mozdulatlan Birodalom jelképe. A Krisztus-lény az a háló, amellyel az Egyetemes Szerzet kivonul, hogy átfogja, átölelje a bukott világot és emberiséget.

Az olvasó valószínűleg tudja, hogy az ember lélegzési tere mágneses képességgel rendelkezik, amelynek két nézetét különböztetjük meg, a vonzást és a taszítást. E mágneses képesség fajtája és minősége szorosan összefügg a vérrel, az idegközeggel (ideg-fluidummal) és a belső elválasztású szervekkel. Azt lehet tehát mondani, hogy az ember hálója bizonyos meghatározott módon van megszőve. Az emberi aurikus hálóval csak azt lehet megfogni, ami megfelel neki. Erről szüntelenül gondoskodik az aura természetes vonzó mágneses képessége. Világos, hogy az aurába semmi sem juthat be, ami nincsen vele összhangban. Hogy ilyesmi ne juthasson be, arról pedig kétségtelenül az aura taszítóképessége gondoskodik.

Az olvasó tudja, hogy az emberi tudathoz bizonyos „akarat” is hozzátartozik. Ezt az akaratot vagy az ész, vagy a vágyakozás, vagy mindkettő mozgatja. Így megtörténhet, hogy valaki bizonyos pillanatban azt akarja eltaszítani, amit az aura éppen természetes módon vonzani akar, vagy olyasmit akar magához vonzani, ami az aurikus minőségnek nem felel meg. Az előző esetben elkeseredett harc keletkezik, amelyben az ember mindig veszít. A második esetben aurikus, tehát testi károsulás lesz az eredmény, azaz a háló elszakad, ennek minden vészes következményével.

Nem véletlen, hogy az akaratot marcona erőnek, harcos valaminek nevezik. Az akarat tüzével, az akaratossággal nagy szerencsétlenségeket okozhatunk. Minden tanulónak meg kell értenie, hogy mielőtt használatba vehetné az akaratát, jó néhány előkészületet kell tennie. Az akarat mágikus képesség, az akarat alkotó képesség, tehát logikus, hogy az alkotás területének teljesen egyeznie kell az akarat fajtájával, mielőtt az akaratot használatba vehetnénk. Ez nem jelent mást, mint hogy az aurikus szférának valóban hatalmában kell állnia, hogy eltaszítsa, amit az akarat taszítani akar, s képesnek kell lennie magához vonzani, amit az akarat bele akar vonzani a rendszerébe.

Világos tehát, hogy teljes életmegváltoztatásra, teljes megfordulásra van szükség, hogy az aura együttműködhessen a marcona akarattal. Így az is világos, hogy csaknem minden ember naponta azzal foglalkozik, hogy szerkezetében a tüzes akarat-tevékenység valamilyen következményének bonyodalmait próbálja kibogozni.

Ha a háló elszakad, tehát az említett módon helytelenül élünk, s ennek következtében az aura természetes állapota megzavarodott, akkor az ember bizonyos időre különböző erők játékszerévé válik, melyek hozzájárulnak az állapotához és visszaélnek vele. Az elszakadt hálóval semmit sem tudunk megtartani vagy távol tartani, amire azelőtt normális esetben képesek voltunk. Az élet tengerének hullámai ekkor elárasztanak minket minden szeméttel, ami a tarajukon libeg. Ennek mindig az akarattal, az alkotóképességgel való visszaélés az oka, mert ez az aurikus háló megsemmisülésével jár. Amikor tehát vágyai vagy az esze az akaratot cselekvésre ösztönzik, gondosan ügyeljen arra, hogy szándékai megegyeznek-e személyisége természetes képességeivel. Az aurikus háló természetes képességeit csakis egész életvitele radikális megváltoztatásával lehet megmásítani.

Ugye megérti, hogy a fentiekkel a Gnózis rendkívül komolyan figyelmezteti Önt? A Szellemi Iskola tanulóinak figyelmét már évek óta az új életre, a Mozdulatlan Birodalom hívó hangjára irányítják, s tudatukat minden elképzelhető módon ráhangolják az igaz ösvényre. Jegyezze meg jól: ha csakis és közvetlenül az akaratával, dialektikus létállapota marcona tüzével fordul a magasabb élet dolgaihoz, akkor a szerencsétlenség elkerülhetetlen. Ha aurája az új étereket nem képes felvenni, és akaratával mégis hajszolja azokat, akkor az aurikus háló elszakad. Az új étererő helyett az élettenger piszka ömlik be.

