Antonin Gadal

Az egyetemes Gnózis diadala

Az egyetemes Gnózishoz

 

Ó, te Szerzet, szereteted,

szíved Istené,

vállalod bajunkat,

sorsot könnyítvén.

Az arany léleksugárral

üdvösséged jár,

csendben az irgalmad

örökké ránk vár.

 

Lényünk feltárult tenéked,

szívünk csak Rád néz.

Templomban Grál Fénye

előtt szívünk kész.

Az Élő Víznek kelyhe

áldást oszt, ígér,

aki néven szólít,

az Hozzád elér.

 

Az örök, nagy anyalényből

Istengyermek kél,

Ízisz fényben örvend,

énekünk elér.

Szereteted éltet mindent,

Ízisz – Ozirisz,

és csodaruhában

minket fényként visz!

 

Jan van Rijckenborgh

 

Bevezetés

 

A vigasztaló és megtisztító Szellem vallása éppen olyan idős, mint a világ maga, mint mindaz a fájdalom és szenvedés, melynek a sebeit be akarja gyógyítani. Már Krisztus előtt, az Ő hajnali derengéseként ragyogta be sugaraival India brahmanjait, Perzsia mágusait, Júdea esszénusait, a görögöket Püthagorasz és Platón által. Krisztus után Platón gondolkodói módszere valamint Püthagorasz szívének bölcsessége nyomán nyilatkozik meg minden gnosztikusnál. Valentinusz és Alexandriai Baszileidosz nagy gnosztikusok voltak! Így őrzi meg Keleten a magasból származó ragyogóan szűzies lángját: mennyei ragyogást egy görög lámpásban. A Szellem e tiszta vallását Alexandria ihlette, de a neoplatonizmustól különbözik abban, hogy elutasít minden orfikus, homéroszi, olümposzi mitológiát és hagyományt, továbbá abban is, hogy János által a Krisztushoz kapcsolódik! Valódi Gnózisként elkülönül más gnosztikus mozgalmaktól, távolságot tart az eonoktól, abraxaszoktól éppúgy, mint a megszentségtelenített szimbólumoktól és kabbalisztikus számoktól. Krisztusi indíttatású, korábbi, mint a 325-ös níceai kereszténység. Nem fogadja el sem a zsidó könyveket, sem a zsidó indíttatású evangéliumokat, éppoly kevéssé a Konstantin császár uralma alatt alapított keresztény Egyház szimbolikáját, vagy a római teokrácia pogány pompáját. A János anyaág követőjeként válik ki a keresztény törzsből, s a Parakléta alkotó hittételével teremt valódi Kereszténységet.

 

Antonin Gadal

 

Kronosz az idő ura, az örökkévalóság szolgálója

Joost R. Ritman

 

Kronosz az idő ura, az örökkévalóság szolgálója, a mérték, a szám és a súly megalkotója. Ő az, aki szétválasztja a nappalt és az éjszakát, a világosságot és a sötétséget éppúgy, mint a születést és a halált az örökké tartó körforgásban. Ezért Kronosz a visszatérés, a megújulás és az újjászületés jelképe is. Rendező elvként azonnal érvényesülni kezd Kronosz ereje, mihelyst elhangzik az alkotó Ige, s a Logosz a sötétségben fénylő világosságként megnyilatkozik.

Ő a Fiat Lux (legyen világosság), az alapvető szellemi alkotóerő, mely a keresztény hermészi Gnózis történetének szívébe helyeztetett, melynek kezdete kétezer évvel ezelőtt a Földközi-tenger partján, Alexandriában rejlik. Ahogyan Athént az „értelem városának”, Jeruzsálemet a „hit városának”, úgy nevezik joggal Alexandriát a „Gnózis városának”, ahol Egyiptom, Ozirisz, Ízisz és Hórusz kereszténység előtti Gnózisa hatalmas bölcsességfolyammá nőtt, s utat tört magának a görög, zsidó, egyiptomi és keresztény közösségek szívéhez. E bölcsek bevésték beavatásuk beteljesülését az időbe, a hermészi, gnosztikus, zsidó, keresztény és káldeus szövegekbe, melyeket az egyetemes Gnózis örökségeként kaphattunk meg.

A Gnózis történetének számos győztes pillanatát eleveníthetjük meg, de nagy tragédiákról is szólnunk kell; idézhetjük a boldog születés, a Gnózis visszatérésének örömteli pillanatait, de az élő igazság tanúi ellen szervezett heves harcokat, üldöztetéseket, pusztításokat, a keresztre feszítéseket s máglyákat is. A gnosztikus láng hordozóinak élő beszédük, írásaik és hátrahagyott tanúbizonyságaik miatt gyakran volt része megvetésben és üldözésben.

Egy ókori közmondás szerint: „Ahol a Világosság egyszer megjelent, oda mindig vissza is tér.” Ez a könyv, Az egyetemes Gnózis diadala, a Gnózis visszatéréséről és újjászületéséről szól, melyet egy katár jövendöléshez kapcsolunk. Ez a jövendölés 1244. március 16-án hangzott el Occitániában, Montségur váránál, a középkori katár szerzet teljes megsemmisítésének pillanatában: „Hétszáz év múltán azonban a babérfa új levelet hajt…”

E prófécia fényében beszélünk az 1944-es esztendőről, a XX. század fordulópontjáról, a Gnózis újjászületéséről. Közvetlenül ezt követően, 1945-ben hozták nyilvánosságra a Felső-Egyiptomban, Nag-Hammadiban feltárt ókori könyvtár hermészi, keresztény gnosztikus kéziratait.

A Gnózis történelmében sok csúcspontot is láthatunk, melyek végigkísérik Kronosz óramutatóinak útját, jelzik a világ nagy ingaóráján az idő múlását: a Gnózis krisztusimpulzusban való megszületését a keresztény korszak kezdetén és újjászületését a keresztény középkorban. Ez az újjászületés közvetlenül a hermészi impulzus prófétáira utal vissza, Hermész Triszmegisztoszra és Aszklépioszára, a keresztény Gnózisra és hírnökeire, Valentinuszra és Baszileidoszra, valamint a gnosztikusok számos tanúbizonyságára, melyek közé az ugyancsak a Nag-Hammadi iratok között megtalált János Apokrifon is tartozik. A középkor nagy bölcsei eszerint tökéletesen ismerték a kereszténységet megelőző hermészi, gnosztikus, platóni és neoplatóni hagyományt.

A Gnózis középkori újjászületését az 1167-es év következő eseménye erősítette meg és tette bizonyossá: Saint-Félix de Caramanban találkozott a konstantinápolyi pátriárka küldötte – Niketas – Occitánia vezető erőivel, az uralkodó nemességgel és a katár papsággal, hogy eszmecseréjük során megtalálják, és alaposan megvizsgálják közös gyökereiket. Céljuk a katár, gnosztikus kereszténység terjesztése, további elmélyítése, az akkori Európa ezen szellemben való meghódítása és lelkesültséggel való megajándékozása volt. Niketas, mint a konstantinápolyi pátriárka önálló képviselője és a „Hét Ázsiai Gyülekezet” misztériumainak pecsétőre, egy új gnosztikus impulzus hajtóerejét képviselte. Coincy-Saint Palais a következőket írja erről Katárföld vártornyai és várai című könyvében (210-212. oldal):

Minthogy a pireneusi katárok hitük és a hagyomány szerint a Keleti Johannita Egyházból származtatták magukat, ama nyugtalanító 1165-ös Lombers-i zsinat után a Jóemberek (Bonshommes – ahogyan már akkor is nevezték őket) vezetője, Olivier de Penne követséget küldött a konstantinápolyi pátriárkához, azzal a kéréssel, hogy csatlakozhassanak hozzá. Amint a konstantinápolyi pátriárka megkapta a pireneusi katárok kérelmét, legfőbb akolitusát (gyertyavivőjét), a hű Niketast, a nagy tiszteletben álló, kiváló szervezőként és diplomataként ismert férfiút bízta meg a küldetéssel.

Niketas élt a lehetőséggel, és útja során – 1167 hajnalán – igen sok katár kolóniát látogatott meg a Duna és az Adriai-tenger mentén, Lombardia alföldjein, melyeket elkerült az occitánok akkoriban jellemző szörnyű bánásmódja. 1167-ben, amikor Hugues de Saint-Pierre-t máglyahalálra ítélték Vézelay városában, Niketas átkelt az Alpokon s az Occitán főváros felé igyekezett. Minden bizonnyal a katár főpapság tanácsára úgy döntött, hogy a Toulouse-tól mindössze öt mérföldnyire lévő helyen hívja össze az egyházi zsinatot, könnyen megközelíthető helyszínen, melynek sáncai védelmet biztosítottak a meglepetésszerű támadásokkal szemben, ezenfelül pedig nagyszámú hallgatóság befogadására is alkalmas volt. Egyetemes, mai szóval „nemzetközi” jellegű összejövetel volt ez.

1167 májusában tehát Niketas Saint-Félix de Caraman sáncai felé igyekezett fényes kíséretével. Nem csupán pireneusi előkelőségek, katár főpapok, de meglehetősen távolról érkezett katár küldöttségek is csatlakoztak hozzá, például az Ibériai-félszigetről, az Armorikáni hegységből (a mai Bretagne), és Burgundiából, nem beszélve a Niketas kíséretében lévő Keletről jövőkről.

Közel egy évet töltött Niketas Occitániában. Ismerkedett, sok helyet bejárt, kérdezett, tanulmányozott, tervezett. Miután a helyzetet így felmérte, kezébe vette a meghatározó jelentőségű zsinat vezetését, melynek célja egy egyetemes, de független Katár Egyház megszervezése volt, mindeme görögországi, dalmáciai, bulgáriai, kis-ázsiai élenjáró személyiségek jóváhagyásával.

Egyébként pedig azzal a különleges küldetéssel is jött, hogy Occitániában elfogadtassa a keleti johannita szertartásrendet, az ázsiai Hét Gyülekezet liturgiájának formája szerint.

Nos, az ussat-i „Grand-père” (Nagyapa) nevet viselő barlang falain megtaláltuk Szent János Hét Gyülekezetének jelképét. Ezek: Efézus, János lakóhelye, ma szomorú romhalmaz; a ma is fényes Szmirna, Anatóliában; az alig fölismerhető Szárdisz, Lüdiában*; a ma is a „virágok városának” nevezett Laodicea; Thiatira, Lüdiában; valamint Filadelfia, ma már csak kicsiny falu Alacheur névvel; végül pedig Pergámum, a hajdani müziabeli birodalom, melynek könyvtára vetekedett Alexandriáéval.

Niketas három, igen jelentős dolgot rendezett el:

  1. Kialakította a katár papi hierarchiát, felszentelt három pátriárkát: Ramon de Ramondi-t, Aquitánia prímását; Robert de Spérone-t, Franciaország püspökét; Marcora pedig a lombard és az Alpokon túli térségeket bízta. Mindhármójukhoz 12-12 püspök tartozott. Nevezzük meg közülük Gérard Mercier-t, Carcassone püspökét; Sicard Cellier-t, Albi püspökét, Aran völgyében pedig (a spanyol Pireneusokban, Katalóniában, ahol a Garonne ered) Ramon de Cazalis-t. Amikor megkérdezték Niketastól, hogy milyen szokásjogokat gyakoroltak az ősi kis-ázsiai Gyülekezetek, akkor sokatmondóan így válaszolt: „A Gyülekezetek saját térségükön belül működnek, egyik sem bírálja felül a másik tevékenységét, így a Béke velük marad; nektek is csupán ezt kell tennetek!”
  2. Személyes példamutatásával, intelligens, alkalmazkodó és befogadó szellemű, kulturált, aszketikus életvitelű, nagytudású emberként meggyőzte az occitán urakat, úgyhogy az ő oltalma alatt több nagyúr, lovag önként adta gyermekét a Parakléta Egyházának, mint például a Belissen, a Foix, a Mirepoix vagy a Castres családok.
  3. A trubadúrok rokonszenvét is el tudta nyerni, ennek azonban valamely titkos oka van. Kétségtelen, hogy bizonyos konstantinápolyi beavatottak ismerték a trubadúrok fátylak mögé rejtett nyelvét, a „clus” beszédet, melyet óvatosan és körültekintően bizonyos hírek továbbítására használtak fel. Mindenesetre két beavatott, Guilhelm és Guillabert de Bonvillars, Niketas jobbkeze volt Saint-Félixben. Több kiváló személyiség is ismerte őt, például Margabrun és Arnaud d’Aniel, akik egyébként jelentősen különböztek egymástól. Margabrun támadó szavakkal kelt ki kora társadalma ellen és nem riadt vissza a szatíráktól, de a szitkozódó írásoktól sem; az irodalmár Arnaud d’Anielnek pedig igen nagy szerepe volt az oc nyelvű költészet fejlődésében, Dante nagyra becsülte, Petrarka szerint nagy dicsőséget szerzett országának.

 

Niketas ismert volt független szellemiségéről, s noha külföldi volt, akaratereje és tekintélye miatt egyedül ő tűnt méltónak rá, hogy komoly szervezeti felépítést adjon a függetlenségéről ismert pireneusi katár mozgalomnak. E szervezeti felépítés elemei: a hierarchia, a szertartásrend, a vallásgyakorlat, az egyházmegyék kijelölése. A Toulouse-i püspökséget nevezte ki a konstantinápolyi székhelyű, nagy Keleti Anya-szentegyház leány-egyházközösségévé. Ezen kívül a katár hit számára sikerült elfogadtatnia a teljes dualizmus tanát. Egy évnél valamivel többet maradt Occitániában, együtt ült az asztalnál minden befolyásos személyiséggel, de nem felejtette el meghívni az ünnepélyes lakomákra a népet sem, aki „Atyjának” nevezte őt. Miután a Béke csókját adta minden katár paptársának, 1168-ban elindult vissza, Keletre.

 

Montségur

 

Most irányítsuk figyelmünket Európa egyik szent helye, Montségur vára felé. Ezt a várat a katár főpapok, valamint az occitán nemesség kérésére Raymond de Mirepoix építtette 1204-ben, nagyon aprólékosan részletezett irányvonalak alapján. Ezek az irányvonalak a vár különleges szerepére vonatkoztak: ez a hely lett a katár Szerzet spirituális tevékenységének a legfőbb gyújtópontja. E spirituális központ létesítésének ihletője Esclarmonde de Foix, a katár hercegnő volt, Castres katár püspök által Fanjeaux-ban a konszolamentumot.

Montségur, hűséges tanítványok áldott hajléka, a „Szellemben tiszták” Szerzetéhez tartozóké, akik odaadták és kiontották szívük vérét. Montségur, 1233-tól kezdve a gyűlölet, az ellenségeskedés és a növekvő harag legfőbb tárgya, III. Ince pápa parancsára az Inkvizíció lerombolásra ítélt céltáblája. III. Ince szervezte meg az „albigensek elleni keresztes háborút”, melynek könyörtelen vezetője Simon de Monfort lett. Montségur, az idők legsötétebb éjszakájában a keresztény Gnózis világítótornya, Vulkánusz, a szellemi Nap erejében a „krisztocentrikus” világforradalom, a Szeretet Egyháza megépítésének, e világméretű munkának a szellemi gyújtópontjává vált, a Parakléta lovagjainak spirituális erejében. Montségur, ahol 1244. március 16-án 205 katár hozta meg a legmagasabb fényáldozatot önkéntes máglyahalála révén.

Lux lucet in tenebris – a Világosság fénylik a sötétségben.

 

A hermészi Gnózis kibontakozása

 

A Gnózis történetében Nyugaton döntő jelentőségű a hermészi Gnózis átörökítése, különösen a reneszánsz erőteljes felvirágzásakor, a XV. századi Firenzében, a neoplatonikusok és a hermetikusok városában, melynek középpontjában a platóni Akadémia állt. Marsilio Ficino, a divinus interpres – az isteni tolmács – 1453-ban jelentős ihletőjévé vált egy kiváló írókból, költőkből, festőkből, szobrászokból és építészekből álló körnek. Lázas igyekezetének köszönhetően jelenhetett meg számos görög szöveg latin nyelven, köztük Hermész Triszmegisztosz Corpus Hermeticuma, Platón összes műve, Plótinosz Enneadesze, Zarathusztra, Orfeusz bölcsessége, a káldeus misztériumok, valamint saját legfőbb műve, a De religione christiana, egy korabeli elmélkedés a kereszténységről.

A Római Katolikus Egyház és a konstantinápolyi Görög Ortodox Egyház képviselőinek ösztönzésére, 1439-ben két zsinatot tartottak, Ferrarában és Firenzében, melyek során ismét a római katolikus és a görög ortodox kereszténység alapjait kutatták. A központi kérdés a következő volt: hogyan kapcsolódhatna egymáshoz a gazdag hagyományokkal rendelkező konstantinápolyi keresztény Egyház és a római papság láthatóan megújulni vágyó irányzata? Ezen vizsgálódások során – ahogyan ez annak idején a Katár és a Görög Ortodox Egyház között is történt – megvizsgálták a kereszténység előtti szellemi örökség gyümölcseit. A megújulásra, valamint a római és a konstantinápolyi Keresztény Egyházak megegyezésére irányulva megkísérelték összehasonlítani Platón, Hermész Triszmegisztosz és Zarathusztra írásait, továbbá olyan filozófusokét, mint Plótinosz, Jamblikhosz és Boethius, olyan egyházatyákét, mint Jeromos, Alexandriai Kelemen, Origenész, Ágoston, Tertullianus és Ireneus, és még sokan másokét is. Mindez a konstantinápolyi és a római Egyházak közötti megújulás és közeledés jegyében történt.

A Konstantinápolyból érkezett személyiségek között – a mintegy ötszáz egyházi és világi elöljáróból álló kíséret soraiban – ott volt Bessarion bíboros is. A szellemi úttörők egyike volt ő, a platóni és hermészi eszmék védelmezője. Már 1465-ben kiadatott Rómában egy Platónról szóló védőiratot, In calumniatorum Platonis libri quatuor címmel, melynek kapcsán levelezésben állt többek között Marsilio Ficinoval is. Bizánc 1468-ban bekövetkezett eleste után végleg Itáliában telepedett le, élete utolsó évében pedig Velence városának adományozta hírneves, körülbelül ezer görög nyelvű iratból álló könyvtárát. A számos hermészi, neoplatonikus és őskeresztény szövegen túl, a gyűjteményhez tartozott a Corpus Hermeticum egy XIV. századbeli kódexe is. Ennek a szövegnek mindeddig ez a legrégebbi ránk hagyományozott példánya. Ezáltal vált lehetségessé ezeknek a teljes, azelőtt ismeretlen görög szövegeknek a latinra való lefordítása, kiadása és hozzáférhetővé tétele a korabeli nyugati társadalom számára.

A szellemi tűz lángra lobbanásának három esztendeje

 

1944 A prófécia – „Hétszáz év múltán azonban a babérfa új levelet hajt!” – valósággá válik.

1945 A felső-egyiptomi Nag Hammadi könyvtár s vele a hermészi és a keresztény Gnózis ősi tanúbizonyságainak megtalálása.

1946 Születés és visszatérés. Egy új lélekközösség megteremtése, mely nem más, mint a Világosság Hármas Szövetségének: a Grál, Katárok, Rózsakereszt Szövetségének, az ősi, egyetemes Szerzetláncnak az ifjú láncszeme.

 

1944 A prófécia valósággá válik: „Hétszáz év múltán azonban a babérfa új levelet hajt!”

 

Kronoszról mint az idő uráról beszéltünk. Ebben az összefüggésben Vulkánuszt is megnevezhetjük, mint a Nap rejtett erejét, az alapvető tüzet, azt a „gyökértüzet”, amelyben az idők genezisének az eredetét megtalálhatjuk. Sokat írtak már az Egyetlen misztériumáról, aki mindeneknek a mindent eltöltő és mindent magában foglaló ősoka: Ő az ismeretlen és megismerhetetlen Isten. Ő a szellemi beteljesülés, maga a megnyilvánuló Szellem, aki a világ születésekor a vizek fölött lebeg, a Misztériumok ereje, akit úgy hívnak: Fiat Lux – legyen Világosság –, egy „krisztusközpontú” ősszületés, minden teremtés kezdete.

Kronosz, a tér és idő vigyázója, ezért főként az örökkévalóság szolgálatában áll. Azt a szellemi valóságot jeleníti meg, amely nem hagyja magát a tegnap, a ma, a holnap, a múlt, a jelen és a jövendő, vagyis a tér-idő rendiség törvényszerűségei által korlátozni. Azokon a területeken, ahol Kronosz uralkodik, észlelhetjük az örök teljesség szívdobogását, magának a szellemnek a ritmusát, lélegzetét és életét. Ezért érvényesülnek a térben és az időben a csakis a szellemi rend által megismerhető és alkalmazható törvények, melyeknek a képviselői mindig is minden idők egyetemes Szerzetlánca szolgálóinak,

Ez a Szerzet, mely a kereszténység előtti időszakban Melkhisédek Rendjeként működött – amelynek főpapja maga Jézus Krisztus –, olyan tevékenységet fejt ki, amely a tér-időrendtől szabad, és meghatározza az emberi létezés végső sorsát. A Rend tagjai egy szellemi hierarchia részesei, megbízatásukat attól kapják, s cselekedeteik, műveik tanúsítják a Renddel való kapcsolatukat. Olyan transzformáló szellemi erő nyilvánul meg általuk, amely új napot jelent az Élet Szerzetének fejlődésében, és az emberiségért, az emberiség életében és az emberiséggel együttműködve hat. Ők az élet alapját érintő nagy titok őrzői és papjai, s betöltik a küldetést: az emberi alakulás és teremtés misztériumát a szellemiesedés, az újjászületés misztériuma felé emelik. Ez az isteni „Kráter” leeresztése a tér és idő világába, melyről Hermész beszél, avagy a Szent Grál misztériuma által az ember felemelése a spirituális valósághoz.

A prófécia, „Hétszáz év múltán azonban a babérfa új levelet hajt”, mely 1244-ben szinte a Parakléta galambjaként emelkedett a magasba Montségur máglyájáról, 1944. március 16-án valósággá vált. Ettől a naptól fogva ismét megnyilatkozik e rejtélyes folyamat, mint az örökkévalóság szívdobbanása a tér-idő világában, mint egy új nap pirkadatának a hírnöke. Az előző Szerzet, a katárok Szerzetének pátriárkája, Antonin Gadal töltötte be a szellemi leszármazás megszakítatlan láncolatában azt a spirituális küldetést, hogy Montségur elfojtott lángját újra fellobbantsa, méghozzá ugyanott, ahol kétszázöt férfi és nő, fivérek és nővérek, a katár Szerzet színe-java és szellemi koronája 1244. március 16-án az életét adta, Krisztusért – Krisztussal – Krisztusban.

A Világosság Hármas Szövetsége, a Grál – Katárok – Rózsakereszt számára ez egy új születés pillanata volt. A romolhatatlan tűz lángját újra meggyújtották egy új, mágikus kezdet hajnalán, a huszadik század eme fordulópontján: ez az ifjú Gnózis születésének a napja, ez az egyetemes Gnózis diadala. A Világosság gyermekei visszatérésének a jele volt ez. Az Élet fája ősi törzsének erejében ismét felállították a Gnózis oltárasztalát, a Szeretet Gnózisának gyermekeiért, hogy megünnepeljék Melkhisédek Rendjének ünnepét: a Kenyér és a Bor misztériumát, a Szent Grál misztériumát. A mindezt kezdeményező Bölcs a pátriárka volt, a Világosság Hármas Szövetségének pátriárkája, Galaad, a Szent Grál őrzője, akinek nagysága alázata révén mutatkozott meg a maga teljességében!

 

1945 A felső-egyiptomi Nag-Hammadi könyvtár s vele a hermészi és a keresztény Gnózis ősi tanúbizonyságainak megtalálása

 

A Nílus mentén, Nag-Hammadiban, egy Muhammed Ali nevű felső-egyiptomi földműves épp a termékeny földet ásta egy barlangokkal teli sziklás szegély mentén, mikor ásója az idők szántóföldjében megbújó kincset rejtő agyagkorsónak ütközött. Ez az érintkezés egyszersmind a romolhatatlanság szívdobbanását is jelentette a téridő világában. Kronosz ismét bebizonyította tevékenységének kettős természetét, mellyel az örökkévalóságot és az időt egyetlen történelmi pillanat kikristályosodott erejében olvasztotta össze. A Nag-Hammadi könyvtár visszaajándékoztatott az időnek; felfedezése és gazdag tartalma Isten jelzéseként, spirituális mérföldkőként vésődött be az emberiség történetébe.

A Gnózis kibontakozásában a keresztény korszak első három évszázadát valódi krisztusi impulzusként tarthatjuk számon. Krisztusra nem mint egy személyre, hanem mint a Szellem egyetemes erejére kell tekintenünk, aki lényege és hatósugara által juttatja kifejezésre az Egyetlen, Egyetemes Istent a teremtésben. Hermész Triszmegisztosz így magyarázza ezt: „Isten végtelen szféra mindenütt jelenlévő középponttal, melyet semmi sem határol.” Isten örök ősforrás – Isten örökkön tartó egyetemessé válás.

A szellemből származottak körein belül a nagy beavatottak, mint Hermész Triszmegisztosz, Mózes, Püthagorasz, Zarathusztra, Platón, a Názáreti Jézus, Tiánai Apollós, Máni és Valentinusz, utódaik számára misztérium-iskoláik alapításával, szóban és írásban örökítették át példájuk inspiráló erejét és bölcsességüket: az egyetemes Gnózist. E tanúságtételeket egyetlen kifejezéssel szeretnénk jellemez-ni: „a krisztusimpulzus”. Az idő szülőméhére bízott írások által, korszakunk első három századának Nag Hammadi könyvtárában összegyűjtött eredeti gnosztikus, hermészi és keresztény impulzusa ismét gazdagon megajándékozta a jelen társadalmát a spirituális fejlődés erejével s egyúttal önnön gyökereinek feltárásával. A Fiat Lux ereje ez, amely háromszorosan nyilatkozik meg:

  1. Krisztusközpontúan, eredeti spirituális esszenciaként, melynek megnyilvánító ereje megalkotja minden teremtés kezdetét és beteljesülését.
  2. Napközpontúan, a Mindenség életet adó lélegzeteként, mely megelevenít, növekedésre, változásra és tudatosodásra serkent minden élethullámot, bárhol is keletkezzenek azok a világmindenségben. Örök mozgás révén minden fejlődést ez az erő tesz lehetővé. Az emberi öntudat átalakulási misztériumának is ez a meghatározó ereje, ami a katár filozófia szerint: Formáció – Reformáció – Transzformáció (Alakulás – Újjáalakulás – Átalakulás).
  3. Földközpontúan, földként, vagyis kozmikus megnyilvánulási térként, ahol egy bizonyos fejlődés indul útnak a változandóságtól az állandóság felé – a mindenütt jelenvalóságig. E földközpontú tér az örökkévalóság anyaöle, melyet Föld-Anyának nevezünk, az ásványi – növényi – állati – emberi életformák négyszeres fejlődésének rejtélyes kiindulópontja, melyekben a négy életerő a fizikai szinten, vitálisan, az érzékelések által, valamint gondolati úton jut kifejezésre. Az embert saját élete egy tapasztalati útra viszi, ez pedig a tudatfejlődés szakadatlan folyamatában a megismeréstől az önmegismeréshez vezeti, a Gnózisig: a Mindenség ismeretéig. Hermész Triszmegisztosz ezt így összegzi: „Aki önmagát megismeri, megismeri a Mindenséget is.”

A Nag Hammadi könyvtár megtalálását lehetetlen különválasztani a középkori gnosztikus katár Szerzet szellemi örökségének feltárásától, s ezt a gnosztikus Antonin Gadal mindig hangsúlyozza is beszédeiben. Lux lucet in tenebris: e jelmondata erejében utánozhatatlan módon tudta megvilágítani az elmúlt kétezer év gnosztikus hagyományát. Mélységes és kétszeres volt a pátriárka szívének öröme: egyrészt a huszadik század keresztény, hermészi és gnosztikus múlttal kapcsolatos legnagyobb felfedezése, másrészt amiatt, hogy behordhatta a termést, úttörőmunkája eredményét. Ez a könyvtár a rejtélyes szövegek gyűjteményének legjavát tartalmazza: itt található Valentinusztól Az Igazság Evangéliuma, a Reginosznak írt levél a feltámadásról, a Tamás Evangélium, hermészi szövegtöredékek, köztük a Corpus Hermeticum, valamint az Értekezés a nyolcadik és kilencedik szféráról; ezek a művek különleges bizonyságai korszakunkban annak, hogy a Gnózis ereje elpusztíthatatlan, és sértetlenül várja az Isten által meghatározott pillanatot, amikor visszatérhet az emberek közé.

 

1946 Születés és visszatérés. Egy új lélekközösségnek, mint a Világosság ősi, egyetemes Szerzetlánca Hármas Szövetségének: a Grál, Katárok, Rózsakereszt Szövetsége legifjabb láncszemének a megteremtése.

 

A katár Szerzet a következőképpen írja le a lélekemberiség útját, az élő lélek örök menetelését a mulandóságtól a múlhatatlanságig, a romlandóságtól a romolhatatlanságig:

Alakulás – Újjáalakulás – Átalakulás

Hernyó – Báb – Pillangó

Halandó ember – Megváltozott lélek – Romolhatatlan fénylélek.

Az ember mint mikrokozmosz, kis világ, minutus mundus misztériuma mindig központi jelentőségű a Szellemben Nagyok szemében, valamint az általuk, küldetésük alapján létrehozott beavató iskolák szakadatlan lánca számára. Az ember – mint ego- avagy geocentrikus lény – hosszú, földi fejlődési útján az első helyet az élet és a tudatfejlődés foglalja el: a világnak eme ismerete mindig is az időleges, a korlátozott és állandóan változó dolgoknak az ismeretét jelenti.

Azon a tájon, ahol a középkori katár Szerzet élt, az oly hatalmas, Dél-Franciaországtól Észak-Spanyolországig terjedő Occitániában található az Ariège völgy, kiterjedt, bonyolult barlangrendszerével. Az emberek jelenlétét több tízezer éves tárgyi bizonyítékok és barlangi falfeliratok támasztják alá, mely utóbbiak Európa legrégebbi sziklarajzai közé tartoznak.

Minthogy Sabarthez a maga jelmondatával Custos Summorum – a Szellem Legmagasságosabb Megnyilatkozásának az Őrizője – Occitánia középpontjában terül el, azon a földön, ahol a középkorban virágzott a művészet, a tudomány és a vallás, joggal tarthat igényt a megtiszteltetésre, hogy a „nyugati emberiség bölcsőjének” neveztessék. Az emberiség hosszú földi fejlődési útján, egy adott pillanatban a belső szem előtt megnyílnak a tér-idő határai, megnyílik a lélek ablaka, és a változó, romlandó lét talányát egy érinthetetlen, romolhatatlan élet csodája váltja föl. Ez a halhatatlan lélek születése, a Fény-léleké, mely az örökkévalóság útjára lépett. Ekkor a tér és az idő feloldódnak a teremtés végtelenjében. A végtelen firmamentum, a földi zodiákus a tizenkét állatövi jeggyel, valamint a hét régi bolygóval a heliocentrikus elvben találja meg eredetét, mely a végtelen alakulás krisztusközpontú elvében tér vissza. Földi alakulása során így áll végül az ember mikrokozmoszként, tudatos és élő lélekként szemtől szemben a szellemi élet krisztocentrikus elvével. Az életképlet, a születés – élet – növekedés – változás és újjászületés hétszeres kulcsa ekkor a mindenütt jelenvalósági tudatban, az Egyetlennel való találkozásban leli meg apoteózisát. Avagy ahogyan azt Hermész Triszmegisztosz fejezi ki legmagasabb szellemi elragadtatásában: „Látlak, Uram!” Hermész arról az emberről tanúskodik, aki anyagi börtöne fölé emelkedett: „Isten egy halhatatlan ember, az ember egy halandó Isten.”

Az a múlhatatlan törvényszerűség, amely az embert elvezeti a rendeltetéséhez, a Világosság fáklyahordozóinak tanúságtételében az egyetemes Gnózis valóságaként jut kifejezésre. Ezt a pátriárka, Antonin Gadal „a vigasztaló és megtisztító Szellem vallásának” nevezte. Az ok pedig minden élet ősforrása – mert szükséges, hogy az alkotó esszencia, az Élet Fájának nedve a gyökerektől elérjen a teljes kibontakozásáig. Ez egy gnosztikus fejlődési út, mely a Vigasz, a Szeretet és Kegyelem erőiben nyilvánul meg azok által, akik az Élet Szerzetének képviselői, és ettől kapták megbízatásukat.

Az örökkévalóság rejtélyes megnyilvánulása az időben újra megismétlődött 1946-ban, az ősi katárföld szívében, Albi Rózsakertjében: ekkor látogatott ide Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri, az ifjú gnosztikus Szerzet, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának két szellemi vezetője.

Niketas a konstantinápolyi pátriárka képviselőjeként 1167-ben a Saint-Félix de Caraman-i zsinaton „Ázsia Hét Gyülekezetének” pecsétjét összekapcsolta az Egyetlen Egyetemes Szellemtemplom ősi láncának ifjú láncszemével, a katár Szerzettel. 1946-ban az ifjú Szerzet szellemi vezetői látomásukban erre a szellemi erőre támaszkodva az új emberiségkorszakban elvégzendő feladatként élték meg az egyetemes Gnózis diadalát és visszatértét.

Albi Rózsakertjében, e történelmi jelentőségű helyen öltött alakot a jelenkori gnosztikus fejlődési menet, mely arra hivatott, hogy összekapcsolja a nyugati világot múltja ősi gyökereivel. Nem véletlen, hogy ugyanebben az évben, 1946-ban jelent meg Jan van Rijckenborgh első könyve, mégpedig ezzel a címmel: Dei Gloria Intacta – a Szent Rózsakereszt keresztény beavatási misztériuma az új korszak számára.

A Világosság fáklyahordozói, az új korszak úttörői, Antonin Gadal, Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri személyében új szövetséget pecsételtek meg: a Szent Grál Erejében, a Katárok tiszta krisztusi Szerzetének Szeretetében és egy új, gnosztikus megnyilvánulásban, a Rózsakereszt Szerzetének Bölcsességében. Ez az új szövetség a „Világosság Hármas Szövetsége”.

 

Ez a könyv, Az egyetemes Gnózis diadala az egyetemes Szerzetlánc központi Rendje szellemi testamentumának fogantatását, megnyilvánítását és magyarázatát mutatja be, azon Rend testamentumáét, amelynek alapköve Krisztusban, az abszolút Valóság szellemerejében nyugszik.

Tizenhat éves koromban, 1957. március 16-án, március 10-én kelt levelemre válaszul megkaphattam Antonin Gadalnak, a katár Szerzet pátriárkájának „ifjabb testvéréhez” címzett levelét. Ebben írott formában is megerősítést nyert a katár Szerzethez fűződő különleges kapcsolatom, s általa bensőleg újra átélhettem az 1244. március 15-ei éjszaka titokzatos pillanatait: a „katárok kincsének” megmentését. Kronosz korszakokat az örökkévalósággal összekapcsoló törvényszerűségének köszönhetően Antonin Gadal úr 1962. június 14-én bekövetkezett halálát megelőző öt év során – nyolcvanöt évet élt – megadatott, hogy számos levél, személyes találkozás és Sabarthez szent helyeinek meglátogatása formájában mély belátásra tehessek szert a gnosztikus katár Szerzet sokoldalúságát és szellemi nagyságát illetően.

Az elolthatatlan láng mágikus erejének meggyújtásával és lángra lobbantásával ugyanakkor egy olyan spirituális erő született meg bennem, mely attól kezdve lelki-szellemi életutam alapjául szolgált. A klasszikus örökség átvétele, a szellemi attribútumoknak a Szent Grál misztériumának erejében való őrzése életbevágó jelentőségűvé lett, a spirituális munka hajtóerejévé, mely számomra 1957. március 16-án kezdődött. E nap különösen azt az impulzust tette emlékezetessé, amely a Világossághordozók kincseskamrájának létrehozásához vezetett. Ez a kincseskamra a Bibliotheca Philosophica Hermetica, az örökkön égő láng tanúbizonysága.

E könyv megjelentetésével egyúttal egy régi ígéretnek teszek eleget, melyet Catharose de Petrinek, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája nagymesternőjének tettem. Lehetővé tette számomra, hogy az általa összeállított, dokumentált anyagokkal rendelkezzem. Ez azzal a megbízatással párosult, hogy szélesebb körök számára világosítsam meg és tegyem ismertté a szellemi vezetők – Jan van Rijckenborgh, Catharose de Petri és Antonin Gadal – közötti szövetséget, a Világosság Hármas Szövetségének, a Grál, Katárok, Rózsakereszt szövetségének a keletkezését. A nagymesternő a következőket írta 1962-ben a Világosság Hármas Szövetségéhez fűződő személyes kapcsolatáról:

Huszonnyolcadik életévemben, 1930-ban jött létre számomra a kapcsolat az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájával. E pillanattól fogva tudatára ébredtem életcélomnak és feladatomnak. Számos vallásos és filozofikus elmélyülést követően megjelent előttem egy isteni küldött; azúr boltozat alatt, fénylő, fehér, éteri megjelenésű galamb formájában – a Szent Szellem szimbólumának alakjában – jött, s bensőleg tudtomra adta többek között azt, hogy a Rózsakeresztnek, mint Szellemi Iskolának, a Szellem ereje által ismertté kell válnia mindenki számára, aki a lélek megszabadulására vágyik. Ettől fogva sok mindent megnyilvánítottak számomra, melyeknek gyümölcsei időközben meg is jelentek az ifjú gnosztikus Szerzet Szellemi Iskolájában.

Anélkül, hogy kértem volna vagy előzőleg beszéltem volna vele róla, Ussat-les-Bains-ben Antonin Gadal úr kezéből megkaptam isteni küldetésem megerősítését. Gadal úr, az idős, nyolcvanöt éves pátriárka, az ősi szentélyek, a barlangok, az ún. „Montagne Sacrée”, a Szent Hegy őre a franciaországi Ariège földjén. E régi barlangok a középkorban valóban szentélyekként szolgáltak, később pedig a korabeli katár Szerzet menedékeiként. A pátriárkával való második találkozásom után – az első 1954 szeptemberében volt, Jan van Rijckenborgh úr és mintegy harminc tanuló társaságában – a felismerés és elismerés jeleként átnyújtott egy saját maga festette selyemkendőt, melynek dísze: egy fehér, kiterjesztett szárnyú galamb azúr háttérrel. Gondolhatják, mekkora volt a meglepetésem, ugyanakkor a benső örömöm! Nem sokkal később kaptam, szintén a pátriárka kezéből, egy fából faragott galambszobrocskát, pontos mását annak, mely a Betlehem-barlang boltozatán látható. A Betlehem-barlang az Ornolac-beli hajdani Szerzet legbelsőbb beavató szentélye.

Az egyetemes Gnózis diadala című könyv megjelenésével – majd’ ötven évvel a pátriárkával való első, 1955-ös találkozás után – végre megszületett a végső válasz A Parakléta Galambja című kéziratra. Ezt a kéziratot idősebb fivéremtől, Antonin Gadaltól, a hű Galaadtól kaptam 1957-ben, tizenhat éves koromban, szüleim Amszterdamban lévő bloemgracht-i házában; a kézirat szövege megtalálható e könyv prológusában. Ez egyben egy prófécia kinyilatkoztatása, melyet 1961-ben közölt velem, utolsó, Ussat-Ornolac-beli találkozásunk során. Jelen volt feleségem, Rachel és lányom, Mirjam, akit a pátriárka Sabarthez gyermekének nevezett.

2004-ben, egy új évezred kezdetén, tanúskodhatom arról, hogy a gnosztikus munka alapítói szívének az úttörő munka során eleven vetőmagként kiontott vére ezerszeresen meghozta a gyümölcseit.

Így zeng az Élet Szerzetének ősi üzenete: „Isten Szeretet”. Bizonyosodjon be ez az életerő világosságerőként, az egyetemes Gnózis szakadatlan diadalaként, íme, ez legbensőbb kívánságom!

 

Joost R. Ritman

A Bibliotheca Philosophica Hermetica alapítója

 

Montségur 1204-2004                              Amsterdam, 2004. március 16.

 

* Lüdia, latinosan Lydia, akkádul Ludu egy ókori anatóliai államalakulat volt, amely Phrügia bukásával párhuzamosan emelkedett fel a Kr. e. 7. században, azonban a rohamosan erősödő Perzsa Birodalomnak már nem tudott ellenállni. Lüdia lakói a lüdök (más változatban lídek vagy lüdiaiak) voltak.

I. RÉSZ

A SZERETET SZERZETE

Bevezetés

Montségur vára

A Parakléta galambja

 

Antonin Gadal

 

Nos, vándor, légy óvatos!

Tudnod kell, hogy miután a Katedrális küszöbét

átléped, valóban ember lesz belőled,

aki összekapcsolódott az éggel,

amint kapcsolatban áll a földdel is.

Tudnod kell, mágikus hangszert tart kezed,

s a hangok, melyeket a szellemi billentyűkön játszol,

természetfeletti visszhangra lelnek, melyet

te magad azonban nem hallasz majd,

mert csupán a jövendőhöz hasonlóan rejtélyes múlt

hallgatózó fülei számára lesznek felfoghatók.

Talán nem tudtad ezt.

Mind elfeledtük.

Most azonban tudod:

Légy hát óvatos, vándor.1

 

Vasárnap van, Virágvasárnap, a 33. esztendő nizán hó 9. napjának dicső évfordulója! Pirkadattól fogva boldog sóhajtás lebegett mindenütt az öreg Sabarthez fölött. Éreztem: a Katedrális, a Templomok ragyogtak az ünnepi boldogságtól. A környékbeli falvak, valamint a büszke Castella von Tarascon, a tarusque-ok hajdani fővárosa, a négy égtáj felé röpítették harangjaik ezüstszavát. Virágvasárnap van!

Országos ünnep. A gyermekek puszpáng-, babér- és rozmaringágakat készítenek elő, melyeket, miután megkapták rájuk az áldást, boldogan visznek majd haza. Rengeteg barackvirágszirom hullott le az éjszaka, kétféle színben pompázó szőnyeggel borítva be a földet, sehol sincs ennek párja. Hozsánna!

„Hozsánna! Áldott legyen, aki jő az Úrnak nevében! Eljött az óra, amikor az embernek Fia megdicsőíttetik! Hozsánna!”

Betlehemben szedtem a pisztáciaágamat…

Hozsánna!

Teljes erővel zúgnak a harangok, minden égtáj felől. Békével tölt el ez a boldog harangozás, kellemessé teszi Lombrives barlangja, a „katárok Katedrálisa” felé vezető utat. Annál is inkább, mivel gondolataim mindegyre csak a 33. év nizán hó (a zsidók Húsvét hónapja) nyolcadika szombat és kilencedike vasárnap körül járnak, követve a János Evangélium magasztos sorait:

„Jézus tehát hat nappal húsvét előtt elment Betániába, ahol Lázár élt, akit feltámasztott a halottak közül. Vacsorát készítettek ott neki, s Márta szolgált fel, Lázár pedig a Jézussal együtt ülők között volt. Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával.”

„Nagyon sokan megtudták a zsidók közül, hogy ő ott van, és odamentek; nemcsak Jézus miatt, hanem azért is, hogy lássák Lázárt, akit feltámasztott a halottak közül.”

És másnap vasárnap, a csodálatos Virágvasárnapon:

„Másnap, amikor az ünnepre érkező nagy sokaság meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, pálmaágakat fogtak, kivonultak a fogadására, és így kiáltottak: Hozsánna! Áldott, aki az Úr nevében jön, az Izráel Királya!” (János XII, 1-3, 9, 12-13).

 

Jézus, Lázár, Márta, Mária, János… Gondolataimba merülve léptem be, anélkül, hogy észrevettem volna, Lombrives barlangjába, a szépséges Katedrálisba. Ma sokkalta szebb, mint bármikor máskor: végtére is Virágvasárnap van! Vidám csengőhanggal érkeznek a vízcseppek a talaj cseppköveire; a boltozati cseppkövek élénk, színes ragyogással fénylenek. A függő asszony, egy asszony-alakú boltozati cseppkőképződmény, a legszebb ruháját öltötte fel. A levegő szelíden simogat s tömjénillat lengedez. A pompás Katedrális is ünnepel! Hozsánna! Áldott legyen…

Milyen furcsa… Mintha alig hallható hangok ütötték volna meg a fülemet… Apró szellőcskét, gyenge fuvallatot éreztem arcomon, annál is kevésbé észlelhetőt, mintha árny lengett volna el… Miféle hang lehetne? Bagoly-barátom talán…? Nem! Talán denevérmama jött szokása szerint két kicsinyével köszönteni, míg a lusta denevérpapa tovább alszik a függő asszony közelében csüngve? Nem, ez sem lehetett!

Semmit sem látok! Mégis…

Szinte anélkül, hogy észrevettem volna, a Katedrális bejáratához jutottam, az alacsony átjáróhoz. Meghajlok a Legmagasságosabb előtt, s csak ezután lépek szentélyébe, ahogy a derék Loup de Foix is tette, mielőtt a Kápolnába lépett… De… Ó! Milyen különös! Micsoda látványban részesít ma az óriási Katedrális! Képtelen vagyok szavakba önteni, hogy miféle érzések kerítették hatalmukba tudatomat! Füleim valóban titokzatos, megmagyarázhatatlan hangokat hallanak? Nem téved-e szemem, mikor sohasem látott, szépséges, átható, gyengéd fényességgel vesz körül?

Halkan, nagyon halkan hallom, amint nevemen szólít egy ismert, rég hallott hang… Hirtelen megfordulok, minden irányba körülnézek. Nem, semmit sem látok! Mégis, érzem, hogy nem vagyok egyedül. És ismét néven szólít, ugyanaz a halk hang, mely most talán még ismerősebb…

 

  • Ó! Mester… Drága Mester!
  • Igen, én vagyok az! Vártalak! Tudtam, hogy nem felejtesz eljönni ezen az örömteli napon, Krisztusért, a mártírokért. Tanúja leszel velem együtt a Virágvasárnap ünnepének, szépséges Lombrives barlangunkban. Hallgatózz, figyelj! Semmin ne lepődj meg!

Evokáció… mint csodás eolhárfák hangja, lágy, mennyei zene száll föntről alá, a terem végtelenségében elvesző boltozat felől. Ugyanekkor megnő a fényesség, s csodálatos módon megjelenteti az „Erkély” és a „Lépcsők” minden részletét.

Hirtelen egy szédítő szikla tűnik fel előttem, tetejében egy vár, erődítmény, melynek minden kövét jól ismerem. Montségur!

  • Igen, Montségur…!
  • Nézd, hosszú kötelet eresztettek le a mélybe!
  • Valóban, egy kötél…
  • Amiel Aicard ereszkedik le elsőként!
  • Igen, Amiel Aicard, a katár püspök, Bertrand d’En Marti utódja…
  • Egy, kettő, három követi őt; a Közösség titkait és a szent kin-cseket mentik. Pons Arnaud de Castelverdunt látom, aki a kincsek megmentőire, a tisztákra vár. Lent vannak… Közelébe értek… Mind elindulnak a „Katárok útján”, a Lombrives Katedrálisa és az Ornolac-i Betlehem felé… A szent kincseket meg fogják menteni…
  • És most biztonságba helyezik… Nézd csak!

A vár körül katonák, keresztesek áthatolhatatlan sorfalát látom. Vezetőik csoportokban állnak a vár kapui előtt a legyőzöttek kivonulására várva. Egyszer csak megnyílik a vár kapuja.

Kilép egy lovag, távolabb két szolgáló és több megpakolt öszvér követi: ez az első, az összes közül a legkevésbé érdekes csoport… Pierre Roger de Mirepoix, Montségur ura. Cserben hagyod családodat, szüleidet, barátaidat… Elmégy építészeddel, sebészorvosoddal, arannyal-ezüsttel megrakott öszvéreiddel, mindazzal a vagyonnal, amit a várban halmoztál fel. Magaddal viszed az anyagi kincs maradékát. Menekülj csak, Pierre Roger de Mirepoix és ne nézz hátra… Menekülj! Kőszíved nem érdemli meg, hogy megpillanthasd e mártírok dicső fénykoszorúját! Csak fuss…

A keresztesek szó nélkül, megvető pillantással hagyják elhaladni a karavánt, mely aztán eltűnt a Montgrenier vagy Montgaillard vára felé vezető kanyargós úton. Montgrenier és Montgaillard a foix-i gróf hűbérbirtokai voltak, a gróf várától mintegy négy kilométerre.

Ezután egy másik csoport hagyja el Montségurt, nemesen, nyugodtan. Élén Ramon de Pérelha, az ellenállás hőse. Utána Guiraut de Rabat, a veje, Jordan, Philippa, Alpaïs, Braïda, a gyermekei; Bertrand: a testvére; Pons Sicre d’Illat és még mások…

A harmadik csoport következik: Béranger de Lavelanet, Arnauld-val, Lombardával, Bernardával: a gyermekeivel; vejével: Imbert de Salas-val, s még néhányan…

A negyedik csoport: Arnaud Roger de Mirepoix, feleségével, lá-nyával, nővérével, unokahúgaival, unokaöccseivel és néhány kísérő-vel. Közöttük van: Pierre de Lera de Mirepoix, Arnauld de Miglos, Pierre de Garrabet, Bérangère fia és a foix-i udvar trubadúrja; aztán Guilhelm de Léonart, Guilhelm d’Arvigna…

Rabat, Miglos, Garrabet, Larnat… drága nevek ezek Sabarthezben, tudod jól!

Ah, itt vannak a jóemberek… Az erődítménybe zárt kétszázöt katár hosszú sorban jön kifelé Montségur-ből: elöl a tiszták, utánuk a tökéletesek. Bertrand d’En Marti, a pátriárka halad a dicső menet élén, melyet nyugodtan vezet a kivégzőhelyre. Egyetlen egy sem tagadta meg a múltját! Egyetlen egy sem hátrált meg a máglya előtt!

Látom őket egyenként elhaladni, higgadtan, lefelé az úton, „egy jó vég” boldogságával, örömmel gondolva közelgő mennybemenetelükre, a „Csillagok útján”. Krisztus hű tanítványaiként örvendeztek, hogy életüket adják isteni Uruk megdicsőüléséért, fáradságos és hosszú beavatásuk végső céljaként!

Itt jön Rissenda de Teilh, Salengues apátnője, a szép Esclarmon-de de Pérelha édesanyja, Corba és nagyanyja, Marquésia de Lantar között; Guilhelma, annak az Amiel Aicardnak a felesége, akit a pátriárka, En Marti elküldött, hogy a szent kincset biztos helyre vigye; Ermengarda d’Ussat, az ornolac-i Templomok leánya; végül az erődítmény összes szentje… összesen 205, tökéletesek és tiszták!

Lassan haladt lefelé a menet a vár lábánál elterülő mező felé, melynek a neve azóta Champ des Crémats, a „Megégetettek mezeje”.

  • Ó! Mester, milyen szomorú látvány!
  • Nézd, nézd csak tovább…

A keresztesek katonái megállították a csoportot, mint egy vasöv, úgy zárták körül őket. Mialatt a parancsnokok helyet foglaltak egy dombon, felügyelni a máglya előkészítését, addig férfiak puszpángot, sünzanótot, rekettyét, mogyorófát, bükkfát, rőzsét, farönköket, egész fákat hoztak… nem sok idő alatt egész hegy emelkedett a fából.

