A Szent Grál útján-egyben

Antonin Gadal

A Szent Grál útján

A régi katár misztériumok

 

 

ELŐSZÓ

 

Ez az írás járja be útját az egész világon, hogy nagyon szeretett testvérünk, Antonin Gadal, az előttünk hala-dó Szerzet régóta tiszteletre méltó szolgája, Ussat-Ornolac régi szentélyeinek őre, a katár misztériumok hűséges és fáradhatatlan hirdetője gyümölcsözni lássa munkáját számtalan kereső szívében.

 

CATHAROSE DE PETRI

JAN VAN RIJCKENBORGH

 

 

ELSŐ RÉSZ

Lemondás a világ javairól:

Belépés a Közösségbe:

USSAT-ORNOLAC BARLANG-TEMPLOMAI

 

„Ha valaki az én tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, és kövessen engem”.

 

 

I.

SABARTEZ: A PERFEKTEK BEAVATÓBARLANGJAI

 

Az Arriége, a Garonne egyik mellékfolyója – felső szakaszán habzón rohanó hegyi folyó – Andorra határain ered, a Pireneusok kellős közepén, majd északra fordulván, Toulouse közelében ömlik a Garonne-ba. Nevével egy félig sík megyét ajándékozott meg, amelynek székhelye Foix.

Ez a megye egy tartomány volt, Foix grófság, melyet utolsó fejedelme, IV. Henrik egyesített a francia korona birtokaival.

A Foix grófság területén, régen az alapítása előtt, az Ariége-völgy felső részében, Foixtól délre, a Taruszkok laktak, Pliniusz Tarusconiensei. Cézár megkímélte a területüket, Augusztusz csak jóváhagyta ezt az intézkedést.

Tarusko, Tarascon-sur-Ariége volt a főváros. Ez a városka, egy római „municipium”, mindig független maradt, hagyta, hogy konzulok kormányozzák, így kerülvén el valami főbb hatalmasságot.

718-ban az arabok átkeltek a Pireneusokon, s 778-ban telepedtek le ezen a területen. Ebben az évben történt, hogy Nagy Károly seregei a Pré Lombardi győzelemmel, Tarascon kapui előtt, a spanyol határokat megszabadították a szaracénok igája alól.

Ennek az emlékezetes csatának az estéjén, 778. szeptember 8-án, a frankok seregének elbűvölt szemei előtt egy „fekete szűz” jelent meg: Sabart Szüze, aki a foix-i magasföldnek, a Sabartez-nek* a nevét adta.

A fekete szűz egyébként soha nem akarta, hogy máshová vigyék, és háromszor jött vissza a kis kápolnába, melyet a katonák emeltek neki nagy sietséggel a győzelem után.

779-ben Sabart kápolnáját újra felépítették, bővítették, és Notre-Dame-de-la-Victoire védelme alá helyezték. Ott fent, a fennsíkon, a templomtorony fölött a druidák régi „oppidumja” védte fekete szüzét. Minden évben, szeptember 8-án, nagy búcsújárással emlékezik meg a vidék a fontos eseményről, a szaracén iga alóli megszabadulásról. Foix nagyszerű védő-szent-ünneppel emlékezik meg ezen a napon, éppúgy mint Quié, a Keruszkok fővárosa, Sabarttól nem messze, melynek ugyanakkor tartott ünnepére szintén sok ember sereglik össze.

Mint történelmi emlék, Sabart kápolnája most Tarascon városhoz tartozik, melynek egyik kincse: a szépséges múlt drága emléke.

 

A Sabartez* név a Taruszkok uralma alóli felszabadu-lás után jelenik meg először.

Sabartezben sok barlang található, különösen Sabart-Tarascon és a szomszédos Ussat-Ornolac faluk környékén. A fontosabbak a Lombrives, Ussat, Ornolac, Bouan, Fontanet, Ramploques, l’Eremite (remete) stb. E gyakran felkeresett „természetes szentélyek” miatt élte meg a Sabartez Kr. u. 350 óta a pireneusi katárság kivirulását, és a „Katárok kikötőjé-nek”* nevezték. A Pireneusok Tabe vagy Tabor-hegy-ségének másik oldalán Montsegur citadellája, az Occitániába* előretolt őrhely lett a „Katárság világítótornya”.

A barlangok közül néhány a katár papok hosszú, szigorú és nehéz beavatására szolgált. Ezeket a papokat aztán ‘Puroknak’*, ‘Perfekteknek’ vagy ‘Bons-hommes’-nak (tisztáknak, tökéleteseknek vagy jóembereknek) nevezte a nép. Inkább a földalatti barlangokban laktak, melyek tágas, biztos és kellemes tartózkodást biztosítottak számukra, és a „Mindenható Alkotó Lénnyel” való találkozás helyei voltak.

Néhány barlangot meg is erősítettek és kis erődítményekké alakítottak. Ezeket Spoulgának* nevezték.

Lombrives szép, óriási barlangja egy püspök székhelye volt. Ezt az „Albigensek katedrálisának” nevezték. (A katárokat egyébként alaptalanul nevezték albigenseknek.)

Ornolac, Ussat és Bouan barlangjait – a közbenső Remete barlanggal – Ussat-Ornolac templomainak nevezték, vagy Betlehem és Bouan templomainak, vagy A Három Templomnak.

Beavatásuk végén, amikor a ‘Bonshommes’, vagyis ‘Jóemberek’ kiléptek Betlehemből (vagy Ornolac templomából), kivonultak, hogy kihordják a „jó szót”, az igét a messzeségekbe.

 

 

* a csillaggal jelölt szavak megértését a könyv végén található Szómagyarázat segíti

 

 

II.

A MOUNT NÉGRÉ

 

A három templom nem egészen három kilométerre fekszik Tarascontól, a Taruszkok régi fővárosától.

Ez a bevehetetlen város egy sziklás hegyfokon épült, mely a Sabart felé sugarakként összefutó öt völgyön uralkodik. A várost az Arriége jobb partján kényelmes út köti össze a Templomokkal.

Az Ussat felé vezető úton a foix-i grófság birtokában lévő menedékhely van: egy régi vár a Tarascon fölé magasodó dombon, melyet még az arabok építettek a régi város ostroma idején: ez a Mount Negro tornya (a Fekete Hegy tornya).

Foix várának ezen a menedékhelyén pihentek meg a Jóemberek diakónjai és püspökei a Templomokhoz vezető útjukon.

Esclarmonde de Foix, Filippa, Foix grófnője (Esclarmonde sógornője), Loup de Foix, a Parakléta hű szolgája, Esclarmonde d’Alion, Loup nővére, Ermessinde, Foix grófnője, s a többiek: Guilhabert de Castres, a katárok nagy prédikátora. Foix tekintélyes házának e híres nevei mintegy középkori éposz látomását idézik fel, ugyanakkor pedig a Templomok a pireneusi katárság magas szellemiségét keltik új életre!

Az egyik oldalon látjuk Ramon-Roger de Foix-t (akit a trubadúr Guilhem de Tudelle, századának legkiválóbb beszédű, s egyik legbátrabb főurának nevezett), akit fényes hűbéresei követtek: Rabat, Lordat, Castel-Verdun, Arnave, Alion várainak urai, mind a Parakléta egyházának, a pireneusi katárság egyházának állhatatos védelmezői. A másik oldalon a szegény katár papokat látjuk, akiknek a világon semmijük sem volt, sem házuk, sem földjük, sem pénzük, akik mindenestől a közösséghez tartoztak, és önkéntes megtartóztatásban a mennyek birodalmának éltek, emellett pedig gyógyítottak és prédikáltak.

Az előbbiek kivonultak, állig felfegyverkezve, a szorongatott és kizsákmányolt országok védelmére, az utóbbiak pedig, miután az országot jótevőkként vándorolták be, alázatosan visszatértek a Templomokba, hogy ott nyugodtan elmélkedjenek az életről és halálról, a kezdetről és végről, az Alfáról és Omegáról. Mert tudták: az élet – halál; a halál – Isten csókja.

Ezeknek a tisztelt Jóembereknek a nyomdokaiban vándorolt lassan, hallgatagon két egyszerű férfi: apa és fia. Követni fogjuk őket Ussat óriási templomaiba, ahol a fiatalember a ‘Jelképes Falon’ áthaladva újonc-ként tűnik majd el hosszú időre a titokzatos barlangban, míg az apa, könnyező szemekkel, mindörökre lemond gyermekéről. A szegény öreg tudja, hogy soha többé nem talál fiára, hogy legalább négy hosszú év telik el, míg viszontlátja, ha fia elhagyja Betlehemet a ‘Misztikus Kapun’ át.

Mily dicső hivatás!

Mily mérhetetlen fájdalom!

 

 

III.

USSAT TEMPLOMAI

 

Az anyagiság szintje fölött álló ‘Perfektek’, a szellemi világ lakói, Krisztus tanítványaiként men-tek ki a világba, hogy kihordják a szeretet Istenének jó szavát.

Mit is jelenthetett volna számukra a veszély, a szenvedés, a gonoszok haragja, az élvezetek vagy a halál?

Az Úr parancsolta; Ő volt a példaképük; Ő a vérét áldozta; Ő kérte az Atyát, hogy még azoknak is bocsásson meg, akik keresztre feszítették, akik Őt – ó szégyen – áldozatánál még gúnyolták is.

És ez az örökké élő vér, a kegyelemnek és szeretetnek ez az örökre isteni imája látta el mindig szár-nyakkal és bátor szívvel a szeretett Mesternek e tanít-ványait, ezeket a Púrokat*, akik hozzá hasonlóan mindig készek voltak szeretettel és irgalommal feláldozni magukat.

Ó Szent Grál!

Az elérésedhez vezető út legyen kedves a jóakaratú törekvőknek!

Egész Sabartez teljes csendbe és nyugalomba merült. A hegyek zöldellő lejtői a nap langyos sugaraiban sütkéreztek, s az üregek és barlangok nyílásai nagy fekete foltokként ásítoztak.

A völgy kijáratánál az Ariége, halkan csobogva ömlik a tóba, majd ezüstösen csillogó szalagja tovasiet a völgy felé. Minden kedves nyugalmat és békességet sugároz.

Maga a taruszkok falakkal körülvett, bevehetetlen fővárosa is teljesen csendes, öreg „sasfészke”, tekintélyes, négyszögletes tornya kimagaslik a házak kékes tetői fölé, őrködő pillantást vetve az egész völgyre.

A taruszk hegyek lejtőit szelő poros ösvényen, mely a büszke fővárost Ussat és Ornolac templomaival köti össze, két férfi ballag. Az egyik az apa, a másik a fia, magas fiatalember.

– Megérkeztünk fiam! Ott vannak Ussat templomai, utunk célja. Fel a fejjel!

– Minden rendben van, apám.

Már látszott a barlang sötét szája. Az út egy darabig az Ariége alkotta tó partján vezet, majd ötvenegy-néhány lépésnyit meredeken emelkedve egy kis kapu-hoz ér. A kapu nyitva van. A két férfi belép, áthalad egy kis téren, kerek udvaron, melyet erős gránitfalak fognak közre. Az udvar közepén vastag, lapos gránit-tömb fekszik a földön, mint egy asztal. Ez egy druida kör, túlsó végén nagy ajtóval, melyet, mintegy védelmül, hatalmas falak fognak közre.

Érkezésükkor feltárul egy második ajtó, hogy az apát és fiát beeressze egy tágas térségre, melynek enyhén emelkedő talaját kavicsos sziklatörmelék borítja, amit a téli fagyok pattintanak le a meredek sziklafalakról.

Az ajtó mögött egy magas, hosszú szakállú és hosszú hajú férfi fogadta őket, komoly arccal, mezítelen lábán kendertalpú szandál. Fekete köpenyszerűséget hordott, elől félig nyitva. A köpenye mögül ing látszott ki, felhajtóján zsebbel, amelybe kis füzet illeszkedett. Teste soványságát még hangsúlyozta a hetvenkét fehér gyapjúfonálból csőszerűre font öv, melyet háromszor tekert dereka köré. Keskeny, sápadt arca, és éppoly fehér kezei és csuklói élesen elütöttek fekete köpenyének színétől.

Megpillantván a szent embert, apa és fia térdre vetette magát.

– Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – szólalt meg a férfi. – Álljatok fel fiaim, és kövessetek. Már vártalak titeket.

Hármasban egy alacsony, de nagyon vastag fal mellett haladtak, amely összeolvadni látszott a több mint száz méter magasra szökellő sziklafallal. Néhány perccel később újra erős falak előtt álltak, melyek lezárták az első térséget. Itt egy másik vastag ajtó volt, amely érkezésükre szintén feltárult.

Mögötte másik komoly alak állt, s az újonnan jötteket megáldva, hallgatagon felváltotta az elsőt. Apát és fiát egy másik körülkerített részbe vezette. Újra egy alacsony és vastag fal mellett haladtak el, míg ez is a sziklába nem olvadt egy súlyos, zárt ajtó mellett. A hatalmas barlang bejáratát csak a sötét, nagyszerű kupoláról lehetett sejteni, melyet a titokzatos fal fölött pillantottak meg.

A vezető szó nélkül mutatott egy szemben lévő lépcsőre, amely szabályos, boltíves nyíláshoz vezetett fel, egy kis üreghez a barlang mellett.

Az apa és fia megértette a jelet. Felmentek a lépcsőn, és lehajolva végighaladtak egy szűk, alacsony folyosón, melynek vége egy félig nyitott ajtóba torkollt, majd azon belépve a „kápolnában” álltak. A kápolna egy természetes alagút volt, rendeltetésszerűen berendezve. A sziklafalon mindkét oldalon emberkéz vájta mélyedések; jobbra egy medence fogta fel a boltozat cseppköveiről csepegő vizet – szentelt vizet; bal oldalon, a medencével szemben, nagy üreg mélyedt a sziklába, amely fehér vászonfüggönnyel volt eltakarva, ez előtt pedig a földön egy zsámolyként szolgáló gránitkő állt. Néhány méterrel odébb pislákoló mécses világított egy sziklamélyedésben. A szentelt víz medencéje és a lefüggönyözött üreg között, pontosan az alagút közepén, széles és lapos, közel egy méter magasságú kő feküdt a keményre taposott földön.

A kő előtt, arccal kelet felé, a kis mécses felé fordulva mozdulatlan férfi térdelt, aki külsőleg az előző két katár testvérre hasonlított, azonban jóval öregebb volt náluk. Hosszú, fehér haja hátul köpenyére omlott – szobornak tarthatták volna.

Apa és fia letérdelt, imába merült és várt. Az apa szeméből néhány nehéz könnycsepp csordult ki.

Az aggastyán végül felemelkedett, s az újonnan jöttekhez fordult. Feltűnt az imában, koplalásban és meditálásban megszépült arca, amely éppoly fehér volt mint a haja.

– Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – szólalt meg. Szeretettel segítette fel először az apát, aztán a fiút.

– Ó, te boldog apa! – folytatta – megértem múló fájdalmadat: eljött a pillanat, hogy elhagyd szeretett fiadat. De gondold meg, mi lesz a fiú néhány év múlva! Egy Perfekt, Tökéletes, Krisztus tanítványa, sorsának és a „csillagok útjának” mestere. Emlékezz a Mester szavaira: „Bizony mondom nektek, aki elhagyja házait, fitestvéreit, nőtestvéreit, vagy atyját, anyját, vagy feleségét és gyermekeit Isten birodalmáért, az százannyit vészen ebben a világban, és az eljövendőben az örök életet”. Nem a legszebb bér-e ez, amit csak kívánhat magának az ember, s egy apának felmérhetetlen boldogság, ha méltónak tudja fiát erre a jutalomra? Szárítsd fel a könnyeidet apa, és örvendj!

Ami téged illet fiam, most az Úr házában vagy, a szeretet Istenének templomában. Szép elhatározásod tetszik nekem; de súlyos jelentőségű óra ez. Mielőtt kézen foglak és elvezetlek a lakóhelyünkre, még egyszer szabadon meggondolhatod elhatározásodat… még nem késő. Gondolj a vastag falakra, mely kívül körülveszi egész templomunkat, a legkülső kaputól kezdve. Ez nem védelem céljára készült, ha ezt gondolnád, hanem sokkal magasztosabb dolgot ábrázol: ez a JELKÉPES FAL. Aki tökéletes tanítvány akar lenni, az ezen csak egyszer mehet át. Az egyik oldalon, amelyikről jöttél, az anyagvilág van, melynek még a kezében vagy. A másik oldalon a szellemi világ van, amelyet nem ismersz, ez a világ – ezt nem szabad elhallgatnom – tele van munkával, tanulmányokkal, imával és böjtöléssel, négy hosszú éven át. Fiainkat szeretett barlangjaink magányában és ünnepélyes csendjében tartja, mert a MISZTIKUS KAPUT, a végső győzelmet ki kell érdemelni. Gondold meg még egyszer, és válassz!… De ne felejtsd, hogy mit parancsolt az isteni Mester: „Ha valaki az én tanítványom akar lenni, tagadja meg önmagát, és kövessen engem”.

Az apa lehajtott fejjel próbálta rejtegetni meghatódottságát. Mintha durván szíven ütötték volna, amikor szeretett fia szavait hallotta:

– Akarom. Követlek.

Megroggyant térddel, könnyező szemekkel, gyötrőálomnak érezte, amint két kar fonódik a nyaka köré, ajkak érintik a homlokát, és forrón megcsókolják: gyermeke utolsó csókja.

Aztán látta, hogyan fogja kézen az aggastyán a fiatalembert, és indul el a Kápolnában a többi Jóember kíséretében, akiket nem látott belépni, hogyan nyitja ki a vastag ajtót, halad át a Jelképes Falon, majd tűnik el a titokzatos barlang sötétjében. Látta azt a feketeséget, amely neki rettenetesnek tűnt, messze, nagyon messze terjedni, az ünnepélyes csapatot abba az éjszakába veszni, gyermekét az anyag világából mindörökre eltűnni, és azt lehet mondani, hogy számára elveszni. Szegény, fájdalomba merült apa!

Térdre esett. Egyedül volt a Kápolnában. Tökéletes, mély benyomást keltő csend uralkodott a számtalan folyosón, karzaton és csarnokban, melyeket a templomot képező sziklafalak mögött sejtett.

Sokáig maradt így, sóhajtozva és imádkozva. Végül fáradtan felemelkedett, a lefüggönyözött sziklaüreg elé lépett és felkiáltott:

– Krisztus, ó Krisztus… bocsásd meg apai gyengeségemet. Isten ajándékozta őt nekem, Isten vette el újra. Áldott legyen Isten Szent Neve.

És bensőséges ima után ő is elhagyta a Kápolnát. Az egyszerű hívők számára tilos kapu zárva volt, megállt előtte egy pillanatra, s tudta, hogy fia nem tudná kinyitni, csak évek múlva, hosszú évekkel ezután a szomorú és boldog nap után.

Visszament az ösvényen, amely a jelképes fal mellett vezetett, ami neki most isteninek tetszett. Kilépett a két ajtón, a két falon át, anélkül, hogy látott volna bárkit is a közelben; leért az Ariége tavának a partjára, s lassan hazafelé indult.