Legyen tudatában, hogy először az életvitelét kell megváltoztatnia a megszabadító élet értelmében. Ha értelme érdeklődését felkeltik az új élet iránt, s érzelmei lelkesedve lángra lobbannak, akkor ne a megszokott dialektikus utat kövesse, s a célra ne az akaratát irányítsa, mint valami lángszórót. Akkor ugyanis ennek a módszernek a következményei jelennek meg. Mert az „ajtók ajtaját” nem lehet átégetni. Ha viszont a tanuló kész, azaz teljesen felkészült, akkor megjelenik a mester!

Most már az is világos, hogy az ismert törvény, mely szerint a hasonló a hasonlót vonzza, vagy „a zsák is megtalálja a maga foltját”, teljesen ezzel függ össze. Sokan csodálkoznak, hogy bizonyos életerők és bizonyos emberek nekik olyan dolgokat képviselnek, amelyeket keserű tapasztalatok árán megtanultak gyűlölni, s ezek mégis újra meg újra odatolakodnak hozzájuk, újra megjelennek az életükben. A dolgok, amiket nem akarunk, újra meg újra visszajönnek hozzánk.

Megérti most már, hogy ezek a jelenségek csakis az aurikus háló minőségét mutatják? Hálójával mindig is az Önnek való halakat fogja ki.

Bizonyos jellemű emberek ismételten felkeresik egymást hálójuk polaritása, egyezése miatt. Ezek a polaritások lehetnek serkentők, felemelők, de éppúgy megsemmisítők is. Ha közönséges és alacsony beállítottságú embercsoport jön össze, akkor mélyre lehúzhatják egymást. Ennek oka kézenfekvő. Az egyforma irányulás felerősíti a közös vonzó képességet, ennek minden következményével.

Egy olasz filozófus (Sighele) írt egy könyvet: „A csődület, és a tömegben kivitelezett bűncselekmény”. Megmutatja, hogy közönséges, normális jellemű emberek együttlétük következtében tomboló pokollá robbanhatnak. Az utóbbi évek elegendő bizonyítékkal szolgáltak erre.

Ugyanígy kell elképzelni a „gonosz hálóit” is. A dialektikában számtalan hálót vetnek ki, hogy mit sem sejtő embereket fogjanak meg. Milyen sokan belegabalyodtak már az ilyen hálókba, amelyekből csak sok szenvedés és keserű tapasztalat után lesznek megváltva. És mi okozza mindezt? Megmagyaráztuk, s egy kis elgondolkodás Önt is bármikor rávezetheti a megoldásra.

Képzelje el, hogy felébredt az érdeklődése és a lelkesedése az új, eredeti élet iránt, s megszívlelte figyelmeztetésünket, hogy érdeklődése tárgyát ne az akarat tüzével hajszolja. Tökéletesen belátja, hogy először belülről, megszabadító életvitellel meg kell szőni az aurikus hálót, mielőtt az új élet arany ragyogása bejáratot találhatna a lényébe.

Ekkor azonban megjelennek a kísértők a ravaszul kifeszített hálóikkal. Mindenféle utánzással azt akarják Önnek sugalmazni, hogy a célt már elérte. Ha Ön a természetes, vonzó aurikus képességével hallgat erre, akkor halálos mérget von magához, mely a személyiségét a mélybe rántja és a vérét megsemmisíti.

A gonosz, mely Önt így belegabalyította a hálójába, eléri a célját, mely abban áll, hogy Önt hosszú időre érzéketlenné tegye a Gnózissal szemben.

Az igazság és a hazugság megkülönböztetését sokan rettenetesen nehéznek találják. Meg kell azonban érteni, hogy semmi sem egyszerűbb ennél. Minden, ami az Ön érdeklődésére, rejtett és elnyomott vágyaira és akaratára válaszol, minden, ami az Ön természetes hitével, reményével és szeretetével lép kapcsolatba, az mindenképpen hamis.

Ha Ön a kísértőt nem is képes leleplezni, s tudatának a kísértő érintés ragyogó világosságnak tűnne, akkor is legyen bátorsága teljesen és radikálisan visszautasítani azt. Mert a Gnózis, az őspránai világosság soha sem jelenik meg a dialektikus tudatnak, még ha ez a tudat olyan művelt lenne is. Ha ehhez az arany szabályhoz igazodik, akkor ebben a tekintetben nem éri csalódás.