Összeszorul a szívem; erőteljes érzések kerítenek hatalmukba. Hirtelen felcsap a láng a szörnyű máglya közepén. Látom, amint a keresztesek vezetője felemeli karját a papi sereg felé, s csak alig hallom En Martihoz, a pireneusi katárok tiszteletre méltó pátriárkájához intézett szavait. Szomorú, mégis dallamos ének száll fel a csoporttól. Majd, míg a tűz felcsap az egész máglya felett, hirtelen, mint egy jeladásra – ó, micsoda borzalmas jelenet – a tiszták és tökéletesek, szinte ugyanabban a pillanatban vetik bele magukat a lángokba… Micsoda borzalom! Önkéntelenül behunyom a szemem. Az égő gallyak ropogásában a keresztesek egyik vezetőjének, Narbonne érsekének jeladására felhangzik a Veni Spiritus – „Jöjj, Szent Szellem”…

Hirtelen egy fehér galamb, a Parakléta hófehér galambja emelkedik fel a máglya közepéből. Lassan a vár felé száll, egy kört tesz körülötte, egy ideig a „katárok útja” fölött repül, Sabarthez barlangjai irányába. Majd mint a villám, nyílegyenesen elrepül Kelet felé… Küldetése befejeződött.

 

Újra a szépséges Katedrálisban találom magam, melyet soha nem látott szépségű szivárvány ragyog be. E mennyei szivárvány szívéből pedig nem kevésbé mennyei szózat hangzik fel: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!”

  • A viszontlátásra!
  • Mester… Ó! Mester!

Lombrives-ra újra sötétség és csend ereszkedik. A Katedrálisba visszatért megkapó nyugalma és egyedülálló magasztossága.

 

 

1 Ismeretlen szerző, A Katedrális

A prófécia

 

Montségur

 

Ó, harcosaink szent menedéke,

te, akit Esclarmonde föl, az ég közelébe épített.

Ó, faidit-ek2, lovagok, trubadúrok Thabora,

mily büszkén állsz most is a meredek hegyormon!

 

Oc-földi boldogságunk, ó, megdicsőült sír,

falaidon patakokban folyt atyáink vére,

ma pedig romban állasz, „koponyád” veszítve,

minket, ó Délnek lelke, szánalomra tanítasz.

 

Ám hétszáz év múltán a babérfa új levelet hajt

a Mártírok Hamvaiból, mely a feledés homályával

borította be oly sok boldog napunkat!

 

Emelkedj hát büszkén meredek magasodból!

Viharnak, mennydörgésnek, télnek ez a te válaszod:

„Ormom örökkön örökké itt magasodni fog,

közelíts hát, van-e hozzá bátorságod?”

 

Az igazi próféciák mindig megvalósulnak, mivel a látnok a Természet Könyvében olvas, s a jövőbe vetíti ki azt, ami rejtetten már benne rejlik a jelenben.

1244. március 16: az „utolsó katárokat” megégették Montségur várának a lábánál. Egy trubadúr, aki ezen események szemtanúja volt, a következő próféciát nyilatkoztatta ki: „Hétszáz év múltán a babérfa új levelet hajt!” Akkor a Világosság Hármas Szövetségének, a Grál – Katárok – Rózsakereszt szövetségének anyagi köntöse megsemmisült. Egy szám mögött azonban titok, erő, fényes cselekedet rejlik. Hétszáz évvel később, 1944. március 16-án, a katár Szerzet pátriárkája, Antonin Gadal teljesítette be a trubadúr próféciáját az Ariège völgyében, hét fő jelenlétében:

Egy téli reggel még ködös hajnalának halovány derengésében hét férfi kapaszkodott lassan fölfelé, a szent hely irányában. Hét évszázad telt el, napra pontosan, mióta 1244. március 16-án a hajnal első sugarai megvilágították a valamivel lejjebb, a vár lábánál elterülő mezőhöz lefelé ereszkedő katárok hosszú sorát, útban a rájuk váró máglyarakásokhoz, amelyeknek a bizonytalan körvonalai még ma is felismerhetőek. Ezek az occitán férfiak a mostani nehéz idők ellenére3, a szülőföldjükkel és misztikus hazájukkal való szinte örökkévaló összetartozásról tettek tanúbizonyságot.

Joseph Delteil barlangkutató meghatódottan idézi föl, milyen is volt ez a csendes felmenetel: „Heten voltunk azon a reggelen. Véletlen esett így? Nem hiszem, mert nagyon is valószínű, hogy Gadal úr alaposan megfontolt okokból kért meg arra, hogy csatlakozzam a csoporthoz, úgyhogy ezáltal meglett a jelképes létszám. Így találkoztunk mind Montségur váránál, azzal a szándékkal, hogy elgondolkodjunk a végső áldozat színhelyén.4

És lásd: a babérfa, a keresztény misztériumok szimbóluma újra levelet hajt… E tényt Antonin Gadal a következő bejelentésével erősítette meg:

Montségur kövei a hegyen vannak, de eszméi – csakúgy mint a hamvak és a szikrák – mindenfelé eljutottak, betöltik az egész univerzumot! Vajon új életre kel majd a katárság, mint a Szellem Egyháza? Nemrég egy bátor szívű kritikus azt állította, hogy a katolicizmus, a pápaság alapjai összedőltek, a protestáns egyház alapja pedig, a Biblia, hasonlóképpen elveszítette jelentőségét. Megláthatjuk-e, amint a katárság, az élő Kereszténység megifjodik, és fényesen felemelkedik a Szeretet halhatatlansága alapján? Megélhetjük-e, hogy a sötét teokráciát és zűrzavaros teológiát felváltja majd egy transzcendens, égi, isteni bölcsesség?

A Vatikán magaslatairól, a középkor romjain Péter már csak Dél tévelygő népeit legelteti. Pál háromszáz éve látja az angolszász népeket – Észak-Európa és Amerika vidékein – szétszóródni a tengerek mentén s az óceánok szigetcsoportjain. Eljön-e még Pathmos Jánosa? Fölkel-e még Kelet sivatagjaiból zsidó tiarájában és plátói köpenyében? Mondja-e még a népeknek, őszintén, nyíltan és örökké ifjan: „Gyermekeim, szeressétek egymást!” S ez az oly nagyon szeretett apostol, aki Jézus keblén nyugodott, s ettől az isteni szívtől kapta mennyei látomásait, felvirágoztatja-e még az utolsó napon a legtisztább kereszténységet, mint ahogyan egykor kihordta Krisztus legcsodásabb, legragyogóbb világosságát?

A János-evangélium utolsó fejezetében Jézus megjósolja Péternek, aki mindig is az „Egyetemes Birodalomról” álmodott, hogy „más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod”. Egyszersmind úgy tűnik, mintha megjelentené Jánosnak, a „Mennydörgés Fiá”-nak, hogy túl fog élni minden apostolt, egybegyűjt minden nemzetet, s az emberi nemet az Ég felhői között trónoló Krisztushoz vezeti.

Akárhogyan is áll a dolog ezzel a kijelentéssel, a katárság újra élni fog, de nem a középkori formájában! Az albigens mozgalom a kortárs mozgalmakkal együtt visszahozhatatlanul elhamvadt, csakúgy mint a római lovagság, a trubadúr költészet, vagy a tizenharmadik század heroikus és kifinomult kultúrája. A világ jövője azonban egyértelműen a Szereteté, a Vigasztalóé; Jánosé lesz az utolsó szó! Péter túlságosan is visszaélt a karddal és a kulcsokkal. Pál is visszaélt a Szellem kardjával és fegyvereivel. De János nem képes visszaélni a Szeretettel! János fogja megbékíteni Kéfást és társzuszi Sault. János mindvégig itt marad, mert az ő feje Jézus szívén nyugodott, és mert mozdulatlanul, könnyek között állt – az apostolok közül egyedül ő – Ura keresztjének lábánál.

Az utolsó szó a Szereteté, amint a földön, éppúgy a mennyekben is!

 

 

2 A faidit-ek az isteni szeretet zarándokai.

3 1944-ben a német megszállók Montségur-t ostromzárral vették körül.

4 Alain Hubert-Bonnal, Montségur és a hozzá vezető utak, Cos-Ariège, 1. oldal

Albi Rózsakertje

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

 

  Albi Rózsakertje

 

Amikor 1946-ban elindultunk Albiba, akkor erről a városkáról csak annyit tudtunk, hogy létezik, mást nem. Mindazonáltal volt egy titkos célunk: újra fel szerettük volna venni a kapcsolatot az előző Testvériséggel, az albigens mozgalomként ismert transzfigurisztikus Szerzettel. Nyilvánvaló, hogy ennek a névnek megvolt a maga értelme és jelentése. Ezért kellett elmennünk Albiba, annak ellenére, hogy sok utánajárás alapján Dél-Franciaország más helyei sokkal kedvezőbbnek tűntek.

Mi azonban egy belső hangtól hajtva Toulouse-on keresztül Albi felé indultunk. Alighogy befutott a vonatunk, azonnal hatalmába kerített bennünket az az érzés, hogy ismerős környékre érkeztünk. Egyenesen a célunk felé tartottunk, egy nagyon régi épület felé, a nagy katedrális mellett jobbra, a Tarn folyó magas partja mentén. Ez a jelenleg községi múzeumként szolgáló régi épület egy rózsakert közvetlen szomszédságában, hajdan püspöki palota, azelőtt pedig az egykori katárok gyülekező helye volt.

Az épülethez érve azonnal otthonosan éreztük magunkat, s egy pergola felé indultunk, mely a kert fölé magasodó, kőből rakott sétány fölött terült el. S ott, ahol a terasz végül kiszélesedett, egy kis kupolás tornyocska előtt, a kőfalra telepedtünk. Amint ott üldögéltünk, a hajdani idők nyugalma, békéje és kegyelme szállt le reánk, s a nyitott lélek ablakon át mindketten teljes részletességével megláttuk az előttünk álló utat. Még sohasem éltünk meg ehhez hasonló szent pillanatot!

Ezért Albi Rózsakertje szent hely számunkra, amiről a lehető legkevesebbet szeretnénk beszélni. Ez a Magasabb Tudat Iskolája létrehozásának és kidolgozásának a kezdete. Ekkor kezdhettünk hozzá a Gnózis nagy titkait illető munkához, és ettől a pillanattól kezdve sok rejtett dologról lebbenthettük fel a fátylat.

Önök, mint ifjú tanulók, most készen állnak rá, hogy felkeressék a Rózsakertet, mint egyik legfontosabb céljukat. S természetesen, Önök úgyszólván a mi képviselőink, s nagyon reméljük, hogy megadatik Önöknek, hogy úgy tölthessék majd be ezt a feladatot, ahogyan kell.

Aztán Dél felé folytattuk utunkat, Foix vára felé, hogy itt folytassuk az előkészületeket. Ezt a helyszínt is látni fogják. Elmennek Montségurbe is, az egykori katárok romantikus tartózkodási helyére. Kíváncsian hallgatjuk majd meg, milyen benyomásokkal térnek vissza. Ha a megfelelő módon fognak hozzá, akkor ez az út megvalósítható és végigjárható, s ha a helyes módon járják végig, akkor nagyon hasznossá válhat az Iskola jövőjére nézve. Ezért kérjük Önöket: törekedjenek mindig a csoportegység megtartására. Maradjanak mindannyian hűek a megegyezésünkhöz, legyenek e megegyezés teljes tudatában! Akkor nem is lehetséges másként, mint hogy ez az utazás nagyon áldásos lesz!

A találkozás

J.C. Karres

 

A jelölt, akit gyakran érthetetlen módon hajt valami az élet értelmének keresése felé, általában nincs is tudatában annak, hogy mit keres valójában. A századok során csak keveseknek adatott meg, hogy tettekkel is válaszoljanak erre a keresésre ösztönző erőre.

Már a legelején álljunk meg a kérdésnél: „Miért keres az ember?” Nehéz anyagi körülmények között a túlélési ösztönből magyarázható az élelem keresése az éhség csillapítására, valamint a víz keresése a szomjúság oltására. Ez így van ma is, így volt ezelőtt is. E tekintetben az emberi viselkedés alig tér el az állatokétól. Az elsődleges életszükségletek kielégítésére irányuló törekvés gyökerét egészen egyszerűen a túlélésért folytatott küzdelemben, a túlélési ösztönben találhatjuk meg.

Az embernek tehát vele született tulajdonsága a kutató hajlam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen megvan benne az éhség és szomjúság kielégítésének a keretein túlmutató további keresés képessége is.

A mai, modern ember sokat elveszített eredeti képességeiből, adományaiból. Bár Istent, mint minden élet ősforrását napjainkban is szólongatják, nem ismerik Őt „első kézből”. E veszteség elsődleges oka az a degenerációs körfolyamat, mely évszázadok óta fogságban tartja az embert. Azért, hogy megszabadulhasson ebből a kelepcéből, veremből vagy aknából, melynek a mélyén vergődik, Isten mintegy segédkezet nyújt neki. Erről mondja nagyon költőien Hermész Triszmegisztosz, hogy: „Isten egy nagy, a Szellem erejével töltött krátert küldött le a mélységbe, és egy követet bízott meg a feladattal, hogy az emberek szívének kihirdesse: Merüljetek bele ebbe a kráterbe, ebbe a keverőedénybe, ti lelkek, akik képesek vagytok erre.”

A jelöltet, a keresőt tehát nem csupán hajtja valami a keresésre, hanem egyúttal vezetik is. Ennél a pontnál fontos megszívlelni a következő világos figyelmeztetést. A tény, hogy vezetve vagyunk, hogy megtalálhatunk egy rendszert, egy utat, mely kivezet a veremből és a szabadságba visz, kötelezettségvállalással jár! A világ minden Bölcsességiskolájában megemlékeztek egy bizonyos „díjról”, mint az elfogadás feltételéről. Hermész Triszmegisztosz ezt mondja: „Isten azt akarta, hogy a szellemkapcsolat legyen a verseny minden lélek számára elérhető díja!”

Mindennek megvan a maga ára. Z. W. Leene nyomatékkal fejezte ki élete vége felé:

 

Az emberiséget szeretnék szolgálni?

Felemelni életükbe

a Jóságot – Igazságot – Igazságosságot?

Tudják-e már, barátaim, mi az ára ennek?

Az ára túlmutat földi javaik összességén!

 

A Bibliában is találkozhatunk a gazdag ifjú példázatával, aki oly nagyon szerette volna követni Jézust, az Urat, ám nem mutatkozott késznek megfizetni ennek az „árát”. Ki a gazdag ifjú? Az a jelölt, aki gyermekkorától fogva ezen gondolkodik: „Miért élek? – honnan jöttem? – hová megyek?” Legtöbbször ezek az alapvető kérdések vezérelik az embert egy magasabb szintű tudat keresésére.

De térjünk vissza eredeti témánkhoz: a jelölt-keresőhöz. Gondolatban látogassunk el ismét az Ariège csodálatos völgyébe. Irányuljunk a múltra, a jelenre és a jövőre. A múlt mindenfelől körülölel minket. Itt, ebben a völgyben megtaláljuk a katárok örökségét! Éppen ez a völgy volt az előző Szerzet pátriárkájával, Antonin Gadallal való találkozás színtere is.

Már 1946-tól kezdve Albi Rózsakertje az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája számára a Katár Szerzettel való kapcsolat fontos gyújtópontja volt. Ám 1951 tavaszáig mégsem jött létre személyes találkozás a katárok leszármazottaival, az Arany Rózsakereszt Iskolája katár földön tett különböző útjai során. Gyermekkorom kezdetétől összeköttetésben voltam a Rózsakereszttel, s nem meglepő, hogy a katárokról szóló sok szolgálat, beszéd és könyv hatására nekem is el kellett mennem, be kellett járnom a katárok földjét.

Ennek 1951 augusztusában jött el az ideje. Egyedül, gyalog vágtam neki az útnak, egyetlen hátizsákkal. Keresés – honvágy – vágyakozás, a lépteimet irányító célt még nem láttam világosan. Mindenesetre utam első célpontja Albi és annak Rózsakertje volt: egy évszázados kolostor kertje a híres és hatalmas, XIII. századi Szent Cecília Székesegyház tövében. Egy egész napon át kerestem… megkérdeztem minden járókelőt, merre találom a „Rózsakertet”… De senki sem ismerte.

Albi ifjúsági szállóján, bolhák társaságában töltött nyugtalan éjszaka után mindenről lemondtam. Gyalog indultam tovább Montségur felé, még egyszer, utoljára visszafordultam… és a távolban megpillantottam: a Rózsakertet!

Megfordultam, s végre megérkeztem, pont délben, mikor az annyira keresett kertet éppen bezárták! Két óráig kellett várnom, hogy újra kinyissák! Amit az őrök megérdemelt büntetésemnek véltek, az számomra az út és a keresés hosszadalmas napjainak koronázása volt. Csend és magamba szállás!

Két nap múlva már kora reggel Montségur lábánál voltam. A vár nem látszott. Sűrű ködben vágtam neki a szűk ösvénynek, úgy kapaszkodtam fölfelé, míg váratlanul meg nem pillantottam a ködből kiemelkedő hatalmas rom falait. Hollók gyászos rikoltozása fogadott. Amint azonban átléptem a bejárat küszöbét, ott már csend, ismerettel és felismeréssel áthatott mély csend fogott körül! Csak később, amikor kissé kiderült az ég, tárult fel szemem előtt a Thabor hegység csodálatos vidéke, melynek legmagasabb pontja a Szent Bertalan Csúcs. Órákig maradtam még ott!

Leereszkedtem s visszamentem a hátizsákomért a tanyára, ahol előző éjjel megszálltam. Majd folytattam utamat Lavelanet-en át Ussat-les-Bains felé. Estére érkeztem meg, zuhogó esőben. A pályaudvar közelében, egy szabadjára hagyott gyógyfürdőkabinban találtam védelmet éjszakára. Nagy meglepetésemre odabenn már három utazó, három hölgy volt, akik szintén itt készültek megpihenni: két fiatal lány Heidelbergből és egy idősebb orosz asszony. Elmondásuk szerint ők is a „katárok kincsét” keresték. Miközben megosztottuk egymással kenyerünket, megtudtam, hogy másnap egy bizonyos Antonin Gadallal, „az utolsó katárral” van találkozójuk. Ez 1954. augusztus 4-én történt.

Másnap reggel Gadal úr nagyon szívélyesen fogadott bennünket otthonában. Hosszasan mesélte, mivel foglalkozott élete során: a katár örökség őrizetével! Tekintve magas korát, beszélt a jövőt illető nyugtalanságáról is. „Annyi tennivaló maradt még” ismételgette, és… „Ki veszi át küldetésemet, ha én már nem leszek itt?” Ugyanakkor kifejezésre juttatta afölötti örömét is, hogy különböző országokból milyen sokan jönnek hozzá, hogy meghallgassák az üzenetét. Majd javasolta, hogy látogassunk meg együtt néhány katár szentélyt.

Először a Betlehem-barlangba vezetett el minket. Hosszasan beszélt az emberiség szolgálatáért bejárt beavatási útról. Mielőtt a jelölt kiment volna a világba – mondta –, itt, ebben a barlangban élte át beavatása megkoronázását. A délutánt a Lombrives barlang látogatásának szenteltük. Ezen a helyen is ugyanaz a végtelen csend uralkodott! Amikor ismét a völgy felé tartottunk, élénk beszélgetés alakult ki közöttünk, s elmondtam Gadal úrnak, hogy mi a magyarázata, indítéka keresésemnek: kapcsolatom a Rózsakereszttel. Gadal urat mindez rendkívül érdekelte. Mindent tudni szeretett volna erről a mozgalomról. Természetesen megemlítettem neki a szellemi vezetők nevét is, és beszéltem küldetésükről. Később testvérekként búcsúztunk el egymástól.

Amint visszatértem Hollandiába, hosszan beszéltem erről a találkozásról Leene úrral és Stok-Huyser asszonnyal, akik ma inkább szellemi nevükön, mint Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri ismeretesek. Nagyon hálásak és boldogok voltak ezért a mindeddig oly hiányzó kapcsolatért a Szellemi Iskola és a katár pátriárka, Gadal úr között. Megértették ennek az oly rég keresett anyagi és személyes kapcsolat teljes jelentőségét a munka jövőjére nézve. Sűrű levelezés indult meg a Szellemi Vezetők és Gadal úr között, amit 1954-ben követett az első személyes találkozás.

Nyilvánvaló, hogy a katár szentélyek őrzőjével való személyes találkozást intenzív és gyümölcsöző együttműködés követte. A híd megépült, a híd, mely az elmúlt években több tízezer jelöltnek tette lehetővé az útra kelést. Hálával tölt el, hogy e híd szerény szegletköve lehettem.

E beszámolóhoz még a következő gondolatokat szeretnénk hozzáfűzni: mi, akik egy újabb évezred hajnalán élünk, az első találkozás óta immár több, mint ötven éve, együtt a híd pályáját, feszültségi terét képezzük. Irányulásunk, kitartásunk és együttműködésünk adja a híd feszítőerejét, amely meg fogja tartani, melynek meg kell majd tartani mindazokat, akik utánunk jönnek.

 

A tanúbizonyság kőhalma…Galaad…A. Gadal.

Az ősi katárföldön emelt emlékmű,

az Ariège völgyének szívében…

Mi mindannyian vagyunk ez az emlékmű,

Amit magunkban hordozunk szívszentélyünkben.

Így fog az erő, mely bennünk él, tovább vezetni minket,

S mannaként, mint élő kenyér kiáradni tőlünk.

Mint Isten folyamának Élő Vize,

így frissítsen minden szomjazót.

 

Végül szeretnénk a katárok nagy tiszteletben tartott áldásával zárni:

Que les belles Consolations de Bethléem soient avec vous tous!

Betlehem szép vigaszai legyenek veletek mindannyiótokkal!

 

Ussat-les-Bains, 2001. szeptember

A spirituális örökség átnyújtása

 

Galaad, a Szent Grál hűséges őrzője,                     Templomosoknak,

kegyelettel megőrizte                                               Katároknak,

a régi Szerzet szent örökét,                                    Rózsakereszteseknek

a Nagymester barlangja                                         az ősi Ornolac-i Központból!

átadatott Leene-Jan van Rijckenborgh

Nagymesternek!                                                                         A. Gadal

A Nagymester keresztje

Antonin Gadal

 

Az Édenből kiáradó négy folyam egyazon forrásból ered, s ahogy átfolynak az egész Paradicsomon, kereszt alakot képeznek. Az egyik a Phison vagy Phase – ez a név „világosságot” jelent –, és Evilath5 földjén folyik. Ezt a földet az áldás földjének is hívják, ahová a folyó az igazság aranyát viszi el. Vele átellenben folyik az Eufrátesz, a fogság és a tévedés folyója. A harmadik, a Géhon, Etiópiát öntözi, vele szemközt pedig a Tigris, melyben az ifjú Tóbiás a csodás halat, a titkos bölcsesség vagy egyetemes panácea szimbólumát lelte. A két utóbbi folyó, a Tigris és a Géhon tehát az életet és a halált ábrázolja; az előbbi kettő, a Phison és az Eufrátesz pedig az igazságot és a hazugságot.

A kereszt, a dicső stauros, melynek négy misztériumát Pál magyarázza: altitudo, longitudo, sublimitas, profundum, nem két vonal találkozási pontja, az általános felfogás szerint. Nem, hanem négy végtelen vonal kiindulási pontja, melyek sohasem találkoznak egymással, mégis mindörökre egyesíti őket egy középpont, mely a mérhetetlen tér középpontjává válik.

Az Éden négy folyamával jelzett kereszt a következőket is jelenti:

  1. a héberek régi TAU-ját
  2. ábécénk X betűjét
  3. a matematika ismeretlen jelét
  4. a misztériumok Misztériumát
  5. az erők Erejét
  6. a világosságok Világosságát
  7. a dicsőségek Dicsőségét

A hétfokú mennyei létra!

A kereszt közepén nyílik a misztikus rózsa, a fényrózsa, az élet és a szeretet virága; szép rendben elhelyezkedő szirmai a választottak sorainak harmonikusan elrendezett hierarchiáját ábrázolják. Ez a rózsa a Nagy Mű jele. Nem az aranycsinálók csalfa „nagy művének” a jele, hanem a lelkek és testek egyetemes gyógyászatáé, a nagy Bölcsességé. Ez a rózsa Ábrahám ábrázolásában aranylevelű, azúrszárú, és fehér-sötétpiros színben nyílik. A rózsa kelyhe felfogja a pelikán kiontott vérét, így táplálja és teszi halhatatlanná fiókáit. Íme, a Rózsa és a Kereszt jegye. A rózsakeresztesek és a katárok a legmagasabb Bölcsesség filozófusai voltak.

Mélységes béke legyen veletek!

Figyeljenek jól, barátaim, Édennek ezt a keresztjét, ezt a tiszteletre méltó keresztet annak idején a katár jelöltre bízták, a katárokra és a templomosokra. A testvériség döntése szerint a templomosok nagymestere volt Éden keresztjének az őrzője. A templomosokat sajnos elpusztították; a katárokat a hosszú, kemény üldözésekkel tehetetlenekké tették… Egyedül a rózsakereszt tudott megszabadulni és újra feléledni, jóllehet, az ellenség ennek is az elveszejtésére tört.

Sabarthez templomosai, akik a szomszédos katároknál leltek menedékre, mély jámborságtól indíttatva keresztjüket – amely a mi keresztünk is – egy sziklafalra rajzolták, mégpedig egy kicsiny barlang falára, mely szinte a csodálatos hegycsoport, a beavató központ csúcsán őrködik. Ezt a helyet áthatja a Szellem lélegzete és ez így is lesz mindörökre!

Megőriztem ezt a keresztet, ezt a felmérhetetlen kincset: Galaad volt a Grál hűséges őrizője, és nyilván megértik, hogy a Szellem-templom Nagymesterének a keresztje a mi Szent Grálunk nagyon fontos alkotórésze volt, és ma is az.

Nem térhetek itt ki a történelmi részletekre. Csupán annyit mondok el, hogy én, az Idősebb, a pátriárka, a hűséges őrző, nagy tisztelettel ismerem el, hogy nagymesterünk senki más nem lehet, mint nagytiszteletű, megismert Mesterünk, Leene úr, vagy inkább: Jan van Rijckenborgh úr. Örömmel tölt el, hogy ezt ma, 1955. november 22-én mindannyiuk jelenlétében elmondhatom neki.

Átadom neki Nagymesteri keresztünk, Éden ősi, nemes keresztjének megtisztelő őrizetét! Egyúttal a Béke csókját adom neki!

Esclar Mundi, Esclarmonde, világ világossága! Katár hercegnő, Montségur lelke… a Parakléta galambja! Hadd kérdjem meg önöktől: mit gondolnak, ki lehet a mi „Esclarmonde-unk, nostra Esclar del Munde”*, ha nem drága Stok asszonyunk? Ki lenne nála méltóbb nagymesterünk támogatására?

Esclarmonde, fogadja az Idősebb Békecsókját, aki tisztelettel meghajol Önök előtt!

 

A Nagymester keresztjéről Jan van Rijckenborgh a következő magyarázatot adta:

Most már ismerik a Szellemtemplom Nagymesteri keresztjének mintázatát, mely az Ussat-les-Bains-i Montagne Sacré-ban (Szent Hegy) található. Egy bárka látható benne, úgy, ahogyan azt az ókori Egyiptomban is ábrázolták. Csak néhány vonal utal az égi bárkára. Árboca egy hétszeres kereszt. Egy erős kéz tartja egyenesen a keresztet, úgy, hogy egy heves, isteni erejű függőleges áramlat ereszkedhet alá a magasabb természetrendből. A kereszt mindkét karja hármas egységet képez. Egyiket sas tartja és támogatja, a másikat a kilences szám, az isteni tűz és az isteni erő nagy szimbólumai. Ezért mondjuk, hogy a jelöltet a tűzéter, tehát a Szent Szellem hajtja a Mindenható áramához, miután ez a tűzéter felszabadult és a jelölt méltóképpen fogadhatja és veheti használatba. Így kormányozza szilárd kéz az égi bárkát az egyetlen cél felé. A függőleges által a vízszintes. Maga Isten által a Mindenható. A tűzéter által a megszabadulás!

 

 

5 Evilath: mai Perzsia.

* Esclar del Munde=occitán nyelven a Világ Fénye (fordító megjegyzése).

 

 

 

A Világosság Hármas Szövetsége

Grál, Katárok és Rózsakereszt

 

A misztériumok e három pecsétje kifejezi a Világosság Hármas Szövetsége erővonalainak megelevenedését. Catharose de Petri: a katárok világosságának a ragyogása; Jan van Rijckenborgh: a Rózsakereszt megnyilatkozása; Antonin Gadal, a hűséges Galaad pedig a Grál misztériumának tökéletes biztonsága.

„Az Ázsiában lévő Hét Gyülekezet” pecsétje, Niketas „Nagymesteri pecsétje”, az Arany Rózsakereszt nagymesterének birtokába kerül. A Szerzet Világossága tökéletes erőben felragyog.

A Szent Grál Szerzete

A Kerekasztal Lovagjai
A Templom Testvérei

Jan van Rijckenborgh

 

E három fogalom egyetlen, ugyanazon Szerzetre vonatkozik, amely ezen nevek egyike, sőt más nevek alatt is szünet nélkül tevékenykedett és tevékenykedik ma is.

A Szent Grál Szerzete a beavatottak és megszabadultak nagyon zárt csoportjából áll, akiknek egy része – szám szerint negyvenkilenc – szüntelenül tevékenykedik a dialektika anyagi területein. Amikor egy előző Szerzet teljesen felemelkedett a hatodik kozmikus területre, e lények egy bizonyos létszámú csoportja hátra marad a haláltermészetben. Ez azt jelenti, hogy mikrokozmoszuk önkéntesen a szenvedő és még kereső emberiség szolgálatába áll. Mikrokozmoszuk tehát mindig természet szülte alakot ölt. Ezen szolgáló mögött azonban ott áll megszabadult lelke, hogy segítségével mindig, minden körülmények között elvégezhessen bizonyos feladatokat. Amikor a föld valamely térségében vagy lakott centrumában megvan annak a lehetősége, hogy „lentről fölfelé” elkezdhessenek egy gnosztikusan megszabadító munkát, közülük kettő kézbe veszi e munka irányítását és a „Grál nagymestereiként” működnek, amíg a csoport meg nem találja és el nem nyeri saját mesteri fokát.

Ezért láthatjuk minden alakulásban lévő megelőző Szerzetben „a Grál fivéreinek és nővéreinek” a tevékenységét. Így beszélhetünk a Templom Lovagságáról, mely hajdan amennyire csak tehette, támogatta a Katár Szerzetet. Ezért volt az, hogy a Templomosok nagymestere megnyilvánulásuk végezetéig a Katár Szerzet közelében maradt, és egyszersmind – joggal – a katárok nagymesterének is nevezték. Valójában épp annyira nagymestere volt a templomosoknak, mint a katároknak is.

Az úgynevezett „pátriárkák” képezik az előző Szerzetek egy másik, a haláltermészetben küldöttséget vállaló csoportját. Ők az őrizők, az ősi szentélyek és gyújtópontok letéteményesei, akik, ha eljön az ideje, átadják egy ifjú Szerzetnek azt, amit megőriztek. Tehát, a pátriárkák feladata megnevezni az egész összegyűlt csoport színe előtt „a nagymestereket és nagymesternőket”, mint a Grál közvetlen küldötteit, és a külvilág felé elsőként megerősíteni őket küldetésükben, valamint minden gyakorlati-szervezeti munka vonatkozásában elfogadni az irányításukat. Mindez nem azért történik így, mert a pátriárka alacsonyabb fokozatú, hanem mert a Grál Testvérei a „tanúsítók”, akik hasznosítják mindazt, ami az időben megőrződött a számukra.

1955. november 22-én, e keddi napon, az ifjú gnosztikus Szerzet fejlődésének történetében, valamint a Gnózis világtörténetében kivételes napot élhetünk meg: újra megülhető az átruházás ünnepe!

Megvetettük a szilárd alapját annak, hogy a szellemi Iskola Élő Teste mostanra munkaterületté vált. Az építkezés 1924-től kezdve, alulról kiindulva, mára teljes egészében befejeződött. Csak néhányan kezdték, majd egyre nőtt a csoport, a munkaterület egyre erőteljesebb lett, mígnem fokozatosan, még gazdagabb erővonal-szerkezetet alakított ki. Ezáltal mind több erő áramlott be, a lehetőségei folyamatosan növekedtek, s végül részesülhetett a Feltámadási térben megnyilvánuló Szellemben is.

Mindez tökéletesen igaz. Egy dolgot azonban eddig el kellett hallgatnunk: attól kezdve, hogy az ifjú Gnózis teljesen felvétetett az egyetemes Láncba, amikor tulajdonképpen megkapta az előző Szerzet örökségét, s amikor a mai Szellemi Iskola két vezetőjét megbízták a nagymesteri feladattal, mindezzel még valami mást is át kellett adni: a klasszikus Beavató templomot, melynek prototípusát megőrizték az egyetemes Láncban. Ez azt jelenti, hogy minden, ami a békét és a szabadságot, az emberi megnyilvánulást és fejlődést szolgálja, és amit az idők során a tapasztalat jónak ítélt, mindaz megvan és megmarad eszmeként, a szellem szerint, valamint erőként az asztrális lenyomat szerint az egész egyetemes Lánc hatalmas életterében. Mindebből semmi sem veszhet el. A tapasztalat és szenvedés révén a Lánc minden következő Szerzete hozzátett valami különleges értékű dolgot ehhez a hatalmas kincshez.

Amint egy ifjú gnosztikus szerzet felemelkedik az éjszakából, a századok küzdelmeiből, és sikerül kibontakoztatnia Élő Testét, felemelnie azt az új reggel világosságához, azonnal mágneses kapcsolat keletkezik egyrészt az ifjú Gnózis, másrészt az egyetemes Lánc Beavató temploma között. A „Régiek kincse” ekkor fokozatosan beereszkedik az új láncszem Élő Testébe, megegyezően az ifjú Gnózis fényerejének későbbi fejlődésével. Mindez addig folytatódik, amíg mindkettő kölcsönösen és tökéletesen koncentrikussá nem válik, és így teljes egységet nem képez. Ettől a pillanattól kezdve az egész egyetemes Lánc az új láncszemével együtt a világban van, de nem ebből a világból való. Az egész egyetemes Lánc jelene, múltja és jövője feltárulhat mindazok számára, akik méltóknak mutatkoznak erre.

Az élet aranyfonala

Catharose de Petri

Nagy öröm számunkra arról tanúskodni, hogy újra a kezünkben tartjuk a századokat összekapcsoló arany fonalat, az élet arany fonalát, mely által ismét nagyon erősen fűződhetünk a gnosztikus múlthoz. Rijckenborgh úr és magam is ifjú korunktól fogva láttuk felragyogni tudatunk előtt a gnosztikus múltat, mint az emberiség szolgálatában e jelenlegi küldetésünkhöz nélkülözhetetlen kapcsolódási tényezőt.

Gadal úr gyakran mondta, hogy tökéletesen ismerjük Sabarthez föld alatti templomait és sírboltjait. Valóban! Ezért is felelhettünk szavaira őszinte igennel, mely egyszersmind tanúbizonyság is volt. Már legkorábbi gyermekkorunktól kezdve hosszan, nagyon is tudatosan időztünk karmikus emlékekkel teli étertestünkkel Sabarthez barlangjaiban, hegyei és völgyei között, egészen közel a „Legmagasságosabb” őrzőjéhez. A személyiségtudat akkoriban még alig állt a fizikai jármű szolgálatában, így hát magányos álmodozóknak tartottak minket. Elhivatottságunk azonban már nagyon fiatalon szembesített minket életfeladatunkkal, melyet az emberiség szolgálatában, az aktuális jelenben végre kell hajtani. Számunkra ez nagyon is tudatos volt! Ebben a szellemi állapotban fogadtuk el 1930-ban a feladatot a Rózsakereszt Szerzetétől, a vele járó felelősség teljes ismeretével. Ettől a pillanattól kezdve, mondhatni a semmiből indulva, építettük fel az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskoláját, és vezettük el a mai állapotáig.

Minél inkább kiszélesedett a munkaterület, tehát a Szellemi Iskola mágneses sugártere, annál erősebben vágytunk egy az anyagvilágban élő emberrel való találkozásra, aki a kapcsolódást alkotó láncszemet jelenti. Rijckenborgh úrral sokat beszéltünk erről, s tudtuk, hogy meg kell várnunk a kedvező lélektani pillanatot. Hiányát éreztük a közvetlen közelünkben egy olyan embernek, aki hozzánk hasonló beállítottsággal, az Egyetemes Szerzet munkájára irányuló tudattal rendelkezik. Mégis tudtuk, hogy léteznie kell a fizikai világban egy ilyen embernek, aki hozzánk hasonlóan erős vágyakozással tekint „a hegyek felé, ahonnan a segítségnek jönnie kell”. Aki ugyanúgy rá van hangolva a vibráló, mindent átfogó isteni lélekéletre, amely fényt, szeretetet és életet ajándékoz mindazoknak, akik ennek a természetnek a fájdalmától és halálától való megszabadulásra vágynak.

Hiányzott a közvetlen kapcsolat egy baráttal, aki egyúttal idősebb fivérünkként gazdagabb élettapasztalata alapján beszélhetne nekünk az ősrégi, a jelenvaló és az eljövendő Gnózis dolgairól, amely ugyanakkor a legmélyebb lényegét tekintve mindig egy és ugyanaz. Szerettünk volna egy nap találkozni egy ilyen emberrel, akiben és akiből lelki érettsége révén személytelen szeretet ragyog a világra és az emberiségre. Reméltük, hogy találkozunk ezzel a szellemben és lélekben gazdag emberrel, akinek emlékezete, tudása és lélekminősége biztosítaná az ifjú gnosztikus Szerzet munkáját.

A sabarthezbeli Antonin Gadal úr személyében találkoztunk ezzel az emberrel életutunkon. A múlthoz, az egyetemes forráshoz, az Egyetemes Szerzetlánc utolsó láncszeméhez fűződő arany fonál vezetett minket egymáshoz. A múlt, jelen és jövő ezen arany fonala segítette találkozáshoz utunkat az Egyetemes Szerzetlánc ősi gyújtópontjaiban. E találkozás következtében, az idős pátriárka, Gadal úr közreműködésével csatlakozhatott az ifjú gnosztikus Szerzet az Egyetemes Lánchoz, nevezetesen az előttünk járó középkori Szerzethez. E két életáramlat azonos rezgéshulláma teszi lehetővé, hogy az ifjú bárka megújult erővel folytathassa útját a Szellem-Lélek térségei felé. A jövőben meg fognak nyilvánulni mindennek a messzemenő következményei!

A Gnózis két ághajtása

Antonin Gadal

 

Szeretett Gyermekeim!

Szabad „gyermekeimnek” neveznem benneteket, mert a „gyermekeim” szó még találóbb, mint a „fivéreim és nővéreim”. Persze, hogy e szóval élhessünk, idősnek kell lenni, s főként nagy élettapasztalattal kell rendelkezni.

Mélyen meg vagyok hatódva. Messziről jöttem, oly messziről, hogy nem is olyan rég, földünkre még a teljes feledés, az ismeretlenség homálya borult. Túl hosszú lenne, ha most elmesélném elődeink minden fájdalmát és szenvedését, szeretett atyáinkét, akiknek semmijük sem volt ezen a világon, csak a Szeretet Országa. „Isten Szeretet” – mondogatták. „Isten Szeretet” – e kiáltásért sújtottak le rájuk. A kard, a tűz, az ínség, a börtön, semmi sem kímélte őket. Ám…a Szellem jelen volt…és a Szellem jelen maradt.

A földem – mit is mondok, mindannyiónk földje – a Szellem egyik székhelye. A Szellem székhelye pedig mindig a Szeretet Istenének a birodalma. Ennek a szónak a kapcsán azt mondunk, amit akarunk: Isten Szeretet, Ő a Szellem, és a Szellem székhelye most is él és örökké élni fog!

Sabarthez földjén vannak barlangok, melyeket az itt jelenlévő testvérek közül sokan láttak már. Talán éppen én kalauzoltam őket, s képzelhetik, micsoda örömmel! Mindig nagyon mélyen érint, ha messzi országokból érkező embereket látok, akik azért jönnek, hogy kapcsolatba lépjenek azzal az erővel, amely szüntelenül teljesen természetes módon árad a Szellem székhelyeiből. Példaként említem Lombrives barlangjait, amely ötszáz katár szégyenteljes sírhelyévé vált. Mennyire dicsőséggel teli mégis mindez a számunkra! Csak azokra nézve a becstelenség síremléke ez, akik okozói voltak e halálnak… De dicsőséget hozott ez a bent rekedt szegény fivéreinknek és nővéreinknek, akik nagyon is jól tudták, hogy e sír egyenesen a győzelemhez, Krisztusnak, a Szeretet Istenének a királyságához vezet.

Hosszú időn át kutattam a beavatottak nyomait – hogy ezt a kifejezést használjam –, akik teljesen a Szellem Királyságának, a Szeretet Birodalmának szentelték magukat. Az Önök ősei közül sokakat üldöztek el egykor délvidéki területeinkről, akik ezután Hollandiába mentek. Az inkvizíció borzalmai űzték el őket, s ez örökre kitörölhetetlen folt marad az Egyház címerén.

Nos, rátaláltam a nyomra, intuícióm azt súgta, hogy ez az eltűnt kapcsolat most is létezik. S egy szép napon megérkeztek a mesterek, a Rózsakereszt „nagymesterei”. Isten csodája vezette utamba őket. Megértettük, hogy a beavatottak által hátrahagyott jellegzetes nyom valóban a Gnózis, az új Születés Gnózisa, melyet joggal nevezünk „krisztusi korszaknak”.

Kik voltak a katárok? Egyszerű emberek, akiknek csak egy céljuk volt: felajánlani életüket. Mit jelent meghozni az élet áldozati ajándékát? Gondolkozhatunk rajta, de ez valami olyasmi, ami túlhaladja a hétköznapi felfogást, akarom mondani, azoknak a felfogását, akik nem veszik a fáradságot, hogy áttörjenek a valódi megértésig. Az életünk odaajándékozása mindenekelőtt az anyag feláldozása, annak feláldozása, amit testnek, vagy ha úgy tetszik, hernyónak nevezünk. Ez pedig semmi sem volt egy katár számára. Az anyag feláldozása semmit nem jelent egy igazi beavatottnak, mert az anyag nem számít. Nem, életüket úgy ajánlották föl, hogy társaik szolgálatába állították. Ahogyan a tanítványok, ők is a falvakat járták: hátukon kenyeres tarisznya, csupasz lábukon szandál, rajtuk a lehető legegyszerűbb ruházat; a hegyek között húzódó síkságokon a szegény falvakat keresték.

Mindig kettesével jártak. Azt kérdezték: „Vannak itt betegek? Ha igen, mondják meg, hol laknak, s mi odamegyünk… Vannak-e bánattól sújtott emberek? Elvisszük nekik Betlehem szép vigaszát.”

Betlehem azt jelenti, transzfiguráció, újjászületés. Így vitték ki ezt a hatalmas vigaszt a szegények falvaiba. Az emberek ezt felelték nekik: „Lakik ott egy szegény özvegyasszony, aki nem tudja kivel megműveltetni sovány földecskéjét!” A válasz pedig ez volt: „Menjünk azonnal és végezzük el a munkát. Adjatok egy vasvillát, ásót, kapát, vagy más szerszámot, s menjünk, segítsünk a szegény asszonyon, hogy legyen mit ennie.” Így folytatták egész életükön át. Életüket fenntartás nélkül embertársaik rendelkezésére bocsátották.

Volt egy egyszerű, szép szertartásuk is. A katárok mindig maguknál tartották János Evangéliumát, a Szellem Evangéliumát. Leterítettek egy darab fehér lenvásznat, ráhelyezték az Evangéliumot és megkezdték az imát: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…” Ez volt az imájuk, a nagy ima minden faluban. És ez itt, ezekben a falvakban volt, ahol most együtt vagyunk. Olyan végtelen öröm tölti el szívemet, hogy azt ki sem tudom fejezni. Mert a Szellem az, aki ösztönöz bennünket, s hallja, hogy testvérek vagyunk. A Szeretet ez, a Szeretet Birodalma, a Szeretet Istene, és ennél semmi sem egyszerűbb, ennél nincs csodálatosabb!

Nos hát, mentek faluról falura, és szerette őket egész Occitánia, Dél-Franciaország, Sabarthez, Ornolac – jóembereink beavató központja. Nem említettem még, hogy „jó embereknek” – Bonhommes – vagy „tökéleteseknek” – Parfaits – nevezték őket. Beavató helyeikből oly nagy, oly hatalmas szellemi kultúrát hordtak ki Occitániába, hogy egyes embereknek, akiket nem fogok megnevezni, már csak egyetlen vágyuk volt: végezni velük! De hogyan? Nyilvános hitvitákra, kongresszusokra hívták meg őket. A perfektek azonban kivétel nélkül mindig győztesek voltak ezeken a teológiai eszmecseréken! A Szellemmel nem lehet vitatkozni, a Szeretet Istenével nem lehet vitázni! Semmi szükségük sem volt rá, hogy a Szellem Országát keressék! A Szellem Országa mindig győzedelmes, méghozzá olyannyira, hogy egy alkalommal még a pápai követ is ezt mondta: „Ne akarjatok velük vitatkozni, mert nekik mindig igazuk van!” Megint mások így szóltak: „Máglyára velük!” Ó, a máglyák! Tudják-e, mi az a máglya? S hogy mit válaszolt egy szegény jóember, amikor hivatalosan megidézték: „Tagadd meg az evangéliumodat; tagadd meg Jánost, tagadd meg a Szeretet Istenét, vagy máglyára küldünk!” Válasza ez volt: „Tagadjam meg? – Soha! Tagadjam meg a hitemet? – Soha!” Erre a pápai követek így szóltak: „Mindet megégetjük, mert egyik se fog lemondani a hitéről.” Milyen hatalmas erejű tanúság!

A máglyák azóta elvégezték romboló munkájukat. Bizonyosan lesz alkalmuk hallani néhány lenyűgöző és csodálatra méltó, ám szomorú történetet. Különös belegondolni abba, hogy itt embereket, szegény sorsú embereket öltek meg, jó embereinket, akiknek az élete minden szempontból példaértékű volt! Hallgassák meg, miként hajtották végre az ítéletet. Néhányan azt mondták: „Előbb börtönözzék be őket!” De micsoda börtön volt az! Akik jártak a Lombrives-i Katedrálisban, azok bizonyosan emlékeznek annak fenséges nagyságára. A lépcsők fölött azonban még mindig ott van a „Létra”, „a mennyei lajtorja”. Azon lehet följutni a Katedrális „Nagy Temetőjéhez”. Így nevezték el azt a helyet ahova az ötszáz megmaradt katár menekült, s ahová élve befalazták őket. Ők voltak az utolsó menekültek, akik a barlangokban kerestek védelmet. Mivel nem tudták megfogni őket, az inkvizíció katonái teljesen lezárták a barlangot, ahol mindannyian éhen haltak. De ez tökéletes hitben és teljes önátadással történt. Tudták, hogy egy jobb élet felé tartanak, emlékezvén az idősebb testvérek szavaira: „A halál nem más, mint Isten csókja”, valamint: „A csontváz nem sokat számít.” Így vonultak be békében az Országba, amely után mindannyian vágyakozunk.

Önök mindannyian megértik, micsoda örömet okozott számomra, hogy megismertem Leene urat, aki kétségkívül az ősi civilizáció, a régi misztériumok Mestere. S valóban, mindaz, amibe most mi itt belemerültünk, azok a régi misztériumok, a Gnózis ősi kelta és egyiptomi misztériumai. Mindezt két szóban összefoglalhatjuk: „Isten Szeretet”.

Ezért az az érzésem, hogy ma visszatértek a hajdani katárok. Vagy inkább így kellene mondanom: Catha-Rose! Mert a Katharos szó nem egy bizonyos embercsoportra utal. „Tisztává”, „perfektté” válni minden embernek megvan a lehetősége. Az egész világnak perfektté kell válnia! Ehhez azonban bátran be kell járnunk a Tökéletesedés útját, a Gnózis kérlelhetetlen útját, a Gnózisét, aki ma összehozott minket itt, a Renova templomban. S mintha látnám magam előtt: a Katedrálist, a temetőt, a megdicsőülést!

Most mindannyian a Gnózis két ághajtásának a megdicsőülése előtt állunk itt, melyek ma egyetlen egységgé váltak. S ezt az egyetlen ágat joggal nevezhetem a Szellem hajtásának, a Szeretet Istenétől, a Szeretet Országából való ágnak.

A Szeretet Birodalma

Antonin Gadal

 

Talán vannak Önök közt olyanok, akik azon gondolkodnak, mi is a célja spirituális érintkezéseinknek. A nagy többség nagyon szeretné megismerni közös eredetünk „misztériumait”. Hadd szolgáljak most némi magyarázattal.

Az Ariége, a Garonne mellékfolyója, a Pireneusokban, Andorra határán ered, s Toulouse előtt ömlik a Garonne-ba. Két hegylánc között kanyarodik be Ussat-Ornolac zárt völgyébe. Több mint ötven barlang van itt, s az őskorban mindet lakták. Néhányuk azonban igen híres hajdani, egymást követő vallások itt élt bölcsei révén: itt volt lakóhelye a kőkori népek papjainak, a kelta druidáknak, a rózsakeresztesek és katárok perfektjeinek, a hű templomosoknak, a Szent Grál őreinek!

Ez a régi misztériumok szellemi központja. Olyan központ, ahol a Szellem lélegzete mindig jelen volt és jelen van ma is! S hozzáteszem, hogy a legyőzhetetlen, soha semminek alá nem vethető Szellem talán szunnyadó, de teljesen soha ki nem hunyó hiterejével megérintette azon gyermekeinek szívét, akik képesek voltak a megfelelő életvitelre és az újjászületés megvalósítására a legszentebb Gnózis tiszta tanításainak megfelelően. Erről most nem értekezhetek hosszasabban, de bizonyosan készül majd e témáról átfogó dokumentáció! E barlangok és sziklaüregek közül néhány különösen említésre méltó:

 

Lombrives: az „Albigensek Katedrálisa” – a katár Egyház utolsó maradékának síremléke.

Ussat, Bouan és Ornolac: a „Három Templom” – a papság beavatóhelyei, azokéi, akik a perfektek, jóemberek, szövőmunkások nevet viselték.

Fontanet, Fontane-la-Salvatge – ó, Parszifal drága története kapcsolódik ide, a Szent Grál keresésének klasszikus hőséé.

 

Három várkastélyt említ elődeinknek az albigensek elleni keresztes hadjáratról szóló eposza:

 

Foix: a derék foix-i grófok és a nagy Esclarmonde – a Parakléta galambja – nemesi lakhelye.

Montségur: a gnosztikus papság tiszteletet keltő máglyája. Montréal de Sos: Wolfram von Eschenbach és Wagner Gráljának erődje. Kriptája – a Grál testvérei itt kapták meg beavatásukat – őrzi e szent misztérium rajzát.

Ariége és Vicdessos völgyében, az ussat-i Montagne Sacrée hatalmas belső tereiben éltek a szívünknek oly kedves szerzetek: a rózsakeresztesek, a katárok és a templomosok. Micsoda boldogság uralkodott ezekben az eszményi közösségekben! Occitániából akkor teljesen természetesen a „Szeretet Országa” lett. Isten Szeretet!

 

„Isten Szeretet” – volt egyik kedvelt mondásuk. S a Szeretetnek ez a Hatalma az egyetemes Szerzethez vezetett! A „mélységes Béke, testvérek – Isten Szeretet – Betlehem Szép Vigaszai” szüntelen áldásként hangzottak ajkaikról. Milyen boldogság, micsoda meghatottság fog el, hogy beszélhetek e hajdan volt Szerzetről! A Szeretetnek eme Országában nyilván semmilyen ellenségeskedés sem volt. Sajnos azonban csupán a létezése és működése kegyetlen indulatokat keltett irányában!