Nehéznek tűnt most a menetelés, lába belebotlott az utat borító kavicsokba. Amikor elért az utolsó fordulóhoz, ahonnan még látni lehetett Ussat Templomait, hirtelen megfordult, szemeivel magába itta a képet, s szabadon eresztette a mellét fojtogató zokogást: egy apa mély fájdalma, aki most veszítette el szeretett gyermekét!

Egy Perfekt, aki látta ezt a hegy magasából, ahová meditálni vonult vissza, imádkozott az apáért és a fiúért is. Megértette ezt az emberi fájdalmat, de osztani nem tudta, ellenkezőleg: a kezdet, a vég, áldott nap, a boldogság napja!

A hegy magasságából a teret átszelve szálltak meg-nyugtató, vigasztaló szavai az apához: Áldjon meg az Úr, és vezessen el a jó véghez, – s ugyanakkor elküld-te neki a szeretet Istenének legszebb vigaszait, akiért a fia most hagyta el bátran az anyagi világot.

 

 

IV.

„Jöjjetek énhozzám mindnyáján, akik megfáradtatok és megterheltettetek; én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok, és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”

Jézus

 

Máté, a fiatalember, akit kézen vezettek, éppen átment a Jelképes Falon. A széles, tágas barlang-bejáratban állt, melyet elszenesedett kanócú dióolaj-lámpa világított meg. Feltárult előtte a csaknem szabályosan félkör alakú, tágas bejárat. Egyetlen pillantással felmérte az általa már jól ismert lombrives-i barlang-katedrálisra hasonlító nagy termet.

Mintegy száz méterrel távolabb a nappal világossága és a hanyatló nap néhány sugara szűrődött be a barlang tetején lévő nyíláson. Jobbra és balra mély járatok vesztek a sötétségbe.

De mily magas a barlang boltozata! Ott fent, messze fent!

E váratlan, benyomást keltő látvány hatására, s a hely magasztossága miatt akaratlanul is megállt egy pillanatra és hátranézett.

Az ajtó már zárva volt, a fal elzárta a kilátást, és a Púrok* ünnepélyes menete még mindig követte.

Ebben a pillanatban, mintegy a hegy magasságából, s a falakról visszaverődve, szelíd hang kezdett beszélni, lassan és komolyan a csendben és sötétségben:

– A negyedik nap tizenhatodik órája… újhold után… tán… án –, majd az egyre gyengülő visszhangba veszett.

Azonnal felcsendült a terem közepéről, a magasból, egy másik hang is, nem kevésbé komoly, nem kevésbé lassú és szelíd. A jelenlévők letérdeltek, lehajtották a fejüket és összekulcsolták kezeiket.

Máté összeszedte magát, és ő is letérdelt.

– Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved, jöjjön el a Te országod, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket a kísértésbe… ésbe… sbe…

Vége a visszhangnak!

A Perfektek felemelkedtek, és eltűntek a barlang kanyarulatai mögött. Csak az aggastyán maradt Máté mellett.

– Fiam, elvezetlek ahhoz, aki mostantól támaszodként szolgál neked. Vilmos jó, szelíd, intelligens és jámbor; jobbat nem is választhatnék neked. Ő lesz az „idősebbed”*. Kövesd az idősebbedet, mint az árnyék: ő csak a jó útra vezethet. Éppen itt jön!

Máté még semmit sem látott, szemei még nem tudtak áthatolni a homályon. Magas, karcsú, de ügyes fiatalember mutatkozott be azzal, hogy meghajolt az aggastyán előtt.

– Vilmos – mondta az öreg –, itt van fiatal testvéred. Rád bízom. Az az első dolgod, hogy megmutasd neki a lakóhelyünket. Van elég ideje megtanulni, amit tudnia kell.

Amikor pedig a két testvér alázatosan meghajolt: – Gyermekeim – mondta atyailag, míg kezét fejük fölé tartotta – gyermekeim, adom nektek Betlehem legszebb vigaszait.

Mint valami szellem, úgy tűnt el a teremből a jobboldali folyosón.

A fiatalemberek egyedül maradtak. Máté mélabús álmodozásba merült, mely tartósnak ígérkezett.

Vilmos kézen fogta. – Gyere – mondta –, hagyd abba, és ne hagyd elkalandozni a gondolataidat. Megmutatom a lakóhelyünket, az majd felvidít.

És magával vonta. Először a nagy termet nézték meg. Máté futó pillantással magas, tágas kéményt* észlelt, amely függőlegesen, száz méterrel a Jelképes Fal fölött, egyszerű lépcsővel a Felső Templomokhoz vezetett. Majd enyhén emelkedő karzatot látott, melynek túlsó vége kerek ablakként rajzolódott ki a boltozaton.

– Ott jelentik be az órákat – mondta Vilmos, és a nagy kéményre* mutatott. – És onnan jön az imádkozó hangja – mutatott a szomszédos karzatra.

Lépéseiket megint a bejárat felé irányították, s a nagy, balra vezető folyosó felé tartottak. Néhány száz lépést mentek, de Mátét vezetni kellett, mert semmit sem látott: sötétség és csend uralkodott ezeken a helyeken. A folyosó egyik fordulójánál pici kis fény-pont látszódott, mint egy apró világítótorony a sötétség tengerén.

– Az a temető-folyosó, ahol az anyagot őrzik meg – mondta Vilmos. Majd amikor „fiatalabbja”* kezének rezdülését érezte, hozzátette: – oda most nem megyünk. Ez a baloldali folyosó a konyhákhoz vezet. Ott lent, messze, látod? Ott szokott kezdődni a nap. A kijáratnál később meglátjuk azt a sík terepet, ami a másik bejárathoz vezet. Forduljunk vissza.

Visszamentek a nagy terembe.

A Templomok magasságából hirtelen az órabemondó hangja szállt alá:

– Újhold utáni negyedik nap tizenhetedik órája… rája…

Majd azonnal az imádkozó hangja szólalt meg:

– Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved…

Vilmos és Máté letérdelt, hogy áhítatosan hallgassák és imádkozzanak; az ima után felálltak, és jobbra folytatták a folyosók megtekintését. Ez is tágas járat volt, de alacsony, nem túl nagy beszögellésekkel, különálló cellákkal, melyekben a barlang lakói az éjszakának egy részét töltötték, hogy megpihenjenek.

Vilmos megmutatta testvérének az övét. Néhány ág és egy kevés lomb szolgált ágyneműként; a fal egyik üregében egy középen kivájt kő volt a lámpa, kevés olajjal és kanóccal, és egy sziklarepedésbe erősített bot volt a ruhaakasztó.

Máté szívét szorongó érzés fogta el, amikor „hálószobája” szigorú egyszerűségét meglátta. Elhagyott otthonára gondolt, szeretettel gondoskodó anyjára, kényelmes ágyára, és a kályhában lobogó tűzre.

Vilmos megint kézen fogta, hogy folytassák a hellyel való ismerkedést. A folyosó jobbra is meg balra is tele volt ilyen cellákkal és üregekkel.

Végül úgy tűnt, hogy majdnem kerek, nagy terem zárja le a barlangot. Középen egy félkör, nagy, jobbára lapos kövekkel, ledöngölt, kavicsos, a lábak alatt puhának tűnő agyagos talajjal. Ez volt az étterem, melyet szintén kőlámpás gyenge fénye világított meg.

Ahogyan az Isteni Mester parancsolta és élte életét, a javak közössége abszolút érvényű előírás volt: a szegénység eszmény, a koldus állapota szent állapot, erény. Aki visszariadt ezektől a szélsőséges követelményektől, az nem lépett be a közösségbe. Máté tudta ezt. Nem lepte meg, hogy mindenfelé csak köveket látott. Sem asztalok, sem székek, de egyetlen használati tárgy sem utalt valami refektóriumra, étteremre. Követte Vilmost, aki az étterem végére érve két felfelé vezető folyosóra mutatott, melyeket a boltozatról leesett kőtömbök zártak el:

– Ez – mondta –, az a Kápolnába vezető út, amelyen csak a Púrok járhatnak. Mi, „fiatalabbak” csak a mester utasítására mehetünk erre… Az az út ott a műhelyek barlangjához vezet. Oda dolgozni járunk. Majd holnap megmutatom.

Alig volt idejük félreállni az útból. Perfektek jöttek hangtalanul, mint az árnyékok: köntöseik beleolvadtak a földalatti folyosók feketeségébe. Egy tucat fiatalember követte őket, az újoncok; ezt a ruhájuk anyagáról lehetett látni. Szó nélkül, sőt az új testvérre sem ügyelve, leültek a körben lévő kövekre, s elkezdtek imádkozni és meditálni. A hallgatás jó iskolája!

Vilmos és Máté is csatlakozott hozzájuk, és helyet foglaltak az újoncoknak fenntartott sarokban. Hallgattak és a mesterre vártak.

Anélkül, hogy jönni látták vagy hallották volna, megjelent az aggastyán, egyedül, a számára fenntartott kő mellett, az átmérő közepén, a félkör alapvonalán.

Azonnal felemelkedett egy Perfekt, akinél cseréptál volt vízzel megtöltve, a bűnbocsánat vizével. Az öreghez ment, aki belemártotta az ujjait, majd körbement, hogy ugyanazt minden testvér megtehesse. Az újoncok nem vettek részt ezen a szertartáson.

Aztán a mester áldó mozdulattal felemelte karjait és térdre esett – a többiek követték példáját – és elmondta az egyetlen imát, melynek Jézus a szerzője:

– Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te Neved…

Máté erős érzelmek hatása alatt állt. Ez igazán megható jelenet volt; a hely, a föld belsejében, a körülmények, a hegy hatalmas barlangja, az ima buzgó áhítata, a majdnem tökéletes sötétség. Ezek a lények, szeretetből és hitből minden földi köteléktől megszabadulva; a keresztény és apostoli közösségnek ez a hű képe, mind hozzájárult ahhoz, hogy örökre belevésődjön újoncunk lelkébe.

A gyülekezet felemelkedett és leült a kör köveire. Az aggastyán nagy kenyeret vett ki kosarából a kő mögül, amelyen ült, s kezdte darabokra osztani. A sötétségbe burkolózva korsó állt mellette.

Egy áldó mozdulat, majd a kosár a szentelt kenyérrel, és a korsó körben járt, s mindenki kivette belőle megszokott részét. Egyetlen tál sűrű zöldségleves képezte az étkezést kenyérrel és gyümölcsökkel.

Egyszerű étkezés… tökéletes csendben.

Evés közben Máté mélyen elgondolkozott ezen a titokzatos szertartáson, anélkül hogy megértette volna. Csak később tudta meg, tanulmányai folyamán, hogy Jézus a közös kenyérben való részesülést valami áldozásnak tekintette, kölcsönös kapcsolatnak: a tanítványok ezt a részesedést vallásosan folytatták, s ugyanúgy fejezték ki.

Éppúgy csodálkozott, amikor az aggastyán „testvéreimet” mondott a nála sokkal fiatalabb Perfektek-nek. Így tehát nem volt hierarchikus ranglépcső a Krisztusban foglalt közösségben. Mind testvérnek nevezték egymást. A címeket, mint rabbi, atya, mester, elvetették: csak Ő volt Mester, és csak Isten volt Atya: aki a legnagyobb, az legyen mindenkinek a szolgája.

A világiaknak, a tudatlanoknak ezt nyilván nehéz volt megérteni.

Vilmos és Máté, akik utolsóknak maradtak, látták a testvéreket eltűnni, egyiket a másik után a barlang számos kanyarulata mögött. Majd ők is felálltak, hogy elmenjenek sziklacellájukba, s lefeküdjenek aludni ágakból és száraz levelekből álló ágyukra.

Az olajmécsesek, melyek a folyosó egyik-másik fordulóját megvilágították, egymás után kialudtak, s a barlang nemsokára mély sötétségbe borult.

Jeges hallgatás uralkodott a termekben és a mély folyosókon, melyet csak néha szakítottak meg a boltozat cseppköveiről aláhulló vízcseppek csobbanásai, és az órabemondó hangja, melyet azonnal követett az imádkozóé.

Szegény Máté! Nem tudott elaludni, s ez érthető is: ez volt az első éjszakája a Templomokban.

Családja, házuk, faluja – mindezt hosszú, hosszú ideig nem látja viszont –, az egész külvilág táncolt a szemei előtt. De akarata visszavezette a valóságba. A kő szokatlan hidege, az éjszakai friss levegő a szikla-falak mélyedéseiben, és a túl rövid ágy keménysége órákig ébren tartotta, mialatt „idősebbje” mélyen aludt.

A természet azonban megkövetelte a jogát. Idegei megnyugodtak, szemei lezárultak, és az álom jótékony nyugalommal ajándékozta meg.

 

 

V.

„Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Ne aggodalmaskodjatok tehát és ne mondjátok: Mit együnk? Mit igyunk? Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és azon felül minden megadatik néktek.”

Jézus

 

Vilmos ébredt fel először. „Fiatalabbját” nem akarta zavarni, mert tudta, hogy a Templomokban töltött első éjszakák mennyi fáradalmat okoznak az újoncoknak. Halkan felkelt, de nem elég halkan, mert Máté egyetlen ugrással mellette termett.

– Még aludhattál volna, ha akartál volna. Még túl korán van a műhelybe menni.

– Ó, én hozzá vagyok szokva a koránkeléshez. Otthon mindenki talpon van napkelte előtt.

Így aztán cellájukból kilépve útra keltek, egymás mögött haladva, a mécsesek pislákoló fényében, melyeket a folyosók elágazásainál már meggyújtottak.

– Látod – mondta az „idősebb” –, a nagy testvérek, akik az órákat és az imát mondják, már pirkadatkor gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen.

A nagy terembe értek. Éppen ebben a pillanatban hangzott el a hegy magasságából a beszéd:

– Újhold utáni ötödik nap negyedik órája… – és térdelve hallgatták, testtel és lélekkel a nap első imáját.

– Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben… – melyet ismételve utána mondottak a kavernában elhaló visszhanggal együtt.

A kelő nap fénye már kezdett beszűrődni a bejárati kupola nyílásán, a Jelképes Fal fölött. Amikor Máté felállt, akkor vette észre, hogy már más újoncok és testvérek is voltak ott, akik szintén térden imádkozva várták az új nap bejelentését.

Majdnem egyszerre emelkedtek fel mindannyian, s az éttermen keresztül a műhelyekbe indultak. Mialatt azonban a Testvérek a Kápolnán át vezető utat választották, az újoncok közvetlenül a műhelyhez vezető útra tértek.

– Van egy összekötő folyosó a Kápolna és a műhelyek között – mondta Vilmos. – A Testvérek azon keresztül jönnek hozzánk a műhelybe, de nem mind, mert néhányan szellemi szolgálatot teljesítenek.

Máté az emelkedő átjárónak indult. Ötvenegynéhány méterrel távolabb látni kezdte a virradat első világosságát. Felegyenesedett, és a szabadban volt egy kis teraszon a völgy fölött. Örömmel nézte a tájat, melyet a nagyszerű kilátás tárt elé.

Szemben Lombrives magaslata, melynek barlang-katedrálisa tátongva mutatta hatalmas, fekete bejáratát, lent az Ariége tava az ussat-i hegyek lábánál a Templomok mentén. Jobbra a Kápolna zárt kijárata, balra pedig egy barlang, amelyet nem ismert ugyan, de a műhelynek tartott.

Ez a pillantás boldoggá tette, s most a műhelyek barlangjához igyekezett. Ez egy csodás üregből állt, nagy, boltozatos bejárattal és egy ehhez csatlakozó teremmel. Máté kényelmesen nézegette a különböző zegzugok részleteit, például a sziklából kivájt, nagy kemencét.

– Testvéreink, a fráterek – mondta Vilmos –, Púrok*. Mindennek tisztának kell lennie, amit használnak. Utoljára minden dolognak az ő kezükben kell lenni. Majd, amikor látta, hogy „fiatalabbja” nem sokat ért meg ebből, hozzátette:

– Ez a nagy kemence a cserépedények égetőkemencéje. A Szent Grál avatott jelképét és a kézmosásra szolgáló edényt például csak a Tiszták, a Púrok kezének szabad megérinteni. Ugyanez érvényes a kenyérre is, melyet a templomszolgálatoknál használnak, meg az étkezésnél megtört kenyérre is. Meg aztán az avatott vászonruhára és az övre is, amelyet szintén csak a Tiszták, a Púrok kezei érinthetnek. Mi, az újoncok, mi kezdjük meg a művet, mindent előkészítünk, s ők, a Testvérek, a Tökéletesek (Perfektek) fejezik be.

Beléptek a nagy terembe. Vilmos folytatta:

– Ott vannak a kenyérsütő kemencék… Ott állnak a gabonás zsákok, a kő a gyúróteknő mellett, a kézimalmok közelében. Nézd a nagy kupac gyapjút, kendert és lent, a fonó és szövőszékek mellett. Mi őröljük a magot a mozsárban, előkészítjük a fonalat, és a diókat is az olajnak. Mi választjuk ki a befőznivaló gyümölcsöket. Aztán nagy testvéreink folytatják a munkát.

– A nagy terem mögött vannak a kamráink a készletekkel. Az a rész télen száraz, nyáron meg hűvös… Nézz ide!

Máté egy csomó zsákot, kosarat és kosárkát pillantott meg. Csodálkozásában nem tudta visszatartani a kérdést:

– Honnan jön ez a sok minden?

– Sabartez-i* barátaink, mint mi is, az isteni Mester parancsolatainak engedelmeskednek: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol a rozsda és a moly megemészti azokat. Ajándékozzátok el, amitek van. Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, melyeket nem emészt fel semmi, és múlhatatlanok.” Tudják, hogy mi mind tanítványok vagyunk, rendszeresen gondoskodnak rólunk, s elküldik adományaikat. Guillaume de Lordat, Othon de Quié, Bertrandde Tarascon, Guillaume-Bernard d’Arnave, Arnaud de Castel-Verdun, Sabartez-ünk nemes urai, és maga Raymond-Roger de Foix gróf, nem hagyják, hogy bármit is nélkülözzünk, s küldenek gabonát, gyümölcsöt, lent, vásznat, kendert, és mindent, amire szükségünk van. Hívőinkről nem is beszélve, akik bizonyára mindenüket ideadnák. Mindezért pedig nagytiszteletű „idősebbünk”* orvosolja és anyagi támogatásban részesíti őket, és átnyújtja nekik „Betlehem szép vigaszait”. Nagy testvéreink pedig nagyon bánnák, ha nem készíthetnének mindnek „jó véget”, és nem mutathatnák meg nekik a „csillagok útját” mindenütt és mindenkor… De lássunk munkához.

Abba a sarokba mentek, ahol a gabonamalmok álltak. Leültek a földre, elővettek egy érdes gránitkövet és egy őrlőkövet, s ezt könnyedén forgatva mozgatták a magokon, melyeket az érdes kő fogva tartott, s így szétmorzsolták azokat. A liszt és a korpa szitába került. Két Perfekt gyúrta a tésztát. Majd kis idő múlva, a tészta megkelése után, megsütötték a kenyeret a két kis kemencében, melyek a cserépégetőhöz hasonlóan, a sziklából voltak kivájva.