A Gnózis az Ön tudatától, gondolataitól, érzéseitől és akaratától teljesen függetlenül működik. Ezt talán nehéz belátni. Tudja, hogy a Nap az Ön akaratától, gondolataitól és vágyaitól függetlenül süt. Meghatározott időpontban kel és nyugszik, bolygónk tengely körüli forgásának törvénye alapján. Értelmetlenség lenne az éjszaka kellős közepén napsugarakat akarni, s ha egy lény Önnek éjszaka napsugarakat utánozna, akkor az Ön esze azt mondaná, hogy az a lény Önt bizonyára be akarja csapni. Amikor viszont a nap reggel felkel, s beragyogja az ébredező természetet, akkor senki sem mondhatja, „akartam a napot, s íme felkel”.

Így van ez a gnosztikus világossággal is. Ön nem akarhatja, nem kívánhatja és nem vonhatja magához ésszerű módszerrel. A szellem napja nem is törődik ilyesmivel. Ha egy lény azt állítja, hogy odaadja Önnek a szellem napsugarait, akkor szó sem lehet valóságról. A szellem napja nem azért sugárzik, hogy kapcsolatot teremtsen az emberiséggel. Ez a Nap nem kel fel: ez a Nap létezik! Ezt csakis az a mikrokozmosz észlelheti, amelyik átment a dialektikus természet lerombolásán.

A Szentírás több helyen is világosan kifejezi, hogy az őspránai világosság beáramlása az olyan mikrokozmoszba, amelyből az Én kiürült, mindig olyan módon történik meg, amire az Én nem is gondolt, s ez az egész dolog teljesen a tudaton kívül nyilvánul meg. Ennek ellenére szó sem lehet médiumságról vagy hasonló beárnyékolásról.

Annak az életmegváltoztatásnak, amelyet a Gnózis kíván meg a tanulóitól, rendkívül csodás következményei vannak. Ha az „én”, ez a tudat feladja természeti ösztönét, s ahogyan a zsoltáros mondja, „elcsendesedik Isten előtt” akkor a vér és a belső elválasztású szervek működése megváltozik. Az akarat, az értelem és a vágyak hajszája is elcsendesül, ami nagy jelentőségű. Most már világos, hogy az aura mágnesességének két nézete is teljesen megváltozik, úgyszólván semleges lesz. Mit is akarna a tanuló még vonzani vagy taszítani? Elcsendesült a Gnózis világossága előtt.

Ebben a csodás csendben a tanuló rendszerét bizonyos pillanattól kezdve már semmiféle természeterő sem befolyásolhatja. A személyiség és a különböző étererők között már csak biológiai kölcsönhatás áll fenn, hogy a személyiséget fenn lehessen tartani. Ebben az állapotban az egész dialektikus gömb egységesen fogékonnyá válik a szellem világosságára, amelybe fel is vétetik. Bizonyos képesség jelenik meg, amelynek segítségével felveszi a gnosztikus világosságot, s ezzel a kapcsolattal megkezdődik a transzmutálás, ennek minden ismert következményével. A tanuló akkor fel lesz véve a Gnózis hálójába, s maga is embereket halászhat.

Ha a dialektikus gömb én-elhalás következtében képes lesz felvenni a Gnózist, akkor bizonyos tükrözési képesség fejlődik ki. A Gnózis sugarait bizonyos mértékben beletükrözi a sötét földi birodalomba, s a Szerzet szolgálatában így együttműködhet az emberhalászaton. Hálója már nem szakadhat el, mert nem ő az aki cselekszik, hanem a benne lévő Krisztus. Lélegzőtere a Gnózis sugárzásában lélegzik, s ebben a lélegzetben egy új lény kel életre: az újjászületett ember.

XX. Összefoglalás

Az emberiség sohasem szenvedett hiányt olyan személyiségekben, akik a hatalmas, megszabadító, transzfigurista életet nagyon valóságosan mutatták be és tárták fel. Ádám születésétől mind a mai napig a magasztos ábrázolások szakadatlan sorozata mutatta az embereknek, hogy az alapvető újjászületés nem csak lehetséges, hanem nagyon is ésszerű, értelmes alapokon nyugszik.

A világon levő, de nem a világból való sok megvilágosult tanító ajándékozta oda az emberiségnek az egyetemes, transz­figurista tant, amelyben mindent megtalálhat az ösvénnyel és az igaz élettel kapcsolatban. A megértő-képességünkhöz ezt oly közel hozzák, és annyira latba vetik az ész és az erkölcs minden segédeszközét, hogy megdöbbentő a felfedezés, hogy ez a tan mégis oly kevés ember tudatába tud bejutni és megértésre találni.