Miként nyilvánult meg e Szeretet Országa? Egy nagymester és egy őt segítő arkdiakonissza, egy nagymesternő irányították tanácsaikkal az egész Szerzetet. Náluk nem létezett Bibliában lepecsételt Ige, sem templomban láncra fűzött Írás; nem volt semmiféle szentségtartóban elzárt Isten, vagy Isten börtönőreként szolgáló pap, sem a menny vagy pokol házfelügyeletét betöltő pápa, nem létezett a Szellem rabszolgasága vagy megkövesítése! Nem, Isten kétszer mentette meg a világot az anyagba merüléstől és a romlottságtól, a Gnózis végtelen lázadása által: a misztikusok, a gnosztikusok, a sivatagbeli magányosak és a barlangok nagy gondolkodói által. Az értelem nélküli hit és dogma ellen felkeltette a rózsakereszteseket, a katárokat, a leonistákat, a narbonni és calabriai misztikusokat. János és Pál üldözött vallása, a rózsakeresztesek és a templomosok, az egyetemes Szerzet testvérei építették meg a katárokkal a Szellem Templomát! A nagy „Aquitániai Mani”, a pireneusi maneizmus – mely nem azonos a manicheizmussal – volt képes megtartani a Templom Nagymesterének keresztjét.

És micsoda keresztet! Ez a kereszt egy növő hold formájú bárkát ábrázol, mely a megtisztult lelkek óceánján hajózik. A bárka közepén egy kéz szilárdan Iesmon-Resch (Jézus-Isten) jelet tart; ennek bal oldalán egy sas, az isteni Szellem sas madara, jobb oldalán a Krisztus monogram áll. A krisztusi oszlop egy napfényből készült bárka; Krisztusnak hála, a föld megmentetik a Feltámadás által. Az egyiptomi misztériumok szerint:

A Fény által megtisztult lélek bemegy az Élő Víz térségeibe. Ezen az Élő Vízen úszik a Hold fényes bárkája. Hogy a mennyei régiókat megközelíthesse, a léleknek be kell szállnia a fénylő Holdbárkába. Onnan pedig egy másik fényhajó, a Nap viszi tovább, messzebb, az Élet Tüzéhez. A lélek visszatalált eredetéhez, a fény Királyához, a Paradicsomba.

Az egyiptomi Halottas Könyv Ízisz-bárkája, a Hold bárka, a Nap oszlop éppúgy emlékeztetnek a tiszta druidizmusra, mint az ókori Egyiptom fiaira vagy a mi Krisztusunkra! A Nap oszlopa a Krisztus oszlop! Egyszerűen szólva: az isteni „Csillagok útja”, a mágikus Grál és a hozzá vezető viszontagságos ösvény, a Tökéletesedés útja…

Amikor pedig a perfekt átjutott az anyag halálán Keplerben, Ozirisz, a halálisten barlangjában, és megkapta a consolamentumot, az anyag elmúlásának szakramentumát, és önmaga tökéletes átadásával, feláldozásával átalakult Szellem-Emberré, akkor fogadta őt Betlehem…

Mérhetetlen egyszerűség, apostoli rangú keresztények megindító civilizációja! Ám a szépséges Occitánia szellemi értékére irigy, kegyetlen ellenség százhuszonöt évnyi keresztes hadjáratot küldött rá, vérfürdőkkel, börtönnel, máglyákkal és kínzásokkal. Szegény eleink! Szegény, szénné égetett föld! Szegény, elpusztított falvak! Szegény foix-i grófság! 1275-ben a szörnyű inkvizíció lecsapott Sabarthezre. A katárok püspöke számos hívővel Lombardiába ment. A rózsakeresztesek bölcsen elkerülték az inkvizíciót, s száműzetésbe vonultak, méghozzá ugyanazon a Németországból vezető úton – micsoda egybeesés – amelyen Avila püspöke, Priscillianus – akit Trierben lefejeztek – is ment 382-ben; csakúgy, mint Félix, az Andorrából származó Urgel püspöke, akit 800-ban ítéltek el Aix-la-Chapelle-ben. Csak a templomosok maradtak. A Szerzet nagymestere templomos lett. A Templomosok Rendje csak 1314-ben oszlott fel, és semmisült meg részben, tűz által. 1328-ban a „Három Templom” utolsó híveit utolsó püspökükkel együtt Lombrives falai közé zárták, a szépséges, óriási katedrálisba. Befalazták őket és éhen haltak abban a barlangban, amit azóta a „Nagy Temetőnek” neveznek.

Eltűnése előtt a katár nagymester egy kisebb, a „Montagne Sacrée” csúcsán rejlő beavató barlang falára felrajzolta az egyetemes Szerzet Nagymesterének keresztjét. Ez a kereszt a Szellem éber őrizetének köszönhetően épségben megmaradt, hogy elvezessen mindent a jó végig. Ez a kereszt pátriárkáról pátriárkára kitartott a századok során. Az utolsó öreg szolgáló megélhette azt a boldogságot, hogy ezt a szép keresztet, a régi Szerzet jelképét, átadhatta az ifjú Szerzetnek, melyet szeretett Leene urunk és igen tisztelt Stok asszonyunk képvisel.

Tudom, szeretett Nagymester, és igen tisztelt katár Hercegnő, hogy az Önök kezében ez a kereszt jó őrizetre talál. S azt is tudom, fiatal barátaim, hogy azon fognak dolgozni, hogy mindig magasabb szintre vigyék elődeink rettenthetetlen jelmondatát: Mès Naut! avagy: „Följebb, mindig magasabbra!”

 

  1. november 26.

Szeretett Nagymester,

Igen tisztelt katár Hercegnő!

 

Egy csodás útról visszatérve

Sabarthez földjét taposom újra…

Első gondolatom Önökhöz száll!

Mennyi köszönettel tartozom

minden figyelmességért, előzékenységért!

Nagy lehet belső örömük,

ezt gondolom, miután láthattam

szép centrumaikat, s megtapasztalhattam légkörüket,

mely a Krisztusban való tökéletesség ismeretének egységéből ragyog.

És, ó kimondhatatlan öröm Sabarthez idős pátriárkája számára,

a századokon át, hogy az egyetemes Szerzet drága Nagymesterének

koronázásán vehetett részt.

Isten Szeretet!

A Szeretet Országa él…

Adveniat regnum tuum!

Összejöttünk és egyesültünk itt,

Krisztus királyságáért, mindenen át, bármi ellenére!

Újra megköszönöm!

Alázatos Békecsókommal,

szeretett Nagymester,

kegyes jánosi csókommal,

mélyen tisztelt Hercegnő,

Betlehem szépséges vigaszaival

minden kedves

rózsakeresztes és katár gyermekemnek.

 

A. Gadal

A Szent Grál öröksége

 

 

 

Sabarthez címere, „custos summorum”, a magas csúcs vagy a Szellem magasztos tanúbizonyságainak őre, a „Legmagasságosabb Őrizője”

A Szellem Templomának központja

Antonin Gadal

 

Múlt év novemberében az a boldogság ért, hogy elutazhattam az Önök szép országába. Csodálatos utazás volt. Főként annak a megtiszteltetésnek örvendtem, hogy a legszebb áldásokat, legszebb imákat, „Betlehem mélységes Békéjét és Szép Vigaszait” nyújthattam át, a régi, ussat-ornolac-i beavató központból. E megtiszteltetés egyszersmind feladat is volt! Egy Idősebbnek, a Szerzet idős korú szolgájának természetesen engedelmeskednie kell egy ilyen feladatnak! Megtiszteltetés, feladat vagy megtisztelő feladat az összegzése, aratása egy életútnak, a barlangjaink, sziklahasadékaink végtelen csarnokaiban töltött hosszú elmélyedések időszakának. Ez az eredménye a „katakombákban” történő számtalan keresésnek, valamint a jámbor leckék sorának, melyeken óriási termeinkben vehettem részt.

Nos hát, így adtam át novemberben a „Nagymester keresztjét” és a „Galamb hódolatát”. Ó, mily csodás és misztériummal teli emlék marad a Renova Templomban megélt ünnepélyes összejövetel! Ha ez egyáltalán lehetséges, most örömöm még nagyobb lesz azáltal, hogy a mai napon szabad egy rövid időre vendégül látnom és hellyel kínálnom Önöket barátságos centrumunkban.

Szeretett barátaim, testvéreim! Szívélyesen üdvözlöm Önöket, azzal a kívánsággal, hogy együtt munkálkodhassunk a nagy cél szolgálatában! Örömmel üdvözli Önöket egy olyan vidék, amely a legteljesebben szeretné kimutatni vendégszeretetét, és amelynek minden vágya, hogy Önök is megérezzék barlangjaink vonzó erejét. E barlangok, sziklahasadékok mint sötét üregek tárulnak itt Önök elé: Lombrives és a Katedrális; Ussat „Templomai” a rejtélyes Remete-barlanggal; Bouan és a büszke „Castelet de Joana” valamint, velünk éppen szemközt, Ornolac-Betlehem. Íme elődeink Katedrálisa és a „Három Templom”. Nem sorolom fel minden kincsünket, a sok-sok barlangot és egyéb őskori, történelmi, földtani gazdagságot, melyekre később részletesen ki fogok térni. Szeretném azonban felhívni figyelmüket a tőlünk jobbra látható Fontane-la-Salvatge-ra. A Grál, a Grál keresése, a Grál története és a Szent Grál öröksége kapcsán fogunk szólni róla. A középkori Sabarthez csodálatos története is kincsként sugározza isteni fényét a földi sötétségbe! Önök bizonyára mindannyian tudják ezt, nem mondok semmi újat: Lux lucet in tenebris – a Világosság fénylik a sötétségben!

Sabarthez megdöbbentő, szokatlan vidék. Az Ariége és Vicdessos völgyének küszöbénél a foix-i grófság vártornyai uralják a földet. Az ősi, emlékezetes Thabor-hegy árnyékában lévő Tarascon – a régi Tarusque – és Ussat-les-Bains együtt alkotják Ariége különlegesen spirituális központját. Montréal de Sos és a „Grál vár” Chrétien de Troyes Parszifal eposzának a központja.

Egy régi legenda hírül adja, hogy a katárok közvetlen összeköttetésben álltak a templomosokkal, ami azt jelenti, hogy át tudtak hatolni az egész hegyen, ha találkozni akartak egymással. Ez a legenda megfelel a valóságnak, mert az Ariége völgyében Lombrives-ból út vezet Niaux-n át a Vicdessos völgyébe. Egy másik legenda szerint pedig a katárok a rózsakeresztesekkel is összeköttetésben álltak, méghozzá Soulombrié és Saint-Barthélemy helyszínein, tehát a Montségurbe vezető útszakaszon! Soulombrié, a csodálatos druida központ, és Saint-Barthélemy a templomával, a „Kápolnával” – mindkettő a Thabor-hegységben található! Nos, ezzel kapcsolatban nem mondhatom biztosra, hogy a legenda teljesen valósághű, csak részben; azt mindenesetre megerősíthetem, hogy nagy része igaz.

Ha ifjú úttörőink elszánt barlangkutatók, akkor ugyanazt az útvonalat kell követniük, mint amin hajdani elődeik jártak; így végül biztosan megtalálják a legendás utat. S meg fog mutatkozni, hogy noha katakombáinkon át ellenkező irányból jövünk, a Krisztus vére és a lapis ex coelis, az „égi kő”, más szóval Krisztus önmagát feláldozó, küzdő Egyháza és „az eljövendő új ember katársága” épp a beavató központban találkoznak össze. És a világ meg fogja érteni, hogy:

  1. a Grálhoz vezető út a Tökéletességhez és a Transzformációhoz visz,
  2. a sötétségből világosság lesz, ha követjük azt a módszert, melyet Krisztus és szeretett tanítványa, János hagyott nekünk örökségül.

Önök pedig, szeretett barátaim, itt vannak a „Szellem Templomában”. A régi Szerzet, azt kell mondani, többé már nem élve megégetett templomosokból, szinte teljesen elpusztított katárokból és üldözött, számkivetett rózsakeresztesekből áll, hanem íme itt van: örökké él, örökké szabad és örökké fiatal!

A régi Szerzet eljött az ifjú Szerzethez, hogy helyet csináljon a fiataloknak, a tevékenyeknek, a valóban bátraknak! A katárok és rózsakeresztesek völgye és a templomosok montréalbeli völgye, a Szent Grál és a Tökéletessé válás két valódi völgye köszönti Önöket, szeretett fiatal testvéreim! A barlangok hajdani – őskori és a történelmi korokban élt – ismerői Önök felé tárják karjukat! A katakombák – a mi katakombáink –, melyeket nyugodtan nevezhetünk az „emberiség könyvének”, várják Önöket! Jelen lévő Nagymesterünk és mélyen tisztelt Galambunk, vagyis Nagymesternőnk tökéletesen ismerik ezt a földalatti, határtalan labirintust, ahová most be fogják vezetni Önöket.

A Szellemi Vezetőség „A Szent Grál öröksége” címet adta az ussat-les-bains-i konferenciának. A Szent Grál öröksége! Néhány szó csupán, mégis magában foglalja a múlt és a jelen spirituális gazdagságának kincstárát: Ráma, a druidák, Krisna, Hermész Triszmegisztosz, Mózes, Orpheusz, Püthagorasz, Platón, a zsidó-keresztény Gnózis, az alexandriai misztériumok kincseit… és ezeken túl még sokkal többet! Ez az örökség mindemellett óriási felelősséggel is jár: olyan munkával, melynek meg kell hoznia a gyümölcseit, katakombáink, barlangjaink, a spoulgák és sziklaüregek feltárásával, oltalmazásával, főként pedig az ősi misztériumok – az atlantiszi, az egyiptomi, az általános értelemben vett gnosztikus misztériumok és az albigensek kincsének – új megvilágításával!

Micsoda gondoskodás, milyen végtelen nagy, nehéz munka… És Krisztus öt vércseppje, Montréal de Sos kettős barlangjának falára rajzolva? Micsoda széles horizontokat idéz fel nekünk… az Alfát és az Omegát, a kezdetet és a véget… a transzfigurációt! A hernyót, melynek vissza kell térnie az anyaghoz, a szellemet, melynek az anyag helyébe kell lépnie, a lelket – a halhatatlan lelket. De ez messzire visz a tárgytól: mindebben már a Tökéletességet, a Szent Grált, a Szent Grálhoz vezető utat éljük meg.

És Lucifer? Ő a Világosság arkangyala, aki őrült nagyravágyása, kevélysége és mértéktelen vágyai miatt letaszíttatott az égből a káoszba, a semmi mélységeibe. Zuhanásával pedig egy csillagból letört egy darabot: a csillagnak ezek a törmelékei végiggördültek a téren, aztán megállapodtak a földön; lapis ex coelis, égi kő… megint a Grál!

„Krisztus öt vércseppje” és az „égi kő”… a templomosok, a katárok és a rózsakeresztesek. Nos, valóban itt vagyunk Sabarthezben, az Ariége völgyében, a Lombrives-i Katedrális, valamint a jóemberek, a perfektek három beavató Templomának földjén, és Vicdessos völgyében, ahol ott van Montréal, a Grálvár és a hozzá tartozó beavató barlang. Egyszóval: a Szent Grál útján vagyunk!

Menjünk együtt ezen az úton! Az előttünk járó Szerzet vezetni fog, meghagyván az ifjú Szerzetnek azt a gondot, hogy soha le ne térjen erről az elmúlhatatlan boldogsághoz vivő útról! Tudom, s örömmel mondom ki, hogy szellemi vezetőik azért vannak itt, hogy efölött éberen őrködjenek.

Az előző Szerzet pátriárkája

Jan van Rijckenborgh

 

Most, hogy testvérekként, barátokként s főként mint a Gnózisban a csoporthoz kapcsoltak együtt vagyunk, s elérkezett a várva várt óra, amikor találkozhattunk elődeink egyetemes Láncával, amikor mind hallhattuk Gadal úr mély szeretettel teli üdvözlő szavait, most igen komolyan el kell jutnunk mindennek nagy és mély jelentőségéhez. Kívánjuk, hogy a szükséges belátás otthonra leljen mindannyiuk szívében, s hogy minden tekintetben előkészített talajt találjon az Önök lelkében. Szálljon fel ez az ima minden nagy elődünkhöz!

Saját alapjaink előtt gyűltünk itt össze, az ősi szentélyek közvetlen közelében, többféle célból. Sokat beszéltünk már erről Önöknek. Mind komolyan felkészültünk. Most azonban ussat-i utunk leglényegesebb céljának kell valóra válnia. Ez a cél csak a Szent Grálban ölthet alakot, csak a Szent Grálban érthető meg és érezhető át bensőségesen. A nagy, pozitív szövetségnek, a tudatos kapcsolatnak Önök és az előttünk lévő utolsó láncszem között, napjainkban kell megépülnie, mégpedig a hármas, szent Testvériségből, vagyis a Rózsakereszt, a Katárok és a Templomépítők hármas Testvériségéből! Így teljesen megváltozva fognak hazatérni, és egészen mások lesznek, mint amikor ideérkeztek. Hármas szövetségről és egy háromszoros érintésről beszélünk, ugyanis egy ilyen, háromszoros érintés nélkül a Szent Grál sohasem válhat Önökben valósággá, belső birtokká. A Szent Grál csak azokban ölt testet, akiknek a szíve tiszta, és akik pozitívan, tényleg vallják őt és megtisztult tudattal közelednek Hozzá.

Ha pozitív kapcsolatról beszélünk, akkor először szólni kell a negatív kapcsolatról. Bizonyos irányulások sorozatáról van szó, amelyeket mind átéltünk, az éveken át kísérő és próbára tevő lelkiállapotokról, amelyek végül elvezettek minket az Iskoláig. Később még fogunk szólni e kezdetleges kapcsolat okairól. Jelenleg azt kell megértenünk, hogy a Háromszorosan Nagy Hermész pozitív tüzének most fel kell lángolnia a korábban lerakott alapokon, s hogy Önöknek az a feladatuk, hogy személyesen és kollektíven éltessék ezt a kegyelmet. Azért értek el együtt, közösen idáig, hogy ebben segédkezzenek, mert „a Világosság Lánca Isten Fiaivá akarja keresztelni Önöket”!

Nagyon is lehetséges, hogy a Világosság Lánca az Önök számára még meglehetősen bizonytalan, elvonatkoztatott fogalom. Amennyiben ez a nehézség fennáll, bizonyára számolnak is ezzel. Önök azért utaztak ide, hogy határozottá tegyék a jelenleg még oly megfoghatatlant!

Először is, Önök itt klasszikus földön állnak. Az előző Szerzet lélegzete itt van velünk, az Ariége völgyében. Itt teljesedett be mintegy ezer ember nagy és eltörölhetetlen véráldozata, valamint e hely oly áttetsző, éteri légköre nagyon alkalmas célunk elérésére. Másodszor és mindenek előtt minden előző Szerzet rendelkezik egy őrizővel, egy „pátriárkával”, egy „küldöttel”, aki annyira szereti az emberiség szolgálatában végzett háromszorosan Szent Művet, hogy önkéntesen, egyedül visszatér a száműzetésnek erre a földjére. Tudják azonban, hogy aki ilyen módon magányos, az bensőséges egységben van a Gnózissal! Ezért megköszönjük a Világosságnak a csodálatos kegyelmet, hogy szabad köszöntenünk az előző Szerzet pátriárkáját, atyánk, testvérünk és barátunk, Antonin Gadal úr személyében. Megköszönjük a Világosságnak azt a nagy előjogot, hogy ismerhettük és szerethettük a Grál e hűséges szolgáját, a szentélyek fáradhatatlan kutatóját és védelmezőjét.

Nyilvánvalóvá válik, hogy az Önök számára az ő személyében minden Önökben esetleg talán meglévő bizonytalanság és elvontság ellenére az előző Szerzet gyújtópontja, élő képviselője áll a rendelkezésükre. Általa Önöket is újra össze fogják kapcsolni a történelem élő tanúságával, az elődök lélegzetével. Beszélni fog Önökhöz, mindannyiójukhoz, nagyon is személyesen. Minden nehézség és erejüket felülmúló igénybevétel nélkül, pozitív tudatossággal tapasztalhatják az itt megünnepelendő nagy szövetséget. A történelem, amivel Gadal úr összekapcsolja Önöket, szintén a cél egyik eszköze.

Miféle cél ez? Arról van szó, hogy az Önök új és ifjú Gnózisban való részesülése nyilvánvaló, mindeddig nem ismert valósággá váljon! Nem csupán azért vagyunk itt, hogy elmerüljünk egy, a számunkra oly sokat jelentő történelmi időszak légkörében, s hogy misztikusan és értelmünkkel erre irányuljunk. Azért jöttünk, hogy megvalósuljon a gnosztikus világosságerő hatalmas, nagyszerű és csodás kiárasztása, egy nagyhatású Pünkösdi ünnep, a kegyelem kiárasztása által, mely a meghívó egy gigantikus munka elvégzésére. Ezt a munkát már elkezdtük: Európa új gnosztikus Birodalmának kiterjesztése ez, mely a világ többi részén is végzendő munka alapja, hogy behordhassuk Isten Országának új aratását.

Így, testvérek, mágikus cél megvalósításáért jöttünk össze. Egyetértésben összegyűltünk a Templom Legfelső Termében, hogy megüljük Pentekoste ünnepünket, vagyis „Pünkösdünket”, Betlehem ötágú Csillagának ünnepét. Szeretnénk együtt, közösen tapasztalni, hogy e pillanatban jelen vannak-e a célunk megvalósításához oly nélkülözhetetlen mágikus feltételek. E mágikus feltételek csakis akkor vezethetnek sikerhez, ha az egész csoport elfogadja őket. Ezért sürgetik annyira az Apostolok történetében, hogy legyenek „egy akarattal”.

Azt kérdezzük tehát Önöktől: készek-e elfogadni, elismerni és szeretni Gadal urat, mint az előző Szerzet közöttünk lévő képviselőjét, mint annak a szent munkának a pátriárkáját, amelyre Önöket hívják?

Tudják, hogyan ismerte fel és fogadta el néhány hónappal ezelőtt Gadal úr az ifjú Szerzetet és szolgálóit, Stok asszonyt és Leene urat, mint az egyetemes Lánc képviselőit az ifjú Gnózisban. Hogy most teljes mértékben aktivizálódjon minden mágikus feltétel, ahhoz ezt közösen alá kell támasztaniuk, tökéletes ígérettételükkel.

Ahogyan minket hármunkat elfogadott a Szerzet, és megkaphatjuk áldását, szükséges – különösen a szent munkának ebben a stádiumában –, hogy Önök elfogadjanak minket az időközben elvállalt mágikus konstrukcióban: hogy e heves tűz által az új láncszemet szilárdan hozzákovácsoljuk a lánchoz, és így biztosítva legyen a Gnózis előrehaladó megnyilvánulása.

 

Ha velünk akarnak jönni, legyenek szívesek felállni!

Elfogadják a gnosztikus múltat az élő jelenben.

A jelenben ismét bizonyítani fogják a múltat és meg fogják védelmezni.

A Nagyok között lévő Háromszor Nagy nevében.

 

Ámen.

A bűn jele

Jan van Rijckenborgh

 

Elmondtuk mennyire fontos, hogy létrejöhessen egy erős és pozitív kapcsolat Önök és a szent Testvériség előttünk haladó, utolsó láncszeme között. A kapcsolat egykor csupán negatív összeköttetés volt, s különböző lelkiállapotokban és sajátos irányulásban jutott kifejeződésre, amely egy adott pillanatban elvezette Önöket a Szellemi Iskolához. Szeretnénk közösen megvizsgálni e negatív kapcsolat természetét és okait, hogy ebből levonhassunk néhány elutasíthatatlan következtetést.

Egy kérdéssel kezdenénk: miért volt és van meg még most is vitathatatlanul Önökben e belső, ösztönző törekvés az Iskola és a Gnózis felé? Miért érdeklődnek a Rózsakereszt, a szent Grál és a katárizmus iránt? Esetleg azt felelik: „Szüleim vezettek erre az ösvényre, s talán vérörökségről van szó.” Az is lehet, hogy önkéntelenül így válaszolnak: „Érdekel!” Vagy: „Számos tapasztalat után a Szellemi Iskolában találtam valódi otthonra!” Az is megtörténhet, hogy valaki így felel: „A Gnózis megérintett és hívott engem… válaszoltam.”

Még sok más felelet lehetséges, de mind semmitmondó, a lényeget nem magyarázza meg, és csak megállapít. Nekünk pedig világosan látnunk kell, hogy mi vezetett el bennünket az Iskolához. Csakis a tiszta, leplezetlen valóság segíthet rajtunk.

Mikrokozmoszuk örökkévalósági életre hivatott, és már több ezer éves út van mögötte. Már sok személyiségnek nyújtott hajlékot, s minden személyiség hátrahagyta saját emlékkönyvét az aurikus lényben. Az emlékek összessége, ez a teher, tevékeny mágneses erőáramként jelentkezik a mikrokozmosz minden újabb lakójában, tehát bennünk is! Ez az erő vezetett bennünket az ifjú Gnózishoz!

Mire következtethetünk ebből? Arra, hogy mikrokozmoszunk előző személyisége szembesült a háromszoros Gnózissal, és valamilyen módon reagált rá. Az aurikus lényünkből kiinduló mágneses ösztönzés egy nagyon őszinte erő. Teljesen önműködően, vak sors módjára működik. Mihelyt szabaddá vált az út és – mint e természetből születettek – reagálunk rá, erőáramként árad ki. Ebben tehát nekünk a legcsekélyebb érdemünk sincs! Az Önök Iskolában való jelenlétének kizárólag tudományos okai vannak.

Amikor közeledtek a Szellemi Iskolához, talán küzdelemben volt részük és nehézségeket kellett legyőzniük. Mindez a közönséges természetösztön és az Önökben ható karmikus ösztön normális dialektikus összeütközésének a következménye! Ez a karmikus ösztönzés nem ritkán, esetleg naponta olyan helyzetekbe hoz minket, melyeket a hétköznapi, természetes életkörülményekkel nehéz összehangolni. Jól jegyezzék meg, hogy bár karmikus ösztönzésük Önöket elkerülhetetlenül a Gnózis irányába vezeti, mégsem mondhatják, hogy a Gnózist újfent megkapták! Önök mind tisztán természetes ösztönzésre jöttek az Iskolába, mikrokozmikus múltjuk valamely feljegyzése miatt. Hasonlít ehhez az atommagkutatók természetes ösztönzése, akiket hajt valami az atombomba előállítására. Nem kellemes dolgokat mondunk. Ezelőtt sohasem beszéltünk erről, nem fedtük fel Önök előtt. Ám a hivatottak egy csoportja – Önök hivatottak – kell legyen oly merész, hogy szembenézzen a valósággal, hogy szemtől szemben meglássa azt.

Ha elfogadtuk ezt a valóságot, akkor mélyen be kell hatolnunk az igazságot takaró fátylak mögé. Azt kérdezzük tehát Önöktől: ha a mikrokozmoszuk előző személyisége gnosztikus élményekben részesült és látta a megszabadulás ösvényét, akkor hogyan lehet az, hogy Önök itt vannak? Vagyis inkább: mit keresnek még itt? Ha a gnosztikus ösvény egyetlen élet során kivezetheti Önöket, és általa megvalósíthatják magukban a Szellemlélek-újjászületést, akkor miért vannak itt?

A felelet kézenfekvő. Mikrokozmoszukban élő elődjük látta ugyan az ösvényt, ismerte és sokat ki is próbált belőle – tehát a szent Grál közvetlen közelében élt, de valami miatt nem ismerte fel az ajándékba kapott szépséges lehetőségeket. Igen, mikrokozmikus elődjük nagyon közel élt a Tao-hoz, nagyon közelről tapasztalta a nagy Lélegzetet, s ez eltörölhetetlen nyomot hagyott az aurikus lényben, ami most is bizonyítja magát mágneses sürgetés formájában. Mindennek itt, az Ariége völgyében kellett elhangoznia, s hamarosan az is világos lesz, hogy miért. A valóság pedig szerénnyé, nagyon szerénnyé teszi majd Önöket, mert az ecsetelt helyzet bizonyosan nem alkalmas arra, hogy bárki is büszkélkedhessen vele.

De térjünk vissza témánkhoz. Mikrokozmoszaink korábbi lakói, négy-nyolcszáz évvel ezelőtt, vagyis a történelmi szerzetek korában éltek. E szerzetekről elmélkedünk most, Gadal úr útmutatásával. Mikrokozmoszaink akkori lakói a régi katárok szomszédságában éltek; Sabarthez területén, a jóemberek földjén éltek. Esetleg Hollandiában, vagy Németországban, vagy Svájcban, ahol a Grál és a klasszikus rózsakeresztes szerzetek mély nyomokat és elévülhetetlen örökséget hagytak hátra. Ezek az elődök, akiknek a mágneses lélegzetéből most élünk, a régi szerzeteket vagy elárulták, vagy különböző módokon elutasították és megtagadták. A Gnózist közvetlen közelről ismerték és vizsgálgatták, de olyanok voltak, amilyenekre a Hegyi beszéd ezt mondja: bár érintettek, de Istent is meg a Mammont is akarták szolgálni; „érintettek”, akik a legfontosabb pillanatban letagadták a Világosságot, akik a veszély órájában saját testvéreikre támadtak.

Lássák maguk előtt ezt az igazságot! Mikrokozmikus tekintetben azok vagyunk, akik Urunkat a keresztre feszítették, elárult, elhagyott és megtagadott testvéreink személyében. Emiatt az ő ártatlan mártírvérük tűzként, mágneses, pokoli tűzvészként ég bennünk. Mert egy „megérintett” már sohasem szabadulhat meg egy ilyen mágneses, vérbeli jeltől. Önök érintettek! Egy „érintett” sosem szabadul meg a jeltől, melyet az adósság hagyott hátra a vérben.

Ilyen „érintettek” vannak most a veremben, amelyről Johann Valentin Andreae ír Christian Rosenkreuz alkémiai menyegzőjében; az „érintettek”, a kárhozottak verme ez. Tény, hogy ezzel a helyzettel semmiképpen sem dicsekedhetünk! Aki látja a Világosságot, akit egyszer eltalált a Világosság és mégsem jön, azt a Világosság megjelöli; viseli Hermész tüzének stigmáit, az adósság jegyét. Az ilyen soha, sehol sem talál nyugalomra; nem lel nyugalmat, amíg nem segítenek rajta. Kik? Azok, akiket egykor elárultak, megégettek és megkínoztak a Szent Grál szeretetéért.

A jel, melyet Önök viselnek, reagálásuk erre az adósságra nem más, mint összeköttetés a Szent Grállal; a Szent Grál öröksége. Sohasem szabadulhatnak tőle. Csak két út áll a rendelkezésükre: vagy tovább gyötrődnek e tűzjellel – az adósság tüzével – az elhalás vermében és szítják a pokol, a harag tüzét; vagy az isteni örökhagyók irányvonalaihoz igazodnak és beteljesítik azok végső akaratát.

Hogy pedig ezt megtehessék, hogy elnyerjék az ehhez szükséges állapotot, ők jönnek el Önökhöz, és segítőként Önök mellett vannak. A Grál jele, az adósság vérjele így változhat Önökben és Önök által Szent Grállá, tökéletes megváltássá. A gyűlölet lángja és a kimondhatatlan félelem emésztő tüze miatt mikrokozmoszunk a legnagyobb mélységbe süllyedt. Ám a Gnózis mindig eljön a megbélyegzettekhez a múlhatatlan Szeretet tüzével: az ő eleve elrendeltjei hozzánk közelednek, hogy felvonjanak minket a Szeretet kötelékeivel.

Aki ezt megérti, az végtelenül szerénnyé, rendkívül csendessé válik, oly csendessé, hogy számára Isten Szeretete úgyszólván hallható, észlelhető lesz. Válasza pedig így hangzik majd: „Magamtól és magam semmi sem vagyok. Ó, Gnózis, kegyelmezz nekem, bűnösnek!” Az ilyen lény többé nem harcol elkeseredetten, hogy megragadja a kötelet; a Szeretet kötelét egy bizonyos órában leeresztik hozzá. Aki ekkor megragadja, teljes lényével, teljes szeretetével, át minden félelmen és természetösztönzésen, az átmegy a hídon, és azt a világító kötél mentén bevezetik a Szent Grál országába.

Testvérek, a leleplezésnek és a bemutatásnak e kijelentéseit azért intézték Önökhöz, mert most, kivétel nélkül mindannyiójuk számára eljött az a bizonyos óra! A múlt Szeretetköteleit a jelenben ismét leeresztik Önöknek! Azok pedig, akiket mikrokozmikus elődeik elárultak és megtagadtak, az örök Szeretet szavaival üdvözlik Önöket:

 

Jöjjetek, szeretteink, jertek közelebb!

A menyegzői terem készen vár.

Atyátok szeretettel int felétek.

Jöjjetek, ideje már!

A Szent Grál öröksége

Jan van Rijckenborgh

 

Ha a jelenlegi Szellemi Iskola tanulója a szó mélyebb értelmében e létállapot igazi tanulójává akar válni, akkor először is az előzőekben megbeszélt negatív kapcsolatot kell tudatosítania, ha szeretné, hogy a pozitív reakció – amihez mi a Gnózist hívjuk – egy adott pillanatban megmutatkozzon. Minden tanulóban dolgozik egy mágneses sürgetés, mely az aurikus lényéből ered, mely nem hagyja nyugton, szüntelenül tevékenységre sarkallja a „pusztulásnak ama vermében”, amelyben találja magát. Olyan ez, mint a fehér izzásig hevített kemence, hatalmas tűz, amely nem emészti el a lényét, hanem megőrzi életét, hogy őt szakadatlan keresésben tartsa.

Most már tudjuk, hogy a bennünket nyugtalanító tüzet azokból a gnosztikus érintésekből kifejlődő mágneses feszültségek okozzák, amelyekre mikrokozmoszunk előző lakói eddig negatívan reagáltak. Egyfajta feszültség alakul így ki az emberben, melyet „adósságnak” is nevezhetünk. Nem más ez, mint feldolgozatlan, koncentrálódott világosságerő, olyan, személyesen felhívott világosságerő, melyre téves, sőt, hibáztatható viselkedéssel reagáltak.

Ez a dialektika, a szükségrend, vagyis a haláltermészet rendkívüli csodája. Az emberiség különböző stádiumokban és változatos fokokban önmaga teremti meg az adósság hatalmas, mágneses feszítő erejét, amely elől nem menekülhet. És Önök tudják: a bűnt a vezeklés követi. Ez természetes és logikus fejlemény, hogy megmeneküljünk az adósság okozta feszültségektől. Ezért foglalatoskodik mindenki azzal – figyeljék csak meg! –, hogy megtalálja azt a viselkedésmódot, amely lélektanilag a lehető legközvetlenebb és legjobb módon teszi lehetővé a számára, hogy életét ezen karmikus nyomás mentén juttathassa kifejezésre. Így cselekedvén, újra és újra megkísérli megteremteni a nyugalom és elcsendesülés pillanatait, amikor kissé kifújhatja magát.

Meg kell tanulnunk meglátni, hogy számos ember abszurd és képtelen viselkedése abból adódik, hogy enyhíteni szeretné ennek az adósságnak a nyomását. Amikor a „bűn és bűnhődés” kérdéseit járjuk körbe, egészen a dolgok mélyére kell hatolnunk. Akkor valószínűleg meg fogjuk érteni, hogy egy ember bűntudata, valamint a mód, amellyel azt gyakorolja, határozottan erősítheti az adósság okozta feszültségeket. Ne feledkezzünk meg a pszichológiáról sem. Emberek csoportjait vezetik így feneketlen szakadékok mélyére, egyik pokoli körből a másikba, míg el nem érnek egy áthághatatlan határt. Szinte az egész emberiség az adósság és a bűnbánat problémájával szembesítő tapasztalat stádiumában áll.

Barátaim, mi a legsúlyosabb bűn? Az emberek, népek és fajok ebben a témában a legkülönbözőbb véleményeket vallják. Bizonyos azonban, hogy ez a sokféle vélemény – a megfelelő pillanatban – abban az egyetlen belátásban fog találkozni, hogy a legeslegsúlyosabb adósság és teher az egyetemes Világosság ellen elkövetett bűn. A bűn okozta feszültségnek ez a végső és a legmélyebb állapota. Ezért mondja a Biblia: „A Szent Szellem ellen elkövetett vétkeket nem lehet megbocsátani.”

Miért nem? Mert a legutolsó és legmélységesebb pokoli körön túl lélektani értelemben nincs már semmi. A haláltermészetben az adósság és bűnbánat különböző fokozatain haladunk lejjebb és lejjebb, míg el nem érjük a nadírt. Ebben a nadírban születik meg az az elviselhetetlen küzdelem és nyugtalanság, melynek oly sok nézetét ismerjük úgynevezett civilizált országainkban. Sokan pedig visszafordulnak. A nadírból megpróbálnak visszatérni a régi lakóhelyekhez: a pokoli terekhez, mert még nem ismerik, vagy nem akarják megmászni a tisztulás hegyét. Így mindig a legmélyebb ponthoz esnek vissza. Ekkor oly nagyon fölerősödnek az adósság okozta feszültségek, ezek oly mértékben válnak elviselhetetlenné, hogy megszületik a felismerés: csak egyetlen kivezető út van, a tisztulás hegyének a megmászása. Meg kell ragadni a kötelet, a Szeretet kötelét. Be kell tölteni a Szent Grál örököseinek utolsó akaratát, mint ahogyan már szóltunk erről.

Feltehetnénk a kérdést, miszerint: szükséges-e, hogy az ember itt, a haláltermészetben bejárja az összes pokoli kört a nadírig, magára vegye a bűn minden nézetét? Nos, erre valóban szükség lenne, ha a haláltermészetben nem folyna semmiféle gnosztikus munka! Ám a Grál örökösei lejönnek hozzánk, és a világosság kezét nyújtják azoknak, akik eléggé tudatában vannak az adósságuk okozta feszültségnek. Így valósul meg a pozitív kapcsolat. Akármilyen legyen a helyzet ebben a pillanatban, ez a helyzet azonnal alkalmassá válhat arra, hogy Ön bejárja a megszabadulás útját. Ne azt kérdezzék hát, hogy süllyedhetnek-e ennél lejjebb, hanem határozzanak: Most válaszolok az érintésre! A Grál érintésére!

Létezik a Világosság érintése, mely a dialektikus természetben ezt a nyugtalanságot és a fent leírt negatív kapcsolatot okozza. De létezik a Szent Grál érintése is.

A Szent Grál egy világosságerő-koncentráció, és ebben az egyetemes Lánc minden fivére és nővére részt vesz. A Grál a századok folyamán egy intenzív megszabadító rezgés mérhetetlen koncentrációjává vált. Ez az egyetemes Krisztus szidérikus vére. Egy oly erős feszültségi tér, melyhez semmi sem fogható. Kehely vagy szív szimbolizálja, melyből az élő vér folyik alá.

Ez minden idők Gnózisának összegyűjtött, rendelkezésre álló kincse. Ebből a kiapadhatatlan gazdagságból merítenek, hogy Önöket mindannyiójukat boldogokká és örömtől sugárzókká tegyék. Ez a katárok kincse, a rózsakeresztesek kincse és a Grál kincse. Ez az egyetemes lánc ereje, a maga teljességében. Ugyanezt a kincset bocsátották az ifjú Gnózis rendelkezésére is, és ez a kincs arra is szolgál, hogy Önöket is mind gazdaggá, mérhetetlenül gazdaggá tegye! Ez a Grál öröksége!

Röviden: ez az egyetemes Szerzetlánc Napja, egy folyton növekvő sugárerejű Nap. Ha a Lánc elfogadott egy ifjú Gnózist, és az így felvétetett a rendszerbe, akkor átadhatja ezt a naperőt annak, aki vágyik rá:

 

Ez az újjászületés ereje,

a léleknövekedés ereje,

az arany menyegzői ruha megjelentetésének ereje,

a papi szolgálatot lehetségessé tévő erő.

 

Az Önökért vállalt mágikus munkában odanyújtották Önöknek a Grált, átadták a Kegyelem nyílt Szívét, megkapták a pozitívan megszabadító erőt. Önök megkapták és elfogadták a Grál örökségét. Megváltoztak, és most a tetteikre várunk.

A megbánás útja

A. Spoel-de Pril

A papsereg széles árja,

nagy sereglet összegyűlt

a Templom rózsakertjében,

a katárok ősi földjén.

S döbbenettel hallja

– Mint távoli ekhót, tompa

 morajlást –

az Istennel és emberrel szemben

nemrég elkövetett árulást…

A Perfektek tiszta szeretete,

 az áldozatban hűeké…

Ó, kegyelem! Nézd fájdalmunkat,

bűntudattól átjárt szíveinket.

 

Ekkor, a rózsalelkek lánca,

meghitten összekapcsolódva,

a Tűznél szilárdan

eggyé kovácsolódva,

élő szalagként fogja át a gránitot,

 a nehéz sziklába vájt ösvények

 mentén felemelkedik.

Ó, Szellem csodája…

Minden szívet legmélyéig

meghatott a magasztos ünnep:

végső kiengesztelődés…

meglelt láncolat.

 

A bűnbánatnak hosszú az útja,

de betölti a Rózsák éneke,

ez az út átszeli a régi katárföldet

, az áldott,

az Istennek szentelt vidéket.

Érinthetetlen,

tökéletes rezgése betölti

az égboltot kristálytiszta fénnyel

a mennyek legtávolabbi határáig.

Reménnyel telt szívek

a Kegyelem iránti teljes bizalomban,

az ifjú katár csoport jön,

hogy eltörölje az árulást.

 

Nehéz, könnyekkel telt szív,

megtörve bűntudatban és szégyenben,

– az én elveszett, elhagyott –

csendesen haladunk át

a hajdani „katakombákon”.

A „Renovában”

 mágikus kapcsolatban

egyesült rózsaszívekként

megyünk tovább

a régi „Katedrális”,

 a mártírok szent öröksége felé.

Kegyelemért esedezve

a Szentélybe így lépünk be.

 

És a világ méhének temploma

fogadja az egykori „Ifjú Katárokat”,

kik zárt sorokban sietnek

az óriási teremboltozat alá.

A földi forgatagtól távol

ragyog az örök Kegyelem.

Itt a bűnbocsánat, a megbánás

 gyümölcse.

A szeretetáldozat, a Szerzetlánc

ajándéka gyöngyhöz

hasonlatos könnycseppet,

 arany harmatcseppet szül.

Krisztusszellem! Megszentelés!

Íme a Szentek Szentje,

fölötte a Gnózis védelme,

szeretett örökség,

megszabadultak szeretetáldozata!

Mindennek teljes tudatában

értünk adták életük –

Ők: az Endúra igaz fiai,

hűen a Szent Úrvacsorához,

rendíthetetlen a hitben.

Hálatelten

meghajlunk Előttetek,

ó Grálnak Szerzete!

 

Áldott beavatottak,

akik a megszabadultak

országából jöttök,

a rózsakincs őrei,

 még egyszer eljöttetek.

Most, az idők végén

így szólíttok meg minden lelket:

az isteni Szeretetcsoda,

a Grál örök misztériuma,

 hogy a lelkek újra

rálépjenek a Felső Teremhez felérő

 fényes ösvényre,

ahol a jelen a múlttal egybekél.

 

Rózsakert leányai –

még anyagtestben rejtőző rózsák

 most felemelik szívüket.

 A lélek szárnyain

a rózsák illata

felszáll Isten oltáraihoz.

s az ősi „Katedrálisban”

megtisztult bűnbánatuk révén

fellángol a Tűz,

legyőzhetetlenül.

Tökéletesek Szentélye,

tebenned vagyunk!

Dicsőség Istennek!

 

Az elnéző Szerzet

felvesz Kegyelmébe.

Egész lényünk felkavarva,

tudatos bennünk az adósság

azokkal szemben, akik hűek a

Szeretet Istenéhez.

A megbánás révén, a hajdan

elkövetett esküszegést

most visszavették!

Hallgassátok, hogy dobog

a megszabadulás szíve!

Zengő hullámai

besugározzák a csend testét.

 

A most megszentelődött,

megtisztult rózsák

élő szalagja

leszáll, sugárzón,

a hosszú, göröngyös ösvényekre.

A lelkek énekelik

a rózsák énekét,

az Egység, a Szeretet,

 a Megbocsátás, Isten áldott

gyermekeinek énekét.

 

A Katedrálisból

végtelen nagy, arany rezgésű

felhő tárul elébük:

mint támaszadó erő,

mely vezet és oltalmaz

mind a Jó Végig.

A „Galaad” emlékmű

 

 

 

A „Galaad” emlékmű felállítása és felszentelése Jan van Rijckenborgh, Antonin Gadal és Catharose de Petri által Ussat-Ornolacban, 1957. május 5-én

A Szeretet Birodalmának kibontakozása

Antonin Gadal

 

Nagy örömmel és mélyen meghatva köszöntöm Önöket ma, 1957. május 5-én, az ussat-ornolac-i szellemi központban, hogy megéljük ezt a konferenciát, amely a jelenben összekapcsol minket a középkori, gnosztikus szépségekkel teli múlttal, a „Szeretet Birodalma” felvirágzásának győzedelmes történetével. Ez elődeinknek, a fenséges hit mártírjainak könyve, amely összeköt bennünket a tökéletesek nehéz beavatásával, a szent Grál csodálatos útjával.

Mindannak az emlékezete, ami oly drága számunkra, az egyiptomi misztériumoktól a Rózsakeresztesek, Katárok, Templomosok tiszta Gnózisáig terjed, Hermész Triszmegisztosztól az ifjú gnosztikus szerzetig, kelettől nyugatig, északtól délig.

Anélkül, hogy belemerülnénk a történelmi részletekbe, szeretnénk megnevezni és bemutatni azokat a helyeket, ahol e virágzás végbement. Ussat-Ornolac azon az útvonalon található, amelyen a római kor előtti népek jártak vándorlásaik során, mint például az ibérek és a föníciaiak; az óriási Aquitánia déli részén, tehát gallföld közepén található, két szép szellemi áramlat találkozási pontjánál, a görög bölcsek és a nem kevésbé bölcs druidák szellemi áramának találkozásánál; emellett pedig ötvenkét barlang, Sabarthez szebbnél szebb ékszereinek kellős közepén.

Tudjuk, mennyire tisztítóak a tágas, földalatti termek végtelen terei. Nagy hatással van az emberre a „Csend e pompás Iskolája”, valamint a tökéletes magány, mely oly csodálatosan alkalmas a meditációra, az Isteni felé irányuló, buzgó imádkozásra, de főként a megkülönböztető képesség kialakítására. Ez a megkülönböztetés az anyag dolgain való keresztülhatolásra és a szellemi nézet felé való fejlődésnek a szükségességére vonatkozik. Egyszóval, ez a hely csodálatosan alkalmas egy, a törvények szent ismeretén alapuló reformáció előkészítéséhez. Milyen törvényekről van szó? Azokról, amelyek minden természetre – természetesen az isteni természetre – vonatkozó evolúciót szabályoznak.

A természetes üregek és barlangok a legkorábbi időktől fogva mindig menedékként, hajlékként és a misztériumok hirdetésének helyeként szolgáltak minden országban. E föld alatti templomokat, katedrálisokat nagy tisztelet övezi, beavatóközpontokként pedig mindig tökéletesen betöltötték a feladatukat. Az ibérek, kelták, keltibérek, nyugati gótok, majd az első, apostoli keresztények váltották egymást e vidékeken, s készítették elő a talajt a katárizmus, a pireneusi katárok, az „aquitániai maneizmus”, az ősi egyetemes Szerzet számára: a Gnózis teljes kibontakozása, a tetőpont számára, melyet a tökéletesek értek el a Szellem Templomában. A Szellem győzedelmesen járta körbe egész Európát, elhintve vetőmagvait Franciaországban, Svájcban, Németországban, Hollandiában és a brit szigeteken is. Sajnos, a nyomában felébredt a gyűlölet, a harag és a kegyetlenség is, mindaz, amit a keresztes háborúk hoztak, az Inkvizíció, a börtönök, a száműzetések és a máglyák…

Ó, milyen hosszú a Szent Grál útja! Mennyi akadályt kell legyőzni! Mennyi bátorságra, mennyi türelemre, mennyi kitartásra volt szükség minden egyes lépésnél! Elviselni a rosszat, legyőzni szeretettel és uralkodni a szenvedésen. Türelemmel elfogadni az élet szakadatlan állhatatlanságát, az endúrában élni! Ez a sors vár minden lovagra, aki a Grált keresi!

De nincs öröm szenvedés nélkül! Az elégtétel a végén jön el. De micsoda elégtétel! Vége a rossz napoknak, a rossz helyét a Szeretet foglalja el. Több évszázados fátyol takarta el a középkori történetet: a Gnózis látszólagos megsemmisítését! De a Gnózis, a Szellem nem halhat meg! Bizonyság erre az Önök jelenléte ezeken a beavatási helyeken.

Mérhetetlen öröm számomra és mélyen meghat, hogy fogadhatom és köszönthetem itt Önöket.

  • Mélységes béke, szeretett testvéreim!
  • Mélységes béke, ismert és ismeretlen barátaimnak,
  • akik most jelen vannak, s azoknak is, akik ma nincsenek velünk!

Mi jobbat tehetnénk annál, mint hogy e konferenciát a Vigasztaló, a Parakléta oltalmára bízzuk? Fogadják hát Tőle Betlehem Szép Vigaszait!

A „Galaad” emlékmű felavatása

Antonin Gadal

 

A nagymesteri felavatás befejezése előtt hasznosnak véljük, hogy némi tájékoztatást adjunk az emlékművet koronázó négy kőről. Jól sejtik, hogy e gránittömbök számunkra magas szellemi értéket képviselnek. Mert ezek a kövek egykor odafent, a Betlehem-barlangnál számtalan jóember vonulásának voltak a tanúi, akik megtisztultak az anyag halála és a megújulás, a „szellemruha” felöltése révén. Ez volt az oltárasztal, mely előtt az új perfekt első alkalommal celebrálta a szolgálatot, ahová elhozta első új áldozati adományát.

 

Gránit, tűzálló kő, kristályosodási folyamat során formálódott a föld születésekor, keveredés nélkül, tisztán.

A Perfekt a tisztító ötágú csillagban, a Pentagramban kapta meg a konszolamentumot.

Ezt követte a lábmosás és a kosti6 felövezése.

A Rend Feje átkíséri a perfektet a „Misztikus Kapun”, a teraszon keresztül az Oltárasztalhoz vezeti.

Az Oltárasztal három lábon nyugszik… A perfekt első áldozata új megbízása előtt: anyagember, lélekember, szellemi ember. Így az emlékművet koronázó oltárasztal az örökös áldozat szimbóluma.

 

Ezután a következőket láthatjuk a szép „Galaad” emlékműben:

 

Az Öröklét nagy Körét, melyet tizenkét gránitkő alkot: az állatöv jelei.

A kifaragott Kocka: a tökéletesség, Krisztus, a négyes szám.

A Háromszög, melyet három gránitkő alkot: az Atya, a Fiú és a Szellem Háromsága.

Így 12+4+3 egyenlő 19; de az alapvető törvény szerint, mely kimondja, hogy mindennek a saját forrásához kell visszatérnie, minden számot a kilenc egész számhoz kell visszavezetni: így tehát a 19 (1+9) a 10-hez hasonló. Tíz pedig megint csak megfelel az Egynek, az Egységnek, tehát Istenhez hasonlatos, aki a három nézetű örök Egy.