Ezzel a munkával gyorsan eltelt a délelőtt. Tizenegy óra felé – amit a Testvérek a nap állásából láttak – kiürült a műhelybarlang, és mindenki elment a számára meghatározott úton az étterembe. Éppen időben értek a nagy terembe, hogy csatlakozzanak az órabemondó hangja után az imádkozóéhoz, a Felső Templomok nagy testvéreinek mély hangjához.

Onnan a refektóriumba mentek, ahol a szokásos szertartás szerint megebédeltek.

A műhelybe visszatérve a délután rövidnek tűnt. A lenszálak tisztításával foglalatoskodtak, hogy előkészítsék a beáztatáshoz, fonáshoz és szövéshez. A két utóbbi munkamenetet a Tiszták (Púrok) végezték el, hogy a lehető legtökéletesebb tisztaságot érjék el.

A műhelyekben is hallgatás uralkodott, csak néhány újonc beszélgetett rövid ideig, halkan. Ezek mindenekelőtt utasítások voltak, amiket az Idősebbek adtak a fiatalabbaknak. Az utóbbiaktól néhány hónapig nem követeltek meg mást, mint hogy alkalmazkodjanak a környezethez és a közösséghez: megtanulják a szokásokat a munkánál, más foglalkozásoknál és az ünnepélyes imádkozásnál. Leginkább pedig, hogy feldolgozzák a nagy ellentétet a családban töltött életük és az itteni egyszerű élet között, hogy megbirkózzanak az ijesztő benyomásokkal, melyet a szigorú egyhangúság és a nagy testvérek közömbössége keltett, akiket már megragadott a szikla és annak misztériumai, az egykedvűségük az újoncokkal szemben, akik a családi életük szokásaival jöttek hozzájuk.

Lemondás a világ javairól, közösség és teljes engedelmesség – ezek voltak ott Krisztus tanítványai beavatásának az első fokozatai. És Máté megértette ennek a keménységét, amikor felidézte magának az isteni Mester szavait:

„Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” „Senki sem szolgálhat két úrnak: Istennek és a Mammonnak.”

„Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.”

Tudta, hogy tanítványaitól Jézus minden földi dologról való teljes lemondást követelt, és teljes odaadást a műnek: se pénz, se útravaló, se váltanivaló ruha. A teljes szegénységben kellett gyakorlatilag élniük, vendéglátókból és alamizsnából élni. A tulajdonnak még a látszatát is tökéletlenségnek tartották.

Az élethez való ragaszkodás az ember vesztét jelenti – az életet Neki és az örömhírnek szentelni, a megmenekülést jelenti.

„Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de önmagát elveszíti?”

Jézus pedig, aki tanítványaitól mindezt szigorúan megkövetelte, maga járt elől jó példával!

Miért fél hát az ember hőségtől, hidegtől és fájdalmaktól, ami a saját, nyomorult húsburkolatát illeti?

Tudni kell szenvedni, ahogyan Ő tudott!

És Máté, akit gondolatai új erkölcsi erővel töltöttek fel, kezdte elfeledni a Jelképes Fal ijesztő követelményeit.

 

 

VI.

„Legyetek a ti mennyei Atyátoknak a gyermekei, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra.”

„Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?”

Jézus

 

Eljött a vasárnap, az Úr napja! Most senki sem ment a műhelyekbe. Azokon a testvéreken kívül, akiknek máshol volt dolguk, mindenki a Kápolnában töltötte az időt, még az újoncok is.

Előző este a mester kinyitotta az újoncoknak a Kápolnába vezető átjárót. Máté és Vilmos is kora reggel elsietett a szent helyre. De nem értek oda elég korán ahhoz, hogy elsők legyenek: a szolgálaton nem lévő testvérek mind ott térdeltek imába merülve, és néhány újonc is helyet foglalt már mögöttük.

A Pásztor Csillaga, néhány méterrel a fehér vászonnal lefüggönyözött üregtől, gyengén rezgő fényt árasztott, míg a Kápolnában jobbra és balra a mélyedésekbe állított lámpások pislákoló világukkal felerősítették a felcsillanó napsugarakat, melyek a bejárati nyíláson szűrődtek be.

Egyetlen árnyék sem mozdult. A ledöngölt talaj keménysége ellenére, amelyen a térdek gyakran megsérültek, a legcsekélyebb nesz sem hallatszott.

Ez a hallgatag, közös ima-meditálás sokáig tartott. Az órabemondó hangja kétszer is elhangzott, amikor már a hetedik órát jelentette be.

Mit számítanak az órák ezeknek a Perfekteknek, akik megszokták, hogy ne elmélkedjenek a kezdeten és a végen, akik hozzászoktak a szenvedéshez, anélkül, hogy ezt felszámolták volna maguknak.

Ebben a pillanatban, mint valami szellem az asztal előtt állt az aggastyán, a mester. Hogyan került oda, anélkül hogy látták vagy hallották volna? Ezt senki sem tudta volna megmondani, olyan mély és bensőséges volt mindannyiuk egyirányú elmerülése. Csak egy felszólítás kellett ahhoz, hogy minden fej a szent kőasztal felé forduljon:

– Testvéreim, fiaim!

A jelenlevők ösztönösen felegyenesedtek, s kezüket mellükön keresztbe téve várták a szózatot, mellyel a Legidősebb a szolgálatot kezdte.

Az asztalt tiszta vászonterítő takarta. Ezen a terítőn feküdt – a napnak megfelelő oldalon felütve – János evangéliuma, a nagyon szeretettnek a könyve. Szemeit égnek emelve, felemelt karokkal, minden jelenlevőt oltalmazva, s „Betlehem szép vigaszait” adva mondta ki az aggastyán lassú, lelkes hangon a szent szertartás kezdetéhez szükséges felhívást:

„Ha méltó vagyok rá, akkor én magam vagyok Isten értelmes temploma.

Jézus Krisztus, az Ő fia, egy élő Fenség élő képmása.

Az igazság által tanított lélek az Ő oltára.

És a tiszteletadás, melyet Neki kell ajánlani, és az áldozat, melyet Neki kell hozni, csak egyszerű, tiszta imákból áll.”

Térdre ereszkedett, és lehajtott fejekkel, összekulcsolt kezekkel ezt tették a jelenlévők is.

Az ima magasztosan szállt fel a kápolna kupolájáig, hogy innen halkan ismétlődő visszhangokkal vesszen a sziklába:

– Mi Atyánk, ki Vagy a mennyekben…

Milyen szép és bensőséges ez az ima!

Majd, mialatt még mindenki térdelt, a „bűnök nyilvános bevallása” következett, amely csak vasárnap képezte a szolgálat harmadik részét.

Az aggastyán Fausztuszt, Miléve híres mesterét kezdte magyarázni:

„Ó, Krisztus, ó Isteni Mester,

megőriztem a tökéletesség három elemét:

kezeim tisztaságát,

szám tisztaságát,

szívem tisztaságát.

Elhagytam apámat és anyámat, fivéreimet és nővéreimet. Mindenről lemondtam, aminek a feladását az evangélium előírja: lemondtam aranyról és ezüstről, s nem hordok már ilyesmit az erszényemben.

Megelégszem az egyszerű mindennapi eledellel, nem aggódom és nem gondolkodom azon, lesz-e holnap mit ennem és innom, s hogy mivel ruházkodom.

Te látod bennem a boldognak-mondásokat, amiket Te prédikáltál, s amik az evangéliumot képezik.

Te látod, hogy szegény, szelíd és békés vagyok, s hogy tiszta a szívem. Te látsz engem elszenvedni könnyezve éhséget, szomjúságot, üldöztetést és a világ gyűlöletét az igazság miatt. Vétkeztem én?

Az Atya és Te, csak Ti tudjátok ezt. A hallgatásom oka a tudatlanságom, mert mindent megtettem, hogy elkerüljem a tévedést.

Bocsáss meg, ha vétkeztem ellened.”

A gyónásnak hamar végére jártak: mi gyónnivalójuk is lehetett ezeknek a szegény lényeknek, akik lemondtak a világról, s akiknek Krisztus parancsai szentek és abszolútak voltak.

– Áldjon meg benneteket az Úr, és vezessen el a jó véghez! – mondta a mester fennhangon, s megáldotta a jelenlévőket a felemelt bal alsókarral, középső és mutatóujját égnek emelve, a másik hármat a tenyerében tartva.

A Testvérek és az újoncok a félkörben erre a célra elhelyezett kövekre ültek.

Lehetetlen leírni a mély meghatottságot, amit Máté érzett: nem is lehetett ez másképpen, mert oly magas mezőkre ragadta el a lelket a mozdulatok egyszerűsége, a szavak őszintesége és a hely szigorú komolysága. Megkezdődött a negyedik rész, az evangélium egyszerű magyarázata.

Máté tudta, hogy amikor Jézus a templomba ment, olvasni kezdett. A „hazzan”, az állandó felolvasó olyankor átadta neki a könyvet. Kigöngyölte, s felolvasta az aznapi „parasát” vagy „haftarát”. Ebből aztán, néhány következtetést levonva, kifejtette a gondolatait: ez volt a „midras”, a megjegyzések, a magyarázat.

Máténak úgy tűnt, mintha Krisztust magát látná, amikor az aggastyán, három térdhajtás után ujjait a cseppkövekről hulló szentelt vízbe mártotta, mely egy sziklamélyedésben gyűlt össze az asztaltól jobbra, felvette a tiszta vászonterítőről a Szentírást, és mennyei hangon olvasni kezdett:

– Aki magát megalázza, felmagasztaltatik, s aki magát felmagasztalja, megaláztatik.

A hang lassan és nyomatékosan folytatta:

„És amikor imádkozol, ne légy olyan, mint a képmutatók, akik szeretik, hogy lássák őket az emberek.

Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van. És a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.

És amikor imádkozol, ne légy bőbeszédű, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy az ő sok beszédükért hallgattatnak meg. Mert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, mielőtt kérnétek tőle.”

Máté szomjasan ivott minden szót. Elszomorodott, amikor vége lett az evangélium magyarázatának. Szerette volna a hangot még sokáig hallgatni.

Ő volt az utolsó, aki letérdelt a szolgálatnak ezt a részét befejező ünnepélyes imához. A mester a szent könyvet az asztalra helyezte. Még egyszer megmártotta kezeit, és háromszor, lassan és ünnepélyesen térdet hajtott.

Balra fordult a fehér vászonnal takart sziklaüreghez; ünnepélyesen odalépett; a talajon letörölte szegényes, ferdére kopott szandálja talpait, a szikla felé fordulva felállt a gránittömbre, óvatosan felemelte a fehér vászonkendőt, a sziklaüregben megfogott egy drága edényt, felemelte a szemei magasságába, majd lassan megfordult, nagyon lassan, mintha a szent jelképet nem akarta volna megrázkódtatni, és felmutatta – teste mint valami szobor, egybeolvadt a sziklával, mely ezt az ünnepélyes cselekedetet körülfogta és védelmezte.

Így maradt egy darabig.

Minden Testvér a földre vetette magát, homlokuk a köves talajt érintette, belső imába merülve, egész környezetüket elfeledték.

– „A Szent Grál! A Krisztusban beteljesülés!” – mondta magának Máté, szótlanul, a feje felemelése nélkül.

– „Lapis ex Coelis!”* – Mily magasztos pillanat! Az aggastyán lassan megfordult balra, és a szent jelképet visszatette a sziklaüregbe, gondosan eléakasztotta a fehér vásznat, leszállt a gránittömbről és visszament a kőasztalhoz. Háromszor térdet hajtott. A szertartásos áldás befejezéséhez jobbra fordult az első Perfekthez, és átadta neki a békecsókot, melyet aztán körbeadtak minden jelenlévőnek. A szolgálat befejezéséül közösen vasárnapi imát mondtak, természetesen térden.

Az aggastyán felvette a szent könyvet és a tiszta terítőt, majd szó nélkül eltűnt a folyosón, mely a Templomok belsejébe vezet.

A Testvérek egymás után a kőasztalhoz mentek, letérdeltek, kezeiket tenyérrel lefelé ráhelyezték a kőre és hosszú meditálásba mélyedtek.

Ha rajta múlott volna, Máté el sem hagyta volna a Kápolnát.

Vilmos fogta kézen, s kivezette a kijárati ajtón a műhelybarlang előtti teraszra. Persze nem azért, hogy dolgozzanak ezen a szent, Úrnak szentelt vasárnapon, hanem hogy a friss levegőn, a gyönyörű napsütésben egy pillanatra megpihenjenek.

Az ebéd és az imák után elkalandoztak a folyosókon és karzatokon, hogy Máté jobban megismerje új környezetét. Aztán egy tanulságos beszélgetésen vettek részt, melyet a mester tartott a kápolnában az év folyamán tartott ünnepségekről.

Krisztus születésének ünnepe, az Istenmegjelenés (Teofánia)

A passió ünnepe, Krisztus szenvedése nélkül.

A feltámadás ünnepe, a sírban való időzés nélkül.

A mennybemenetel, mint a passió diadala.

S mindenekelőtt: a Szent Szellem kitöltése az apostolokra.

Végül: a Parakléta ünnepe, Manisola, ősszel.

Négy nagy ünnep: Nadal (karácsony), Pascor (húsvét), Pentecosta (pünkösd), és Manisola.

Kettő az üdvözítőnek: Karácsony és Húsvét,

kettő a Vigasztalónak: Pünkösd és Manisola.

A három első ünnepet egy-egy negyven napos böjtölésnek kellett megelőznie.

Máté, aki intelligens és természeténél fogva jámbor volt, magába itta ezeket a szavakat, s örökre belevéste emlékezetébe.

Beleilleszkedett a közösségbe, túl sok fáradság nélkül; megígérte, hogy nem marad el a Szent Grál kemény útján, melyet teljesen szabadon választott.

 

 

 

VII.

„Nem föllebbvaló a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az ő uránál.”

„Ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik.”

„Nemde két verebecskét lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül. Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért: ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”

Jézus

 

A napok a Templomokban Máté számára tökéletes szabályossággal követték egymást. Egy ideig félt a tél zordságától, mert azt hitte, hogy a termekben és folyosókon fagyos hideg lesz. Tévedését azonban hamar belátta.

Az egyenletes hőmérséklet, ami ezekben a földalatti barlangokban uralkodik, s amely szép időben frissnek tűnik, enyhe lesz, ha kint esik az eső, vagy havazik, és zord hideg van. A benti levegő nem követi a külső hőmérséklet ingadozásait. Még a műhelybarlangban is jól érezte magát az ember. A hegyek puszpángja és tövises rekettyéje jótékony meleget árasztott a tűzhelyről. A szüntelenül forró kemencék „központi fűtésként” szolgáltak.

Később, amikor edzettebb lett, már nem is ügyelt a hőmérséklet változásaira.

A tanulmány, az oktatás, a szabad beszélgetések gyakoribbak és érdekesebbek lettek. Bár még mindig kicsit magára hagyatottan, megértette, hogy a mester komoly szellemi munkába kezdett, ha kicsit körülményesen is. Oly sok dolgot kellett megismerni és megtanulni.

Erős elhatározással rátért a hittan területére. Csak egy Isten van, akit három névvel jelölnek: Atya, Fiú és Szent Szellem,

mindennek az alapja, minden jónak a forrása.

A Jó az Élet, a Világosság, a Szellem, az Intelligencia, az Ige – Isten Fia, Isten maga.

Bár homályosan, de sejtette a gonoszt. A gonosz az Lucibel, vagyis a Sátán, a lázadó angyal: az önhittség, a becsvágy, a mértéktelen vágyak, a hazugságok.

Azonban a diadalmaskodó Krisztus, Lucibelt, ha az megbánást tanúsít, vissza fogja vinni a szeretet Istenének lábaihoz! És a szeretet Istene szánalommal megbocsátja Lucibel nagyra törő lázadását!

A megbeszélések között a mester elég időt hagyott Máténak arra, hogy a hallottakat feldolgozza a gondolkodóképességével.

Napos időben a mester kivezette az újoncokat a hegy lejtőire, s megismertette velük a növényeket és a vadállatokat, este pedig a csillagok járását: ez gyakorlati oktatás volt. S mialatt a tanulók számára mindez örömet jelentett és élvezték, ez volt beavatásuk útja is lépésről lépésre.

„A Fiú az alkotó; Lucibel a formáló, aki öntelten, becsvágy ösztönzésére, utánozni akarja Krisztus művét, utánozná Istent. Alkotása azonban nem más, mint hazugság, egy tökéletlen világ, csupán elfajulás, egy semmi.

A világ egy állat. Az elemeknek, az erdőknek, a hegyeknek hangjuk van, saját nyelvük. A növényeknek érzelmeik vannak; a csillagok tűzbe burkolózó szellemek: az ég seregei, a hajnalcsillagok és a csillagok kórusa valóságosak.

Az ember szellemből és anyagból, formából és életből áll. A lélek, a mennyei ember, a Fiú műve. A test a földi ember, anyagból készült.

A lelkek alacsony angyalok, akiket kiűztek a mennyekből; az ember születése egy angyal bűnbeesése, a teremtés tehát egy bukás, az élet bűnhődés, a Föld pedig a próba és a fenyítés helye.

A száműzött lelkek tisztulás által térnek vissza a mennybe. Ez a tisztulás először a földön megy végbe, aztán csillagról csillagra az egymást követő mennybemeneteleken át, és a tökéletesedés ösvényén való előrehaladás foka szerint.

A földi élet egy tisztátalanná vált burok, melyet a halálban levetnek. Ez lehet, és ennek kell a beavatóút első fázisának lennie: a hernyóból báb, a bábból tökéletes rovar, a pillangó.

Az igazi élet a halál, „Isten csókja”.

A méltatlan lelkek csillagról csillagra fejlődnek, míg végül meg lesznek váltva Isten szívében.

„Az Örök Szeretetben nincsen pokol.”

Máté kezdte megérteni. A szavak, amelyek sokszor táncoltak az értelme előtt, melyeket naponta hallott, kezdtek megelevenedni:

„Én vagyok az Alfa és az Omega.

Nincs kezdetem, sem végem.

A kezdet? A vég? A halál!

A vég? A kezdet? Az élet!”

Az elmélkedés ilyen bensőséges pillanataiban álmodozva követte a „csillagok útját”, mely olyan nagyon szép a Tökéletes, a Tiszta számára, annyira szép, hogy félelem nélkül le tud szállni, és belemerül az anyagi világba, miután felemelkedett a Szent Grál segítségével, mely őt azonnal a szellemi világba emelte.

Később! Persze, később! A Szent Grál útja, a csillagok útja! „A bábnak tökéletes rovarrá kell alakulnia.”

– Ez azt jelenti, hogy az aurikus térségnek, mint a jelölt lélegzőterének, tökéletessé kell válnia!

Máté tudásszomja egyre erősebb lett. A mester el volt ragadtatva, s figyelembe vette ezt a kívánságot.

Az oktatást folytatták:

„Agnosztosz az Atya.

Demiurgosz a Fiú.

Parakletosz a Szellem.

Ez a Háromság egyetlen Istent jelöl.