Mégis, sok ember tudatalattijában van egy bizonyos emlékezés. Nem az eredeti, isteni élet emléke ez, hanem érintkezéseké és kapcsolatoké az Egyetemes Szerzet munkaközösségeivel, melyek a régmúltban a transzfigurizmust mint egyetlen szükségeset tanították. Ez az emlék annak a bizonyítéka, hogy a régmúltban az újjászületés ösvényét (személyes vonatkozásban) visszautasítottuk. Ugyanezért maradtunk hozzákötözve az élet kerekéhez. Ha tehát ez az emlékezés Önnek megvan, akkor a Rózsakereszt templomában, melyben ugyanezt az ősrégi üzenetet hirdetik, Önnek egy régi sebét szakítják fel, s Önt a kerék forgásában ugyanazzal a konfliktussal szembesítik. Itt arra az ismert mondásra gondolunk, hogy „nem békességet hozni jöttem, hanem fegyvert”. Nem a nagy világkonfliktusok egymásutánjáról van szó, hanem a saját énben folytatott harcról, mely azonnal kitör, ha az embert szembesítik az Egyetemes Tannal.

Sajátos dolog megfigyelni, hogyan szüli meg az Élet Igéje az emberlélekben a tusát, s hogy a Szellemi Iskola szolgálati térsége olykor csatatérre hasonlít. Akiknél az emlékezés hiánya megakadályozza a reakciót, csodálkozni szoktak. Miről beszélnek ezek az emberek? – kérdezik. Mit akarnak ezek? Hisz nem találunk itt egyetlen értelmes vagy misztikus kiinduló pontot sem! Nem a szélsőségek és a bolondság mértéktelen eltúlzása ez?

Akiknél pedig felszakadnak a régi sebek, azok megdühödnek vagy nagyon idegesek lesznek, nagyon megijednek, vagy legalábbis elkomorulnak. Az Iskola munkatársainak a vádolása is napirenden van: „Hát ezt tanította Krisztus a szeretetről? Miket mondanak Maguk? Ez lenne a kijelentés gyakorlati értelme, hogy: »jertek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg­terheltettetek«? Iskolájukból az elítéltek munkatáborát csinálják, akiket előbb-utóbb az öngyilkosságba kergetnek! Templomuk nem a nyugalom, hanem a gyakori heves megrázkódtatások helye!”

Egy Szellemi Iskolától általában a magasabb tudatossá válás etikai rendszerének tanait várják el, valami kultúramódszert, aminek segítségével a test, a lélek és a szellem istenként szállhat a magasba. Ennek érdekében szívesen letennének néhány vizsgát és eltűrnének némi nélkülözést. Néhány forintba is kerülhetne a dolog, de végül mégis nyereséget szeretne elkönyvelni az élet különböző szintjein.

Nem bolond az ember síkos útra térni, mert – ugyebár – gyakorlatiasan gondolkodik. Tudomásul veszi a különböző szellemi-kulturális áramlatokat. Nagyon jóakaratú, ahogyan művelt emberhez illik. Figyelmesen odahallgat, mert mindenütt nyújtanak valamit. Végül határoz: a legelőnyösebbnek látszó irányzathoz csatlakozik, és – mint praktikus ember – nem jön zavarba, ha később mégis egy másik tűnik előnyösebbnek.

A Rózsakereszt Iskolájában azonban nem adni akarnak, hanem elvenni, illetve az ember válláról levenni. A transz­figurizmus ugyanis azon a tényen alapul, hogy a dialektikus ember alapvető és szerkezeti lényvalósága nem tartozik az istentermészethez, s hogy ezt a dialektikus lényvalóságot ezért le kell vetkőzni, hogy meg lehessen találni az igaz életet. A Szellemi Iskola miatt kitörő harc oka tehát az a tény, hogy az ember áthatol a természet alapvető halála jelentőségének és következményeinek a megértéséhez, megérti a dolgot, de az útra, a tettek ösvényére határozottan nem akar rátérni.

Az Egyetemes Tannak csak nagyon kevés tanulmányozója nem érti meg a transzfigurizmus követelményeit. Sokan azt is teljesen átlátják, hogy miért kellenek ezek a követelmények, s hogy mindez mennyire logikus. És éppen ez vadítja meg az embereket! Ez érthető is, ha van valami fogalmunk a pszichológiáról. A séma: a logikát, az ellenállhatatlant valahogy felismerni – a következményeket mégis kategorikusan elutasítani.