A Minden-Egy a Teremtő, aki önmagából és önmaga által teremt.

 

Antonin Gadal jegyzetei a „Galaad” emlékmű felszenteléséhez

„Galaad”, a tanúbizonyság halma

Catharose de Petri

 

Az Ariége-völgyi „Galaad” emlékmű mély jelentősége és értéke csak nőtt a megépítése során. Akik e békés, átszellemült völgy szívében, az előző Szerzetek e múlhatatlan tanúbizonyságai közvetlen közelében rátekintenek erre az emlékműre, azok az Igazság tanúbizonyságával szembesülnek. E tanúbizonyság nem csupán egy hajdani gnosztikus Szerzet létezésének látható bizonyítéka, hanem egy ifjú gnosztikus Szerzeté is, mely ma igen élő és aktív. Ez az emlékmű jelképesen azt fejezi ki, hogy a Világosság Hármas Szövetsége, a Grál, Katárok és Rózsakereszt nem egyszerű elnevezés, hanem a múlhatatlan igazság tanúbizonysága. A Világosság Hármas Szövetsége mindig létezett, az idők kezdete óta van, és lesz a legtávolabbi jövőben is, igen, az öröklétig.

Azt kértük az előkészületek miatt Ussat-les-Bains-be utazó testvérektől, hogy építsenek egy egyszerű emlékművet, mely az előttünk most oly jól ismert jelképet ábrázolja: kört, négyzetet és háromszöget. Lapos felületű kört képzeltünk el, rajta kocka, ezen pedig egy szidérikus kő. A munkatársak kérésünkre Gadal úr elé terjesztették tervünket. Gadal úr elgondolkozott a terven, s csoda történt. Hivatottnak érezte magát, és felajánlotta, megadta nekünk az engedélyt arra, hogy a kocka felső négyszögén – szimbolikus koronaként – elhelyezzük a Betlehem-barlang szerves részét képező oltárasztalt.7

E mögött az oltárasztal mögött teljesítette az új perfekt első szolgálatát, amikor eljött Betlehembe, hogy megélje beavatását. Minden „perfekt”, minden „tiszta” mélyen őrizte lelkében a Betlehem szentélyében átélt magasztos órák szent emlékét. E jelképet, ezt az ősi szimbólumot vehettük át Gadal úr kezéből, az Ussat-les-Bains-i barlangok őrizőjétől mi, az ifjú gnosztikus Szerzet.

Az ifjú gnosztikus Szerzet ezzel az Ariége-völgyi emlékművel azt bizonyítja, hogy korszakunkban ő is valóságosan, ténylegesen az „építkezés négyzetén” akar állni. Mi, tanulók, mindannyian elhozzuk adományunkat ehhez a megvalósuláshoz, és az Elődök egyetemes Lánca nem kevésbé valóságosan válaszol erre áldásával. Így olvad egységbe, egy tökéletes „létezéssé” a múlt és a jelen.

Az emlékmű belseje, ahol az egység és az egyetemesség szimbólumaként egyesül a múlt és a jelen, az alábbiakat tartalmazza:

  1. egy ólomdarab Montségur várának tetőzetéből;
  2. egy kő a „Betlehem” barlangjánál állt épület leégett tetejéből;
  3. egy másik kő a „Betlehemnél” leégett tetőről;
  4. egy cserépdarab a „Templomok” műhelyeiből
  5. a „Nagy Temetőben” talált meteorit
  6. és 7. két lapis ex coelis, vagyis két igen különös természetű kő. Az „égi kő” szidérikus természetű kő, meteorit; a lapis ex coelis azonban ofitkő, erők kikristályosodása.

A múlt eme attribútumait maga Gadal úr helyezte el a kocka közepébe. Így nyújtották át az ifjú gnosztikus Szerzetnek a Gnózis legendás kincsét.

A Teremtés könyvében a következőket olvassuk (31,43-55):

  • Lábán azt felelte Jákóbnak: A leányok az én leányaim, a fiúk az én fiaim, a nyáj az én nyájam, minden az enyém, amit látsz. De tehetnék-e most már bármit is a magam leányaiért, vagy a fiaikért, akiket szültek?! Azért jöjj, kössünk szövetséget egymással, az legyen a tanú köztünk. Ekkor fogott Jákób egy követ és fölállította azt szent oszlopként. Majd ezt mondta Jákób a hozzátartozóinak: Gyűjtsetek köveket! Azok köveket szedtek, csináltak egy kőrakást és ettek a kőrakásnál.
  • Azután elnevezte azt Lábán Jegar-Száhadútának, Jákób pedig elnevezte Gal-Édnek. Lábán ugyanis ezt mondta: Ez a kőrakás a tanú köztünk! Ezért nevezik Gal-Édnek, mert ezt mondta: Az Úr tartson szemmel bennünket, amikor mi nem látjuk egymást! Majd ezt mondta Lábán Jákóbnak: Itt van ez a kőrakás és a szent oszlop, amelyet emeltem köztem és teközted. Tanú ez a kőrakás és tanú ez a szent oszlop, hogy sem én nem megyek át e kőrakás mellett tehozzád, sem te nem jössz át e kőrakás és e szent oszlop mellett énhozzám rossz szándékkal… Majd áldozatot mutatott be Jákób a hegyen, és meghívta hozzátartozóit áldozati lakomára. És miután ettek, a hegyen töltötték az éjszakát. Másnap reggel fölkelt Lábán, megcsókolta unokáit és leányait, és megáldotta őket. Azután elment Lábán, és visszatért lakóhelyére.

Barátaink, a Földnek így lett átnyújtva egy tanában és mágiájában tisztán katár örökség, azaz a halál anyagának átadtak egy tiszta anyagot, a földi földbe kardot döftek. Ezáltal a kard így a világot és az emberiséget egy megítélő erővel kapcsolja össze, egy összetöretéssel, minden jövendő gnosztikus testvériség javára.

Minden lélektest, tehát a Szellemi Iskola éteri teste is, fényt áraszt ki, mágneses pólusainak irányában, s így magához vonzza azt, amire kivetített fénynyalábja irányul. Ebből következtethetünk arra, hogyan növekszik naggyá egy világosságerő a születés barlangjából, a földi földből, s hogyan ragyog föl a megnyilvánulás egén az ötágú csillag, az ötszörös lélek éteri ruhája, s így a Szellemi Iskola ötszörös éteri teste is. Ekkor megmutatkozik, hogy létezik-e a születés barlangjában élet, az egyetemes Haza keresése, vagy a régi, vízszintes kígyótűz uralkodik és tartja fenn magát továbbra is benne. Ha a betlehemihez hasonló csillag ragyog, csúcsa az egyetlen, egyetemes, isteni élet felé néz, akkor a Bölcsek, a hajdani gnosztikusok elindulnak a Szellem kelő napjának országából, mert látták felragyogni a csillagot a mágneses sugártérben! Örömmel és hálásan pillantják meg egy igazi, ifjú gnosztikus Szerzet belépését, haladását és felemelkedését a föld megszabadultjainak országába!

A mágneses sugárzások megváltozhatatlan törvényei szerint az ifjú gnosztikus Szerzet megkapja a Szellem aranyát, a halhatatlan lelkek Szerzetével való kapcsolat tömjénjét és a Szellem-Lélek tökéletes megszabadulásának mirháját. Az ifjú gnosztikus Szerzet ezen az alapon kapta meg a Nagymesterség királyságát. A bölcs… az öreg pátriárka volt, aki nagyságát az alázatával bizonyította! Így vált lehetségessé Betlehem Békéjének teljes tudatossággal való megünneplése. Sem túl korán, sem túl későn, hanem a megfelelő lélektani pillanatban, az utolsó próba pillanatában.

A lángoló ötágú csillag ragyog a szent étertérben. A Gnózis kegyelme jelen van, vezetik a hétszeres Szent Szellemtűz lángoló sugarai. Ma, tanúbizonyságot teszünk Önök előtt erről az Élő Testről; s szeretnénk ennek a tudatára ébreszteni Önöket! Mert az ifjú gnosztikus Szerzetnek mostantól fogva el kell érnie érettségének fokát, ki kell bontakoznia örömben Istenért és az emberiségért, az Önök tökéletes közreműködésével és közreműködése által.

Beléptünk egy rendkívüli, életbevágó jelentőségű időszakba, a beteljesülés időszakába! Minthogy erre az emberiség nem készült fel, és csupán zűrzavart képes megvalósítani, nyilvánvaló tényként vehetjük, hogy eljött a végső idő, az elfajulás ideje, az ítélet ideje: ebben a viharban minden összetöretik! Valóban el fognak jönni ezek a fájdalmak. Azonban, barátaim, láttuk, hogyan tud épp most közbelépni az egyetemes Szeretet e hatalmas ereje, hogyan képesek még sokan – az ítélet áramlatával együttműködve – a helyes módon átalakulni, hogyan képes ez a Szeretetáram számtalan lényt megmenteni a biztos pusztulástól.

Egy egészen új kezdet napja jött el! A mindenségben új sugárzás tör utat magának, és árad ki erre a bolygóra. Minden további nélkül, ez a bolygó összeomlását jelentené! Ez a sugárzás azonban nem a pusztítás szándékával jön, hanem egyszerűen az isteni Tervet akarja megvalósítani, amely maga a Szeretet. Ezért mondja a hetedik sugár Angyala: „Várjatok, míg meg nem pecsételjük a mi Istenünk szolgáit az ő homlokukon!” Ezt a Jelenések Könyvének 7. fejezetében olvashatják. Helyes és intelligens cselekvéssel, teljes belátással sokat lehet tenni a világért és az emberiségért, például, ha felfogjuk azokat a hatásokat, amelyek közvetlenül kiáradnak az emberiségre. Ezt az üdvös munkát egy előkészített, jól irányuló csoportnak szánják.

Képzeljük el, hogy mi együtt képesek lennénk egy ilyen erőállomás létrehozására. Akkor az erő teljes bőségében kiáradhatna a Szellemi Iskola mágneses testében és minden szervében, az egyetemes Szerzetlánccal való kapcsolatunk által. Ahol az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája és munkásai erőtlenségük miatt még kudarcot vallanának, ott az egyetemes Szerzetlánc közvetlenül közbeléphetne. Egy hatalmas, hasonlíthatatlanul nagy erejű, hétszeres sugártér ölt formát az élő jelenben, és a feladatot gyengeségünk ellenére nagy erővel véghez fogja vinni.

Ily módon a különféle vízszintes tevékenységekhez hozzákapcsolódik egy függőleges áram: Jézus-Krisztus keresztje, a győzelem keresztje! De ez csupán a kezdet! Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ezeknél nagyobb dolgokat is fogtok cselekedni!” Mert az ifjú Gnózis mágneses sugárterében és minden benne lévő dologban ragyogni fog a Szellem-Lélek megszabadulásának a gondolata, ezt követően felragyog az Istenterv, teljes tisztaságában, igaz rendjében, végezetül pedig felragyog a tiszta vallás. Minden hazugság, minden rágalom, minden csalás egyszerűen lehetetlenné válik e hatalmas mágneses térben, amelyből mindezeket száműzni fogják. Az eredmény pedig nem lehet majd más, mint a Béke Országa!

 

Hozzon nagyszerű feltámadást az egész emberiség számára a Megszabadulás keresztje, a Szeretet keresztje! A Galaadra, a tanúbizonyság halmára helyezett kezünkkel, cselekedeteink eszközével erősítjük meg hűség, szeretet és áldozatígéretünket az ifjú gnosztikus Szerzet, az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája felé, hogy a segítő és vigasztaló balzsam megszentelődjön bennünk az időben és az örökkévalóságban! Ezt a győzelmet kívánjuk egymásnak kölcsönösen az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében!

 

 

7 Pontosabban: a Lovagok barlangjában – ez a nagy terasz előtt található –, a Betlehem-barlang irányában.

A szent emlékmű

A. Spoel-de Pril

 

Ariége csendes völgye,

szívében hordja a testamentumot:

régi katárok szent vérét

– e zengő lángadományt –

az egykori mártírok örökségét,

kik azóta a legfőbb Jóhoz

emelkedtek fel…

A hajdani beavatóhelyen

emeltetett az Emlékmű:

az oltár, hol múlt és jelen

egybeforr a Hétvilágosságban.

 

S a Kör, az örökkévalóság jele

hordozza az építés Négyzetét,

az ifjú katárok mágikus művét,

hol Betlehem barlangjából

a Beavatottak oltárasztala

a lángoló Háromszöget rajzolja.

Halljátok, mint zeng

a gazdag múlt hatalmas hangja

a völgyben újra:

„Lásd, mi régen volt,

ma megelevenedik.

Mert a Gnózis műve

mindig megmarad.”

 

Ott, a régi völgyben

áll a mi szent Emlékművünk.

Szent mantrák által

szétárad Fényereje

a jelenlegi világéterben.

E cselekedet szent mágiája által

és a Háromszög tüzében,

újra megszületik a kapcsolat

Egyiptom jelével, a piramissal.

Grál, Katárok és Rózsakereszt,

a Testvérlánc Hármas Egysége.

 

Magasan az Ariége völgye fölött,

Trónol a sas elhagyott fészke,

Ó, Montségur…! Ó, megégett rom…!

naptól fogva rezgő hullámokban

árad a vér kiapadhatatlanul.

A megújult éterek

megtisztítják az óriási völgyet,

spirálvonalban emelkednek

az Emlékmű,

a mindenség szívén

épült jelzőtűz felé.

 

Ussat-les-Bains sur l’Ariége,

földi éjszakában a kegyelem helye;

az Emlékmű beragyogja

az egész vidéket

legyőzhetetlen erejével.

Isten fensége határtalan.

Szelleme századról századra

éberen őrködik, s újra megépíti

a mindenki által látható Jeleket

Neki szentelt emberkezek által.

Az új Reggelben

állnak e Jelek,

a Gnózis Birodalmának

rendíthetetlen őreiként.

Az ifjú Gnózis

 

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri 1953-ban, a nemzetközi „Renova” Konferenciahelyen, a hollandiai Bilthovenben

A gnosztikus tudat kifejlődésének folyamata

 

Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri

 

Az a folyamat, melyet a múlt gnosztikus szerzeteinek perfektjei, avagy tökéletesei küzdelmek közepette átéltek, klasszikus folyamat. Érvényes ma is és érvényes marad a jövőben is. A Gnózis minden tanulója szembesül ezzel a folyamattal. Éppen ezért szeretnénk beszélni a Tökéletesek Rendjéhez tartozók létállapotáról, pontosabban annak első fokairól.

 

Mikrokozmoszukban két mágneses égbolt volt eleven: a közönséges mágneses égbolt, az aurikus lény hetedik nézete, és a hatodik mikrokozmikus égbolt. Ez azt jelenti, hogy a hetedik aurikus nézet mágneses rendszere teljesen összekapcsolódik ezzel az oly különleges állapottal, melyet „jánosi járműnek” is neveznek. Mindannyian ismerik Keresztelő János ösvényét, mely a pusztaságon vezet keresztül.

 

A Keresztelő útjának tetőpontja a Jézussal, az Úrral való találkozás. Ott, a Jordán partján, az ösvény legmélyebb pontján szemtől szemben állnak egymással. A természetszülte tudat pontosan ebben a pillanatban „tűnik el”, törlődik a személyiségből, s a lélek, az élő lélek, az ember Jézus újra átveszi a tudat lángját. Ekkor a hatodik aurikus nézet mágneses égboltjának sugarai lépnek működésbe a Rend ifjú fivérének vagy nővérének a főszentélyében. A lélek él és a Szellem belépett a lényükbe. Megünnepelték Betlehemüket.

 

Az isteni hang mostantól tökéletesen beszél a lényben és magából a lényből, mialatt a régi lipika8 erői csupán a személyiség fenntartásához vétetnek használatba, ameddig az új lipika még nem tudja biztosítani ezt a folyamatot. Ennek következtében a Rend új tagja képes lesz igen tárgyilagosan észlelni saját dialektikus egének fényeit. Valóban, gyakorlatilag megszűnt benne minden érdeklődés e világ dolgai iránt, testileg és a szó szoros értelmében „ezen a világon van, de már nem ebből a világból való”. Teljesen tárgyilagosan tisztán képes tehát szemlélni a világ és az emberiség lipikáját, s minden mozgatóerejét, az alaperőket és a jelenleg ható erőket egyaránt. Össze tudja őket hasonlítani a hatodik szféra, a hatodik interkozmikus szféra, a „Szent Föld” erőivel, amelyekről Hermész Triszmegisztosz beszél; azon erőkkel, amelyek befolyásolják a dialektikus rend világát és emberiségét, tehát amelyek a végső napot sürgetik, és végül meghatározzák az apokaliptikus események kifejlődését.

 

Így az új ember, aki még a régi, János-emberi, természetszülte lakóházban él, sokféle cél szolgálatára válik alkalmassá. Felvétetvén az egyetemes Láncba, elviszi Urunk, Jézus Krisztus üzenetét a többi emberhez, a legsötétebb éjszakába. A szolgálat mezején marad tehát, a nagy megszabadító munka szolgálójaként, amelyet a Gnózis mindig vállalt és mindig vállalni fog e világon.

 

Ezért szeretnénk megvizsgálni János Apokalipszisét, mert ebben egy ilyen munka képét látjuk. Valóban, a Jelenések Könyvének egésze igyekszik szimbolikusan leírni a legtökéletesebb gnosztikus módszert, az elejétől a végéig, a gnosztikus tudat, a gnosztikus megszabadulás kifejlődésének folyamatát. Ebben a könyvben leírják, hogyan találkozik Keresztelő János Páthmos Jánosával, a Másikkal. Egy adott pillanatban a Másik, az egyetemes Szerzet nagymestere „teljes pompájában” ott áll a jelölt előtt. Ezzel a szembesítéssel egyidőben az ifjú testvér felvétetik az egyetemes Gnózisba. Ettől a pillanattól kezdve megtestesíti a Tökéletesek Rendjéhez tartozó testvér típusát, akiről a Jelenések Könyvének 1. fejezete szól. A továbbiakban arról olvasunk, hogyan kap megbízatást ez az újonnan megszületett munkás. A „hét ázsiai gyülekezethez” kell fordulnia; hét levelet kell megírnia nekik. Figyelmeztető, feddő, ugyanakkor azonban vigasztaló levelet is. A Rend testvérének tehát először is egy hétszeres tevékenységet kell kibontakoztatnia. Olyan tevékenységet, amely egyúttal minden későbbi eseménynek az előkészítése is.

Az „Ázsia” fogalomnak számos jelentése van. Különösen azokra utal, akik még a dialektikus természetből lett testben élnek, ezen belül különösen azokra, akik természetben születettségük ellenére egy sajátos jegyet viselnek magukon. Itt az olyan emberekre utalnak, akik hét típusba csoportosíthatók, a Gnózisra fogékonyak hét csoportjába.

 

Annak idején, 1946-ban a Dei Gloria Intacta című művel kezdhettük el ezt a munkát, amely határozottan kimondja, hogy ez a könyv kizárólag azoknak szól, akik emlékeznek elveszett fiúságukra, az elveszített Hazára. Ezeket ellenállhatatlanul hajtja valami a keresésre. Keresik a Világosságot. A vonatkozó magyarázatot megtalálhatják a Dei Gloria Intacta bevezetőjének hatodik szakaszában. A hét ázsiai gyülekezetnek írt hét levél a jelenlegi élettér hét embertípusának szól, hogy felkészítsék őket arra, aminek el kell jönnie, és el fog jönni a dialektikus területeken, valamint mindarra, aminek el kell jönnie a hazavezető út megtalálására törekvő ifjú Szerzetet illetően. Ezért tárja fel az Apokalipszis mindazt, aminek el kell jönnie és alakot kell öltenie, valamint azt is, aminek a hét gyülekezet csoportján belül kell kifejlődnie.

 

Ezek a kinyilatkoztatások egy mennyei látomás magyarázatával kezdődnek: Isten, a fenséges előtt mennyei lények zengik ujjongva dicséretüket. Az Ő kezében zárt könyv van, a Hét Pecséttel lezárt Könyv. A Dei Gloria Intacta kiadása után a modern Szellemi Iskola szintúgy folyamatosan közli kinyilatkoztatásait. Hosszú éveken át tette közzé tanításában és irodalmában a szent jövendő dicsőséges célját, a feltámadási térhez vezető út nagyszerű célját, amit ezen kívül, amennyire csak lehetett meg is szilárdított több száz tanuló lényében. Megmagyaráztuk nekik az út mikéntjét és miértjét. Többször felolvastuk önöknek a Hét Pecsétes Könyvet, s olvassuk továbbra is. Megismertettük Önökkel a mennyei jelenéseket. Mindannyian tudjuk azonban, hogy nem elég olvasni és hallgatni, mert ez csupán az irányt jelöli ki, az általuk meghatározott célra való irányulást. Maga a cél a fontos, a Rózsakereszt életre keltése és a hatása! Nos, a hét pecsét felnyitása éppen erre vonatkozik.

De ki meri kinyitni a Könyvet? Mely halandó dialektikus teremtmény képes erre? Persze, senki sem! Meg is fosztottak az ezt illető illúzióktól bennünket! Mégis azt írja a Jelenések Könyve, hogy egy halandónak sem kell félnie, mert az Atya Fiának, a trónon ülő Fiának van hatalma, hogy megszabadítson minket. Egy kimondhatatlanul hatalmas sugártér ragad magával mindent és sürget a beteljesülés felé, melynek megszabadító ereje minden lépésüknél kíséri Önöket. A Jézusban, az Úrban aláhanyatlott és Vele együtt feltámadott újjászületett lélek, a Szellemmel egyesült újjászületett lélek előttünk – énközpontú emberek előtt – megy az Üdv ösvényén.

 

Ezért beszéltünk Önöknek az egyetemes Gnózisról, a nagy boldogság isteni erejéről, a Világosság Fiáról. Ám ennek megvalósítása érdekében a Gnózis felé kell fordulni. Ez az oka annak, hogy mi, a Gnózis tanulói, Őrá irányulunk, ezért határoztuk el, hogy Pistis Sophiává válunk. Ezért jelenik meg most a bárány, az élő lélek, aki egymás után hat pecsétet tör fel. A tömeg pedig ujjong!

 

Azonban, testvérek, a hat pecsét feltörése nagy csapásokat zúdít az emberiségre. Minden tanulónak belső és külső élete tekintetében is, hatszoros összetöretést kell elviselnie. A legrettenetesebb összetöretést kétségtelenül a hatodik csapás hozza, mely kiárad a jelöltre. Megértik, hogy ma délelőtt nem elemezhetjük mind a hat csapást. De olvassák csak el figyelmesen e csapások leírását János Jelenéseinek Könyvében, és győződjenek meg valóságáról a saját életük kapcsán! Akkor megtudják, meddig jutottak el e folyamatban, min jutottak már át, melyik szakasz közepén vannak jelenleg, s mitől hátrálnak még vissza pillanatnyilag. Magától értetődik, hogy a Gnózis minden tanulója egy összetörő folyamatban áll. Hat pecsét nyílt így fel Önök felett, és mi felettünk.

 

Végül eljön a hetedik pecsét ideje, közeledik a befejező fázis. Ez mindig kritikus pillanat minden gnosztikus szerzet fejlődésében, hiszen a hetedik pecsét felnyitása hatalmas folyamat, olyan dinamikus, oly hatalmas erőkiárasztás követi, hogy előtte az Úr minden szolgáját meg kell jelölni a homlokán. Ezért olvassuk az Apokalipszis elején, a 7. fejezetben, hogy a hetedik sugár angyala így kiált: „Várjatok!” Hat testvérének kiáltja ezt, akik már kiárasztották a hat sugarat az emberiségre, és most be kell teljesíteniük a hetedik szakaszt is. Így szól a Jelenések Könyve 7,3: „Ne ártsatok a Földnek, … amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit”, s ezzel azt akarja mondani, hogy a lélekalakulás elvének, az új tudatállapot alapjának minimális fokon meg kell lennie a szívben és a fejben, különösen a negyedik agyüregben.

 

Itt az úgynevezett lángoló „háromszögtűz” kifejlődésére utalunk, melyet a máj, a lép és a szívszentély képez. Szükséges, hogy e háromszög hatásos elevenséggel bírjon a jelöltben, s ez az jelenti, hogy a szív igen finom természetű asztrál sugárzásokat vonzott be, hogy új erő emelkedjen fel a háromszög csúcsáról, és betöltse az egész főszentélyt. Amikor a főszentélyben ragyog a tüzes háromszög, akkor valósult meg a lélek kifejlődése. Ekkor megvan az új tudatállapot alapja, és kinyílhat az arany rózsa. Ez alatt az előkészület alatt, és ezt követően áradhat ki a jelöltre a hetedik sugár.

 

Önök mind megtapasztalják és fel fogják ismerni azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája tett meg Önökkel az utóbbi években, hogy minden tanuló homlokára ráhelyezzék az Emberfia jelét, az előudvar tagjaival és az Ifjúsági Műben végzett munkától kezdve a Lectorium Rosicrucianum legmagasabb nézeteiig. Hatalmas munka fejlődött ki az Iskolában. Ezért eljött a hetedik pecsét felnyitásának az ideje. Hat angyal lép előre, mind trombitát tart a kezében. A hat angyal először más alakban tűnt fel, most azonban mind a hat visszatér. Új ítélet arany ragyogása jelenik meg. S a hat angyal megfújja trombitáját, és nagy sugárerők szabadulnak fel a dialektikus világmindenség egészében. Biztosan értik, hogy itt hat nagy erejű, gnosztikus emanációról van szó, melynek célja egy újabb összetöretés.

 

Ezek a sugarak mind összefüggésben állnak az ember tizenkétszeres testszerkezetével. Idegrendszerének együttese tizenkét nézettel rendelkezik. Gondoljanak a tizenkét pár agyidegre, melyek a főszentélyből kiindulva az egész testben szétoszlanak. E tizenkét nézet közül hatnak pozitív feladata van, a másik hatnak negatív. Hat kisugárzásnak tehát bizonyos hatása lesz a tanulóra, míg a hat másik kisugárzás megerősíti a már megkezdett folyamatot. Ezzel azt szeretnénk mondani, hogy az egész idegrendszernek, tizenkét pár agyidegével, a jánosi folyamatra kell hangolódnia. Ezért kell egy tizenkétszeres összetörő folyamatnak lejátszódnia. Mindenekelőtt az ötödik és a hatodik trombitáló angyal okoz igen kemény tapasztalatokat, melyeket sáskahaddal és a pokol rémítő lovasaival szimbolizálnak. Ezek a szimbólumok a jelölt lélegzőterének asztrális nyugtalanságait ábrázolják.

 

Végül meg kell várni az utolsó trombitaszót, amelyet hét földrengés jelez. E hét földrengés jelentése rejtély marad. A hét sugár szent tudományára vonatkozik. A Hétszellem érintéséről van szó, ami egy későbbi fejlemény előjele. A jelöltnek először is le kell nyelnie egy „nagyon keserű ízű könyvecskét”. Ez célzás arra a legmélyebb pontig menő alászállásra, amelyet minden jelöltnek át kell élnie küzdelemben és magányban. Azután – folytatja az Apokalipszis –, arra kötelezik, hogy mérje fel a szent város határait. „Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat; de a templom külső udvarát hagyd ki, és ne mérd meg, mert megadatott a pogányoknak, hogy a szent várost tapodják negyvenkét hónapig.” (Jelenések Könyve 11,1-2)

Így vetítette szemeink elé az ifjú gnosztikus Szerzet a Gnózis Királyságát Európában. Megmérte és felépítette Isten új templomát. Mindazok, akik a Gnózishoz tartoznak, megtalálták benne a helyüket. Ám az Iskola létrehozott egy menedéket munkaterülete egyik alapnézete számára is, nevezetesen az előudvart. Ennek az a feladata, hogy adott pillanatban hátramaradjon a dialektikus élettérben, hogy gyülekező helye legyen mindazoknak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak jönni.

 

Abban az időben élünk, amikor a gnosztikus Birodalomnak tökéletesen be kell bizonyosodnia az időben. Ez a Jelenések Könyve közepén Hallelújával kezdődik. De a természet minden eonja és ezek hordái hamarosan felkelnek és rávetik magukat Isten szolgáira. Két rémisztő állat jelenik meg, egyik a tenger felől, másik a szárazföld felől, hogy elpusztítsák az egész földet. Azonban, sajnálatos módon, az egész Föld leborul előttük és imádja őket! Az ifjú Gnózis műve nagyon lassan halad, fejlődése lelassul, miközben a világ dühöng és lóhalálában rohan a vesztébe. Az ifjú Szerzet Iskolája megjelenik korszakunkban, hogy megnyilvánuljon az új Birodalomban. Az elkövetkező időkben kemény támadásokat kell majd kiállnia. De e tapasztalatok során, melyek megfelelnek a természettörvényeknek és teljesen érthetőek, megszületik a Krisztus; más szóval, a lélek élővé válik mindazoknak a rendszerében, akik hűségeseknek találtatnak. A negyedik agyüregben meggyulladt láng egyre nő. Ez a láng megújítja a főszentélyt és az egész szervezetet, úgy, hogy adott pillanatban a Hétszellem teljesen beereszkedhet a rendszerbe. Így születik meg Jézus, a Krisztus. Így kapcsolódik össze a lélek a Szellemmel. A Fiú és az Atya Egy lett. Ezt pedig a hatodik mikrokozmikus kör egész mágneses égboltjának csodálatos felragyogása kíséri.

 

A továbbiakban a Sion hegyen megjelenik a Bárány, akit a megszabadítottak vesznek körül. A gnosztikus asztráltér megnyilatkozik az ifjú testvér számára. Önök megértik, hogy ez a fejlődés, ezek a sugárzások összetörnek minden akadályt. A Hétszellem sugarai, melyek szabaddá váltak az új lipikában, működésbe lépnek, hatni kezdenek a gnosztikus Birodalomban. E sugarak kiárasztják poharaik tartalmát a világra, a gnosztikus életre felkészült jelöltekre, így semmisítve meg minden dialektikusat. Sír és reszketve szorong minden, ami földi természetű, minden, aminek el kell tűnnie. De új Ég hasad, és dicshimnusz csendül fel Isten tiszteletére. Az ezeréves Birodalom kezdete ez.

 

Gondoljanak arra a képre, melyet az ezeréves Birodalom száma idéz: az Egyes számot három kör követi. Istenben teljesen fellángolt és megnyilatkozik a Világosság Hármas Szövetsége. Minden megpróbáltatáson keresztül, hatalommal ruházták fel a gnosztikus Birodalmat és a valóban gnosztikus embert, s most ezek tökéletességben léteznek. A feneketlen mélységet teljes egészében távol tartják a gnosztikus Birodalomtól. A tanuló, az Iskola és a Birodalom hatalommal nyilatkoznak meg a világban.

Azután, bizonyos idő múltán, behordják az egész termést és mindazt, amit vissza lehet vásárolni a földtől, és váratlanul bekövetkezik az utolsó megpróbáltatás: a mélység fenevadát eloldják az ő fogságából, és a Szentek táborára veti magát. De hogyan is lehetne másként, mint hogy a fenevad legyőzetik. Elkezdődhet a holtak feltámadása. Feltűnik és megnyilatkozik az új ég és az új föld. Nem csupán azok számára, akik a Tökéletesek Rendjéhez tartoznak, hanem azokban és azokért is, akik a gnosztikus Birodalomhoz tartoznak. A valóban Élők Rendjének műve ekkor ismét beteljesült.

 

Gondoljanak az Élő Testre! Gondoljanak a komoly tanulóságra! Ha Önöket valóban a Gnózis komoly tanulóinak lehet nevezni, akkor a „valóban élő” pecsétjét fogják viselni. Ha az új léleknek csak egy kis nyoma is található Önökben, akkor ahhoz a csoporthoz tartoznak, amely az Élő Test erejének védelmében áll. Ezért mondjuk, hogy az új ég és az új föld mindazok számára kibontakozik, akik a gnosztikus Birodalomhoz tartoznak. Így teljesedik be az igazán Élők Rendjének műve. Tehát elsősorban nem az a fontos, hogy ismerjük a teljes tanítást, nem is az, hogy teljesen a munkában nyilvánuljunk meg, hanem hogy viselkedésünket a gnosztikus törvényekre hangoljuk. Egyedül az a fontos, hogy életük valóban, igazán megfeleljen a Gnózis követelményeinek. A lényeg a viselkedés!

Gyors áttekintést adtunk a Jelenések Könyvéről, s így bemutattuk nagy vonalakban, mint az ifjú Gnózis Megnyilvánulásának Könyvét. Törekedjenek arra, hogy e csodálatos könyvet a szüntelen szolgálat kitűnő programjának tekintsék, egy olyan programnak, mely minden Gnózis alapját képezi. Szeretnénk, ha mélyen átéreznék, mennyire gyorsan halad az ifjú gnosztikus Szerzet e program irányvonalai mentén, az elutasíthatatlan győzelem felé. Megfigyelhetik önmagukon, hogy a fejlődés mely pontjánál tartanak. Önök is képesek megállapítani, hogy fiatal Szerzetünk a jelen pillanatig hű maradt-e megbízatásához, vagy pedig letért az ösvényről. Értsék meg jól, hogy aki hűnek találtatik, annak soha többé nem kell elkeserednie. Meg fogják szabadítani!

A Jelenések Könyvét úgy vizsgáltuk, mint a gnosztikus munka egészének szent tervét. Ennek egy részét már részletesen megmagyarázta az 1946. évi Dei Gloria Intacta című könyvünk. A Szent Szerzet egyetlen szolgálója, soha, semmikor sem tett egyetlen lépést sem az ösvényen kívül, munkálkodása során emlékezve az Apokalipszis végének nagy erejű szavaira: „Ha pedig valaki elvesz e prófétai könyv igéiből, attól az Isten elveszi osztályrészét az élet fájából, a szent városból és mindabból, ami meg van írva ebben a könyvben. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram, Jézus!” (22,19-20)

 

1958 októberében, a „Galaad” központ szentelésével egybeeső konferencián írtuk meg a fiatal Gnózis nagy könyvének aktuális oldalát, végig, az utolsó sorig. Most pedig egy lappal tovább léptünk! Gadal úr, az ősi Szerzet „nagyatyja” letette hivatalát. Az előző Szerzet összetörte az utolsó akadályokat, amelyek még elválasztották a tökéletes Élettől. Teljesen visszahúzódott, és a gnosztikus munka minden hivatalát átadta az ifjú Gnózisnak.

 

Ezért az új lap, melyet nyitottunk, még tiszta fehérségében áll előttünk, s e fehér lap, midőn majd ráírjuk új történetünket, nagyon különleges, rendkívül érzékeny természetű lesz. Az ifjú Gnózis számára új munkaidőszak kezdődik. Az eddig megismerthez képest teljesen más természetű korszak következik. Új erővel fogunk dolgozni, s ezt az új erőt Önök testileg érezni fogják.

 

Ebben az összefüggésben tájékoztatnunk kell Önöket egy személyes dologról. Ebben a pillanatban az egyetemes Lánc arra szólít fel minket, hogy ténylegesen, mint az ifjú gnosztikus Szerzet nagymestere és nagymesternője lépjünk fel. 1955-ben Hollandiában, a Renova templomban Gadal úr, az előző Szerzet pátriárkája mindkettőnknek átnyújtotta a nagymesteri tisztet; Önök közül sokan jelen voltak. Noha rendelkeztünk e nagymesteri címmel, eddig a napig nem vettük használatba, mert még nem jött el a megfelelő idő. Nos, e dolgokat illetően végleg lezárult mögöttünk egy szakasz, és az új erő csodás időszaka nyílik meg előttünk. Ennek következményeként, mint Szellemi Vezetőség, kizárólag mint Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri lehetünk ismertek köreinkben.

 

„Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!”

Testvérek!

A mi Urunk Jézus Krisztusnak Kegyelme, Szeretete és Ereje legyen mindnyájan ti veletek és rajtatok!

 

 

 

 

8 Lipika, a mikrokozmosz külső rétege; a mágneses égbolt, az ember formálta kis világ „ege”, csillagok, sugárzó mágneses pontok együttállásával.

II. RÉSZ

ANTONIN GADAL, A VILÁGOSSÁG PÁTRIÁRKÁJA

 

Antonin Gadal egy zöld Ozirisz szobrocskát tart kezében

Sabarthez, custos summorum

A föld mélységei

 

A föld mélyén – éppúgy, amint az ormokon –

 vannak helyek, hol megalázkodik az emberi hiúság.

 Ahol, ki a mélység leckéjét megérti,

 gyöngeségét s múlandóságát felméri.

 

A sziklaüregek békéjébe falazott világ,

 hol egykor féktelen zuhatagok hevültek;

elvarázsolt királyság, melyben körülfog a nagyság,

hol a kő Istenhez himnuszt áradozva dalol.

 

E helyeken, halandó, hallgatag légy: nézd, csodáld és gondold meg,

hogy termékeny szellemed, legszebb munkáid is

 semmik a csend eme virágai, a szerényen, rejtve,

fáradságosan dolgozó vízcseppek műve mellett.

 

Mert itt: minden szépség, igézet és csoda.

Ez a kővé dermedt, óriás ezüsterdő,

és a Katedrális, hol árnyékban szunnyadnak

sisakos gorgók, gigantikus orgonák.

 

Paloták, harangtornyok, kupolák rejlenek,

titkokkal teli tavak és áttetsző ívek,

kristálytemplomok, mikbe különös, isteneknek

tűnő bálványokat vájt egy buzgó szobrász.

 

Másutt, köröttetek, a meglengetett fáklya

óriásokat szül vagy gnómokat kelt föl,

egy holt Árkádia mítoszbeli pásztorait,

akik éjszaka virrasztanak fantomfalkáik fölött!

 

Ralph Parrot

 

Íme, ilyen benyomást keltenek neofitáinkban a barlangjainkban és sziklamélyedéseinkben tett látogatások, főképp Lombrives, a szépséges Katedrális tanulmányozása. Ezek a benyomások pedig fokozatosan gazdagodnak, ahogy ugyanezek a neofiták megismerik a történelmet, mélyen tisztelt szentélyeink egész történetét a Sabarthez hegyláncában… Ne feledjük, hogy Jézus különösen szerette a hegyeket. Isteni pályájának legjelentősebb cselekedeteit a hegyeken hajtotta végre. A perfektek, a tiszták, ahogyan isteni Mesterük, megtalálták itt Bethfagéjukat, Gecsemánéjukat, az Olajfák hegyét; Itt átadhatták magukat, csakúgy, mint Ő, a zavartalan szemlélődésnek, imának és meditációnak.

Vessünk egy pillantást régmúlt történelmi eseményekre… járjuk be a földet és időt, a beavatottak nyomán, akiknek bölcselete révén megszületett a Gnózis foglalata. Az út során csupán a hegyek hatását, a barlangok és üregek vonzerejét hangsúlyozzuk, melyek mindannyiójuk számára oly jelentősek voltak.

Hallgassuk Rámát, a nagy druidát, fényes pályája végén szólani: „Nem kérek a legfelsőbb hatalomból. Tartsátok meg koronáitokat… és tartsátok meg a törvényemet! Feladatom befejeződött. Beavatott testvéreimmel örökre visszavonulok egy hegyre. Onnan őrködöm majd fölöttetek. Vigyázzatok az isteni tűzre!” Visszavonult az Albori-hegyre, hogy hová, azt csak a beavatottak tudták. Azok pedig elmentek messze, kihordani a mester törvényét, a „Természet és a Nagy Lény titkait”, Egyiptomig és Occitániáig… Sabarthezig!

Később, időszámításunk előtt 3000 táján élt Kamsa király, Mathura városában. Az maradt fenn róla, hogy csak egyetlen álma volt, meghódítani egész Indiát: Káli istennő hű királya volt. Temploma egy sűrű erdő mélyén állt, egy hegy üregében; ez végtelen nagy, fekete üreg volt, mélyét senki sem tudta megmérni, bejáratát pedig a sziklába vájt kolosszusok őrizték. „A nagy tűzáldozat és minden Déva segítségül hívásának” korszaka volt ez.

Egyszer megjelent Dévaki szűz a „Meru-hegy lábánál, az Élet fájának árnyékában”. A pásztorok támogatták, Nanda pátriárka védelmébe vette. Azt mondják, Krishna is itt született. Krishna, a sugárzó, pásztoraival a Meru-hegy cédrusainak árnyékában élt. Hírneve elárasztotta egész Indiát. A Brahmanok Tanácsa megalakította körülötte „a remeték nagy Direktóriumát”. Védelmezésükre megépíttette Dwarka városát. Dwarka városának közepén állt a beavatottak temploma, melynek legjelentősebb része föld alatti és rejtett volt. A beavatás titkos volt.

Hermész Triszmegisztosz! Varázslatos név… a nagy misztériumok atyja, annak az Egyiptomnak a nagy törvényhozója, amely az antik világban igazi fellegvára volt a szent tudománynak, amely a legkiválóbb próféták iskolája, a legnemesebb emberi hagyományok menedéke és laboratóriuma volt. „Birtokolni az istenek titkát” – ez volt a beavatás célja; nem hiányoztak az ehhez szükséges eszközök. A csend iskolája, a meditáció iskolája, az ima iskolája, a szentély misztériumai, a halál misztériuma… egyedüllét, az ég végtelenjében, vagy elkülönítve a földalatti kriptákban, ez volt a hegyek szerepe, a kőegyütteseké, a föld alatti kriptáké, föld alatti áramlatoké.

A tanítványok itt elsajátíthatták az evilágtól való elválást, miközben felemelkedhettek „a mennyek körzetébe”. Megtanulták megérteni, hogy az anyag „a sziklaüreg végtelenségében”, a megkapó, földalatti csarnokok és hasadékok magányában fokozatosan elenyészik.

A szellem előzetes benyomást kap az anyagtól eloldozott életről. A Tökéletesedés útján tett előkészület ez, egyszóval, a megérkezés ez a Nagy Változás előcsarnokába. Ne felejtsük el, hogy a megszületés tényleg halál… ellenben a meghalás újjáéledés: a kezdet és a vég, az Alfa és az Ómega. Azért hangsúlyozom ezt ennyire, mert hasznunkra válik, ha megértjük a hermészi beavatás alapjait, ha régi perfektjeink nyomába szeretnénk eredni, ha be szeretnénk járni a folyosókat, termeket, barlangjaink és sziklaüregeink mélységeit, a Templomokat és a Katedrálist, hosszú, nehéz beavatásuk színhelyeit.

Az egyiptomi szentélyek, a misztériumok őrei, Théba vagy Memphisz, hatalmas kövekből rakott, roppant nagy építészeti egységek voltak, óriási, földalatti barlangok fölött. Mérhetetlen pillérekre támaszkodó, masszív ajtók zártak le hosszú folyosókat; sztélékkel és szfinxekkel díszített oszlopcsarnokok őriztek határtalan termeket, melyek végén templom állt, amely „a földalatti kripták bejárata volt”. Az ajtót Ízisz-szobor takarta el. Ülő helyzetben, térdén csukott könyvvel: az imához, a meditációhoz, az áhítathoz, a csendhez illő testtartás… Ízisz arcát mindig fátyol fedte. A szobor alatt ez az írás állt: „Soha egyetlen halandó sem fedte fel fátylamat!” Ez volt a titkos szentély ajtaja.

Nem követhetjük végig a novíciust hosszú beavatási útján; azonban örömmel tölt el, hogy szólhatok valamit az utolsó szakaszról. „Senki sem lépheti át Ozirisz küszöbét, csak ha áthaladt a halálon és a feltámadáson!” E mondat úgy zengett a leendő beavatott fülében, mint a harangok zúgása. „Elkísérünk a kriptába!” Ez mélyen a sziklába vájt terem volt, négy, szfinxeken emelkedő pillér támasztotta alá: az egyik sarokban „nyitott márványszarkofág”. Az adeptus befeküdt a szarkofágba, s ott maradt egész éjszaka, a tökéletes csöndben… Tagjait jéggé dermesztette a hideg; a halál fájdalmas érzeteket keltett benne… teste, anyaga mintha feloszlott volna, lényének éteri része azonban kibontakozott… Megértette, látta a reménykedés és a halhatatlanság lángoló csillagát kirajzolódni szemei előtt, s látta, hogy a csillag nem hagyja el a sírt, amely bezárja őt. A hernyó elhagyta anyagtestét; bábbá alakult át… Három nap múlva „a halott feltámadt a hierofánsok segítségével”. Megérett a tökéletes áldozatra, mely nélkülözhetetlen a szellemtest számára, hogy megerősítése után megkapja rituális megtisztulását és szentté váljon Ozirisz szívében. Mert a léleknek „tökéletes lélekké” kell átalakulnia, mint ahogyan a hernyónak is át kell alakulnia tökéletes rovarrá. Ezért mondja az egyiptomi „Halottaskönyv” 64. fejezete:

Az isteni és titokzatos lélek vagyok, aki egymást követő átalakulások révén, fáradságosan keresi útját a sötétség tartományain át.

Mózes, egyiptomi beavatott és Ozirisz papja, vitathatatlanul a monoteizmus megszervezője volt. Hosarsiph – Mózes első egyiptomi neve – Menephtahnak, II. Ramszesz nővére fiának volt az unokatestvére. „A templom fia” volt, mert annak oszlopai között nőtt fel. Diadalmasan haladt át Ízisz beavatásán. Egy nap azonban, miután hirtelen felháborodásában megölt egy egyiptomit, Madian templomába menekült, ahová sok szemita és arab járt, imádni Elohim Istent. Ez a Sínai-félszigeten, a sivatag, a Vörös-tenger közös határán volt. A Sínai-hegy egy csupasz, hasadékoktól és árkoktól szabdalt gránittömb volt. Szemközt egy alacsonyabb hegység, a Serbál sziklái, ezek is kopárak és vadak: hegyoldalaiban rézbányák tárnái, sziklaüregek. A két hegység között fekete völgy, gyászos kőhalom: a mélységes reménytelenség völgye…

Ide vetette a sors a Mózessé vált Hosarsiphot. A Sínai csúcsára érve egy üreg nyílása előtt találta magát. A barlang, melynek néhány gyéren növő terebintfácska őrizte a bejáratát, nem volt nagyon mély. Itt kapta meg a küldetését, s hallotta a hangot: „Vagyok, aki vagyok!” (Mózes 2. 3,14) Élete végén Mózes a Nébó-hegy egyik barlangjába húzódott vissza.

Jupiter és Apolló Görögországában egy nap megjelent egy királyi származású fiatalember, Apolló papnőjének a fia, aki még a vad, foltos bőrükre büszke bacchánsnőkre is hatni tudott. „Apolló fiának” nevezték. Elment Egyiptomba, a memphiszi papokhoz, és áthaladt misztériumaikon. Beavatottként az Orpheusz vagy Arpha nevet kapta, melynek jelentése „Világosság és Gyógyulás”, vagy: „aki a Világosság által gyógyulást hoz”. A Kaoukaion-hegyre ment, ahol a papok megmentőként fogadták. A Kaoukaion-hegy csúcsáról Orpheusz teljesen átformálta a Bacchus-imádatot. Megalapította Dionüszosz misztériumait, azaz „a fenséges igazságok tiszta Világosságának tanát”. A delphoi tanítványoknak szóló tanítást mindig egy szűk és mély, meredek sziklák övezte, titokzatos barlangokkal teli hegyszorosban adták át.

A delphoi templom! Ha valaki oda akart jutni, mélyen be kellett hatolnia egy magas hegyek között húzódó, kanyargós völgybe. Ez minden lépésnél szűkült, s a vidék egyre lenyűgözőbbé és egyre kietlenebbé vált. Végül az út egy meredek, vad hegycsúcsokkal koronázott, kerek völgykatlanhoz vezetett, egy valóságos tölcsérhez… A szoros mélyén hirtelen feltűnik Delphoi városa, mint valami sasfészek, szakadékok övezte sziklán, fölötte a Parnasszus két csúcsa. Ez volt Görögország legszentebb helye. Itt jósolt a Püthia… Az ifjú Theokléa Apolló papnőinek kollégiumához tartozott. Püthagoraszt nagy belső örömmel fogadta; Püthagorasz Püthia papnőjévé szentelte. Gondoskodott arról, hogy Delphoi papjaiban tudatossá váljon a küldetésük. A beavatottak fehér lakhelye egy domb tetejéről ragyogott le. Az egyiptomi beavatást példázó beavatás barlangokban zajlott, a Parnasszus számos barlangjában. „Boldog, aki átment a misztériumokon… Ismeri az élet forrását és végét!”

Azt mondhatjuk, hogy Püthagorasz – Görögország legnagyobb beavatottja – után Platón az eleusziszi misztériumokon keresztül a filozófia eredeti és egyetemes alapjait népszerű formában tette közismertté. Platónt elvarázsolták Szókratész tanításai, és ellenállhatatlanul magukkal ragadták a „Szép és a Jó magasabbrendűsége” felé – ennek alapján hozta létre „Akadémiáját”.

Beavatása Perszephoné földalatti küszöbénél ment végbe: a jövőbeli élet és a jelenlegi helyzet megértéséhez túl kell jutni „a halál birodalmán”, és szembe kell szállni a „sötétséggel”. Itt is földalatti folyosók, kripták, mélyen fekvő, kör alakú termek… A Tökéletesedés útja: megigazulás, rituális megtisztulás, szentté válás…

Így jutunk el végül, teljesen természetesen szellemi központunkhoz: Ussat-Ornolac-hoz. Gondolatban kövessünk egy adeptust, aki épp végére ér beavatása nehéz éveinek „a Szellem földalatti térségeiben”… Olykor egyedül van egy mélyen fekvő teremben, teljes csendben, teljes sötétségben; máskor szintén egyedül, ám elmélyedve a meditációban, a földalatti barlang küszöbénél. E magaslati megfigyelőhelyről tekintetével magához tudta ölelni a számára aprónak látszó völgyet és tavat. Látta a szemközti hegyet; a lejtőkön elenyésző sziklák halmazait… Gondolatai visszaszálltak a legrégebbi korokig:

Közép-Ázsia természetes sziklatemplomaihoz, melyekről a régiek beszélnek;

az atlantiszi kor misztériumaihoz;

Solhoz és Lunahoz, a Nap és Hold hegyek mögül felemelkedő isteneihez;

a régi kelták misztériumhelyeihez, menhirekhez, üregekhez és kőzetképződményekhez;

az Alkotónak szentelt, virágokkal és forrásokkal teli sziklaüregekhez;

és az ősi szokáshoz, melynek alapján a hegyek belsejét mindig is a misztériumok szolgálatába állították.

 

Maradéktalanul megértette, hogy a legrégibb istentiszteletet is természetes vagy mesterséges barlangokban és sziklaüregekben gyakorolták, mert ezek kedvező helyek a mindenható, alkotó Lényeggel való találkozásokhoz.

A pireneusi Thabor

 

Szokásomhoz híven, elmentem a Betlehem-barlangba meditálni. Szeretek erőt meríteni szellemem számára azokból a jótékony hatású gondolatokból, melyeket perfektjeink látható tanúbizonyságai keltenek. Az ősi és szent Ötszög egykor megadta számomra a rituális beavatást, és boldogan készülök fel a Krisztusban való megszentelődésre, mely a Szent Grálhoz vezető út végső célja és jutalma.

Olykor, a szellemi béke eme pillanataiban megelevenednek bennem olyan régmúlt események emlékei, amelyek egykor mély benyomást keltettek bennem, most pedig nagy erővel és világossággal elevenedtek meg tudatom előtt. S az az érzésem, mintha csodás utazáson vennék részt, a többé vagy kevésbé távoli múlt igen kedves barátaival. Milyen csodálatos pillanatokat élek meg ilyenkor! Úgyszólván az újra átélése a beavató központokban egyszer már közösen átélt tanoknak és meditációknak! Mintha ismét szellemi kincsekkel árasztanának el!