Az Atya az Isten az Ő abszolút láthatatlanságában. A Fiú a látható Isten, a Világ teremtője,

Aki megjelentetett az emberiségnek.

A Szellem nőnemű elv, őt a Vigasztaló hozta létre a hajnalhasadás előtt, és étertestbe öltözve leszállt a földre egy Isten dicsőségével és szépségével.

Krisztus nem vezekelni jött a földre, hanem az igazságot kihirdetni. A világ bűnét Ő az igével veszi el.

Ő nem lehetett sem áldozat, sem nem halhatott meg, és nem is szenvedhetett a kereszten: Ő Isten!

A halál az élet, mely megszabadítja az embert e rossz világtól, a végzetes és haszontalan testtől; a halál adományozza az angyal-életet. A tanulónak tehát szegénység, önmegtartóztatás és mértékletesség által folytonos tisztulásra kell törekednie.

A tiszta katárnak nincsen semmi sajátja. Számára a felebaráti szeretet és a vendégszeretet magától értetődik. Ő nem a sajátja, hanem a katár közösség az ő mestere.

Nem eszik húst, hanem vegetáriánus. A környéktől és egészségi állapotától függően egy kis tejet, néha tojást eszik.

Az Isteni Mester példájára három, negyven napos, szigorú böjtöt tart: Karácsony előtt, Húsvét előtt és Pünkösdkor.

Eszményi állapot – a szűzies tisztaság.

Szent állapot – a cölibátus, a házasságnélküliség.

Tisztelendő állapot – az özvegység.

Ez utóbbi azonban kivétel, mert a házasság nem volt tökéletes állapot.

A mester természetesen a Perfektek kötelességeit is ismertette vele: annak orvosnak kell lennie;

harctéren vagy összetűzésnél csak azért jelenik meg, hogy intsen a vérontástól és ápolja a sebesülteket, hogy a haldoklóknak megadja a legmagasabb vigaszt, a Konsolamentumot*;

a test betegségeivel együtt a lélek betegségeit is orvosolnia kellett;

mint a régi mágusoknak, ismernie kellett mind a csillagokat, mind pedig a gyógynövényeket;

vándorolnia kellett a világon, hogy enyhítse a szenvedést, és átadja „Betlehem szép vigaszait”.

Máté újonckora előtt tudta már, hogy a Fráterek a tiszteletet és jó hírt szent életüknek, tudományuknak és buzgó áldozatkészségüknek köszönhették. Hallotta, hogy „Isten barátainak” nevezték őket, s úgy fogadták őket, mint az ég angyalait.

Miután Absztinenciáját*, próbaidejét befejezte, és Próbációja, vizsgája minden követelményének megfelelt, azután is vágyott a Szent Grál útjának folytatására.

Més-Naut!… Més-Naut!… Magasabbra!… Mindig magasabbra!

Az ‘abstinencia’, a próbaidő, a szerzet szabályainak a betartása, az oktatás, a Perfektek élete (két éven keresztül) megszerezte neki minden testvére nagyrabecsülését.

A ‘probáció’, a vizsgák, a három böjttel, segítettek elnyerni a barátságukat.

A ‘tradíció’, a hagyományos hitvallás és az ünnepélyes ima jó hírt szerzett neki a szent férfiaknál.

Eljött annak a pillanata, amikor kiválasztották beavatása második részének az elkezdésére.

A következő vasárnap a szolgálaton még egyszer negyven nap böjtöt róttak ki Mátéra.

Tudta hogy ez mit jelent. Nagy volt a belső öröme! Térden imádkozott, bensőségesen, sokáig, nagyon sokáig.

 

 

MÁSODIK RÉSZ

ORNOLAC BARLANG-TEMPLOMAI – A REMETE

 

„Mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből! – holott íme, a te szemedben gerenda van?

Képmutató! Vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfia szeméből!”

Jézus

 

 

VIII.

 

„Mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedből! – holott íme, a te szemedben gerenda van?

Képmutató! Vesd ki előbb a gerendát a te szemedből, és akkor gondolj arra, hogy kivessed a szálkát a te atyádfia szeméből!”

Jézus

 

Máté meghosszabbított böjtölése véget ért. Sápadt volt és sovány, de teste, szíve és lelke szilárd volt mint a szikla, amelyben élt. Így várta az aggastyán érkezését.

Szokás szerint kora reggel felkelt és a nagy terembe ment, hogy várjon az órabemondó és az imádkozó hangjára.

Alig fejezte be imáját, amikor könnyű kéz érintését érezte a vállán. Felemelkedett, megfordult, és a nagytiszteletű mesterrel állt szemben. Az intett, hogy kövesse. Máté tisztelettel ment a folyosó homályába olvadó árnyék nyomában.

Az aggastyán a refektóriumon át a kápolnába vezette: letérdeltek és imádkoztak. Aztán átmentek a műhelyeken, ahol az újoncok éppen dolgozni kezd-tek. A belső tér végén, a sziklába vájt fokokon felmentek a fal legfelső pontjához, ahol egy kis rejtett kijárat volt, egy emelkedő, homályos folyosó, egy alacsony, félhomályos tér és egy nyílás a függőleges hegyoldal félmagasságában, ahonnan a tóra lehetett látni, amely mélyen lent a mélységben a hegy lábait mosta.

Az aggastyán elnézte a „fiatalabbnak”, hogy az ennél a benyomást keltő látványnál visszarezzent, és csendesen folytatta útját a sziklák egyenetlenségein, a puszpángbokrokba kapaszkodva, melyek szinte véletlenül nőttek ott.

Máté uralkodott magán, legyőzte félelmét és követte. A kis út huszonegynéhány méternyire vezetett a hegy oldalán, mely több mint háromszáz métert zuhant meredeken. Ekkor egy kis barlang bejáratánál álltak, majdnem a hegy tetején, a Templomok bejáratával szemben.

A mester egy pillanatra megállt, mintha a helyet vizsgálná.

Ezalatt Máté a sziklák között ösvényt pillantott meg, mely a fennsíkra vezetett. Mivel többször felkereste már a Felső Templomokat, rájött, hogy a belső folyosó-kéményen kívül ez a külső út is összekötötte a lentet a fenttel. Bizonyára nem volt könnyű bejárni, mert rejtve volt a tövises bozótban és a fűben a puszpángok között.

A kis barlang falán sok jelet pillantott meg, melyeket faszénnel rajzoltak oda nagy vonalakkal. Amikor megállt, hogy közelebbről megnézze őket, megszólalt az öreg:

– Látod, az apostoloknak és az ősegyház kereszté-nyeinek nem csak a művét folytatjuk, hanem ismereteik és a tiszta szellemiségük őrei is vagyunk. Ezek a jelek, melyeket még nem értesz, de nemsokára megtanulsz megérteni, közelebb visznek majd Ahhoz, Aki megmutatta nekünk az Utat!

Innen ösvény indult a fennsíkról aláömlő kavicsgörgeteg mentén, s lejjebb megint egyesült Ussat hegyének kiszögellő szikláival. Számtalan barlang nyílt itt. Amelyikbe beléptek, azt a Remete (l’Eremit) barlangjának nevezték.

Átmentek egy körülfalazott részen, kinyitották a barlangszáj védőfalába beépített ajtót, bejutottak egy folyosóra, s tíz méterrel odébb tágas terembe léptek, melyet a nappal fénye világított meg.

Néhány Perfekt járkált fel és alá a teremben, vaskos kéziratok tanulmányozásába merülve. Senki sem ügyelt Máté érkezésére, akit az aggastyán Vilmosra hagyott. Igen, Vilmosra, aki Ussat templomaiból még Fiatalabbja előtt indult el, hogy a Remeténél várja. Megint „idősebbként” szolgált Máténak, s Máté boldog volt, hogy újra megtalált egy jóbarátot. Vilmos vezette.

Anyagi tekintetben nem volt nagy változás: az étterem, az étkezések, a hálóhelyek ugyanolyanok voltak, mint „Ussat templomaiban”. Kézzel ugyan kevesebbet kellett dolgoznia, de szellemileg annál többet.

Az új barlang hosszabb volt a többinél: átszelte a hegyet. A Kápolna a kijáratnál volt.

Látványa lélegzetelállítóan hatott Mátéra. Miután jónéhány termet és folyosót hagyott maga mögött, s fáradságosan, sötétben, hason csúszva néhányszor tíz métert kúszott, felegyenesedve hirtelen a kápolna világosságában találta magát.

Ez egy kör alakú terem volt, alacsony boltozattal, mely azonban egy sziklahasadékon át a hegy mélységébe veszett. Ezen a hasadékon szűrődött be a napvilág is, s ez a „csillár” a kápolnában enyhe, meghitt fényt árasztott. A keleti oldalon Máté csiszolt márványból levő, félkör alakú medencét pillantott meg:

– Ez a Fount Santa, a Szent Forrás – magyarázta Vilmos –, mögötte pedig, annál a boltozatos folyosónál kezdődik a labirintus. Erről nem mondhatok neked semmit, mert ezek a helyek még tilosak számunkra. Forduljunk meg!

Az emelkedő folyosón át visszamentek a belső barlangba, megnézték a szép fehér lerakódásokkal burkolt galériákat, s visszajutottak a bejárati csarnokba.

Máté számára világossá vált, hogy új élete miatt nem kell aggódnia. Fel volt készülve rá, hogy bátran nézzen szembe beavatása második részével.

 

 

 

IX.

„A Fiú semmit sem tehet önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát; mert amiket az cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi. Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amiket ő maga cselekszik.”

Jézus

 

Máté nagy buzgalommal hallgatta különböző mesterei magyarázatát, és tanulmányozta a Szent Könyvet.

Szilárd elhatározással lépett a szellem területére. „Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, ha nem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ád majd nektek, mert őt az Atya pecsételte le, az Isten.”

Jézus parancsolta; itt csak egy lehetőség van: engedelmeskedni Neki. És az Isteni Ember parancsolatai egymást követték:

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.”

„A szellem az, ami megelevenít; a test haszontalan.”

„A beszédek, amelyeket én szólok nektek, szellem és élet.”

„Aki hisz énbennem, ha meghal is, él. És aki él és hisz énbennem, soha meg nem hal.”

Máténak nem volt mindig könnyű azonnal megérteni az isteni szavak nagy jelentőségét és szellemi értékét.

Tanítói azonban jóságosak, figyelmesek és türelmesek voltak, és ha valamit nem tudott, vagy nem értett meg teljesen, gyakran elölről kezdték a magyarázatot.

A tanuló pedig mindig buzgón, kitartóan igyekezett egy percet sem veszíteni, hogy az oktatás óráiból és a magyarázatok ismétléséből haszna lehessen. Azonkívül nem számított az idő, sem a frátereknél, sem nála.

„Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jöhet az Atyához, csak énáltalam.”

„És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké.”

„Ama vigasztaló pedig, a Szent Szellem, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam nektek.”

„És amikor eljő amaz, az igazság Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra.”

Megismételte Jánosnak, a nagyon szeretettnek a szavait: „Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.”

Igen: Máté végül nagyon is megértette:

Istentisztelet és szolgálat azt jelenti: a Szellemet szolgálni; a mennyei kenyér lehetővé teszi a Szellemben-élést; és a keresztelés ereje és az ezáltal létrejött szellemi érintés mennyei kegyelemadomány, a Szent Szellem bejelentése, hogy beteljesedjen a kinyilatkoztatás. Mindezek a felismerések növelték és érlelték kezdetben szerzett belátását, s azt eredményezték, hogy egyre mélyebb betekintést nyert a katárok evangéliumába, az írásokat és azok szellemét illetően is.

Máté különösen szerette a logikus folytatás nélküli, ragyogó kis elbeszéléseket, melyeket bizonyára azért találtak ki, hogy a tanuló fantáziáját a helyes elképzelésekkel gazdagítsák. Ezeket a nagyobb testvérek, a fráterek mesélték, s Jézus életére vonatkoztak, melyről a népnek csak hiányos ismeretei voltak.

Látta magát az esszénusoknál, ahol Jézus sok évet töltött: álmában Máté együtt élte azokkal visszahúzódott, csendes életüket, és hasznosan és komolyan összehasonlította azt a Perfektek életével:

Az esszénusok nagy alapossággal tanulmányozták a növények és ásványok rejtett erőit és hatásait;

egyeseknek megvolt a prófétálás adománya;

három év újoncságot követeltek meg, mielőtt be lehetett lépni a szerzetbe.

Ezt követték a közös étkezések, szentelt ruhák, imák, hallgatagság,

az esküdözés tilalma,

a hazugság gyűlölése, alázatosság, példás erkölcs;

és a próféták ezoterikus közvetítése.

Meg aztán, ami a figyelmét szintén nem kerülte el:

a Szellem felszentelése;

egyéni szabadság;

a vágyott megtisztulás elérése önmegtartóztatással; a „szerzettel szembeni kötelességek” teljesítése, a

szerzet titkainak szigorú megőrzése.

Ebből természetesen következett: a test kötelékei-től, mint valami sokáig tartó rabszolgaságtól megszabadulva a lélek ellebeg, nagy örömmel;

felebaráti szeretet, az igazság megerősítése érdekében tilos esküt tenni, a hazugság gyűlölése, alázatosság, a magány és a barlangok szeretete, melyek felmérhetetlen jelentőségűek a mély meditálásnál;

a testvéri utolsó-vacsora-jelenet, mint előkészület az áldozatra;

az Ember-Fia és az Isten-Fia misztériuma;

A legfontosabb barlangok: Engaddi barlangja Palesztinában, a Holt-tenger partján, és mindenekelőtt Egyiptomban, a Maori-tó partjain.

Még a negyedfokú, magasabb beavatásnak is minden részletét ismerte, amelyben Krisztus részesült.

Mily nagyszerű kép!

Tágas terem egy nagy barlang belsejében, kőasztallal és félkörben levő kőülésekkel;

a szerzet feje, az „idősebbek”, a beavatottak, fáklyákkal és pálmaágakkal, összegyűlnek a teremben a titokzatos, ünnepélyes cselekményre;

imák, énekek, a legidősebb szakramentális szavai: a Szent Kehelyről beszél, melyet a szerzet vezetője buzgón őriz, melyet rajta kívül senki sem látott, s amelyet csak egy nagy beavatottnak szabad átadni, aki a prófétai küldetés bizonyos jeleit mutatja.

Ábrahám kapta ezt a Kelyhet Melkhisédektől, kenyér és bor képében; ez a kehely a legmagasabb beavatás jelképe. Az Úr szőlőskertjének borát tartalmazta az isteni sugallat jelképeként.

Mózes ivott ebből a kehelyből, hetven társával.

A legidősebb hallgat…, jelentős, percekig tartó csend, imák.

A szerzet vezetője végül felemelkedik különálló üléséről, odamegy Jézushoz, és Neki nyújtja át a serleget, az Arany Kelyhet. Megszólal:

– Ezt a kelyhet réges-régen adták át nekem. Kincsként őriztem.

Melkhisédektől Ábrahámig, Mózestől a százévesig, aki vagyok, sohasem szegték meg a szerzet törvényeit.

És a nagy törvény azt mondja:

Ezt a serleget, az Arany Kelyhet, csak olyan mesternek szabad átadni, akinél a szerzet feje biztonsággal megállapítja a prófétai küldetés jeleit.

Hozzáteszem, hogy a törvény azt mondja:

Ezt a küldetést senki sem tudja megmagyarázni annak, aki átveszi az Arany Kelyhet. Ezt őneki a saját erejéből kell felismernie.

Jézus – Neked adom át az Arany Kelyhet.

Jézus átvette a serleget… sápadt volt… szomorú…, úgy tűnt, hogy pillantása már magasabb mezőkre irányult.

Aztán Máté a következő gondolatokba merült:

A Serleg, az Arany Kehely:

„És vevén a poharat…” – mondja Márk, az utolsó vacsora elbeszélésénél.

„És vevén a poharat…” – mondja Máté, az evan-gélista.

Ő is átadta nekik a kelyhet a vacsora után, és azt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely tiérettetek kiontatik” – mondja Lukács.

János – az adeptus – a nagyon szeretett, nem mond semmit. Kétségtelenül azért, mert tudott, s a titkokat nem árulhatta el. A tanítvány, akit Jézus szeretett, az egyetlen, aki mindenre rájött, fejét csendesen az Úr keblére hajtotta.

Mily magasztos gondolat, mely sejttette vele Jézus áldozatát! Mert az igazságnak eme serlegét, a prófétai küldetésnek ezt az Arany Kelyhét, az isteni szeretetnek e poharát, melyben Ő már látja a vérét, Jézus átadja az apostoloknak, a tanítványainak, és gyöngéden rájuk bízza magasztos búcsúként.

A Serleget, az Arany Kelyhet, a Szent Grált.

De az Isteni Mester már régen tudta, hogy ki fogja Ezt végül is őrizni és szintén továbbadni: a Szent Edényt.

 

 

X.

„De eljő az óra, és az most vagyon, amikor Őt sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem imádják, hanem amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.”

Jézus

 

Időről-időre, napos időben, az aggastyán eljött a re-mete barlangjához, és magával vitte Mátét, Vilmost és néhány társukat a „Nagyapa” (Grand-Pére) nevű másik barlanghoz a hegy remete-barlang melletti kiszögellésének megkerülésével.

A „Nagyapa” szintén a barlangok ékessége volt. Kicsi, kerek, és falait rajzok és jelek borították, egyik titokzatosabb mint a másik. Ez a barlang egy nagy druida-kör végén feküdt, rejtett folyosóval és számos különálló hajlékkal.

A felső, félhold alakú teraszon még megvolt a jelentős ábrákkal teli asztal és a hallgatók kőülései. Az öreg egy sziklába vésett szép ötszöget is mutatott nekik, ami azonban nem látszott túl réginek – de ki tudhatja?

– Itt kezdte az én „idősebbem” a küldetését – mondta; letérdelt az asztal elé, ráhelyezte tenyereit a szent kőre, és áhítattal, sokáig imádkozott.

– Ne felejtsetek el – folytatta – ide jönni időnként, hogy új erőt merítsetek.

Első pillantásra nehéz volt kiismerni az egymásba folyó jeleket; így volt ez minden falon. Az aggastyán azonban oly ügyes volt, annyira jártas ezekben a tudományokban, s oly magabiztos, hogy Máté nagyon elcsodálkozott, amikor látta, hogyan mutogat pálcájával, s lelkesen hallgatta.

Hamar megtanulta a Res-t, a Jesmon-t, a Krismon-t, a Jesmon-Res-t, a Jeskrismon-Res-t, az örökkévalóság körét, az Alfát és Omegát, a világító Pentalfát vagyis a bölcsek csillagát, a mikrokozmoszt és a makrokozmoszt;

az őskeresztények jelét, Ázsia hét egyháza keresztényeinek, a görög, afrikai és a római keresztények ismertetőjelét;

az apostoli titkosírás művészetét, a monogramokat, a diagramokat, a trigramokat, a titkos pecséteket;

a keresztény kor első évszázadainak számtalan jelképét;

a kereszténység előtti kor jeleit.