Minden ember teremt maga körül egy bizonyos légkört, az „ezt elértem” légkörét, a belátás és megelégedettség valamilyen rögeszméjét. A Szentírás „a köpenynek” nevezi ezt, amit felvettünk magunkra. Ebben a tekintetben sokan az etikai és polgári művelődés hosszú útját tették már meg. Köpenyüket pompásan és rendkívül színes szálakból szőtték. Hallatlanul kellemetlen, hogy ezt a köpenyt le kell vetni, s a szavakat, melyeket egykor egy olyan ifjúnak mondtak, aki gazdagon rendelkezett társadalmi, etikai, humanista, természetvallási és törvénytudó minőségekkel, valóra kell váltani: „Ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek; …és jer és kövess engem”.

Ott aztán azzal folytatják: „Az ifjú pedig e beszédet hallván elméne megszomorodva, mert sok jószága vala”. És valóban, legtöbbször a csalódás az első reakció. Ezt azonban bosszúság követi, végül gyűlölet, ennek minden következményével. Aki úgy érzi, hogy leleplezték, az legtöbbször semmire sincs tekintettel, s rendkívül durván alkalmazza a „lenni vagy nem lenni” törvényét.

Az átalakítás, a transzfigurizmus egy erőszakmentes világforradalom kezdetét jelenti. A transzfigurizmus a dialektikának az alapját, minden alapvető tényezőjét megtámadja. Ezért harcolnak azonnal a legnagyobb gonoszsággal ellene, bármilyen formában is jelenjen meg. Főképpen pedig azok harcolnak ellene, akik valójában tudnak, de nem akarnak.

A transzfigurizmus viszont mindig is azzal győzött, hogy nem harcolt, s ez a győzelem a századok folyamán egyre erősebben felismerhető. A világ a vége felé siet, s az előttünk lévő emberiségkorszakban egy hatalmas transzfigurista győzelem fogja ezt a véget világosan kimutatni. A világon mindenütt kisebb-nagyobb csoportokat készítenek elő a transzfigurista élet különböző nézeteinek gyakorlati kivitelezésére, melyek a dialektikus világ végéhez fognak vezetni.

Ezek a csoportok egy adott pillanatban kapcsolatba lépnek egymással és egyesülnek, hogy – ahogyan a Fama Fraternitatis mondja – „a világot megajándékozzák a jóság és kegyelem beáramlásával, aminek következtében az emberiség eljut Jézus Krisztus és az eredeti természet teljes megismeréséhez”, ennek minden felmérhetetlen következményével. Akkor beteljesedik János kijelentése (10): „és lészen egy akol és egy pásztor”. Ez a gondolat nem eszményi fantáziából ered, melyet a ködösség jellemez, hanem abból a tényből, hogy az említett csoportok a közös fellépés felé haladnak.

Az ilyen fejlődésnek mindig is megvoltak a kísérőjelenségei, és így van ez ma is. Így dialektikus szinten is világszerte egyesülési mozgalmak keletkeznek. Ezek azt a megbízást utánozzák, amit a Szerzet adott a különböző iskoláknak, hogy az eddigi nemzeti jellegű fáradozást nemzetközi viszonylatban folytassák.

Ha tehát a közeljövőben elvégzendő munkánkkal mi is fel akarunk emelkedni a nagy célhoz, akkor az egész transz­figurizmus kompendiumát, kézikönyvét nemcsak tökéletesen meg kell értenünk, hanem alkalmaznunk is kell. Mivel pedig a cselekedetet alapos tudásnak kell megelőznie, a Gnózis figyelmünket még egyszer fel akarja hívni az ösvény jellemző nézeteire. Tovább idézzük tehát János evangéliumának fent említett részét:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól”.

János evangéliuma itt az endúrát magyarázza egyszerű szavakkal. Az endúra gyakorlati alkalmazása – ami miatt a katárokat ördögi tanok követésével vádolták, s emiatt tűzzel-vassal üldözték és kínozták – a Szentíráson alapul és evangélikus (tehát öröm-) hír Jézus, az Úr szavaiban. Ezért szeret bennünket az Atya. Tehát a mikrokozmoszunk és az egyetemes világosság kapcsolata csak akkor áll fenn újra, ha letesszük az életünket, hogy újra megkapjuk azt.