Így történt, hogy amikor egy szent szombaton Betlehemben tartózkodtam, egy nagyon kedves barátom – aki évekkel ezelőtt távozott ebből a világból – jelent meg szellemem előtt. Engedjék meg, hogy ismét elmondjam, milyenek is voltak első benyomásai a pireneusi Thaboron át vezető sétánk során. Talán ismeretes, hogy a Pireneusok előhegységéről van szó, mely Ussat-Ornolactól húzódik Montségurig, a Szent Bertalanon át: ez a „Katárok útja”.

Megmásztam a pireneusi Thabort! Montségur vára a XIII. században az albigensek utolsó menedéke volt. Romjait már eltakarja a hófödte Szent Bertalan büszke csúcsa. Felértem egy olyan nehezen járható ösvényre, melyről e sziklás vidék parasztemberei, akik járnak rajta, kizárólag babonás tisztelettel beszélnek: a Katárok útja.

Az albigensek… A katárok… A katárok útja!

Ezen az útvonalon jártak azok is, akik a rejtélyes „katárok kincsét” vitték, melyet mások hiába kerestek az ösvény felett őrködő Montségur és Lordat várának romjai közt. Montségur öreg, tanyasi pásztorai gyakran meséltek nekem erről a kincsről, főként este, lefekvés előtt, viskóik konyháiban, amikor összegyűltünk a kandalló ropogó tüze mellett.

E föld egykor átkozott volt! III. Ince pápa heves szavakkal kelt ki ellene; keresztes hadjáratot rendelt el, hogy tűz és kard által pusztítsák el nyugat „eretnekeknek” bélyegzett híveit. Erre a felhívásra minden vidék válaszolt, hegyeink pedig megőrizték a harcok eltörölhetetlen nyomait, a harcokét, melyeket a vidékek bátor lakói vívtak vitézül hitük védelme érdekében. Az ezer és ezer albigenst elemésztő tüzek elhamvadtak, elfelejtették… sőt, megbocsátották azokat. Ám a sziklák elevenen őrzik emléküket! A tűz nyomai sötétebbnek, feketébbnek tűnnek az Ariége partjainál végződő barlangok bejáratának erős mészfalain. Milyen szép ez az állítólag átkozott föld! Szép, miként a sírok, melyeket ciprusok vigyáznak!

Lefelé haladok az Ariége felé, utat nyitva puszpáng- és rekettyebokrok, a krisztustövis mentén, az árnyas völgy számos birkanyája által simára taposott úton. Az út mentén különös kereszt vonja magára figyelmemet: kettős kereszt, a függőleges gerendán két vízszintes gerenda halad át, az albigensek keresztje! Nagyon elámultam! Ez a kereszt Franciaországban, és napjainkban! Meglepetésem még nagyobb lett Ussat-Ornolac hegyeiben.

Egy kissé lepihentem egy óriási diófa árnyékában, nem messze a kovácsoltvas kereszttől. Egy parasztasszony jött arra, hol maga után húzva, hol unszolva csökönyös szamarát. Keresztet vetett és mély tisztelettel imába merült… a törvénytelennek nyilvánítottak, a száműzöttek keresztje előtt! Nem sokkal később egy pap haladt arra, áhítatosan, tisztelettel levette kalapját és meghajolt… János, a szeretett keresztje előtt! Milyen csodás és rejtélyes e föld!

A történelmi elbeszélés szerint Montségur 1244-ben árulás útján a keresztesek kezére jutott, majd 205 perfektet, férfiakat és nőket, egy óriási máglyán megégettek. Mondják azt is, hogy körülbelül egy évszázaddal később 500 katárt – a „Három Templom” Lombrives barlangjaiba visszahúzódó utolsó maradékát – a toulouse-i főtisztviselő befalaztatott a katonáival. Így pusztították el az utolsó maradékot. Megmásztam a Thabor-hegyet és megkerestem e sírt a sziklák között. Megtaláltam…

Ariége barlangjai olyan impozánsak, hogy az ember beleborzong. Én magam is beleremegek; nem azért, mert félek, hogy nem látom viszont a fényes napot, nem! Hanem azért, mert tudom, hogy emberi csontokon lépek; s hogy minden szeretetteljes és tisztelettel vegyes figyelmesség ellenére, mellyel adózom őseink csonthalmai előtt, mindennek ellenére feszélyez az a kellemetlen érzés, hogy valamit eltaposhatok. A hegy, melyet a Katárok útja szel át, valójában egy szomorú múlt hosszú és fájdalmas temetése. Ornolac és Ussat barlangjai sírok.

Lombrives, a világ egyik legszebb barlangja, őrzi a befalazottak titkát. Homálya felséges kövületeket rejt, egy földalatti vízáram tompa zúgással üzen a mélység fenekéről. Katedrálisaink boltozatai nem ilyen impozánsak, mint ezek itt; a szem nem képes felmérni magasságukat. A tündéri termek falai a hangokat többszörös visszhanggal sugározzák vissza, mélyen és finoman. Az igazat megvallva, nem egyszer megborzongtam itt!

Lombrives szép Katedrálisában éreztem meg először kapcsolatomat és egységemet a földalatti világgal. Van egy német mese, melynek címe: „Az ember, aki elindult, hogy megismerje a borzongást”. Csak a „Mamelle” Terembe kellett volna mennie, melyet a Katárok Termének is hívnak, leülni a számtalan sztalagmit egyikére, és gyertyát gyújtani… akkor szíve összeszorult volna, amint meglátja a fenno penjado-t, a „Függő asszonyt”. Sohasem tudjuk meg, hogy e függő asszony Természetanyánk, a nagy művésznő remekműve-e, vagy hogy ez egy asszony megkövült teste-e… mennyi gyászos drámát őriznek szépséges termeink! Lombrives függő asszonya szép! Mégis botütésként ért, amikor először megpillantottam! Általa kaptam meg a barlangok keresztelőjét!

A Katedrális óriási terme egy több mint 80 méter magas, roppant kupola. Leírhatatlan benyomást kelt ez a mérhetetlen kőboltozat. A mennyezet elvész az áthatolhatatlan sötétségben, a víz hullik alá a sztalaktitokról, s a földön különös formákat hoz létre. Montségur szent kincsét Amiel Aicard püspök helyezte biztonságba; az ő szószéke uralja e fenséges termet. A falakon számtalan felírás, jelek és rajzok. Olyan rajzok, melyeket csak a szent fóliánsokon látni; a betűk azokra hasonlítanak, amiket megsárgult pergameneken találni; jelentőség nélküli nevek, katakombákat idéző jelek. Az öblös fal valamelyik homályos zugában egy jel vonja magára a figyelmemet: egy nyíl. A számos felirat közt ott egy kereszt, egy kettős kereszt: az albigensek keresztje! Kissé távolabb, mélyebben, egy másik jel, melyet akkor nem tudtam értelmezni, de később újra felfedeztem egy barlangban, melynek neve: „Sátán”!

A völgy másik oldalán lévő Sátán-barlang szép, de ijesztőnek, mogorvának találom, és minden közrejátszik e benyomás felkeltésében. Ussat Templomai fölött helyezkedik el, szédületes magasságban. A szél, miután lefújta a havat a nagy Pireneusokról, metsző hideggel zokog és üvölt. Közepén rettentő kő, gonosz és baljóslatú felirat: O M E D, jelentése: „Sátán oltára”. Egy másik részen borzalmas csontrakás, egy falszögletben pedig Szaturnusz jele. Mindennek talán a katár kincs kutatóihoz van köze, vagy a Bölcsek Köve után szaglászókhoz? Hiúságok hiúsága, minden csak hiábavalóság! Mi lelkesítette ezeket az embereket? A büszkeség? A fekete mágia?

A baloldali falon, egyetlen kereszt, csodás faragással, a két harántgerendás kereszt, a katár kereszt, egy dátum: 1753 és egy jelkép, egy kehely, a templomosok Grálkelyhe! Az albigensek, azaz a katárok, a rózsakeresztesek és a templomosok, másként és jobban mondva: az ő perfektjeik és tisztáik mágusok voltak. A legtisztább, legmagasabb Mágia tudói voltak, az egyiptomi misztériumok mágusai. Az aranyat, a Szellem és az isteni Szeretet aranyát imádták, nem pedig a bosszút és a földi aranyat! Azt mondták, „Isten Szeretet! Olyannyira jó, hogy maga Sátán is visszatér majd Tanítójához és Urához, vissza fog térni Őhozzá, aki az atyai kegyelmet megadja!”

Hízelgett vajon Sátánnak látogatásom a barlangjában? Minden bizonnyal, hiszen megengedte, hogy végigjárjam! Azonban – de hiszen mindig is semmirekellő volt – nem tagadta meg természetét, és mielőtt engedélyezte volna, hogy belépjek, megizzasztott és kifullasztott!

Fontanet barlangja, Fontane-la-Salvatge, Sabarthez minden barlangja közt a legrejtélyesebb és a legveszélyesebb. Boldog voltam, amikor látogatásom során nyilakat találtam, még ha egymástól gyakran jókora távolságra eső helyeken is. Öröm ezekben a földalatti, magas, széles, homokos aljzatú termekben sétálni. A külszín szüntelenül változik, feltárva a misztériumok varázsát. Ám az örömből szenvedés lesz, mikor a hőség egy kemencéhez válik hasonlatossá, miközben hason csúszva kell az érdes, sziklás talajon továbbhaladni, mialatt az ember orra alatt imbolyog a kézben tartott gyertya lángja, vagy mikor a sztalaktitok éles csúcsa felsebzi a fejet. A legjobb kép arra, milyen is az ismeretlen keresése! Mit számítanak a nehézségek és veszélyek!

Egyik nyíltól a másikig tájékozódva végül pompás, különféle formájú oszlopokkal teli terembe érkeztem. Középen, határozottan elkülönülve a többitől, vakító fehérségű sztalagmit. Ha gyertyám fénye rávilágított, mindig egy évszám tűnt föl rajta: 1848. Nocsak! 1848, a forradalmak éve! Kíváncsiságom és buzgalmam megkettőződött. Tovább! Elvarázsolt világba léptem, márványból és kristályból épült tündérpalotába. Ismét másznom kellett, a hőség nyomasztóvá vált. Ám megváltozott a külszín, kerek termet láttam, tekintetemet bántó, sértő felírással: „Sátán birodalma”! Alatta évszám: 1843, majd két aláírás és egy szívből jövő kiáltás: „Éljen a köztársaság!” E kiáltás 1843-ban! Mit vártak hát Sátántól e hely különös lakói? Aranyat? Aligha! Ornolac barlangjai Occitánia lerombolása és hanyatlása után minden kétséget kizáróan a halálnak szánt szerencsétlenek utolsó menedékei voltak. Az is kétségtelen, hogy az albigensek megőrizték vallási eszményüket, s hogy az egyetemes Szerzet nem halt meg. A Templomos Rend már nem létezik, a katárokat halálba űzték; a rózsakeresztesekről kijelentették, hogy törvényen kívüliek. De a Szellem nem halhat meg! A hamvak alatt mindig ott rejlik a tüzes parázs! A beavatottak ismerték „a szellemi naphoz történő fölemelkedést”. A szellemi nap mindig is ragyog a szépséges „Sabarthezi Köztársaság” lakóira!

Nagyon régen rajzolták a Grálkehellyel díszített kettős keresztet, de 1753-ban újrarajzolták. Milyen figyelemreméltó gondolat, hogy ezekben a barlangokban egy remete lakott, és különösen egyet választott ki közülük magának, amelynek három kijárata volt! Ez egyébként most is őrzi a „Remete barlangja” nevet. E barlang tetszetős, tágas és kényelmes egy remete számára; oldalánál a halál misztériumának három kis barlangja található: Kepler, Mès Naut és Ká. Ki merem jelenteni, hogy a remete nem csupán e Grálkehellyel ékesített keresztet rajzolta, hanem az 1753-as évet is feljegyezte különböző, általa ismert barlangok falára.

Hirtelen hagyta el barlangját, kevéssel az után, hogy a nagy francia forradalom megremegtette Franciaországot. Köztudomású, hogy volt a forradalomtól megrendített tömegben egy különös személy, aki cseppet sem volt finom a papokkal, ha találkozott velük. Minden ütésnél, amit rájuk mért, ezt kiáltotta: „Ezt a templomosokért! – Ezt az albigensekért!” Amikor pedig porba hullott XVI. Lajos feje, ugyanez a „bosszúálló” a nyaktilóhoz rohant, belemártotta hüvelykujját a szerencsétlen király vérébe, és felkiáltott: „Nép, keresztellek Jacque de Molay és a szabadság nevében!” Egy ember tehát, aki magát az albigensek és a templomosok bosszúállójává avatta!

A katár jellemmel összeegyeztethetetlenek az ilyen véres események. Mégis, egy láthatatlan erő ébresztette ezt, mert nem a „máglyák hamuja” volt-e ez, melyből a tűz újraéled?

Végezetül, minden magyarázat nélkül, soroljunk fel csupán bizonyos évszámokat:

1843 Sátán uralma!

1848 Öt évvel később Lajos Fülöp királynak el kell hagynia a Louvre-ot.

1850 Egy nemes feljegyzi a Remete-barlang falára: „Kicsoda Isten?”

 

Ami minket illet, ahelyett, hogy bármit is mondanánk e Legfelsőbb Lényről, őrizzük meg a csendet és imádjuk Őt! Nagy misztérium ez, és zűrzavarossá tenné az értelmünket! „Ahhoz, hogy megmondhassuk, kicsoda Isten, olyanokká kell válnunk, mint Ő!”

Alázatosan megismétlem: „Ahhoz, hogy megmondhassuk, kicsoda Isten, olyanokká kell válnunk, mint Ő!”

A pireneusi katár mozgalom eredete

 

Aquitániát a Loire-folyó, a Földközi-tenger, a Pireneusok és az Atlanti-óceán övezi. Az aquitánok ókori törzséhez tartoztak az aszkok, gaszkok, euszkok, eszkek, volszkok, vaszkonok, vakcének. Ezek a népek Krisztus előtt mintegy kétezer évvel hagyták el a Himaláját. Nyugat felé vivő vándorlásuk jelzőkövei a Kaukázus, Ida-hegye, Taurusz, Libanon és az Atlasz. Pátriárkájukat megemlíti a Biblia, a Genezisben (10,3): Askhenázt, Gómer fiát, Jáfet9 unokáját. Az Iliász is beszél egy másik Aszkenaszról: a hős Aszkenaszról (II. V. 862). Aszkánia Trója egyik szövetségese volt; városuk Aszkalon, istennőjük Aszkera volt. Az Atlasz-hegységtől kiindulva elfoglalták Spanyolországot, Nyugat-Ibériát. A Pireneusok felől elözönlötték Aquitániát, Itáliát, Galliát, a földközi-tengeri és az atlanti-óceáni szigeteket. Azt mondhatnánk, hogy Írország egy északi Ibéria, Skócia pedig egy északi Aszkánia. A „tengermenti részt” Albionnak vagy Angliának nevezték el. Aszkániosz Itáliában megalapította Albát (Albano Laziale), Róma „anyavárosát”. De már Vulkanusz fia, Gaszkusz is az Adventinuszi dombok barlangjaiban lakott, és harcba szállt Herkulessel, az ibériai tehénrablóval (Éneisz VIII.). Az aszkok a tűzhöz és a Naphoz imádkoztak. A Nap kultusz vezette őket az Ige és a Szellem vallásához. Sem kereszténységükben, sem pedig csillagkultuszukban nincs hivatalos papság. Az „Atya” volt a pap, hitük főpapja a pátriárka. Közvetítőként fellépő papi hierarchiáról nem lehetett beszélni.

Memphiszi Márk a IV. században ugyanazon az útvonalon érkezett, melyen annakidején az Aszkok. Márk a napszekér nyomában érkező Szellem kultuszát hozta (Sulpicius Severus, Chronica II, 40-51). Márk alexandriai volt, Origenész tanítványa. Szellemi családfája Ázsia hét gyülekezetéig eredeztethető vissza. Két pátriárkája volt: Páthmosi János és Bertalan; Bertalan Perzsia és India apostola. Iskolája, mely Montanusig nyúlik vissza (Kr.u. 141.), Máni, a Szellem, és az Ismeret, a Gnózis Egyháza lett, a Szeretet, a Parakléta Egyháza, tiszta, vagy megtisztított hajtás a gnoszticizmus hatalmas erdejében.

Memphiszi Márk elvitte tanítását Spanyolországba. Tanítványa pedig, Avilai Priszcilliánusz továbbadta azt Aquitániának. Prédikált az egész akkori Galliában, Hollandiában és Németországban. Priszcilliánuszt két intrikus érsek – Idax és Didax – vádjai alapján Maxime türannosz lefejeztette a németországi Trierben. Szellemi örökét Martin de Tours ápolta, s 382-ben hamvait ünnepélyes keretek között, imák és énekek kíséretében szállíttatta vissza Spanyolországba. Amikor Memphiszi Márk Spanyolországba érkezett, Itáliában I. Leó prédikált. Ő Pál fiának nevezte magát, amint Márk pedig magát Jánosénak. Vigilantius von Caliguri nem sokkal Priszcilliánusz halála után ellátogatott Itáliába, Palesztinába, Egyiptomba, felvette a kapcsolatot Sulpicius Severusszal, Nólai Paulinusszal, Jeromossal, Toulouse-i Exuperiusszal. Paulinus bibliai, újító tanokat prédikált a Pireneusokban. A bagaudák (a rómaiak ellen fellázadt gall parasztok) felkelésekor tűnt el. Priszcilliánusz és Vigilantius eltűntek, ám Egyházuk megőrződött a barbárok idején. Fölemelkedvén a gótok romjaiból, a Pireneusok szellemi lelke lett belőle. Toulouse Jaounáiban10 (Jaounák: az ún. „cantabres” nép fiai, akik a régi Spanyolországban éltek – a Gaszkonyi-öböl déli részén -, míg a rómaiak Kr.e.25-19-ben uralmuk alá nem vetették őket. – ford. megj.) öltött újra alakot. A Jaounák küzdöttek Nagy Károly ellen, aki rájuk akarta kényszeríteni a katolikus vallást, előidézve a Roncevaux-i tragédiát, s mintegy ötszáz éven át távol tartották a karoling püspököket a Pireneusok lábától.

Ez az Egyház az 1000. esztendőben még mindig létezett. Márk és Priszcilliánusz tanítványai gondoskodása alatt mind nagyobbak lettek a meglévő közösségek. Sőt, néhány tanítvány, mint például Urgeli Félix, ismét elindult a Priszcilliánusz által kijelölt úton Galliába és Németországba, noha ez a térség 800-tól már Nagy Károly uralma alá tartozott. 1008-ban Lisois megégetésével a „priscillianizmust” máglyára küldték Orléans-ban. A „vigilantianizmus”-t Gandolf személyében vették üldözőbe az Arras-i zsinaton (1025). A priscillianizmus és vigilantianizmus későbbi követője Valdo és Niketas. Spirituális értelemben ők is Páthmosról és Jeruzsálemből származnak.

Tehát az albigens mozgalom (e nevet a keresztesek használták) Máni és a Parakléta Egyházának egy fiatal hajtása. Máni a latin mens, avagy szellem szóból származik; ebből ered a Manes, Máni, manicheus. Nem keverendő össze – ahogy azt a zsinatokon szándékosan tették, hogy megszabaduljanak a katároktól vagy „albigensektől” – a „maneizmussal” és a „manicheizmussal”. Memphiszi Márk és Örmény Pablos nem Máni tanítványai voltak. Ők Montan katár mozgalmához tartoztak (Kr.u. 140), s az Alexandriai Iskolából érkeztek; előkelő származású emberek voltak. Az alexandriai teozófiát a görög világ legtranszcendensebb vallásos szintézisének, az ázsiait pedig az indiai kultúra legszélesebb körű vallásos szintézisének tartották.

E hatalmas utat bejárt szellemi áramlatok tovább terjedtek Ibériában (Spanyolország), a Pireneusokban és Andorrában, elérték Sabarthezt (Felső-Ariège), ahol 52 barlang és sziklaüreg nyújtott védelmet a híveknek, az üldözötteknek, és szolgált beavató központul a perfekteknek, tisztáknak vagy jóembereknek, a katár papoknak. A régi druida körök, melyeket még az ibérekkel keveredett kelták (keltibérek) emeltek a Pireneusok fennsíkjain, befogadták az első gnosztikus apostolokat. Ez hát az oka annak, hogy Sabarthez magas fennsíkjain a Szellem megannyi új hajtása indult növekedésnek: a katároké az Ariège-völgyében, a rózsakereszteseké a Sém völgyében, később a templomosoké a Vic-de-Sos völgyében és Montréal de Sos várában. A perfektek „Három Beavatótemploma” – Ussat, Ornolac, Bouan –, valamint az albigensek katedrálisa ma is látható, feltárul a csodálattal telt látogatók előtt.

Toulouse lett a szent és tiszta, mundino11 város. De az aquitániai katároknak nem ő adott nevet, ez a dicsőség Albit illette meg. A Lombers-i zsinat (1165) minden, a római dogmától elhatárolódó szektát elítélt, és albigensnek nevezett. Innen ered az „albigensek elleni keresztes hadjárat” elnevezés, hogy így álcázzák a kitűzött célt: a pireneusi katárság, és az aquitániai maneizmus megsemmisítését. A keresztes hadjáratok borzalmas epizódjai után, e kiterjedt aquitán vidék nem csak „teológiai hőskölteményekről”, hanem káprázatos asszonyok sorsáról is hírt adott a világnak. Ők Lampagie d’Aquitaine, Esclarmonde de Foix, Alzais de Carcassonne, Indi d’Alep, Mélissande de Tripoli, s mellettük fivéreik, a Szellem, a Vigasztaló előkelő lovagjai: Ramon-Roger de Foix (Katár Rolandnak is nevezték), Roger-Bernard de Foix (a Nagy), Loup de Foix, a perfekt herceg.

Ezekben az időkben jöttek létre a fontos központok: Béziers, Minerve, Lavaur, Montségur, Sabarthez! Ám, a kíméletlen kapetingek vaskesztyűs kezükkel gúzsba kötötték a leleményes, költői, lovagias, az eszményibe szerelmes Aquitániát. Így Occitánia Szeretet-Birodalmára századokra a feledés köpenye borult. Maga a Szent Grál mindig életerős, Krisztusban örökéletű útja az ősök nyomán halad: városaik, udvarházaik, sírjaik nyomán, a szentek barlangjain keresztül, és tovább a „szegény faidit”-ek (az isteni szeretet zarándokai) erdein át, harcmezőkön, a keresztesek útjait követve. A föld… s az ég megvesztegethetetlen tanúk…! Isten szeretet! Szép kiáltásuk hangja mindenütt beivódott Occitánia földjébe.

Ezért írhatta az occitán költő:

Te, ki láttad összeomlásunk,

Magadhoz öleled őket,

Az occitán Homéroszt s a katár főpapot:

Guillaume de Tudelle-t és Guilhabert de Castres-t.12

 

 

9 Jáfet Noé egyik fia.

10 Jaouna: a pireneusi baszkok, euszkok és ibérek ura, vezetője.

11 Mundino, occitán szó, jelentése: tiszta; a katár „tiszta”, „perfekt” kifejezéssel kapcsolatos.

12 August Fourès Napoleon Peyrat-nak ajánlott verse, akit okkal neveztek „Aquitánia kürtjének”. Guillaume de Tudelle a foix-i grófok udvari trubadúrja volt. Guilhabert de Castres neves katár püspök, az ornolac-i papság vezetője.

                  „A pásztor” vagy „Joana éneke”13

 

Quan lo boyer bén de laurar               Mikor a pásztor hazatér a mezőről,

planta son agulhada                           leteszi pásztorbotját

A,E,I,O,U                                               A,E,I,O,U

planta son agulhada.                          leteszi pásztorbotját.

 

Troba Joana al pè del foc                  Felesége a tűz mellett,

tota despandrolhada                          nagyon szomorú

A,E,I,O,U                                              A,E,I,O,U

tata despandrolhada.                         nagyon szomorú.

 

Sé n’ès malauta, digas-oc                  Beteg vagy-e, mondd,

té farém un potage                             készítek levest neked

A,E,I,O,U                                                A,E,I,O,U

té farém un potage.                            készítek levest neked.

 

Ab una rava e un caulet                    Répából, káposztából,

una lauzetta magra                            babér zsenge leveléből

A,E,I,O,U                                               A,E,I,O,U

una lauzetta magra.                           babér zsenge leveléből.

 

Quan serai morta, rebond-mé           Ígérd meg, mikor meghalok

al pus priou de la cava                      a barlang legmélyebb mélyébe viszel,

A,E,I,O,U                                              A,E,I,O,U

al pus priou de la cava.                     a barlang legmélyebb mélyébe viszel.

 

Met-mé les pès a la pared                Lábam a szikla falához helyezd,

lo cap jos la canela                            fejem a kő alá, honnan a tiszta víz csepeg,

A,E,I,O,U                                              A,E,I,O,U

lo cap jos la canela.                           fejem a kő alá.

 

 Tots los Romieux qué passarán       A zarándokok, mind, akik arra járnak

prendran aiga lustrada                      merítenek a szent vízből

A,E,I,O,U                                             A,E,I,O,U

prendran aiga lustrada.                    merítenek a szent vízből.15

 

Et diran, ‘Cal es mort ayssi              Azt kérdik majd: Ki hunyt el itt?

aco’s la paura Joana                        Ah, a szegény Joana az

A,E,I,O,U                                            A,E,I,O,U

aco’s la paura Joana.’                      a szegény Joana az!

 

 

13 „Joana” a Katár Egyház egyik elnevezése.

15 A „szent víz” a katár perfekteknek az a tiszta víz volt, amely a barlangok sztalaktitjairól hullott alá.

Az Alfa és az Omega

 

A Betlehem-barlang az oltárasztallal

A Szent Grál útja

 

A Pentagram

Fényes Pentalfa,

Mágusok csillaga,

Beth-oe-loïm,

Betlehem csillaga,

Panem super consubstantialem.

 

A föld alszik!

Odafönn tündöklöm…

A Halál peremén,

Az Alfa általam ragyog!

 

Csakugyan, Betlehemben az Ötágú csillag emelte fel a Szellem-Embert az anyag-ember fölé, megszabadítva az anyag emberét – miután megkapta a consolamentumot. Így tette szabaddá a magasabb rendű embert, a Krisztusban való megszenteltetés által!

Az ösvény fáradságos, kusza, melyet naponta tisztogatni kell, lépésről lépésre kell haladni rajta, nem úgy, mint angyalok, akik nem lehetünk, hanem mint egyszerű halandók…, ennek kell lennie célunknak és akarásunknak, hogy visszaadjuk az anyagnak szellemi hivatását, vagyis hogy a Szellem támasza, foglalata legyen!

Mindez csupán néhány szó. De micsoda meditációra van szükség ahhoz, hogy szoros kapcsolatba kerülhessünk a Legmagasságosabbal! Ez megnyugvást, felemeltetést hoz számunkra. Így születik meg végül a magasabb rendű ember, akit az ösvényen keresztül vissza kell vezetni Krisztushoz. Ezt követi a tökéletesedés, a tökéletesség által pedig a megszentelődés.

A jóemberek emelkedettek, „erősek” voltak, köznapi nyelven szólva. Fel kell ismernünk, hogy ezért volt óriási a szellemi aratás Nyugaton, a Szeretet Birodalmának szép időszakában! Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt annak érdekében, hogy hasonlóakká váljunk hozzájuk, hogy közelebb kerülhessünk az Isteni Mesterhez! Minden hencegés és a legkisebb becsvágy nélkül, szerényen, alázattal, olyan húslényekként, akik még vagyunk, várva azt a napot, amikor mindannyian Szellem-Testté, Szellem-Emberré válunk!

A Tökéletesedés útja „hosszú… és fáradságos”. A „lehetőség” előtt az akarat nyit ajtót! Ahol az akarat megvan, ott az út is megnyílik!

Isten Szeretet! Igen, a jóknak, az igazaknak, a Krisztus katharoinak! Azoknak, akik el tudják érni „Krisztusban való megszentelődésüket”… És, Önök megértik ezt, azoknak, akik teljesen természetesen, kérkedés nélkül, becsvágy nélkül, törtetés nélkül a szavakkal, fellengzős frázisokkal dobálózó tudálékosak fölé emelkednek… akik nem akarnak semmit se mondani.

A munka megszenteli az embert… tehát a munka mindenek előtt! Jó, ha az ember egyre inkább kiemelkedik a fáradságos munkából a spirituális élet felé; nem szabad azonban elfelejteni, hogy minden beavatás első foka a munka.

„A Szent Grál útja”! Felemelkedni… mindig szerényen. Oly csekélyek vagyunk, amikor felismerjük azt az Egyet, akit halhatatlannak tudunk egy ismeretlen világban! De, ha beismerjük tudatlanságunkat, lehetővé válik, hogy naponta e tudatlanság csökkentésén dolgozhassunk. Ez valódi nagysághoz, a körülöttünk lévő misztériumok helyes megértéséhez fog elvezetni minket.

Vallás? A szó nem sokat jelent. Lélekállapot? Igen! Mely a Semmiségben ide-oda keringő vallások, különféle állambölcseletek, anyagra irányuló gondolatok és emberi gondolkodásmódok fölé emel minket! Ez a Semmin is felülemel bennünket, mivel ismeretes előttünk a halál misztériuma. Ez pedig az isteni Mester misztériuma: az „Alfa és az Omega” misztériuma.

Krisztus Isten barátainak főként mennyei orvos alakjában jelent meg. A halhatatlan Terapeuta azért jött, hogy meggyógyítsa a bűnt, a világ e rákos megbetegedését. A perfektek megelőzésen alapuló orvostana, a „mélységes béke” a következőkből áll:

 

tökéletesen kiegyensúlyozott élet,

tartózkodás minden túlkapástól, még a szellemiektől és erkölcsiektől is,

a szellem tökéletes nyugalma,

a test nagyfokú tisztasága,

mindig azonos hőmérséklet, inkább kissé hideg, mint túl meleg, friss levegőjű és tisztán tartott lakhely,

szabályos, az étvággyal megfelelő arányban lévő, nem eltúlzott, de kielégítő étkezések,

egyszerű és tartalmas táplálék,

a munka kifáradás előtti elhagyása,

mértéktartó és szabályosan végzett testgyakorlás,

a túlhevülés vagy izgatottság elkerülése este, hogy az álomba merülést mindig a legnagyobb nyugalom előzze meg.

 

Röviden, tökéletesen szabályozott életvezetés, valamint a testi és a lelki tisztaság szeretete. Ilyen életmóddal elhárítható, és a legegyszerűbb, a legenyhébb gyógyszerekkel legyőzhető minden, gyengélkedés formájában jelentkező betegség. A katár jóemberek művészetének jelentős részét képezte a gyógyfüvek és növények ismerete. Ez a test orvostudománya; napi munkájuk az volt tehát, hogy ezt összekapcsolják a lelkek orvostudományával. A „Templomok”, az Önök számára ismeretes barlangok, számukra a lélek menedékhelyei voltak. A világ minden tájáról tömegével érkeztek zarándokok, a roumiouk, hogy „lelki betegségeikből” kigyógyuljanak.

A barlangok, a tiszták hajlékai egyúttal a Szellem „szent fürdőmedencéi” is voltak. Az érintettek részt vettek az agapékon, az őskeresztények szent étkezésein; megkapták a szentelt Kenyeret és az Úr Szőlőtövének Borát. A legfőbb szertartás, a „Béke csókja”, a Szent Szellem érintésének a jelképe volt.

Majd hazatértek, megvigasztalva…

János tana Krisztus igazi követőinek a tanítása. Csakhogy, jól megértettük, amit János meg akar magyarázni nekünk? A transzfigurációt és a feltámadást, mint a kereszténység megrendíthetetlen alapjait például jól elmagyarázta a Krisztus helyettese? Nyomatékosan a „magyaráz” szót használom, mert tudom, hogy ez az egyházi tudósok ezoterikájával semmilyen összefüggésben sem áll, s ellentétes a különböző területeken alkalmazott közkeletű „exotériájukkal”.

Krisztus isteni módon egységbe foglalta a múlt minden bölcseletét, és száműzte azoknak fejéből a jól ismert „semmit”, akik okosnak képzelték magukat. De ez az állítólagos semmi, a halálnak ez a misztériuma továbbra is rejtély marad azok számára, akik nem akarnak érteni. A katárok perfektje egyszerűen tudta: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” Ezért számára a szent Grál útja magától értetődő és egyszerű. Ezen az úton járva önmaga urává válik, engedelmes, magasabb rendű tanítvánnyá, anélkül, hogy ezt a nagyvilág előtt közszemlére tenné. Tartózkodóan minden szekta, vallás és politika fölé emelkedik. Ilyen a Krisztuson alapuló lélekállapot, és ez minden, amit mondani lehet!

Tudom, hogy Önökkel beszélhetek így. Önök átmentek egy megszületendő tudat minden aggodalmán; elértek ahhoz a pillanathoz, amikor újra meg kell találniuk a Szív Békéjét!

„Térjetek vissza a régi hagyományokhoz!” Igen, e régi hagyományokhoz, e nagyszerű, krisztusi szintézishez… Melybe, sajnos, még alig mélyedtek el azok is, akiknek két kézzel kellene azt szétosztaniuk! Ez mindenekelőtt arra a beavatásra érvényes, amely a „Krisztusban történő megszentelődéshez” vezet, s amit mindennél jobban kellene szeretniük. Ez a megszenteltetés a szent Grál útjának legfőbb célja! Ez a Krisztus tanítványává válás, minden közvetítő nélkül. Szellem-Emberré válás, egyelőre a még nélkülözhetetlen anyagban, az átalakulás által. Igen, a perfekt erős volt, a perfekt magasabb rendű volt, ezt bebizonyította!

Valóban, Rámától, az Ősdruidától Hermészig, a Háromszor Nagyig, Hermésztől Püthagoraszig, Püthagorasztól Vergiliuszig, Vergiliusztól Dantéig ugyanaz a szellemi és évszázados áram kering. A kelták és Püthagorasz követői testvérek; druidizmus és kereszténység kiegészítik egymást, s ez nem puszta véletlen… Ágoston jól mondta: „Amit ma keresztény vallásnak hívunk, az az emberi nem születésétől fogva mindig is létezett!” Katárok, templomosok, rózsakeresztesek gyökereiket a druida központokban találták meg; a kelták pedig, akik az Ázsiából jött ibérek után északról érkeztek, Isten lényéről alkotott ismereteiket többé-kevésbé egyértelműen a pompás druida Háromságra alapozták.

A szent Grál útján című könyvben, melyben a perfektek szeretett barlangjainkban Egyiptom szép misztériumai segítségével végbemenő beavatása került leírásra, megpróbáltam megmutatni, hogyan nyerhető el a „Krisztusban való szentesülés”. Sokan meglepődve látják majd, hogy a katárizmus az Isteni Mester szolgálatában áll… Pedig ez az igazság!

Időnként hasznos dolog elmélyedni az ezoterikában, de nem kell túlságosan törődni vele. Azt mondom, „törődni”, mert napokat és éjjeleket fordítunk rá, és szörnyen fárasztó, hogy folyton „találni” akarunk. Ez egyfajta szellemi falánkság, amely szervi károkat okozhat! Ez az eset Boileau szavait juttatja eszünkbe:

„Ha kell, akár hússzor kezdjetek művetekbe,

csiszoljatok rajta, s megint csiszoljatok…”

(Vajda Endre fordításában)

 

A Krisztus ezt tanítja nekünk egész, hosszú küldetése során: „Én vagyok az Alfa és az Omega”… Az alfa és az omega között vannak még betűk, melyeket meg kell tanulnunk. Mindjárt az elején nem beszélhetünk tökéletességről. Éppígy igaz, hogy a szent Grál keresése egy út, hosszú, nehéz és akadályokkal teli út. Enélkül hol lenne az érdem? Hol lenne annak az embernek az erkölcsi értéke, akinek még megvannak a hirtelen hangulatváltozásai, múló indulatai… aki képes ezeket felismerni, de nem reagál úgy, hogy megszabaduljon ezektől a voltaképpen jelentéktelen tökéletlenségektől? És mennyi kis hibát kell legyőzni, amíg elérünk egyfajta bölcsességet! A fejlődés lépésről lépésre bontakozik ki, a Szellem pedig őrködik az Ötágú csillagában!

 

Mélységes békét! Betlehem szép vigaszait!

Lux lucet in Tenebris

A Világosság fénylik a sötétségben

 

Előzőleg a régi Egyiptom, Hermész Triszmegisztosz szép Egyiptomáról beszéltem Önöknek. Azt is mondtam, hogy Mózes, mint nagy beavatott, az egyiptomi szentélyekből merítette idősebb testvére, a Háromszor Nagy magasabb tudományát. A következőkben meglátjuk, hogyan őrizték meg számunkra e misztériumokat. Közben szeretném, ha néhány korábbi, közös beszélgetésünk spirituális mélysége tovább hatna Önökben, s témaként nagy elődeink fényes jelmondatát választom, az egyetemes Szerzet jelmondatát: „Lux lucet in tenebris – A Világosság fénylik a sötétségben!”

Salamon templomának kapujánál két oszlop állt: a Jákin oszlopa és Boáz oszlopa (Krónikák 2. 3,17) – ami ezt jelentette:

Belső erő, melynek jelképe: Nap, arany.

Külső erő, melynek jelképe: Hold, ezüst.

 

E két oszlop márványból volt: az egyik fehér márványból, a másik fekete márványból, tetejükön liliom formájú oszlopfő és egy halom kicsiből összeálló két nagy gránátalma: együtt az Istentermészet egyetemes harmóniáját jelképezték, a három egyetemes erő egységét, mint törzset, virágot és gyümölcsöt: az Elohim Háromságát. Ezen kívül, a két oszlop üreges volt. Az Éden kertjéből származó két fa törzsét is megjelenítették: a Tudás fájáét és az Élet fájáét. Egyikük az életet és a napvilágot nyújtja, a másik pedig a halált és az éjszakát. De… a halál az életet készíti elő, az éjszaka a napvilágot jelenti be.

Az egyiptomi templomok kapujánál két hasonló oszlop állt obeliszk formájában. A magas egyiptomi beavatási jelképen a tanítvány látható meztelenül, amint az első oszlop előtt térdel, melyen a következő felirat látható: „Erőm Istenben van” (Boáz). A második oszlop előtt állva látjuk a beavatottat, felöltözötten és bekötött szemmel, a következő felirat kíséretében: „Kitartok a jóban” (Jákin). A hit és az intelligencia egyesítéséről van szó. Felismerjük-e, hogy máris a transzfigurációnál, az átalakulásnál, egy szóval a halál misztériumánál járunk? Részben még a sötétségben találtatunk, de azon igyekszünk, hogy megszabaduljunk tőle!

Senkit nem lepünk meg, ha azt mondjuk, hogy a betűk szent arkánumokat ábrázoltak. Erre a mózesi ábécé harmadik betűjét veszem példaként; megismétlem, hogy Mózes kiváló hierofáns volt és az is maradt.

A harmadik héber betű – ghimel – megdőlő serleget ábrázol, melyet kiürítenek, ez a Grál távoli megjelenítése. Kaldeusi nyelven: a szülés misztériumai. Asszír nyelven: egy saját farkába harapó kígyó, az örök keletkezés emblémája. A mi írásunkban a 3-as számot képviseli. A mi 3-as számunk jelentése:

  1. az Atya
  2. az Anya
  3. a Gyermek

vagy:

  1. Ozirisz
  2. Ízisz
  3. Hórusz

Magyarázatuk:

  1. a Szellem
  2. a Gondolat
  3. az Ige

ezoterikus kifejezéssel:

  1. a Lét
  2. a Mozgás
  3. az Élet

vagy:

  1. Szabadság
  2. Feladat
  3. Cselekedet

Igazság és mélységes Béke!

A harmadik betű, a mi hármas számunk életbevágó jelentőségű a tanuló számára, mivel ez a maga teljességében megnyilvánult Világosság. Figyeljenek jól:

Ő…az Elohim…azt mondta…legyen Világosság…és lőn Világosság!

Ezek után megsejthetjük Betlehem „isteni pentagramját”:

Ő…1

az Elohim…2

azt mondta…3

legyen Világosság…4

és lőn Világosság…5

 

A Világosság „Genezise” fejeződik ki ezekben a szavakban.

Vegyük észre, s épp erre szeretnénk rámutatni, hogy a János evangélium kezdete a Hosarsiph (a hierofáns Mózes neve), a nagy egyiptomi beavatott és Ozirisz papja által kinyilatkoztatott Genezist magyarázza:

In principio…

erat verbum…

et verbum erat apud Deum…

et Deus erat verbum…

et lux in tenebris lucet!

 

vagy:

Kezdetben…1

vala az Ige…2

és az Ige vala az Istennél…3

és Isten vala az Ige…4

és a Világosság fénylik a sötétségben…5

 

Íme a lángoló csillag, Betlehem ötágú csillaga, amely felfedi a szellemit az anyagi előtt, a perfektek consolamentuma. A „faidit”-ek, az üldözöttek, sohasem hagyták el jelmondatukat! Fel kell ismerni, hogy a történelem sötétségén keresztül jobban átragyog az isteni szeretet, mint bármikor máskor, elhozva a teljes és egész igazságot.

Ezzel a magával ragadó ténnyel a szemünk előtt, különösen a fiatalokhoz, a jövő reményeihez fordulok. Megmutattuk nekik:

  1. a mérhetetlen csend, a végtelen láthatár, a föld mélyének hatását a szellemi alakulásra, melyekben az ember az Alkotó csodáival szemben olyan, de olyan kicsinek érzi magát;
  2. az anyag megújulását a beavatás nehéz, hosszú, szigorú napjai során, hogy ez meghozza az átalakulás „tiszta látását” a Krisztusban való megszentelődés után, az ember tökéletes áldozata által.
  3. E tények magyarázzák a szent Grál útjának kanyargósságát, melyet mindőnknek követnünk kell, mert nélkülözhetetlenek életünk három, megkerülhetetlen szakaszánál: a Formációnál – Reformációnál – Transzformációnál.
  4. Így mutatjuk meg nekik „a sötétségen áttörő Világosságot”!

 

Őrizzék meg jól a jelmondatunkat, ifjú barátaim! Ha pedig olykor-olykor véletlen elfáradnak vagy elbátortalanodnak, akkor gondoljanak a lapis ex coelisre, a tiszta égi kőre, és ismételjék el szeretettel:

Lux lucet in tenebris – A Világosság fénylik a sötétségben!”

A vigasztaló és megtisztító Szellem vallása

 

A vigasztaló és megtisztító Szellem vallása éppolyan idős, mint az a fájdalom és romlás, melynek a sebeit gyógyítani akarja; születése a világ legelső napjaihoz nyúlik vissza. A Krisztus előtt, akinek mintegy pirkadata, előfutára volt, már beragyogta India brahmanjait, Perzsia mágusait, Júdea esszénusait; rávetette sugarait a görögökre, ott ragyogott Püthagoraszban és Platónban. A Krisztus után minden gnosztikusnál, az eszmeiséget tekintve Platón, a szív bölcsessége szerint pedig Püthagorasz nyomán fejlődött tovább.

Szűzi, égi származású lángját Keleten tartotta a magasba: mennyei láng ez, görög lámpásban. A Szellem alexandriai ihletést mutató, tiszta vallása más, mint a neoplatonizmus, mert elvet minden orfikus, homéroszi, olimposzi mitológiát és hagyományt, s János által a Krisztushoz kapcsolódik! Gnosztikusként azzal különül el a többi gnosztikus áramlattól, hogy távol tartja magát az eonoktól, abraxaszoktól éppúgy, mint a megszentségtelenített jelképektől és kabbalisztikus számoktól. A 325-ös niceai kereszténységet megelőző krisztusimpulzust képviseli, nem fogadja el sem a zsidó könyveket, sem a zsidó ihletésű evangéliumokat, sem a Konstantin által létesített császári egyház jelképeit, sem a római papi uralom pogány hivalkodásait. A keresztény törzsből a jánosi anyaággal emelkedik ki, és valódi kereszténységet hoz létre, a Parakléta alkotó hittétele által.

Valentinusz és Alexandriai Baszileidosz nagy gnosztikusok voltak! Nagyon nagy örömmel vizsgáltam és tanulmányoztam Baszileidosz egyik „Abraxaszt” ábrázoló régi metszetét. Mennyi ostobaságot terjesztettek erről a nagy gnosztikusról! Ebbe még a gyermeteg Ireneusz is beleártotta magát, aki mit sem értett a gnoszticizmusból! Engedjék meg, hogy bemutassam ezt a nagyszerű metszetet, s általa elvezethessem Önöket a gnoszticizmus kialakulásához. Középen nagy kehely – rózsával díszített serleg – található, körötte fényes nap; ez a Grál, a magasságos isteni tudomány, az isteni tökéletesedés. A Grálból szép emberi alak emelkedik ki; feje kakasfej, büszke külseje egy uralkodóé. Jobb kezében háromágú ostort tart: ez a világot kormányzó Hármas-Egység; bal kezében pajzsformájú talizmán, „Abraxasz” felirattal. Az Abraxasz jelentése Isten, Adonaï. Lába és lábfeje egy-egy kígyó, melyek közül egy jobbra, a másik balra fordul, mindegyik két-két fehér ló gyeplőjét tartja. A két kígyó a legmagasabb ismeretet jelképezi; a lovak a négy evangéliumot. Az egyik igen tüzes: János. Egy másik fáradtnak tűnik: Lukács. A két további holtfáradt: Máté és Márk. Magasan fenn, az égbolton, egy mindenen uralkodó, nagy, ragyogó Nap, Krisztus; a metszet bal és jobb oldalán, a Napnál kevésbé ragyogóan, egy-egy növő Hold: a Szent Szellem. Hinnék-e, hogy egy ilyen metszetet ördögi ábrának tekinthetnek? Pedig az egyházatyák így tekintenek a gnosztikusokra!

E medálként viselhető talizmán Alexandriai Baszileidosz képzeletében született meg, hogy gyakorlatokkal erősítse az emlékezetet; csakugyan, mesterséges módszerekkel növelhetjük az emlékezetet. Egy effajta talizmánnak lehet rejtett illetve ezoterikus jelentése, avagy látható illetve exoterikus jelentése. Alexandriai Baszileidosz talizmánjának egyik oldalán az „Abraxasz” szó áll. Értéke a Kabbala tarokkja szerint: A=1; B=2; R=100; A=1; X=60; A=1; S=200; összesen 365, egy év 365 napja, ami azt jelenti, hogy Istent az év minden napján szolgálnunk kell! Ezután megismétlődött ugyanez az „Abraxasz” – Isten – szó, egy hegyével lefelé mutató háromszög, az Atya Elohim-ját jelképező, alkotó háromszög formájában. E talizmán másik oldala napot ábrázolt: Krisztust, a Napistent! Ha Bazilidész korában lett volna inkvizíció, akkor bizonyosan a máglyával kötött volna ismeretséget! Egyes talizmánok spirituális értéke oly nagy, hogy tilos őket megmagyarázni, például: Venite ad patrem osphal!

Továbbhaladva szeretném megemlíteni, hogy a vigasztaló és megtisztító Szellem vallása, az aquitániai maneizmus semmilyen tekintetben sem származik a perzsiai manicheizmusból, melynek szellem-anyag dualizmusát elutasítja, cáfolja a gonosz öröktől létezésének tanát és a mazdaizmus többi tanítását is. Zarathusztra és Mózes egyformán ellenszenvesek számára. Isten Szeretet!

Mindez csupán halvány összegzése a jelenlegi ifjú Szerzet által képviselt szép és tiszta Gnózis alapjainak. Az előbb azt mondtam, hogy a vigasztaló és megtisztító Szellem vallását Alexandria ihlette, s következésképpen a nagy misztériumiskolák egyik „tanítványa”. Emiatt úgy érzem, feltétlenül beszélnem kell Önöknek Egyiptomról, az örökre eltűnt atlantiszi kontinens darabjáról; az első eszünkbe ötlő név pedig a Hermész Triszmegisztoszé. Isteni próféciáját arany betűkkel kell feljegyezni a Gnózis küszöbére, és mindenkinek ismernie kell, hogy megértse a következő prófétai szavak értékét:

    Nem tudod-e Aszklépiosz, tanítványom, hogy Egyiptom a menny képe, s hogy itt lent a mennyei dolgok szerkezetének vetületét képezi? Tudnod kell azonban, hogy eljön az idő, amikor megmutatkozik, hogy az egyiptomiak hiába tisztelték az isteneket oly nagy alázattal, s hogy szent kinyilatkoztatásaik hiábavalók voltak, mert az emberek nem hallgattak rájuk.
    Az istenség el fogja hagyni a földet, és felszáll az égbe; Egyiptomot, ősi tartózkodási helyét itt hagyja, magára hagyja, s Egyiptom, megfosztva istenei jelenlététől, az igaz hit özvegye lesz. A föld emiatt – holott oly sok avatott hellyel és templommal szenteltetett – tele lesz sírokkal és halottakkal…
    Ó, Egyiptom, Egyiptom…!
    Vallásodból mi sem marad, csak homályos iratok, melyeknek az eljövendő nemzedékek nem hisznek már, csak kőbe vésett szavak, melyek fájdalmadat hirdetik!

Micsoda prófécia! Az anyag meghal… de a Szellem nem halhat meg! Ha a Gnózis, Isten győzedelmes szeretetereje felszáll az égbe, akkor csak sírokat és holtakat hagy maga után…, de visszatér, hogy ismét megtisztítsa az élőket, akiket méltóknak találtak arra, hogy elnyerjék őt… Lássák meg ebben az Alfát és az Omegát!

Nem tudunk mindent ismertetni, amit még tudni lehetne Hermész vallásáról, meg kell hát elégednünk a lényeggel. Hermész vallásának legfontosabb cselekedete a „misztériumok celebrálása” volt, azaz a szentélyek legnagyobb titokban tartott igazságainak feltárása azok előtt, akiket erre méltóknak találtak, hosszan tartó tanítások és próbák után. Ez volt az igazi beavatás, a nagy Beavatás. Alapját Isten Egységének hittétele képezte. Orfeusz, az általunk ismert legrégibb beavatott, azt írja a misztériumokról szóló verseiben, hogy azokhoz beszél, akik képesek megérteni, mert nagy igazságot fog kihirdetni:

    Nézz fel a Logoszhoz, az isteni Igéhez, szünet nélkül elmélkedj ezen.
    Szíved és szellemed irányítsd az igaz útra.
    Nézd a világ Urát, az egyedül halhatatlant, az egyetlent, aki Önmagából lett.
    Minden dolog kizárólag Őbelőle ered és Ő lakik mindenben.
    Minden halandó előtt láthatatlan, Ő viszont látja mindőjüket.
    Minden J O V (Jovis, Jehova, Thot)-ban van.
    Az éteri tér és annak fényes fensége, a tenger, a föld, az óceánok,
    Tartarosz feneketlen mélysége, a folyamok, minden isten és istennő,
    minden, mi született és még születendő, minden mozgó,
    mind eme Isten szívében él!

Az egyiptomiaknál a Gnózis vagy „az isteni nevek ismerete” (úgy exoterikus, mint belső jelentésük ismerete) volt a misztériumok vagy a beavatás igazi vallása. Harris mágikus papiruszán ez olvasható: „Évmilliók kiválasztottja vagyok, Az, akinek nevét nem ismerik… Su vagyok, aki Rá alakjában ül Atyja (a Nap) szemének közepén.” Püthagorasz kijelentette, hogy beavatása során tanulta meg felismerni az első és egyetemes ok Egységét.