Mohón követte mesterét, amikor az a sziklákon újra felment a „Nagyapához”, mely a lélek halhatatlanságát hirdette:

az örököt – hímnemű nézetében, az örököt – nőnemű nézetében,

az életfát, hét ágával, melyeknek tökéletes egyesülése a Legmagasabb Lényt képezi;

ennek a világalkotó tettnek az állandóan meghozott áldozatát, melyben a Legmagasabb Lény kitűnik, mint:

az Atya (a hímnemű örök), az Anya (a nőnemű örök),

a Fiú (az életfa) az alkotó Ige, a Háromság: A U M.

E szép magyarázatoktól felvidult a lelke; órákig élt

Rámával Albori hegyén;

Krishnával Meru hegyén;

Hermésszel Memphisz vagy Théba mély barlangjaiban;

Mózessel Serbál szikláján; Orfeusszal Kaukáion hegyén; Püthagorasszal Delfiben, Platónnal az akadémiáján,

hogy aztán újra egyesüljön a hegyen Jézussal, az Isteni Mesterrel.

Sőt, tovább is ment, mert megkedvelte, hogy egyre mélyebb meditálással eljusson a híres látomásokhoz.

Ráma látomása egy tölgyfa alatti tisztáson.

Ráma alszik. A magasztos, fehér ruhás férfinek vékony botja van, melyen kígyó tekeredik, és egy arany kerti kése is van. A férfi átad Rámának egy fagyöngy-ágat, aztán a fáklyát, és a Géniusz serlegét.

Hallotta a Géniusz szavait:

– Ráma, látod a fáklyát? Ez az isteni Szellem Szent Tüze.

Látod ezt a serleget? Add a fáklyát a férfinek és a serleget az asszonynak, mert ez az élet és a szeretet serlege.

Krishna látomása a százéves Vasichta kunyhójában, a Szent Erdő közepén:

Máté is a hetedik mennyországban érezte magát a Dévákkal együtt, a lények Atyjánál, látta Dévakit, a szűzies anyát, aki a szeretet pillantásával ölelte át a Fiút, az Igét, az Alkotó Szót.

Hermész látomása a titkos kriptában az oltár alatt, hierofánsok és mágusok körében:

Máté látta Oziriszt, a legmagasabb intelligenciát, a Fény-Ige hét sugarát, mely a lélekélet egyik fázisának felel meg; a Hold, Merkúr, Vénusz, Nap, Mars, Jupiter és Szaturnusz hét szellemét;

meghallotta és felismerte a Világosság hangját; olvasott az egyiptomi „Halottak Könyvében” a lelkekről, melyek rövidebb vagy hosszabb ideig (az anyag-ember, a „hernyó” hibáitól függően) vitorláztak Ízisz bárkájában e fény felé.

Mózes látomása a Sinai hegyen, a zöldmandula-bokrok által védett barlang bejáratánál; látta a Nap-angyalt, az Elohim sugarát; hallotta a végtelen térbe vesző hangot: „Én vagyok az Én VAGYOK!”

Orfeusz látomása, mint a Kaukaion Hegy templomának főpapja.

Magába itta szavait, melyek az egyetlen Lényt hirdették, az isteni férjet, az isteni feleséget, apát és anyát, a Demiurgot, akinek a fia, Dionüszosz;

Perszephoné barlangjában hallgatta a szép szövőnő, Maya, az isteni szűz szavait. És emlékezetébe vésődött Orfeusz gondolata:

„Nehéz az út, amely a mennybe vezet”.

Ami azt jelentette neki:

„Nehéz a Szent Grál útja.”

Püthagorasz látomása Crotonban, a zöldmandulák és olajfák hegyén.

Megfigyelte a beavatási vizsgákat, melyek az egyiptomi beavatási módszeren alapultak, a Kozmosz kulcsát. Egyesült a négy elemmel: földdel, levegővel, vízzel és tűzzel, s elsajátította az ötödik éterikus elemet, a kozmikus fluidumot, az asztrál fényt, a világlelket.

Platón látomása athéni akadémiájában, miután megértette Kisázsia, Egyiptom és Dél-Itália filozófusait, ahol már Püthagorasz is sikerrel tanított. Vele tanulmányozta a szent számokat, az ezoterikus kozmogóniát, a léleknek, a mikrokozmosznak és a makrokozmosznak, az emberi és az isteni lélek vándorlásának, az igaznak, a szépnek és a jónak a tanát. Végül követte ezt a mestert Eleuszisz misztériumaiba.

Jézus látomása.

Itt már megmutatkozott, hogy Máté szellemben növekedett: csak emlékeit kellett felidéznie:

Egyiptomban a papok, élükön Ahmosi főpappal, kihirdették, hogy a Főnix fel fog támadni a hamuból.

Amikor a Keresztelő érezte, hogy feladata befejeződött, akkor Jézusról beszélve azt hirdette: „Neki növekednie kell, nékem pedig alábbszállanom.”

Jézus forrón vágyott arra, hogy összeszedhesse a gondolatait, elmehessen a magányosságba, s egy „sasfészket” keressen magának a negyven napos böjtölésre Engaddi barlangjában, ahol a próféták meditálásait találta meg, egy kevés friss vizet, néhány diót, fügét.

Ahogyan pedig az Isteni Mester is tette, lelkesen kiáltott fel Máté: „Nekem jár a kereszt! Hogy a világ megmenttessen!”

Szükséges-e hozzátenni, hogy Máté teljesen megváltozott?

Az aggastyán meggyőződött erről, s bejelentette neki, hogy nemsokára megismertetik vele azt a tör-vényt, amely a Jelképes Vízen uralkodik, hogy megkaphassa az igazmondás és a jövendőmondás adományát.

Máté öröme a legmagasabb fokra hágott: megértette, hogy elért a beavatáshoz, a tökéletességhez.

Már csak a Vízben, a Fount Santában, a Szent Forrásban való tisztulás és egy negyven napos visszahúzódás volt hátra, mely az anyag halálával végződött, a sírban.

Betlehem, a Misztikus Kapu… beavatott lesz, egy Tiszta, egy Tökéletes…

Mily szép álom!

 

 

XI.

„Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek; imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket.”

Jézus

 

Reggeli imája után Máté elmélyült. Tanítóinak szavai merültek fel egymás után az emlékezetéből, és anélkül hogy kételkedett volna, új vizsgálódásra késztették.

„Az állatias embernek, aki elmerült a tárgyilagosság áramában, csak akkor sikerül megszabadulni, ha legyőzi állatiasságát.

Amikor átkel az elemeken, akkor elengedi mindazt, ami az elemeké, ami alacsonyság őrajta; egyre erősebben átitatja őt az Isteniség.

A Jelképes Víz, a tisztító víz tartalmazza az alakítás és átalakítás minden lehetőségét, a Vízből a tulajdonképpeni ember állapotában lép ki, abban, ami teljesen és tökéletesen Ember.

A tisztító vízen uralkodó törvény ismerete megajándékoz az igazmondás és jövendölés képességével.”

Az aggastyán emelte ki álmodozásaiból azzal, hogy a vállát megérintette. A térdelő Máté megkapta a jó öreg áldását, aki boldog volt, hogy kitűnő tanulóját vezethette, aztán elindultak a Remete kápolnájához vezető úton.

A Nap a völgy közepe fölött állt: a bejárat fölötti, magasra felnyúló, keskeny hasadékon át sugarai behatoltak a kápolnába, mely így jól ki volt világítva.

Amikor Máté maga mögött hagyta a kötelező, szűk és alacsony átjárót, melyen csak hason csúszva lehetett átmenni, nagy belső örömöt okozott neki a hirtelen elé táruló látvány: körben térdelő, imába merült Perfektek vették körül az asztalt, melyet, mint mindig, makulátlan vászon takart, amin a Szent Könyv feküdt.

A szintén térdelő, istentiszteletet tartó pap már várta a mester és a fiú érkezését, hogy a szokásos, ünnepélyes szertartást a prédikálással kezdje.

Az asztal mögött a Fount Santa, a Szent Forrás, félkör alakban kelet felé irányítva, már elő volt készítve.

Csak a labirintus folyosója volt megvilágítva, hogy lehetővé tegye a testvérek jövés-menését, akiknek a Vízzel volt dolguk.

Az aggastyán megpillantásakor mindenki felemelkedett, és a pap tárt karokkal elkezdte a szózatot:

„És Pál Frügiába ért. És a gallo-frügek nem nagyon lelkesedtek Zeusz kultuszáért. Mihelyt pedig meghallották Pál apostol szavait, siettek átvenni a Krisztus vallását.

Végleges letelepedésre Pál egy sziklát választott Szmirna közelében. És ezt a magas, csúcsos sziklafalat misztériumhellyé építtette ki.

És az asztrális vizet összegyűjtötték; kizárólag a benne való megmerítkezéshez.

Ó Pál szent keresztelővize, ó Fount Santa! Mátét hassa át az isteniség, ahogyan kell, ha a tisztulás után kiszáll a Jelképes Vízből, és uralkodjon ezen a Végen az ötágú csillag!

Ó Krisztus, add, hogy ez az új Fiú felhatolhasson, és bejárhassa a csillagok útját, hogy méltón segíthessen testvéreinek a Te Isteni Igéd szántóba vetésénél!

És tedd, hogy a Te parancsolatod szerint megszülessen ‘víztől és szellemtől’, hogy beléphessen Isten Birodalmába.”

A prédikáció folytatódott.

A Szent írásnak az az oldala, amely erre a napra vonatkozott, Nikodémus látogatásával és Jézusnál tett párbeszédükkel foglalkozott.

„Mester, tudjuk, hogy Istentől jött orvos vagy, mert senki sem teheti e csodákat, csak ha Isten van vele.”

„Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újonnan nem születik, nem mehet be Isten országába.” Érthető, hogy a szolgálat vezetője meggyőzően, lelkesítően és benyomást keltően beszélt erről a témáról. A válogatott hallgatósereg ugyanis, a Perfektek, arra kötelezték, hogy az e napra vonatkozó oldal színvonalán legyen! Magyarázatai bőségesen bizonyították is ezt:

„Ha egy ember nem születik víztől és szellemtől, nem léphet be Isten Birodalmába.

Ami testtől született, test az, és ami szellemtől született, szellem az.

Újonnan kell születnetek.

A Világosság eljött e világra, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert az ő cselekedeteik gonoszak voltak.

Aki az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, mert Isten szerint való cselekedetek.”

A magyarázatok alatt Máté elrepült az éteri világba; tovább ment, mint a szolgálat vezetője, mert gondolatai, melyek kissé túl voltak terhelve, könnyen elterelődtek. És Isten tudja mily messze vezettek gondolatainak útjai, melyek tele voltak új érvekkel, amik aztán megint más, nagyszerű gondolatokat keltettek.

Máté érezte, hogyan ölelik körül a testvérek, mintha jámbor, barátságos kezek tartották volna. Hirtelen a Szent Forrás medencéjében találta magát, és a víz a térdéig ért.

Nem hallott semmit.

Nem látott semmit.

Teljesen a tisztulása vette igénybe.

Az imák eközben követték egymást.

Három Perfekt jött át a labirintuson, és mindegyik egy korsó vizet tartott.

Az aggastyán elvette tőlük az edényeket, s mindegyiket ráöntötte Máté fejére:

– Imádjuk az Atyát…a Fiút… és a Szent Szellemet. Máténak úgy tűnt, hogy minden korsóból meleg vízzel öntötték le. Úgy érezte, mintha ez a meleg egy új világba emelte volna, mely minden korsónál fokozódott.

Térdre esett.

És a Perfektek, akik kört alkottak körülötte, odaléptek, hogy fejére tegyék kezeiket. Ezalatt az aggastyán, bal keze mutató és középső ujját a bal karral együtt az égnek emelve (az apostolok szentelő szertartása), megáldotta a mester és az apa szívével a fiút, aki most megkapta tisztító avatását:

„Örökre mondj le mindenről, ami alantas benned; e víz által, melyet Isten melegített meg, s amelyet

Ő küld nekünk ezen a szent helyen, pusztuljon el a te állati természeted;

légy méltó Isteni Mesterünkhöz!

Áldjon meg az Úr, és vezessen el a jó véghez.”

Anélkül, hogy tudta volna, hogyan, Máté megint a saját lakófülkéjében találta magát, egyedül.

Minden felmerült az emlékezetében.

Tudatában volt, hogy elnyerte hosszú beavatásának második fokát.

Visszatekintett Ussat Templomaiba való belépésére a Jelképes Falon át, és az évekre, tele tanulmányokkal, magányossággal, böjtöléssel és imával, mely tovaszállt, s csak örömet és boldogságot hagyott hátra.

Késznek érezte magát arra, hogy nemsokára átmenjen a „Misztikus Kapun”.

Itt azonban hirtelen eszébe jutott a visszavonulás, a negyven napos böjtölés és a sír, melyet az aggastyán helyezett neki kilátásba Betlehem előtt…

 

 

XII.

„Láttam a Szellemet leszállani az égből, mint egy galambot, és megnyugovék őrajta, és én nem ismertem őt. De aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod a Szellemet leszállani és rajta megnyugodni, az az, aki keresztel Szent Szellemmel.”

Keresztelő János

 

Ussat templomai, meg a Remete vagy Ornolac barlangja fölött, nem messze ezektől, van egy kicsi, különálló barlang, magasan a völgy és az Ariége alkotta tó fölött, amely különösen alkalmas a hosszas meditálásra.

Ezt a helyet választották a visszavonulásra és böjtölésre, melynek minden jövendő Perfektnek alá kellett vetnie magát, közvetlenül „anyaga halála” előtt, amikor a hernyó kezdett begubózni.

A helyet gondosan választották ki, mert éppoly kellemes volt mint szigorú; álmodozásra alkalmas kis zugként valóban eszményi hely, hogy itt belső egyensúlyban lehessen átélni a krízist és az igazság megpillantását, melyet minden próféta, minden úttörő, és minden beavatott megismert, mielőtt visszaadták volna az anyagi világnak, hogy ott betöltse a feladatát.

Az aggastyán elvezette Mátét új, ideiglenes hajlékához.

A barlang úgy volt berendezve, hogy megfeleljen a céljának: nappal a napsütésnek kitéve, a háttérben egy huzattól védett lombfekhely, középen egy megmunkálatlan, lapos kő asztalnak, és egy másik kő a szék.

Akácok és zöldmandula bokrok nőttek a bejáratnál, s díszítették azt örök zölddel.

– Ez a remetelakod, fiam. Használd ki jól a következő napokat; gondolj meg mindent, amit szabad volt elsajátíttatnunk veled; hagyd teljesen megérni a gyümölcsöt, mely nemsokára édesnek tűnik majd neked, mert megérdemled, hogy kedved szerint élvezzed.

Az öreg aztán visszament a többiekhez, számtalan feladatához.

Amikor Máté befejezte első ünnepélyes imáját ezen a helyen, barlangja bejáratánál egy pillantást vetett a tájra. Tekintetével a magas helyről mindent át tudott ölelni: a völgyet és a tavat, melyek innen parányinak tűntek, a szemben levő hegyet, és a sziklák csoportjait, melyek mindkét oldalon beleolvadtak a hegybe.

Dicséretes szokása szerint gondolatban hamar elmerült a régmúlt időkben: arra gondolt, hogy a régiek tanúsága szerint már Közép-Ázsiában is voltak sziklatemplomok.

Gondolt az atlantiszi korszak misztériumaira;

a Napistenre és a Holdistenre, akik a hegyekből léptek elő,

a régi Kelták köveire, barlangjaira, kősoraira és misztériumhelyeire,

az Alkotónak szentelt barlangra, tele virággal és forrásokkal,

az elterjedt szokásra, hogy barlangokat, üregeket és szakadékokat használjanak misztériumok számára.

Teljesen világos volt számára, hogy a legrégibb istentiszteleteket ezekben a természetes vagy mesterséges barlangokban vagy üregekben végezték, mert azok voltak alkalmas helyek a Mindenható Alkotó Esszenciával való találkozásra.

Milyen szépnek és drágának tűntek most neki a Templomok, az ő templomai!

A visszavonultság napjai hosszúnak tűnhetnek; Máténak azonban, aki az állandó elragadtatás állapotába mélyült, valójában rövidnek tűntek.

Szemei semmit sem láttak; testétől részben megszabadult lelke folytatta tisztulását és újjászületését. Szép lett, csillogó: egyre erősebben eltávolodott a földi légkörtől.

A Perfekt lassanként feladta állati testét és kialakította lélektestét. Ez a hernyó munkája, mely a bábot készíti elő.

De úgy tűnt neki, hogy valami hiányzott.

Mi?

Nem tudta volna megmondani.

Egy napon madárcsoport repült be a völgybe, miután átrepült a magas hegyeken. Máté, szokásától eltérően, figyelmesen követte röptüket, mert tudni akarta, hogy milyen madarak. Míg a többiek a magasságban követték a völgy kanyarulatait, addig egyikük kivált a rajból, és a remetebarlang, az akácbarlang felé fordult.

Máté, aki ezt azonnal észrevette, pillantásával kísérte a madarat, mely különös sietség nélkül, nyugodt szárnycsapásokkal közeledett.

– Ó – mondta Máté –, egy galamb!

Ez a szó annyira megzavarta, hogy térdre esett, s szemeit a jelképes madárra szegezte.

– A galamb!… A galamb!

Úgy tűnt neki, mintha valami változás ragadta volna őt magával.

A mennyben volt.

Bensőjében látta, amint a galamb a barlangba jön, egy pillanatra leereszkedik a fejére, s ahogyan jött, éppolyan kecsesen tovalibben, követve a völgy irányát, majd eltűnik a láthatáron.

Mily magasztos kép! Magához tért és elragadtatva kiáltott fel:

– A galamb!… A Parakléta!…

– Ó Krisztus, köszönöm!…

– Istenem, szenteltessék meg a Te Neved!…

Ettől a naptól kezdve úgy látszott, hogy Máténak még nagyobb lett az önuralma. Saját bensőjének kutatása kitágította azt a kört, melyen belül a testvéreinek ismeretei mozogtak. Tudatából új adomány sugárzott, s ez megengedte neki, hogy elszántan belépjen a magasabb beavatási fokozatba.

Ebben a magányban, ahol élt, nem felejtett el olyan szellemi magasságokat sem felkutatni, amelyek számára eddig meglehetősen ismeretlenek voltak. Így hozzájutott a megtanult dolgok történelmi gyökereinek világos megismeréséhez és belátásához.

„A világosság által megtisztult lélek belép az Élő Víz területére. Ezen az Élő Vízen úszik a mennyei hold-hajó.

Hogy a mennyei mezőkön szállhasson partra, ahhoz a léleknek be kell szállnia a Hold fénylő ha-jójába.

Onnan aztán egy másik fény-hajó, a Nap folytatja az utazást, egészen az Élet Tüzéig.

A lélek visszatért az eredetéhez, a Fény Királyához, a paradicsomba.”

Itt aztán világossá vált Máténak – aki ezt eddig nem értette –, hogy mit rajzolt a templom (a szellemi templom) egyik testvére a barlang falára:

Egy bárkát a megtisztult lelkek tengerén, melynek közepén egy Jesmon-Res (Jézus-Isten) volt, erősen egy kéz által tartva; balra sas, jobbra a Krisztusmonogram.