Ezt a kijelentést az idők folyamán minden elképzelhető módon magyarázták és boncolgatták. Leginkább csodára gondoltak. Jézus itt – úgymond – eljövendő kereszthalálról és harmadnapi feltámadásról beszél. A teológus azt hiszi, hogy természetvallásos hit által az ember részesülhet az Úr halálában, s így a feltámadásban is, ugyanis Krisztus bejárta értünk ezt az utat, egyszeri áldozattal, s így mi a sír másik oldalán bemegyünk a feltámadási dicsőségbe. Mások meg azt vélik, hogy az ember polgári normák szerinti jóság által a fejlődés útján jár, aminek végül a tökéletességhez kell vezetnie.

A transzfigurista ezeket az Egyetemes Tan világosságában látja. Krisztus egyszeri halála és feltámadása arra mutat rá, hogy aki bejárja az endúra útját, az véglegesen megszabadul a születés és halál kerekétől. Ez az út ezerszer dicsőségesebb, istenibb és csodásabb, mint a legmerészebb fantázia elképzelései, mert az igazi megváltásnak ezen az útján naponta járnak a Gnózis tanulói – a gyakorlatban, tényleges átéléssel.

Ön tudja, hogy itt a dialektikus természet teljes denaturálásáról van szó, minden viszonylatban, mind ami a testet, a lelket és a tudatot illeti: és nem csak mellékesen, hanem, folyamatszerűen, mialatt az én hamujából egy másik lényvalóság támad fel tudattal, lélekkel és testtel. Az Egyetemes Tan megmagyarázza, hogyan megy végbe ez a folyamat, milyen elemekből áll, és mik az eredményei.

Elképzelhető, hogy egyesek a következőképpen vélekednek: „Persze ha a transzfigurista tanúk hosszú sorát nézzük és életüket vizsgáljuk, akkor úgy néz ki, hogy ebben a különös tanban mégis lehet valami, ami esetleg érdekel engem. Először is tájékozódom, s egy kicsit kipróbálom azt az ösvényt, persze csak bizonyos mértékig, s talán majd aztán döntöm el, hogy tetszik-e nekem”. Az ilyen spekulánsok kétségtelenül negatív eredményt kapnak, s azután az ellenség táborát fogják erősíteni.

Az átalakulás, a transzfigurálás ösvényének bejárásához hatalomra van szükségünk. Ezért mondja Jézus, hogy „van hatalmam letenni, és van hatalmam ismét felvenni azt”. Ha ez a hatalom nincs meg, akkor minden fáradozásunk hiábavaló. Másfelől viszont, ha valakinek birtokában van ez a hatalom, akkor közvetlenül transzfigurista eredményekhez kell jutnia. Az Iskola egyes tanulói sajnos abból indulnak ki, hogy a természet énjének rá kell térnie az akarat bevetésére, s hogy ezt a hatalmat énköz­pontúságban lehet elnyerni. Mások meg beárnyékolás áldozatai lesznek, ennek minden következményével. E hatalom birtoklása azonban az ösvény kulcsa. Az előző tizenkilenc levél mind azt akarta megmagyarázni, hogyan kaphatja meg a tanuló a szárnyakat és a hatalmat, amivel bejárhatja az ösvényt. A Szentírás ezt a hatalmat a Szent Szellem birtoklásának nevezi. Itt egy másik tudat kialakulásáról, a mikrokozmikus tudatossá válásról van szó.

Mihelyt mikrokozmoszunknak birtokába jut valami a másik tudatosságból, másik szellem, másik hatalom ragad meg minket. Ebben és ezzel aztán megkapjuk azt a képességet, amivel levethetjük a természet énjét, mindennel együtt, ami hozzá tartozik, s folyamatszerűen helyreállíthatjuk a mikrokozmosz eredeti állapotát. Ezt a feladatot kaptuk az őspránai világosságtól.

Ha mélyére hatolunk a problémának, akkor rájövünk, hogy itt a Szent Szellem szárnyainak és hatalmának birtoklásáról van szó. Enélkül minden csak tudatlanság, csalás, szenvedés és szomorúság, örökös viszály, keserű ellenségeskedés, egymás ellen harc az utolsó lélegzetig. E Szent Szellem nélkül újra meg újra visszaesünk régi vérállapotunkba, mindig elődeink hangját halljuk magunkban, évszázados dolgok változatlan meséjét.

A Szellemi Iskolában tehát az egyetlen lényeges birtokra törekszünk: az őspránai világosság sugárzásának a saját lényünkben való birtoklására. Akinek megvan ez a „lelke”, az elkerülhetetlenül eljut az újjászületéshez. Akinek ez még nincsen meg, az itt egyelőre éppolyan elkerülhetetlenül idegen.