A milétoszi Thálesz azt mondta, hogy „Isten a Szellem, aki mindent a Vizekből alkotott”.

Platón pedig így szólt: „Egyetlen kifejezés sem adhat fogalmat eme Alkotó Isten óriási nagyságáról és kimondhatatlan fenségéről, akit a bölcsek teljes intelligenciájuk bevetésével alig képesek megérteni.”

Ciceró szerint ezeket a misztériumokat joggal jelölték az Initia, Beavatás névvel, mert itt mutatták meg a létezés valódi alapelveit, megtanították, hogyan lehet csendes örömmel élni, és hogyan lehet még szebb reményekkel telten halni.

Röviden, tanították:

    • Az Istenség Egységének hittételét.
    • A lélek halhatatlanságának hittételét.
    • A transzfigurációt, a tökéletesedésre irányuló figyelmeztetések és tanácsok által.

Ezekhez hozzáfűzték az egyetemes kozmológia isteni elemeit, egy egészséges erkölcsből és titkos filozófiából álló tudományt. Azt is fontos elmondani, hogy a misztériumokat nem „vaktában” terjesztették, nem dobtak gyöngyöket a disznók elé, mert „e misztériumok túl szentek voltak”. Nem szentségtelenítették meg, nem tették közhellyé „az Istenség ismeretét” csupán azért, mert létezik. Hogy többek számára megőrizzék az Igazságot, nem adták oda hiába, hasztalan mindenkinek. Ez azt jelenti, hogy csak azoknak bocsátották rendelkezésére, akik azt megérdemelték, és akik személyes értékük által meg tudták hódítani.

A beavatás mindig nagyon hosszú; fizikailag nehéz elviselni; erkölcsileg napról napra való és lankadatlan fáradozást igényel. Perfektjeink esetében is ugyanígy volt, Ussat és Betlehem barlangjaiban. Beavatási életük szigorú és kemény volt, teljesen a természetben, a Montagne Sacrée, a Szent Hegy méhében…de, Lux lucet in tenebris – a Világosság fénylik a sötétségben!

Az egyiptomiak számára az Élet behatolt a Halál területére. Krisztus áldozata magában foglalja a földi halált. Mégis: „Én vagyok az Alfa és az Omega” – mondta a Krisztus; a vég azonban a kezdet!
Hallgassuk csak, hogyan lehetséges visszaadni néhány szóban a teljes transzfiguráció misztériumát! Átalakulások sorozatáról van szó, íme:

    Alakulás – Újjáalakulás – Átalakulás.

Egyértelműbben szólva:

    A hernyó – a báb – a tökéletes rovar.

Az anyag-embernek el kell tűnnie, ez az Omega, a vég; helyét a Szellem-Ember veszi át… az Alfa, az új kezdet. A megtisztult, az anyag tökéletlenségétől megszabadult lélek Fény-Lélekké válik. A lélek elhagyja az anyagi testet, ha a Szellemmel újra összekapcsolódott Szellem-Ember, aki Oziriszhoz – a Halál istenéhez – lett hasonló, megjelent Ozirisz ítélőszéke előtt, s Ozirisz szívében megszabadult, „megigazulása, rituális megtisztulása és szentesülése” által. Ezt nevezik „Sahu”-nak, a megdicsőült testnek, ez az a lélek, aki megkapta a beavatás és megvilágosodás pecsétjét.

Perfektjeink alaposan ismerték e misztériumokat. A transzfiguráció misztériuma beavatóközpontunk három kicsi barlangjában testesült meg, melyek egyiptomi nevet viseltek: Kheper vagy Kepler, Mès Naut és.

Kepler a sír, a halál, az elenyészés Oziriszban, a sírhalmok zöld Ozirisza, Betlehem Ötágú csillaga előtt. Így lesz a hernyóból báb.

Mès Naut, „mindig magasabbra”, Ozirisz ítélőszéke, a halhatatlan transzfiguráció próbaköve; a báb felkészül, hogy tökéletes rovarrá alakuljon át.

az új aura kibontakozása a mennyei terekben, ahol a fekete Ozirisz, a tökéletes Isten, a halhatatlan Ember vár rá! Ez a tökéletes rovar győzelme a hernyó felett!

A szent számok kulcsa

IAÏ AOUR! FIAT LUX! LEGYEN VILÁGOSSÁG!

 

Újra összekapcsoljuk Önöket azzal, amit „Gnózisnak”, „Magas Tudománynak”, az igaz élet belső ismeretének neveznek, a gnosztikusok, katárok, rózsakeresztesek, templomosok, a Kerek Asztal és a Szent Grál első lovagjainak örökségével. Ennek az ismeretnek a célja az emberiség megszabadítása. Ezért ragadja magával mindenkor az embereket. Ez indította el azokat a mélyről jövő impulzusokat, amelyekből a nagy történelmi jelenségek keletkeztek: az áttérés a keresztény hitre, a keresztes háborúk, a középkor, a reneszánsz és a reformkor.

A Szellem magas tudományának valójában két nézete van:

  • A beszéd vagy Ige.
  • A cselekedetek, mint végső megnyilvánulás és az Ige beteljesítése.

Hogyan avatódunk be az ige tudományába? A jelek és megfeleléseik ismerete által. A cselekedetek titkát a világosság és a tűz ismeretével magyarázzák.

A jelek tudománya a Kabbala. A világosság tudománya a mágia; a tűz tudománya a hermetizmus. A Gnózis ehhez hozzáteszi, hogy a jelek tudománya a betűk tudományával kezdődik. A betűk önálló ideák, az önálló ideák pedig számokat alkotnak. A számok tökéletes jelek. Amikor az önálló ideákat a számokhoz kapcsoljuk, megkapjuk az Igazság mathesisét. Ezt azonnal világosabbá teszem Önök előtt, néhány példa segítségével:

Fölemelem az ujjam: ez egy mozdulat. Ez a mozdulat merőleges vonalat ír le… ez egy jel. Ez a jel vonalat írt le… ez egy bennem élő    gondolat, amit én életre akarok kelteni. Ez a gondolat Istenre vonatkozik… ez egy szimbólum.

A mozdulat, a jel, a gondolat szimbólumot hoz létre. Ez a szimbólum egymagában van, egy… ez egy szám!

Most tovább megyek:

Egy, a merőlegesen emelt ujjal kifejezett jel vagy szám, Istent, az Atyát jelzi. |
Vízszintes irányban: az Atyát megnyilvánító Fiút fejezi ki.
Együtt a kettes számot képezik. +

 

Ha ez a kereszt jobbra dől × a Chi jel keletkezik, a görög X, a „Krisztus” szó első betűje.

Ha e három jelet (tehát a görög keresztet + és a görög ×-et) egybeillesztik, akkor megkapják a napjelet 🜹, amit oly gyakran láthatnak Sabarthez földjének régi katár keresztjein: Krisztus, a szellemi Nap, az életadó, akiben és aki által megnyilvánul minden élet forrása, mint a Megmentő, a Gyógyító és a Megváltó.

Ez a jel is magában foglalja a hármat: az Atya – Fiú – Szellem vagy az Atya – Fiú – Szeretet Hármas-Egységét.

A négyes jel a tökéletes szimbólum, a Krisztusban való tökéletessé válás.

Öt az Ötágú csillag, Betlehem Csillagának a száma, a Rózsa öt szirma, a Krisztusban való győzelem jele.

A kilences szám erővel bíró jel, amely gnosztikus értékével végleg lezárja a teológiai találgatásokat és a Szentháromságról szóló illuzórikus elméleteket. Ezért a régi testvérek, a kilences szám jelölésére a titokzatos circumincessio szót használták. Egy háromszöget leírhatunk így:

Tehát ezeket a háromszögeket forgathatjuk, megcserélhetjük. Egymás mellé helyezve őket, megkapjuk a 3-as számot, majd megint a 3-at (ami 6 oldal) és újra 3-at (ami 9 oldal). 3, 6 és 9: 369, együtt 9-et alkot, mégis Egyet: az Atyát. A rejtélyes circumincessio szóval a régi testvérek arra utaltak, hogy az isteni Hármas-Egység sorrendjét úgy forgathatjuk és cserélhetjük, ahogy akarjuk, anélkül, hogy ez bármit is változtatna isteni jellegükön.

Emberek millióit pontosan azért pusztították el kegyetlenül, mert ez az igazság magának az egyháznak az alapjait veszélyeztette. Ténylegesen használták ugyanis a három háromszögnek ezt a példáját, melyeket az „Atya Elohim”-jainak neveztek, annak bizonyítására, hogy a Krisztus emberré lett, emberi szülőanyára – Máriára – való utalás nélkül. A Krisztus megnyilvánulásában a következők vannak jelen: az Atya, a Fiú… és harmadikként, Isten Anyjaként, a Szellem!

Ezért látjuk azt a régi testvéreknél, hogy a Szellemet „a galambbal”, a Parakléta ragyogó, fehér galambjával jelölték. Ez az oka annak is, hogy náluk a Szellem nőies vonatkozású volt, és így minden perfekt, férfiak és nők, belső örömtől és rendíthetetlen tudástól ragyogva nyilatkozta – egészen a máglyáig –, hogy Isten Anyja, az igazi Szűz Mária a Katár Egyház, aki Isten Fiait, azaz egy újjászületett, valóban isteni lélekemberiséget hoz a világra.

Az Egyes szám az Egység, a betűk kezdete is, az Alfa. Minden szám az Egyben foglalható össze, ami a betűk vége: az Omega lesz. Így hangzanak fel előttünk erővel és jelentőségteljesen Krisztus szavai: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég”… s tudjuk, hogy a Szellem-Ember számára a halál kezdetet jelent.

Érthető, hogy nem adatik meg minden tanulónak, hogy ezeket az igazságokat közvetlenül megértse, mert a tanulói út beavatási út. Ez az út hosszú és göröngyös, így tehát csak a kevesek fogják követni, és az előrehaladottak is majd csak néhánynak fogják tudni átadni a rájuk bízott és számukra feltárt rejtett igazságokat.

Példaként beszéljünk Beresit16 misztériumairól, a Genezis elbeszéléséről, melyek bevezetik Önöket ezekbe a nehézségekbe. A Genezis első hét fejezete a legmagasabb beavatás misztériumait tartalmazza. Ez érvényes Ezékiel próféciájára, Tóbiás apokrif könyvére és János Apokalipszisére is. Ezek az igazi Kabbala, a Gnózis könyvei, melyek oly teljesek és tökéletesek, hogy ha az összes többi írás elveszne is, csupán ezek segítségével mégis megőrizhetnénk a teljes „szent tudományt”.

Ha összehasonlítjuk a Genezis szerinti teremtés hat napját Tiánai Apollós Nuktemeronjával és a héberek Genezisével, azt látjuk, hogy a különböző kabbalisztikus számítások azonos származásúak, s hogy Mózes – az egyiptomi misztériumok kiválasztott gyermeke –, amikor kifejtette a hét nap teremtő törvényét, akkor nem történeteket beszélt el, hanem egy örök titkot nyilatkoztatott ki. Mózes hat napja az Intelligencia „genezise” is, melynek köszönhetően a káosz elrendeződik, a számok fejlődése szerint:

  1. Isten megnyilvánul a természetben.
  2. Krisztus, az isteni Idea az Ige által.
  3. A Szellem, az élő igazság Isten szolgálatában.
  4. A Szellem áthatja az írásjeleket, a világosság elűzi a tudatlanságot.
  5. A tevékeny a tétlenben, az élet a halálban, a Világosság a sötétségben, a tökéletesség.
  6. A férfi és a nő, a krisztusi ige szerint: „A kettő, melyeknek eggyé kell válniuk, eggyé Istenben!”

Az Intelligenciának ez a Genezise láncszemet képez az ég és a föld között.

Ez Michael, a Világosság arkangyala, akit az ördög fenyeget.

Ez a szfinxszel szembesülő Oidipusz, aki azért keres és küzd, hogy újra megtalálja az Isten-Embert.

Ez a bikát keresztüldöfő Mithra: az anyagot legyőző Szellem.

Szent jelekkel kifejezve, ez Michael kardja és Mithra tőre.

Ez az ütközet, a munka, a szabadság és az igaz szeretet száma, amely megfejti a szfinx talányát.

Ez a „Napba öltözött Asszony, lábai alatt a Hold”.

Ez az emberben végbemenő Istenné válás és az Istenben végbemenő emberré válás.

Ez a hatágú csillag, Dávid csillaga, Salamon pecsétje!

Most tekintsük közelebbről a Genezisbeli Beresit misztériumait (Mózes 1. 1,1-31; 2,1-3):

  1. nap A Világosság, fényes és sugárzó egység.
  2.  nap A mennybolt, vagy a szellem és a forma, a mozdulatlan és az illanó szükséges elválasztása; megvalósul az ég és a föld közötti kettősség egyensúlya.
  3. nap A Föld az ég hatása alatt kisarjad; megkezdődik a nemzés, a hármasság megnyilvánulásával.
  4.  nap A Nap és a Hold uralkodik a napon és az éjszakán; az évszakok felosztása a négyesség által, a kör négyrét bontásával.
  5. nap Az élet megnyilvánul az elemekben; az emberi élethullám megalkotása az ötös szám jegyében.
  6.  nap A föld és a tűz válaszol a levegőnek és a víznek és átadja élő állatait; a háromszög, Jehova háromszögének tükörképe, alakot ölt az ember lelkében, a hatos szám. Isten kimondja: Faciamus Hominem – teremtsünk embert, mert az embernek részt kell vennie saját maga megteremtésében.
  7. nap Isten megpihen, mivel a hetes szám a tökéletesség száma, már nincs több tennivaló.

Ha összefoglaljuk a Genezis első fejezeteit (Mózes 1,1-6), ezt látjuk:

  1. fejezet Isten egysége megnyilvánul és összegződik az ember egységében.
  2.  fejezet Isten teljessé teszi a férfit az asszonnyal; együtt ketten
  3.  fejezet A kígyó megjelenik harmadikként az ártatlan férfi és nő között. Isten megjelenik harmadikként a bűnös férfi és nő között.
  4.  fejezet Ádám és Éva világra hozzák Káint és Ábelt, kettőből négy
  5.  fejezet Az emberiség összefoglalható Séth személyében, Káin és Ábel helyett ő Ádám és Éva örököse. Egy: a négy szintézisévé lesz, az ötösség teljes erővel működésbe lép.
  6. fejezet A politikus és vallásos ember megteremtése; az Isten fiai és az emberek gyermekei közötti ellentét kezdete.

Így semmi sem lett a véletlenre bízva. Hogyan is lehetne megérteni a Bibliát a szent számok kulcsa nélkül? Mi mindenre derülhetne fény, mikor ezzel a kulccsal megnyitjuk Ezékiel írásának, vagy Tóbiás rejtelmes és allegorikus könyvének, de mindenekelőtt a fenséges Apokalipszisnek a mélységeit, a szirteket, melyeken egy Bossuet lángelméje vagy egy Newton éleselméjűsége zátonyra futott? Az ősi kinyilatkoztatást még mindig nem ismerik és nem értik!

Egyesek úgy vélik, új kinyilatkoztatásra van szükség. Nekik meg kell várniuk, míg a régi ismertté és érthetővé válik a számukra. Akkor majd meglátjuk, hogy szükséges-e egy újabbra vágyni! Reméljük, hogy hatezer évnyi tudatlanság és felületesség után az emberiség belátáshoz jut, és Isten újra kimondja: „IAÏ AOUR… FIAT LUX… LEGYEN VILÁGOSSÁG!”

 

 

16 A Tóra Mózes öt könyve (a Pentateuchus), melyet a héber Biblia kezdőbetűik szerint nevez meg. Az első könyv Beresittel kezdődik, ami azt jelenti: Kezdetben… A kabalában Beresit azt is jelenti: genezis, teremtés, alakulás.

Az igaz élet magasságos ismerete

 

 

Antonin Gadal ussat-ornolac-i dolgozószobájában

Az Egység

 

Az egységhez többféle módon is közelíthetünk:

  1. Egyetemesen, mint ami minden más számot létrehoz és magában foglal, s így minden kettősség idegen tőle; egység, mérték és számjegyek nélkül, mely elképzelhetetlen, végtelen, egyetemes, szükségképpen tökéletes és felfoghatatlan.
  2. Viszonylagosan, mint ami megnyilvánult, kettős, mint ami a számok kezdete és foglalata, mely folyamatosan növekszik, míg végül végtelenné válik.
  3. Az élet szemszögéből, mint ami magában foglalja a mozgást és az élet megtermékenyítését.
  4. Mint ami látható és az egyetemes formák szerint megnyilatkozott.

Az egységnek ez a négy szempontja az isteni tetragramot ábrázolja, melyet a kereszt jelképe jelenít meg:

A függőleges vonal lefelé irányul, mivel Isten hasonlóképpen hajol le hozzánk „a szent írásjelek” átnyújtása által. Ez az ismeret fája, melynek ágai lehajlanak az emberiséghez, s melyre az élet kígyója rátekeredik. Ez a jel szolgál a „kereszt kör alakú mozgásának” a megjelenítésére is, mely a csillagok járásával egyezik meg. A kör a négyszög folyamatos mozgása által jön létre. Ez a kör egyetlen igaz négyszögesítése.

Az elképzelhetetlen, egyetemes Egység: Isten.

Igéje a számokat magában foglaló megnyilvánult Egység.

Az élő Egység a Szent Szellem.

A látható Egység az egyetemes harmóniában a Gondviselés.

 

A legmagasabb Egység jelképe:

| függőleges vonal, a jogar.

 

A megnyilvánult Egység jelképe:

- A vízszintes vonal,

A hajlított vonal,

A kehely.

 

Az élő egység egyesíti az első kettőt:

és így a keresztet avagy a kardot alkotja.

 

A látható Egységet

körrel ábrázolják.

 

A nagy és oszthatatlan egység a mi szellemünk számára kétféleképpen nyilatkozik meg: egyrészt szellemileg, másrészt anyagilag – egyrészt rejtetten, másrészt megnyilvánultan.

Az anyag éppoly mérhetetlen, mint a tér. Csak a különféle összefüggések és összetételek kapcsán válik érzékelhetővé. Másrészt az anyag megosztott és a végtelenségig osztható. Éppúgy, mint a szellem, kisiklik kezeink közül, ha meg akarjuk ragadni, vagy a mélyére akarunk hatolni.

Két nézet adódik tehát: a fehér és a fekete. A fekete a fehér fonákja, a fehér pedig a fény a sötétségben.

A szellem az anyagban tükröződik vissza, az anyag pedig csak azért mutatkozik meg a számunkra, hogy a szellemet megnyilvánítsa. Az anyag a szellem írásjele; a szellem az anyag ideája.

Ha nem lenne sötétség, a fény nem válna láthatóvá. Ha nem lenne fény, a sötétség alaktalan és észlelhetetlen lenne. Isten a csillagok fényével ír az éjszaka fekete oldalára, a nappal fehér lapjára pedig a föld feketéjével. Az egyetlen igaz élet a nappal és az éjszaka között leng, s egyensúlya által tesz bizonyságot magáról. Kínában ezt Konfucius jelével ábrázolták: ☯

Ezt a sötétséget és ezt a fényt észlelhetjük a gondolatok világában is: a kimondhatatlan gondolat a sötétség. A szavak által megnyilatkozó gondolat a napvilág. A mi gondolati sötétségünk Isten napja, Isten fénye pedig számunkra végtelen sötétség.

A számok csakis az Egység által jöhetnek létre. Önmagukban semmit sem jelentenek, csakis mint az Egység tényezői vagy kifejeződései értelmezhetőek.

Csakis az Egység létezik. Csak ez képes osztódni vagy sokszorozódni. Ebből az Egységből és a belőle kiinduló sokszorozódásra indító folyamatból keletkezik a matematika és annak minden változata.

Az Ősanyag

 

Az ember négyszeres:

 

Szellem

Lélek

Fény

Test

 

A lelke is négyszeres:

 

Gondolat

Akarat

Szeretet

Ige

 

Az ember az egyensúlyban lévő ősanyagban fennálló élet szintézise.

 

Az ősanyagnak négy megnyilvánulási formája van:

 

Aktív

Passzív

Kiegyensúlyozott

Teremtett

 

Az anyagban megnyilvánulva ezek a meleg, a hideg, a nedves és a száraz elemek, melyek tűzzé, levegővé, vízzé és földdé válnak, vagy – modern kifejezéssel élve – oxigénné, nitrogénné, hidrogénné és szénné. De mindenek előtt fényből állt és mindig is átitatja az egyetemes fény, amelyből életét nyeri.

A fény egy, de sokszorosan nyilatkozik meg: aktívan, passzívan, láthatóan vagy rejtetten. A fény nem fluidum és nem is rezgés. A fény az ősanyag, élő és valóságos, és saját magában rejti mozgásának a forrását:

Az a szubsztancia, melynek láthatósága és megragadhatósága csak meghatározott körülmények együttállásakor jöhet létre. Az a szubsztancia, melynek molekulái – az úgynevezett egyszerű molekulái is – csak mint a formák összetétele és külső változásai által válnak észlelhetővé, mivel minden test részekből áll, továbbá minden egyes rész maga is test, s ennélfogva tovább osztható.

Az a szubsztancia, mely mindörökre saját teremtő erejénél fogva jön létre és működik; a saját farkába harapó kígyó, mely újra kilép saját köréből.

Ez az, amit Isten mindörökre teremtett, az első naptól kezdve, de még azt megelőzően is. Mert a Genezis, a teremtés nem a múltban lejátszódó egyszeri történés, hanem egy örökkévaló munkának a megnyilatkozása.

A fény van, mert Isten akarja, hogy legyen. És mindennek ebben van a kezdete és a vége, az Alfa és az Omega.

Isten a fény létezésének az oka, a fény pedig Isten igéjének a külső megnyilatkozása.

A fény intelligenciával terhes és napvilágra hozza az értelmet, mivel a Szellem megtermékenyíti.

Az egyetemes fény asztrális fény a csillagokban, életfény avagy magnetikus fény a teremtményekben, melyek a csillagok által kelnek életre.

Minden lényt összekapcsol egymással, mivel mindegyik a fény által kel életre és általa tartja fenn magát.

A fény a teremtett lényekben mégsem egy különleges fluidum vagy egy meghatározott rezgés, hanem mindenben és mindenkiben az egyetemes teremtő erőnek egy különleges kifejeződési formája.

Egy sugallat arra ösztönöz bennünket, hogy minden egységen túlmutatva, jobban mondva, az egységre vonatkozó minden felfogást felülmúlóan, szükségképpen azt kell feltételeznünk, hogy egy abszolút egységnek kell léteznie, mely elképzelhetetlen, egy kezdet nélküli kezdetnek, egy ős ok nélküli ős oknak. Ez saját magából áll fenn, keletkezés nélkül létezik, nem volt előtte semmi, amiből létrejöhetett volna. Ez egy párját nélkülöző Egység, melynek így ellentéte sincs. Itt minden fogalom csődöt mond, a hasonlat istenkáromlásnak hangzik, minden elképzelés pedig balgaság.

Ennek a rémületes ismeretlennek nincs semmi olyan neve sem, melyet betű szerint kimondhatnánk – a tetragram is csak mint megszokott, hieroglifikus kép alkalmazható ebben az esetben. Ő az Alfa és az Omega minden lényben és dologban.

Ha beszélni akarunk róla, csak egyetlen módon juttathatjuk kifejezésre: ez Tao.

Megmásíthatatlan bölcsesség és szünet nélkül hatásos intelligencia által nyilatkozik meg. Ennek a bölcsességnek és intelligenciának az együttes hatása alkotja a legmagasabb hatalmat, sőt többet is, mint hatalmat:

magát az ősokot és a hatalom ősokát,

a szellem koronáját,

a legmagasabb királyság ismertetőjegyét,

a keletkezőt – igazságot – valóságot – értelmet – igazságosságot:

az isteniséget.

Az isteniség

 

Az isteniség egy, mivel megszámlálhatatlan; személytelen, megmagyarázhatatlan és párját nélkülöző, kimondhatatlan és teljesen felfoghatatlan önmagában létező…!

Mindaz, amit mondanak róla, saját kútfő alapján megalkotott saját elképzelések eredménye: ezek az elképzelések szükségképpen éppoly korlátoltak, mint mi magunk. Ezek a mi képünkre és hasonlatosságunkra alkotott elképzelések; emberek fantomjai; egy napmikroszkóp által felnagyított emberi ábrándkép.

A régi hermészi filozófusok megállapították, hogy az egyetemes szubsztancia három formában jut kifejezésre, három megjelenési formát vehet fel:

Od            cselekvő és dinamikus forma,

Ob            tétlen és mozdítható forma,

Aour        kiegyensúlyozott és kevert forma.

 

Az ősanyag kifejeződési formáit vagy állapotait a négy elem képezte, nevezetesen a hidrogén, az oxigén, a nitrogén és a szén. Ezeknek a filozófusoknak a következő volt a kiindulópontja: Az ősanyag, mely egységet képez, a mozgás által különbözőségre tesz szert, s különféle elváltozásokon megy keresztül a polarizációjának megfelelő beesési szögnek megfelelően, mivel az anyag minden részecskéje mágnesesen irányított és polarizált, csakúgy, mint a Föld.

Hittek az örökké tartó mozgásban, mely a természettudomány legnagyobb titka. Ezen kívül joggal gondolták azt, hogy a természeti erők uralása révén egy meghatározott tartományon belül ezt a mozgást bizonyos mértékig gyorsítani vagy lassítani lehet. Ez a teremtés nagy titka.

A Nagy Mű így nem az aranycsinálás csalfa eszméje, hanem az a művészet, mellyel a természet tűzerejét uralni lehet, az elemek fejlődésének a gyorsítása céljából.

Ez éppúgy megtörténik fizikai és kémiai, mint filozófiai és vallási értelemben.

Az abszolút három kifejeződési formájának mindegyike függ a másik kettőtől.

A filozófus Karl von Eckartshausen és Jacob Böhme nem álmodoztak, mikor a vallás tantételeiben a természet misztériumának a szimbólumát és képét látták. A Rózsakereszt testvérei sem voltak bolondok, mikor kijelentették, hogy birtokolják a Nagy Mű kulcsát. Ez a kulcs a lélek és a test egyetemes gyógyszere. Ez Ádám dicsfénye és Salamon jogara. Ez a Sanctum Regnum, a mennyei birodalom megvalósítása a Földön.

Éden keresztje

 

A kereszt, a hatalmas jelkép, mellyel Pál a négy misztériumot – Altitudo, Longitudo, Sublimitas, Profundum – magyarázza (Efézus 3,18) nem két vonalnak a találkozási pontja. Nem, hanem négy végtelen vonal kiindulási pontja, melyek sohasem érnek össze, mégis kapcsolatban állnak egymással közös középpontjuk által, mely a mérhetetlen tér centruma.

A keresztet az Éden kertjéből kiáradó négy folyammal is ábrázolják. Ez a héberek ősi Tau-ja, a mi ábécénkben az X, mely egyúttal a matematikában az ismeretlen tényezőt jeleníti meg. Ez a misztériumok misztériuma, az erők ereje, a fények fénye, a dicsőségek dicsősége.

A kereszt szívében virul ki a misztikus rózsa, a fény rózsája, az élet és szeretet virága, melynek szabályosan elrendezett levelei a kiválasztottak rendjét jelképezik a maguk harmonikus hierarchiájában. A rózsa a Nagy Mű jelképe. Nem az aranycsinálók állítólagos „nagy művének” a jelképe, hanem az igaz bölcsesség, a lélek és test gyógyítására való egyetemes gyógyszer előállításának Nagy Művéé. Ábrahám fehér és karmazsinpiros virágnak mutatja be számunkra, azúrkék szárral, és arany levelekkel. A rózsa kelyhe jelképesen felfogja a Pelikán vérét, hogy azzal táplálja a kicsinyeit, hogy halhatatlanná váljanak. Ez a rózsa és a kereszt jelentése. A rózsakeresztesek és a katárok a legmagasabb bölcsesség filozófusai voltak.

 

Mélységes béke legyen veletek!

 

A négyes szám a kereszt száma. Isten neve szinte a Föld minden népénél négy betűből áll:

 

JHVH    a hébereknél,

ZEUS    a görögöknél,

ALLA     az araboknál,

AURA    a perzsáknál,

THMD    a mágusoknál,

ADAD    az asszíroknál,

TARO     az indiai filozófusoknál,

DEUS     a keresztényeknél.

 

Isten jele is lényegében a kereszt – már a kereszténység előtt is. Az egyiptomiak ankh-keresztje az örök élet jele. A négykarú keresztet sugárkoszorúval, és a négy állat jelképét is megtaláljuk az egyiptomiak szent hieroglifái között. A kereszt monogramja egyúttal JeHoVaH négy ismertetőjegye vagy az isteni név monogramja is. Ez érvényes a szent TAU-ra is, a kiválasztottak homlokán lévő pecsétre…

Ezek a labarum17 avagy a rejtett bölcsesség monogramjai. Mindkét fának a hieroglifáját felismerjük bennük, az egyik egyenes, a másik fordított, valamint a következő szavakat:

Tora Taro Isten
Rota Rota élet
Taro Tora a szent Könyv

 

Tora az a megnevezés, melyet a zsidók még mindig használnak a Biblia megjelölésére: Sepher Torah.

A francia négybetűs szó Dieu (Isten) megegyezik a latin Dies szóval, mely fényt vagy nappalt jelent. Az ófranciában még a diex szóval találkozhatunk. A jelentése:

D ominateur       uralkodó

I mmense             mérhetetlen

E sprit                   szellem

U nivers               világmindenség

 

Avagy

D    a lény és az élet

I      az egység, az Egy, mely egyesíti a teremtményt és az életet

E    a szellem, a kinyilatkoztatás, az Ige

U   a kehely, az alak, a megnyilvánult világmindenség

 

A Mária név héber alakja tetragrammatikus jel: MIRIAM avagy MARIAH. Mindkét megjelölés magában foglalja az asszony és az anya teljes szimbolikáját.

Jelenti a halált, mely lehetővé teszi az életet, valamint az életet, mely magában hordja a halált, jelöli a halált, melyben benne rejlik az Istenben való újra feltámadás.

A héberek az atyát ABBA-nak, az anyát IMMA-nak nevezték. Mindkét név a teremtményt, az életet és az egységet juttatja kifejezésre, melyek az Egyhez térnek vissza, a szillepszist, az analízist és a szintézist. Ez egyszersmind az összeillesztés, a feloldás és a megújult összeköttetés, valamint a megújult összeköttetés által az eredeti Egység helyreállítása.

Az Éden kertjének mind a négy folyója ugyanabból a forrásból fakad, s keresztülfolyik az egész Paradicsomon. Ezáltal képezik a kereszt jelét. Az első folyam, a Phison, avagy Phase, a fényt jeleníti meg. Evilath, az áldás földjén folyik keresztül, s az igazság aranyát hordja medrében. Vele szemközt folyik az Eufrátesz, a fogság és tévedés folyója. A harmadik folyam, a Gehon, Etiópiát öntözi, vele szemben árad a Tigris, melyben az ifjú Tóbiás a halat fogta, mely a titkos bölcsesség, vagyis az egyetemes gyógyszer szimbóluma. A Tigris és a Gehon így az életet és a halált jelképezik, míg a Phison és az Eufrátesz az igazságot és a hazugságot jelenítik meg.

Milyen naivak voltak azok a kutatók, akik a Nílust korábban ugyanabból a forrásból származtatták, melyből a Gehon, a Tigris, a Phison és az Eufrátesz ered. Már a Paradicsom, vagy Édenkert, az Igazság szimbolikus kertje is eredetet, alapot, az „ideák gyűjtőhelyét” jelenti.

A négy folyam forrásánál két fa állt, az ismeret és az élet fája. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Paradicsom, avagy az Édenkert minden eredeti bölcsesség „Pentakuluma”, mágikus pecsétje, vagy egyetemes szimbóluma. E Pentakulum mértani arányai a szent jeleknek felelnek meg. Az Édenkert Pentakuluma volt az ősképe minden szimbolikus és egyetemes építménynek, melyek közül a világ hét csodája volt a legfontosabb. A piramisokat olyan terv alapján készítették, amely teljesen megfelelt az Édenkert felépítésének. Előttük a hatalmas Szfinx őrködik, mint ahogyan a beavatási misztériumokban őrködik az Angyal vagy a Bika az elveszett Paradicsom kapuja előtt.

 

 

17 Labarum: a Krisztus monogram, amely a Krisztus szó első két betűjéből áll – a görög X és P (chi és Ro) betűkből. Nagyon ismertté vált a Konstantin császár gárdájának katonai zászlóin lévő jel miatt, melyet a császár látomása alapján „Fénykeresztnek” neveztek el.

A Bölcsek csillaga

 

Az idő mindegyre kérlelhetetlenül halad,

s mi íme megéljük újra Krisztus megjelenését!

„Nadal! Nadal! Cadun á soun oustal”,

szól egy régi mondás hangja a múltból,

az ősi misztériumok napjaiból.

„Karácsony! Karácsony! Mindenki haza!”

Így hangzik a mi nyelvünkön dala.

Karácsony a „benső ünnep”,

a Szellem Egyházának ezoterikus ünnepe.

Írtam már:

„Krisztus Betleheme a Menny!

Jászola Isten Tabernákuluma!”

Karácsony az emberiség megszületésének emlékünnepe.

Isten legyen velünk!

Isten, aki az emberiségben él,

az isteni emberiségben,

az emberi emberiségben!

Lássátok, ezt rejti számunkra az áldott ünnep.

De… ugyanolyan jól tudjátok, mint én,

mérhetetlen még a munka,

melynek révén az emberek mindezt megértik.

Betlehem! A Szellemember misztériuma!

Az anyagszülte ember legmagasabb áldozata!

Betlehem csillaga!

Betlehem Pentakuluma!

Transzformáció –

Metamorfózis –

Anyagember –

Szellemember,

Az ősi egyiptomi misztériumok bebábozódási szakasza!

 

A Pentakulum az Epifánia csillaga. Ez a csillag, melyet a bölcsek keleten láttak, a tökéletes és egyetemes teremtés csillaga, irányt mutat a világ minden égtája számára. A tökéletes bölcsesség ismeretét adományozza, s a magasabbra törekvő emberek számára megnyitja az ismeret kapuját. Ez a csillag Betlehembe vezet, az ökrök és szamarak istállójába.

Betlehem, a kenyeresház, a magasabb értelemnek szenteltetett, a dogmák megsemmisítésének, az alacsonyabb fölemelésének, s azoknak, akik a szimbolikus kenyér szétosztásán, vagyis a szeretet és igazság áldozatának meghozatalán buzgólkodnak. A bölcseknek, akik az isteni Pentagram, az Istenember nagy titkának vezetése alatt jöttek imádni a kisdedet, más úton kellett visszatérniük, hogy Heródes dühöngésétől és a papok cselszövéseitől megmeneküljenek. A legenda arról tudósít, hogy a csillag Betlehem közelében egy kútba esik. Ez nem más, mint az igazság kútja. De meg fogják-e keresni ennek a világnak a bölcsei? Egyesek közülük bizonyára igen…

A bölcsek egyszersmind „királyok” is, mivel valódi beavatottak. Hárman vannak s együtt a megszentelt világot jelenítik meg:

Menyhért (Melchior) a Melech, Király és Aour, Fény szóból.

Gáspár, a hívő, a nép fia, a feloldozott bűnös, Kám fia, aki megbékél, a fekete tekintetű etióp.

Boldizsár, a főpap, nevének jelentése szír nyelven: „szent kincsek őrzője”, héberül pedig: „mélységes béke”.

 

Boldizsár az önfeledt, aki a „valódi kincs után kutat”, a „mélységes béke embere”, neve mindezt jelenti. A magasztos hierarchia képviselője, a nagy kiválasztottak küldötte. A tömjént nyújtja át az újjászületetteknek, az új emberiségnek.

Menyhért, az állam királya, a fényherceg, az ismeret gyermekének a nevében jő, s az aranyat nyújtja át.

Végül Gáspár, avagy Gasphar, a nép fia a mirhát ajánlja fel, mellyel a holtakat balzsamozzák be. Az átalakulás és a halhatatlanság reményét jeleníti meg.

A gyermek és az anya kettő, a mágusok hárman vannak. Együtt képezik a csillag öt sugarát, a szent pentakulumot. Az Epifánia misztériumának ábrázolása maga is egy ragyogó pentakulum. Ugyanez érvényes minden keresztény hagyomány megjelenítésére.

Isten könyve belül és kívül is íródott, egyszerre külső és belső. Mindazonáltal jelenleg ez a könyv hét pecséttel van lezárva, úgyhogy azt senki sem képes kinyitni, de még csak rápillantani sem. Úgyhogy az apostollal együtt bánkódhatunk azon, hogy nemcsak hogy senki sem képes olvasni, de még csak olyanok sem igen akadnak, akik álmodozhatnának arról, hogy beleolvassanak. Legyünk mindenesetre türelemmel: a könyv megíródott, megvan, azért, hogy egyszer olvassák. A megnyilvánulás napjának hajnalán állunk. Az evangélium nem történelmi tudósítás, hanem a hagyomány és a hit területe. A történelem tudomány – az evangélium azonban teljes mértékben a hit területe.

A Hal a misztériumokban

 

A hal az anyagi életet jelképezi annak első megjelenési formájában, a vízben, mint ahogyan azt a régiek természettudománya is tanítja:

A Leviatán, a mérhetetlen tengeri szörny Jób könyvében (Jób 3,8) a mindent átölelő, mindent magához vonzó és mindent eltöltő hatalmas mágikus teremtő erő.

Az indiai jelképrendszerben Vishnu első megtestesülése hal formájában valósul meg.

Az egyiptomiak az egyetemes teremtőerőt Oannes hal alakjában tisztelték.

A kígyó mindössze abban különbözik a hal hieroglifikus alakjától, hogy lángnyelvével megjeleníti az egyetemes teremtőerő tüzes, avagy tevékeny lényegét. Ezzel szemben a Hal a víz elemét jeleníti meg, amely passzív és felvevő. Jónás hala, mely először magába fogad, majd újra kibocsát magából, egyesíti magában a hal és a kígyó előbb említett tulajdonságait. Róma katakombáiban megtaláljuk ábrázolását a misztikus jelképek között. Két feje van: az egyik elnyel, a másik kibocsát. Ez a jelkép nagyszerű módon adja vissza a titkos fizika és természetmágia rejtélyeit. A hal, mivelhogy néma, a rejtettnek is a jelképe.

A katárok és a rózsakeresztesek nagy tisztelettel fordultak a hal jelképe felé. Fejezetek elején gyakran állt együtt a Soter, avagy Megváltó kezdő S betűjével. A katárok gyakran használták az I, az X és a fekvő S betűket az általuk rajzolt szimbólumokban.

Ornolac nevezetes hal ábrázolása, melyet most Foix múzeumában őriznek, egy sima, 30 cm hosszúságú kőzeten állt önmagában, más jelképek hozzátoldása nélkül. Ez a hal a Tehén barlangjában a beavatott rózsakeresztesek jele mellett található:

Az első keresztények, akik járatosak voltak a Kabbala rejtélyeiben, a hal szót jelölő görög ’ΙΧΘΥΣ (Ichtus) jelekben Jézus nevén és a Labarum monogramon kívül ’Iησουϛ, Χριστοϛ, Θεου Yίοϛ, Σωτηρ, Jézus, Krisztus, Isten Fia, Megváltó kifejezések kezdőbetűit fedezték fel. Ezért találhatjuk a régi mártírok síremlékein gyakran ezeket a jeleket:

 

Tóbiás halának szíve és mája

 

Tóbiás halának szíve és mája a szeretetet és a gyűlöletet ábrázolják. A májat el kell égetni, fel kell áldozni. A szívet azonban, mivel ettől fogva mentes az epétől és a durva kapzsiságtól, meg kell óvni. Erről nem esik több szó, mivel örök és titokzatos erővé vált.

Tóbiás éveinek a számait, aki a hal epéje által kigyógyult saját vakságából, kabbalisztikusan kell értelmezni: 5 a papok száma, 6 az emberek száma. Együtt a 11 számot adják. Ez az erő száma, fele a 22 szent betűjelnek, nevezetesen a Kaph betű, melynek jelképe egy oroszlánt legyőző asszony. A 60 a zsidók számára az emberiséget jelenti. Így a gyűlölet, amelynek áldozatul estek, felnyitja a szemüket. Megértik, mit nevez az evangélium görög szövege a „Megváltó emberszeretetének”. Ez betű szerint így áll a szövegben. Nem a modern filozófusok találmánya ez.

Izraelt saját ereje vakítja el, mely hajthatatlansággá alakult át. Így kezdte el Izrael lebecsülni az élő emberiséget, mivel saját halottjainak a temetésével foglalatoskodik, s makacsul kitart Mózes haszontalanná vált előírásai mellett. Kiüresedett hagyományok! A Szentírás alapvető jellemzője, hogy mindig kettős jelentést hordoz. Szinte sohasem szabad betű szerint értelmezni, hanem a valódi szándékát kell kikutatni. Ezért írja Péter a levelében: „Omnis scriptura, propria interpretatione non fit.”18 Ez egyértelmű és világos. A kommentátorok, akiknek ez érdekükben áll, kiforgatják e szavak valódi jelentését, mikor így fordítanak: „A Szentírást nem ítélheti meg saját értelme szerint annak olvasója; hanem csak azon jelentés szerint, melyet az egyházi hierarchia tulajdonít neki.” Ha ezt az indoklást követnénk, Isten a szigorúságnak és egyeduralomnak ebből a nézőpontjából tekintve sokkal inkább… az ördögre hasonlítana! Ez a pszeudokatolikus papság Istene, mely az egész vallást a saját uralma alá akarja rendelni, ez az uralom azonban csupán átmeneti.

Jézus Krisztus birodalma nem ebből a világból való. Zsarnokság és erőszak, Lucifer bukása a Szellem elleni megbocsáthatatlan bűnök okozói. Az utolsó bűn, amely makacsul tartja magát minden évszázadban, az igazság és bölcsesség elfojtása. Gondoljunk ezzel kapcsolatban a katárok, rózsakeresztesek és templomosok történetére.

Erre az erőszakos elnyomásra misztikus szerzetek formájában és Isten anyjának bűnbánó imákkal történő imádata alakjában mind az Egyházon kívül, mind belül egyfajta nőies reakció keletkezett. Ez szentségtörés volt, mivel lényege szerint mindez nem IMMA-hoz, a bölcsességhez és gondviseléshez fordult. Miért nem a Szent Szellemhez fordultak ezekkel az imákkal? A messianizmus szerencsés módon visszavezet minket a Szentháromsághoz! Jézus Krisztus valódi tagjai vagyunk, aki szelleme és igéje által szüntelenül jelenlévő Földünkön.

A Tóbiás halának szívét és máját illető misztériumról végezetül a következőket mondhatjuk el: az Egyház elítéli az őt nyugtalanító szenvedélyeket, vagy legalábbis látszólag elítéli. Ezeket a máj jelképezi. Horatius is azt írja: „A szenvedély, melyet közönségesen … Gerjedelem hív elő, gyötri duzzadt májadat.”19 Végül csupán a szenvedélyek lesznek a tűz által megítélve, míg a szívet megőrzik. A májtól a szív felé mutató átalakulást ezen a helyen nem kell jobban megmagyarázni, mivel a szív áldozata magát a próbát jelentette. Ennek az áldozatnak tökéletesnek kell lennie, s nem szükséges, hogy az ember tudja, mi fog mindebből következni.

Mert az Istenben aláhanyatló szív a lélek megmentésének egyik legnagyobb misztériuma.

 

 

 

18 Péter 2. Levele 1,20-21: „Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.”

19 Horatius, Ódák, 1. Könyv, XXV.

Hét – a szeretet száma

 

A szeretet azon szellemi építmény megkoronázása, melynek oszlopai biztos alapokon állnak. A hitnek az igazságosságon kell nyugodnia, az igazságosságnak pedig az erőn – ez az első oszlop. A remény a mértékletességen nyugszik, a mértékletesség az elővigyázatosságon – a második oszlop.

A szentélyben a Szent Szellem hét adománya található, miközben a bölcsesség és az ismeret elfoglalják a remény és a hit helyét. A szeretet istenfélelemmé alakul át, a tökéletes és isteni, de a legkevésbé ismert adománnyá. Az „istenfélelem” szóval a vallással kapcsolatos külsődleges hajlamokat szokás jelölni, ami azonban pusztán fanatizmus. Gyorsan jámbornak könyveljük el azt, aki egyetlen istentiszteletet sem mulaszt el, csodálja a novénát és a misét, s egy pillanatra sem válik meg a rózsafüzérétől. Nem merül fel a kérdés, hogy ez az ember egyúttal vajon szeretetteljes-e is… Így megszentségtelenítik a vallásos gyakorlatot, ha az ember nem a valódi vallás szelleméből él, mikor az isteni ismerete és a felebaráti szeretet nélkül vesznek részt a szertartásokban.

Csak az a szeretet valóban szeretet, mely egyúttal kegyelem is. Kegyelemmel teljes, mivel nagylelkű. A béke nővére. Mindig csak gazdagabb lesz, minél többet ad. Mindig csak gazdagabb lesz, anélkül, hogy Isten vagy a természet gazdagságát valaha is kimerítené.

 

Hét angyal áll Isten trónja előtt

 

Hét angyal kormányozza a Földet. Különös védelmezőjük avagy lelki vezetőjük Metraton, „aki kezében egyesíti a hét csillag pompáját, s a hét arany gyertyatartó között jár”. A Biblia csak három angyalt nevez a nevén.

Mihály különösen a zsidóság védőangyala. Nevének jelentése, Micael: „Kicsoda olyan, mint Isten?” Ő a bálványok összezúzója. Küzd Sátánnal Mózes testéért, vagyis a zsidó Egyházat védelmezi a pokol illuzórikus árulásával szemben. Ő az, akinek Izraelt a népek ujjongása közepette vissza kell vezetnie a Szent Földre, ahol meg kell tartania a Messiás birodalma számára.

Gábriel nevének jelentése: „Isten népe”. Ő a kereszténység védőangyala. Dániel látta őt a vizek fölött járni – és valóban ő irányítja az égi áramlatot, mely enyhíti a tüzes kígyó támadásait. Az asszony angyala is, akit tisztelettel üdvözöl a Mester társaként: „Áldott magában és minden asszonyok között, megszabadító gyümölcse miatt.” Gábriel egyúttal a remény angyala is.

Rafael nevének jelentése: „Isten gyógyszere”, feladata az emberiség kigyógyítása annak minden bajából. Ő vezeti az új nemzedéket, akit Tóbiás jelenít meg. Az ő segítségével találja meg Tóbiás a megváltást az óriási halban, amely először elnyeléssel fenyegeti, ugyanúgy, mint Jónás szimbolikus hala. A hal jelét láthatjuk a katakombákban is, ahol oly gyakran láthatjuk a szent monogram alá rajzolva. Ugyanezt a jelet találjuk a katároknál, az isteni Mester tiszta és hű tanítványainál… Mindez olyan ismeret, amely állítólag veszendőbe ment. Mikor tér vissza Rafael, hogy megnyissa a vakok szemeit?

Az említett három angyal megfeleltethető a Napnak, a Holdnak és a Merkúr bolygónak. A Nap angyala Mihály, aki nyomatékosan kijelenti, hogy az egyetlen Isten a világmindenség középpontja. Gábriel a Mária lábai alatt lévő Hold angyala. Ő a rendkívüli asszony védelmezője, akiről Salamon az Énekek Énekében azt mondja, hogy „szép, mint a holdsugár” (Énekek Éneke 6,10). Rafael a Merkúr angyala. A kígyós bottal ábrázolják, a hallal, mely megegyezik a kettős kígyóval, valamint a kutyával, az egyiptomi Hermanubisszal, a templomi rejtélyek hűséges őrzőjével. Rafael az elismert házasság közvetítője, amint az alantas Merkúr a görögöknél a tisztátalan szerelem kerítője volt. Rafael is gyógyító, mint Hermész vagy Orfeusz.

Mihály az, aki a Nap dicsfényével és kezében egy kis könyvecskével megjelenik Jánosnak. Ő az, aki az első pecsét feltörésekor megszólaltatja az első trombitaszót, s kitölti az első poharat. Ugyanakkor a másik négy, néven nem nevezett angyal, még az Eufráteszhez, a fogság folyójához van kötve, mivel a szent Tetragram igazságát még a tévedés fogságában tartják. Isten eddig csak a szent háromszög által nyilatkozott meg; a királyi négyszög csak a messianisztikus uralom idején tárul fel. Első ízben ekkor válik ismertté az utolsó négy angyal neve, akik azonosak Ezékiel Cherubimjaival (Ezékiel 11,22).

Szimbolikus jelentőségét tekintve a Biblia által néven nem nevezett négy angyal megegyezik a következő bolygókkal:

Marssal, avagy az Erővel;

Jupiterrel avagy az Igazságossággal;

Vénusszal, a Tisztasággal, vagy Uránusszal, a Mértékletességgel;

valamint a régi Szaturnusszal, az Elővigyázatossággal.

 

Még nem érvényesülnek a Földön, de egyszer a morált megrendíthetetlen alapokon meg kell erősíteniük, úgy, mint ahogyan az első három angyal a tant határozta meg:

Mihály Isten Szentháromságát

Gábriel a megtestesülést avagy a Teremtő kétszeres megnyilvánulását

Rafael a megváltást.

 

Így tartalmazza Tóbiás apokrif könyve a megváltás profetikus történetét és tökéletes beteljesedését. Az úgymond a fecske ürülékétől, vagyis a múlékony és furcsa hiedelmektől elvakított öreg Tóbiást – az ősi Izraelt –, az Éden Kertjében folyó Tigrisből való halnak az epéjével megérintik. Ez azt jelenti, hogy keserűségének és fájdalmának gyümölcsét abban a pillanatban aratja le, amikor szeme megnyílik az igazság számára. Az igazság magasabbra, nem pedig mélyebbre vezeti a hagyomány lajtorjáján, mellyel végre Jákob fiainak igazi Kabbalájához emelkedik fel. Mert csakis az igazi Kabbala képes egy Ember-Isten szégyenét eloszlatni, s a kereszt bolondságát vele megértetni.

Akkor fog a Rafael vezetése alatt álló kereszténység – melyet az ifjú Tóbiás jelenít meg – az Atyához visszatérni, s hitvesét, a mind a hét tévedésen diadalmaskodó igazságot magával vinni Őhozzá. Éppúgy, mint Sára, aki elmenekül a hét hozzá méltatlan férj sóvárgása elől. Asmondit pedig, a tisztátalan élvezetek démonát Felső-Egyiptomban megláncolják.

A nagy hierofánsok által felosztott és irányított Egyiptomot tisztán szimbolikus értelemben kell felfognunk. Három királyságra osztották fel: alsó, közép és felső Egyiptomra, melyek mégis egységet alkottak. A Felső-Egyiptomban megláncolt démon a sors hatalmát ábrázolja, mely a törvényes felsőségnek lett alávetve. Ez a Mózes által megjövendölt papi és királyi művészet helyreállítása. Így válhat az új zsidóság vagy kereszténység Sára házastársává. Neve Ábrahám házastársának nevére emlékeztet. Ábrahám az eredeti Egyházat jeleníti meg, mely örökkön ifjú marad, mint maga a bölcsesség és az igazság. Első ízben akkor lehet Tóbiás atyjának gyógyítója, mikor a még friss gyűlölet epéje gyógyító balzsammá változik az aggastyán látóképessége számára. Izrael az üldöztetése végett szenteltetik meg. Isten népének vére engesztelő áldozat az Isten-Ember kiontott véréért. Mindazok, akik kiáltották: „Az ő vére legyen rajtunk és gyermekeinken”, fel fogják-e ismerni, hogy közvetlenebb és tökéletesebb megváltásra rendeltettek. Nem tisztít-e meg ez a vér mindent, amivel érintkezésbe lép? Nincs-e Izrael teljes egészében vörös vérrel beborítva? Mi keresztények, annak a gyermekei, akik Izraelt megfeszítették, mikor erről a nagy népről szólunk, így kiálthatunk fel: „A ti véretek legyen rajtunk és a mi gyermekeinken; nem azért, hogy vádoljon minket, hanem, hogy bűnbocsánattal ajándékozzon meg minket.”