Ez a Krisztusoszlopot ábrázolja, a Nap fényhajó-ját. Ez a Föld, mely hála Krisztusnak, megmentetett a feltámadás által.

A sas, az isteni szellem sasa, az életfa, Ízisz bárkája, a fényoszlop, a sok kép, amit látott, nagyolva odavetve olyan kézzel, mely nem volt ugyan ügyes, de erős és a belátás vezette – mindez bement Máté tudatába a jelentésekkel együtt, ahogyan a régiek értették.

Világossá vált előtte az egész örökség: az atlantiszi, a hindu, a perzsa, a babiloni és az egyiptomi.

Így találta meg kétség nélkül, este, amikor barlangja bejáratánál ült és szemeit a csillagokhoz emelte, Krisztust, a Demiurgot, akinek mennyei hatalma az alkotás művét akarta.

Mindenek fölött szeretett Mária-Magdaléna életével foglalkozni, elgondolkozni az ő megjelenéséről Provence-ben, a rodániai Taruskoknál, a sabartezi taruskok rokonainál, ahol hosszabb ideig tartózkodott, s akiknek Máté is méltó utódja volt.

Volt ebben egy titok, melyet szívesen felderített volna.

Ha akarta, ha nem, újra megpillantotta Jézus Arany Kelyhét, és aztán a Szent Edényt már nem tudta elképzelni Mária nélkül.

Most már látta az egymást követő eseményeket:

„Mária, aki jelen volt, amikor Salome átadta He-ródesnek Keresztelő János fejét, hangosan felkiáltott: a szemek, melyek eddig csukva voltak, tágra nyíltak és Máriára tekintettek… ó misztériumok misztériuma!

Mária, aki visszatért kamrájába, leporolta a ruháját, és… megrezzent: a ruhán vércseppeket talált, János vérét.

Mária, akit egy ismeretlen erő Magdala falujába hajtott, megkéri Heródest, hogy hagyja hazatérni.

Mária boldog volt, hogy újra megláthatta házát és Galilea szépségét, meg azért is, hogy elfeledhette a múltját és kicsapongásait.

Mária a titokzatos egyiptomi, Ahmosi kíséretében, aki támogatta őt, amikor elájult az első kalapácsütéseknél, melyekkel az első szeget verték a keresztbe;

Ahmosi, aki Mária előtt, Krisztus anyja előtt mélyen meghajtotta ősz fejét…;

aki térdre esett, amikor meghallotta Krisztus isteni szavait: ‘Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják hogy mit cselekszenek…’,

s aki egészen halkan megszólította társait: ‘Gyertek… nincs jogunk tovább itt lenni’.

Mária, aki az Urat illatos olajokkal kente be, s aki az Ő lábait a hajával szárítgatta, ahogyan János, a nagyon szeretett apostol meséli.

Jézus anyja, és annak testvére, valamint Mária, Kleofás felesége és Mária Magdaléna – folytatja János –, ott tartózkodtak a kereszt közelében. Amikor Jézus látta az anyját, és mellette a tanítványát, akit szeretett, azt mondta az anyjának:

‘Asszony, az a te fiad’;

És a tanítványnak:

‘Az a te anyád.’”

Máté ebben isteni megbízatást ismert fel:

Mária Jézus egyházának, a szellem egyházának az anyja,

János, Mária fia, a szellem egyházának a fia, ő lesz ennek az egyháznak a feje.

És Mária Magdaléna?

„…Hanem egy a katonák közül dárdával döfé meg az ő oldalát, és azonnal vér és víz jöve ki abból.” Mária még ott állt egy tállal a kezében, könnyeivel nedvesítette Krisztus lábait, a hajával szárítgatta, és be akarta balzsamozni az isteni testet.

Igen!… Igen!… A tál!… Krisztus vére!

Az volt a pillantás értelme, amelyet Jézus, miután megbízta Jánost a feladattal, hosszan nyugtatott Mária-Magdalénán. Ez volt a megbízás, melyet Mária kapott Jézus Krisztustól.

János és Mária is megértette a feladatát: az egyiknek gondoskodni kellett a szellem egyházáról, a másiknak, a nőnek pedig őriznie, szolgálnia és alkalmaznia kellett a serleget, a Szent Grált.

Az események aztán gyorsan követték egymást. Ahmosi főpap Mária-Magdalénát, Mártát, Trofimust és Maximinust hajóval Rómába viszi, majd Massiliába (Marseille-be) a Rodánus (Rhone-folyó) partjára, a taruskokhoz, Tibériás környékére, a sabartezi taruskok testvéreihez…

Mária a hegyre költözött, egy barlangba, mint Mestere, és olyan jól végezte a feladatát a gallok földjén, hogy az emberek a Rajnától is a Pireneusokhoz sereglettek, hogy keressék a Szent Balzsamot; és a Via Aureliana állandóan tele volt zarándokokkal és a nép-törzsek küldötteivel.

Az utolsó Pontifex (főpap), Théba nagy beavatottja, Rómában elhagyta Máriát és a többieket: Ahmosi visszatért Egyiptomba, hogy ott haljon meg Hermész utolsó Hierofánsaival együtt.

Ó Egyiptom!… Ó Egyiptom!

És Máté, mint amaz, megpillantotta az örök Reményt, a Szeretet Istenét.

Egy este eljött az aggastyán az akácbarlangba, hogy bejelentse neki ottani tartózkodása végét. Visszavonulásának a Keplérben kellett befejeződnie!

Máté elhagyta a helyet, s követte a mestert a Betlehem-ösvényen!

 

 

HARMADIK RÉSZ

BETLEHEM

 

„Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyűlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt!”

Jézus

 

 

XIII.

 

„Aki szereti a maga életét, elveszíti azt; és aki gyűlöli a maga életét ezen a világon, örök életre tartja meg azt!”

Jézus

 

Máté kétségtelenül kész volt bátor szívvel szembenézni beavatása utolsó szakaszával, hosszú előkészületének legmagasabb céljával, hogy feláldozza az életét.

Amit azonban még véghez kellett vinnie, az az anyagának a megsemmisítése volt: valóban visszaadni az anyagnak, ami csak anyag. Meg kellett halnia, hogy felemelkedhessen a szellembe.

„És én, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonszok.”

Jézus

 

Ezért kellett a jövendő Perfektnek, mielőtt átment Betlehem ötágú csillagán (Pentakel), mielőtt megkapta a Konsolamentumot*, az anyag halálának a szakramentumát, feladnia a hernyóját. A hernyó úgy lesz báb, hogy leteszi előbbi burkát; hogy lélekemberré válhasson, ahhoz elő kellett készülnie anyagi burkának a levetésére.

Megértette a három szentelt barlang misztériumát, melyek csatlakoztak a Remete Kápolnájához, s amelyet tanítói lentről felfelé Keplérnek, Més-Nautnak és Kának* neveztek.

A mester elérte Keplért. Úgy nyitotta ki, hogy a földről felemelt egy lapos, ötszögű követ, és magyarázta Máténak:

– Gyermekem, ez a halál misztériuma, az újraalakításé és az átalakításé. Ne felejtsd el a szavakat, melyeket az isteni Mester mondott Lázár sírjánál:

„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal.”

– Tudod, hogy ha az ember Szellemben fel akar éledni, akkor örökre le kell mondania az anyagról. Látod, itt négy napig lesz alkalmad erre. Aztán méltó leszel arra, hogy felmenj a fölötte levő barlangba, Més-Nautba. Át fogod alakítani magadat bábbá, lélek-ember leszel, akit aztán Betlehemben minden anyagitól megszabadítunk.

A Perfektnek, a testvérnek, aki aztán lettél, egy célja lesz csupán: a Csillagok Útján* felemelkedni Kába, a harmadik barlangba a fejed fölött.

Ó Máté, a transzformáció, az átalakulás olyan apostollá tesz, aki méltó Isteni Mesterünkhöz. Örökre Fénylélekké* válsz.

Krisztus útja, a Szent Grál útja nehéz, de szép! Még egy erőfeszítés, kedves fiam, még egy kis bátorság. A győzelmed közel van!

Máté elhatározottan belépett Keplérbe, a kis alsó barlangba. Ez egyszerű sír volt, éppen csak mozogni és felegyenesedni lehetett benne. Hirtelen Lázár feltámadása jutott eszébe:

„Jézus pedig felindulva magában, odament a sírhoz. Az pedig egy üreg volt, és kő feküvék rajta.” Máté megértette.

Mivel hozzá volt szokva a csendhez, meditáláshoz és imához, berendezkedett arra, hogy oly kellemesen töltse és használja ki az időt, amennyire csak lehetséges.

Máté egy sírban volt, de szem előtt tartotta, hogy nem felejtették el; hogy pillanatnyi helyzete nem anyagi testének a felszámolását jelentette, hogy az megint porrá legyen, hanem lélektestének az anyagtest fölé helyezését; – ez az elutasíthatatlan újjáalakulás.

A Perfektnek, a felettes embernek, amíg csak élt, földi feladata beteljesítéséhez szüksége volt a testére, mint az ezt vezető lélek hordozójára, járművére. A tökéletes áldozatot csak egyetlen cél elérése érdekében követelték: egyre magasabbra… Més-Naut!

Amikor eljutott ehhez a belátáshoz, eszébe jutottak nagy testvéreinek leckéi, teljes változatosságukkal; és elszigeteltségében sokáig foglalkozott azzal, hogy rendet teremtsen ebben a bőségben.

Ahogyan egy keresztény Jézus Krisztusban halt meg (in Christo morimur), úgy halt meg az egyiptomi Oziriszben.

Pál szavai: „A hűségesek Krisztussal örökölnek”, feltárták számára e szent misztérium értelmét.

Az egyiptomi örökség*, és annak kozmikus természete, megmutatta neki a test, a lélek és a szellem misztikus egyesülését. Hermész nemes szavai felhangzottak a sírban: „Akarsz az Istenekkel élni? Akarsz magad is Isten lenni? Legyél méltó erre!

Földi viselkedésed legyen összhangban az Istenek akaratával; kövesse az isteni kozmosz törvényszerűségét! Akkor az Isteneknek nem kell szégyellniük magukat a jelenléted miatt, és úgy beszélhetsz velük, mint közülük való.”

A Földtől való elválás, az erkölcsi tökéletességnek való szenteltetés azt jelenti a földön született tökéletes ember számára, hogy „a másvilág számára is meghalni”, tehát a halál világának mindkét szférájától való teljes megszabadulás ez. A földi halál akkor már csak egy új születés, a lélekben való újjászületés, a legbensőbb önvaló megfiatalítása.

Attól a pillanattól kezdve, amikor a földi test abbahagyja aktív szerepét, Ká veszi át a halál után a földi test szerepét az élet idejére. Ká a Fény-Lélek*, az asztráltest.

A szellem az emberi lény örök része. A szellem természetes életének feltétele először is

az igazolása,

aztán a szertartásos megtisztulása és a felszentelése Krisztus szívében!

Az anyagról való lemondás, az anyag erkölcsi felszámolása, a hernyó visszatérése a földhöz. A hernyó átalakul bábbá, mint az anyagember lélekemberré.

A kis Keplér-barlang az anyag sírja. Més-Nautra utal, a meggyógyult szellemre. Betlehemben aztán ezt az állapotot megerősítik és igazolják.

De Ká*, a harmadik szentelt barlang marad minden Perfekt magasztos célja: átalakulása lélekemberből szellemlélek-emberré (Fénylélekké*, az új asztrál-testté).

Igen, a bábnak tökéletes rovarrá, teljes szellemmé kell alakulnia.

„Én vagyok a Ma.

Én vagyok a Tegnap.

Én vagyok a Holnap!

Én vagyok az isteni és titokzatos lélek.

Sugárzásom megvilágosít minden újrafelélesztett lényt, mely, mialatt áthatol a halottak birodalmán, szakadatlan átalakulásokkal keresi útját fáradságosan a sötétségben.”

(Egyiptomi Halottak Könyve, 64. fejezet)

Érthető, hogy azokban a napokban, melyek rendelkezésére álltak a tökéletes áldozat előkészítéséhez, Máténak elég ideje volt mindennek az alapos átgondolására, amire megtanították, és amit a gyakorlatban elmagyaráztak.

Tudta, mit mondott Krisztus Lázárnak a sírnál:

„Ez a betegség nem halálos, hanem az Isten dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” Jézus még két napig maradt ott ahol voltak. Tanítványai nem értették. Végül azt mondta nekik:

„Lázár, a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felkeltsem őt.”

És később:

„Lázár meghalt!”

Amikor Jézus Betániába ér, úgy találja, hogy Lázár már négy napja sírban fekszik. Aztán a feltámadási jelenet. Márta és Mária sírva követik Jézust és könyörögnek neki. Jézus azt mondja Mártának: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod majd Istennek dicsőségét?”

„Vegyétek el a követ!” Elvevék azért a követ onnan.

Jézus pedig felemelé szemeit az égre és mondá:

„Atyám, hálát adok Neked, hogy meghallgattál engem.”

A gondolatoknak mily bősége csatlakozott ehhez:

Lázár… ez János volt, a nagyon szeretett tanítvány! A halála? – a beavatás utolsó lépése. Ez lehetővé teszi számára anyagi burkának a levetését. Ez volt a reformáció, az átalakulás. A hernyó báb lett, vagyis az anyagember lélekember lett. Ez elengedhetetlen a Perfekt számára, aki nemes hivatása miatt köteles az anyagban időzni, hogy teljesen és tökéletesen szolgálhassa felebarátait, és mégis mindig készen kell lennie arra, hogy bármely pillanatban újra csatlakozzon Krisztushoz – mint Krisztus igazi tanítványa.

Milyen mély misztérium! Az élet, a halál; és az ezzel kapcsolatos tünemények. A lélek létformáinak sokfélesége elengedhetetlen a tökéletességre való tekintettel…

az első keresztényeknél, a keltáknál és a druidáknál, az újra-megtestesülés jogos feltevése!…,

eleinte csábító és vigasztaló, ugyanakkor azonban semmibe vész a gondolatnál, hogy mi minden lehetne a lélekből.

Aztán az evolúció feltevése: szakadatlan tökéletesedés egymást követő születések és meghalások által;

és a filozófusok véleményei, akik elmélkednek az életről és halálról, de állításaikkal soha sem tudnak meggyőzni, mert hiányzik a gyakorlati bizonyíték.

És Jézus? Illyés (Eliás) újramegtestesülésére látszik utalni keresztelő János személyében, de sohasem beszél a reinkarnáció törvényéről. Jézus az örök élet végtelen boldogságára hív meg minket; arra tanít, hogyan kell megszabadulnunk e világ láncaitól, sőt, az anyagéletből már ebben a világban bemenni a szellem életébe. És ez már a lélek átalakulását jelenti.

Így történt, hogy Máté gondolataival az egyiptomi misztériumokba merült. A beavatottakra gondolt, akiknek, mint a nagyon szeretett János-Lázárnak, három napig kellett a sírban maradniuk, mint őneki is, hogy megszabaduljanak az anyagi buroktól. Nehéz állandóan egy bűnterhet hordani, olyan terhet, mely a Szellemet követi a másvilágra.

Innen ered a lélek zavara, amelyik a másvilágon, földi léte tökéletlensége láttán szenved, s megpróbálja magát megváltani ettől.

„Ó igazságnak és igazságosságnak Istene!

Irtsd ki bennem a gonoszt!

Töröld el rossz cselekedeteimet és bűneimet,

tartsd távol szívemtől a gonoszt,

ami elválaszthatna engem Tőled, hogy békében maradhassak Veled!”

(Egyiptomi Halottak Könyve l4. fejezet)

A szavak mérlegelése, a halott fölötti ítélet a másvilágon megnyitja a bejáratot a szép Amentibe (a nyugat országába), megengedi, hogy ott időzzön, az anyag-ember bűneinek a megbocsátása miatt. Ha méltó átalakulásának folytatására, akkor egyesül Ozirisszel. És Máté megint látja a sírok zöld Oziriszét*, a Szkarabeuszt*, az átalakulás szentelt jelképét, a bogarak bábjainak alakjában, melyek a szomszédai ebben a sírban.

A halott belép az alvilágba és eljut a „szép Amenti”-be; ha visszatér a napfényre, akkor tetszés szerint nyilvánulhat meg minden megjelenési formában, és azt mondhatja:

„Én vagyok Rá Isten!

Én vagyok a nagy Istenség! Isten lettem, veletek egyenrangú!”

(Egyiptomi Halottak Könyve l7. fejezet)

„Amikor a tűzövezeten kell átmennie, akkor nem fogják őt bekeríteni menekvés nélkül a rossz tettei, melyeket földi életében követett el; nem ejtik őt foglyul örök időkre.”

(Egyiptomi Halottak Könyve l8. fejezet)

A testi halál után, az anyagtól megszabadulva, finomabb burkolattal, az asztráltestbe öltözködve ezt a testet egy második halál veszélye fenyegeti: az átalakulás harmadik része kezdődik meg, amitől az elhunytak nagyon félnek: a transzformáció. Ugyanis:

„hogy a szentelt szellem tökéletessé válhasson, ahhoz szükség van az emberi lény önkéntes feláldozására, annak a lénynek a feláldozására, amely megtisztult, szentté vált, és elérte az isteni tökéletességet.”

(Egyiptomi Halottak Könyve 130. fejezet)

Máté megint maga előtt látta a napok hosszú sorát, melyet a barlangok csendjében és őrizetében töltött, a hallgatás iskolájában!

A megtisztulás és a szentté válás misztériumaira gondolt, melyek kapcsolatban vannak a mérhetetlen galériákkal, gondolt a titokzatos szakadékokra és nyílásokra, a tekintélyes földalatti vízfolyásokra, az elágazó, tágas termekre, a katedrálisokra, elmélyült fontolgatásokra, imákra, meditálásokra! Tiszteletre méltó helyek, ahol mindenkor a szellem uralkodott: minden idők beavatóközpontja.

A szép druida triádok megtartották visszhangjukat a földalatti barlangokban; a druida körök, a dolmenek, a menhírek, mint egy tiszta teogónia misztériumainak jelei, melyeket apostolaink tétovázás nélkül átvehettek, még mindig díszítik a tájat nemes egyszerűségükkel; míg a Pireneus-medve hatalmas maradványai védelmezni látszanak a szent misztériumok avatott papjait.

Máté gondolataival a rómaiak mitológiájánál időzik:

a tiszta őskereszténység szent apostolainál;

a gnosztikus bölcseknél, akik Hermész Triszmegisztosz magas tudományát terjesztették;

az eklektikus alexandriai tanítóknál, akik mindenhová elvitték a Szeretet Istenének birodalmát, mert a dualizmus, a negatív dualizmus véget ért az alexandriai iskolával. A gonosznak nincsen helye a szeretet birodalmában!

Még Toledó* régi, poros iratai is, melyek nagyszerű adatokat hoztak napvilágra a Szent Grálról és őrzőiről, egyengették és előkészítették a pireneusi katárság* nemes útját, melynek magas szellemisége meghagyta nyomait Ussat-Ornolac egész területén, mindenekelőtt a Tabor-hegységben és Montseguron, röviden, egész Occitániában.