Nagy bölcsek, fáklyával kezetekben, kiket üldöztek, anélkül, hogy észrevették volna, hogy ezek a kezek azt a fáklyát hordozzák, melynek a világot meg kell világosítania és meg kell mentenie, Izrael népének mártírjai, imádkozzatok értünk! Katár mártírok, rózsakeresztesek, templomosok, mártírok a máglyán, az inkvizíció foglyai, könyörögjetek értünk, imádkozzatok értünk!

Isten szeretet…

Nem, az emberiség még nem képes az erőt befogadni, sem az elővigyázatosságot, a mértékletességet vagy az igazságosságot megérteni. Mert ezek az erények tökéletes egyensúlyt követelnek meg, melyet az emberiség még nem talált meg.

Ereje erőszakosság,

elővigyázatossága ravasz és álnok,

mértékletessége zavarodott és egészségtelen,

igazságossága pedig éppoly önkényes mint érdekei és szokásai.

 

Így a népek arra ítéltettek, hogy a négy megláncolt angyal kardja alá kerüljenek: ebben a világban erkölcsről még nem beszélhetünk. A bűnösöket ez reménnyel tölti el, megremegnek viszont miatta az igazak. Joggal mondható ezért a mai napig: „A hit az, amely megtart titeket”. Az ember akkor cselekszik jót, mikor úgy véli, hogy jól cselekszik. Jelenleg még ez a szabály érvényes a Földön.

Türelem! A Szellem ott fúj, ahol ő akar, amikor akar, s amikor szükség van rá!

A négy arkangyal, akiknek neveit a Biblia nem említi meg, a kabbalisták köreiben a hagyományos neveiken ismeretesek, noha ezek különbözhetnek a különböző szerzőknél. Ennek így is kell lennie, mert neveiket csak akkor lehet meghatározni és megnyilvánítani, mikor a világ felismeri valódi feladataikat.

A legnagyobb egyetértés a következő nevek esetében áll fenn: Anael, a tisztaság és szeretet angyala esetében, Samael az igazságosság és büntetés angyalánál. Nevét és tulajdonságait a hébereknél Samael olykor Sátántól kölcsönzi, akit ekkor az „körülmetéletlen Samaelnek” neveznek. Anael nevét olykor Astartééval cserélik fel, Sidon Vénuszáéval. Ez nem is lehet másként, mert az erkölcs négy nagy szelleme fényét még nem nyilvánította meg. Csak árnyékaikat ismerjük.

A zsidó kabbalisták a démonokat „héjnak” vagy „kéregnek” nevezik, hogy kifejezésre juttassák azt, hogy a gonosz nem más, mint a jó kiszáradt burka, az élet fájának kérge. Úgy tűnik, mintha halott lenne, de a szeszélyes évszakokkal való dacolásra rendeltetett burok alatt mindig is megőrzi az életnedvet.

Az egyetemes Gnózis

 

 

Betlehem! A Szellemember misztériuma!

Az anyagszülte ember legmagasabb áldozata!

Betlehem csillaga! Betlehem Pentakuluma!

Transzformáció – Metamorfózis;

Anyagember – Szellemember.

Beavatás

 

Magába szállás és megújulás a legrégebbi idők óta a misztikus filozófia alapjait képezik. Tudatában kell lennünk annak, hogy a bölcsek az írás feltalálása előtt a legtöbb ismeretet saját tanulmányok alapján sajátították el. Megfigyeltek, meditáltak, figyeltek az álmaikra, melyek új gondolatokat sugalltak, s amelyek segítettek megoldani a felmerült problémákat. Ez egy együgyű módszer, amelynek azonban a pszichoanalitikusok szerint megvan a maga értéke. Az emberi tudás első elemei az álomtól megtermékenyített képzeletből keletkeztek.

Az álomból született meg a költészet, az irodalom ősanyja. Eleinte szájról szájra terjedt, s csak később rögzítették írásban. Lényegében ma is az a helyzet, hogy a gondolkodó, aki nem riad vissza az újra átgondolás folyamatától, szívesebben tájékozódik egy kérdés, mint kiindulópont segítségével, semmint egy többé vagy kevésbé dogmatikusan megfogalmazott definíció alapján. Ezt nem kell teljes egészében kiegészíteni. A beavatási jelképeket, melyek természetüknél fogva kevéssé megragadhatóak, és semmiképpen sem egyszerűsíthetőek le skolasztikus gondolati képződményekké, nem szükséges túlságosan precízen meghatározni. Szóképek maradnak, a szó pedig a paradoxon tipikus eszköze.

Emiatt nem csodálkozhatunk azon, hogy a Krisztus előtti évszázadokban az értelmiségiek két ellentétes filozófiai áramlat mentén oszlottak meg. Az egyik Arisztotelész logikájára épített, s azt állította, hogy az igazság tárgyszerű meggondolások alapján kikutatható. Ez volt a hivatalos filozófia, melyet az iskolákban tanítottak. Innen a skolasztikus elnevezés. Ezzel szemben állt egy olyan filozófia, amely legnagyobb részt titkos volt, misztériumokba burkolózott, tanításait talányok, hasonlatok és jelképek fátylával vette körül. Ezt Platónon és Püthagoraszon túl az egyiptomi hierofánsokig lehetett visszavezetni, egészen e hermetikus tudomány alapítójáig, a háromszor nagy Hermész Triszmegisztoszig. Ez a második filozófia abban különbözött, hogy a „szavakat figyelmen kívül hagyva, maguknak a saját lényegüket önmagában hordozó dolgoknak a szemléletéhez vezetett”.

Hermész tanítványa hallgatag volt, nem vitatkozott, és nem próbálkozott azzal sem, hogy bárkit is meggyőzzön. Magába visszahúzódva elmélyedt a dolgok szemléletében, ami által sikerült kikutatnia a természet titkait. Az ilyen tanítvány Ízisz bizalmasává lett, s belépett az igazi beavatottak közösségébe: a Gnózis megnyilvánította számára az ősrégi, szent tudomány alapelemeit, melyek a későbbiekben az asztrológia, alkímia, mágia és Kabbala formájában öltöttek alakot. Ezeknek a napjainkban már kiszolgáltnak tartott tudományoknak az volt a céljuk, hogy „kikutassák a mindenséget irányító rejtett törvényeket”. Titokzatosabb és érzékfelettibb jellegüknél fogva elkülönültek a fizikától, a hivatalos természettudományoktól. Ezek együtt egy úgynevezett „hiperfizikát” alkottak, melyet helyesebben „hermészi filozófiának” lehetne nevezni. Ezen túlmenően ezt a filozófiát az a tény különböztette meg a másiktól, hogy nem pusztán spekulatív volt. Ugyanis mindig egy bizonyos gyakorlati célra irányult és mindig egy pontosan meghatározott eredmény elérése volt a célja. Legmagasabb törekvése az úgynevezett Nagy Mű megvalósítása volt.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy mindazok, akik nincsenek meghitt viszonyban ezzel a témával, vagy csupán vallásos módon irányulnak rá, mindebben a szabadkőművességet vélik felfedezni. Mindazonáltal a gnosztikus bölcsességből megszületett Egyetemes Testvériségnek közvetlenül semmi köze sincs a szabadkőművességhez. A valódi szabadkőművességnek egyébként, melyet később a fekete mágia és a szélhámoskodás tisztátalansága és mocska borított be, eredetileg magas szellemi célja volt. A Nagy Művel kapcsolatos fáradozásait igen nagyfokú tisztaság jellemezte. Ha minden színpadiasságot és sürgésforgást eltávolítunk, akkor megmutatkozik, hogy a Templom Építőmestere éppúgy a mindenség nagy építészeként viselkedik, mint a testté vált Ige, vagy mint a keresztény világszemléletben az örökkévaló Atya Krisztusa. Mindig a szavakról van szó, melyeket a legtöbbször nem értenek meg…

A tanítvány egyáltalán nem kapott felvilágosítást a beavatás szent jelképeit illetően: az Ízisz által megszemélyesített intuíciónak kellett őt oktatnia. Ez magyarázza meg a „csend iskolájának” a jelentőségét. Ezt egy példával világíthatjuk meg: a tanítvány csupán egy képet kap, például Rebisz Pentakulumát, mely őt bizonyos megfontolásokra és következtetésekre indította. Ez a jel egy körből, keresztből, háromszögből és négyzetből áll. Ezek a fogalmak Püthagorasz egység, kettősség, háromság és négység fogalmaival állnak összefüggésben. Ha meggondoljuk, hogy Rebisz Pentakuluma Johann Daniel Mylius és Basilius Valentinus 16. századi hermetikus ideográfiájában felhasználásra került, akkor megértjük, hogy a klasszikus alkímia milyen jelentős mértékben támaszkodik az ősi hermészi jelképrendszerre. S ekkor még nem beszéltünk az olyan fogalmakról, mint Egység, anyag vagy alkotó fény. Ezzel olyan kérdésekkel szembesülünk, melyeket korszakunk hajnalán a gnosztikusok, skolasztikusok és eklektikusok már intenzíven és sikeresen megtárgyaltak. Ez jóval Athanor alkimistáinak ideje előtt történt.

Létrehozni, teremteni azt jelenti: a semmiből előhívni. A saját magából létrejövő egyáltalán nem holt anyag, hanem lényegét tekintve élettel teli, minden élet anyja. Mérhetetlen rezgésre van szükség a világmindenség betöltéséhez, melyet egy végtelen erő valósít meg. A rezgések tökéletes egységben áradnak ki az ősanyagon keresztül. Semmi sem áll ellen a kozmikus óceán hullámainak. Mindörökre mozgásban marad, és ölében semmi sem marad meg egy meghatározott formában. Mi is hát a teremtés misztériuma? Hogyan lesz a terméketlen megtermékenyítve? Alkimistáink szemében a Nap jelképezi a csíra megtermékenyítésének az elvét: a középpontot, melyből lelkesítő mozgásként áradnak ki a hullámzó körök a kozmoszba. Ez az igazi fény, a kabbalisták végtelen fénye.

Mit jelent hát a „kezdet”, mikor Krisztus kijelenti, hogy „nincs sem kezdet, sem vég”? A hermetikusok józan, hallgatag filozófusokként, nagyon bölcs megszorításokkal éltek, mikor a teremtőerő kérdésének a megoldásáról volt szó. Nem a fénnyel magával foglalkoztak, hanem figyelmüket kizárólag a megvilágosító, kisugárzó fényre irányították. A kisugárzó fény tevékeny erő. A szellemet egy középpont jelképezi, melyből a tevékenység kiárad, majd maga a mozgás vagy a sugárzás jelzi, végül a tevékenység eredménye, a környezet.

jel a nagy őserőre is vonatkozik, minden dolog teremtőjére, melyet az arany juttat kifejezésre. Ugyanaz a jel fejezi ki, mint a Napot. A férfias jellel összehasonlítva az üres vagy fekete kör nőnemű. Két ellentétes pólus áll fenn: a megtermékenyítő és a megtermékenyített. Ezekből keletkezik a megszámlálhatatlan ellentét: nappal és éjszaka, világosság és sötétség, teli és üres, pozitív és negatív, szellem és anyag.

A hermetikusok előszeretettel vontak párhuzamot az örök kettősség, a Nap és Hold között. A Hold a szellemi Nap megnyilvánítója. Tükrét tartva hozzánk vetíti a Nap fényét. Ez tehát Ízisz, „minden tárgyszerűség anyja”, az okkult Nap, amint Ozirisz – a fekete Isten – megmarad mint a „szellemiség atyja”. A Holdat teltnek tekintették, míg a hermészi jelképrendszerben sarló alakban ábrázolták, az ezüst fémjének kifejezésre juttatására:

Ezzel elérkeztünk azokhoz a fogalmakhoz, melyek a Nap és a Hold jeléből keletkeznek:

NAP                        Arany, közvetlen fény, értelem, megkülönböztetés, ráébredés, felfedezés, cselekvés, adás, parancsolás, megtermékenyítés, terem-tés, életre keltés. Salamon templomában Já-kin oszlopa.

HOLD                   Ezüst, megtört fény, képzelőerő, hit, feldolgozás, tanulás, megértés, érzés, befogadás,

engedelmeskedés,   megőrzés,    fenntartás,

belátás,  érlelődés.  Salamon  templomában

Boáz oszlopa.

 

Ezekből a példákból kitűnik, hogy a hermetizmus milyen széles területet ölelt át. Vegyük még hozzá mindehhez a kereszt ábrájának, a föníciaiak Taujának a jelentését, melyről már máshol is szóltunk.

 

Mit tudunk a mennyei lélekről? Nem a minket a homályos anyag fölé emelő értelem és a nemes érzelmek forrása-e ő? Basilius Valentinus a mennyei lelket Antimoniumnak nevezi, a nagy arkánumnak, tűzkőnek. A „bölcsek köve”, így mondja, „nemigen rendelkezik magasabb tulajdonságokkal”. A Tarotban a mennyei lelket a hetedik arkánum, a „győzelmi szekér”, valamint a tizenegyedik arkánum, a „szelídségével a vad oroszlánt megfékező asszony” jelképezi. A lélekkel kapcsolatban az alábbi, ősrégi magyarázatok ismeretesek:

 

Mennyei lélek: értelem és érzelem lélek, szellemi befolyás, az anyagtól önmagát megszabadító, azon uralkodó lélek, fejlődés és megváltás.

Élet lélek vagy vegetatív lélek: testi életerő, az anyagba süllyedt és azzal egyesült szellem, egészség, vitális egyensúly.

Természetlélek vagy ösztönös lélek: anyagi vonzóerő, szexualitás, a szellem anyagba hullása, involúció és teremtés.

 

Így világosan áll előttünk, hogy a jelképek arra szolgálnak, hogy eszméinket felébresszék, gondolkodásunkat ösztönözzék, és a szellemünk mélyén rejtve nyugvó igazságot felfedjék. A jelképek nem szólnak azonban mindenkihez. Az úgynevezett józan gondolkodót, akinek a gondolatai merev, dogmatikus és tudományos képleteken alapulnak, nem fogják megszólítani. Ezeknek a képleteknek bizonyosan megvan a maguk gyakorlati haszna, de nem lehet őket élőnek, határtalannak, mindent átölelőnek és megváltoztathatatlannak nevezni. A jelképekkel egyáltalán nem lehet tudományos igazságokat kifejezésre juttatni. Feladatuk a misztériumok megjelenítése, miközben a szellem megmarad a maga tökéletes érintetlenségében.

A szimbólumot és a dogmát egy világ választja el egymástól. A dogma önkényes, sulykolt, merev és feltétlen értelmi fegyelmezést jelent, a gondolatok alávetettségét. A beavatásnál ezzel szemben szimbólumokat alkalmaznak, egyrészt azért, hogy meg lehessen szabadulni a szavak és formaságok kényszerzubbonyától, másrészt azért, hogy felélesszék a független gondolkodást. A szimbólumok nélkülözhetetlenek azok számára, akik át akarnak hatolni a misztériumokhoz. A misztériumok ugyanis azoknak az igazságoknak a leplei, melyek mérhetetlen tévedésekké változnak, ha valaki nem jelképes hasonlatok által, hanem más módon akarja kifejezésre juttatni azokat.

Ez történt tudatlanságuk miatt a középkori szabadkőművesekkel. Megvoltak a saját kifejezési formáik, melyekkel helytelen módon juttatták kifejezésre az alapítók eredeti céljait. Így összekeverték őket a Gnózis igazi követőivel, az Egyetemes Szerzet méltó képviselőivel, s meg kellett érezniük az inkvizíció súlyosan rájuk nehezedő kezét is! Itt is megmutatkozik, hogy a beavatott kötelezettségei közé tartozó hallgatagság, teljes mértékben helyénvaló.

 

Az Arkánumot illető belátáshoz, amint azt már megmutattuk, a kedély erőfeszítései által lehet eljutni. Az Arkánum belülről világosítja meg a valóban megvilágosodott szellemét, de nem szabad hagyni, hogy az a látszattudás társalgási témájává fajuljon. A rejtett bölcsesség alig adható tovább, csakis elmélyedés és önismeret által szerezhető meg. Régebben számos olyan tudós pap volt, akiknek ismeretei sokkal magasabb színvonalúak voltak, mint tudós laikus kortársaiké. A misztikának a Kabbala és az alkímia hatása alatt megszületett egyik különös ágazatából jelentős ezoterikus kereszténység fejlődött ki. Ebben az értelem a hittel kapcsolódott össze, mégpedig a katolicizmusnak tulajdonított hagyományos és általánosan értelmezhető szimbólumok magasabb szintű értelmezésének köszönhetően. Így a katekizmus naivitása nem riasztotta el többé az intellektuális elitet, akik így hűek maradhattak az Anyaszentegyházhoz is.

E megközelítés alapján számos hitetlen és eretnek is megbarátkozhatott az egyházi tanításokkal. Az Inkvizíció azonban éberen őrködött: a templomosokat, „Jézus Krisztus Egyházával szemben a Szellem Templomának a megalapítóit” megégették. A katárokat, Jézus hűséges tanítványait kiirtották. Egyedül a rózsakeresztesek tudták a hermetizmus félreismert kincseit biztonságba helyezni. Bevezették a Mária tiszteletet. Az üldözöttek azonban a messianizmust hűségesen megőrizték.

 

Az ezoterika nem fordulhat azokhoz a tömegekhez, akik durvább szellemi táplálékra vágynak. Létezik egy értelmiségi arisztokrácia, amely a hermészi jelképrendszer elemeinek gazdagságával könnyen kielégíthető. Úgyhogy nem szeretnénk fölöslegesen szaporítani a szót, hanem inkább a beavatottak által oly nagyra becsült csendet tartsuk szem előtt. Ábrákat vázolunk fel, melyek által az éles elméjű megfigyelő éppoly sok talány átlátására lesz képes. Szükség esetén ez a módszer alkalmas magasztos igazságok továbbadására: akinek vannak szemei a látásra, az képes lesz valódi mivoltuk felismerésére. A többiek anélkül nézik, hogy bármit is megértenének belőle. A beavatás területén valójában mindenki csak azt ismeri fel, ami az ő lélekállapotának megfelel. Íme a tiszta beavatás, azaz Ízisz vagy természetes beavatás, amely független bármiféle meghatározott szervezettől. Ez magának a dolognak a természetében rejlik. Ez mindig is így volt, éppúgy azon egyházak felett lebegett, mint azon úgynevezett beavatási iskolák fölött, melyek nem voltak képesek a beavatás magas ideájának a megvalósítására. Egykor abban bizakodtak, hogy az ezoterika és az értelmezési szabadság alapjain Jánossal, a szeretett tanítvánnyal való összeköttetésben felépíthető lesz a Szent Szellem Temploma, mint ahogyan Péter nevében felépítették Jézus Krisztus Egyházát, mint az exoterika és a dogmatikus hittételek fellegvárát. Katárokat, templomosokat, rózsakereszteseket üldöztek és máglyára vetettek, csak azért, mert egy magasztos eszme megvalósítására törekedtek, melyet az alapítók „Egyetemes Testvériséggé” akartak szélesíteni.

Egyes papok valóban eltökéltnek tűntek a merész terv megvalósítására, hogy egy nagyobb Egyháznak, melynek a tiszta, azaz valóban egyetemes katolicizmust kellett volna megvalósítania, az élére álljanak. Nem jártak sikerrel, mivel nem álltak mellettük a valódi beavatottak. Az embernek nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy a Nagy Mű megvalósulását szolgálhassa!

 

A „mágia” oly sokféleképpen félreértelmezett fogalmának semmi köze az összefüggéstelen álmodozáshoz. Azért, hogy ez a fogalom közönséges babonává süllyedt, a vele visszaélő csalók és sarlatánok a felelősek. Képtelen butaságaik bizonyítják, hogy a valódi mágiából semmit sem értettek. A mágia ugyanis egy komoly, igényes és szinte felmérhetetlen tudomány. Már az elmélete is igen nehezen felfogható, nem is szólva arról, mekkora bátorságra van szükség a gyakorlatba való átültetéséhez. Közönséges halandók szemei elől a természet elővigyázatosságból elrejti a misztériumokat. Annak, aki a fátylak fellebbentésére törekszik, bizonyos értelmi, erkölcsi és testi feltételeknek kell megfelelnie. A rejtett tudományok útvesztőhöz hasonlatosak, melyben minden vakmerő eltéved, aki komoly előkészületek nélkül indul útnak. Az ilyen ember értelmét, természetes egyensúlyát és egészségét kockáztatja, boldogságáról és lelki békéjéről nem is beszélve. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy annak, aki elfogadja a veszélyeket, le kellene mondania a beavatásról.

Az elhivatottak meg is világosodnak, de a próbákra elkerülhetetlenül sor kerül. Itt ne gondoljunk bizonyos beavató társaságok különleges vagy rémisztő szertartásaira, de olyan vizsgákra sem, amilyeneken a világi iskolák jelöltjeinek kell átesniük. Csakis a szellemben és az igazságban válik éretté a jelölt a beavatásra. Annak, aki kitart a látszat és a külsőségek mellett, minden nagy csalódássá fog válni… Sokan tévútra jutnak a hamis mágia miatt, mivel olyannyira el vannak telve saját magukkal, hogy úgy vélik, képesek lesznek kibújni a próbák alól. Olyannyira türelmetlenül akarnak ismeretekhez jutni, hogy nem vértezik fel magukat a látszat ellen, s mindent magukhoz vonzanak, amit valódinak vélnek. Ennek eltévedés lesz a következménye, továbbá az, hogy ismeretlen területen elhamarkodott tevékenységet fognak kifejteni. Mivel a helytelenül felfogott igazságnál nagyobb tévedés nincs, a hamis beavatásban részesült kérkedőnek tökéletes bukás lesz a vége. Még az is megtörténhet, hogy a legfőbb jót kiforgatja és lealacsonyítja.

 

Az igazi beavatottak a megszentségtelenítéstől való félelem miatt mindig is a hallgatagságnak rendelték alá magukat. Mindig nagy visszafogottsággal szóltak és csakis hűségesen odaadó tanítványok jelenlétében. A felfedezett igazságot ugyanakkor mindazok köreibe ki kellett hordani, akik képesek voltak a felismerésére. A képek, allegóriák és szimbólumok rejtetten arra utaltak, amit még ki kellett kutatni. Így a mitológiák és a korai költészet is rejtett tanításokat tartalmaznak. Megtalálhatóak minden nép vallásos hagyományaiban, szimbólumaikat pedig minden vallás felhasználta. Találkozhatunk ezekkel a bölcsességekkel a népmesékben is.

Az emberi társadalmak kialakulásától fogva, ezeken belül különböző csoportok alakultak ki az egyes feladatoknak megfelelően. Az eredetileg jövendőmondással és gyógyítással foglalkozó csodatévők elkezdték erőiket egyesíteni, egymástól tanulni, rejtett erőiket egymás között továbbadni. Ez volt minden beavatási iskola bölcsője. Meghatározott körökben, melyekben többé vagy kevésbé titkos szertartásokat gyakoroltak, megpróbáltak tanítványokra szert tenni. Jóllehet azonos forrásból eredtek, minden iskola saját egyéni céljára törekedett: az emberben szunnyadó mágikus erők fejlesztésére, gyakorlatoztatására és továbbadására vagy az Istenek titkaiba és a másik világ misztériumaiba való beavatásra. Ezek vezettek a papi iskolák megalapításához. A misztikusok, akik számára a munkálkodás ellenszenves volt, szemben álltak a munkálkodókkal, akik viszont büszkék voltak személyes és hivatásos kezdeményezéseikre, amiket testületük hitvallása alapján végeztek. Munkájukat dicsőítették és megszentelték. Végül ott voltak a filozófusok, akik buzgón a tömegek számára elérhetetlen igazságok megszerzésére törekedtek. Ők is szervezeteket hoztak létre a kibontakozásukhoz és kutatásaikhoz. Egy az összes többinél magasztosabbnak tartott művészet, a gondolat művészete követőinek vallották magukat, melyet a Nagy Művészetnek neveztek, és a Nagy Mű megvalósítására használtak.

Ez a magasztos munka nem más, mint az isteni teremtésben örökkévalóan beteljesedő Nagy Mű, mely az evolúciónak és a folytonos előrehaladásnak van alávetve. Annak érdekében, hogy ennek a feladatnak szentelhesse magát, a bölcs arra törekszik, hogy saját magában az emberileg lehetséges legmagasabb tökéletességet érje el. Képszerűen megjelenítve ez azt jelenti, hogy nem marad „durva kő”, hanem „kocka alakú kővé” csiszolja magát, vagyis a „bölcsek kövévé”. A Bölcsek Köve nem más, mint maga a tökéletesség! A régiek által használt szimbólumok hasonlatosak az alkimistákéhoz, legalábbis ami a követ illeti. Az egyiptomiaknál, a druidáknál, csakúgy, mint a görögöknél a kő jelentése:

 

Az isteni rendben:            az igazi vallás;

Az emberi rendszerben: a valódi, egyetemes ismeret: négyzet az alapoktól fogva, szilárd, mint a kocka, abszolút, mint a matematika;

A természetrendben:       a valódi fizika, mely az embernek vissza adja a természetben a pap-királyságot, ami által a Fény Pap-Királyává válik; a lelket tökéletessé teszi, a formákat pedig megszünteti; az állatembert emberré, a töviseket rózsákká változtatja; az ólmot arannyá varázsolja.

 

Ólmot arannyá változtatni… a naiv lelkek csak erre figyeltek fel. Bármiféle ismeret hiányában és annak a legelemibb megértése nélkül, hogy a hermészi filozófia beszédét nem szó szerint kell érteni, próbálkozni kezdtek az eljárással… a betű öl! Hacsak a helyes olvasásra képesek lettek volna, felismerhették volna, hogy a régi filozófusok által említett fémek nem a természetben található szokásos elemek, és az említett fogalmaknak sincs semmi közük sem ezekhez. Ugyanez érvényes a zsidó-keresztény ezoterikában oly nagyra becsült tűz princípiumra is, melyet nem kellene a kovácsműhelyben vagy a konyhában lobogó tűzzel összetéveszteni.

Minden hermészi jelkép a lélek erőinek valamely rejtett, különösen erkölcsi elemére utal, melyeket a bölcseknek használatba kell venniük. Mert ők törekvésükkel és fáradozásaikkal valami sokkal magasabb célt szolgálnak, mint amilyen a közönséges fémek fösvények által imádott földi arannyá való átváltoztatása. A beavatottak számára az arany a tökéletesség szinonimája, eszköz, melynek segítségével az emberek képesek jó cselekedetet véghezvinni, amely megvilágítja útjukat, hogy a lélekkel felemelkedhessenek és szenvedéseiktől megszabadulhassanak. A Bölcsek Köve rejti magában a panaceát, amely meggyógyítja a szellem, a lélek és a test minden betegségét. Ezt az elixírt nem az emberen kívül kell keresni, mivel a kő, melyet az ember magában csiszol, maga az emberi individuum. Ez kifejezésre juttathat egy bizonyos létállapotot, amely maga a tökéletes bölcsesség.

Ebben az életállapotban csodákat lehet véghezvinni, mivel a jó megvalósításának területén semmi sem lehetetlen annak az embernek, aki a beteljesülés folyamatát kikutatja. Az elméletet megérteni kétségtelenül egyszerűbb, mint a művészetet az életben megvalósítani. A tudomány alapjait megérteni és a szabályokat követni még viszonylag egyszerű dolog, a megvalósítás azonban már különleges tehetséget igényel, az egyedülit, mely a bölcset a mesteri tudáshoz emeli: ez minden betegség meggyógyítása, tehát a szellemé, a léleké és a testé is. Ez a papok és királyok művészete. Egy magasabb harmónia közvetítése ez, melyet először minden tanulónak önmagában kell megvalósítania, mielőtt mások javára is kisugározhatná.

Az egyik idegrendszernek a másik idegrendszerre való hatásán alapuló terápia csak egyik nézete annak a gyakorlatnak, mellyel a régi beavatottak meghitt viszonyban álltak. A mai mágnesezőknek minden „bennszülött” törzsnél megvannak a maguk rokonai. A hipnotizőrök már a legkorábbi időktől fogva alkalmazták a képzelőerő általi befolyásolás módszerét. Az elméletet nem sokra tartották, viszont igen eredményesek voltak, tekintettel arra, hogy teljes beárnyékoltságban munkálkodtak.

Vaskos gyakorlatiasság uralkodott a múltban, a hit árnyékában munkálkodva, anélkül, hogy az értelmes tudás fényéhez eljuthattak volna. Maguk a beavatottak nem tápláltak illúziókat ismereteik terjedelmét illetően. A belátás által vezettetve mindenekelőtt azt ismerték fel, mi az, amit nem tudnak. Ezért ismeri be az igazi bölcs, hogy „semmit sem tud”. Egy bizonyos megtapasztalási mód alapján mindazonáltal sikerül neki értékes igazságok nem szigorúan pontos észlelése, megsejtése és megérzése, melyet a hosszas tapasztalat igazol.

Így keletkezik a határozott körvonalakkal nem rendelkező tradíció, mellyel minden olyan kereső összeköti magát, aki valóban a rejtett ismeret elnyerésére törekszik. Ez a valódi tradíció sohasem volt egy meghatározott tanításban lerögzítve, valamilyen könyvben feljegyezve, vagy pedig szóban továbbadva. Amit továbbadnak, az csakis a füst, sohasem a fény. Magát a szellemi belátást sem rögzítik sohasem egy meghatározott tanba, vagy jegyzik fel könyvekbe. Nem adható tovább oly módon, mint egy gyertya fénye. Szellemünk nem olyasfajta lámpás, melyet mesterségesen lángra lehetne lobbantani. Ezzel szemben olyan gyújtópont, melynek saját magából kiindulva kell legyőznie a sötétséget, úgyhogy ettől fogva nemcsak a hamu alatt fog izzani, hanem akadálytalanul lángra lobbanhat és kisugározhat.

A fény meghódításának a megtanulása, ez a beavatás voltaképpeni célja. Messze túlmutat a sok kifinomultságon és az ún. „beavatási módszerek” eljárásain, túl a másodrangú tantételeken valamint a beavatási formaságokon, melyek a maguk területén gyakran oly nagyszerű benyomást keltenek. Ezek a beavatások egyszerűségükben fölötte állnak a sokszor kicsinyes indíttatásokból létrehozott okkult beavatásoknak, melyek célja egyrészt a tömegek által nem birtokolt ismeretek fitogtatásával való elkápráztatás, másrészt a különleges hatalomra való törekvés.

Az igazi beavatott kizárólag megvilágosodásra törekszik, ami által a legfőbb jó megvalósításának a szolgálatába állhat. Nem sóvárog semmi különlegesre, csakis hallgatni szeretne és sohasem lép az előtérbe. Mindeközben rejtetten annak a feladatnak szenteli magát, melyet a Nagy Mű megvalósítása érdekében őrá bíztak.

A fényhez vezető utat a legkorábbi időktől fogva képekkel világították meg. A régi babiloni versek éppúgy utalnak rá, mint bizonyos mitológiai talányok. A végső cél a meggyógyulás, a megváltás, ahogy ezt a keresztények fejezik ki. Az emberiség Megváltójának mindannyiunkban fel kell támadnia. A bölcsek szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a mennyei Atya csakis a bennünk „testté vált” Fián keresztül nyilatkozik meg a Földön. Mivel az isteni értelem csíráját hordjuk magunkban, legyünk józanok, jók és nagylelkűek, odaadóak mindenki üdvéért!

A szellemi arany, a Bölcsek Köve, az egyetemes gyógyszer az emberiség minden nyomorúságából való kigyógyításának a jelképei. Szükséges-e bízni a gyógyszerben ahhoz, hogy meggyógyulhassunk? Mindenkinek, aki hittételeket tesz közzé, ez a véleménye. A beavatottak nem tartják fel magukat sugalmazó terápiákkal. Úgy vélik, hogy az embernek meg kell tanulnia saját magát meggyógyítania, s mindent legyőznie, ami akadályozza teste, lelke és szelleme egészségét. Itt tehát nincs helye a bűnök elleni tüzes prédikációknak, annál inkább minden gonosznak a saját lényből való kiszakításáról. Haszontalan dolog valakit valamiféle szemléletmód számára megtéríteni. Arról van szó, hogy élő példák legyünk, s emellett mindenkinek meghagyjuk a saját véleményét és fejlődési útját. Az úton járni azt jelenti, hogy minden vitát elkerülünk, a jót tesszük és mindenen át az egyedül jó megvalósításán dolgozunk.

 

A „Követ” keresd hát saját magadban, s akkor meg is leled! A Fényért esedezz mélységesen őszinte szívvel, s akkor meg is kapod!

A tiszta hagyomány szentélyének ajtaján kopogj, s az megnyittatik néked!

Magadban bízz, őszinte érzéseidben, ne hagyd, hogy locsogó papok tévutakra vezessenek!

A jó és a rossz

 

A vallási és filozófiai terület legfontosabb és legmélyebb értelmű vitái mindig is a jó és a rossz eredetéről szólnak. Ez felfoghatatlan titok és az is marad mindazok számára, akik nem rendelkeznek ismeretekkel „minden dolgok kezdetét és végét” illetően.

Egy etikai rendszer, mely nem kizárólag az ember legmagasabb életcéljával foglalkozik, jóllehet hasznos lehet bizonyos tekintetben, mégis szükségképpen tökéletlen marad. Ehhez jön még, hogy a szabadság elérhetetlen álom marad mindazok számára, akik a saját szenvedélyeik rabszolgái. Nem jogosultak a szabadságra azok, akik sem a lélekben, sem Istenben nem hisznek, azok, akik számára az élet semmi más, mint „villámlás két üres tér között”. Aki saját szenvedélyeinek a rabszolgája, az nem képes értelmes gondolkodásra, mialatt ő maga a gonoszhoz kötődik, léte pedig csak szenvedélyeinek kiélését jelenti. A hitetlenek pedig korlátolt értelmükkel az életnek csakis az anyagi oldalát képesek felfogni. Nem ismernek semmi más, magasabb vágyakozást, s így csakis a külső életben keresik boldogulásukat.

A valódi filozófus és az igazán vallásos ember a szabadságát a lelkület szolgálatába állítja. Ezáltal képesek a közönséges ismeretek fölé emelkedni. A szellem szemeivel látják a minket körülvevő három világot: az anyag elemi és sötét világát, melyben még az állati az uralkodó. Látják a szellem láthatatlan világát, a megszabadult lelkek világát, a boldogságos életet Isten uralma alatt, s e kettő között az emberek „szabad” világát, amint az vagy a sötétségbe süllyed, vagy Isten gondviseléséhez emelkedik. Az egyik oldalon a tévedés, a másikon az igazság áll.

 

A keresztény korszak hajnala óta foglalkoztatja a filozófusokat a kérdés: honnan jön a gonosz a világba? Ennek a kérdésnek a megválaszolására egyesek azt gondolták ki, hogy a legfelsőbb Lény természettől fogva végtelenül jó, a világ viszont nem közvetlenül tőle származik, hanem a teremtés feladatát alacsonyabb intelligens lényekre bízta, akik aztán a világot „élettel” látták el. Így jöhetett el a világba a gonosz, ezeknek az alacsonyabb szellemeknek az erőtlensége és tudatlansága miatt. Ez a feltételezés azonban csupán eltolja a problémát. Miért hagyta volna az a végtelenül jó lény, akinek elég hatalma van a világot saját magából megteremteni, a teremtés munkáját olyan munkásokra, akiknek az elégtelensége előre látható volt?

Hermogenész a sztoikusokhoz hasonlóan azt feltételezte, hogy az anyag örök és teremtetlen, és Isten a gonoszt vagy saját magából, vagy a semmiből, vagy egy már létező anyagból hívta életre. Saját magából azonban nem hívhatta elő, mivel Ő oszthatatlan, a gonosz pedig sohasem lehet része egy tökéletes lénynek… Nem hozhatta létre a semmiből sem, mert megvolt rá a hatalma, hogy ne hozza létre, ha pedig ennek ellenére mégis létrehozta volna, azzal saját jóságának a károsodását idézte volna elő… Mindebből tehát az következik, hogy a gonosz egy már eleve létező anyagból származik, mely éppúgy örök, mint Isten, s melynek a hibáját nem volt képes kiküszöbölni.

Ennek a gondolatmenetnek az alátámasztására a Genezisben kerestek bizonyítékokat, melynek során az első verset a következőképpen fordították: „A kezdetből” vagy „a kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”. Ez szükségképpen azt jelentette volna, hogy Mózes a sztoikusokhoz hasonlóan az „anyag örökkévalóságát” tanította. Tertullianus elutasította ezt a magyarázatot, s azt tanította: „Ha az anyag örök és teremtetlen, akkor Istenhez hasonlatos, éppoly abszolút, mint Isten, és független tőle. Egyedül Isten tökéletes, mivel ő az abszolút lény, örök, saját magából létrejövő. Így változhatatlan is.”

Vagyis nem lehet először azt feltételezni, hogy fennáll az egyszersmind a gonosztól áthatott örökkévaló anyag, mely abszolút ugyanakkor tökéletlen és korlátozott… Ez olyan, mintha azt állítanánk, hogy maga Isten, jóllehet abszolút és saját magából létrejövő, egy tökéletlen, erőtlen és korlátozott lény… Éppily kevéssé lehet azt állítani, hogy az anyag örök, abszolút és változhatatlan, a tulajdonságai viszont nem éppoly abszolútak, mint ő maga, Isten pedig az anyag tulajdonságát megváltoztathatta, vagy olyan értéket adott volna neki, mellyel nem rendelkezett. Az örökkévalóságban vagy az abszolútban nincs semmi változás, sem a jóban, sem a rosszban!

Az anyag örökkévalóságát illető feltételezés nem oldja meg a gonosz keletkezésének a problémáját. Ha Isten tudta volna, hogy az anyag fogyatékosságát nem lehet kiküszöbölni, bizonyára lemondott volna arról, hogy olyan lényeket teremtsen, akiknek elkerülhetetlenül ezzel a fogyatékossággal kell élniük. De mi a különbség aközött, ha azt mondjuk, hogy Isten nem volt képes kiküszöbölni az örök anyag fogyatékosságát, vagy ha azt állítjuk, hogy Istennek nem sikerült fogyatékosság nélküli anyagot teremtenie…., sem pedig lényeket, melyek éppoly tökéletesek, mint ő maga? Az első esetben azt feltételezzük, hogy Isten hatalma akadályoztatva van, vagy rajta kívül álló körülmények által korlátok közé szorított, ami képtelenség… A második esetben csupán az lenne a végkövetkeztetés, hogy Isten nem képes olyan teremtmények életre hívására, akik végtelenek vagy vele egyenértékűek… ami nyilvánvalóan így is van.

Mózes azonban nem azt mondta, hogy a „kezdetből”, vagy „kezdetben”, mintha egy szubsztanciáról szólna, hanem azt mondta: a „kezdetnél”. Márpedig a teremtmények kezdete maga a teremtés volt. Ha Istennek szüksége lett volna valamire, hogy a teremtést véghezvihesse, akkor ez a bölcsessége, mely éppoly örök, mint ő maga, valamint a Fia, mely az Ige, Isten Igéje. Az Atya és a Fiú egyek. Lehete azt mondani, hogy ez a bölcsesség – mely éppoly örök, mint Ő – nem olyan idős, mint az anyag maga? Hogy az anyag magasabban áll, mint Isten bölcsessége, Igéje és Fia? Hogy immáron nem Isten Fia az, aki egyenlő az Atyával, hanem az anyag? Micsoda istentelen abszurditás!

Nem lehet elismerni, hogy létezik az anyag, mely egyszer anyagi, majd később megint nem anyagi, egyszer jó, majd máskor gonosz. Azt sem lehet elfogadni, hogy végtelen, s ennek ellenére Istennek van alárendelve. Az anyag egyértelműen határokhoz kötött, mivel a tér foglya. Létezésének így bizonyosan kell, hogy legyen oka, mert semmi sincs ok nélkül korlátok közé szorítva. Ami azt a gondolatot illeti, hogy Isten a gonoszt bebocsátotta – ezt azok osztják, akik úgy vélik, hogy a világot egy mindenható lény a semmiből teremtette – fel kell arra hívni a figyelmet, hogy a „gonosz nem áll szemben sem a jóval, sem Isten mindenhatóságával, mert eljön az az idő, amelyben minden vissza fog térni a maga rendjéhez”.

A gonosz eredetének kérdésénél a korai egyházatyák, Tertullianus, Origenész és Augustinus elsősorban a szexualitásra fordították figyelmüket. Ez azonban a szexualitás elleni érv keresésének az igényéből fakadt, valamint abból a szükségből, hogy annak hatalmát megérthessék. Ez a gonosz sötét princípiuma, amely Augustinus után a kereszténységet beárnyékolta. Végső soron a félreértelmezett manicheizmusról volt szó…

Malebranche (1638-1715) az Oratoriánusok rendjének a tagja optimizmust hirdetett: „A világban minden a lehető legjobban van elrendezve. Isten, ami a világmindenség együttes rendjét illeti, nem hozhatott volna létre tökéletesebbet, mint amit megalkotott.” Leibniz (1646-1716) ugyanazt a tanítást képviseli, mint Malebranche: „A legmagasabb bölcsesség, összekapcsolódva a nem kevésbé végtelen jósággal, határozottan a legjobbat választotta. Így amint a kisebb gonosz is a jónak egy fajtája, úgy a kisebb jó is a gonosz egy formája, ha egy még nagyobb jónak az útjában áll. Ha valamit jobban is el lehetne rendezni, akkor Isten alkotásán változtatni kellene…”

Egy tökéletes világ fennállását a gonosz létezésével összeegyeztetni; bűn és szenvedés nélküli világokat elképzelni, mindez olyan világok elképzeléséhez vezetne, melyben a jó jóval csekélyebb értékkel bír, mint a mienkben… Így bölcsebb, ha magát a világot elcsúfítani látszó gonoszt vesszük szemügyre.

 

A gonoszt megkülönböztethetjük aszerint, hogy metafizikai, testi vagy erkölcsi gonoszról van-e szó? A metafizikai gonosz nem más, mint maguknak a teremtményeknek a tökéletlensége, s ez fenn fog állni a legtökéletesebb világban is, mert a teremtés nem képes a végtelen tökéletesség létrehozására, mely Isten sajátossága.

A fizikai gonosz, vagy a szenvedés egyfajta erkölcsi jó, amennyiben az erkölcsi gonosz büntetésének tekinthető. Ez gyakran egy nagyobb öröm alapjául szolgál. Mindenesetre semmi sem bizonyítja azt, hogy vagy a jelenben, vagy egy távoli napon ne jönne el valamiféle bőséges kárpótlás: három megfontolás, ami arra indít, hogy inkább jónak tartsuk, semmint rossznak.

Az erkölcsi rossz, avagy a bűn nem szükségszerű eleme a teremtésnek, sem pedig hatékony eszköz ahhoz, hogy magasabb jót érjünk el. De lehetséges az, hogy az isteni megnyilatkozás tökéletessége érdekében szükséges, hogy teret kapjon. „Ebben az értelemben engedélyezi Isten a bűn megjelenését. Megszegné a bölcsessége, jósága és tökéletessége által támasztott követelményeket, ha nem az abszolút értelemben vett legjobbat választaná.”

Ezek a megfontolások azt feltételezik, hogy Isten a legjobb választás törvényének van alávetve, mely semmiféle kivételt vagy felmentést nem tesz lehetővé. Ez egy nem véghezvihető kötelezettség, mert Isten mindig többre lenne képes, mint amit ténylegesen létrehozott. Lehetetlen azonban, hogy műve korlátok közé szoruljon, melyeknek ne lenne képes a meghaladására.

 

Az albigensek vonatkozásában a következőket írják az egyházi krónikások: „Ezzel a névvel lehet találkozni több 12. századi eretnek csoport vonatkozásában, mint amilyenek a petrobrusiánusok, henricianerek, arnaudisták, waldensek, katárok”. Továbbá: „Az albigensek – tulajdonképpen manicheusok, mint a bolgárok (bogumilok) – mindamellett Mani rendszerét megváltoztatták. Elismerték az egy legfőbb Istent, úgy vélték azonban, hogy akkor, mikor Isten Lucifert és a többi angyalt teremtette, Lucifer fellázadt és a gonosz teremtőjévé vált.” A lateráni zsinat 1179-ben egyházi átkot mondott ki a fent említett eretnekekre, valamint a brabantokra, aragoniaiakra, navarraiakra, baszkokra és a cottereaux-okra20 is. A lista eléggé hosszú volt ahhoz, hogy igazolja az albigensek elleni rettenetes keresztes hadjáratot. A szerző kétségbeesett kísérleteket tesz, hogy valamiféle bocsánatot találjon ezekre a szörnyűségekre. „Az utolsó időkben – tehát a pireneusi katárizmus megsemmisítése előtt, ami meglehetősen nyugtalanító volt – a manicheusok (gyakran így nevezték a katárokat) feladták alapvető tanításukat: a két princípium elvét. Nem beszéltek többé a gonosz princípiumáról, hanem csak a gonoszról, úgy mint ahogyan mi.”

A Saint-Victor társaság történetírója, Guyot abbé, akinek az eretnekekről szóló művéből21 néhány szakaszt idéztünk, éppenséggel az általunk jól ismert és kedvelt csapásra vezet bennünket: az angyalokhoz és ördöghöz. Isteni mesterünk nyomdokain eltökélten hozzáfogunk a gonosz eredetének kikutatásához.

 

Az epifánia, mint tudják, az isteni bölcsességből előlépő és a lélek értelmét megteremtő fény megnyilatkozása. Ebből a bölcsességből keletkezik az ismeret, és születik meg a szabadság. „Nézzétek, Ádám olyan lett, mint közülünk egy”, így szól Isten Mózes 1. Könyvében (3,22). Amit úgy fordítottak: „Nézzétek, egyedül vagyok a mennyben, az ember pedig egyedül van a földön.”

Pál nem akarja, hogy az angyalok származásának vanitas fabulas, vagyis hiábavaló meséknek tartott történeteivel foglalkozzunk. Nem lehet mindent költői értékeken keresztül feldolgozhatóvá tenni, ami nem tartozik sem a tudomány, sem pedig a hit világába. Az eredeti bukás csupán egy erkölcsi romlás volt, egy szaladni tanuló gyermek helytelen lépéséhez hasonlatos. Ami az angyalokat illeti, nem szabad elfelejtenünk, hogy egy trónjától megfosztott király nem király többé, a rabló főembereket pedig jól kormányzott országban nem tűrik meg. Senki sem szeretheti a gonoszt önmagáért. Az ember azért szereti a gonoszt, mert helytelen módon ezt tartja a jónak:

A lázadó angyalok féltékenyek lettek Istenre, ők is teremteni akartak.

Az asszony féltékeny lett az Igére, ő is tudni akart.

A férfi féltékeny lett a Paraklétára, ő is szeretni akart.

 

Ismerjék fel ebben a három nézetet: hatalom – bölcsesség – szeretet! Mindegyikük önállóan akart érvényesülni, ezért Isten visszahúzta a kezét. Ez nem haragból történt, hanem teremtményei szabad akaratának tiszteletéből. Magára vette a felelősséget is bűneikért és gonoszságaikért, Fia képében elfogadta a korlátlan vezeklést.

 

A bukott angyalokat „légiónak” is nevezik. Sátán nagy sokaság, de nem egy személy. Egy szellem, jobban mondva szellemeknek egy létállapota. Valódi neve: gőg, becsvágy, mértéktelen sóvárgás… Ez az igazi pokoltűz, végtelen és együttérzés nélküli, mert ez maga az élet. Egyedül Isten tiszta szellem. Démonok és ördögök nem képesek légkörünkben megmaradni. Erőtlenek, az örök igazságosság ide s tova sodorja, elutasítja és összeroppantja őket mindaddig, amíg ezt szükségesnek látja. Ők maguk a tehetetlenség, egy negatív princípium, egy fantom, a nem-lét árnyai, a semmi sötét kisugárzása. Egy negatív princípium lényegében nem tényező, értelmetlen, mint egy véletlen, mint a semmi.

„Eljön az idő, mikor minden az egyetlen rendhez tér vissza. Isten szeretet…” Így ír Tertullianus. „A lelkek megbánásuk által részesednek az egyetemes megváltás kegyelmében. Az isteni jóság magát Lucifert sem zárja ki magából”. Így Origenész. A szeretet Egyháza által maga Lucifer is vissza lesz vezetve az Atyához.

A konzervatív katolicizmus, ahogyan megismertük, nem más, mint álruhába bújt manicheizmus. Nincs két legfelsőbb hatalom ezen a világon. Kizárt dolog, hogy Krisztus király koronáját megossza Sátán királlyal. „Ennek a világnak a fejedelme megítéltetett”, mondta Krisztus már kétezer évvel ezelőtt (János 16,11). Lukács 10,18-ban pedig ez áll: „Láttam a Sátánt, mint egy villámot, az égből lehullani”. A villám valóban lesújtott az égből, azért, hogy megvilágosítsa a Földet. Sátán aláhullott a mennyből, annak a szorongásnak a kíséretében, melyet Isten mennydörgő haragja ébreszt bennünk. „Az ördögben és bennem nincsen semmi közös sem”, mondta a Mester. Sátán csaló, csakúgy, mint az atyja… a szemfényvesztés, a balsors és a zavarodottság szelleme.

A fény most behatolt nyomorúságos létterületünkre. Sátánt felismerik, s nem foglalhatja el többé jogtalanul Isten helyét. Úgyhogy ideje, hogy megvilágítsuk az égi viszály legendáját. A „menny” a vallás. Az emberi szellembe belopózik a hazugság, s ezt imádják az igazság helyett. Az ember önhittségében csalhatatlannak gondolja magát. Ez Sátán létezésének az alapja. A valódi Sátán nem más, mint az állati az emberben, vagy jobban mondva a butaság, melynek soha nem lehet igaza, ha a szellemmel akar vitába szállni.

 

Ha Jézust a Zsinagóga felismeri és elismeri, akkor a világ a bálványimádástól a parakletizmus avagy a messianizmus felé fordulhatott volna, mégpedig az álkeresztény barbárság véres árnyai nélkül. Sátán akkor sohasem léphetett volna fel, mivel Sátán a katolicizmus fia, igen ő maga az egész katolicizmus, amint Ventura atya mondta, akit rettenetesen megkínoztak, majd megégettek.

A héber katekizmusban egyetlen szó sem esik Sátánról. Sátán, avagy a démonok maga a középkor a fantomjaival, keresztes hadjárataival és máglyáival. A Sátán az Inkvizíció, mely a géniuszt kínozza és a tudományt megbéklyózza. „Mennyi katolikus – még a derék kartauziak is, akik rózsafüzéreket árusítanak – imádja a Sátánt még most is, anélkül, hogy ezt észrevenné?” – tette fel a kérdést a merész Guillaume Postel az egyházatyák jelenlétében a tridenti zsinaton. Mennyi ideig fogja még ez a látszatkirály a tudatlanság híveit kíséretében magával vonszolni? Vagy még inkább: meddig fogja még az emberek tudatlansága a hazugság ezen abszurd teremtményét igaznak tartani? Senki sem tudja megmondani…

 

Mi azonban, mint előre törekvők, nem akarunk többé a mögöttünk fekvő dolgokról beszélni, s nem akarunk ettől az őrültségtől félni. „Elvetem Sátánt”, mondja az ártatlan gyermek a világban megtett első lépéseinél, s hozzáfűzi: „Jézus Krisztussal kötöm össze magam”.