A nagy misztériumok őrzői hűek maradtak egész, magasztos beavatásukhoz! Fogság, szenvedés és halál ellenére!

Mint minden Jóember, akik nemsokára a testvérei lesznek, Máté sem félt a rá váró új élettől. Nem volt-e számára elég példakép a Krisztus?

De még voltak kisebb aggodalmai, melyek azonban alaptalanok voltak; mert milyen bűnt követhetett el egy újonc, hosszú, kemény beavatása alatt az örök hallgatagság világában, teljesen komoly tanítók és barátok társaságában, a külvilág kísértései és vonzásai elől elzártan? Mint megtisztult és jogosan emberi lény, a tökéletesség helyes útján? – Mert ez biztos volt számára! De valami még hiányzott neki: hogy felemelkedhessen a kimondhatatlan, örök Ká-hoz, hogy szentté vált léleklényét tökéletessé tehesse, ahhoz közvetlenül Reformációja után még önkéntesen fel kellett áldoznia magát.

És a holnap Perfektjénél csirázni kezdett az utolsó tökéletesedés Krisztusban.

A mellette levő Szkarabeuszbáb megmutatta az utat, amerre mennie kellett; az anyagi halál után bábbá válva csak egyetlen célja lehetett: bábját tökéletes rovarrá kellett alakítani, tehát új Szkarabeusszá* válni.

A „sírok zöld Ozirisze” azonban „a mennyei mezők Fekete Oziriszévé” változott. És ő az, aki várja a fénylelkek érkezését, hogy elvezesse őket az isteniség birodalmába.

Ezért aztán sietve, gyorsan Keplérbe, holnap Més-Nautba, Betlehem Ötszögén át* abszolút önkéntesen az önfeláldozáshoz, aztán az utolsó tökéletesedés Krisztusban, a Szent Grál útjának megszenteltetése által.

 

 

XIV.

„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhaiért.”

Jézus

 

Az aggastyán eljött, hogy felébressze Mátét.

Beesteledett.

A zenitjén lévő Hold fakó fénnyel árasztotta el az Ariége-t és a tavat. A hegyek fantasztikus árnyékokat vetettek, világosan különváltak a kék égtől, s gondosan elrejtették Sabartez barlangjait.

A Templomokhoz vezető ösvényt alig lehetett látni a kísérteties holdfényben; homályos, szürke szalagnak tűnt a sziklák alatt. Az aggastyán azonban jól ismerte terjedelmes területének minden zugát és kiszögellését. Máté gépiesen követte… lelke egy másik világban tartózkodott.

Eljutottak az Ornolaci Spoulgához*, ahhoz a híres, megerősített barlanghoz, mely a Betlehemnek nevezett kápolna mellett fekszik. Átmentek az első kerítésen, egy falon, majd egy másikon, s így jutottak a főbejárathoz. Az ajtók szinte varázslatosan nyíltak meg előttük, amin azonban Máté már nem csodálkozott. Már tudta, hogy semmit sem bíznak a véletlenre. A Jóemberek, a testvérek állandóan, odaadóan készen álltak, hogy egy intésre, az első jelre szolgálhassanak.

Benn voltak a tulajdonképpeni Spoulgában.

Egy lépcső, széles, nagy kövekből álló fokokkal felvezette őket valami diadalívféléhez, amit azonban a homályban csak nehezen lehetett felismerni.

– A Misztikus Kapu – jelentette be az aggastyán. És ezek a szavak Mátét visszahozták a valóságba.

– Ó a Misztikus Kapu – ismételte nyilvánvaló örömmel. Szívesen megszemlélte volna minden részletét.

Az öreg gyorsan folytatta útját; átszeltek egy termet, mintegy előcsarnokot, s egy alacsony bejárathoz értek, mely a szemben lévő sziklába nyílott. A tízegynehány méter hosszú folyosóban le kellett hajolni, és majdnem csúszva haladni. Egy másik kis ajtó tűnt fel, majd hirtelen… egy terem, egy kápolna.

Elragadtatva, mint valami másik világba helyezve vezettette magát Máté, mert rádöbbent, hogy a Legmagasabbnak a Templomában van, pappá avatása, reformációja szent helyén.

Mily mérhetetlen öröm!

Ez a leírhatatlan öröm szinte elvette minden akaraterejét.

– Itt Betlehemben vagy fiam. Holnap a testvérünk leszel. Ma éjjel kérd Krisztust, hogy tegye teljessé, fejezze be belső előkészületedet, és tegyen méltóvá a konsolamentum* elnyerésére. Most egyedül hagylak Vele.

Máté már letérdelt imádkozni, amikor az aggastyán elhallgatott, majd ünnepélyes imát mondott, lassan a kijárathoz fordult és elhagyta a kápolnát.

Ki mondhatná meg mennyi idő telt el, míg Máté újra összeszedte magát. Végül felállt és egy pillantást vetett a kápolnára, környezetére, melyet csak Púroknak, Tisztáknak volt szabad elhagyni. Keleten, a sziklamélyedésben sziporkázott a csillag. Halvány sugara oly lágy fényt árasztott, hogy leheletnyi holdfénynek lehetett volna tartani.

A csillag alatt a gránitasztal feküdt szép arányaival, magasztosan.

A különös ajtó, mely persze zárva volt, világosan kivált a magas falból, amelyik a két, szemben levő sziklafalat kötötte össze északon. Ezen az ajtón csak a hűségeseknek volt joguk átmenni, s nekik is csak akkor, ha a Szerzet Feje ment előttük; ezt az ajtót csak ő nyithatta és csukhatta. Ez a tisztelet viszont azoknak a Púroknak volt fenntartva, akiket a Fő meg akart jutalmazni.

A gránitlépcső, amit Máté meglátott, s amelyik a különös ajtótól indult, a fal mentén a csillagig húzódott, de elég helyet hagyott a szolgálatban levő frátereknek a gránitasztal előtt.

Ó… a falban egy fehér vászon takarta el a… talán!…

Szemei végül a sziklába vájt Ötszögre (Pentakel) estek, felfelé és lefelé vezető lépcsőfokaival. Máté újra imáiba merült. Megértette! Ütni fog áldozatának órája.

Készen volt.

Anyagtestét legyőzte, ez már úgyszólván semmit sem számított. Lelke már régen, nagyon régen megtanult felemelkedni a Csillagok Útjára. Semmire sem vágyott bensőségesebben, mint a már meglehetősen mély beavatását „mesterként” befejezni. A szeretet Istenéért, Krisztusért. Mostantól kezdve ezen kívül már semmi sem számított.

Észre sem vette a testvéreket, akik kora reggel fáklyákat és olajmécseseket hoztak, hogy a Kápolnát kivilágítsák.

Igen; Betlehem megvilágosodott.

Az Ötszög fénylő kerete valóban a bölcsek csillaga volt. A fehér terítős kőasztalon a Nagy Biblia feküdt, mely csak különös eseményeknél került elő. A „kezek tisztításához” fehér kendők voltak készenlétben. S habár minden fényesen ki volt világítva, a falon levő fehér vászon is, mégis minden titokzatos maradt.

A testvérek bejöttek a kápolnába, letérdeltek és ünnepélyes imáikba merültek.

Mindenki tapintatosan figyelembe vette Máté elmélyülését és bensőséges kapcsolatát az isteni Mesterrel.

De szembe kellett őt állítani a valósággal, egy lelkesítő, boldog valósággal; mert beleegyezett, hogy – mint Krisztus – jó pásztorként adja életét a juhaiért.

 

 

XV.

„Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, mondja az Úr, aki van, aki volt, és aki eljövendő.”

János jelenései

 

Az aggastyán – mert ő vezeti a szolgálatot – letérdelt a gránitasztal előtt. Két testvér segédkezett neki jobbról és balról, szintén térden.

Máté egyedül áll velük szemben. A kápolna tele van térdelő testvérekkel.

Máté mögött ott áll az Idősebbje, karjaiban a Máténak szánt szentelt ruhákkal.

Ekkor lassan kinyílik a különös ajtó.

A Szerzet Feje lép be, lemegy a gránitfokokon, elhalad a fal mellett, és térdre esik a fehér vászon függöny előtt fekvő grániton, az aggastyán és segédei mögött. Elimádkozza a Miatyánkot!

Majd felemelkedik, és a többiek is ezt teszik.

A szolgálatot vezető aggastyán és segítői most elvégzik a kézmosást; az asztalon, a Nagy Biblia mellett fekvő fehér vászonkendők a kezek szárítására és a tisztítási szertartás kiegészítésére szolgálnak. Ezután az öreg nyugodt hangon, szeretettel megtartja a beszédet:

– Máté, meg kell értenie, hogy ha Isten egyházközsége előtt áll, akkor az Atya előtt és a Szent Szellem előtt áll, ahogyan ezt az isteni írások mondják. Mert Máté evangéliumában azt mondja Krisztus:

„Ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

És a János-evangéliumban azt mondja:

„Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk.”

Pál pedig azt mondja a korinthusbeliekhez írt második levélben:

„Mert ti az Élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta Ésaiás által: Lakozom bennük és közöttük járok, és leszek nékik Istenük, és ők az én népem lesznek. Annak okáért különüljetek el, mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket és leszek nektek atyátok, és ti lesztek fiaimmá és leányaimmá, azt mondja a mindenható Úr.”

És máshol azt mondja Pál:

„Keressétek a Krisztus bizonyságát, aki bennem beszél.”

A Timoteushoz írt első levélben azt mondja:

„Ezeket írom neked, remélvén, hogy nemsokára hozzád megyek, de ha késném, hogy tudd meg, mi módon kell forgolódni az Isten házában, mely az élő Istennek egyháza, az igazság oszlopa és erődje.”

A zsidóknak azt mondja Pál:

„Krisztus ellenben Fiú a maga házában, akinek háza mi vagyunk. Legyen Isten Szelleme mindazokkal, akik hűek Krisztusban.”

Azt mondja Krisztus János evangéliumában:

„Ha engem szerettek, tartsátok meg az én parancsolataimat. És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazságnak ama Szellemét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt. De ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad. Nem hagylak titeket árvákul, eljövök tihozzátok.”

És a Máté-evangéliumban azt mondja:

„íme én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Pál pedig azt mondja a korinthusbeliekhez írt első levelében:

„Nem tudjátok-e, hogy ti Isten temploma vagytok és az Isten Szelleme lakozik bennetek; Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti.”

Krisztus a Máté-evangéliumban ezt így fejezi ki:

„Mert nem ti vagytok akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Szelleme az, aki szól tibennetek.”

János meg azt mondja levelében:

„És abból ismerjük meg, hogy mi benne maradunk és ő is mibennünk. Abból a Szellemből, amelyet nekünk adott.”

Pál azt mondja a galáciabelieknek:

„Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya!”

– Mindebből az következik Máté, hogy az Ön megjelenése Jézus Krisztus fiai előtt a hitnek és Isten egyházközsége prédikálásának a bizonyítéka aszerint, amit a szentírás nyilatkoztat.

Mert Isten népe valaha elválasztotta magát isteni Urától. Elvált szent Atyja határozatától és akaratától gonosz lelkek befolyására, akiknek alárendelte magát. Ebből, és sok más okból adódóan most megtudhatjuk, hogy a szent Atya meg akarja szánni a népét, s Fia, Jézus Krisztus trónraszállásával újra be akarja fogadni, békében és egyetértésben.

Erre van meg itt és most a lehetőség.

Jézus Krisztus összegyűlt tanítványai előtt Ön most azon a helyen van, ahol szellemileg az Atya, a Fiú és a Szent Szellem lakozik, és, mint mondtuk, Ön megkaphassa azt a szent imát, melyet Urunk Jézus Krisztus ajándékozott tanítványainak, hogy az Ön Miatyánkját, az Ön imáját meghallgassa a szent Atya.

Ezért meg kell értenie, hogy meg kell bánnia bűneit, és minden embernek meg kell bocsátania, ha meg akarja kapni ezt a szent Miatyánkot; mert Urunk Jézus Krisztus azt mondja:

„Ha nem bocsátjátok meg az embereknek az ő bűneiket, a mennyei Atyátok sem fogja megbocsátani a ti bűneiteket.”

Még egyszer: jó lesz ha a szívében elhatározza, hogy ezt a szent Miatyánkot – minden más erénnyel együtt, amit az Isten még ajándékozni fog Önnek – egész életében tisztaságban és igazságban megtartja, ahogyan ez Isten közösségében mindig is volt. Ezért kérjük Urunkat, aki megajándékozta Jézus Krisztus tanítványait az erővel, mellyel ezt az imát állhatatosságban megkaphatták, részeltesse Önt is ebben kegyelemben, hogy állhatatos elhatározottságban kaphassa meg az Ő dicsőségére és az Ön üdvösségére.”

Ezután az aggastyán térden elimádkozta a Miatyánkot, s vele mondta hangosan minden jelenlévő, szintén térden: „Mi Atyánk ki Vagy a mennyekben…”

Az öreg aztán állva folytatta:

– Önnek szenteljük ezt a szent imát, hogy megkapja ezt tőlünk, és Istentől és az Ő közösségétől, hogy hatalmában álljon imádkozni ezt egész életében, éjjel és nappal, egyedül vagy társaságban, és soha se egyen vagy igyon ennek elimádkozása nélkül. Ha elhagyja, akkor vezekelnie kell érte.

Máté, aki az Idősebb előtt alázatosan földre vetet-e magát, mint egyébként a többi testvér is, határozott hangon felelt tanítója minden kérdésére.

A szertartás, melynek legkisebb részlete is körültekintően meg volt határozva, most a Szent Szellemmel való kereszteléssel folytatódott.

– Máté, meg akarja kapni a Szellemmel való keresztelést, melynél a szent Miatyánkkal, Isten közösségében, a Jóemberek, kézrátevéssel, a Szent Szellemet ajándékozzák Önnek. Erről a keresztelőről így szól Jézus Krisztus Urunk a Máté-evangéliumban tanítványaihoz: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek. És íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

És Márk evangéliumában azt mondja: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.”

János evangéliumában pedig azt mondja Nikodémusnak:

„Bizony, bizony mondom neked: Ha valaki nem születik Víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába.”

Keresztelő János erről a keresztelésről beszélt, amikor azt mondta:

„Én ugyan vízzel keresztellek titeket. De aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját megoldozni sem vagyok méltó. Ő Szent Szellemmel és tűzzel keresztel majd titeket.”

És Jézus Krisztus azt mondja az apostolok cselekedeteiben:

„János ugyan vízzel keresztelt, ti azonban Szent Szellemmel fogtok megkereszteltetni.”

A Szent Szellemnek ezt a kezek rátevésével való ajándékozását Jézus Krisztus rendelte el Lukács szerint; és Márk szerint azt mondja Ő, hogy a barátai „betegekre vetik a kezeiket, és azok meggyógyulnak”. Anániás is így keresztelte meg Pált, amikor megtért. Ezután sok helyen tette ugyanezt Pál és Barnabás is. Pál és János is ezt tették a Szamaritánusoknál, amiről azt mondja Lukács az apostolok cselekedeteiben:

„Mikor pedig a Jeruzsálemi apostolok meghallották, hogy Szamária bevette az Isten igéjét, elküldték azokhoz Pétert és Jánost. Akik, mikor lementek, könyörögtek érettük, hogy vegyenek Szent Szellemet, mert azok közül még senkire nem szállott rá. Akkor kezeiket rájok veték, és vőnek Szent Szellemet.”

Isten közössége megtartotta ezt a Szent Keresztelést, mely a Szent Szellemet ajándékozza az apostolok óta a mai napig is. Jóemberről Jóemberre szállva jutott el hozzánk, s tovább lesz adva a világ végezetéig.

A szertartásban ekkor a „megkötés és a feloldás képessége” következett.

– Máté, tudnia kell, hogy Isten közösségének megadatott a megkötés és a feloldás hatalma, a bűnök megbocsátása és megtartása, ahogyan Krisztus mondja János evangéliumában: „Amiként engem küldött az Atya, én is akképpen küldlek titeket. És amikor ezt mondta, rájuk lehelle és monda nékik: Vegyetek Szent Szellemet! Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak, akikéit megtartjátok, megtartatnak.

Ismét mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön, amit csak kérnek, megadja nekik az én mennyei Atyám, mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Aztán annak a képessége következett, amivel újra meg lehet tenni minden csodát, amit Jézus Krisztus, és az Ő parancsára a tanítványai vittek véghez.

– Egy másik helyen azt mondja: „Betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok”. És a János-evangéliumban azt mondja: „Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem.”

Márk evangéliumában azt mondja:

„Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben új nyelveken szólanak; kígyókat vesznek fel, és ha valami halálosat isznak, meg nem árt nékik. Betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak azok.”

Lukács evangéliumában pedig azt mondja:

„íme adok nektek hatalmat, hogy kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenségnek minden erején; és semmi sem árthat nektek.”

Aztán az előírás jött: „Jézus parancsaihoz mindig hűnek maradni.”

– Máté, ha meg akarja kapni a hatalmat, hogy újra megtegyen minden csodát, amit Jézus Krisztus vitt véghez, és utasítására a tanítványai is, akkor a legjobb tudása szerint meg kell tartania Krisztus és az Újszövetség parancsolatait és előírásait.

És tudja, hogy azt parancsolta:

az ember ne kövessen el házasságtörést és öngyilkosságot,

ne hazudjon;

ne esküdjön meg semmire;

ne vegyen el, ne raboljon el senkitől semmit, s ne tegye azt másokkal, amiről nem akarja, hogy vele tegyék;

bocsásson meg azoknak, akik gonoszságot követtek el ellene;

és szeresse az ellenségeit;

könyörögjön azokért, akik rágalmazzák és üldözik, és áldja meg ezeket;

ha megütik az egyik orcáját, a másikat is tartsa oda;

ha elveszik az alsó ruháját, hagyja nekik a felsőt is;

ne esküdjön és ne átkozzon;

és sok más előírást, amit az Úr adott a közössé-gének.

Éppígy kell pedig ezt a világot és ennek a műveit gyűlölnie, s mindent, ami ettől van.

Mert János azt mondja levelében:

„Szeretteim, ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése, nem az Atyától van, hanem a világból. És a világ elmúlik, és annak a kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.”

És Krisztus azt mondja a népeknek:

„Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak.”

Salamon könyvében pedig ez áll:

„Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és ímé, minden csak hiábavalóság és a léleknek gyötrelme.”

Júdás, Jakab testvére azt mondja tanulságunkra levelében: „Utáljátok még a ruhát is, amelyet a test be-szennyezett.”

– Hogy Ön ezeket és sok mást tanúsíthasson, tartsa meg Isten parancsolatait és gyűlölje a világot. Ha pedig ezt mindvégig teszi, akkor megvan a remény arra, hogy szentté vált lelke elnyeri az örök életet.

Máté magkapta a bűnöktől való feloldozást, s ezután szelíd hangon mondta ki az önátadás képletét, de mégis oly határozottan és nyugodtan, hogy mély benyomást keltett minden Jóemberben, akik pedig hozzá voltak szokva a biztos fellépéshez ezekben a dolgokban:

„Ígérem, hogy átadom magamat Istennek és az evangéliumnak;

hogy soha sem hazudok és nem esküszök;

asszonyt nem érintek;

egyetlen állatot sem ölök meg; soha húst nem eszem;

csak növényi eledellel táplálkozom;

semmit sem teszek a Miatyánk imádkozása nélkül;

nem utazom, nem eszem és az éjszakát sem töltöm társ nélkül;

ha ellenségeim kezébe kerülök és testvéremtől elválasztanak, akkor legalább három napig megtagadok minden élelmet;

sohasem hálok ruházat nélkül;

végül pedig hitünkkel kapcsolatban sohasem leszek áruló, akkor sem, ha halállal fenyegetnek.”

Mindenki térdel.

Aztán az Idősebb, az aggastyán, miután megtisztította kezeit és felveszi a Nagy Bibliát, ráteszi Máté fejére, míg az erre kijelölt Jóemberek arra teszik a kezeiket, s kimondják a beavató szavakat.

Aztán ima, és a János-evangélium első 17 szakaszának a felolvasása következett. Ekkor Máté alázatosan földre vetette magát a Perfektek előtt. Az aggastyán újra megszólalt:

– Máté, közeledik a pillanat, amikor igazán Ember leszel. Abban a megtiszteltetésben részesülsz majd, hogy a lángoló csillag fényében megszabadulsz minden anyagtól. Nézd a világító Pentalfát, a bölcsek isteni csillagát: ez a halál, a vég jelképe számodra…

halj meg tehát Krisztusért.

De az isteni Mester azt is mondta: „Én vagyok az Alfa”. Ő fog téged vezetni a csillagok útján. Úgy fogsz visszatérni hozzánk, mint Tiszta, mint Tökéletes, mert akkor már megkezdted a szellemben-élést. A te véged az anyagban a kezdeted volt a szellemi életben. Véghez fogod vinni reformációdat: az anyagember lélekemberré lesz. (A hernyó akkor bábbá lett.) Menj Máté, Jézus Krisztus tanítványa.

Minden testvér alázatosan leborult a Máté mellé rendelt Idősebben kívül, aki átvette tőle egyszerű ruháit. A sziklába vájt mélyedések segítségével Máté belépett az Ötszögbe. Nézte testvéreit, akik lábai előtt térdeltek: Ettől a pillanattól kezdve ő is közülük való lett. Hallgatta nagyszerű imájukat, olyan érzés hatotta át, amilyet a legmélyebb meditálás folyamán sem érzett. Úgy tűnt neki, hogy elhagyta ezt a világot, és a mennybe emelkedett.

Látta, hogyan emelkedik fel újra a Rend Feje, lassan megtisztítja kezeit, felemeli a fehér függönyt, ezzel egy sziklába vájt tabernákulumot feltárva, lassan és gondosan belenyúl karjaival és böjtöléstől és korától kiszáradt kezeivel, fejét ugyanakkor tiszteletteljesen lehajtva…

Ó magasztos pillanat…

Máté már nem élt, nem, már nem volt ebből a világból való.

Hirtelen fényt látott, élénkebbet mint a Napé. Ez a főpap kezéből indult ki; szemeit hatalmas sugár érte… Csak egy termet látott, oly nagy csillogásba merülve, hogy emiatt a padlóját sem látta. Úgy tűnt neki, mintha éppenséggel a Napba helyezték volna őt. Óriási, élő sugárkoszorú borította be a főpapot, aki a tabernákulumból elővett szent tárgyat nyújtotta felé.

Máté felkiáltott:

– Ó, a Serleg! Az Arany Kehely! A Szent Grál! Krisztus, készen vagyok. Igen parancsolj… Mint Neked, nekem is az Áldozat lesz a legnagyobb javam. Igen… a Serleg… az arany Kehely… a Szent Grál!

A Rend Feje boldog volt, s a szent ereklyét visszatette a helyére. Lassan Mátéhoz ment, aki még mélyen meg volt rendülve, s már semmit sem észlelt a szertartásból. Így hagyta őt átlépni a világító Pentalfán, fellépni a Csillagok Útjának három lépcsőfokán, és diadalmasan leszállni a misztikus létra hat fokán, melyek átadták őt az új életnek. Mert Máté újjászületett. Útját akkor kezdte, amikor még rajta volt az anyag utolsó foltja, megszabadulva hagyta el azt, szellemiséggel eltöltve. A hernyó meghalt, de bábbá alakította magát: a tökéletes rovar látta megkezdődni transzformációját, átváltozását.

Most még egy kis szakramentális cselekedetet kellett elvégezni: Máté lábai, melyek a leszálláskor a talajt érintették, már nem voltak teljesen tiszták, és ez az állapot nem engedte meg a szentelt ruhák viselését. A kőasztalhoz vezették, s idősebbje gondosan megmosta a lábait, ahogyan azt az isteni Mester is tette.

Ekkor Máté teljesen tiszta lett. Idősebbje ráadta új ruháit, a szentelt köntösöket:

a ‘Sadéré’-t, egy ujjas ingfélét egy kis zsebbel a mellén, hogy ebbe tehesse János Könyvét;

a ‘Kosti’-t, egy csőszerű övet, hetvenkét fehér vászonszálból fonva, melyet háromszor csavartak a dereka köré;

végül a fekete köpenyt és a félig nyitott szandálokat.

Milyen boldog volt Máté! Mily büszke volt! Milyen szeretettel mondta el első imáját mint Perfekt, mint Púr, mint Jóember.

Kétszer ölelte át őt minden testvér, először a Rend Feje és az aggastyán, akik a jobb és a bal oldalán álltak.

A békecsókot a főpapnak adta, aki továbbadta a szomszédjának, és így tovább. A békecsók után a Púr a többiek gratulációit fogadta; mind között kétségtelenül Vilmoséi voltak a legszívélyesebbek, aki egy kicsit türelmetlenül várta, hogy folytathassák a Templomokban és a Remete barlangban elkezdett beszélgetéseket. Most már nem voltak hallgatagok és részvétlenek a jó testvérek, azt sem tudták, hogyan mutassák az örömüket, amikor köszöntötték Krisztus új tanítványát. Egy pillanatra mellőzték a szigorú beavatási előírásokat, melyeket ugyan sohasem felejtettek el és hágtak át: „a tanítvány hallgatag, sohasem érvel, senkit sem próbál meggyőzni, mert szellemi felebaráti szeretetet nem lehet közölni.”

Az a lényeg, hogy az ember „szellemben és igazságban” lesz tiszta; ha külsőségekhez ragaszkodik, akkor minden csak csalfa látszat marad.

Önmagába visszahúzódva a tanítvány mélyen elgondolkozik, és úgy hatol be a természet titkaiba. Ugyanis tudja, hogy a valódi hagyományt sohasem fogalmazták meg, s hogy az igazán bölcsnek be kell vallania, hogy semmit sem tud.

Beleveti magát, alig észrevehetően, a feladatba, ami jutott neki, mert fél minden megszentségtelenítéstől. Nagyon ritkán beszél, s akkor is csak a megbízható, bevált tanítványok előtt.

Betlehemben ma nagy ünnep van. Mert a tanítványoknál, maguk között, megoldódhat a nyelv, és néhány pillanatra nagyon gyöngéd, de élénk öröm nyilvánulhat meg amiatt, hogy ezek a Púrok, ezek a tiszták, az élő-halott Jóemberek képesek egymást megérteni.

Hirtelen megnyílik a különös ajtó. A Rend Feje és az aggastyán két oldalról atyaian kézen fogják Mátét, és a Spoulga kijárata felé indulnak. A testvérek ünnepélyes menete követi őket. – És a nagyszerű befejezés:

Máté diadallal megy át a Misztikus Kapun!

Ez a beavatás befejezése: a szabadság, melyben betöltheti a kapott feladatot.

– Négy évvel ezelőtt, Máté – mondja a Rend Fője – beléptél a Jelképes Falon. Dicsően és átszellemülten lépsz most ki a Misztikus Kapun. Az egyik az Alfa volt, a másik az Omega. Ez a vége – igen – a világtól való visszahúzódásodnak; és lásd – új kezdet következik.

És szemben a Tabor első hegyvonulataira mutatott, a Katárok útjára, amely Montsegurhoz, Occitániába vezet.

Máté hálásan mosolygott. Az Isten szeretet. Emberré lett! Tiszta lett! Isten szeretet!

A tökéletes áldozat mosolygott rá. Isten szeretet! És szinte véletlenül eszébe jutottak Jánosnak, a nagyon szeretettnek a szavai:

„Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is őbenne.” (János 1 4,16)

Isteni Mesterének csak parancsolnia kell.

Semmi sem rendítheti meg azt az embert, akit Betlehem hozott létre, semmi sem térítheti le őt a jó útról!

Ember nem győzheti le azt a titokzatos erőt, melyet ő képviselt.

 

 

SZÓMAGYARÁZAT

 

A szövegben csillaggal (*) jelölt fogalmak a következő magyarázattal válhatnak világosabbá.

A „Szent Grál útja” és a „csillagok útja” kifejezéseket a Katárok Szerzete az élethez vezető egyetlen út jelölésére használta, amely lehetővé teszi a visszatérést az eredeti emberi állapotba, a kezdet isten-emberi állapotába, az evangéliumban említett víztől és Szellemtől való újjászületés által.

A visszatérésnek ezt az útját, mely az ebben a világban született ember egyetlen és igaz életcélja, korszakunk számára részletesen leírja többek között Jan van Rijckenborgh „Az eljövendő új ember” című könyvében, melyet szintén az Ifjú Gnosztikus Szerzet adott ki, mely

a Rózsakeresztesek Szerzeteinek,

a Katárok Szerzeteinek,

és a Szent Grál Szerzeteinek,

a Világosság Hármas Szövetségének felhatalmazott képviselője. A termés behordása és az aratás jelenlegi időszakában ez a Rózsakereszt Szellemi Iskolája, Lectorium Rosicrucianum néven, a régi keresztény misztériumok hirdetőjeként tevékeny.

Az előttünk haladó Szerzet Pátriárkája, Antonin Gadal úr Jan van Rijckenborgh úrnak ítélte a nagymesteri méltóságot, Catharose de Petrinek pedig az érseki diakonissza méltóságát.

 

ABSTINENCIA: próbaidő, mely annak a megállapítására szolgált, hogy az újonc képes-e folytatni a beavatását, vagy pedig egészségi okokból vagy erkölcsi gyengeségből nem mehet tovább. A beavatás idején nehéz volt az élet, s akik nem tudtak továbbmenni, azoknak ki kellett pihenniük magukat.

 

EGYIPTOMI ÖRÖKSÉG és annak kozmikus természete: az árja korszak minden gnosztikus tevékenységének – ebbe következésképpen beleértve az élő őskereszténységet is – ugyanaz volt a forrása: Hermész Triszmegisztosz egyiptomi ős-Gnózisa, a nagy egyiptomi misztériumok bölcsessége. Ezek a bukott embert egyetemes eredetére irányítják: Isten egyszülött Fiára.

 

AZ ÉLET A HALÁL és a halál Isten csókja: az olvasó legyen tudatában annak, hogy ez, és a könyv más idézetei is az élet legmélyebb titkaival hozzák őt kapcsolatba. Gondoljon például Krisztus szavaira: „Aki elveszíti az ő életét énérettem, az megtalálja Azt.”

 

FÉNYLÉLEK: a Perfektek legmagasabb célja. Ezt a nevet adták a katár testvérek Ká-nak, a fekete Ozirisz-nek, Isten igazi Fiának. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet a filozófiájában „életet adó szellemről” beszél.

 

FIATALABB és IDŐSEBB: a katárok közösségében minden fiatalabb mellé egy idősebbet rendeltek, hogy szükség esetén segíthessen a fiatalabbnak és tanáccsal láthassa el őt. Ha a Fiatalabb elért egy magasabb létállapotot, akkor a Mesterek egyike lett az Idősebbje.

 

IDŐSEBB: lásd FIATALABB.

 

KÁ: a kezdet istenemberi állapota, az igazi istenember, aki az Atyához hasonló. Ká az egyiptomi misztériumok nyelvén a Fény-lélek, vagy fekete Ozirisz (lásd: OZIRISZ).

 

KATÁRSÁG KIKÖTŐJE: a kikötő egy nyugodt hely, ahol a hajók biztonságban vannak a tenger veszélyei elől, s ahol erős „gát” védi őket az áradattól, a gát végén pedig „világítótorony” van, amely vezeti a hajósokat és megmutatja nekik a „jó utat”.

Ebben az értelemben nevezték Tarascon-Ussat-Ornolac völgykatlanját a beavatóbarlangokkal a Katárság biztos, nyugodt kikötőjének. Tabe hegye, a Pireneusok Tabor-ja, a Katárok útja a Szent Bertalanon át, az volt a „gát”. Montsegur pedig, a perfektek menedékhelye, mint igazi, szellemi világítótorony a messzeségben, bevilágította az egész Languedocot, Occitánia felé.

 

KAVERNA: barlang, rendkívül nagy üreg.

 

KÉMÉNY: zuhanó patakok alkotta sziklafolyosók és mélyedések meredeken emelkedő falakkal a hegyeken át.

 

KEPLÉR – MÉS-NAUT – KÁ: vagyis jelképesen: hernyó, báb és a tökéletes rovar (lepke vagy bogár). Ez a transzfigurálás régi útja, az élő lélek útja az életet adó szellemállapothoz, vagy a katárok szavaival: formáció – reformáció – transzformáció.

 

KONSOLAMETUM: a régi szerzet a konsolamentum két formáját használta: a haldoklók konsolamentumát, mely azoknak vigaszt és nyugalmat ajándékozott, és az élve hazamenők, a beavatottak konsolamentumát.

 

LAPIS EX COELIS: egy régi monda azt meséli, hogy amikor Lucifer lezuhant az égből, bukása olyan rettenetes volt, hogy fénykoronájának egy ága, mely beleütközött egy csillagba, összetört és a földre esett, ahol ezer darabra pattant. Ez a Lapis ex coelis, a mennyei-kő! Az eredeti mennyei koronának egy darabja. E jelképes történetnek megfelelő-en Lapis ex coelisnek nevezték a katár testvérek a Gnózis fényét, mert ez az eredeti istenemberi állapotnak egy érintése.

 

MIATYÁNK: a Katárok ezt az imát a Lukács-evangé-lium szerint mondták. Fölöslegesnek tartották a „legyen meg a Te akaratod” és a „szabadíts meg a gonosztól” hozzáfűzését, és azt mondták: ezt az imát Jézus a tanítványainak adta, akiknek Isten akarata volt az egyetlen törvény; azonkívül a „jöjjön el a Te országod” már mindent megmond.

Mert Isten akarata ellenállhatatlanul érvényesül a mi bukott állapotunkban is. „Szabadíts meg a gonosztól”: ha Istent arra kérjük, hogy ne vigyen minket kísértésbe, akkor mit tehetne már ellenünk a gonosz?

 

OCCITÁNIA: a középkorban így nevezték a Languedoc nevű országrészt, amely a mai Franciaország déli részén található. Független terület volt és Toulouse volt a fővárosa. Ide tartoztak többek között a mai Felső-Garonne, Aude, Tarn, Felső-Loire, stb. megyék is. Az Albigensek ellen folytatott úgynevezett keresztes-háború után, 1271-ben a király a korona birtokaihoz csatolta.

 

OPPIDUM: a rómaiak által megerősített város.

 

OZIRISZ: zöld Ozirisz és fekete Ozirisz:

„az egyiptomi örökségnél” azt mondtuk az egyiptomi misztériumokról, hogy azok a bukott embert emlékeztették egyetemes eredetére, Isten egy-szülött Fiára.

Az utat, amire az elveszett fiúnak kell rátérnie, hogy eljuthasson az Atyához, az egyiptomi misztériumok a zöld Ozirisztől a fekete Oziriszhez vezető útnak nevezték.

A zöld Ozirisz az a komoly jelölt, aki a Gnózis vezetésével tudatosan és állhatatosan bejárja a visszautat. Meg kell jelennie Ozirisz törvényszéke előtt, tehát új viselkedéssel kell megmutatnia, hogy kész folytatni belső beavatását, és felemelkedni a fekete Oziriszhez, mely a magas cél, a visszatérés, a belemerülés az Atyába. Ezt a háromszoros utat az egyiptomi rendszer Keplér – Més-Naut – Ká-nak is nevezi, vagyis „hernyó – báb – tökéletes rovar” (lepke vagy bogár).

Ez a transzfiguráció régen ismert útja, az élő lélek útja az életet adó szellemállapothoz; vagy ahogyan a katárok mondták: formáció – reformáció – transzformáció.

 

PÚROK, PERFEKTEK, JÓEMBEREK: a „tiszták”, a „tökéletesek”, a „jóemberek”. Így nevezték azokat, akik a keresztény misztériumok útján lényükben véghezvitték a reformációt, s ezután, az emberiség és a világ szolgálatában, és így Krisztus igazi tanítványaiként felemelkedtek a csillagok útján, a transzformáció (vagy transzfiguráció) útján. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet a „tisztáknak” erre az állapotára utal, amikor újjászületett lélekről, szellem-lélekről beszél, mely – mivel a szellemmel újra helyreállította a kapcsolatot – megint részesül az isteni bölcsességben, a Gnózisban.

 

RES, JESMON, KRISMON, stb: ezek a jelek és jelképek a katakombákban is megtalálhatók. Például a hal, a horgony, az X (görög khí), a Res „P”, stb. Mind a Gnózishoz tartoznak, a legtisztább kereszténység élő és mélyen isteni tudományához.

 

SABARTEZ: a Pireneusokban a mai Ariége megye dél-keleti részének régi neve. A rómaiak idején itt Plinius taruskoniensei laktak, és „Tarusco”, a mai Taras-con-sur-Ariége volt a fővárosuk (Ussat közelében).

 

SZKARABEUSZ: a jelöltet a Keplér – Més-Naut – Ká útján, vagyis a zöld Ozirisz útján a szkarabeusz kísérte, az újjászületés és feltámadás jelképe.

 

SPOULGA: a régi, latin spelunca szóból levezetett név. Fallal megerősített barlangot jelöl.

 

TOLEDO: Toledo régi kéziratai: Chrestien de Troyes és Guyot de Provins, a champagne-i udvar trubadúrjai állandó vendégei voltak Toulouse, Carcassonne, Foix, Tudelle és Toledo udvarainak, grófjainak.

Toledo hírét annak idején egy viruló arab-zsidó-spanyol egyetem alapozta meg. Ennek az egyetemnek a régi papírjai között találta meg Kyot (Guyot de Privins nevének eltorzulása) Parszifál (Perceval) aranyfonalát.

A német költő, Wolfram von Eschenbach, szintén állandó vendége az említett udvaroknak és a trubadúrok barátja, Kyot és Chrestien de Troyes elbeszéléseiből merítette költeményeinek eseményeit. Ugyanazon az úton járt Wagner is, amikor megalkotta német Parszifál-eszményét.