Ezek a mi szavaink is, melyet még kiegészítünk néhány magyarázattal, melyek bizonyosan megértésre találnak: megtagadom Sátánt, a gonoszt. Ő a gőg, a becsvágy és a mértéktelen vágyakozás. A szent Grálhoz való törekvésemben, a tökéletességhez vezető úton, amennyiben ez lehetséges, még jobban összekötöm magam Jézus Krisztussal, a jóval, a legfelsőbb parancsnak megfelelően: „Tedd a jót, kerüld a gonoszt!”

 

 

20 Cottereaux: zsoldos katonák neve

21 Guyot: Eretnekségek, tévedések és skizmák egyetemes szótára, Párizs, 1847.

A szellemi feltámadás

 

Az Egyház merev homlokzata és a történelem nyugtalansággal terhes színpada mögött mindig is megtalálható volt a belső kereszténység. Éppúgy, mint ahogy a lelkek csendes küzdelme a külső összeütközések hátterében játszódik le, az óceán mélységes áramlatai pedig a felszín hullámai alatt húzódnak meg. A belső kereszténység megtalálható a gnosztikusoknál, manicheusoknál és a kelta szerzeteseknél éppúgy, mint a kerekasztal első lovagjainál. Benne élt a Szent Grál rendjében, a katárokban, albigensekben, templomosokban és rózsakeresztesekben, Firenze Filozófiai Akadémiája alapítóiban. De hol találjuk meg ezeknek a megnyilvánulásoknak az eredetét és rejtett összefüggéseit, ha az Egyház és a világi hatalmak a nyomait mindenfelé eltüntették, dokumentumait megsemmisítették? Ha valóban létezik nyugati ezoterika – s erről meg vagyok győződve – akkor meg kell lennie a képviselőinek és az apostolának. Talán nem fogom látni, de el fog jönni ez az apostol. A 20. század zűrzavarából feltörő kiáltásra fognak szükségszerű válaszként fölemelkedni.

 

A János evangélium elejétől a végéig a legmagasabb beavatás jegyeit hordozza magán. A katárok és rózsakeresztesek mélységes bensőségességet ismertek fel a soraiban, megható realizmust, valamint megkapó részleteket, melyek a Mester és a tanítványa közötti különleges, messzemenő bizalmasságról árulkodtak. A forma, melybe ennek az evangéliumnak az eszméit öltöztették, az alexandriai befolyást engedi felismerni.

Ezek a megállapítások Krisztus egész szenvedéstörténetére ráillenek, különösen a bethániai eseményekre, melyek közül Lázár feltámasztása a legfontosabb. Lázár, akit János csupán mint a bethániai Márta és Mária fivérét ír le, valószínűleg az evangélium legrejtélyesebb és legkülönösebb alakja. Csak János említi, a másik három evangélista nem tud róla. Csak a feltámasztás jelenetében kerül előtérbe!

Amint a csoda megtörténik, hasonlóképpen mindjárt újra eltűnik mintegy a hátsó ajtón keresztül. Pedig ahhoz a csoporthoz tartozott, mely a legközelebb állt Jézushoz, azokhoz, akik mellette álltak a sírig. Két kérdés adódik mindebből, melyeket az ember önkéntelenül is feltesz magának: ki ez az elmosódó alak, aki az evangélium többi oly eleven és világosan ábrázolt szereplője mellett egy árnyképnek tűnik? Másfelől mit jelent a feltámadása?

Az általános felfogás szerint Jézus csakis azért támasztotta fel Lázárt, hogy a zsidóknak bebizonyítsa, hogy ő a messiás. Ezzel azonban Jézust egy közönséges csodatévővel helyezik egy sorba! A modern kritika, mely mindent tagad, ami nehézséget okoz a számára, úgy oldja meg a kérdést, hogy azt állítja, hogy ez a csoda is, csakúgy, mint a többi, pusztán a nép kitalációja. Ezen az alapon éppígy lehetne azt is állítani, hogy Jézus egész története csak kitaláció, Krisztus pedig sohasem létezett! Márpedig a feltámadás a keresztény gondolatkör magja és alapvetése. Szükséges ezeknek a gondolatoknak a megvilágítása, megértése, és egyetemes törvényekre való visszavezetése. A feltámadás vezéreszméjének minden további nélküli elvetése a kereszténység fényének és erejének az elrablását jelenti. Erejének hatása a lélek halhatatlanságával áll vagy bukik.

A pireneusi katárizmus és a rózsakeresztesek klasszikus tanítása erre a zavarba ejtő misztériumra éppoly helyes, mint megvilágosító megoldást nyújt, melynek alapja Hermész ősi Egyiptomának halotti misztériuma. Ez a magyarázat kiemeli Lázárt a félhomályból, egyszersmind feltámadását a transzcendens igazság mély, ezoterikus jelentőségével ruházza fel. Azok számára, akik a látszat fátylain áthatoltak, Lázár nem más, mint János apostol… Annak az oka, hogy ő maga nem tanúskodik erről, a léleknek abban a csodálatraméltó szemérmességben és szerénységben rejlik, amiről Jézus tanítványai tanúskodtak. Attól a kívánságtól indíttatva, hogy ne tekintse magát testvérei fölött állónak, János tartózkodik attól, hogy saját neve alatt beszélje el életének azon legfontosabb eseményeit, melyek következtében a legmagasabb rangú beavatás részese lett. Ezért viseli János apostol ennél az eseménynél Lázár álarcát. Ebből a szemszögből tekintve feltámadása egészen új megvilágításba kerül, s a klasszikus beavatás legfontosabb szakaszaként, mint annak harmadik foka tárul elénk.

A Szent Grál útján című könyvben felvázoltuk a tiszták, a tökéletesek beavatását. A katárok, az isteni Mester hűséges követői, egyúttal az egyiptomi misztériumok folytatói is voltak! Egyiptomban a hierofánsok a jelöltet hosszan tartó próbák után mély álomba merítették, melyben három napot töltött el egy templomi szarkofágban. (A misztikus szarkofág, a halál misztériumának jelképe, a Nagy Piramisban található.) Ezalatt a három nap alatt az anyagtest olyan hideg lett, mint maga a márvány, külsőleg halottnak látszott, miközben az asztráltest teljesen megszabadult az anyagi testtől, úgyhogy a kozmoszban szabadon kibontakozhatott. Az étertest, az élet és az emlékek hordozója, szintén eloldozódott és követte az asztráltestet. Az anyagi testben azonban elég élet maradt vissza ahhoz, hogy ne álljon be a halál.

A hierofánsok által előidézett álomból felébredve a szarkofágot elhagyó ember nem ugyanaz volt többé, mint korábban. Lelke egy másik világban járt és ő emlékezett erre. Igazi beavatottá vált, a mágikus lánc tagjává, „összeköttetésben a magasabb Istenek seregeivel”, mint ahogy egy régi felirat tudósít erről.

Krisztus küldetése az volt, hogy az emberiség szemei előtt feltárja a misztériumokat, horderejüket pedig megnövelje. Ezért az volt a kívánsága, hogy legjobban szeretett tanítványa átmenjen a „legmagasabb próbán, mely az igazság közvetlen megismeréséhez vezet”. Amint erről az evangélium is tudósít, ő maga akarta és rendezte el így. „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.” Így szólt már Máté evangéliuma is (12,40). Mária követet küld a Galileában prédikáló Jézushoz, s tudatja vele: „Uram, íme, akit szeretsz, beteg”. (János 11,3) Ez egyértelműen János apostol, Jézus szeretett tanítványa. Ahelyett azonban, hogy odasietne, még két napot vár Jézus, s így szól tanítványaihoz: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségét szolgálja, hogy általa megdicsőüljön az Isten fia… Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem… Akkor azután Jézus nyíltan megmondta nekik: Lázár meghalt.” (János 11,4, 11, 14) Lázár tehát három nap és három éjszaka után az anyag szerint elhalálozott!

Jézus tehát előre tudja, hogy mit akar és hogy mit fog tenni. Pontosan a kellő időben kapcsolódik be az események folyásába, amint azok lefolyását előre látta és elő is készítette. A halottnak tartott, azonban mélységes álomba süllyedt Lázárt egy sziklába vágott sírkamrába fektették, mely elől a zárókövet elhengergették. A mélységesen lesújtott nővérek és az odasereglő zsidók szeme láttára kiált a Mester a sírkamrába: „Lázár, jöjj ki!” (János 11,43) Aki ekkor feltámad és a csodálkozó tömeg előtt mutatkozik, az nem a hagyományok Lázárja, a szürke árnykép, a sírkamra rongyaiba burkolva, hanem egy lángoló homlokú transzfigurált ember! Nem más ő, mint János Apostol! Szemeiben immár Pathmosz tüze lobog, mivelhogy látta az isteni fényt. Álmában átélte az örökkévalóságot. Az állítólagos halotti ruha a „beavatott lenvászonruhájává” változott.

Most már felismeri a Mester szavainak a jelentését: „Én vagyok a feltámadás és az élet!” (János 11,25) A teremtő ige: „Lázár, jöjj elő!” áthatotta minden porcikáját, s feltámadottá tette a „lélek és a test szerint is”. János most már tudja, miért ő az a „tanítvány, akit Jézus mindenki másnál jobban szeretett”, mert ő az egyetlen, aki tökéletesen megérti Őt. Ő az a beavatott és a látnok, aki Mesterét a kereszt lábáig követi, egészen a sírbolt éjszakájáig és az Atya ragyogó világosságáig!

 

A transzfiguráció

 

Az epifánia, avagy a „felső tekintet”, a püthagoraszi beavatásban a „mindent átfogó észlelést jelentette, melynek a szellemi látásmódból létre kell jönnie”. Ez a szellemben megpillantottaknak a tökéletes kikutatása és feldolgozása. A szellemi látásnak kozmikus szintézishez, a beavatás megkoronázásához kellett vezetnie. Ez az a tanítás, melyet Krisztus az apostolaira hagyományozott, a transzfiguráció csodája. Jézus mindent átlátott, amit körülötte és ellene terveztek. A farizeusok és sadduceusok türelmetlenül várták visszatérését, hogy hatalmukba keríthessék. A Nagy Zsinagógában történt rágalmazások hatására sokan elpártoltak tőle. Ó borzalom, istenkáromlással és szentségtöréssel vádolták meg! A gyűlölet támadásai pompás fénykoszorúját mindjobban elsötétítették. Keresztelő János Heródes által okozott halála számára is beharangozta az utolsó óra eljövetelét…

De legalább hívei megértették szavait és küldetését? Fel kell ismernünk, hogy a zsidó látomás töltötte be szívüket, melyben a Messiást uralkodóként képzelték el, aki erős kardja által uralkodik a népek fölött. Nem voltak képesek annak felismerésére, micsoda dicső helyet foglal el Krisztus a történelemben. Jézus Krisztus ezért elhatározta, hogy „három kiválasztottját” vezeti el ehhez a belátáshoz. Máté a következő magyarázatot adja ezt illetően (Máté 17,1-8):

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor feltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül.

 

A festő Raffaello Sanzio (1483-1520) a mennyei platonikus, ezt az eseményt Transzfiguráció (Krisztus színeváltozása) című festményén festette meg. A festményen három világ látható, melyek határozottan elkülönülnek egymástól:

A fizikai, vagy földi világ,

A lélek, vagy asztrál világ,

Az isteni vagy szellemi világ

 

Ezek képezik a festmény három síkját: a lélek vagy asztrál világ található középen, az isteni vagy szellemi világ található fölötte, ragyogásával pedig áthatja a másik kettőt. A hegy lábánál a be nem avatott apostolokat és a népet láthatjuk. Mindannyian heves taglejtésekkel egy csodáról beszélnek és vitatkoznak, Krisztust azonban nem pillantják meg… Csupán a köztük lévő egykori, meggyógyított ördöngős az, aki észleli a látomást, s felkiált. A többieknél a lélek szemei még nem nyíltak meg! A hegy csúcsán Péter, Jakab és János, mély álomba zuhanva. Még nincsenek abban az állapotban, hogy a szellemet éber állapotban szemlélhetnék. A három kiválasztott által észlelt látomás a Földről Mózes és Illés közé a fénylő felhőkbe fölemeltetett Krisztus. A három beavatott apostol, akik ezt a látomást megpillantották és megértették, maguk előtt láthatták az isteni fejlődés teljes összefoglalását.

Mózes, a sinai próféta, a Genezis e nagyszerű, egyesítő alakja, a Föld történetét képviseli a kezdetektől fogva, vagyis a múltat

Illés Izraelt jeleníti meg, annak minden prófétájával, a Messiás hirdetőit, a jelent

Krisztus maga a világunkat a kezdetektől fogva magában rejtő Nap Ige, a teremtő Ige átlátszó és sugárzó megtestesülése, az Ige, aki most egy emberen keresztül szólal meg! Ez az eljövendő!

A hang, melyet az apostolok hallanak, az Atya egyetemes Igéje, a tiszta szellem, melyből minden Ige keletkezik. Ezt a hangot csupán a szellemben megvilágosodottak hallhatják. Ebben a kivételes és ünnepélyes pillanatban az emberek nyelvén nyilatkozik meg az apostolok számára. A Thabor hegyi látomás magában foglalja a teljes isteni és emberi fejlődést. A „Színeváltozás” egy egészen újfajta szellemi felemelkedés és elmélyültebb szellemi belátás kezdete volt!

 

A keresztút

 

A vége felé menetelő antik világ, beleértve a sztoikusokat is, semmivel sem értette meg jobban Krisztust és keresztútját, mint Pilátus. Csak a fájdalmas külsőséget és a látszólagos tétlenséget észlelték, mely a megaláztatás erőteljes érzését helyezte előtérbe bennük. Jézus minden tette azonban éppúgy szimbolikus, mint misztikus jelentőséggel is bírt mind az akkori, mind az eljövendő emberiség számára.

A keresztút fázisai, melyeket a középkor szentjei asztrális képekben rögzítettek meg, számukra segédeszközökké lettek a beavatás és tökéletesedés során. A johanniták, a templomosok és a keresztesek, akik azzal a céllal gondoltak Jeruzsálem meghódítására, hogy azt a világ fővárosává emeljék, a katárok, akik a tudomány és a hit közötti kibékülésre törekedtek, a misztikus rózsakeresztesek, akik a szellem templomát, kelet és nyugat magasabb bölcsességben való testvéri egyesülését készítették elő, az egyetemes testvériség: mindezek az emberek, akik a szó legtágabb értelmében rendelkeztek szellemi tetterővel, kimeríthetetlen erőforrásukat Krisztus keresztútjában találhatták meg.

Amikor a megostoroztatást állították szemeik elé, akkor Krisztus meggyötört alakja így kiáltott hozzájuk: „Tanuljatok meg tőlem a sors ostorcsapásai alatt állhatatosak maradni, minden szenvedést elviselni. Akkor új érzékszervekre tesztek szert, minden szenvedést megértetek, s megértitek minden létezővel való egységeteket. Mert én is így egyeztem bele az emberekért való szenvedésbe, hogy áthatolhassak a lelkük mélyéig…”

A töviskorona arra tanította őket, hogy erkölcsi és intellektuális értelemben dacoljanak a világgal, elviseljék mindannak a megvetését és megtámadását, ami számukra kedves és drága volt. Ez a töviskorona azt mondta nekik: „Maradjatok hajthatatlanok, mikor ostoroznak titeket. Tanuljatok meg ’igent’ mondani, mikor mindenki ’nemet’ mond. Csak így lehettek önmagatok!”

A keresztvitel jelenete egy újabb erényre oktatta őket: „Tanuljátok meg tudatotokkal a világot hordozni, amint Krisztus is beleegyezett keresztjének a cipelésébe, hogy összeköthesse magát a Földdel. Tanuljátok meg testeteket, mint valami külső köpönyeget hordozni! A szellemnek akarata által körül kell fognia a testet, mint ahogy a kéz fogja körül a kalapácsot.” Ily módon Krisztus keresztútjának misztériuma nyugat és észak népeit nem annyira a passzivitásra, mint inkább a szeretet és az áldozat alapján megszülető új cselekedetre tanította.

A golgotai misztérium Krisztus életének záró szakasza, küldetésének lepecsételése, ennélfogva a kereszténység legmélyebb misztériuma. A kereszthalál borzalma ellenére ő a Megváltó. Megbocsát hóhérainak, a hitét megőrző gyilkosnak vigasztalást nyújt. Ennek a keserű kehelynek az utolsó cseppig való kiürítéséhez meg kell tapasztalnia a teljes elhagyatottságot, mely a felkiáltásra készteti: „Atyám, miért hagytál el engem?” Erre a legmagasabb és végső szózat következik: „Elvégeztetett!” Ez az örökkévalóság pecsétje a csodálkozva bámuló évszázadok tekintete fölött.

A keresztre feszített kebléből olyan, harsonaszóhoz hasonlatos átható erővel tört föl az utolsó kiáltás, hogy a római katonák visszariadtak, s azt hebegték: „Valóban Isten Fia volt?” Jézus halott…

Csupán a keresztfára szögezett halott test maradt vissza. Ugyanakkor az asztrális és szellemi világot fényvillám hasítja ketté, melyet mennydörgés követ. Krisztus lelke egy lélegzetvételnyi szempillantás alatt újra összekapcsolódott a Napszellemmel.

Ugyanabban a pillanatban, amikor Jézus utolsó leheletét kiadta, Heródes templomának a tabernákulumot a szemek elől elrejtő pompás kárpitja tetejétől az aljáig meghasadt! Profán szemek elé tárultak a szentélyben az arany ívekkel közrefogott tömör aranyból lévő Kerubimok, jóllehet, ide maga a főpap is évente csupán egyszer léphetett be… Micsoda mélységes értelmet rejt magában ez a kép! Az oroszlán testű Kerubim képe a sas szárnyakkal és angyal fővel egy szfinxhez hasonlatos. Az emberi lélek teljes fejlődését jelképezi, belemerülését az anyagba, s visszatérését a szellemhez. Krisztusnak hála a szentély kárpitja elhasadt, a Szfinx rejtélye feltárult! Ettől kezdve az élet misztériuma és az isteni fejlődés útja nyitva áll mindenki előtt, akinek van bátorsága és lelkiereje az útrakeléshez.

Térjünk vissza az egyiptomi beavatás legfontosabb eseményéhez, mely később – a pireneusi katárizmus idején – a tiszták, avagy a tökéletesek beavatásává lett. A beavatandó három napot és három éjt töltött el egy szarkofágban. Ezalatt az idő alatt a másik világban utazott, teljesen saját fejlődésének megfelelően. Minthogy a halottak birodalmát előre bejárta, felébredésénél pedig emlékezett erre, hasonlatos volt a halálból feltámadotthoz, és kétszer születettnek nevezték, amint ezt a beavatottak nyelvén emlegették. Krisztus éppúgy – akárcsak Jónás a cethal gyomrában vagy Máté A Szent Grál útján című könyvben – véghezviszi sírban való tartózkodása idején kozmikus utazását, mielőtt szellemi feltámadása az övéi szemei előtt végbemegy.

Itt még egy megegyezés található a klasszikus beavatás és az új misztériumok között, melyeket Krisztus hozott a Földre. Ez nem csupán megfelelést jelent, hanem hatalmas kiterjesztést is! Egy Istennek, aki áthaladt a földi halálon, „a csillagok útján” való asztrális utazása egészen más jelentőséggel bír, és sokkal nagyobb horderejű, mint egy bátortalan, egyszerű halandó utazása a halottak birodalmában Ízisz bárkáján! Ez a bárka valójában a beavatandó saját éterteste volt, melyet a Mester az anyagi testtől elválasztott, s melyet ezt követően az asztrális áramlatok vezettek.

 

Itt egy rövid magyarázatra van szükség: két lélekfluidikus áramlat, két éteráramlat veszi körül a földgolyót, kígyóhoz hasonlatos, szüntelenül mozgó többszörös gyűrűivel. Az egyik áramlatot Mózes Horebnek, Orpheus pedig Erebosnak nevezte. Ezt középpontot keresőnek nevezhetjük. Ennek az áramlatnak a középpontja a Földben található, s mindent ide vezet, amit vad futásában magával ragad. Ez a generációk, a sóvárgás és a halál feneketlen mélysége, a megpróbáltatás szférája. Örvénye mindazokat a lelkeket magával ragadja, akik még földi vágyaik foglyai. Ez egy hatalmas tisztítótűz. A másik áramlat, Mózes Jonának nevezi, a középponttól elszakadni törekvő erő. Ez a tágulás erejét foglalja magában, amint a másik áramlatban az összehúzódás ereje található. Ez az áramlat összeköttetésben áll az egész kozmosszal. Általa emelkednek fel a lelkek a Naphoz és a Mennyekbe. Általa jönnek hozzánk az isteni befolyások is. Általa ereszkedett le hozzánk Krisztus a galamb képében… Az erre felkészült beavatottak Jona áramlatával tudtak visszatérni. A lelkeknek az a tömege azonban, mely még túlságosan az anyaghoz volt kötözve, Horeb hatókörében maradt…

 

Felmenetele által Krisztus megmutatta a megzavarodott lelkeknek az égbe vezető utat, éppúgy, amint Dante is megmutatja a pokolból kivezető utat. Krisztusnak meg kellett világosítania és ki kellett szélesítenie a halál utáni életet, éppúgy, amint ahogy az életet a Földön is szélesebb alapokra helyezte és megvilágította. Leglényegesebb feladata mindazonáltal az volt, hogy apostolai szívében lehorgonyozza a szellemi feltámadás bizonyosságát, aminek őáltaluk kellett a világon elterjednie. Miután ő maga feltámadt, bennük kellett az egész emberiség számára a feltámadás lehetőségét biztosítani. Krisztus feltámadásának kellett a lelkek feltámadásának a jutalma lenni ebben az életben, hitükének pedig az eljövendőben.

Az apostolok ezt a hitet nem egyik pillanatról a másikra szerezték meg. Fokozatosan hatotta át őket belülről, mint egy hang, mely minden szívdobbanásnál meggyőz, mint egy önmagát közlő életlélegzet. Krisztus megnyilvánulásai lépésről lépésre bontakoznak ki, azzal a céllal, hogy mind nagyobb hatáskörre tegyenek szert:

 

A sírnál: „Mária, ne illess engem! Menj el, s mondd meg az apostoloknak, hogy feltámadtam!”

A tizenegy tanítványnak, akik Jeruzsálemben gyülekeztek össze bezárt ajtó mögött, s akiknek megmondatott, hogy Galileában fognak találkozni vele.

Az emmausi patetikus alkonyatban, mint a lelkek isteni orvosa, aki újra lángra lobbantja a hitet.

A Tiberias tó partján, ahol Pétert és Jánost készíti fel nehéz feladatukra.

Legvégül egy hegyen Galileában, ahol utolsó szavait intézi hozzájuk: „Menjetek el és hirdessétek az evangéliumot minden népeknek. Lássátok, veletek vagyok a világ végezetéig!”

 

A Mester ünnepélyes búcsúja! Nem sokkal később Krisztus a damaszkuszi úton még egyszer nagyon különös módon megjelenik ellentmondójának, Pálnak, melynek hatására Pál az egyik legszenvedélyesebb védelmezőjévé válik. Ebből a látomásból és a ragyogó szavakból erőteljes világossággal fénylik elő a „pogányok apostolának” elhívatása, akinek a görög-latin, és ezáltal az egész nyugati világot meg kellett térítenie.

 

Ez a szellemi feltámadást követő isteni sugárerő hívta életre az első keresztény közösségeket, akiknek ezen kívül másra nem is volt szükségük. Számukra nem vált külön az emberiség egész múltja annak minden vallásával, klasszikus beavatásával és minden Ázsiából, Egyiptomból vagy Görögországból származó ismeretével a görög-római dekadenciától. Számukra csakis a Krisztus létezett! Mindazonáltal az első két évszázadban egyes keresztény közösségek megőrizték a hierarchikus beavatás különböző fokozatokra épülő klasszikus alapjait. Ezekben a „Gnózisról” beszéltek. Ezeknek a keresztényeknek a számára Krisztussal való egyesülésük minden más fölé emelkedő misztikus jelenség volt, éppúgy egyéni, mint közösségi értelemben vett realitás.

Amint azonban a megszilárdult Egyházban teljesen eluralkodott a „mindent helyettesítő hit” dogmája, a beavatás alapelvét megszüntették, a valódi hit helyébe pedig a vakhit lépett! Egyes nagy egyháztudósok figyelemreméltó metafizikát alkottak, melyben Arisztotelész és Platón rendszerét a kereszténységgel ötvözték. Hiányzott azonban náluk a modern gondolkodás számára nélkülözhetetlen „természetismeret és a lélekfejlődés eszméje”.

A beavatott filozófusok mindazonáltal gondosan megőrizték a legjelentősebb misztériumot és őrködtek fölötte. A Gnózis napról napra azon szorgoskodott, hogy a nagy gondolkodók és filozófusok körét mindegyre növelje, ami miatt a középkor a jelentős szépség és testvériség időszaka volt. Az Egyetemes Szerzet a Szellem Templomát a legtávolabbi vidékekre is kiterjesztette: a katárok occitániában, a manicheusok Ázsiában és Bulgáriában, a rózsakeresztesek Észak-Európában, a templomosok pedig Kis-Ázsiában hirdették a megtisztított és valóban apostoli kereszténységet. A francia királyság és a pápa azonban megesküdtek, hogy a Szellem Templomát megsemmisítik. Az úgynevezett albigensek elleni keresztes hadjárat és a katárok elkeseredett üldözése több mint 120 évig tartott. A templomosok teljes elpusztítása, irattáraik és istentiszteleti eszközeik teljes megsemmisítése volt „az abszolút királyság szicíliai vecsernyéje a független lovagság ellen, és a belső kereszténység ellen irányuló római Bertalan-éj”.

A megfoghatatlan Christian Rosenkreuz, a rózsakereszt nagy 14. századi megújítója megjelenésével nyugaton a rejtett bölcsesség tekintetében újra gyümölcsöző korszak veszi kezdetét. Birtokában volt a szellemi nagyságnak, mellyel felismerte a keresztény misztika és a születőben lévő tudomány egyesítésének a szükségességét. Felismerte azt is, hogy szükséges nyugat ismereteinek a kelet bölcsességével való egyesítése, hogy így bezáródjék az emberi gondolkodásban keletkezett mélységes szakadék, s ezáltal mérsékelni lehessen a jövőben bekövetkező rettenetes megrázkódtatásokat. Megállapíthatjuk, hogy a század nagy filozófusait teljesen eltöltötte megújító szelleme.

A nagy eszme, mely ezeket az éles elméjű tudósokat és rettenthetetlen keresőket lelkesítette, az a mikrokozmosz és makrokozmosz, azaz az ember és a világmindenség közötti tökéletes analógia, mélyre ható harmónia. A világmindenség természeti birodalmainak hierarchiája, vagyis az ásványi, növényi, állati és emberi birodalmak, megfeleltethetők az emberi testben lévő erők rendszerének: anyagtest, éter- vagy élettest, asztrál- vagy dinamikus test, és én-tudat. Az ember, aki az egész világmindenség együttműködésének a produktuma, így Isten képmásává válik!

Ez egy felmérhetetlen jelentőségű felfedezés, s az igazság ragyogó alapelve. Teljességgel bizonyos tény, hogy ez az igazság képek és szimbólumok formájában benne rejlik az ősi mitológiában. A 16. századi filozófusok voltak azonban az elsők, akik ezt tudományosan kimutatták és igazolták. Esetükben az intuitív nézőpont együtt jár az ésszerű magyarázattal.

 

A Szent Grál első beavatottjai pompás legendát ismertek Luciferről. A katárok és rózsakeresztesek átvették ezt a jelképet, s jelentőségét teljes mértékben megvilágították: a dacos arkangyal a teremtetlen fény birodalmából a világ sötét helyeire való zuhanásakor letörte egy csillag csúcsát. Ebből a tiszta égi kőből, ebből a lapis ex coelis-ból készült a kehely – mint a szövetség kelyhének megújított változata – melyben felfogták Krisztus vérét. Az emberi lélek, aki énjét Lucifertől nyerte a mindegyre növekvő egyéniesedés utáni olthatatlan szomjúsággal egyetemben, így lesz cseppről cseppre a hozzá Krisztustól érkező isteni szeretettel elárasztva. Amint a lélek a keresztáldozat jelentőségét annak teljességében megérti, és küldetését betölti, Lucifer arkangyal – megszabadítva és ragyogóbban, mint előtte bármikor – a „Vénusz bolygó istenévé” fog válni. Ez számára volt fenntartva a kezdetektől fogva, mely után csillapíthatatlan, szívet tépő honvágyat is érez mind a mai napig. Csak ekkor fog Krisztus teljes egészében a Földdel és az emberiséggel eggyé válni.

A fekete kereszt, a bűn, bűnhődés és halál keresztje csak ekkor változik a fehér keresztté, a feltámadás ragyogó jelképének fény keresztjévé, melyről az örök szeretet élő rózsái hullanak, melyek éppoly illatosak, mint egy angyal lehelete!

A szellem őrködik a Gnózis fölött

 

Minden nagy vallásnak megvan a maga külső és belső története: egy nyilvános, avagy exoterikus és egy rejtett, avagy ezoterikus. Az iskolákban vagy templomokban továbbadott mítoszok, tanítások és leckék az exoterikus kategóriába tartoznak, éppúgy, mint a szertartások vagy a hit népszerű kifejeződési formái. A titkos tanítás, a nagy beavatottak rejtett működése, a próféták vagy reformátorok mélységes ismeretei a második kategóriába sorolhatók. A közönséges, hivatalos történet teljes egészében a nappal világosságában található. A túlságosan is gyakori változtatásokkal és kiigazításokkal azonban a jelentését elhajlítják, felhígítják és eltorzítják. A misztériumok áthagyományozott történetét azonban a valódi tudás birtokában lévők a templomok mélyén őrizték. Szüntelenül ügyeltek arra, hogy azt az eredeti formájában őrizzék meg. Ezt nem lehetett a nagy tömegek előtt megnyilvánítani, mert ehhez hiányzott a megértési képesség. Az évszázadok ezen hatalmas feladatának okát és eredetét illetően, melynek kivitelezése az eredeti vallás és filozófia feladata, csakis a belső nézet tanulmányozásával lehet belátásra és megértésre szert tenni. A belső kereszténység kétségtelenül az egyedüli minden világvallás közül, melyet közvetlenül Krisztus nyilvánított ki a tanítványainak. Ez a belső tanítás közvetlenül az evangéliumokból bontakozott ki. A Gnózis és az esszénusok hagyománya éppúgy, mint Jánosnak, a Jézus magas küldetését tökéletesen ismerő tanítványnak az evangéliuma ezoterikus, belső tanításukkal a ragyogó, múlhatatlan fényről tanúskodnak.

 

A történelem zűrzavaros kulisszái mögött mindig is fennállt a belső kereszténység. Létezett a gnosztikusoknál, katároknál, rózsakereszteseknél, templomosoknál, a kerek asztal és a Grál lovagjainál, valamint a firenzei platonikus Akadémia alapítóinál. Ezekből a mélyreható, erős impulzusokból születtek a nagy történelmi mozgalmak: az áttérés a kereszténységre, a középkori keresztes hadjáratok, a reneszánsz és a reformáció. Mindazonáltal igen nagy nehézségekbe ütközik ezen szellemi megnyilvánulások eredetének és rejtett kapcsolatainak a feltárása, mivel ellenségei minden archív anyagot könyörtelenül megsemmisítettek. Megpróbáltak minden nyomot eltüntetni, mivel a keresők és történészek előtt konokul és szándékosan el akarták hallgatni az igazságot.

A Gnózis azonban egyáltalán nem alszik! A szellem őrködik a Gnózis fölött és megóvja azt. A szellem mindig megnyilatkozik, ahol és amikor akar. Időszámításunk hajnala óta léteznek félreértett és üldözött, mégis tévedhetetlen és hatalommal bíró kicsiny embercsoportok, akiknek a legfőbb célja a krisztusi és a luciferi áramlatok összebékítése volt. Szüntelenül azon munkálkodtak, hogy ezt a kettőt egyetlen élő szervezetté fűzzék össze: hitet és értelmet, vallást és tudományt, az ősrégi beavatást pedig a krisztusi megnyilvánulás szintjére kívánták emelni.

Ezeket a kisebbségeket, ezeket a társadalmon kívülieket mindig is eretnekeknek vagy éppenséggel varázslóknak tartották. Szinte mindenhol megtalálhatók, minden országban, minden foglalkozásban és társadalmi osztályban: lehettek filozófusok, orvosok, tudós rabbik, hallgatag szerzetesek, vagy akár álomlátó pásztorok vagy mesemondók. Titkos szimpátia egyesíti ezt a sokfelé szétszórt közösséget. Egy lélek élteti ezeket a fivéreket és nővéreket, az igaz gondolat mártírjait.

Nem tehetnek mást, mint hogy hisznek és szeretnek. A tudás és megértés utáni vágy tölti el őket! Egyetlen erő hat a lényükben, egyetlen tudat, egyetlen akarat. Virágba borulásuk a gnosztikusoknál következik be. Írásaikból és fellépésükből felismerhető, hogy megértették a világegyetemben hangzó isteni igét, az igét, mely magasztos lényeken keresztült szólt, akiknek a sorában a legutolsó és a legfényesebb Krisztus volt.

 

A 14. században a titokzatos Christian Rosenkreuz a nyugat rejtett bölcsessége számára új korszakot harangozott be. A 16. században és a 17. század elején a belső élet jelentős ismerőit teljesen az ő ihlető lélegzete töltötte el. Közéjük sorolható Cornelius Agrippa von Nettesheim, a filozófus, Theophrastus Paracelsus, az alkimista, vagy Jakob Böhme, a cipész. Amint már említettük, a mikrokozmosz és makrokozmosz, az ember és a világmindenség közötti tökéletes megfelelés és összhang volt az a nagy eszme, amely ezeket a kifinomult tudósokat eltöltötte. Az ember ezáltal az egész világmindenség képmásává válik.

Ez az igazság képek és szimbólumok formájában éppúgy megtalálható a régi mitológiában is. A régi Egyiptom misztériumai is erről az útról tanúskodnak beavatottaikon keresztül. A belső kereszténység éppúgy magában rejti azokat az elemeket, melyek a kutatására ösztönöznek. A 16. századi filozófusok mélyen szántó munkája volt azonban az, mely először jelentett gyümölcsöző és nélkülözhetetlen hozzájárulást az egységes tudományhoz. Munkájukat folytatták a 17. 18. és 19. században. A szív szeretetén kívül minden igaz vallás testvériségét és egységét hirdették a kereszténységben: a rejtett, belső tanítást, mely egyetlen közös forrásból ered és ugyanarra a célra törekszik.

 

Így tárulnak mérhetetlen távolságokig Krisztus karjai, s ölelnek át minden prófétát és beavatottat! Mert a korlátokat nem ismerő szeretet által meghozott áldozat keresztény alapelve elvezet a valódi ismerethez.

A Szent Szellem

 

Az apostolok és evangelisták beutazták az egész akkor ismert világot, hogy mindenütt elterjesszék az „öröm üzenetét”. Így tudósítanak minket régi források:

 

János Kis-Ázsiába utazott, „Ázsia hét gyülekezetéhez”.

Tamás a párthusoknál maradt, a Kaszpi-tengertől az Indusig és Eufráteszig húzódó területeken.

András a szkítáknál tartózkodott Európa északkeleti és Ázsia északnyugati részén.

Bertalan Indiába utazott, amely később Tamás örökrészévé lett.

Márk alapította Alexandria Egyházát.

 

„Azok pedig elmentek, és hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” (Márk 16,20)

 

Mindenütt, ahol megszólaltak, „sötétségből a világosságra” tértek az emberek (Apostolok cselekedetei 26,18). „Levetkőzték a régi embert cselekedeteivel együtt, és felöltözték az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.” (Kolossébeliekhez 3,9-10)

Egyik városban a másik után születtek meg a közösségek, amint arra soha korábban a világon még nem volt példa. Maga az ég is lehajolt, hogy láthassa azokat.

Több mint 2000 év után leomlott a fal, mely megakadályozta a zsidókat és a pogányokat abban, hogy egymással egyesüljenek… Láthatjuk, amint mindannyian ugyanazon az ajtón lépünk be, s a testvérség csókját adjuk egymásnak… ugyanannál az asztalnál foglalunk helyet, ugyanazt a kenyeret törjük meg, s ugyanazon tálból veszünk. Látjuk a Zsinagóga elöljáróját, a görög uralkodót, s a különböző rangú és legkülönfélébb országokból érkező híveket egyetlen Lélekben és egyetlen Szellemben egyesülni. (Apostolok cselekedetei 18,8 és Rómabeliekhez írt levél 16,21-23 összefoglalása.)

A magasztos asszony megkapja a tiszteletet, mely kijár neki. (Rómabeliekhez 16,1-2) Az asszony jelenlétére annál is inkább szükséges utalni, mert azokban az időkben nem étkezhetett együtt a férfival a közös szálláson. Egyes keleti vallásokban ez még ma is így van.

„A rabszolga menedéket talál s testvérré lesz az Úrban.” Az akkori népességnek mintegy a fele rabszolga volt. Egyetértésben a láthatatlan, de jelenlévő Úr nevében a Mennyei Atya áldásáért esedeztek, annak az ügynek az érdekében, mely belsőleg mindannyiuk számára olyannyira fontos volt.

A görögöt és a latint nem mindenhol és nem mindenki értette meg. Külön erre a célra alkalmaztak fordítókat, akik a szent könyvekből olvastak fel. A szövegek felolvasása után prédikációk és magyarázatok következtek nagyon egyszerű nyelven. Imák szálltak föl a szívekből, melyek a pillanatnyi szükségleteket juttatták kifejezésre. Az eredeti Egyházban egyáltalán nem voltak imádság képletek. Tertullianus azt írja: „Ég felé fordított szemekkel imádkozunk; a karok kitárva, mivelhogy tiszták; fedetlen fővel, mivelhogy semmi szégyellni valónk sincsen; és minket oktató papok nélkül; bármiféle formális imádság nélkül, mivel nálunk a szív beszél.” (Védőbeszéd XXX.)

Egy szolgálat celebrálása nem csak a felolvasó vagy szövegmagyarázó feladata volt, nem is csupán a közösség által hivatalosan beiktatott presbiteré. A Szent Szellem Pünkösdkor alászállott a tanítványokra, az asszonyokra csakúgy, mint a férfiakra. Amint különböző nyelveken kezdtek szólani, Péter elmagyarázta a zsidóknak, hogy Jóel próféta egyik, a Szent Szellemnek minden testre való kitöltetésére vonatkozó jövendölésének lettek a szemtanúi. Ezek a szellemi adományok, melyeket előre meg is jövendöltek, még meglehetősen hosszú időn keresztül akadálytalanul megnyilatkozhattak. (Jóel 2,28, Apostolok cselekedetei 2,1-18)

Az első Korinthoszi levél 12,8-10 verseiben azt olvassuk, hogy amikor a gyülekezetek összejöttek, az egyik dicsérő éneket mondott, másvalaki tanított, megint más megnyilatkoztatott vagy prófétált. Innen az asszonyok egyáltalán nem voltak kizárva. Az apostol elismeri az összejövetel során a prófétáláshoz és az imádsághoz való jogukat. A Rómaiakhoz írt levél 16. részében minden munkát felsorolnak, melyeket az eredeti kereszténység erejének és egyszerűségének ezen napjaiban asszonyokra bíztak. Az apostolok által köszöntött hívek harmada asszony: Priszka, Mária, Junia, Trüfaina és Trüfósza, Perszisz (Rufusz anyja), Júlia és Néreusz húga.

„Ajánlom nektek nőtestvérünket, Fébét, aki jelenleg a kenkhreai gyülekezet szolgája: fogadjátok őt az Úr akarata szerint a szentekhez illően […] Köszöntsétek Priszkát és Akvilát […] Ők életemért saját fejüket kockáztatták, és nekik nemcsak én vagyok hálás, hanem a pogányok valamennyi gyülekezete is. […] Köszöntsétek az én szeretett Epainetoszomat […] Köszöntsétek egymást szent csókkal.” (Rómabeliekhez 16,1-5, 16)

„Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a szolgákra és szolgálókra is kitöltöm lelkemet abban az időben.” (Jóel 3,1-2, Apostolok cselekedetei 2,17-18)

Pompás, de micsoda illékony szavak! A gonosz, annak eredete és célja már abban az időben is számos elmét foglalkoztatott és számtalan haszontalan vitát okozott. „A filozófusok” – mondja Tertullianus – „ugyanabba a kérdésbe gabalyodtak bele: honnan származik a gonosz és miért létezik? Honnan és milyen módon ered az ember? Honnan ered Isten?”

 

Így a keresztények két táborra oszlottak. Az egyik csoport minden vita nélkül elfogadta a felállított dogmákat és alapelveket. A másik csoport vitatkozni akart azokról a témákról, melyeket az első csoport tagjai – akiket később egyházatyáknak neveztek el – megcáfolhatatlanoknak kiáltottak ki. Az előbbiek a „vakhit védelmezőivé” lettek, az utóbbiakat elnevezték „eretnekeknek”. Így született meg sajnálatos módon az eretnekség fogalma. Az emberiség nagy filozófusait elkeresztelték „eretnekeknek”. A gnosztikusokat is, a megtisztult keresztényeket, a Messiás hit odaadó és meggyőződéses híveit is eretnekekként kezelték.

 

A gonosznak és a gonosz okának az „asszonyt” nevezték ki. A gonosz eredetévé a szexuális csábítást kiáltották ki, vagy másképpen szólva „a természet oltárán hozott mindennapos áldozatot”, az áldozatot, melyet Isten oly gondosan készített elő és hívott életre…

Bizonyos, hogy Isten a szellemét kitöltötte minden testre… A gnosztikusok lettek a balga eretnekek, az egyháztudósok pedig a legnagyobb védelmezői az Egyház legnagyobb tévedésének. Maga Tertullianus is kikel az asszony, mint a gonosz megtestesülése ellen! Maga a nagy Origenész Adamantiosz megcsonkította önmagát, hogy megvédelmezhesse magát a gonosztól, melyben élete végéig élt tovább, immár eunuchként. Augustinus nem találván bocsánatot heves szenvedélyeire, az asszonyt tette a bűn céltáblájává…

Így vált az asszony a „gonosz hatalmas okozójává”. Így zárták ki a katolikusok soraiból, s áldozták később Sátán ölének. A 6. századi maconi zsinaton olyan messzire mentek, hogy teljes komolysággal azon vitáztak, vajon az asszonyt emberi lénynek lehet-e tekinteni, s egyáltalán lehet-e lelke? Micsoda szomorú és megdöbbentő elképzelések, micsoda képtelenségek Jézus Krisztus irányvonalainak és tanításának a fényében!

 

Szerencsére ugyanezen időszakban a Gnózis is igen aktív volt. Megadta az asszonynak a társadalomban az őt megillető helyet, azt a helyet, melyet Isten szent hivatásának betöltésében neki szánt. Dositheus követőitől, az esszénusoktól fogva, s természetesen az apostoli kereszténységtől a montanizmuson, a pireneusi katárizmus eredetén át, a Gnózis mindig is megvédelmezte az asszony jogait, s elismerte, amit „az Úr megígért neki”: „Azon a napon szolgáimra és szolgálólányaimra is kitöltök szellememből.”

Isten szolgái és szolgálólányai! Ez egyértelmű, s a montanizmus betű szerint alkalmazza ezt a kijelentést. Montanus Frígiában született. Tiszta tanításai éppúgy elterjedtek keleten, mint nyugaton, s számos követőt nyertek meg maguknak. Közöttük találjuk a keresztény Egyház egyik legkiemelkedőbb tudósát, nevezetesen a karthágói Tertullianust. A montanisták, „katárok, tiszta gnosztikusok kezdettől fogva”, az akkori keresztények többségénél egészségesebb és egyszerűbb felfogással rendelkeztek az Egyház eredeti megalapítását és a Szent Szellem működését illetően:

 

Azt tartották, hogy a papság minden hívőt magában foglal. Ennél fogva a Szent Szellem adományait nem korlátozták egy meghatározott csoportra, vagy egy meghatározott nemre. Éppoly kevésbé gondolták azt, hogy a prófétálás adománya a tudomány belátása vagy az értelem által érvényét veszítheti. Vitatták azt a tételt, hogy egyedül a püspökök lehetnek az Apostolok utódai.

Azt tanították, hogy csak az lehet az Apostolok utóda és szellemi hatalmuk örököse, aki a prófétálás adományát magától a Szent Szellemtől kapta.

Elvetették azt a tévedést, mely abban a kijelentésben áll, hogy a laikusok csak olyan megtisztulásra vagy életszentelésre tehetnek szert, mely alapjában véve alacsonyabb vagy más jellegű, mint a papságé.

 

Noha világosan látták, hová fog vezetni az Egyház növekvő világiassága, a montanisták, mint tiszta gnosztikusok, nem szakadtak el az Egyháztól. Csak akkor hagyták el az Egyházat, mikor Róma püspöke kiűzte őket onnan. Ez a helyzet abban a mértékben súlyosbodott, ahogyan a papság gondolkodását mindjobban áthatotta az apostoli mandátumok öröklésének és az Egyház külső egységének a dogmája. A római Egyháznak kellett a legnagyobbnak és a legrégebbinek lennie… (Ireneusz). Noha Pál apostol kijelentette: „Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön.” Azonban, hogy a felebaráti szeretetnek ezt a hiányát, s ezt a hajlíthatatlan fenyegetést enyhítse, hozzáfűzi: „De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” (Thessalonikabeliekhez 2. 3,14-15) Erről a második részről Ireneusz megfeledkezett. Ez egy igen nagy hiba volt a gnosztikusokkal, és általában a Gnózissal szemben. Jóvátehetetlen jogtalanság a halhatatlan szellemmel szemben!

Ezen a helyen nem szükséges azoknak a támadásoknak a részleteibe belebocsátkozni, amelyektől a gnosztikusok, az úgynevezett eretnekek szenvedtek. Maga Tertullianus is szerzett ellenük egy episztolát a gonosztól és az asszonyon keresztül történő csábítástól való félelmében, miután munkamódszerüket – aggodalomtól telve – hosszú időn keresztül figyelte: „És asszonyaik, mit be nem képzelnek maguknak? Arra vetemednek, hogy tantételeket tegyenek közzé, vitatkoznak, gyógyulást ígérnek, talán még keresztelnek is.”

Elég ebből! Hallgassuk meg inkább azt, mit mondott Tertullianus még az előtt, hogy Sátán és Róma hívévé szegődött: „Igaz, hogy az Egyház megbocsáthatja a bűnöket… De csakis a szellemi Egyház! S ez egy szellemi ember által megy végbe! Itt tehát nem az Egyházról, mint intézményről van szó, mely bizonyos számú püspökből áll. Valóban, ez a jog a Mestert illeti, s nem a szolgát, Istent, s nem pedig egy papot. Krisztus után csakis a Parakléta nevezhető Mesternek, s tisztelhető, mint ilyen.” (A szerénységről XXI, Szűzek fátyola I)

 

Az ősi Egyetemes Szerzet Szellemi Temploma, a Világosság Hármas Szövetsége soha nem állított ettől eltérő dolgot. A Gnózis, Krisztus méltó szolgálóleánya nem halhat meg!

A Szellem ott és akkor fúj, ahol és amikor akar!

Epilógus

 

 

A Pátriárka, Antonin Gadal

Dicsőséges ösvény

 

Atya!… Atya!!… Atya!!!…

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

Szenteltessék meg a te neved.

Jöjjön el a te országod!

(Adveniam regnum tuum!)

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.

(Panem super consubstantialem!)

Bocsásd meg a mi vétkeinket,

amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Óvj meg minket a kísértésben!

 

Ámen.

 

Ezen a Földön mindennek megvan a maga vége. Szeretnénk bölcsek lenni, s így szólni egymáshoz: „Viszontlátásra a következő alkalomig, egy új kezdet felé!” Mindenekelőtt arra érezzük indíttatva magunkat, hogy szellemi vezetőinknek köszönetet mondjunk, akik szüntelenül és mértéken felül tanításukkal és tanácsaikkal látnak el minket, hogy tökéletes biztonsággal vezethessenek bennünket a Szent Grál, a Krisztusban való tökéletessé válás nehéz útján.

Örömmel tölt el bennünket, hogy még egy alkalommal járhatjuk az ősrégi szellemi utat, melyet a Gnózis már több mint 1600 éve megvilágít isteni sugaraival. A szeretet csodálatos korábbi birodalma a Pireneusokon túli Spanyolországtól és Ussat-Ornolac-tól a németországi Goslarig terjedt. Kiterjedt az egész akkori Galliára, a távolabbi Angliára, Svájcra, Belgiumra, Németországra és Hollandiára. Hollandia – áldott föld, menedéke a törvényen kívülieknek, száműzötteknek, a boldogtalanoknak, a szabad gondolkodásuk miatt vaskesztyűs kézzel elnyomottaknak. Veszem a bátorságot magamnak, s ennek a szeretett országnak „Isten áldását s Betlehem szép vigaszait” nyújtom át.

Gnosztikus elődeink régi útját kiontott vérük jelölte meg. 447-ben I. Leo pápa vezette be az eretnekekkel szemben a halálbüntetést. Mi voltunk ezek az eretnekek, mi, a diadalmas Gnózis hordozói:

 

1008-ban Toulouse-ban és Orléans-ban lángra lobbantak a máglyák.

1052-ben Fekete Henrik Goslarban felakasztatta a Jóembereket.

1115-ben Antwerpenben Tanchelmet és tanítványait meggyilkolták.

1118-ban Basiliust, a bogumilok nagymesterét megégették.

 

Ez csupán egy igen vázlatos felsorolás, melynek végén az albigensek elleni keresztes hadjárat áll, melynek 125 éve alatt a Szeretet Birodalma felégetett földdé lett:

 

Tömeggyilkosság Goslarban.

Tömeges máglyahalál Montségur-ben.

Földalatti tömegsír Lombrives katedrálisában.

 

Ez a három piramis, melyeknek a szeretet zarándokai (roumious) számára, amint nevezték őket, az utat kell mutatniuk. Ezek mellett nem feledkezhetünk meg Calw fontos gyújtópontjáról sem, ahonnan a bölcs Nagymester, Christian Rosenkreuz az egész világon elszórt zarándokoknak mutatja a biztos utat!

 

Vörössel jelölt út, azt mondottuk. Bizonyosan, de a vég a kezdet. A Gnózisnak az a szándéka, hogy ez az út dicsőséges úttá váljék. Ezért Sabarthez nevében ezzel fejezem be: „Isten adta, és Isten elvette rettenetes és megsemmisítő nyomás közepette.” Ma ehhez örömmel fűzöm hozzá: „Isten elvette, azonban – Isten visszaadta! Áldott legyen szent neve!”

Az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég!

Dicsőséges Gnózis!

Lépjetek hát tovább a tökéletességhez vezető úton, egészen a jó végig!

 

Isten áldása legyen rajtatok, fivéreim!

Isten áldása legyen rajtatok, nővéreim!

Isten áldja meg mindannyiótokat!

Változtasson benneteket igaz keresztényekké,

S vezessen a jó véghez titeket!

 

Ámen.

 

A „Miatyánk” és egy oc nyelven írt áldás Antonin Gadal kézírásával